Walter M. Miller Jr. Hozsanna néked Leibowitz!

I. RÉSZ: FIAT HOMO

1. FEJEZET

Az utahi Francis Gerard testvér talán soha nem fedezte volna fel az áldott dokumentumokat, ha nem találkozik a felövezett ágyékú zarándokkal, aki az ifjú novícius nagyböjti próbatétele idején tűnt fel a sivatagban.

Francis testvér mindaddig voltaképpen nem látott még felövezett ágyékú zarándokot, ám hogy ez nem csalás, nem ámítás, csakugyan az volt, arról meggyőződött, mihelyt magához tért a megrendülésből, melyet a zarándoknak a messzi látóhatáron való hátborzongató feltűnése okozott, ahogy fekete vesszőcskeként vonaglani kezdett a délibábos vibrálásban. Láb nélkül, de aprócska fejjel jelent meg a vesszőcske a hőségtől tükröződő, hepehupás út fölött, és látszatra inkább kígyózva, mint lépdelve közeledett, olyannyira, hogy Francis testvér megmarkolta rózsafüzérén a keresztet, és elmormolt egy-két Avét. A vesszőcske mintha holmi kicsiny jelenés lett volna, melyet a vidéket délidőben sanyargató hőségdémonok hoztak a világra, hiszen a sivatagban ilyenkor minden mozogni képes teremtmény (kivéve a keselyűket és néhány, Francishoz hasonló szerzetes remetét) mozdulatlanul meghúzódott odújában, vagy elfeküdt egy kő alatt a perzselő nap elől. Csak szörnyeteg lény, természetfeletti lény vagy háborodott agyú lény haladhatott önszántából azon az úton délidőben!

Francis testvér sebtében elrebegett még egy fohászt Egyszemű Szent Raulhoz, a torzszülöttek védőszentjéhez, hogy védelemért esedezzék a Szent nyomorult pártfogoltjai ellen. (Mert ki ne tudta volna, hogy bizony szörnyetegek járták akkoron a földet? Ami elevenen jött a világra, azt az egyház törvénye és a természet törvénye szerint életben kellett hagyni, és a lehetőségekhez képest érett koráig gondoskodni róla azoknak, akik a világra hozták. A törvényt nem mindig tartották be ugyan, de elég gyakran ahhoz, hogy meglegyen az utánpótlása a szörnyszülöttek szétszórt népességériek, akik gyakran a legelhagyatottabb sivatagokban élték kóbor életüket, és éjjelente a puszta vándorainak tüzei körül settenkedtek.) A vesszőcske azonban végre kivonaglott a délibábból, és a tiszta levegőben szemmel láthatóan átalakult távoli vándorrá; Francis testvér egy halk kis ámennel elengedte a keresztet.

A vándor hórihorgas vénember volt, a kezében bot, a fején szalmakalap, az arcán bozontos szakáll, a vállán átvetve bőr vizestömlő. Olyan átéléssel csámcsogott-köpködött, hogy aligha lehetett jelenés, és soványságából, sántaságából ítélve az emberevést vagy az útonállást sem gyakorolhatta sikeresen. Mindazonáltal Francis óvatosan kihúzódott a vándor látómezejéből, és megbújt egy kőhalom mögött, ahonnan észrevétlenül megfigyelhette. Az idegenek találkozásai a sivatagban ritkák voltak ugyan, de kölcsönös bizalmatlanság jellemezte őket, s mindkét fél úgy készült föl az eseményre, hogy akár barátságos, akár ellenséges lesz, ne érje váratlanul.

Évente legfeljebb háromszor haladt el egy-egy világi ember, egy-egy idegen a réges-régi úton az apátság mellett, pedig ott volt az oázis, mely magának az apátságnak a létét is lehetségessé tette, és amely miatt a rendház természetes pihenőhelye lett volna az utazóknak — ha az út nem a semmiből sehová vezetett volna, legalábbis az akkori utazások szempontjából. Talán egykor régen az út része volt a Nagy-sóstó és a Régi El Paso közötti legrövidebb útvonalnak; az apátságtól délre keresztezett egy hasonló, töredezett betonsávot, amely keletről nyugatra húzódott. Az útkeresztezést mostanában már csak az idő koptatta, az ember nem.

A másik immár hallótávolságba ért, a novícius azonban nem mozdult a kőhalom mögül. A zarándok ágyéka csakugyan fel volt övezve egy piszkos zsákvászondarabbal; kalapja és saruja mellett az ágyékkötő volt egyetlen ruhadarabja. Kitartóan talpalt előre, ütemesen bicegett, a vastag bottal segítve nyomorék lábát. Egyenletes ritmusú járása arról árulkodott, hogy hosszú út van mögötte, és még hosszú út áll előtte. De ahogy odaért az ősi romok közé, megtorpant, megállt, hogy körülnézzen.

Francis lehúzódott.

Semmi árnyék nem volt a dombocskák, kőhalmok között, ahol egykor ősrégi épületek csoportja állott, de a nagyobb kövek egyike-másika azért felüdülést nyújthatott az utazók bizonyos testrészeinek, ha voltak olyan járatosak a sivatagi fortélyokban, mint amilyennek a zarándok bizonyult rövidesen. Gyors pillantással kiválasztotta a megfelelő méretű követ. Francis testvér helyeslően vette tudomásul, hogy nem ragadta meg a követ, nem veselkedett neki óvatlanul, hanem megállt biztos távolságban, és emelőként használva egy kisebb kövön megtámasztott botját, megtaszította a nagy követ párszor, míg ki nem csusszant alóla a várt, zizegő-zörgő teremtmény. A vándor szenvtelenül agyoncsapta botjával a kígyót, és félrehajította a még vonagló tetemet. Ily módon megszabadulván a kő alatti hűvös zug lakójától, a vándor immár maga vette igénybe a hűvös zug mennyezetét, a szokásos módon felfordítva a követ. Felhúzta az ágyékkötő hátsó részét, fonnyadt ülepével a kő viszonylag hűvös alsó felére ült, lerúgta saruját, és talpát a hűvös zug homokos fenekére tette. Ilyenképpen felfrissülvén, megfacsargatta lábujjait, fogatlan szájával elvigyorodott, és dudorászni kezdett. Aztán valamiféle énekbe fogott egy Francis testvér előtt ismeretlen nyelven. A kuporgásban elfáradt novícius fészkelődni kezdett.

Éneklés közben a zarándok kicsomagolt egy darab kovásztalan kenyeret meg némi sajtot. Aztán abbahagyta a kántálást, fölállt egy pillanatra, s a vidék nyelvén halkan felkiáltott:

— Áldott legyen Adonáj elóhim, mindenek királya, aki kenyeret fakaszt a földből! — Úgy hangzott, mint valami orrhangú bégetés. Ezzel végezvén visszaült, és nekilátott az evésnek.

A vándor bizony messziről jöhetett, gondolta Francis testvér, Nem tudott egyetlen környező birodalomról sem, amelynek uralkodója ilyen különös nevet viselt — és ilyen különös képességekkel kérkedett volna. Az öreg talán bűnbánó zarándoklatot tesz — kockáztatta meg magában Francis testvér a véleményt —, talán az apátság „szentélyébe”, noha a „szentély” hivatalosan még nem volt szentély, mint ahogy a „szentje” sem volt még hivatalosan szent. Francis testvér nem tudott más magyarázatot találni arra, hogy mit keres egy öreg vándor ezen a sehová sem vezető úton.

A zarándok komótosan fogyasztotta a kenyeret és a sajtot, és a novícius egyre nehezebben maradt meg egy helyben, ahogy megszűnt az aggodalma. A nagyböjt hallgatási szabálya nem engedte meg, hogy önszántából beszédbe elegyedjék az öreggel; de ha kilép búvóhelyéről, a kőrakás mögül, amíg még ott van a zarándok, biztosan meglátja vagy meghallja — mert a nagyböjt vége előtt tilos volt elhagynia a körzetet.

Még mindig kicsit tétován, Francis testvér hangosan megköszörülte a torkát, aztán fölegyenesedett rejtekéből.

— A…!

A zarándok kenyere és sajtja messzire röpült. A vénember megragadta a botját, és talpra ugrott.

— A settenkedő mindenedet!

Fenyegetően lóbálta a botot a csuklyás alak felé, aki a kövek mögül emelkedett ki. Francis testvér észrevette, hogy a bot vastagabbik végéből vashegy mered ki. A novícius udvariasan meghajolt, háromszor is, de a zarándok nem törődött ezzel a finomsággal.

— Ott maradj! — károgta. — Egy lépést se közelebb, szörnyeteg! Semmim sincs, ami neked kéne, legfeljebb a sajt, azt megkaphatod. Ha húsra fáj a fogad, én már csak csont és bőr vagyok, és nem fogom olcsón adni! Vissza, ha mondom, vissza!

— Várjon… — A novícius elhallgatott. A könyörületesség, sőt a mindennapi udvariasság is előbbrevaló volt a böjti hallgatási előírásnál, amikor a körülmények megkövetelték a beszédet, de Francis testvért mindig felzaklatta egy kicsit, ha önszántából törte meg a csendet. — Nem vagyok szörnyeteg, derék együgyű — folytatta, az udvarias megszólítási módot használva. Hátratolta a csuklyáját, hogy látni lehessen szerzetesi hajviseletét, és föltartotta a rózsafüzért. — Mond ez önnek valamit?

Néhány másodpercig az öreg feszülten, harcra készen görnyedt még, amíg szemügyre vette a novícius napégette kamasz képét. A zarándok tévedése természetes volt: a torzszülöttek, akik a sivatag peremvidékén kóboroltak, gyakran rejtették csuklya, álarc vagy bő ruhadarabok mögé idomtalanságukat. És voltak közöttük olyanok is, akiknek nemcsak a teste torzult el, akiknek egyike-másika afféle megbízható húsforrásnak tekintette az utazókat.

Rövid szemrevételezés után a zarándok fölegyenesedett.

— Á, egy afféle… — Botjára támaszkodott, összeráncolta a homlokát. — Az ott lent a Leibowitz-apátság? — kérdezte délre, a távok épületcsoportra mutatva.

Francis testvér udvariasan meghajolt, és földre szegezett tekintettel bólintott. — És te mit csinálsz itt a romok között?

A novícius fölvett egy krétának való kődarabot. Statisztikailag valószínűtlen volt, hogy a vándor tudjon olvasni, de Francis testvér úgy határozott, próbát tesz. Mivel a nép vulgáris nyelvjárásainak sem ábécéje, sem helyesírása nem volt, latinul írta fel a „Vezeklés, Magány és Hallgatás” szavakat egy nagy, lapos kőre, aztán alájuk ősi angol nyelven is, abban a reményben — be nem vallott társalgási vágya ellenére —, hogy az öreg talán megérti, és nem háborgatja magányos nagyböjti elmélkedésében.

A vándor fanyar mosollyal szemügyre vette a felírást. Nevetése nem is annyira nevetésnek, mint inkább lemondó bégetésnek hangzott.

— Hmmm-hnnn! Még mindig visszafelé írnak — mondta; de ha megértette is az írást, nem méltóztatott jelét adni. Félretette a botját, visszaült a kőre, fölszedte a homokból a kenyeret, sajtot, és letisztogatta őket. Francis éhesen megnyalta a száját, aztán elfordította a fejét. Hamvazószerda óta nem evett semmit, csak kaktuszgyümölcsöt és egy maréknyi kiszáradt kukoricát; a szerzetesi hivatásra készülők próbatételének önmegtartóztatási fogadalmai meglehetősen szigorúak voltak.

A zarándok észrevette gyötrődését. Letört egy darabot a kenyérből és a sajtból, s feléje nyújtotta.

Noha teste a vízszűke miatt félig kiszáradt állapotban volt, a novícius száját most elöntött a nyál. Szemét nem tudta levenni az ételt kínáló kézről. A világegyetem összezsugorodott: pontos mértani középpontjában lebegett a homokos csemege, a sötét kenyérdarab és a világos sajtdarab. Valami démon azt parancsolta a bal lába izmainak, hogy húzódjanak össze, vigyék egy lépéssel előbbre a bal lábát. A démon ezután megszállta a jobb lábát, hogy a bal elé tegye, majd valahogyan arra kényszerítette a jobb oldali vállizmait és a bicepszét, hogy fölemeljék a karját, míg keze odaért a zarándokéhoz. Ujja megérezte az ételt; szinte mintha meg is ízlelte volna. Éhségtől aszott testén önkéntelen borzongás futott végig. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte az apát úr. Csúnyán nézett rá, és a kezében korbácsot lóbált. Mindig, amikor a novícius megpróbálta maga elé képzelni a Szentháromságot, az Atyaisten arca összemosódott az apátéval, mely rendszerint nagyon dühös volt, legalábbis Francis úgy látta. Az apát úr mögött máglyatűz tombolt, s a lángok közül Boldog Leibowitz mártír haláltusában szenvedő tekintete szegeződött böjtölő védencére, akit rajtakapott, hogy sajt után nyúlt.

A novícius ismét megborzongott. — Apage Satanas![1] — sziszegte, hátraugrott, s kiejtette kezéből az ételt. Váratlanul előrántott egy apró fiolát az ujjából, és lefröcskölte szenteltvízzel az öregembert, aki a novícius kissé napszítta agyában egy pillanatra azonos lett a sátánnal.

A Sötétség és Kísértés Erői elleni rajtaütésszerű támadás nem ért el közvetlen természetfeletti eredményeket, a természetes eredmények azonban ex opere operato[2] megnyilvánultak. A zarándok Belzebub nem tűnt el kénkőfüstben, de hörgő hangot adott ki, élénkvörös színt öltött, és vérfagyasztó ordítással Francisra vetette magát. A novícius meg-megbotlott a csuhájában, ahogy a zarándok szöges botjának csapásai elől menekült, és csak azért úszta meg kilyuggatás nélkül, mert a zarándok elfelejtette fölvenni a saruját. A vénember sánta rohamából egyszerre csak bicebóca szökdécselés lett. Szemlátomást minden figyelmét lekötötték a tűzforró kövek a csupasz talpa alatt. Megtorpant, és már ügyet sem vetett Francis testvérre. Amikor a novícius hátrapillantott, kifejezetten az volt a benyomása, mintha a zarándok csak fél lába nagyujján ugrált volna vissza hűvös ülőhelyére.

A novícius, lelkében szégyennel az esztelen ördögűzés és bűnbánattal az ujjain érző sajtszag miatt, visszatért önkéntes munkájához a régi romok közé, a zarándok pedig tovább hűsítgette a lábát, és csak azzal vezette le a mérgét, hogy odavágott egy-egy követ az ifjúhoz, ha előbukkant a romok közül. Amikor aztán fáradni kezdett a karja, már csak úgy tett, mintha oda akart volna vágni egy követ, végül pedig csak dörmögött a kenyere-sajtja fölött, amikor Francis nem ugrott fedezékbe.

A novícius ide-oda mászkált a romok között, időnként fájdalmas öleléssel magához szorított egy félembernyi követ, és odatántorgott vele munkája középpontjához. A vándor csak nézte, ahogy kiválasztott egy-egy követ, arasszal megmérte széltét, hosszát, otthagyta, nagy gonddal kiválasztott egy másikat, kirángatta a többi szikla szorításából, erőlködve fölemelte, tántorogva elcipelte. Az egyik követ néhány lépés után elejtette, aztán gyorsan leült, és a térde közé hajtotta a fejét, szemlátomást azért, nehogy elájuljon. Egy ideig ült és zihált, majd talpra állt, és cipelés helyett inkább elgörgette a követ rendeltetési helyére. Aztán ment a következőért, míg végül a zarándok rosszalló pillantás helyett már tátott szájjal nézte.

A nap rontó déli hevével tűzött a kiszáradt vidékre, átokkal verve mindent, ami nedves. Francis a hőség ellenére tovább munkálkodott.

Aztán a vándor néhány korty vízzel leöblítette a homokos kenyeret, homokos sajtot, a sarujába dugta a lábát, egy nyögés kíséretében fölállt, és a romok között odabicegett a novícius munkálkodásának színhelyére. Amikor Francis testvér észrevette az öreg közeledtét, gyorsan biztonságos távolságba iszkolt. A vándor csúfondárosan meglóbálta feléje szöges botját, de szemlátomást jobban érdekelte az ifjú kőművesmunkája, mint a bosszú. Megállt, szemügyre vette a novícius búvóhelyét.

Ott, a romok keleti széle közelében, Francis testvér már korábban kiásott egy kis árkot, lapát helyett a kezét, ásó helyett egy botot használva. A nagyböjt első napján befedte az árkot egy rőzsenyalábbal, ott húzódott meg éjszakára a sivatagi farkasok elől. Ám ahogy a böjti napok száma növekedett, a novícius jelenléte egyre jobban ingerelte a környék szaglóérzékét, úgyhogy az éjszakai ragadozók végül már megszállták a romok körzetét, sőt amikor kialudt a tűz, a rőzse körül kotorásztak.

Francis először az árok fölötti rőzseköteg vastagításával próbálta eltántorítani szándékuktól a kotorászókat, aztán körülvette az árkot a földbe benyomott kövekkel. Az előző éjszaka azonban valami fölugrott a rőzseköteg tetejére, ott vonított, míg Francis lent reszketett; a novícius reggelre elhatározta, hogy megerősíti búvóhelyét. Az első kősort alapnak használva, falat kezdett építeni. A fal befelé hajlott, ahogy magasodott; mivel azonban a körülzárt terület nagyjából ovális alakú volt, az újabb sorokba kerülő kövek nekiszorultak szomszédjaiknak, így nem omolhattak be. Francis testvér most már reménykedett benne, hogy a kövek méretének és alakjának gondos kiválasztásával, kellő ügyeskedéssel, aládöngöléssel és kavicsbeékeléssel sikerül majd kupolát építenie. És ambíciója bizonyságaként egy alátámasztás nélküli boltív máris ott állt az árok fölött, csodálatosképpen dacolva a nehézkedéssel. Francis testvér fölvisított, mint egy kölyökkutya, amikor a vénember a botjával kíváncsian megkopogtatta a boltívet.

A vándor vizsgálódása alatt a lakóhelyét féltő novícius közelebb óvakodott. Visítására most a vándor a husáng meglendítésével és vérfagyasztó üvöltéssel válaszolt. Francis testvér nyomban rálépett a csuhája szélére, és lehuppant a földre. Az öreg kuncogott.

— Hmmm-hnnn! Ugyan fura alakú követ kell keresned, hogy kitöltsd ezt a hézagot! — mondta, és botjával kikopogtatta az üres helyet a legfelső kősorban.

Francis bólintott, aztán elfordította a fejét. Csak ült a homokban, és remélte, hogy hallgatása és elfordított tekintete értésére adja az öregnek, hogy az ifjú novíciusnak nem szabad sem társalognia, sem bátorítania mások jelenlétét nagyböjti magányának helyén. Egy száraz ágacskával írni kezdett a homokba: Et ne nos inducas in…[3]

— Egyelőre nem ajánlottam fel, hogy a kedvedért kenyérré változtatom ezekéit a köveket, vagy igen?! — kérdezte mérgesen az öreg vándor.

Francis testvér felkapta a fejét. Nocsak! Tehát az öreg mégis tud olvasni, méghozzá Szentírást is! És a megjegyzéséből az is kiderült, hogy előzőleg megérthette a novícius impulzív szenteltvizes akcióját, sőt ittlétének indítékát is! Immár tudatára ébredvén, hogy a vándor ugratja, Francisi testvér ismét lesütötte a szemét, és várt.

— Hmmm-hnnn! Szóval egyedül akarsz maradni, mi? Hát akkor jobb, ha megyek is. Mondd csak, az apátságbeli testvéreid megengedik majd, hogy egy vénember megpihenjen egy kicsit az árnyékban?

Francis testvér bólintott.

— Enni-inni is adnak majd — tette hozzá halkan, könyörületességből.

A vándor kuncogott egyet.

— No, ezért keresek neked egy követ abba a résbe, mielőtt elmegyek. Isten veled!

De nem kell… A tiltakozás kimondatlan maradt. Francis testvér nézte, ahogy az öreg lassan elbicegett. A vándor föl-alá mászkált a romkupacok között. Olykor-olykor megállt, szemügyre vett egy követ, vagy megpiszkálta a botjával. Biztosan hiábavaló lesz az igyekezete, gondolta magában Francis testvér, mert az öreg csak megismételte azt, amit az ifjú a fél délelőttön át csinált. A novícius már eldöntötte, hogy könnyebb lesz leszedni és újraépíteni a legfelső sort, mint olyan zárókövet találni, amely legalább nagyjából beleillik a homokóra formájú résbe. A vándornak minden bizonnyal hamarosan elfogy majd a türelme, és továbbindul útján.

Francis testvér addig is megpihent. Azért fohászkodott, hogy visszanyerje belső tisztaságát, melyet a sivatagi vigília célja megkövetelt: hogy tiszta pergamen legyen a lélek, melyre magányában felíródhatnak a hívó szavak, amennyiben az a másik Mérhetetlen Magányosság — Isten — kinyújtja a kezét, hogy megérintse az ő piciny, emberi magányát, és jelét adja elhivatottságának. A Kis Könyv, melyet Cheroki perjel hagyott nála az előző vasárnapon, szolgált útmutatásul meditálásához. A Kis Könyv sok évszázados volt, és Libellus Leibowitznak hívták, habár csak bizonytalan hagyomány tulajdonította a szerzőségét személyesen a Boldognak.

Parum equidem te diligebam, Domine, juventute mea; quare doleo nimis…[4] Nem szerettelek eléggé, Ó, Uram, ifjúságom idején; azért nagy az én bánatom öregségemre. Hiába menekültem Tetőled azokban a napokban…”

— Hé! Itt van! — hallatszott egy kurjantás a kőhalmok mögül.

Francis testvér fölpillantott, de a vándort nem látta. Tekintete visszasüllyedt a lapra.

Repugnans tibi, ausus sum quaerere quidquid doctius mihifide, certius spe, out dulcius caritate visum esset. Quis itaque stultior me…[5]

— Hé, fiú! — hallatszott megint. — Találtam neked egy követ, ez alighanem odaülik majd!

Ezúttal, amikor Francis testvér fölnézett, egy pillanatra meglátta a vándor botját, ahogy egy halom mögül integet. A novícius felsóhajtott, és visszatért olvasmányához.

O inscrutabilis Scrutator animarum, cui patet omni cor, si me vocaveras, ohm a tefugeram. Si autem nunc velis vocare me indignum…[6]

A halom mögül bosszúsan:

— Jól van, ahogy tetszik! Megjelölöm a követ, és mellé szúrok egy karót. Ha akarod, megnézed, ha nem, nem!

— Köszönöm — lehelte a novícius, de nem hitte, hogy az öreg meghallotta. Tovább küzdött a szöveggel:

Libera me, Domine, ab vitiis meis, ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis…[7]

— Tessék! — kurjantott a vándor. — Megjelöltem, itt a cövek is! Jöjjön meg hamar a szavad, fiú! Minden jót!

Nem sokkal azután, hogy az utolsó kiáltás elhalt, Francis testvér megpillantotta a vándort, ahogy tovább talpalt az apátság felé vezető ösvényen. A novícius gyors áldást suttogott utána, és egy imát útja biztonságáért.

Miután ily módon zavartalan lett a magánya, Francis testvér visszavitte a könyvet a helyére, és folytatta dilettáns kőművesmunkáját. Egyelőre nem fáradozott azzal, hogy utánanézzen, mit talált a vándor. Miközben kiéhezett teste megfeszült, erőlködött, tántorgott a kövek súlya alatt, elméjében gépiesen zakatolt az ima, elhivatottságának bizonyosságáért:

Libera me, Domine, ab vitiis meis… Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem csak a Te akaratodat állítsa, hogy felismerje a Te hívásodat, ha elérkezik… ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius si digneris me vocare. Amen. [8] Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem…”


A gomolyfelhők égi nyája, útban a hegyek felé, hogy elárasszák őket nedves áldásukkal, miután kegyetlenül becsapták a kiszikkadt sivatagot, lassan eltakarta a napot, sötét árnyfoltokat húzott végig a fölégett pusztaságon, időleges, de jóleső enyhülést hozott a perzselő napsütés közepette. Amikor egy-egy vágtató felhőárnyék a romokra vetődött, a novícius sebesen dolgozott, amíg elment a felhő, aztán megpihent, amíg a következő fehér fodortömeg a nap elé érkezett.

Merő véletlenség volt, hogy Francis testvér végül ráakadt a vándor kövére. Ahogy arrafelé bóklászott, megbotlott a kis karóban, melyet az öregember jelzésként leszúrt a földbe. Francis testvér négykézlábra huppant, és megakadt a tekintete egy régi kőre frissen fölrajzolt két jelen: [9]

A jelek olyan gondosan voltak megrajzolva, hogy Francis rögtön szimbólumoknak vélte őket, de hiába törte a fejét rajtuk hosszú percekig, nem lett okosabb. Boszorkányjelek talán? De nem, az öreg úgy köszönt el: „Isten veled”, ezt boszorkánymester nem mondta volna. A novícius kifeszegette a követ a halomból, és arrébb gördítette. A kőhalom belsejéből halk dübörgés hallatszott, egy kis kődarab gördült le a tetejéről. Francis elugrott onnan, omlástól félve, de a mozgás csak egy pillanatig tartott. Azon a helyen azonban, ahol előzőleg a vándor kődarabja volt, most kicsiny, sötét lyuk tátongott.

A lyukaknak gyakran voltak lakóik.

De ezt a lyukat a jelek szerint olyan szorosan elzárta a vándor köve; hogy egy bolha sem igen férhetett be, amíg Francis ki nem fordította a követ. Mindazonáltal keresett egy botot, és óvatosan benyúlt vele. Nem érzett ellenállást. Amikor elengedte a botot, becsúszott a lyukba, és eltűnt, mintha egy nagyobb, föld alatti üregbe esett volna. Francis aggodalmasan várakozott. Semmi sem tekergőzött ki a nyílásból…

Ismét letérdelt, és óvatosan beleszimatolt a lyukba. Miután sem állatszagot, sem kénkövet nem érzett, belelökött egy kavicsot, aztán odahajolt, fülelt. A kavics egyet pattant néhány lábnyira a nyílás alatt, aztán tovább zörgött-pattogott lefelé, útközben megkondult valami fémesen, míg végül valahol messze odalent megállt. A visszhangokból ítélve szobányi lehetett az üreg.

Francis testvér bizonytalan mozdulatokkal föltápászkodott, körülnézett. Minden jel szerint egyedül volt, mint rendesen, eltekintve megszokott keselyűjétől, mely a magasban keringve, az utóbbi időben olyan érdeklődéssel figyelte, hogy a többi keselyű hébe-hóba elhagyta saját, messzi területeit, és odajött körülnézni.

A novícius körüljárta a törmelékhalmot, de nem látta jelét másik nyílásnak. Fölmászott a szomszédos halomra, és összehúzott szemmel végigtekintett az úton. A vándornak már nyoma sem volt. Semmi sem mozdult a vénséges vén úton, de Francis kutató tekintete egy pillanatra megakadt Alfréd testvéren. Tőle egy mérföldnyire keletre, nagyböjti magánya helyszínének közelében, épp egy alacsony dombon baktatott át, tűzifát keresgélve. Alfréd testvér töksüket volt. Más pedig nem volt látótávolságban. Francis nem látta egyelőre semmi okát, hogy segítségért kelljen kiáltania — de az, hogy előre fölméri az esetleg szükséges kiáltás valószínű hasznát, csak józan elővigyázatosságnak látszott. Miután alaposan körülfürkészett a terepen, lemászott a halomról. Segélykiáltás helyett ajánlatosabbnak rémlett, ha futásra tartogatja a szuszt.

Arra gondolt, hogy visszarakja a vándor kövét, úgy, ahogy eredetileg volt, és eltömi a lyukat, de a környező kövek az imént kissé elmozdultak, s a kő már nem illett bele a régi helyébe. Ráadásul Francis falának legfelső sorában változatlanul ott volt az az üres hely, és a vándor jól látta: a kő, méretéből és alakjából ítélve, valószínűleg odaillett. Francis csak rövid ideig aggodalmaskodott, aztán fölemelte a követ, és eltántorgott vele a falhoz.

A kő pontosan becsusszant az üres helyre. A novícius egy rúgással ellenőrizte az új kőék szilárdságát; a sor keményen állt, habár a megrázkódtatás némi aprócska omlást azért okozott egy-két méterrel távolabb. A vándor jelei, noha a hurcolás során kissé elhalványultak, még mindig elég tisztán látszottak ahhoz, hogy le lehessen másolni őket. Francis testvér gondosan lerajzolta őket egy másik kőre, egy el szenesedett végű fadarabot használva írószerként. Amikor Cheroki perjel nagyszombaton végigjárja a remetekörzeteket, talán ő majd meg tudja mondani, van-e jelentésük a jeleknek — akár varázs—, akár átokjelek. A pogány babonaságoktól tilos volt félni, de a novícius azért szeretett volna tisztában lenni vele, mi féle jel lebeg az alvóhelye fölött, tekintettel a kőtömeg súlyára, mely a jelet viselte.

A délutáni hőségben is tovább munkálkodott. Egy-egy kósza kis gondolata vissza-visszatért a lyukhoz — ahhoz az érdekes, ám félelmetes kis lyukhoz —, a halk visszhangokhoz, melyeket a legördülő kavics keltett valahol a föld alatt. Tudta, hogy a környező romok nagyon régiek. Azt is tudta a szájhagyományból, hogy a romokat apránként rombolták össze ilyen jellegtelen kupacokká a szerzetesek és az erre vetődő idegenek nemzedékei, akiknek szükségük volt a kövekre vagy azokra a rozsdás acéldarabokra, amelyeket a nagyobb oszlopok, lapok belsejében lehetett találni, ha szétverték őket, hogy kiszedjék az ősi fémrudakat, melyeket titokzatos módon plántáltak el a kősziklában egy szinte már egészen feledésbe merült kor emberei. Ennek az emberi eróziónak a nyomán szinte teljesen megszűnt minden épületjelleg, melyet a hagyomány korábban a romoknak tulajdonított, habár az apátság jelenlegi építőmestere még mindig büszke volt arra a képességére, hogy itt-ott meg tudta sejteni, ki tudta mutatni az alaprajz maradványait. És még mindig lehetett fémet találni, ha valaki vette a fáradságot, hogy széttörje érte a köveket.

Magát az apátságot is ilyen kövekből építették. Francis valószínűtlen képzelgésnek vélte, hogy a kőművesek több évszázadon át egymásra következő nemzedékei még bármi említésre méltó fölfedeznivalót hagytuk volna a romok között. Mégsem hallott soha senkitől olyan épületről, amelynek pincéje vagy föld alatti helyisége lett volna! Sőt, most jutott az eszébe, hogy az építőmester egészen határozottan kijelentette, hogy ezen a területen az épületek sietős kivitelezés nyomait mutatták (volt), nem mély alapokra épülték, hanem jó részben lapos, felszíni tömbökön nyugodtak.

Ahogy menedéke a befejezéshez közeledett, Francis testvér visszaóvakodott a lyukhoz, megállt előtte, és csak nézte; nem tudott szabadulni a sivataglakó mély meggyőződésétől, hogy ha egyszer valahová el lehet rejtőzni a nap elől, ott már rejtőzik valami. Még ha a lyuk most lakatlan volt is, holnap hajnalig bizonyosan belecsúszik-mászik majd valami. Másrészről viszont, ha valami már lakott a lyukban, Francis biztonságosabbnak ítélte, ha nappal köt ismeretséget vele, mint ha éjszaka. A közelben nem látszott más nyom a talajon, mint az övé, a vándoré meg a farkasoké.

Gyors elhatározással nekilátott elkotorni a homokot és törmeléket a lyuk környékéről. Félórai munka után a lyuk nem lett ugyan nagyobb, de Francis meggyőződése, hogy föld alatti gödör van alatta, immár bizonyossággá vált. Két kis szikladarabot, melyeknek csak a felső része látszott a nyílás mellett, szemlátomást összeszorított a minden oldalról rájuk nehezedő földtömeg nyomása; mintha fönnakadtak volna a szűkületben. Amikor az egyik követ jobbra feszítette, a szomszédja balra gördült, amíg már nem tudott tovább mozogni. Ugyanez történt fordítva, amikor az ellenkező irányba feszítette; de Francis tovább taszigálta a kőakadályt.

