A Dűne

— Most majd Harkonnen támad a Harkonnen ellen — suttogta Paul.

Kevéssel napszállta előtt ébredt föl, felült a lezárt, elsötétített cirkosátorban. Ahogy megszólalt, hallotta anyja bizonytalan mocorgását a sátor túlsó falánál, ahol Jessica aludt.

Paul rápillantott a padlón heverő közelségi detektorra, megnézte a foszforeszkáló csövek megvilágította számlapokat.

— Nemsokára sötét lesz, azt hiszem — mondta az anyja. — Miért nem húzod föl a sötétítőket?

Paul most idézte föl magában, hogy Jessica légzése már egy ideje más volt, hogy csöndben feküdt a sötétben, amíg megbizonyosodott róla, hogy a fia fölébredt már.

— Hiába húznám — mondta Paul. — Vihar volt. Homok borítja a sátrat. Nemsokára kiásom magunkat.

— Duncannek semmi jele?

— Semmi.

Paul szórakozottan megdörgölte a hüvelykujján a hercegi pecsétgyűrűt, és hirtelen olyan harag öntötte el ez ellen az egész bolygó ellen, amelynek része volt az apja halálában, hogy beleremegett.

— Hallottam, amikor elkezdődött a vihar.

Szavainak igénytelen üressége valamennyire lecsillapította Pault. Fölidézte magában a vihart, ő is látta a kezdetét a cirkosátor átlátszó végén át — először hideg homokfátylak söpörtek át a kis medencén, aztán homokpatakok, homokcsóvák barázdálták az eget. Paul fölpillantott egy sziklatűre, látta, ahogy alakot változtat a csapások alatt, és alacsony, sárgás ék lesz belőle. A medencébe bezúduló homok tompa mustárszínűre festette az eget, aztán kioltott minden fényt, ahogy betemette a sátrat.

A sátor tartói egyet nyikordultak, ahogy fölvették a terhelést, aztán csend lett. Csak a homokpipa tompa fújtatása hallatszott, ahogy szuszogva szivattyúzta a levegőt a felszínről.

— Kapcsold be újra a vevőt! — mondta Jessica.

— Nincs értelme.

Paul kitapogatta a nyakánál a cirkoruha vízcsövét, kiszívott belőle egy langyos kortyot. Arra gondolt, hogy itt veszi kezdetét igazában az arrakisi élet, amikor a tulajdon leheletéből, testéből visszanyert vízen él. Állott, íztelen volt a víz, de jólesett kiszáradt torkának.

Jessica hallotta, hogy Paul ivott, testén érezte a cirkoruha csúszós tapintását, de nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy szomjas. Ha tudomásul veszi, akkor teljes mértékben tudomásul kellett volna vennie az Arrakis ijesztő szükségszerűségeit is, ahol féltő gonddal kell vigyázniuk a legapróbb nedvességnyomokra is, cseppenként kell felfogni a sátor gyűjtőzsebeiben, sajnálni kell minden leheletet, amelyet a szabad levegőn pocsékolnak el…

Sokkal egyszerűbb lett volna visszaszenderedni.

De napközben volt egy álma, és ha eszébe jutott, a hideg futott végig a hátán. Álmában a kezét tartotta a leömlő homok alá, ahol kőbe vésve állt a név: Leto Atreides herceg. A homok elfedte a nevet, és Jessica tisztára akarta söpörni, de hiába, mire az utolsó betűt kitisztogatta, az első már újra megtelt.

És a homok nem állt el.

Álmában jajgatást hallott, egyre hangosabb jajgatást. Valahol a tudata mélyén rájött, hogy az a nevetséges jajgatás a saját hangja egészen kicsiny korából, amikor szinte még csecsemő volt. Tudta, hogy azért jajveszékel, mert elment egy nő, valaki, akit az emlékezete nem tudott pontosan fölidézni.

Az ismeretlen anyám, gondolta Jessica. A Bene Gesserit, aki megszült, aztán átadott a Nővéreknek, mert ezt a parancsot kapta.

Vajon örült, hogy megszabadul egy Harkonnen-csecsemőtől?

— A fűszer a legérzékenyebb pontjuk, ott kell megtámadni őket — szólalt meg Paul.

Hogy tud ilyenkor a támadásra gondolni? kérdezte magában Jessica.

— Az egész bolygó tele van a fűszerrel — mondta. — Hogy tudod ezzel megfogni őket?

Hallotta, hogy Paul fölkel, végighúzza a sátor padlóján a csomagjukat.

— A Caladanon a tengeri és a légierő volt a döntő — mondta Paul. — Itt a sivatagi erő. A fremenek jelentik a kulcsot hozzá.

Már a sátor ajakzára felől jött a hangja. Jessica Bene Gesserit-hallásával érezte, hogy Paulban valami feldolgozatlan keserűség van, ellene.

Egész életében arra tanították, hogy gyűlölje a Harkonneneket, gondolta. Most ráébredt, hogy ő is Harkonnen… miattam. Mennyire nem ismer engem! Én voltam a herceg egyetlen asszonya. Elfogadtam az ő életét és az ő értékrendjét, annyira, hogy még a Bene Gesserit parancsát is megtagadtam.

Paul keze mellett kigyulladt a sátor parázslapja, zöld derengés áradt szét. Paul az ajakzárnál guggolt, a cirkoruha csuklyája már a nyílt sivatagra beállítva: a homloka eltakarva, szájszűrő a helyén, az orrdugók behelyezve. Csak a szeme sötétlett az arcából kilátszó keskeny sávban. Egy pillantást vetett Jessicára, aztán elfordult.

— Készülj föl a nyílt terepre! — szólt oda az anyjának. A szűrő mögül tompán jött a hangja.

Jessica a szájára tette a szűrőt, elkezdte a fejére igazgatni a csuklyát, közben nézte, ahogy Paul kinyitja az ajakzárat.

Reszelős hanggal, kavarogva kezdett dőlni a homok a sátorba, mielőtt Paul megállította az elektrosztatikus tömörítővel. Lyuk nyílt a homokfalban, és egyre tágult, ahogy a tömörítő átrendezte a homokszemcséket. Paul kicsusszant a nyíláson, Jessica a fülével követte a felszín felé haladó neszezést.

Mit találunk majd odakint? tűnődött. Harkonnen-csapatokat és a sardaukarokat — ezeket a veszélyeket már ismerjük. És azok a veszélyek, amelyekről semmit sem tudunk…?

A tömörítőre gondolt, meg a csomagban rejtőző egyéb különös eszközökre. Most hirtelen mindegyik úgy jelent meg a gondolataiban, mint titokzatos veszélyek előjele.

A felszínről forró fuvallat csapta meg az arcát ott, ahol nem takarta el a szűrő.

— Add föl a csomagot! — Paul hangja volt, halkan, óvatosan beszélt.

Jessica engedelmeskedett, hallotta a vizes literkannák kotyogását, ahogy végighúzta a csomagot a padlón. Fölkémlelt, Paul alakját látta kirajzolódni a csillagok alatt.

— Jöhet — mondta Paul. Lenyúlt, fölhúzta a csomagot.

Jessica most csak a csillagos ég korongját látta. Mintha megannyi izzó fegyvercső meredt volna le rá. Meteorzuhatag villant át az égdarabkán. Mintha figyelmeztetés lett volna, mintha egy tigris csíkjait látta volna, vagy sírfedél résein jött volna be a fény, hogy megfagyott benne a vér. Eszébe jutott, hogy díj van kitűzve a fejükre, és megborzongott.

— Siess! — szólt le Paul. — Össze akarom csukni a sátrat.

Homok pergett le föntről, súrolta Jessica kezét. Mennyi homok fér el egy kézben? kérdezte magától.

— Segítsek? — érdeklődött Paul.

— Nem kell.

Száraz torkával nyelt egyet, kicsusszant a lyukba, az összetömörített homok csikorgott a keze alatt. Paul lenyúlt, megfogta a karját. Jessica megállt a fia mellett a sima, csillagfényben derengő sivatag homokján, körülnézett. A homok majdnem teljesen megtöltötte a kis medencét, a környező szikláknak csak a pereme állt ki. Jessica gyakorlott érzékeivel a távolabbi sötétséget fürkészte.

Apró élőlények nesze.

Madarak.

Beomló homokpergése, belőle halk; állati motozás.

Paul összecsukja a sátrat, felvonszolja a lyukon át. A csillagfény csak annyira oszlatta el a sötétséget, hogy minden árnyék ijesztővé vált. Jessica szemügyre vette a fekete foltokat.

A sötétség vak emlékezés, gondolta. Az ember fülel a falkahangokra, azoknak a lényeknek a rikoltásaira, amelyek oly réges-régen vadásztak az őseire, hogy csak a legkezdetlegesebb sejtekben él még az emlékük. A fül lát ilyenkor. Az orr lát.

Néhány pillanat múlva Paul ott állt mellette.

— Duncan azt mondta — szólt Paul —, hogy ha foglyul ejtik, akkor ennyi ideig… ki tud tartani. Most el kell mennünk innen. — A vállára vette a csomagot, elment a medence pereméig, fölhágott egy sziklára, amely mögött már a nyílt sivatag terült el.

Jessica gépiesen követte, miközben tudomásul vette, hogy úgy táncol, ahogy a fia fütyül.

Mert az én bánatom immár súlyosabb, mint a tenger minden homokja, gondolta. Ez a világ megfosztott mindentől, csak a legősibb célt hagyta meg: az eljövendő életét. Most már az ifjú hercegemért élek, és a születendő lányomért.

Ahogy fölkapaszkodott Paul mellé, érezte, hogy visszahúzza a lábát a homok.

Paul észak felé nézett a sziklák vonulata fölött, egy távoli szirtfalat kémlelt.

A messzi sziklataréj olyan volt, mintha egy ősi tengeri csatahajó körvonala rajzolódott volna ki a csillagos égre. Hosszú törzse mintha láthatatlan hullámon emelkedett volna a magasba, bumeráng formájú antennák tagolták, kéményei hátrahajlottak, a tatjánál p alakú kiszögellés.

Narancssárga fény lobbant a sziluett fölött, ragyogó vörös vonal csapott le rá fentről!

Újabb vörös vonal!

Megint egy narancssárga lobbanás!

Megkövülten nézték a látványt, mintha ősi tengeri csatát láttak volna, a régi tüzérségi tüzet.

— Tűzcsóvák… — suttogta Paul.

Vörös fénypontok köre emelkedett a távoli sziklataréj fölé. Vörös vonalak hálózták be az eget.

— Rakétafáklyák és lézerfegyverek — mondta Jessica.

Az Arrakis portól vörös fényű első holdja fölemelkedett a látóhatár fölé. Balra, a messzeségben még látszott az elvonuló vihar — mintha szalag vonaglott volna a sivatagon.

— Harkonnen-topterek lesznek, ránk vadásznak — mondta Paul. — Ahogy ütik-vágják, perzselik a sivatagot… mintha biztosak akarnának lenni benne, hogy akármi van is ott, eltapossák… ahogy az ember eltapos egy rovarfészket.

— Vagy egy Atreides-fészket — mondta Jessica.

— Fedezéket kell keresnünk — mondta Paul. — Elindulunk dél felé, és nem távolodunk el a szikláktól. Ha nyílt terepen fölfedeznek minket… — Megfordult, a vállára vetette a csomagot. — Mindent elpusztítanak, ami mozog.

Lépett egyet a sziklaperemen, és abban a pillanatban megütötte a fülét a lefelé sikló repülőgép suhogása, megpillantotta maguk fölött az ornitopterek sötét körvonalait.

— Mindig büszke voltam rá, hogy igazi valójukban látom a dolgokat — mondta Thufir Hawat. — Ez az átka annak, ha Mentát az ember. Nem tudja abbahagyni az adatok elemzését.

A cserzett, öreg arc nyugodtnak látszott a pirkadat előtti derengésben. Saphótól vörös szája egyenes vonalba feszült, fölfelé szaladtak belőle a ráncok.

Vele szemben egy köpenybe burkolt alak ült a homokon. Nem reagált Hawat szavaira.

Mind a ketten egy kiálló szikla alatt ültek, amely széles, sekély mélyedés fölé nyúlt ki. Lassan hajnalodott, a medence körüli sziklákat rózsaszín fény öntötte el. Hideg volt a sziklaeresz alatt, az éjjelről ott rekedt száraz, csontig hatoló hideg. Pirkadat előtt meleg szél támadt föl, de most megint fáztak. Hawat fogvacogást hallott maga mögül, ahol a néhány megmaradt katonája várakozott.

Vele szemben egy fremen ült, aki a pirkadat első fényében jött át a medencén, csusszanó léptekkel oldalazva a homokon, beleolvadva a dűnék árnyékába, hogy alig lehetett kivenni a mozgást.

A fremen az ujjával rajzolt valamit a homokra. Úgy festett, mint egy tál, amelyből egy nyíl ömlik ki.

— Sok a Harkonnen-őrjárat — mondta. Fölemelte a kezét, fölfelé mutatott, át a sziklákon, ahol Hawat és az emberei leereszkedtek.

Hawat bólintott.

Sok az őrjárat. Igen, sok.

De még mindig nem tudta, mit akar a fremen, és ez nyugtalanította. A Mentát-képzésnek képesnek kellett volna tennie rá, hogy világosan lássa az indítékait!

Ez volt Hawat életének legszörnyűbb éjszakája. Tsimpóban, egy helyőrségi faluban tartózkodott, az egykori főváros, Carthag közelében, amikor megérkeztek az első hírek a támadásról. Először azt gondolta: Egy kis rajtaütés. A Harkonnenek próbálkoznak.

De aztán egyik jelentés jött a másik után — egyre gyorsabban.

Két légió landolt Carthag mellett.

Öt légió — ötven dandár! — támadta meg a herceg arrakeeni fő bázisát.

Egy légió Arsuntnál.

Két hadtest a Szilánksziklánál.

Aztán részletesebbek lettek a jelentések. Császári sardaukarok voltak a támadók között, valószínűleg két légió. És szemlátomást pontosan tudták, milyen erőt hová kell küldeniük. Pontosan! Elsőrangú volt a felderítésük.

Hawat döbbent haragja nőttön-nőtt, míg végül már azzal fenyegette, hogy Mentátként sem tud zavartalanul működni. Szinte fizikai csapásként érte az agyát a támadás mérete.

Most, ahogy ott kuporgott a sivatagi sziklaeresz alatt, bólintott magában, aztán szorosabbra húzta magán tépett zubbonyát, mintha azzal elkergethette volna a hűvös árnyékot.

A támadás mérete!

Előzőleg csak arra számított, hogy az alkalmi, próbálkozó támadásokhoz az ellenség bérbe vesz egy-egy teherhajót a Ligától. Ez viszonylag megszokott húzás volt a Házak közötti hadviselésben. A kis teherhajók rendszeresen leszálltak, az Arrakison, hogy elszállítsák az Atreides-ház fűszerét. Hawat megtette a szükséges óvintézkedéseket az esetleges álteherhajók ellen. Komolyabb Harkonnen-akció esetén sem számítottak tíz dandárnál többre.

Az utolsó adatok szerint azonban több mint kétezer hajó szállt le az Arrakison — nemcsak kis teherhajók, hanem fregattok, rombolók, monitorok, űrnaszádok, csapatszállítók, még az űrcsilleként emlegetett rakodóhajók is…

Több mint száz dandár — tíz légió!

Az Arrakis ötvenévi teljes fűszerbevétele esetleg fedezte volna egy ilyen akció költségét.

Esetleg.

Alábecsültem, hogy mennyit hajlandó rákölteni a báró a megtámadásunkra, gondolta Hawat. Rosszul szolgáltam a herceget.

Aztán ott volt az áruló kérdése.

Megérem még, hogy lássam, amikor fölakasztják-gondolta. Meg kellett volna ölnöm azt a Bene Gesserit-boszorkányt, amikor lehetőségem volt rá! Hawat nem kételkedett benne, hogy csak egyvalaki lehet az áruló — Lady Jessica. Őrá vallott minden ismert tény.

— Az embered, Gurney Halleck és a csapatának egy része biztonságban van csempész barátainknál mondta a fremen.

— Az jó.

Tehát Gurney el fog szabadulni erről a pokolbolygóról! Nem vesztünk el mindannyian!

Hawat hátrapillantott az emberei zilált kis csoportjára. Háromszáz legjobb katonájával kezdte el az elmúlt éjszakát. Kerek húsz maradt meg belőlük, ezeknek is a fele sebesült volt. Most néhányan aludtak, nekitámaszkodtak a sziklának, vagy elnyúltak a tövében a homokon. Az utolsó topterük, amelyet légpárnás járműként használtak a sebesültek szállítására, hajnal előtt mondta fel a szolgálatot. Lézerfegyverekkel földarabolták, elrejtették a darabokat; aztán elvergődtek erre a rejtekhelyre, a medence szélére.

Hawatnak csak hozzávetőleges elképzelése volt arról, hogy hol vannak — úgy kétszáz kilométernyire délkeletre Arrakeentől. Valamivel délebbre húzódtak a Pajzsfal sziecsközösségeit összekötő főbb, járt útvonalak.

A fremen hátravetette a cirkoruha csuklyáját, sapkáját, előtűnt seszínű haja, szakálla. Haját egyenesen hátrafésülte magas, keskeny homlokából. A fűszeren élők kifürkészhetetlen, csupakék szeme nézett Hawatra. Az egyik oldalon elszíneződött a bajusza-szakálla, összetapadt a szőr ott, ahol nekinyomódott az orrdugóiból kivezető cirkocső.

A férfi kivette az orrdugókat, megigazította őket. Megdörgölte az orra melletti sebhelyet.

— Ha ma éjszaka átkeltek ezen a medencén — mondta a fremen —, nem szabad pajzsot használnotok. Van egy rés a falon… — megfordult a sarkán, dél felé mutatott — …ott, és azon túl nyílt homok van egészen az ergig. A pajzsok idevonzanák a… — tétovázott — …férget. Ritkán szoktak idejönni, de a pajzsra mindig megjelennek.

Azt mondta, féreg, gondolta Hawat, de valami mást akart mondani. Mit? És mit akar tőlünk?

Hawat felsóhajtott.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen fáradtnak érezte volna magát. Izomfáradtság volt, amelyet már nem tudtak leküzdeni a serkentő tabletták.

Azok az átkozott sardaukarok!

Keserű önváddal gondolt a fanatikus harcosokra és a császári hitszegésre, amelyet jelképeztek. Mentáti adatelemzése alapján tudta, hogy nemigen van rá esélye, hogy valaha is bemutathatja ennek az árulásnak a bizonyítékait a Landsraad Nagytanácsa előtt, ahol esetleg igazságot szolgáltathatnának.

— El akartok menni a csempészekhez? — kérdezte a fremen.

— Lehetséges?

— Hosszú az út.

A fremenek nem szívesen mondanak nemet, mondta egyszer Idaho.

— Még nem mondtad meg — szólt Hawat —, hogy a tieid tudnak-e segíteni a sebesültjeimen.

— Megsebesültek.

Mindig ugyanaz a rohadt válasz!

— Tudjuk, hogy megsebesültek! — csattant fel Hawat. — Nem az a…

— Béke, barátom! — intette a fremen. — Mit mondanak a sebesültjeid? Vannak közöttük olyanok, akik megértik a törzs vízigényét?

— Szó sem volt vízről — mondta Hawat. — Mi a…

— Megértem a vonakodásodat — mondta a fremen. — A te barátaid, a te törzsed tagjai. Van vizetek?

— Nincs elég.

A fremen Hawat zubbonyára mutatott, a kivillanó bőrére.

— A sziecsben voltatok, amikor rajtatok ütöttek, cirkoruha nélkül. A vízről kell döntenetek, barátom.

— Megfizetnénk a segítségetekért.

A fremen megvonta a vállát.

— Nincs vizetek. — A Hawat mögötti csoportra pillantott. — Hány sebesültedet áldoznád föl?

Hawat elnémult, rámeredt a másikra. Mint Mentát is látta, hogy nincsenek szinkronban. A kimondott szavak valahogy nem a megszokott módon kapcsolódtak össze.

— Thufir Hawat vagyok — mondta. — A herceg nevében is beszélhetek. Esküvel vállalhatok kötelezettséget rá, hogy megadom a segítségetekért azt, amit kértek. Csak korlátozott segítségre van szükségem, hogy megőrizzem a csapatomat addig, amíg megölök egy árulót, aki azt hiszi, hogy nem érhet el hozzá a bosszú.

— Azt akarod, hogy álljunk melléd a vérbosszúban?

— A bosszút elintézem én magam. Csak meg akarok szabadulni a sebesültekért való felelősségtől, hogy szabadon mozoghassak.

A fremen összeráncolta a homlokát.

— Hogyan lehetsz felelős a sebesültjeidért? Mindenki magáért felelős. A vízről van szó, Thufir Hawat. Azt kívánod, hogy én döntsek helyetted?

A férfi a kezét a köpenye alatt rejtőző fegyverre tette.

Hawat megdermedt. Mi ez, árulás? futott át rajta a gondolat.

— Mitől félsz? — kérdezte éles hangon a fremen.

Zavarba ejtő ezeknek az embereknek a nyíltsága! Hawat óvatosan válaszolt:

— Vérdíjat tűztek ki a fejemre.

— Úgy… — A fremen elvette a kezét a fegyverről. — És azt hiszed, le lehet fizetni bennünket. Nem ismersz minket. A Harkonneneknek nincs annyi vizük, hogy a legkisebb fremen gyereket megvásárolják!

Pedig ki tudták fizetni a Ligának több mint kétezer hadihajó útját! gondolta Hawat.

Még mindig megrendítette, hogy mekkora ár volt az.

— Mindketten a Harkonnenek ellen harcolunk — mondta. — Nem volna-e jobb megosztania gondokat és a harci feladatokat?

— Megosztjuk őket — mondta a fremen. — Láttalak harcolni a Harkonnenekkel. Jó harcos vagy. Voltak idők, amikor nagyra értékeltem volna, ha mellettem küzd a karod.

— Mondd meg, hol segíthet neked a karom — mondta Hawat.

— Ki tudja? — felelte a fremen. — Mindenütt vannak Harkonnen-csapatok. De még mindig nem döntöttél a vízről, és a sebesültjeidet sem kérdezted meg róla.

Vigyáznom kell, gondolta Hawat. Van itt valami, amit nem sikerült megérteni.

— Megmutatod, merre vezet az utatok Arrakeen felé?

— Idegen gondolkodás… — mondta a fremen, és lenéző gúny volt a hangjában. A szikla fölött északnyugatra mutatott. — Figyeltük, ahogy az éjjel átjöttetek a homokon. — Leeresztette a karját. — A dűnék csuszamlós oldalán mentetek. Nem jó. Nincs cirkoruhátok, nincs vizetek. Nem maradtok meg sokáig.

— Az arrakisi ismeretekre lassan lehet szert tenni — mondta Hawat.

— Így igaz.

— Mit szoktatok tenni ti a sebesültjeitekkel? — csattant föl Hawat.

— Nem tudja-e az ember, hogy mikor érdemes megmenteni? — kérdezte a fremen. — A sebesültjeid tudják, hogy nincs vizetek. — Félrebillentette a fejét, úgy sandított fel Hawatra. — Nyilvánvalóan dönteni kell a vízről. Épnek és sebesültnek egyaránt a törzs jövőjére kell gondolnia.

A törzs jövőjére, gondolta Hawat. Az Atreides-törzsére. Ebben van valami. Rákényszerítette magát, hogy föltegye a kérdést, amelyet eddig került.

— Van valami híred a hercegről vagy a fiáról?

Kifürkészhetetlen, csupa kék szem bámult rá.

— Hírem?

— A sorsukról! — förmedt rá Hawat.

— A sorsa ugyanaz mindenkinek — mondta a fremen. — Úgy hírlik, hogy a hercegedet elérte a sorsa. Ami a fiát, a Lisan al-Gaibot illeti, az Liet kezében van. Liet még nem nyilatkozott.

Kérdés nélkül is tudtam a választ, gondolta Hawat.

Hátratekintett az embereire. Már mind ébren volt. Hallották. Mereven nézték a sivatagot, és a tekintetükben ott volt a felismerés: a Caladanra nem vezetett visszaút, és most már az Arrakis is elveszett.

Visszafordult a fremenhez.

— Hallottál valamit Duncan Idahóról? — kérdezte.

— A nagy házban volt, amikor a pajzs kikapcsolódott — mondta a fremen. — Ennyit hallottam… mást nem.

Az a nő kikapcsolta a pajzsot, és beengedte a Harkonneneket, gondolta Hawat. Én voltam az, aki háttal ült az ajtónak! Hogyan tehette meg ezt, amikor azt jelentette, hogy a tulajdon fia ellen kell fordulnia? De hát… ki tudja, hogyan gondolkodik egy Bene Gesserit-boszorkány… ha ugyan gondolkodásnak lehet nevezni.

Hawat kiszáradt torokkal nyelt egyet.

— Mikor fogsz megtudni valamit a fiúról?

— Keveset tudunk arról, hogy mi történik Arrakeenben — mondta a fremen. Vállat vont. — Ki tudja?

— Van rá módod, hogy megtudd?

— Talán. — A fremen megdörgölte az orra melletti sebhelyet. — Mondd csak, Thufir Hawat, van-e tudomásod azokról a nagy fegyverekről, amelyeket a Harkonnenek használtak?

A tüzérség, gondolta keserűen Hawat. Ki sejthette volna, hogy tüzérséget használnak ma, a pajzsok korában?

— A tüzérségre gondolsz, amellyel végeztek a barlangokba szorult embereinkkel — mondta. — Én… elméletben ismerem az olyan robbanó lövedékes fegyvereket.

— Aki olyan barlangba vonul vissza, amelynek csak egy nyílása van, megérdemli, hogy meghaljon — mondta a fremen.

— Miért kérdezel a fegyverekről?

— Liet óhaja.

Ezt akarja tehát tőlünk? töprengett Hawat. Megkérdezte:

— Azért jöttél ide, hogy információt kapjál a nagy ágyúkról?

— Liet maga szerette volna látni valamelyik fegyvert.

— Akkor a legegyszerűbb, ha odamentek és elhoztok egyet — mondta maró gúnnyal Hawat.

— Igen — mondta a fremen. — Elhoztunk egyet. Elrejtettük egy olyan helyen, ahol Stilgar megvizsgálhatja Lietnek, és Liet maga is megnézheti, ha kívánja. De szerintem nem fogja érdekelni: nem valami jó fegyver. Nem ér sokat az Arrakison.

— Ti… zsákmányoltatok egy fegyvert? — kérdezte Hawat.

— Jó küzdelem volt — mondta a fremen. — Csak két embert veszítettünk, de az övéik közül több mint száznak kiontottuk a vizét!

Sardaukarok álltak minden ágyú mellett! gondolta Hawat. Ez az őrült sivataglakó csak úgy könnyedén említi, hogy összesen két embert veszítettek a sardaukarok ellen!

— Azt a kettőt sem veszítettük volna el — folytatta a fremen —, ha nincsenek azok a másfélék, akik a Harkonnenek mellett küzdöttek. Vannak közöttük jó harcosok.

Hawat egyik embere odabicegett, lenézett a guggoló fremenre.

— A sardaukarokról beszélsz?

— A sardaukarokról beszél — mondta Hawat.

— Sardaukarok! — mondta a fremen, és mintha vidámság csengett volna a hangjában. — Á, szóval ők voltak azok! Hát ez csakugyan jó éjszaka volt. Melyik légió? Nem tudjátok?

— Nem… nem tudjuk — mondta Hawat.

— Sardaukarok… — ismételte meg eltűnődve a fremen. — De Harkonnen-ruha volt rajtuk. Nem különös?

— A Császár nem óhajtja, hogy kiderüljön, hogy hadba száll egy Nagy Ház ellen — mondta Hawat.

— De te tudod, hogy sardaukarok.

— És ki vagyok én? — kérdezte keserűen Hawat.

— Te Thufir Hawat vagy — mondta tárgyilagosan a másik. — Idővel persze mi is megtudtuk volna. Három foglyot elküldtünk, hogy Liet emberei kikérdezzék őket.

Hawat segédtisztje vontatottan szólalt meg, hitetlenség volt minden szavában:

— Ti… sardaukarokat… foglyul ejtettetek?

— Csak hármat — mondta a fremen. — Jól harcoltak.

Bárcsak lett volna időnk szövetkezni ezekkel a fremenekkel, gondolta Hawat. Keserű jajszó volt a gondolataiban. Bárcsak kiképezhettük, fölfegyverezhettük volna őket! Anyaisten, micsoda haderőnk lett volna!

— Talán azért halogatod a döntést, mert aggódsz a Lisan al-Gaib miatt — mondta a fremen. — Ha csakugyan ő a Lisan al-Gaib, akkor nem érheti bántódás. Ne pazarolj gondolatokat olyasmire, ami nem bizonyosodott be.

— Én a szolgálatában állok a… Lisan al-Gaibnak — mondta Hawat. — Gondoskodnom kell róla, hogy ne essék baja. Megfogadtam.

— Adott szavad köt a vizéhez?

Hawat a segédtisztjére pillantott, aki még mindig a frement bámulta, aztán visszakapta a tekintetét a guggoló alakra.

— A vizéhez…? Igen.

— És vissza akarsz térni Arrakeenbe, az ő vizének helyére?

— A… igen, a vizének helyére.

— Miért nem azzal kezdted, hogy vízügyről van szó? — A fremen fölállt, szorosan a helyére nyomta az orrdugóit.

Hawat intett a fejével a segédtisztjének, hogy menjen vissza a többiekhez. A másik rezignáltan megvonta a vállát, és engedelmeskedett. Hawat hallotta, hogy halk beszélgetés indul meg az emberei között.

— A vízhez mindig vezet út — mondta a fremen.

Hawat mögött valaki elkáromkodta magát.

— Thufir! — harsant föl a segédtiszt hangja. — Most halt meg Arkie!

A fremen a füléhez emelte az öklét.

— A víz köteléke! Ez a jele! — Átható tekintettel Hawatra nézett. — Van egy helyünk a közelben a víz átvételére. Hívjam az embereimet?

A segédtiszt visszament Hawat mellé.

— Thufir, pár embernek Arrakeenben maradt a felesége — mondta. — Ők most már… nézd, te is tudod, hogy van ez ilyenkor…

A fremen még mindig a füle mellett tartotta az öklét.

— Összeköt-e a víz köteléke, Thufir Hawat? — kérdezte követelőzőn.

Hawat gondolatai csak úgy száguldottak. Most már felfogta, mire célzott a fremen, de félt attól, hogy miként reagálnak a sziklaeresz alatt várakozó, holtfáradt emberei, amikor ők is megértik…

— Összeköt a víz köteléke — mondta.

— Egyesüljenek hát törzseink — mondta a fremen, és leeresztette az öklét.

Mintha ez lett volna a jel, négy ember csusszant-szökkent le a fölöttük levő sziklákról. Berontottak a sziklaeresz alá, lazán begöngyölték a halottat egy köpenybe, eliramodtak vele a sziklafal mentén jobbra. Futó lábuk nyomán kis porfelhők csaptak föl.

Már le is zajlott az egész, mire Hawat kimerült emberei észbe kaptak; a kis csoport eltűnt égy kiszögellés mögött, a tetem zsákként himbálózott köpenyburkában.

Hawat egyik embere fölkiáltott:

— Hová viszik Arkie-t? Ő volt a…

— Elviszik… eltemetni — mondta Hawat.

— A fremenek nem temetik el a halottjaikat! — csattant fel a katona. — Ne akarj átverni minket, Thufir! Tudjuk, mit szoktak csinálni! Arkie pedig közülünk va…

— Bizton a paradicsom vár arra az emberre, aki a Lisan al-Gaib szolgálatában hal meg — mondta a fremen. — Ha a Lisan al-Gaibot szolgáljátok, amint mondtad, akkor miért a gyászos kiáltozás? Annak az emléke, aki ekként halt meg, fennmarad mindaddig, amíg az emberi emlékezet fennmarad.

Hawat emberei azonban fenyegetőn nyomultak feléjük, az arcukon ádáz harag. Az egyikük korábban zsákmányolt egy lézerfegyvert. Most félig kihúzta a tokjából…

— Állj! Ott, ahol vagytok! — förmedt rájuk Hawat. Legyűrte magában az émelyítő fáradtságot, amely megbénította az izmait. — Ezek az emberek tiszteletben tartják a halottainkat. Itt mások a szokások, de a tartalmuk ugyanaz.

— Ki akarják préselni Arkie-ból a vizét! — hördült fel a lézerfegyveres.

— Mi az? Részt akarnak venni az embereid a szertartáson? — érdeklődött a fremen.

Még csak nem is érti a problémát, gondolta Hawat. Ijesztő volt a fremen naivitása.

— Aggódnak a bajtársukért, akit tiszteltek és szerettek — mondta Hawat.

— Ugyanolyan tisztelettel bánunk a társaddal, mint ahogy a mieinkkel szoktunk — mondta a fremen. — Ez a víz köteléke. Ismerjük a szertartás rendjét. Az ember húsa a sajátja; a vize a törzséé.

Hawat gyorsan megszólalt, ahogy a lézeres még egyet lépett előre:

— Most már segítetek a sebesültjeinken?

— A víz köteléke nem lehet kérdéses — mondta a fremen. — Megtesszük értetek ugyanazt, amit a törzs megtesz az övéiért. Először ruhát kell adnunk mindannyiótokra és gondoskodni arról, ami még szükséges.

A lézeres megtorpant, tétovázott.

Hawat segédtisztje szólalt meg:

— Megvásároljuk a segítségüket Arkie… vizével?

— Ez nem adásvétel — mondta Hawat. — Egyesültünk ezekkel az emberekkel.

— Mások a szokások… — mormogta valaki.

Hawat feszültsége oldódni kezdett.

— És segítenek, hogy eljussunk Arrakeenbe?

— Megöljük a Harkonneneket — mondta a fremen. Elvigyorodott. — Meg a sardaukarokat. — Hátralépett, behajtott tenyerét, a füléhez tartotta, hátrahajtotta a fejét, fülelt. Kisvártatva leeresztette a kezét. — Repülőgép jön — mondta. — Rejtőzzetek el a szikla alatt, és ne mozduljatok!

Hawat intett az embereinek, azok engedelmeskedtek.

A fremen megfogta Hawat karját, hátratolta a többiekhez.

— Harcolunk majd, ha eljön a harc ideje — mondta. Benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy apró kalitkát, kivett belőle egy állatkát.

Hawat meglepetten látta, hogy egy kis denevér. A denevér feléje fordította a fejét, rávillantotta csupakék szemét.

A fremen megsimogatta a denevért, megnyugtatóan duruzsolt neki valamit. Felfelé fordította az állat fejét, egy csöpp nyálat cseppentett a nyelvéről a kinyílt szájba.

A denevér széttárta a szárnyát, de ott maradt a fremen nyitott tenyerén. A férfi előszedett egy piciny csövet, odatette a denevér feje mellé, és belekarattyolt valamit, aztán a magasba emelte a kis jószágot, és földobta.

A denevér fölszárnyalt a szikla mentén, aztán eltűnt a szemük elől.

A fremen összecsukta a kalitkát, eltette. Megint félrehajtotta a fejét, fülelt.

— Pásztáznak a nyílt vidék fölött — mondta. — Kérdés, hogy kit keresnek arrafelé.

— Tudják, hogy ebben az irányban vonultunk vissza — mondta Hawat.

— Az embernek sohasem szabad azt feltételeznie, hogy ő a hajsza egyetlen célpontja — mondta a fremen. — Figyeld a medence túlsó oldalát! Majd látsz ott valamit.

Lassan múlt az idő.

Néhány katona mocorogni kezdett, suttogás hallatszott.

— Hangtalanok legyetek, mint az ijedt állatok! — sziszegte a fremen.

Hawat valami mozgást vélt látni a szemközti sziklák mellett — bizonytalan, homokszínű rezdüléseket a homokszínű háttér előtt.

— Kis barátom elvitte az üzenetet — mondta a fremen. — Jó hírvivő, nappal is, éjjel is. Nem szívesen fogom elveszíteni.

A medence túloldalán megszűnt a mozgás. Az egész négy-öt kilométeres homoksávon nem látszott más, csak az egyre fokozódó nappali hőség nyomása, a felszálló levegőoszlopok ködös vibrálása.

— Most nagy csend legyen — lehelte a fremen.

A szemközti sziklafal hasadékából emberalakok bújtak elő, nehézkes léptekkel megindultak égyenesen át a medencén. Hawat úgy látta, fremenek, de furcsán idétlen társaság. Hat embert számolt meg, üggyel-bajjal gázoltak a dűnéken át.

Jobb felől, a magasból ornitopterszárnyak lüktető suhogása hallatszott. A sziklafal mögül előbukkant a gép — egy Atreides-topter, rajta a Harkonnenek harci színei. Meredeken ereszkedni kezdett a medencén át iparkodók felé.

Azok megálltak egy dűne tetején, és integettek.

A topter szűk kört írt le fölöttük, aztán visszakanyarodott, és porfelhő közepette leszállt a fremenek előtt. Öt alak pattant ki belőle, Hawat látta a pajzsok portaszító villózását, a mozgásukon látta, hogy sardaukarok.

— Aijjj! Használják a buta pajzsaikat! — sziszegte mellette a fremen. A medence nyitott, déli fala felé pillantott.

— Ezek sardaukarok — suttogta Hawat.

— Helyes.

A sardaukarok félkört alkotva közeledtek a fremenek várakozó csoportja felé. A nap megvillant a készenlétben tartott fegyverek pengéin. A fremenek tömör kis csoportban álltak, látszólag közönyösen.

Hirtelen a két csoport körül mintha fremenek nőttek volna ki a homokból. Ott termettek az ornitopternél, eltűntek benne. A dűne tetején, ahol a két csoport találkozott, csak porfelhő látszott, benne heves nyüzsgés.

Kisvártatva leszállt a por. Már csak a fremenek voltak talpon.

— Csak három emberüket hagyták a topterben — mondta Hawat mellett a fremen. — Szerencsésen alakult. Azt hiszem, nem esett baja a gépnek, amikor elfoglaltuk.

Hawat mellett az egyik embere azt suttogta:

— Azok sardaukarok voltak!

— Észrevetted, milyen derekasan küzdöttek? — kérdezte a fremen.

Hawat mély lélegzetet vett. Megcsapta a fölhevült por szaga, a hőség, a szárazság. A hangja is olyan száraz volt, amikor válaszolt:

— Igen. Derekasan küzdöttek, az biztos.

Az elfoglalt topter hirtelen csapkodó szárnyakkal fölemelkedett, aztán behúzott szárnnyal, meredeken felsüvöltött a magasba, déli irányba.

Ezek a fremenek tehát értenek a topterekhez is, gondolta Hawat.

A távoli dűnén az egyik fremen meglengetett egy zöld rongyot: egyszer… kétszer.

— Még jönnek! — mondta éles hangon a Hawat melletti fremen. — Készüljetek föl! Azt reméltem, hogy további vesződés nélkül el tudunk indulni…

Azt mondja, vesződés! gondolta Hawat.

Látta, hogy két újabb topter süvölt lefelé a magasból, nyugatról a homoksáv fölé, ahol hirtelen nyoma sem látszott a fremeneknek. Csak nyolc kék folt, a Harkonnen-egyenruhába bújtatott sardaukarok tetemei maradtak a tetthelyen.

Egy harmadik topter bukkant elő Hawaték fölött a sziklafal mögül. Hawatnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor meglátta: óriás csapatszállító volt. Szemlátomást meg volt terhelve — kiterjesztett szárnnyal, lassan, nehézkesen szállt, mint valami fészkéhez közeledő óriás madár.

A messzeségben vörös lézersugár villant elő az egyik lefelé ereszkedő topterből. Végigfutott a homokon, keskeny porcsík szállt fel a nyomában.

— A gyávák! — mondta rekedten a fremen Hawat mellett.

A csapatszállító már a kék ruhás tetemek fölé érkezett.

Szárnyait teljesen kiterjesztette, behajlította, csapkodva készült a gyors földet érésre.

Hawat figyelmét valami fémen megcsillanó napfény vonta magára délen. Meredek zuhanórepülésben, törzse mellé csapott szárnnyal süvöltött lefelé egy ornitopter, hajtóműveiből aranyszínű láng csapott ki az ég sötét, ezüstösszürke háttere előtt. Kilőtt nyílként suhant a csapatszállító felé, amelynek ki voltak kapcsolva a pajzsai a körülötte pásztázó lézersugarak miatt. A topter egyenesen belevágódott a csapatszállítóba.

Lángfelhő csapott ki, dübörgés rázta meg a medencét. Sziklagörgeteg zúdult le a környező meredélyeken. Sárgásvörös gejzír csapott föl a homokról ott, ahol néhány pillanattal előbb a csapatszállító és a két kísérő topter volt — mindent elemésztő láng.

Az a fremen volt, aki felszállt az elfogott topterrel, gondolta Hawat. Szántszándékkal föláldozta magát, hogy megsemmisüljön az a csapatszállító. Anyaisten! Hát mifélék ezek a fremenek?

— Nem panaszkodhatunk a cserére — jegyezte meg mellette a fremen. — Lehettek vagy háromszázan abban a csapatszállítóban. Most át kell vennünk a vizüket, aztán kitervelni, hogy honnan szerzünk egy másik gépet. — Fölállt, kilépett a sziklaeresz alatti búvóhelyről.

A sziklafalról kék egyenruhák záporoztak alá, szuszpenzorok lassították az esésüket. Hawatnak még volt annyi ideje, hogy lássa, sardaukarok: az ádáz arcokon harci eksztázis, a pajzsok kikapcsolva, egyik kezükben kés, a másikban tűvető.

Egy elhajított kés vágódott bele Hawat fremen társának torkába. A fremen hátratántorodott, megfordult, arccal a földre rogyott. Hawat épp csak elő tudta rántani a kését, aztán minden elsötétedett előtte, ahogy letaglózta egy tűvető lövedéke.

Ahogy az ornitopterek előbukkantak fölöttük a sötétségből, Paul megragadta az anyja karját.

— Ne mozdulj!

Aztán jobban szemügyre vette a holdfényben az elöl haladó gépet, ahogy behajlítja a szárnyát, hogy lefékezze magát a leszálláshoz, érezte a kormányt mozgató kéz könnyed merészségét…

— Idaho az! — suttogta Paul.

A gépek leereszkedtek a medencébe, mintha egy madárraj szállt volna le a fészkeire. Még le sem ülepedett a por, Idaho kiszökkent a gépéből, és feléjük rohant. Két fremen öltözékű alak követte. Paul fölismerte az egyiket: a magas, fakó szakállú Kynes volt az.

— Erre! — kiáltotta Kynes, és elkanyarodott balra.

Kynes mögött újabb fremenek tűntek föl, álcázó lepleket dobtak az ornitopterekre. A gépek átváltoztak alacsony dűnesorrá.

Idaho porfelhőt kavarva megtorpant Paul előtt, tisztelgett.

— Uram, a fremeneknek van egy rejtekhelyük a közelben, ahol átmenetileg…

— Mi az ott a távolban?

Paul a messzi sziklaszirt fölötti tombolásra mutatott — a rakétafáklyákra, a sivatagot szabdaló vörös lézersugarakra.

Idaho kerek, jámbor képén ritkán látható mosoly villant meg.

— Uram… Sire, hátrahagytam nekik egy kis meglepe…

Vakító, fehér izzás áradt szét a sivatag fölött, mintha nap gyúlt volna az égen, úgy feketéllett az árnyékuk a sziklán a lábuk előtt. Idaho egyetlen, széles mozdulattal elkapta Paul karját, átfogta Jessica vállát, és lerántotta őket a sziklaperemről a medencébe. Elterültek a homokon, végigsöpört fölöttük a robbanás dübörgése. A lökéshullám darabokat tört le a sziklaperemről, ahol az előbb álltak.

Idaho fölült, leverte magáról a homokot.

— Csak nem a családi atombázis?! — mondta Jessica. — Azt hittem, azt…

— Elhelyeztél ott egy pajzsot — mondta Paul.

— Méghozzá nagyot, a legerősebb fokozaton — mondta Idaho. — Belecsapott egy lézersugár, és… — Megvonta a vállát.

— Szubatomi fúzió — mondta Jessica. — Veszélyes fegyver!

— Nem fegyver, úrnőm, csak oltalom. Kétszer is meggondolják majd a piszkok, mielőtt legközelebb lézerfegyverhez nyúlnak!

Az ornitopterekkel jött fremenek megálltak fölöttük. Az egyik halkan leszólt:

— Ideje eltűnnünk szem elől, barátaim.

Paul talpra állt, Idaho fölsegítette Jessicát.

— Az a robbanás igencsak feltűnést fog kelteni, Sire — jegyezte meg Idaho.

Sire, gondolta Paul.

Olyan furcsán hangzott a szó, amikor hozzá intézték. Eddig mindig az apja volt a Sire.

Néhány pillanatra megint úrrá lett rajta a jövőbe látás varázsa, látta, ahogy őt magát is megfertőzte a fajnak az a zabolátlan mentalitása, amely a káosz felé vitte az emberi világegyetemet. Egészen megrendült a látomástól, passzívan engedte, hogy Idaho elvezesse a medence szélén egy sziklakiszögelléshez, ahol a fremenek éppen egy nyílást bővítettek ki a homokban az elektrosztatikus tömörítőikkel.

— Elvehetem a csomagodat, Sire? — kérdezte Idaho.

— Nem nehéz, Duncan — mondta Paul.

— Nincsen testpajzsod — mondta Idaho. — Kéred az enyémet? — A távoli szikla felé pillantott. — Aligha fognak mostanában újra lézereket használni.

— Tartsd meg a pajzsodat, Duncan. A te karodnál nem kell jobb pajzs nekem.

Jessica látta, hogy a dicséret elérte hatását, látta, ahogy Idaho közelebb húzódott Paulhoz, és arra gondolt: Milyen biztos kézzel bánik a fiam az embereivel!

A fremenek kiemeltek egy szikladugót. Nyílás tátongott alatta, a sivatag természet alkotta üregrendszerébe vezetett le. Álcahálót feszítettek a bejárat fölé.

— Erre — mondta az egyik fremen, és elindult előttük a kőlépcsőkön lefelé, a sötétségbe.

Mögöttük az álcaháló eltakarta a holdfényt. Odalent, elöl halvány, zöldes fény gyulladt ki, megvilágította a lépcsőt, a sziklafalakat. Bekanyarodtak balra, újabb lefelé lejtő folyosó állt előttük. Egyenetlen falú sziklaüregbe torkollott. Velük együtt nyomakodtak lefelé a fremenek is.

Kynes megállt előttük, hátravetette a csappaköpeny csuklyáját. A cirkoruha nyaka megcsillant a zöldes fényben. Kynes hosszú haja, szakálla zilált volt. Vastag szemöldöke alatt kifürkészhetetlenül sötétlett a csupa kék szem.

Ahogy szembenéztek egymással, Kynes csodálkozva kérdezte magától: Miért segítek ezeknek az embereknek? A legveszélyesebb dolog, amit valaha is tettem! Lehet, hogy velük pusztulok én is.

De most jobban megnézte Pault, látta maga előtt a fiút, aki a vállára vette a felnőttség terhét, aki álarc mögé. rejtette a fájdalmát, elfojtott mindent azért a szerepért, amelyet most vállalni kellett — a hercegi szerepért. És Kynes ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a hercegség még mindig létezik, hogy ennek a fiúnak köszönhetően létezik — és hogy ezt nem szabad lebecsülni.

Jessica egyetlen pillantással fölmérte az üreget, regisztrálta a maga Bene Gesserit-érzékelésével — laboratórium volt, polgári laboratórium, mindenhol éles szögletek, derékszögű elrendezés, ahogy réges-régen volt szokás.

— Ez az egyik Császári Kísérleti Állomás azok közül, amelyeket az apám meg akart szerezni előretolt bázisoknak — mondta Paul.

Az apja meg akarta szerezni! gondolta Kynes.

És megint értetlenül kérdezte magától: Nem követek-e el ostobaságot, hogy segítek ezeken a szökevényeken? Hiszen olyan könnyű volna most foglyul ejteni őket, megvásárolni velük a Harkonnenek bizalmát!

Paul követte az anyja példáját, érzékei befogadták a helyiség egészét, miközben szemügyre vette az egyik oldalon húzódó laboratóriumi asztalt, a nyers kőfalakat. Műszerek sorakoztak az asztalon — foszforeszkáltak a számlapjaik, mellettük szerelőrácsok, a réseken átkígyózó üvegcsövek. Ózonszag terjengett a levegőben.

Néhány fremen eltűnt egy kiszögellés mögött, és pár pillanat múlva új hangok hallatszottak — gépek köpködése, áttételek surrogása, multimeghajtás vinnyogása.

Paul a helyiség túlsó végébe pillantott. A fal mellett kis kalitkák sorakoztak egymásra rakva, bennük apró állatok.

— Igen, kitaláltad — mondta Kynes. — Mire használnál te egy ilyen helyet, Paul Atreides?

— Arra, hogy emberi életre alkalmassá tegyem ezt a bolygót — mondta Paul.

Talán ezért segítek nekik, gondolta Kynes.

A géphangok hirtelen zümmögéssé halkultak, aztán teljesen elhallgattak. A csendben egy kis nyiffanás hallatszott a kalickák felől, aztán gyorsan elhallgatott, mintha a gazdája elszégyellte volna magát.

Paul megint a kalickákra fordította a tekintetét, látta, hogy barnaszárnyú denevérek a lakóik. Egy automatikus etetőszerkezet nyúlt ki a kalickák melletti falról.

A kiszögellés mögül előjött egy fremen, odaszólt Kynesnek:

— Liet, az erőtér-generátor nem működik! Nem tudjuk álcázni magunkat a közelségi detektorok elől!

— Meg tudod javítani? — kérdezte Kynes.

— Egyhamar nem. Az alkatrészek… — A másik sokatmondóan vállat vont.

— Értem — mondta Kynes. — Akkor megleszünk gépezetek nélkül. Keríts egy kézi szivattyút a szellőztetéshez!

— Tüstént. — A fremen elsietett.

Kynes visszafordult Paulhoz.

— Jól válaszoltál.

Jessica csak hallgatta a könnyed, határozott hangot. Uralkodói hang volt, parancsoláshoz szokott. És Jessica figyelmét nem kerülte el, hogy Lietnek szólították.

Liet volt tehát a fremen alteregó, a másik arca az ártalmatlan kis planetológusnak!

— Roppant hálásak vagyunk a segítségedért, Kynes doktor — mondta.

— Egen… majd meglátjuk — mondta Kynes. Odabiccentett az egyik emberének. — Fűszerkávét a szobámba, Shamir!

— Hozom, Liet — mondta az.

Kynes egy boltíves nyílásra mutatott a falban.

— Parancsoljatok!

Jessica megengedett magának egy királynői főbiccentést, mielőtt megmozdult. Látta, hogy Paul kézjellel utasítja Idahót, hogy álljon őrt odakint.

A kétlépésnyi kis átjáró végén súlyos ajtó volt, amely mögött parázsgömbökkel megvilágított kis iroda tárult fel. Jessica végigsimította az ajtót, amikor belépett, és meghökkenve érezte, hogy plasztacélból készült.

Paul három lépést tett befelé, letette a földre a csomagját. Hallotta, hogy becsukódik mögöttük az ajtó, szemügyre vette a helyiséget. Körülbelül nyolcszor nyolc méteres volt, a falak természetes sárgás színét csak a jobb oldalon törte meg a fém kartotékszekrények sora. A szoba közepén alacsony asztal állt, tejüveg lapját sárga buborékok tarkították, körülötte négy szuszpenzoros szék.

Kynes megkerülte Pault, odatolt egy széket Jessica alá. Jessica leült, közben nem kerülte el a figyelmét az, ahogy a fia megvizsgálta a szobát.

Paul még egy pillanatig állva maradt. Valami apró rendellenesség a szoba légáramlataiban arról árulkodott, hogy van egy titkos kijárat a jobb oldalon, a kartotékszekrények mögött.

— Foglalj helyet, Paul Atreides — mondta Kynes.

Milyen gondosan kerüli a címemet, gondolta Paul. De elfogadta a felkínált széket, aztán némán megvárta, hogy leüljön Kynes is.

— Érzed te is, hogy az Arrakisból paradicsom lehetne — szólalt meg Kynes. — Az Impérium azonban, amint te is látod, csak a pribékjeit küldi ide, a fűszervadászait!

Paul föltartotta hüvelykujját, a rajta ékeskedő hercegi pecsétgyűrűvel.

— Látod ezt a gyűrűt?

— Igen.

— Tudod, hogy mit jelent?

Jessica odakapta a fejét, rámeredt a fiára.

— Az apád holtan fekszik Arrakeen romjai között — mondta Kynes. — Formailag te vagy a herceg.

— Az Impérium katonája vagyok — mondta Paul —, formailag a pribékje.

Kynes arca elsötétült.

— Akkor is, ha a Császár sardaukarjai állnak az apád teteme fölött?

— A sardaukaroknak nincs közük a hatalmam jogalapjához — mondta Paul.

— Az Arrakisnak megvan rá a módja, hogy meghatározza, ki viselje a hatalom palástját — mondta Kynes.

Jessica visszafordította rá a tekintetét, és azt gondolta: Edzett acél van ebben az emberben, amit még senki sem lágyított meg… és nekünk szükségünk van az acélra. Veszélyes, amit Paul csinál.

Paul azt mondta:

— A sardaukarok ittléte a jele annak, mennyire rettegett az apámtól a mi szeretett Császárunk. Most majd én adok okot a Padisah Császárnak, hogy rettegjen a…

— Öcsém — szólt közbe Kynes —, vannak dolgok, amiket te nem egészen…

— A megszólításom Sire vagy uram! — mondta Paul.

Csak finoman, gondolta Jessica.

Kynes fürkészően rámeredt Paulra. Jessica látta, hogy elismerés villan meg a planetológus tekintetében, és egy csipetnyi humor.

— Sire… — mondta Kynes.

— Szálka vagyok a Császár szemében — mondta Paul. — Szálka vagyok mindenki szemében, aki osztozkodni akarna az arrakisi zsákmányon. Amíg élek, nemcsak a szemükben leszek szálka, hanem a torkukon is akadok majd, de úgy, hogy előbb-utóbb megfulladnak!

— Szavak — jegyezte meg Kynes.

Paul néhány pillanatig szótlanul nézte, aztán azt mondta:

— Van itt egy legenda a Lisan al-Gaibról, a Külvilágból Szóló Hangról, aki majd elvezeti a fremeneket a paradicsomba. Az embereid már…

— Babonaság! — mondta Kynes.

— Lehet — hagyta rá Paul. — De lehet, hogy nem. A babonáknak olykor különös gyökereik vannak, és még különösebb hajtásaik.

— Van valami elképzelésed — mondta Kynes. Ennyi már világos… Sire.

— Egyértelmű bizonyítékot tudnának szolgáltatni a fremenjeid arra, hogy Harkonnen-egyenruhába öltöztetett sardaukarok vannak az Arrakison?

— Hogyne.

— A Császár megint egy Harkonnent fog hatalomra juttatni itt — mondta Paul. — Talán éppen Vadállat Rabbant. Csak tegye! Mihelyt annyira belekeveredett, hogy már nem tagadhatja a cinkosságát, lássuk, mit szól majd a Császár ahhoz az ötlethez, hogy Vádlevelet terjesztek a Landsraad elé! Hogy ott kelljen számot adnia, ahol…

— Paul! — szólt közbe Jessica.

— Feltéve, hogy a Landsraad Nagytanácsa elfogadja az indítványt — mondta Kynes —, ez csak egyvalamit eredményezhet: általános háborút a Császárság és a Házak között.

