A gyermekkor vége

I. A FÖLD ÉS A FŐKORMÁNYZÓK

A tűzhányó, amely a Csendes-óceán mélyéből Taratuát kiemelte, immár félmillió esztendeje aludt. És mégis, gondolta Reinhold, olyan tűz fog itt hamarosan föllobbanni, amilyet még születésekor sem látott ez a sziget.

Elnézett a kilövőállomás felé, tekintete fölkúszott a Columbust körülvevő állványzat piramisán. Kétszáz láb magasan, a hajó orrán megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. Az egyik utolsó éjszaka lesz ez a hajó életében; nemsokára odafönt lebeg majd az örökké napfényes űrben.

Idelent, a pálmák alatt, a sziget sziklás gerincének a tetején csend honolt. A létesítményből nem hallatszott más zaj, mint időként egy légsűrítő panaszos búgása vagy valamely munkás halk kiáltása. Reinhold megszokta, megszerette e csoportosan álldogáló pálmafákat, szinte minden este kisétált ide, hogy megszemlélje kicsiny birodalmát. Elszomorította a gondolat, hogyan fognak atomjaikra szétforgácsolódni, amikor a tomboló lángok közepette a Columbus fölemelkedik a csillagok felé.

A zátony mögött egy mérfölddel kigyulladtak a James Forrestal fényszórói, és végigsöpörtek a sötét víztükrön. A nap ebben a pillanatban legördült az égről, és kelet felől száguldva nyomult be a trópusi éjszaka.

„Csak nem vakmerő orosz tengeralattjárókat keres az anyahajó ily közel a partokhoz?” — tette fel magában a kissé gúnyos kérdést Reinhold.

Oroszországról most is, mint mindig, Konrad jutott az eszébe, és az a bizonyos reggel 1945 kataklizmaszerű tavaszán. Több mint harminc év telt el azóta, de ama utolsó napok emléke, amikor a Birodalom összeroppant a Keletről és Nyugatról jövő hullok erejétől, nem homályosult el. Ma is maga előtt látja Konrad kék szemének fáradt pillantását, az állán kiütköző aranyszínű borostát, ahogy kezet fognak, és elválnak abban a szétdúlt porosz faluban, ott, a menekülők szakadatlan áradatának közepette. Az ő elválásukban öltött testet mindaz, ami azóta történt a világban — a szakadás a Kelet és a Nyugat között. Mert Konrad a Moszkvába vivő utat választotta, amiért Reinhold akkor bolondnak tartotta, de ma már nem volt olyan biztos a dolgában.

Harminc évig abban a hitben élt, hogy Konrad halott. Alig egy hete hozta meg a hírt Sandmeyer, az Ipari Hírszerzés ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, és biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös közöttük. De egyikőjük sem engedhette meg, hogy a dolog befolyásolja a hivatalos kapcsolatukat.

— Hoffmann úr — kezdte az ezredes a legtökéletesebben hivatalos modorában —, ijesztő hírt kaptam az imént Washingtonból. Mondanom sem kell, hogy a legszigorúbban bizalmas, de úgy döntöttünk, hogy a műszaki állomány kedvéért megszegjük a tilalmat, hogy belássák, milyen rendkívül fontos a gyorsaság. — Hatásszünetet tartott, de Reinholdnál nem ért vele célt; ő szinte már tudta, mi következik. — Az oroszok kis híján egy szinten állnak velünk. Van valami automata vezérlésük… könnyen lehet, hogy a miénknél is hatékonyabb, és a Bajkál— tó partján már építik is a hajójukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el vele, de a Titkosszolgálat szerint még az idén felbocsáthatják. Ön nagyon jól tudja, mit jelent ez.

Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdődött a verseny — és nem biztos, hogy mi nyerjük meg.

— Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? — kérdezte, bár valójában nem remélt rá választ. Meglepetésére Sandmeyer ezredes egy gépelt papírlapot tolt elébe — és a lap tetején ez a név állt: Konrad Schneider.

— Sokukat ismerte Peenemündén, igaz? — érdeklődött az ezredes. — Ily módon esetleg betekintést nyerhetnénk a módszereikbe. Szeretném, ha mindazokról, akikről tud, feljegyzést készítene a számomra: hogy mi volt a szakterületük, a legragyogóbb ötletük és így tovább. Tudom, hogy ez túl nagy kérés ennyi idő után, de azért kérem, tegyen meg mindent, amit tud.

— Egyedül Konrad Schneider számít — válaszolta Reinhold. Ragyogó koponya volt… a többiek mindössze kiváló mérnökök. Csak a jó ég tudja, mire jutott harminc év alatt. Egyet ne felejtsen el: lehet, hogy ő látta mindazt, amit mi létrehoztunk, mi viszont semmit sem tudunk az ő eredményeiről. Ő tehát jóval előnyösebb helyzetben lehet.

Ezt nem a Hírszerzés kritikájának szánta, de egy pillanatig úgy tűnt, mintha Sandmeyer meg akarna sértődni.

Ide aztán az ezredes megvonta a vállát.

— Ez oda-vissza igaz lehet, épp maga mondta. A mi szabad információáramlásunk gyorsabb haladást tesz lehetővé, még akkor is, ha közben elárulunk egy-két titkot. Az orosz kutatóhelyek minden bizonnyal félig sincsenek tisztában azzal, hogy min dolgoznak a saját embereik. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy a demokrácia elsőként éri el a holdat.

Demokrácia… marhaság, gondolta Reinhold, de persze, hangosan nem mondta ki. Az egy Konrad Schneider neve millió másikkal fölérne egy választási jegyzéken. És mit érhetett el mostanára Konrad, a Szovjetunió összes energiaforrásával a háta mögött? Lehet, hogy az ő hajója épp ezekben a percekben lép ki a Föld vonzásteréből…

A nap, amely az imént mondott búcsút Taratuának, még magasan állt a Bajkál-tó felett, amikor Konrad Schneider és a nukleáris tudományágak helyettes népbiztosa lassan elindultak visszafelé a motorpróba végrehajtása után. Még kellemetlenül Csengett a fülük, pedig a dörgő visszhang már tíz perce elenyészett a víztükör fölött.

— Miért vág ilyen bánatos képet? — kérdezte váratlanul Grigorjevics. — Most igazán örülnie kéne. Még egy hónap, és indulhatunk, a jenkiket pedig megütheti a guta.

— Maga optimista, mint mindig — felelte Schneider. — Nem ilyen egyszerű ez, még akkor sem, ha a motor működik. Igaz, hogy most nem látok semmi komoly akadályt, de aggasztanak a Taratuáról érkező hírek. Én megmondtam magának, hogy az a Hoffmann rendkívüli fickó, és dollármilliárdok állnak mögötte. A hajójáról készült fotók nem túl élesek, de nagyon úgy néz ki, hogy már nincs sok hátra a befejezésig. És tudjuk, hogy öt hete csinálta meg a motorpróbát.

— Ne aggódjon — nevetett Grigorjevics —, ők lesznek a legjobban meglepve. Emlékezzen csak… semmit sem tudnak rólunk. Schneider ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy ez valóban így van, de jobbnak látta, ha nem ad hangot a kétségeinek. Csak azt érné el vele, hogy Grigorjevics gondolatai elindulnának mindenféle girbegurba ösvényen, és ha valamit nem találna rendjén valónak, igencsak nehezen tudná tisztára mosni magát.

Az őr tisztelgett, amikor újra beléptek az irodaépületbe. Majdnem annyi itt a katona, mint a műszaki, állapította meg magában komoran. De az oroszoknál ez volt a szokás, és mindaddig, amíg megtartották a tisztes távolságot, nem volt oka panaszra. Mindent összevéve — eltekintve a bosszantó kivételektől — az események nagyjából úgy alakultak, ahogy várta. És hogy ő vagy Reinhold választott-e okosabban, azt majd csak a jövő mondja meg.

Már hozzáfogott az utolsó jelentés megírásához, amikor meghallotta a kiáltozást. Egy pillanatig mozdulatlanná merevedve ült az íróasztalánál, s el nem tudta képzelni, miféle esemény zökkenthette ki a tábort szigorú fegyelméből. Aztán odalépett az ablakhoz — és életében először kétségbeesett.

Miközben Reinhold lefelé ereszkedett a kis dombról, mindenfelől körülvették a csillagok. Kint a tengeren a Forrestal fényujjai fáradhatatlanul gereblyézték a vizet, s a parton távolabb a Columbust körülvevő állványok úgy festettek, mint valami kivilágított karácsonyfa. Csak a hajó kinyúló orra terült sötét árnyékként a csillagokra.

A szállások felől tánczene harsogott valamelyik rádióból, és Reinhold léptei akaratlanul is felgyorsultak a ritmusára. Már csaknem elérte a homokos tengerpart szélén haladó keskeny utat, amikor megtorpanásra késztette valami előérzet, valami éppen csak megsejtett mozgás. Zavartan bámult ki a tengerre, majd vissza, a sziget belseje felé; beletelt néhány másodpercbe, mire eszébe jutott, hogy fölnézzen az égre.

És akkor — csakúgy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is — Reinhold Hoffmann megértette, hogy elveszítette a versenyt. Megértette azt is, hogy nem hetekkel, hónapokkal maradt le, ahogy tartott tőle, hanem évezredekkel. A csillagok között némán úszó hatalmas árnyak, melyek magasabban voltak, semhogy mérföldben ki merte volna fejezni, úgy viszonyultak az ő aprócska kis Columbusához, ahogyan az a kőkorszaki ember farönkből kivájt kenujához. Éppúgy, ahogy az egész világ, Reinhold is elnézte egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig, milyen lenyűgöző méltósággal szállnak le e hatalmas hajók — aztán a halk sivítást is meghallotta, ahogy áttörték a sztratoszféra vékony légrétegét.

Nem érzett sajnálatot, amiért egy élet munkája semmivé vált. Azon munkálkodott, hogy az embereket eljuttassa a csillagokba, és amikor bekövetkezett volna a siker pillanata, a csillagok — a távoli, közömbös csillagok — jöttek el hozzá. Ez volt az a pillanat, amikor a történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a jelen elvált a múlttól, ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy magányosan, büszkén induljon ki a nyílt tenger felé. Egyszerre semmivé vált mindaz, amit az elmúlt korok valaha is elértek, s Reinhold agyában egyetlen gondolat lüktetett szünet nélkül: Az emberi faj nincs többé egyedül.

Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a lenti, nyüzsgő forgalmú 43.

utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik.

A tárgyilagosság szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe. Vagy csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók iránti ellenszenvére, amely húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?

Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter van Ryberg belépett a szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló arccal nézte a hőmérőt; állandó tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak akkor fordította el a tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző látványtól.

— Késnek — mondta. — Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie. — Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s ettől elakadt a forgalom.

Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.

Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte — Még most is helyesnek tartja, hogy fogadja őt?

— Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem, ámbár maga is tudja, hogy nekem sohase jutott volna az eszembe.

Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres, urániumból készült levélnehezékét.

Nem volt ideges legföljebb bizonytalan. Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik, mert ez valamelyes erkölcsi fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle apróságoknak nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek vagy észérveknek, ahogy az várható volna.

— Itt vannak! — kiáltott fel Ryberg, az arcát egészen az ablaküveghez nyomva. — A Sugárúton jönnek… bő háromezren lehetnek szerintem.

Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire lehetett az a kicsiny, de elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát ugyan ebből a távolságból nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak. A forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós ritmusát. Váratlanul hullámzott át rajta az undor.

A világnak már épp elege lehet a felvonuló csőcselékből meg a dühös jelszavaikból!

A tömeg most ért az épülethez; bizonyára tudják, hogy innen, fentről figyeli őket, mert itt-ott, meglehetősen öntudatlanul, öklök emelkedtek a magasba. A kihívás voltaképpen nem ellene irányult, bár kétségtelenül akarták, hogy ő is lássa a mozdulatot. A törpék fenyegethetik így meg az óriást, ahogy ezek a dühös öklök lendülnek meg az ötven kilométer magasan lévő ég felé — a csillogó ezüstfelhő, a főkormányzó flottájának zászlóshajója felé.

És nagyon is elképzelhető, gondolta Stormgren, hogy Karellen végignézi a jelenetet, és remekül szórakozik, mert ha a felügyelő nem szorgalmazza, akkor sohasem kerül sor erre a találkozóra.

Ez az első eset, hogy Stormgren találkozik a Szabadság Liga vezérével. Már nem is töprengett rajta, bölcs dolog volt-e ez az akció, mert hiszen Karellen tervei gyakran túl szövevényesek voltak, semhogy emberi elmével föl lehetett volna fogni őket. Stormgren még a legrosszabb esetben sem tapasztalta, hogy kifejezett kár származott volna belőlük. Ha visszautasította volna a találkozást Wainwrighttal, ez őellene adott volna fegyvert a Liga kezébe.

Alexander Wainwright a negyvenes évei végét taposó, magas, jóképű férfi volt. Stormgren tudta róla, hogy minden ízében becsületes, és éppen ezért kétszeresen veszedelmes ember. Leplezetlen nyíltsága miatt azonban nehéz volt nem kedvelni, akármilyen véleménnyel volt is az ember az általa képviselt ügyről — avagy egyik— másik hívéről.

Stormgren nem vesztegette az időt van Ryberg kurta és némiképp feszült bemutató szertartása után.

— Feltételezem — kezdte —, hogy látogatásának fő tárgya egy formális tiltakozás benyújtása a Szövetségi Rendszer ellen. Így van?

Wainwright nyomatékosan bólintott.

— Én elsősorban ez ellen tiltakozom, főtitkár úr. Mint tudja, az elmúlt öt évben megpróbáltuk ráébreszteni az emberi fajt, hogy mekkora veszély fenyegeti. A feladat nehéz volt, mert az emberek többsége belenyugodott, hogy világunkat a főkormányzók irányítsák, saját kényük-kedvük szerint. Mindazonáltal valamennyi országból több mint ötmillió hazafi írta alá a petíciónkat.

— Ez nem valami lenyűgöző szám, ha a két és fél milliárdot vesszük.

— Ez olyan szám, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És az aláírók mellett számosan vannak olyanok is, akikben mélyek a kételkedés gyökerei, hogy e tervezett szövetség jogosságáról már ne is essék szó. Hiába minden hatalma, még Karellen felügyelő sem törölheti el egyetlen tollvonással ezer év történelmét.

— Mit tudunk mi Karellen hatalmáról?! — csattant föl Stormgren. — Az én gyerekkoromban az Európa Föderáció még csak egy álom volt, de mire férfivá cseperedtem, már valósággá vált. És ez még a főkormányzók megérkezése előtt történt. Karellen csak befejezte azt a munkát, amit mi elkezdtünk.

— Európa egyetlen kulturális és földrajzi entitás volt. A világ nem az, és itt van a különbség.

— A főkormányzók számára a Föld sokkalta kisebb lehet, mint amekkorának apáink Európát látták — felelte Stormgren gúnyosan, majd hozzátette: — És merem állítani, hogy az ő látásmódjuk érettebb, mint a miénk.