Az emelőül szolgáló bot hirtelen kiugrott a kezéből, fejbe kólintotta, aztán eltűnt a hirtelen beomló nyílásban. Az erős ütéstől Francis hátratántorodott. A sziklaomlásból egy felpattanó kő hátba sújtotta; levegő után kapkodva elzuhant, nem tudta, a mélységbe zuhan-e, amíg a hasa földet nem ért, és Francis belekapaszkodott a szilárd talajba. A kőomlás zaja fülsiketítő volt, de csak pillanatokig tartott.

A portól elvakítva, Francis csak feküdt, levegő után kapkodott, és azon tűnődött, meg merjen-e moccanni, úgy sajgott a háta. Amikor valamicskét lélegzethez jutott, az egyik kezével nagy nehezen benyúlt az öltözéke alá, és kitapogatta azt a helyet a két lapockája között, ahol néhány összezúzott csont lehetett. Érdes, durva volt a tapintása, és szúrt. Amikor kivette, nedves, vörös volt a keze. Francis megmozdult, aztán felnyögött, és mozdulatlanul feküdt tovább.


Halk szárnysuhogás hallatszott. Francis testvér még idejében pillantott fel, hogy lássa leereszkedni a keselyűt egy pár lépésnyire levő kőhalomra. A madár tüstént újra föllebbent, de Francis mintha úgy látta volna, hogy valamiféle anyás aggodalommal figyelte, mint holmi aggódó tyúkanyó. Gyorsan a hátára fordult. Már egy egész nagy, sötét keselyűcsapat összegyűlt fölötte, és szokatlanul mélyen köröztek, szinte súrolták a romhalmokat. Amikor Francis megmozdult, magasabbra emelkedtek. A novícius egyszeriben ügyet sem vetett rá, megsérült-e a gerince, eltörött-e a bordája, hanem bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott. A fekete égi csapat csalódottan visszavonult megszokott magasságába, meglovagolva a láthatatlan, meleg légoszlopokat, aztán szétszéledtek, ki-ki vissza a maga távoli őrhelyére. A várva várt vigasztaló Szentlélek sötét alternatívájaként, a madarak időnként szemlátomást szívesen leereszkedtek volna a Galamb helyett; szórványos érdeklődésük az utóbbi időben nyugtalanította Francist, és némi óvatos vállvonogatás után gyorsan eldöntötte, hogy az éles szikladarab csak zúzódást és horzsolást okozott.

A porfelhő, mely az omlásból szállt fel a magasba, lassan oszladozott a gyenge szellőben. Francis remélte, hogy valaki észreveszi az apátság őrtornyaiból, és odamegy megnézni, mi történt. A lába előtt szögletes nyílás tátongott a földben, ahol a halom egyik oldala bedőlt a lenti üregbe. Lépcső vezetett lefelé, de csak a legfelső fokokat hagyta szabadon az omlás, mely hat évszázadon át várt, félúton fennakadva, Francis testvér közreműködésére, mielőtt befejezte volna dübörgő útját a mélybe.

A lépcsőakna egyik falán egy félig eltemetett tábla még olvasható maradt. Összeszedve mindazt a keveset, amit a Tűzözön előtti angolból tudott, a novícius akadozva suttogta a szavakat:


RADIOAKTIVITÁS-BIZTOS ÓVÓHELY
Maximális létszám: 15

Készletek: egy személy 180 napos vagy több személy arányosan rövidebb ideig tartó ellátására. Belépéskor gondosan zárja be az első zsilipet, és ellenőrizze tömítettségét. Helyezze feszültség alá az illetéktelenek elleni védőpajzsokat, amelyek meggátolják, hogy szennyezett személyek hatoljanak be. Kapcsolja be a külső figyelmeztető fényeket.


A többit betemette az omlás, de Francisnak már az első szó elég volt. Életében még sohasem látott „Radioaktivitást”, és remélte, hogy nem is fog. Nem maradt fent hiteles leírás a szörnyetegről, de Francis hallotta a legendákat. Keresztet vetett, és elhátrált a lyuktól. A hagyomány úgy tartotta, hogy Boldog Leibowitz maga is találkozott egy Radioaktivitással, mely hosszú hónapokig a hatalmában tartotta, míg a Leibowitz megkeresztelésével együtt járó exorcizmus el nem űzte a gonoszt.

Francis testvér lelki szeme előtt a Radioaktivitás félig szalamandraként jelent meg, mert a hagyomány szerint ez a lény a Tűzözönben jött a világra, félig pedig a szüzeket álmukban megbecstelenítő kan ördögként — hiszen a világban szerte járkáló szörnyszülötteket még mindig „a Radioaktivitás gyermekei”-ként emlegették. És hogy ez a démon csakugyan képes volt előidézni mindama csapásokat, amelyek Jóbot sújtották, följegyzett tény volt, ha hittétel nem is.

Kétségbeesetten nézte a táblát. Jelentése a napnál is világosabb volt: Francis testvér akarva-akaratlanul behatolt a lakóhelyére (csak azért könyörgött magában, hogy egykori lakóhelyére) nem is egy, hanem tizenöt ilyen rettenetes lénynek! Reszkető kézzel kotorászott a szenteltvizes fiola után.

2. FEJEZET

A spiritu fornicationis,

Domine, libera nos. [10]

A villámtól, égzengéstől,

Ments meg, Uram, minket.

A földrengés ostorától,

Ments meg, Uram, minket.

Dögvésztől, éhínségtől, háborútól,

Ments meg, Uram, minket.

Az epicentrum helyétől,

Ments meg, Uram, minket.

A kobaltnak esőjétől,

Ments meg, Uram, minket.

A cézium esőjétől

Ments meg, Uram, minket.

A stroncium hullásától

Ments meg, Uram, minket.

Radioaktivitástól

Ments meg, Uram, minket.

Szörnyetegek nemzésétől

Ments meg, Uram, minket.

A torzszülötteknek átkától

Ments meg, Uram, minket.

A morte perpetua,

Domine, libera nos.

Peccatores,

te rogamus, audi nos. [11]

Hogy nekünk kegyelmezz,

Kérünk, hallgass meg minket.

Hogy nekünk megbocsáss,

Kérünk, hallgass meg minket.

Hogy igaz bűnbánatra indíts,

te rogamus, audi nos.

A mindenszentek litániájának ily verstöredékeit suttogta minden ziháló lélegzetvételével Francis testvér, ahogy nagy óvatosan leereszkedett az ősi Radioaktivitás-biztos Óvóhely lépcsőaknájába, mindössze némi szenteltvízzel fölfegyverkezve, kezében az éjszakai tűz betakart parazsáról fellobbantott, rögtönzött fáklyával. Előzőleg több mint egy órán át csak várakozott, nem jön-e valaki az apátságból, hogy megnézze, mitől támadt a porfelhő. Nem jött senki.

Ha akár csak rövid időre is otthagyná elhivatottsági próbatételének helyét — kivéve, ha súlyosan megbetegszik, vagy visszarendelik az apátságba —, ezt ipso facto[12] úgy tekintenék, hogy lemond a Leibowitz-rend szerzetesének élethivatásáról. Francis testvér inkább a halált választotta volna. Ennélfogva két lehetőség állt előtte: vagy még napnyugta előtt átkutatja a félelmes üreget, vagy boltozatos menedékhelyén tölti az éjszakát, nem gondolva azzal, vajon mi rejtőzik az óvóhelyen, vajon mi ébred föl álmából, hogy portyára induljon a sötétben. Az éjszakák veszedelmek közül már a farkasokkal is eléggé meggyült a baja, pedig azok csak hús-vér lények voltak. A kevésbé megfogható állagú teremtményekkel Francis inkább napvilágnál találkozott volna; habár szó, mi szó, kevéske napvilág esett be az üregbe, mert a nap már leereszkedőben volt nyugaton.

A törmelék, mely lezúdult az óvóhelyre, jókora halmot alkotott, a csúcsa felért majdnem a lépcső tetejéig, hogy csak szűk rés maradt a mennyezet és a kövek között. Francis lábbal előre becsusszant, és rádöbbent, hogy kénytelen úgy haladni tovább is, a lejtő meredeksége miatt. Ily módon az alfelét fordítva az Ismeretlen felé, lábával tapogatózva keresgélt támasztékot a laza törmelékhalomban, és lassan kászálódott lefelé. Időnként, amikor fáklyája haloványan pislogott, megállt, lefelé fordította a lángot, hogy jobban belekapjon a fába, s az ilyen szünetek alatt megpróbálta felmérni a körülötte-alatta leselkedő veszélyeket. Nem sokat tudott kivenni. Föld alatti helyiségben volt, melynek azonban legalább a harmadát kitöltötte a lépcsőaknán át lezúdult törmelék. A kőzuhatag beborította az egész padlót, összetörte a néhány látható bútordarabot, és alighanem teljesen betemetett másokat. Francis tekintete félredőlt, félig betemetett fém öltözőszekrényeken siklott végig. A helyiség túlsó végében fémajtó látszott, sarokpontjaiból ítélve kifelé nyílt volna, de a kőomlás szorosan a helyére préselte. Még olvashatóak voltak rajta a pattogzó festékű sablonbetűk:


BELSŐ ZSILIP
HERMETIKUSAN ZÁRT TÉRSÉG!

A jelek szerint az a helyiség, ahová leereszkedett, csak előtér volt. Akármi rejtőzött azonban a BELSŐ ZSILIP mögött, elzárta az ajtónak feszülő többtonnányi kő. Az a térség valóban HERMETIKUSAN ZÁRT volt, hacsak nem nyílott belőle másik kijárat.

Miután a novícius leért a lejtő aljára, és meggyőződött róla, hogy az előtérben nem észlelhető közvetlen veszedelem, óvatosan odalépett a fémajtóhoz, hogy a fáklya fényénél közelebbről szemügyre vegye. A sablonbetűs BELSŐ ZSILIP felirat alatt kisebb felirat állt, rozsdacsíkok húzódtak rajta.

FIGYELEM!

A zsilipet csak akkor szabad lezárni, amikor már minden személy a belső térben tartózkodik, és megtették a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A) előírt összes biztonsági intézkedéseket. A zsilip lezárásakor az óvóhely belső légnyomása automatikusan a külső légköri nyomás fölé emelkedik (0,1 bar túlnyomással), hogy meggátolja a beszivárgást. A zsilipet lezárás után csak a szervomonitor-rendszer nyitja ki, a következő esetekben: 1. a külső sugárszennyezettség veszélyes szint alá csökkenése; 2. a levegő- és víztisztító berendezés meghibásodása; 3. az élelmiszer-tartalék kimerülése; 4. a belső energiaszolgáltatás meghibásodása. A részleteket lásd a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A).

Francis testvér kissé megzavarodott, hogy hogyan értse a Figyelmeztetést, de elhatározta, hogy megfogadja, amennyiben hozzá sem ér az ajtóhoz. Az ősök csodálatos masinériáival nem volt ajánlatos hebehurgyán babrálni, amint a régi idők számos, csúf halált halt kutatója tanúsította, utolsó lélegzetével.

Francis testvér észrevette, hogy az előtérben évszázadok óta heverő törmelék sötétebb színű, durvább állagú, mint amelyik kint porladozott a napon, a homokfúvásban, mielőtt ma beomlott a mélybe. Az első pillantásra látni lehetett, hogy a Belső Zsilipet nem a mostani kőomlás torlaszolta el, hanem egy ősrégi, még az apátságnál is régebbi. Ha a Radioaktivitásbiztos Óvóhely Hermetikusan Zárt Térségében ott rejtőzött egy Radioaktivitás, akkor az a démon szemlátomást nem nyitotta ki a Belső Zsilipet a Tűzözön ideje óta. És ha annyi évszázadon át ott maradt a fémajtó mögött, akkor nemigen kell attól félni, mondta magában Francis testvér, hogy hirtelen ki akarna törni mogulé nagyszombat előtt.

Fáklyája alig világolt már. Talált egy törött széklábat, lángra lobbantotta, aztán nekilátott összegyűjteni a törött bútormaradványokat, hogy stabilabb tüzet rakjon belőlük, s közben azon töprengett, pontosan mit is jelent az ősi felirat: RADIOAKTIVITÁSBIZTOS ÓVÓHELY.

Francis testvér egy pillanatig sem tagadta, hogy egyelőre igen bizonytalan lábon áll a Tűzözön előtti angol nyelvismerete. Most is csak a fejét rázta. Azt megértette, hogy a Radioaktivitást biztosan óvta ez a hely, a Belső Zsilipen talált Figyelmeztetésben viszont élelemről, vízről és levegőről volt szó, márpedig ezekre semmiképpen nem lehetett szüksége a Pokol gonosz szellemeinek. A novícius időnként a Tűzözön előtti angol nyelvet még bonyodalmasabbnak találta, mint akár a középfokú angelológiát, akár Szent László teológiai differenciálszámítását.

Tüzet rakott a törmeléklejtőn, ahonnan a fény bevilágíthatott az előtér sötétebb zugaiba. Aztán elindult megnézni, talál-e valamit, amit nem borított el az omlás. A földfelszín feletti romokat régészeti nullává redukálták a gyűjtögetők nemzedékei, ezt a föld alatti romot azonban nem érintette emberi kéz, csak a személytelen katasztrófa keze. Ott kísértettek még egy régmúlt kor maradványai. Egy sötétebb sarokban koponya hevert, vigyorgó fogsorában ott volt még egy aranyfog, nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy ide nem vetődött be sivatagi vándor. Az arany metszőfog meg-megvillant, amikor magasabbra csaptak a tűz lángjai.

A sivatagban Francis testvér már korábban is nemegyszer találkozott egy-egy kiszáradt folyóágy közelében emberi csontokkal, amelyek kis halomban, tisztára lerágva fehérlettek a napon. Nem volt különösen finnyás, és az embernek számítania kellett ilyesmire. Így hát nem riadt meg, amikor először észrevette a koponyát az előtér szögletében, de a vigyorában meg-megvillanó arany minduntalan magához vonzotta a tekintetét, mialatt a rozsdás szekrények bezárt vagy beszorult ajtóit, az ütött-kopott fém íróasztal szintén beszorult fiókjait feszegette. Az íróasztal felbecsülhetetlen értékű leletnek bizonyulhatott volna, ha dokumentumokat tartalmaz, vagy egy-két könyvecskét, amely esetleg túlélte az Egyszerűsítés Korszakának haragos máglyatüzeit. Amíg a fiókok kinyitásával vesződött, a tűz összeesett, s a gyengülő fényben Francisnak úgy rémlett, mintha a koponya halványan maga is világított volna. Az ilyen jelenségek nem voltak éppen ritkák, de a félhomályos kriptában Franc is testvért valahogy nagyon nyugtalanította. Újra fát hordott a tűzre, aztán tovább rángatta-lökdöste az íróasztalfiókokat, és igyekezett ügyet sem vetni a koponya villózó vigyorára. Noha egy kicsit még mindig tartott a leselkedő Radioaktivitásoktól, Francis már eléggé magához tért első ijedelméből ahhoz, hogy rájöjjön: az óvóhely, különösen az íróasztal és a szekrények, gazdag lelőhelye lehet egy olyan korszak emlékeinek, amelyet a világ legnagyobb része szántszándékkal a feledésbe igyekezett taszítani.

A gondviselés, úgy látszott, áldásában részesítette. Ezekben az időkben ritka szerencse volt, ha rátaláltak a múlt egy-egy darabkájára, mely túlélte a máglyatüzeket és a fosztogatókat. Mindig járt vele azonban némi kockázat is. Az ősi kincsek után kutató régész szerzetesek nemegyszer másztak ki diadalittasan a földbe vájt lyukból különös, hengeres tárggyal a kezükben, hogy aztán a tisztítása vagy közelebbi vizsgálata során rossz helyen húzzák vagy nyomják meg, s ezáltal áldatlan és dicstelen módon vessenek véget a vizsgálódásnak. Alig nyolcvan éve történt, hogy a Nagytiszteletű Boedullus érezhető elragadtatással számolt be levelében apát urának arról, hogy kis erxpedíciója feltárta a maradványait egy — saját szavaival „interkontinentális kilövőállásnak, néhány igen érdekes föld alatti tartállyal együtt”. Az apátságban később senki sem tudta kideríteni, mit hívhatott a Nagytiszteletű Boedullus „interkontinentális kilövőállásnak”, de az akkori apát úr szigorúan meghagytál, hogy attól fogva a rend régészei kiközösítés terhe mellett kötelesek kerülni az ilyen helyeket. Mert bizony az apáthoz írott levél volt az utolsó nyoma a Nagy tiszteletű Boedullusnak, de expedíciójának, a „kilövőállásnak” és a közelében levő falucskának is; ahol a falu állt, most érdekes alakú tó ékesítette a tájat, hála néhány pásztornak, akik eltereltek egy patakot, és vizét a keletkezett kráterbe vezették, hogy aszály idején is legyen mit inni állataiknak. Egy utazó, aki arról a vidékről érkezett körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, beszámolt róla, hogy a tóban igen jól lehet halászni, az ottani pásztorok szerint azonban a néhai falu lakosainak és a régészeknek a lelke költözött a halakba, és nem: mernek halászni, mert félnek Bodollostól, a mélyben lapuló óriás harcsától.

„…sem belefognotok nem szabad oly egyéb ásatásokba, melyeknek elsődleges célja nem a Memorabiliák gyarapítása” — tette hozzá az apát úr rendelkezése, ami azt jelentette, hogy a jelen esetben Francis testvér csak könyveket és iratokat keressen az óvóhelyen, és ne kísérletezzen az érdekes tárgyakkal.

Az aranyfogú koponya kitartóan kacsingatott a sarokból, miközben Francis testvér erejét megfeszítve rángatta az íróasztalfiókokat. A fiókok nem engedtek. Francis lemondóan belerúgott az asztalba, aztán megfordult, és dühösen rámeredt a koponyára: Most már vigyorogj valaki másra!

A vigyor persze nem tűnt el. Az aranyfogú földi maradvány egy kődarab és egy rozsdás fémdoboz közé támaszkodott. A novícius otthagyta az íróasztalt, és óvatosan átlépdelt a köveken, hogy végre közelebbről szemügyre vegye. Az illetőt szemmel láthatóan ott érte a halál, agyonütötték a lezúduló kövek, félig eltemette a törmelék. Csak a koponya és az egyik lábszár csontjai látszottak ki. A combcsont eltörött, a tarkócsont beszakadt.

Francis testvér imát rebegett az elhunytért, aztán nagyon óvatosan fölemelte a koponyát nyugvóhelyéről, és elfordította, hogy a fal felé vigyorogjon. Aztán a rozsdás dobozra esett a tekintete.

A doboznak táska alakja volt, és nyilvánvalóan kézben hordásra szánták annak idején. Számtalan célt szolgálhatott, de bizony alaposan összeverték a rázúduló kövek. Francis óvatosan kihúzta a kövek közül, és közelebb vitte a tűzhöz. A zárja töröttnek látszott, a fedele azonban berozsdásodott, nem mozdult. Amikor megrázta, zörgött Könyvnek, iratoknak nem ez volt a legvalószínűbb lelőhelye, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy nyitásra-csukásra szánták, és hátha tartalmaz valami töredékes információt, amit hozzá lehet tenni a Memorabíliákhoz! Francis testvérnek mindazonáltal az emlékezetében élt Boedullus testvér és mások sorsa, ezért meghintette a dobozt szenteltvízzel, mielőtt nekilátott fölfeszíteni. A lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ősi relikviával, miközben egy kővel püfölte rozsdás pántjait.

A pántok végül eltörtek, a fedél leesett. A benti tálcákról apró fémcsecsebecsék hullottak széjjel, begurultak a kövek közé, egyik-másik végérvényesen eltűnt a hasadékokban. A tálcák alatt, a doboz fenekén azonban Francis testvér sóvár pillantása papírokon akadt meg! Gyors hálaadó ima után, amennyire tudta, összeszedte a szétgurult apróságokat, és miután lazán visszatette a fedelet, a hóna alá szorított dobozzal megindult fölfelé a törmelékkupacon, a lépcsőakna és az égbolt kicsiny foltja felé.

Kápráztató volt a napfény az óvóhely sötétsége után. Francis szinte ügyet sem vetett rá, hogy a nap már veszélyesen alacsonyán jár a nyugati láthatáron, csak azt kereste, hol van egy lapos kő, melyen szétrakhatja és megvizsgálhatja a doboz tartalmát, és nem kell attól tartania, hogy valami elvész a homokban.

Pár perc múlva, egy repedezett kőalapzaton ülve, nekilátott kiszedegetni a tálcákat megtöltő fém- és üvegapróságokat. A legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal. Ilyeneket már látott. Az apátság kicsiny múzeumában is volt néhány belőlük, különböző méretűek, alakúak és színűek. Francis egyszer a pogány hegyi emberek sámánjának a nyakában is látta őket, szertartási nyakláncként. A hegylakók úgy tartották, hogy ezek „testrészei” az istennek — a legendás Machina analyticának[13], melyet legbölcsebb istenükként tiszteltek. Hitük szerint, ha a sámán lenyelte, „csalhatatlanságra” tett szert. Annyi bizonyos volt, hogy az övéi között azontúl törvény lett minden szava — hacsak nem a mérgező fajtából kapott be egyet. Az apátság múzeumában levő tárgyacskák is össze voltak kapcsolva, de nem nyaklánc formájában, hanem bonyolult, elég kusza szövevényben egy kis fémdoboz fenekén, alatta a felirat: „Rádió(?). Rendeltetése tisztázatlan.”

A Francis kezében levő doboz fedelére belülről egy cédulát ragasztottak az ősök; a ragasztó elporlott már, a tinta elhalványult, a papír úgy sötétlett a rozsdafoltoktól, hogy még a szép kézírást is nehéz lett volna elolvasni rajta, ráadásul ez sietős macskakaparás volt. Francis megszakításokkal tanulmányozta, miközben a tálcákat kiürítette. Nagyjában-egészében úgy tetszett, angolul van, de félórába beletelt, amíg megfejtette, ami megfejthető volt belőle:


Carl!

Rohanok, húsz perc múlva megy a gép (ismeretlen szó). Az istenért, tartsd ott Emmit, amíg kiderül, hadiállapot van-e. Kérlek szépen, próbáld meg fölvetetni az óvóhely tartaléklistájára! A gépen nem tudtam helyet szerezni neki. Ne mondd meg, miért küldtem oda ezzel a doboz limlommal, de próbáld meg ott tartani, amíg megtudjuk (kivehetetlen szavak) a legrosszabb esetben talán marad egy hely neki.


I. E. L.

A plomba és a SZIGORÚAN TITKOS jelzés azért van, nehogy Emmi belenézzen. Ez volt az első szerszámos doboz, ami a kezembe akadt. Rakd be a szekrényembe, vagy akárhová!


A szöveg zavaros halandzsának rémlett Francis testvér számára, aki izgatottabb volt annál, hogysem egy-egy tételre hosszabb időt pazaroljon. Miután még egy utálkozó pillantást vetett a cédula szerzőjének macskakaparására, nekilátott eltávolítani a tálcasorokat, hogy hozzáférjen a doboz fenekén levő papírokhoz. A tálcák összekötő karra voltak erősítve, szemlátomást azzal a céllal, hogy lépcsőzetesen ki lehessen húzni őket a dobozból, a fémcsapok azonban teljesen elrozsdásodtak, és Francis kénytelen volt kifeszegetni őket az egyik rekeszben talált rövid acélszerszámmal.

Amikor Francis testvér kiemelte az utolsó tálcát, áhítattal érintette meg a papírokat: csak egy maréknyi, összehajtogatott dokumentum, mégis mérhetetlen kincs, hiszen túlélte az Egyszerűsítés mohó, ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott és diadalünnepet ült. Francis úgy bánt a papírokkal, ahogy szent ereklyékkel kellett, csuhájával védte őket a szél elől, mert már törékenyek, repedezettek voltak. Legalul néhány hevenyészett ábra, vázlat volt, aztán kézzel írott cédulák, majd két nagyobb, összehajtogatott papír és egy könyvecske, „Memo” felirattal.

Francis először a kézzel írott feljegyzéseket vizsgálta meg. Ugyanaz a kéz körmölte őket, amelyik a doboz fedelére ragasztott cédulát írta, és a kézírás ezúttal sem volt kevésbé élvezhetetlen. Virsli, állt az egyiken, két pizza, parfé estére Emmának! A másik arra figyelmeztetett: Kitölteni jöv. adóbevallást! A következő, harmadikon az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, az összeget bekarikázta, kivont belőle egy másik számot, az eredményből százalékot számított, és csak egyetlen szót írt mellé: Rosseb! Francis testvér ellenőrizte a számításokat; a förtelmes kézírású illetőnek legalább a számolásában nem volt hiba, noha Francis arra nem tudott következtetni, hogy mit képviselhettek a számértékek.

A „Memó”-t különös áhítattal vette a kezébe, mert a cím mintha a Memorabíliákra utalt volna. Mielőtt kinyitotta, keresztet vetett, és elmormolta a Szövegek Áldását. A könyvecske azonban csalódást okozott. Francis nyomtatott szövegre számított, de csak kézírással följegyzett nevek, helyek, számok és dátumok sorakoztak benne. A dátumok a huszadik század ötödik évtizedének végét, a hatodik évtized elejét jelezték. Íme, újabb bizonyíték: az óvóhelyen talált leletek a Felvilágosodás Korának hanyatló szakaszából származtak! Bizony, ez fontos fölfedezés volt!

A nagyobb, összehajtogatott papírok egyike még szorosan össze is volt tekerve, és amikor Francis megpróbálta kitekerni, töredezni kezdett; az elején ki tudta venni a TURF szót, de más semmit. Visszatette a dobozba, hátha később restaurálni lehet majd, aztán a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, — amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást valamilyen rajz volt… méghozzá sötét alapon fehér vonalak!

Megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kéknyomatot talált, kéknyomatú tervrajzot! Nem volt az apátságban egyetlen épségben megmaradt, eredeti kéknyomat sem, csak néhány tintával rajzolt másolat. Az eredetiek már régen színtelenre fakultak az erős fénytől. Francis még sohasem látott eredetit, de épp elég kézzel festett másolatot látott ahhoz, hogy fölismerje: kéknyomatot tart a kezében, amely foltosan és fakón ugyan, de kivehetőn megmaradt annyi évszázadon át az óvóhely teljes sötétségében és páramentes levegőjében. Megfordította a dokumentumot — és egy pillanatra elöntötte a düh. Miféle őrült szentségtelenítette meg a felbecsülhetetlen értékű iratot? Valaki szórakozottan telefirkálta az egész hátlapját mértani ábrákkal és gyerekes torzképekkel! Miféle vigyázatlan vandál…

Egy pillanatnyi gondolkodás után elszállt a haragja. A tett elkövetésének idején a kéknyomatú tervrajzok olyan közönségesek lehettek, mint a dudva, és valószínűleg a doboz tulajdonosa lehetett a bűnös. Francis a tulajdon árnyékával védelmezte a papírt a napfénytől, miközben megpróbálta jobban széjjelnyitni. A jobb alsó sarokban, nyomtatott négyszögben nagybetűs címek, dátumok, „szabadalomszámok”, hivatkozási számok és nevek sorakoztak. Tekintete végigszaladt a listán, amíg egyszer csak megakadt: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz.”

Szorosan lehunyta a szemét, és úgy megrázta a fejét, hogy a végén már azt hitte, zörögni kezd belül. Aztán megint megnézte. Semmi sem változott, ott állt egyértelműen:


ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz


Gyorsan megfordította megint a papírt. A mértani ábrák és a gyerekes rajzok között vörös festékkel, jól kivehetően ott volt a pecsét:


EZT A PÉLDÁNYT KAPJA:

Főmérn. …

Üzem …

Tervező I. E. Leibowitz

Soksz. …

Hads. …


A nevet jól olvasható, női kézírással írták, nem a többi irat sietős macskakaparásával. Francis ismét megnézte a doboz fedelére ragasztott cédula aláírását, a három betűt: I. E. L. — aztán a másikat: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE:…” És ugyanazok a kezdőbetűk tűntek föl mindenhol a dokumentumokban!

Sok vita dúlt már — meglehetősen ingatag alapokon — arról, hogy a rend boldoggá avatott alapítóját, ha végül majd szentté avatják, vajon Szent Isaacként vagy Szent Edwardként kell-e emlegetni. Voltak, akik egyenesen a Szent Leibowitz mellett kardoskodtak, mivel a Boldogot mindeddig a vezetéknevén volt szokás emlegetni.

Beate Leibowitz, ora pro me![14] — suttogta Francis testvér. A keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny dokumentumokban.

A Szent relikviáit fedezte föl!

No persze Új-Róma még nem avatta szentté Leibowitzot, de Francis testvér meggyőződése olyan erős volt, hogy hozzá merte tenni: — Sancte Leibowitz, ora pro me![15]

Francis testvér nyílegyenes logikával eljutott a következtetésre: egyenesen a mennyből kapott jelet, elhivatottságának bizonyságaként! Megtalálta azt, aminek a megtalálására a sivatagba küldetett — ahogy ő látta a dolgot. Kiválasztatott tehát arra, hogy a rend fogadalmas tagja legyen!…

A novícius teljesen elfeledkezett apátjának szigorú intéséről, miszerint ne számítson arra, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Letérdelt a homokba, hogy hálát mondjon, és felajánljon néhány rózsafüzértizedet az öreg vándor jóindulatáért, aki megmutatta az óvóhelyhez vezető követ. Hogy is mondta a vándor? Jöjjön meg hamar a Szavad, fiú! A novícius mostanáig nem is sejtette, hogy a zarándok a nagybetűs Szóra gondolt, a hívó égi Szóra!

Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius, si digneris me vocare…[16]

Azt már csak az apát fogja gondolni, hogy Francis „hívó szava” a körülmények nyelvén szól, nem pedig az okén-okozatén. Azt már csak a Promotor Fidei[17] fogja gondolni, hogy a „Leibowitz” esetleg nem volt olyan ritka név a Tűzözön előtt, és hogy az I. E. ugyanúgy jelenthet mondjuk „Ichabod Ebenezer”-t, mint „Isaac Edward”-ot. Francis számára csak egy értelmezés létezett.

A távoli apátságból három harangkondulás szállt feléje a sivatag fölött, aztán rövid szünet után kilenc másik követte.

Angelus Domini nunliavit Mariae[18] — felelt rá kötelességtudón a novícius, és meglepetten fölpillantva látta, hogy időközben a napkorongból kövér, vörös tojás lett, mely már megérintette a nyugati láthatárt. És Francis menedékhelye körül még nem volt készen a kőkupola!

Mihelyt elmondta az Angelust, sietve visszarakta a papírokat a rozsdás, régi dobozba. A mennyek által szentesített elhivatottságot nem feltétlenül méltányolják az oktalan vadállatok, és a sivatagi farkasok étvágyát sem veszi el.

Mire az alkonypír is eltűnt, és megjelentek a csillagok, Francis szedett-vedett óvóhelyének erődítési munkálatai befejeződtek. Ő többet nem tehetett; a többi a farkasokon áll majd. Nyugatról már odahallatszott egy-két vonítás. Újra felszította a tüzet, de a tűzfény kis körén kívül olyan sötét volt, hogy nem tudta összeszedni napi adagját a bíborszínű kaktuszgyümölcsből — egyetlen táplálékforrásából, leszámítva a vasárnapi alkalmakat, amikor pár maréknyi kiszáradt kukoricát küldtek ki az apátságból, miután egy pap körbement a Szentséggel. A nagyböjti elhivatottsági próba szabályainak írott betűje kevésbé volt szigorú a gyakorlati kivitelezésnél. A szabály alkalmazása nem volt más, mint egyszerű éhezés.

Ma este azonban a mardosó éhség kevésbé kínozta Francist, mint az a türelmetlen vágya, hogy visszasiessen az apátságba, és elújságolja felfedezését. Ezzel a cselekedetével azonban tüstént le is mondott volna újonnan megszerzett elhivatottságáról; a nagyböjt idejére itt volt a helye, elhivatottság ide vagy oda, folytatnia kellett magányos próbatételét.