— Káoszt — tette hozzá Jessica.

— Én azonban először a Császárnak fejteném ki az álláspontomat — mondta Paul —, és egy másik lehetőséget kínálnék a kosz helyett.

Jessica fanyar hangon szólt közbe:

— Zsarolás…?

— Az uralkodás egyik eszköze, amint te magad említetted — mondta Paul, és Jessica hallotta a keserűséget a hangjában. — A Császárnak nincsen fiúgyermeke, csak leányai.

— A trónra pályáznál? — kérdezte Jessica.

— A Császár nem kockáztatná meg, hogy totális háború zilálja szét az Impériumot — mondta Paul. — Elpusztított bolygók, zűrzavar mindenütt… ezt nem kockáztatná meg.

— A te elképzelésed is öngyilkos hazárdjáték — mondta Kynes.

— Mi az, amitől a legjobban félnek a Landsraad Nagy Házai? — kérdezte Paul. — Attól félnek a legjobban, ami ebben a pillanatban történik az Arrakison — hogy egyenként elbánnak velük a sardaukarok. Ez az, amiért létezik a Landsraad. Ez a Nagy Egyezmény kötőanyaga! Csak együttesen tudnak szembe szállni a Császárság erőivel!

— De most éppen hogy…

Ez az, amitől félnek — mondta Paul. — Az Arrakis lenne a csatakiáltás! Mindegyikük az apám helyében látná magát — ahogy elkerítik a többitől, és végeznek vele.

Kynes Jessicához fordult.

— Beválna ez a terv?

— Nem vagyok Mentát — mondta Jessica.

— De Bene Gesserit vagy.

Jessica kutató pillantást vetett rá, aztán azt mondta:

— Paul elképzelésének vannak előnyei és hátrányai is… mint minden elképzelésnek ebben a stádiumban. A tervek sorsa ugyanannyira függ a végrehajtástól, mint az elképzeléstől.

— „A jog a végső tudomány” — idézte Paul. — Ez áll a Császár ajtaja fölött. Majd én megmutatom neki; mi a jog!

— Én pedig nem tudom, megbízhatnék-e abban, aki ilyen tervet fundált ki — mondta Kynes. — Az Arrakisnak megvan a saját terve, amelyet mi…

— A császári trónról — mondta Paul — egy intésemmel paradicsommá varázsolhatnám az Arrakist. Ez a fizetség, amit fölkínálok a támogatásodért.

Kynes kihúzta magát.

— Az én hűségem nem eladó, Sire!

Pául rámeredt az asztal fölött, tekintete összeakadt a csupakék szempár fagyos tekintetével, szemügyre vette a szakállas arcot, a tiszteletet parancsoló megjelenést. Paul ajka mosolyra rándult:

— Jól beszélsz — mondta. — Bocsánatodat kérem.

Kynes farkasszemet nézett vele. Rövid hallgatás után azt mondta:

— Egyetlen Harkonnen sem ismerte be soha, hogy tévedett. Talán te nem olyan vagy, mint ők, Paul Atreides.

— A neveltetésükben lehet a hiba — mondta Paul. — Azt mondod, nem vagy eladó, de azt hiszem, tudom, mi az a fizetség, amelyet el fogsz fogadni. A hűségedért cserébe felajánlom az én hűségemet neked… teljes hűségemet.

A fiamban megvan az Atreidesek őszintesége, gondolta Jessica. Megvan benne a megrendítő, szinte naiv becsület — és milyen hatalmas erő az!

Látta, hogy Paul szavai megrendítették Kynest.

— Képtelenség — mondta Kynes. — Félig gyerek vagy még, és…

— Én vagyok a herceg — mondta Paul. — Atreides vagyok. Soha egyetlen Atreides sem szegett meg ilyen ígéretet.

Kynes szó nélkül nyelt egyet.

— Teljes hűséget mondtam — folytatta Paul —, vagyis fenntartások nélkülit. Ha kell, az életemet áldozom érted.

— Sire! — szakadt ki Kynesból. Jessica látta, hogy most nem a tizenöt éves fiúhoz szólt, hanem a férfihoz, aki fölötte állt. És most őszintén gondolta a megszólítást.

Ebben a pillanatban az életét adná Paulért, gondolta Jessica. Hogy csinálják az Atreidesék ezt ilyen gyorsan, ilyen könnyen?

— Tudom, hogy komolyan beszélsz — mondta Kynes. — De a Harkon…

Paul mögött kivágódott az ajtó. Paul odakapta a fejét — kavargást látott, pengék csattogása hatolt a fülébe, vicsorgó, merev arcok tűntek föl pár lépésnyire az ajtón túl.

Paul az anyjával együtt odaugrott az ajtóhoz, látta, hogy Idaho állja el az utat, vérben úszó szeme kivillant a pajzs villózó fátyla mögül, karmos kezek, acélívek kaszabolták hiába a pajzsot. Tűzgömb nyílt ki, mint egy narancsszínű száj, ahogy a pajzs megakasztott egy tűvetőlövést. És mindenütt Idaho pengéi, ide-oda villanva, vértől csepegve!

Aztán Kynes is ott termett mellettük, és nekifeszültek az ajtónak.

Paul még egy pillanatig látta Idahót, ahogy állja a Harkonnen-egyenruhás áradat rohamát — merev, rángatózó mozdulatait, göndör, fekete hajában a halál vörös virágát. Aztán becsukódott az ajtó, kattanás hallatszott, ahogy Kynes bezárta.

— Úgy látszik, már döntöttem — mondta Kynes.

— Valakinek a detektora érzékelte a gépezeteidet, mielőtt kikapcsolták — mondta Paul. Elhúzta az anyját az ajtótól, a szemébe nézett, látta benne a kétségbeesést.

— Gyanút kellett volna fognom, hogy baj van, amikor nem hozták a kávét — mondta Kynes.

— Van itt egy vészkijárat — mondta Paul. — Használjuk?

Kynes mélyet lélegzett, aztán válaszolt:

— Ez az ajtó mindennek ellenáll legalább húsz percig, kivéve a lézert.

— Nem fognak lézert használni, hátha pajzs van rajtunk idebenn — mondta Paul.

— Ezek sardaukarok, Harkonnen-egyenruhában — suttogta Jessica.

Zajok hallatszottak az ajtó felől, ütések ritmikus hangja.

Kynes a fal melletti kartotékszekrényekre mutatott.

— Erre! — mondta. Odament az első szekrényhez, kihúzott egy fiókot, valamit matatott benne. Az egész szekrény elfordult, föltárult mögötte egy alagút fekete szája. — Ez az ajtó is plasztacélból van — mondta Kynes.

— Jól felkészültél — jegyezte meg Jessica.

— Nyolcvan évig éltünk a Harkonnenek alatt — mondta Kynes. Beterelte őket a sötétségbe, aztán becsukta az ajtót.

A hirtelen feketeségben Jessica egy világító nyilat látott maga előtt a padlón.

Mögöttük megszólalt Kynes hangja:

— Itt elválunk. Ez a fal erősebb. Kitart legalább egy óráig. Kövessétek ezeket a nyilakat! Ahogy elmentek fölöttük, kialszanak. Egy labirintuson át elvezetnek a másik kijáratig, ahol egy toptert rejtettem el. Ma vihar vonul át a sivatagon. Az egyetlen lehetőségetek az, hogy oda menekültök, belevetitek magatokat felülről, együtt haladtok vele! Az enyémek is megteszik, amikor toptert lopnak. Ha magasan maradtok a vihar közepén, átvészelitek.

— És te? — kérdezte Paul.

— Én másfelé próbálok menekülni. Ha elfognának… még akkor is én vagyok a Császári Planetológus. Azt mondhatom, hogy a foglyotok voltam.

Futunk, mint a gyáva nyulak, gondolta Paul. De másképp hogyan maradhatok életben, hogy bosszút álljak az apámért? Visszafordult az ajtó felé.

Jessica hallotta a mozdulatot.

— Duncan már meghalt, Paul — mondta. — Láttad a sebet. Nem tehetsz érte semmit.

— Egyszer még megfizetek mindenért — mondta Paul.

— Csak ha most sietsz — mondta Kynes.

Paul megérezte a másik kezét a vállán.

— Hol találkozunk, Kynes? — kérdezte.

— Fremeneket küldök majd a keresésetekre. A vihar útját ismerjük. Most iparkodjál, és az Anyaisten adjon szerencsét az utadon!

Hallották, ahogy elment, a motozást a sötétben.

Jessica megfogta Paul kezét, gyengéden magával húzta.

— Nem szabad különválnunk — mondta.

— Nem.

Paul követte az anyját az első nyílon át, látta, hogy kialszik, ahogy hozzáér a lábuk. Újabb nyíl villant fel előttük, hívogatón.

Áthaladtak rajta, látták, hogy kialszik, meglátták maguk előtt a következőt.

Most már futottak.

A tervek mélyén újabb tervek, azok mélyén újabb tervek, azok mélyén újabbak, gondolta Jessica. Most másvalaki tervének leszünk a részei?

A nyilak oldalfolyosókba vezették, elágazások mellett vitték el őket, épp csak érzékelték a halovány derengésben. Egy darabig lefelé vezetett az útjuk, aztán fölfelé, egyre csak fölfelé. Végül lépcsőre értek, kanyarodott velük egyet, és megtorpantak egy fényben derengő fal előtt. A közepén kilincs sötétlett.

Paul lenyomta.

A fal kifelé nyílt, kitárult. Vakító fény gyúlt ki, sziklába vájt barlangot világított meg, a közepén egy ornitopter állt. A túloldalon sima, szürke, magas fal, rajta kijárati jel.

— Hová ment Kynes? — kérdezte Jessica.

— Úgy cselekedett, ahogy minden jó gerillavezérnek cselekednie kell — mondta Paul. — Kétfelé szakadtunk, és gondoskodott róla, hogy akkor se tudja megmondani, hol vagyunk, ha foglyul ejtenék. Csakugyan sejtelme sem lesz róla!

Paul behúzta Jessicát a barlangba. Porfelhő szállt fel a lépéseik nyomán.

— Régóta nem járt itt senki — mondta Paul.

— Kynes szemlátomást biztosra vette, hogy a fremenek meg tudnak találni minket — mondta az anyja.

— Én is biztosra veszem.

Paul elengedte Jessica kezét, odament az ornitopter bal oldali ajtajához, kinyitotta, berakta hátra a csomagját.

— Ez a gép föl van szerelve detektorsemlegesítővel — mondta. — A világítást és az ajtót távirányítással lehet belőle vezérelni! A Harkonnenek alatt eltöltött nyolcvan év megtanította őket az óvatosságra…

Jessica nekitámaszkodott a gép másik oldalának, amíg kifújta magát.

— A Harkonnenek biztosan kiküldtek egy felderítő egységet e fölé a terület fölé is — mondta. — Nem hülyék. — Működésbe hozta csalhatatlan irányérzékét, jobbra mutatott. — Arra van a vihar, amelyet láttunk.

Paul bólintott, igyekezett erőt venni hirtelen dermedtségén. Tudta, mi az oka, de ez nem segített rajta. Valamikor az éjszaka során átlépett egy döntéshatáron, bele a mély ismeretlenbe. Ismerte az őket körülvevő időterületet, de az itt és most titokzatos ködbe burkolózott. Mintha a messzeségből látta volna magát, ahogy eltűnik a szem elől egy völgyben. A völgyből számtalan út vezetett ki, egyik-másik visszavezethette a látótérbe azt a bizonyos Paul Atreidest, de sok nem…

— Minél tovább várakozunk, annál jobban felkészülhetnek — mondta Jessica.

— Szállj be, kösd be magad — mondta Paul.

Beszállt ő is az ornitopterbe, de még mindig küzdött azzal a gondolattal, hogy ez itt valami vakfolt, amely nem tűnt fel egyetlen jövőlátásában sem. És hirtelen megdöbbenéssel ráébredt, hogy egyre jobban támaszkodott a jövőtátó emlékezetére, s ez erőtlenné tette a mostani veszélyhelyzetben.

„Ha csak a szemedre támaszkodol, elgyengül a többi érzéked.” Így szólt egy Bene Gesserit-alapelv. Paul most magára vette, és megfogadta, hogy soha többé nem esik bele ebbe a csapdába… ha életben marad.

Becsatolta a biztonsági övet, megnézte, hogy az anyja is be van-e csatolva, ellenőrizte a gépet. A szárnyak teljesen kiterjesztett, nyugalmi helyzetben voltak, finom fémlapjaik szétterültek. Paul meghúzta az állítókart, figyelte, ahogy a szárnyak megrövidülnek a rásegítéses fölszálláshoz, amelyre Gurney Halleck tanította meg egyszer. Az indítókapcsoló simán fordult el. A műszerfalon megelevenedtek a mutatók, ahogy a sugárhajtóművek gondoláiba élet költözött. Halkan fölszisszentek a turbinák.

— Mehetünk? — kérdezte.

— Igen.

Paul a világítás távkapcsolójához nyúlt.

Sötétség borult rájuk.

Paul keze csak sötét sziluett volt a világító számlapok előtt, ahogy lenyomta az ajtó távkapcsolóját. Csikorgás hallatszott szemből. Homokomlás sziszegett, aztán csend lett. Poros fuvallat csapta meg Paul arcát. Becsukta az ajtót, érezte, hogy hirtelen megemelkedett a nyomás.

Portól homályos csillagok széles sávja jelent meg a sötét, téglalap alakú keretben, ahol az ajtó volt. A csillagfényben kirajzolódott valamivel távolabb egy szikla- vagy homokpárkány; mintha homokfodrok látszottak volna rajta.

Paul lenyomta a világító startkapcsolót. A szárnyak meglendültek, erőteljeset csaptak hátrafelé, lefelé, kilódították a toptert a fészkéből, aztán megmerevedtek középső állásban, felszálló szögben, és felsüvöltöttek a sugárhajtóművek.

Jessica hagyta, hogy vigye a kezét az ikerkormány, érezte, milyen biztonsággal mozog a fia keze alatt. Félt, de jóleső izgalmat is érzett. Most Paul tudásában van minden reményünk, gondolta. A fiatalságában és a gyorsaságában.

Paul fokozta a teljesítményt. A topter orra megemelkedett, a gyorsulás belenyomta őket az ülésbe, és előttük sötét fal kezdett fölmagasodni a csillagok elé. Paul tovább fokozta a teljesítményt, egy pillanatra bekapcsolta a szárnyakat. A szárnyak hirtelen lecsaptak, a gép felszökkent a sziklafal fölé, a kőlapok, csúcsok ezüstösen megcsillantak a holdfényben. Tőlük jobbra feltűnt a poron át vöröslő második hold a látóhatár fölött, és kirajzolódott a vihar szalagnyomvonala is.

Paul keze szinte táncolt a karokon. A szárnyak behúzódtak, csak kis csonkok álltak ki belőlük, a gyorsulástól megfeszült az arcukon a hús, ahogy a gép kis ívben, élesen bekanyarodott.

— Rakétafáklyák mögöttünk! — mondta Jessica.

— Láttam.

Paul ütközésig nyomta előre a teljesítményszabályzót.

A topter előreszökkent, mint egy megriadt állat, délkelet felé süvöltött, a vihar felé, a sivatag távoli íve felé. A közelben jól látszott, hol ér véget a sziklavonulat, hol süllyed el a dűnék alatta barlangrendszer — azután már csak félhold alakú árnyékok sorjáztak a halvány fényben, az egymásba olvadó homokdombok.

A látóhatár fölött pedig egyre magasodott a vihar gigászi tömbje, mint a csillagok elé emelkedő hatalmas, sima fal.

Valami megrázta a toptert.

— Robbanás! — mondta levegő után kapkodva Jessica. — Valamiféle lövedék!

Paul arcán hirtelen farkasvigyor jelent meg.

— Úgy látszik, nincs kedvük használni a lézereiket — mondta.

— De hát nekünk nincs pajzsunk!

— Honnan tudnák?

A topter megint megrázkódott.

Paul hátrafordult.

— Úgy látszik, csak az egyikük olyan gyors, hogy a nyomunkban tudjon maradni.

Visszafordult előre, nézte, ahogy egyre magasabbra mered föl előttük a viharfal. Úgy festett, mintha kemény, tömör tárgy lett volna.

— Rakétavetők, robbanó lövedékek, az ősi fegyverek… például ezt kapják meg tőlünk a fremenek — suttogta Paul.

— A vihar — szólalt meg Jessica. — Nem kellene már belefordulni?

— Mi van a másik géppel?

— Közeledik.

— Gyerünk!

Paul kijjebb nyomta a szárnyakat, élesen balra kanyarodott. Belemerült a viharfal megtévesztően lassú kavargásába, érezte, hogy hátrafeszül az arcán a hús a gyorsulástól.

Mintha egy lassan sűrűsödő porfelhőbe siklottak volna bele, amely egyre tömörült, míg végül kioltotta a holdat, eltakarta a sivatagot. A gép már csak hosszú, vízszintes suttogás volt a sötétségben, amelyben csak a műszerfal derengett zöldesen.

Jessica agyán átvillant mindaz a szörnyűség, amit az ilyen viharokról tudott — hogy úgy vágták át a fémet, mint a vajat, hogy lerágták a húst a csontról, aztán felőrölték a csontot is. Érezte a porral teli szél csapásait a gépen. Cibálta, forgatta őket, Paul a kormánnyal küzdött, Jessica látta, hogy csökkenti a hajtóművek teljesítményét, a gép megrándult, körülöttük sziszegett, remegett a fém.

— Homok! — kiáltott föl Jessica.

Paul tagadóan rázta a fejét.

— Ilyen magasan alig van már homok — mondta.

De Jessica érezte, hogy egyre mélyebben belemerülnek a kavargó örvénybe.

Paul teljes vitorlázó szélességre nyitotta ki a szárnyakat, hallotta, hogy meg-megcsikordulnak a megterheléstől. A szemét nem vette le a műszerekről, küzdött, hogy magasabbra kerüljenek.

A zaj csitulni kezdett.

A topter megdőlt balra. Paul a helyzetjelző közepén levő világító korongra szegezte a tekintetét, nagy nehezen egyenesbe vitte a gépet.

Jessicának az a valószínűtlen érzése támadt, hogy egy helyben állnak, hogy csak kint mozog minden. Az ablakok előtti homályos, sárgás hömpölygés, a dübörgés-sziszegés figyelmeztette, milyen erők tombolnak körülöttük.

A szél sebessége óránként hét-nyolcszáz kilométer, gondolta. Ideges feszültség marcangolta belülről. Nem szabad félnem, mondta magának, és szája hangtalanul formálni kezdte a Bene Gesserit-litánia szavait.

A félelem az elme gyilkosa…

Lassan felülkerekedett a sokéves kiképzés.

Visszatért a nyugalma.

— Tigrisen lovagolunk — suttogta Paul. — Nem mehetünk lejjebb, nem szállhatunk le… és azt hiszem, kiemelni sem tudom innen a gépet. Itt kell átvészelnünk.

Jessica nyugalma szétfoszlott. Érezte, hogy vacogni kezd a foga, összeszorította. Aztán meghallotta Paul halk, fojtott hangját:

— A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetem, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

— Meghaltak, báró — mondta Iakin Nefud, az őrség parancsnoka. — A nő is, a fiú is biztosan meghalt.

Vladimir Harkonnen báró fölült alvószuszpenzorai között a hálószobájában. Lakosztálya körül, mint valami sokhéjú tojás, ott terpeszkedett az űrfregatt, a báró hadiszállása az Arrakis földjén. Itt, a lakosztályban azonban a hajófalak rideg fémjét kárpitok, drapériák, kincset érő műalkotások feledtették.

— Nem férhet hozzá kétség.

A báró előrébb szuszakolta irdatlan testét a szuszpenzorok között, a szemközti falra meredt, ahol a kis falifülkében egy felszökkenő fiúcska ebolinból készült szobra állt. Kiment a szeméből az álom. Megigazította a kipárnázott szuszpenzort nyakának zsírhurkái alatt, aztán a hálószoba egyetlen parázsgömbje fölött az ajtó felé pillantott, ahol Nefud parancsnok állt a pentapajzs előtt.

— Biztos, hogy meghaltak — ismételte meg a férfi. A báró látta, hogy Nefud tekintetében még mindig ott van a szemutakábulat nyoma. Az őrparancsnok szemlátomást mélyen a szer mámorába volt merülve, amikor megkapta ezt a jelentést, és éppen csak bevette az ellenszert, mielőtt iderohant.

— Nálam van a részletes jelentés — mondta Nefud.

Hadd izzadjon egy kicsit, gondolta a báró. Az ember mindig tartsa élesen, készenlétben az uralkodás fegyvereit. Az erőt és a félelmet — élesen, készenlétben!

— Láttad a holttesteket?! — dördült rá Nefudra.

A másik habozott.

— Tessék?!

— Uram… látták őket, amint belerepültek egy homokviharba… nyolcszáz kilométeres ott a szélsebesség. Az olyan vihart nem éli túl semmi, uram. Semmi! A mi egyik gépünk követte őket, az is odaveszett.

A báró rámeredt Nefudra, figyelte az ideges izomrángást az állkapcsa szögletében, nézte, ahogy megrándul az álla, amint nagyot nyel.

— Láttad a holttesteket? — ismételte meg a kérdést.

— Uram…

— Akkor minek jössz ide ilyen nagy garral? — harsogta a báró. — Hogy biztosnak mondj valamit, ami nem biztos? Dicséretet vársz az ilyen hülyeségért? Újabb előléptetésben reménykedel?

Nefud arca elfehéredett.

Nézd a gyáva nyulat, gondolta a báró. Ilyen hasznavehetetlen állatokkal vagyok körülvéve. Ha odadobnék eléje egy követ, és azt mondanám, répa, rágcsálni kezdené!

— Szóval az az Idaho vezetett a nyomukra minket, mi? — kérdezte a báró.

— Igen, uram!

Milyen buzgalommal böki ki a választ, gondolta a báró.

— És azt mondod, a fremenekhez akartak elszökni?

— Igen, uram.

— És van még valami említésre méltó ebben a… jelentésben?

— A Császári Planetológusnak, annak a Kynesnak, valami köze van a dologhoz, uram. Idaho rejtélyes körülmények között csatlakozott Kyneshoz… mondhatni, gyanús körülményék között.

— Mégpedig?

— Ezek ketten, ööö… elszöktek együtt egy bizonyos helyre a sivatagba, ahol nyilvánvalóan a fiú és az anyja rejtőzködött. Az üldözés hevében sajnos több csoportunk belekerült egy lézerpajzsrobbanásba…

— Mekkora a veszteségünk?

— Azt… azt még nem tudom pontosan, uram.

Hazudik, gondolta a báró. Súlyos veszteségnek kellett lennie.

— Ez a császári talpnyaló, ez a Kynes… — mondta a báró —, eszerint kettős játékot játszott, mi?

— A jó híremet merném föltenni rá, uram.

Az ő jó hírét!

— Ölesd meg — mondta a báró.

— De uram! Kynes a Császári Planetológus, Őfelsége személyes…

— Akkor álcázzátok balesetnek!

— Uram, sardaukarok is csatlakoztak a csapatainkhoz, amikor kifüstöltük azt a fremenfészket. Ők tartják most fogva Kynest.

— Akkor szedd ki a kezük közül! Mondd, hogy én akarom kihallgatni.

— És ha akadékoskodnak?

— Nem fognak akadékoskodni, ha ügyesen intézed.

Nefud nyelt egyet.

— Értem, uram.

— Annak az embernek pusztulnia kell — dörögte a báró. — Az ellenségeimnek próbált segíteni!

Nefud zavartan toporgott.

— Mi az?

— Uram, a sardaukarok… őrizetében két ember van, akik talán érdekelnének téged. Elfogták a herceg Főorgyilkosát is.

— Hawatot? Thufir Hawatot?!

— Saját szememmel láttam a foglyot, uram. Hawat az.

— Sose hittem volna, hogy ez lehetséges!

— Állítólag tűvetővel kábították el, uram. A sivatagban, ahol nem használhatta a pajzsát. Jószerivel semmi bántódása nem esett. Ha a kezünk közé kaparinthatnánk, jól elszórakozhatnánk vele.

— Egy Mentátról beszélsz, ember! Mentátokat nem pocsékolunk el. Beszélt már? Mit mond a vereségükről? Tisztában lehet vajon azzal, hogy mekkora… de nem!

— Alig mondott valamit, uram, de annyi kiderült belőle, hogy azt hiszi, Lady Jessica volt az árulója.

— Ó-hohó…

A báró hátradőlt, elgondolkodott.

— Biztos vagy benne? — kérdezte egy idő múlva. — Lady Jessica ellen irányul a haragja?

— A fülem hallatára jelentette ki, uram.

— Akkor hadd higgye azt, hogy életben van az a nő!

— No de uram…

— Hallgass! Azt akarom, hogy bánjatok jól Hawattal. Egy szót sem szabad szólni neki a néhai Yueh doktorról, az igazi árulóról! Mondjátok azt, hogy Yueh doktor elesett a hercege védelmében. Bizonyos értelemben ebben lehet is némi igazság. Táplálni kell viszont a Lady Jessica elleni gyanakvását.

— Uram, nem egészen…

— Minden Mentátot, Nefud, a rendelkezésére bocsátott információ révén lehet kézben tartani és irányítani. Hamis információ hamis eredményeket szül.

— Értem, uram, de…

— Éhes Hawat? Vagy szomjas?

— Uram, Hawat még mindig a sardaukarok kezében van!

— Ó, igen. No igen… A sardaukarok azonban ugyanannyira szeretnének mindent kiszedni Hawatból, mint én. Tudod, Nefud, rájöttem én valamire: ezek a mi szövetségeseink nem valami agyafúrtak… politikai téren. Meggyőződésem, hogy ez nem is véletlen, hanem a Császár akarja így. Igen. Meggyőződésem. Tegyél néhány célzást a sardaukar parancsnoknak arra, hogy közismerten jól tudok információt kicsikarni vonakodó alanyokból.

Nefud szerencsétlen képet vágott.

— Igenis, uram.

— Mondd meg a sardaukar parancsnoknak, hogy egyszerre akarom kihallgatni Hawatot és azt a Kynest, hogy kijátszhassam őket egymás ellen. Ennyit, azt hiszem, még ő is fel tud fogni.

— Igenis, uram.

— És ha már a kezünkben vannak… — A báró csak bólintott egyet.

— Uram, a sardaukarok ragaszkodni fognak hozzá, hogy a megfigyelőjük ott legyen bármiféle… kihallgatáson.

— Bízom benne, hogy elő tudunk állítani valami rendkívüli eseményt, amely majd elvonja onnan a nemkívánatos megfigyelőket, Nefud!

— Értem, uram. És akkor történhet meg Kynesszal a baleset!

— Kynes és Hawat egyaránt baleset áldozata lesz, Nefud. De csak Kynes balesete lesz igazi. Hawat az, akire szükségem van. Őrá bizony. De még mennyire!

Nefud pislogott, nyelt egyet, úgy festett, mintha kérdezni akarna valamit, de csöndben maradt.

— Hawat kapjon enni-inni — mondta a báró. — Bánjatok vele barátságosan, együttérzőn. Az ivóvizében oldjátok föl azt a tartós mérget, amelyet a néhai Piter de Vries fejlesztett ki. És gondoskodj róla, hogy az ellenszer mostantól fogva rendszeresen belekerüljön Hawat ételébe… amíg nem parancsolok mást.

— Az ellenszert… értem — mondta Nefud. — De…

— Ne légy ostoba, Nefud! A herceg kis híján megölt engem azzal a mérgesgázfoggal. A gáz, amelyet kifújt a jelenlétemben, megfosztott a legértékesebb Mentátomtól, Pitertől. Kell valaki a helyébe!

— Hawat?

— Hawat bizony!

— No de…

— Azt akarod mondani, hogy Hawat rendületlen híve az Atreideseknek. Így igaz, ám az Atreidesek nincsenek többé. Majd udvarolunk neki egy kicsit. Meg kell győznünk róla, hogy nem ő tehet a herceg balvégzetéről, hanem mindennek az a Bene Gesserit-boszorkány az oka. Hawatnak középszerű gazdája volt, akinek a gondolkodását elködösítették az érzelmek. A Mentátok csodálják az érzelemmentes számítás képességét, Nefud! Majd a kedvében járunk a félelmetes Thufir Hawatnak!

— A kedvében járunk… Értem, uram.

— Hawatnak, sajnálatos módon, olyan gazdája volt eddig, aki nem rendelkezett kellő erőforrásokkal, aki nem tudta fölemelni a Mentátját a tiszta gondolkodásnak azokra a fennkölt csúcsaira, amelyek a Mentátot megilletik. Hawat belátja majd, hogy ebben van némi igazság. A herceg valóban nem tudta megfizetni a legjobb kémeket, hogy ellássa a Mentátját a szükséges információval. — A báró merően ránézett Nefudra. — Sohase áltassuk magunkat, Nefud! Az igazság nagy erejű fegyver: Tudjuk, mivel kerekedtünk fölébe az Atreideseknek. Tudja Hawat is: gazdagsággal!

— Gazdagsággal. Értem, uram.

— A kedvében járunk Hawatnak — folytatta a báró. — Elrejtjük a sardaukarok elől. És mindig meglesz az a végső lehetőségünk, hogy… megszüntessük az ellenszer adagolását. Hanem ezt Hawatnak sohasem szabad megsejtenie, Nefud! Az ellenszert nem érzékeli semmiféle méregdetektor. Hawat annyit analizálhatja az ételét, amennyit csak akarja, nyoma sem lesz benne méregnek!

Nefud szeme tágra nyílt, ahogy megértette.

— Valaminek a hiánya — mondta a báró — ugyanolyan halálos veszély lehet, mint valami jelenléte. A levegő hiánya, igaz? A víz hiánya. Bármi egyéb hiánya, aminek a rabjai vagyunk. Bizony, Nefud… — A báró bólogatott. — Értesz engem, ugye?

Nefud nagyot nyelt.

— Igen, uram.

— Akkor munkára fel! Keresd meg a sardaukar parancsnokot, és indítsd el a dolgot!

— Tüstént, uram. — Nefud meghajolt, sarkon fordult és elsietett.

Hawat az én oldalamon…! gondolta a báró. A sardaukarok a kezembe fogják adni. Ha egyáltalán gyanakszanak majd valamire, akkor is legfeljebb arra; hogy végezni akarok ezzel a Mentáttal. És én majd igazolom a gyanújukat! Az ostobák! A történelem egyik legfélelmetesebb Mentátja, egy gyilkolásra is kiképzett Mentát — és odavetik majd nekem, mint valami haszontalan játékszert, hogy törjem csak össze… Majd én megmutatom nekik, milyen hasznát lehet venni egy ilyen játékszernek!

A báró benyúlt egy függöny alá, megnyomott egy gombot, hogy magához rendelje az idősebbik unokaöccsét, Rabbant. Aztán hátradőlt és elmosolyodott.

Az Atreidesek pedig az utolsó szálig halottak!

Annak a barom őrparancsnoknak persze igaza volt. Az égvilágon semmi sem maradhatott épségben egy arrakisi homokförgeteg útjában. Különösen nem egy ornitopter… és az utasai. Az asszony és a fiú meghalt. A megfelelő helyeken odacsúsztatott pénzek, az elképzelhetetlen költség, amellyel a katonai túlerőt a bolygóra szállították… a csak a Császár fülének szánt alattomos jelentések, az egész gondosan felépített terv most meghozta a gyümölcsét.

Erő és félelem… félelem és erő!

A báró jól látta, milyen út nyílt meg előtte. Egy szép napon Harkonnen ül majd a császári trónra! Nem ő maga, nem is az ő ágyékának gyümölcse. De Harkonnen! Persze nem is ez a Rabban, akit most hívatott. Hanem Rabban öccse, az ifjú Feyd-Rautha. Volt valami keménység abban a fiúban, amit élvezett a báró… valami vadság.

Bájos fiú, gondolta a báró. Még egy-két év, és mondjuk, mire tizenhét éves lesz, már biztosan tudni fogom, ő-e az az eszköz, amely a Harkonnen-háznak kell ahhoz, hogy elnyerje a trónt.

— Báró uram…

A férfi, aki megállt a báró hálószobája ajtajának erőtere előtt, alacsony termetű volt, nagy fejű, hájas, az apai Harkonnen-örökségre jellemző közel ülő szemmel, vaskos vállal. A háj mögött még lapult valamennyi izom, de első pillantásra látni lehetett, hogy eljön az idő, amikor hordozható szuszpenzoroknak kell majd megtartaniuk a súlyfölöslegét.

Hájfejű tank, gondolta a báró. Nem éppen Mentát a kedves unokatestvérem… nem egy Piter de Vries, de talán még tökéletesebben megfelel a jelenlegi célnak. Ha szabad kezet adok neki, mindent eltipor, ami az útjába kerül. Ó, hogy fogják gyűlölni itt, az Arrakison!

— Kedves Rabbanom! — szólt a báró. Kikapcsolta az ajtó erőterét, de célzatosan meghagyta teljes intenzitáson a testpajzsát. Tudta, hogy a villózását jól lehet látni az ágy melletti parázsgömb halvány fényénél.

— Hívattál — mondta Rabban. Belépett, egy pillantást vetett a testpajzs körül vibráló levegőre, körülnézett, szemlátomást szuszpenzorszéket keresett, de nem talált.

— Gyere közelebb, hogy jobban lássalak — mondta a báró.

Rabban egyet lépett előre, és arra gondolt, hogy az átkozott vénember szántszándékkal vitetett ki minden széket, hogy a látogatói kénytelenek legyenek állva maradni.

— Az Atreidesek meghaltak — mondta a báró. — Mind egy szálig. Ezért hoztalak ide, az Arrakisra. Megint a tiéd ez a bolygó!

Rabban pislogott.

— De hát én azt hittem, Piter de Vriest akarod megtenni a…

— Meghalt Piter is.

— Piter?

— Piter.

A báró visszakapcsolta az ajtó erőterét, beállította úgy, hogy semmiféle energiát ne engedjen át.

— Végül ráuntál, mi? — kérdezte Rabban.

Színtelenül, élettelenül korgott a hangja az energiaelnyelő szobában.

— Mondok neked valamit, de csak most az egyszer — dörögte a báró. — Arra célzol, hogy végeztem Piterrel, mint ahogy az ember kidob valami haszontalan apróságot. — Csettintett egyet kövér ujjaival. — Csak így, igaz? Nem vagyok olyan ostoba, kedves unokaöcsém! És rossz néven fogom venni, ha még egyszer akár szóval, akár tettel érzékelteted velem, hogy ilyen ostobának tartasz!

Rabban a báróra sandított, félelem látszott a tekintetében. Bizonyos határok között tudta, meddig megy el az öreg báró a családtagjaival szemben. A halálukat ritkán akarta, hacsak nem volt belőle óriási haszna vagy óriási elégtétele. De a családi büntetések roppant fájdalmasak tudtak lenni…

— Bocsáss meg, uram — mondta Rabban. Lesütötte a szemét, részben, hogy elrejtse haragját, részben, hogy jelezze alázatosságát.

— Jegyezd meg egyszer és mindenkorra — mondta a báró —, hogy sohase végezz valakivel gondolkodás nélkül, ahogy néha egy egész közösség megteszi ilyen vagy amolyan törvényes eljárás során! Mindig csak valamilyen elsőrendű fontosságú cél érdekében tedd — és tudjad, hogy mi a célod!

Rabban válaszában harag csengett:

— De te végeztél azzal az árulóval, Yueh-vel! Amikor tegnap este megérkeztem, láttam, hogy elvitték a holttestét.

— Én nagyon óvatosan szoktam bánni a veszélyes fegyverekkel — mondta. — Yueh doktor áruló volt. Ő adta a kezembe a herceget. — Fölerősödött a hangja. — Bűncselekményre vettem rá a Suk Egyetem orvosát! A Belső Egyetemet végzett Yueh doktort! Hallod, fiú? De az ilyen megbízhatatlan fegyvert nem jó elöl hagyni. Nem véletlenül végeztem vele.

— A Császár tud róla, hogy megtörted egy Suk-orvos kondicionálását?

Ez éles elméjű kérdés volt, gondolta a báró. Alábecsültem volna ezt az unokaöcsémet?

— A Császár még nem tud róla — válaszolta. — A sardaukarjai azonban biztosan jelentést tesznek a dologról. De mielőtt arra sor kerül, már a kezében lesz az én jelentésem, amelyet a KHAFT csatornáin juttatok el hozzá. Abban el fogom magyarázni, hogy szerencsés módon rábukkantam egy orvosra, aki azt a látszatot keltette, hogy kondicionálva van. Egy szélhámos orvosra, érted? Mivel mindenki tudja, hogy a Suk Egyetem kondicionálását nem lehet megtörni, ennek hitelt fognak adni.

— Aha, így már értem — dünnyögte Rabban.

A báró magában azt gondolta: Hát remélem is, hogy érted. Remélem, érted, milyen létfontosságú, hogy ez titokban maradjon! A báró hirtelen értetlenül állt tulajdon viselkedése előtt. Miért csináltam ezt? Miért hetvenkedtem ennek a hájfejű unokaöcsémnek — akit csak föl kell használni, aztán megszabadulni tőle? A báró haragudott magára. Úgy érezte, árulás áldozata lett.

— Titokban kell tartani — mondta Rabban. — Értem.

A báró felsóhajtott.

— Ami az Arrakist illeti, kedves rokon, ezúttal másfélék lesznek az utasításaid. Amikor legutóbb uralkodtál itt, nem engedtelek szabadjára. Most viszont csak egyetlen dolgot kérek tőled.

— Éspedig, uram?

— Bevételt!

— Bevételt?

— Van neked fogalmad róla, Rabban, hogy mennyibe került nekünk ekkora katonai erő ideszállítása? Van valami halvány sejtelmed róla, hogy milyen árat kér a Liga a csapatszállításért?

— Költséges, mi?

— Még hogy költséges!

A báró vastag karjával Rabbanra mutatott.

— Ha hatvan éven át kipréseled az Arrakisból az utolsó kipréselhető garast is, akkor épp csak egyenesbe jövünk!

Rabban eltátotta a száját, aztán szó nélkül becsukta.

— Még hogy költséges! — ismételte meg fújtatva a báró. — A Liga nyomorult űrmonopóliuma már rég tönkretett volna bennünket, ha nem tartalékolok hosszú ideje erre a kiadásra. Jobb, ha megtudod, Rabban: minden költséget mi álltunk! Mi fizettük ki még a sardaukarok útját is!

A báró, immár sokadszor, eltűnődött rajta, hogy vajon elérkezik-e valaha az idő, amikor el lehet bánni a Ligával. Alattomosak voltak: először csak annyira vágták meg az ügyfelet, hogy éppen elviselje, amíg a markukba nem kaparintották — és akkor aztán megfizettettek vele mindent.

Hogy micsoda csillagászati felárakat követeltek a katonai vállalkozásokért! „Kockázati tarifák”, magyarázták a sima modorú Liga-ügynökök. És ha az ember valahogy nagy nehezen beépítette egy ügynökét kémnek a Ligabank hálózatába, ők kettőt építettek be az ember rendszerébe viszonzásul.

Elviselhetetlen banda!

— Tehát fő a bevétel — mondta Rabban.

A báró ökölbe szorította a kezét, Rabban felé mutatta.

— Kicsikarni belőlük!

— És ha kicsikarom belőlük, minden másban szabad kezet kapok?

— Igen. Minden másban.

— Azok az ágyúk… — mondta Rabban. — Itt lehetne…

— Elviszem őket — mondta a báró.

— De máshol semmi…

— Nincs szükségünk efféle játékszerekre: Ez az újítás egyvalamire kellett, arra jó volt, most már haszontalan. Szükségünk van a fémre. Az ágyúk nem érnek semmit a pajzs ellen, Rabban. Most csak a váratlanságukban volt az erejük. Előre lehetett látni, hogy ezen a förtelmes bolygón a herceg emberei a sziklabarlangokba fognak visszavonulni. Az ágyúink csak ott rekesztették őket.

— A fremenek nem használnak pajzsokat.

— Jó, megtarthatsz néhány lézerfegyvert, ha akarod.

— Igen, uram. És szabad kezem van?

— Amíg jön a bevétel, igen.

Rabban kéjesen elmosolyodott.

— Megértettelek, uram…

— Nem értettél meg te semmit! — mordult föl a báró. — Jó, ha ezt már most tisztázzuk. Amit értesz, az az, hogy hogyan hajtsd végre a parancsaimat! Mondd, kedves rokon, eszedbe jutott már, hogy legalább ötmillió ember él ezen a bolygón?

— Ne felejtsd el, uram, hogy én már voltam itt régens-sziridár. És megbocsáss, de lehet, hogy alábecsülöd a számukat. Nem könnyű megszámlálni az ilyen népességet, amelyik így szétszóródik a medencék, teknők között. És számolni kell azokkal a fremenekkel is, akik…

— A fremenekkel nem érdemes számolni!

— Ne haragudj, uram, de a sardaukarok más véleményen vannak.

A báró egy pillanatra elbizonytalanodott, rámeredt az unokatestvérére.

— Mi az, tudsz valamit?

— Te már visszavonultál a hálószobádba, uram, amikor tegnap éjjel megérkeztem. Én… vettem magamnak a bátorságot, hogy megkeressem néhány régebbi… beosztottamat. Most őket kapták meg kísérőnek a sardaukarok. A beszámolójuk szerint valahol tőlünk délkeletre egy fremen banda megtámadott és megsemmisített egy sardaukar-alakulatot.

— Megsemmisítettek egy sardaukar-alakulatot?!

— Igen, uram.

— Képtelenség!

Rabban vállat vont.

— Még hogy fremenek… a sardaukarokat! — mondta megvető gúnnyal a báró.

— Csak megismételtem, amit nekem jelentettek — mondta Rabban. — Állítólag az a fremen csapat fogta el előzőleg a herceg nagy hírű Thufir Hawatját is.

— Hát hogyne… — A báró mosolyogva bólogatott.

— Én elhiszem — mondta Rabban. — Neked fogalmad sincs róla, mekkora gondot jelentettek annak idején a fremenek.

— Lehet. De akiket a volt beosztottjaid láttak, azok nem fremenek voltak, hanem minden valószínűség szerint fremennek álcázott Atreides-katonák, akiket Hawat képzett ki. Mást nem tudok elképzelni.

Rabban megint vállat vont.

— A sardaukarok mindenesetre úgy vélekednek, hogy fremenek voltak. És máris nagyszabású akciót terveznek minden fremen megsemmisítésére.

— Helyes!

— No de…

— Legalább elfoglalják magukat! És Hawat nemsokára a miénk lesz. Tudom! Érzem! Hah, micsoda nap ez a mai! A sardaukarok összevissza hajkurásznák néhány haszontalan sivatagi bandát, amíg mi a kezünkbe kaparintjuk az igazi kincset!

— Uram… — Rabban tétovázott, összeráncolta a homlokát. — Én mindig is úgy éreztem, hogy alábecsüljük a fremeneket, nemcsak a számukat, hanem a…

— Ne törődj velük; fiú! Csürhe! Minket a népesebb városok, falvak érdekelnek. Ott van ember bőven, igaz?

— Igaz, uram.

— Hát azok aggasztanak engem, Rabban.

— Aggasztanak?

— Nézd… kilencven százalékuk érdektelen. De mindig akad néhány ember… az Alsóbb Házakból, innen-onnan, akikben túlteng az ambíció, és esetleg veszélyes játékokba kezdenek. Ha valamelyikük netán elkerülne az Arrakisról, és kellemetlen meséket kezdene terjeszteni az itt történtekről, rendkívül bosszús lennék. Van fogalmad róla, milyen bosszús lennék, Rabban?

Rabban nyelt egyet.

— Haladéktalanul intézkedned kell, hogy egy-egy túszt szerezzél mindegyik Alsóbb Házból — mondta a báró. — Az Arrakison kívül mindenkinek úgy kell tudnia, hogy ez közönséges, Házak közötti küzdelem volt. A sardaukarok semmiféle szerepet nem játszottak benne, érted? A hercegnek a szokásos módon felajánlottuk a kegyelmet és a száműzetést, de szerencsétlen véletlen folytán meghalt, mielőtt elfogadhatta volna. Pedig el akarta fogadni! Ennyi a történet. És mindenféle szóbeszédet, amely szerint sardaukarok voltak itt, nevetségesnek kell tekinteni.

— Ahogy a Császár óhajtja — mondta Rabban.

— Ahogy a Császár óhajtja.

— No és a csempészek…?

— A csempészek szavára senki sem ad, Rabban. Megtűrik őket, de nem hisznek nekik. De te amúgy is szét fogsz osztani némi kenőpénzt közöttük… és megteszel egyéb lépéseket is, amelyekhez aligha van szükséged a tanácsomra…

— Igenis, uram.

— Két dolgot várok tőled, Rabban: bevételt és erőskezű uralkodást! Csak semmi könyörület! Hiszen te is tudod, ezek csak barmok — rabszolgák, akik irigykednek a gazdáikra, és csak azt lesik, mikor lázadhatnak föl ellenük! A legkisebb jelét sem adhatod a szánalomnak, a könyörületnek!

— Kipusztíthatja az ember egy egész bolygó lakosságát…? — kérdezte Rabban.

— Kipusztíthat… — A báró meglepetten kapta oda a fejét. — Ki beszélt itt kipusztításról?

— Hát, azt hittem, hogy újtörzseket akarsz behozni, és…

— Ide hallgass, fiú, én az előbb kicsikarást mondtam, nem kipusztítást! Ne irtsd ki őket, csak törd meg minden ellenállásukat! Ragadozónak kell lenned, fiam! — Elmosolyodott, a pufók arc most mintha egy csecsemőé lett volna. — A ragadozó sohasem hagyja abba. Ne könyörülj! És ne állj meg! A könyörület illúzió: szétfoszlik, ha megkordul az éhes gyomor, ha szomjúság mardossa a torkot. Mindig éhesnek, mindig szomjasnak kell lenned. — A báró végigsimított a szuszpenzorok alatt dagadó testén. — Mint én.

— Értem, uram.

Rabban tekintete ide-oda ugrált, nem nézett a báró szemébe.

— Minden világos, Rabban?

— Csak egy gondom van, uram: a planetológus, Kynes.

— Ó igen, Kynes…

— Ő a Császár embere, uram. Tetszése szerint járhat-kelhet mindenütt. És nagyon közel áll a fremenekhez… fremen nőt vett feleségül.

— Kynes holnap alkonyatkor már nem lesz az élők sorában.

— Nem kockázatos ez, bácsikám? Megölni egy császári alkalmazottat?

— Mit gondolsz, hogy jutottam ilyen gyorsan oda, ahol most vagyok? — kérdezte a báró. Halk volt a hangja, kimondhatatlan sértések lappangtak mögötte. — De attól amúgy sem kellett volna félned, hogy Kynes itthagyja az Arrakist. Elfelejtetted, hogy rászokott a fűszerre.

— Hát persze!

— Akik tudják, amit tudniuk kell, azok a világért sem tennének semmit, ami veszélyeztetné a fűszerutánpótlásukat — mondta a báró. — Márpedig Kynes biztosan tudja…

— Kiment a fejemből — mondta Rabban.

Néhány pillanatig szó nélkül farkasszemet néztek.

Aztán a báró azt mondta:

— Egyébként az egyik legelső dolgod legyen, hogy gondoskodj az én ellátásomról! Nem mondom, elég nagy készletem van házi használatra, de a herceg embereinek az a múltkori öngyilkos akciója elvitte az eladásra tárolt készlet javát.

Rabban bólintott.

— Meglesz, uram.

A báró arca földerült.

— Nos, holnap reggel pedig összeszeded, ami megmaradt az itteni rendszerből, és bejelented nekik: „Fényes Padisah Császárunk megbízott, hogy vegyem birtokba ezt a bolygót, és vessek véget minden viszálynak.”

— Értelek, uram.

— Ezúttal elhiszem, hogy csakugyan értesz! A részleteket majd holnap megbeszéljük. Most hagyjál még aludni!

A báró kikapcsolta az ajtó erőterét, nézte, ahogy az unokaöccse eltűnik a szeme elől.

Tank, gondolta. Hájfejű tank. Mire itt végez, mészárszék lesz az Arrakisból. És amikor majd ideküldöm Feyd-Rauthát, hogy levegye a vállukról a terhet, ujjongva fogják köszönteni a megszabadítójukat! A szeretett Feyd-Rauthát! A jóságos, a megértő Feyd-Rauthát, aki megmenti őket ettől a vadállattól! Feyd-Rauthát, akit érdemes követni, akiért érdemes meghalni is. A fiú akkorra már megtanulja, hogyan lehet büntetlenül elnyomni a népet. Meggyőződésem, hogy őrá van szükségünk. Jó tanítvány. És olyan bájos teste van. Egészében remek fiúcska.

Miközben Paul küszködött a topter kormányával, ráébredt, hogy lassan kezdi megkülönböztetni az egyes elemeket a vihar erőinek szövevényében. Ahogy a Mentátnál is magasabb rendű tudata a töredékes részletek alapján összeállította a képet, Paul már érezte a porfalakat, a hullámokat, az egymásba fonódó turbulenciákat, néha egy-egy örvényt.

A fülke belsejét zöldes derengéssel világította meg a műszerfal fénye. A kinti sárgás porförgeteg egynemű masszának látszott, de Paul belső érzékelése már kezdett átlátni a porfüggönyön.

Meg kell keresnem a megfelelő örvényt, gondolta.

Most már hosszabb ideje érezte, hogy enyhült a vihar tombolása, de még mindig vad erővel rázta őket. Kivárta, amíg elvonult egy újabb turbulencia.

Az örvény először csak hirtelen lökés volt, amely hatalmasat dobott az egész gépen. Paul minden félelmét leküzdve balra rántotta a gépet.

Jessica a helyzetjelzőn látta a manővert.

— Paul! — sikoltott fel.

Az örvény megfordította, megpörgette őket. Fölemelte a toptert, mint a gejzír a falevelet, aztán kiokádta őket fölfelé — szárnyas porszem repült ki a kavargó porkút mélyéből a második hold fényébe.

Paul lenézett, látta a por kirajzolta forró légoszlopot, amely kiköpte őket magából, látta, hogy az erejét vesztő vihar elapadó folyóként kanyarog tovább a sivatagban — egyre jobban zsugorodott alattuk a holdszürke kavargás, ahogy fölfelé emelkedtek a forró légoszlop maradványán.

— Kijutottunk — suttogta Jessica.

Paul elkanyarodott, hullámvonalban szárnyalt a géppel, közben tekintete az éjszakai égboltot fürkészte.

— Leráztuk őket — mondta.

Jessicának a torkában dobogott a szíve. Nyugalmat erőltetett magára, hátranézett, az egyre kisebbedő vihar felé. Az időérzéke azt mondta, hogy kis híján négy órát hánykolódtak az elemi erőknek abban a forgatagában, a lelke mélyén valahol azonban úgy érezte, egy egész élet telt el közben. Most mintha újjászületett volna.

Mint a litánia, gondolta. Szembenéztünk, de nem szálltunk szembe vele. A vihar áthaladt rajtunk, fölöttünk. Elment, de mi megmaradunk.

— Nem tetszik nekem a szárnyhang — mondta Paul. Valami megsérült.

A kormányon érezte, hogy nehézkesen, sebzetten szárnyal a gépmadár. A viharból kijutottak ugyan, de még mindig nem kerültek bele Paul jövőlátó terébe. Viszont megmenekültek — és Paul érezte, hogy valami újabb megvilágosodás küszöbén áll.

Beleborzongott.

Delejes, ugyanakkor ijesztő érzés volt, s Paul agyán átvillant a kérdés, hogy végül is mi váltotta ki ezt a reszkető öntudatra ébredést. Úgy érezte, részben a fűszerrel telített arrakisi táplálkozás, de alighanem része lehetett benne a litániának is, mintha a szavak valami önálló erővel rendelkeztek volna.

Nem fogok félni…

Ok és okozat. Életben volt, a rosszindulatú erők ellenére, s úgy érezte, az öntudat új mélységeinek szélén áll, ahová nem juthatott volna el a litánia varázslata nélkül.

Emlékezetében megszólaltak az Orániai Katolikus Biblia szavai: Milyen érzékünk hiányzik, hogy nem halljuk, nem látjuk a másik világot, mely körülvesz bennünket?

— Sziklák vannak körülöttünk — mondta Jessica.

Paul ismét a topter vezetésére összpontosította a figyelmét, megrázta a fejét, hogy elhessegesse a zavaró gondolatokat. Oda nézett, ahová az anyja mutatott, látta, hogy előttük és jobbra kiemelkedő sziklaalakzatok feketéllenek a homokon. Légáramlást érzett a bokáján, por kavargott a fülkében. Valahol lyuk támadt a gépen, a vihar újabb emlékeként.

— Jobb, ha homokra teszed le — mondta Jessica. — Lehet, hogy a szárnyak nem bírják ki a teljes fékezést.

Paul a fejével előrebökött, ahol homok faragta sziklagerincek emelkedtek ki a holdfény sütötte dűnék fölé.

— Azoknak a szikláknak a közelében szállok le. Ellenőrizd az övedet!

Jessica engedelmeskedett, közben azt gondolta: Van vizünk, vannak cirkoruháink. Ha találunk élelmet, sokáig ellehetünk itt, a sivatagban. A fremenek itt élnek. Amire ők képesek, arra mi is képesek vagyunk.

— Mihelyt megállunk, rohanj a sziklák felé — mondta Paul. — Én viszem a csomagot.

— Rohanjak… — Jessica elhallgatott, bólintott. — A férgek!

— Barátaink, a férgek — helyesbítette Paul. — Eltüntetik a toptert. Nem marad semmi nyoma, hogy itt szálltunk le.

Milyen célratörő a gondolkodása, jegyezte meg magában az anyja.

Egyre lejjebb siklottak… lejjebb… még lejjebb…

Jessica most már sokkal fergetegesebbnek érezte a száguldásukat, ahogy a dűnék homályos árnyai, a szigetekként kiálló sziklák elsuhantak a közelükben. A topter puha zökkenéssel megérintette egy homokdomb tetejét, átsiklott egy kis völgy fölött, súrolta a következő dombocskát.

A homokon fékezi le a gépet, hogy kímélje a szárnyakat, gondolta Jessica, és még ezekben a pillanatokban is megcsodálta fia szakértelmét.

— Kapaszkodj! — figyelmeztette Paul.

Paul maga felé húzta a szárnyfék karját, először finoman, aztán egyre erősebben. Érezte, ahogy öblösen előrefordulnak a szárnyak, ahogy egyre szélesebben nekifekszenek a levegőnek. A szél sivított a szárnylapok egymásra simuló fém evezőtollai és fedőtollai között.

Hirtelen, szinte figyelmeztetés nélkül, épp csak egy kicsit megremegve, a vihartól meggyengült bal szárny megtekeredett fölfelé-befelé, és nekicsapódott a topter oldalának. A gép végigszántott egy homokdombon, elpördült jobbra, lezúdult a domb túlsó felén, aztán homokförgeteg közepette beletemette az orrát a következő dűnébe. Megálltak. A gép a bal oldalára borult, maga alá temette a törött szárnyat, a jobb szárny az égre meredt.

Paul letépte magáról a biztonsági övet, fölhúzódzkodott az anyja mellé, felrántotta az ajtót. Homok dőlt be a fülkébe, égett kovakő fanyar szaga csapta meg az orrukat. Paul felkapta az ülés mögül a csomagot, megnézte, ki tudja-e kapcsolni az anyja az övet. Jessica föllépett a jobb oldali ülés szélére, onnan ki a topter fémoldalára. Paul követte, a hevederénél fogva húzta maga után a csomagot.