— Én a föderációt mint végső célt nem feltétlenül vonom kétségbe — ámbár ezzel sok támogatóm bizonyára nem értene egyet. De ennek belülről kell megfogalmazódnia; és nem úgy, hogy kívülről kényszerítsék ránk.

A magunk sorsát nekünk kell alakítanunk, s nem szabad tűrnünk, hogy mások beleavatkozzanak az emberek ügyeibe.

Stormgren felsóhajtott. Már százszor is hallotta mindezt, és tudta, hogy most is csak ugyanazt válaszolhatja, azt, amit a Szabadság Liga mindannyiszor visszautasított. Ő bízott Karellenben, ezek pedig nem. Alapvetően ez volt köztük a különbség, és ez ellen nem tehetett semmit. Szerencsére a Szabadság Liga sem.

— Engedje meg, hogy föltegyek néhány kérdést — mondta. Tagadja-e, hogy a főkormányzók békét, biztonságot és jólétet teremtettek a világunkon? — Ez igaz. De elvették a szabadságunkat. Az ember nemcsak… kenyérrel él. — Igen, tudom, de most először valósult meg egy olyan kor, amikor minden ember nyugodt lehet afelől, hogy legalább ezt megkapja. Tulajdonképpen miféle szabadságot vesztettünk el ahhoz képest, amit a főkormányzók hoztak el nekünk első ízben az emberiség történelmében?

— Azt a szabadságot, hogy Isten útmutatásával magunk irányíthassuk a saját életünket.

Na végre, gondolta Stormgren, eljutottunk a lényeghez. Hiába próbálják leplezni, a konfliktus alapvetően vallási természetű. Wainwright a világért sem engedné elfelejteni, hogy ő pap. Ha már nem is hord papi gallért, az embernek valahogy mégis az az érzése, mintha abban látná.

— Az elmúlt hónapban — mutatott rá Stormgren — körülbelül száz püspök, bíboros és rabbi írt alá egy közös nyilatkozatot arról, hogy támogatásukról biztosítják a felügyelő politikáját. A felekezetek önök ellen foglaltak állást.

Wainwright dühösen ingatta a fejét.

— Sok vallási vezető egyszerűen vak; a főkormányzók egész egyszerűen megvesztegették őket. Lehet, hogy mire észlelik a veszélyt, már túl késő lesz. Az emberiség addigra elveszíti minden önállóságát, és alávetett fajjá válik.

Egy pillanatra csend támadt, majd Stormgren így válaszolt: — Három nap múlva ismét találkozom a felügyelővel. Miután az a kötelességem, hogy képviseljem világunk nézeteit, be fogok számolni neki az ön tiltakozásáról. De ettől még semmi sem fog megváltozni, erről biztosíthatom.

— Van itt még valami — szólt Wainwright lassan. — Mi sok kifogásolni valót találunk a főkormányzókban, de mindenekfölött a titkolózásukat gyűlöljük. Ön az egyetlen emberi lény, aki valaha is szót váltott Karellennel, de még ön sem látta őt soha! És mégis meglepi, hogy kételkedünk az indítékaiban?

— Mindazok ellenére, amit az emberiségért tett?

— Igen, mindazok ellenére. Nem is tudom, mi bőszít bennünket jobban: Karellen mindenhatósága vagy a rejtőzködése. Ha nincs semmi titkolni valója, akkor miért nem mutatkozik meg előttünk? Ha legközelebb beszél a felügyelővel, ezt kérdezze meg tőle, Stormgren úr!

Stormgren hallgatott. Semmit sem tudott mondani — legalábbis semmi olyat, amivel meggyőzhetné a másikat. Néha már arra gondolt, vajon önmagát sikerült-e egyáltalán meggyőznie.

Az ő számukra persze csak egy aprócska hadművelet volt, de a Földön még soha nem történt nagyobb horderejű esemény. A nagy hajók mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszer csak kiözönlöttek az űr ismeretlen mélységeiből. Az irodalomban számtalanszor leírták már ezt a napot, de igazából soha senki sem hitte, hogy valóban megtörténhet. Most aztán kiderült: ama csillogó, néma testek, melyek megjelentek valamennyi szárazföld fölött, olyan tudást jelképeznek, melynek birtoklását az ember még hosszú évszázadokig nem is remélheti. Hat napon át lebegtek mozdulatlanul a városok fölött, s közben semmi jelét nem adták, hogy észlelnék az ember jelenlétét. De nem is volt rá szükség; nyilvánvaló volt, hogy nem puszta véletlenségből horgonyoztak le méltóságteljes hajóik pontosan New York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra fölött…

Még el sem múltak e vérfagyasztó napok, már akadtak emberek, akik rájöttek az igazságra. Itt nem holmi, az emberről semmit sem tudó faj első, tapogatózó kapcsolatfelvételéről volt szó. Azokban a néma és mozdulatlan hajókban mesterpszichológusok tanulmányozzák az emberiség viselkedését, s addig nem cselekednek, amíg a feszültség a tetőfokára nem hág.

És a hatodik napon egy minden más rádiófrekvenciát elnyomó adásban bemutatkozott a világnak Karellen, a Föld felügyelője.

Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy az egy egész nemzedéknek adott okot a vitára. Az előadásmódjánál még döbbenetesebb volt azonban a szöveg tartalma. Bármilyen mérték szerint nézve is egy tökéletes géniusz műve volt, mely minden emberi dolgok teljes és valódi ismeretéről árulkodott. Kétség sem lehetett afelől, hogy a beszédben megmutatkozó tudományos felkészültség és virtuozitás, a még meg nem élt tapasztalat fájdalmas megsejtése szándékosan irányult arra, hogy meggyőzze az emberiséget: vegye tudomásul, hogy itt egy mindent felülmúló szellemi erő van jelen. Mire Karellen elhallgatott, a Föld népei már tudták: a szívüknek oly drága függetlenség ideje lejárt. A helyi, nemzeti kormányok ugyan még megtarthatják a hatalmukat, de ami a nemzetközi ügyek szélesebb területét illeti, ott már kivették az emberek kezéből a legfőbb döntéseket. Vitának, tiltakozásnak nem volt többé helye.

Aligha lehetett elvárni, hogy a világ minden nemzete szó nélkül tudomásul fogja venni hatalmának ilyetén megnyirbálását. A cselekvő ellenállás viszont zavarba ejtő nehézségekbe ütközött, mivel a főkormányzók hajóinak megsemmisítése — ha ilyesmiről szó lehetett egyáltalán — együtt járt volna az alattuk lévő városok megsemmisítésével. De azért az egyik nagyhatalom csak megpróbálta. Az akcióért felelősök talán abban bíztak, hogy két verebet lőnek egy atomrakétával, mert célpontjuk egy szomszédos és ellenséges ország fővárosa fölött lebegett. Sokféle érzelem rohanhatta meg a tisztek és technikusok kis csapatát abban a titkos vezérlőteremben, ahol a nagy hajó képe teljesen betöltötte a televízió képernyőjét. Ha sikerül — vajon mit cselekszik majd a többi hajó?

Meg lehet-e semmisíteni azokat is, hogy az emberiség a jövőben ismét a maga útját járhassa? Vagy Karellen rettentő bosszút fog állni azokon, akik őt megtámadták?

A képernyő hirtelen kifehéredett, ahogy az ütköző lövedék megsemmisítette magát, de a kép már át is váltott egy sok mérfölddel távolabbi, a levegőben elhelyezett kamerára. Töredéknyi másodperc alatt kellett volna kiformálódnia a tűzgömbnek, hogy napfényként ragyogja be az égboltot.

De semmi ilyesmi nem történt. Az óriás hajó sértetlenül lebegett az égen, közömbösen fürdött a tér pereméről érkező, kíméletlen napsugarak fényében. Nem elég, hogy a bomba nem érte el, de soha senki sem tudta meg, hogy mi történt a lövedékkel. Ráadásul Karellen meg sem torolta a támadást, sőt, annak sem adta tanújelét, hogy egyáltalán tud róla. Egyszerűen nem vett róla tudomást, s hagyta, hadd szorongjanak a felelősök egy soha be nem következő bosszú miatt. Ez mindenféle büntető akciónál hatásosabb és csüggesztőbb bánásmódnak bizonyult. A felelős kormány a kölcsönös vádaskodások közepette hetek alatt összeomlott.

Volt némi passzív ellenállás is a főkormányzók politikájával szemben. Ezzel Karellen rendszerint úgy bánt el, hogy engedte őket a maguk útját járni, mígnem az illetők kénytelenek voltak belátni, hogy az együttműködés visszautasításával csak önmaguknak okoznak kárt. A közvetlen beavatkozás módszerét csak egyszer választotta, méghozzá egy makacsul ellenszegülő kormánnyal szemben.

A Dél-afrikai Köztársaság több mint száz esztendeig volt a társadalmi harcok színtere. Hiába próbáltak jó szándékú emberek mindkét oldalról hidat építeni, a különböző félelmek és előítéletek túl mélyen bevésődtek már, semhogy létrejöhessen bármiféle együttműködés. Az egymást követő kormányok csak a türelmetlenség mértékében különböztek egymástól, s a földet méregként itatta át a gyűlölet s a polgárháború minden nyomorúságos következménye.

Amikor világossá vált, hogy még csak meg sem próbálnak véget vetni a megkülönböztető politikának, Karellen figyelmeztette őket. Nem tett mást, csak megnevezett egy napot és egy órát. Az országban támadt egy kis nyugtalanság, amit semmiképpen sem lehetett félelemnek vagy pániknak nevezni, mert nem hitte senki, hogy a főkormányzók bármiféle — ártatlanokat és bűnösöket egyaránt sújtó — erőszakos vagy pusztító cselekedetekre ragadtatják magukat.

Nem is tettek ilyet. Mindössze az történt, hogy amikor a nap Fokvárosban delelőre ért — kialudt. Nem maradt más belőle, mint egy sem fényt, sem meleget nem adó fakóvörös árny. Két, egymást keresztező mezővel polarizálhatták a fényét odakint az űrben, de úgy, hogy a sugárzásából ne mehessen át semmi. A jelenség egy ötszáz kilométeres átmérőjű, tökéletesen kör alakú térségben volt tapasztalható.

Harminc percig tartott az egész — de ennyi elég is volt. Másnap a dél-afrikai kormány bejelentette, hogy a fehér kisebbség újra teljes körű polgárjogokban részesülhet.

Eltekintve az efféle elszigetelt, kellemetlen incidensektől, az emberi faj a dolgok természetes menetének részeként fogadta el a főkormányzókat. Az emberek meglepően hamar túltették magukat a kezdeti megrázkódtatáson, s a világ visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Csak egy váratlanul életre kelt Rip va Winkle vette volna észre a legnagyobb változást, vagyis egyfajta titkos reménykedést, mondhatni, mentális hátrasandítgatást, mintha az emberiség azt várta volna, hogy a főkormányzók egyszer majd csak megmutatják magukat, s lejönnek végre fényes hajóikból.

Még öt év múlva is erre vártak. Stormgren szerint ez volt minden bajnak az oka.

Stormgren autója a bámészkodók megszokott gyűrűje szorításában, a készenlétbe helyezett kamerák lencsetüzében haladt a kilövőhelyhez. A főtitkár még váltott néhány szót a helyettesével, majd átvette az aktatáskáját, és átvágta magát a nézőközönségen.

Karellen sohasem várakoztatta sokáig. „Ó!”, röppent fel a meglepett kiáltás a sokaságból, amikor odafönt az égen egy ezüstszínű buborék fúvódott föl lélegzetelállító sebességgel. Egy széllöket belekapott Stormgren ruhájába, ahogy az apró hajó ötven méterrel arrébb, a föld fölött néhány centiméterre finoman lebegve megállt, mintha attól félne, hogy a Föld érintésétől bepiszkolódik. Stormgren lassan lépkedett előre, s közben látta a hegesztetlen fémtörzsön azt az ismerős redőt, s aztán máris megjelent előtte a nyílás, amely elképesztette a világ legkiválóbb tudósait is. Belépett rajta a hajó egyetlen, tompán megvilágított helyiségébe. A nyílás bezárult mögötte, mintha ott sem lett volna soha, hogy kirekesszen hangot, látványt, mindent.

Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta, hogy immár ötven kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen hajójának a belsejében. Megérkezett a főkormányzók világába, s körülötte mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél közelebb került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta lévő világ sokmilliónyi lakosa közül bárki.

A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy szék, egy asztal és fölötte a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták.

A képernyő most is üres volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az álom sohasem vált valóra; a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok. De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az emberiség iránt érzett határtalan és türelmes megértés — és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen mulató szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.

A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a világ történelmében mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő hang. Csak a mélységéből és a zengéséből lehetett következtetni Karellen testi mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt — meglehet, sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján készített felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől származott. Ezt az állítást Stormgren sohasem hitte el.

— Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright úrról?

— Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele? A Liga önmagában nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt állítanom a házam elé. De remélem, nem lesz rá szükség.

Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.

— Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó részleteket. Az engem nem elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék, amely „nem tudom” választ adott?

— Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még a támogatóid körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni ezzel a titkolózással.

Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt meggyőző.

— Te is így érzed, ugye?

A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.

— Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire megnehezítik a munkámat — folytatta komolyan.

— Az enyémet se könnyítik meg éppen — vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen. — Jó volna, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és nem felejtenék el, hogy én csak amolyan polgári alkalmazottként próbálok érvényt szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába nem volt beleszólásom.

„Ez — gondolta Stormgren — igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés, hogy mennyi benne az igazság.”

— Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés? Ingerel bennünket, hogy nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle szóbeszédek.

Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő volt ahhoz, hogy emberi kacagásnál semmivel se legyen több.

— Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy halom elektroncső, mint holmi százlábúféleség… ó, igen, láttam azt a karikatúrát a tegnapi Chicago Timesban! Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.

Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen időnként túl könnyen veszi a kötelességeit.

— Ez komoly dolog — mondta rosszallóan.

— Kedves Rikkim — vágott vissza Karellen —, én csak akkor őrizhetem meg az egykori mentális hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan az emberi fajt!

Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.

— Ez; ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy meggyőzzem embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.

— Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett néznünk, ez volt a legnehezebb — ismerte el Karellen. — Minden más téren megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e vonatkozásban is legyetek bizalommal irántunk.

— Én bízom bennetek — jegyezte meg Stormgren —, de Wainwright és a hívei nem. Szabad-e hibáztatnod őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból, hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni előttünk?

Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt — reccsenést? — , amely származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé megmoccant.

— Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? — kérdezte Karellen, s most komoly volt a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a katedrális főhajóját. — A világ minden vallási felekezetében találhatók hozzá hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és lehetnek bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az isteneiken. Nem szükségszerűen előre megfontolt szándékkal, hanem annál bonyolultabb módon. A tudomány úgy is el tudja pusztítani a vallást, ha semmibe veszi, vagy ha sorra megcáfolja a tanításait. Tudomásom szerint mindmáig senki nem bizonyította be, hogy Zeusz vagy Thor nem létezik — mégis milyen kevesen hisznek bennük manapság. A Wainwrightok is attól félnek, hogy mi tudjuk, mi az igazság a hitük eredete körül. Azon töprengenek, hogy vajon mióta figyelhetjük már az emberiséget. Vajon már akkor is szemmel tartottuk, amikor sor került a hedzsrára, Mohamed Nagy Futására, vagy amidőn Mózes megajándékozta a zsidókat a törvényekkel? Tudjuk-e, mennyi hamisság rejlik azokban a történetekben, melyekben ők hisznek?

— És tudjátok? — suttogta Stormgren, félig mintha magától kérdezné.

— Ez az a félelem, ami kínozza őket, Rikki, még akkor is, ha nyíltan sohasem fogják beismerni. Hidd el nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem lehet igaza — ezt ők is tudják. Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett meg rá az idő. Ami pedig a rejtőzködésünket illeti — amiről helyesen állapítottad meg, hogy csak súlyosbítja a gondjainkat —, nos, ez a dolog nem tőlünk függ: Én éppúgy sajnálom, mint ti, hogy rejtőzködnünk kell, de van rá elegendő ok. Mindenesetre majd megpróbálom nyilatkozatra bírni a… a főnökeimet, olyanra, ami kielégíthet téged is, és talán a Szabadság Ligát is megengeszteli. És most, ha megkérhetlek, térjünk vissza a napirendünkhöz, és indítsuk el a felvételt.

— Nos? — kérdezte van Ryberg idegesen. — Szerencsével járt?

— Nem tudom — válaszolta Stormgren elkínzottan, miközben ledobta az asztalára a dossziékat, és belerogyott a székbe. — Karellen most tárgyal az ő főnökeivel, akárkik vagy akármik legyenek is. Ígérni nem ígért semmit.

Hallgasson ide — szólalt meg hirtelen Pieter —, eszembe jutott valami. Miért hisszük mi azt, hogy Karellen mögött van valaki? Mi van akkor, ha minden egyes főkormányzó — ahogy mi elkereszteltük őket — idelent van a Földön, ezekben a hajókban? Talán nincs is hová menniük, csak titkolják előlünk.

— Eredeti teória — vigyorgott Stormgren —, csak éppen ellentmond annak a kevéske ténynek, amit ismerek vagy ismerni vélek Karellen hátteréről.

— És mi volna az?

— Nos, Karellen gyakran utal rá, hogy ő csak amolyan átmeneti poszton van itt, s ez a helyzet csak gátolja abban, hogy az igazi munkájával foglalkozzon, ami, szerintem, a matematika valamilyen formája lehet. Egyszer szóba hoztam előtte az Acton-féle mondást a hatalom züllesztő hatásáról és a korlátlan hatalom korlátlanul züllesztő hatásáról. Kíváncsi voltam, erre vajon mit tud válaszolni. Elnevette magát azon a mélyről kongó hangján, majd azt mondta: „Ez a veszély engem nem fenyeget. Először is mert minél előbb befejezem az itteni munkámat, annál hamarabb visszamehetek oda, ahová tartozom, jó sok fényévnyire innen. Másodszor, nekem semmiféle értelemben nincs korlátlan hatalmam. Én csak amolyan… én csak felügyelő vagyok.” Természetesen félre is vezethetett engem, ezt én sohasem fogom megtudni.

— Ugye, ő halhatatlan?

— Igen, a mi fogalmaink szerint, ámbár mintha valami miatt félne a jövőtől. El nem tudom képzelni, mi lehet az. Ennél többet aztán igazán nem tudok róla.

— Nem volt valami meggyőző. Én azt az elméletet állítottam föl magamnak, hogy az ő kis flottája eltévedt az űrben, és Karellen most új otthont keres maguknak. Nem szeretné, ha megtudnánk, milyen kevesen vannak. De az is lehet, hogy az összes többi hajó automata vezérlésű, s egyikben sincs senki. Hogy ez az egész csak amolyan hatásos díszlet.

— Maga túl sok science fictiont olvas — mondta erre Stormgren. Van Ryberg szégyenlősen elvigyorodott.

— Az „Űrinvázió” nem egészen úgy ért véget, ahogy várni lehetett volna, igaz? Az én elméletem magyarázatot ad arra, hogy miért nem mutatkozik meg soha Karellen. Nem akarja, hogy megtudjuk egyetlen főkormányzó sincs rajta kívül.

Stormgren derűs rosszallással ingatta a fejét.

— A maga magyarázata mindig túl ötletes, semhogy igaz lehessen. A felügyelő mögött egy hatalmas civilizációnak kell állnia — noha csak következtethetünk a létezésére —, méghozzá olyannak, amelyik már nagyon régóta tud az emberről. Itt van például az angol nyelvtudása. Ő tanít engem, hogy hogyan beszéljek minél ízesebben!

— Észrevette már egyszer is, hogy valamit nem tudott?

— Ó, igen, méghozzá gyakran, de csak apróságokat. Azt hiszem, szinte felülmúlhatatlanul tökéletes az emlékezőtehetsége, de vannak dolgok, amiknek a megtanulásával nem vesződik. Például csak angolul ért tökéletesen, ámbár az utóbbi két évben csomó mindent megtanult finnül, csak azért, hogy engem ugrasson.

Finnül nem lehet csak úgy kutyafuttában megtanulni! Hosszú strófákat idéz a Kalevalából, miközben én, szégyenszemre, csak pár sorát ismerem. Kívülről fújja valamennyi élő államférfi életrajzát, és néha be is tudom azonosítani az illetőt. Történelmi és természettudományos ismerete teljesnek látszik, maga is tudja, mennyi mindent tanultunk már tőle, s én mégsem hiszem, hogy szellemi képességei olyannyira meghaladnák azt, amit az ember el tudna érni az egyes szakterületeken. Csak olyan ember nem létezik, aki egyszerre volna képes mindarra, amit ő meg tud csinálni.

— Többé-kevésbé erre jöttem rá én is — bólogatott van Ryberg. — A világ végezetéig elvitatkozhatunk Karellenről, a végén mégiscsak ugyanahhoz a kérdéshez jutunk: mi az ördögért nem mutatja meg magát? Amíg ez nem történik meg, én tovább gyártom az elméleteimet, s a Szabadság Liga sem hagyja abba az átkozódást. — Kihívóan pillantott föl a mennyezet felé. — Remélem, felügyelő úr, hogy egy sötét éjszakán fölsettenkedik valami rakétán egy riporter, s a hátsó ajtón bemászik a kamerájával. Az lesz ám a szenzáció!

Ha Karellen hallotta is, nem adta jelét. Ez, persze, eddig is így volt.

Ittlétük első évében a főkormányzók jelenléte kevesebb változást hozott az emberek életébe, mint várni lehetett volna. Az árnyékuk ugyan rávetült mindenre, de azért ebben az árnyékban volt tapintat. Bár alig akadt nagyváros a Földön, amelynek lakói ne látták volna a maguk csillogó ezüsthajóját a zeniten, az emberek idővel már olyan természetesnek vették, hogy ott van, mint a napot, a holdat vagy a felhőket. A legtöbben valószínűleg éppen hogy csak tudatában voltak annak, hogy állandóan emelkedő életszínvonaluk a főkormányzóknak köszönhető. Amikor egy pillanatra megálltak, hogy végiggondolják a dolgot — ami ritkán fordult elő —, rádöbbentek, hogy e néma hajók a történelem során először hoztak békét az egész világnak, és ilyenkor annak rendje és módja szerint hálásak voltak.

De ezek csak amolyan negatív és látványosságot nélkülöző előnyök voltak, amiket az emberek elfogadtak, majd meg is feledkeztek róluk. A közömbös főkormányzók pedig továbbra is elrejtették arcukat az emberiség elől. Karellen tudott tiszteletet és csodálatot parancsoló lenni, de ezzel a politikával mélyrehatóbb győzelmet nem arathatott. Nehéz volt a neheztelésen kívül bármi mást érezni eme olimposziak iránt, akik csak az Egyesült Nemzetek székházában fölszerelt rádió-teleprinteren keresztül álltak szóba az emberiséggel. Ami Karellen és Stormgren között volt, azt sohasem vitték a nyilvánosság elé, és néha maga Stormgren sem értette, miért kellenek a felügyelőnek ezek a beszélgetések. Lehet, hogy úgy érezte, legalább egy emberi lénnyel közvetlen kapcsolatot kell tartania, de az is lehet, hogy úgy vélte, Stormgrennek van szüksége a személyes támogatásnak erre a formájára. A főtitkár méltányolta, amennyiben ez utóbbiról volt szó, s azt sem bánta, hogy a Szabadság Liga megvetően csak mint „Karellen küldönce”-ként emlegeti.

A főkormányzók soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek az egyes államokkal és kormányokkal; úgy, ahogy volt, elfogadták az Egyesült Nemzetek Szervezetét, intézkedtek a szükséges rádió-berendezés fölszereléséről, s utasításaikat a főtitkáron keresztül juttatták el az emberekhez. A szovjet küldött teljes joggal mutatott rá számtalanszor és meglehetős részletességgel, hogy ez az eljárás nem felel meg az alapokmánynak — szemmel láthatóan Karellen nem zavartatta magát emiatt.

Meglepő volt, hogy mennyi sértést, ostobaságot és gonoszságot lehetett eloszlatni azokkal az égből jött üzenetekkel. A főkormányzók megérkezéséből a nemzetek megértették, hogy többé nincs félnivalójuk egymástól, s még mielőtt megtapasztalták volna, megsejtették, hogy fegyvereik hatástalanok egy olyan civilizációval szemben, amelyik hidat tudott építeni a csillagok között. Így hát az emberiség boldogságának útjában álló legnagyobb akadály egy csapásra ledőlt.

A főkormányzók teljesen közömbösnek mutatkoztak a kormányformák iránt, ha azok nem voltak elnyomóak vagy megvesztegethetők. A Földön megmaradhattak a demokráciák, a monarchiák, a jóindulatú diktatúrák, virulhatott a kommunizmus és a kapitalizmus. Sok egyszerű lélek, aki szentül meg volt győződve, hogy csakis úgy lehet élni, ahogy ők élnek, roppantul elcsodálkozott ezen. Mások abban a hiszemben voltak, hogy Karellen csak az alkalomra vár, hogy bevezethessen egy minden más társadalmi formát elsöprő rendszert, s ezért nem foglalkozik holmi apró-cseprő politikai reformokkal. De ez is, mint minden más, ami kapcsolatban állt a főkormányzókkal, csak amolyan találgatás volt. Az indítékaikat nem ismerte senki. És nem sejtette senki, hogy miféle jövő felé terelgetik az emberiséget.

Stormgren már napok óta rosszul aludt, ami annál is különösebb volt, mert azt tervezte, hogy nemsokára végképp megszabadul hivatala minden gondjától-bajától. Negyven éve szolgálta az emberiséget, öt esztendeje az emberiség vezetőit, és kevés olyan politikus akadt, aki oly sok kezdeti törekvését látta beteljesülni, mint ő.

Lehet, hogy épp ez volt a baj; hogy a nyugalom éveiben — bármilyen számosak lehetnek is — nem lesznek többé célok, melyek értelmet adnak az életnek. Amióta Martha meghalt, és a gyerekek saját családot alapítottak, mintha elvékonyodtak volna azok a szálak, melyek a világhoz kötötték. Az is lehet, hogy — egyre jobban azonosulván a főkormányzókkal — egyszerűen eltávolodott az emberiségtől.

Most is egy ilyen nyugtalan éjszakája volt, amikor az agya, mint egy magára hagyott gép, lázasan forgott tovább. Végül beletörődött, hogy aznap éjjel már nem fog elaludni, így hát kelletlenül kimászott az ágyból.

Magára kapta a köntösét, és kiballagott szerény lakása tetőteraszára. Közvetlen beosztottai közül egy sem akadt, akinek ne lett volna fényűzőbb az otthona, de Stormgren igényeit ez is maradéktalanul kielégítette. Ő már eljutott oda, hogy sem a javak, sem a hivatalos ceremóniák nem tették formátumosabb emberré.

Az éjszaka meleg volt, már-már fülledt, pedig derült volt az ég; a hold is ott fénylett a délnyugati látóhatár fölött. Tíz kilométerrel arrébb New York fényei tündököltek az ég alján, mintha a hajnalhasadás állt volna meg egy örökké tartó pillanatra.

Stormgren fölnézett az alvó városról oda, ahová az élő emberek közül egyedül ő jutott fel. Akármilyen messze volt is, Karellen hajója csillogott a holdfényben. Vajon mit csinál most a felügyelő, tűnődött magában, mert nem hitte, hogy a főkormányzók szoktak egyáltalán aludni. Odafönt fénylő lándzsájával vonalat rajzolt az égbolt kupolájára egy meteor. A halványan csillogó vonal kisvártatva elenyészett, s a csillagok ismét magukra maradtak. Olyan volt ez, mint egy goromba figyelmeztetés: Karellen még száz év múlva is vezetni fogja az emberiséget egy csak általa ismert cél felé, de mához négy hónapra már másvalaki lesz a főtitkár. Ezt önmagában még egyáltalán nem bánta — csakhogy ez annyit jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt nem sok esélye marad, hogy valaha megtudja, mi rejtőzik ama homályos üveglap mögött.

Csak az elmúlt napokban merte bevallani, hogy a főkormányzók titkolózása kezd az idegeire menni.

A Karellen iránt érzett hűsége mind mostanáig megóvta őt a kételkedéstől, de immár, gondolta kissé fanyarul, a Szabadság Liga tiltakozásainak hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Igaz, hogy az ember rabszolgasorba döntéséről szóló propaganda nem volt több propagandánál; kevesen hittek benne komolyan, vagy kívánták igazán vissza az elmúlt időket. Az emberek hozzászoktak Karellen láthatatlan kormányzásához ugyanakkor egyre jobban izgatta őket, hogy valójában kik kormányozzák őket. És miért kellett volna őket hibáztatni érte?

A Szabadság Liga csak egyike volt — ámbár a legnépesebb — ama szervezeteknek, amelyek szembehelyezkedtek Karellennel — következésképpen a főkormányzókkal együttműködő emberekkel is. E csoportok kifogásai és törekvései rendkívül nagy változatosságot mutattak, a vallásos nézőponttól egészen a kisebbségi érzés kifejezéséig. Ezek joggal érezték úgy magukat, mint az a művelt hindu, aki a tizenkilencedik században elmélkedett az angol uralomról. A megszállók békét és jólétet hoztak a Földre — de milyen árat kell majd fizetni érte? A történelem nem biztatott semmi jóval: a nagyon különböző kulturális szinteken álló fajták között még a legbékésebb érintkezések is gyakran vezettek a fejletlenebb társadalom elpusztításához. Nemcsak egyénekkel, nemzetekkel is előfordulhatott, hogy elvesztették a bátorságukat, ha egy olyan kihívással találták szembe magukat, amelynek nem tudtak megfelelni. És a legnagyobb kihívás, amivel az ember valaha is szembetalálkozott, a főkormányzók titokzatosságba burkolózó civilizációja volt.