A tűz mellől ábrándosan bámult a sötétségbe, a Radioaktivitás-biztos Óvóhely irányába, és megpróbált a helyére képzelni egy hatalmas bazilikát. Jólesett elképzelni, de hát aligha fogja bárki is ezt a távoli sivatagi vidéket választani egy leendő egyházmegye középpontjául. Bazilika helyett megteszi egy kisebb templom — Sivatagi Szent Leibowitz Temploma —, körülötte kert és falak és a Szentről elnevezett kápolna, mely felövezett ágyékú zarándokok tömegeit vonzza majd ide északról. Az utahi Francis „Atya” végigvezeti a zarándokokat a romok között, beviszi őket „Belső Zsilipen” át a mögötte levő „Hermetikusan Zárt Térség” pompájába, ahol… ahol… nos, utána pedig misét mond nekik az oltárkőnél, mely magába zárja a templom névadó szentjének egy relikviáját — egy darab zsákvásznat? szálacskákat a hóhér köteléből? levágott körömdarabkákat a rozsdás doboz fenekéről? — vagy talán a TURF című szent iratot? Fantáziája azonban lassan elbátortalanodott. Nem sok esély, volt rá, hogy Francis testvérből pap lehessen — nem missziós rend lévén, a Leibowitz Hittestvériségnek csak annyi papra volt szüksége, amennyi magába az apátságba kellett, meg a másutt tevékenykedő szerzetesek néhány kicsiny közösségébe. Ráadásul a „Szent” egyelőre hivatalosan csak Boldog volt, és soha nem is fogják szentnek nyilvánítani addig, amíg nem tesz néhány jó, masszív csodát, amivel visszamenőleg igazolja boldoggá avatását is; hiszen az nem tévedhetetlen proklamáció, mint a szentté avatás lenne, habár megengedi a Leibowitz-rend szerzeteseinek, hogy (a misén és a zsolozsmán kívül) szertartásokon is hódoljanak alapítójuk és patrónusuk előtt. Az ábrándbéli templom összezsugorodott út menti kis kápolnává; a zarándokok hömpölygése csordogáló patakká. Új-Rómát most egyéb dolgok foglalkoztatták, például az a petíció, amely pontos, hivatalos állásfoglalást kért a Szent Szűz természetfölötti képességeinek kérdésében, melyről a dominikánusok úgy vélekedtek, hogy a szeplőtlen fogantatással nemcsak a kegyelem belső állapota jár együtt, hanem az Áldott Anya rendelkezett mindazokkal a természetfölötti képességekkel is, melyekkel Éva a bűnbeesés előtt; más rendek teológusai viszont, habár elismerték, hogy jámbor és jóindulatú ez a következtetés, tagadták, hogy igaz volna, és azt állították, hogy egy „teremtmény” lehet „eredendően ártatlan”, de nem természetfeletti képességekkel felruházott. A dominikánusok meghajoltak ez előtt, ám azzal érveltek, hogy vélekedésük mindig is hallgatólagosan benne rejlett egyéb dogmákban — például a mennybemenetelben (természetfölötti halhatatlanság) és a bűntől való érintetlenségben (természetfölötti integritás feltételezése), valamint további esetekben. Új-Róma, miközben megkísérelt igazságot tenni ebben a vitában, minden jel szerint ad acta[19] fektette Leibowitz szentté avatásának ügyét.

Megelégedvén a Boldog kicsiny kápolnájával és néhány arra vetődő zarándokkal, Francis testvér elszunyókált. Amikor fölébredt, a tűzből már csak zsarátnok maradt. Valami mintha nem lett volna rendben. Biztos, hogy egészen egyedül van?… Körbepislogott.

A vörhenyes parázshalom túloldaláról a sötét testű farkas visszapislogott rá.

A novícius nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.

A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rozsé és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát. Fektében magához; szorította a fémdobozt, és imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.

3. FEJEZET

— …és akkor, atyám, kis híján elfogadtam a kenyerét és a sajtot!

— De nem fogadtad el?

— Nem.

— Akkor nem történt bűnös cselekedet.

— De olyan nagyon kívántam, hogy még az ízét is éreztem a számban!

— Szándékosan? Készakarva élvezted az érzést?

— Nem.

— Szabadulni igyekeztél tőle? — Igen.

— Tehát gondolatban sem estél a falánkság bűnébe. Miért gyónod meg akkor mindezt?

— Mert utána elvesztettem a fejem, és meghintettem az öregembert szenteltvízzel.

— Mit csináltál? Miért?!

Cheroki atya, nyakában a stólával, rámeredt a bűnbánó novíciusra, aki arcélét fordítva feléje, ott térdepelt előtte a perzselő sivatagi napsütésben. A pap azon tűnődött, hogyan lehet képes egy ilyen ifjú (aki, amennyire eddig meg tudta ítélni, nem is volt különösebben eszes) arra, hogy alkalmakat vagy kis híján alkalmakat leljen a bűnre a kopár sivatagban, távol mindentől, ami megzavarhatná, vagy kísértés forrása lehetne. Idekint igazán nem sok bajt hozhatott magára egy ifjonc, akinek minden fegyvere a rózsafüzér, a tűzkő, egy zsebkés meg az imakönyv volt. Cheroki atya legalábbis így vélekedett. Ez a gyónás azonban már nagyon sok időt elrabolt; az atya magában sürgetni szerette volna a novíciust. Cheroki atyát megint gyötörte az ízületi gyulladása, de a Szentség jelenléte miatt — ott állt a hordozható asztalon, melyet magával szokott vinni szemleútjaira — inkább ő is állt, vagy letérdelt a bűnbánóval együtt. Előzőleg meggyújtott egy gyertyát a szent ostyát tartalmazó kis aranytok előtt, de a lángot nem lehetett látni a verőfényben, talán el is fújta a gyenge szellő.

— De ma már megengedett az ördögűzés, külön felsőbb jóváhagyás nélkül is. Mi az a bűn, amit meggyónsz: hogy haragudtál?

— Azt is.

— Kire haragudtál meg? Az öregemberre vagy saját magadra, mert majdnem elvetted az ételt?

— Én… én nem is tudom.

— Hát akkor döntsd el — mondta türelmetlenül Cheroki atya. — Vagy vádolod magad, vagy nem!

— Vádolom magam.

— Mivel? — Cheroki felsóhajtott.

— Azzal, hogy hirtelen haragomban visszaéltem egy szentelménnyel.

— Visszaéltél?… Nem volt józan indokod rá, hogy ördögi gondolatra gyanakodjál? Egyszerűen csak megdühödtél, és lefröcskölted az öregembert? Mintha hozzávágtad volna a tintatartót?

A novícius feszengett, tétovázott, megérezte a gúnyt a pap szavaiban. Francis testvérnek mindig nehezen ment a gyónás. Sohasem találta meg a megfelelő szavakat vétségeire, és ahogy megpróbált visszaemlékezni tetteinek mozgatórugóira, reménytelenül megzavarodott. Az atya sem sokat lendített a dolgon azzal a szemléletével, hogy „vagy csináltál valamit, vagy nem” — még ha világos volt is, hogy Francis valóban vagy csinált valamit, vagy nem csinált.

— Azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat — mondta végül.

Cheroki szóra nyitotta a száját, szemlátomást a végére akart járni ennek a dolognak, de aztán meggondolta magát.

— Értem — mondta. — És mi van még?

— Falánk gondolatok — mondta egy pillanat múlva Francis.

A pap felsóhajtott.

— Azt hittem, azon már túl vagyunk. Vagy ez másik alkalom?

— Tegnap volt. Jött az a gyík, atyám. Sárga-kék csíkos volt, és gyönyörű volt a sonkája, hüvelykujjnyi vastag, húsos, és egyre azon járt az eszem, hogy olyan íze lenne, mint a csirkének, kívül ropogós barnára pirulna, és…

— Értem — szakította félbe a pap. Az öreg arcon csak egy árnyalatnyi undor villant át: Végül is a fiú nagyon sokat van a napon… — Örömödet lelted ezekben a gondolatokban? Nem próbáltál megszabadulni a kísértéstől?

Francis elvörösödött.

— Én… én meg akartam fogni. Csak elszaladt.

— Tehát nemcsak gondolatban, hanem cselekedetben is. Csak akkor, egyszer?

— Ööö, igen, csak egyszer.

— Rendben van; gondolatban és tettben, készakarva húst ettél volna böjt alatt. Kérlek, a továbbiakban legyél a lehető legkonkrétabb! Azt hittem, alaposan megvizsgáltad már a lelkiismeretedet. Van még valami?

— Nagyon sok.

A papnak megvonaglott az arca. Több sivatagi remetét kellett fölkeresnie; hosszú, forró út volt, és sajgott a térde.

— Kérlek, igyekezz vele, amennyire lehet — mondta sóhajtva.

— Tisztátalanság egyszer.

— Gondolat, szó vagy tett?

— Az úgy volt, hogy megjelent egy fiatal boszorkány, és…

— Megjelent? Aha, álmodban! Aludtál?

— Igen, de…

— Akkor mit gyónsz rajta?

— Mert utána is.

— Utána is mi? Amikor fölébredtél?

— Igen. Folyton őrá gondoltam. Újra elképzeltem az egészet.

— Rendben van: parázna gondolatok, készakarva. Megbántad? Mi van még?

Az ember egyre csak ugyanezeket hallotta a végtelenségig, az egyik posztulánstól a másik után, az egyik novíciustól a másik után, és Cheroki atya úgy vélte, Francis testvér legalább annyit megtehetne, hogy szépen rendszerezve, egy, kettő, három, harsányan jelenti önvádjait, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőle! Francisnak szemlátomást nehezére esett megfogalmazni, amit most mondani akart; a pap várakozott. — Azt hiszem, jelét kaptam elhivatottságomnak, atyám, de… — Francis megnedvesítette kiszáradt ajkát, és tekintetével egy bogarat követett maga előtt a kövön.

— Csakugyan? — Cheroki hangja színtelen volt.

— Igen, azt hiszem… de nem tudom, atyám, bűn-e az, hogy amikor először láttam, akkor megvetéssel néztem a kézírásra… Bűn az?

Cheroki pislogott egyet. Kézírás? Elhivatottság? Miféle kérdés az, hogy… Néhány másodpercig fürkészően nézte a novícius komoly képét, aztán összeráncolta a homlokát.

— Csak nem leveleztetek Alfréd testvérrel? — kérdezte vészjóslóan.

— Dehogyis, atyám!

— Akkor kinek a kézírásáról beszélsz?

— Boldog Leibowitzéról!

Cheroki elhallgatott. Azon gondolkodott, van-e az apátság ősdokumentum-gyűjteményében olyan kézirat, amelyet személyesen a Rend alapítója vetett papírra — eredeti példány? Egy pillanatnyi töprengés után igennel válaszölt: néhány foszlány megmaradt még, gondosan őrizték őket, hét lakat alatt.

— Olyasvalamiről beszélsz, ami még az apátságban történt? Mielőtt kijöttél ide?

— Nem, atyám. Nézze, ott történt… — Balra intett a fejével. — A harmadik halom után, a magas kaktusz közelében.

— Az elhivatottságod ügyében, azt mondod?

— I-igen, de…

— No persze — szakította félbe éles hangon Cherold —, AZT UGYEBÁR SEMMIKÉPPEN SEM akarod állítani, hogy Boldog Leibowitztól, aki immár hat évszázada halott, KÉZÍRÁSOS FELSZÓLÍTÁST KAPTÁL, hogy ünnepélyesen letedd a szerzetesi fogadalmat?! És te… ööö… lefitymáltad a kézírását? Ne haragudj, de ezt vettem ki a szavaidból.

— Hát tényleg valami ilyesmi történt, atyám…

Cheroki levegő után kapkodott. Francis testvér riadtan előszedett egy papírdarabot az ujjából, és átnyújtotta a papnak. Megsárgult, kemény volt és foltos. A tinta elhalványult rajta.

— Virsli — mondta fennhangon Cheroki atya, meg-megakadva az ismeretlen szavakon —, két pizza, parfé — estére Emmának? — Néhány másodpercig mereven bámult Francis testvérre. — Ki írta ezt?

Francis elmondta.

Cheroki elgondolkodott rajta.

— Lehetetlenség rendesen meggyónnod ebben az állapotban. És helytelen volna, ha feloldoználak, amikor nem vagy a józan eszednél. — Amikor látta, hogy Francis arca megvonaglik, biztatóan megveregette a vállát. — Ne aggódj, fiam, majd elbeszélgetünk róla, ha jobban leszel. Akkor meghallgatom majd a gyónásodat. Addig is… — Idegesen rápillantott az Oltáriszentség tartójára. — Szedd össze a holmidat, és azonnal menj vissza az apátságba!

— De atyám, én…

— Parancsolom — mondta a pap szenvtelen hangon —, hogy azonnal térj vissza az apátságba.

— I-igen, atyám.

— Feloldozni nem oldozlak föl, de azért mindenesetre két rózsafüzértizedet leróhatsz penitenciaként. Megáldjalak?

A novícius bólintott, és közben visszafojtotta a könnyeket. A pap megáldotta, föltápászkodott, térdet hajtott a Szentség előtt, fölvette az aranytokot, visszaakasztotta a nyakában levő láncra. Zsebre tette a gyertyát, összecsukta az asztalkát, felkötötte helyére, a nyereg mögé, még egyszer ünnepélyesen biccentett Francis felé, aztán felült kancája hátára, és ellovagolt, hogy folytassa a nagyböjti remeték végigjárását. Francis leült a forró homokba, és elsírta magát.

Minden olyan egyszerű lett volna, ha elvihette volna a papot a kriptához, hogy megmutassa az ősi helyiséget; ha a szeme elé tárhatta volna a dobozt és mindazt, ami benne volt, rámutathatott volna a vándor jelére a kövön! A pap azonban az Oltáriszentséget hordozta, és nem lehetett volna rávenni, hogy négykézláb lemásszon egy kövekkel teli pince mélyébe, vagy hogy végigvizsgálja a fémdoboz tartalmát, és régészeti kérdésekről tárgyaljon; Francisnak több esze volt, semhogy ilyesmire kérje. Cheroki látogatása szükségszerűen szertartás jellegű volt mindaddig, amíg a nyakában hordott tok egyetlen szent ostyát is tartalmazott; ha viszont majd kiürül, a pap talán hajlandó lesz kötetlenebb érintkezésre is. A novícius nem hibáztathatta Cheroki atyát azért, mert egyből arra a következtetésre jutott, hogy elment az esze. Egy kicsit csakugyan szédelgett a nap hevétől, és sokat dadogott is. Az apátság történetében nem egy novícius került ki megzavarodott elmével a nagyböjti próbatételből.

Nem lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni a parancsnak és visszamenni.

Francis odament az óvóhelyhez, és még egyszer belepillantott, hogy megnyugtassa magát, csakugyan ott van; aztán elment a dobozért. Mire átcsomagolta és készen állt az indulásra, délkeleten megjelent a porfelhő, mely az utánpótlás, az apátságból küldött víz és kukorica jövetelét hirdette. Francis testvér úgy határozott, megvárja, mielőtt elindul a hosszú úton hazafelé.

A porfelhő élén három szamár és egy szerzetes bandukolt egyre közelebb. Az első szamár Ringo testvér súlya alatt roskadozott. Francis a csuklya ellenére fölismerte a konyhai kuktát a hosszú, szőrös lábáról, mely olyan mélyen lecsüngött a szamár két oldalán, hogy Ringo testvér saruja kis híján a földet érte. A mögötte haladó állatok kis kukoricás zsákokkal és víztömlőkkel voltak megrakva.

— Co-co-co-cocikám! Kis cocám, hol vagy? — Ringo tölcsért csinált a kezéből, úgy harsogta disznóhívó kiáltását a romok fölött, mintha nem vette volna észre az ösvény mellett várakozó Francist. — Co-co-co… Ó, hát itt vagy, Francisco! Azt hittem, csak egy rakás csont! Hát bizony föl kell hizlalnunk a farkasoknak! Tessék, — ne kéresd magad, vegyél csak a vasárnapi lakomából! De csak egy víztömlő és egy zsákocska jár, és ügyelj Malícia hátsó lábára, mert sárlik a drágám, és pajkos kedvében van; szegény Alfrédot úgy térdkalácson trafálta, hogy még! Szóval csak óvatosan… — Ringo testvér hátravetette csuklyáját, és kuncogva nézte, ahogy a novícius és Malícia manőverezik egymás körül. Ringonál csúfabb ember aligha élt a világon, és amikor nevetett, a hatalmas tömegben kivillanó, különféle színű fogak és a rózsaszín íny látványa nemigen fokozta báját; abnormis volt, de azért szörnyszülöttnek semmiképpen sem lehetett mondani — meglehetősen gyakori, öröklődő elváltozás volt ez a minnesotai vidéken, ahonnan származott: kopaszság és a melanin szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása járt vele, úgyhogy a nyakigláb szerzetes egész testét sötétbarna májfoltok tarkították, hófehér alapon. Örökös jó kedélye azonban annyira ellensúlyozta megjelenését, hogy pár perc múlva az ember már észre sem vette; hosszabb ismeretség után pedig Ringo testvér mintázata ugyanolyan normálisnak látszott, mint egy foltos pónilóé. Ami visszataszítónak látszott volna egy mogorva alakon, azt az ő túláradó jókedve szinte olyan dekoratívvá tette, mint a bohóc arcfestése. Ringot büntetésből és valószínűleg csak átmenetileg osztották be kuktának. Mesterségére nézve fafaragó volt, és rendes körülmények között az ácsműhelyben dolgozott. Amikor azonban egyszer túlzott beképzeltséget tanúsított Boldog Leibowitz szobrával kapcsolatban, melyet kifaragni megengedtek neki, az apát úr áthelyeztette a konyhára mindaddig, amíg valami jelét látni majd rajta az alázatosság erényének. A Boldog szobra addig félig kifaragva várakozott a kárpitosműhelyben.

Ringo vigyora lassan elhalványult, ahogy jobban szemügyre vette Francis ábrázatát, mialatt a novícius leemelte kukoricáját és vizét a nyugtalan lábú szamárkancáról.

— Úgy festesz, mint egy beteg birka, fiú — mondta a vezeklőnek. — Mi bajod? Cheroki atya megint bal lábbal kelt fel?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Úgy láttam, nem.

— Akkor mi a baj? Tényleg beteg vagy?

— Az atya visszarendelt az apátságba.

— Mi?! — Ringo átvetette szőrös lábát a szamár háta fölött, és leugrott a földre a néhány ujjnyi magasságból. Feltornyosult Francis testvér előtt, húsos kezével vállon ragadta, fürkészően az arcába meredt. — Mi az, sárgaság?

— Nem. Azt hiszi… — Francis megütögette a halántékát, és vállat vont.

Ringo fölnevetett.

— Ami igaz, az igaz, de hát ezt mindenki tudja rólad! Miért küld vissza?

Francis lepillantott a lába közelében fekvő dobozra.

— Találtam egyet-mást, ami egykor Boldog Leibowitzé volt. El akartam mondani neki, de nem hitte el. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam. Azt…

— Mit találtál?! — Ringo szemmel látható hitetlenseggel elmosolyodott, aztán térdre ereszkedett, és kinyitotta a dobozt, miközben a novícius szorongva figyelte. A szerzetes belekotort a drótvégű hengerecskék közé az ujjával, és halkan füttyentett. — A hegyi pogányok talizmánjai, ugye? Ez nagyon régi holmi, Francis, nagyon-nagyon régi! — Ránézett a fedél belsején látható cédulára. — Mi ez a halandzsa? — kérdezte, fölsandítva a boldogtalan novíciusra.

— Tűzözön előtti angol.

— Egy szót se tanultam belőle, csak amit a kórusban szoktunk énekelni.

— Maga Boldog Leibowitz írta.

— Ezt? — Ringo testvér a céduláról fölpillantott Francis testvérre, aztán vissza. Hirtelen megrázta a fejét, határozott mozdulattal visszacsukta a dobozt, és felállt. A vigyora megmerevedett. — Talán igaza van az atyának. Tényleg jobb lesz, ha visszamégy, és szólsz a Gyógyszerész Testvérnek, hogy kotyvassza össze valamelyik különleges gombafőzetét. Ez bizony a láz, testvérem!

Francis vállat vont.

— Lehet.

— Hol találtad ezeket?

A novícius arra mutatott.

— Pár halommal odébb. Elmozdítottam néhány követ, erre beomlott, és ott volt egy pince. Nézd meg, ha nem hiszed!

Ringo megrázta a fejét.

— Hosszú út van még előttem.

Francis fölvette a dobozt, és elindult az apátság irányában, Ringo pedig visszalépett a szamárhoz; néhány lépés után azonban a novícius hátraszólt:

— Foltos testvér… két perced volna azért?

— Esetleg — mondta Ringo. — Mire?

— Hogy odamenj a lyukhoz, és belenézz.

— Miért?

— Hogy megmondhasd Cheroki atyának, valóban ott van-e.

Ringonak a szamár háta fölé lendített lába megtorpant a levegőben.

— Hő! — Visszahúzta a lábát. — Jól van. Ha nincs ott, megmondom én neked is!

Francis egy pillanatig még utánanézett a nyakigláb szerzetesnek, ahogy hosszú léptekkel eltűnt a szem elől a halmok között, aztán megfordult, és vánszorgó léptekkel elindult az apátsághoz vezető hosszú, poros úton; időnként majszolt egy keveset a kukoricából, és vizet ivott rá a tömlőből. Hébe-hóba hátrapillantott. Ringo két percnél sokkal több időt töltött távol. Francis testvér már nem is leste, mikor tűnik fel újra, amikor ordítás szállt feléje a távoli romok felől. Megfordult. Még jól ki tudta venni a fafaragó távoli alakját, az egyik halom tetején állt, hadonászott, és hevesen, igenlően bólogatott. Francis visszaintett, aztán továbbvánszorgott az úton.

A kétheti koplalás kiszipolyozta az erejét. Kéthárom mérföld múlva rogyadozni kezdett a lába. Még egy mérföld választotta el az apátságtól, amikor ájultán az út szélére rogyott. Késő délután volt, amikor a körútjáról visszatérő Cheroki észrevette a fekvő alakot, sietve leszállt a nyeregből, és addig locsolgatta az ifjú arcát, amíg lassan-lassan magához térítette. Cheroki előzőleg, a visszafelé vezető úton összetalálkozott Ringoval és szamaraival, meghallgatta a barát beszámolóját, és megértette belőle, hogy Francis testvér csakugyan rábukkant valamire. Noha azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a novícius valami igazán fontos fölfedezést tett volna, a korábbi türelmetlenségét már megbánta. Miután látta, hogy a doboz ott hever a közelben, tartalma félig szétszóródva az úton, Cheroki atya átfutotta a fedélben levő feljegyzést, miközben Francis kábán, zavartan ült az út szélén. Az atya most már hajlott arra, hogy a fiú reggeli locsogását inkább a romantikus képzelet, mint az elmebaj vagy delírium szüleményének tekintse. Nem kereste meg a kriptát, a doboz tartalmát sem vizsgálta meg közelebbről, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a fiú valóságos eseményeket értelmezett tévesen, nem pedig hallucinációkat gyónt meg.

— Mihelyt beérünk, befejezheted a gyónásodat — mondta halkan a novíciusnak, miközben fölsegítette a ló hátára, a nyereg mögé. — Azt hiszem, feloldozhatlak majd, ha nem ragaszkodol hozzá, hogy személyes üzeneteket kapsz a szentektől. Rendben van?

Francis testvér pillanatnyilag túl gyönge volt ahhoz, hogy ragaszkodjék bármihez is.

4. FEJEZET

— Jól csináltad — mordult föl végre az apát. Már vagy öt perce járkált lassan fel-alá dolgozószobájában, széles, húsos parasztarcát mogorva ráncok barázdálták, miközben Cheroki atya idegesen ült a szék legszélén.

Egyik pap sem szólalt meg azóta, hogy Cheroki megérkezett ura hívására; Cheroki most egy kicsit összerezzent, amikor Arkos apát végre megtörte a csendet.

— Jól csináltad — ismételte meg az apát. Megállt a szoba közepén, és rásandított a perjelre, aki végre kezdett megnyugodni. Már éjfél felé járt. Arkos arra készülődött, hogy egy-két órányira nyugovóra tér a hajnali dicséret előtt. Előzőleg hordós fürdőt vett, még mindig vizes és csapzott volt tőle, s Cheroki szemében úgy festett, mint egy vérmedve, mely nem teljesen változott vissza emberré. Prérifarkasprémből készült köntös volt rajta, tisztségére csak a mellkereszt utalt, mely megbúvott mellkasának fekete szerzetében, de meg-megcsillant rajta a gyertya fénye, amikor Arkos az asztal felé fordult. Nedves haja a homlokába hullott, s rövid, előremeredő szakállával, farkasprémjében e pillanatban nem annyira papnak látszott, mint inkább harcias törzsfőnöknek, akiben tombol a visszafojtott harci düh a nemrég lezajlott támadás után. Cheroki atya, aki denveri bárócsaládból származott, általában inkább mások hivatalos minőségét vette tudomásul, hivatalosan reagált rá, udvariasan megadta a tiszteletet a hatalom jelvényeinek, és nem volt hajlandó mögéjük nézni, hogy ki viseli őket; ebben a tekintetben követte igen sok kor udvari szokásait, így tehát Cheroki atya udvarias, szívélyes viszonyt tartott fenn a gyűrűvel és a mellkereszttel, apát ura hivatalával és hivatalának jelvényeivel, de a lehető legkevésbé engedte meg magának, hogy észrevegye Arkost, az embert. A jelen körülmények között ez igencsak nehezére esett, tekintettel arra, hogy a tisztelendő apát úr épp csak kilépett a fürdőjéből, és mezítláb talpalt ide-oda a dolgozószobában. Szemlátomást előzőleg vágott le egy tyúkszemet, de túl mélyre szaladt a vágás: a nagy lábujja véres volt. Cheroki igyekezett nem észrevenni, de nagyon kényelmetlenül érezte magát.

— Tudod, ugye, hogy miről beszélek? — morogta türelmetlenül Arkos.

Cheroki tétovázott.

— Lennél szíves, apát uram, konkrétan megmondani, nehogy olyasmiről legyen szó, amiről csak a gyónás során hallottam…

— Mi? Ó! Az ördögbe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy meggyóntattad. Hát akkor mondasd el vele még egyszer magadnak, hogy beszélhess róla, bár a jó ég a megmondhatója, így is tele van vele az egész apátság. Ne, ne most keresd meg! Majd én elmondom; és ne válaszolj arra, ami gyónási titok. Láttad azokat ott? — Az apát az íróasztal felé intett, ahová alaposabb vizsgálatra kirakták Francis testvér dobozának tartalmát. Cheroki lassan bólintott.

— Elejtette, amikor összeesett az úton. Segítettem neki összeszedni, de nem néztem meg alaposabban.

— No hát akkor, tudod, hogy szerinte mi ez? Cheroki atya elfordította a tekintetét. Mintha nem is hallotta volna a kérdést.

— Jól van, jól van — mordult fel Arkos —, hagyjuk, hogy őszerinte mi ez. Csak nézd meg alaposan te magad, és állapítsd meg, hogy teszerinted micsoda!

Cheroki odalépett az asztalhoz, föléje hajolt, és gondosan, egyenként végigfürkészte az írásokat, miközben az apát föl-alá járkált, és fennhangon beszélt, látszólag a papnak, de félig saját magának.

— Képtelenség! Jól tetted, hogy visszaküldted, mielőtt még többet is előkapart volna. De persze nem ez a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az az öregember, akiről zagyvál! Ez már sok a jóból! Elképzelni sem tudom, hogy mi árthatna többet az ügynek, mint a valószínűtlen „csodák” özöne! Egy-két valóságos eset, az persze más! Be kell bizonyosodnia, hogy a Boldog közbenjárása idézte elő a csodálatos eseteket, mielőtt sor kerülhet a szentté avatásra. Nézd meg Boldog Changot! Már két évszázada boldoggá avatták, de szentté azóta sem. És miért? Azért, mert a rendje túl mohó volt! Valahányszor valakinek elmúlt a köhögése, kiderült, hogy a Boldognak köszönhető csodálatos gyógyulás volt. Látomások a pincében, felidézés a harangtoronyban — inkább hangzott kísértethistóriák gyűjteményének, mint csodálatos esetek sorozatának. Lehet, hogy két-három eset hiteles volt, de a tiszta búzát ennyi pelyva közül… nos?

Cheroki atya fölnézett. Keze kifehéredett az asztal peremén, arca elgyötörtnek látszott. Mintha egy szót sem hallott volna.

— Tessék, apát uram?

— Egyszóval ugyanez itt is megtörténhet — mondta az apát, és folytatta lassú fel-alá talpalását. — Tavaly itt volt Noyon testvér a titokzatos hóhérkötéllel. Hah! Az előző évben pedig Smirnov testvér csodálatosan kigyógyul a köszvényéből — hogyan? —, miután megérinti Boldog Leibowitzunk egy feltételezett relikviáját, ha hinni lehet azoknak a zöldfülűeknek. Most még ez a Francis találkozik egy zarándokkal, akin mi van? Ágyékkötő, éppen abból a zsákvászonból, amelyet Boldog Leibowitz fejére borítottak, mielőtt felakasztották. És öv helyett mi van rajta? Egy kötél. Milyen kötél? Ó, éppen az… — Elhallgatott, ránézett Cherokira. — Az értetlen pillantásodból látom, hogy ezt még nem is hallottad! Nem, ugye? Jól van, erről nem nyilatkozhatsz. Nem, Francis egy szóval sem állította! Ő csak annyit mondott, hogy… — Arkos apát megpróbált egy kis fejhangot vinni máskülönben rekedt, mély orgánumába: — Francis testvér csak annyit mondott, hogy „találkoztam egy öregemberrel, és azt gondoltam, zarándok, és az apátságba tart, mert arrafelé ment, és csak egy régi zsákvászondarab volt rajta, kötéllel megkötve. És jelet tett a kőre, és a jel így nézett ki.”

Arkos elővett egy pergamendarabot a köntös zsebéből, és odatartotta Cheroki arca elé, a gyertyafénybe. Még mindig Francis testvért igyekezett utánozni, mérsékelt sikerrel:

— „És nem tudtam rájönni, mit jelent. Mit jelenthet?”

Cheroki rámeredt a jelekre, és megrázta a fejét.

— Nem téged kérdeztelek — dörmögte Arkos normális hangján. — Ezt kérdezte tőlem Francis. Én sem tudtam.

— Most már tudod?

— Most már igen. Valaki utánanézett. Ez itt egy lamed, ez meg egy cáde. Héber betűk.

— Cáde lamed?

— Nem, jobbról balra. Lamed cáde. Az első l—, a második c-szerű hang. Ha magánhangzójelek volnának köztük, lehetne „luc”, „léc”, „lóc”, „lác” — akármi ilyesmi. Ha további betűk volnának közöttük, lehetne éppen Lili… na ki?

— Leibo…

— Na ne!

— De bizony! Francis testvérnek nem jutott az eszébe, de valaki másnak igen. Francis testvér nem gondolt a zsákvászon csuklyára és a hóhérkötélre, de valamelyik cimborája igen! És mi az eredmény? Estére már az egész noviciátus zsong a lélekemelő kis történettől, hogy Francis odakint találkozott magával a Boldoggal, és a Boldog elvezette a fiút oda, ahol az a holmi volt, valamint biztosította az elhivatottsága felől!

Cheroki arcán zavarodott rándulás futott át.

— Ezt mondta volna Francis testvér?

— NEM! — ordított fel Arkos. — Miket gondolsz! Francis egy szóval sem mondott ilyesmit! Bárcsak mondta volna, a mindenit! Akkor ELKAPNÁM A GAZFICKÓT! De ő bájos egyszerűséggel, sőt elég ostobácskán, csak a tényeket mondja el, az értelmezést rábízza a többiekre! Én még nem beszéltem vele. A Memorabíliák Rektorát küldtem, hogy kérdezze ki.

— Azt hiszem, nem ártana, ha beszélnék Francis testvérrel — mormogta Cheroki.

— Beszélj vele! Amikor először bejöttél, még azon törtem a fejem, megfojtsalak-e egy kanál vízben, vagy sem. Mármint azért, mert beküldted a fiút. Ha hagytad volna, hogy ott maradjon kint, a sivatagban, akkor nem kapott volna lábra ez a sületlen szóbeszéd. Másfelől viszont, ha odakint marad, ki tudja, mi mindent ásott volna még elő abból a pincéből! Azt hiszem, jól tetted, hogy beküldted.

Cheroki, aki egyáltalán nem ilyen meggondolásból határozott úgy, ahogy határozott, most a hallgatást tartotta a leghelyesebb taktikának.