— Futás! — szólt rá Jessicára.

A dűne teteje felé mutatott — mögötte szél faragta sziklatorony látszott.

Jessica leugrott a topterről, és szaladni kezdett, kézzel-lábbal evickélt fölfelé a dűne oldalán. Maga mögött hallotta Paul zihálását. Fölértek egy homokgerincre, amely nagy ívben vezetett a sziklák felé.

— A gerincen! — parancsolta Paul. — Gyorsabban!

Megfeszített erővel törtettek a sziklák felé, a homok mintha nem akarta volna elereszteni a lábukat.

Valami új hang hatolt a tudatukba: tompa suttogás, sziszegés, érdes csúszás…

— Féreg — mondta Paul.

Egyre hangosabb lett.

— Gyorsabban! — lihegte Paul.

Az első sziklapad, mint valami homoktengerből kiemelkedő part, már csak tízméternyire lehetett tőlük, amikor maguk mögött meghallották az összeroppanó fém recsegését.

Paul átkapta a csomagot a jobbjába, csak a hevedert fogta, futás közben verdeste az oldalát. A másik kezével karon ragadta az anyját. Fölvergődtek a kiemelkedő sziklára, aztán a kavicsos felszínen egyre följebb, egy kanyargó, szél faragta hasadékban. Kiszáradt torkuk zihálva kapkodta a levegőt.

— Nem tudok tovább futni — lihegte Jessica.

Paul megállt, belenyomta az anyját egy mélyedésbe, megfordult, visszanézett a homoktengerre. Egy mozgó domb haladt a sziklaszigetükkel párhuzamosan — homok hullámzott, fodrozódott a holdfényben, hatalmas homoktúrás vonult Paul szenével majdnem egy magasságban, körülbelül egy kilométernyire tőlük. A nyomát ellapult dűnesor jelezte, amely egyenesen húzódott, csak egy helyen kanyarodott — leírt egy kis hurkot ott, ahol az összetört ornitoptert hagyták a homoktenger közepén.

Ott haladt el a féreg.

A gépnek nyoma sem volt.

A mozgó homokhát továbbhaladt a sivatag felé, majd megállt, és ugyanazon az úton megindult visszafelé, mintha keresne valamit.

— Nagyobb, mint egy Ligahajó! — suttogta Paul. — Mondták, hogy a sivatag mélyén nagyra nőnek a férgek, de nem gondoltam volna… hogy ekkorára.

— Én sem — rebegte Jessica.

A lény ismét elfordult a szikláktól, és most már határozottan megindult a látóhatár felé. Paul és Jessica utánanézett az enyhén görbülő nyomvonalnak, füleltek, amíg a haladásának zaja bele nem olvadt a környező homok halk neszezésébe.

Paul mélyet sóhajtott, fölnézett a holdfényben ezüstlő sziklákra, és a Kitab al-Ibart idézve azt mondta:

— „Haladj éjszaka, nappal pedig pihenj a fekete árnyékban.” — Ránézett az anyjára. — Még hátravan pár óra az éjszakából. Tovább tudsz jönni?

— Mindjárt.

Paul kilépett a sziklapadra, a hátára emelte a csomagot, beállította a hevedereket. A kezébe vette a paratájolót, egy pillanatig mozdulatlanul állt.

— Tőlem mehetünk — mondta.

Jessica ellökte magát a sziklától, érezte, hogy lassan visszatér az ereje.

— Merre?

— Ahová ez a gerinc vezet. — Paul előremutatott.

— A sivatagba — mondta Jessica.

— A fremen sivatagba — tette hozzá suttogva Paul.

És megtorpant. Megrázó tisztasággal, mint valami dombormű, tűnt föl az emlékezetében egy jövőkép, amelyet még a Caladanon látott. Ismerte ezt a sivatagot! De a kép állása nem egészen olyan volt most. Mintha az optikai kép, amely annak idején beleolvadt a tudatába, elnyelődött az emlékezetében, most nem került volna pontosan fedésbe a valóságos tájjal, amikor kivetült rá. Mintha elmozdult volna, más szögből közelített volna hozzá a látomás, míg ő maga egy helyben maradt.

Idaho a látomásban ott volt velünk, jutott hirtelen az eszébe. Most viszont Idaho halott.

— Látod, hogy merre kell mennünk? — kérdezte Jessica, félreértve a megtorpanást.

— Nem — mondta Paul. — De azért menjünk!

Kihúzta magát, nekifeszítette a hátát a csomagnak, elindult fölfelé a homok vájta rés mentén. Följutott egy holdsütötte sziklaplatóra, ahonnan lépcsős vonulatok vezettek dél felé.

Paul megindult, fölevickélt az élő sziklalépcsőre. Jessica követte.

Egy idő múlva Jessicának föltűnt, hogy ahogy mentek, minden leszűkült a közvetlen, konkrét kis részletekre: a sziklák közötti homokfoltokra, amelyek lelassították a lépéseiket, a szél faragta kiszögellésre, amely megvágta a kezüket, az akadályra, ahol dönteniük kellett: átmászni vagy megkerülni? A terep rájuk kényszerítette a saját ritmusát. Csak akkor szólaltak meg, ha muszáj volt, akkor is a kimerültségtől rekedten.

— Vigyázz, ez a párkány homokos, csúszik.

— Be ne verd a fejed itt fönn!

— Maradj a gerinc alatt; hátulról süt a hold, odakintről rögtön észre lehetne venni minket.

Paul megállt egy sziklamélyedésben, megtámasztotta a csomagot egy kis párkányon.

Jessica is megtámaszkodott mellette, hálás volt a pillanatnyi pihenőért. Hallotta, hogy Paul előhúzza a cirkocsövet, ő is kortyolt néhányat a recirkuláltatott vízből. Poshadt íze volt. Jessicának eszébe jutottak a Caladan vizei, egy régen látott magas szökőkút, melynek sugarai mintha keretbe fogták volna az égbolt egy darabkáját, a nedvesség olyan bősége, hogy önmagában senkinek sem tűnt fel… csak a formája.

Megállni, gondolta. Megállni… megpihenni, amúgy igazán.

Felötlött benne, hogy a könyörület nem más, mint az a képesség, hogy megálljon az ember, még ha csak egy pillanatra is. Ahol nincs megállás, ott nincsen könyörület.

Paul ellökte magát a sziklapárkánytól, megfordult, átmászott egy lejtős tömbön. Jessica mély sóhajjal utánaindult.

Lecsúsztak egy széles peremre, amely egy meredek fal körül vezetett. Megint fölvette haladásuk a töredezett ritmust, amelyet megkövetelt ez a töredezett vidék.

Jessica úgy érezte, az egész éjszakában nincs más, csak a különböző méretű anyagdarabok váltakozása a lábuk; kezük alatt: kőtömbök, kavicsok, lemezes kőzetek, durva homok, finom homok, éles szemcséjű homok, szálló homok.

A por eltömte az orrszűrőiket, időnként ki kellett fújni. A finom kavics és a durva homok gördült a kemény felszínen, és kiszaladt az óvatlan láb alól. A lemezes kőzet széle vágott.

A mindenütt jelenlevő homoktócsák süppedősen marasztalták a lábukat.

Egy sziklapárkányon Paul hirtelen megállt, megtámogatta az anyját, aki nekiütközött.

Paul balra mutatott. Jessica arra nézett, s látta, hogy egy orom tetején állnak, és alattuk körülbelül kétszáz méternyire a sivatag terül el, mint valami dermedt óceán. Szinte egymást érték rajta a holdfényben ezüstlő hullámok, a lejtők és emelkedők árnyai, a messzeségben pedig egy újabb sziklafal szürkéllett ködösen.

— Nyílt sivatag — mondta Jessica.

— Jó időbe telik átjutni rajta — mondta Paul. A hangja tompán szólt az arcát takaró szűrő alól.

Jessica jobbra-balra nézett — de mindenütt csak homok terült el odalent.

Paul előrekémlelt, el a dűnék fölött, nézte, hogy moccannak el az árnyékok, ahogy lassan vonult a hold.

— Körülbelül három-négy kilométer — mondta.

— A férgek… — mondta Jessica.

— Itt biztosan lesznek.

Jessica a fáradtságára figyelt, az izomlázra, amely már az érzékelését is eltompította.

— Pihenni kellene és enni.

Paul letette a csomagot, leült és nekitámaszkodott. Jessica a vállába kapaszkodott, ahogy lehuppant melléje a kőre. Amikor már ő is ült, érezte, hogy Paul megfordul, hallotta, hogy kotorászik a csomagban.

— Tessék — mondta Paul.

Az anyja tenyerébe nyomott két energiakapszulát. Jessica érezte; milyen száraz a keze. Lenyelte a két kapszulát, kelletlenül leöblítette egy korty vízzel a cirkocsőből.

— Idd meg minden vizedet — mondta Paul. — Alapelv: a legjobb víztároló hely a tested. Erőt ad, nem merülsz ki olyan könnyen. Bízzál a cirkoruhádban!

Az anyja engedelmeskedett, kiürítette a gyűjtőzsebeit, érezte, hogy visszatér az ereje. Most arra gondolt; milyen békében, nyugalomban ülnek itt fáradtságukban, és visszaemlékezett arra, amit egyszer Gurney Hallecktől, a harcos trubadúrtól hallott: „Jobb egy száraz morzsa és hozzá békesség, mint az áldozattal és viszállyal teli ház.”

Hangosan elismételte Paulnak.

— Igen, ez volt Gurney — mondta Paul.

Jessicának föltűnt a hangsúly: mintha egy halottról lett volna szó. Bizony lehet, hogy szegény Gurney már halott, gondolta. Az Atreides-hívek vagy elpusztultak, vagy fogságba estek, vagy hozzájuk hasonlóan tévelyegtek ebben a víz nélküli pusztaságban.

— Gurney mindenre tudott megfelelő idézetet — mondta Paul. — Szinte most is hallom: „A folyókat kiszárítom, a földet gonosztevők kezére adom. Idegenek keze által pusztítom el a földet, mindazzal együtt, ami benne van.”

Jessica behunyta a szemét, szinte könnyekig meghatotta a fia hangjában csengő szenvedély.

Rövid hallgatás után Paul azt kérdezte:

— Hogy érzed… magad?

Jessica rájött, hogy a kérdés a terhességére irányult.

— A húgod csak hosszú hónapok múlva fog megszületni — felelte. — Egyelőre úgy érzem, nem hátráltat semmiben.

Közben azt gondolta: Milyen tartózkodó merevséggel beszélek a tulajdon fiammal! Aztán, hiszen Bene Gesserit volt, azonnal, kötelességtudóan megkereste önmagában a magyarázatot erre a különös viselkedésre, és meg is találta a kimértség okát: Félek a fiamtól! Félek az idegenségétől. Félek attól, amit előttünk lát, félek attól, amit elmondhat nekem.

Paul az arcába húzta a csuklyáját, hallgatta az éjszaka bogárlábú neszeit. Egész benseje néma nyugalomba süppedt. Viszketni kezdett az orra. Megtörölte, kivette a dugót, hirtelen megcsapta a fahéjillat.

— Fűszerhomok van a közelben — mondta.

Simogató fuvallat érintette meg Paul arcát; meglebbentette burnusza redőit. Ez a szél azonban nem hozta vihar ígéretét; Paul már érzékelni tudta a különbséget.

— Nemsokára hajnalodik — jegyezte meg Jessica.

— Valahogy pedig át lehet jutni veszélytelenül az ilyen homoksávokon — mondta Paul. — A fremeneknek nem okoz gondot.

— És a férgek?

— Ha mondjuk elhelyezünk mögöttünk, a sziklák között egy dobolót a frembatyunkból — mondta Paul —, azzal a féreg ellesz egy jó darabig.

Jessica a holdsütötte sivatagra pillantott, amely elválasztotta őket a következő sziklás menedéktől.

— Amíg megteszünk négy kilométert?

— Talán. És ha járás közben csak természetes zajokat keltünk, hogy ne vonzzuk oda a férget…

Paul nézte, nézte a sivatagot, kutatott jövőlátó emlékezetében, tűnődött a titokzatos utalásokon, amelyeket a frembatyujukban talált kézikönyv tett a dobolókra meg az úgynevezett mesterhorgokra. Tudta, mintha ott lappangott volna valahol a tudata peremén, hogy a férgeket tiszteletben kell tartani, de félni nem kell tőlük, ha… ha…

Megrázta a fejét.

— Ritmus nélküli zajokat — mondta Jessica.

— Tessék? Aha. Értem. Igen, ha úgy tagoljuk a lépéseinket… hiszen a homok is meg-megcsusszan időnként. A férgek nem nézhetnek utána minden apró nesznek. De teljesen kipihenten szabad csak megpróbálkoznunk vele.

Elnézett a másik meredek sziklafal felé, hogy megállapítsa az időt a függőleges holdárnyékokból.

— Egy órán belül pirkad — mondta.

— Hol töltjük a napot? — kérdezte Jessica.

Paul balra fordult, odamutatott.

— A szikla visszakanyarodik azon a részen észak felé. Látszik a bemaródásokon, hogy az a szél felőli oldal. Ott biztosan lesznek hasadékok, mély hasadékok is.

— Akkor nem ártana elindulni — mondta Jessica.

Paul fölállt, fölsegítette az anyját.

— Eléggé kipihented magad, le tudsz mászni? A lehető legközelebb akarok jutni a homokszinthez, mielőtt letanyázunk.

— Eléggé — mondta Jessica. A fejével intett a fiának, hogy menjen előre.

Paul egy pillanatig tétovázott, aztán fölemelte a csomagot, felcsatolta, és megindult a sziklafal mentén.

Bárcsak volnának szuszpenzoraink! gondolta Jessica. Pofonegyszerű volna leugrani oda! De lehet, hogy a szuszpenzorokat sem ajánlatos használni a sivatagban. Lehet, hogy ugyanúgy vonzzák a férgeket, mint a pajzs.

Most lépcsősen ereszkedni kezdett a szikla. Lejjebb hasadék futott végig a kövön, a peremét kiemelte a holdvilág.

Paul mutatta az utat lefelé, óvatosan, de fürgén mozgott, mert szemlátomást a vége felé járt már az éjszaka. Kanyargós úton haladtak lefelé, egyre sötétebb árnyékok közé. Már alig kivehetően nyúltak föl körülöttük a sziklaalakzatok az égbe, takarták el szemük elől a csillagokat. A hasadék körülbelül tíz méter szélességűre szűkült össze egy homályba burkolózó homoklejtő peremén, amelynek az alja eltűnt a sötétségben.

— Le tudunk menni rajta? — suttogta Jessica.

— Azt hiszem…

Paul a lábával óvatosan kipróbálta a felszínt.

— Lecsúszunk — mondta. — Én megyek előre. Várj, amíg meghallod, hogy megálltam!

— Csak óvatosan — mondta Jessica.

Paul rálépett a lejtőre, aztán csak csúszott, csúszott a puha felszínen, amíg meg nem állapodott egy majdnem vízszintes, tömörebb részen, mélyen a sziklafalak között.

Maga mögött leomló homok surrogását hallotta. Megpróbált fölkémlelni a lejtőn a sötétben, de kis híján ledöntötte a lábáról a homokzuhatag. Aztán elcsendesedett minden.

— Anyám…?

Nem jött válasz.

— Anyám?

Ledobta a csomagot, nekilódult a lejtőnek, kézzel-lábbal iparkodott fölfelé, kotort, szórta szanaszét a homokot, mint akinek elment az esze.

— Anyám! — zihálta. — Anyám, hol vagy?

Újabb homoktömeg zúdult le rá, derékig betemette. Nagy nehezen kievickélt belőle.

Ráomlott, gondolta. Betemette a homok. Nyugalom! Ezt higgadtan kell megoldanom. Nem fog rögtön megfulladni. Bindu-nyugalomba fogja helyezni magát, hogy csökkentse az oxigénszükségletét. Tudja, hogy kiásom.

A Bene Gesserit-módszerrel, ahogy az anyjától tanulta, Paul lecsillapította szíve vad lüktetését, kiürítette az agyát, míg tiszta lap nem lett, ahová felíródhatott az elmúlt pár pillanat. Emlékezetében újra lejátszódott az omlás minden egyes kis mozzanata, méltóságteljes belső lassúsággal, pedig a valóságos időnek csak egy töredék másodpercét vette igénybe a történtek maradéktalan visszajátszása.

Néhány pillanat múlva Paul átlósan átóvakodott a lejtőn, előrenyújtott kézzel, amíg elérte a hasadék kidomborodó falát. Ásni kezdett, finom mozdulatokkal tolta odébb a homokot, nehogy újabb omlást indítson el. Valami szövetben akadt meg a keze. Követte, kitapintott egy kart. Végighaladt a kar mentén, gyengéd mozdulattal kiszabadította az anyja arcát.

— Hallasz? — suttogta.

Nem kapott választ.

Gyorsabban kezdett ásni, kiszabadította Jessica vállát is. Ernyedt volt a test a keze alatt, de érezte a lassú szívdobogást.

Bindu-nyugalom, mondta magában.

Egészen Jessica derekáig eltisztogatta a homokot, aztán vállon ragadta és húzni kezdte lefelé a lejtőn, először csak lassan, aztán amilyen gyorsan csak bírta, mert érezte, hogy odafönt megindul a homok. Egyre sebesebben vonszolta az ernyedt testet, zihált az erőlködéstől, küszködött, hogy talpon maradjon. Amint a lába alatt érezte a hasadék tömörebb fenekét, a vállára lendítette a testet, és nehézkes léptekkel, rogyadozva futásnak indult. Abban a pillanatban az egész homoklejtő bezúdult a hasadékba, hangos szisszenéssel, amely felerősödve visszhangzott a sziklafalak között.

Paul megállt a hasadék végénél, ahol a sziklarepedés lenézett a harminc méterrel lejjebb sorakozó homokdűnékre. Gyengéden letette az anyját, aztán kimondta a szót; amellyel föl kellett ébreszteni a katalepsziából.

Jessica lassan tért magához, egyre mélyebb lélegzeteket vett.

— Tudtam, hogy megkeresel — suttogta.

Paul visszanézett a hasadék sötétlő mélyébe.

— Talán jobb lett volna, ha nem teszem.

— Paul!

— Elhagytam a csomagot — mondta Paul. — Ott van vagy száztonnányi homok alatt…

— Minden benne volt?

— A tartalék vizünk, a cirkosátor — minden, ami fontos. — Megtapogatta a zsebét. — A paratájoló megvan. — Kitapogatta a derekán az övzsebet. — Itt a kés meg a látcső is. Legalább jól megnézhetjük, hol halunk meg.

Ebben a pillanatban valahol a látóhatáron, a hasadék nyílásán túl balra, fölkelt a nap. A nyílt sivatag homoktengerén színek villantak fel. A sziklák közötti rejtekhelyeikről madarak kórusa hangzott föl.

Jessica azonban csak Paul kétségbeesett arcát látta. Maró gúnyt vitt a hangjába, úgy kérdezte:

— Erre tanítottalak?

— Hát nem érted? — mondta a fia. — Minden, ami ahhoz kell, hogy életben tudjunk maradni, ott van a homok alatt!

— De engem megtaláltál — mondta Jessica, és most gyengéd, higgadt volt a hangja.

Paul leguggolt, nem szólt semmit.

Kis idő múlva fölnézett az újonnan keletkezett lejtőre, vizsgálgatta, fürkészte, milyen laza a homok.

— Ha valahogy rögzíteni tudnánk egy kis részt ott a lejtőn meg a homokba ásott lyuk felső oldalát… akkor talán le tudnánk ásni a csomaghoz… Megtenné a víz is, de nincs annyi vizünk, hogy… — Pár pillanatra elhallgatott, aztán: — Hab!

Jessica moccanni sem mert, nehogy megzavarja Paul agyának követhetetlen hiperrezdüléseit.

Paul elnézett a dűnék felé, az orrával is kutatott, nemcsak a szemével, megtalálta az irányt, aztán minden figyelme egy lenti, sötétebb homoksávra irányult.

— Fűszer — mondta. — Az alapvegyülete erősen lúgos. És itt a paratájoló. A telepe savas…

Jessica kis híján fölpattant ültéből.

Paul ügyet sem vetett rá, egy szempillantás alatt talpon termett, és leszáguldott a szél tömörítette lejtőn, amely a hasadék végétől levezetett a sivatagba.

Jessica nézte, milyen furcsán megy, megtöri a járását: lép… szünet, lép kettőt… csusszan… szünet…

Nem volt benne semmi ritmus, ami tudtára adhatta volna egy portyázó féregnek, hogy ami itt mozog, az nem a sivatag része.

Paul odaért a fűszerhomoksávhoz, egy kupacot belekotort a köpenye szélébe, visszament a hasadékhoz. Kiöntötte a fűszert Jessica elé a homokra. Leguggolt, elővette a kését, nekilátott szétszedni a paratájolót. Először lefeszítette a hátlapját. Levette magáról a széles övet, sorban kirakta rá a tájoló alkatrészeit, amíg kiemelte a telepet is. Utána már csak a kijelző következett. A műszerből az üres doboz maradt.

— Vízre lesz szükséged — mondta Jessica.

Paul kihúzta a vízcsövet a ruhája nyakrészéből, kiszívott egy nagy kortynyit, kiengedte a szájából a műszer dobozába.

Ha nem sikerül, kárba veszett a víz, gondolta Jessica. De akkor már úgyis mindegy lesz.

Paul a késével fölvágta a telepet, beleöntötte a kristályokat a vízbe. Egy kis pezsgés után feloldódtak.

Jessica a szeme sarkából valami mozgást észlelt a magasban. Felnézett. A hasadék peremén egy sor sólyom ült. Mozdulatlanul meredtek a földön csillogó vízre.

Anyaisten! gondolta Jessica. Olyan messziről észrevették a vizet!

Paul közben visszarakta a paratájoló hátlapját, de kihagyta a nullázógombot belőle. Kis lyuk látszott a helyén. Az egyik kezébe vette az átalakított műszert, a másikba egy maroknyi fűszert, és visszament a lejtő aljába, szemügyre vette a fekvését. A köpenye furcsán lobogott rajta most, hogy nem fogta össze a derekán az öv. Felkapaszkodott egy darabig a lejtőn, apró homokpatakok csörgedeztek a lába nyomán.

Kisvártatva megállt, betömködött egy csipetnyi fűszert a tájolóba, megrázta a fűszerdobozt.

Zöld hab fortyogott ki a lyukon, ahol a nullázógomb helye volt. Paul a lejtőre irányította, átáztatott vele egy kis szakaszt, aztán nekilátott kirugdosni az így keletkezett védőgát alól a homokot, miközben újabb habadagokkal rögzítette a szabaddá váló homokfalat.

Jessica odament alája, fölszólt:

— Segíthetek?

— Gyere és ássál! — mondta a fia. — Le kell mennünk vagy háromméternyit. Kockázatos lesz… — Miközben beszélt, elállt a habzás.

— Gyorsan — mondta Paul. — Nem lehet tudni, meddig tartja meg ez a hab a homokot! Ne vesztegessük az időt!

Jessica négykézláb fölevickélt Paul mellé. Paul egy újabb adag fűszert tömött a lyukba, megrázta a tájolót. Ismét buzogni kezdett belőle a hab.

Paul a habot irányította, Jessica a kezével ásott, csak úgy öntötte lefelé a homokot a lejtőn.

— Milyen mélyen van? — kérdezte lihegve.

— Körülbelül háromméternyire — mondta Paul. — De csak nagyjából sejtem, hol. Lehet, hogy ki kell majd tágítanunk ezt a lyukat. — Oldalt lépett, megcsúszott a laza homokban. — Ferdén ássál, hátrafelé, ne függőlegesen!

Jessica engedelmeskedett.

Lassan mélyült a lyuk, amíg végül leért egészen a hasadék fenekéig, de a csomagnak nyoma sem volt.

Lehet, hogy elszámítottam magam? töprengett Paul. Az egész bajt én csináltam azzal, hogy az elején pánikba estem. Lehet, hogy ez megbénította a képességeimet…?

Ránézett a paratájolóra. Alig maradt már egy kevés a savas töltetből.

Jessica fölegyenesedett a lyukban, megdörgölte az arcát habtól foltos kezével. A tekintete találkozott Pauléval.

— A felső oldalát — mondta Paul. — De nagyon óvatosan! — Belenyomott még egy csipet fűszert a dobozba, Jessica keze köré öntötte a fortyogó habot, miközben az anyja fokozatosan függőlegesre faragta a lyuk felső, lejtős falát. Amikor Jessica másodszor haladt végig a homokfalon, valami keménybe ütközött a keze. Lassan kiszabadította a heveder egy darabját, rajta a műanyag csattal.

— Ne húzz ki többet — mondta Paul szinte suttogóra fogott hangon.

— Kifogyott a hab.

Jessica a kezébe fogta a hevedert, fölnézett a fiára.

Paul ledobta az üres paratájolót, és azt mondta:

— Add ide a másik kezed! Most nagyon figyelj! Ki foglak húzni oldalt, lefelé. El ne engedd azt a hevedert! Odafentről már nem kapunk sokkal több homokot a nyakunkba. Ez a lejtő stabilizálódott. Én csak arra fogok ügyelni, hogy a fejedet ne temesse be t a homok. Ha megtelik a lyuk, akkor majd kiáshatunk téged, és kihúzhatjuk a csomagot.

— Értem — mondta az anyja.

— Lehet?

— Lehet. — Jessica keze összeszorult a hevederen. Paul egyetlen rugaszkodással félig kirántotta a lyukból, magasra húzta a fejét, miközben a habgát átszakadt, és leomlott a homok. Amikor elállt az omlás, Jessicának csak a felsőteste maradt szabadon, a bal karja, válla is a homokban volt, álla Paul köpenyén támaszkodott. Fájt a válla, úgy megfeszült.

— Még fogom a hevedert — mondta.

Paul lassan befúrta a kezét a homokba az övé mellett, megkereste a hevedert.

— Együtt — mondta. — Lassan, egyenletesen, nehogy elszakítsuk!

Újabb adagokban zúdult le a homok, ahogy egyre följebb húzták a csomagot. Amikor a heveder előbukkant, Paul elengedte, és kiszabadította az anyját a homokból. Aztán együtt kezdték el húzni a csomagot a lejtő irányába, ki a homok alól.

Néhány perc múlva a hasadék fenekén álltak egymás mellett, közöttük a csomag.

Paul ránézett az anyjára. Habfoltok éktelenkedtek az arcán, a köpenyén. Ahol megszáradt a hab, rászáradt a homok is. Úgy festett, mintha meghajigálták volna nedves, zöld homokgolyókkal.

— Ha látnád, hogy festesz! — mondta Paul.

— Te sem dicsekedhetsz — mondta Jessica.

Elnevették magukat, aztán gyorsan kijózanodtak.

— Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — mondta Paul. — Gondatlan voltam.

Jessica megvonta a vállát, érezte, hogy lepereg a köpenyéről a rákeményedett homok.

— Fölállítom a sátrat — mondta a fia. — Szerintem vedd le azt a köpenyt és rázd ki! — Elfordult, fölemelte a csomagot.

Jessica bólintott, hirtelen úgy érezte, ahhoz is fáradt, hogy válaszoljon.

— Horgonylyukak vannak a kőben — szólt oda Paul. — Valaki már sátrazott itt!

Miért ne? gondolta Jessica, miközben leporolta a köpenyét. Kézenfekvő hely volt — mélyen bent a sziklafalak között, szemben a négy kilométernyire levő másik sziklacsoporttal, elég magasan a sivatag fölött ahhoz, hogy menedéket nyújtson a férgek elől, de elég közel a felszínhez, hogy útba lehessen ejteni fárasztó kitérő nélkül.

Jessica megfordult, látta, hogy Paul fölállította a sátrat. A bordázott félgömb beleolvadt a hasadék sziklafalainak hátterébe. Paul elment Jessica mellett, fölemelte a látcsövet. Egy gyors csavarintással beállította a belső nyomását, aztán az olajlencsék fókuszát a szemközti sziklafalra állította be, mely aranybarnán emelkedett ki a reggeli fényben a homoktengerből.

Jessica nézte a fiát, ahogy vizsgálgatta azt a félelmes tájat, fürkészte a homokfolyókat, kanyonokat.

— Ott növények vannak — szólalt meg Paul.

Jessica előszedte a tartalék látcsövet a sátor mellett heverő csomagból, odalépett a fia mellé.

— Ott — mondta Paul, fél kezével elengedte a látcsövet, és odamutatott.

Jessica is megszemlélte.

— Saguaro — mondta. — Száraz kóró.

— Lehet, hogy emberek vannak a közelben — mondta Paul.

— Esetleg valami botanikai kísérleti állomás maradványa lehet — jegyezte meg Jessica.

— Nagyon délen vagyunk már ahhoz — mondta Paul. Leeresztette a távcsövet, benyúlt a szűrő alá; megdörzsölte az arcát, érezte, milyen száraz, cserepes az ajka, érezte a szomjúság poros ízét a szájában. Valahogy olyan benyomást tesz, mintha frementanya lenne.

— És biztosak vagyunk benne, hogy a fremenek barátságosak lesznek? — kérdezte Jessica.

— Kynes megígérte, hogy segítenek majd.

De ennek a sivatagnak a lakói mindenre elszánt emberek, gondolta Jessica. Aki itt tud élni, annak mindenre elszántnak kell lennie. Ezt egy kicsit magamban is megéreztem ma. Könnyen előfordulhat, hogy megölnek a vizünkért.

Behunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a pusztaságot, és felidézett maga előtt egy caladani képet. Egyszer vakációzni mentek a Caladanon a herceggel; még Paul születése előtt. Elrepültek a déli dzsungelek fölött, a burjánzó, harsogó levéltömeg, a deltavidékek rizsföldjei fölött. Látták a hangyaösvényeket a dzsungel mélyén — ahol a karavánok vitték a terhüket szuszpenzorokkal megkönnyített rudakon. A tengeren pedig a háromtörzsű vitorlások fehér szirmai lebegtek…

Soha többé.

Jessica kinyitotta a szemét, rányitotta a sivatag mozdulatlanságára, a fokozódó nappali hőségre. Kint, a nyílt homokon nyugtalan kis porörvények szökkentek föl a levegőbe. A hőségtől reszkető levegőben a szemközti sziklafal olyan volt, mintha silány üvegen át látták volna.

Néhány pillanatra homokfüggöny takarta el a hasadék száját. A homokot, melyet már föllazított a reggeli szellő, most a sólymok lökték meg, ahogy sorban föllebbentek a sziklatetőről. Sziszegve ömlött alá a homok. Amikor elállt, még mindig hallották a sziszegést. Egyre hangosabb lett, egyre érdesebb. Aki egyszer hallotta ezt a hangot, többé nem felejtette el.

— Féreg — suttogta Paul.

Jobb felől bukkant fel nemtörődöm méltósággal, amely mágnesként vonta magára a figyelmet. Ide-oda kanyargó homoktúrás vágott át a dűnéken a szemük előtt. Az eleje magasan fölemelkedett, aztán hátrasimult, mint a hajóorr keltette hullám a vízen. Kisvártatva eltűnt a szemük elől, eltakarta a bal oldali szikla.

A hangja is elhalkult, elhalt.

— Láttam ennél kisebb űrfregattokat is — suttogta Paul.

Jessica bólintott, tovább bámulta a sivatagot. Ahol elhaladt a féreg, ugyanúgy várakozott az a csábító, szívfájdító négy kilométeres szakasz, végtelennek látszott, ahogy elterült előttük, hívogatóan a sziklakeret mögött.

— Amikor kipihentük magunkat — mondta Jessica —, folytatnunk kell a képzésedet.

Paul elfojtotta feltörő indulatát.

— Anyám, nem gondolod, hogy most fontosabb dolgunk is…

— Ma pánikba estél — mondta Jessica. — Lehet, hogy még nálam is jobban ismered az agyadat és a bindu-nervatúrádat, viszont sokat kell még tanulnod a tested prána-izomzatáról. A test olykor magától megtesz ezt-azt, Paul, és erről még nem tudsz eleget. Meg kell tanulnod uralkodni a tested minden egyes izma, minden izomrostja fölött. Most át kell tekintenünk a kezedet. Először az ujjizmokkal, az inakkal és az ujjbegyek érzékenységével foglalkozunk. — Elfordult. — Gyere, menjünk be a sátorba!

Paul behajlította-kinyújtotta a bal keze ujjait, nézte, ahogy az anyja bemászik az ajakzáron át, tudta, hogy nem tántoríthatja el ettől az elhatározásától… hogy egyet kell értenie vele.

Akármi történjék is velem, részes vagyok benne, gondolta.

Át kell tekinteniük a kezét!

A kezére nézett. Milyen haszontalan játékszernek látszott az olyan lényekhez mérve, mint az a féreg!

— Szóval te vagy a nagy Gurney Halleck.

Halleck ott állt a kerek barlangban, nézte a fém íróasztal mögött ülő csempészt. A férfin fremen ruha volt, és halványkék szeme arról árulkodott, hogy nemcsak arrakisi ételekkel táplálkozik. Az iroda szinte pontos mása volt egy űrfregatt fő vezérlőtermének — harmincfoknyi falív mentén a távközlő berendezések és a képernyők, mellette a távtöltő- és tüzelőállások, az íróasztal pedig a fal nyúlványa volt — a fennmaradó ív részeként.

Felmérték egymást.

— Staban Tuek vagyok, Esmar Tuek fia — mondta a csempész.

— Akkor te vagy az, akinek hálával tartozom a kapott segítségért — mondta Halleck.

— Ó, a hála… — mondta a csempész. — Ülj le.

Űrhajós típusú kagylóülés emelkedett ki a falból a képernyők mellett, és Halleck belerogyott. Mélyet sóhajtott, minden ízében fáradtságot érzett. Ültéből látta az arcát a csempész melletti sötét felületen tükröződni, és ahogy megnézte elcsigázott ábrázatát, elfintorodott. A fintorral megvonaglott a tintalián-sebhely is a nyakán, állán.

Halleck elfordította a tekintetét a tükörképről, szemügyre vette Tueket. Most már látta rajta a családi hasonlatosságot — az apja sűrű, bozontos szemöldökét, a kőkemény, éles vonalú arcot, orrot.

— Az embereid azt mondják, az apád meghalt, megölték a Harkonnenek — mondta Halleck.

— Vagy a Harkonnenek, vagy közöttetek volt áruló — jegyezte meg Tuek.

A harag részben legyűrte Halleck kimerültségét. Kihúzta magát.

— Meg tudod nevezni az árulót? — kérdezte.

— Nem vagyunk biztosak benne, hogy ki volt az.

— Thufir Hawat Lady Jessicát gyanúsította.

— Ohó, a Bene Gesserit-boszorkányt? Lehet. De Hawat most a Harkonnenek foglya.

— Hallottam róla. — Halleck mélyet sóhajtott. — Úgy látszik, még sok öldöklés áll előttünk.

— Nem teszünk semmit, amivel magunkra vonnánk a figyelmet — mondta Tuek.

Halleck megdermedt.

— De hát…

— Szívesen adunk menedéket neked és az életben maradt embereidnek — mondta Tuek. — Hálát említettél az előbb. Jól van: törlesszétek munkával az adósságotokat! Mindig hasznát tudjuk venni a kemény legényeknek. De habozás nélkül végzünk veletek, ha a legcsekélyebb nyílt akciót indítjátok a Harkonnenek ellen.

— De hát megölték az apádat, ember!

— Lehetséges. És ha ők ölték meg, akkor az apám szavaival válaszolok azoknak, akik gondolkodás nélkül cselekszenek: „Nehéz a kő és súlyos a homok, de mindkettőnél nehezebb az ostobák haragja.”

— Semmit sem akarsz tehát tenni, hogy megbosszuld? — kérdezte megvetően Halleck.

— Félreértettél, nem ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy tiszteletben fogom tartani a Ligával kötött megállapodásunkat. A Ligának az a kívánsága, hogy legyünk körültekintőek ebben a játszmában. Másképp is lehet végezni az ellenféllel…

— Hmmmm…

— Hm bizony! Ha az a szándékod, hogy megkeresd a boszorkányt, és végezz vele, csak rajta! De figyelmeztetlek, valószínűleg elkéstél vele… és mi amúgy sem hisszük, hogy ő lett volna az áruló.

— Hawat ritkán tévedett.

— Hawat hagyta, hogy a Harkonnenek fogságba ejtsék.

— Azt hiszed, ő az áruló?!

Tuek vállat vont.

— Akadémikus kérdés. Szerintünk a boszorkány valószínűleg meghalt. Legalábbis a Harkonneneknek ez a véleménye.

— Úgy látom, elég sokat tudsz te a Harkonnenekről — jegyezte meg Halleck.

— Célzások, félmondatok… szóbeszéd, sejtések.

— Hetvennégyen vagyunk. Ha komolyan gondolod, hogy álljunk be közétek, akkor azt kell hinned, hogy a hercegünk is meghalt.

— Látták a holttestét.

— És a fiú is… Paul fiatalúr? — Halleck nyelni próbált, gombóc volt a torkában.

— A legutolsó értesülés szerint az anyjával együtt eltűnt egy sivatagi viharban. Még a csontjaik sem fognak előkerülni.

— Tehát a boszorkány is meghalt… mindenki meghalt!

Tuek bólintott.

— És azt mondják, hogy Vadállat Rabban ismét elfoglalja az uralkodói trónt a Dűnén.

— Lankiveili Rabban gróf?!

— Az.

Halleck csak néhány pillanat múlva tudta legyűrni a feltörő indulatot, amely a hatalmába kerítette. Akadozó hangon szólalt meg:

— Nekem személyes leszámolnivalóm van Rabbannal. A családom életéért… — megdörgölte a tintalián-sebhelyet — … meg ezért is…

— Az ember ne tegyen kockára mindent azért, hogy időnek előtte leszámolhasson valakivel — mondta Tuek. Összevonta a szemöldökét, nézte a Halleck állkapcsa körül vonagló izmok játékát, a félig lehunyt, húsos szempillák mögötti tekintet hirtelen elsötétedését.

— Tudom… tudom. — Halleck mély lélegzetet vett.

— Te és az embereid ledolgozhatjátok nálunk az Arrakisról való távozásotok útiköltségét — mondta a csempész. — Sok olyan hely van, ahová majd…

— Fölmentem az embereimet minden kötöttségük alól, amely hozzám fűzi őket — mondta Halleck. — Döntsenek kedvük szerint. Ha Rabban itt van — én is itt maradok!

— Ilyen állapotban nem vagyok biztos benne, hogy szívesen vennénk.

Halleck szúrós szemmel ránézett a csempészre.

— Kételkedsz a szavamban?

— Neeem…

— Megmentettél a Harkonnenektől: Leto hercegnek sem többért fogadtam hűséget annak idején. Itt maradok az Arrakison, veletek… vagy a fremenekkel.

— A gondolat, akár kimondják, akár nem, valóságos dolog, és ereje van — mondta Tuek. — Lehet, hogy a fremenek között nem volna ínyedre, hogy milyen: kevés választja el náluk az életet a haláltól, és milyen könnyű átjutni a határon…

Halleck egy pillanatra lehunyta a szemét, érezte, hogy megint szétárad benne a fáradtság.

— Hol van az Úr, aki kivezetett bennünket a sivatagok földjéről, a mélységekből? — kérdezte.

— Ha lassan haladsz, elérkezik a bosszúd napja — mondta Tuek. — A sietség a Shaitan eszköze. Hűtsd le a bánatodat — segíteni tudunk benne. Három dolog van, ami enyhíti a lélek fájdalmát — a víz, a zöld fű és az asszonyok szépsége.

Halleck ránézett.

— Nekem többet érne, ha Rabban Harkonnen vérében gázolhatnék — mondta. — Gondolod, hogy eljön még a napja?

— Kevés közöm van nekem ahhoz, hogy milyen holnap vár reád, Gurney Halleck. Én csak a mában segíthetek.

— Akkor elfogadom a segítséget, és itt maradok mindaddig, amíg azt nem mondod, hogy álljunk bosszút az apádért és mindazokért, akik…

— Ide hallgass, te harcos! — szólt rá Tuek. Előrehajolt az asztal fölött, fölhúzta a vállát, a szeme villogott. Hirtelen olyan lett az arca, mint a vihar faragta szikla. — Az apám vizéért megfizetek én magam, a tulajdon kezemmel!

Halleck farkasszemet nézett vele. Ebben a pillanatban a csempész Leto hercegre emlékeztette: látszott rajta, hogy ő a vezére az embereinek, rettenthetetlen, biztosan áll a helyén, és tudja, merre tart. Olyan volt, mint a herceg… az Arrakis előtt.

— Akarod, hogy melletted vívjon a pengém? — kérdezte Halleck.

Tuek visszaült, kényelembe helyezkedett, némán méregette Hallecket.

— Úgy gondolsz rám, mint harcosra? — kérdezte követelőzően Halleck.

— Te vagy a herceg egyetlen parancsnoka, aki megmenekült — mondta Tuek. — Túlerőben volt az ellenség, de te rugalmasan vonultál vissza. Úgy maradtál meg, ahogy mi megmaradunk az Arrakis ellenében.

— Tessék?

— Mi megtűrt lakók vagyunk itt, Gurney Halleck — mondta Tuek. — Az Arrakis az ellenségünk.

— És egyszerre egy ellenségünk legyen, erről van szó?

— Erről.

— Így boldogulnak a fremenek is?

— Talán.

— Azt mondtad, lehet, hogy túl keménynek találnám az életet a fremenek között. Azért, mert a sivatagban élnek, a nyílt sivatagban?

— Ki tudja, hol élnek a fremenek? A mi számunkra a Központi Fennsík a senki földje. De most beszéljünk inkább a…

— Azt mondják, a Liga nagyon ritkán vezeti el a fűszerszállító teherhajók útvonalát a sivatag fölött — mondta Halleck —, de a szóbeszéd szerint itt-ott láthat az ember zöld foltokat, ha tudja, hol keresse…

— Szóbeszéd! — ismételte meg fitymálóan Tuek. — Választani akarsz köztem és a fremenek között? Mi valamennyire védett körülmények között vagyunk, megvan a saját, sziklába vájt sziecsünk, a saját eldugott medencéink. Civilizált módon élünk. A fremenek csak néhány toprongyos bandát jelentenek, akiket éppen mi használunk fűszervadászoknak!

— De a Harkonnenekkel el tudnak bánni.

— És tudod, mi az eredmény? Ebben a pillanatban is folyik ellenük a hajsza, mint az állatok ellen — lézerfegyverekkel, hiszen nincsenek pajzsaik. Egyszerűen kiirtják őket. És miért? Mert elbántak néhány Harkonnennel!

— Harkonnenek voltak, akiket megöltek? — kérdezte Halleck.

— Ezt hogy érted?

— Te nem hallottál róla, hogy állítólag sardaukarok is jöttek a Harkonnen-csapatokkal?

— Annyi mendemonda terjeng!

— De hát egy irtóhadjárat… ez nem vall a Harkonnenekre! Az irtóhadjárat pazarlás.

— Azt hiszem, amit látok — mondta Tuek. — Határozd el magad, harcos barátom! Én vagy a fremenek? Én menedéket ígérek neked, és lehetőséget arra, hogy leszámolj azokkal, akikkel mind a ketten le akarunk számolni. Ebben bizonyos lehetsz. A fremenek között csak űzött vadként élhetsz.

Halleck tétovázott. Rokonszenvet és bölcsességet érzett Tuek szavaiban, de valami megmagyarázhatatlan okból bizonytalankodott.

— Bízzál meg a tulajdon képességeidben — mondta Tuek. — Kinek a döntései vezették ki épségben a tieidet a harcból? A te döntéseid. Dönts hát!

— Meg kell lennie — mondta Halleck. — A herceg és a fia meghalt?

— A Harkonnenek biztosra veszik. Ha ilyesmiről van szó, én általában megbízom a Harkonnenekben. — Zord mosoly villant át Tuek arcán. — Ha másban nem is.

— Akkor hát legyen. — Halleck előrenyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, ráhajtott hüvelykujjal, a hagyományos gesztussal. — Neked adom a kardomat.

— Elfogadom.

— Akarod, hogy rábeszéljem az embereimet is?

— Megengeded, hogy önállóan határozzanak?

— Eddig követtek engem, de a legtöbbjük a Caladanra való, és az Arrakis nem az, aminek képzelték. Mindenüket elveszítették itt, csak az életük maradt meg. Úgy gondolom, hogy most már határozzanak ők maguk.

— Most nem szabad meginognod — mondta Tuek. — Eddig is követtek téged.

— Szükséged van rájuk, igaz?

— Mindig hasznát tudjuk venni a tapasztalt harcosoknak… az ilyen időkben jobban, mint bármikor.

— Elfogadtad a kardomat. Kívánod, hogy rábeszéljem őket?

— Azt hiszem, maguktól is követni fognak, Gurney Halleck.

— Reméljük.

— Reméljük bizony.

— Tehát magam dönthetek ebben?

— Magad dönthetsz.

Halleck feltápászkodott a kagylóülésből, érezte, hogy még ez a kis erőfeszítés is mennyit fölemésztett megmaradt energiájából.

— Most egyelőre megnézem a szállásukat, és hogy jól vannak-e — mondta.

— Beszélj a szállásmesteremmel — mondta Tuek. — Drisq a neve. Mondd meg neki, hogy az a kívánságom, bánjon jól velük. Nemsokára átmegyek hozzátok én is. Először intézkednem kell néhány induló fűszerszállítmány dolgában.

— A vagyon előtt nincsen zárt ajtó — jegyezte meg Halleck.

— Nincsen — mondta Tuek. — A zűrzavaros időszak ritka jó üzleti lehetőséget kínál nekünk.

Halleck biccentett, aztán hallotta a halk remegést, érezte az enyhe légáramlást, ahogy kinyílt mellette egy nehéz ajtó. Megfordult, lehajolt, hogy ne üsse be a fejét, és kibújt rajta.

A gyülekezőhelyiségben találta magát, amelyen előzőleg átvezették őt és az embereit Tuek társai. Hosszú, meglehetősen szűk barlangszakasz volt, amelyet emberi kéz vágott ki a kőzetből. A felület simasága arról árulkodott, hogy sugárvágókat használtak. A mennyezet elég magasra emelkedett ahhoz, hogy folytassa a szikla eredeti ívét, és fölszállhassanak a belső légáramlatok. Fegyverállványok és öltözőszekrények álltak a falak mentén.

Halleck némi büszkeséggel látta, hogy azok az emberei, akik még meg tudtak állni a lábukon, álltak — nem látszott rajtuk a kimerültség vagy a legyőzöttség lankadtsága. A csempészek egészségügyisei járkáltak közöttük, ellátták a sebesülteket. Balra egy részen a hordágyon fekvők sorakoztak, mindegyik sebesült mellett egy Atreides-egyenruhás bajtársa.

Az Atreides-hagyomány — „Mi gondját viseljük a mieinknek!” — sziklaszilárdan kitartott, gondolta Halleck.

Egyik hadnagya odajött hozzá, kezében Halleck kilenchúrú balisetje, tok nélkül. A férfi feszesen tisztelgett, és azt mondta:

— Uram, az itteni egészségügyisek azt mondják, Mattain nem tudnak segíteni! Nincs itt sem csont—, sem szervraktáruk, csak segélyfölszerelésük. Mattai a végét járja, és szeretne kérni valamit tőled.

— Mit?

A másik odanyújtotta a balisetet.

— Mattai szeretné, ha egy dallal könnyítenéd meg a távozását, uram. Azt mondja, tudod, melyik az… már épp elégszer kérte tőled. — Nagyot nyelt. — Az a címe: Kedvesem. Ha meg…

— Igen. — Halleck elvette a balisetet, kipattintotta a pengetőt a helyétől. Halkan megzendítette a hangszert, rájött, hogy valaki már fölhangolta. Valami égető érzés volt a szemében, de elhessegette a gondolataiból, ahogy hosszú lépteivel megindult bal felé, keze laza mozdulatokkal pengette a dal akkordjait, arcára könnyed mosolyt kényszerített.

Néhány embere és egy felcser hajolt az egyik hordágy fölé. Ahogy Halleck a közelükbe ért, az egyik halkan énekelni kezdett, könnyed biztonsággal szólalt meg az ismerős ellenszólam.

Az énekes elhallgatott, kinyúlt bekötözött karjával, lecsukta a hordágyon fekvő férfi szemét.

Halleck megpendített még egy utolsó akkordot a baliseten, és azt gondolta: Most már csak hetvenhárman vagyunk.

Paul a cirkosátor előtt állt. Késő délután volt. A sziklahasadékra, ahol fölverte reggel a sátrat, mély árnyék borult. Paul elnézett a sivatag fölött a távoli sziklafal felé, és azon töprengett, fölébressze-e a sátorban alvó anyját.

A szeme előtt egymást követte a dűnék végtelen sora. A lenyugvó nap lapos fényében sötét, éjfekete árnyékokat vetettek.

És ez a laposság…

Tudata valami magas után kutatott a tájban. De nem talált igazi magasságot a láthatáron, a hőségtől vibráló levegőben — sem virágot vagy más lágyan himbálózó dolgot, amely a szellő járását jelezte volna… csak a dűnéket látta, és azt a messzi sziklavonulatot az ezüstöskék égbolt alatt.

És ha nincs ott semmiféle elhagyott kísérleti állomás? tűnődött. Ha nincsenek ott fremenek sem, és azok a növények csak véletlenül nőttek ki?

A sátor mélyén Jessica fölébredt, a hátára fordult, az átlátszó végablakon kisandított Paulra. A fia háttal állt neki, és volt valami a tartásában, ami az apjára emlékeztetett. Jessica érezte, hogy feltolul benne a fájdalom, és elfordult.

Valamivel később megigazította a cirkoruháját, felfrissítette magát egy kis vízzel a sátor gyűjtőzsebéből, aztán kimászott, megállt, nagyot nyújtózkodott, hogy kikergesse az álmot az izmaiból.

Paul nem fordult hátra, úgy szólalt meg:

— Azon kapom magam, hogy élvezem ezt a nyugalmat.

Mennyire rááll az elme a környezetre, gondolta Jessica. Az eszébe jutott egy Bene Gesserit-gondolat: „Az elme, ha nagy nyomás nehezedik rá, egyaránt kitérhet pozitív és negatív irányba is: fölfelé vagy lefelé. Úgy képzeljétek el, mint egy spektrumot, amelynek a negatív végén az öntudatlanság van, a pozitív végén pedig a hipertudat. És azt, hogy nagy megterhelés esetén merre mozdul el az elme, erősen befolyásolja a kiképzése.”

— Egészen jól el lehetne élni itt — mondta Paul.

Jessica megpróbálta a fia szemével nézni a sivatagot, tudomásul venni mindazokat a veszélyeket, viszontagságokat, amelyeket ezen a bolygón magától értetődőnek fogadtak el, és azon tűnődött, miféle jövőt láthatott benne Paul. Az ember, egyedül lehetne itt, a sivatagban, gondolta, nem kellene lesnie, hogy kijár a nyomában, nem kellene rettegnie az üldözőitől.

Odalépett Paul mellé, fölemelte a látcsövét, beállította az olajlencséket, szemügyre vette a szemközti sziklavonulatot. Igen, saguaro látszott a hasadékokban, és más bogáncsszerűségek… És mintha alacsony növésű, sárgászöld fű is derengett volna az árnyékban.

— Tábort bontunk — mondta Paul.

Jessica bólintott. Odament a hasadék szájához, ahonnan végig tudott tekinteni a sivatagon, és balra fordította a látcsövet. Egy sóteknő fehérlett ott szemkápráztatón, a szélén piszkossárga szegéllyel — fehér folt idekint a pusztaságban, ahol a fehérség a halált jelentette. Az a teknő azonban másvalamiről árulkodott: vízről! Egyszer, valamikor régen víz folyt annak a kápráztató fehérségnek a helyén! Leeresztette a látcsövet, megigazgatta magán a burnuszt, hallgatta egy pillanatig Paul motoszkálását.

Egyre lejjebb süllyedt a nap. Árnyékok nyúltak át a sóteknőn. Lángoló színorgia tört ki a lemenő nap körül a látóhatáron. Aztán a színek összehúzódtak, elszürkültek, mintha az este végigtapogatta volna a homokot. Szénfekete árnyékok terjengtek mindenütt, aztán rászakadt a sűrű éj a sivatagra.

Csillagok!

Jessica fölnézett a csillagokra, megérezte maga mellett Pault, ahogy odalépett. Mintha az egész sivatagi éjszaka Fölfelé mozdult volna, mintha a csillagok felé emelkedett volna. Eltűnt a nappal nyomasztó súlya. Könnyű szellő cirógatta meg Jessica arcát.

— Nemsokára feljön az első hold — mondta Paul. — Összecsomagoltam, és elhelyeztem a dobolót is.

Örökre elveszhetünk ebben a pokolpusztában, gondolta Jessica. És senki sem tudja meg, mi lett a sorsunk.

Az esti szél homokpermetet sodort magával; érdesen súrolta Jessica arcát, fahéjszagot hozott — illatok permete a sötétben.

— Érzed? — kérdezte Paul.

— Még a szűrőn át is — mondta Jessica. — Egy vagyon. De kaphatsz-e érte vizet? — Átmutatott a medence túloldalára. — Nem látni odaát fényeket…

— Ha vannak ott fremenek, akkor a sziklák mögötti védett helyen lehet a sziecsük — mondta a fia.

Ezüst tócsa jelent meg a látóhatáron jobbra: az első hold. Lassan kiemelkedett, tisztán látszott rajta a tenyérmintázat. Jessica a fényben ezüstfehéren elterülő homoktengert fürkészte.

— A hasadék legmélyebb részére állítottam be a dobolót — mondta Paul. — Miután meggyújtom a kanócát, körülbelül harminc percünk lesz.

— Harminc percünk?

— Mielőtt elkezdi hívni a… férget.

— Értem. Éntőlem indulhatunk.

Paul ellépett mellőle, Jessica hallotta, hogy visszamegy a sziklák közé.

Alagút ez az éjszaka, gondolta, a holnapba vezető sötét lyuk… Ha ugyan van nekünk holnapunk. Megrázta a fejét. Most minek ez a beteges borúlátás? Ennél jobb kiképzést kaptam!

Paul visszajött, fölvette a csomagot, elindult lefelé, lement az első nagy, lapos dűnéig, ott bevárta az anyját, fülelt a lépteire, ahogy leereszkedett mögötte. Hallgatta a hűvös, szemerkélő kis neszeket, ahogy a sivatag a maga rejtjeleivel betűzte, hogy egyelőre nincs mitől félni.

— Ritmus nélkül kell járnunk — mondta Paul, és felidézte emlékezetében a képet, ahogy az emberalakok haladnak a homoktengeren… a jövőlátó emlékképét és a valóságosat is.

— Figyelj, megmutatom — mondta. — Így járnak a fremenek a sivatagban.

Kilépett a dűne szél felőli oldalára, követte a hajlatát, vontatottan haladt előre.

Jessica tíz lépésen át figyelte, aztán utánaindult. Fölfogta az értelmét: a lépéseiknek úgy kell hangzaniuk, mint a homok természetes moccanásainak, csuszamlásainak… mint a szélnek. Az izmai azonban tiltakoztak ez ellen a természetellenes, szaggatott ütem ellen: lép… húz… csusszan… lép… lép… vár… húz… lép…

Az idő lelassult körülöttük. Szemben a sziklavonulat nem került közelebb. A mögöttük levő ugyanúgy tornyosult.

— Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!

Dobolás hallatszott mögülük, a sziklák közül.

— Beindult! — sziszegte Paul.