A szomszédos szobában álló nyomtatógép halk kattanással dobta ki magából a Központi Hírszolgálat óránkénti összefoglalóját. Stormgren beballagott, és szórakozottan átlapozta a papírokat. A Szabadság Liga a világ túloldalán egy nem túl eredeti címre ihlette meg az újságot. Szörnyek irányítják az Embert?! — harsogta a cím, majd így folytatta: „Ma a Szabadság Liga Keleti Csoportjának elnöke, dr. C. V. Krishnan, egy Madrasban tartott gyűlésen azt mondotta: „A főkormányzók viselkedésének magyarázata igen egyszerű: küllemük oly idegenszerű és visszataszító, hogy nem mernek mutatkozni az emberek előtt. Felszólítom a felügyelőt, hogy cáfolja meg az állításomat!”„

Stormgren utálkozva dobta le a papírt. Még ha igaz volna is a vád, mit számítana? Régi keletű feltételezés volt ez, őt azonban sohasem izgatta igazán. Nem hitte, hogy létezhet olyan — bármily különös — biológiai forma, amit idővel ne lehetne elfogadni, sőt, akár még szépnek is találni. Csakis az elme számít, nem pedig a test. Ha meg tudná győzni erről Karellent, a főkormányzók talán megváltoztatnák a politikájukat. Hiszen félig se lehetnek olyan csúfak, mint ama képzelet szülte gúnyrajzok, melyek röviddel a Földre érkezésük után megtöltötték az újságokat!

Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy nemcsak az utóda iránti figyelmesség vezeti, amikor véget szeretne vetni ennek az áldatlan helyzetnek. Elég becsületes volt, hogy bevallja: az ő legfőbb indítéka a leghétköznapibb emberi kíváncsiság. Hiszen ha már egyszer eljutott odáig, hogy személyesen megismerhette Karellent, addig nem nyughatik, amíg rá nem jön arra is, hogy miféle lény lehet.

Másnap reggel, hogy Stormgren nem jelent meg a szokott időben, Pieter van Ryberg csodálkozással vegyes bosszúságot érzett. Bár a főtitkár rendszerint számtalan telefonhívást eresztett meg, még mielőtt beért volna az irodájába, azért mindig közölte, hogy mindjárt indul. Ma reggel azonban, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, jó néhány sürgős üzenet érkezett Stormgren számára. Van Ryberg fél tucat minisztériumban próbálta utolérni, aztán méltatlankodva felhagyott a keresésével.

Délben már nagyon aggódott, ezért elküldött egy autót Stormgren házához. Tíz perccel később egy sziréna jajveszékelése rémítette halálra: egy rendőrségi járőrkocsi száguldott végig a Roosevelt Drive-on.

A hírügynökségek barátai közül is ülhettek néhányan az autóban, mert miközben van Ryberg az autó közeledését figyelte, a rádió már világgá is kürtölte, hogy ő e perctől fogva már nem helyettes — hanem az Egyesült Nemzetek ügyvezető főtitkára.

Ha van Rybergnek kevesebb a sürgős elintézendője, jót szórakozott volna azon, hogy hogyan reagál a sajtó Stormgren eltűnésére. Az elmúlt hónapban a világ újságai két, egymástól élesen elkülönülő táborra szakadtak.

A nyugati sajtó alapjában véve helyeselte Karellennek azt a tervét, hogy minden emberből világpolgárt csináljon. A keleti országok viszont a nemzeti büszkeség minél hamisabb, annál fájóbb görcseit szenvedték el, mivel akadtak köztük, amelyek épp hogy csak egy nemzedék óta voltak függetlenek, s most úgy érezték, hogy jogos jussukból semmizik ki őket.

Hovatovább kíméletlenné vált a főkormányzók ostorozása; a kezdeti, túlzott óvatosság után a sajtó egyszeriben rájött, hogy úgy gorombáskodhat Karellennel, ahogy csak akar, úgysem történik semmi. Most aztán valóban kitett magáért. Mindazonáltal e zajos támadások mögött nem sorakoztak fel széles tömegek. Az örökre eltűnni készülő határokon megkettőzték az őrséget — ám a katonák egy még lappangó baráti érzéssel sandítgattak egymásra.

Hiába dúltak-fúltak a politikusok és a tábornokok, a némán várakozó milliók érezték, hogy a történelem egy hosszú és véres fejezete épp idejében fog lezárulni.

És most Stormgren elment, senki sem tudta, hová. Egy csapásra csend lett, amikor a világ rádöbbent, hogy elveszítette az egyetlen embert, akin keresztül a főkormányzók — ki tudja, milyen különös meggondolásból — szóba álltak a Földdel. Egyszerre mintha valami bénultság vett volna erőt a sajtó és a rádió hírmagyarázóin; a csendben csak a Szabadság Liga hangját lehetett hallani, amint buzgón hangoztatta ártatlanságát.

Vaksötét volt, amikor Stormgren fölébredt. Először még olyan álmos volt, hogy föl sem tűnt neki a helyzet különössége. De aztán visszatért az öntudata, hirtelen fölült, s nyúlt az ágya melletti kapcsoló felé.

A sötétben a keze egy csupasz kőfalnak ütközött, amelyet hidegnek érzett. E váratlan tapasztalattól megdermedt, mondhatni, testileg-lelkileg megbénult. Majd, mint aki nem hisz az érzékszerveinek, föltérdelt az ágyban, s aprólékosan kezdte kitapogatni e megrázóan ismeretlen falat.

Mindössze egy perce foglalatoskodott ezzel, amikor kattanást hallott, s a sötétség egy lemeze félresiklott.

A halványan megvilágított háttér előtt egy ember körvonalai rajzolódtak ki, aztán újra becsukódott az ajtó, s ezzel ismét teljessé vált a sötétség. Az egész villámgyorsan játszódott le, annyira, hogy ideje sem volt körbepillantani a szobában, amelyben feküdt.

De máris elvakította egy zseblámpa erős fénye. A sugár rávetült az arcára, egy másodpercre szinte gúzsba kötötte, majd lejjebb csúszva megvilágította az ágyát. Csak most látta, hogy az nem több, mint durva deszkákra fektetett matrac.

Halk suttogást hallott a sötétségből; a szavakat tökéletes angolsággal s olyan akcentussal ejtették ki, amit Stormgren az első pillanatban nem ismert föl.

— Ó, főtitkár úr… örömmel látom, hogy fölébredt. Remélem, teljesen jól érzi magát.

Volt valami ebben az utolsó mondatban, ami fölkeltette Stormgren figyelmét, olyannyira, hogy le is nyelte a kikívánkozó haragos kérdéseket. A tekintetét belefúrta a sötétségbe, és nyugodtan kérdezte: — Mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban? A másik kuncogott.

— Néhány napig. Megígérték, hogy nem lesznek utóhatások. Örömmel látom, hogy igazat mondtak.

Részben időnyerésből, részben, hogy kipróbálja saját reakcióit, Stormgren lelógatta az ágyról a lábát. Még mindig éjszakai öltözékben volt, de úgy tűnt, mintha alaposan összegyűrődött és összepiszkolódott volna. Az iménti mozdulattól kissé megszédült — annyira nem, hogy kellemetlen legyen, de ahhoz eléggé, hogy elhiggye, valóban elkábították.

A fényforrás felé fordult.

— Hol vagyok?! — csattant föl. — Wainwright tud erről a dologról? — Ne izgassa föl magát — felelte az árnyalak. — Ilyesmiről még nem beszélünk. Gondolom, alaposan megéhezett már. Öltözzön fel, és jöjjön vacsorázni.

A fénykör végigsiklott a szobán, s Stormgren végre fogalmat alkothatott a méreteiről. Szobának aligha volt nevezhető, hiszen a falai majdhogynem csupasz sziklának látszottak, s arra is rá kellett ébrednie, hogy a föld alatt van, méghozzá alighanem jó mélyen. És ha napokig öntudatlan állapotban volt, akkor bárhol lehet a földkerekségen.

A zseblámpa fénye egy ruhásláda tetején halomban álló ruhaneműn állapodott meg.

— Ennyi elég is lesz magának — szólt a hang a sötétségből. A mosás itt elég bajos dolog, ezért felnyaláboltuk jó néhány öltönyét és vagy féltucatnyi ingét.

— Roppant figyelmesek voltak— jegyezte meg Stormgren minden viccelődési szándék nélkül.

— Sajnáljuk, hogy nincsenek bútorok, és nincs villanyvilágítás. Ez a hely bizonyos szempontokból megfelelő, de kényelmesnek egyáltalán nem mondható.

— Megfelelő, de mire? — kérdezte Stormgren, miközben belebújt egy ingbe. Az ismerős kelme érintése fura módon megnyugtatta. — Csak úgy… megfelelő — válaszolta a hang. — Egyébként, mivel valószínűleg sok időt töltünk majd együtt, hívjon egyszerűen csak Joe-nak.

— Az állampolgársága ellenére maga lengyel, ugye? — vágott vissza Stormgren. — Azt hiszem, ki tudnám ejteni az igazi nevét. Nem lehet nehezebb, mint jó néhány finn név.

Kis szünet következett, miközben egy pillanatra megrebbent a fény.

— Na, sejthettem volna — mondta Joe lemondóan. — Önnek nagy gyakorlata lehet az ilyesmiben.

— Nagyon hasznos időtöltés az én pozíciómban. Szerintem maga már az Egyesült Államokban nevelkedett föl, de Lengyelországot csak akkor hagyta el, miután…

— Ennyi elég is lesz! — vágott közbe Joe erélyesen. — Minthogy láthatóan végzett az öltözködéssel…

köszönöm. Az ajtó kinyílt, ahogy Stormgren elindult feléje, kifejezetten jókedvre derült ettől a kis győzelemtől. Amikor Joe félreállt, hogy utat engedjen neki, eszébe villant, vajon foglyul ejtője föl van-e fegyverezve. Szinte biztos volt benne, hogy igen, és különben is, a barátai nyilván itt vannak a közelben.

A folyosón félhomály derengett az egymástól szabályos távolságban fölszerelt olajlámpások fényétől, és Stormgren végre Joe-t is szemügyre vehette. Ötven év körüli férfi volt, jóval száz kiló fölötti testsúllyal.

Valahogy minden túl volt méretezve rajta, a féltucatnyi fegyveres erő bármelyikétől származható foltos tábori öltözékétől kezdve a bal kezén viselt elképesztően hatalmas pecsétgyűrűig. Egy ekkora férfinak talán fölösleges is fegyvert viselni. Nem volna nehéz lenyomozni, gondolta Stormgren, feltéve, hogy egyszer még kiszabadul innen. Kicsit nyomasztotta a tudat, hogy ezzel minden bizonnyal Joe is tökéletesen tisztában van.

Körülöttük itt-ott betonnal burkolt, de azért leginkább kopár sziklafalak magasodtak. Stormgren számára világos volt, hogy valami elhagyott bányába hozták, és kevés ennél alkalmasabb börtönre tudott gondolni.

Mindeddig nem aggasztotta különösebben, hogy elrabolták, mert úgy érezte, bármi történjék is, kifinomult eszközeikkel a főkormányzók egykettőre megtalálják és megmentik. De már nem volt ebben olyan biztos.

Napok óta nyomát vesztették, s lám, mégsem történt semmi. Nyilván Karellen hatalmának is vannak határai, és ha valóban egy messzi földrészen, ott is a föld alá rejtették el, akkor a főkormányzók minden tudománya sem volna elég, hogy megtalálják.

A sivár, gyéren megvilágított helyiségben két másik férfi ült az asztal mellett. Stormgren belépésekor érdeklődve s határozott tisztelettel pillantottak föl rá. Egyikük egy halom szendvicset tolt elébe, amit Stormgren örömmel fogadott. Igaz ugyan, hogy farkaséhsége ellenére szívesebben vett volna valami változatosabb ételt, de valószínűnek tartotta, hogy foglyul ejtői sem kaptak jobb vacsorát.

Amíg evett, tekintetét végigfuttatta a mellette lévő három férfin. Joe látszott a legtekintélyesebb személyiségnek, és nemcsak testtömegét illetően. A többiek a segédei lehettek — meghatározhatatlan egyéniségek; származásukat csak akkor tudta megállapítani, amikor már beszélni is hallotta őket.

Bort varázsoltak elébe egy kétes tisztaságú pohárban, és Stormgren leöblítette az utolsó falat szendvicset.

Már nem érezte annyira szorongatónak a helyzetét, odafordult hát a hatalmas lengyelhez.

— Nos — mondta csevegő stílusban —, meséljék hát el, mit jelent ez az egész, s azt is, hogy reményeik szerint mi fog kisülni belőle. Joe megköszörülte a torkát.

— Szeretnék tisztázni valamit — mondta. — Ennek a dolognak semmi köze sincs Wainwrighthoz. Ő éppúgy meg lesz lepve, mint bárki más.

Stormgren félig-meddig várta ezt a választ, bár nem volt világos a számára, hogy miért erősíti meg Joe a sejtéseit. Már régóta gyanította, hogy a Szabadság Ligán belül — vagy a határvidékén van egy szélsőséges mozgalom.

— Csak mert érdekel, megkérdezhetem, hogyan raboltak el? Tulajdonképpen nem remélt választ erre a kérdésére, ezért kissé elképedt a többiek készségessége — sőt, buzgalma — láttán.

— Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi krimi — lelkendezett Joe. — Nagyon elővigyázatosnak kellett lennünk, mert nem tudtuk biztosan, hogy figyelteti-e magát Karellen. A légkondicionálóba vezetett gázzal kábítottuk el, ez könnyű volt. Aztán lecipeltük a kocsiba, ezzel sem volt semmi baj. Mindezt, úgy is mondhatnám, nem is a saját embereinkkel végeztettük, hanem… izé… hivatásosokat fogadtunk fel a munkára.

Ha Karellen elkapja őket — amiben nem kételkedünk —, tőlük ugyan nem lesz okosabb. Amikor az autó elindult a házától, New Yorktól nem egészen ezer kilométerre behajtott egy közúti alagútba, s amikor annak rendje és módja szerint fölbukkant az alagút túlsó végén; még mindig benne volt egy elkábított ember, aki rendkívül hasonlított a főtitkárra. Jóval ezután hajtott ki az ellenkező irányba egy fémládákkal megrakott hatalmas teherautó, s meg sem állt egy bizonyos repülőtérig, ahol aztán egy szabályos, törvényes üzletkötés részeként a ládákat átrakodták egy teherszállító repülőgépre. Esküdni mernék rá, hogy a ládák tulajdonosai elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mire használtuk őket.