— Beszélj vele — dörmögte az apát. — Aztán küldd be hozzám!


Szép hétfői reggel volt, kilenc óra tájt, amikor Francis testvér bátortalanul bezörgetett az apát dolgozószobájának ajtaján. A nyugodalmas éjszakai alvás régi, ismerős cellájának kemény szalmaágyán és a rákövetkező kevéske, szokatlan reggeli nem tett ugyan csodákat a kiéhezett szervezettel, elméjének napszítta kábaságát sem oszlatta szét teljesen, de ez a viszonylagos luxus azért annyira helyreállította józan gondolkodását, hogy felfogja, van oka a félelemre. Ami azt illeti, voltaképpen halálra volt rémülve, úgyhogy első zörgetését nem is hallották meg. Maga Francis sem hallotta. Néhány perc múlva összeszedte a bátorságát annyira, hogy újra bekopogott.

Benedicamus Domino.[20]

Deo gratias[21] — mondta Francis.

— Gyere be, fiam, gyere csak be! — szólt ki egy barátságos hang, melyről Francis pár pillanatnyi töprengés után rájött, hogy nem lehet másé, mint tisztelt apát uráé.

— Azt a kis fogantyút kell elforgatni, fiam — szólt ki ugyanaz a barátságos hang, miután Francis testvér dermedt mozdulatlanságban állt néhány másodpercig, még mindig kopogtatásra emelt kézzel.

— I-i-igen… — Francis alig nyúlt hozzá a kilincshez, az az átkozott ajtó máris kinyílt; pedig Francis remélte, hogy talán mozdíthatatlanul beszorult.

— Az apát úr hí-hívatott?… — nyögte ki cérnahangon a novícius.

Arkos apát elgondolkodva összecsücsörítette a száját, s megfontoltan bólintott.

— Mmmm… igen, az apát úr hívatott. Jöjj be végre, és csukd be az ajtót!

Francis testvér valahogy megbirkózott az ajtóval, aztán reszketve megállt a szoba közepén. Az apát az ősi leletből származó, drótvégű tárgyakkal játszadozott.

— Vagy talán illendőbb volna — mondta Arkos apát —, ha te hívattad volna a tisztelendő apát urat, nem? Most, hogy így rád mosolygott a Gondviselés, és ilyen híressé tett, igaz? — Biztatóan mosolygott a fiúra.

— Hihi? — Francis testvér kérdően nevetett föl. — Ó, de-dehogyis, apát uram!

— Csak nem vitatod, hogy egy nap leforgása alatt hírnévre tettél szert? Hogy a Gondviselés téged választott ki, hogy fölfedezd EZT — széles mozdulattal az asztalon fekvő relikviákra mutatott —, ezt a doboz LIMLOMOT, ahogy az előző tulajdonosa teljes joggal nevezte?!

A novícius tehetetlenül hebegett, aztán végül széles vigyor jelent meg a képéri.

— Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?

— Ehhez nem férhet kétség, apát uram.

— Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a Rendre?

— Semmilyet, Magister meus.[22]

— Á! Úgy? Akkor tehát nem érzel elhivatottságot?

— Jaj, dehogynem! — szakadt ki a novíciusból.

— De nincs rá mentséged?

— Nincs.

— Az okát kérdem, te kis hülye! Mivel nem okolod meg, feltételezem, hogy le akarod tagadni, hogy a múltkor találkoztál valakivel a sivatagban, hogy ráakadtál erre… erre a doboz LIMLOMRA minden segítség nélkül! Azt akarod mondani, hogy mindaz, amit a többiektől hallok, az csak… hagymázas félrebeszélés volt?

— Nem, nem, Dom Arkos!

— Mi nem, nem?

— Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.

— Tehát mégiscsak találkoztál egy angyallal… Vagy szent volt? Vagy talán leendő szent?! És megmutatta, hol kell keresned?

— Én nem mondtam, hogy…

— És erre alapozod, hogy igazi elhivatottságot érzel, igaz? Hogy az a… az a… az a teremtmény azt mondta, jöjjön meg a szavad, megjelölt egy követ a névbetűivel, kijelentette, hogy ott van, amit keresel, és amikor benéztél a kő alá, EZ volt ott! Mi?!

— Igen, Dom Arkos.

— Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

— Förtelmes hiúságom megbocsáthatatlan, uram és tanítóm.

— És ha olyan fontosnak képzeled magad, hogy akármid is megbocsáthatatlan, az még nagyobb hiúság! — ordította az apátság feje.

— Féreg vagyok én, apát uram.

— Na jól van. Tulajdonképpen csak a zarándokról szóló részt kell visszavonnod. Tudsz róla, hogy senki más nem látott ilyen alakot a környéken? Ha jól értem, errefelé tartott volna? Még azt is mondta, hogy talán megpihen itt? Érdeklődött az apátság felől, igen? Akkor mégis hová tűnhetett el, ha egyáltalán a világon lett volna? Errefelé nem jött egy fia vándor sem! Az ügyeletes testvér, aki akkor fent volt az őrtoronyban, nem látta! Tehát? Hajlandó vagy végre elismerni, hogy csak képzelődtél?

— Ha tényleg nincs ott az a két jel a kövön… akkor talán lehet, hogy…

Az apát lehunyta a szemét, kimerültén felsóhajtott.

— A jelek ott vannak. Halványan — ismerte el. — Talán te magad rajzoltad őket.

— Nem, uram.

— Rendben van. Tudod, hogy most mi vár rád?

— Igen, tisztelendő atyám.

— Akkor készülj hozzá.

A novícius reszketve fölhúzta csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Az apát előhúzott egy vaskos favonalzót a fiókból, kipróbálta a tenyerén, aztán jókorát csapott vele Francis fenekére.

— Deo gratias! — felelt rá kötelességtudóan, bár levegő után kapkodva a novícius.

— Nem akarod meggondolni magad, fiam?

— Tisztelendő atyám, nem tagadhatom le, amit…

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

Tízszer ismétlődött meg ez az egyszerű, de fájdalmas litánia, melynek során Francis testvér hálát visított a mennyeknek mindegyik sajgó leckéért, melyet az alázatosság erényéből kapott — ahogy el is várták tőle. A tizedik ütés után az apát szünetet tartott. Francis testvér lábujjhegyen állt, és meg-megrándult a dereka. Összeszorított szempillája mögül könnyek szivárogtak.

— Kedves Francis testvér — mondta Arkos apát —, egészen bizonyos vagy benne, hogy láttad azt az öregembert?

— Egészen… — nyiszogta a novícius, és közben felkészült a következőre.

Arkos apát cinikus pillantást vetett az ifjúra, aztán megkerülte az íróasztalt, és egy morgás kíséretében leült. Egy darabig csak sötét tekintettel nézte a pergamendarabot, rajta a צל betűket.

— Mit gondolsz, ki lehetett? — mormolta Arkos szórakozottan.

Francis testvér felnyitotta a szemét, és ettől futó vízár ömlött végig az arcán.

— Ó, fiam, engem meggyőztél! Úgy kell neked…

Francis egy szót sem szólt, csak azért fohászkodott magában, hogy ne túl gyakran hozza úgy a szükség, hogy meg kelljen győznie apát urát szavahihetőségéről. Az apát türelmetlenül intett, erre Francis leeresztette a csuháját.

— Foglalj helyet — mondta Arkos, ha nyájasan nem is, de immár legalább közönyösen.

Francis odalépett a jelzett székhez, félig leereszkedett rá, aztán összerándult az arca és fölegyenesedett.

— Ha apát uramat nem zavarja, akkor inkább…

— Jól van, akkor állj! Amúgy sem tartóztatlak soká. Visszamégy a sivatagba, és befejezed a próbatételedet. — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a novícius arca kissé földerült. — Hohó, azt ne hidd! — csattant fel. — Nem ugyanoda mégy vissza! Helyet cserélsz Alfréd testvérrel, és a közelébe sem mégy azoknak a romoknak! Ezenfelül megparancsolom, hogy a gyóntatódon és rajtam kívül senkivel se beszélj a dologról, habár az ég a megmondhatója, a baj már megtörtént. Tudod egyáltalán, hogy mit indítottál el?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Tegnap vasárnap lévén, tisztelendő atyám, nem voltunk hallgatásra kötelezve, és a pihenőidő alatt válaszoltam a társaim kérdéseire. Én azt hittem, hogy csak…

— A drágalátos társaid, kedves fiam, nagyon ügyibevaló kis magyarázatot sütöttek ki. Tudtad te, hogy magával Boldog Leibowitzcal találkoztál odakint?

Francis egy pillanatig csak bután nézett, aztán megint megrázta a fejét.

— Á, dehogyis, apát uram! Semmiképpen sem lehetett ő! A Boldog Vértanú sohasem tenne olyasmit…

— Milyesmit?!

— Nem kergetne meg valakit, és nem akarná elverni egy vastag, szöges végű bottal!

Az apát megtörölte a száját, hogy elrejtse önkéntelen mosolyát. Egy pillanat múlva sikerült elgondolkodó arcot vágnia.

— Nem vagyok én abban olyan biztos, fiam! Téged kergetett meg, ugye? Aha, gondoltam. Ezt is elmondtad a novíciustársaidnak? El, igaz? És látod, ők nem érezték úgy, hogy ettől az illető nem lehetett volna Boldog Leibowitz! No persze nem hinném, hogy sok ember van a világon, akit a Boldog szöges bottal kergetne meg, de… — Elhallgatott, nem tudta visszafojtani nevetését a novícius arckifejezése láttán. — Jól van, fiam, ne haragudj… de mit gondolsz, ki lehetett?

— Azt gondoltam, tisztelendő atyám, hogy zarándok, aki a szentélyünket akarja fölkeresni.

— Egyelőre még nem szentély, úgyhogy ne is hívd annak! És különben sem volt zarándok, vagy ha igen, akkor nem ide zarándokolt. Nem lépte át a kapuinkat, hacsak nem aludt az őr. És az őrségben volt novíciustársad tagadja, hogy elaludt volna, habár azt elismeri, hogy aznap sokszor elfogta az álmosság. Ehhez mit szólsz?

— Már megbocsásson, tisztelendő atyám, de magam is többször voltam már őrségben…

— És?

— Az úgy van, hogy egy verőfényes napon, amikor semmi sem mozdul, csak a keselyük, akkor néhány óra múlva az ember elkezdi bámulni a keselyűket…

— Igazán? A keselyűket? Amikor az utat kellene figyelni?

— És ha az ember túl sokáig bámulja az eget, akkor valahogy kikapcsol… nem igazán alszik el, csak éppen se lát, se hall.

— Szóval ez folyik, amikor őrségben vagytok, mi? — dörmögte az apát.

— Nem feltétlenül. Akarom mondani, nem, tisztelendő atyám, illetve, ha megtörténik is az emberrel, akkor sem tud róla, azt hiszem. Jack… szóval az egyik testvér, akit egyszer én váltottam le az őrségben, ilyen állapotban volt. Még azt sem tudta, hogy eljött az őrségváltás ideje. Csak ült ott a toronyban, és tátott szájjal bámulta az eget. Kábulatban.

— Szép. És amikor legközelebb valamelyik így elkábul odafenn, megjelenik egy pogány portyázó banda Utah vidékéről, legyilkol néhány kertészt, fölszaggatja az öntözőcsöveket, legázolja a vetést, és köveket hengerget a kútba, mielőtt észbe kapunk! Most miért nézel így… ó, elfelejtettem… ugye te utahi születésű voltál, mielőtt idevetődtél? No de mindegy, éppenséggel nem lehetetlen, hogy van valami abban, amit mondasz, mármint hogy így történhetett meg, hogy nem vették észre az öreget. Bizonyos vagy benne, hogy közönséges öreg vándor volt, és semmi több? Nem angyal? Nem a Boldog?

A novícius tekintete elgondolkodva a mennyezetre fordult, aztán visszaugrott ura és parancsolója arcára.

— Vetnek árnyékot az angyalok és a szentek? — Igen… illetve nem… honnét tudjam?! Miért, ő vetett árnyékot, nem?

— Hát… olyan kicsit, hogy alig lehetett látni.

— Mi?!

— Mert hát dél körül járt.

— Hülye! Nem arra kérlek, hogy te mondd meg, ki vagy mi volt! Én nagyon jól tudom, mi volt, ha egyáltalán láttad! — Arkos apát, szavait nyomatékosítandó, öklével püfölte az asztalt. — Azt akarom tudni, hogy te… TE!… kétség nélkül bizonyos vagy-e benne, hogy csak közönséges öregember volt!

Francis testvért kissé zavarba hozta ez a fajta kérdésföltevés. Az ő szemléletében a természetest a természetfölöttitől nem éles, határozott vonal választotta el, hanem inkább valami homályos átmeneti zóna. Bizonyos dolgok nyilvánvalóan természetesek voltak, mások nyilvánvalóan természetfölöttiek, de a két véglet között bizonytalanság volt (tulajdon bizonytalansága), titokzatos régió, ahol a közönséges földből, levegőből, tűzből vagy vízből való dolgok olykor zavaró módon másként viselkedtek. Francis testvér számára ebben a régióban lakozott minden, amit látott, de nem értett meg. És Francis testvér sohasem volt „kétség nélkül bizonyos”, ahogy apát ura szerette volna, abban, hogy bármit is igazán megértett, így hát a kérdés puszta föltevésével Arkos apát akarva-akaratlanul a homályos zónába taszította a zarándokot — hogy a novícius úgy látta most az öreget, mint amikor először feltűnt, holmi lábatlan fekete vesszőként, mely ott vonaglott a délibáb csillogó taván az úton; úgy látta, mint amikor egy pillanatra Francis egész világa összezsugorodott arra az ételt kínáló kézre. Ha valamilyen emberfölötti lény embernek álcázza magát, ugyan miképpen lásson át rajta éppen ő, honnan sejtse, hogy csak álcázás? Hiszen ha egy ilyen teremtmény nem óhajtja, hogy gyanakodjanak rá, nem ügyel-e rá, hogy árnyékot vessen, nyomot Hagyjon a lába a homokban, megegye a kenyeret, sajtot? Nem rágcsál-e erőt adó leveleket, nem köp-e nagyot egy gyíkra, nem ügyel-e rá, hogy úgy viselkedjék, mint egy halandó, aki elfelejtette fölvenni a saruját, mielőtt a forró kövekre lépett? Francis úgy vélte, ő aligha tudja fölbecsülni a pokolbéli vagy a mennybéli lények intelligenciáját vagy leleményességét vagy színészi képességeik mértékét, habár feltételezte, hogy az ilyen lények vagy pokolian, vagy mennyeien okosak. Az apát azáltal, hogy egyáltalán föltette a kérdést, már megfogalmazta Francis testvér válaszának lényegét: hogy kérdésesnek tekintsen valamit, amit mindaddig nem tekintett annak.

— Nos, fiam?

— Apát uram, csak nem feltételezi, hogy esetleg mégis…

— Arra kérlek, hogy ne feltételezz semmit, hanem felelj egyértelműen! Közönséges, hús-vér személy volt, vagy nem?!

Ijesztő volt a kérdés. Az, hogy olyan magasztos lény szájából hangzott el, mint tisztelendő apát ura, csak még ijesztőbbé tette, noha Francis tisztán érzékelte, hogy ura és parancsolója csak azért tette föl, mert egy bizonyos választ akart hallani. Méghozzá nagyon akarta! És ha ennyire akarta, akkor a kérdés bizonyosan fontos. És ha a kérdés elég fontos egy apátnak, akkor túl fontos ahhoz, hogy Francis testvér esetleg tévedjen…

— Azt… azt hiszem, hús-vér személy volt, tisztelendő atyám, de nem egészen „közönséges”. Egy-két dologban egészen rendkívüli volt.

— Miben?! — csattant föl Arkos apát.

— Hát… például abban, hogy milyen pontosan célba tudott köpni! És azt hiszem, olvasni is tudott.

Az apát behunyta a szemét, és szemmel látható kimerültséggel megdörgölte a halántékát. Milyen egyszerű lett volna kerek perec közölni a fiúval, hogy az állítólagos zarándok csak valami vén csavargó volt, aztán ráparancsolni, hogy eszébe ne jusson másra gondolni! Ám azzal, hogy értésére adta a fiúnak, hogy a dolog kérdéses, eleve hiábavalóvá tette a parancsot, mielőtt még kiadta volna. Amennyire a gondolkodásnak egyáltalán parancsolni lehet, csak olyasmit lehet megparancsolni neki, amit az ésszerűség is diktál; más parancsnak úgysem engedelmeskedik. Mint minden bölcs uralkodó, Arkos apát sem adott ki hiábavaló parancsokat, ha egyszer nem lehetett bizonyos a végrehajtásukban. Jobb másfelé nézni, mint erőtlenül parancsolgatni. Olyan kérdést tett föl, amelyre maga sem adhatott ésszerű választ, hiszen egyáltalán nem látta az öreget, és ezáltal nem volt joga hozzá, hogy megszabja a választ.

— Eredj innen — mondta végül, még mindig lehunyt szemmel.

5. FEJEZET

Francis testvér még aznap visszament a sivatagba, hogy meglehetősen szerencsétlen magányban befejezze nagyböjti próbatételét. Kissé értetlenül állt az apátsági felbolydulás előtt. Számított ugyan rá, hogy a relikviák némi izgalmat okoznak, de elképedt attól a szenvedélyes érdeklődéstől, amelyet a többiek mindegyike tanúsított az öreg vándor iránt. Francis csak azért számolt be az öregről, mert — akár véletlenül, akár a Gondviselés keze által — szerepet játszott benne, hogy a novícius rábukkant a kriptára és tartalmára. Ahogy Francis látta, a zarándok csak aprócska részlet volt abban a nagy mintázatban, amelynek középpontjában egy szent relikviái nyugodtak. Novíciustársait azonban mintha jobban érdekelte volna a zarándok, mint a relikviák, és még az apát úr sem azért hívatta, hogy a doboz, hanem hogy az öreg felől faggassa. Száz kérdést is föltettek az öregről, és csak azt tudta mondani rájuk, hogy „nem figyeltem meg”, vagy „akkor éppen nem néztem oda”, vagy „ha mondta is, én nem emlékszem rá”. Egyik-másik kérdés egy kicsit bizarr is volt. Így hát Francis testvérnek önmagától is meg kellett kérdeznie: Észre kellett volna vennem? Ostoba voltam, hogy nem néztem, mit csinál? Jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit mondott? Nem vettem észre valami fontosat, mert nem voltam egészen magamnál?

Ezen törte a fejét a sötétségben, mialatt a farkasok ott kószáltak új táborhelye körül, és üvöltésük betöltötte az éjszakát. Azon kapta magát, hogy ezen töri a fejét nappal is, olyan napszakokban, amelyek máskülönben az elhivatottsági próba imádságaira és lelkigyakorlataira rendeltettek volna. Ezt meg is gyónta Cheroki perjelnek, amikor a pap a következő vasárnapi körútja során fölkereste.

— Ne hagyd, hogy téged is megfertőzzenek a többiek romantikus képzelgései; elég bajod van neked a magadéival! — mondta a pap, miután megfeddte azért, hogy elhanyagolta a lelkigyakorlatokat és az imádkozást. — Nem az vezérli őket a kérdések föltevésében, hogy mi lehet az igazság, hanem az, hogy miből lehet szenzáció, ha történetesen igaznak bizonyul! Nevetséges! Annyit elárulhatok, hogy a tisztelendő apát úr megtiltotta az egész noviciátusnak, hogy a témáról több szó essék. — Egy pillanat múlva a pap sajnálatos módon hozzátette: — Ugye valóban nem volt az öregben semmi, ami természetfölötti dolgokra utalt volna? — És hangjában épp csak a leghalványabb nyoma volt a reményteljes bizonytalanságnak…

Francis testvér is elbizonytalanodott. Ha volt jele a természetfölöttinek, ő nem vette észre. Hanem hát abból ítélve, hogy hány kérdésre nem tudott választ adni, általában véve nem sokat vett észre. A kérdések özöne azt éreztette vele, hogy figyelmetlensége valahogy bűnös figyelmetlenség volt. Amikor fölfedezte az óvóhelyet, hála ébredt benne érte a zarándok iránt. De a történteket véges-végig a tulajdon érdekei szempontjából értelmezte, abbéli vágyakozásában, hogy valami kis bizonyságát kapja, hogy ha egész életét a kolostori munkálkodásnak szenteli, akkor ez nem annyira tulajdon akaratából, mint isteni kegyelemből történik, mely akaratának erőt ad, de nem kényszeríti, hogy helyesen válasszon. És lehet, hogy az eseményeknek mérhetetlenül nagyobb jelentősége volt, amelyet önmagával eltelve észre sem vett?

Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

Förtelmes hiúságom olyan, apát uram, mint a legendás macskáé, mély ornitológiát tanult.

Mert hát ama vágya, hogy letegye végső és örök fogadalmát, nem volt-e rokon annak a macskának az indítékával, amely ornitológussá képezte magát? Hogy magasztos lepelbe burkolja madárfaló ösztöneit, és beavatott módon egyék Penthestes atricapillust, ne pedig közönséges cinegét? Mert ahogy a macska természeténél fogva a madárfalásra hivatott, úgy Francist tulajdon természete arra indította, hogy mohón faljon minden ismeretet, ami azokban az időkben megszerezhető volt, és mivel iskolái csakis a kolostoroknak voltak, Francis magára öltötte először a posztuláns, majd a novícius köntösét. No de azt hinni, hogy nemcsak a természete, hanem Isten is kifejezetten nógatja, hogy a rend fogadalmas tagja legyen?…

Mi egyebet tehetne? Szülőföldjére, Utahba nem térhetett vissza. Kisgyermek korában eladták egy sámánnak, aki kitanította volna szolgájának és famulusának. Miután megszökött tőle, többé nem mehetett vissza, hacsak nem akarta alávetni magát a szörnyűséges törzsi „igazságszolgáltatásnak”. Hiszen ellopta egy sámán tulajdonát (saját személyében), és noha a tolvajlás dicséretes tevékenységnek számított az utahi nép között, a lebukást főbenjáró vétségnek tekintették, különösen, ha a törzsi varázsló volt a sértett. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy visszasüllyedjen a tudatlan pásztornép viszonylag primitív életkörülményei közé, az apátsági iskoláztatás után.

De mi mást tehetett volna? A kontinens lakottsága gyér volt. Francis maga elé képzelte az apátsági könyvtár falitérképét és rajta a ritkásan elszórt, vonalkázott területeket, amelyeken ha civilizáció nem is, de legalább valamiféle rend, a törzsinél így vagy úgy, de fejlettebb törvényes hatalom uralkodott. A kontinens többi részét — igen gyéren — az erdők és síkságok népe lakta, jórészt nem vadak, hanem itt-ott laza kis közösségekbe szerveződött, egyszerű törzsi népek, akik vadászatból, gyűjtögetésből és kezdetleges földművelésből tengették életüket, és akik között a születési arány épp csak annyira volt elég (leszámítva a szörnyszülötteket és az abnormis példányokat), hogy fenntartsa a népességet. A földrész fő gazdasági tevékenysége, néhány tengerparti területtől eltekintve, a vadászat, a földművelés, a hadakozás és a boszorkánymesterség volt. Közülük az utóbbi kínálkozott a legígéretesebb „gazdasági tevékenységnek” az olyan ifjak számára, akik több pálya között választhattak, és fő céljukként a lehető legnagyobb gazdagságot és tekintélyt tartották szem előtt.

A nevelés, amelyben Francis az apátságban részesült, nem készítette föl semmire, aminek gyakorlati értéke lett volna egy sejtét, tudatlan, sivár világban, ahol nem létezett műveltség, ennélfogva a művelt ifjú semmiféle értéket sem képviselt a közösség szemében, ha ugyanakkor nem tudott földet művelni, hadakozni, vadászni vagy a törzsközi tolvajlásban különösebb tehetséget felmutatni, sem varázsvesszővel vizet vagy megmunkálható fémeket találni. Francist az írni-olvasni tudása még azon a kevés területen sem segítette volna, ahol valamiféle polgári rend uralkodott, ha nem az egyház kebelében akart volna tevékenykedni. Való igaz, a helyi kiskirályok olykor alkalmaztak egy-két írnokot, de ilyen eset jelentéktelenül ritkán fordult elő, és a tisztet nemcsak szerzetesek, hanem ugyanúgy a kolostorok iskolázta laikusok is betöltötték.

Írnokokra és titkárokra igazi igényt csak maga az egyház támasztott, melynek finom, hierarchikus hálózata beszőtte a földrészt (és át-átnyúlt távoli partokra is, habár a külhoni megyés püspökök jószerivel önálló uralkodók voltak, elméletileg alárendelve ugyan a Szentszéknek, de gyakorlatilag alig, hiszen ha hitszakadások nem is, a csak ritkán átszelt óceánok elválasztották őket Új-Rómától), és csak a hírközlés fonalai tarthatták össze. Az egyház lett — egészen véletlenül és anélkül, hogy akarta volna — az egyetlen útja annak, hogy a kontinens egyik részéről a másikra eljussanak a hírek. Ha északkeleten kitört a dögvész, a délnyugat hamarosan értesült róla, mintegy mellékesen, az egyház Új-Rómából jövő és oda visszaigyekvő küldöncei által elbeszélt és továbbadott történetek révén.

Ha a távoli északnyugaton a nomádok beszivárgása fenyegetett egy keresztény egyházmegyét, akkor nemsokára a messzi déli és keleti szószékekről felolvasták a pápai enciklikát, mely figyelmeztetett a fenyegető veszélyre, és apostoli áldást nyújtott „bármilyen rendű-rangú, fegyverforgató férfinak, akinek módjában áll megtenni az utat, és kegyes hajlandóságában meg is teszi, hogy hűséget esküdjék szeretett fiunknak, X-nek, ama vidék törvényes uralkodójának annyi időre, amennyi szükségesnek mutatkozik, hogy fenntartsák ott az állandó hadsereget a keresztények védelmére a gyülekező pogány horda ellen, kiknek könyörtelen vadságát sokan ismerik, és akik a Mi legmélyebb fájdalmunkra megkínozták, lemészárolták és fölfalták Istennek azon papjait, akiket Mi Magunk küldtünk közéjük Isten szavával, hogy ők is bárányokként megtérhessenek Isten nyájába, melynek itt a földön Mi vagyunk a Pásztorai; mert noha Mi szüntelenül és fáradhatatlanul imádkozunk azért, hogy a sötétség ama nomád gyermekei előtt megvilágosodjék a helyes út, és békében lépjenek be a mi birodalmunkba (mert nem szabad azt gondolni, hogy a békés szándékú idegeneket el kellene űzni egy ily hatalmas és ily kevéssé benépesült földről; sőt szívesen kell fogadni azokat, akik békében jönnek, még ha idegen is előttük híveink egyháza és annak isteni alapítója, feltéve, hogy hallgatnak arra a Természeti Törvényre, mely ott lakozik minden ember szívében, és Krisztushoz köti őket lélekben akkor is, ha nem ismerik az Ő Nevét), mindazonáltal illendő, helyénvaló és ajánlatos, hogy a Kereszténység, miközben békéért és a pogányok megtéréséért imádkozik, felkészüljön a védekezésre északnyugaton, ahol a hordák gyülekeznek, és a pogány brutalitásról tanúskodó incidensek újabban megszaporodtak; ennélfogva mindegyikőtökre, szeretett fiaim, akik fegyvert ragadtok, és útnak eredtek északnyugatra, hogy összefogjatok azokkal, akik ott készülnek földjeik, házaik, templomaik jogos védelmére, ezennel különös jóindulatunk jeleként Apostoli Áldásunkat adjuk.”

Francis korábban eljátszadozott a gondolattal, hogy ha nem találja jelét elhivatottságának, akkor elmegy északnyugatra. De noha erős volt, és elég ügyesen bánt a karddal meg az íjjal, viszonylag alacsony volt és nem éppen vasgyúró, a pogányok viszont — ha hinni lehetett a szóbeszédnek — három méter magasak voltak. Francis testvér nem tudott tanúskodni róla, igaz-e a szóbeszéd, de nem látta okát, hogy miért ne lehetne az.

Azonkívül, hogy elesik a harcmezőn, nemigen jutott az eszébe más, amit kezdhetett volna az életével — amit érdemes lett volna kezdeni vele —, ha nem szentelhette a rendnek.

Az elhivatottságát illetően bizonyossága nem omlott össze, csak kissé megingott az apát úr korholásától meg a macska gondolatától, akiből ornitológus lett, pedig a természet rendje szerint csak madárevőnek kellett volna lennie. Ettől a gondolattól eléggé elkeseredett ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek, úgyhogy virágvasárnapon, mindössze hat nappal a nagyböjti koplalás befejezése előtt, Cheroki perjel meghallotta Francistól (illetve Francis összeaszott, napégette maradványától, melyben valahogy még benne ragadt a lélek) néhány kurta károgás formájában a minden valószínűség szerint legtömörebb gyónást, melyet valaha is hallott, különösen Francistól:

— Áldjon meg, atyám; megettem egy gyíkot.

Cheroki perjel, miután sok éve gyóntatott már böjtölő vezeklőket, azt vette észre magán, hogy a megszokás, akárcsak a mesebeli sírásót, „közönyössé tette irántuk”, úgyhogy teljes lelki nyugalommal, szemrebbenés nélkül válaszolt:

— Önmegtartóztatási napon, és nyersen-e vagy elkészítve?


A nagyhét nem lett volna olyan magányos, mint a nagyböjt korábbi hetei, ha addigra a remetékben maradt volna még az érdeklődésnek egy szikrája is; mert a nagyheti szertartások egy része az apátság falain kívül zajlott, és eljutott a vezeklők próbatételének helyére is; kétszer az Oltáriszentség jött el hozzájuk, nagycsütörtökön pedig maga az apát úr járta végig őket Cherokival és tizenhárom szerzetessel, hogy mindegyikük vezeklésének helyén elvégezze a rituális lábmosást. Arkos apát ornátusát kámzsa takarta, és az oroszlán most szinte alázatos kismacskának tetszett, ahogy letérdelt, megmosta, majd megcsókolta böjtölő alárendeltjeinek lábát, a lehető leggazdaságosabb mozdulatokkal és a lehető legkevesebb magamutogatással, miközben a többiek az antifónákat énekelték. „Mandatum novum do vobis: ut diligatis invicem…”[23] Nagypénteken a körmenet kihozott egy letakart feszületet; melyről mindegyik vezeklő előtt fokozatosan emelték le a leplet, hüvelykenként húzva egyre feljebb az Imádáshoz, míg a szerzetesek zengték a Panaszéneket:

„Én népem, mit tettem ellened? vagy mivel bántottalak? Feleljetek… Erényes hatalommal fölmagasztaltalak; és te keresztfára feszítesz föl…”

Aztán nagyszombat!

A szerzetesek egyenként vitték be őket, csonttá-bőrré soványodtak, félrebeszéltek. Francis tizenöt kilóval könnyebb és számottevően gyengébb volt, mint hamvazószerdán. Amikor lábra állították a cellájában, megtántorodott, és mielőtt eljutott volna a priccshez, összeesett. A testvérek odavonszolták, aztán később megfürdették, megborotválták, felhólyagzott testét bekenték gyógyírral, miközben Francis hagymázasan dadogott egy vászon ágyékkötő viselőjéről, akit olykor angyalként, máskor szentként szólongatott, gyakran fölemlegette Leibowitz nevét, és bocsánatért próbált esedezni.

Testvérei, kiknek az apát megtiltotta, hogy szót ejtsenek a dologról, csak jelentőségteljes pillantásokat váltottak, vagy titokzatosan bólogattak maguk között.

Az apát értesült róla.

— Hozd ide! — mordult rá egy krónikás barátra, mihelyt megtudta, hogy Francis már járóképes. Hangja hallatán csak úgy iszkolt a kis krónikamásoló.

— Tagadod, hogy ezeket mondottad? — dörgött Francisra az apát.

— Nem emlékszem, hogy mondtam, apát uram — rebegte a novícius, és az apát vonalzójára sandított. — Lehet, hogy félrebeszéltem.

— Tegyük föl, hogy félrebeszéltél. Most, hogy észnél vagy, ugyanazt mondanád?

— Hogy a zarándok a Boldog volt? Ugyan, dehogy, Magister meus!

— Akkor halljam az ellenkezőjét!

— Nem hiszem, hogy a zarándok a Boldog lett volna.

— Miért nem mondod ki kerek perec, hogy nem volt az?