A dobolás folytatódott, erőlködniük kellett, hogy a járásuk ne vegye át a ritmusát.

Mintha holdsütötte tálban lépkedtek volna, amelybe egyenletes távolságokban lyukakat ütött a doboló. Föl-le az egymás után sorjázó dűnéken: lép… húz… vár… lép… Át a kavicsokon, melyek elgörögtek a lábuk alatt: húz… vár… lép…

És közben minden idegszálukkal egy összetéveszthetetlen sziszegésre füleltek.

Amikor megjött a hang, olyan halkan indult, hogy elnyomta saját csoszogásuk nesze. De erősödött… egyre hangosodott… nyugat felől.

Dömm… dömm… dömm… dömm… — szólt a doboló.

A közeledő sziszegés belehasított mögöttük az éjszakába. Menet közben hátranéztek, meglátták a sziklák felé tartó féreg hatalmas hullámdombját.

— Ne állj meg — suttogta Paul. — Ne nézz hátra!

Recsegő-ropogó-dörgő hangorkán hallatszott a sziklamenedék felől, amelyet maguk mögött hagytak. Lavinaként zúdult utánuk a dübörgés.

— Ne állj meg! — ismételte meg Paul.

Látta, hogy elérték azt a jeltelen pontot a két sziklafal között — az egyik előttük, a másik mögöttük —, ahonnan mind a kettő egyformán távolinak látszott.

És mögöttük még mindig uralta az éjszakát az a sziklaszaggató, eszeveszett hangzavar.

Mentek tovább, tovább, tovább… Az izmaik már egyenletesen sajogtak, úgy érezték, ez mindig így lesz, de Paul látta, hogy előttük az a hívogató sziklavonulat lassan-lassan magasodni kezd.

Jessica se látott, se hallott, úgy haladt előre, tisztában volt vele, hogy csak az akaratereje viszi tovább. Fájt a szája a szárazságtól, de a háta mögül hallatszó hangok megértették vele, hogy most nem állhat meg egyet kortyolni a cirkoruha gyűjtőzsebéből.

Dömm… dömm…

A hátuk mögött újult erővel tört ki a tombolás, elnyomta a doboló hangját.

Aztán — csend lett!

— Gyorsabban — suttogta Paul.

Jessica bólintott. Tudta, hogy a fia nem látja a mozdulatot, neki magának volt szüksége rá, így közölte magával, hogy többet kell követelnie a máris a végsőkig kifacsart izmoktól. Ez a természetellenes mozgás…

A biztonságot ígérő sziklafal előttük már felmagasodott a csillagokig. Paul látta, hogy sima homokmező nyúlik az aljáig. Rálépett, fáradt lába megbotlott, önkéntelenül megtámasztotta magát előrenyújtott másik lábával…

Visszhangzó döndülés rázta meg körülöttük a homokot.

Paul megingott, kettőt lépett oldalvást.

Bumm! Bumm!

— Dobhomok! — sziszegte Jessica.

Paul visszanyerte az egyensúlyát. Körültekintett; egyetlen pillantással végignézett a környező homokon, a kétszáz méternyire emelkedő sziklavonulaton…

Sziszegő, surrogó hangot hallott a hátuk mögött mintha szél támadt volna fel, mintha szökőár közeledett volna egy láthatatlan tengeren.

— Fussunk! — sikoltotta Jessica. — Paul, fussunk!

Futásnak eredtek.

Lábuk alatt döngött a dobhomok. Aztán kiértek belőle, nagy szemű kavicson rohantak. A futás először megkönnyebbülés volt az izmaiknak, felszabadulás a szokatlan, ritmustalan kínlódásból. Ez már érthető mozgás volt. Ebben már volt ritmus. A homok, a kavics azonban visszafogta a lábukat. És a féreg sziszegő közeledésének hangja már viharként tombolt körülöttük.

Jessica megbotlott, térdre esett. Most már nem érzett mást, csak a fáradtságot, a hangot, a félelmet.

Paul fölrántotta.

Továbbrohantak, kéz a kézben.

Vékony pózna meredt ki a homokból előttük. Elrohantak mellette, megláttak még egyet.

Jessica tudatába csak akkor hatolt el a látvány, amikor már maguk mögött hagyták.

Aztán egy újabb pózna — szél marta felülettel állt ki egy sziklahasadékból.

Még egy.

Szikla!

Jessica a talpán érezte meg, megütötte a rugalmatlan felület.

A szilárd talajon új erőre kapott.

Mély hasadék függőleges árnyéka nyúlt fölfelé, befelé az előttük levő sziklába. Arra iramodtak, bepréselődtek a keskeny résbe.

Mögöttük elhallgatott a féreg haladásának sziszegése.

Jessica és Paul megfordult, kikémlelt a sivatag felé.

Ahol a dűnék kezdődtek, körülbelül ötvenméternyire tőlük a sziklaalapzat szélénél ezüstös, szürke ív domborodott ki a sivatagból; homokfolyókat, porfellegeket lökött szét maga körül. Egyre magasabbra emelkedett, aztán óriási, keresgélő szájjá alakult. A kerek, feketén tátongó lyuk szélén megcsillant a holdfény.

A szája keskeny rés felé ingott, ahol Paul és Jessica kucorgott. Fahéjszag tépte az orrukat. A holdfény villogott a kristályként tündöklő fogakon.

Előre-hátra ingott a gigászi száj.

Paul visszafojtotta a lélegzetét.

Jessica dermedten bámult.

Keményen összpontosítania kellett minden Bene Gesserit-tudását, hogy legyűrje magában az elemi rettegést, elfojtsa a mindent elárasztani akaró félelmet, mely mintha az emberfaj közös emlékezetéből táplálkozott volna.

Paul viszont szinte föllelkesült. Valamelyik előző pillanatban átlépett egy időhatáron, újabb ismeretlen területre hatolt be. Sötétséget érzékelt maga előtt, lelki szeme semmit sem tudott kivenni. Mintha valamelyik lépésével egy kútba lépett volna… vagy egy olyan hullámvölgybe, ahonnan a jövőt nem lehetett látni. A tájkép alapjaiban megváltozott.

Ennek az idősötétségnek az érzése azonban nem volt kellemetlen, sőt rendkívüli módon megélesítette többi érzékszervét. Akaratlanul is regisztrálta minden regisztrálható jegyét a homokból kiemelkedő, őrá vadászó lénynek. A szája nagyjából nyolc méter átmérőjű lehetett… a szélén villogtak a kriszkés alakú, ívelt kristályfogak… a mélyéből kitóduló lélegzetben fahéj kavargott, bonyolult aldehidek… savak…

A féreg kioltotta a holdfényt, ahogy végigsöpörte a sziklát fölöttük. Apró kövek; homok zuhogott le szűk búvóhelyükre:

Paul hátrább nyomta az anyját.

Fahéj!

Körülvette, elárasztotta a szaga.

Mi köze a féregnek a fűszerhez, a melanzshoz? kérdezte magában. És eszébe jutott, hogy egyszer Kynes valami szándékolatlan, homályos célzást tett a féreg és a fűszer kapcsolatára.

BUMMMMMM!

Mintha mennydörgés hangja ütötte volna meg a fülüket valahonnan a messzeségből, jobb felől.

És még egyszer: BUMMMMM!

A féreg visszahúzódott a homokra, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, kristályfogain vibráló hálót szőtt a holdfény.

Dömm! Dömm! Dömm! Dömm!

Egy másik doboló! gondolta Paul.

Jobb felől szólt ez is.

A féreg teste megremegett. Még jobban visszahúzódott a homokba. Most már csak egy kidomborodó ív látszott, mint egy félig eltemetett harang öble, a dűnék fölé emelkedő alagútnyílás.

Surrogott a homok.

A lény még mélyebbre süllyedt, visszahúzódott, megfordult. Aztán csak a homokhullám látszott, amely nagy ívben elgördült két dűne között.

Paul kilépett a sziklahasadékból.

Nézte, ahogy a homokhullám egyre kisebbedik a pusztaságban, ahogy robog az újabb dobolóhívás felé.

Jessica is kijött, hallgatta: Dömm… dömm… dömm… dömm… dömm…

Kisvártatva elhallgatott.

Paul előkotorta a cirkocsövet, kortyolt egyet a recirkuláltatott vízből.

Jessica nézte, mit csinál, de úgy érezte, kiürítette az agyát a fáradtság és a rémület utóhatása.

— Biztosan elment? — suttogta.

— Valaki elhívta — mondta Paul. — A fremenek.

Jessica lassan összeszedte magát.

— Mekkora volt…!

— A másik, amelyik megette a topterünket, még nagyobb volt.

— Biztos vagy benne, hogy a fremenek hívták el?

— Dobolót használtak.

— Miért segítenének nekünk?

— Lehet, hogy nem nekünk segítettek. Lehet, hogy csak hívtak egy férget.

— Miért?

A válasz ott lappangott Paul tudatának mélyén, de nem volt hajlandó előjönni. A lelki szeme előtt megvillant valami, aminek köze van a csomagjukban levő teleszkópos, kampós botokhoz, a „mesterhorgokhoz”.

— Miért hívnának oda egy férget? — kérdezte Jessica.

Paulon egy leheletnyi félelem suhant át. Erőt vett magán, elfordult az anyjától, fölnézett a sziklára.

— Jó volna, ha még napvilág előtt följutnánk oda — mondta, és felmutatott. — Nézd, ugyanolyan póznák, mint amelyek mellett eljöttünk!

Jessica odanézett, meglátta a póznákat, a szél marta jelzőkarókat, és kivette egy keskeny párkány vonalát, amely magasan fölöttük belekanyarodott egy hasadékba.

— A sziklára fölvezető utat jelzik — mondta Paul. Megigazította a vállán a csomagot, föllépdelt a párkány kezdetéig, mászni kezdett rajta fölfelé.

Jessica várt még egy pillanatig, pihent, összeszedte az erejét; aztán utánaeredt.

Lassan kapaszkodtak fölfelé, követték a jelzőkarókat, amíg a párkány már csak keskeny peremmé szűkült össze egy sötét hasadék szájában.

Paul előredugta a fejét, bekémlelt a sötétségbe: Érezte, hogy bizonytalan lábon áll a keskeny peremen, de lassú óvatosságot kényszerített magára. Csak a sötétség nézett vissza a hasadékból, amely felnyúlt a magasba, fönt benéztek rajta a csillagok. Paul fülelt, de csak azokat a hangokat hallotta, amelyekre számított: a homok gyönge zizzenését, egy rovar pillanatnyi zümmögését, valami apró állatka iramodó lépteit. Lábával beletaposott a hasadék sötétjébe, a homok érdes felszíne alatt követ érzett. Lassan beóvakodott, intett az anyjának, hogy menjen utána. Megragadta Jessica köpenyének egy laza redőjét, átsegítette a peremen.

Fölnéztek a két sziklafal között fénylő csillagokra. Paul csak ködös, szürke mozgásként érzékelte az anyját maga mellett.

— Kár, hogy kockázatos volna fényt gyújtani — suttogta.

— Nemcsak a szemünkkel érzékelünk — mondta Jessica.

Paul előrecsúsztatta a lábát, ráhelyezte a súlyát, előretapogatózott a másik lábával, akadályt érzett. Fölemelte a lábát, lépcsőfokot talált, föllépett rá. Hátranyúlt, kitapogatta az anyja karját, megrántotta a ruháját, hogy kövesse.

Újabb lépcsőfok.

— Fölvezet, azt hiszem — suttogta Paul.

Alacsony, egyenletes lépcsőfokok, gondolta Jessica. Emberkéz faragta ki, semmi kétség.

Követte Paul előtte mozgó, elmosódott árnyát, a lábával tapogatta ki a lépcsőket. A sziklafalak egyre összébb szorultak, míg végül a válla már szinte súrolta őket. A lépcső egy körülbelül húsz méter hosszú, vízszintes fenekű bevágásba torkollott, az pedig sekély, holdsütötte medencére nyílt.

Paul kilépett a medence peremére.

— Milyen szép hely! — suttogta.

Az egy lépéssel mögötte álló Jessica csak néma egyetértéssel nézett maga elé.

A fáradtsága ellenére, az irritáló csövek, orrdugók, a cirkoruhába zártság ellenére, a félelme és a kínzó kimerültsége ellenére Jessicát lenyűgözte a medence szépsége. Csak állt és bámulta.

— Meseország — suttogta Paul.

Jessica bólintott.

Sivatagi növények sokasága terült el előttük, cserjék, kaktuszok, apró bokrok levelei remegtek a holdfényben. A környező sziklafal gyűrűje sötét volt a bal oldalon, holdfénytől ezüstös a jobb oldalon.

— Ez biztosan a fremeneké — mondta Paul.

— Ennyi növényt csak emberek tarthatnak életben — mondta egyetértően az anyja. Levette a cirkoruha gyűjtőzsebének csövéről a kupakot, kiszívott egy kortyot. Langyos, kissé fanyar ízű nedvesség ömlött le a torkán, érezte, hogy fölfrissíti. A kupak alatt homokszemcsék zizzentek meg, ahogy visszatette.

Paul valami mozgást érzékelt jobbra, lent a medence ívelt fenekén. Fürkésző tekintettel szemügyre vette a szömörcebokrok alatti sima homokfelületet, amelyet ék alakú holdfényfolt vágott át, ott látszott az apró mozgások egymásutánja: hip-hopp, topp, tipi-topp, hip, hip-hip-hopp!

— Ugróegerek! — suttogta Paul.

Hip-hopp-hopp! Be az árnyak közé, ki a holdfényre.

Valami hangtalanul elvágódott a szemük előtt, be az egerek közé. Vékonyka sivítás hallatszott, aztán egy kísérteties szürke madáralak lebbent el a medence fölött, a karmaiban sötét kis árny.

Kellett ez a figyelmeztetés, gondolta Jessica.

Paul továbbra is a medencét fürkészte. Mélyet lélegzett, megérezte a zsálya lágyan átható, mély illatát, ahogy feléjük úszott az éjszakai levegőben. Az a ragadozó madár… Paul szemében a sivatag mentalitásának megtestesítője volt. A megjelenése nyomán olyan némaság telepedett a medencére, hogy a tejfehér holdfény szinte hallhatóan áradt szét a saguaro nyúlánk kórói, a castilleja ágai között, szinte zümmögött a fény, alapvetőbb harmónia volt benne, mint Paul univerzumának bármely más zenéjében.

— Keressünk helyet a sátornak — mondta. — Holnap majd megpróbáljuk megkeresni azokat a fremeneket, akik…

— Aki ide betolakodik, az rendszerint megbánja, amikor megtalálja a fremeneket!

Zengő, férfias hang volt, pattogó szavai szétoszlatták a pillanat varázsát. Jobbról, fentről jött.

— Nem érdemes futással próbálkoznotok, betolakodók — mondta a hang, ahogy Paul vissza akart ugrani a hasadékba. — A futással csak elfecsérlitek a testetek vizét.

A testünk, a húsunk víztartalmára fáj a foguk! gondolta Jessica. Izmai kilöktek magukból minden fáradtságot, ugrásra készen, simán megfeszültek, anélkül hogy a külső szemlélő észrevehette volna. Pontosan bemérte a hang forrását, és arra gondolt: Micsoda lopózni tudás! Semmi neszt nem hallottam! Rájött, hogy a hang tulajdonosa csak apró neszeket keltett, természetes sivatagi neszeket…

Egy másik hang szólalt meg a medence túlsó pereméről, bal kéz felől:

— Végezz gyorsan, Stil! Vegyük át a vizüket, és gyerünk tovább! Így is kevés időnk van hajnalig!

Paul, akinek veszélyhelyzetekben még nem voltak olyan fejlett reflexei, mint az anyjának, szégyent érzett, hogy az előbb megdermedt és hátra akart ugrani, hogy a pillanatnyi ijedtség eltompította a képességeit. Most erővel kényszerítette magát, hogy engedelmeskedjék anyja tanításának: elengedte magát, aztán a látszaternyedtségből átsimultak izmai abba az állapotba, amelyből megfeszített rugóként bármely irányba kivágódhattak.

Így is érezte azonban magában a félelem nyomait, és tudta, honnan ered a félelme. Ez itt az idő vakfoltja volt, ezt a jövőt egyszer sem látta még… és vad fremenek vették körül őket, akiket csak egyvalami érdekelt: a két védtelen testben rejlő víz.

A férfi átmászott egy dűne tetején. Porszem volt csak a déli nap perzselő fényözönében. A testét csak egy csappaköpeny szakadt maradványai fedték, a hőség szabadon áradt be a rongyok között. A csuklya hiányzott a köpenyről, szemlátomást letépték, de a férfi egy rongydarabból turbánfélét tekert a feje köré. Seszínű hajtincsek kandikáltak ki alóla, ugyanolyan seszínűek, mint a ritkás szakáll és a bozontos szemöldök. A csupakék szem alatt sötét folt maradványai húzódtak le az arcára. A bajuszán, szakállán lelapult, összetapadt rész mutatta, hol vezetett le a cirkoruha csöve az orrától a gyűjtőzsebekhez.

A férfi mozgása megállt a dűne gerincén, előrenyújtott karja rásimult a lejtőre maga előtt. Alvadt vér látszott a hátán, a karján, a lábán. Sárgásszürke homok tapadt sávokban a sebekbe. Lassan maga alá húzta a kezét, feltápászkodott, imbolyogva megállt a lábán. Még ebben a szinte véletlenszerű aktusban is megmaradta nyoma a pontos mozgásnak.

— Én Liet-Kynes vagyok — szólalt meg, az üres szemhatárhoz intézve szavait. A hangja csak rekedt torzképe volt egykori átható erejének. — Ő Császári Fensége Planetológusa vagyok — suttogta —, az Arrakis ökológusa. Én vagyok a sáfára ennek a földnek!

Megingott, lebukott a szél felőli oldal kérges felszínére. Keze erőtlenül belemarkolt a homokba.

Én vagyok a sáfára ennek a földnek, gondolta.

Tudta, hogy félig delíriumos állapotban van, tudta, hogy be kellene ásnia magát a homokba, megkeresni a viszonylag hűs alsó réteget, és beletemetkeznie. De még mindig jól érezte azt az avas, édeskés észterszagot, amely azt jelezte, hogy valahol ott a homok alatt fűszerkovász lappang. Kynes jobban tudta, milyen veszélyt rejt ez magában, mint akármelyik fremen. Ha már érezni lehetett a fűszerkovász szagát, az azt jelentette, hogy a mélyben a gázok nyomása a robbanás felé közelít. El kellett tűnnie innen!

Keze erőtlenül kotorászott a dűne felszínén.

Gondolat áradt szét az agyában tisztán, világosan: Egy bolygó igazi gazdagsága a természetben rejlik, abban, hogy ki tudjuk venni a részünket a civilizációnak abból az alapforrásából — a mezőgazdaságból.

És az is az eszébe jutott, milyen furcsa, hogy az agy, amely hosszú ideig mindig csak egy vágányon haladt, most nem tud letérni arról a vágányról. A Harkonnen-katonák itt hagyták a sivatag közepén víz és cirkoruha nélkül, hogy majd végezzen vele egy féreg, ha a sivatag nem végez vele. Mulattatta őket, hogy nem ők ölik meg, hanem lassan szorítja ki belőle az életet a bolygó személytelen keze.

A Harkonnenek sohasem ölték meg szívesen a fremeneket, gondolta magában. Nem adjuk könnyen az életünket. Nekem is halottnak kellene már lennem… halott is leszek nemsokára… de az utolsó pillanatig megmaradok ökológusnak.

— Az ökológia legmagasabb rendű feladata az, hogy számolni tudjon a következményekkel.

Kynest megdöbbentette a hang, mert fölismerte, és jól tudta, hogy a tulajdonosa már nem él. Az apja hangja volt — az apjáé, aki őelőtte volt itt planetológus, és réges-régen az életét vesztette, amikor beomlott a Mészmedence.

— Szép kis pácba kerültél, fiam — folytatta az apja. — Tudhattad volna, milyen következményekkel jár, hogy segíteni próbáltál annak a hercegfiúnak.

Ez már a delírium, gondolta Kynes.

Mintha jobbról jött volna a hang. Kynes arra fordította az arcát az érdes homokban, kimeresztette a szemét, de nem látott mást, csak az elnyúló homoklejtőt, amely vibrált a tűző napsütésben fölszálló légörvényektől.

— Minél több az élet egy rendszerben, annál több helyet talál magának az újabb élet — mondta az apja. Most bal felől jött a hang, a feje mögül.

Miért nem marad egy helyben? kérdezte magában Kynes. Nem akarja, hogy meglássam?

— Az élet fokozza a környezet életfenntartó képességét — folytatta az apja. — Az élet révén könnyebben hozzáférhetővé válnak a szükséges tápanyagok. Több energiát köt meg a rendszer a szervezetek közötti kémiai kölcsönhatás révén.

Miért lovagol egyre csak ugyanazon? kérdezte magában Kynes. Ezt már tízéves koromra tudtam!

Körözni kezdtek fölötte a sivatagi sólymok, amelyek ezen a vidéken dögevők is voltak, mint a legtöbb állat. Kynes látta, hogy egy árnyék villan el a keze mellett, nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét, felnézett a magasba. Homályos szürkeségnek rémlettek a madarak az ezüstkék égbolton — fölötte lebegő, távoli korompelyheknek.

— Nekünk átfogóan kell gondolkodnunk — mondta az apja. — A bolygóméretű problémákat nem lehet éles vonalakkal körülhatárolni. A planetológiának nincsenek kész receptjei.

Mit akar mondani? tűnődött Kynes. Elkerülte volna a figyelmemet valami következmény?

Visszaejtette az arcát a forró homokba, megcsapta a fűszerkovász és az áthevült kőzet szaga. Agya valamelyik tiszta logikájú zugában megfogalmazódott egy gondolat: Dögevő madarak vannak fölöttem. Talán a fremenjeim észreveszik őket, és idejönnek körülnézni.

— A gyakorló planetológus legfontosabb eszközei az emberi lények — mondta a hang. — Terjeszteni kell köztük az ökológiai ismereteket és szemléletet. Ezért alkottam meg ezt a teljesen új ökológiai jelölésrendszert.

Azt ismétli meg, amit gyerekkoromban mondott el nekem, gondolta Kynes.

Mintha valami enyhe hűvösséget érzett volna, de abból a logikus zugból kiszólt az ész hangja: Nincs rajtad cirkoruha, és fölhevültél; a nap kiégeti a nedvességet a testedből.

Ujjai erőtlenül kaparászták a homokot.

Még egy cirkoruhát sem hagytak!

— A levegő nedvességtartalma segít meggátolni, hogy túl gyors legyen az élő szervezetek kipárolgása — mondta az apja.

Miért ismételgeti, ami nyilvánvaló? tűnődött Kynes.

Megpróbálta maga elé idézni a páradús levegőt, hogy fű borítja ezt a dűnét… nyílt vízfelszín valahol a mélyben, hosszú csatorna, a nyílt víztükörben az ég tükröződik, ahogy legfeljebb szövegillusztrációkon látni. Nyílt vízfelszín… öntözővíz… az eszébe jutott, hogy az érlelődés idején egy hektárnyi föld öntözéséhez ötezer köbméter víz kellene…

— Az első célunk az Arrakison — mondta az apja — a füves vidékek létrehozása. A szárazságtűrő, csenevész módosulatokkal kezdjük majd. Amikor már a füves vidékek megkötöttek valamennyi vizet, továbbléphetünk, telepíthetünk erdőket a felföldön, aztán kialakíthatunk néhány nyílt vízterületet is — kezdetben csak kicsiket — úgy, hogy az uralkodó szélirányban szélcsapdákat, párakondenzátorokat helyezünk el, hogy felfogják a vizet, amelyet elragad a szél. Ki kell majd alakítanunk az igazi sirokkót, a nedves szelet, de a szélcsapdákról sohasem fogunk tudni lemondani.

Folyton csak magyaráz, gondolta Kynes. Miért nem fogja már be a száját? Nem látja, hogy haldoklom?

— Meg is halsz nemsokára — mondta az apja —, ha nem mész el a buborék fölül, amely pontosan alattad növekszik most a mélyben. Ott van, jól tudod! Érzed a fűszerkovász gázainak a szagát. Tudod, hogy a kismesterek már kezdik beleereszteni a vizüket a kovászba.

Őrjítő volt a gondolat, hogy ott van alatta az a víz. Most tisztán látta maga előtt — ahogy elzárták a lyukacsos kőzetben a szívós, félig növény, félig állat kismesterek, és látta a keskeny hasadékot, amelyen át hűvös áramban folyik le a víz, a kristálytiszta, folyékony, üdítő víz, egyenesen bele a…

A fűszerkovászba!

Beszívta a levegőt, érezte az avas, édeskés szagot Most sokkal erősebb volt, mint korábban.

Kynes térdre tápászkodott, madárvijjogást hallott riadt szárnycsapkodást.

Ez fűszersivatag, gondolta. Még fényes nappal is lennie kell itt valahol fremeneknek. Biztosan észreveszik a madarakat, és megnézik, mi van itt.

— Az állati lét szükségszerű része a helyváltoztatás — mondta az apja. — A nomád népek ugyanennek a szükségszerűségnek engedelmeskednek. A mozgásuk ahhoz igazodik, hogy hol lelhetik fel a szükséges vizet, táplálékot, ásványi anyagokat. Nekünk most irányítanunk kell ezt a mozgást, a mi céljainkhoz hangolni.

— Fogd be a szád, öreg — mormolta Kynes.

— Olyasvalamit kell véghezvinnünk az Arrakison, amit bolygóméretben még sohasem kíséreltek meg — mondta az apja. — Ökológiai teremtő erőként kell felhasználnunk az embert, az embernek kell elültetnie itt a viszonyokhoz alkalmazkodott földi életformákat: itt egy növényt, ott egy állatot, amott saját magát, hogy átalakítsa a víz körforgását, hogy új tájképet hozzon létre apránként.

— Hallgass már! — hörögte Kynes.

— A mozgások iránya vezetett először a nyomára a férgek és a fűszer kapcsolatának — mondta az apja.

Egy féreg! gondolta Kynes hirtelen föltámadó reménnyel. Amikor ez a buborék kirobban, biztosan megjelenik itt egy mester. De nincs horgom. Hogy szállhatnék föl egy nagy példányra mesterhorog nélkül?

Érezte, hogy a tehetetlen düh a kevés megmaradt erejét is fölemészti. Olyan közel volt a víz — legfeljebb százméternyire alatta; és biztos volt, hogy megjelenik a féreg, de nem tudta a felszínen tartani és használni!

Előrebukott a homokra, visszaesett a kis mélyedésbe, amelyet a mocorgása vájt. Forró homok égette a bal orcáját, de mintha messziről jött volna az érzés.

— Az arrakisi környezet beleépült az őshonos létformák evolúciós sémájába — mondta az apja. — Furcsa, hogy olyan kevesen voltak, akiknek nemcsak a fűszeren járt az eszük, hanem elgondolkodtak azon, hogy itt szinte ideális nitrogén-oxigén-szén-dioxid egyensúly áll fenn annak ellenére, hogy nincsen nagy kiterjedésű növénytakaró! A bolygó energia-körforgása tisztán látható és érthető — könyörtelen folyamat, de azért folyamat. Valahol hiányzik egy láncszem? Akkor is léteznie kell annak a láncszemnek! Igen sok olyan része van a tudománynak, amely nyilvánvalónak látszik, mihelyt megmagyarázzák. Én már jóval azelőtt tudtam, hogy a kismester létezik valahol a homok mélyén, hogy egyet is láttam volna.

— Kérlek, apám, ne prédikálj már — suttogta Kynes.

Egy sólyom rebbent a homokra, kinyújtott karja mellé. Kynes látta, hogy összecsukja a szárnyát, aztán félrehajtott fejjel szemügyre veszi. Összeszedte az erejét, ráhördült. A madár két ugrásnyit távolodott, de nem vette le róla a szemét.

— Az ember és művei mindig betegségként jelentek meg a bolygók felszínén — mondta az apja. — A természet igyekszik elbánni a betegségekkel, eltávolítani vagy elszigetelni őket, vagy a maga módján beépíteni őket a rendszerébe.

A sólyom leeresztette a fejét, szétnyitotta a szárnyát, megint összecsukta. Most a kinyújtott kézre összpontosult a figyelme.

Kynes rájött, hogy már nincs ereje elriasztani.

— A kölcsönös kifosztás, a rablógazdálkodás történelmi rendszere véget ér itt, az Arrakison — mondta az apja. — Nem lehet a végtelenségig elrabolni azt, amire szükséged van, tekintet nélkül az utánad jövőkre. Minden bolygó anyagi sajátságai beleíródnak gazdasági és politikai történelmébe. Itt van a szemünk előtt a történelem, és egyértelmű, hogy milyen utat kell követnünk.

Sohasem tudta abbahagynia prédikálást, gondolta Kynes. Az örökös prédikálást!

A sólyom közelebb szökkent Kynes kinyújtott kezéhez, először jobbra, aztán balra fordította a fejét, úgy méregette a szabadon levő húst.

— Az Arrakis monokultúrás bolygó — mondta az apja. — Egy terménye van, a fűszer. Ez a termény eltartja az uralkodó osztályt, amely úgy él, ahogy az uralkodó osztályok mindig is éltek, miközben alattuk a félemberek tömege félig rabszolgasorban tengődik a hulladékokon. A tömegekre és a hulladékokra kell fordítanod a figyelmedet. Sokkal értékesebbek, mint valaha is hitték volna!

— Nem érdekelsz, apám — suttogta Kynes. — Eredj innét!

Biztosan itt kell lennie valahol a közelben a fremenjeimnek, gondolta. És nem lehet, hogy ne vegyék észre a madarakat fölöttem. Meg fogják nézni, mi van itt, ha másért nem, azért, hátha nedvesség.

— Az arrakisi tömegek tudni fogják, hogy azon dolgozunk. hogy vízbőséget teremtsünk — mondta az apja. — A legtöbbjüknek persze csak valami többé-kevésbé misztikus elképzelése lesz róla, hogy miképpen akarjuk megvalósítani. Sokan, akik nem fogják föl a tömegarány problémáját, esetleg azt képzelhetik, hogy más, vízben bővelkedő bolygókról szállítjuk majd ide a vizet. Képzeljenek, amit akarnak, csak higgyenek bennünk!

A madár megint eggyel közelebb ugrott Kynes kinyújtott kezéhez. Mögötte két újabb sólyom ereszkedett le a homokra.

— A mi tömegeink között a vallásnak és a törvénynek egynek és ugyanannak kell lennie — folytatta az apja. — Az engedetlenségnek bűnnek kell lennie és vallási büntetést vonnia maga után. Ez kettős előnnyel jár majd: nagyobb engedelmességet és nagyobb bátorságot is eredményez. Mert nekünk, mint tudod, nem annyira az egyének bátorságára, mint az egész népesség bátorságára kell építenünk.

És hol az a népesség most, amikor a legnagyobb szükségem van rá? gondolta Kynes. Összeszedte minden erejét, egy ujjnyival közelebb moccantotta a kezét a legközelebbi sólyom felé. A madár hátraugrott a társai közé, és mindhárman fölrebbenésre készen lesték.

— A tervünk megvalósulása úgy fog festeni, mint egy természeti jelenség — mondta az apja. — Minden bolygón az élet hatalmas, szoros szövevény. A növényzet és az állatvilág változásait először az általunk irányított nyers fizikai erők fogják megszabni. Mihelyt azonban ezek a változások végbemennek, már maguk is meghatározó tényezőkké lesznek — és velük is számolnunk kell majd. De ne feledd el, hogy az energiafelületnek mindössze három százalékát kell megfelelő irányba terelnünk — csak három százalékát! — ahhoz, hogy az egész struktúra átbillenjen, és kialakuljon a mi önfenntartó rendszerünk!

Miért nem segítetek? kérdezte magában Kynes. Mindig ugyanaz: amikor a legnagyobb szükségem van rátok, akkor hagytok cserben! El akarta fordítani a fejét is, hogy farkasszemet nézzen az apjával; de az izmok nem engedelmeskedtek a parancsnak.

Kynes látta, hogy a sólyom megmozdul. Lassan közelített a kezéhez, egy-egy óvatos lépést tett előre, miközben a társai tettetett közönnyel nézték. A sólyom egy ugrásnyira állt meg a kezétől.

Kynes elméje hirtelen vakító fénnyel megvilágosodott. Váratlanul feltárult előtte az Arrakisnak egy olyan lehetősége, amelyet az apja sohasem vett észre. Egész lényét betöltötték annak a másik útnak a távlatai…

— Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet — mondta az apja —, mint ha egy Hős kezébe kerülnének.

Olvas a gondolataimban! méltatlankodott Kynes. Nem baj, olvasson csak!

Az üzeneteket már elküldtem a sziecsfalvaimba, gondolta. Semmi sem állhatja az útjukat. Ha a herceg fia életben van, megkeresik és megvédelmezik, ahogy megparancsoltam. Lehet, hogy végeznek az asszonnyal, az anyjával, de a fút nem fogják bántani.

A sólyom még egy ugrást tett. Most már olyan közel került Kynes kezéhez, hogy a csőrével odavághatott. Félrehajtott fejjel vizsgálgatta az erőtlen húst. Aztán hirtelen megrezzent, fölkapta a fejét, éktelen rikoltással fölrebbent és elszárnyalt, nyomában a másik kettővel.

Jönnek! gondolta Kynes. Megtaláltak a fremenek!

Aztán megütötte a fülét a homokból jövő dübörgés.

Minden fremen ismerte ezt a hangot, azonnal meg tudta különböztetni a férgek hangjaitól, a többi sivatagi nesztől. Valahol Kynes alatt, a mélyben a fűszerkovász már elég vizet és szerves anyagot gyűjtött össze a kismesterektől, és most elérkezett a burjánzás kritikus szakaszába. Gigászi széndioxid-buborék növekedett a homok mélyében, amely majd hatalmas kitörésben robban ki a felszínre, a középpontjában porörvénnyel. A kitörésben kicserélődik a homok mélyében keletkezett anyag azzal, ami a felszínen volt.

A sólymok a magasban keringtek, rikoltoztak tehetetlen haragjukban. Tudták, mi történik odalent. Minden sivatagi lény tudta.

Márpedig én is sivatagi lény vagyok, gondolta Kynes. Látsz most engem, apám? Sivatagi lény vagyok!

Érezte, hogy a buborék fölkapja, érezte, ahogy a gáztömeg kirobban, érezte, hogy magába öleli a porörvény, lerántja a hűvös sötétségbe. Egy pillanatig jóleső megkönnyebbüléssel érezte a hűvösséget, a nyirkosságot. Aztán, ahogy a bolygója végzett vele, Kynesnak még eszébe jutott: apja és a többi tudósok is tévedtek abban, hogy a világmindenség legmaradandóbb alapeleme a véletlen és a hiba.

Ezt még a sólymoknak is be kellett látniuk.

„Vegyük át a vizüket”, ezt mondta az éjszaka mélyéről kiáltó férfihang az előbb. Paul leküzdötte a félelmét, ránézett az anyjára. Gyakorlott szeme látta, hogy harcra készen áll, érzékelte izmainak várakozó feszültségét.

— Igazán sajnálnám, ha kénytelenek lennénk csak úgy elpusztítani benneteket — mondta fölöttük a hang.

Ez az, aki először szólt hozzánk, gondolta Jessica. Legalább ketten vannak — egy jobbra, egy balra.

— Cignoro hroboza szukaresz hin mandzse la phagavasz doj me kamavasz na beslasz lele pal hrodas!

A jobb oldali férfi kiáltott át a medence túloldalára.

Paul füle számára csak zagyvaság volt, Jessica Bene Gesserit-tanulmányaiból azonban fölismerte a szavakat. Csakobsza nyelv volt, az egyik ősi vadásznyelv, és a fölöttük levő férfi azt mondta, hogy talán ezek azok az idegenek, akiket keresnek.

A kiáltást követő hirtelen csöndben a második hold kerek képe kékes elefántcsontszínében felbukkant a szemben levő sziklák fölött, és besandított a medencébe.

Mászó, szökkenő, csusszanó lábak nesze hallatszott a sziklákról, fentről, mindkét oldalról… sötét rebbenések a holdfényben. Árnyalakok tömege zúdult le köréjük.

Egy egész csapat! gondolta Paul hirtelen ijedelemmel.

Egy magas férfi lépett Jessica elé, foltos burnuszban. Szájmaszkját félretolta, hogy ne zavarja a beszédben, a hold oldalfénye megvilágította bozontos szakállát, az arcát és a szemét azonban eltakarta a rábukó csuklya.

— Hát ki van itt, dzsinn vagy ember? — kérdezte fennhangon.

Ahogy Jessica most meghallotta a hangjában a fesztelen évődést, egy aprócska reménysugár villant meg benne. Ez parancsoláshoz szokott hang volt, az a hang, amelyik először megdöbbentette őket, amikor rájuk szólt az éjszaka mélyéből.

— Ember, annyi biztos — mondta a férfi.

Jessica nem látta, inkább csak megérezte a férfi köpenyének redőjében rejtező kést. Megengedett magának annyit, hogy egy pillanatig keserűen bánja, hogy egyiküknél sincsen pajzs.

— Beszélni is szoktál? — érdeklődött a férfi.

Jessica a modorába és a hangjába belevitte minden uralkodói pökhendiségét, amit össze tudott szedni. Sürgősen válaszolnia kellett, de még nem hallotta eleget ezt az embert ahhoz, hogy megbízhatóan felmérje a színvonalát és a gyengéit.

— Ki az, aki rablóként ránk tör az éjszaka mélyén? — förmedt rá a férfira.

A csuklyás fej hirtelen rezzenése árulkodó volt, de az utána következő lassú ellazulás még többet elmondott. A másik ura volt magának.

Paul elhúzódott az anyjától, hogy megoszoljék a fremenek figyelme, és mindkettőjüknek nagyobb mozgástere legyen.

A csuklyás fej követte a mozdulatát, keskeny csíkban megvilágította a holdfény. Jessica hegyes orrot látott, egy megvillanó szemet — sötét, milyen sötét ez a csupakék szem! —, fölfelé kunkorodó, dús barna bajuszt.

— Szépreményű kölyök — jegyezte meg a férfi. — Ha a Harkonnenek elől menekültök, lehet, hogy szívesen látunk magunk között. Mi az igazság, fiú?

Paul agyán átvillantak a lehetőségek: Trükk? Tény? Azonnal kellett dönteni.

— Miért látnátok szívesen menekülőket? — kérdezte éles hangon.

— Gyermek, de férfimód gondolkodik, férfimód beszél — mondta a magas alak. — Hogy válaszoljak a kérdésedre, ifjú tali, én nem szoktam megfizetni a fait, a vízadót a Harkonneneknek. Ezért fordulhat elő, hogy befogadok egy-egy menekültet.

Tudja, kik vagyunk, gondolta Paul. Érzik a hangján, hogy titkol valamit.

— Stilgar vagyok, a fremen — mondta a másik. — Ez megoldja a nyelved, fiú?

Ugyanaz a hang, gondolta Paul.

Visszaemlékezett a tanácsülésre, erre a fremenre, aki a Harkonnenek áldozatául esett barátja testét kereste rajtuk.

— Ismerlek, Stilgar — mondta Paul. — Ott voltam az apámmal a tanácsban, amikor odamentél a barátod vizéért. Magaddal vitted az apám emberét, Duncan Idahót — barátot barátért.

— Idaho pedig elhagyott minket, és visszatért a herceghez — jegyezte meg Stilgar.

Jessica hallotta az árnyalatnyi viszolygást a hangjában, készen állt a támadásra.

Fentről, a szikláról leszólt egy hang:

— Csak az időt pocsékoljuk itt, Stil!

— Ez a herceg fia! — csattant fel Stilgar. — Ő az, akit Liet kerestetett velünk!

— De hát… gyerek, Stil.

— A herceg férfi volt, és ez a kölyök dobolót mert használni — mondta Stilgar. — Bátor tett volt, ahogy átjött a shai-hulud útján.

Jessica hallotta a hangján, hogy ő meg sem fordul a fejében. Őrá talán már kimondták az ítéletet?

— Nincsen időnk a próbatételre — tiltakozott fentről a hang.

— De lehet, hogy ő a Lisan al-Gaib — mondta Stilgar.

Valami ómenre vár! gondolta Jessica.

— És a nő…? — kérdezte a fenti hang.

Jessica ismét ugrásra készen állt. Halál kongott abban a hangban.

— Igen… — mondta Stilgar. — A nő. És a vize.

— Ismered a törvényt — erősködött a hang. — Aki nem tud megélni a sivatagban…

— Hallgass — mondta Stilgar. — Változnak az idők.

— Ez Liet parancsa? — érdeklődött a másik.

— Te is hallottad a cielago hangját, Jamis — mondta Stilgar. — Miért akadékoskodol?

Cielago! gondolta Jessica. A nyelvi útbaigazítás révén hirtelen sok minden megvilágosodott előtte: ez az Ilm és a Fiqh nyelve volt, a cielago ezen a nyelven denevért jelentett, kicsiny, repülő emlősállatot. A cielago hangját: ezek disztransz üzenetet kaptak, hogy keressék meg Pault és őt!

— Én csak emlékeztetlek a kötelességeidre, Stilgar barátom — szólt fentről a hang.

— Az én kötelességem, hogy erős legyen a törzs — mondta Stilgar. — Ez az egyetlen kötelességem. Nem kell senkinek sem emlékeztetnie rá. Ez a gyerekember érdekel engem. Telt húsú. Bő vízen élt. Nap apánktól védetten élt. Nincsen ibadszeme. Mégsem úgy beszél és mégsem úgy cselekszik, mint a teknők puhány népe. Ilyen volt az apja is. Hogy lehet ez?

— Nem vitatkozhatunk itt egész éjszaka — mondta a hang. — Ha egy őrjárat…

— Még egyszer szólok, Jamis, hogy maradj csöndben — mondta Stilgar.

A másik elhallgatott, de Jessica hallotta, hogy megmozdul, átugrik egy hasadékon, elkezd lefelé mászni a balra levő sziklafalon.

— A cielago hangja arra célzott, hogy megérné nekünk, ha megkímélnénk benneteket — mondta Stilgar. — Ebben az erős férfigyerekben látom is a lehetőséget: fiatal még, könnyen tanul. No de te, asszony? — Ránézett Jessicára.

Most már regisztráltam a hangját és a felépítését, gondolta Jessica. Egyetlen szóval a hatalmamba keríthetem, de erős, határozott férfi… sokkal többet ér nekünk csorbítatlanul, cselekvési szabadsága teljében. Majd meglátjuk.

— Az anyja vagyok ennek a fiúnak — mondta Jessica. — Az ereje, melyet csodálsz, részben az én nevelésem gyümölcse.

— Határtalan lehet egy asszony ereje — mondta Stilgar. — Egy Tisztelendő Anyáé biztosan: Te Tisztelendő Anya vagy?

Jessica egyelőre nem gondolta végig, mi mindent rejt magában ez a kérdés, csak megmondta az igazat:

— Nem.

— Járatos vagy a sivatag fortélyaiban?

— Nem. De sokan vannak, akik értékesnek tartják a képzettségemet.

— Mi magunk döntjük el, hogy mit tartunk értékesnek — mondta Stilgar.

— Mindenkinek joga, hogy maga ítéljen — mondta Jessica.

— Jó, hogy belátod — mondta Stilgar. — Nem vesztegethetjük itt az időt, hogy próbára tegyünk, asszony. Érted? Nem szeretnénk, ha az árnyékod követne minket. Magammal viszem a férfigyereket, a fiadat, pártfogásomba veszem, menedéket kap a törzsemben. Ami viszont téged illet, asszony… megérted, ugye, hogy ebben nincsen rosszindulat? Ez a törvény; az Istisla, a köz érdekében. Nem elég ez?

Paul egy fél lépést tett előre.

— Miről beszélsz?

Stilgar egy pillantást vetett Paul felé, de Jessicára összpontosította a figyelmét.

— Akit kora gyermekségétől nem képeztek ki alaposan arra, hogy megéljen itt, pusztulást hozhat egy egész törzsre. Ez a törvény, és nem vihetünk magunkkal haszontalan…

Jessica mozdulata úgy indult, mintha megroggyant volna a lába, mintha össze akart volna esni. Nyilvánvaló reakció volt ez egy puhány idegentől, és ami nyilvánvaló, arra lassabban reagál az ellenfél. Beletelik egy pillanatba az ismert dolog átértelmezése, amikor kiviláglik róla, hogy mégiscsak ismeretlen. Jessica oldalt lendült, amikor látta, hogy a férfi jobb válla lefelé mozdul, hogy a ruhája redői között rejtőzködő fegyverrel kövesse… Egy fordulat, egy karcsapás, egymásba gabalyodó köpenyek kavargása, és Jessica már a szikla tövében lapult, előtte a magatehetetlen férfi.

Anyja első mozdulatával egy időben Paul két lépést hátrált. Amikor Jessica támadásba lendült, Paul megiramodott a sziklák sötétsége felé. Egy szakállas alak emelkedett föl előtte, előrehajolt, feléje lódult, a kezében fegyver… Paul egyenesen belebökött a szegycsontja alá, ellépett mellette, tarkón csapta, kikapta a kezéből estében a fegyvert.

Aztán már bent is volt az árnyékban, négykézláb iszkolt fölfelé a sziklák között, a fegyvert az övébe dugta. Ismeretlen formája volt, de annyit megállapított róla, hogy lőfegyver, és ez sok mindent elmondott erről a helyről, újabb jeleként annak, hogy itt nem használtak pajzsokat.

Az anyámra és arra a Stilgarra fognak összpontosítani. Az anyámat nem kell félteni, elbánik velük. Valami olyan helyet kell keresnem, ahonnan fenyegethetem őket, hogy időt adjak anyámnak a menekülésre…

Rugók éles hangú kattogása hallatszott a medencéből. Pengve pattantak le Paul körül a lövedékek a szikláról. Az egyik súrolta a köpenyét. Végigóvakodott egy sziklaperemen, szűk, függőleges hasadékban találta magát, a hátát nekivetette az egyik falának, a lábát a másiknak, és lassan, amilyen halkan csak tudott, araszolni kezdett fölfelé.

Stilgar bömbölése visszhangzott lentről:

— Vissza, ti féregfejű tetvek! Eltöri a nyakam, ha közelebb jöttök!

Egy másik hang szólalt meg:

— A fiú elszökött, Stil! Most mit…

— Hát persze hogy elszökött, ti homokagyú… Au! Óvatosabban, asszony!

— Szólj nekik, hogy ne üldözzék a fiamat! — mondta Jessica.

— Nem üldözik, asszony. Eliszkolt, épp úgy, ahogy akartad. Mélyben lakozó nagy istenek! Miért nem mondtad, hogy bűvtudásod van és harcos vagy?

— Szólj az embereidnek, hogy húzódjanak vissza — mondta Jessica. — Menjenek távolabb, a medencébe, ahol látom őket… és nyugodtan elhiheted, hogy tudom, hányan vannak!

Ez a kényes pillanat, gondolta Jessica, de ha ez a férfi olyan éles eszű, amilyennek gondolom, akkor van remény.

Paul addig araszolt fölfelé, amíg talált egy párkányt, ahol megpihenhetett. Lenézett a medencébe. Stilgar hangja szállt fel odalentről.

— És ha nem? Akkor hogyan… úúú! Hagyjál már, asszony! Nem akarunk most már bántani. Nagy istenek! Ha így el tudsz bánni a legerősebbikkel közülünk, tízszer annyit érsz, mint amennyi a súlyod vízben!

Most pedig a józan ész próbája, gondolta Jessica.

— A Lisan al-Gaib után érdeklődtél — mondta.

— Lehet, hogy ti vagytok azok, akikről a legenda szól — mondta a férfi —, de ezt akkor hiszem el, amikor megtörtént a próba. Most csak annyit tudok, hogy azzal az ostoba herceggel jöttetek ide, aki… aííí! Asszony! Az sem érdekel, ha megölsz! Becsületes és bátor ember volt, de ostobán kitette magát a Harkonnenek támadásának!

Csend lett.

Kisvártatva Jessica azt mondta:

— Nem volt más választása, de erről ne vitatkozzunk. Inkább szólj annak az emberednek ott, a bokor mögött, hogy ne próbálgassa rám emelni a fegyverét, mert különben megszabadítom tőled a világegyetemet, és aztán ő következik.

— Te, ott! — harsant föl Stilgar. — Tedd, amit mond!

— De Stil…

— Tedd, amit mond, te féregpofájú, csúszómászó, homokagyú gyíktrágya! Tedd, amit mond, különben én téplek szét! Nem érted, mennyit ér nekünk ez az asszony?

A bokor mögött rejtőzködő férfi fölegyenesedett, leeresztette a fegyverét.

— Engedelmeskedett — mondta Stilgar.

— Most pedig — mondta Jessica — magyarázd el érthetően az embereidnek, hogy mit óhajtasz tőlem. Nem akarom, hogy valamelyik forrófejű ifjonc meggondolatlanságra vetemedjék.

— Amikor beszivárgunk a falvakba, városokba, nem szabad meglátszania rajtunk, hogy honnan jövünk. El kell vegyülnünk a teknők, homorok népe között — mondta Stilgar. — Nem viszünk fegyvert magunkkal, mert a kriszkés szent. De te, asszony, te ismered a bűvharc fogásait. Eddig csak hallottunk róla, és sokan nem hittek benne, de az ember nem kételkedhet abban, amit a saját szemével látott. Te legyűrtél egy fegyveres frement. És ezt a fegyvert semmiféle motozás nem találhatja meg.

Mozgolódás hallatszott a medencéből, ahogy Stilgar szavait felfogták a többiek.

— És ha beleegyezem, hogy megtanítsalak titeket a… bűvharcra?

— A pártfogásom megillet téged és a fiadat is.

— Hogyan bízhatunk meg abban, hogy igazság van az ígéretedben?

Stilgar hangjából részben eltűnt a józan érvelés finom rezonanciája, fanyar élt kapott.:

— Idekint, asszony, nem papírra írjuk a szerződéseket. Nem teszünk este olyan ígéreteket, amelyeket reggel megszegünk. Ha valaki megmond valamit, az a szerződés. Itt én vagyok a vezér, ezért a szavam köti az embereimet is. Taníts meg minket erre a bűvharcra, és bántódás nélkül élhetsz köztünk, ameddig csak akarsz. A te vized egybevegyül a mi vizünkkel.

— Minden fremen nevében ígérheted ezt?

— Idővel talán igen. De egyelőre csak a testvérem, Liet szólhat minden fremen nevében. Itt most csak a titoktartásra tehetek ígéretet. Az én embereim nem fognak rólad említést tenni egyetlen másik sziecsnek sem. A Harkonnenek visszavették a hatalmat a Dűnén, és a te herceged meghalt. Elterjedt a hír, hogy ti ketten elpusztultatok az Anya egyik viharában. A vadász nem keresi a döglött vadat.

Ez valóban biztonságot adhat, gondolta Jessica. De ezeknek az embereknek jó a hírközlésük, könnyen küldhetnek üzenetet.

— Gondolom, jutalmat tűztek ki a fejünkre — mondta.

Stilgar hallgatott. Jessica szinte látta, ahogy a gondolatok megfordulnak a fejében, miközben a keze alatt meg-megrándultak az izomkötegek.

Néhány pillanat múlva a férfi megszólalt:

— Elmondom még egyszer: szavamat adom a törzs nevében. Az embereim most már tudják, mennyit érsz nekünk. Mit adhatnának nekünk a Harkonnenek? A szabadságunkat? Hah! Nem, te vagy az a taqva, amely nagyobb kincs lesz nekünk, mint a Harkonnenek kincstárának minden fűszere!

— Akkor megtanítom tinéktek az én harcom módszerét — mondta Jessica, és megérezte saját szavainak öntudatlanul rituális dallamát.

— Most már elengedsz?

— Legyen hát — mondta Jessica. Elengedte a férfit, oldalt lépett, hogy jól lássák a medencében lapulók. Ez most a masedpróba, gondolta. De Paulnak meg kell ismernie őket, még akkor is, ha az életemmel fizetek érte!

A feszült csöndben Paul előrearaszolt, hogy jobban oda lásson, ahol az anyja állt. Ahogy megmozdult, szuszogást hallott maga fölött a függőleges sziklahasadékban. A szuszogás hirtelen elhallgatott. Paul egy homályos árnyat látott a csillagok háttere előtt.

Stilgar hangja harsant föl a medencéből:

— Hé, te ott fent! Ne hajkurászd azt a fiút! Majd lejön magától!

Paul feje fölött, a sötétségben egy fiatal hang szólalt meg, nem lehetett tudni, fiúé-e vagy lányé:

— De Stil, nem lehet olyan…

— Hagyd békén, ha mondom, Csani, te gyíkporonty!

A magasból suttogó káromkodás hallatszott, és a hang halkan azt dünnyögte:

— Még hogy én gyíkporonty! — De az árnyék visszahúzódott, eltűnt Paul látóteréből.

Paul minden figyelme ismét a medencére irányult, Stilgar szürke árnyának mozgását leste az anyja mellett.

— Gyertek elő mindannyian! — kiáltotta Stilgar. Odafordult Jessicához. — És most én kérdezem meg tőled: mi honnan tudhatjuk biztosan, hogy te állod majd az alkut? Éppenséggel te vagy az, aki papírok és hazug szerződések között élte le az…

— A Bene Gesserit tagjai ugyanúgy tartják magukat az adott szóhoz, mint ti — mondta Jessica.

Hosszú másodpercekig néma csend lett, aztán mindenhonnan sziszegő suttogás csapta meg Paul fülét:

— Egy Bene Gesserit-boszorkány!

Paul előhúzta a zsákmányolt fegyvert az övéből, rászegezte Stilgar sötét alakjára, de a férfi és társai nem mozdultak, csak bámultak Jessicára.

— A legenda — mondta valaki.

— Eljutott hozzánk a hír, hogy a Shadout Mapes így nyilatkozott rólad — mondta Stilgar. — Az ilyen fontos dolgot azonban próbatétellel kell ellenőrizni. Ha te vagy az a legendás Bene Gesserit, akinek a fia elvezet majd bennünket a paradicsomba… — Nem fejezte be, csak vállat vont.

Jessica felsóhajtott, és azt gondolta: Eszerint a Missionaria Protectiva még vallási biztonsági szelepeket is elhelyezett mindenfelé ezen a pokoli helyen! Nem is baj… megkönnyíti majd a dolgunkat, elvégre arra is szánták…

Megszólalt:

— A prófétanő, aki elhozta közétek a legendát, megkötötte a karama és az ijaz, a csoda és a változtathatatlan prófécia erejével, ezt tudom. Jelet akartok-e látni?

Stilgar orrcimpái kitágultak.

— Nem fecsérelhetünk már időt szertartásokra — suttogta.

Jessica fölidézett magában egy térképet, amelyet Kynes mutatott neki, amikor a menekülési útvonalakat tervezgették. Milyen régen volt már! A térképen látott egy „Tabr sziecs” nevű helyet, amely mellé oda volt firkantva: „Stilgar”.

— Talán majd ha odaérünk Tabr sziecsbe — mondta.

Stilgar szemmel láthatóan megdöbbent, és Jessica azt gondolta: Ha tudná, miféle trükköket alkalmazunk! Érthette a dolgát az a Bene Gesserit, akit a Missionaria Protectiva küldött ide. Ezeket a fremeneket gyönyörűen fölkészítette rá, hogy higgyenek bennünk!

Stilgar láthatóan feszengett.

— Most már mennünk kell — mondta.

Jessica bólintott, így adva az értésére, hogy az ő engedélyével indulnak el.