Időközben a tulajdonképpeni akciót véghezvivő autó folytatta rugalmasan elszakadó hadmozdulatait a kanadai határ irányában. Lehet, hogy Karellen azóta már el is kapta; nem tudom, de nem is érdekel. Amint látja — és remélem, értékelni tudja az őszinteségemet —, az egész tervünk egyetlen dologra épült. Biztosak voltunk benne, hogy Karellen mindent lát és hall, ami a Föld felszínén történik, de — hacsak a tudomány helyett nem folyamodik varázsláshoz — a föld alá nem képes belátni. Vagyis az alagútbeli átszállásról nem fog tudni, s ha mégis megtudja, addigra már túl késő lesz. Természetesen számolnunk kellett bizonyos kockázattal, de beiktattunk még egy-két óvintézkedést, amiket most nem részletezek. Lehet, hogy egyszer még szükségünk lesz rájuk, ezért aztán kár lenne lemondani róluk.

Joe olyan élvezettel adta elő a történetet, hogy Stormgren alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. Pedig nagyon felzaklatta a dolog. A terv zseniális volt, és elképzelhetőnek tűnt, hogy Karellent valóban becsapták.

Stormgren még abban sem volt biztos, hogy a főkormányzó bármiféle védőfelügyelete alatt áll. És nyilvánvalóan ez volt a helyzet Joe-val is. Talán éppen ezért beszélt ilyen őszintén — ki akarta próbálni, hogyan reagál Stormgren. Nincs mese, bizakodónak kell látszania, bármit érez is valójában. — Bolondok maguk egytől egyig — jegyezte meg gúnyosan —, ha azt hiszik, hogy ilyen könnyen rászedhetik a főkormányzókat. Voltaképpen mit gondolnak, mi jó származhat ebből?

Joe megkínálta cigarettával, de Stormgren visszautasította, ő maga azonban rágyújtott, és letelepedett az asztal szélére. Baljós reccsenés hallatszott, mire sietősen leugrott az asztalról.

— A mi indítékaink igazán kézenfekvőek — kezdte magyarázni. Úgy tapasztaltuk, hogy minden vita értelmetlen, ezért más módszerekhez kell folyamodnunk. Korábban is léteztek földalatti mozgalmak, és bármilyen hatalma legyen is Karellennek, velünk nem bánik el egykönnyen. Harcot indítunk a függetlenségünkért. Ne értsen félre, szó sincs semmiféle erőszakról — legalábbis kezdetben nem —, de a főkormányzóknak emberi ügynökökre van szükségük, s mi ezen a téren tudunk sok kényelmetlenségei okozni nekik.

„Kezdve rajtam, ha jól értem” — gondolta Stormgren. Nem tudta, vajon a másik többet árult-e el neki a történetből, mint egyetlen töredéket. Valóban azt hitték, hogy gengsztermódszereik a legkisebb mértékben is hatással lesznek Karellenre? Másrészt tökéletesen igazuk van abban, hogy a jól megszervezett ellenállási mozgalmukkal nagyon is megnehezíthetik az életet. Mert Joe kertelés nélkül kimondta, hol van a főkormányzók kormányzásának egyetlen gyenge pontja. Minden rendelkezésüket emberi ügynökök hajtották végre. Ha őket engedetlenségre kényszerítik, összeomolhat az egész rendszer. De Stormgren ezt nem nagyon tudta komolyan venni, mert bízott benne, hogy Karellen egykettőre talál valami megoldást.

— Mi a szándékuk velem? — kérdezte. — Túsz vagyok, vagy micsoda?

— Ne féljen… vigyázunk magára. A napokban látogatókat várunk, addig pedig, amennyire tőlünk telik, elszórakoztatjuk. Mondott még néhány szót az anyanyelvén, mire az egyik férfi egy vadonatúj kártyacsomagot varázsolt elő valahonnan.

— Kifejezetten maga miatt szereztük be — magyarázta Joe. A minap olvastam a Time-ban, hogy jól tud pókerezni. — Hirtelen elkomolyodott. — Remélem, egy csomó készpénzt tart a tárcájában — mondta idegesen. — Meg se néztük. Végtére is csekket aligha fogadhatnánk el.

Stormgren leforrázva, bambán bámult rabtartóira. Aztán ahogy felfogta a helyzet komikumát, hirtelen olyan érzése támadt, mintha egyik pillanatról a másikra levették volna a válláról a hivatala minden gondját-baját.

Mostantól kezdve van Ryberg szolgáltatja a műsort. Történhet bármi, ő nem tehet ellene semmit… itt ül ezekkel a hóbortos bűnözőkkel, akik odavannak azért, hogy pókerezhessenek vele.

És ekkor hátravetette a fejét, és sok év után először kitört belőle a kacagás.

Nem kétséges, gondolta van Ryberg mogorván, hogy Wainwright igazat mondott. Sejthet egyet-mást, de nem tudja, ki rabolta el Stormgrent. Ami azt illeti, ő nem volt az emberrablás híve. Van Ryberg élt a gyanúperrel, hogy a Szabadság Liga szélsőségesei egy idő óta már nyomást gyakoroltak Wainwrightra, hogy folytasson aktívabb politikát: És most a saját kezükbe vették a dolgok irányítását.

Gyönyörűen megszervezték az emberrablást, nem vitás. Stormgrent elvihették a Föld bármelyik pontjára, így aztán alig-alig remélhették, hogy valahol a nyomára akadnak. Pedig tenni kell valamit, méghozzá gyorsan, határozta el magát van Ryberg. Gyakorta eleresztett tréfás megjegyzései ellenére valójában félelemmel vegyes hódolatot érzett Karellen iránt, s most megrémítette a gondolat, hogy neki kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a felügyelővel. De úgy látszott, nincs más választása.

A hatalmas épület legfelső szintjét teljes egészében elfoglalta a kommunikációs részleg. A néma vagy szorgosan kattogó másológépek sorainak vége a távolba veszett. Róluk futottak le a statisztikák vége-hossza nincs szalagjai: a termelési mutatók, a népszámlálási eredmények és egy egész világ gazdasági rendszerének teljes könyvelése. Valahol odafönt, Karellen hajójában meg kellett lennie e részleg megfelelőjének — és van Ryberg háta lúdbőrös lett, ha arra gondolt, vajon ott miféle alakok gyűjtögetik össze azokat az üzeneteket, amelyeket a Föld küldözget a főkormányzóknak.

De ma nem érdekelték a gépek, sem a megszokott, mindennapos munkájuk. Egyenesen ahhoz a kis dolgozószobához ment, ahová csak Stormgrennek volt szabad bejárása. Utasítására feltörték a zárat, és addigra odaért az összekötő tisztek parancsnoka.

— Ez itt egy közönséges telexgép a szabvány írógép-billentyűzettel — magyarázta a parancsnok. — Fénymásoló is van, ha képeket vagy táblázatokat akar küldeni, de ön azt mondta, ilyesmire nem lesz szüksége.

— Úgy van. Köszönöm — bólintott van Ryberg szórakozottan. Nem akarok sok időt tölteni itt. Utána zárja be ismét a szobát, és minden kulcsot nekem adjon át.

Megvárta, amíg az összekötő tiszt elmegy, aztán odaült a géphez. Tudta, hogy ezt csak elvétve használták, mert minden ügy terítékre került Karellen és Stormgren heti találkozóin, de mert a gép valami tartalék áramkörre volt kapcsolva, bízott benne, hogy elég hamar megjön majd a válasz.

Némi tétovázás után gyakorlatlan ujjakkal kezdte lepötyögtetni az üzenetét. A gép halkan berregni kezdett, s a szavak néhány másodpercre kivilágosodtak a sötét képernyőn. Aztán hátradőlt, és várta a választ.

Egy perc sem telt belé, a gép ismét felzümmögött. Van Ryberg nem először tűnődött el azon, hogy vajon szokott-e aludni a felügyelő. Az üzenet éppoly kurta volt, mint amilyen semmitmondó.

Van Ryberg keserű szájízzel, híján mindenféle elégedettségnek; döbbent rá, micsoda felelősséget raktak a vállára.

Az elmúlt három nap során Stormgren kissé behatóbban is megvizsgálta elrablóit. Egyedül Joe volt fontos személyiség, a többiek a minden illegális mozgalom körül rendre összegyűlő csőcseléket képviselték. Az ilyen senkik nem sokat törődtek a Szabadság Liga eszméivel, őket csak az érdekelte, hogy a lehető legkevesebb munkából meg tudjanak élni.

Joe mindent összevéve bonyolultabb személyiség volt, noha viselkedése olykor egy nagyra nőtt kisgyerekre emlékeztette Stormgrent. Véget nem érő pókerjátszmáik közben heves politikai vitákba bonyolódtak, és Stormgren számára csakhamar világossá vált, hogy a termetes lengyel tulajdonképpen át sem gondolta igazán, hogy mik azok a dolgok, amikért harcol. Mindent az érzelmek és a szélsőséges konzervativizmus elhomályosító szemüvegén át látott. Az a hosszú harc, amit hazája a függetlenségért vívott, olyan feltételes reflexeket alakított ki benne, mintha még mindig a múltban élne. Eleven túlélő volt, olyan ember, aki nem tud mit kezdeni a hétköznapi élettel. Ha majd eltűnnek a hozzá hasonló alakok — ha eltűnnek egyáltalán —, a világ biztonságosabb, de unalmasabb hely lesz.

Stormgren egyre kevésbé kételkedett benne, hogy Karellennek nem sikerült őt megtalálnia. Megpróbált blöffölni, de elrablóit nem győzte meg vele. Teljesen biztos volt benne, hogy eddig azért tartották itt, hogy lássák, elszánja-e magát Karellen a cselekvésre; és most, hogy nem történt semmi, véghezviszik, amit kiterveltek.

Nem lepte meg, amikor — elrablása után négy nappal — Joe közölte vele, hogy látogatói vannak. A kis csapat egy ideje észrevehetően nyugtalanabbá vált, amiből a fogoly gyanította, hogy a mozgalom vezetői — látván, hogy nincs veszély — végre eljönnek érte.

Már várták. Ott ültek a rozoga asztal körül, amikor Joe udvariasan betessékelte a nappaliba. Stromgrent mulattatta, hogy börtönőre milyen tüntetően, szinte hivalkodva hord magánál egy óriási pisztolyt, amit most látott nála először. A két bandita eltűnt, és még Joe is valahogy visszafogottabbnak látszott. Stormgren rögtön rájött, hogy most nagyobb kaliberű férfiakkal van dolga, és az előtte lévő csoport is erősen emlékeztette egy hajdanában látott képre, amely Lenint és társait ábrázolta az orosz forradalom első napjaiban. E hat férfiból is pontosan az az intellektuális erő, vasfegyelem és könyörtelenség sugárzott. Ez volt a szervezet működését irányító agy, melyhez képest Joe és a hozzá hasonlók ártalmatlanok voltak.

Stormgren éppen csak megbiccentette a fejét, s nyugalmat tettetve odament az egyetlen üres székhez.

Közeledésére az asztal túloldalán ülő idősebb, tagbaszakadt férfi előrehajolt, és rámeresztette szúrós, szürke szemét. Ettől olyan kényelmetlen érzése támadt Stormgrennek, hogy meg kellett szólalnia — pedig nem akarta, hogy ő szólaljon meg elsőnek.

— Gondolom, azért jöttek, hogy megvitassuk a feltételeket. Mennyi a váltságdíjam?

Észrevette, hogy hátul valaki jegyzi a szavait egy gyorsírótömbbe. Az egész roppant szakszerű volt.

— Így is fölfoghatja, főtitkár úr — válaszolta a vezetőjük dallamos walesi kiejtéssel. — De minket az információ érdekel, nem a pénz. Szóval így állunk, bólintott rá gondolatban Stormgren. Ő tehát most hadifogoly, és ez itt a kihallgatása.

— Tudja, mik az indítékaink — folytatta a lágyan fuvolázó hang. — Ha akarja, nevezhet bennünket ellenállási mozgalomnak is. Mi hisszük, hogy a Földnek előbb-utóbb ki kell vívnia a függetlenségét, de tudjuk, hogy a harcot csak közvetett módszerekkel, például szabotázzsal és engedetlenséggel lehet folytatni. Azért is raboltuk el önt, hogy megmutassuk Karellennek, hogy nem tréfálunk, és hogy szervezettek vagyunk, de legfőképpen azért, mert egyedül ön mondhat nekünk valamit is a főkormányzókról. Maga értelmes ember, Stormgren úr. Ha együttműködik velünk, visszanyeri a szabadságát.

— Mit akarnak megtudni tulajdonképpen? — kérdezte Stormgren óvatosan.

Azok a különös szemek mintha egyenesen az agyába fúródtak volna; Stormgren még soha életében nem látott hozzájuk hasonlót. Aztán újból megcsendült a dallamos hang: — Tudja, hogy valójában kik vagy mik a főkormányzók? Stormgren kis híján elmosolyodott.

— Higgye el, én éppoly buzgón fáradozok ennek kiderítésén, mint önök.

— Tehát hajlandó válaszolni a kérdéseinkre?

— Nem ígérek semmit. Lehet, hogy válaszolok.

Joe halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, s a szobán végighullámzott a várakozó suttogás. — Van egy általános elképzelésünk arról, hogy ön milyen körülményék között szokott találkozni Karellennel — fűzte tovább a szót a másik —, de talán ön hajlandó lesz pontosan beszámolni ezekről, nem hagyva ki semmit, ami fontos.

„Na, ez még nem árthat!” — gondolta Stormgren. Ezt megtette már többször is, és úgy fog festeni, mintha együttműködne velük. Vannak itt eszes koponyák, talán észrevesznek valami újat. Használják fel bátran azokat az új információkat, amiket ki tudnak csalogatni belőle — csak aztán osszák is meg vele, amit találtak. Hogy a dolog bármi módon árthatna Karellennek, azt egy percig sem hitte.

Benyúlt a zsebébe, elővett egy ceruzát meg egy használt borítékot, s miközben beszélni kezdett, gyorsan jegyezgetett.

— Nyilván tudják, hogy szabályos időközönként értem jön egy kis repülőgép, hogy mi hajtja, azt nem lehet megállapítani, és fölvisz Karellen hajójához. A repülőgép behatol a törzsbe, bizonyára látták már a teleszkópos technikával készült filmeket, amelyek erről a hadműveletről számolnak be. Akkor újra kinyílik az ajtó, ha lehet azt egyáltalán ajtónak nevezni, és én belépek egy kis szobába, ahol csak egy asztal, egy szék és egy képernyő van. Az alaprajz nagyjából ilyen.

Átnyújtotta a vázlatot az öreg walesinek, de az a különös szempár rá se pillantott. Továbbra is Stormgren arcára szegeződött, és ahogy jobban megnézte, mintha valami változás zajlott volna le a szempár mélyén.

A szobában néma csend lett, csak a háta mögül hallotta, hogy Joe hirtelen beszívja a levegőt.

Zavartan és bosszúsan nézett vissza az öregre, s eközben lassanként derengeni kezdett neki valami.

Zavarodottságában gombóccá gyűrte a kezében tartott borítékot, és ledobta a lába elé.

Már tudta, miért támadt benne az a furcsa érzés e szürke szempár láttán. A szemben ülő férfi vak volt.