— Hát, mivel én személyesen sohasem láttam Boldog Leibowitzot, nem tudha…

— Elég! — förmedt rá az apát. — Sok is! Látni sem akarlak, hallani sem akarok rólad egy jó darabig! Kifelé!!! És még valami: AZT NE HIDD, hogy leteheted a fogadalmat az idén a többiekkel együtt! Nem kapsz engedélyt rá!

Francis úgy érezte, mintha hasba rúgták volna.

6. FEJEZET

A zarándok továbbra is tiltott téma maradt az apátságban; a relikviákat és az óvóhelyet illetően azonban a tilalom szükségképpen fokozatosan enyhült — eltekintve felfedezőjüktől, akinek változatlanul parancs tiltotta meg, hogy említést tegyen róluk, sőt akár a kelleténél többet törje rajtuk a fejét. Francis ennek ellenére nem tudta elkerülni, hogy olykor a fülébe jusson ez-az, és megtudta, hogy az apátság egyik műhelyében a szerzetesek a dokumentumokon dolgoznak, méghozzá nemcsak az övén, hanem néhány másikon is, melyeket az ősrégi íróasztalban találtak, mielőtt az apát elrendelte, hogy az óvóhelyet le kell zárni. Lezárni! A hír megrendítette Francis testvért. Hiszen még alig nyúltak hozzá! Az ő kalandjától eltekintve, nem tettek kísérletet rá, hogy mélyebben behatoljanak az óvóhely titkaiba, csak azt az íróasztalt nyitották ki, amelyet sikertelenül feszegetett, mielőtt megtalálta a dobozt. Lezárni! Anélkül hogy megkísérelnék kideríteni, mi rejtőzhet a „Belső zsilip” feliratú ajtó mögött, kifürkésznék a „Hermetikusan zárt térség”-et! Anélkül hogy legalább a köveket, csontokat eltávolítanák. Lezárni! A kutatásnak hirtelen, minden látható ok nélkül végét vetették.

Aztán lábra kapott a szóbeszéd.

Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Ami azt illeti, ennek igazságához nem férhetett kétség. Ez a tény azok közé a történelmi apróságok közé tartozott, amelyek titokzatos módon valahogy túlélik a fontosabbakat. A fontosabbakra persze gondot kellett volna fordítania valakinek, de sohasem jegyezték fel őket, míg végül a rend egyik vagy másik történésze kénytelen volt papírra vetni: „Sem a Memorabíliák tartalmából, sem egyetlen eddig feltárt régészeti forrásból nem derül ki a neve annak az uralkodónak, aki a Fehér Palota lakója volt a hatvanas évek közepe és vége táján, habár Fr. Barcus azt állítja, nem is minden közvetett bizonyíték nélkül, hogy a neve esetleg…”

Azt azonban egyértelműen följegyezték a Memorabíliákban, hogy Emilynek volt egy aranyfoga.

Nem volt meglepő, hogy az apát úr megparancsolta, hogy haladéktalanul zárják le a kriptát. Ahogy Francis testvér visszaemlékezett rá, miként emelte fel az ősrégi koponyát, miként fordította arccal a fal felé, hirtelen félni kezdett az ég haragjától. Emily Leibowitz a Tűzözön kezdetén tűnt el a föld színéről, és megözvegyült férje csak sok év múlva volt hajlandó elhinni, hogy meghalt.


Úgy tartották, hogy Isten, hogy próbára tegye az emberfajt, mely úgy pöffeszkedett kevélységében, akárcsak Noé, idejében, megparancsolta ama kor bölcs férfiúinak, közöttük Boldog Leibowitznak is, hogy alkossanak hatalmas hadigépezeteket, amilyeneket addig még soha nem látott a Föld; olyan gigászi fegyvereket, amelyekben magának a pokolnak a tüze lakozott; és hogy Isten aztán megparancsolta eme bölcseknek, hogy adják a fejedelmek kezébe a fegyvereket, és mondják azt mindegyik fejedelemnek: „Csak azért alkottuk meg ezt neked, mert az ellenségnek is van, és immár az ellenség tudhatja, hogy neked is van, és nem merészel lesújtani rád. Féljed hát te is, uram, őket, ugyanúgy, ahogy ők félnek téged, hogy senki se merje elszabadítani ezt a szörnyűséget, melyet megalkottunk.”

A fejedelmek azonban, semmibe véve bölcseik szavát, mind azt gondolták magukban: „Ha egyedül én, nagyon gyorsan, titokban lesújtok a többiekre, még álmukban elpusztíthatom őket, úgyhogy nem lesz, aki visszavágjon, és enyém lesz a Föld.”

Ilyen volt hát a fejedelmek ostobasága, és elkövetkezett a Tűzözön.

Hetek — egyesek szerint napok — alatt véget ért, a pokoltűz első elszabadulása után. A városok üvegtavakká változtak, körülöttük végtelen rommezőkkel. A nemzetek eltűntek a Föld színéről, a mezőket tetemek borították, emberek, jószágok, mindenféle állatok tetemei, elpusztultak a levegőég madarai, minden, ami repült, minden, ami a folyókban úszott, minden, ami a fűben mászott, vagy vackokban rejtőzött. Megbetegedvén és elhullván, elborították a földeket, ám ahol a Radioaktivitás démonjai megérintették a vidéket, ott a tetemek egy darabig nem indultak oszlásnak, csak ahol termékeny földdel érintkeztek. Isten haragjának hatalmas fellegei rászálltak az erdőkre és a mezőkre, elsorvasztották a fákat, elsenyvesztették a termést. Nagy sivatagok húzódtak ott, ahol azelőtt élet virágzott, és a Földnek azokon a tájain, ahol még élt ember, mindenkit megbetegített a mérgezett levegő, úgyhogy noha néhányan megmenekültek a haláltól, senki sem maradt sértetlenül; és a mérgezett levegő miatt sokan meghaltak még azokon a vidékeken is, ahová nem sújtottak le a fegyverek.

A világ minden részében az emberek az egyik helyről a másikra menekültek, és nagy volt a nyelvek zűrzavara. Nagy harag gerjedt az emberekben a fejedelmek ellen, a fejedelmek szolgái ellen és a bölcsek ellen, akik a fegyvereket megalkották. Évek múltak el, de a Föld még mindig nem tisztult meg. Mindez világosan benne állt a Memorabíliákban.

A nyelvek zűrzavarából, a sok nemzet maradványainak elegyedéséből, a félelemből megszületett a gyűlölet. És a gyűlölet szava azt mondta: Kövezzük meg, belezzük ki, égessük meg azokat, akik ezt cselekedtek! Legyen tűzáldozat azokból, akik a bűnös tettet elkövették, bérenceikkel és bölcseikkel egyetemben; pusztítsa el őket a tűz, pusztítsa el minden munkájuk nyomát, a nevüket, még az emléküket is! Végezzünk velük mind, és tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ez a világ új világ, hogy ne tudjanak semmit elődeik tetteiről. Egyszerűsítsünk le mindent, hogy aztán elölről kezdődhessék a világ! Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.

A csőcselék készséggel elfogadta a nevet, és felharsant a kiáltás: Együgyű? Igen! Igen! Együgyű vagyok! Te is együgyű vagy! Mert egy az ügyünk: hogy az írmagját is kiirtsuk a nagyokos csibészeknek, akiknek ezt az egészet köszönhetjük! Gyerünk, együgyűek, mutassuk meg nekik! Van itt olyan, aki nem együgyű? Kapjátok el a disznót!

Hogy megmeneküljenek az együgyű csürhék haragjától, a még életben maradt tanult emberek elrejtőztek minden kínálkozó menedékhelyen. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta elbújtatni őket azokban a kolostorokban, rendházakban, amelyek még épségben megmaradtak, és vissza lehetett költözni beléjük. A szerzetesekre kevésbé haragudott a csőcselék, kivéve, ha nyíltan szembeszegültek velük, vállalva a vértanúságot. A kolostorok néha valóban menedéket nyújtottak, de a legtöbbször nem. A csőcselék betört, elözönlötte az épületeket, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig elkapták, és minden teketória nélkül felakasztották vagy megégették. Az Egyszerűsítésből már kevéssel a kezdete után eltűnt minden cél és rendszer, és olyan ádáz, őrjöngő pusztítás, emberirtás lett belőle, amilyen csak akkor lehetséges, ha a társadalmi rend utolsó nyomai is eltűntek már. A téboly átszállt a gyermekekre is, hiszen nemcsak a feledésre, hanem a gyűlölségre is megtanították őket, és a vérszomjas tömegharag hullámai át-átsöpörtek az emberiségen még a Tűzözön utáni negyedik generációban is. Akkor már a harag nem a tanult emberek ellen irányult — hiszen egy sem maradt —, hanem egyszerűen az írni-olvasni tudók ellen.

Isaac Edward Leibowitz, miután sikertelenül kutatott felesége után, a cisztercitákhoz menekült, és ott rejtőzködött a Tűzözön utáni években. Hat év múlva ismét elment fölkutatni Emilyt vagy a nyugvóhelyét a messzi délnyugaton. Ott végre meggyőződött arról, hogy biztosan meghalt a felesége, mert a halál kényére-kedvére aratott azon a vidéken. Ott, a sivatagban Leibowitz fogadalmat tett magában. Aztán visszament a cisztercitákhoz, magára öltötte a rend köntösét, és néhány év elteltével pap lett belőle. Maga köré gyűjtötte pár társát, és tett egy-két halk, diszkrét javaslatot. Újabb néhány év alatt a javaslatok elszivárogtak egészen „Rómáig”, mely már nem Róma volt (az a város megszűnt város lenni, és Róma máshová költözött, aztán megint máshová és ismét máshová, nem egészen két évtized alatt, miután előzőleg két évezredig egy helyben maradt). Tizenkét évvel a javaslatok elhangzása után Isaac Edward Leibowitz engedélyt kapott a Szentszéktől, hogy új szerzetesrendet alapítson, melynek névadója Albertus Magnus volt, Szent Tamás tanítója, a tudósok patrónusa.

A rend célja, melyet nem vertek nagydobra, és eleinte csak homályosan körvonalaztak, az volt, hogy megőrizzen valamit az emberiség múltjából az acsarkodó együgyűek ük-ük-ük unokái számára. Tagjainak első köntöse szedett-vedett rongyokból, zsákvászondarabokból állt; megegyezett az együgyűek csőcselékének egyenöltözékével. Egy részük „könyvcsempész” volt, a többi „magoló”, a ráosztott feladattól függően. Az előbbiek könyveket csempésztek a délnyugati sivatagba, és ott hordócskákban elásták őket; a magolók pedig betanultak egész történelemkönyveket, szent irományokat, irodalmi és tudományos műveket, arra az esetre, ha netán valamelyik szerencsétlen csempészt elfognák, megkínoznák, és kiszednék belőle, hogy hol rejtőznek a könyvek. Közben az új rend tagjai rábukkantak egy víznyerő helyre, körülbelül háromnapi járásra a titkos könyvraktártól, és hozzáfogtak egy kolostor felépítéséhez. Ezzel megindult Leibowitz programja, mely meg akarta menteni az emberi kultúra néhány apró maradványát az emberiség maradványaitól.

Leibowitzot, amikor éppen a könyvcsempészésből vette ki a részét, elkapta az együgyűek egyik bandája; egy renegát technikus (akinek a pap még gyorsan megbocsátott) leleplezte, hogy nemcsak tanult ember, hanem haditechnikai szakember is. Fejére zsákvászon csuklyát borítottak, és haladéktalanul vértanút csináltak belőle: felakasztották, de úgy, hogy ne törjön el a nyaka, csak lassan megfulladjon, és egyidejűleg elevenen megsütötték — ily módon döntve el a kivégzés módja felőli vitát.

Magoló kevés volt, s az emlékezetük véges.

Egyik-másik könyves hordót megtalálták és elégették, akárcsak még néhány másik könyvcsempészt. Magát a kolostort is háromszor megtámadták, mielőtt alábbhagyott a gyilkos őrület.

Az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak pár hordónyi eredeti könyv és az emlékezetből újraírt, kézzel másolt szövegek szánalmas kis gyűjteménye maradt épségben a rend tulajdonában, mire véget ért a tombolás.

Most, a sötétség hat évszázada múltán, a szerzetesek változatlanul féltve őrizték ezeket a Memorabíliákat, tanulmányozták, lemásolták és újra lemásolták őket, és türelmesen várakoztak. Kezdetben, Leibowitz idejében, azt remélték — sőt valószínűnek tartották, számítottak rá —, hogy a negyedik-ötödik nemzedék majd elkezdi visszakívánni az örökségét. Azoknak a legkorábbi időknek a szerzetesei azonban nem számoltak az embernek azon képességével, hogy új kultúrhagyományokat hoz létre néhány emberöltő alatt, ha a régi teljesen megsemmisült; létrehozza őket törvényhozók, próféták, zsenik vagy megszállottak révén. Egy-egy Mózes, egy-egy Hitler vagy akár egy-egy tudatlan, de zsarnoki nagyapa közreműködésével kultúrhagyományra lehet szert tenni egy nap leforgása alatt, és jó néhányra szert is tettek. Az új „kultúra” azonban a sötétség örökébe lépett, ahol az „együgyű” ugyanazt jelentette, mint a „polgár”, ami ugyanazt, mint a „rabszolga”. A szerzetesek tovább várakoztak. Mit sem számított nekik, hogy a féltve őrzött tudás hasznavehetetlen volt, hogy jó részét már voltaképpen nem lehetett ismeretnek tekinteni; hogy egyes esetekben ugyanolyan érthetetlen volt a szerzeteseknek, mint egy analfabéta, vad hegyi suhancnak lett volna; hogy ennek a tudásnak már nem volt tartalma, mert réges-régen eltűnt az, amire vonatkozott. Az ilyen ismereteknek akkor is megvolt a maguk sajátos szimbólumstruktúrája, és legalább a szimbólumok kölcsönös kapcsolatait meg lehetett figyelni. Az ismeretrendszer összefüggésmódjának megfigyelése révén valami keveset azért meg lehetett tudni, ha a tudásból nem is, de a tudásról igen, addig, amíg egyszer egy napon — vagy egy évszázadban — eljön majd az Integrátor, az összegező, és a dolgok újra összeállnak, így hát az idő mit sem számított. A Memorabíliák ott voltak, megőrzésük kötelessége órájuk hárult, és meg is szándékozták őrizni őket, még ha a sötétség kora eltart újabb tíz évszázadig vagy akár tíz évezredig is; mert ezek a szerzetesek, születtek légyen bár abban a sötét korszakban, lélekben még mindig azonosak voltak Boldog Leibowitz könyvcsempészeivel és magolóival; és ha apátságukból külhonba vándoroltak, mindegyikük, a rend minden fogadalmas tagja — akár istállószolga volt, akár apát — ruházatának részeként vitt magával egy könyvet is, ezekben az időkben rendszerint egy breviáriumot, a motyójába kötve.


Miután az óvóhelyet lezárták, a belőle származó dokumentumokat és relikviákat egyenként, csendben, feltűnés nélkül összegyűjtötte az apát úr. Hozzáférhetetlenek lettek, gyakorlatilag eltűntek az érdeklődők elől, feltehetően Arkos dolgozószobájának ajtaja mögött. És ha valami az apát úr dolgozószobájának szintjén tűnt el, akkor az nem volt biztonságos nyilvános beszédtéma. Legfeljebb csöndes folyosókon lehetett suttogni róla. Francis testvér nemigen hallotta meg a suttogásokat. Aztán azok is elcsöndesedtek, csak akkor éledtek fel újra, amikor egy este Új-Róma küldötte mormogott valamit az apáttal a refektóriumban. A mormogás egy-egy foszlánya eljutott a szomszédos asztalokig. A súgás-búgás néhány hétig tartott a küldött távozása után, aztán megint elcsitult.

Az utahi Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszajött, elgyengülten és összeaszottan, és kisvártatva maga elé hívatta Arkos apát, aki kérdőre vonta, hogy vajon állítja-e hogy további tárgyalásokat bonyolított le a Mennyei Seregek tagjaival.

— Ó, nem, apát uram! Semmi sem volt ott egész nap, csak a keselyűk.

— És éjszaka? — kérdezte gyanakodva Arkos.

— Csak a farkasok — mondta Francis, majd óvatosan hozzátette: — Gondolom.

Arkos úgy határozott, hogy nem feszegeti az óvatos fenntartást, csak összeráncolta a homlokát. Az apát homlokráncolása, mint már Francis korábban megfigyelte, minden jel szerint sugárzó energiát bocsátott ki, mely véges sebességgel terjedt a térben, és tulajdonságairól egyelőre nem sokat tudtak, csak annyit, hogy elgyengít és összezsugorít mindent, ami az útjába kerül, különösen a posztulánsokat és a novíciusokat. Francis már öt másodpercnyi dózisát elnyelte, amikor elhangzott a következő kérdés:

— És mi van a tavalyi dologgal?

A novícius először csak némán nyelt egyet.

— A… az öregemberrel?…

— Az öregemberrel.

— Igen, Dom Arkos…

Az apát a kérdő, hangsúly minden nyomát igyekezett eltüntetni a hangjából, úgy duruzsolta:

— Csak egy öregember volt. Semmi több. Most már bizonyosak vagyunk benne.

— Én is azt hiszem, hogy csak egy öregember volt. Arkos atya lemondó mozdulattal a vastag vonalzóért nyúlt.

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo…

Ahogy Francis elindult vissza a cellájába, az apát kiszólt utána a folyosóra:

— Egyébként mondani is akartam még, hogy…

— Igen, tisztelendő atyám?

— Az idén sincs fogadalom — mondta az apát szórakozottan, aztán eltűnt a dolgozószobában.

7. FEJEZET

Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a farkasfalkát, sötétedés után a falakról üvöltve nekik. Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.

Aztán egy napon az egyik új-római papi szemináriumból küldött érkezett az apátságba szamárháton. Miután hosszasan értekezett az apáttal, a küldött megkereste Francis testvért. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy az immár férfivá felnőtt ifjút még mindig novíciusöltözékben, konyhasúrolás közben találta.

— Néhány éve tanulmányozzuk már a dokumentumokat, melyeket fölfedeztél — mondta a novíciusnak. — Jó néhányan meg vagyunk győződve, hogy hitelesek.

Francis lehajtotta a fejét.

— Nem szabad szót ejtenem a dologról, atyám — mondta.

— Ó, persze…

A küldött elmosolyodott, és odanyújtott egy papírdarabot, rajta az apát pecsétje, fölötte a jól ismert kézírás: Ecce Inquisitor Curiae. Ausculta et obsequere.[24] Arkos, AOL, Abbas.

— Ne aggódj — mondta gyorsan a pap, amikor észrevette a novícius hirtelen nyugtalanságát. — Nem hivatalos minőségben akarok beszélni veled. A vizsgáló bizottságból valaki majd fölveszi később a vallomásodat. Tudod, ugye, hogy azok az iratok már egy ideje Új-Rómában voltak? Most hoztam vissza néhányukat.

Francis testvér megrázta a fejét. Alighanem mindenki másnál kevesebbet, tudott arról, hogy magas szinten hogyan reagáltak a relikviák fölfedezésére. Azt észrevette, hogy a küldött a dominikánusok fekete csuháját viselte, és némi bizonytalan rossz érzéssel töprengett azon, hogy miféle „vizsgáló bizottság” lehet az, amelyről a fekete barát beszélt. A nyugati partvidéken folyt ugyan inkvizíció a katharizmus ellen, de el sem tudta képzelni, mi köze lehetne annak a vizsgáló bizottságnak a Boldog relikviáihoz. Ecce Inquisitor Curiae — állt a papíron. Az apát valószínűleg nem kínvallató „inkvizítort”, csak nyomozó „invesztigátort” értett rajta. A dominikánus szelíd, jóindulatú embernek látszott, és szemlátomást nem voltak nála kínzóeszközök.

— Várakozásunk szerint nemsokára sor kerül majd alapítótok szentté avatásának tárgyalására — magyarázta a küldött. — Ez a te Arkos apátod igen bölcs és elővigyázatos ember. — Kuncogott egyet. — Azzal, hogy a relikviákat átadta vizsgálatra egy másik rendnek, és lezáratta az óvóhelyet, mielőtt feltárhatták volna… De hát érted, nem?

— Nem, atyám. Én azt hittem, az apát úr olyan jelentéktelennek tartotta az egészet, hogy nem akart időt vesztegetni rá.

A fekete barát fölnevetett.

— Jelentéktelennek? Hát azt nem mondanám! De ha a ti rendetek jön elő bizonyítékokkal, relikviákkal, csodákkal, miegyébbel, akkor a vizsgálatnak bizony tekintettel kell lennie a forrásra. Minden vallási közösség leghőbb vágya, hogy szentté avassák az alapítóját… Ezért az apát uratok igen bölcsen elrendelte, hogy el a kezekkel az óvóhelytől! Nem kétlem, hogy mindannyian csalódottságot érezhettetek, de… az alapítótok ügyének többet használ, ha külső tanúk jelenlétében tárják majd fel az óvóhelyet.

— Újra felnyittatja? — kérdezte mohón Francis.

— Nem, én nem. De amikor a bizottság készen áll, megfigyelőket küld majd. Akkor semmivel sem lehet gond, amit az óvóhelyen találnak és módosíthatja az ügyet, még ha a másik fél kétségbe vonja is a hitelességét. Persze azt, hogy az óvóhely tartalma esetleg módosíthatja az ügyet, mindössze egyvalami sugallja… Az, amit találtál.

— Megkérdezhetem, hogy értsem ezt, atyám?

— Nézd, Leibowitz boldoggá avatásakor az egyik kínos mozzanat az életének a korai szakasza volt, mielőtt szerzetessé, pappá lett. A másik fél ügyvédje makacsul a gyanú árnyékát próbálta vetni arra a korai, Tűzözön előtti időszakra. Azt akarta kimutatni, hogy Leibowitz nem kereste elég alaposan a feleségét, hogy a felesége esetleg még életben is lehetett a felszentelése idején! Hát persze nem ez lett volna az első eset; előfordul olykor, hogy megadják a diszpenzációt… de ez nem tartozik ide. Az advocatus diaboli[25] egyszerűen csak kétségbe akarta vonni az alapítótok tisztességét. Azt akarta sugallni, hogy anélkül lépett be a rendbe, anélkül tett fogadalmat, hogy megbizonyosodott volna a családi kötelék megszűnéséről. A másik fél akkor nem járt sikerrel, de lehet, hogy újra megpróbálkozik majd. És ha azok az emberi maradványok, amelyeket megtaláltál, csakugyan… — Vállat vont és elmosolyodott.

Francis bólintott.

— Pontosan kiderülne, mikor halt meg Emily!

— A legeslegelején a háborúnak, amely kis híján mindent elpusztított. És az én véleményem szerint… szóval az a dobozbeli kézírás vagy a Boldogé, vagy rendkívül jó hamisítvány!

Francis elvörösödött.

— Nem azt akarom mondani, hogy részed lett volna bármiféle hamisításban! — tette hozzá gyorsan a dominikánus, amikor észrevette a pírt.

A novíciusnak azonban csak az jutott az eszébe, hogy mit gondolt annak idején a kézírásról.

— Mondd csak, hogy is történt? Mármint hogy találtál rá a helyre? Szükségem van minden részletre.

— Az egész a farkasokkal kezdődött…

A dominikánus buzgó jegyzetelésbe fogott. Néhány nappal azután, hogy a küldött eltávozott az apátságból, Arkos apát hívatta Francis testvért.

— Még mindig úgy érzed, hogy az elhivatottságod a rend tagjai közé szólít? — kérdezte nyájasan.

— Ha apát uram megbocsátja förtelmes hiúságomat…

— Ó, hagyjuk most egy pillanatra a förtelmes hiúságodat! Igen vagy nem?

— Igen, Magister Meus. Az apát arca felragyogott.

— Pompás, fiam! Azt hiszem, már mi is meggyőződtünk róla. Ha készen állsz rá, hogy egyszer és mindenkorra elkötelezd magad, szerintem megérett rá az idő, hogy letedd ünnepélyes fogadalmadat… — Elhallgatott egy pillanatra, csak nézte a novícius arcát, szemlátomást csalódottan, hogy egy arcizma sem rándult. — Mi az, fiam? Nem örülsz talán neki? Nem? Hé! Mi bajod?!

Noha Francis arcán ott maradt az udvarias figyelem kifejezése, lassan kifutott belőle minden szín. A novícius térde hirtelen megcsuklott.

Francis már a mondat közben elájult.


Két hét múlva Francis testvér, aki már alighanem felállította a magányos sivatagi böjtölés állóképességi rekordját, kilépett a noviciátus soraiból, és miután örök szegénységet, szüzességet és engedelmességet fogadott, valamint letette a szerzet saját, különleges fogadalmait is, az apátságban megkapta az áldást és a rend köntösét, s mindörökre az Albertiánus Leibowitz-rend fogadalmas szerzetese lett, kit maga kovácsolta lánc kötött ezentúl a kereszthez és a rend törvényeihez. A szertartás során háromszor hangzott el a kérdés: „Ha Isten arra szólít, hogy könyvcsempésze legyél, elszenveded-e inkább a halált, semhogy eláruljad testvéreidet?” És Francis háromszor felelte rá: „Igen, Uram!” „Akkor hát kelj fel, könyvcsempész testvér, magoló testvér, részesülj a testvériség csókjában! Ecce quam bonum, et quam jucundum…[26]

Francis testvért áthelyezték a konyhából kevésbé alantas munkára. Másolótanonc lett egy Horner nevű idős szerzetes mellett, és számíthatott rá, hogy ha minden jól megy, életét a másolószobában töltheti el, olyan feladatoknak szentelve hátralevő napjait, mint a számtankönyvek kézi másolása és lapjaiknak feldíszítése olajágakkal, a logaritmustáblákat körülfogó, mosolygó angyalkákkal.

Horner testvér szelíd, kedves öregember volt, és Francis rögtön a szívébe zárta.

— Mindannyian jobb munkát tudunk végezni a feladatunkul kapott másolatokon — mondta Horner —, ha van saját munkánk is, ami a szívügyünk. A legtöbb másolónak felkeltette az érdeklődését egyik vagy másik mű a Memorabíliák közül, és a rendes munkája mellett szívesen eltölt vele egy kis időt. Például Sarl testvér — az, aki ott ül — régebben minduntalan elmaradt a munkájával, és egyre-másra csinálta a hibákat. Ezért megengedtük neki, hogy naponta egy órát a maga választotta feladattal töltsön el. Amikor már annyira beleun a munkába, hogy hibákat ejt a másolásban, egy időre félreteheti, és a saját vesszőparipájával foglalkozhat. Ezt mindenki másnak is, megengedem. Ha a nap vége előtt befejezed a kiadott munkát, de nincsen saját témád, akkor a fennmaradt időt az örökzöldjeinkre kell fordítanod.

— Az örökzöldekre?

— Igen, de nem növényekről van szó. Állandó igénye van az egész klérusnak különféle könyvekre — a Misszáléra, a Szentírásra, breviáriumokra, a Summára, enciklopédiákra és hasonlókra. Szép mennyiséget adunk el belőlük. Szóval, amikor nincsen saját témád, akkor az örökzöldekhez osztunk be, ha korán végzel. Bőven lesz időd választani.

— Sarl testvér milyen témát választott magának?

Az idős munkavezető egy pillanatra elhallgatott.

— Hát, azt hiszem, hogy még megérteni sem igen tudnád. Én sem értem. Olyasmiről van szó, hogy rájött egy módszerre, amellyel rekonstruálni lehet az eredeti szövegből hiányzó szavakat és kifejezéseket, a Memorabíliák között található régi töredékekben. Mondjuk, egy félig elégett könyv bal felé olvasható, de mindegyik oldal jobb széle elégett, és minden sor végéről hiányzik egy-két szó. Sarl testvér matematikai módszert dolgozott ki a hiányzó szavak megtalálására. A módszer nem könnyű és nem is tévedhetetlen, de többé-kevésbé használható. Sarl testvérnek már négy oldalt sikerült rekonstruálnia, mióta belefogott.

Francis rápillantott Sarl testvérre, aki a nyolcvanas éveit taposta, és csaknem teljesen vak volt.

— Mennyi idejébe telt? — kérdezte.

— Körülbelül negyven évébe — mondta Horner testvér. — Persze csak körülbelül heti öt órát töltött vele, és bizony igencsak komoly matematikát igényel!

Francis elgondolkodva bólintott.

— Ha évtizedenként rekonstruálni lehet egy oldalt, akkor talán néhány évszázad múlva…

— Még annyi sem kell! — károgott közbe Sarl testvér, anélkül hogy felnézett volna a munkájából. — Minél többet pótolsz, annál gyorsabban megy a többi! A következő oldallal pár év alatt végzek. Azután, ha Isten is úgy akarja, talán… — Hangja motyogássá halkult. Francisnak feltűnt már, hogy Sarl testvér munka közben magában szokott beszélni.

— Rajtad áll — mondta Horner testvér. — Az örökzöldeknél mindig jól jön a segítség, de ha akarod, dolgozhatsz valamilyen saját témán is.

Az ötlet váratlanul villant bele Francis testvér agyába.

— Fordíthatom arra az időt — bökte ki —, hogy másolatot csináljak az óvóhelyen talált Leibowitz-kéknyomatról?

Horner testvér egy pillanatra szemlátomást meghökkent.

— Hát… nem is tudom, fiam. Tisztelendő apát urunk… szóval mintha kissé érzékeny volna erre. És a kéknyomat nem feltétlenül tartozik a Memorabíliák közé. Egyelőre nincs besorolva.

— De jól tudja, hogy a kéknyomatok ki szoktak fakulni, atyám! És nagyon sok fény érte már. Olyan sokáig volt a dominikánusoknál Új-Rómában…

— Hát… gondolom, elég rövid lélegzetű munka lenne. Ha Arkos atya nem ellenzi… De hát… — Kételkedve ingatta a fejét.

— Esetleg betehetném egy sorozatba — vetette föl gyorsan Francis. — Az a néhány újramásolt kéknyomatunk is már töredezik az öregségtől. Ha egy sor másolatot készítenék… néhány másikról is…

Horner fanyar mosolyra húzta a száját.

— Vagyis azt akarod mondani, hogy ha a többi közé csempészed a Leibowitz-kéknyomatot, akkor talán nem veszik észre.

Francis elvörösödött.

— Talán föl sem tűnne a dolog Arkos atyának, ha netán erre vetődik, mi?…

Francis egyik lábáról a másikra állt.

— Jól van — mondta Horner, és hamiskásan megesik lant a szeme. — Felhasználhatod a szabadon maradó idődet arra, hogy másolatot készíts bármelyik rossz állapotban levő, újramásolt nyomatról! Ha másvalami is közéjük keveredik, majd megpróbálom nem észrevenni…


Francis testvér több hónapot töltött el azzal, hogy újrarajzolta a Memorabíliák irattárában levő régebbi nyomatokat, mielőtt hozzá mert nyúlni a Leibowitz-nyomathoz. Ha a régi rajzokat egyáltalán érdemes volt megmenteni, akkor egy-kétszáz évenként amúgy is le kellett másolni őket. Nemcsak az eredeti példányok fakultak ki, hanem gyakran az újrarajzolt változatok is szinte kivehetetlenné váltak egy idő múlva, mert a felhasznált tinták sem voltak elég tartósak. Francisnak halvány fogalma sem volt róla, hogy az ősök miért használtak fehér vonalakat és fehér betűket sötét alapon, miért nem inkább fordítva. Amikor durva vázlatrajzot készített egy-egy nyomatról faszénnel, és ily módon az eredeti kép negatívját állította elő, a hevenyészett vázlat valahogy valóságosabbnak tetszett, mint a sötét alapon fehérlő eredeti; az ősök azonban mérhetetlenül bölcsebbek voltak Francisnál, és ha ők nem sajnálták a faradságot, hogy festékkel vonják be azokat a részeket, ahol közönségesen csak a tiszta papír lett volna, és kihagyják a fehér papír hajszálvékony csíkjait ott, ahol egy rendes rajzon tintavonal húzódott volna, akkor minden bizonnyal jó okuk volt rá. Francis igyekezett úgy lemásolni a dokumentumokat, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak az eredetiekre — még ha a feladat, hogy kék tintát kenjen szét parányi fehér betűk körül, hallatlanul nehéz volt is, ráadásul úgy fogyasztotta a tintát, hogy Horner testvér erőteljesen morgolódott miatta.