Stilgar fölnézett a sziklára, majdnem pontosan oda, ahol Paul kuporgott a párkányon.

— Hé, fiú, most már te is lejöhetsz! — Jessicához fordult, bocsánatkérő hangon mondta: — Képtelen zajt csapott a fiad, ahogy fölmászott a sziklára! Sokat kell még tanulnia, nehogy veszélyt hozzon ránk, de hát fiatal még.

— Semmi kétség, sokat tanulhatunk még egymástól — mondta Jessica. — Addig is, nem ártana, ha magához térítenétek azt a társatokat ott, a szikla tövében.

Lehet, hogy a zajos fiam kissé gorombán tette harcképtelenné.

Stilgar felkapta a fejét, a csuklyája meglebbent.

— Hol?!

— Ott, a bokrok mögött. — Jessica odamutatott.

Stilgar megérintette két emberét.

— Nézzétek meg! — Végigtekintett a társain, számba vette őket. — Jamis hiányzik. — Jessicához fordult. — Még a kölyköd is ért a bűvharchoz — mondta.

— És figyeld meg, hogy egy lépést sem tett lefelé, hiába parancsoltad meg neki — mondta Jessica.

Visszajött a két ember, akiket Stilgar elküldött, maguk között támogatták a tántorgó, ziháló harmadikat. Stilgar csak egy futó pillantást vetett rájuk.

— A fiú tehát csak neked engedelmeskedik, mi? Helyes. Tudja, mi a fegyelem.

— Most már lejöhetsz, Paul! — szólt fel Jessica.

Paul felállt, kibukkant a holdfénybe a sziklapárkány rejtekéből, visszadugta a fremen fegyvert az övébe. Amikor megfordult, egy másik alak emelkedett föl vele szemben.

A holdfényben, a sziklákról visszaverődő szürke derengésben Paul egy fremen öltözékű kis alakot látott maga előtt, a csuklya alól árnyékba borult arc sandított rá, a köpeny redői közül az övéhez hasonló rugós lőfegyver meredt ki.

— Csani vagyok, Liet leánya — mondta a másik.

Dallamos volt a hangja, nevetés bujkált benne.

— Nem hagytam volna, hogy kárt tegyél a társaimban — mondta.

Paul nagyot nyelt. A másik most a holdfény felé fordult, Paul megpillantotta a pajkos kis arcot, a sötétlő szempárt. Mozdulatlanná dermedt a megdöbbenéstől, olyan ismerős volt ez az arc, annyiszor látta már ezeket a vonásokat számtalan jövőlátó víziójában. Eszébe jutott, milyen dacos indulattal írta le egyszer ezt az álombéli arcot Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyának: „Találkozni fogok vele.”

És itt volt az arc, de ilyen találkozásról nem álmodott soha.

— Olyan lármát csaptál, mint a megvadult shai-hulud — mondta a lány. — És a legnehezebb úton jöttél föl. Gyere utánam, mutatok egy könnyebbet lefelé.

Paul kievickélt a hasadékból, megindult a lány lobogó köpenye után a töredezett sziklán. A lány gazellakönnyedséggel szökellt a sziklákon. Paulnak az arcába tolult a vér, örült, hogy sötétség veszi körül őket.

Ez a lány! Mintha a végzet szele csapta volna meg, ahogy feltűnt. Paul úgy érezte, magával ragadta egy hullám, része lett valami áradatnak, amely lelket öntött bele.

Kisvártatva ott álltak a fremenek között lent, a medencében.

Jessica odavetett egy félmosolyt Paulnak, de Stilgarhoz intézte a szót:

— Kölcsönösen hasznunkra lesz, ha kitanítjuk egymást. Remélem, te és az embereid nem éreztek haragot azért, mert erőszakhoz folyamodtunk. Úgy láttuk, hogy… szükség volt rá, máskülönben… hibát követtetek volna el.

— Hibától megóvni valakit paradicsomi ajándék — jelentette ki Stilgar. Bal kezével megérintette az ajkát, a másik kezével kihúzta övéből a fegyvert, odalökte egy társának. — Majd kapsz saját maulapisztolyt, kölyök, amikor kiérdemelted.

Paul szóra nyitotta a száját, tétovázott, eszébe jutott, mire tanította az anyja: „A kezdet mindig nagyon kényes időszak.”

— Van a fiamnak annyi fegyvere, amennyire szüksége van — jegyezte meg Jessica. Farkasszemet nézett Stilgarral, kényszerítette, hogy végiggondolja, hogyan jutott Paul ahhoz a pisztolyhoz.

Stilgar odanézett a férfira, akit Paul leterített, a Jamis nevezetűre. Oldalt állt, lehorgasztotta a fejét, nehézkesen vette a levegőt.

— Nem könnyű veled, asszony — mondta Stilgar. Kinyújtotta a kezét az egyik társa felé, pattintott az ujjával. — Kusti bakka te!

Megint csakobszául, gondolta Jessica.

Az elővett két szögletes gézdarabot, Stilgar kezébe nyomta. Stilgar végigsimított rajtuk, aztán megkötötte az egyiket Jessica, a másikat Paul nyakán a csuklya alatt.

— Most már ti is viselitek a bakka kendőjét — mondta. — Ha különválnánk, erről fölismerik majd, hogy Stilgar sziecsébe tartozóak vagytok. A fegyverekről majd máskor beszélünk.

Végigment az emberei között, szemügyre vette őket, odaadta Paul frembatyuját az egyiknek, hogy hozza.

Bakka, ismételte meg magában Jessica. Emlékezett erre a vallási fogalomra: bakka — a sirató. Érezte, hogy a kendők olyasvalamit jelképeznek, ami egyesíti ezt a csapatot. Miért egyesítené őket a sírás? tűnődött magában.

Stilgar odalépett a fiatal lányhoz, aki az előbb zavarba hozta Pault, és azt mondta:

— Csani, vedd a szárnyaid alá ezt a gyerekembert! Ne hagyd, hogy bajba keveredjen.

Csani megérintette Paul karját.

— Gyere velem, gyerekember!

Paul palástolni igyekezett a haragját, ahogy rászólt:

— A nevem Paul. Nem bánnám, ha…

— Majd kapsz nevet, emberke — szólt oda Stilgar —, ha elérkezik a mihna ideje, az aql próbája.

A gondolkodás próbatétele, fordította le Jessica. Hirtelen minden más meggondolást a háttérbe szorított Paul státusának kérdése, és Jessica fölcsattant:

— Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!

A beálló csöndben tudta, hogy szíven ütötte őket.

— Sok mindent nem tudunk még egymásról — mondta néhány pillanat múlva Stilgar. — De az idő múlik, és nem szabad a napvilágnak odakint találnia minket. — Odament ahhoz a társához, akit Paul leterített. — Tudsz járni, Jamis? — kérdezte.

Dörmögés volt a válasz.

— Meglepett a kölyök. Véletlen volt. Tudok járni.

— Nem volt az véletlen — mondta Stilgar. — Csanival együtt felelsz a fiú biztonságáért, Jamis. Ezek az emberek a védelmem alatt állnak.

Jessica fürkésző tekintettel nézte Jamist. Az övé volt az a hang, amelyik korábban a szikla magasából vitatkozott Stilgarral. Az a hang, amelyikből a halál szólt. És Stilgar tanácsosnak látta külön megismételni a parancsát Jamisnak…

Stilgar vizsla pillantást vetett a csapatra, intett két embernek, hogy lépjenek ki.

— Larus és Farrukh, ti tüntessétek el a nyomainkat! Semmi jele ne maradjon, hogy itt jártunk. Legyetek különösen gondosak — ketten vannak velünk, akik járatlanok még. — Megfordult, fölemelte a kezét, előremutatott, túl a medencén. — Rajvonalba, oldalvéddel! Indulás! Hajnal előtt oda kell érnünk a Gerincbarlanghoz!

Jessica elindult Stilgar mellett, megszámolta a fejeket. Negyvenen voltak a fremenek, velük együtt negyvenketten. Jessica arra gondolt: Katonai rendben haladnak — még az a lány, Csani is!

Paul beállt a sorba, Csani mögé. Már legyűrte magában a mélységes szégyenérzetet, hogy túljárt az eszén a lány. A gondolatait most kitöltötte az emlék, amelyet anyja idézett föl az előbb: „Az én fiamat a gom-dzsabbarral tették próbára!” Azon vette észre magát, hogy bizsereg a keze a fájdalom emlékétől.

— Figyelj, hogy mégy! — sziszegte Csani. — Ne súrold a bokrokat, mert szövetszálak maradnak utánad!

Paul nyelt egyet, bólintott.

Jessica a csapat vonulására fülelt, de csak a maga és Paul lépéseinek a hangját tudta kivenni. Ámulattal figyelte, hogy mozognak a fremenek. Negyven ember haladt át a medencén úgy, hogy csak a környezet természetes neszei hallatszottak. Mintha lebegő leplű kísértetek suhantak volna az árnyékok között. Eszerint Tabr sziecs felé tartanak, gondolta Jessica, Stilgar sziecsébe.

Ízlelgette magában a szót: sziecs. Csakobsza szó volt, változatlanul maradt fenn az ősi vadásznyelv örökségeként, számtalan évszázadon át. Sziecs: gyülekezőhely veszély idején. Mindazt a burkolt, mély jelentőséget, ami a szó és a nyelv használatában rejtőzött, csak most kezdte fölfogni, hogy elmúlt az összetalálkozás feszültsége.

— Jól haladunk — mondta Stilgar. — Ha Shai-hulud is úgy akarja, hajnal előtt elérjük a Gerincbarlangot.

Jessica csak bólintott, takarékoskodott az erejével, érezte, milyen rettenetes fáradtságot gyűr le benne az akaraterő… no meg a diadalérzet, vallotta be magának. Betöltötte a gondolatait, hogy milyen értéket képvisel ez a csapat, mi minden derült ki most a fremen kultúráról.

Egytől egyig, gondolta, egy egész kultúra, amely katonai rendben él! Micsoda fölbecsülhetetlen érték ez egy száműzött hercegnek!

Pitymallatkor érkeztek a Gerincbarlang közelébe. A medence falának keskeny hasadékán kellett áthaladniuk, olyan keskenyen, hogy csak oldalt fordulva fértek el benne. Jessica látta, hogy Stilgar őröket küld ki, egy pillanatig még ki tudta venni őket a pirkadat derengésében, ahogy kézzel-lábbal kapaszkodtak fölfelé a sziklafalon.

Paul menet közben fölfelé fordította a tekintetét, végignézett a bolygó kőzetének keresztmetszetén, a szürkéskék ég felé meredő falakon.

Csani megrángatta a köpenyét, hogy szedje a lábát, és rászólt:

— Siess! Már világos van!

— Hová mennek azok, akik fölmásztak? — suttogta Paul.

— Az első nappali őrség, de most siess!

Őrséget állítanak odakint, gondolta Paul. Okos dolog. De még okosabb lett volna külön kis csoportokban megközelíteni ezt a helyet, akkor kisebb a veszélye, hogy elvész az egész csapat. Megállt a gondolataiban egy pillanatra, ráébredt, hogy gerilla módon gondolkodik, eszébe jutott, hogy félt az apja attól, hogy az Atreides-házból gerillák lesznek…

— Gyorsabban! — suttogta Csani.

Paul meggyorsította a lépéseit, hallatta maga mögött a burnuszok suhogását, megszólaltak benne a Sirat szavai, amelyeket Yueh parányi O. K. Bibliájában olvasott.

„Jobbomon a paradicsom, a pokol a balomon, s mögöttem a Halál Angyala.” Ízlelgette magában az idézetet.

Befordultak egy kiszögellésnél, kiszélesedett a hasadék.

Stilgar félreállt, intett, hogy bújjanak be egy kis lyukba, amely oldalt nyílt a sziklafalon.

— Gyorsan! — sziszegte. — Itt olyanok vagyunk, mint a ketrecbe zárt nyulak, ha rajtunk üt egy őrjárat!

Paul átbújt a nyíláson, követte Csanit a barlangba, amelyet valahonnan elölről szürkés derengés világított meg.

— Fölegyenesedhetsz — mondta a lány.

Paul kihúzta magát, körülnézett. Mély, széles barlangban voltak, ívelt mennyezete karnyújtásnyira magasodott fölötte. A csapat szétszóródott, elnyelték őket az árnyékok. Paul látta, hogy Jessica közeledik oldalról, érdeklődve nézi társaikat. Paulnak feltűnt, mennyire kirí az anyja a fremenek közül, még ha ugyanazt az öltözéket viselte is. Ahogy mozgott annyi erő sugárzott belőle, annyi báj!

— Keress egy helyet, ahol lepihenhetsz; és ne lábatlankodj, gyerekember — mondta Csani. — Itt van ennivaló. — Két levélbe burkolt falatkát nyomott Paul kezébe. Átható fűszerszaguk volt.

Stilgar bukkant fel Jessica mögött, odaszólt a bal oldali csoportnak:

— Rakjátok föl az ajakzárat a bejáratra, és helyezzétek el a vízcsapdákat! — Karon fogta Jessicát. — Mutatni akarok neked valamit, bűverejű asszony. — Távolabb vezette, ahol elkanyarodott a barlang. Onnan jött a halvány fény.

Jessica néhány lépést tett, és feltárult előtte a barlang másik, széles, lapos nyílása. Magasan tátongott a sziklafalban, lenézett egy újabb, tíz-tizenkét kilométer átmérőjű medencére. A medencét magas sziklafalak oltalmazták körös-körül. A sziklák közelében ritkás növénycsoportok látszottak.

Ahogy Jessica lenézett a hajnali fényben szürkéllő, medencébe, a nap éppen fölbukkant a távoli sziklavonulat mögött, és éles fénybe borította a homokos-sziklás, sárga árnyalatokban játszó tájat. Jessicának feltűnt, hogy az Arrakis napja mintha nem egyszerűen fölkelne, hanem előszökkenne a szemhatár mögül.

Mert vissza akarjuk tartani, gondolta. Az éjszaka biztonságosabb, mint a nappal. Elemi erővel tört rá a vágy, hogy egyszer szivárványt láthasson ezen a helyen, amely nem ismeri és sohasem fogja megismerni az esőt. El kell temetnem az efféle vágyakat, gondolta. Gyöngeségek. Most már nem engedhetek meg magamnak gyöngeségeket.

Stilgar megszorította a karját, kimutatott.

— Nézd!

Jessica követte a mozdulat irányát, mozgást látott: emberek rebbentek szét lent, a medencében a napfény elől a szemközti sziklafalak árnyéka felé. A távolság ellenére a tiszta levegőben jól ki lehetett venni a mozdulataikat. Jessica előhúzta a köpenye alól a látcsövet, az olajlencsékkel élesre állította a távoli alakok képét. Kendők libbentek meg itt-ott, mint sokszínű pillangók raja.

— Oda megyünk, haza — mondta Stilgar. — Ma éjjel odaérünk. — Továbbra is arrafelé nézett, megcibálta a bajuszát. — Az embereim a rendesnél tovább kint maradtak dolgozni. Ez azt jelenti, hogy nem járnak most erre őrjáratok. Később majd jelt adunk nékik, hogy készüljenek föl az érkezésünkre.

— Fegyelmezetten viselkednek az embereid — jegyezte meg Jessica. Leeresztette a látcsövet, észrevette, hogy Stilgar azt nézi.

— A törzs fennmaradását tartják szem előtt — mondta a férfi. — Úgy választjuk ki a vezért is magunk közül. Az a vezér, aki a legerősebb, aki vizet és biztonságot nyújt a többinek. — Fölemelte a tekintetét, Jessica szemébe nézett.

Jessica visszanézett rá, megnézte a csupakék szempárt, a piszokfoltos arcot, a portól szürke szakállt, bajuszt, az orrból a cirkoruhába levezető gyűjtőcső ívelését.

— Csorbát ejtettem a vezéri tekintélyeden azzal, hogy föléd kerekedtem, Stilgar? — kérdezte.

— Nem hívtál ki a harcra — mondta a férfi.

— Fontos, hogy a vezérnek tekintélye legyen az emberei előtt — mondta Jessica.

— Nincs egy se ezek között a homoktetűk között, akivel ne tudnék elbánni — mondta Stilgar. — Amikor fölém kerekedtél, mindannyiunk fölé kerekedtél. Most remélik, hogy tanulhatnak tőled… megtanulhatják a bűvharc fortélyait… és van, aki kíváncsian lesi, kihívsz-e párharcra.

Jessica fontolgatta, mit jelent mindez.

— Hogy szabályos viadalban legyőzzelek?

A férfi bólintott.

— Ezt azonban nem ajánlanám, mert az emberek nem követnének téged. Te nem vagy dűnelakó. Az éjszakai menetelés erről meggyőzte őket.

— Gyakorlatias emberek — mondta Jessica.

— Így igaz. — Stilgar kipillantott a medence felé. — Ismerjük a szükségleteinket. De nem sokan foglalkoznak ilyen bonyolult gondolatokkal most, hogy, mindjárt otthon vagyunk. A vártnál tovább voltunk távol, amíg megszerveztük, hogy leszállítsuk a megállapodott fűszermennyiséget a szabadkereskedőknek, akik aztán továbbítják annak az átkozott Ligának… hogy feketednének meg!

Jessica éppen visszafordult a barlang belseje felé, de most megdermedt a mozdulat közben, visszanézett Stilgarra.

— A Liga? Mi köze van a Ligának a ti fűszeretekhez?

— Liet parancsa — mondta a férfi. — Tudjuk, mi az értelme, de akkor is megkeseredik tőle a szánk. Egy egész vagyont fizetünk a Ligának fűszerben azért, hogy ne engedjen műholdakat és hasonlókat az Arrakis egére, nehogy valaki kikémlelhesse, mit csinálunk idelent.

Jessica jól meggondolta, mit válaszoljon, közben az eszébe jutott, hogy Paul már korábban megmondta, hogy biztosan ezért nincsen egyetlen műhold sem a bolygó fölött.

— És mit csináltok idelent, amit nem szabad meglátni?

— Megváltoztatjuk az Arrakis felszínét… lassan, de biztosan… hogy alkalmassá tegyük az emberi életre. A mi nemzedékünk nem látja meg, sem a gyermekeink, sem az ő gyermekeik, sem az ő gyermekeik unokái… de eljön majd az ideje… — Fátyolos szemmel nézett ki a messzeségbe. — Eljön majd az ideje, hogy szabadon folyik a víz, magasra nőnek a zöld növények, és cirkoruha nélkül járnak az emberek mindenütt.

Ez tehát a nagy álma annak a Liet-Kynesnak, gondolta Jessica. Azt mondta:

— Megvesztegetitek a Ligát? A megvesztegetés veszélyes dolog, hajlamos arra, hogy egyre dagadjon…

— Így igaz — mondta Stilgar —, de a lassú módszer a biztos módszer.

Jessica megfordult, kinézett a medencére, megpróbálta úgy látni maga előtt, mint Stilgar a képzeletében, de csak a távoli sziklák szürkéssárga foltjait látta, és valami hirtelen, bizonytalan mozgást az égen a sziklák fölött.

— Oda nézz! — mondta a férfi.

Jessica először azt hitte, egy őrjárat gépe tűnt fel, aztán rájött, hogy délibábot lát — egy másik táj képe lebegett a sivatag homokja fölött, a távolban zöld növényzet látszott, valamivel közelebb pedig egy jókora féreg haladt a felszínen, és mintha fremen burnuszok lobogtak volna a hátán.

Aztán elhalványult a kép.

— Jobb lenne nem gyalogszerrel menni — jegyezte meg Stilgar —, de nem engedhetünk be mestert ebbe a medencébe. Így hát ma éjjel megint menetelünk.

Mester — ez a szavuk a féregre, gondolta Jessica.

Magában latolgatta a férfi szavainak jelentőségét, hogy azt mondta, nem engedhetnek be férget ebbe a medencébe. Most már tudta, mit látott a délibábban: fremenek lovagoltak egy hatalmas féreg hátán! Minden önuralmára szükség volt, hogy ne mutassa ki mélységes döbbenetét.

— Vissza kell mennünk a többiekhez — szólt Stilgar. — Máskülönben még azt hiszik az embereim, hogy enyelgünk. Néhányan máris féltékenyek rám, hogy a kezem érinthette a bájaidat, amikor az éjszaka birkóztunk a Tuono-medencében.

— Ebből elég! — csattant fel Jessica.

— Ne érts félre — mondta Stilgar. Szelíd volt a hangja. — Nálunk az asszonyokat nem szokás az akaratuk ellenére leteperni… a te esetedben pedig… — megvonta a vállát. — …még ez a szabály is fölösleges.

— Ne feledkezz meg róla, hogy egy herceg asszonya voltam — mondta Jessica, de már nyugodtabb volt a hangja.

— Ahogy akarod. Ideje már lezárni ezt a nyílást is, hogy végre levehessük a cirkoruhákat. Ma kényelemben kell pihenniük az embereimnek, mert holnap a családjaik aligha hagyják pihenni őket.

Csend ereszkedett rájuk.

Jessica kibámult a napfénybe. Megértette jól, amit Stilgar az értésére adott — a ki nem mondott ajánlatot, hogy többre is igényt tarthat, mint a pártfogására. Feleségre lett volna szüksége? Jessica tudta, hogy vállalhatná Stilgar mellett ezt a szerepet. Ily módon megoldódna az a konfliktus is, hogy ki álljon a törzs élén — a férfi és a nő megfelelően kiegészíthetné egymást.

De mi lenne akkor Paullal? Ki tudja, miféle szabályok vonatkoznak itt a szülőkre és gyermekeikre? És mi lenne a leánygyermekkel, akit hetek óta magában hordoz? A halott herceg leányával? Jessica most nem fékezte meg a gondolatait, szembenézett mindazzal, amit ez a benne növekvő másik gyermek képviselt, szembenézett tulajdon indítékaival, amelyek rávitték, hogy teherbe essen. Tudta, mi indította rá. Ő is engedett annak a mélyről jövő késztetésnek, amelyben osztozott minden teremtmény, akit a halál fenyegetett — hogy az utódok révén törekedjék a halhatatlanságra. A faj szaporodási ösztöne fölébük kerekedett.

Jessica Stilgarra pillantott, látta, hogy a férfi figyelmesen, várakozón nézi. Ha egy ilyen férfi felesége leányt hoz itt a világra… mi lenne annak a leánynak a sorsa? kérdezte magában. Megpróbálnák-e korlátozni mindabban, amit egy Bene Gesseritnek szükségszerűen követnie kell?

Stilgar megköszörülte a torkát, és amikor megszólalt, Jessica rájött, hogy megértette néhány kimondatlan kérdését.

— A vezérnek az a fontos — mondta a férfi —, ami vezérré teszi: a népe szükségletei. Ha megtanítasz a tudományodra, lehet, hogy eljön egy nap, amikor valamelyikünknek párharcra kell kihívnia a másikat. Szívesebben vennék valami más lehetőséget.

— Több lehetőség is van? — kérdezte nyugodtan Jessica.

— A Sayyadina — mondta a férfi. — A Tisztelendő Anyánk már öreg.

A Tisztelendő Anyánk!

Mielőtt azonban Jessica rákérdezhetett volna, Stilgar folytatta:

— Nem feltétlenül ajánlkozom társadnak. Nem személyes okból, hiszen szép vagy és kívánatos. De ha asszonyommá lennél, ebből egyik-másik ifjú emberem arra következtethetne, hogy a kelleténél jobban foglalkoztatnak a test gyönyörei, és a kelleténél kevésbé a törzs szükségletei. Ebben a pillanatban is lesnek, fülelnek.

Ez az ember megfontolja a döntéseit, és számol a következményekkel, gondolta Jessica.

— Vannak néhányan az ifjak között, akik mostanában érték el a szertelen indulatok korát — mondta Stilgar. — Segíteni kell nekik, hogy átvészeljék. Nem szabad komoly okot adnom rá, hogy kihívjanak. Akkor ugyanis meg kellene ölnöm néhányukat, márpedig a vezérnek ezt el kell kerülnie, ha becsülettel elkerülheti. Tudod, hogy a népet a csürhétől a vezér is megkülönbözteti. Ő tartja, fenn az egyéniségek színvonalát. Ha túl kevés az egyéniség, a nép visszavedlik csürhévé.

A szavai, a megfontoltsága, az, hogy egyaránt szólt hozzá és azokhoz, akik lopva füleltek, arra kényszerítették Jessicát, hogy átértékelje magában Stilgart.

Tartása van, gondolta. Hol tanulta meg ezt a belső egyensúlyérzéket?

— A törvény, amely meghatározza, milyen módon választjuk ki a vezérünket, igazságos törvény — folytatta Stilgar. — De nem feltétlenül mindig arra van szüksége a népnek, hogy igazság tétessék. Valójában most időre van szükségünk, hogy gyarapodhassunk, hogy nagyobb területre terjeszthessük ki a hatalmunkat.

Kik lehettek az ősei? tűnődött Jessica. Honnan ez a neveltetés? Hangosan annyit mondott:

— Stilgar, én alábecsültelek téged.

— Én is ezt gyanítottam.

— Úgy látszik, mindketten alábecsültük a másikat — mondta Jessica.

— Szeretnék véget vetni ennek — mondta a férfi. — Szeretném, ha barátság lenne közöttünk… és bizalom. Szeretném, ha azt a megbecsülést éreznénk egymás iránt, amelyik fölébred az emberben az ölelkezés segítsége nélkül is.

— Értelek — mondta Jessica.

— Megbízol bennem?

— Hallom, hogy őszintén beszélsz.

— A Sayyadinákat — mondta Stilgar —, ha nem is ők a vezérek, különös tisztelet illeti meg nálunk. Ők azok, akik tanítanak minket. Ők tartják fenn Isten erejét idebenn. — Megérintette a mellét.

Most kell a végére járnom ennek a Tisztelendő Anya-rejtélynek, gondolta Jessica. Azt mondta:

— Az előbb a Tisztelendő Anyátokat említetted… és én is hallottam már legendákról, próféciákról.

— Azt mondják, hogy két ember, egy Bene Gesserit és a fia kezében van a jövőnk kulcsa — mondta Stilgar.

— Gondolod, hogy én vagyok az?

Jessica a férfi arcát figyelte, és közben azt gondolta: A fiatal hajtás olyan könnyen elpusztul! A kezdet mindig veszéllyel terhes.

— Nem tudjuk — felelte Stilgar.

Jessica bólintott. Becsületes ember, gondolta. Jelet vár tőlem, de nem fogja befolyásolni a végzetet azzal, hogy megmondja, milyen jelet.

Elfordította a fejét, lepillantott az odalent aranyló, vöröslő árnyakra, nézte, hogy vibrál a poros levegő a barlang szája előtt. Valami macskaóvatosság lett úrrá rajta. Ismerte a Missionaria Protectiva frazeológiáját, tudta, hogyan kell felhasználnia szükség esetén a saját céljaira a legendák, félelmek, remények előre elültetett szövevényét, de elképesztő változásokat érzett itt… mintha valaki már eljött volna ezek közé fremenek közé, és tőkét kovácsolt volna a Missionaria Protectiva hagyatékából.

Stilgar megköszörülte a torkát.

Jessica érezte, hogy a férfi türelmetlen, tudta, hogy az idő halad, hogy az emberek alig várják, hogy lezárhassák ezt a barlangnyílást. Most már a vakmerőség ideje jött el. Ráébredt, mire van szüksége: valami dar al-hikmanra, valamelyik fordítóiskolára, ahonnan megtudhatja…

— Adab — suttogta.

Olyan érzés fogta el, mintha bukfencet vetett volna az agya. Megdobbanó szívvel ismerte föl az érzést. Az egész Bene Gesserit-képzésben nem volt még egy mozzanat, amelynek ilyen felhívó ereje lett volna. Csak az adab volt ilyen, az uralkodó emlékezet, amely alárendeli magának az embert. Jessica átengedte magát neki, hagyta, hogy az ajkára toluljanak a szavak.

— Ibn quirtaba — szólalt meg —, egészen addig, ahol véget ér a por. — Előrenyújtotta a karját a köpeny alól, látta, hogy Stilgar szeme tágra nyílik. Burnuszok suhogását hallotta maga mögül. — Látok magam előtt egy… frement, nála a példázatok könyve — mondta éneklő hangon. — Abból olvas al-Latnak, a napnak, akivel szembeszállt és akit leigázott. Abból olvas az Ítélő Sadusoknak, és ezt olvassa nekik:

Remegés futott végig rajta. Leeresztette a karját.

Mögüle, a barlang mélyének sötétjéből suttogó kórus felelt rá:

— „Kezük műve semmivé lesz…”

— Isten tüze égjen szíved fölött — mondta Jessica. És azt gondolta: Most már sínen vagyunk.

— Isten tüze lángoljon — jött a válasz.

Jessica bólintott.

— Ellenségeid pusztuljanak — mondta.

— Bi-la kaifa — felelték rá.

A hirtelen csöndben Stilgar meghajolt előtte.

— Sayyadina — mondta. — Ha Shai-hulud is úgy akarja, akkor még elvégezheted a belső átváltoztatást, hogy Tisztelendő Anya legyen belőled.

Belső átváltoztatás, ismételte meg gondolatban Jessica. Különös megfogalmazás. De a többi elég jól beleillik a sémába. Keserű cinizmussal gondolt rá, hogy mit csinált. A Missionaria Protectiva ritkán hagy cserben bennünket. Ebben a pusztaságban is előkészítették számunkra a helyet. Most… most pedig el kell játszanom Auliya, Isten Szolgálólánya szerepét… csak éppen Sayyadinának hívják az efféle harciasabb népek, akikbe olyan alaposan bele kellett plántálni a Bene Gesserit áhítatos halandzsáját, hogy még a főpapnőiket is Tisztelendő Anyának hívják!

Paul Csani mellett állt a belső barlang félhomályában. Még mindig érezte a szájában a falat ízét, amelyet a lánytól kapott — madárhús volt benne és magvak, összegyúrva fűszermézzel, levélbe göngyölve. Amikor néhány perccel korábban megkóstolta, rájött, hogy még soha életében nem evett ilyen tömény fűszereszenciát, és egy pillanatra félelem fogta el. Tudta, mit tehet vele ez az eszencia — előidézheti a változást, amely fölébreszti benne a jövőlátó tudatot.

— Bi-la kaifa — suttogta Csani.

Paul ránézett, látta rajta az áhítatot, amellyel a fremenek szemlátomást elfogadták az anyja szavait. Csak a Jamis nevezetű férfi látszott elkülönülni, mintha összefont karjaival távol akarta volna tartani magától a szertartást.

— Duy yakha hin mange — suttogta Csani. — Duy punra hin mange. Két szemem van. Két lábam van.

És ámulattal nézett Paula.

Paul mély lélegzetet vett, igyekezett lecsillapítani a benne tomboló vihart. Az anyja szavai összefonódtak a fűszereszencia hatásával, úgy érezte, emelkednek-süllyednek benne a szavak, mint árnyékok a lobogó tűz körül. Az egész mögött ott érezte a cinizmust is — oly jól ismerte az anyját! —, de semmi sem fékezhette meg ezt a valamit benne, ami egy falatnyi étellel kezdődött el…

Félelmetes cél!

Hirtelen megérezte, úrrá lett rajta a faj öntudata, amely elől nem menekülhetett. Minden részlet éles kontúrt kapott, a látótere kitágult, özönlöttek be az adatok, hideg pontossággal működött a tudata. Leült a földre, nekitámasztotta a hátát a sziklának, átadta magát a belső erőnek. A tudata kiáramlott abba az időtlen zónába, ahonnan áttekinthette az időt, érzékelhette a lehetséges utakat, megcsaphatta a jövő szele… és a múlt szele: mintha egy szemmel a múltat, egy szemmel a jelent és egy szemmel a jövőt látta volna, s mindez összeolvadt egyetlen négydimenziós képpé, ahol láthatta, miként fonódik egybe a tér és az idő.

Fennállt az a veszély, hogy elragadja a saját lendülete, bele kellett kapaszkodnia a jelen tudatába, érzékelni a tapasztalás tompa döccenéseit, az eláramló pillanatot, a van folyamatos belekövülését a változhatatlan voltba.

Ahogy felfogta a jelent, most érezte meg először, hogy az idő hatalmas, egyenletes hömpölygését hogyan zavarják meg mindenütt a kósza áramlatok, hullámok, hatások és ellenhatások, ahogy a hullámverés nekicsapódik a sziklás partoknak. Új fényben, tisztábban láthatta tulajdon jövőlátását is. Most megértette, mi okozza benne azokat a vakfoltokat, és hirtelen félelem fogta el.

A jövőlátása, most már tudta, olyan megvilágosodás volt, amelyben szerepet kapott az is, amit még meg tudott világítani — egyszerre eredményezett pontosságot és alapvető hibákat, mert beleszólt valami Heisenberg-féle határozatlansági effektus: az energia, amely feltárta, amit látott, meg is változtatta a látottakat.

És amit most látott, az egy időfókusz volt, itt, ebben a barlangban, a lehetőségek forrongó tömege összpontosult, ahol a legapróbb cselekedet — egy pillantás, egy óvatlan szó, egy arrébb lökött homokszem — gigászi emelőkart mozdíthatott el az egész ismert világmindenségen át. Paul erőszakos összeütközést látott maga előtt, amelynek a kimenetele olyan sok tényezőtől függött, hogy az ő legapróbb mozdulata hatalmas változásokat idézett elő a szövevényben.

A látomás hatására legszívesebben mozdulatlanságba merevedett volna, de ez is cselekedet lett volna, a megfelelő következményekkel.

Számtalan következmény volt — legyezőszerűen ágaztak szét a vonalaik ebből a barlangból, és a következményvonalak legtöbbje mentén Paul ott látta saját holttestét, vér patakzott a rajta tátongó, kés ütötte sebből.

Jessica fölébredt a barlang sötétségében, hallotta, hogy mozgolódnak körülötte a fremenek, megcsapta az orrát a csípős cirkoruhaszag. Belső időérzéke szerint odakint már leszállóban lehetett az alkony, a barlangban azonban egyenletes volt a sötétség, elszigetelték a sivatagtól a műanyag leplek, amelyek felfogták a testükből kipárolgó vízgőzt, és nem engedték kiszökni a barlangból.

Jessica rájött, hogy az eltelt órákban megengedte magának a teljesen ellazult alvást, hogy kipihenje kimerültségét, és ez sokat elárult arról, hogy öntudatlanul mennyire biztonságban érezte magát Stilgar csapatában. Megfordult a köpenyéből kialakított függőágyban, letette a lábát a kőre.

Nehogy elfelejtsem csúszósra beállítani a csizma szárát, hogy segítse a keringést a cirkoruhában! gondolta. Olyan sok mindent kell észben tartani.

Még mindig érezte a reggelije ízét a szájában, a levélbe göngyölt, fűszermézzel összedolgozott madárhús- és gabonafalatkát, és az eszébe ötlött, hogy itt fordított az időbeosztás: az éjszaka a tevékenység ideje, a nappal a pihenésé.

Az éjszaka elrejt; az éjszaka biztonságos.

Leakasztotta a köpenyét a kis sziklafülke falaiból kiálló kampókról, kitapogatta a sötétben, hol a teteje a ruhadarabnak, belebújt.

Hogyan lehetne üzenetet küldeni a Bene Gesseritnek? tűnődött. Értesíteni kellene őket arról, hogy a két szökevény menedéket talált az Arrakison.

Távolabb parázsgömbök gyúltak ki a barlangban. Jessica látta, hogy emberalakok mozognak a fényükben, köztük Paul is. A fia már felöltözött, a csuklyáját azonban hátravetette, jól látszott az éles Atreides-profil.

Olyan furcsán viselkedett, mielőtt nyugovóra tértek, gondolta Jessica. Visszahúzódón. Olyan volt, mint aki a halálból tért vissza, és még nem vette egészen tudomásul. A szemét félig lehunyta, a tekintete üvegesen meredt befelé. Jessicának a látványtól eszébe jutott, amit Paul mondott a fűszerrel telített táplálékról: a rabja lesz az ember.

Mellékhatásai vannak? tűnődött. Paul azt mondta, valami köze van a jövőlátó képességéhez, de azóta is furcsamód hallgat róla, hogy mit lát.

Jobbra, az árnyékok mélyéből Stilgar bukkant elő, a parázsgömbök fényében átment a barlangon a kis csoport felé. Jessica nézte; hogy babrálja a szakállát, milyen fürkésző tekintettel, ugrásra készen halad, mint a vadászó macska…

Hirtelen félelem nyilallt Jessicába, ahogy az érzékei végre fölfogták a feszültséget, amely szemlátomást sugárzott a Paul köre gyűlt csoportból — a merev mozdulatokat, a szertartásos elhelyezkedést.

— A védelmem alatt állnak! — dörögte Stilgar.

Jessica ráismert a fremenre, aki ott állt Stilgarral szemben — Jamis volt az! Aztán meglátta azt is, hogy tombol benne az indulat — görcsösen megfeszült a válla.

Jamis, akit Paul leterített! gondolta.

— Tudod, mi a törvény, Stilgar — mondta Jamis.

— Ki tudná jobban? — kérdezte Stilgar, és Jessica jól hallotta a hangjában a csitítást, a szándékot, hogy elsimítson valamit.

— A párharcot választom — dörmögte Jamis.

Jessica átviharzott a barlangon, megragadta Stilgar karját.

— Mi van itt? — kérdezte.

— Az amtal törvénye — mondta Stilgar. — Jamis követeli az őt megillető jogot, hogy próbára tegye, megillet-e téged a legendai szerep.

— Valakinek ki kell állnia a nő bajnokaként — mondta Jamis. — Ha az ő bajnoka nyer, akkor az övé az igazság. De azt mondják… — elnézett a köréjük nyomakodott fejek fölött — …azt mondják, nincs szüksége fremen bajnokra — ami csak azt jelentheti, hogy vele jött a bajnoka, aki kiáll az igazságért!

Párviadalt akar Paullal! gondolta Jessica.

Elengedte Stilgar karját, egy lépést tett előre.

— Eddig még sohasem bíztam másra, hogy kiálljon helyettem — mondta. — Nem tudom, miért kellene…

— Ne oktass ki minket arra, hogy nálunk mi a szokás! — förmedt rá Jamis. — Majd akkor hiszek neked, ha látom a bizonyítékot! Lehet, hogy Stilgar mondta meg, mit mondjál reggel. Lehet, hogy a szádba rágta a szavakat, te meg elszajkóztad nekünk, abban a reményben, hogy bolonddá teszel minket!

Elbánhatok vele, gondolta Jessica, de az esetleg ellentmondana az ő legendaértelmezésüknek. És megint átvillant rajta, hogy milyen különös módon eltorzult ezen a bolygón a Missionaria Protectiva munkássága.

Stilgar Jessicára nézett, halkan szólt hozzá, de érezhetően úgy, hogy a csoport legtávolabbi szélén állók is meghallják:

— Jamis olyan ember, Sayyadina, aki nem tud megbocsátani. A fiad leterítette, és…

— Véletlen volt! — ordította Jamis. — Boszorkányság volt az a Tuono-medencében, most majd bebizonyítom!

— …korábban legyőztem én magam is — folytatta Stilgar. — Ezzel a tahaddi-kihívással most nekem is meg akarja mutatni. Túl erőszakos ez a Jamis ahhoz, hogy valaha is jó vezér lehessen belőle — túl sok benne a ghafla, állhatatlan. Csak a szája a törvényeké, a szívét a zarfa uralja, az elfordulás. Nem, sohasem lehetne belőle jó vezér. Eddig nem bántottam, mert a harcban hasznát lehet venni, de ha elfogja ez a késforgató düh, akkor már a tulajdon közösségét veszélyezteti.

— Stilgar! — harsant fel Jamis hangja.

Jessica jól értette, mit csinál Stilgar — el akarta terelni Jamis haragját Paulról, magára akarta vonni a kihívást.

Stilgar most szembefordult Jamisszal, és Jessica megint hallotta a békítő szándékot a zengő hangban:

— Jamis, ez még gyerek! Hiszen csak…

— Te magad mondtad, hogy férfi — szólt Jamis. — Az anyja azt mondta, hogy átesett a gom-dzsabbaron. Víztől telt a húsa, majd kicsattan a víztől! Akik a csomagját hozták, azt mondták, több literkanna víz van benne. Több literkanna! És közben mi a gyűjtőzsebeinket szívogatjuk; mihelyt egy csepp víz összegyűlik bennük!

Stilgar Jessicára pillantott.

— Igaz ez? Víz van a csomagotokban?

— Igen.

— Több literkanna?

— Kettő.

— Mi volt a szándékotok ezzel a vagyonnal?

Vagyon? ismételte meg magában Jessica. Megrázta a fejét, érezte, hogy rideg a hangja, ahogy válaszol:

— Ahol én születtem, ott víz hullott az égből, és széles folyókban folyt végig a földön — mondta. Olyan hatalmas tengerekben állt ott a víz, hogy nem lehetett látni a túlsó partjukat. Engem nem tanítottak meg az ilyen vízfegyelemre. Eddig még sohasem kellett így gondolkodnom.

Sóhajtás szakadt ki a körülöttük állókból.

— Víz hullott az égből… — suttogták — …folyt a földön.

— Tudtad, hogy vannak közöttünk, akiknek véletlenül kiömlött a víz a gyűjtőzsebéből, és nagy bajban lesznek, mielőtt estére Tabrba érünk?

— Honnét tudtam volna? — Jessica megrázta a fejét. — Ha szükségük van rá, adjál nekik vizet a csomagunkból.

— Ez volt a szándékod ezzel a vagyonnal?

— Az volt a szándékom, hogy az életet óvjam vele — mondta Jessica.

— Akkor elfogadjuk az áldásodat, Sayyadina.

— Nem fogsz vízzel megvásárolni minket! — vetette oda Jamis. — És te sem fogsz magadra haragítani, Stilgar. Látom én, hogy azt szeretnéd, hívjalak ki téged, mielőtt bebizonyítottam az igazamat!

Stilgar szembefordult a férfival.

— Feltett szándékod, Jamis, hogy megküzdj egy gyerekkel? — Halk, metsző volt a hangja.

— Próbára kell tenni a nő igazát!

— Akkor is, ha az én védelmem alatt áll?

— Az amtal törvénye jogot ad rá — mondta Jamis.

Stilgar bólintott.

— Igaz. És ha a fiú nem aprít föl, akkor utána az én késemmel kerülsz majd szembe. És most nem fogom vissza a pengét úgy, ahogy egyszer visszafogtam.

— Ezt nem tehetitek! — mondta Jessica. — Paul még csak…

— Nem avatkozhatsz bele, Sayyadina — mondta Stilgar. — Tudom persze, hogy engem le tudsz győzni, tehát le tudod győzni akármelyikünket — de mindannyiunkat egyszerre nem. Ennek így kell lennie. Így parancsolja az amtal törvénye.

Jessica nem jutott szóhoz. Csak nézte Stilgart a parázsgömbök zöldes fényében, látta, milyen démoni maszk kövült rá a férfi arcvonásaira. Jamisra fordította a tekintetét, szemügyre vette az arckifejezését, azt gondolta: Ezt már előbb észre kellett volna vennem. Ez az ember mindig magában dúl-fúl, olyanfajta, aki észrevétlenül hergeli föl magát. Fel kellett volna készülnöm ellene.

— Ha bántani mered a fiamat — szólalt meg —, velem kerülsz szembe! Kihívlak most! Nem marad belőled egy…

— Anyám… — Paul odalépett, megérintette a karját. — Talán ha megmagyaráznám Jamisnak, hogyan…

— Megmagyarázná! — mondta csúfondárosan Jamis.

Paul elhallgatott, rámeredt a férfira. Nem érzett félelmet. Jamis esetlen mozgásúnak látszott, és az éjszakai összecsapásuk során könnyen el tudott bánni vele. Paul azonban még mindig érezte az idő szövevényének sűrű gomolygását a barlangban, még mindig ott lebegett előtte a számtalan jövőkép, amelyek mindegyikében holtan hevert a kés alatt. Szinte alig volt kiút abban a látomásban…

Stilgar szólalt meg:

— Sayyadina, most eredj távolabb, hogy ne…

— Ne szólítsd Sayyadinának! — mondta Jamis. — Majd ha bebizonyosodott! Tudja az imádságot, na és? Mi van abban? Minden gyerek tudja!

Már eleget beszélt, gondolta Jessica. Kiismertem. Egyetlen szóval meg tudnám bénítani. Tétovázott. De mindannyiukkal nem bánhatok el.

— Akkor hát ide hallgass! — mondta furcsán lebegő hangon, amely fölcsapott a végén.

Jamis rámeredt, rémület ült ki az arcára.

— Majd én megmutatom neked, mi az a szenvedés! — folytatta Jessica ugyanazon a hangon. — Olyan szenvedésben lesz részed, hogy ahhoz képest a gom-dzsabbar szép emlék lesz! Ez jusson majd az eszedbe harc közben! Vonaglani fog az egész…

— Meg akar babonázni! — tört ki Jamisból. A fülére szorította a jobb öklét. — Követelem, hogy teljesüljön a csend törvénye!

— Úgy legyen — mondta Stilgar. Figyelmeztető pillantást vetett Jessicára. — Ha még egyszer megszólalsz, Sayyadina, tudni fogjuk, hogy boszorkánysággal próbálkozol, és az életeddel fizetsz érte! — A fejével intett Jessicának, hogy lépjen hátrább.

Jessica kezeket érzett magán, hátrahúzták, de megérezte, hogy nem barátságtalanul. Látta, hogy Paul elválik a tömegtől, közben Csani valamit súgott a fülébe, és a fejével Jamis felé intett.

Gyűrű alakult ki. Újabb parázsgömböket hoztak elő, és mindegyiket sárgás fényűre állították.

Jamis belépett a körbe, kibújt a köpenyéből, odavetette valakinek a tömegben. Megállt a szürkésen csillámló cirkoruhában, amelyen látszott, hogy sokat toldozták-foldozták. Odahajtotta a száját a vállához, ivott egyet a gyűjtőzseb csövéből, aztán kiegyenesedett, lehúzta magáról a ruhát, és óvatos mozdulattal odanyújtotta azt is a többieknek. Most már mozdulatlanul várakozott. Csak egy ágyékkötő volt rajta, a lábán valami rásimuló szövet, a jobb kezében kriszkés.

Jessica látta, hogy az a Csani nevű leány segít Paulnak levetkőzni, aztán a kezébe nyomja a kriszkés markolatát, látta, hogy Paul néhány pillanatig méregeti a kést, a súlyát, a súlyeloszlását. Arra gondolt, hogy Paul ismeri a prana és a bindu rejtelmeit, az idegek és az izmok titkait, hogy olyan tanítóktól tanulta meg a küzdést, mint Duncan Idaho és Gurney Halleck, akik már az életükben eleven legendák voltak. A fiú ismerte a Bene Gesserit fortélyait, rugalmasnak és magabiztosnak látszott.

De még csak tizenöt éves, gondolta Jessica. És nincs pajzsa. Valahogy meg kell akadályoznom ezt! Kell lennie valami kiútnak… — Fölpillantott, látta, hogy Stilgar figyeli.

— Nem akadályozhatod meg — mondta a férfi. — Nem szabad beszélned.

Jessica a szájára szorította a tenyerét.

Beleplántáltam a félelmet Jamis gondolataiba, mondta magában. Valamennyire lelassítja majd… talán. Bárcsak tudnék imádkozni — igazán imádkozni!

Paul most már egyedül állt a kör szélén, csak a nadrág volt rajta, amelyet a cirkoruha alatt viselt. A jobb kezében kriszkést tartott, a lába meztelenül simult a homoktól érdes sziklára. Idaho annak idején minduntalan figyelmeztette: „Ha nem bízol a felületben, a legjobb a csupasz talp.” A gondolatai előterében pedig még ott volt Csani útmutatása: „Jamis védés után jobbra lendíti a kését: Mindenki ismeri ezt a szokását. És a szemed felé fog döfni, hogy pislogj és akkor vághasson. És kétkezes, vigyázz, amikor kezet vált!”

Mindenekfölött azonban ott volt benne, de olyan erővel, hogy az egész testében érezte, a gyakorlat, az ösztönös reakciókészség, amelyet nap nap után, óráról órára belevertek a gyakorlótermekben.

Gurney Halleck szavaira is emlékezett: „A jó késvívó hegyben, élben, keresztvasban egyszerre gondolkodik. A heggyel vágni is lehet, az éllel döfni is lehet, a keresztvassal el lehet kapni az ellenfél pengéjét.”

Paul lenézett a kriszkésre. Nem volt rajta keresztvas, csak egy kis, homorú gyűrű a markolat alján. Ráadásul most jött rá, hogy sejtelme sincs róla, mekkora erőtől törik el ez a penge, még azt sem tudja, egyáltalán el lehet-e törni.

Jamis lassan, oldalazva elindult jobbra a kör széle mentén Paul felé.

Paul behajlította a lábát, előrehajolt, ráébredt, hogy nincsen pajzsa, pedig úgy tanult meg küzdeni, hogy körülötte legyen az a finom erőtér, úgy tanult meg védekezni, hogy villámgyors legyen a mozdulata, a támadását viszont visszafogja éppen annyira, hogy átcsúszhasson az ellenfél pajzsán. Hiába intették minduntalanul a mesterei, hogy ne számítson arra, hogy a pajzs úgyis lefékezi a gyors támadást, Paul tudta, hogy mélyen beleivódott a pajzsreflex.

Jamis odakiáltott, érezhetően szertartásos kihívással:

— Törjön hát ízzé-porrá a pengéd!

Eszerint el tud törni, gondolta Paul.

Óvatosságra intette magát: Jamis testét sem védte ugyan pajzs, de a másik nem is szokott hozzá, nem éltek benne a pajzsvívó gátlásai.

Paul szemügyre vette az ellenfélét. A férfi teste úgy festett, mintha csak csont és szíjas; csomós izom lett volna. Kriszkése tejfehéren világított a parázsgömbök fényében.

Félelem nyilallt Paulba. Hirtelen magányosnak és védtelennek érezte magát, ahogy ott állt a tompa, sárgás fényben ezektől az emberektől körülvéve. A jövőlátása számtalan tapasztalattal ellátta már, felvillantotta a jövő legerősebb sodrású áramlatait is, az útjukat megszabó döntésláncolatokat is, ám ez a valóságos most volt, ahol aprócska véletlenek végtelen sokaságán múlt az élete vagy a halála.

Itt akármi másik irányba billentheti a jövőt, ébredt rá Paul. Valami, ami egy pillanatra eltereli a figyelmét, egy köhentés a nézők közül, egy parázsgömb pislantása, egy csalóka árnyék rebbenése.

Félek, mondta magában.

Óvatosan körözni kezdett ő is Jamisszal szemben, és közben némán ismételgette magában a Bene Gesserit félelem elleni litániáját. A félelem az elme gyilkosa… Mintha hűvös hullám mosta volna át a testét. Érezte, hogy görcsbe rándult izmai kisimulnak, higgadtan, de ugrásra készen várakozott.

— Megmártom a késem a véredben! — horkant fel Jamis. És az utolsó szó közepén rávetette magát.

Jessica látta a mozdulatot, visszafojtotta a kiáltást.

Ahová Jamis lecsapott, most csak az üres levegő volt, és Paul ott állt mögötte, kése előtt Jamis védtelen háta.

Most, Paul, most! sikoltotta gondolatban Jessica.

Paul döfése pontos volt, gyönyörű ívű, sima, de olyan lassú, hogy Jamisnak még volt ideje elfordulni és elugrani jobbra.

Jessica fölismerte a pajzsvívó ritmust, és átvillant rajta, hogy milyen kétélű dolog ez a tudás. A fiú reakciói fiatalosan fürgék voltak, és a gyakorlás olyan tökélyre fejlesztette őket, amilyennel ezek az emberek még nem találkoztak. A támadás is begyakorolt támadás volt azonban, amely a képzeletbeli pajzs ellenállásához igazodott. A gyors döfést a pajzs elhárítja, csak a ravasz, lassú ellentámadást engedi át. Önuralom és ravaszság kellett hozzá, hogy valaki áthatoljon az ellenfél pajzsán.

Paul nem érzi?! kérdezte magában Jessica. Éreznie kell!

Jamis újra támadott, sötét szeme összeszűkült, teste sárga villanás volt csak a parázsgömbök alatt.

És Paul újra kisiklott előle, de túl lassú volt az ellentámadás.

Aztán újra.

És újra.

Mindannyiszor Paul visszavágása egy pillanatot késett.

És Jessica észrevett valamit, amiről remélte, hogy Jamis nem veszi észre. Paul hárításai kápráztatóan gyorsak voltak, de mindig pontosan olyan szögben mozdult el, mintha pajzs segítene lefékezni Jamis pengéjét.

— Szórakozik a fiad azzal a szerencsétlen bolonddal? — kérdezte Stilgar, aztán mielőtt Jessica válaszolhatott volna, csendre intette. — Ne haragudj; te nem szólalhatsz meg.

Most egymás körül keringett a két alak a barlang sziklás padlóján: Jamis előrenyújtotta a kést tartó kezét, a kés hegye enyhén fölfelé állt, Paul előregörnyedt, alacsonyan tartotta a kést.

Jamis ismét rárontott, de ezúttal elfordult jobbra, amerre az előbb Paul elugrott.

Ahelyett hogy hátraugrott és kifordult volná, Paul most a kése hegyével fogta föl a férfi késes kezét. Aztán a fiú már ott sem volt, kipördült balra, és magában hálát adott Csaninak a figyelmeztetésért.

Jamis visszahátrált a kör közepére, megdörgölte a kést tartó kezét. Egy pillanatig vér csorgott a sebből, aztán elállt. Jamis tágra nyílt szeme mint két kékesfekete üreg meredt Paulra parázsgömbök tompa fényében, és mintha valami új, óvatos kifejezés jelent volna meg benne.

— Ó, ez fájt neki — mormogta Stilgar.

Paul ugrásra készen előregörnyedt, és ahogy tanulta, az első vér után odakiáltott:

— Megadod magad?

— Hah! — hördült fel Jamis.

Haragos morgás hallatszott mindenünnen.

— Állj! — kiáltotta Stilgar. — A kölyök nem ismeri a törvényeinket. — Aztán Paulhoz intézte a szót: — A tahaddi-kihívás nem ismer megadást. Csak a halál dönti el.

Jessica látta, hogy Paul nagyot nyel. Még sohasem ölt meg embert így, párviadalban… gondolta. Vajon képes lesz rá?

Paul lassan körözni kezdett jobb felé, kényszerű válaszként Jamis mozgására. Az agyában megint felbukkant mindaz, amit a látomásában megtudott a barlangban körülötte kavargó időrengető változók sokaságáról. Most már megértette, hogy ebben a küzdelemben túl sok az összezsúfolt, pillanatokba tömörödött döntés ahhoz, hogy tisztán ki lehetne venni bármelyik jövőbe vezető utat.

Változók változókra halmozódtak — ezért látszott ez a barlang csak köd borította csomópontnak a lehetséges utak szövevényében, gigászi zátonynak a hömpölygő áradat közepén, amely hatalmas örvényeket keltett maga körül.

— Fejezd már be, kölyök! — dörmögte Stilgar. — Ne játszadozz vele!

Paul előbbre óvakodott a körben, bízott benne, hogy gyorsabb az ellenfelénél.

Jamis hátrált néhány lépést. Ebben a pillanatban lett úrrá rajta a felismerés, hogy aki vele szemben áll, nem valami puhány idegen, akit sikerült becsalni a tahaddi-körbe, és könnyű prédája a kriszkésnek.