Van Ryberg nem tett újabb kísérletet a Karellennel való kapcsolatteremtésre. Automatikusan folyt tovább az ügykörébe tartozó munka nagy része: a statisztikai adatok továbbítása, a világ sajtójának kivonatolása és a többi. Párizsban a jogászok tovább vitatkoztak a világalkotmány tervezetén, de ez most nem tartozott rá.

A felügyelő két hét múlva fogja kérni a végső fogalmazványt, ha addigra nem lesz kész, Karellen nyilván megteszi a szükséges lépéseket.

És Stormgrenről továbbra sincs semmi hír.

Amikor megszólalt a „sürgős” telefon, van Ryberg éppen diktált. Felkapta a kagylót; amíg hallgatta, arcán egyre nagyobb csodálkozás tükröződött, majd letette, s a nyitott ablakhoz rohant. Az utcákról meglepett kiáltások hallatszottak fel, s itt is, ott is leállt a forgalom.

A hír igaz volt: a főkormányzók örök jelképe, Karellen hajója eltűnt az égről. Tüzetesen végigfürkészte az égboltot, de nyomát sem látta sehol. Aztán váratlanul mintha egyik pillanatról a másikra leszállt volna az éjszaka. Viharfelhőként sötétlő hassal közeledett észak felől a nagy hajó, majd sebesen leszállt New York tornyai fölé. Van Ryberg öntudatlanul hajolt félre a rohamozó szörny elől. Mindig tudta, milyen óriásiak a főkormányzók hajói, de más az, ha az ember a messzi térben látja őket, s megint más, hogy itt haladnak el a feje fölött, mint démon hajtotta fellegek.

Addig bámult e részleges napfogyatkozás sötétségébe, míg a hajó rettentő árnyékával együtt el nem tűnt délen. Hang nem hallatszott, a levegő sem rezdült meg, és van Ryberg tudta, hogy a látszólag oly közeli hajó legalább egy kilométeres magasságban vonult el fölöttük. Ekkor megremegett az épület, mert elérte az első lökéshullám, s valahonnan üvegcsörömpölés jelezte, hogy berobbant egy ablak. A háta mögött, az irodában egyszerre csörrent meg minden telefon, de van Ryberg nem mozdult. Ott állt az ablakpárkányra támaszkodva; s a határtalan erő közelségétől szinte bénultan meresztette a szemét a déli égboltra:

Mialatt beszélt, Stormgren úgy érezte, mintha az agya egyszerre két szinten működne. Megpróbált szembeszállni azokkal az emberekkel, akik elrabolták, ugyanakkor reménykedett is, hogy majd az ő segítségükkel felfödheti Karellen titkát. Veszélyes játék volt, de legnagyobb meglepetésére élvezte.

A vak walesi vezette a kihallgatás nagy részét. Stormgren elbűvölten figyelte; ahogy ez a tevékeny elme sorra szemügyre veszi, majd elveti mindazokat az elméleteket, melyekkel ő már régen felhagyott. Az öreg váratlanul felsóhajtott, és hátradőlt.

— Így nem jutunk sehová — mondta lemondóan. — Több tényt akarunk, márpedig ehhez cselekedni kell, nem vitázni: — A világtalan szemek mintha elgondolkodva szegeződtek volna Stormgrenre. Ujjai idegesen mozdultak meg az asztal lapján — ez volt a bizonytalanság első jele, amit Stormgren észrevett rajta. Aztán így folytatta: — Kicsit meglep, főtitkár úr, hogy soha semmi erőfeszítést nem tett, hogy valamivel többet is megtudjon a főkormányzókról.

— Ön mit javasol? — kérdezte hűvösen Stormgren, hogy meg ne sejtsék, mennyire érdekli a téma. — Már mondtam, hogy a szobából, amelyben Karellennel szoktam beszélgetni, csak egy út vezetett kifelé, az, amelyik visszahozott a Földre. — Talán lehetne olyan eszközöket szerkeszteni, melyek megtaníthatnak bennünket valamire — mélázott a másik. — Én nem vagyok tudós, de alaposabban is utánanézhetnénk a dolognak. Ha visszaadjuk a szabadságát, hajlandó lenne együttműködni egy ilyen tervben?

— Szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy mi az én álláspontom! — jelentette ki Stormgren dühösen.

— Karellen egy szövetségbe tömörült világért munkálkodik, és én nem óhajtok tenni semmit, amivel az ellenségeit segítem. Hogy milyen végső célok vezérlik, azt nem tudhatom, de hiszek abban, hogy ezek nemes célok.

— Erről miféle valódi bizonyítékokkal rendelkezünk?

— Minden tette ezt bizonyítja, amióta csak a hajói feltűntek az égboltunkon. Egyetlenegyet sem tud említeni, ami a végső elemzésben ne bizonyult volna előnyösnek. — Stormgren kis szünetet tartott, s gondolatai közben bekalandozták az elmúlt éveket. Majd elmosolyodott, s így folytatta: — Ha bizonyítékot akar a főkormányzók — hogy is mondjam? — elemi jóindulatáról, gondoljon az állatkínzással kapcsolatos rendeletükre, amit az érkezésüktől számított egy hónapon belül hoztak. Ha előtte voltak is kétségeim Karellennel kapcsolatban, ez a rendelet eloszlatta őket, még akkor is, ha több gondot okozott nekem, mint bármi, amit Karellen valaha csinált!

„Szó sincs róla, hogy túloznék” — gondolta Stormgren. Az egész ügy roppant különös volt; ez volt az első jele, hogy a főkormányzók irtóznak a kegyetlenségtől. Úgy látszott, mintha ez, valamint szenvedélyes igazság— és rendszeretetük jelentené az életüket leginkább befolyásoló érzelmeket. Már amennyiben a cselekedeteik alapján meg lehetett ítélni őket.

És ez volt az egyetlen alkalom, amikor Karellen haragudott, vagy legalábbis úgy tett, mintha haragudna. „Ha akarjátok, megölhetitek egymást — szólt az üzenet —, ez teljes mértékben rátok és a törvényeitekre tartozik. Ám ha a világotokon veletek osztozó vadakat mészároljátok le — kivéve élelemszerzés céljából vagy önvédelemből —, azért nekem tartoztok felelősséggel.”

Senki sem tudta pontosan, mi mindenre terjed ki ez a tilalom, vagy hogy mivel akarja Karellen kikényszeríteni a betartását. Nem kellett sokáig bizonytalanságban élniük.

Zsúfolásig megtelt a Plaza de Toros, amikor kezdetét vette a matadorok és segédeik szertartásos bevonulása.

Minden olyan volt, mint máskor: a napsugár meg-megvillant a hagyományos kosztümökön, s a tömeg is ugyanúgy köszöntötte kedvenceit, mint korábban százszor is. De itt-ott aggodalmas arcok fordultak az ég felé, ahol ötven kilométerrel Madrid fölött közönyösen lebegett egy ezüstös tárgy.

Aztán elfoglalták a helyüket a pikadorok, s a bikák fújtatva kirobogtak az arénába. Az ösztövér lovak rémülettől tágra nyílt orrlikakkal forogtak az éles napfényben, amikor lovasaik az ellenség felé ösztökélték őket.

Megcsillant s lecsapott az első lándzsa — s ebben a pillanatban egy, a Földön soha még nem hallott hang harsant.

Tízezer ember sikoltott fel a lándzsa ütötte seb fájdalmától tízezer ember, akik, felocsúdván a rémületből, tökéletesen sértetlennek találták magukat. De ezzel véget is ért e bikaviadal, sőt mert a hír szárnya kapott — minden bikaviadal. Érdemes feljegyezni, hogy az afficionadókat annyira megrázta az eset, hogy csak minden tizedik kérte vissza a pénzét, s hogy a londoni Daily Mirror mindennek a tetejébe nem átallotta azt javasolni, hogy a spanyolok új nemzeti sportjuknak a krikettet válasszák.

— Lehet, hogy önnek igaza van — felelte az öreg walesi. — Talán valóban a jó szándék vezérli a főkormányzókat, a saját elképzeléseik szerint, ami olykor egybeeshet a miénkkel. Csakhogy ők betolakodók, nem hívtuk őket, nem kértük, hogy forgassák fel fenekestül a világunkat olyan eszmék és, igen, nemzetek elpusztításával, melyeknek megvédéséért férfiak nemzedékei harcoltak.

— Én egy kis nemzet fia vagyok, amelynek ki kellett harcolnia a szabadságát, mégis Karellen oldalán állok — vágott vissza Stormgren. — Maga ingerelheti, akár hátráltathatja is a céljai elérésében, ezzel sem fog elérni semmit. Önök nyilván szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak, s én megértem a félelmüket, hogy a világállam megjelenésével a kis országok hagyományai és kultúrái eltűnnek a Föld színéről. De nincs igazuk: értelmetlenül ragaszkodnak a múlthoz. Az uralkodó állam már akkor is haldoklott, amikor a főkormányzók még meg sem érkeztek a Földre. Ők legföljebb csak siettették a végét. És ma már nem mentheti meg senki — kár is próbálkozni vele.

Nem kapott választ. A szemben lévő férfi nem mozdult, nem szólt. Ott ült félig nyitott szájjal, a szeme immár nemcsak világtalan, de élettelen is volt. Körülötte a többiek is mozdulatlanul, mesterkélt, természetellenes testtartásaikba fagyottan ültek az asztalnál. Stormgren a rémülettől elakadó lélegzettel ugrott fel, s hátrálni kezdett az ajtó felé. S ekkor váratlanul megtört a csend.

— Gyönyörű beszéd volt, Rikki, köszönöm. Azt hiszem, most már mehetünk.

Stormgren megpördült a sarkán, és kibámult a homályos folyosóra. Szemmagasságban egy kicsiny, jellegtelen gömb lebegett előtte — nem kétséges, hogy a főkormányzók által működésbe hozott rejtélyes erőnek ez volt a forrása. Stormgren úgy képzelte — mert aligha lehetett benne biztos —, hogy halk zümmögést hall, olyasmit, mint amikor egy álmos, nyári délutánon méhek döngicsélnek.

— Karellen! Hála istennek! De mit csináltál velük? — Ne félj; egészen jól megvannak. Ha akarod, nevezheted paralízisnek, de annál sokkal bonyolultabb állapotba kerültek. Pár ezer évvel lassabban élnek a normálisnál. Miután elmentünk, nem is fogják tudni, mi történt.

— Itt hagyod őket, amíg a rendőrség megérkezik?

— Nem. Sokkal jobb tervem van. Futni hagyom őket. Stormgren maga is meglepődött azon, hogy mennyire megkönnyebbült. Búcsúzóul még egyszer megnézte magának a kis szobát és szoborrá merevedett lakóit. A fél lábon álló Joe hihetetlenül ostobán bámult bele a semmibe. Stormgren fölnevetett, és kotorászni kezdett a zsebében.

— Köszönet a szíveslátásért, Joe! — mondta. — Úgy érzem, hagynom kell magam után valami emléket.

Végigpergette a lapokat, míg megtalálta a keresett számokat. Aztán, egy viszonylag tiszta lapra gondosan ezt írta:

Miközben letette a papírszalagot a lengyel mellé, Karellen kíváncsi hangját hallotta: — Most mit csinálsz tulajdonképpen?

— Mi, Stormgrenek, mindig kifizettük az adósságainkat. A másik kettő csalt, de Joe tisztességesen játszott.

Legalábbis sohasem kaptam rajta.

Amikor az ajtóhoz ment, vidámnak és könnyednek érezte magát, valahogy úgy, mintha negyven évvel fiatalabb volna. A fémgömb félresiklott, hogy utat engedjen neki. Csak valami robotféleség lehet, gondolta, ezért tudta Karellen megtalálni őt a sziklarétegek ismeretlen mélységeiben.

— Menj előre száz métert — szólt a gömb Karellen hangján —, aztán fordulj balra, míg újabb utasítást nem adok!

Lendületesen lépkedett előre, pedig tudta, hogy nem kell sietnie. A lebegő gömb nem hagyta el a folyosót: alighanem fedezte a visszavonulását.

Egy perc múlva találkozott a második gömbbel, amelyik a folyosó egyik elágazásában várt rá.

— Fél kilométert kell menned! — mondta a gömb. — Tarts mindig balra, amíg újra nem találkozunk!

Hatszor találkozott a gömbbel, míg a felszínre nem ért. Eleinte azt hitte, hogy valamiképpen mindig elébe kerül, de aztán rájött, hogy a robotok egy teljes kört alkothatnak, egészen a bánya mélyéig. A bejárathoz érve látta, hogy a mindenütt jelen lévő gömbök egy újabb példánya felügyel az őrökből alakult, teljesen valószerűtlen szoborcsoportra. A néhány méterrel arrébb lévő domboldalban megpillantotta a kis repülőgépet, amely Karellenhez szokta fölvinni.

Egy ideig hunyorogva állt a napsütésben, aztán szemügyre vette a körülötte lévő, tönkrement bányagépeket s az elhagyott vasutat odaát a hegyoldalban. Néhány kilométerrel távolabb sűrű erdő borította a hegy lábát, és a messzeségben egy széles tó vize csillogott. Úgy sejtette, valahol Dél-Amerikában lehet, de hogy pontosan mi keltette föl benne ezt a benyomást, azt nehéz lett volna megmondani.

Miközben a kis repülőbe mászott befelé, Stormgren vetett még egy utolsó pillantást a bánya bejáratára és a közelben álló, mozdulatlanná merevedett emberekre. Aztán bezárult mögötte az ajtó, és ő megkönnyebbült sóhajjal dobta el magát az ismerős heverőn.

Kicsit várt, hogy lecsillapodjék az izgalma, aztán csak ennyit kérdezett, de ezt őszinte kíváncsisággal: — Szóval?

— Sajnálom, hogy nem menthettelek ki korábban. De megérted, milyen fontos volt, hogy megvárjuk, amíg összegyűlik minden vezető.

— Azt akarod mondani, hogy kezdettől tudtad, hol vagyok?! vágta ki egy szuszra Stormgren.

— Ha belegondolok…

— Ne ítélj elhamarkodottan! — felelte Karellen. — Legalább annyit engedj meg, hogy befejezzem a magyarázatot.

— Jól van — mondta Stormgren sötéten. — Hallgatlak.

— Gyanította már, hogy ő csak csalétek volt egy gondosan megszerkesztett csapdában.

— Egy ideje már rád állítottam valamit, amire talán a „nyomjelző” szó illik a legjobban — kezdte Karellen. — Bár az új barátaid annyiban jól okoskodtak, hogy a föld alatt nem tudtalak követni, addig azonban igen, amíg le nem vittek a bányába. Az alagúton való átszállítás valóban zseniális volt, de rájöttem a tervükre, mihelyt az első autó nem válaszolt, és utána hamarosan újra megtaláltalak. Azután már semmit sem kellett csinálnom, csak várni. Tudtam, hogy amikor már biztosak lesznek benne, hogy elveszítettem a nyomodat, idejönnek a vezetők, és én csapdába ejthetem mindőjüket.