Francis lemásolt egy régi építészeti tervrajzot, aztán egy gépalkatrész rajzát, melynek a geometriája tisztán érthető volt, a funkciója viszont annál kevésbé. Újrarajzolt egy mandalaféle absztrakt ábrát is, SZTÁTOR TEK. MOD 73-A 3-PH 6-P 1800 MIN-1 4 kW A OSZT. KALITKÁS címmel, mely teljességgel felfoghatatlannak bizonyult, és kalitka ide vagy oda, a legkevésbé sem látszott alkalmasnak madarak vagy kisebb emlősök fogva tartására. Az ősök módszerei gyakran titokzatosak voltak; talán különleges tükörrendszerre lett volna szükség, hogy az ember meglássa az állatot. Francis mindenesetre nagy műgonddal lemásolta.

Csak azután, hogy az apát, aki olykor-olykor átvonult a másolószobán, már legalább háromszor látta dolgozni egy másik ábrán (Arkos kétszer is megállt, hogy egy gyors pillantást vessen Francis munkájára), azután szedte össze a bátorságát, hogy odamerészkedjék a Memorabíliák irattárához a Leibowitz-nyomatért — majdnem egy évvel szabadon választott munkájának megkezdése után.

Az eredeti dokumentumot már többé-kevésbé restaurálták. Azt leszámítva, hogy a Boldog nevét viselte, kiábrándítóan emlékeztetett a korábban lerajzoltakra.

A Leibowitz-nyomatból semmit sem lehetett kihüvelyezni; a józan ész sem segített, sőt. Francis annyit tanulmányozta, hogy végül már lehunyt szemmel is maga előtt látta teljes, elképesztő bonyolultságában, de egy szemernyivel sem tudott meg többet. Nem látszott többnek, mint vonalak szövevényének, melyek szétszórt izéket, krikszkrakszokat, bigyókat, miskulanciákat és hogyishívjákokat kötöttek össze. A vonalak legtöbbje vízszintes vagy függőleges volt, és vagy egy kis áthidalással, vagy ponttal keresztezték egymást; derékszögben elkanyarodtak, hogy megkerüljék az izéket, és sohasem értek véget csak úgy, hanem mindig bigyóban, krikszkrakszban vagy hogyishívjákban végződtek. Annyira értelmetlen volt, hogy ha az ember sokáig bámulta, szinte elhülyült tőle. Francis mindazonáltal nekifogott, hogy pontosan lemásoljon minden részletet. Még a közepe táján levő barnás foltról sem feledkezett meg, amelyről úgy vélte, talán a Boldog Vértanú tulajdon vére lehet, ám Jeris testvér szerint csak egy rothadt almacsutka hagyta ott a nyomát.

Jeris testvér, aki Francisszal egy időben nyert bebocsátást a másolótanoncok szobájába, szemlátomást élvezettel ugratta Francist a vesszőparipája miatt.

— Könyörgök, világosíts fel, tanult testvérem — kérdezte, odahajolva Francis válla fölé —, mit jelent a „Tranzisztoros vezérlőrendszer a 6-B egységhez”!

— Nyilvánvalóan ez a dokumentum címe — mondta Francis kissé mérgesen.

— Nyilvánvalóan. De mit jelent?

— Ez a neve a diagramnak, melyet magad előtt látsz, együgyű testvérem. Mit jelent az, hogy „Jeris”?

— Az bizony nem sokat — mondta Jeris testvér megjátszott alázattal. — Kérlek, bocsásd meg együgyűségemet. Sikeresen definiáltad a nevet azzal, hogy rámutattál a dologra, ami valóban a név jelentése. De a rajz maga is ábrázol valamit, ugyebár? Mit ábrázol a rajz?

— Természetesen tranzisztoros vezérlőrendszert a 6-B egységhez.

Jeris fölnevetett.

— A napnál is világosabb. És milyen ékesszóló! Ha a dolog azonos a névvel, akkor a név azonos a dologgal. Az egyenlő mennyiségek „helyettesíthetőek”, más szóval „az egyenlőség megfordítható”. Továbbléphetnénk a következő axiómára? „Ha két mennyiség egyenlő egy harmadikkal, akkor egymással is egyenlőek.” Ha ez igaz, akkor nincs-e vajon valamiféle „harmadik mennyiség”, amelyet a név is és az ábra is jelöl? Vagy körben járunk?

Francis elvörösödött.

— Azt képzelem — mondta lassan, miután elfojtotta bosszúságát —, hogy az ábra inkább elvont fogalmat ábrázol, mint konkrét valamit. Talán az ősöknek volt valami rendszerük magának a tiszta gondolatnak az ábrázolására. Ez szemlátomást nem egy tárgy felismerhető képe.

— Úgy van, úgy van, szemlátomást fölismerhetetlen! — helyeselt kuncogva Jeris testvér.

— Másfelől viszont lehetséges, hogy mégis tárgyat ábrázol, de egészen elvont, jelzésszerű módon… úgy, hogy az embernek különleges ismeretekre volna szüksége hozzá, vagy…

— Különleges szemre?

— Véleményem szerint ez egy nagyfokú, esetleg transzcendentális értékű absztrakció, amely Boldog Leibowitz egyik gondolatát fejezi ki.

— Bravó! És vajon mi az, amiről gondolkodott?

— Hát… az „áramkörtervezésről” — mondta Francis, ahogy megakadt a szeme a jobb alsó sarokban álló feliratokon.

— Hmmm… mely tudomány vagy művészet körébe tartozik ez a tevékenység, testvérem? Mi az osztálya, a neme, a sajátossága és a megkülönböztető jegye? Vagy csak „járulék”?

Jeris egyre pökhendibben gúnyolódik, gondolta Francis, és úgy döntött, hogy szelíd választ ad rá:

— Nos, nézd meg ezt a számoszlopot, az van föléje írva: „Elektronika alkatrészjegyzéke.” Egykor bizonyosan létezett egy Elektronika nevű művészet vagy tudomány, vagy esetleg mindkettő. Ezt már tudjuk.

— Aha! Ezzel tisztázódott az osztálya és a neme. Most lássuk a „megkülönböztető jegyét”, ha folytathatom a gondolatmenetet. Mi volt az Elektronika tárgya?

— Az is meg van írva — mondta Francis, aki előzőleg már elejétől végéig átkutatta a Memorabíliákat abbéli igyekezetében, hogy találjon valami nyomra vezető jelet, amitől valamivel érthetőbb lesz a rajz, de vajmi kevés eredménnyel. — Az Elektronika tárgya az elektron volt — magyarázta.

— Ez bizony írva vagyon. Imponálsz nekem, testvérem. Oly keveset tudok az ilyesmiről. És mondd, kérlek, mi volt az az „elektron”?

— Hát, van egy töredékes forrás, amely úgy utal rá, hogy „a semmi negatív görbülete”.

— Micsoda? Hogyan negálták a semmit? Ha a semmit tagadjuk, abból nem valami lesz?

— Talán a negáció a „görbületre” vonatkozik.

— Aha! Akkor az eredmény a „görbületlen semmi”, ugyebár? Rájöttél már, hogyan kell kiegyenesíteni a semmit?

— Még nem — ismerte be Francis.

— Nem baj, testvérem, ne add föl! Milyen ügyesek lehettek azok a régiek: ki tudták egyenesíteni a semmit! Csak így tovább, hátha egyszer te is rájössz a módjára, és akkor a kezünkben lesz az „elektron”, igaz? Mihez kezdünk majd vele? Föltesszük az oltárra a kápolnában?

— Jól van — mondta Francis sóhajtva —, nem tudom. De valami idebenn azt súgja nekem, hogy az „elektron” létezett egykor, még ha nem tudom is, hogy milyen volt, vagy mire használhatták.

— Milyen megható! — mondta kuncogva a tekintélyromboló, és visszatért a munkájához.

Jeris testvér időnkénti kötözködése elszomorította Francist, de nem hűtötte le a lelkesedését műve iránt.

Lehetetlenségnek bizonyult pontosan reprodukálni minden egyes foltot, nyomot, pacát, de a másolat elég hű lett ahhoz, hogy két lépésről már megtévessze a szemlélőt, tehát kiállítási célra megfelelt, s ily módon az eredetit immár el lehetett tenni lepecsételt tokjába és biztonságba helyezni. Amikor elkészült a másolat, Francis testvér a lelke mélyén csalódottságot érzett. Túl sivár volt a rajz. Első látásra semmi sem érzékeltette rajta, hogy szent ereklyéről van szó. Szikár, tárgyilagos volt a stílusa — meglehet, illett is a Boldoghoz, de mégis.

Az ereklye szolgai lemásolása kevés volt. A szentek alázatos emberek, akik nem önmagukat, hanem Istent dicsőítik, és a többiekre marad a feladat, hogy a szent belső dicsőségét külső, látható jelekkel érzékeltessék. A másolás kevés volt: hideg volt, fantáziátlan, és semmilyen érzékelhető módon nem örökítette meg a Boldog szentséges tulajdonságait.

Glorificemus[27], gondolta Francis, miközben az örökzöldeken dolgozott. Most éppen a Zsoltárkönyv lapjait másolta, melyek később kerültek a kötészetre. Megállt egy pillanatra, hogy megkeresse, hol tartott a szövegben, és odafigyeljen a szavak jelentésére ismert néhány órányi másolás után már egyáltalán nem olvasta a szöveget, csak hagyta, hogy a keze leírja a betűket, melyekkel a szeme találkozott. Most megállapította, hogy éppen Dávid bűnbánó imáját másolta, a negyedik bűnbánati zsoltárt. „Miserere mei, Deus…[28] gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen.” Alázatos könyörgés volt, de a Francis előtt levő oldal külleme nem árulkodott hasonló alázatról. A Miserere szó M betűje aranyfüst berakásból készült. A margót egymásba fonódó arany és lila szálak dús arabeszkje töltötte ki, szövevényes fészkekbe ágyazta az egyes versek pompázatos iniciáléit. Akármilyen alázatos volt maga az ima, a lap fényűző pompában tündökölt. Francis testvér csak a szöveg főrészét másolta át az új pergamenre, kihagyta a helyet a nagyszerű iniciáléknak, és a szöveg mellett ugyanolyan szélességű margót is hagyott. Ügyes kezű szerzetestársai majd színorgiával árasztják el a fekete-fehér lapot, és megszerkesztik a képes iniciálékat. Francis is tanulgatta már a szövegdíszítést, az illuminációi, de még nem tett szert kellő jártasságra benne ahhoz, hogy rábízzák az örökzöldek aranyberakásait.

Glorificemus. Megint eszébe jutott a Leibowitz-nyomat…

Az ötletét nem árulta el senkinek, csak készülődni kezdett. Megszerezte a létező legfinomabb báránybőrt, és szabadidejéből több hetet töltött el azzal, hogy kikészítette, kinyújtotta, habkővel tükörsimára csiszolta, majd végül hószínűre fehérítette, és gondosan elrakta. Utána hónapokon át a Memorabíliák böngészésével töltötte minden szabad percét, még mindig abban a reményben, hogy hozzásegítik az ereklye jelentésének megfejtéséhez. Nem talált semmit, ami hasonlított volna a rajzon levő dolgokra, vagy ami hozzásegítette volna az értelmezéshez, viszont hosszú idő elteltével egyszer megakadt a szeme egy könyvtöredék félig elégett lapján, mely a kéknyomatkészítésről szólt. Mintha valami enciklopédia része lett volna. Rövid volt az utalás, ráadásul a cikk egy része hiányzott is, de miután többször végigolvasta, Francis gyanítani kezdte, hogy — számos korábbi másolóval egyetemben — fölöslegesen fecsérelt el rengeteg időt és tintát. A jelek szerint a sötét alapon fekete vonalak használata nem valami különösen kívánatos sajátság volt, csak egy bizonyos olcsó sokszorosítási eljárás velejárója. Az eredeti rajz, amelyről a kéknyomatok készültek, fehér alapon fekete volt! Francisnak vissza kellett fojtania hirtelen támadt vágyát, hogy a kőpadlóba verje a fejét. Annyi tinta és annyi munka — hogy lemásoljon egy érdektelen véletlent! Ami azt illeti, talán Horner testvérnek nem kellene elmondani… Könyörületes cselekedet lesz, ha nem szól róla, tekintettel az idős szerzetes gyenge szívére.

Az a felismerés, hogy a kéknyomatok színezése csak mellékes sajátsága volt az, ősi rajzoknak, lendületet adott Francis tervének. Elkészíthette a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát a mellékes sajátság nélkül is! Ha az ellenkezőjére fordítja a színhatást, első látásra senki sem veszi majd észre, milyen rajzon dolgozik. Egy-két másik apróságot is nyilvánvalóan módosítani lehetett. Nem mert megváltoztatni semmi olyasmit, amit nem értett, de afelől bizonyos volt, hogy az alkatrészjegyzéket és a nagybetűs információt nyugodtan eloszthatja szimmetrikusan a rajz körül, pajzsokon és feliratszalagokon. Mivel magának a rajznak a jelentése homályos volt, egy hajszálnyit nem mert változtatni sem az alakján, sem a részletein; de ha a színei lényegtelenek, akkor legalább megszépítheti! Az izéket és a miskulanciákat aranyberakásból akarta elkészíteni, a krikszkraksz viszont túl szövevényes volt az aranyozáshoz, a hogyishívják pedig aranyból elkészítve túl hivalkodónak látszott volna. A bigyóknak egyszerűen koromfeketéknek kellett lenniük, ez viszont azt jelentette, hogy a vonalakat sötétszürkén kellett megrajzolni, hogy kiemeljék a bigyókat. Az aszimmetrikus rajzot meg kellett ugyan hagyni aszimmetrikusnak, de Francis úgy vélte, a legkevésbé sem változtat majd a jelentésén, ha rácsozatnak használja egy futószőlőhöz, melynek indáit (miközben gondosan kikerülik a bigyókat) úgy lehet vezetni, hogy a szimmetria érzetét keltsék, vagy természetessé tegyék az aszimmetriát. Amikor Horner testvér illuminált egy nagy M betűt, és átalakította levelek, bogyók, ágak csodálatos dzsungelévé, amelyben esetleg egy ravasz kígyó is felbukkant, az M változatlanul olvasható maradt. Francis testvér nem látta okát, hogy ugyanez nem vonatkozhatna a rajzra is.

Az egész pedig tulajdonképpen lehetne pajzs alakú is, a szélein csigavonalakkal díszítve, a rideg négyszög helyett, mely az eredeti rajzot keretezte. Francis több tucat előzetes vázlatot készített. A pergamen legtetejére szánta a Szentháromság ábrázolását, a legaljára a rend címerét, közvetlenül fölötte a Boldog képmásával.

De a Boldogról, Francis tudomása szerint, nem maradt fenn hiteles ábrázolás. Létezett ugyan néhány fantáziadús portré, de mind az Egyszerűsítés korszaka után keletkeztek. Egyelőre még nem alakult ki a szokásosnak tekinthető ábrázolásmód sem, habár annyit megőrzött a hagyomány, hogy Leibowitz elég magas volt, és kissé hajlott tartású. Talán majd amikor újra megnyitják az óvóhelyet…

Egy délután Francis épp a vázlatain munkálkodott, amikor hirtelen megállt a munkában, mert megérezte, hogy megjelent mögötte valaki, akinek hatalmas árnyéka rávetült a másolóasztalra, és aki nem volt más, mint… mint… Ne! Könyörgök, ne! Beate Leibowitz, audi me![29] Könyörülj, Uram! Legyen akárki, csak ne…

— Nocsak, hát ez meg micsoda? — dörmögte az apát, ahogy tekintete végigfutott a vázlatokon.

— Rajz, apát uram.

— Azt látom. De micsoda?

— A Leibowitz-nyomat.

— Amelyiket te találtál meg? Mi? Nemigen hasonlít rá. Miért változtattad meg?

— Mert ez…

— Beszélj már hangosabban!

— ILLUMINÁLT MÁSOLAT LESZ! — visította akaratlanul Francis testvér.

— Aha.

Arkos apát vállat vont és továbbindult.

Amikor Horner testvér néhány másodperc múlva elment a másolónövendék asztala mellett, meglepetten észlelte, hogy Francis elájult.

8. FEJEZET

Francis testvér megdöbbenésére, Arkos apát már nem kifogásolta a relikviák iránti érdeklődését. Amióta a dominikánusok beleegyeztek, hogy megvizsgálják a dolgot, az apát megnyugodott; és amióta a szentté avatási per ügye mintha valamicskét előbbre haladt volna Új-Rómában, Arkos olykor szemlátomást el is felejtette, hogy annak idején történt valami különös dolog a sivatagban egy bizonyos Francis Gerard nevű, utahi származású testvére elhivatottsági próbája idején. Az illető testvér jelenleg a másolószobában munkálkodott. Az eset tizenegy éve történt. A zarándok személyére vonatkozó képtelen szóbeszéd már réges-régen elült. A mostani novíciusoknak semmi közük sem volt már Francis egykori novícius-társaihoz. Ezek az ifjoncok, a legújabb termés, már hírét sem hallották a dolognak.

Az eset azonban hét nagyböjti próbatételt jelentett Francis testvérnek a farkasok között, és azóta valahogy sohasem tekintette egészen biztonságosnak a témát. Valahányszor szóba hozta, utána éjszaka a farkasokról és Arkosról álmodott; álmában Arkos húst vetett a farkasok elé, és a hús Francis volt.

Arról azonban megbizonyosodott, hogy nagy művét nyugodtan folytathatja, nem fogják zaklatni érte, kivéve Jeris testvért, aki továbbra is ingerkedett vele. Francis már elkezdte a báránybőr tényleges díszítését. Kevés szabadideje és a csigavonalas ékítmények bonyolultsága, az aranyberakás gyötrelmes nehézségei miatt sokéves munkának ígérkezett; ám az évszázadok sötét óceánjában, ahol mintha semmi sem mozdult volna, egy emberélet csak aprócska fodrozódás volt, még annak az embernek is, aki leélte. Az egymásra következő napok, az egymásra következő évszakok unalma után következtek a fájdalmak és különféle nyavalyák, végül pedig az utolsó kenet és egy pillanatnyi feketeség, mielőtt eljött a vég — jobban mondva a kezdet. Mert akkor a parányi, reszkető lélek, mely addig jól vagy rosszul elviselte az unalmat, a világosságban találja magát, elmerül a végtelenül könyörületes szem perzselő pillantásában, ahogy megáll az Igazságtevő előtt. És akkor a Király csak annyit mond: „Jöjj” vagy „Eredj”, és azért az egyetlen pillanatért kellett elszenvedni mindent. Nehéz más hiedelemmel élni egy olyan korban, amilyen Francist körülvette.

Sarl testvér befejezte matematikai rekonstrukciójának ötödik oldalát, az asztalára bukott, és néhány óra múlva meghalt. Sebaj, a feljegyzéseinek nem esett baja. Eltelik egy-két évszázad, jön majd valaki, akinek fölkelti az érdeklődését a munkája, és folytatja. Addig is imák szálltak a mennybe Sarl testvér lelki üdvösségéért.

Aztán ott volt Ringo testvér és a faszobor. Ringo testvért egy-két éve visszahelyezték az ácsműhelybe, és megengedték neki, hogy ha jut rá idő, tovább vésse-faragja a Vértanú félig kész képmását. Francishoz hasonlóan, Ringo testvér is csak egy-egy órát tudott néha szakítani arra, hogy folytassa maga választotta munkáját; a szobor olyan lassan készült, hogy szinte nem is tűntek föl a változások, csak ha az ember több hónapos időközökben vette szemügyre. Francis testvér olyan gyakran látta a művet, hogy észre sem vette az alakulását. Francis azon kapta magát, hogy rabul ejtette Ringo túláradó jó kedélye — még ha tudta is, hogy a másik azért vette föl azt a könnyed, vidám modort, hogy kompenzálja riasztó rútságát —, és ha üres percei akadtak néha, szívesen töltötte azzal, hogy elnézte Ringo munkálkodását.

Az ácsműhelyt mindig betöltötte a fenyőfa, a cédrusfa, a forgács, az emberi verejték szaga. Az apátságban nem volt könnyű fához jutni. Eltekintve a fügefáktól és a kút tőszomszédságában álló egy-két nyárfától, a vidék fátlan volt. Szamárháton három napig tartott az út a legközelebbi cserjéshez, amelyet erdőnek tiszteltek, és a fagyűjtők gyakran egy hét múlva tértek csak vissza az apátságba a néhány szamárrakománnyi ággal, melyből a cövekek, faszegek, küllők és néha, ha kellett, széklábak készültek. Olykor bevonszoltak egy-két fatörzset is a korhadó gerendák pótlására. De ennyire híján lévén a fának, az ácsok szükségképpen fafaragók és szobrászok is voltak.

Néha, miközben nézte, ahogy Ringo faragja a fát, Francis a műhely szögletében, egy lócán üldögélve rajzolgatott; megpróbálta maga elé varázsolni a részleteket, melyek egyelőre csak elnagyolva sejlettek a fában. Az arc bizonytalan körvonalai ott voltak ugyan, de szilánkok, vésőnyomok rejtették őket. Vázlatain Francis testvér megpróbálta előre látni az arcvonásokat, mielőtt még kiemelkedtek a fa erezetéből. Ringo rá-rápillantott a vázlatokra, aztán fölnevetett. De ahogy a munka előrehaladt, Francis nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a faragott arcon valahogy ismerős mosoly ül. Úgy is rajzolta le, és az ismerősség érzése csak erősödött. Mégsem tudta, hová tegye az arcot, s arra sem tudott visszaemlékezni, ki mosolygott valaha olyan fanyarul.

— Nem rossz, öregem. Tényleg nem is rossz — mondta Ringo a vázlatokra.

A másoló barát vállat vont.

— Nem tudok szabadulni tőle, hogy már láttam valamikor…

— Itt ugyan nem, testvérem: Az én időmben nem.


Francis megbetegedett advent idején, és több hónap eltelt, mire ismét fölkereste a műhelyt.

— Az arc már majdnem kész, Francisco! — mondta a fafaragó. — Most hogy tetszik?

— Ismerem! — szakadt ki Francisból, ahogy rámeredt a vidám, mégis bús, szarkalábak keretezte szemre, a száj szögletében rejtőző fanyar mosolyra; valahogy szinte nagyon is ismerős volt…

— Ismered? Akkor ki ez?

— Hát az… nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, ismerem. De…

Ringo elnevette magát.

— A tulajdon vázlataidra ismersz rá — mondta magyarázatképpen.

Francis ebben nem volt olyan bizonyos. De akkor sem tudta hová tenni az arcot.

„Hmmm-hnnn!” — mintha ezt mondta volna a fanyar mosoly.

Az apát úr azonban, ki tudja, miért, idegesítőnek találta a mosolyt. Habár megengedte, hogy a fafaragó befejezze a művét, kijelentette, hogy sohasem tűrné el, hogy eredeti céljára használják fel — hogy a Szent képmásaként kapjon helyet a templomban, ha egyszer majd kanonizálják a Boldogot. Sok évvel később, amikor az egész alak készen volt, Arkos a vendégház folyosóján állíttatta fel, de később átvitette a dolgozószobájába, miután nagyon megbotránkoztatott egy Új-Rómából érkezett látogatót.


Lassan, kínlódva Francis testvér tündöklő szépségűvé varázsolta a báránybőrt. Művének híre túljutott a másolószoba falain, és a szerzetesek gyakran odagyűltek az asztala köré, nézték, ahogy munkálkodik, és csodáló szavakat mormogtak.

— Sugallat! — suttogta valaki. — Épp elég bizonyíték! Csakugyan a Boldog lehetett, akivel odakint találkozott…

— Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet — zsörtölődött Jeris testvér, kinek maró gúnyát néhány év alatt elsorvasztották Francis testvér türelmes válaszai. A szkeptikus barát a szabadidejében olajjal impregnált szövetből díszes lámpaernyőket készített a templomi lámpáknak, s ezáltal felhívta magára az apát figyelmét, aki nemsokára megbízta az Örökzöldek munkáinak felügyeletével. Ahogy az elszámolások nemsokára tanúskodni kezdtek róla, Jeris testvér előléptetése jogos volt.

Horner testvér, az idős főmásoló megbetegedett. Hetek alatt bizonyossá vált, hogy a közszeretetnek örvendő szerzetes a halálán van. Advent elején már felhangzott a gyászmise. A jámbor öreg másoló maradványai visszakerültek a földbe, ahonnan jöttek. Miközben a közösség imával juttatta kifejezésre gyászát, Arkos feltűnés nélkül kinevezte Jeris testvért a másolóműhely vezetőjének.

A kinevezése utáni napon Jeris testvér közölte Francis testvérrel, hogy helyénvalónak tartaná, ha felhagyna a gyerekségekkel, és komoly dolgokkal kezdene foglalkozni. A szerzetes engedelmesen becsomagolta féltett művét pergamenbe, vastag deszkák védelmében föltette a polcra, aztán nekilátott olajjal impregnált szövetből lámpaernyőket készíteni a szabadidejében. Nem morgott, nem tiltakozott, csak megelégedett azzal a bizonyossággal, hogy egy napon a derék Jeris testvér lelke is eltávozik ugyanazon az úton, mint Horner testvéré, hogy elkezdje ama életet, melynek e világ csak előkészítése volt — méghozzá viszonylag fiatalon elkezdje, ha továbbra is ennyit dúl-fúl, füstölög és hajtja magát; azután pedig, ha Isten is úgy akarja, Francis talán befejezheti majd szeretett művét.

A Gondviselés azonban már előbb beleszólt a dologba, mégpedig anélkül, hogy Jeris testvér lelkét a teremtőjéhez szólította volna. A Jeris kinevezése utáni nyáron egy apostoli megbízott és hivatalnok-kísérete érkezett szamárkaravánon az apátságba Új-Rómából. Úgy mutatkozott be, hogy ő Monsignor Malfreddo Aguerra, Boldog Leibowitz posztulátora a kanonizálási eljárásban. Több dominikánus is vele jött. Azért érkezett, hogy megfigyelőként ott legyen az óvóhely felnyitásánál és a „Hermetikusan zárt térség” átkutatásánál, valamint hogy megvizsgálja az apátságban rendelkezésre álló mindama bizonyítékokat, melyek kihatással lehetnek az ügyre, közöttük — az apát kétségbeesésére — azt a szóbeszédet is, mely a Boldog állítólagos megjelenéséről szólt, amellyel az utazók elbeszélései szerint egy bizonyos Francis Gerard, utahi származású testvért tisztelt meg…

A Szent ügyvédjét szívélyesen fogadták a szerzetesek, a főpapi látogatóknak fenntartott lakosztályban szállásolták el, és bőkezű kiszolgálásban részesítette hat ifjú novícius, akiknek a lelkére kötötték, hogy elégítsék ki minden kívánságát, noha, mint lelkes kiszolgálói nagy csalódására kiderült, Monsignor Aguerra nem kívánt sokat. A legfinomabb borokat bontották fel; Aguerra udvariasan beléjük kortyolt, de inkább tejet kért. A vadász testvér hízott fürjeket és földi kakukkokat fogott a vendég asztalára; de a vendégnek, miután tudakozódott a földi kakukkok táplálkozási szokásai felől („Kukoricán híztak meg ilyen szépen? — Nem, Messér, kígyón…”), szemmel láthatóan jobban ízlett a szerzetesek zabkásája a refektóriumban. (Ha azonban utánaérdeklődött volna a benne úszkáló névtelen húsdaraboknak, talán mégis inkább megmaradt volna a valóban ízletes földi kakukknál.) Malfreddo Aguerra nyomatékosan kérte, hogy az élet a megszokott mederben folyjék tovább az apátságban, ennek ellenére minden este, a pihenőidőben muzsikusok és komédiások szórakoztatták, míg végül kezdte azt hinni, hogy errefelé a „megszokott mederben” folyó apátsági élet igencsak mozgalmas a szerzetesi közösségek szokásos életéhez képest.

Aguerra látogatásának harmadik napján az apát magához hívatta Francis testvért. A szerzetes és apát ura kapcsolata, ha meghitt nem is, de azért hűvösen barátságos volt, amióta az apát engedélyezte, hogy a novícius letegye fogadalmát, úgyhogy Francis testvér még csak nem is reszketett, amikor bekopogott a dolgozószoba ajtaján.

— Hívatott, tisztelendő atyám?

— Igen — mondta Arkos, majd higgadtan azt kérdezte: — Mondd, gondolkodtál már a halálról?

— Gyakran, apát uram.

— Szoktál imádkozni Szent Józsefhez, hogy ne boldogtalanul haljál meg?

— Ööö… gyakran, tisztelendő atyám.

— Akkor ugye nem vennéd szívesen, ha hirtelen agyoncsapnának? Vagy szíjat hasítanának a hátadból? Vagy a disznók elé dobnák a tetemedet? Vagy megszenteletlen földbe kaparnák el a csontjaidat? Mi?

— N-n-nem, Magister meus.

— Én is úgy vélem. Akkor hát nagyon jól gondold meg, mit mondasz Monsignore Aguerrának!

— Én?…

— Te! — Arkos megdörgölte az állat, és szemlátomást szomorú gondolatok lettek úrrá rajta. — Nagyon is tisztán látom magam előtt. Leibowitz szentté avatását ad acta(29) teszik. Szegény Francis testvérünket agyoncsapja egy tégla. Ott fekszik a földön, és feloldozásért nyöszörög. Ráadásul a szemünk előtt. Mi meg körbeálljuk, szánalommal nézünk le rá — papok egymás között — ahogy az utolsókat rúgja anélkül, hogy valaki is megáldaná szegényt! A pokolba kerül! Megszenteletlenül. Feloldozás nélkül. A szemünk láttára! Szörnyű, mi?

— Apát uram…?! — rebegte Francis.

— Ó, ne engem kárhoztass érte! Én el leszek foglalva azzal, hogy megakadályozzam testvéreidet abban a törekvésükben, hogy halálra rugdossanak.

— Mikor?

— Ugyan már, reméljük, hogy soha! Hiszen te jól meggondolod majd, igaz, hogy mit mondasz a monsignornak? Máskülönben lehet, hogy mégis hagyom, hogy halálra rugdossanak.

— Igen, de…

— A posztulátor haladéktalanul beszélni akar veled. Légy szíves, fékezd meg a fantáziádat, és ne bizonytalankodjál! És ha lehet, próbálj meg nem gondolkodni!

— Azt hiszem, menni fog.

— Kifelé, fiam, kifelé!


Francis ijedséget érzett, amikor először megzörgette Aguerra ajtaját, de gyorsan rájött, hogy az ijedelme alaptalan volt. A pápai megbízott nyájas, diplomatikus modorú idősebb úr volt, akit szemmel láthatóan érdekelt a kis szerzetes élete az apátságban.

Néhány percnyi bevezető udvariaskodás után Aguerra rátért a kényes témára:

— Nomármost, ami a találkozásodat illeti azzal a személlyel, aki netán a rend Boldog alapítója lett vol…

— De hát én sohasem mondtam, hogy ő volt Boldog Leibo…

— Persze hogy nem mondtad, fiam. Hát persze hogy nem! Nézd, itt van nálam egy leírás az esetről — természetesen csak hallomás alapján állították össze — szeretném, ha elolvasnád, aztán vagy megerősítenéd, vagy helyesbítenéd, ha kell. — Elhallgatott, előhúzott egy tekercset a táskájából, átnyújtotta Francis testvérnek. — Ez a változat az utazóktól hallott történeteken alapszik — tette hozzá. — Csakis te számolhatsz be hitelesen a történtekről, úgyhogy szeretném, ha nagyon alaposan átvizsgálnád.

— Hogyne, Messér. De ami történt, az igazán nagyon egysze…

— Olvasd csak, olvasd! Aztán majd beszélünk róla, jó?

A tekercs vaskosságából ítélve, a szóbeszédekből összeállított beszámoló nem lehetett „igazán nagyon egyszerű”. Francis testvér egyre növekvő balsejtelemmel olvasta. A balsejtelem nemsokára rémületté fokozódott.

— Sápadtnak látszol, fiam — mondta a posztulátor. — Valami baj van?

— Messér, ez… egyáltalán nem így történt az egész!

— Nem? De hát, legalábbis közvetve, tőled kellett kiindulnia. Hogyan másképp? Nem te voltál az egyetlen szemtanú?