Jessica látta a Jamis arcán átvillanó kifejezést, és megértette. Most a legveszélyesebb, gondolta. Most már mindenre elszánta magát, és akármire képes. Most már látja, hogy ez nem olyan gyerek, amilyeneket eddig ő ismert, hanem harci gépezet, amelyet csecsemőkorától fogva erre képeztek ki. Most szárba szökkenhet Jamisban a félelem, amelyet elültettem benne.

Azon kapta magát, hogy valami szánalomfélét érez a férfi iránt — az érzelmet azonban háttérbe szorította a fiát fenyegető közvetlen veszély tudata.

Jamis akármire képes most… és kiszámíthatatlan, mondta magában. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon Paul látta-e már ezt a jövőt, hogy újraéli-e most ezt az élményt? De látta, hogy mozog a fia, látta a verejtékcsöppeket az arcán, vállán, az éber óvatosságot az izmai sima játékában. Most először érezte meg, anélkül hogy megértette volna, a Paul képességében rejlő bizonytalansági tényezőt.

Most már Paul szorongatta az ellenfelét, körözött, bár nem támadott. Észrevette a másik félelmét. A gondolataiban megszólalt Duncan Idaho hangja: „Amikor az ellenfeled félni kezd tőled, akkor csak hagyd hatnia félelmet, hogy megdolgozza, amíg a félelemből rémület lesz. A rémült ember önmagával küzd. Végül kétségbeesetten támadásba lendül. Az a legveszélyesebb pillanat, de általában számítani lehet rá, hogy a rémült ember elkövet egy végzetes hibát. Te most azt fogod megtanulni, hogy észrevedd és kihasználd ezeket a hibákat…”

A barlangban a nézők soraiból mormogás hallatszott.

Azt hiszik, Paul játszadozik Jamisszal, gondolta Jessica. Azt hiszik, fölöslegesen kínozza.

De megerezte az izgalom másik elemét is, azt, hogy élvezték a látványosságot. Jessica azt is látta, hogy Jamisban fokozatosan nő a feszültség. Azt a pillanatot, amikor már nem tudta tovább féken tartani, Jessica ugyanolyan pontosan érzékelte, mint Jamis maga… vagy Paul.

Jamis hatalmasat ugrott, a jobb kezével egy rövid cselező mozdulat után lecsapott, de az a keze üres volt. A kriszkés a bal kezében villant meg.

Jessicának elállt a lélegzete.

Pault azonban már figyelmeztette Csani: „Jamis kétkezes!” „A késre koncentrálj, ne a kézre, amely fogja — ismételgette annak idején unos-untalan Gurney Halleck. — A kés veszélyesebb, mint a kéz, és bármelyik kézben lehet!”

Paul viszont közben észrevette Jamis hibáját: rossz volt a lábmunkája, úgyhogy egy pillanattal tovább tartott, amíg visszanyerte az egyensúlyát az ugrás után, amelynek csak az volt a célja, hogy megzavarja Pault, és elterelje a figyelmét a kézváltásról.

Ha nem lett volna a parázsgömbök gyönge, sárgás fénye, ha nem meredtek volna rájuk a mélykék szemek, minden olyan lett volna, mint a gyakorlóteremben. A pajzs nem számít olyankor, amikor a saját mozgását lehet szembefordítani az ellenféllel. Paul szinte követhetetlenül gyors mozdulattal átkapta a saját kését is a bal kezébe, oldalt lépett, és egyet döfött fölfelé, Jamis mellkasába, aztán hátraugrott, és csak nézte, ahogy a másik összeesik.

Jamis rongyként omlott a földre, hasra zuhant, felnyögött, Paul felé fordította a fejét, aztán nem mozdult többet. Élettelen szeme sötétüveggolyóként meredt rájuk.

„A heggyel ölni nem művészet — mondta egyszer Idaho Paulnak —, de azért ebből ne csinálj gondot, ha ott a kínálkozó alkalom!”

A fremenek odatódultak; kitöltötték a kört, félrelökték Pault. A nyüzsgő, lázasan tevékenykedő tömegben eltűnt Jamis. Kisvártatva néhányan elsiettek a barlang mélyébe, egy köpenybe burkolt teherrel a kezük között.

A holttestnek nyoma sem látszott már.

Jessica a fia felé furakodott. Úgy érezte, úszik a köpenyes, rossz szagú testek tengerében, a furcsamód elnémult tömegben.

Itt van a rettenetes pillanat, gondolta. Paul testi és szellemi fölénye nyilvánvaló tudatában megölt egy embert. Nem szabad megtanulnia, hogy élvezze az ilyen győzelmet.

Átnyomakodott az utolsó sorokon; Paul egy kis üres részen állt, két szakállas fremen segített neki visszabújni a cirkoruhájába.

Jessica fürkésző tekintettel nézte a fiát. Paul szeme csillogott.

Hangosan zihált, hagyta, hogy öltöztessék, de ő maga nem segített.

— Jamis ellen! És egy karcolás sincs rajta! — mormogta az egyik fremen.

Csani, oldalt állt, a szemét nem vette le Paulról. Jessica látta rajta az izgatottságot, látta a csodálatot a huncut arcocskán.

Most kell megtenni, de gyorsan! gondolta Jessica.

Minden megvetését belesűrítette a hangjába és az arckifejezésébe, úgy mondta:

— No lám… milyen érzés gyilkosnak lenni?

Paul megdermedt, mintha megütötték volna. A tekintete találkozott anyja fagyos pillantásával, és elöntötte az arcát a pír. Önkéntelenül arra a helyre pillantott, ahol az előbb még ott feküdt Jamis.

Stilgar odafurakodott Jessica mellé, miután visszatért a barlang mélyéből, ahová Jamis testét elvitték. Kimért, keserű hangon szólt Paulhoz:

— Amikor majd eljön az ideje, hogy kihívj engem, és az én helyemre törj, ne hidd, hogy velem úgy játszadozhatsz, ahogy Jamisszal eljátszottál!

Jessica érezte, ahogy az ő és Stilgar szavai belemartak Paulba, elvégezték kegyetlen feladatukat. Ezek az emberek tévedtek — de hasznos volt most a tévedésük. Kutatóan végigtekintett a körülöttük sorakozó arcokon, ugyanúgy, mint Paul, és ugyanazt látta, amit ő. Csodálatot, igen, és félelmet… és egyiken-másikon megvetést. Aztán Stilgarra emelte a pillantását, látta rajta a keserű belenyugvást, és tudta, milyennek rémlett Stilgar szemében a küzdelem.

Paul az anyjára nézett.

— Te tudod, miért volt — mondta.

Jessica hallotta a hangjában a kijózanodást, a lelkifurdalást. Még egyszer végigsöpört a pillantása a körülöttük állókon, aztán azt mondta:

— Paul eddig még sohasem ölt meg közelharcban embert.

Stilgar hitetlen képpel nézett rá.

— Nem játszadoztam vele — mondta Paul. Odanyomakodott az anyja elé, megigazította magán a köpenyt, lenézett a sötét foltra, amelyet Jamis vére hagyott a sziklán. — Nem akartam megölni.

Jessica látta, hogy Stilgar arcáról lassan eltűnik a hitetlenség, elfoglalja a helyét a megkönnyebbülés, miközben eres kezével a szakállát húzogatta. Hallotta, ahogy a csoporton mormogás fut végig.

— Szóval ezért kérdezted, megadja-e magát — mondta Stilgar. — Értem. A mi szokásaink mások, de majd meglátod, miért. Már azt hittem, skorpiót engedtünk be magunk közé. — Pár pillanatig tétovázott, aztán folytatta: — És ezentúl nem szólítalak kölyöknek.

A körülállók közül megszólalt egy hang:

— Név kéne neki, Stil!

Stilgar bólintott, tűnődve húzogatta a szakállát.

— Erőt látok benned… mint amilyen erő van a kőoszlop alatt. — Megint elhallgatott. — Ezentúl közöttünk Usul leszel, az oszlop talapzata. Ez a titkos neved, ez a neved a sziecsben. Mi, a Tabr sziecsbeliek használhatjuk, de mások nem vehetik a szájukra… Usul.

Mormogás hallatszott körülöttük:

— Jó választás… erős név… szerencsét hoz. — És Jessica megérezte, hogy elfogadták, befogadták őket, tudta, hogy ő is része annak, amit a bajnoka elnyert: most már Sayyadina volt.

— És te milyen férfinevet választasz magadnak, hogyan szólítsunk mások előtt? — kérdezte Stilgar.

Paul az anyjára pillantott, aztán Stilgarra. Ennek a pillanatnak a töredékei ott voltak ugyan jövőlátó emlékezetében, de úgy érezte, mintha a különbségek fizikai erőként nyomnák, szorítanák át a jelen szűk kapuján.

— Hogy nevezitek ti azt a kis egeret, azt az ugráló egeret? — kérdezte Paul, ahogy az eszébe jutott a Tuono-medencében látott hipp-hopp, tipi-topp mozgás.

Kuncogás hallatszott körülöttük.

— Muad-Dibnek mondjuk — felelte Stilgar.

Jessicának elakadt a lélegzete. Ezt a nevet hallotta Paultól, amikor megmondta, hogy a fremenek majd befogadják őket, és így hívják őt. Hirtelen félni kezdett a fiától, és félteni kezdte.

Paul nyelt egyet. Úgy érezte, mintha olyan szerepet játszana, amelyet már számtalanszor eljátszott gondolatban… de mégis… voltak különbségek. Látta magát, ahogy szédítő magasságban van, sok tapasztalat és az ismeretek hatalmas tárházának birtokában, körös-körül azonban feneketlen mélység tátongott.

És megint fölrémlett előtte a látomás, amelyben fanatikus légiók vonultak a zöld-fekete Atreides-zászló alatt, végigpusztítva, fölperzselve a világmindenséget a prófétájuk, Muad-Dib nevében.

Annak nem szabad megtörténnie, mondta magában.

— Ezt a nevet akarod, hogy Mund-Dib? — kérdezte Stilgar.

— Én Atreides vagyok — suttogta Paul, aztán hangosan azt mondta: — Nem helyes, hogy egészen lemondjak arról a névről, amelyet az apámtól kaptam. Lehetne-e a nevem közöttetek Paul Muad-Dib?

— Paul Muad-Dib vagy — mondta Stilgar.

Ez nem volt benne egyetlen látomásomban sem, gondolta Paul. Mást csináltam.

De úgy érezte, továbbra is ott tátong körülötte az a mélység.

Megint mormogás futott át a csapaton, ahogy az egyik a másikhoz fordult:

— Bölcsesség és erő együtt… Mi kell még?… Szakasztott, mint a legenda… Lisan al-Gaib… Lisan al-Gaib…

— Mondok valamit az új nevedről — szólt Stilgar. — Kedvünkre való a választásod. Muad-Dib járatos a sivatag fortélyaiban. Muad-Dib megteremti magának a vizet. Muad-Dib elrejtőzik a nap elől, és az éjszaka hűvösében indul útnak. Muad-Dib termékeny, és benépesíti a vidéket. Muad-Dibet úgy emlegetjük, hogy „a fiúk tanítómestere”. Erős alap ez, amelyre fölépítheted az életedet, Paul Muad-Dib, aki Usul vagy miközöttünk. Szívesen fogadunk magunk között.

Stilgar a tenyerével megérintette Paul homlokát, aztán elvette a kezét, átölelte Pault, és azt mormogta:

— Usul.

Ahogy Stilgar ellépett tőle, a csapat következő tagja lépett oda, átölelte Pault, megismételte új nevét. Ölelésből ölelésbe adta Pault a csapai, fülében zsongtak a hangok, a különféle hangszínek:

— Usul… Usul… Usul… — Máris név szerint ismerte egyiket-másikat. És ott volt Csani is, aki odaszorította az arcát az övéhez, ahogy átölelte és kimondta a nevét.

Aztán Paul megint ott állt Stilgar előtt, aki azt mondta:

— Most már az Ihuan Bedvin tagja vagy, a testvérünk. — Megkeményedett az arckifejezése, parancsoló lett a hangja: — És most, Paul Muad-Dib, igazítsd meg magadon a cirkoruhát! — Csanira pillantott. — Csani! Nézd meg, hogy áll Paul Muad-Dib orrában az a dugó! Úgy emlékszem, téged bíztalak meg vele, hogy a gondját viseld!

— Nem volt miből újat csinálnom, Stil — mondta a lány. — Ott van persze Jamisé, de hát…

— Elég ebből!

— Akkor odaadom az én egyik dugómat — mondta Csani. — Kibírom eggyel is, amíg…

— Még csak az kéne — mondta Stilgar. — Tudom, hogy vannak tartalékok. Hol vannak a tartalékok, mi? Egy csapat vagyunk, vagy csak összeverődött vademberek?

Kezek nyúltak feléjük, kemény, szálas tárgyak voltak bennük. Stilgar kiválasztott négyet, odaadta Csaninak.

— Csináld meg ezeket Usulnak és a Sayyadinának!

Egy hang szólalt meg a többiek háta mögül.

— És a víz, Stil? Mi lesz a csomagjukban levő literkannákkal?

— Tudom, hogy meg vagy szorulva, Forak — mondta Stilgar. Jessicára nézett. Jessica bólintott.

— Bontsatok föl egyet azoknak; akiknek szükségük van rá — mondta Stilgar. — Vízmester… hol egy vízmester? Á, Simum, gondod legyen, hogy annyit mérjenek ki, amennyire szükség van! Csak annyit, nem többet. Ez a víz a Sayyadina hozománya, és a sziecsben vissza kell fizetni neki a rendes terepi kamattal, levonva a csomagolást.

— Mekkora terepi kamattal kell visszafizetni? — kérdezte Jessica.

— Tíz az egyhez — mondta Stilgar.

— De hát ez…

— Bölcs szabály, majd meglátod — mondta Stilgar.

Köpenyek suhogása hallatszott a csapat hátsó soraiból, ahogy az emberek a víz köré gyűltek.

Stilgar föltartotta a kezét. Csönd lett.

— Ami Jamist illeti — mondta —, elrendelem a teljes szertartást. Jamis a társunk volt, testvérünk az Ihuan Bedvinben. Nem fordulunk el tőle anélkül, hogy megadnánk az illő tiszteletet annak, aki próbára tette a sorsunkat ezzel a tahaddi-kihívással. Történjék meg a szertartás… napnyugtakor, amikor majd a sötétség borulhat rá Jamisra.

Paul ezeknek a szavaknak a hallatán rádöbbent, hogy már megint belekerült abba a mélységbe… az idő vakfoltjába. Nem volt olyan múlt, amely kitölthette volna a jövőt a gondolataiban… illetve… illetve… még mindig ott lobogott valahol a zöld-fekete Atreides-zászló… valahol elöl… még mindig látszottak a dzsihad véres szablyái és fanatikus légiói.

Nem lesz, mondta magában. Nem hagyhatom.

A barlang némaságában Jessica hallotta a homok csikordulását a sziklán, ahogy az emberek járkáltak, a fülébe hatoltak a távoli madárrikoltások, amelyekről Stilgar azt mondta, hogy az őrszemek jelei.

A nagy műanyag szigetelőlepleket már levették a barlang nyílásáról. Jessica látta, ahogy az alkonyati árnyékok rávetődnek a nyílás előtti sziklaperemre és a mögötte elterülő medencére. Érezte, hogy búcsúzik tőlük a napvilág, érezte a száraz hőségből is, nemcsak az árnyékokból. Tudta, hogy a Bene Gesserit iskoláiban szerzett kifinomult észlelése nemsokára képes lesz arra, amire ezek a fremenek szemlátomást képesek voltak: hogy megérezzék a legcsekélyebb változást is a levegő páratartalmában.

Hogy kapkodtak, hogy összecsukják magukon a cirkoruháikat, amikor kinyílt a barlang szája!

A barlang mélyében valaki kántálni kezdte:

Jessica magában lefordította: Ezek hamvak! És ezek gyökerek!

Lassan kezdetét vette Jamis temetési szertartása.

Jessica kibámult az arrakisi naplementére; az égbolton egymásra tornyosuló színrétegekre. Az éjszaka kinyújtotta árnyékujjait a távoli sziklák között.

A hőség azonban nem enyhült.

Jessica gondolatait a hőség a vízre terelte, és arra a megfigyelésre, hogy ezt az egész népet rá lehetett szoktatni, hogy csak adott időpontokban érezzen szomjúságot.

Szomjúságot…

Látta maga előtt, milyenek voltak a holdsütötte hullámok a Caladanon, ahogy fehér köpenyt terítettek a parti sziklákra… és párától nehéz szél járt fölöttük. Most a köpenyét birizgáló szellő szinte perzselte a szabad bőrfelületet az orcáján, a homlokán. Az új orrdugók idegesítették, és azon kapta magát, hogy nem hagyja nyugodni a cső, amely lenyúlik az arcától a cirkoruhába, visszaviszi a lehelete páratartalmát.

Az egész ruha egy izzasztókamra volt.

„Kényelmesebben érzed majd magad a ruhádban, amikor a tested beállt az alacsonyabb víztartalomra” — mondta valamivel előbb Stilgar.

Jessica tudta, hogy így igaz, de ettől a tudástól most nem érezte jobban magát. Nyomasztotta, hogy itt az ember agyában öntudatlanul, de állandóan ott van a víz kérdése. Nem, helyesbítette magát, nem a vízé: a nedvességé.

Ez pedig már kényesebb és mélyebb kérdés volt. Közeledő lépteket hallott, megfordult, látta, hogy Paul jön elő a barlang mélyéről, nyomában a pajkos képű Csani.

És még valami, gondolta Jessica. Figyelmeztetni kell Pault, hogy vigyázzon az asszonyaikkal! Az ilyen sivatagi nők nem lennének alkalmasak hercegi feleségnek. Ágyasnak igen, de feleségnek nem.

Mihelyt végiggondolta, el is képedt saját magán. Megfertőződtem Leto látásmódjával? Most értette meg, milyen alaposan megnevelte a herceg. Úgy tudom átgondolni a hercegi sarj házassági igényeit, hogy közben egy pillanatra sem fontolgatom tulajdon ágyasi voltomat. Pedig… több voltam én, mint ágyas.

— Anyám!

Paul megállt előtte, Csani mellette, egy fél lépéssel hátrább.

— Anyám, tudod, mit csinálnak ott hátul?

Jessica fölnézett a csuklya alól kivillanó két sötét foltba.

— Azt hiszem, igen.

— Csani megmutatta… mert azt mondják, nekem látnom kell, és… engedélyt kell adnom rá, hogy lemérjék a vizet.

Jessica Csanira nézett.

— Visszanyerik Jamis vizét — mondta Csani. Vékonyka hangja nazális színt kapott az orrdugóktól. — Ez a törvény. A hús az emberé, de a víz a törzsé… kivéve a párviadalt.

— Azt mondják, az enyém a víz — mondta Paul.

Jessica nem értette, hogy ettől miért lett hirtelen óvatos és feszült.

— A párviadalból való víz a győztest illeti — mondta Csani. — Azért, mert a szabadban, cirkoruha nélkül kell küzdeni. A győztesnek vissza kell kapnia a vizét, amit elveszített a harc közben.

— Nem kell Jamis vize — mormogta Paul. Úgy érezte, egyszerre lett része sok képnek, amelyek egyszerre kavarogtak, részekre tördelődve és újra összeállva, hogy szinte szédült tőle. Nem tudta biztosan, hogy mit fog tenni, egyvalamiben azonban biztos volt: nem akarta a Jamis húsából kipárolt vizet!

— De hát… víz — mondta Csani.

Jessica elámult azon, ahogy kiejtette a száján: „Víz”. Annyi tartalom egy ilyen egyszerű szóban! Egy Bene Gesserit-mondás jutott az eszébe: „Fennmaradni annyi, mint úszni tudni ismeretlen vízben.” És azt gondolta: Paulnak és nekem meg kell keresnünk az áramlásokat és az örvényeket ezekben az ismeretlen vizekben… ha fenn akarunk maradni.

— Elfogadod a vizet — mondta a fiának.

Ismerős volt a hang, amelyen mondta. Ugyanezen a hangon beszélt egyszer Letóval, amikor azt mondta szegény hercegének, hogy el kell fogadnia egy jókora összeget, amelyet azért kínáltak fel, mert támogatott egy kétes vállalkozást — el kellett fogadnia, mert a pénz fenntartotta az Atreides-uralmat.

Az Arrakison a víz volta pénz: Ezt Jessica tisztán látta.

Paul nem szólt. Tudta, hogy engedelmeskedni fog az anyjának — nem azért, mert ráparancsolt, hanem mert a hangnem rákényszerítette, hogy átértékelje az egészet. Ha visszautasítaná a vizet, megbolygatná a bevett fremen szokásokat.

Hirtelen megszólaltak benne a Kalima négyszázhatvanhetes versének szavai, ahogy Yueh O. K. Bibliájában olvasta, és hangosan kimondta:

— A víz minden élet kezdete.

Jessica rámeredt. Honnan szedte ezt az idézetet? kérdezte magában. Hiszen nem tanulta a misztériumokat!

— Ahogy írva vagyon — mondta Csani. — Dzsudihar manténe: benne áll a Sah-Namában, hogy mindének közül először az életadó víz teremtetett a világra.

Jessica nem tudta megmagyarázni, miért (és ez jobban aggasztotta, mint az érzés), de hirtelen megborzongott. Elfordult, hogy ne vegyék észre a zavarát, éppen időben ahhoz, hogy lássa lebukni a napot. Lenyűgöző színorgia villant föl az égbolton, ahogy a nap eltűnt a szemhatár mögött.

— Itt az idő!

Stilgar hangja zendült meg a barlangban:

— Jamis fegyvere elpusztult. Jamist magához szólította Ő, Shai-hulud, akinek parancsára napról napra fogynak a holdak is, amíg végül már olyanok lesznek csak, mint a kiszáradt, vékonyka ág. — Leeresztette a hangját. — Így van ez Jamisszal is.

Súlyos csend ereszkedett a barlangra.

Jessica látta, ahogy Stilgar alakja szürkés árnyként, mint valami szellem mozog a sötétbe borult belső barlangrészben. Még egyszer kipillantott a medencére, érezte; hogy enyhül a hőség.

— Jöjjenek elő Jamis barátai! — szólt Stilgar.

Emberek mozogtak Jessica közelében, függönyt húztak a nyílás elé. Távol, a barlang mélyén földerengett egyetlen parázsgömb. Sárga fénye megvilágította az arra tóduló emberalakokat. Köpenyek suhogása csapta meg a fülét.

Csani egy lépést tett hátrafelé, mintha magához húzta volna a fény.

Jessica odahajolt Paul füléhez, belesúgta a titkos családi nyelven:

— Csináld azt, amit ők! Egyszerű szertartás lesz, hogy kiengeszteljék Jamis árnyát.

Több lesz annál, gondolta Paul. Valami görcsös rángásfélét érzett a tudata mélyén, mintha meg akarna ragadni valamit, ami mozgásban van.

Csani visszasurrant Jessica mellé, kézen fogta.

— Gyere, Sayyadina! Külön kell ülnünk.

Paul utánuk nézett, ahogy eltűntek az árnyékban, ott hagyták egyedül. Úgy érezte, elhagyták.

Akik fölrakták a függönyt, most megálltak mellette.

— Gyere, Usul!

Hagyta, hogy magukkal vezessék, betuszkolják a Stilgar körül álló körbe. Stilgar a parázsgömb alatt várakozott, mellette a földön egy szabálytalanalakú, itt-ott kidudorodó, helyenként szögletes halom, amelyet köpeny takart.

Stilgar intésére a csapat leguggolt, köpenyeiket megsuhogtatta a mozdulat. Paul velük együtt helyet foglalt, közben Stilgart nézte. A feje fölötti parázsgömb sötét üreggé mélyítette a szemét, megélénkítette a nyakánál kilátszó zöld szövet színét. Paul most a Stilgar lába melletti; köpeny fedte halomra fordította a tekintetét; észrevette, hogy egy baliset nyaka ált ki a köpeny alól.

— A lélek elhagyja a test vizét, mikor az első hold fölkel — mondta éneklő hangon Stilgar. — Így mondják a szent szavak. Amikor ma éjjel fölkelni látjuk az első holdat, kit szólít magához?

— Jamist — felelte rá a csapat.

Stilgar lassan kárbefordult a sarkán, tekintete végigpásztázta az arcok kőrét.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a sólyomgép lecsapott ránk a Sziklalyuknál, Jamis volt az, aki fedezékbe rántott.

A mellette levő kupac fölé hajolt, levette róla a köpenyt.

— Mint Jamis barátja, elveszem ezt a köpenyt — vezéri jog. — A vállára vetette a köpenyt, fölegyenesedett.

Most már látni lehetett a kupac tartalmát: egy cirkoruha csillámló, halvány szürkeségét, egy ütött-kopott literkannát, egy kendőt, a közepén egy kis könyvet, egy kriszkés pengétlen nyelét, az üres hüvelyt, egy összehajtogatott csomagot, egy paratájolót, egy disztranszot, egy dobolót, mellette egy kis halom arasznyi fémhorgot, aztán egy összehajtogatott szövetdarabban mintha különböző méretű kövek lettek volna, egy csokornyi összefogott madártoll… és a baliset az összehajtogatott csomag mellett.

Jamis tehát balisetezett, gondolta Paul. A hangszer az eszébe juttatta Gurney Hallecket és mindazt, ami elveszett egyszer és mindenkorra. Paul múltba ágyazódó jövőlátásának emlékeiből tudta ugyan, hogy egyik-másik véletlenvonal mentén esetleg összetalálkozhat még Halleckkel, de kevés ilyen találkozás volt, és ködösen látszottak csak. Nem tudta, mit gondoljon róluk. Zavarba hozta az a bizonytalansági tényező. Talán azt jelenti, hogy valami, amit teszek… amit esetleg teszek, elpusztíthatja Gurneyt… vagy éppen visszahozhatja az életbe… vagy…

Nagyot nyelt, megrázta a fejét.

Stilgar ismét a kupac fölé hajolt.

— Jamis asszonyának és az őröknek — mondta. A kis kövek és a könyv eltűnt a köpenye redői között.

— Vezéri jog — felelte rá a csapat.

— Jamis kávéskészletének jegye — mondta Stilgar, és fölvett egy zöld fémkorongot. — Ez adassék illő módon Usulnak, amikor visszatérünk a sziecsbe.

— Vezéri jog — mondta rá éneklő hangom a csapat.

Stilgar végül megfogta a kriszkésnyelet, fölállt vele.

— Ezt pedig a temetősíkságnak — mondta.

— A temetősíkságnak — ismételte meg a kórus.

A kör szemközti oldalán álló Jessica bólintott. Ráismert a rituálé ősi forrására, és azt gondolta: Az átmenet a tudatlanság és a tudás, a vadság és a kultúra között ott kezdődik, hogy milyen tisztességet adunk a halottainknak. Ránézett a szemben álló Paulra, eltöprengett: Vajon megérti? Vajon tudni fogja, mit tegyen?

— Jamis barátai vagyunk — mondta Stilgar. — Mi nem bőgünk a halottainkért, mint holmi garvargok falkája!

Paultól balra fölállt egy ősz szakállú férfi.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. Kiment a kupachoz, fölvette a disztranszot. — Amikor a minimum alá ment a vizünk a Kétmadár-szikla ostrománál, Jamis megosztotta velem. — Visszatért a helyére.

Azt kellene mondanom, hogy Jamis barátja voltam? tépelődött Paul. Azt várják, hogy elvegyek valamit abból a halomból? Látta, hogy egy-egy arc feléje fordul, aztán vissza. Igen, azt várják!

A túloldalon fölállt egy másik férfi, odament a kupachoz, elvette a paratájolót.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a Hegyöbölben elkapott minket az őrjárat, és megsebesültem, Jamis maga után csalta őket, hogy megmentse a sebesülteket. — Visszament a többiek közé.

Az arcok megint Paul felé fordultak, látta rajtuk a várakozást, lesütötte a szemét. Valaki oldalba bökte, egy hang azt sziszegte a fülébe:

— Pusztulást akarsz ránk hozni?

Hogy mondhatnám azt, hogy a barátja voltam? tépelődött magában Paul.

Újabb alak emelkedett föl a túloldalon, és ahogy a csuklyás fej a fénykörbe ért, Paul megismerte az anyját. Jessica elvett egy kendőt a földről.

— Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a lelkek lelke Jamisban belátta, hogy mit követel az igazság, az a lélek visszavonult, és megkímélte a fiamat. — Visszatért a helyére.

És Paulban fölrémlett, milyen megvetés volt az anyja hangjában, amikor szembenézett vele a viadal után. Milyen érzés gyilkosnak lenni?

Érezte, hogy megint feléje fordulnak az arcok, haragot és félelmet érzett maga körül. Egy részlet villant át rajta egy filmkönyvből, amelyet az anyja mutatott egyszer: a halottak tiszteletéről szólt. Tudta, mit kell tennie.

Lassan fölállt.

Sóhajtás lebbent végig a körben ülők során.

Paul úgy érezte, mintha összezsugorodott volna az énje, ahogy közeledett a kör középpontjához. Mintha elveszítette volna önmaga egy részecskéjét, és ott kellett volna megkeresnie. Lehajolt a holmi fölé, kiemelte a balisetet. Egy húr halkan megpendült, ahogy nekiütődött valaminek a kupacban.

— Jamis barátja voltam — suttogta Paul.

Érezte, hogy könnyek égetik a szemét, erőlködött, hogy kijöjjön a torkán a. hangos szó:

— Jamis megtanított rá… hogy amikor… öl az ember… megfizet érte. Bárcsak jobban ismertem volna Jamist!

Szinte tapogatózva botorkált vissza a helyére, leroskadt a kőre.

Egy hang azt suttogta:

— Könnyezik!

A suttogás végigfutott a csapaton:

— Usul vizet ad a halottnak!

Paul nedves orcáját ujjak tapogatták meg, álmélkodó suttogást hallott.

Amikor Jessica fülét megütötték a szavak, megértette, milyen megrendülést okozhatott a fia; ráébredt, hogy itt rettenetes gátlás alakult ki a sírás ellen. Megismételte magában: Vizet ad a halottnak. Ajándék volt tehát a könny az árnyékvilágnak, minden bizonnyal szent ajándék!

Soha semmi ezen a bolygón még nem sulykolta bele ilyen erővel a víz mindenekfölött való értékét. Sem a vízárusok, sem a bennszülöttek kiszáradt bőre, sem a cirkoruhák vagy a vízfegyelem szabályai. Itt volt egy anyag, amely drágább volt minden másnál — amely maga volt az élet, amelyet jelképek és szertartások szövevénye vett körül.

A víz.

— Megfogtam az arcát — suttogta valaki. — Éreztem az ajándékot.

Pault először megijesztették az arcához nyúló kezek. Szorosan megmarkolta a baliset hideg nyakát, érezte, hogy a húrok belevájtak a tenyerébe. Aztán a tapogató kezek mögött meglátta az arcokat, a tágra nyílt, álmélkodó szemeket.

Aztán visszahúzódtak a kezek. Folytatódott a temetés szertartása. Most azonban egy alig észrevehető kis tér tágult ki Paul körül, egy hajszálnyival távolabb húzódtak tőle, a tisztelet jeleként.

A szertartás halk, egyhangú énekkel fejeződött be:

Már csak egy tömött zsák maradt Stilgar lábánál. Leguggolt, rátette a tenyerét. Valaki odament melléje, lekuporodott. Paul megismerte Csani arcát a csuklya árnyékában.

— Jamisnál volt a törzs vízéből harminchárom liter és hét egész három harmincketted drachma — mondta Csani. — Íme, megáldom most egy Sayyadina szeme előtt. Ekkeri-akairi ez a víz, fillissin-folaszija Paul Muad-Dibnek. Kivi-akavi, soha többé, nakalas! Nakelasz! hogy megméressék és megszámláltassék, ukair-an! Szíve dobbanására, dzsan-dzsan-dzsan, a mi barátunknak… Jamisnak.

A hirtelen, néma csendben Csani Paul felé fordult, rászegezte a szemét. Egy kis idő múlva megszólalt:

— Ahol én vagyok a láng, te légy a szén! Ahol én vagyok a harmat, te légy a víz!

— Bi-la kaifa — mondta rá a kórus.

— Muad-Dibhez kerül ez a víz — mondta Csani. — Őrizze meg a törzsnek, óvja a gondatlan pazarlástól, legyen vele bőkezű a szükségben, és amikor eljön az ideje, adja tovább a törzs javára.

— Bi-la kaifa — hangzott föl újra.

El kell fogadnom ezt a vizet, gondolta Paul. Lassan fölkelt, átlépett a többiek között Csanihoz. Stilgar hátralépett, hogy odaférjen, gyengéden kivette a kezéből a balisetet.

— Térdelj le — mondta Csani.

Paul letérdelt.

Csani megfogta a kezét, rátette a vizeszsákra, rászorította a rugalmas felületre.

— Rád bízza a törzs ezt a vizet — mondta. — Jamis lelke eltávozott belőle. Fogadd békében. — Fölállt, fölhúzta Pault is.

Stilgar visszaadta a balisetet, a tenyerében odanyújtott egy halom fémkarikát. Paul szemügyre vette őket, látta, hogy különböző méretűek. Csillogott rajtuk a parázsgömb fénye.

Csani elvette a legnagyobb karikát, az ujjára húzva Paul felé tartotta. Egyesével elvette a többit is, mindegyiket megmutatta Paulnak, közben számlálta:

— Két liter; egy liter; hét darab egydrachmás vízkarika; egy darab három harmincketted drachmás. Összesen harminchárom liter és hét egész három harmincketted drachma.

Az ujján Paul szeme elé tartotta.

— Elfogadod? — kérdezte Stilgar.

Paul nyelt egyet, bólintott.

— Igen.

— Később — mondta Csani — majd megmutatom, hogyan kell belekötni őket kendőbe úgy, hogy ne zörögjenek, nehogy eláruljanak, amikor csendre van szükség. — Paul felé nyújtotta a kezét.

— Megőriznéd őket… nekem? — kérdezte Paul.

Csani meghökkent pillantást vetett Stilgarra.

Stilgar elmosolyodott.

— Paul Muad-Dib, aki Usul, még nem ismeri a szokásainkat, Csani — mondta. — Őrizd magadnál a vízkarikáit kötelezettség nélkül, amíg majd megmutatod neki, hogyan tegye el őket.

A lány bólintott, kihúzott egy szövetszalagot a köpenye alól, ráfűzte a karikákat valami bonyolult módon úgy, hogy minden oldalról szövet vette körül mindegyiket, egy pillanatig tétovázott, aztán betömködte az egészet a köpenye alatti széles övkendő mögé.

Itt valamit nem fogtam föl, gondolta Paul. Érezte, hogy valamin csöndben mulatnak körülötte, valami enyhe évődés érzett a levegőben, és agyában fölbukkant egy jövőlátomás kis töredéke: vízkarikát felajánlani nőnek — udvarlási szertartás.

— Vízmesterek! — szólt Stilgar.

A csapat nagy köpenysuhogással fölemelkedett. Ketten előléptek, fölvették a vizeszsákot. Stilgar levette a parázsgömböt, és elindult vele a barlang mélye felé, a többiek a nyomában.

Paul odaszorult Csani mögé, nézte a vajsárga derengést a sziklafalakon, nézte a táncoló árnyékokat, érezte a csapat emelkedett hangulatát a várakozó némaság mögött.

Jessica, akit a sor végére rángattak az erős kezek, elfojtotta magában a pillanatnyi vakrémületet, amely a tolongó testek tömegében elfogta. Az előbb fölismerte egyik-másik részletét a szertartásnak, kihallotta a csakobsza és bhotáni dzsib töredékeket a szavakból, tudta, milyen féktelen erőszak tud olykor elszabadulni az ilyen látszólag egyszerű események során.

Dzsan-dzsan-dzsan, ismételte meg magában. Menj-menj-menj!

Olyan volt az egész, mint valami gyermekjáték, amelyből a felnőttek között eltűnt minden gátlás.

Stilgar megállt egy sárga sziklafal mellett. Megnyomott egy kiszögellést, és a fal egy darabja nesztelenül elfordult, szabálytalan körvonalú nyílás tárult fel. Stilgar bement, a többiek követték; elhaladtak egy sötét, lépsejtszerű rácsozat mellett, ahonnan hűvös léghullám csapta meg Pault.

Paul kérdő pillantással odafordult Csanihoz, megrángatta a köpenye ujját.

— Nyirkosnak éreztem ott a levegőt! — suttogta.

— Pssszt! — sziszegte a lány.

De mögöttük valaki megszólalt:

— Bőven van ma víz a csapdában. Jamis így adja a tudtunkra, hogy elégedett!

Jessica is belépett a titkos ajtón, hallotta, hogy becsukódott mögötte. Látta, hogy a fremenek lelassítják a lépteiket, amikor a rácsozat mellé érnek, érezte, hogy párás a levegő, amely megcsapta onnan őt is.

Szélcsapda! gondolta. Van valahol a felszínen egy álcázott szélcsapdájuk, az összegyűjti és lenyomja a levegőt ide, a hűvösebb zónába, ahol kiválik belőle a nedvesség.

Átmentek egy másik kőkapun, amely fölött rácsozat volt. Az is becsukódott mögöttük. A hátukat simogató légáramban Jessica és Paul is jól érezte a nedvességet.

Az elöl haladó Stilgar kezében a parázsgömb hirtelen lebukott a Paul előtt imbolygó fejek szintje alá. Paul kisvártatva lépcsőfokokat érzett a lába alatt, lefelé haladtak. Balra kanyarodott a lépcső. A fény meg-megvillant a csuklyás fejeken, a csigavonalban lefelé iparkodó alakok során.

Jessica egyre növekvő feszültséget érzett maga körül, nyomasztó csönd volt, idegtépően feszült csönd.

A lépcső véget ért, a csapat átment egy újabb alacsony ajtón. A parázsgömb fényét elnyelte a körülöttük tátongó nagy, nyílt tér, amely fölött magasan ívelt a sziklaboltozat.

Paul a karján érezte Csani kezét, halk csepegés hangja ütötte meg a fülét a hűvös levegőben, érezte, hogy a fremenek néma mozdulatlanságba dermednek a víz templomi jelenlétében.

Álmomban láttam ezt a helyet, gondolta.

A gondolat egyszerre volt megnyugtató és felkavaró.

Ezen az úton, valahol elöl a messzeségben, a fanatikus hordák véres utat vágtak a világegyetemen át az ő nevével a szájukon. A zöld-fekete Atreides-zászló a rémuralom jelképe lesz. Vérszomjas seregek rohannak a harcba, csatakiáltásukat rikoltozva: „Muad-Dib!”

Nem szabad bekövetkeznie, gondolta. Nem hagyhatom!

De érezte magában a követelőző faji tudatot, érezte tulajdon félelmetes célját, és tudta, hogy nem egykönnyen lehet megállítani a gyilkos erőt, amely mindent eltipor az útjában, és máris egyre nagyobb lendülettel halad előre. Paul tudta, hogy ha ebben a pillanatban meghal, a dolog akkor is továbbhalad az anyja és a születendő leánygyermek révén. Semmi más nem állíthatta volna meg, csak az itt és most összegyűlt egész csapat pusztulása, beleértve az anyját és őt magát is.

Paul körbepillantott, látta, hogy a csapat hosszú vonalba húzódott szét. Előrenyomták, a sziklából kifaragott alacsony mellvédhez. A mellvéd mögött, Stilgar parázsgömbjének fényében Paul sötét, mozdulatlan vízfelületet pillantott meg. Széltében-hosszában beleolvadt a mély, fekete árnyékokba, a szemközti falat éppen csak ki lehetett venni, talán százméternyire.

Jessica érezte, hogy húzódik a bőre az arcán, a homlokán, ahogy mohón beitta a párát a levegőből. A vízmedence mély volt; Jessica érezte a mélységét, és legyűrte magában a vágyat, hogy belemártsa a kezét.

Bal felől csobogás hallatszott. Jessica elnézett a fremenek sora mellett, látta, hogy Stilgar és Paul egymás mellett áll, nézik a vízmestereket, ahogy beleürítik terhüket a medencébe egy vízmérőn át. A vízmérő kerek, szürke száj volt a medence széle fölött. Jessica látta, hogy halad rajta a világító mutató, ahogy átfolyt rajta a víz, míg végül megállapodott harminchárom liter hét egész három harmincketted drachmán.

Micsoda pontossággal mérik a vizet! gondolta Jessica.

Észrevette, hogy a vízóra tölcsérének falán nyoma sem maradt nedvességnek, miután átfolyt rajta a víz. Adhézió nélkül pergett le róla. Jessica ebben az egyszerű tényben az egész fremen technika alapvető jegyét vélte fölfedezni: a tökéletességre törekedtek.

Jessica odanyomakodott a mellvéd mentén Stilgar mellé. Természetes udvariassággal engedtek utat neki. Észrevette Paul révült tekintetét, de most minden gondolatát kitöltötte ennek a hatalmas víztömegnek a rejtélye.

Stilgar rápillantott.

— Voltak közöttünk, akiknek vízre volt szükségük — mondta —, de még ha idejöttek volna is, nem nyúltak volna ehhez a vízhez. Tudod te ezt?

— Elhiszem — mondta Jessica.

Stilgar a víztükörre nézett.

— Több mint harmincnyolcmillió dekaliter vizünk van itt — mondta — elszigetelve a kismesterektől, elrejtve biztonságban.

— Kincstár — mondta Jessica.

Stilgar följebb emelte a parázsgömböt, hogy a szemébe nézhessen.

— Több, mint kincs. Ezrével vannak ilyen rejtett készleteink. Csak néhányán ismerjük mindegyiket. Félrehajtotta a fejét, a gömb fénye sárgás kontraszttal emelte ki az arcát, szakállát. — Hallod?

Füleltek.

Mintha az egész sziklatermet betöltötte volna a szélcsapdából kicsapódó víz csepegésének hangja. Jessica látta, hogy az egész csapat szinte megrészegülten hallgatja. Csak mintha Paul tartotta volna távol magát tőlük.

Paul fülében úgy hangzott a csepegés, mintha a pillanatok koppannának egymás után. Úgy érezte, átfolyik rajta az idő, a soha vissza nem kapható pillanatok. Érezte, hogy döntenie kell, de nem volt ereje mozdulni sem.

— Pontosan ki van számítva — suttogta Stilgar. — Millió dekaliteres pontossággal tudjuk, mennyi vízre van szükségünk. Amikor összegyűlik, akkor megváltoztatjuk az Arrakis arculatát.

Suttogó kórusban jött a válasz a többiek felől:

— Bi-la kaifa.

— Megkötjük a dűnéket a növényzet alatt — mondta Stilgar, és felerősödött a hangja. — Megtartjuk a vizet a talajban fákkal és aljnövényzettel.

— Bi-la kaifa — felelte rá a csapat.

— Évről évre fogy a sarki jégsapka — mondta Stilgar.

— Bi-la kaifa.

— Otthonos világot teremtünk az Arrakison — olvasztólencsékkel a sarkok fölött, tavakkal a mérsékelt égövekben, és csak a mély sivatagot hagyjuk meg a mesternek és fűszerének.

— Bi-la kaifa.

— És senki emberfiának nem kell többé szűkölködnie a vízben. Mindenki kedve szerint meríthet kútból, tóból, csatornából. Végigfolyik a kvanatokban, hogy megöntözze növényeinket. Ott lesz, vehet belőle minden ember. Ott lesz, csak a kezünket kell kinyújtani érte.

— Bi-la kaifa.

Jessica érezte, hogy szertartásos, vallási jellege van a szavaknak, észrevette; hogy maga is ösztönös áhítattal feleli rá: Bi-la kaifa. Ezek az emberek elkötelezték magukat a jövőnek, gondolta. Ott van előttük a hegy, amelyet meg kell mászniuk: Ez az álom a tudós álma… és ezek az egyszerű emberek, ezek a parasztok a magukévá tették.

Fölidézte lelki szeme előtt Liet-Kynest, a Császár planetológusát, akinek hazájává lett az Arrakis és népévé a fremenek — és ámulattal gondolt rá. Olyan álom volt ez, amely rabul tudta ejteni az emberek lelkét, és Jessica érezte benne Kynes kezét. Olyan álom volt ez, amelyért szívesen a halálba mennek az emberek. Jessica úgy érezte, ez a másik lényeges alkotórész, amelyre szüksége van a fiának: emberekre, akiknek nagy cél lebeg a szemük előtt. Az olyan embereket könnyű eltölteni szenvedéllyel, fanatizmussal. Fegyverként lehet használni őket, hogy Paul visszahódítsa az őt megillető helyet.

— Most fölmegyünk — szólalt meg Stilgar —, és megvárjuk, amíg felkel az első hold. Amikor Jamis már rendben elindult, hazamegyünk.

A csapat halk suttogás közepette, szemlátomást vonakodva fölsorakozott mögötte, elindultak vissza a mellvéd mentén, aztán föl a lépcsőn.

Paul, ahogy ott lépdelt Csani után, érezte, hogy elszalasztott egy döntő pillanatot, hogy most már belesodródott tulajdon mítoszába. Tudta, hogy már korábban látta ezt a helyet, megfordult itt egy jövőlátó álomtöredékben, még a messzi Caladanon, de most a helyükre kerültek olyan részletek, amelyeket akkor nem látott. Újra eltűnődött adottsága korlátain. Olyan volt, mintha az idő hulláma vitte volna magával, olykor a völgyében, olykór a taraján — és körülötte a többi hullámok emelkedtek, süllyedtek, feltárták, aztán eltakarták, ami a felszínükön volt.

De mindenen túl, állandóan ott magasodott előtte a vad dzsihad, az erőszak, a mészárlás, mint valami hegyfok a hullámverés fölött.

A csapat libasorban kiment az utolsó ajtón a barlang főágába. Bezárták az ajtót. Eloltották a fényeket, elvették a szigetelőket a barlangnyílásról, előtűnt az éjszaka és a csillagok, amelyek közben megjelentek a sivatag fölött.

Jessica odament a szikla száraz külső pereméhez, fölnézett a csillagokra. Éles volt a fényük, közelinek látszottak. Érezte, hogy mozgolódás támadt körülötte, hallotta, hogy valahol mögötte egy balisetet hangolnak, megütötte a fülét Paul dúdolása. Valami különös melankólia csengett a hangjában, ami aggasztotta Jessicát.

Csani hangja szólalt meg a barlang mélyének sötétjéből:

— Beszélj a szülővilágod vizeiről, Paul Muad-Dib!

— Majd máskor, Csani — felelte Paul. — Megígérem.

Milyen szomorú a hangja!

— Nagyon jó az a baliset — mondta Csani.

— Az bizony — mondta Paul. — Gondolod, Jamis nem bánja, ha én használom?

Jelen időben beszél a halottról, gondolta Jessica. Nyugtalanította, amit ez sejteni engedett.

Egy férfihang szólt közbe:

— Jamis is szeretett muzsikálni, amikor volt rá idő!

— Akkor énekeld el nekem valamelyik dalotokat! — kérlelte Pault Csani.

Micsoda asszonyi csáberő van annak a gyermeklánynak a hangjában! gondolta Jessica. Óvatosságra kell intenem Pault a fremen nők ügyében… mégpedig sürgősen!

— Ez egy barátom dala volt — mondta Paul. — Gondolom, meghalt már, szegény Gurney. Ő az esti dalának hívta.

A csapat elcsöndesedett, figyelt. Paul csengő fiútenorja felszárnyalt a magasba, csengett-bongott a baliset.

Jessica a testében érezte a dalt, az áradó, pogány muzsikát, és hirtelen kínzóan tudatára ébredt önmagának, tulajdon testének és teste igényeinek. Feszült figyelemmel hallgatta Pault.

Jessica érezte, hogy szinte vibrált a levegőben a néma csönd az utolsó hang után. Miért énekel a fiam szerelmi dalt annak a gyermeklánynak? kérdezte magában. Hirtelen félelem fogta el. Úgy érezte, viharzik, száguld körülötte az élet, és nem tudja megzabolázni. Miért választotta ezt a dalt Paul? tépelődött. Az ösztönök néha nem hazudnak. Miért énekelte el éppen ezt?

Paul némán ült a sötétben, és egyetlen komor gondolat töltötte ki a tudatát: Az anyám az ellenségem. Nem tud róla, de ő az. Ő áll a dzsihad mögött, ő hajtja előre. Megszült, fölnevelt, kiképzett. Ő az ellenségem.

A tizenhetedik születésnapján Feyd-Rautha Harkonnen a családi játékok keretében megölte a századik rabszolga-gladiátorát. A Császári Udvarból megfigyelők keresték föl az alkalom tiszteletére a Giedi Prime-ot, a Harkonnenek szülőbolygóját. A megfigyelőket, egy bizonyos Fenring grófot és a feleségét, Lady Fenringet meghívták, hogy a délutáni eseményen a közvetlen családtagok között foglaljanak helyet, a háromszög alakú aréna fölötti aranypáholyban.

A ta-báró születésnapjának tiszteletére, valamint hogy az emlékezetébe véssék minden Harkonnennek és alattvalóiknak, hogy Feyd-Rautha a kijelölt trónörökös, munkaszüneti napot rendeltek el a bolygón. Az öreg báró közzétette, hogy déltől délig minden dolgozó kipihenheti fáradalmait, és a családi városban, Harkóban jelentős erőfeszítésekkel igyekeztek megteremteni a vidám hangulat illúzióját: zászlók lobogtak az épületeken, új festékrétegeket mázoltak a falakra a Palotaút mentén.

A főútról letérve azonban Fenring gróf és a felesége észrevette a szeméthalmokat, az utcák sötét tócsáiban tükröződő ragyás, barna falakat, az emberek félénk osonását a falak mentén.

A báró kék falú erődítményén belül félelmetesen tökéletes volt minden, de a gróf és asszonya jól látta, milyen árat kellett fizetni érte: őrök voltak mindenütt, fegyverek mindenütt; és a fegyvereken az a selymes fényű patina, amelyről a gyakorlott megfigyelő rögtön tudta, hogy a rendszeres használat jele. Még a falakon belül is ellenőrző pontokon kellett áthaladni az egyes szárnyak között. A szolgák nemcsak szolgák voltak — katonai kiképzésről árulkodott a járásuk, a testtartásuk… az, ahogy a szemük figyelt mindig, mindenkit, mindenhol…

— Szorul a báró — mormogta a gróf a feleségének titkos nyelvükön. — Most kezdi látni, igazában milyen árat fizetett azért, hogy megszabaduljon Leto hercegtől!

— Valamikor el kell mondanom neked a főnix legendáját — jegyezte meg Lady Fenring.

A fogadócsarnokban álltak, várták, hogy bemenjenek a családi játékok színterére. Nem volt nagy a csarnok, talán negyven méter hosszú és fele olyan széles lehetett, de a falak mentén sorakozó álpilléreket úgy faragták ki, hogy erősen keskenyedtek fölfelé, és a mennyezet finom ívelésével együtt mindez sokkal tágasabb tér benyomását keltette.

— Ó-ó, itt jön a báró — mondta a gróf.

A báró közeledett a csarnok túlsó vége felől azzal a furcsa, félig sikló, félig kacsázó járással, amelyet rákényszerített a szükség, hogy irányíthassa a szuszpenzorok tartotta hústömeget. Tokái rengtek, a szuszpenzorok ugráltak, lengtek narancsszínű palástja alatt. Gyűrűk csillogtak a kezén, villogtak a palástjába beleszőtt opalángok.

Mellette, fél lépéssel mögötte jött Feyd-Rautha. Sötét haja apró fürtökben göndörödött, disszonánsan vidámnak látszott ez a frizura a komor, rosszindulatú tekintet fölött. Szoros, fekete zubbony volt rajta, és feszes nadrág, amely épp csak kidomborodott egy kicsit a fenekén. Vékony, puha talpú cipő fedte kicsiny lábát.

Lady Fenring, ahogy szemügyre vette a fiatalember ruganyos mozgását, az izmok biztos játékát a zubbonya alatt, azt gondolta magában: Ő viszont ügyelni fog rá, hogy ne hízzék el!

A báró megállt előttük, birtokosi mozdulattal megmarkolta Feyd-Rautha karját, és megszólalt:

— Az unokaöcsém, a ta-báró, Feyd-Rautha Harkonnen. — Aztán Feyd-Rautha felé fordította óriáscsecsemő-arcát, és azt mondta: — Gróf és Lady Fenring, akikről már beszéltem neked.

Feyd-Rautha a kötelező udvariassággal meghajtotta a fejét. Alig tudta levenni a szemét Lady Fenringről. A hölgy aranyszőke volt és nyúlánk, tökéletes alakját leomló, elefántcsontszínű ruha takarta — egyszerű, ráillő vonal, minden díszítés nélkül. Szürkészöld szempár nézett vissza a fiatalemberre. Lady Fenringből is sugárzott a Bene Gesseriteknek az a derűs nyugalma, amelyet Feyd-Rautha valamiért mindig zavarba ejtőnek és izgatónak érzett.

— Hümmm-mmm-ehemm-mmm — mondta a gróf. Szemügyre vette Feyd-Rauthát. — Ő volna az a hmmm-mmm, makulátlan fiatalember, öööö… ehem… drágám, igaz? — A gróf a báróra pillantott. — Kedves báróm, azt mondod, már beszéltél rólunk ennek a makulátlan ifjúnak? És mit mondtál rólunk?

— Elmondtam az unokaöcsémnek, hogy milyen nagy becsben tart téged a Császárunk, Fenring gróf uram — mondta a báró. És magában azt gondolta: Jól nézd meg, Feyd! Nyuszimodorú ragadozó — ez a legveszélyesebb fajta!

— Hát persze! — mondta a gróf, és rámosolygott hölgyére.

Feyd-Rautha kis híján sértőnek találta a férfi szavait és viselkedését. Egy hajszál választotta csak el őket a nyílt sértéstől, amit már észre kellett volna venni. A fiatalember a grófra összpontosította most a figyelmét: Fenring alacsony termetű volt, gyöngének látszott. Ravasz képe volt, szokatlanul nagy, sötét szeme. A halántéka deresedett. A mozdulatai pedig… így mozdította meg a kezét vagy fordította el a fejét, aztán amúgy beszélt… nehéz volt követni.

— Ööö-mmm-hmmm-ehemmm, az ember ritkán találkozik ilyen hümmm, makulátlansággal — mondta a gróf, mereven a báró bal vállára szegezve a szemét. — Én csak… öööö… gratulálni tudok a hmmm-mmm utódod tökéletességéhez. Hogy úgy mondjam, az ehemmm… előd fényében.

— Szinte túlzott ez a kedvesség — jegyezte meg a báró. Enyhén meghajolt, de Feyd-Rautha látta, hogy a nagybátyja pillantása nincs összhangban az udvarias gesztussal.

— Amikor hmmm, ironikus vagy, az mindig arra utal, hogy ööö… mély gondolatok rejlenek mögötte — mondta a gróf.

Már megint kezdi, gondolta Feyd-Rautha. Úgy hangzik, mintha sértegetne, de semmit sem talál benne az ember, amiért elégtételt lehetne kérni!

Ahogy Fenringet hallgatta, Feyd-Rautha úgy érezte, mintha kásába nyomnák a fejét… az a hümmm-ehemmm-ööö-mmm! Ismét Lady Fenringre irányította a figyelmét.

— Máris túl sok idejét ööö… raboltuk el ennek az ifjú embernek — mondta Lady Fenring. — Ha jól tudom, várja őt ma az aréna.

A császári hárem hurijaira! Micsoda nő! gondolta Feyd-Rautha. Megszólalt:

— A mai napon a te tiszteletedre fogok küzdeni az arénában, hölgyem. Ha megengeded, nyilvánosan is neked ajánlom majd a győzelmemet.

Lady Fenring derűs arckifejezéssel viszonozta a pillantását, a hangja azonban ostorként vágott Feyd-Rautha arcába, amikor válaszolt:

— Nem engedem meg.