— De hát végül elengedted őket! — Mostanáig nem állt módomban megállapítani, hogy e bolygó két és fél milliárd lakója közül kik a szervezet igazi vezetői magyarázta Karellen. — Most, hogy megvannak, láthatom, hogyan, merre mozognak a Földön, s ha akarom, részleteikben is szemügyre vehetem a tetteiket. Sokkal jobb így, mint ha börtönbe csuknám őket.

Bármerre lépnek is, elárulják a társaikat. Tulajdonképpen semlegesítem őket, s ezt ők is tudják. A te megmenekülésedet pedig végképp nem fogják tudni mire vélni, hiszen nem tűnhettél el másként, mint a szemük láttára. — A jól ismert, zengő nevetés visszhangzott a kicsiny szoba falai közt. — Bizonyos szempontokból komédia volt az egész, de egyetlen komoly célja mégiscsak volt. Engem nemcsak az a néhány tucat ember foglalkoztat, akik e szervezet tagjai, nekem gondolnom kell arra is, hogy milyen erkölcsi hatást gyakorolnak más csoportokra.

Stormgren percekig hallgatott. Nem volt igazán elégedett a magyarázattal, de értette Karellen szempontjait, s lassan alábbhagyott a dühe.

— Kár, hogy mindez akkor történt, amikor már csak heteim voltak a hivatalomban! — mondta végül. — De azért mostantól kezdve őrt állítok a házamhoz. Legközelebb rabolják el Pietert. Erről jut eszembe, hogyan boldogult?

— Alaposan megfigyeltem a héten, és szándékosan nem segítettem neki. Mindent összevéve nagyon jól csinálta, de nem ő az, akinek majd át kell vennie a hivatalodat.

— Szerencsés ember — jegyezte meg Stormgren, s a hangján még érződött a neheztelés. — Egyébként kaptál már valami üzenetet a főnökeidtől, hogy végre megmutatkozhatsz-e előttünk? Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a legerősebb érv az ellenségeitek kezében. Nekem folyton azt mondogatták, hogy „amíg nem látjuk őket, nem bízhatunk meg a főkormányzókban”.

— Nem! — sóhajtotta Karellen. — Nem kaptam semmit. De tudom, mi volna a válasz.

Stormgren nem erőltette a dolgot. Majd egyszer, talán, de most, ebben a pillanatban felsejlettek benne egy terv körvonalai. Kihallgatója szavai villantak át az agyán. Igen, talán lehetne eszközöket szerkeszteni…

Amit visszautasított az erőszak nyomása alatt, talán megkísérelhetné a saját szabad akaratából.

Még pár nappal ezelőtt eszébe sem jutott volna, hogy komolyan fontolgassa azt az akciót, amit most eltervezett. E nevetségesen melodramatikus emberrablás, mely most, utólag úgy festett, mint egy harmadrendű tévéjáték, nagy hatással lehetett rá, mert valósággal átformálta az életszemléletét. Stormgren, aki eddig a konferenciaterem szóbeli csatározásaihoz volt hozzászokva, most először volt kitéve erőszakos fizikai behatásnak. A vírus már bejuthatott a vérkeringésébe; vagy az is lehet, hogy gyorsabban közelített a második gyermekkorához, mint gondolta.

Erősen ösztökélte a kíváncsiság is, meg az elszántság, hogy megtorolja a rajta elkövetett csínyt. Feketén— fehéren kiderült, hogy Karellen csaléteknek használta, és még ha minden oka megvolt is rá, Stormgren nem akart az első szóra megbocsátani neki.

Pierre Duval nem mutatott meglepetést, amikor Stormgren bejelentés nélkül besétált az irodájába. Régi barátok voltak, s ezért semmi szokatlan nem volt abban, hogy a főtitkár személyes látogatást tesz a Tudományhivatal vezetőjénél. Még Karellen sem találhatta volna furcsának, ha történetesen — ő vagy egyik beosztottja erre a pontra irányítja a megfigyelő műszerét.

A két férfi eleinte üzleti ügyekről társalgott, és politikai nézeteit cserélte ki, majd Stormgren, ha tétován is, de rátért a tárgyra. Az öreg francia hátradőlt a székében, úgy hallgatta látogatóját, s közben a szemöldöke milliméterről milliméterre húzódott mind magasabbra, míg végül szinte eltűnt az üstökében. Egyszer-kétszer mintha szólni akart volna, de aztán meggondolta magát.

Amikor Stormgren befejezte, a tudós idegesen pislantott körbe a szobában.

— Szerinted hallgatózik? — kérdezte.

— Nem hinném, hogy képes rá. Van neki valamije, amit nyomjelzőnek hív, és az én védelmemet szolgálja.

De az nem működik a föld alatt, többek között ezért is jöttem le a te föld alatti börtönödbe. Feltételezem, hogy el van látva mindenféle sugárvédelemmel, igaz? Karellen nem varázsló. Tudja, hogy hol vagyok, de ez minden.

— Remélem, igazad van. De ezzel együtt is nem gondolod, hogy baj lesz, ha rájön, miben mesterkedsz? Mert rájön, ezt te is tudod. — Ezt a kockázatot vállalom. Különben is, elég jól megértjük egymást.

A fizikus a ceruzáját babrálva percekig bámult a levegőbe.

— Nagyon érdekes probléma. Nekem tetszik — mondta végül, majd belebújt egy fiókba, és kivett belőle egy írómappát, de olyan óriásit, amilyet Stormgren még nem is látott. — Helyes — dünnyögte, s közben sebesen firkált valamit, ami egy saját célra szolgáló gyorsírásnak látszott. — Hadd lássam, tisztában vagyok-e minden ténnyel.

Amit csak tudsz, mesélj el mindent arról a szobáról, amelyben beszélgetni szoktatok. Ne hagyj ki egyetlen részletet sem, akármilyen lényegtelennek látszik is.

— Nincs sok mesélnivalóm. Fémből készült, nagyjából nyolc négyzetméteres, a magassága pedig négy méter körüli. A képernyő egy méter széles lehet, közvetlenül alatta egy íróasztal van, figyelj csak, lerajzolom, úgy gyorsabb. Stormgren pár vonással papírra vetette a jól ismert kis szobát, s a rajzot Duval elé tolta. Közben enyhe borzongással idézte fel azt a pillanatot, amikor ugyanezt tette valahol másutt. Arra gondolt, vajon mi történt a vak walesivel és társaival, és hogyan fogadták az ő hirtelen távozását.

A francia összevont szemöldökkel tanulmányozta a rajzot. — Ez minden, amit elmondhatsz nekem?

— Igen.

— És a világítás?! — horkant fel méltatlankodva Duval. — Teljes sötétségben szoktál ott ücsörögni? Hát a szellőzés, a fűtés…? Stormgren mosolyogva fogadta a jellegzetes kitörést.

— Fénylik az egész mennyezet, és amennyire meg tudom állapítani, a levegő a mikrofonrácson át áramlik be.

Hogy hogyan megy ki, azt nem tudom; talán időközónként megfordul az áramlás iránya, de nem figyeltem meg.

Fűtőtestnek nincs nyoma, de mindig normális a hőmérséklet a szobában.

— Ami, gondolom, annyit jelent, hogy a gőz meglátszik, de a lehelet nem.

Stormgren kényszeredetten elmosolyodott a szakállas vicc hallatán.

— Azt hiszem, mindent elmondtam neked — szögezte le. — Ami a gépet illeti, ami föl szokott vinni Karellen hajójához, a szoba, amelyben utazom, olyan jellegtelen, mint egy lift belseje. Ha nem volna benne heverő és asztal, akár az is lehetne.

Percekig csend volt, s ezalatt a fizikus aprólékos és miniatűr krikszkrakszaival telezsúfolta az írómappát.

Stormgren elnézte, s közben azon töprengett, vajon egy ilyen Duval-féle ember — akinek összehasonlíthatatlanul csillogóbb esze van, mint neki — miért nem hagyott nagyobb nyomot a tudomány világában. Eszébe jutott egy barátságtalan és talán pontatlan megjegyzés, amit az Egyesült Államok Külügyminisztériumában dolgozó egyik barátja tett egyszer: „A franciák közül kerülnek ki a világ legnagyszerűbb másodhegedűsei.” Duval az a fajta ember volt, aki igazolta ezt az állítást.

A fizikus elégedetten bólintott, majd előrehajolt, és ceruzájával Stormgrenre bökött.

— Miből gondolod, Rikki — kérdezte —, hogy Karellen képernyője valóban az, aminek látszik?

— Én ezt mindig magától értetődőnek tartottam, hiszen pontosan olyan, mint egy képernyő. Tulajdonképpen mi más lehetne még? — Amikor azt mondod, hogy képernyőnek látszik, arra gondolsz, hogy olyan, mint a mi képernyőink?

— Persze.

— Nekem már ez is gyanús. Biztos vagyok benne, hogy a főkormányzó saját berendezésében nem lehet semmi olyan kezdetleges eszköz, mint amilyen a képernyő, ők minden bizonnyal közvetlenül a térbe materializálják a képeket. De miért is bajlódna Karellen holmi tévérendszerrel? Mindig a legegyszerűbb megoldás a legtökéletesebb. Számodra nem tűnik sokkal valószínűbbnek, hogy a te „képernyőd” nem más, mint egy egyszerű, egy irányból átlátható üveglap?

Stormgren olyan dühös lett magára, hogy egy percig szólni sem tudott, csak gondolatban idézte fel a múltat.

Eddig még sohasem vonta kétségbe Karellen meséjét — pedig most, ha visszatekint a múltba, vajon mikor mondta neki a felügyelő, hogy tévéberendezést épített be. Csak ő tartotta ezt magától értetődőnek — lélektani fortély volt az egész, s ő tökéletesen lépre ment. Feltéve, persze, hogy Duval elmélete helytálló. De már megint következtetésekre ragadtatja magát, pedig még senki nem bizonyított semmit.

— Ha igazad van — mondta —, mást nem is kell tennem, mint betörni az üveget…

— Jaj, ti képzetlen laikusok! — sóhajtotta Duval. — Hát azt hiszed, olyan anyagból van, hogy csak úgy betörheted, még csak föl sem robban? És ha sikerülne is, azt képzeled, hogy Karellen ugyanazt a levegőt szívja, amit mi? Hát nem az volna jó mindkettőtöknek, ha ő egy klór atmoszférában érezné otthon magát?

Stormgren kissé bárgyúnak érezte magát; minderre persze gondolnia kellett volna.

— Hát akkor mit javasolsz? — kérdezte lankadó lelkesedéssel.

— Át kell gondolnom a dolgot. Először is ki kell derítenünk, hogy helyes-e az elméletem, és ha igen, közelebbről is meg kell ismerkednünk annak a képernyőnek az anyagával. Majd munkára fogom egy-két emberemet. Igaz is, gondolom, van nálad aktatáska, amikor meglátogatod a felügyelőt… Ez az, ami most is veled van?

— Igen.

— Elég nagy lesz. Nem szeretnénk fölhívni rá a figyelmet azzal, hogy kicseréljük, különösen ha Karellen már megszokta.

— Miért, mit kellene csinálnom szerinted? — kérdezte Stormgren. — Hordjak magamnál egy álcázott röntgenkészüléket?

A fizikus elvigyorodott.

— Még nem tudom, de majd kitalálunk valamit. Két héten belül értesítelek; hogy mi lesz az. — Kurtán fölkacagott. — Tudod, mire emlékeztet engem ez az egész?

— Tudom — vágta rá Stormgren. — Arra az időre, amikor a német megszállás alatt illegális rádióállomásokat építettél.

Duval csalódottnak látszott.

— Hát, lehet, hogy beszéltem már róla egyszer-kétszer az életben. De van itt még valami… — Mi az?

— Ha lebuksz, én nem tudtam róla, hogy mire kellett neked a készülék.

— Te mondod ezt, aki egykor annyit hőzöngtél, hogy a tudósok társadalmi felelősséggel tartoznak a találmányaikért? Nahát, Pierre, szégyellem magam helyetted!

Stormgren megkönnyebbült sóhajjal tette le a vastag kéziratköteget.

— Hála az égnek, legalább ez rendben van — mondta. — Különös érzés belegondolni, hogy ez a pár száz oldal tartalmazza az emberiség jövőjét. Világállam! Nem hittem volna, hogy még én is meglátom.

Becsúsztatta a dossziét az aktatáskájába, amelynek hátoldala tíz centiméternél nem volt messzebb a képernyő sötét négyszögétől. Ujjai félig öntudatlanul, idegesen indultak el újra meg újra a táska zárjai felé, pedig a találkozó végéig nem állt szándékában megnyomni a rejtett gombot. Volt rá esély, hogy becsúszik valami hiba; bár Duval megesküdött, hogy Karellen nem fog észrevenni semmit, de az ember sohasem tudhatta.

— Nos, említetted, hogy van valami híred a számomra — folytatta alig titkolt izgalommal. — Arról van szó, hogy…

— Igen — válaszolta Karellen. — Néhány órája értesültem egy bizonyos döntésről.

Ezt vajon hogy értette, tűnődött Stormgren. Arra nyilván nem volt a felügyelőnek lehetősége, hogy összeköttetést létesítsen távoli otthonával, amelyet ki tudja, hány fényév választ el jelenlegi bázishelyétől. Vagy talán van Ryberg elmélete az igaz, és csak egy hatalmas számítógéppel tanácskozott, amely mindenféle politikai megmozdulás következményét meg tudja jósolni?

— Nem hinném — folytatta Karellen —, hogy a Szabadság Liga és szövetségesei különösképpen elégedettek lesznek, de abban segíteni fog, hogy csökkenjen a feszültség. Ezt egyébként nem rögzítjük a hangszalagra.

Te gyakran mondtad nekem, Rikki, hogy az emberi faj hamar megszokna bennünket, függetlenül attól, hogy testileg mennyire különbözünk tőletek. Ez azt mutatja, hogy nincs benned elég képzelőerő. Talán igaz volna a te esetedben, de nem szabad elfelejtened, hogy minden józan mértéket figyelembe véve a világ túlnyomó része még ma is iskolázatlan. Az emberek tele vannak előítéletekkel és babonás hitekkel, amelyek kigyomlálása évtizedekbe is beletelhet.

El kell ismerned, hogy tudunk egyet-mást az emberi lélekről. Többé-kevésbé ki tudjuk számítani, mi történne, ha a jelen fejlettségi szinten álló világ előtt fölfednénk magunkat. Ma még előtted sem bocsátkozhatom bele a részletekbe, ezért nem tehetsz mást, a bizalom alapján kell elfogadnod az elemzésemet.

De egy dolgot határozottan megígérhetünk, ami többé-kevésbé megelégedésedre is szolgálhat. Ötven éven belül — mostantól számítva két nemzedék múlva — leszállunk a hajóinkból, s az emberiség végre megláthat bennünket olyannak, amilyenek vagyunk.