Francis testvér lehunyta a szemét, megdörgölte a homlokát. Annak idején az egyszerű igazságot mondta el novíciustársainak. A novíciustársak súgtak-búgtak egymás között. Elmondták a történetet az arra vetődő vándoroknak. A vándorok továbbmesélték. Míg végül — ez lett belőle! Nem csoda, hogy Arkos apát megtiltotta, hogy beszéljenek róla! Bárcsak egy szóval se említette volna meg a zarándokot!

— Csak pár szót szólt hozzám az az öregember. Akkor láttam először és utoljára. Megkergetett a botjával, megkérdezte, merre kell jönni az apátságba, és megjelölte a követ, ahol megtaláltam a kriptát. Ennyi volt az egész!

— Nem volt glóriája?

— Nem, Messér.

— Nem harsant fel az angyalok kórusa?

— Nem!

— És mi van a rózsaszőnyeggel, amely a lába nyomán nőtt ki?

— Semmi ilyesmi nem volt, Messér! — mondta levegő után kapkodva a kis szerzetes.

— A nevét sem írta fel a kőre?

— Isten lássa lelkemet, Messér, csak azt a két jelet rajzolta rá! Nem tudtam, mit jelentenek.

— Hát igen — mondta sóhajtva a posztulátor. — A messziről jött emberek mindig túloznak. De azért kíváncsi vagyok, mi volt az alapja. Kérlek, mondd el, mi is történt valójában!

Francis testvér egészen röviden elmondta. Aguerra mintha elszomorodott volna. Töprengő hallgatás után megfogta a vaskos tekercset, búcsúzóul megveregette, aztán bedobta a szemetesedénybe.

— Ennyit a hetes számú csodáról — dörmögte. Francis sietve mentegetőzni kezdett.

A posztulátor leintette:

— Ne főjön miatta a fejed! Van épp elég bizonyítékunk. Több spontán gyógyulás, amikor a Boldog közbenjárása révén egy pillanat alatt felépültek ilyen-olyan betegségekből. Egyszerű, tényszerű, jól dokumentált csodák. Ilyesmire lehet szentté avatást alapozni! Persze azokból az esetekből hiányzik ennek a történetnek a poézise, de szinte örülök, hogy csak mesebeszéd volt; a te érdekedben is örülök. Az ördög ügyvédje keresztre feszített volna, tudod?

— Én egy szóval Sem mondtam semmi olyas…

— Értem, értem! Az egész az óvóhely miatt kezdődött el. Egyébként ma felnyitottuk…

Francis felragyogott.

— És… és találtak még valamit Szent Leibowitztól?

— Boldog Leibowitztól, légy szíves! — helyesbítette a monsignor. — Nem, egyelőre nem. Kinyitottuk a belső helyiséget. Pokoli munka volt, azt elhiheted. Odabent tizenöt csontváz és sok figyelemre méltó tárgyi lelet. A jelek szerint a nőt — mert csakugyan nő volt, akinek a maradványait megtaláltad — beengedték a külső helyiségbe, de a belső helyiség már tele volt. Elképzelhető, hogy nyújtott volna valamiféle védelmet, ha egy fal leomlása miatt nem szakad rá minden. A benti szerencsétlenek csapdába estek a bejáratot elzáró kőhalom mögött. Csak a jó ég tudja, miért nem befelé nyíló ajtóval építették…

— Az a nő ott, az előtérben… tényleg Emily Leibowitz volt?

Aguerra elmosolyodott.

— Be tudjuk-e vajon bizonyítani?… Egyelőre fogalmam sincs. Azt hiszem, ő volt… igen, ő… de lehet, hogy az eszem helyett a vágyaimra hallgatok! Majd meglátjuk, mit derítünk még ki; majd meglátjuk. A másik félnek is jelen van a tanúja. Nem hamarkodhatom el a következtetéseket.

Annak ellenére, hogy csalódott Francis beszámolójában, amelyet a híres találkozásról adott, Aguerra igen szívélyesen viselkedett vele a későbbiekben is. A posztulátor tíz napot töltött el az óvóhely feltárásánál, mielőtt Visszaindult Új-Rómába, de hátrahagyta két társát, hogy felügyeljenek a további munkálatokra. Távozása napján fölkereste Francis testvért a másolószobában.

— Azt beszélik, hogy egy dokumentumon dolgozol, hogy megörökítsd a talált ereklyéket — mondta. — A hallott leírásokból ítélve nagyon szeretném, ha megmutatnád.

A kis szerzetes tiltakozott, hogy ugyan, semmiség az egész, de már ugrott is, hogy elővegye, olyan lelkesedéssel, hogy remegett a keze, ahogy kicsomagolta a báránybőrt. Örömmel vette észre, hogy Jeris testvér illő távolságból ugyan, de figyeli őket, és arcán aggodalmas kifejezés ül.

A monsignor hosszú másodpercekig mozdulatlanul nézte a művet.

— Gyönyörű! — szakadt ki belőle végül. — Micsoda tündökletes színek! Fenséges, fenséges! Fejezd csak be, testvérem… fejezd be!

Francis fölnézett Jeris testvérre, és kérdően rámosolygott.

A másolóműhely főnöke gyorsan elfordult. A tarkója elvörösödött. A következő napon Francis testvér előcsomagolta pennáit, festékeit és az aranyfüstöt, s folytatta munkáját az illuminált diagramon.

9. FEJEZET

Néhány hónappal Monsignore Aguerra távozásában újabb szamárkaraván érkezett Új-Rómából. Tekintélyes számú pap jött vele, és fegyveres őrök kísérték, hogy megvédjék a rablók, a garázdálkodó torzszülöttek és az állítólagos sárkányok ellen az apátságba vezető úton. Az expedíciót ezúttal egy apró szarvakkal és hegyes agyarakkal ékeskedő monsignore vezette, aki bejelentette, hogy őt bízták meg azzal, hogy szembeszálljon Boldog Leibowitz szentté avatásával, és jövetelének az a célja, hogy utánanézzen bizonyos képtelen, hagymázas rémhíreknek, amelyek az apátságból szivárogtak ki, és sajnálatos módon eljutottak egészen Új-Róma falai alá is. Sejtetni engedte, hogy a felelősök nem ússzak meg szárazon, és nyomatékosan közölte, hogy nem fog eltűrni semmiféle romantikus képzelgést, mint egy bizonyos korábbi látogató. Az apát udvariasan köszöntötte, és megmutatta a számára előkészített vaspriccset egy déli fekvésű cellában, miután szíves elnézését kérte azért, hogy a vendégszobák sajnos megfertőződtek himlővel. A monsignorét saját személyzete szolgálta ki, és a szerzetesekkel evett kását és főzeléket a refektóriumban — mivel a vadászok jelentése szerint ebben az évben érthetetlen módon megritkultak a fürjek és a földi kakukkok.

Az apát ezúttal nem érezte szükségét, hogy óva intse Francist fantáziája szabadra eresztésétől. Eressze csak, ha meri! Aligha kellett félni attól, hogy az advocatus diaboli könnyűszerrel hitelt ad akár az igazságnak is, mielőtt minden oldalról tüzetesen megvizsgálja, és beledugja ujját a sebekbe.

— Ha jól értem, szédülős vagy, és időnként elájulsz — mondta Monsignore Flaught, amikor kettesben maradt Francis testvérrel, és rászegezte Francis szerint igen rosszindulatú pillantását. — Mondd csak, volt epilepszia a családodban? Elmebaj? Idegrendszeri mutációk?

— Nem, excellenciás uram.

— Nem vagyok excellenciás! — förmedt rá a pap. — És most kiszedjük belőled az igazságot! — Egy egyszerű kis műtét elég lesz, mintha ezt mondta volna a hangsúlya, csak apró csonkolásra van szükség. — Tudsz róla, hogy dokumentumokat mesterségesen lehet öregíteni?- szegezte szigorúan Francis testvérnek a kérdést. Francis nem tudott róla.

— Tudsz róla, hogy az Emily név nem szerepel egyik talált iratban sem?

— Nem? De hát… — Bizonytalanul elhallgatott.

— Nem! Csak az Emmi szerepel, igaz? Ami esetleg az Emily becézése?

— Igen… igen, azt hiszem, így van, Messér.

— De lehet az Emma becézése is, nemde?! És az Emma név szerepelt a dobozban!

Francis hallgatott.

— Tessék?! — csattant föl a másik.

— Mi volt a kérdés, Messér?

— Csak fel akartam hívni a figyelmedet, hogy a bizonyítékok tanúsága szerint az „Emmi” az „Emmát” helyettesítette, „Emma” pedig nem Emily becézése! Ehhez mit szólsz?

— Eddig még nem gondolkodtam a dolgon, Messér, de…

— De?!

— Férj és feleség nem mindig nyelvtani pontossággal emlegeti egymást, ugye?

— TE PIMASZKODOL VELEM?!

— Nem, Messér…

— Most pedig halljuk az igazságot! Hogy fedezted föl azt az óvóhelyet, és mi ez a sületlenség valami jelenésről?

Francis testvér megpróbálta elmondani. Az advocatus diaboli időnként csúfondáros horkantásokkal és gúnyos kérdésekkel szakította félbe, s amikor Francis befejezte, a monsignore olyan logikai és szemantikai boncolásnak vetette alá, hogy a végén már Francis maga sem tudta, csakugyan látta-e az öregembert, vagy csak képzelte az egészet.

A faggatás könyörtelen volt, de Francis kevésbé érezte félelmetesnek, mint apát ura kihallgatásait. Az ördög ügyvédje legfeljebb ízekre téphette, de csak most az egyszer, és az a tudat, hogy a megpróbáltatás nemsokára véget ér, elviselhetővé tette a szenvedést. Amikor viszont az apáttal állt szemben, Francis mindig tudta, hogy ha hibázik, újra és újra megbüntethetik érte, hiszen Arkos egy életre volt ura és parancsolója, lelkének örökös inkvizítora.

Monsignore Flaught szemlátomást úgy találta, hogy a tós szerzetes csüggesztően szimpla elbeszélése nem éri meg a nehéz fegyverek bevetését, különösen, miután megfigyelte, hogyan reagált Francis testvér az első támadásra.

— Rendben van, testvérem, ha kitartasz e mellett a históriád mellett, azt hiszem, nem kell többet vesződnünk veled. Még ha igaz is a meséd — amit nem állítok —, akkor is olyan banális, hogy az már nevetséges! Tisztában vagy vele?

— Én mindig is ezt gondoltam, Messér — mondta sóhajtva Francis testvér, aki már sok évé igyekezett megfosztani a zarándok alakját attól a jelentőségtől, amellyel a többiek fölruházták.

— Hát a legfőbb ideje, hogy végre kinyögd! — csattant fel Flaught.

— Mindig is mondtam, hogy azt hiszem, valószínűleg csak egy közönséges öregember volt…

Monsignore Flaught a kezével elfödte a szemét, és mélyet sóhajtott. Már épp elég bizonytalankodó tanúval találkozott ahhoz, hogy most ne szóljon semmit.


Mielőtt távozott volna az apátságból, az advocatus diaboli, akárcsak előtte a Szent ügyvédje, betért a másolószobába, és kérte, hogy megtekinthesse a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát („azt a nyomorult abszurditást”, ahogy Flaught emlegette). Ezúttal a kis szerzetes keze nem a buzgalomtól, hanem a félelemtől reszketett, nehogy megint kénytelen legyen abbahagyni a Művet. Monsignore Flaught szó nélkül megállt, és csak nézte a báránybőrt. Hármat nyelt. Végül szemmel látható erőlködéssel bólintott.

— Élénk képzelőerőd van — mondta —, de hát ezt már mindannyian tudjuk, igaz? — Elhallgatott egy pillanatra. — Mennyi ideje is dolgozol rajta?

— Hat éve, Messér, amikor hozzájutok.

— No igen… úgy látszik, még legalább ugyanannyi hátra is van belőle.

Monsignore Flaught szarvai aztán hamarosan megrövidültek egy hüvelyknyivel, és az agyarai is eltűntek. Még aznap este visszaindult Új-Rómába.

Csendesen múltak az évek, árkokat mélyítettek a fiatal arcokra, megezüstözték a halántékokat. A kolostor lakói folytatták végeérhetetlen munkájukat, naponta megostromolták az eget örökké egyforma zsolozsmájukkal, naponta hozzátettek pár cseppet a másolt és újramásolt kéziratoknak a nagyvilágba kicsordogáló vékony erecskéjéhez, és hébe-hóba tisztviselőket, írnokokat kölcsönöztek a püspökségnek, az egyházi bíróságoknak meg annak a néhány világi hatalomnak, amely igényt tartott rá. Jeris testvérnek az a nagyravágyó gondolata támadt, hogy nyomdát létesít, de amikor Arkos fülébe jutott, elfojtotta a tervet. Nem volt sem elegendő papír, sem megfelelő festék, sem igény az olcsó könyvek iránt a tudatlanságával kérkedő világban. A másolók megmaradtak a pennánál és a tintatartónál.

Bolondok napján vatikáni küldönc érkezett, örömhírt hozott a rend számára: Monsignore Flaught visszavonta minden ellenvetését, és azóta Boldog Leibowitz ikonja előtt vezekel. Monsignore Aguerra megnyerte a pert: a pápa dekrétumot bocsát ki, mely javasolja a kanonizálást. A hivatalos szentté avatást a következő Szentévre tűzték ki, amikor összehívják az egyetemes zsinatot is, azzal a céllal, hogy körültekintően átfogalmazza a magisterium[30] hitbeli és erkölcsi ügyeire vonatkozó doktrínát; ezt a kérdést sokszor eldöntötték már a történelem során, de a jelek szerint minden évszázadban újra fölvetődött új alakban, különösen azokban a sötét időszakokban, amikor az ember „tudása” a szélről, csillagokról, esőről voltaképpen csak hit volt. A zsinat idején fogják az Albertiánus-rend alapítóját beiktatni a Szentek Naptárába.

A bejelentést örömmámor és hosszas ünneplés követte az apátságban. Dom Arkos, aki már összeaszott az öregségtől, és közeljárt második gyermekkorához, maga elé rendelte Francis testvért, és ezt szuszogta:

— Őszentsége meghívott bennünket Rómába a szentté avatásra. Készülj fel az útra!

— Én, apát uram?

— Te, és senki más! Gyógyszerész testvérünk eltiltott az utazástól, az pedig nem volna helyes, ha a perjel atya betegségem idején elhagyná a kolostort. Most nehogy megint elájulj nekem! — folytatta zsémbesen Dom Arkos. — Alighanem a megérdemeltnél több elismerésben részesülsz azért, mert a bíróság egyértelműen bizonyítottnak fogadta el Emily Leibowitz halálának időpontját. Mindenesetre Őszentsége téged is meghívott. Szerintem adj hálát Istennek, és ne képzeld, hogy a tiéd az érdem!

Francis testvér megtántorodott.

— Őszentsége…?

— Igen. Nomármost, elküldjük az eredeti Leibowitz-nyomatot a Vatikánba. Mi a véleményed, elvinnéd azt az illuminált másolatodat személyes ajándékként a Szentatyának?

— Óóó… — mondta Francis.

Az apát magához térítette, megáldotta, derék együgyűnek nevezte, és elküldte, hogy csomagolja össze a motyóját.

10. FEJEZET

Új-Rómáig az út legalább három hónapba, — esetleg többe is beletelhetett, bizonyos mértékig attól függően, hogy mekkora távolságot tud Francis megtenni, mielőtt a rablók megfosztják a szamarától. Egyedül és fegyvertelenül indult útnak, kis motyójában csak a ruháját, takaróját és koldulócsészéjét vitte, (az ereklye és illuminált másolata mellett). Azért imádkozott, hogy a tudatlan rablók ne vehessék semmi hasznát az utóbbinak; mert hát az útszéli banditák között is akadtak jószívűek, akik csak azt szedték el, ami érték volt a szemükben, és meghagyták áldozatuknak életét, testi épségét és személyes holmiját. Mások kevésbé voltak figyelmesek.

Francis testvér elővigyázatosságból fekete kötést viselt a jobb szeme fölött. A parasztok babonás népség voltak, és gyakran meghátráltak már a szemmelverés fenyegetésétől is. Ilyeténképp fölszerelkezve és fölfegyverkezve indult el Francis testvér, hogy engedelmeskedjék a Sacerdos Magnus, a Legszentebb Úr és Parancsoló, Leo Pappas XXI. hívó szavának.

Majdnem két hónappal az apátság elhagyása után találkozott a szerzetes a neki rendeltetett rablóval, egy sűrű erdőn átvezető hegyi ösvényen, távol minden emberi településtől — leszámítva a Torzszülöttek Völgyét, pár mérföldnyire nyugatra a hegycsúcs mögött, ahol mint a leprások, az örökletes fogyatékosságokban szenvedők éltek a világtól elzártan. Nem egy ilyen kolónia az anyaszentegyház hospitályos barátainak gondoskodásában részesült, de a Torzszülöttek Völgye nem volt közöttük. Több évszázaddal azelőtt verődtek ott össze azok a mutánsok, akiknek valahogy sikerült elmenekülniük a hegyi törzsek között fenyegető halál elől. Soraik folyamatosan feltöltődtek csúszómászó, torz lényekkel, akiket kivetett magából a világ, de egyikük-másikuk termékeny is volt, és szült. A gyermekek gyakran örökölték a szülők torzulásait; holtan jöttek a világra, vagy nem érték meg az érettséget. De hébe-hóba a torz vonás lappangónak bizonyult, és a mutánsok egyesüléséből látszólag normális újszülött született. Olykor azonban a felszínen „normális” ivadék belsőleg lett rút: olyan szellemi vagy érzelmi deformitás torzította el, amely mintha megfosztotta volna emberi mivoltának lényegétől, miközben a látszatát meghagyta. Még az egyházon belül is egyesek vették a bátorságot, hogy fölvessék: az ilyen teremtmények már fogantatásuktól ténylegesen megfosztattak a Dei imagótól[31], hogy a lelkük csak állati lélek, hogy a természeti törvény jegyében büntetlenül elpusztíthatok mint állatok, nem pedig emberi lények; és hogy Isten büntetésként verte meg az emberfajt állati-ivadékokkal, azokért a bűnökért, amelyek kis híján a pusztulását okozták. Kevés teológus (kiknek a pokolba vetett hite sosem ingott meg) vitatta volna el Istenétől akármiféle időleges büntetés alkalmazását; de az emberek, ha magukra vállalnák, hogy megítéljék, megvan-e Isten hasonlatossága olyasvalakiben, akit anya szült, a menny jogát bitorolnák! Még az idiótát is, aki alábbvalónak látszik a kutyánál, a disznónál, a kecskénél, ha anya szülte, halhatatlan léleknek kell tekinteni, dörögte a magisterium; aztán eldörögte újra és újra. Miután Új-Róma, hogy megfékezze a csecsemőirtást, már több ilyen nyilatkozatot közzétett, a balszerencsés torzszülötteket egyesek a pápa unokatestvéreiként vagy a pápa gyerekeiként kezdték emlegetni.

„Aki emberi szülőktől elevenen jön a világra, azt életben kell hagyni — mondta az előző Leó —, összhangban a Természet Törvényével és a Szeretet Isteni Törvényével; gyermekként kell gondoskodni róla, bármilyen legyen a külleme és a viselkedése, mert természetes ésszel, isteni kinyilatkoztatás nélkül is belátható, hogy a természetes emberi jogok között az életben maradást szolgáló szülői segítséghez való jog megelőz minden más jogot; és nem változtathat rajta sem a társadalom, sem az állam, csak annyiban, hogy a fejedelmeknek hatalmukban áll még jobban érvényesíteni. Még az oktalan állatok sem cselekszenek másképp.”


A rabló, aki feltartóztatta Francis testvért, látszólag nem tartozott a torzszülöttek közé, ám hogy a Torzszülöttek Völgyéből jött, ahhoz nem férhetett kétség, amikor két csuklyás alak emelkedett föl az ösvény fölötti lejtő sűrű bozótjából, és gúnyosan ráordított a szerzetesre, miközben rászegezte felhúzott íját. A távolság miatt Francis nem volt bizonyos abban az első benyomásában, hogy az egyiknek a keze hat ujjal markolta az íjat — de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a másik ruháján két csuklya volt, habár nem lehetett megállapítani, van-e második fej is a második csuklyában.

Maga a rabló ott állt az ösvény közepén. Alacsony, de bikaerős férfi volt, sima, kerek fejjel és olyan állkapoccsal, mintha gránitból faragták volna. Szétvetett lábbal állt az ösvényen, vaskos karját összefonta maga előtt, miközben nézte a szamáron közelgő kis alakot. A rablónak, amennyire Francis testvér ki tudta venni, minden fegyvere a testi ereje volt, meg egy kés, melyet elő sem vett övszíjából. Intett Francisnak, hogy jöjjön közelebb. Amikor a szerzetes ötvenméternyire megállt, a pápa egyik gyermeke megeresztett egy nyilat; a vessző pontosan a szamár mögött vágódott be a földbe, s az állat előreszökkent ijedtében.

— Szállj le! — parancsolta a rabló.

A szamár megállt. Francis testvér hátratolta a csuklyáját, hogy előtűnjék a fekete kötés a szemén, és reszkető ujjával megérintette. Lassan fölfelé, emelte szeméről a kötést…

A rabló hátravetette a fejét, és fölnevetett, mintha maga a Sátán kacagott volna; a kis szerzetes ördögűző fohászt mormogott magában, de szemlátomást nem hatott, a rablóra.

— Csuhás majmok, ennek a trükkötöknek már szakálla van! — mondta. — Most már szállj le!

Francis testvér elmosolyodott, vállat vont, és további ellenkezés nélkül leszállt. A rabló megvizsgálta a szamarat, megnézte a fogát, a patáit, megveregette a horpaszát.

— Evés? Evés? — rikoltotta az egyik csuklyás alak a hegyoldalból.

— Ezt nem — kurjantotta a rabló. — Túl cingár! Francis testvér nem volt egészen meggyőződve róla, hogy a szamárról beszélnek.

— Jó napot uram — mondta a szerzetes nyájasan. — Elviheti a szamarat. Azt hiszem, a séta jót tesz majd az egészségemnek. — Ismét elmosolyodott és elindult.

Egy nyílvessző csapódott a lába elé.

— Nyugi! — ordított föl a rabló, aztán odafordult Francishoz. — Most vetkőzz! És lássuk, mi van a pokrócban meg a motyóban!

Francis testvér, akin nem volt cipő, reménykedve előmutatta a saruját, de a rabló csak türelmetlenül intett. A szerzetes megérintette a koldulótálját, és tehetetlenségre utaló mozdulatot tett, ami csak újabb megvető kacajt váltott ki a rablóból.

— Ezt a koldustrükköt is láttam már — mondta. — A legutolsó koldusnak egy fél hekló arany volt a csizmájában eldugva. Na, gyerünk!

A szerzetes kibontotta a motyóját, szétrakta tartalmát, aztán vetkőzni kezdett. A rabló átkutatta a ruháit, és miután nem talált semmit, visszalökte tulajdonosuk elé őket. Francis magában hálaimát rebegett, mert attól félt, pucéran hagyják ott az ösvényen.

— Most lássuk, mi van a másik csomagban!

— Csak iratok, uram — tiltakozott Francis testvér. — Csak a tulajdonosuknak fontosak, senki másnak!

— Nyisd ki!

A szerzetes némán kibontotta a csomagot, elővette az eredeti Leibowitz-nyomatot és az illuminált másolatot. Az aranyfüst berakáson és a színpompás rajzolaton megcsillant a levelek között beszűrődő napfény.

A rabló csontos álla leesett a meglepetéstől. Halkan füttyentett.

— Ej, de csinos! No, ezt biztosan szívesen látná az asszony a kunyhó falán!

Francist émelygés fogta el.

— Arany! — kiáltotta a rabló csuklyás társainak.

— Evés? Evés? — jött a hegyoldalból a gurgulázó, vihogó válasz.

— Majd eszünk, ne féljetek! — kurjantotta a rabló, aztán társalgó hangon megmagyarázta Francisnak: — Megéheznek, miután pár napig itt kuksolnak. Nem megy az üzlet. Alig van forgalom.

Francis bólintott. A rabló tovább csodálta az illuminált másolatot.

„Uram, ha azért küldted, hogy próbára tegyél, akkor segíts, hogy férfiként haljak meg, hogy csak szolgád testén át vehesse el! Szent Leibowitz, lásd tettemet, és könyörögj érettem…”

— Mi ez? Talizmán? — kérdezte a rabló. Egymás mellé tette a két dokumentumot, úgy nézegette őket. — Hohó! Az egyik a másik árnyéka! Miféle varázslat ez? — Szürke szeme gyanakvóan szegeződött Francis testvérre. — Mi a neve?

— Ööö… Tranzisztoros Vezérlőrendszer a 6-B Egységhez — hebegte a szerzetes.

A rabló, aki mindaddig fejjel lefelé fordítva szemlélte a dokumentumokat, annyit azért észrevett, hogy az egyik a másiknak a negatívja, és ez az effektus szemlátomást legalább annyira fölkeltette az érdeklődését, mint az aranyfüst. Rövid, vaskos ujjával követte a hasonlóságokat a rajzokon, halvány maszat maradt utána az illuminált báránybőrön. Francist a sírás kerülgette.

— Kérem szépen! — szakadt ki a szerzetesből. — Az az arany olyan vékony, hogy szóra sem érdemes! Látja, szinte súlya sincsen! Az egész dolog csak annyit nyom, mint maga a papír. Semmi hasznát sem venné! Kérem, uram, vegye el inkább a ruhámat! Vigye a szamarat, a takarómat! Vegyen el akármit, de hagyja meg ezeket! Magának úgysem jelentenek semmit!

A rabló szürke szeme tűnődve méregette. Látta a kis szerzetes nagy indulatát. Megdörgölte az állat.

— Meghagyom a ruhádat, a szamaradat, mindent, csak ezeket nem — ajánlotta fel. — Csak a talizmánokat viszem el!

— Az isten szerelmére, uram, akkor öljön meg engem is! — siránkozott Francis.

A rabló kuncogott.

— Majd meglátjuk. Mondd el szépen, mire valók.

— Semmire. Az egyik emlék, egy régen halott embertől. Egy őstől. A másik pedig csak másolat.

— Mire jók neked?

Francis egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon töprengett, miképp magyarázza meg.

— Ismeri az erdei törzseket? Tudja, hogy tisztelik az őseiket?

A rabló szürke szeme haragosan megvillant.

— Mi utáljuk az őseinket! — csattant fel. — Átkozottak legyenek, akik a világra hoztak!

— Átkozottak, átkozottak! — visszhangozta az egyik csuklyás íjász a domboldalról.

— Tudod te, kik vagyunk? Hogy honnan jövünk?

Francis bólintott.

— Nem akartam megbántani. Az az ős, akié ez az ereklye, az nem ősszülőnk, hanem ősi tanítónk volt. Tiszteljük az emlékét. Ez csak afféle emléktárgy, semmi több.

— És a másolat?

— Én magam csináltam. Kérem, uram… tizenöt évembe tellett! Magának semmit sem jelent. Kérem szépen… ugye nem vesz el tizenöt évet egy ember életéből ok nélkül?

— Tizenöt év!?… — A rabló hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött. — Tizenöt évet töltöttél vele, hogy ezt megcsináld?!

— De az… — Francis gyorsan elhallgatott. Szeme a rabló vaskos mutatóujjára szegeződött. Az ujj az eredeti nyomatot ütögette.

— Ez tizenöt évedbe került? És a másikhoz képest szinte ronda! — A pocakját csapkodta, és a röhögés közben az ereklyére mutogatott. — Hő! Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Minek? Mire jó az a sötét árnyékkép? Még hogy tizenöt év! Hohoho! Micsoda asszonymunka!

Francis testvér döbbent némaságban hallgatta. Nem is tudott válaszolni, úgy elképesztette, hogy a rabló képes volt a szent ereklyét tulajdon másolatának nézni!

Még mindig hahotázva, a rabló a kezébe vette mindkét dokumentumot, és nekiveselkedett, hogy széttépje őket.

— Jézus, Mária, Szent József! — sikoltott fel a szerzetes, és térdre rogyott az ösvényen. — Az isten szerelmére, uram!

A rabló a földre dobta a papírokat.

— Megbirkózhatsz értük — ajánlotta fel sportszerűen. — Ha legyőzöl, megkapod a késemet!

— Jól van — mondta gondolkodás nélkül Francis. A küzdelem, futott át rajta, legalább lehetőséget ad az Égnek, hogy feltűnés nélkül közbeavatkozhasson. Ó, Istenem, ki erőt adtál Jákobnak, Hogy megbirkózzon az angyallal…

Felálltak egymással szemben. Francis testvér keresztet vetett. A rabló kihúzta a kését az övéből, és ledobta a papírok mellé. Lassan kerülgetni kezdték egymást…

Három másodperc múlva a szerzetes nyöszörögve feküdt egy tömör izomhegy alatt. Egy éles kődarab mintha a gerincét akarta volna elmetélni.

— Hihi! — így a rabló. Föltápászkodott, felvette a kését, összetekerte a dokumentumokat.

Francis testvér összekulcsolt kézzel, mintha csak imádkozott volna, térden csúszott utána, és teli torokból kérlelte:

— Kérem szépen, legalább csak az egyiket vigye el, ne mind a kettőt! Kérem szépen!

— Most már legfeljebb visszavásárolhatod! — mondta kuncogva a rabló. — Elnyertem tőled, nem?

— Nincsen semmim, szegény vagyok!

— Nem baj, ha igazán annyira kellenek neked, biztos tudsz aranyat szerezni! Két hekló arany a váltság értük. Akármikor elhozhatod. Addig elrakom a vackaidat a kalyibámban. Ha vissza akarod kapni őket, csak az aranyat kell elhoznod!

— Értse meg, nem nekem fontosak, hanem másoknak! A pápának viszem őket! Talán megfizetik majd a váltságdíjat a fontosabbikért. De hadd vigyem el a másikat, hogy legalább lássák! Az úgysem igazán fontos!

A rabló már elindult, most visszanézett.

— Még azt is elhiszem, hogy megcsókolnád a lábamat, hogy visszakapd!

Francis testvér utánarohant, és odaadón megcsókolta a lábát.

Ez még a rablónak is sok volt. Elrúgta magától a szerzetest, szétkapta a két dokumentumot, és káromkodva Francis képébe vágta az egyiket. Fölkapaszkodott a szamárra, és megindult vele föl a domboldalon, a leshelyük felé. Francis testvér fölkapta az értékes dokumentumot, a rabló nyomába eredt, áradozva hálálkodott, és többször megáldotta, miközben a rabló a csuklyás íjászok felé irányította a szamarat.

— Még hogy tizenöt év! — fakadt ki gúnyosan a rabló, és megint elrúgta Francist. — Tűnj el! — Meglobogtatta a napfényben csillogó illuminált másolatot. — Ne felejtsd el, két hekló aranyért kiválthatod! És mondd meg a pápádnak, hogy elnyertem tőled!

Francis nem kapaszkodott utána tovább. Még egy elragadtatott áldást küldött a távozó bandita után, keresztet vetett feléje, és magában hálát adott Istennek, hogy léteznek önzetlen rablók, akik ilyen ostoba tévedésekre képesek. Szerető gonddal magához ölelte az eredeti Leibowitz-nyomatot, és visszaindult az ösvényen lefelé. A rabló odafönt büszkén mutogatta a gyönyörű másolatot torzszülött társainak.

— Evés! Evés! — mondta az egyik, és megveregette a szamarat.

— Menés, menés — helyesbítette a rabló. — Evés majd aztán!

De amikor Francis testvér már messze maga mögött hagyta őket, fokozatosan hatalmába kerítette valami nagy szomorúság. A csúfolódó hang még ott csengett a fülében. Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Tizenöt év! Micsoda asszonymunka! Höhöhöhö…

A rabló tévedett. De a tizenöt év így is, úgy is veszendőbe ment, és vele mindaz a szeretet és kín, amit beleölt a másolatba.

A kolostori magányban Francis elszokott a világi élettől, primitív szokásaitól, durva felfogásától. Most azon kapta magát, hogy mélységesen bántja a rabló csúfolódása. Eszébe jutott Jeris testvér korábbi, szelídebb gúnyolódása. Lehet, hogy Jeris testvérnek igaza volt?

Fejét lecsüggesztette csuklyája alatt, ahogy lassan tovább-baktatott.

Legalább az eredeti ereklye megmaradt. Legalább az.