— Feyd! — szólt rá a báró, és magában azt gondolta: Ez a csibész! Mit akar, hogy párbajra hívja ki ez a két lábon járó életveszély?

A gróf azonban csak elmosolyodott, és annyit mondott:

— Hmmm-ehemmm.

— Most már csakugyan készülnöd kell az arénára — mondta a báró. — Ki kell pihenned magad, nem szabad fölösleges kockázatot vállalnod.

Feyd-Rautha meghajolt, arcán neheztelés sötétlett. — Megnyugtathatlak, bácsikám, úgy lesz minden, ahogy kívánod. — Odabiccentett Fenring grófnak. — Uram. — Aztán a feleségének. — Hölgyem. — Ezzel sarkon fordult, peckes léptekkel kivonult a csarnokból, csak egy futó pillantást vetett az Alsóbb Házaknak a kétszárnyú ajtó közelében kis csoportban ácsorgó képviselőire.

— Olyan fiatal még — mondta nagyot sóhajtva a báró.

— Ööö-hmmm no igen, mmm — mondta a gróf.

Lady Fenring közben azt gondolta: Lehet, hogy erre az ifjú emberre gondolt volna a Tisztelendő Anya? Hogy ezt a vérvonalat kell feltétlenül megőriznünk?!

— Még több mint egy óránk van a játékokig — mondta a báró. — Talán most megragadhatnánk az alkalmat, hogy elbeszélgessünk, kedves grófom. — Jobb felé intett a fejével. — Számottevő előrehaladás történt, amit érdemes megtárgyalni.

Magában azt gondolta: Lássuk csak, hogyan tudja majd a Császár kifutófiúja átadni az üzenetét, akármi legyen is, úgy, hogy ne essen az egyenes beszéd bűnébe!

A gróf a hölgyéhez fordult.

— Öööö-hmmm… ehemmm… ugye megbocsátasz, hmmm… drágám?

— Minden nap, olykor minden óra hoz valami változást — jegyezte meg a felesége. — Mmmm… — Aztán tündöklő mosolyt villantott a báróra, mielőtt hátat fordított neki. Hosszú szoknyája suhogott, ahogy uralkodói tartással, hosszú léptekkel elvonult a csarnok végében nyíló kétszárnyú ajtó felé.

A báró észrevette, hogy az Alsóbb Házak csoportjában hirtelen megszakadt a társalgás, ahogy a nő a közelükbe ért, és minden szem csak őt követte. Ezek a Bene Gesseritek! gondolta magában. Meg kellene már szabadítani tőlük a világmindenséget!

— Kicsit arrébb, balra, két oszlop között van egy csendkúp — mondta a báró. — Ott nyugodtan beszélgethetünk, nem kell félnünk tőle, hogy kihallgatnak. — Kacsázó járásával bevonult a hangtompító erőtérbe, érezte, hogy a környezet zajai hirtelen tompák és nagyon távoliak lesznek.

A gróf odament melléje, mindketten megfordultak, arccal a fal felé, hogy ne lehessen olvasni a szájukról.

— Nem vagyunk elégedettek azzal, ahogy elparancsolta az Arrakisról a sardaukarokat — mondta a gróf.

Egyenes beszéd! gondolta a báró.

— Ha továbbra is itt maradtak volna a sardaukarok, fennállt volna a veszély, hogy mások is rájönnek, milyen segítséget kaptam a Császártól — mondta.

— Rabban unokaöcséd azonban a jelek szerint nem igyekszik kellő eréllyel megoldani a fremenkérdést.

— Mit kíván a Császár? — kérdezte a báró. — Legfeljebb egy maroknyi fremen van már csak az Arrakison. A déli sivatag lakhatatlan. Az északi sivatagot rendszeresen átfésülik az őrjárataink.

— Ki mondja azt, hogy a déli sivatag lakhatatlan?

— A ti tulajdon planetológusotok mondta, kedves grófom.

— Kynes doktor azonban meghalt.

— Ó, igen… sajnálatos módon.

— Egy felderítőtől, aki átrepült a déli területek fölött, úgy értesültünk — mondta a gróf —, hogy növényi élet jelei fedezhetők föl.

— Eszerint a Liga hozzájárult a műholdas megfigyeléshez?

— Ugyan, báró, te tudod a legjobban, hogy nem. A Császár törvényes úton nem állíthat kémholdat pályára az Arrakis körül.

— És én sem engedhetem meg magamnak — mondta a báró. — Ki repült át a déli terület fölött?

— Egy… csempész.

— Valaki nem mondott igazat neked, kedves grófom — mondta a báró. — A csempészek ugyanúgy nem tudnak röpködni a déli régiók fölött, mint Rabban emberei. Viharok, légköri zavarok, miegyéb, tudod? A navigációs irányadók gyorsabban mennek tönkre, mint ahogy kihelyezik őket.

— Majd máskor elbeszélgetünk a különböző típusú zavarokról — mondta a gróf.

Ohó! gondolta a báró.

— Valami hibát találtatok tehát az eljárásomban? — kérdezte méltatlankodó hangon.

— Ha az ember hibákról képzelődik, arra nem lehet mentség — jegyezte meg a gróf.

Szántszándékkal föl akar ingerelni, gondolta a báró. Két mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjék. Érezte tulajdon verejtékének szagát, és a szuszpenzorok hevederei a palástja alatt hirtelen mintha szorítani, horzsolni kezdték volna.

— A Császár nem neheztelhet a fiú és az ágyas halála miatt — mondta. — Kimenekültek a sivatagba. Homokvihar volt.

— Igen — mondta a gróf —, jó néhány kapóra jött balesetről tudunk.

— Nem szeretem ezt a hangot, gróf uram! — mondta a báró.

— Más a harag és más az erőszak — jegyezte meg a gróf. — Hadd figyelmeztesselek valamire. Ha holmi sajnálatos baleset érne engem, amíg itt vagyok, akkor valamennyi Nagy Ház értesül róla, mit tettél az Arrakison. Már régóta gyanakszanak a módszereidre.

— Mostanában csak egyetlen tranzakciómra emlékszem — mondta a báró —, amikor néhány sardaukar-légiót szállítottam el az Arrakisra…

— Azt hiszed, ezzel fenyegetheted a Császárt?

— Gondolni sem mernék rá!

A gróf elmosolyodott.

— Elő lehetne keríteni sardaukar-parancsnokokat, akik eskü alatt vallanák, hogy parancs nélküli akcióba fogtak, mert meg akartak verekedni ezzel a te fremen söpredékeddel.

— Sokan kételkednének az ilyen vallomásokban — mondta a báró, de a fenyegetés megdöbbentette. Csakugyan ilyen vakfegyelemre nevelték volna a sardaukarokat?

— Így vagy úgy, a Császár ellenőrizni kívánja az üzleti könyveidet — mondta a gróf.

— Amikor csak akarja.

— És… ööö… semmi kifogásod ellene?

— Semmi. A KHAFT-igazgatói tevékenységemben a legszőrszálhasogatóbb vizsgálat sem találhat hibát. — Közben azt gondolta: Emeljen csak alaptalan vádat ellenem, és derüljön rá fény! Ott állok majd felmagasztosulva, és világgá kiáltom: „Nézzétek, milyen igazságtalanul bántak velem!” Aztán próbáljon csak meg bármi más váddal előhozakodni, még ha igaz is! A Nagy Házak előtt nem lesz hitele a második támadásnak, ha az első alaptalannak bizonyult.

— Semmi kétségem felőle, hogy az üzleti könyveidben nem lesz hiba — mormogta a gróf.

— Miért szívügye a Császárnak a fremenek megsemmisítése? — kérdezte a báró.

— Témát szeretnél változtatni, ugye? — A gróf vállat vont. — A sardaukarok akarják, nem a Császár. A sardaukaroknak szükségük volt egy kis gyakorlásra… és nem szívesen hagynak befejezetlenül semmit.

Azzal akarna rám ijeszteni, hogy vérszomjas hóhérlegények serege támogatja? kérdezte magában a báró.

— Több-kevesebb mészárlás mindig is hozzátartozott az üzlethez — mondta a báró —, de valahol meg kell húzni a határt. Valakit meg kell hagyni, hogy kitermelje a fűszert!

A gróf röviden, horkantva fölnevetett.

— Azt hiszed, munkára tudod fogni a fremeneket?

— Sosem voltak elegen ahhoz, hogy érdemes legyen — mondta a báró. — A mészárlás azonban nyugtalanságot keltett a lakosság többi részében. Odáig fajult a helyzet, hogy most már az arrakisi kérdésnek egy egészen más irányú megoldását fontolgatom, kedves Fenringem. És be kell vallanom, hogy a Császárnak tartozom hálával az ötletért.

— Hmmm?

— Tudod, kedves grófom, lelkesítő példaként lebeg előttem a Császár börtönbolygója, a Salusa Secundus.

A gróf csillogó szeme áthatóan meredt a báróra.

— Miféle kapcsolat lehetne az Arrakis és a Salusa Secundus között?

A báró érezte a hirtelen feszültséget a másikban.

— Egyelőre semmi — mondta.

— Egyelőre?

— Lásd be, hogy úgy is létre lehetne hozni egy tekintélyes munkaerőbázist az Arrakison… hogy börtönbolygónak használjuk.

— Arra számítasz, hogy növekedni fog az elítéltek száma?

— Nagy a nyugtalanság — vallotta be a báró. — Muszáj hajtanom őket, Fenring, nem is akárhogy! Végül is tudod, mekkora árat kellett fizetnem annak a nyomorult Ligának, hogy elszállítsa a közös haderőnket az Arrakisra! Azt a pénzt valahonnét elő kell teremteni.

— Nem ajánlom, hogy a Császár engedélye nélkül börtönbolygónak használd az Arrakist, báró.

— Ugyan, dehogy — mondta a báró. Nem értette, miért lett hirtelen olyan fagyos Fenring hangja.

— Van még valami — mondta a gróf. — Úgy tudjuk, hogy Leto herceg Mentátja, Thufir Hawat nem halt meg, hanem a te alkalmazásodban áll.

— Nem vitt rá a lélek, hogy elpocsékoljam — mondta a báró.

— Hazudtál a sardaukar parancsnoknak, amikor azt állítottad, hogy Hawat meghalt.

— Ártalmatlan füllentés volt, kedves grófom! Semmi kedvem sem volt hosszadalmas szócsatába bonyolódni azzal az alakkal.

— Hawat volt az igazi áruló?

— Hová gondolsz? Nem, az a szélhámos orvos volt az! — A báró megtörölte verejtékező nyakszirtjét. Meg kell értened, Fenring, ott álltam Mentát nélkül! Tudsz róla. Még sohasem fordult elő, hogy ne lett volna Mentátom! Hallatlanul kellemetlen volt!

— Hogyan tudtad rávenni Hawatot, hogy átálljon hozzád?

— A hercege meghalt. — A báró mosolyt kényszerített az arcára. — Nincs miért félni Hawattól, kedves grófom. A Mentát testét telítettük latens méreggel. Az ételében kapja az ellenszert. Ha nem kap ellenszert, a méreg aktiválódik — és pár napon belül halál fia!

— Szüntessétek meg az ellenszer adagolását!

— De Hawat hasznunkra van!

— És túl sok mindenről tud, amiről senki élő embernek nem szabadna tudni!

— Azt mondtad, a Császár nem fél a leleplezéstől.

— Ne szórakozz velem, báró!

— Amikor egy ilyen parancs alatt ott látom a császári pecsétet, tüstént engedelmeskedem — mondta a báró. — De nem alkalmazkodom a te szeszélyeidhez.

— Úgy gondolod, csak szeszély?

— Mi más volna? A Császár nekem is lekötelezettem, Fenring. Megszabadítottam attól a kényelmetlen hercegtől.

— Néhány sardaukar segítségével.

— Hol talált volna a Császár még egy Házat, amely hajlandó álcázni őket, hogy titokban maradjon a Császár közreműködése?

— Ő is ugyanezt kérdezi magától, báró, csak egy kicsit más hangsúllyal.

A báró fürkészően szemügyre vette Fenringet, látta, hogy megfeszülnek az arcán az izmok, hogy uralkodik magán.

— Nocsak! — mondta a báró. — Remélem, nem képzeli a Császár, hogy ellenem is teljesen titokban tud akciót indítani.

— A Császár reméli, hogy ez nem válik szükségessé.

— Csak nem hiszi azt, hogy én fenyegetem a hatalmát?! — A báró hangjában sértett harag csendült, miközben arra gondolt: Próbáljon csak meg ezzel megfogni! Úgy kerülnék a trónra, hogy közben végig verhetném a mellem, hogy milyen igazságtalanul bántak velem.

A gróf hangja színtelenül kongott:

— A Császár azt hiszi, amit lát.

— Árulással merészelne megvádolni a Landsraad Nagytanácsa előtt? — A báró reménykedve visszafojtotta a lélegzetét.

— A Császárnak semmit nem kell merészelnie.

A báró elpördült a szuszpenzoraiban, hogy elrejtse az arckifejezését.

Még az én életemben megtörténhet! gondolta. Császár lehetek! Próbáljon csak meg hamis váddal elbánni velem! Aztán jönne a megvesztegetés és a rábeszélés, és a Nagy Házak egy emberként állanának mellém: úgy tódulnának a zászlóm alá, mint a menedéket kereső parasztok! Minden másnál jobban félnek attól, hogy a Császár sardaukarjai egyesével elbánnak a Házakkal.

— A Császár őszintén reméli, hogy sohasem kényszerül rá, hogy árulással vádoljon — mondta a gróf.

A bárónak nehezére esett, hogy semmi gúny ne legyen a hangjában, csak a sértődöttség, de valahogy sikerült.

— Mindig maradéktalanul hű alattvalója voltam. Kifejezni sem tudom, mennyire fájnak nekem ezek a szavak.

— Ehemmm-hmmm… — mondta a gróf.

A báró még mindig hátat fordított a grófnak, bólintott. Néhány pillanat múlva azt mondta:

— Ideje elindulni az arénába.

— Jó — mondta a gróf.

Kiléptek a csendkúpból, és egymás mellett elindultak a csarnok végében várakozó Alsóbb Házak felé. Valahol kongani kezdett egy harang, jelezve, hogy mái csak húsz perc van hátra a kezdésig.

— Az Alsóbb Házak várják, hogy az élükre állj — mondta a gróf, a várakozók felé bökve a fejével.

Kétértelműségek… mindig a kétértelműségek, gondolta a báró.

Fölpillantott a kijárat mellett ékeskedő új trófeákra, a bikafejekre és az öreg Atreides herceg, a néhai Leto herceg apja portréjára. Valami érthetetlen rossz előérzettel töltötték el a bárót, és azon tűnődött, vajon miféle gondolatokat ébreszthettek ezek a talizmánok Leto hercegben, amikor ott függtek a falakon a Caladanon, aztán az Arrakison — a nagystílű, vakmerő apa és a bika, mely végzett vele…

— Az emberiség, ööö, csak egy, hmmm, dologhoz ért — jegyezte meg a gróf, ahogy a nyomukba szegődő kíséret élén kiléptek a csarnokból a várószobába. A keskeny helyiség magas ablakai vörös-fehér mintás kőpadlót világítottak meg.

— És mi volna az? — érdeklődött a báró.

— Ah, mmm, az elégedetlenkedés — mondta a gróf.

Az Alsóbb Házak alázatos képpel utánuk vonuló, minden szavukat leső képviselői fölnevettek, pontosan a megfelelő elismeréssel, a hang azonban disszonánsan hatott, amikor a szolgák kitárták a külső ajtót, és hirtelen bezúdult rajta a motorzúgás zaja. Hosszú sorban álltak a várakozó kocsik, lobogtatta rajtuk a zászlócskákat a szél.

A báró fölemelte a hangját, hogy túlszárnyalja a váratlan lármát.

— Remélem, hogy az unokaöcsém mai teljesítményével nem leszel elégedetlen, Fenring gróf.

— Most, öööö, csak a kellemes várakozás hmmm érzete tölt el — mondta a gróf. — Ugyebár a proces verbal esetén is, ehemmm, az embernek számításba kell vennie, ööö, hogy honnan ered.

A báró megdermedt a meglepetéstől. Hogy leplezze, úgy tett, mintha megbotlott volna a kaputól levezető lépcső első fokán. Proces verbal! Bejelentés az Impérium elleni bűntettről!

A gróf azonban kuncogott egyet, értésére adva, hogy ez csak afféle tréfa volt, és megveregette a báró karját.

Az arénába vezető egész úton azonban a báró sanda oldalpillantásokat vetett a grófra, ahogy ott ültek egymás mellett a kipárnázott, páncélozott bárói kocsiban, és azon tépelődött, hogy vajon miért tartotta szükségesnek a Császár kifutófiúja, hogy éppen ilyen tréfát eresszen meg az Alsóbb Házak füle hallatára. Fenring szemlátomást ritkán tett olyasmit, amit szükségtelennek tartott, ritkán használt két szót, amikor elég volt egy is, és ritkán elégedett meg azzal, hogy egy kijelentésének csak egy jelentése legyen.

Aztán helyet foglaltak az aranyozott páholyban a háromszögletű aréna fölött — harsogtak a kürtök, fölöttük, körülöttük a padsorok tömve voltak emberekkel, zászlók lobogtak mindenütt —, és ekkor kapta meg a választ a báró.

— Kedves báróm — mondta a gróf, közel hajolva a füléhez —, ugye tudod, hogy a Császár hivatalosan még nem erősítette meg az utódod kijelölését?

A báró úgy érezte, mintha hirtelen egyszemélyes csendkúpot emelt volna köréje önnön megrendülése. Rámeredt Fenringre, alig hatolt el a tudatába, hogy közben a gróf felesége is belépett az aranypáholyba a bejáratnál álló őrök között.

— Voltaképpen ezért vagyok ma itt — mondta a gróf. — A Császár azt óhajtja, hogy tegyek jelentést róla, méltó utódot választottál-e. Az aréna a legjobb alkalom rá, hogy előbújjék az igazi én az álarc mögül, igaz?

— A Császár megígérte, hogy tetszésem szerint jelölhetem ki az utódomat! — préselte ki magából a báró.

— Majd meglátjuk — mondta Fenring, és elfordult, hogy üdvözölje hölgyét.

Lady Fenring leült, rámosolygott a báróra, aztán a lenti, homokos küzdőtérre fordította a figyelmét, ahol éppen feltűnt a feszes nadrágba és trikóba öltözött Feyd-Rautha, a jobb kezén a fekete kesztyű, benne a hosszú kés, a balján a fehér kesztyű, benne a rövid kés.

— A fehér a méreg színe, a fekete a tisztaságé — mondta Lady Fenring. — Furcsa szokás, nem, kedvesem?

— Ühümmm… — mondta a gróf.

A családi padsorokból üdvrivalgás harsant fel, Feyd-Rautha megtorpant, hogy fogadja. Fölnézett, tekintete végigpásztázta az arcokat, megnézte unokafivéreit és unokanővéreit, a féltestvéreket, az ágyasokat és a külfrej rokonságot. Mintha megannyi rózsaszínű trombitaszáj rikácsolt volna a tarka ruhák és zászlók kavargásában.

Feyd-Rauthán átfutott a gondolat, hogy az arcoknak az a zsúfolt tömege ugyanolyan lelkesen nézné az ő vérét a homokon, mint a rabszolga-gladiátorét. Ennek a viadalnak a kimeneteléhez persze nem férhet kétség. Most csak látszatveszély fenyegette, valóságos nem — bár…

Föltartotta a nap felé a késeket, az ősi módon tisztelgett az aréna három sarka felé. Először a rövid kés, mely a fehér kesztyűs kezében volt (fehér, a méreg jeleként), került vissza a hüvelybe. Aztán a fekete kesztyű fogta hosszú penge — a tiszta penge. A tiszta penge ezúttal tisztátalan volt. Ez volt Feyd-Rautha titkos fegyvere, amely ezt a napot a merőben személyes győzelem napjává avatta: a méreg a fekete pengén.

Csak egy pillanatba került, amíg beállította a testpajzsát. Megtorpant egy pillanatra, amíg megérezte a homlokán az ismerős, feszülő érzést, amely megnyugtatta, hogy megfelelő a védelme.

Ennek a pillanatnak megvolt a maga feszültsége, és Feyd-Rautha a látványosság iránti biztos érzékkel elnyújtotta, odabiccentett az idomárjainak és a mentőlegényeknek, szakavatott pillantással ellenőrizte a felszerelésüket — készenlétben álltak a béklyók, tüskéik hegyesen villogtak, a horgok, kampók kék szalagjai lobogtak a szélben.

Feyd-Rautha intett a zenészeknek.

Fölhangzott a lassú induló, és az ősi pompájú, zengzetes dallamra Feyd-Rautha átvezette csapatát az arénán, hogy tisztelegjenek nagybátyja páholya előtt. Megálltak, Feyd-Rautha elkapta a feléje dobott díszes kulcsot.

A zene elhallgatott.

A hirtelen csöndben Feyd-Rautha két lépést hátrált, magasba emelte a kulcsot, és elkiáltotta magát:

— Ajánlom a mai igazságtételt… — És elhallgatott egy pillanatra, jól tudva, hogy a nagybátyja azt gondolja: Az az őrült kölyök mégis Lady Fenringnek fogja ajánlani, és akkor kitör a botrány!

— …nagybátyámnak és pártfogómnak, Vladimir Harkonnen bárónak! — kiáltotta Feyd-Rautha.

Élvezettel nézte, ahogy a nagybátyja megkönnyebbülten fölsóhajtott.

A zene pattogó indulóra váltott, és Feyd-Rautha emberei sietős léptekkel igyekeztek az arénán át az őrajtó felé, amely csak azokat engedte át, akiken rajta volt a megfelelő azonosító jelzés. Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy sohasem használta az őrajtót, és ritkán volt szüksége a mentőlegényekre. De jó volt tudni, hogy ma ott álltak készenlétben — a különleges tervek olykor különleges veszélyeket hordoztak magukban.

Ismét csönd telepedett az arénára.

Feyd-Rautha megfordult, megállt a nagy, vörös ajtóval szemben, ahonnan a gladiátornak kellett kilépnie.

A különleges gladiátornak.

A terv, amelyet Thufir Hawat agyalt ki, bámulatosan egyszerű és célravezető, gondolta Feyd-Rautha. A rabszolga ezúttal nem kap kábítószert — ez volt a veszély. Helyette egy kulcsszót sulykoltak bele pszichéje öntudatlan mélységeibe, amellyel a kritikus pillanatban meg lehetett bénítani az izmait. Feyd-Rautha ott forgatta magában a létfontosságú szót, hangtalanul formázta a szájával: „Mocsok!” A közönség szemében úgy rémlik majd, hogy egy elkábítatlan rabszolgát csempésztek be az arénába, hogy megöljék a ta-bárót. És a gondosan előkészített bizonyítékok mind a rabszolgamesterre fognak mutatni.

Halk zümmögés hallatszotta vörös ajtó szervomotorjaiból, ahogy energiát kapott a nyitószerkezet.

Feyd-Rautha minden idegszálával az ajtóra figyelt. Ez az első pillanat döntő fontosságú volt. A felbukkanó gladiátor megjelenéséből nagyon sok mindent megtudhatott a gyakorlott megfigyelő. Minden gladiátort teletömtek a viadal előtt elakka-elixírrel, úgyhogy támadó állásban, de halálra készen léptek már elő — az embernek azonban jól meg kellett néznie, hogyan fogják a kést, merre fordulnak védekezéskor, tudatában vannak-e valójában, hogy közönség veszi körül őket. Néha már az is, ahogy a rabszolga félrehajtotta a fejét, létfontosságú támpontot adhatott a cselezéshez, a védekezéshez.

A vörös ajtó kivágódott.

Magas, izmos férfi lépett ki rajta. Mélyen ült a szeme, a fejét kopaszra borotválták. A bőre rőtes volt, az elakka-elixír jellegzetes színét mutatta, de Feyd-Rautha jól tudta, hogy csak festék. Testhezálló, zöld trikó volt rajta és a félpajzs vörös öve — az övön a nyíl balra mutatott, jelezve, hogy a rabszolga bal oldalát védi a pajzs. Kard módra tartotta a kezében a kést, a hegye kissé kifelé állt. Gyakorlott harcosra vallott minden mozdulata. Lassan megindult előre, pajzsos oldalát fordítva Feyd-Rautha és az őrajtónál álló csoport felé.

— Nem tetszik ez nekem — mondta Feyd-Rautha egyik horgosa. — Biztos vagy benne, hogy kapott elixírt, uram?

— Olyan a színe — mondta Feyd-Rautha.

— De nem úgy mozog — mondta egy másik segédje.

Feyd-Rautha két lépést tett előre, szemügyre vette ezt a rabszolgát.

— Mit csinált a karjával? — kérdezte az egyik mentőlegény.

Feyd-Rautha tekintete a férfi bal alsókarjára siklott, az ott látható véres karcolásra, aztán végigfutott a karon, le a kezére, amely a bal csípőjére mutatott. Vérrel rajzolt ábra látszott a zöld trikón: egy sólyom elnagyolt körvonala.

Sólyom! Feyd-Rautha fölkapta a fejét, tekintete találkozott a mélyen ülő szem tekintetével, látta, hogy szokatlan tűz villog benne.

Ez Leto herceg egyik harcosa, akit az Arrakison fogtunk el! gondolta Feyd-Rautha. Nem közönséges gladiátor! Hideg futott végig a hátán, belevillant, hogy hátha Hawatnak valami más terve is volt erre a mai viadalra — a kettős csel mögött egy harmadik. És minden elő van készítve, hogy a rabszolgamester bűnhődjék csak érte!

Feyd-Rautha főidomárának hangja szólalt meg a füle mellett:

— Nem tetszik még a szeme állása sem, uram. Hadd állítsak bele próbaképpen egy-két horgot a karjába!

— Majd én magam — mondta Feyd-Rautha. Elvett egy pár hosszú, szakállas fémvesszőt az idomártól, meglóbálta őket a kezében, megkereste a súlypontot. Ezeknek a horgoknak is bódítószerrel kellett volna bekenve lenniük — ezúttal azonban nem voltak, és lehet, hogy a főidomár ezért majd az életével fog fizetni. De mindez része volt a tervnek.

Hősként fogsz kikerülni belőle, mondta volt Hawat. Megölöd a gladiátorodat egyenrangú küzdelemben, az árulás ellenére! A rabszolgamestert kivégzik, és a ti emberetek kerül a helyére.

Feyd-Rautha újabb néhány lépést tett előre, húzta az időt, tanulmányozta az ellenfelet. Tudta, hogy odafent a padsorokban a hozzáértők máris rájöttek, hogy valami nincs rendben. A gladiátor bőrszíne olyan volt, amilyenné az elixírnek kellett volna tennie, de szilárdan állt a lábán, és nem remegett. A szurkolók most minden bizonnyal azt suttogják egymás közt: „Nézd a tartását! Izgatottnak kellene lennie, támadnia kellene vagy menekülnie! Nézd, hogy tartalékolja az erejét, hogy várakozik! Nem szabadna várakoznia!”

Feyd-Rautha érezte, hogy benne is izgalom árad szét. Törje csak árulásban Hawat a fejét, gondolta. Elbánok én ezzel a rabszolgával! És a hosszú késem a mérgezett, nem a rövid. Ezt még Hawat sem tudja!

— Hai, Harkonnen! — kiáltotta a rabszolga. — Fölkészültél a halálra?

Halálos csönd lett az arénában. A rabszolgák nem szoktak kihívást intézni az ellenfélhez!

Feyd-Rautha most már tisztán látta a gladiátor szemét, látta benne a mindenre elszánt, ádáz vadságot. Észrevette, hogy még a tartása is más: lazán, ugrásra készen állt, minden izma győzedelmeskedni akart. A rabszolgák suttogó hírszolgálata eljuttatta hozzá Hawat üzenetét: „Igazi lehetőséget kapsz rá, hogy végezz a ta-báróval!” A cselszövésből legalább ennyi terv szerint ment tehát.

Feyd-Rautha szája grimaszra húzódott. Fölemelte a horgokat, diadal reménye töltötte el, ahogy a gladiátor testtartását nézte.

— Hai! Hai! — kiáltotta ismét a gladiátor, és két óvatos lépést tett feléje.

A lelátókon most már mindenkinek rá kellett jönnie, mi történt, gondolta Feyd-Rautha.

A rabszolgának félig dermedtnek kellett volna lennie a kábítószer okozta rettegéstől. Minden mozdulatának arról a mélységes meggyőződéséről kellett volna árulkodnia, hogy az ő számára nincs remény: nem győzhet! Tele kellett volna tömniük a fejét rémtörténetekkel arról, hogy miféle mérgeket szokott kiválasztani a ta-báró a fehér kesztyűs kezében levő késre. A ta-báró soha nem szokott gyorsan végezni az áldozatával; élvezettel szemléltette ritka mérgek hatását, képes volt rá, hogy az arénában állva hívja föl a figyelmet a vonagló áldozaton látható érdekes tünetekre. Ezen a rabszolgán látszott a félelem — de a rémületnek nyoma sem volt.

Feyd-Rautha a magasba emelte a horgokat, majdnem üdvözléssel biccentett.

A gladiátor rárontott.

Feyd-Rautha sok cselt, sok védést, visszaszúrást látott már, de ennél tökéletesebbet nemigen. Egy jól időzített oldalvágás csak egy hajszál híján nem metszette át a ta-báró bal lábán az ínakat.

Feyd-Rautha hátrapattant — de a rabszolga jobb alsókarjában ott maradt egy szakállas fémvessző, melynek horgai mélyen belevájtak a húsba úgy, hogy a másik csak ínt-izmot szaggatva tudta volna kihúzni.

A közönség egy emberként hördült fel.

A hang felajzotta Feyd-Rauthát.

Tudta, mit él át most a nagybátyja, ahogy ott ül odafent a Fenring pár, a Császári Udvar megfigyelői társaságában. Ebbe a viadalba nem lehetett beleavatkozni. Az előírásoknak eleget kellett tenni a tanúk előtt. És a báró csak egyféleképpen értelmezhette az arénában történteket — a személye elleni fenyegetésként.

A rabszolga elhátrált, a foga közé kapta a kést, a horog nyelét a karjához kötözte a rajta libegő szalaggal.

— Nem érzem a tűszúrásodat! — kiáltotta. Ismét előreóvakodott, döfésre kész késsel, a bal oldalát mutatva Feyd-Rautha felé, a testét elhajlítva, hogy a félpajzs a lehető legnagyobb védelmet nyújtsa.

Ez sem kerülte el a lelátókon ülők figyelmét. Éles kiáltások hallatszottak a családi páholyokból, Feyd-Rautha idomárjai pedig harsányan érdeklődtek, közbelépjenek-e.

A fiatalember intett, hogy menjenek vissza az őrajtóhoz.

Olyat mutatok nekik, amilyet még nem láttak, gondolta Feyd-Rautha. Nem megrendezett ölést, ahol nyugodtan hátradőlve élvezhetik a stílus szépségeit! Amit most látnak, az a lágy részeikbe fog taposni! Amikor báró leszek, vissza fognak emlékezni erre a napra, és egy sem lesz köztük, akit ne fogna majd el a félelem e miatt a nap miatt!

Lassan hátrált, ahogy a gladiátor rákszerűen oldalazott feléje. Csikorgott az aréna homokja a lába alatt. Hallotta a gladiátor zihálását, érezte saját verejtékének szagát, és vérszag is terjengett már a levegőben.

A ta-báró egyenletesen hátrált, jobbra fordult, készenlétben tartotta a második horgot. A rabszolga oldalt szökellt. Feyd-Rautha úgy tett, mintha megbotlott volna, sikolyok csapták meg a fülét a lelátókról.

A rabszolga megint támadott.

Istenek, micsoda harcos! gondolta Feyd-Rautha, miközben félreszökkent. Csak a fiatalos fürgesége mentette meg — a második horog pedig ott maradt mélyen beletemetve a rabszolga jobb deltaizmába.

Rikoltó éljenzés hallatszott a nézők soraiból.

Most éljeneznek, gondolta Feyd-Rautha. Vad lelkesedés hallatszott a hangokból, épp úgy, ahogy Hawat megjósolta. Eddig még sohasem szurkoltak így családi viadornak. Feyd-Rautha zordonan gondolt arra, amit Hawat mondott neki korábban: „Jobban lehet félni az olyan ellenségtől, akit csodálsz.”

Gyors léptekkel visszament az aréna közepére, ahol mindenki tisztán láthatta.

Kivonta a hosszú pengét, előrehajolt, úgy várta a közeledő gladiátort.

A másik csak annyi időre torpant meg, amíg szorosan a karjához kötözte a második horgot is, aztán Feyd-Rautha felé iramodott.

Lássa csak a családom, mit fogok most tenni! gondolta Feyd-Rautha. Az ellenségük vagyok; gondoljanak rám majd úgy, ahogy most látnak!

Előhúzta a rövid kést is.

— Nem félek tőled, te szemét Harkonnen! — vetette oda a gladiátor. — Egy halottnak már nem fájhatnak a kínzásaitok! Előbb végez velem a tulajdon késem, mint hogy kezet emelhetne rám valamelyik idomárod! És velem pusztulsz te is!

Feyd-Rautha elvigyorodott, előrenyújtotta a hosszú pengét, a mérgezettet.

— Most ezt kóstold meg! — mondta, és a másik kezében tartott rövid pengével színlelt támadást indított.

A rabszolga kezet váltott, félrecsapta a meglendülő késeket, befordult közéjük, elkapta a ta-báró rövid pengéjét — a fehér kesztyűs kezében levőt, amelynek a hagyomány parancsa szerint a mérgezettnek kellett lennie.

— Most meghalsz, Harkonnen! — lihegte a gladiátor.

Egymásnak feszültek, oldalt bukdácsoltak a homokon. Ahol Feyd-Rautha pajzsa összeért a rabszolga félpajzsával, kékes derengés vibrált. Ózonszag töltötte be körülöttük a levegőt.

— Dögölj meg a saját mérgedtől! — nyögte érdes hangon a rabszolga.

Lassan befelé kezdte feszíteni a fehér kesztyűs kezet, ellenfele teste felé kezdte fordítani a mérgezettnek vélt pengét.

Most figyeljetek! gondolta Feyd-Rautha. Lecsapott a hosszú pengével — és a penge tehetetlenül pendült vissza a rabszolga karjához kötözött szakállas fémvesszőről!

Feyd-Rauthát egy pillanatig kétségbeesés fogta el. Álmában sem jutott volna az eszébe, hogy a horgoknak hasznát vehetné a gladiátor. Márpedig most szinte páncélként védték a karját. És micsoda ereje volt! A rövid penge kérlelhetetlenül közeledett a teste felé, és Feyd-Rautha gondolatait betöltötte az a tény, hogy az emberrel könnyen végezhet a mérgezetlen penge is.

— Mocsok! — nyögte ki.

A kulcsszó hatott: a gladiátor izmai elernyedtek egy pillanatra. Feyd-Rauthának ennyi elég volt. Eltaszította a másikat, annyira, hogy használni tudja a hosszú pengét. Mérgezett hegye megvillant, vörös vonal maradt a nyomában a rabszolga mellén. Azonnal ható méreg volt. A másik elengedte, hátratántorodott.

Most jól nézzen meg mindent a drágalátos családom! gondolta Feyd-Rautha. Gondolkozzanak el ezen a rabszolgán, aki megpróbálta ellenem fordítani a kést, amelyet mérgezettnek vélt! Tűnődjenek el azon, hogy miként kerülhetett be az arénába egy így fölkészített gladiátor! És legyenek mindig tudatában annak, hogy sohasem lehetnek biztosak benne, melyik kezemben van a gyilkos fegyver!

Feyd-Rautha némán állt, nézte a rabszolga lelassult mozdulatait. A másik tétován állt, majdnem tehetetlenül, majdnem eszméletlenül. Olvasni lehetett az arcáról, minden néző láthatta: a halál volt ráírva. A rabszolga tudta, mi történt vele, és azt is tudta, hogyan. A másik penge volt a mérgezett.

— Te…! — nyögött föl.

Feyd-Rautha hátrahúzódott, hogy teret engedjen a halálnak. A méreg bénító hatása még nem teljesedett ki, de a másik lassú mozdulatai már a fokozódó tehetetlenségről árulkodtak.

A rabszolga előretántorgott, mintha kötélen húzta volna valaki — mindig csak egy-egy lomha lépést tett. Minden lépés az egyetlen lépés volt a világában. Még mindig a kezében szorongatta a kést, de a hegye ide-oda imbolygott.

— Egyszer… még… elkapunk — nyögte ki lassan.

Szomorú kis grimasz rántotta görcsbe a száját. Leült, megingott, aztán összerándult, és arccal a homokba rogyott.

A néma csendben Feyd-Rautha odalépett, lábával a gladiátor alá nyúlt, a hátára hemperítette, hogy a nézők tisztán láthassák, amikor a méregtől rángatózni, vonaglani kezdenek majd az izmai. Amikor azonban a gladiátor hanyatt fordult, a melléből a tulajdon kése állt ki.

A csalódottsága ellenére Feyd-Rautha egy pillanatra elámult azon az erőfeszítésen, amellyel ez a rabszolga le tudta gyűrni a bénulását, hogy végezhessen magával. Az ámulattal együtt azonban rádöbbent arra is, hogy itt van valami, amitől igazán kell félni.

Ami az embernek emberfeletti erőt tud adni, az félelmetes!

Ahogy ez járt az eszében, hirtelen tudatára ébredt a lelátókról harsogó üdvrivalgásnak. A nézők önfeledten ünnepelték.

Feyd-Rautha megfordult, fölnézett rájuk.

Mindenki éljenzett, kivéve a bárót, aki tenyerébe támasztott fejjel, mély töprengésbe merülve ült — és a grófi párt, akik merev tekintettel nézték, arcukon álarcként ült a mosoly.

Fenring gróf odafordult a feleségéhez.

— Ah-ehemmm, mmm, leleményes, hömm, fiatalember, ugye, ühümm, drágám?

— Jó gyorsan működnek a, hmm, szinapszisai — válaszolta Lady Fenring.

A báró rápillantott, aztán a grófra, aztán vissza az arénában álló Feyd-Rauthára, és azt gondolta: Ha valaki ilyen közel tudott férkőzni az utódomhoz… Aztán a félelmét lassan tomboló harag váltotta fel. Ma éjjel lassú tűz fölött fog megdögleni a rabszolgamester… és ha ennek a grófnak és a feleségének is benne volt a keze, hát…

A báró páholyában elhangzott társalgás csak távoli morgás volt Feyd-Rauthának, a szavakat elfojtotta az ütemes lábdobogással kísért követelő ordítás:

— Le a fejét! Le a fejét! Le a fejét!

A báró összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy Feyd-Rautha feléje fordul. Nagy nehezen úrrá lett az indulatán, hanyag mozdulattal intett a rabszolga elnyúlt teste mellett álló fiatalembernek. Kapja meg a fejet a fiú! Kiérdemelte azzal, hogy leleplezte a rabszolgamestert.

Feyd-Rautha látta a jóváhagyó kézmozdulatot, és azt gondolta: Azt hiszik, megtisztelnek vele. Most nézzék meg, mi következik!

Látta, hogy az idomárjai már jönnek a fűrészes élű késsel, hogy eleget tegyenek a megtisztelő feladatnak, intett, hogy lépjenek vissza, aztán amikor tétováztak, megismételte a parancsoló mozdulatot. Azt hiszik, megtisztelnek egyetlen rabszolgafejjel! Lehajolt, összefogta a gladiátor kezét a melléből kiálló kés nyele körül, aztán kihúzta a kést, és beletette a petyhüdt kézbe.

Fölegyenesedett, odaintette az idomárokat.

— Sértetlenül, a késével együtt temessétek el ezt a rabszolgát! — mondta. — Kiérdemelte!

Az aranypáholyban Fenring gróf odahajolt a báróhoz.

— Nagystílű gesztus volt ez — mondta —, nem akárki tette volna meg. Az unokaöcsédnek stílusa is van, nemcsak bátorsága.

— Megbántja a népet azzal, hogy visszautasítja a fejet — dünnyögte a báró.

— Szó sincs róla — jegyezte meg Lady Fenring. Elfordult, fölpillantott a környező lelátókra.

A báró szeme rátapadt a nyaka vonalára, az izmok sima játékára. Bájos volt, mintha csak egy fiúé lett volna…

— Tetszik nekik az unokaöcséd viselkedése — mondta Lady Fenring.

Ahogy Feyd-Rautha gesztusának jelentése eljutott a legtávolabbi nézők soraiba is, ahogy az emberek látták, amint az idomárok elviszik a halott gladiátor sértetlen tetemét, a báró előtt is nyilvánvaló lett, hogy a nő jól értelmezte a tömeg reakcióját. Az emberek szinte megvadultak, hátba veregették egymást, ugráltak, ordibáltak.

— Kénytelen leszek népünnepélyt elrendelni — szólalt meg színtelen hangon a báró. — Nem lehet így hazaküldeni az embereket, anélkül hogy kiadhatnák az indulataikat. — Kezével jelt adott az őreinek, és felettük egy szolga meghajtotta a narancsszínű Harkonnen-lobogót a páholy fölött — egyszer, kétszer, háromszor — a népünnepélyre szóló jeladásként.

Feyd-Rautha átment az arénán, megállt az aranypáholy előtt. A fegyverei már a hüvelyükben voltak, a keze üresen csüngött. A tömeg szűnni nem akaró tombolását túlharsogva odakiáltotta:

— Ünnepély, bácsikám?

— A te tiszteletedre, Feyd! — szólt le a báró. És újabb jeladásra billent a lobogó.

Az aréna túloldalán kikapcsolódtak az őrajtók erőterei, fiatalemberek ugráltak be az arénába, egymást taszigálva rohantak Feyd-Rautha felé.

— Kikapcsoltattad a pajzsokat, báró? — kérdezte a gróf.

— Egy hajszála sem fog meggörbülni a legénynek mondta a báró. — Ő a nap hőse.

Az élen haladók körülvették Feyd-Rauthát, fölkapták a vállukra, elindultak vele körbe az arénában. — Ma este fegyvertelenül, pajzs nélkül bejárhatná Harko legszegényebb negyedeit is — mondta a báró. — Odaadnák neki az utolsó falatjukat csak azért, hogy közelről láthassák.

Föltápászkodott a székéből, elhelyezkedett a szuszpenzoraiban.

— Kérem, bocsássatok meg — mondta —, de haladéktalanul utána kell néznem egy-két dolognak. Az őrség majd visszavisz benneteket a szállásotokra.

A gróf is fölemelkedett, meghajolt.

— Természetesen, báró — mondta. — Nagy érdeklődéssel várjuk az ünnepséget. Én még, ehemm, mmm, sohasem láttam Harkonnen-népünnepélyt.

— Egen — hagyta rá a báró. — Ó igen, az ünnepség… — Megfordult, körülvette az őrség, eltűnt a neki fönntartott kijáraton át.

Az őrség egyik kapitánya meghajolt Fenring gróf előtt. — Mi a parancsa, uram?

— Megvárjuk, amíg elmegy a hmmm, mmm, a tömeg sűrűje — mondta a gróf.

— Értettem, uram. — A férfi meghajolt, háromlépésnyit hátrált.

Fenring gróf odafordult a feleségéhez, ismét kettejük titkos hümmögőnyelvén szólalt meg:

— Persze te is láttad, ugye?

Lady Fenring ugyanazon a hümmögőnyelven válaszolt:

— A fiú tudta, hogy a gladiátor nem lesz elkábítva. Egy pillanatra elfogta ugyan a félelem, de nem lepődött meg.

— Meg volt rendezve — mondta a gróf. — Az egész színjáték.

— Semmi kétség.

— Hawat keze érzik rajta.

— Úgy van.

— Már felszólítottam a bárót, hogy végezzen Hawattal.

— Hiba volt, kedvesem.

— Most már én is tudom.

— Lehet, hogy nemsokára új bárója lesz a Harkonneneknek.

— Ha ez Hawat terve.

— Szó, ami szó, érdemes lesz utánanézni.

— A fiatalurat könnyebben kézben lehet majd tartani.

— Különösen nekünk… a mai éjszaka után — mondta Lady Fenring.

— Mit gondolsz, gond nélkül el tudod majd csábítani, kis kotlóstyúkom?

— Persze, szerelmem. Láttad, hogy nézett rám.

— Igen. És most már azt is értem, miért kell nekünk az a vérvonal!

— Az is nyilvánvaló, hogy kézben kell tudnunk tartani. Beleplántálom majd a lelke legmélyebb rétegeibe a szükséges prána-bindu kulcsszavakat, amelyek aztán megteszik a magukét…

— Mihelyt lehet, menjünk el innen — mihelyt úgy ítéled, hogy megtettél mindent, ami kell — mondta a gróf.

A felesége megborzongott.

— Egy pillanatig sem maradunk tovább — mondta. — Nem akarnék ezen a förtelmes helyen a világra hozni egy gyermeket.

— Mit meg nem teszünk az emberiség érdekében! — jegyezte meg a férfi.

— A tiéd a könnyebbik rész.

— Azért van néhány ősi előítélet, amelyet le kell küzdenem — mondta a gróf.

— Szegény drágaságom — mondta a felesége, és megveregette az arcát. — De hát tudod, hogy csak így lehetünk biztosak benne, hogy megőrizzük azt a vérvonalat.

A gróf színtelen hangon válaszolt:

— Tisztában vagyok vele, mit csinálunk.

— Nem fogunk kudarcot vallani — mondta Lady Fenring.

— A kudarc érzete a bűntudat kezdete — figyelmeztette a férje.

— Nem lesz bűntudat — mondta Lady Fenring. — Beépítem a hipnoblokkokat annak a Feyd-Rauthának a pszichéjébe, megtermékenyíttetem vele magamat, és már itt sem vagyunk!

— És a nagybátyja… — mondta a férfi. — Láttál már ilyen elvetemültséget?

— Elég ocsmány — jegyezte meg Lady Fenring —, de az unokaöcsből még rosszabb is lehet.

— Hála a nagybátyjának. Tudod, ha arra gondol az ember, mi lehetett volna abból a legényből, ha más nevelést kap… ha például az Atreides-légkörben nő fel…

— Szomorú.

— Akkor megmenthettük volna az Atreides-sarjat meg ezt a kölyköt is. Amit hallottam az ifjú Paulról, abból ítélve bámulatos legényke lehetett, szerencsés találkozása az átöröklésnek és a nevelésnek. — Megrázta a fejét. — De nem érdemes a sajnálatunkat vesztegetnünk a balszerencse csúcsaira…

— Ez egy Bene Gesserit-mondás — jegyezte meg a nő.

— Nektek mindenre van valami mondásotok! — fakadt ki a gróf.

— Mondok egy másikat, tetszeni fog. Így hangzik: „Ne tekints halottnak emberi lényt, amíg a tetemét nem láttad. És még akkor is lehet, hogy tévedsz.”

Stilgar, csapata két újdonsült tagjával együtt, az első hold gyengülő fényében kimászott a medencéből, hogy visszatérjenek a sziecsbe. A lobogó köpenyes alakok szaporán szedték a lábukat, már érezték az otthon szagát. A hajnal szürke vonala mögöttük most a szemhatárnaptárnak azon a pontján volt a legvilágosabb, amely az ősz közepét, Caprok hónapját jelezte.

Szélsodorta, száraz levelek szegélyezték a szikla tövét, ahol korábban a sziecs gyermekhada gyűjtögette őket, de a csapat haladásának neszeit (leszámítva Paulnak és anyjának időnkénti botlásait) nem lehetett megkülönböztetni az éjszaka természetes hangjaitól.

Paul letörölte a verejtékébe beleszáradt port a homlokáról, egy rántást érzett a karján, a fülébe sziszegte Csani hangja:

— Mondtam már, hogy húzd a homlokodba a csuklya hajtókáját! Csak a szemedet hagyd szabadon! Pocsékolod a nedvességet!

Hátulról rájuk szólt egy suttogó hang:

— A sivatag hall benneteket!

Madárcsiripelés hangzott fentről, a sziklákról.

A csapat megtorpant, Paul hirtelen feszültséget érzett a levegőben.

Halk toppanások hallatszottak a sziklán, mintha egerek ugráltak volna a homokon.

A madár ismét fölcsiripelt.

A sorokban mozgolódás támadt. Ismét felhangzott az egértopogás a homokon.

A madár még egyet csiripelt.

A csapat folytatta az útját, fölmásztak egy sziklahasadékba, de most már olyan lélegzet-visszafojtott feszültség érzett a fremenek körül, hogy Pault nyugtalanság fogta el. Észrevette, hogy a többiek lopva oda-odasandítanak Csani felé, észrevette, hogy a lány mintha visszahúzódott, magába zárkózott volna.

Most már szikla volt a lábuk alatt, szürkén suhogtak a köpenyek körös-körül, Paul érezte, hogy fesztelenebb lett a mozgásuk, de Csanit és a többieket még mindig körüllengte az a furcsa légkör. Követte az előtte haladó árnyalakot — föl egy lépcsőn, kanyar következett, újabb lépcső, aztán egy alagút, áthaladtak két párabiztos ajtón, bementek egy parázsgömbökkel megvilágított szűk, sárga falú, sárga boltozatú sziklafolyosóba.

Paul látta, hogy körülötte a fremenek hátravetik a csuklyájukat, kiszedik az orrdugóikat, mélyeket szippantanak a levegőből. Valaki nagyot sóhajtott. Paul Csanit kereste a tekintetével, mert a lány eltűnt mellőle. Beszorult a befelé nyomakodó, köpönyeges testek közé. Valaki meglökte, odaszólt:

— Ne haragudj, Usul. Micsoda tolongás! Mindig ez van!

A balján feléje fordult a Forak nevű férfi keskeny, szakállas arca. A gömbök sárga fényében még sötétebbnek rémlett a beesett szemgödör mélyén ülő csupakék szempár.

— Vesd hátra a csuklyádat, Usul! — mondta Forak. — Itthon vagyunk. — Segítőkészen kikapcsolta Paul csuklyáját, szétlökdöste maguk körül a többieket, hogy egy kis helyük legyen.

Paul kivette az orrdugóit, félretolta a szájtakarót is. Szinte orrba vágta a szag: mosdatlan testek, a recirkuláltatott testtermékek szaga, az emberek savanykás kigőzölgése és minden fölött, mindent áthatóan a fűszer és a fűszerhez hasonló aromák kavargása…

— Mire várunk, Forak? — kérdezte Paul.

— Azt hiszem, a Tisztelendő Anyára. Te is hallottad az üzenetet. Szegény Csani…

Szegény Csani? ismételte meg magában Paul. Körülnézett, hogy vajon hol lehet a lány, és hová lett az anyja ebben a nagy tolongásban.

Forak mélyet szippantott a levegőből.

— Az otthoni illatok — mondta.

Paul látta, hogy a másik élvezi ennek a levegőnek a bűzét: egy csepp gúny sem volt a hangjában. Ekkor meghallotta az anyja köhentést, és Jessica hangja hatolt a fülébe a zsibongáson át:

— Milyen sokféle aromája van a sziecseteknek, Stilgar! Érzem, hogy sok mindent csináltok a fűszerrel… aztán papír is készül itt… műanyagok… és valami kémiai robbanószer is?

— Mindezt ki tudod szagolni? — kérdezte egy ismeretlen férfihang.

Paul rájött, hogy az anyja az ő kedvéért mondta, amit mondott, hogy azt akarta, gyorsan barátkozzék meg ezzel a szaglóérzékét ért agresszióval.

Elölről valami mozgolódás, nyüzsgés érzett, aztán mintha sorra mindenki fölsóhajtott volna, és Paul hallotta, hogy suttogás fut végig hátul a sorokon:

— Tehát igaz… Liet meghalt!

Liet, gondolta Paul. Aztán: Csani, Liet leánya. Hirtelen összeállt a kép. Liet volt a planetológus fremen neve.

Ránézett Forakra.

— Ez az a Liet, akit Kynesként ismernek? — kérdezte.

— Csak egy Liet van — mondta Forak.

Paul elfordult, rámeredt az előtte álló fremen hátára. Akkor Liet-Kynes meghalt, gondolta.

— A Harkonnenek keze van benne — suttogta valaki. — Balesetnek tüntették fel… mintha eltévedt volna a sivatagban… topterbaleset…

Pault elöntötte a düh. Az az ember, aki a jótevőjük volt, aki segített elmenekülniük a Harkonnen-kopók elől, aki kiküldte a fremen csapatokat, hogy kutassanak föl két kóborlót a sivatagban… ő is áldozatául esett a Harkonneneknek!

— Usul vágyik-e már a bosszúra? — érdeklődött Forak.

Mielőtt Paul válaszolhatott volna, halk parancsszó hallatszott, és a csapat előrenyomakodott egy tágasabb üregbe, magával sodorva Pault is. Hirtelen egy üres térség közepén szemben találta magát Stilgarral és egy ismeretlen nővel, aki bő, lepelszerű, élénk narancsszínű-zöld mintás öltözéket viselt, mely szabadon hagyta a karját egészen a válláig. Paul látta, hogy nincs rajta cirkoruha. Sápadt kreol bőre volt, magas homlokáról hátrafésülte sötét haját, hogy még jobban feltűnt kiugró pofacsontja, sasorra, sötét szeme.

Feléje fordult, Paul látta, hogy aranyló fénnyel megcsillannak a füléből lógó vízkarikák.

— Ez győzte le az én Jamisomat?! — csattant fel a nő.

— Nyughass, Harah! — szólt rá Stilgar. — Jamis tehetett róla, ő akarta mindenáron a tahaddi al-burhant.

— De hát ez csak egy gyerek! — mondta a nő. Hevesen megrázta a fejét, hogy csilingeltek tőle a vízkarikák. — A gyerekeimet egy másik gyerek teszi árvává? Ez csak valami véletlen lehetett!

— Usul, hány évet értél meg? — kérdezte Stilgar.

— Tizenöt standard évet — mondta Paul.

Stilgar tekintete végigfutott a csapaton.

— Van egy is közöttetek, aki ki akarna hívni engem?

Csönd volt a válasz.

Stilgar ránézett a nőre.

— Amíg meg nem tanultam a bűvharca fortélyait, én sem hívnám ki ezt a fiút.

A nő farkasszemet nézett vele.

— De…

— Láttad azt az idegen asszonyt, aki elment Csanival a Tisztelendő Anyához? — kérdezte Stilgar. — Az egy külfrej Sayyadina, ennek a legénynek az anyja. Az anya és a fiú is mestere a bűvharcnak.

— Lisan al-Gaib — suttogta a nő. A tekintetében áhítat volt, ahogy most Paulra emelte.

Megint a legenda, gondolta Paul.

— Lehet — mondta Stilgar. — Egyelőre azonban még nem volt meg a próba. — Ismét Paulra fordította a figyelmét. — Usul, a mi szokásaink szerint most már te vagy felelős Jamis asszonyáért, aki itt áll előtted, és a két fiáért. Jamis yalija… a szállása a tiéd… és tiéd ő is, az asszonya.

Paul szemügyre vette a nőt, és azon tűnődött: Miért nem kesereg a párja halálán? Miért nem érezteti a gyűlöletét? Aztán észrevette, hogy a fremenek várakozón nézik.

Valaki odasúgta:

— Sok a dolgunk! Mondd már meg, minek fogadod el!

Stilgar szólalt meg:

— Minek fogadod el Haraht, asszonynak vagy szolgálónak?

Harah a feje fölé emelte a karját, lassan körbefordult.

— Fiatal vagyok még, Usul! Azt mondják, most is olyan fiatalnak látszom, mint amikor még Geoffal voltam… mielőtt Jamis legyőzte.

Jamis megölt valakit, hogy megkapja ezt a nőt, gondolta Paul.

— Ha szolgálómnak fogadom el — kérdezte —, később még meggondolhatom magam?

— Egy éved lesz rá, hogy megváltoztathasd a döntésedet, ha akarod — mondta Stilgar. — Utána Harah már szabad, azt választja magának, akit akar, de te már előbb is megengedheted neki, hogy szabadon válasszon. De így vagy úgy, egy évig mindenképpen te vagy a felelős érte… és valamennyire mindig osztoznod kell majd a felelősségben Jamis fiai iránt.

— Szolgálónak fogadom el — mondta Paul.

Harah toppantott egyet, haragosan megrándult a válla.

— De én fiatal vagyok!

Stilgar Paulra nézett.

— Az óvatosság értékes tulajdonsága annak, aki majd vezér lesz egyszer.

— De én fiatal vagyok! — ismételte meg Harah.

— Hallgass! — szólt rá Stilgar. — Ami érték, azt nem kell hirdetni. Mutasd meg Usulnak a szállását, gondoskodj róla, hogy legyen tiszta ruhája és kipihenhesse magát!

— Na neee…! — szakadt ki Harahból.

Paul már kellőképpen regisztrálta magában a nőt ahhoz, hogy nagyjából kezelni tudja. Érezte, hogy a csapat már türelmetlen, hogy sok feladat vár rájuk. Azon tűnődött, meg merje-e kérdezni, hová lett az anyja és Csani, de látta Stilgar feszültségről árulkodó testtartásából, hogy nem lenne helyes.

Szembefordult Harahval, olyan hangszínt és hangmagasságot választott, amely fokozta a nő félelmét és megilletődöttségét, és rászólt:

— Vezess a szállásomra, Harah! Majd máskor beszélünk a fiatalságodról!

Harah két lépést hátrált, riadt pillantást vetett Stilgarra.

— Bűvhangon beszél — mondta rekedten.

— Stilgar — szólt Paul. — Csani apjának lekötelezettje vagyok. Ha van valami, amiben…

— Majd a tanácsban eldöntjük — mondta Stilgar. — Ott szólhatsz te is. — Biccentett, hogy végeztek, aztán megfordult és elindult, a többiek utána.

Paul karon fogta Haraht, az asszonynak hűvös volt a bőre, Paul érezte, hogy remeg.

— Nem bántalak, Harah — mondta. — Mutasd meg, hol lesz a helyünk! — Csillapító felhangokat vitt a szavai mögé.

— Nem fogsz kivetni, amikor letelt az egy év? — kérdezte Harah. — Igazában tudom, hogy nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam.

— Amíg élek, helyed lesz mellettem — mondta Paul. Elengedte a karját. — Most már gyere szépen, mutasd meg, hol fogok lakni!

A nő megfordult, végigmentek a folyosón, jobbra fordultak, bementek egy széles keresztalagútba, amelyet egyenletes távolságban elhelyezett, sárgás fényű gömbök világítottak meg felülről. A lábuk alatt sima volt a kő, elseperték róla a homokot.

Paul egy pillanatra meggyorsította a lépteit, Harah mellett ment tovább, közben fürkésző tekintettel szemügyre vette a markáns arcélt.

— Te nem gyűlölsz engem, Harah?

— Miért gyűlölnélek?

A nő odabiccentett egy kis gyerekcsoportnak, akik egy oldaljárat magas küszöbéről bámulták őket. Paul felnőttek alakját pillantotta meg mögöttük, de csak homályosan látszottak a függönyökön át.

— Mert Jamist… legyőztem.

— Stilgar azt mondta, annak rendje és módja szerint megtartottátok a szertartást, és te Jamis barátja vagy. — Rásandított. — Stilgar azt mondta, vizet adtál a halottnak. Igaz?

— Igaz.

— Ez több, mint amit én megtennék… meg tudnék tenni.

— Nem gyászolod Jamist?

— Amikor eljön az ideje, meggyászolom.

Elhaladtak egy boltíves nyílás mellett. Paul benézett, látta, hogy férfiak és nők dolgoznak valamiféle állványokon álló berendezések mellett a nagy, világos teremben. Mintha valami különös sietség érzett volna a mozdulataikon.

— Mit csinálnak odabent? — érdeklődött.

Harah egy pillantást vetett hátra, ahogy elhagyták a boltívet.

— A műanyag-feldolgozók iparkodnak, hogy elkészüljenek a szükséges mennyiséggel, mielőtt továbbmegyünk. Sok harmatgyűjtő kell majd az ültetéshez.

— Továbbmegyünk?

— Mindig továbbmegyünk, egészen addig, amíg a hóhérok már nem vadásznak ránk, vagy elkergetjük őket a földünkről.

Paul megtántorodott, úgy érezte, mintha megállt volna egy pillanatra az idő, az emlékezetébe villant egy töredék, egy jövőkép kivetülése — de valahogy nem volt a helyén, mint valami elmozduló montázs. Jövőlátásának emlékdarabkái nem voltak pontosan olyanok, mint ahogy emlékezett rájuk.

— A sardaukarok vadásznak ránk — mondta.

— Nem sokat találnak, legföljebb egy-két elhagyott sziecset — mondta Harah. — És a sivatagban a nekik rendelt halált.

— Erre a helyre is rátalálnak? — kérdezte Paul.

— Alighanem.

— És mi mégis azzal töltjük az időt, hogy olyan… — Paul a fejével intett a már messze maguk mögött hagyott boltív felé — … harmatgyűjtőket csináljunk?

— Az ültetés nem állhat meg.

— Mik azok a harmatgyűjtők? — tette föl a kérdést Paul.

A nő elképedt pillantást vetett rá.

— Hát semmit sem tanítottak meg neked az… ott, ahonnét jöttél?

— A harmatgyűjtőkről semmit.

— Hai! — mondta a nő, és az egyetlen szó egy egész értekezést rejtett magában.

— Tehát mik?

— Minden egyes kis bokor, minden kóró, amit odakint az ergen látsz — mondta Harah —, mit gondolsz, hogy maradhat életben, amikor otthagyjuk? Mindegyiket gondosan elhelyezzük egy-egy külön kis gödör közepén. A gödröket megtöltjük színváltó műanyagból készült sima tojásidomokkal. Ha fény éri őket, kifehérednek. Hajnalban láthatod a csillogásukat, ha valahonnan fentről nézed a sivatagot. A fehér visszaveri a fényt és a hőt. De amikor Nap Apó lenyugszik, a sötétben a színváltó műanyag átlátszó lesz, és nagyon gyorsan lehűl. A felületén kicsapódik a pára a levegőből, a nedvesség pedig leszivárog a növények alá. Az tartja életben őket.

— Harmatgyűjtők — mormogta Paul, akit megragadott az elgondolás egyszerű szépsége.

— Majd meggyászolom Jamist a maga idején — mondta a nő, mintha az előző kérdés még ott motoszkált volna a gondolataiban. — Jamis jó ember volt, csak hirtelen haragú. Jól gondoskodott rólunk, és csudamód értett a gyerekekhez. Nem tett különbséget Geoff fia, az elsőszülöttem, és a saját fia között. Egyformák voltak a szemében. — Kérdő tekintettel fordult Paul felé. — Véled is így lesz, Usul?

— Nekünk nincs ilyen gondunk.

— De ha…

— Harah!

A nő visszahőkölt a goromba hangtól.

Elhaladtak egy újabb, fényesem kivilágított helyiség mellett.

— Ott mivel foglalkoznak? — kérdezte Paul.

— A szövőgépet javítják — mondta a nő. — De még ma éjszaka szét kell szedni úgyis. — Balra mutatott, ahol egy elágazás nyílt az alagútból. — Arrafelé van az élelemfeldolgozás meg a cirkoruha-karbantartás. — Megnézte Pault. — Ez a ruha újnak látszik. De ha javításra szorul, én értek hozzá. Amikor szükség van rá, a gyárban szoktam dolgozni.

Most már időnként embercsoportok jöttek szembe, egyre sűrűsödtek a nyílások az alagút falában. Néhány férfi és nő haladt el mellettük libasorban, a kezükben csomagok, amelyekben súlyosan meg-megcsobbant valami. Fűszerszag terjengett körülöttük.

— Nem kapják meg a vizünket — mondta Harah. — Sem a fűszerünket. Ebben biztos lehetsz.

Paul az alagút falában tátongó nyílásokra pillantott, vastag szőnyegeket látott a bevezető lépcsőkön, szobákat pillantott meg bent, színes kelméket a falakon, feltornyozott párnákat. A nyílásokban álló emberek elhallgattak, ahogy a közelükbe értek, és átható pillantásokkal követték Pault.

— Az emberek furcsállják, hogy legyőzted Jamist — mondta Harah. — Alighanem bizonyítanod kell majd párszor, ha megtelepedtünk az új sziecsben.

— Nem szeretek ölni — mondta Paul.

— Mondta Stilgar is — jegyezte meg a nő, de a hangja hitetlenségről árulkodott.

Éles hangú kántálás hallatszott valahonnan elölről, egyre hangosabb lett. Egy újabb oldalbejárathoz értek, amely szélesebb volt minden eddiginél. Paul lelassította a lépteit, benézett a terembe: zsúfolásig volt gyermekekkel, törökülésben ültek a rozsdabarna szőnyeggel takart padlón.

A szemközti falnak támasztott tábla előtt egy nő állt, sárga köntösben, a kezében vetítőtoll. A tábla tele volt ábrákkal vagy jelekkel: körök, ékek, görbék, hullámvonalak, négyzetek, párhuzamosokkal átmetszett ívek sorakoztak rajta.

A nő sorra rájuk mutatott, amilyen sebesen csak mozgatni tudta a vetítőtollat, a gyerekek pedig a keze mozgásának ütemében, kórusban harsogták a szavakat:

— Fa — hallatszott a sok gyerekhang. — Fa, fű, dűne, szél, hegy, domb, tűz, villám, szikla, sziklák, por, homok, meleg, menedék, meleg, tele, tél, hideg, üres, erózió, nyár, barlang, nap, feszültség, hold, éjszaka, homokdagály, lejtő, ültet, köt…

Paul csak hallgatta, aztán fokozatosan elhalkult mögötte a kórus, ahogy továbbment a sziecs belseje felé a nővel.

— Ilyenkor is tanítotok? — kérdezte.

Harah arca elkomorodott, és most fájdalom csendült a hangjában:

— Amire Liet megtanított bennünket, azt egy pillanatra sem szabad abbahagynunk. Liet meghalt, de nem szabad elfelejteni.

Átment az alagút bal oldalára, föllépett egy sziklaküszöbre, széthúzta a vékony, narancsszínű függönyt, és félreállt:

— Tessék, ez itt a yalid, Usul.

Paul tétovázott. Most hirtelen nagyon nem akarózott kettesben maradnia ezzel az asszonnyal. Úgy érezte, hogy olyan életmód veszi körül, amelyet csak úgy lehet megérteni, hogy kérdés nélkül tudomásul veszi eszmék és értékek egész szövevényét. Úgy érezte, hogy ez a fremen világ lépre akarja csalni, bele akarja édesgetni az életmódja csapdájába. És Paul tudta, mi lapul abban a csapdában — az ádáz dzsihad, a valláshadjárat, amelyet érzése szerint mindenáron el kellett kerülnie.

— Ez a te yalid — ismételte meg Harah. — Miért habozol?

Paul bólintott, odament a nő mellé. Félrehúzta a feléje eső oldalon a függönyt, érezte, hogy fémszálak vannak beleszőve, követte Haraht a rövid előtéren át egy nagyobb, négyzet alakú, körülbelül hatszor hat méteres helyiségbe. A padlót vastag, kék szőnyegek borították, kék és zöld kárpit rejtette el a sziklafalakat, sárga fényűre állított parázsgömbök himbálóztak fent a középen összefogott, sárga mennyezetfüggöny alatt.

Az összhatás egy ősi sátorra emlékeztetett.

Harah megállt előtte, bal keze a csípőjén nyugodott, a tekintete Paul arcát fürkészte.

— A gyerekek egy barátomnál vannak — mondta. — Később jelentkeznek majd.

Paul, hogy leplezze zavarát, gyorsan körülnézett a helyiségben. Jobb kéz felől a vékony függönyök mögött egy másik, nagyobb szoba nyílt, a falak mentén párnák sora. Enyhe légáramlat csapta meg, észrevette, hogy a szellőzőnyílás ravaszul el van rejtve a szemközti kárpitok közé.

— Segítsek levetni a cirkoruhádat? — kérdezte Harah.

— Nem… köszönöm, nem.

— Hozzak enni?

— Igen.

— A másik helyiségből nyílik egy cirkokamra. — A nő arra mutatott. — Ott intézheted a dolgodat, ha nincs rajtad a cirkoruha.

— Azt mondtad, el kell mennünk ebből a sziecsből. Nem kellene már készülődni, vagy valami…?

— Majd ha eljön az ideje — mondta a nő. — A hóhérok egyelőre még nem hatoltak be a területünkre.

Harah még mindig tétován állt, nem vette le a szemét Paulról.

— Mi az? — förmedt rá Paul.

— Neked nincsen ibadszemed — mondta a nő. — Szokatlan, de van benne valami vonzó.

— Hozd már azt az ételt! — mondta Paul. — Éhes vagyok.

Harah rámosolygott — sokat tudó, asszonyi mosollyal, amely érthetetlen módon nyugtalanította Pault.

— Szolgálatodra — mondta, és egyetlen könnyed mozdulattal kipenderült, eltűnt egy vastag függöny mögött, ahol egy újabb átjáró tűnt Paul szemébe, mielőtt a függöny visszalibbent a helyére.

Paul dühös volt magára. Félrecsapta a vékony függönyt, belépett a jobb oldali helyiségbe. Odabent megállt, egy pillanatra elbizonytalanodott. Eltűnődött, hol lehet most Csani… Csani, aki az imént veszítette el az apját.

Ebben hasonlítunk, gondolta.

Fájdalmas kiáltás hallatszott be a külső folyosóról, letompította a sok függöny. Aztán megismétlődött, most már valamivel távolabbról. Aztán megint. Paul rájött, hogy valaki az időt kiáltja ki. Ahogy visszagondolt, eddig még egyetlen órát sem látott sehol.

Gyönge füstszag csapta meg az orrát, mintha karbolcserjét égettek volna valahol a közelben. A szag elütött a sziecs mindenütt jelenlevő bűzétől. Paul észrevette, hogy máris kirekesztette a tudatából a szaglószerve elleni merényletet.

Megint az anyja jutott az eszébe, azon tűnődött, hogy vajon milyen helyre kerül majd a jövő mozgó montázsában… nemcsak ő, hanem a születendő lánya is. Kavargott benne a változó idő tudata. Hevesen megrázta a fejét, a figyelmét inkább azokra a jelekre összpontosította, amelyek az őket elnyelő fremen kultúra hatalmas mélységeiről és perspektíváiról tanúskodtak.

És alig észrevehető furcsaságairól.

Már korábban feltűnt neki valami a barlangokban és ebben a szobában is, valami, ami sokkal alapvetőbb különbségekre utalt, mint bármi, amivel eddig találkozott.

Semmi jele nem volt itt méregdetektornak, és arra sem mutatott semmi, hogy a barlangrendszerben akárhol használtak volna méregdetektort… pedig Paul mérgek szagát is érezte a sziecs bűzében — erős, közönséges mérgekét.

Függönysuhogást hallott, azt hitte, Harah jön vissza az étellel, megfordult, hogy megnézze. Helyette azonban egy félrevont kárpit mögül két kisfiú bukkant elő — úgy kilenc- és tízévesek lehettek —, és mohó pillantással méregették. Mindkettőnek rövid, kindzsalra hasonlító kriszkés volt az övében, a kezük a markolaton nyugodott.

És Paulnak az eszébe villantak a fremenekről hallott történetek — hogy a gyermekeik ugyanolyan ádáz harcosok, mint a felnőttek.

A barlangüreg távoli, felső részeiben elhelyezett foszforcsövek halovány fényt vetettek az emberektől nyüzsgő területre, és csak sejteni engedték, milyen hatalmas ez a sziklába zárt terem… ahogy Jessica elnézte, nagyobb volt még a Bene Gesserit-iskola Gyűlésterménél is. Jessica becslése szerint több mint ötezren gyűlhettek össze odalent, a sziklakiugrás alatt, amelyen ő állt Stilgar társaságában.

És egyre jöttek még.

A levegőt betöltötte az emberek zsibongása.

— A fiadat ideszólítottuk a pihenéséből, Sayyadina — mondta Stilgar. — Óhajtod, hogy részt vállaljon a döntésedből?

— Megváltoztathatná a döntésemet?

— Kétségtelen, hogy a te döntésed a te szádból jön, de…

— A döntésem végleges — mondta Jessica.

Magában azonban rossz előérzete volt, azon tépelődött, nem kellene-e Pault felhasználni ürügyként, hogy visszalépjen a veszélyes útról, amelyen elindult. Elvégre a születendő lányára is gondolnia kellett. Ami az anyának árt, az árt a leányának is.

Emberek jelentek meg felgöngyölt szőnyegekkel, nagyokat nyögtek a súly alatt, aztán porfelhőt kavarva ledobták őket a sziklatetőn.

Stilgar karon fogta Jessicát, hátravezette a sziklatető hangtölcsér alakú hátsó részébe. Egy kőpadra mutatott a tölcsér közepén.

— A Tisztelendő Anya fog itt ülni, de amíg megjön, pihenhetsz egy kicsit.

— Inkább állok — mondta Jessica.

Nézte, ahogy kigöngyölik a szőnyegeket, szétterítik a sziklatetőn. Lepillantott a tömegre. Most már legalább tízezer ember gyűlt össze.

És még mindig érkeztek.

Odakint a sivatagban, gondolta Jessica, most vöröslő alkonyat van. Itt a barlangban azonban egyenletes félhomály derengett, szürke végtelenség, benne a nyüzsgő embertömeg, amely eljött megnézni, hogyan teszi kockára az életét.

Jobb kéz felől út nyílt a tömegben, és Jessica észrevette, hogy Paul közeleg, két oldalán egy-egy kisfiúval. Volt valami páváskodó önhittség a gyerekek viselkedésében. Egy pillanatra sem vették le a kezüket a késükről, összevont szemöldökkel, szigorú arccal méregették maguk mellett az emberfalat.

— Jamis fiai, akik most Usul fiai — jegyezte meg Stilgar. — Komolyan veszik a kísérői feladatukat. — Tétován rámosolygott Jessicára.

Jessica látta rajta, hogy föl akarja vidítani, és magában hálás is volt érte, de nem tudott másra gondolni, csak a veszélyre, amellyel szembe kellett néznie.

Nem volt más választásom, csak ez, gondolta. Gyorsan kell cselekednünk, ha biztosítani akarjuk a pozíciónkat ezek között a fremenek között!

Paul fölkapaszkodott melléjük, a gyerekeket lent hagyta. Megállt az anyja előtt, Stilgarra nézett, aztán megint Jessicára.

— Mi folyik itt? Azt hittem, a tanácsülésre hívtak.

Stilgar fölemelt kézzel csendre intette, aztán balra mutatott, ahol újabb út nyílt a tömegben. Csani jött végig az emberek sorfala között, máskor pajkos arcán most a bánat redői húzódtak. Időközben levetette a cirkoruháját, kecses vonalú, kék lebernyeg volt rajta, amely szabadon hagyta vékony karját. Bal karjára a válla közelében zöld kendő volt kötve.

Zöld, mert gyászol, gondolta Paul.

Ezt a szokást Jamis két fia előzőleg már közvetett módon elmagyarázta neki, amikor közölték, hogy nem viselnek zöldet, mert elfogadják őt gyámapjuknak.

„Te vagy a Lisan al-Gaib?” kérdezték. Paul megérezte a dzsihadot a szavaikban, vállat vont, a kérdésüket kérdéssel hárította el — és megtudta, hogy Kalef, az idősebbik, tízéves, ő Geoff természetes fia, a fiatalabbik, Orlop pedig nyolcéves, és ő Jamis természetes fia.

Furcsa nap volt ez. A két fiú őrt állt körülötte, mert megkérte őket; távol tartották a kíváncsiskodókat, időt adva neki, hogy összeszedje a gondolatait és jövőlátó emlékeit, hogy utat-módot találjon a dzsihad elhárítására.

Most, ahogy ott állt az anyja mellett a barlang sziklaerkélyén, és lenézett a tömegre, azon tépelődött, hogy egyáltalán meggátolható-e bármi módon a fanatikus seregek majdani zabolátlan szétáradása.

Csani már a sziklaerkély közelébe ért. Valamivel távolabb négy nő jött utána, hordszéken hoztak egy ötödiket.

Jessica ügyet sem vetett Csanira, minden figyelmét a hordszéken ülő alakra összpontosította — egy vénasszony volt, ráncos, összeaszott banya, fekete köpenyben, hátravetett csuklyával, mely szorosan összefogott ősz hajat és inas nyakat keretezett.

A hordszékvivők gyengéd mozdulattal fölemelték terhüket a sziklaerkélyre, és Csani talpra segítette az öregasszonyt.

Ez hát a Tisztelendő Anyjuk, gondolta Jessica.

Az öregasszony Csanira támaszkodva Jessica felé bicegett, és olyan benyomást tett, mint valami fekete lepelbe bugyolált, roskatag pálcafigura. Megállt Jessica előtt, fölnézett rá, egy hosszú pillanatig méregette, mielőtt rekedt suttogással megszólalt.

— Szóval te vagy az. — A vénséges vén fej ingatagon biccent egyet a vékony nyakon. — Igaza volt a Shadout Mapesnek, amikor sajnált téged.

Jessica megvetően vágta rá:

— Nincs szükségem senki sajnálatára!

— Az majd elválik — hangzott a suttogó károgás. Az öregasszony meglepő fürgeséggel megfordult, szembenézett a tömeggel. — Mondd meg nekik, Stilgar!

— Muszáj? — kérdezte a férfi.

— Misr népe vagyunk — mondta érdes hangon az öregasszony. — Amióta a sunni őseink elmenekültek Nilotic al-Urubából, menekülés és halál az osztályrészünk. A fiatalok továbbmennek, hogy a népünk ne pusztuljon el.

Stilgar mély lélegzetet vett, két lépést tett előre.

Jessica érezte, hogy várakozó némaság telepedett a zsúfolt barlangteremre — a közben húszezresre nőtt tömeg hangtalanul, szinte moccanás nélkül állt. Jessica hirtelen kicsinek érezte magát, szorongás fogta el.

— Ma éjszaka el kell hagynunk ezt a sziecset, amely oly sokáig menedéket adott nekünk, és útnak kell indulnunk délre, a sivatagba! — Stilgar hangja dörögve szállt a fölfelé fordított arcok fölött, fölerősítette a sziklaerkély mögötti természetes hangtölcsér.

A tömeg némán várakozott.

— A Tisztelendő Anya azt mondja, nem fog kibírni még egy hadzsrát — mondta Stilgar. — Éltünk már korábban is Tisztelendő Anya nélkül, de nem jó, ha a nép ilyen nehéz körülmények között keres magának új otthont.

Most mozgolódás támadt a tömegben, suttogás futott végig rajta, mintha a nyugtalanság vetett volna hullámokat benne.

— Hogy erre ne kerüljön sor — folytatta Stilgar —, új Sayyadinánk, Bűverejű Jessica beleegyezett, hogy elvégezzük most a szertartást. Megkísérli elvégezni a belső átváltoztatást, hogy ne kelljen elveszítenünk Tisztelendő Anyánk erejét.

Bűverejű Jessica, gondolta magában Jessica. Látta, hogy Paul tágra nyílt szemmel nézi, a tekintete csupa kérdés, de némaságra kényszeríti a környező idegenség.

Ha belehalok, mi lesz Paullal? kérdezte magában Jessica. Megint szorongás töltötte el.

Csani odavezette a Tisztelendő Anyát a sziklatölcsér mélyén levő kőpadhoz, leültette, aztán visszament, megállt Stilgar mellett.

— Hogy ne veszítsünk el mindent, ha Bűverejű Jessica kudarcot vall — mondta Stilgar —, Csanit, Liet lányát ezennel beszenteljük a Sayyadinák közé. — Ellépett Csani mellől.

A természetes hangtölcsér mélyéről harsányan, áthatóan tört elő az öregasszony rekedt suttogása:

— Csani visszatért a hadzsrájáról. Csani látta a vizeket.

Duruzsolva zúgott a tömeg válasza:

— Látta a vizeket.

— Liet lányát Sayyadinává szentelem — mondta a rekedt, öreg hang.

— Elfogadjuk — felelte rá a tömeg.

Paul szinte nem is hallotta, mi történik körülötte, a gondolatait még mindig betöltötte az, amit az anyjáról mondtak.

Ha kudarcot vall?

Megfordult, hátrapillantott az öregasszonyra, akit Tisztelendő Anyának neveztek, szemügyre vette az aszott, vén arcot a merev, kifürkészhetetlen, csupakék szemet. Úgy festett, mint akit a szellő is elfújhatna, mégis volt benne valami, ami azt súgta az embernek, hogy talán bántatlanul az útjába állhatna egy coriolis-viharnak is. Ugyanaz az erő érzett belőle, amelyre Paul még Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyából emlékezett, aki elvégezte rajta a gom-dzsabbar gyötrelmes próbatételét.

— Én, Ramallo Tisztelendő Anya, akinek hangjában hangok sokasága szól, mondom néktek — szólt az öregasszony —, helyénvaló, hogy Csaniból Sayyadina váljék.

— Helyénvaló — mormogta a tömeg.

Az öregasszony bólintott.

— Neki adom az ezüst égboltot, az arany sivatagot és fénylő szikláit, az eljövendő zöld mezőket. Neki adom mindezt Csani Sayyadinának. És hogy ne feledkezzék meg róla, hogy szolgálója mindannyiunknak, őreá hárulnak a mostani Magszertartás alantasabb feladatai. Legyen úgy, ahogy Shai-hulud akarja. — A magasba emelte aszott, barna karját, aztán leejtette.

Jessica úgy érezte, a szertartás áradata magával sodorja, és most már ha akarna, sem tudna visszakozni. Még egy pillantást vetett Paul csupa kérdés arcára, aztán felkészült az ismeretlen próbatételre.

— Jöjjenek elő a vízmesterek — szólalt meg Csani. Szinte alig érzett bizonytalanság a kislányos hangban.

Jessica érezte, hogy most már belekerült a veszély fókuszába, érezte a veszély jelenlétét a tömeg feszült figyelméből, a néma csendből.

Emberek indultak meg feléjük a tömegben nyíló kanyargós utakon át, kettesével jöttek elő hátulról. Mindegyik pár egy kis bőrtömlőt hozott, körülbelül kétszer akkorát, mint egy emberfej. Súlyosan meg-megcsobbantak a tömlők.

A két első vízmester föltette terhét Csani lába elé a sziklaerkélyre, aztán visszaléptek.

Jessica a tömlőre nézett, aztán a két férfira. Hátravetették a csuklyájukat, hosszú hajuk csigába volt csavarva a tarkójukon. Sötét szemük rezzenéstelenül meredt Jessicára.

Átható fahéjszag áradt ki a tömlőkből, megcsapta Jessica orrát. Fűszer? gondolta csodálkozva.

— Van-e víz? — kérdezte Csani.

A bal oldali vízmester, akinek vörös színű sebhely húzódott az orrnyerge fölött, bólintott.

— Van víz, Sayyadina — felelte —, de nem ihatunk belőle.

— Van-e mag? — kérdezte Csani.

— Van mag — mondta a férfi.

Csani letérdelt, rátette a kezét a tömlőre.

— Áldott a víz, és áldott a maja.

Szemlátomást ismerős volt mindenkinek a szertartás. Jessica hátrapillantott Ramallo Tisztelendő Anyára. Az öregasszony lehunyta a szemét, előregörnyedt, mintha elbóbiskolt volna.

— Jessica Sayyadina! — szólt Csani.

Jessica visszafordult, látta, hogy a lány fölnéz reá.

— Ittál-e már az áldott vízből? — kérdezte Csani.

Mielőtt Jessica válaszolhatott volna, Csani folytatta:

— Nem lehet, hogy ittál volna az áldott vízből. Máshonnan való vagy, nem részesülhettél a kiváltságban.

Sóhajtás futott végig a tömegen, susogtak a köpenyek, és Jessica hátán végigszaladt a hideg.

— Nagy volt a termés, és elpusztult a mester mondta Csani. Lassan kioldozott egy összetekert csövet, amely a csobogó tömlő tetejére volt erősítve.

Most már Jessica szinte fortyogni érezte maga körül a veszélyt. Paulra pillantott, látta, hogy a fiát leköti a szertartás titokzatossága, és le nem veszi a szemét Csaniról.

Előre látta-e vajon ezt a pillanatot? tűnődött magában. A hasára tette a kezét, a születendő lányára gondolt, akit ott hordott magában, és azt kérdezte: Jogom van mindkettőnk életét kockáztatni?

Csani Jessica felé emelte a cső végét, és azt mondta:

— Íme, az Élet Vize, a víz, ami több, mint a víz Kan, a víz, amely fölszabadítja a lelket. Ha Tisztelendő Anya léssz, megnyitja előtted a világmindenséget. Shai-hulud ítéljen most!

Jessica úgy érezte, őrlődik a születendő gyermeke iránti kötelessége és a Paul iránti kötelessége között. Paul érdekében, jól tudta, most meg kellene fognia azt a csövet és innia a tömlő tartalmából, de ahogy lehajolt, hogy a szájához emelje, az érzékei veszélyre figyelmeztették.

A tömlőben levő folyadék kesernyés szaga rokon volt sok méregével, amelyet Jessica ismert, de különbözött is tőlük.

— Most meg kell innod — mondta Csani.

Nincs visszaút, gondolta Jessica.

De az egész Bene Gesserit-képzettségében nem volt semmi, amiről úgy érezte, átsegíthetné ezen pillanaton.

Mi ez? kérdezte magában. Ital? Kábítószer?

Odahajolt a cső fölé, fahéj észtereinek szaga csapta meg, hirtelen visszaemlékezett Duncan Idaho részegségére. Fűszerpálinka? A szájába vette a cső végét, felszívott egy cseppnyit. Fűszeríze volt, de egy árnyalatnyi kesernyés, maró mellékízzel.

Csani megnyomta a bőrtömlőt. Jókora adag tódult Jessica szájába, és mielőtt észbe kapott volna, már le is nyelte, miközben küszködött, hogy megőrizze nyugalmát és méltóságát.

— A kis halált elfogadni rosszabb, mint a halál maga — mondta Csani. Várakozóan nézett Jessicára.

Jessica visszanézett rá, még mindig a szájában tartotta a csövet. Az orrában érezte a folyadék zamatát, a szájpadlásán, az arcán, a szemében — most már csípős édességként.

Hűvös.

Csani megint a szájába zúdított egy adagot.

Finom.

Jessica most jól megnézte Csani arcát, a pajkos kifejezést, látta rajta Liet-Kynes nyomait is, melyeket még nem vésett bele mélyen az idő.

Valami kábítószerrel itatnak, gondolta.

De nem emlékeztetett egyetlen kábítószerre sem, amellyel találkozott, pedig a Bene Gesserit-kiképzés során sok kábítószer ízével megismerkedett.

Csani arcvonásai olyan tiszták voltak, mintha fényvonalakból rajzolódtak volna ki.

Kábítószer.

Kavargó csönd zárta magába Jessicát. Testének minden porcikája tudomásul vette a tényt, hogy valami mélyreható történt vele. Úgy érezte, a lénye egy tudatos parány, kisebb bármely szubatomi részecskénél is, de képes a mozgásra, képes érzékelni a környezetét. Hirtelen megvilágosodott előtte, mintha elrántották volna a függönyt, hogy az imént önmaga pszichokinesztéziás kiterjedésének ébredt a tudatára. Az a parány volt ő, de mégsem az a parány.

Ott maradt körülötte a barlang — és az emberek. Érzékelte őket: Pault, Csanit, Stilgart, Ramallo Tisztelendő Anyát.

Tisztelendő Anya!

Az iskolában annak idején az a szóbeszéd járta, hogy voltak, akik nem élték túl a Tisztelendő Anyák próbatételét, végzett velük a szer.

Jessica most Ramallo Tisztelendő Anyára összpontosította a figyelmét. Most már tudta, hogy mindez egyetlen megkövült pillanat alatt történik, olyan időben, amely az ő számára, és csak az ő számára, megállt.

Megállt az idő!

Miért állt meg az idő? kérdezte magában. Végigtekintett maga körül a megdermedt arcokon, látta, hogy egy porszem áll Csani feje fölött mozdulatlanul.

Várakozón.

A válasz mintha belerobbant volna a tudatába: azért állt meg az ő személyes ideje, hogy megmenthesse az életét!

Pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentrált, beletekintett, és tüstént szembetalálta magát egy sejtszerű maggal, valami fekete mélységgel, amelytől visszarettent.

Az a hely, ahová nem nézhetünk be, gondolta. Ott van az, amiről olyan vonakodva beszélnek csak a Tisztelendő Anyák — az a hely, ahová csak a Kwisatz Haderach tekinthet be.

A felismeréstől valamicskét visszatért az önbizalma, ismét rászánta magát, hogy a pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentráljon, egész énje parány énné zsugorodott, mely saját magában kutatta a veszély forrását.

Meg is találta a szerben, amelyet lenyelt az előbb.

A szer táncoló részecskék sokasága volt benne, táncuk oly gyors volt, hogy még a megkövült idő sem állította meg. Táncoló részecskék… Lassanként fölismerte egyik-másik szerkezetet, kémiai kötést: itt egy szénatom, spirális vibrálás… egy glukózmolekula. Egy egész molekulalánccal állt szemben, fölismert egy fehérjét… egy metilezett fehérjeszerkezetet…

Ahhh…!

Hangtalan sóhaj fakadt föl benne, ahogy rájött, miféle méreggel van dolga.

Pszichokinesztéziás nyúlványaival belehatolt, áthelyezett egy oxigénatomot, hagyta, hogy kialakuljon a kötés egy másik szénatommal, visszatett egy oxigén-hidrogén kötést…

A változás terjedni kezdett… egyre sebesebben, ahogy a katalizált reakció egyre nagyobb felületen tette lehetővé az érintkezést.

A megdermedt idő hirtelen kiengedte a szorításából, Jessica mozgást érzékelt maga körül. A tömlő kivezető csöve a száját érintette, gyengéden felfogott egy csepp nedvet…

Csani felfogja a testemben keletkezett katalizátort, hogy ártalmatlanná tegye a tömlőben levő mérget, gondolta Jessica. Miért?

Valaki ülő helyzetbe segítette. Látta, hogy a vén Tisztelendő Anyát odahozzák melléje, leültetik őt is a szőnyeg borította sziklára. Egy aszott kéz érintette meg a nyakát.

És egy másik pszichokinesztéziás parány jelent meg a tudatában! Jessica megpróbálta eltaszítani, de a parány sebesen közeledett… egyre közeledett…

Összeértek!

Olyan volt, mint valami végletes beleélés: két ember volt egyszerre. Nem telepátia volt ez, hanem kölcsönösen közös tudat.

Az öreg Tisztelendő Anyával!

Jessica azonban most látta, hogy a Tisztelendő Anya nem úgy gondol magára, mint öregasszonyra. Egy kép bontakozott ki közös lelki szemük előtt: egy szárnyaló szellemű, meleg humorú fiatal lány képe.

Közös tudatukban azt mondta a fiatal lány:

— Igen, ilyen vagyok.

Jessica csak tudomásul vette a szavakat, felelni nem tudott rájuk.

— Megjön az is nemsokára, Jessica — mondta a belső kép.

Ez hallucináció! mondta magában Jessica.

— Jól tudod, hogy nem az — mondta a belső kép. — De igyekezzünk, ne ellenkezz, mert nincs sok időnk! Nekünk most… — Hosszú szünet következett, majd: — Szólnod kellett volna, hogy terhes vagy!

Jessica most már megtalálta a belső hangját, amellyel válaszolhatott.

— Miért?

— Ez mind a kettőtöket megváltoztat! Anyaisten, mit tettünk?

Jessica valami kényszerű változást érzett a közös tudat mélyén, belső szeme előtt egy újabb parány tűnt föl. Az a parány ide-oda cikázott, keringett. Csak úgy sütött belőle a rémület.

— Erősnek kell lenned — mondta az öreg Tisztelendő Anya lélekképe. — Adj hálát, hogy leány a magzatod! Egy fiú belehalt volna. Most óvatosan… gyöngéden… érintsd meg a lányodat! Nyeld el a félelmét… csillapítsd le… támogasd a bátorságoddal és az erőddel… de csak gyöngéden… finoman…

A másik, keringő parány a közelébe sodródott, Jessica erőt vett magán, megérintette.

A rettegés hulláma kis híján legyűrte őt is.

Úgy küzdött ellene, ahogy tanulta: Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa…

A litánia mintha valami nyugalmat hozott volna, legalábbis látszólag. A másik parány mozdulatlanságba dermedt mellette.

A szavak nem használhatnak, mondta magában Jessica.

Az elemi érzelmekre redukálta magát, szeretetet, vigaszt, meleg biztonságot sugárzott.

A rémület alábbhagyott.

Ismét előtérbe nyomakodott az öreg Tisztelendő Anya énképe, de most már hárman alkották részét a közös tudatnak — kettő aktív volt, egy pedig csöndes befogadó.

— Sürget az idő — szólalt meg a Tisztelendő Anya. — Sok mindent kell átadnom neked. És nem tudom, hogy a lányod be tudja-e fogadni mindezt úgy, hogy épelméjű maradjon. De meg kell történnie: a törzs érdeke előbbre való.

— Mit…

— Maradj veszteg és fogadd be!

Élmények kezdtek kibontakozni Jessica előtt. Olyan volt, mint egy oktatóképszalag a Bene Gesserit-iskola tudatküszöb alatti hipnovetítőjében… de gyorsabb… kápráztatóan gyorsabb.

Mégis valahogy… kivehető.

Felfogott minden egyes élményt úgy, ahogy megtörtént: volt egy férfi, egy szerető — férfias, szakállas, csupakék szemű fremen, Jessica látta az erejét és a gyöngédségét, az egész lényét egyetlen szemvillanásban, a Tisztelendő Anya emlékezetén át.

Most nem volt idő azon gondolkodni, hogy mit művelhet ez a magzatleánnyal, csak befogadni és elraktározni volt ideje. Csak úgy zúdultak az élmények Jessicába — születés, élet; halál —, fontos dolgok és jelentéktelenek is, tódult bele az összesűrített idő.

Miért kell megmaradnia az emlékezetben annak, hogy egyszer homok szitált a sziklatetőről? kérdezte magában.

Megkésve döbbent rá, mi történik: az öregasszony haldoklott, és ahogy elszállt belőle az élet, minden tapasztalatát áttöltötte Jessica tudatába, ahogy a vizet töltik át másik edénybe. Az a másik parány Jessica szeme láttára halványult el immár a megszületése előtti emlékek összességévé, aztán a fogantatás-halál pillanatában az öreg Tisztelendő Anya egyetlen utolsó, elsóhajtott, összefolyó búcsút küldött még az élete emlékei után Jessica emlékezetébe.

— Régóta vártam rád — mondta. — Tessék az életem…

Ott volt az egész élete, betokozódva, minden pillanata.

Még a halál pillanata is.

Most már Tisztelendő Anya vagyok, ébredt rá Jessica.

És anélkül hogy gondolkodnia kellett volna rajta, azt is tudta, hogy amivé most lett, ugyanaz, mint a Bene Gesserit Tisztelendő Anya. A méreg átformálta.

Tudta, hogy a Bene Gesserit-iskolában nem egészen így szokták csinálni. Soha senki sem vezette be ezekbe a titkokba, de azért tudta.

A végeredmény ugyanaz volt.

Jessica érezte, hogy a magzatparány még mindig odasimul benső tudatához; körbetapogatta, de nem jött válasz.

Iszonyú magány érzete lett úrrá Jessicán, ahogy ráébredt, mi történt vele. Úgy látta, mintha a saját élete lelassult, minden környező élet pedig fölgyorsult volna, és ezáltal tisztábban ki lehetett venni a kölcsönhatások villózó játékát.

Az a paránytudat lassan oszladozni kezdett, enyhült, ahogy a teste magához tért a méreg fenyegetése után, még mindig ott érezte azonban magában azt a másik parányt, bűntudatosan megérintette, lelkifurdalással gondolt arra, hogy minek tette ki a szerencsétlent.

Én vagyok a hibás, szegény, kialakulatlan, drága kislányom; én hoztalak létre, és én tettem ki a tudatodat a világ teljes változatosságának így, védtelenül.

Szeretet-vigasztalás parányi rezdülése jött a másik parány felől, mintegy viszonzásaként annak, amit az előbb beleárasztott.

Mielőtt Jessica reagálhatott volna, megérezte magában az adab, az uralkodó emlékezet jelenlétét. Volt valami, amit meg kellett tennie! Kutatott utána az emlékezetében, érezte, hogy akadályozza még az átváltoztatott szer bódulata, mely áthatotta az érzékeit.

Megszüntethetném, gondolta. Kiküszöbölhetném a kábító hatást, ártalmatlanná tehetném a szert. De megérezte, hogy ez hiba volna. Az eggyé válás rítusának vagyok a részese.

Ekkor rájött, hogy mi a dolga.

Kinyitotta a szemét, a víztömlőre mutatott, melyet Csani a feje fölé emelt.

— Megáldatott — mondta Jessica. — Elegyedjenek hát a vizek, menjen végbe mindenütt a változás, hogy az emberek egyként osztozhassanak az áldásban!

Tegye a dolgát a katalizátor, gondolta. Igyanak belőle az emberek, éljék át magukban egy darabig a többiek tudatát. Most már ártalmatlan a szer… miután átváltoztatta egy Tisztelendő Anya.

Az uralkodó emlékezet azonban még mindig dolgozott benne, követelőzően. Rájött, hogy még valamit meg kell tennie, de a szer miatt nehezen tudott koncentrálni.

Óóó… az öreg Tisztelendő Anya!

— Egyesültem Ramallo Tisztelendő Anyával — mondta Jessica. — Elment, de itt marad velünk. Tisztelje meg emlékét a szertartás!

Honnan szedem ezeket a szavakat? tűnődött magában.

Aztán rádöbbent, hogy a szavak egy másik emlékezetből jöttek, egy másik életből, amely neki adatott az imént, és immár az ő része volt. Valahogy azonban nem érezte még teljesnek azt az ajándékot.

— Legyen meg az orgiájuk — szólt benne az a másik emlékezet. — Úgyis elég kevés örömük van az életben! Neked és nekem pedig kell ez a kis idő, hogy megismerjük egymást, mielőtt elhalványulok és szétfolyok az emlékeidben. Máris érzem, hogy odakötődöm egyik-másik darabkádhoz. Á, hiszen tele az elméd érdekesnél érdekesebb dolgokkal! Annyi minden, amiről nem is álmodtam…

És a Jessicában betokozódott emlék-elme most megnyitotta magát Jessica előtt, feltárult előtte egy széles folyosó, ahol más Tisztelendő Anyák várakoztak se vége, se hossza sorban.

Jessica visszadöbbent, megijedt, hogy elveszíti önmagát az eggyé válásnak ebben a tengerében. A folyosó azonban változatlanul ott állt, és Jessica megtudta belőle, hogy a fremen kultúra sokkal ősibb, mint sejtette volna.

Látta, hogy fremenek voltak a Poritrinen is, de az a nép elpuhult a bolygó kényelme közepette, és könnyű prédája lett az Impérium bandáinak, amelyek emberanyagot gyűjtöttek, hogy benépesítsék a Bela Tegeusét és a Salusa Secundust.

Ó, micsoda sírás-rívás hatolt onnan Jessica fülébe!

A folyosó mélyéről egy szellemhang rikoltott:

— Megtagadták tőlünk a hadzsot!

Jessica látta a rabszolgák viskóit a Bela Tegeusén a folyosó mélységeiben, látta a kiválogatást, az embergyomlálást, amelynek révén benépesült a Rossak és a Harmonthep. Brutális vérengzések képei tárultak föl előtte, mint valami iszonyatos virág szirmai. Azt is látta, hogyan vitték tovább a múlt fonalát az egymást követő Sayyadinák — először szájhagyomány útján, beleszőve sivatagi nóták szövegének rejtekébe, aztán, amikor fölfedezték a méreg-csodaszert a Rossakon, már csiszoltabban, saját Tisztelendő Anyáikban… és immár finom erővé fejlesztve az Arrakison, az Élet Vizének fölfedezésével.

A folyosó mélységeiből egy másik hang csapott a fülébe:

— Sohasem bocsátunk meg! Sohasem felejtünk!

Jessica figyelmét azonban most teljesen lekötötte az Élet Vizének a titka. Látta, mi az: az a folyadék, amelyet a halálakor választ ki magából a homokféreg, a mester. És ahogy új emlékezetében végignézte a lény elpusztítását, levegő után kellett kapkodnia.

Vízbe fojtották!

— Anyám, jól vagy?

Paul hangja zavarta meg. Jessica nagy nehezen kivergődött a belső világból, fölnézett a fiára. Tudatában volt Paul iránti kötelességeinek, de most terhére volt a jelenléte.

Olyan vagyok, mint akinek béna volt a keze, nem érzett vele semmit, amióta az eszét tudta — és egy napon hirtelen, akaratlanul megtudta, milyen érzés tapintani!

Ott maradt benne a gondolat, szinte körülfogta a tudat.

És azt mondom: „Nézzétek! Hiszen nincs kezem!” De körülöttem mindenki azt kérdezi: „Mi az, hogy kéz?”

— Jól vagy? — ismételte meg Paul.

— Igen.

— Megihatom ezt? — A Csani kezében levő tömlő felé intett. — Azt akarják, hogy igyam meg.

Jessica hallotta a rejtett mondanivalót a fia szavaiban, megértette, hogy Paul fölfedezte a mérget az átváltoztatás előtti, eredeti folyadékban, és őt félti. Átvillant rajta, hogy vajon hol lehetnek a határai Paul jövőlátásának. Az előbbi kérdés sok mindenről árulkodott.

— Megihatod — mondta. — Már átalakult. — Levette a tekintetét a fiáról, meglátta mögötte Stilgart. A férfi sötét-sötét szeme figyelmesen nézte.

— Most már tudjuk, hogy te vagy az igazi — mondta Stilgar.

Jessica ebben is valami rejtett mondanivalót érzett, de a kábítószer eltompította az érzékeit. Milyen meleg érzés volt, milyen megnyugtató! Milyen jók voltak hozzá ezek a fremenek, hogy befogadták egy ilyen közösség kebelébe.

Paul látta, hogy a szer a hatalmába keríti az anyját.

Az emlékezetében kutatott, átvizsgálta a rögzült múltat, a lehetséges jövők vonalait. Olyan volt, mintha kimerevített időmozzanatokon kellett volna végigpásztáznia lelki szemének, csak az összevisszaságot érzékelte. A töredéket nehéz volt megérteni a folyamatból kiragadva.

Ez a különös szer… össze tudta szedni róla az ismereteket, meg tudta érteni, milyen hatással van az anyjára, de a tudás egészéből hiányzott a természetes ritmus, hiányzott belőle a kölcsönhatások rendszere.

Paul hirtelen ráébredt, hogy nem elég meglátni a múltat a jelen pillanataiban — a jövőlátás igazi próbája az, ha meglátja a múltat a jövőben.

A dolgok makacsul nem voltak azonosak a látszattal.

— Idd meg! — mondta Csani. Az orra alá dugta egy víztömlő csövének szopókáját.

Paul kihúzta magát, rámeredt a lányra. Karneváli izgalmat érzett vibrálni a levegőben. Tudta, mi történne, ha meginná ezt a fűszer-kábítószert, benne a kvintesszenciáját annak az anyagnak, amely előidézte benne a nagy változást. Visszatérne a tiszta idő látomásába, a térré változó időbe; ott teremne abban a szédítő magasságban, de a megértés nem adatnék meg neki.

Csani mögül Stilgar szólt rá:

— Idd meg, fiú! Feltartod a rítust!

Paul most figyelt föl a tömeg zsibongására, megütötte a fülét a hangokban izzó lelkesedés.

— Lisan al-Gaib! — hallotta. — Muad-Dib! — Lenézett az anyjára. Jessica mintha békésen aludt volna ültében, a lélegzése mély volt és egyenletes. Paul gondolataiban felbukkant egy foszlány a jövőből, mely az ő magányos múltja volt: „Szunnyad az Élet Vizeiben.”

Csani türelmetlenül megrángatta az ujját.

Paul a szájába vette a szopókát, hallotta az emberek kiáltozását, érezte, hogy beletódul a szájába a folyadék, ahogy Csani megnyomja a tömlőt, megszédült a gőzétől. Csani elvette a csövet, leadta a tömlőt a barlang aljáról felnyúló kezekbe. Paul tekintete megakadt a lány karján, a zöld gyászszalagon.

Csani fölegyenesedett, észrevette, mit néz Paul.

— Gyászolni tudom őt még a vizek boldogságában is — mondta. — Ezt is őtőle kaptuk. — Paul kezébe csúsztatta a kezét, maga után vonta a sziklaerkély széle mentén. — Mi hasonlítunk valamiben, Usul. Mindkettőnktől a Harkonnenek vették el az apánkat.

Paul követte. Úgy érezte, mintha valamikor korábban elválasztották volna a fejét a testétől, aztán csak ideiglenesen erősítették volna vissza: A lába távolinak, érzéketlennek rémlett.

Bementek egy keskeny oldalfolyosóba; amelyet csak gyengén világítottak meg az egyenlő távközökben elhelyezett parázsgömbök. Paul érezte, hogy a szer kezdi kifejteni a maga egyedülálló hatását, virágként kezdett kinyílni az idő a szeme előtt. Meg kellett kapaszkodnia Csaniban, ahogy hirtelen befordultak egy másik homályos alagútba. A lágyságnak és a szívósságnak az az elegye, amelyet a lány ruhája alatt érzett, fölkavarta a vérét. Az érzés összevegyült a szer hatásával, a jövőt és a múltat is belegörbítette a jelenbe, hogy éppen csak megmaradt valami abból a háromszemű látásból.

— Ismerlek téged, Csani — suttogta. — Ültünk: már együtt egy sziklapárkányon, amíg lecsillapítottam a félelmeidet. Cirógattuk már egymást a sziecs sötétjében. Mi már… — Hirtelen elhomályosult előtte minden, meg akarta rázni a fejét, megtántorodott.

Csani segítő kézzel bevezette néhány vastag függönyön át egy különszoba sárga melegségébe — alacsony asztalok álltak odabent, a földön párnák, narancsszínű terítővel letakart matrac.

Paul lassan tudatosította magában, hogy megálltak, hogy Csani szembefordult vele, és a tekintete valami néma rémületről árulkodik.

— El kell mondanod nekem — suttogta a lány.

— Sihaya vagy — mondta Paul —, a sivatagi tavasz.

— Amikor a törzs együtt iszik a Vízből — mondta Csani —, együtt vagyunk — mindannyian. Olyankor… osztozunk mindenben. Én… érezni tudom magamban a többieket, de tőled félek.

— Miért?

Paul hiába akarta tisztán látni maga előtt a lányt, a múlt és a jövő beleolvadt a jelenbe, elhomályosította a képet. Számtalan módon, számtalan helyzetben, számtalan környezetben látta Csanit.

— Van benned valami ijesztő — mondta a lány. — Amikor elhoztalak a többiek közül… azért hoztalak el, mert megéreztem, hogy azt szeretnék. Te… kényszeríted az embereket. Te erővel… megláttatsz velünk dolgokat!

Paulnak erőfeszítésébe került, hogy érthetően szólaljon meg:

— Mi az, amit látsz?

Csani lesütötte a szemét.

— Egy gyermeket látok… a karomban. A mi gyermekünk, a tiéd és az enyém. — A szájához kapta a kezét. — Honnan ismerhetem minden arcvonásodat?!

Egy kicsit bennük is megvan a képesség, bukkant föl Paulban a gondolat. Csak elfojtották, mert ijesztő.

Egy pillanatra kitisztult most a világ, észrevette, hogy Csani egész testében reszket.

— Mi az, amit mondani akarsz? — kérdezte a lányt.

— Usul — suttogta a lány, és még mindig reszketett.

— Nem lehet visszahátrálni a jövőbe — mondta Paul.

Mélységes szánalom fogta el a lány iránt. Odahúzta magához, megsimogatta a fejét.

— Csani, Csani, ne félj!

— Usul, segíts nekem! — tört ki a lányból.

Ebben a pillanatban Paul érezte, hogy a szer hatása teljessé válik benne, hirtelen föllebbentek a fátylak, feltárult előtte jövőjének távoli, szürke forrongása.

— Úgy elhallgattál — mondta Csani.

Paul ott lebegett a tudattér közepén, látta, ahogy s az idő kiterjed abban a megfoghatatlan dimenzióban, finom egyensúlyban, mégis kavarogva, keskenyen, mégis szétterülve, mint egy háló, amely számtalan világot és erőt fog össze, kifeszített kötél, amelyen végig kell mennie, ugyanakkor mérleghinta, amelyet egyensúlyban tart.

Az egyik oldalon ott látta az Impériumot, egy Feyd-Rautha nevű Harkonnent, aki úgy villant feléje, mint egy gyilkos penge, a sardaukarokat, ahogy előrontanak a bolygójukról, hogy irtó hadjáratot indítsanak az Arrakison, a konspiráló, cinkos Ligát, a Bene Gesseriteket a maguk fajnemesítési programjával. Egy tömegben magasodtak a szemhatáron, mint valami sötét viharfelleg, amelynek nem állta útját más, csak a fremenek és az ő Muad-Dibjük, a fremenek, mint valami alvó óriások, akik minden pillanatban felébredhetnek és elindulhatnak vad hadjáratukra, amely végigsöpör a világegyetemen…

Paul a középpontban érezte magát, a tengelynél, amely körül az egész építmény forgott. Úgy érezte, a béke kifeszített kötelén halad, némi boldogság is az osztályrésze, Csanival az oldalán. Látta, ahogy elnyúlik előtte ez az út, a viszonylagos nyugalom időszaka egy eldugott sziecsben, egy pillanatnyi béke a harcok között.

— Máshol nem vár béke — mondta.

— Usul, te sírsz! — mormolta Csani. — Usul, én erőm, te vizet adsz a halottaknak? Ki halottjának?

— Azoknak, akik még nem haltak meg — mondta Paul.

— Akkor azok éljenek addig is boldogan — mondta Csani.

Paul a kábulaton át is megértette, mennyire igaza van a lánynak, lázas erővel magához szorította.

— Sihaya! — mondta.

Csani az arcára simította a tenyerét.

— Most már nem félek, Usul — mondta. — Nézz rám! Látom, mit látsz, amikor így fogsz.

— Mit látsz? — szegezte neki Paul a kérdést.

— Látom, ahogy szeretetet adunk egymásnak a viharok közötti csend idején. Arra valók vagyunk.

Pault ismét hatalmába kerítette a szer. Azt gondolta: Olyan sokszor nyújtottál te már nekem vigaszt és feledést! Megint érezte azt a megvilágosodást, a domborműként kirajzolódó időt, érezte, ahogy a jövője emlékké alakul át — emlékként érezte már magában a testi szerelem gyöngéd erőszakát, a megértést és a bensőséges közösséget, a lágyságot és a durvaságot.

— Te vagy az erősebb, Csani — mormogta. — Maradj mellettem!

— Mindig — mondta a lány, és megcsókolta az arcát.