11. FEJEZET

Elérkezett az óra. Francis testvér, egyszerű szerzetesi csuhájában, még sohasem érezte magát kevésbé fontosnak, mint abban a pillanatban, ahogy ott térdelt a fenséges székesegyházban a szertartás kezdete előtt. A méltóságteljes mozdulatok, a kavargó színpompa, a szertartás ünnepélyes előkészületeit kísérő hangok közepette, melyek már magukban is liturgikus légkörűnek tetszettek, nehéz volt elhinni, hogy egyelőre semmi fontos esemény nem történik. Püspökök, monsignorék, bíborosok, papok és különböző világi tisztségviselők elegáns, régies öltözékben mozogtak ide-oda a hatalmas templomban, de jövés-menésük mintha magasztos óramű lett volna, mely sohasem torpant meg, akadt el, változtatott hirtelen irányt. Egy sampetrius[32] lépett be a székesegyházba; öltözéke olyan pompás volt, hogy Francis először prelátusnak nézte a templomi munkást. A sampetrius egy zsámolyt hozott. Olyan magától értetődő méltósággal vitte, hogy a kis szerzetes, ha már nem térdelt volna, bizony lehet, hogy térdet hajtott volna, ahogy a tárgy ellebegett előtte. A sampetrius fél térdre ereszkedett a magas oltár előtt, aztán odament a pápai trónhoz, ahol a zsámolyt odatette a régi helyére, melynek szemlátomást kilazult az egyik lába, majd ugyanazon úton, amelyen bejött, távozott. Francis testvér elámult rajta, hogy milyen keresett elegancia kíséri még a jelentéktelen dolgokat is. Senki sem sietett. Senki sem bizonytalankodott. Egyetlen mozdulat sem volt, mely ne fokozta volna ennek az ősi helynek a méltóságát és magával ragadó szépségét, ugyanúgy, mint a mozdulatlan szobrok és festmények. Még az ember lélegzetvételének hangja is mintha távoli boltívek alól suttogott volna vissza.

Terribilis est locus iste: hic domus Dei est, et porta coeli[33]; félelmetes bizony az Isten háza, a menny kapuja!

A szobrok némelyike eleven, állapította meg Francis egy idő múlva. Balra, néhány méternyire tőle, egy páncélruha állt a fal mellett. Vaskesztyűs keze fényes csatabárd nyelét markolta. Még sisakjának tollforgója sem rezzent meg, amióta Francis testvér ott térdelt. A falak mentén egyenlő távolságban egy tucatnyi ugyanolyan páncélruha állt. Csak miután észrevette, hogy egy bögöly bemászott a balján álló „szobor” arcrostélyán, kezdte Francis gyanítani, hogy a fenyegető megjelenésű fémtömegnek lakója is van. Mozgást nem látott ugyan, de a páncél néhány fémes csikorgást hallatott, míg benne időzött a bögöly. Akkor tehát ez a pápai testőrség, mely oly nagy hírnévre tett szert, lovagokhoz méltó küzdelmekben: Isten földi helytartójának kicsiny magánhadserege.

A testőrség egyik kapitánya lassan végigment az őrök mellett. A szobor, most először, megmozdult. Tisztelgésképpen fölemelte arcrostélyát. A kapitány megállt, figyelmesen megnézte, kendőjével lesöpörte a bögölyt a sisakban rejtező kifejezéstelen arcról, majd továbbhaladt. A szobor leeresztette a rostélyt, és ismét mozdulatlanságba merevedett.

A székesegyház emelkedett pompáját egy pillanatra megzavarta a zarándokok tömegének beözönlése. A tömeg rendezett volt, és gyorsan a helyükre vezették őket, de teljességgel idegenül hatottak ezen a helyen. A legtöbbjük szinte mintha lábujjhegyen óvakodott volna a helyére, nehogy zajt csapjon, még a mozgását se lehessen észrevenni, ellentétben a sampetriusokkal és az új-római papokkal, kiknek hangja és mozgása szinte ékesszóló volt. A zarándokok között itt-ott megbotlott valaki, elfojtott köhentés hallatszott.

A székesegyház hirtelen harcias jelleget öltött, ahogy az őrséget megerősítették. Páncélszobrok újabb csapata dübörgött be magába a szentélybe, fél térdre ereszkedtek, meghajtott dárdanyéllel tisztelegtek az oltár előtt, aztán elfoglalták a helyüket. Ketten a pápai trón két oldalán helyezkedtek el. Egy harmadik térdre ereszkedett a trón jobbján; ott maradt térden, fölemelt tenyerén Péter kardja. A kép ismét mozdulatlanságba merevedett, csak az oltár gyertyáinak a lángja lobbant meg olykor-olykor.

A megszentelt csöndet harsonaszó törte meg.

A hang egyre erősödött, míg végül a lüktető Ta-rata-ra-rát már az arcbőrén érezte az ember, már belesajdult a füle. Nem zenei volt ez a harsonaszó, hanem kinyilatkoztató. Az első hangok közepes magasságban indultak, aztán egyre emelkedett a magasságuk, nőtt az erejük, fokozódott a feszültségük, míg már a szerzetes fejbőre bizsergett, és mintha a székesegyházból minden mást kiszorított volna a harsogás.

Aztán — néma csend, majd egy tenor hang:


ELSŐ KÁNTOR: Appropinquat agnis pastor et ovibus pascendis.[34]

MÁSODIK KÁNTOR: Genua nunc flectantur omnia.[35]

ELSŐ KÁNTOR: Jussit olim Jesus Petrum pascere gregem Domini.[36]

MÁSODIK KÁNTOR: Ecce Petrus Pontifex Maximus.[37]

ELSŐ KÁNTOR: Gaudeat igitur populus Christi, et gratias agat Domino.[38]

MÁSODIK KÁNTOR: Nam docebimur a Spiritu sancto.[39]

KÓRUS: Alleluia, alleluia…


A tömeg fölemelkedett, majd letérdelt, lassú hullámban, követve a hordszék útját, melyből a törékeny öregember áldást osztott az embereknek, ahogy az arany—, fekete—, bíbor- és piros színekben pompázó menet vitte a trón felé. A távoli sivatag távoli apátságából jött kis szerzetes torka elszorult. Képtelenség volt megfigyelni mindent, ami történt, annyira elragadta a mozgás és a zene áradása, eluralkodott az érzékszervein, akarva, nem akarva sodorta magával egész lelkét az elkövetkezendők felé.

A szertartás rövid volt. Nem is lehetett volna elviselni a feszültségét, ha hosszabb lett volna. Egy monsignore — maga Malfreddo Aguerra, a Szent ügyének képviselője — a trón elé járult és letérdelt. Rövid hallgatás után cantus planusban[40] előadta kérelmét:

Sancte pater, ab Sapientia summa petimus ut ille Beatus Leibowitz cujus miracula mirati sunt multi…[41]

A kérelem felszólította Leót, hogy ünnepélyes kinyilatkoztatással világosítsa fel népét azt a jámbor hitet illetően, hogy Boldog Leibowitz csakugyan szent, méltó az egyház duliájára[42] és a hívek tiszteletére is.

Gratissima Nobis causa, fili[43] — énekelte válaszul a fehérbe öltözött öregember, s elmagyarázta, hogy szíve vágya szerint ő ünnepélyesen kinyilatkoztatná ugyan, hogy az áldott vértanú a szentek között foglal helyet, de csakis isteni útmutatásra, sub ducatu sancti Spiritus[44], tehet eleget Aguerra kérésének. Mindannyiukat felkérte, hogy imádkozzanak az isteni útmutatásért.

A kórus dörgő hangja ismét betöltötte a templomot a Mindenszentek litániájával:

— Mennybéli Atyaisten, irgalmazz nekünk! Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk! Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk! Szentháromság Egyisten, miserere nobis![45] Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk! Sancta Dei Genitrix, ora pro nobis. Sancta Virgo virginum, ora pro nobis…[46] — A litánia dübörgése folytatódott. Francis fölpillantott Boldog Leibowitz újonnan leleplezett képmására. Grandiózus freskó volt, a Boldog kínszenvedését ábrázolta a csőcselék előtt, de az arcon nem az a fanyar mosoly ült, mint Ringo alkotásán; Mindazonáltal magasztos, gondolta Francis, és jól beleillik a székesegyház egészébe.

Omnes sancti Martyres, orate pro nobis…[47]


Amikor a litánia véget ért, Monsignore Malfreddo Aguerra megismételte kérelmét, hogy Isaac Edward Leibowitz nevét hivatalosan iktassák be a Szentek Naptárába. Ismét a Szentlélek útmutatását kérték, a pápa elénekelte a Veni, Creator Spiritust.[48]

Aztán Malfreddo Aguerra immár harmadszor kérte a kinyilatkoztatást.

Surgat ergo Petrus ipse…[49]

Végre elérkezett! XXI. Leó elrecitálta az egyház határozatát, melyre a Szentlélek útmutatásával jutott, kinyilatkoztatva azt a fennálló tényt, hogy egy őskori, meglehetősen kevéssé ismert, Leibowitz nevezetű technikus valóban a mennyekben lakozó Szent, kinek hatékony közbenjárását a hívőknek immár áhítattal kérni lehet, sőt ajánlatos is. Kijelöltek egy ünnepi napot a tiszteletére tartandó misére.

— Szent Leibowitz, könyörögj érettünk — rebegte Francis testvér a többiekkel.

Rövid imádság után a kórus rázendített a Te Deumra.[50] Az új Szent tiszteletére tartott mise után a szertartás véget ért.


A külső palota két bíbor libériás sedariusának[51] kíséretében a zarándokok kis csoportja végighaladt a folyosók és előszobák látszólag végtelen során, időnként megállt egy-egy újabb tisztviselő díszes íróasztala előtt, aki megvizsgálta okmányaikat, és pennájával ráfirkantotta aláírását a licet adirére[52], melyet a sedarius aztán átadott a következő tisztségviselőknek, akiknek hivatali címe egyre hosszabb és kimondhatatlanabb lett, ahogy a csoport továbbhaladt. Francis testvér reszketett az izgalomtól. Zarándoktársai között volt két püspök, egy hermelinprémes, arany ékszeres férfi, az erdei nép egy főnöke, aki áttért ugyan, de még mindig törzsi totemállatának, a párducnak a fejét viselte fejdíszként, aztán egy bőrruhás együgyű, karján csuklyás vándorsólyommal, melyet szemlátomást a Szentatyának szánt ajándékul, és végül néhány nő, akik a jelek szerint mind feleségei vagy ágyasai lehettek — amennyire Francis meg tudta ítélni a viselkedésükből — a párducnép „megtért” törzsfőnökének, vagy talán csak volt ágyasai, kiktől elválasztotta már az egyházi törvény, ám a törzsi szokás még nem.

Miután fölmentek a scala caelestisen[53], a zarándokokat a sötét öltözékű cameralis gestor[54] üdvözölte, és bevezette őket a hatalmas konzisztóriumi csarnok kis előszobájába.

— A Szentatya itt fogadja őket — tájékoztatta a magas rangú lakáj halkan a sedariust, aki a papírjaikat hozta. Tekintete végigfutott a zarándokokon (elég rosszallóan, gondolta Francis). Röviden odasúgott valamit a sedariusnak. A sedarius elvörösödött, és odasúgott valamit a törzsfőnöknek. A törzsfőnök dühös képet vágott, és hátra vetette vicsorgó fejdíszét, hogy a párduckoponya a vállára lógott. Rövid megbeszélés következett az elhelyezkedésről, miközben Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj halk, szinte korholó hangon elrendezte látogató sakkfiguráit a szobában valami titokzatos protokoll szerint, amelyet szemlátomást csak a sedariusok értettek meg.

A pápa nem váratott sokáig magára. A fehér reverendás emberke, kíséretétől körülvéve, fürge léptekkel bejött a kihallgatási terembe. Francis testvért hirtelen szédülés fogta el. Aztán eszébe jutott, hogy Dom Arkos megfenyegette, hogy elevenen megnyúzza, ha el mer ájulni a kihallgatás alatt, és megacélozta magát.

A zarándokok sora letérdelt. A fehér ruhás öregember nyájas mozdulattal intett, hogy álljanak fel. Francis testvér végre összeszedte a bátorságát, hogy megnézze. A templomban a pápa csak egy tündöklő fehér pont volt a színek tengerében. Itt, a kihallgatás! szobában Francis testvér lassan ráébredt, hogy a pápa egyáltalán nem három méter magas, mint a legendás nomádok. A szerzetes meglepetésére a törékeny öregember, a Fejedelmek és Királyok Atyja, a Világ Hídverője, Krisztus Földi Helytartója sokkal kevésbé rémlett vérszomjasnak, mint Dom Arkos, Abbas.[55]

A pápa lassan végigment a zarándokok sorára, köszöntötte mindegyiket, elbeszélgetett velük saját nyelvükön vagy tolmács útján, elnevette magát a monsignore arckifejezésén, akinek azt a feladatot adta, hogy vigye a solymász madarát; az erdei nép törzsfőnökét pedig valami különös kézmozdulattal és torokhangú erdei szóval üdvözölte, amitől a párducnak öltözött főnök arcán hirtelen elragadtatott vigyor terült szét. A pápa észrevette a hátravetett párducfejdíszt, és megállt, hogy visszahelyezze a törzsfőnök fejére. A főnök mellkasa kidagadt a büszkeségtől, és villogó szemmel körülnézett a szobában, szemlátomást azt kutatva, hogy hol van Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj, de az mintha beleolvadt volna a faburkolatba.

A pápa közeledett Francis testvérhez.

Ecce Petrus Pontifex… Íme, Péter, a főpap. Maga XXI. Leó: „Akit csakis Isten jelölt ki minden ország és minden királyság fejedelmévé, hogy irtson, romboljon, pusztítson, ültessen és építsen, hogy megtartsa népét hőségben…” Leó arcán azonban a szerzetes jóságot és jámborságot látott, ami azt sugallta, hogy méltó az uralkodókra és királyokra ruházott minden címnél magasztosabb címre, arra, hogy „Isten szolgáinak szolgája”.

Francis gyorsan letérdelt, hogy megcsókolja a halászgyűrűt. Amikor fölemelkedett, azon kapta magát, hogy a háta mögött szorongatja a Szent ereklyéjét, mintha szégyellne megmutatni. A főpap borostyánszínű szeme parancsoló szelídséggel meredt rá. Leó halkan, szólt hozzá, a pápai udvar körülményes modorában, amelyet láthatóan terhesnek és idegennek talált, de amelyet a szokás miatt mégis használt az olyan látogatókkal, akik civilizáltabbak voltak, mint a párducos főnök.

— Szívünket mélységes bánat fogta el, amikor balszerencsédről értesültünk, kedves fiam. Az utadról szóló beszámoló eljutott fülünkbe. A mi kérésünkre utaztál ide, ám az utad során rablók támadtak reád. Így történt, ugye?

— Igen, Szentatyám. De ez igazában nem fontos. Illetve… azért fontos volt, csak… — Francis belezavarodott.

A fehér öregember szelíden rámosolygott.

— Tudjuk, hogy ajándékot hoztál nekünk, és hogy elragadták tőled az úton. Ne szomorkodjál miatta. A jelenléted elegendő ajándék nekünk. Régóta hő vágyunk volt, hogy személyesen köszönthessük Emily Leibowitz földi maradványainak fölfedezőjét. Tudunk az; apátságban végzett munkádról is. A Szent Leibowitz-rend tagjai iránt mindig mélységes szeretetet és hálát éreztünk. A ti munkálkodásotok nélkül a világ emlékezetvesztése alighanem teljes lenne. Ahogy az egyház, Mysticum Christi Corpus[56], maga egy Test, úgy a ti rendetek az emlékezés szervének szerepét tölti be ebben a Testben. Sokat köszönhetünk szent alapítótoknak és patrónusotoknak. Az eljövendő korok talán még többet köszönhetnek majd neki. Hallhatunk-e többet az utadról, kedves fiam? Francis testvér elővette a nyomatot.

— Az útonálló volt olyan kedves, hogy ezt megtartanom megengedte, Szentatyám. Az… az az igazság, hogy ezt vélte az illuminált példány másolatának, melyet ajándékba hoztam.

— Nem helyesbítetted a tévedését?

Francis testvér elpirult.

— Restellem, Szentatyám, de bevallom, nem…

— Akkor tehát ez az eredeti relikvia, amelyet a kriptában találtál?

— Igen.

A pápa mosolya féloldalas lett.

— Eszerint… a bandita azt gondolta, a te műved az igazi kincs? Úgy… a rablónak is lehet szeme a művészi szépségre, igaz? Monsignore Aguerra beszámolt nekünk róla, hogy milyen gyönyörűt alkottál. Nagy kár, hogy elrabolták.

— Semmiség, Szentatyám. Csak azt bánom, hogy elvesztegettem tizenöt évet.

— Elvesztegetted? Hogyhogy elvesztegetted? Ha a rablót nem téveszti meg munkád szépsége, akkor lehet, hogy ezt viszi el, igaz?

Francis testvér elismerte, hogy az bizony meglehet.

XXI. Leó aszott kezébe vette az ősi nyomatot, és óvatosan kigöngyölte. Egy ideig némán vizsgálgatta a rajzolatot, aztán azt kérdezte:

— Mondd, fiam, érted te ezeket a jeleket, melyeket Leibowitz használt? Érted, mi a jelentése az… az ábrázolt dolognak?

— Nem, Szentatyám. Teljes a tudatlanságom. A pápa feléje hajolt, úgy suttogta:

— A miénk is. — Kuncogott egyet, ajkát az ereklyéhez érintette, mintha az oltárt csókolta volna meg, aztán visszagöngyölte, és átnyújtotta egyik kísérőjének. — Szívünk legmélyéből köszönjük neked azt a tizenöt évet, szeretett fiam — tette hozzá Francis testvérnek. — Azokat az éveket arra fordítottad, hogy megmentsd az eredetit. Ne tekintsd elvesztegetettnek! Ajánld őket Istennek. Egy napon még fény derülhet az eredeti jelentésére, és fontosnak bizonyulhat. — Az öregember pislantott — vagy kacsintott? Francis szinte bizonyos volt benne, hogy a pápa rákacsintott! — Ezért hálával tartozunk neked.

A pislantás vagy kacsintás hatására a kis szerzetes most tisztábban látott maga körül. Most vette csak észre, hogy a pápa reverendáján molyrágás nyoma látszik. A fehér reverenda maga is szinte cérnavékonyra kopott. A fogadószoba szőnyege is lyukasra kopott egy-két helyen. A mennyezetről itt-ott lehullott a vakolat. A méltóság azonban fölülkerekedett a szegénységen. Csak a kacsintást követő egyetlen pillanatig érzékelte Francis testvér a szegénység jeleit. A zavar csak időleges volt.

— Teáltalad kívánjuk elküldeni legszívélyesebb üdvözletünket szerzeted minden tagjának és apátodnak — mondta közben Leó. — Rájuk, akárcsak terád, apostoli áldásunkat kívánjuk adni. Rád bízunk majd egy levelet, mely hírül viszi nekik az áldást. — Elhallgatott, aztán megint pislantott vagy kacsintott. — Mellesleg az a levél oltalmunkat fogja élvezni. Hozzátesszük a Noli molestarét[57], mely kiközösít bárkit, aki feltartóztatja vagy bántalmazza hordozóját!

Francis testvér köszönetet mormolt érte, hogy ilyen védelmet kap az útonállók ellen; úgy ítélte, nem volna helyénvaló hozzátenni, hogy a rabló esetleg nem tudja elolvasni az intést vagy felfogni a büntetést.

— Megteszek minden tőlem telhetőt, Szentatyám, hogy eljuttassam hozzájuk.

Leó ismét közel hajolt, úgy suttogta:

— Téged pedig szeretetünk külön jelével jutalmazunk meg. Mielőtt távoznál, keresd föl Monsignore Aguerrát. Szívesebben adnánk át neked saját kezünkkel, de ez nem a megfelelő pillanat, A monsignore a mi nevünkben nyújtja majd át. Tégy vele, amit jónak látsz!

— Nagyon szépen köszönöm, Szentatyám.

— És most Isten áldjon, szeretett fiam! Új-Róma püspöke továbbhaladt, a sorban álló mindegyik zarándokkal elbeszélgetett, és amikor a végére ért, következett az ünnepélyes áldás. A kihallgatás ezzel befejeződött.


Monsignore Aguerra érintette meg Francis karját, ahogy a zarándokcsoport kilépett a díszkapun. Melegen átölelte a szerzetest. A Szent ügyének posztulátora úgy megöregedett, hogy Francis közvetlen közelről alig ismert rá. De Francisnek is ősz volt már a halántéka, és a másolóasztal fölé görnyedve töltött évek alatt szarkalábak sűrűsödtek a szeme köré. Miközben lementek a scala caelestisen, a monsignore átadott egy csomagot és egy levelet.

Francis rápillantott a levél címzésére, és bólintott. A csomag a tulajdon nevét viselte, és diplomáciai pecsétet.

— Az enyém, Messér?

— Igen, személyes ajándék a Szentatyától. Jobb, ha nem itt nyitod ki. Tehetek érted valamit, mielőtt elmégy Új-Rómából? Szívesen megmutatok bármit, amit látni szeretnél.

Francis testvér egy kicsit elgondolkodott. Már része volt egy alapos városnézésben.

— Hát a székesegyházat szívesen megnézném még egyszer, Messér — mondta végül.

— Persze, semmi akadálya. Ez volna minden?

Francis testvér megint elhallgatott. Lemaradtak a többi távozó zarándok mögött.

— Szeretnék meggyónni — mondta halkan.

— Annál mi sem egyszerűbb — mondta Aguerra, majd kuncogva hozzátette: — A legjobb város erre a célra, tudod? Itt feloldozást kaphatsz bármiért, ami a lelkedet nyomja! Olyan szörnyűséges dolog, hogy méltó a pápa közreműködésére?

Francis elvörösödött, és megrázta a fejét.

— Akkor mit szólnál a Főpenitenciáriushoz? Ha szánod-bánod a bűneidet, akkor nemcsak feloldoz, hanem ráadásul fejbe is csap egy fütykössel.

— Én arra gondoltam… én önt kérdeztem, Messér…- hebegte a szerzetes.

— Engem?! Miért éppen engem? Én nem vagyok különlegesség. Itt vagy egy városban, amely hemzseg a bíborosoktól, és erre te Malfreddo Aguerrának akarsz meggyónni?

— Igen, mert… mert a mi Szentünk képviselője volt — magyarázta a kis szerzetes.

— Így már értem. Persze hogy meggyónhatsz nekem. De azt ugye tudod, hogy a védőszentetek nevében nem oldozhatlak fel? A Szentháromságnak kell lennie, mint rendesen. Az megteszi?


Francisnak kevés meggyónnivalója volt, de lelkét régóta nyomasztotta — Dom Arkos közreműködésével — az a félelem, hogy az óvóhely fölfedezésével esetleg hátráltatta a szentté avatást. Leibowitz posztulátora meghallgatta, megnyugtatta és feloldozta a székesegyházban, aztán körbevitte az ősrégi templomban. A szentté avatás és a rákövetkező mise során Francis testvér csak az épület magasztos pompáját érzékelte. Most az idős monsignore felhívta a figyelmét a roskadozó falakra, a javításra szoruló részekre, egyik-másik régebbi freskó szégyenletes állapotára. Francis ismét megpillantotta a szegénységet, melyet a méltóság elleplezett. Az egyház nem volt gazdag abban az időben. Francis végül kinyithatta a csomagot. Egy erszény volt benne, az erszényben pedig két hekló arany. Ránézett Monsignore Aguerrára. A monsignore elmosolyodott.

— Ugye azt mondtad, hogy a rabló birkózásban elnyerte tőled az illuminált másolatot? — kérdezte.

— Igen, Messér.

— Akkor tehát, még ha kényszerűségből is, de te magad határoztál úgy, hogy megbirkózol érte, igaz? Elfogadtad a kihívást?

A szerzetes bólintott.

— Akkor szerintem nem fogod a bűnt pártolni vele, ha visszavásárolod. — Vállon veregette a szerzetest, és megáldotta. Aztán már menni kellett.

A tudás lángjának kis őrizője gyalogszerrel indult el vissza az apátság felé. Hosszú napokig-hetekig tartott az út, de Francis szíve ujjongott, ahogy a rabló leshelye felé közeledett. Tégy vele, amit jónak látsz —, mondta Leó pápa az aranyra. És ezenfelül a szerzetes még választ is kapott immár a rabló gúnyos kérdésére! A könyvek sorára gondolt, melyek ébredésre várnak sokszázados álmukból.

A rabló viszont nem várta a leshelyén, ahogy Francis remélte. Látszottak ugyan friss lábnyomok a földön, de keresztezték az ösvényt; a rablónak semmi jele nem volt. A fák között átszűrődő napfény kirajzolta a leveleket a földön. Nem volt sűrű az erdő, de árnyékot adott. Francis leült az ösvény mellé, és várakozott.

Déltájt egy bagoly huhogott, valami távoli patakágy viszonylagos sötétjének mélyéből. A fakoronák fölött, az ég kékségében keselyűk köröztek. Ezen a napon békés benyomást tett az erdő. Ahogy Francis álmosan hallgatta a verebek neszezését a közeli aljnövényzetben, azon vette észre magát, hogy nemigen érdekli, ma jön-e a rabló vagy holnap. Olyan hosszú volt az útja, hogy nem is bánta, ha egy napot pihenéssel tölthet, amíg vár. Üldögélt, és nézte a keselyüket. Néha végigtekintett az ösvényen, mely messzi sivatagi otthona felé vezetett. A rabló kitűnő búvóhelyet választott ki magának. Innen az ember mindkét irányban több mint egy mérföldnyi útszakaszt beláthatott anélkül, hogy őt magát észrevehettek volna az erdő rejtekében.

A távolban valami megmozdult az úton.

Francis testvér kezével beárnyékolta a szemét, úgy figyelte a távoli mozgást. Ott, messze, volt egy napos folt, ahol egy bozóttűz lecsupaszította a területet a délkelet felé vezető ösvény körül. A napsütötte részen az ösvény délibábosan, tükrözően csillogott. A tükröződés miatt Francis nem látott tisztán, de valami mozgást érzékelt a hőségfolt közepén. Egy fekete vesszőcske, vonaglott ott! Időnként mintha feje lett volna. Időnként teljesen eltűnt a hőségtől vibráló levegőben, Francis mindazonáltal ki tudta venni, hogy lassan közeledik. Egyszer, amikor egy felhő pereme súrolta a napot, a vibrálás néhány másodpercre megszűnt; a szerzetes fáradt, rövidlátó szeme akkor megállapította, hogy a vonagló vesszőcske valóban ember, de túl messze volt ahhoz, hogy felismerhesse. Megborzongott, Valami nagyon is ismerős volt abban a vesszőcskében.

De nem, képtelenség, hogy ugyanaz volna!

A szerzetes keresztet vetett, és elővette a rózsafüzért, szeme azonban az ima közben is részegeződött a távoli, délibábos jelenségre…

Mialatt ott várt a rablóra, már majdnem egy órája nagy vita folyt valamivel följebb, a hegyoldalban. A vita egytagú szavakban, suttogva zajlott, és most véget ért. Egycsuklyás meggyőzte Kétcsuklyást. A pápa gyermekei halkan előlopóztak bozótbeli rejtekükből, és lesettenkedtek a hegyoldalon.

Már tízméternyire megközelítették Francist, amikor megzördült egy kavics. A szerzetes éppen a rózsafüzér Negyedik Dicsőséges Titkának harmadik Avéjét mormolta, amikor körülnézett.

A nyílvessző pontosan a szeme között találta el.

— Evés! Evés! Evés! — rikoltozták a pápa gyermekei.


A délnyugat felé vezető úton az öreg vándor leült egy fatörzsre, és lehunyta a szemét, mert bántotta már a nap. Megviselt szalmakalapjával meglegyezte magát, és tovább rágta a fűszerlevelet. Hosszú ideje vándorolt már. A keresés végeérhetetlennek rémlett, de mindig megvolt a lehetősége, hogy a következő magaslat vagy az út következő kanyarulata mögött rátalál arra, amit keres. Amikor befejezte a legyezést, visszanyomta a fejébe a kalapot, megvakarta bozontos szakállát, és körbepislantott a vidéken. Előtte a domboldalon kis erdőfolt volt, melyet nem bántott a tűz. Jóleső árnyékot kínált, de a vándor csak ült ott a napon, és figyelte a kíváncsi keselyűket. Jó néhányan összegyűltek, és meglehetősen mélyen leereszkedtek az erdőcske fölé. Az egyik madár nagy merészen leröppent a fák közé, de gyorsan fel is tűnt megint, erőteljes szárnycsapásokkal hajtotta magát fölfelé, míg nem talált egy emelkedő légoszlopot, amely már erőlködés nélkül vitte tovább. A dögevők sötét csapata szemlátomást a szokásosnál több energiát használt el szárnysuhogtatásra. Rendszerint mozdulatlan szárnnyal lebegtek, takarékoskodtak az erejükkel. Most úgy csapkodták a levegőt a domboldal fölött, mintha alig várnák, hogy leszállhassanak.

Amíg a keselyűk érdeklődők, de óvatosak maradtak, az maradt a vándor is. Itt, a hegyek között pumák tanyáztak, a hegyek mögött pedig a pumáknál is rosszabb lények; és olykor messzire eljutottak.

A vándor csak várakozott. Végül a keselyűk leereszkedtek a fák közé. A vándor várt még öt percet, aztán végre fölkelt, és sántítva megindult az erdőcske felé, testének súlyát megosztva rossz lába és botja között.

Nemsokára beért az erdőbe. A keselyük egy ember maradványai körül serénykedtek. A vándor husángjával elkergette a madarakat, és szemügyre vette a maradványokat. Tekintélyes darabok hiányoztak. A koponyát nyílvessző fúrta át, a tarkón kimeredt a hegye. Az öregember nyugtalanul körbetekintett a bozótosban. Nem látott senkit, de bőséggel voltak lábnyomok az ösvény szomszédságában. Nem volt biztonságos ott maradni.

Akár biztonságos, akár nem, a munkát el kellett végezni. Az öreg vándor keresett egy helyet, ahol a föld elég puha volt hozzá, hogy kézzel-bottal ásni lehessen. Mialatt ásott, a dühös keselyűk alacsonyan a fakoronák fölött köröztek. Néha lecsaptak a föld felé, de aztán újra fölszárnyaltak. Egy óráig, majd kettőig ott lebegtek izgatottan a fás domboldal fölött.

Az egyik madár végül leereszkedett. Felháborodva lépkedett fel-alá a friss földkupacon, melynek végében kődarab állt jelként, aztán csalódottan föllebbent. A dögevők sötét csapata otthagyta az erdőcskét, fölemelkedett a magasba a meleg légáramlatokkal, miközben éhesen lesték a vidéket.

Egy döglött-vaddisznó feküdt a Torzszülöttek Völgyén túl. A keselyűk boldogan észlelték, és lesiklottak lakomázni. Később egy távoli hegyszorosban egy puma megnyalta a szája szélét, és otthagyta a préda maradékát. A keselyűk szemlátomást hálásak voltak érte, hogy eltakaríthatták.

Amikor eljött az ideje, a keselyük lerakták a tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak: egy-egy kígyótetemet, egy-egy kóbor kutya darabjait.

Az új nemzedék felnőtt, megerősödött, magasra szárnyalt és messzire, fekete szárnyain lebegve várta, hogy a termékeny föld megteremje a dögök sokaságát. Néha csak egy béka volt a vacsora. Egyszer egy új-római küldönc.

Útjaikon eljutottak a közép-nyugati síkságok fölé. Örömmel látták, milyen bőségben hagytak jó dolgokat szanaszét a földön maguk mögött a nomádok, ahogy diadalmasan törtek előre dél felé.

Amikor eljött az ideje, a keselyűk lerakták tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak. A föld évszázadokon át bőségesen ellátta őket, és évszázadokon át el is fogja…

Egy darabig bőven volt mit találni a Vörös-folyó térségében; de aztán a mészárlásból lassan kinőtt egy városállam. A fejlődő városállamok iránt a keselyük nem tápláltak vonzalmat, habár végső bukásuk rendszerint elnyerte a tetszésüket. Elhúzódtak Texarkanától, és bebarangolták a messzi nyugati síkságokat. Mint minden élőlény, ők is sokszor újra és újra benépesítették a Földet a magukfajtákkal.

Végül elérkezett az Úr 3174-ik éve.

Azt rebesgették, háború készül.

Загрузка...