Stormgren egy ideig hallgatott, próbálta megemészteni a felügyelő szavait. Valaha nagy elégtételt jelentett volna számára Karellennek ez a bejelentése, de ma már keveset érzett ebből. Ami azt illeti, kissé zavarba hozta részleges sikere, s ettől egy pillanatra megingott az elszántsága. Idővel kiderülhet az igazság: hogy minden cselszövése fölösleges volt, sőt, talán botorság is; s ha mégis folytatja, csak ama önző meggondolásból tenné, hogy ötven év múlva ő már úgysem lesz életben.

Karellen észrevehette az elbizonytalanodását, mert így folytatta: — Sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam neked, de a közeljövő politikai nehézségeiért legalább már nem te leszel a felelős. Lehet, hogy azt hiszed, alaptalanok a félelmeink, de hidd el, voltak már meggyőző bizonyítékaink a más megoldások veszélyeiről.

Stormgren elakadó lélegzettel hajolt előre.

— Ezek szerint az ember már látott benneteket!

— Ezt nem mondtam! — vágta rá azonnal Karellen. — Nem a te világod az egyetlen, amelyikre felügyelünk.

Stormgren nem hagyta, hogy ilyen könnyen leszereljék.

— Számos legenda szerint a Földet a múltban már fölkeresték idegen fajok.

— Tudom; olvastam a Történelmi Kutatócsoport jelentését. Abban úgy szerepel a Föld, mint a Világegyetem útkereszteződése. — Talán előfordultak olyan látogatások, amelyekről ti nem tudtok — vitatkozott a még mindig reménykedő Stormgren. — Ámbár — tette hozzá — ez eléggé valószínűtlen, hiszen minden jel szerint évezredek óta figyeltek bennünket.

— Bizony, valószínűtlen — szögezte le Karellen, s a hangjában ezúttal nyoma sem volt a megszokott szolgálatkészségnek. Ez volt az a pillanat, amikor Stormgren döntött.

— Karellen — vágta ki hirtelen —, én megfogalmazom a bejelentést, és jóváhagyásra elküldöm hozzád. De jogot formálok rá, hogy továbbra is háborgathassalak, s minden alkalmat megragadhassak, hogy megtudjam a titkotokat.

— Ezzel tökéletesen tisztában vagyok — felelte kuncogva a felügyelő.

— És nem bánod?

— Csöppet sem… ámbár határvonalat kell húznom az atomfegyvereknél, a mérges gázoknál vagy bármi olyasminél, ami próbára teheti a barátságunkat. „Vajon megsejtett-e valamit, s ha igen, mit?” — töprengett Stormgren. Karellen évődése mögött felismerte a megértő szándékot, sőt — ki tudja? — talán a bátorítást is.

— Örömmel hallom — mondta, amilyen nyugodt hangon csak tudta. Fölállt, s közben levette a táskája fedelét.

A hüvelykujjával kitapogatta a reteszt. — Haladéktalanul megfogalmazom azt a bejelentést — ismételte —, és még ma fölküldöm telexen.

Mialatt beszélt, megnyomta a gombot — és tudta már, hogy alaptalan volt minden félelme. Karellen érzékszervei nem voltak kifinomultabbak, mint az emberéi. Nyilván nem vett észre semmit, hiszen a hangja nem változott semmit, amikor elbúcsúzott, és elmondta a kamra ajtaját kinyitó, ismerős kódszavakat.

Stormgren mégis úgy érezte magát, mint a tolvaj, aki az áruházi detektív orra előtt sétál ki az üzletből, és megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor a sima fal bezárult mögötte.

— Beismerem — mondta van Ryberg —, hogy akadtak nem túl épkézláb elméleteim. De mondja el, hogy erről mi a véleménye!

— Muszáj? — sóhajtotta Stormgren. Pieter mintha meg se hallotta volna.

— Ami azt illeti, nem is az én ötletem — mondta szerényen. Chesterton egyik történetéből loptam. Mi van akkor, ha a főkormányzók azt rejtegetik előlünk, hogy nincs semmi titkolnivalójuk?

— Ez kissé túl bonyolultan hangzik nekem — felelte Stormgren, de már kezdte érdekelni a dolog.

— A következőkre gondolok — folytatta nagy buzgalommal van Ryberg. — Szerintem ők fizikailag ugyanolyan emberi lények, mint mi vagyunk. Tisztában vannak vele, hogy mi csak olyan lényeket ismerünk el vezetőinknek, akikről azt képzeljük, hogy… nos, hogy idegenek és szuper-intelligensek. De — lévén az emberi faj az, ami — a maga fajtájabeli lények nem uralkodhatnak fölötte.

— Roppant eredeti, akárcsak az eddigi elméletei — mondta Stormgren. — Opus számokkal kellene ellátnia őket, hogy eligazodhassam köztük. Ez ellen azt tudom felhozni… — De ebben a pillanatban bevezették Alexander Wainwrightot.

Stormgren szerette volna tudni, mi jár a másik fejében. Jó lett volna tudni azt is, hogy Wainwrightnak volt-e valami köze az ő elrablóihoz. Nem tartotta valószínűnek, mert őszinte embernek tartotta Wainwrightot, és elhitte róla, hogy elutasítja az erőszakot. A mozgalmában részt vevő szélsőségesek elveszítették minden hitelüket, és hosszú időbe telik még, mire újra hall róluk a világ.

A Szabadság Liga vezére figyelmesen végighallgatta a felolvasott fogalmazványt. Stormgren remélte, hogy értékelni fogja ezt a gesztust, amely Karellen ötlete volt. A világ többi része majd csak tizenkét óra múlva értesül az unokáknak tett ígéretről.

— Ötven év — szólalt meg Wainwright elgondolkodva. — Elég hosszú várakozási idő.

— Az emberiségnek az, de nem Karellennek — jegyezte meg Stormgren. Csak most kezdett ráeszmélni, milyen szellemes megoldást találtak a főkormányzók. Megkapták azt a lélegzetvételnyi időt, mire hitük szerint szükségük volt, s egyben kihúzták a talajt a Szabadság Liga lába alól. Arra álmában sem gondolt, hogy a Liga majd leteszi a fegyvert, de a helyzete nyilván súlyosan meg fog gyengülni. Erre már Wainwright is rájöhetett.

— Ötven év elég rá, hogy a kár bekövetkezzék — mondta Wainwright keserűen. — Akik emlékezhetnének a függetlenségünkre, halottak lesznek, az emberiség addigra el fogja felejteni az örökségét.

Szavak… üres szavak, gondolta Stormgren. Ilyen szavakért harcoltak és haltak meg egykor az emberek, de többé nem fognak meghalni, sem harcolni nem fognak értük. És a világ meg fog könnyebbülni.

A távozó Wainwright után nézve Stormgren arra gondolt, hogy az elkövetkező években mennyi bajt fog még okozni a Szabadság Liga. De ez már az utódja baja lesz, tett pontot a gondolat végére.

Bizonyos dolgokat csak az idő orvosolhat. A gonosz embereket elpusztíthatják, de a félrevezetett jó emberekkel semmit sem lehet kezdeni.

— Itt a táskád — mondta Duval —, vadonatúj, jó állapotban.

— Köszönöm — válaszolta Stormgren, de azért alaposan megnézte a táskát. — És most talán végre elmesélhetnéd, mi volt ez az egész, s azt is, hogy mi lesz a következő lépésünk.

A fizikust mintha jobban érdekelték volna a saját gondolatai.

— Egyedül az nem fér a fejembe — morfondírozott —, hogy olyan könnyedén oldottuk meg a feladatot. Mert Karellen helyében én… — De nem voltál Karellen helyében. Térj a tárgyra, ember! Mit tudtunk meg feketén-fehéren?

— Ja, ezek az ingerlékeny, túlfeszített idegzetű nordikus emberfajták! — sóhajtotta Duval. — Hogy egészen pontos legyek, elkészítettünk egy kis teljesítményű radarberendezést. Nemcsak nagyon magas frekvenciájú rádióhullámokat használ fel, hanem távoli infravörös hullámokat is, tulajdonképpen minden olyan hullámot, amit meggyőződésünk szerint semmiféle lény nem láthat, bármilyen különös szeme legyen is.

— Hogy lehet erről meggyőződni? — kérdezte Stormgren, akit akarata ellenére izgatott ez a műszaki probléma.

— Hát… egészen biztosak nem lehetünk benne — ismerte el Duval kényszeredetten. — De hát Karellen normális fényviszonyok közepette fogad téged, nem? Vagyis a szeme többé-kevésbé olyan lehet, mint a miénk, már ami a színképtartományt illeti. A lényeg az, hogy működött. Bebizonyítottuk, hogy a mögött a képernyő mögött valóban egy tágas helyiség van. A képernyő körülbelül három centiméter vastag, mögötte pedig egy legalább tíz méter mélységű tér található. A szemközti falról semmiféle visszhangot nem tudtunk bemérni, de az általunk használt kis teljesítménnyel ezt aligha remélhettük volna. Ezt mindenesetre megszereztük.

Egy darab fotópapírt tolt elébe, melyen egyetlen hullámos vonal haladt, rajta egyetlen hurokkal, amely úgy festett, mint egy enyhe földrengés lenyomata.

— Látod ezt a kis hurkot?

— Látom. Mi az?

— Csupáncsak Karellen.

— Úristen! Biztos vagy benne?

— Elég biztos sejtésem van róla. Az ernyő túloldalán, körülbelül két méter távolságban ül vagy áll, vagy tudom is én, mit csinál. Ha egy kicsit jobb lett volna a felbontóképesség, akár még a méretét is kiszámíthattuk volna.

Stormgren vegyes érzelmekkel bámulta a nyom éppen hogy csak kivehető görbületét. Mindmostanáig nem volt bizonyíték arra, hogy Karellennek materiális teste is van. Még ez is csak közvetett bizonyítékként volt elfogadható, de kérdezés nélkül tudomásul vette.

— A másik feladatunk az volt — folytatta Duval —, hogy kiszámítsuk az ernyő közönséges fényáteresztő képességét. Szerintünk van róla egy ésszerű elképzelésünk, persze ha tíz tényezőből eggyel nem számoltunk, az még nem tragédia. Te mindenesetre tudod, hogy olyan üveg, amelyen csak egy irányban lehet átlátni, valójában nem létezik. Itt egyszerűen csak a fény elrendeződéséről van szó. Karellen egy elsötétített szobában ül, te pedig meg vagy világítva… ennyi az egész! — Duval nevetgélt magában egy sort, majd kivágta: — Nos, mi ezt fogjuk megváltoztatni!

Benyúlt az íróasztalába, pontosan olyan képpel, ahogy a bűvész szokott egy alomnyi fehér nyulat elővarázsolni, és kihúzott belőle egy túlméretezett elemlámpát. A lámpa vége kiszélesedett, s amikor bekapcsolta, az egész úgy nézett ki, mint egy öblös torkú puska.

— Nem olyan veszélyes, amilyennek látszik — vigyorgott Duval. — Nem kell mást csinálnod, mint a képernyőnek nyomni a végét, és meghúzni a ravaszt. Akkor egy tíz másodpercig tartó rendkívül nagy hatású sugarat bocsát ki; te ez idő alatt végigpásztázod a szobát, s alaposan megnézel mindent. A fény áthatol majd az ernyőn, és gyönyörűen megvilágítja a barátodat.

— Nem okoz kárt Karellenben?

— Nem, ha alacsonyra célzol, és úgy mozgatod fölfelé. Akkor lesz rá idő, hogy a szeme megszokja.

Feltételezem ugyanis, hogy hasonló reflexei vannak, mint nekünk, és nem az a célunk, hogy megvakítsuk.

Stormgren kétkedő arccal nézett a fegyverre, s a súlyát latolgatta a tenyerében. Az elmúlt hetekben sokat furdalta a lelkiismeret. Karellen mindig szeretettel közeledett hozzá, az ő nemritkán gyilkos őszintesége ellenére, és most, amikor együtt töltött idejük a végéhez közeledett, semmi olyant nem akart csinálni, ami megronthatta volna kettejük kapcsolatát. De a felügyelő megkapta a kellő figyelmeztetést; és Stormgren szentül meg volt győződve róla, hogy ha rajta múlott volna, Karellen már régen megmutatkozott volna előttük. Most tehát az ő érdekében is meg kell hozni a döntést amikor véget ér az utolsó találkozásuk, Stormgren bele fog nézni Karellen arcába.

Feltéve persze, hogy Karellennek van arca.

Az az idegesség, amit Stormgren először érzett, már régen elmúlt. Majdnem mindig Karellen beszélt, olykor még bonyolult körmondatokat is megengedve magának. Stormgren valaha ezt csodálta benne a legjobban, mert Karellen számtalan képessége közül ezt tartotta a legmeglepőbbnek. Ma már nem tartotta olyan bámulatosnak, mert tudta, hogy ez is a puszta értelem műve volt, mint a felügyelő legtöbb képessége, és nem igényelt semmiféle különös tehetséget.

Karellennek bőven jutott rá ideje, hogy irodalmi megfogalmazásra törekedjen, miközben gondolatait lelassította az emberi beszéd léptékére.

— Fölösleges, hogy akár te, akár az utódod különösképpen aggodalmaskodjatok a Szabadság Liga miatt, még ha felocsúdik is mostani levertségéből. A múlt hónapban nagyon csendes volt, és bár újra fel fog élénkülni, néhány évig még nem jelent veszélyt. A Liga valójában nagyon hasznos intézmény, tekintve, hogy mindig érdemes tisztában lenni azzal, hogy mit csinál az ellenség. Ha egyszer pénzügyi nehézségei támadnának, talán még szubvencionálnám is.

Stormgrennek gyakran okozott nehézséget, hogy eldöntse, mikor tréfál Karellen. Így aztán rezzenéstelen arccal hallgatta tovább a másikat.

— A Liga a nagyon közeli jövőben egy másik érvét is el fogja veszíteni. Volt abban egy jó adag kritika is, ha némiképp gyermekes is, hogy te az elmúlt években olyan különleges helyzetet foglaltál el. A hivatalba lépésem első napjaiban nagyon értékesnek tartottam, de most, hogy a világ elindult abba az irányba, amelyet kijelöltem a számára, ez a helyzet megszüntethető. A jövőben csakis közvetett módon fogok érintkezni a Földdel, és a főtitkári tisztség újra közelíthet az eredeti formájához.

Az elkövetkezendő ötven évben számtalan válság lesz, de el is múlnak mind. A jövő képe elég tiszta, s egy napon az összes nehézség feledésbe merül majd — még egy olyan faj számára is, amelyik olyan hosszú emlékezetű, mint ti vagytok.

Az utolsó szavakat olyan különös nyomatékkal ejtette ki, hogy Stormgren megdermedt ültében. Abban biztos volt, hogy Karellennek nincsenek véletlen elszólásai, s hogy még a meggondolatlanságai is többtizedes pontossággal ki vannak számítva előre. De kérdésekre nem volt idő — nyilván amúgy sem kapott volna rájuk választ —, a felügyelő újra témát változtatott.

— Sokszor kérdezősködtél a hosszú távú terveinkről — mondta. A Világállam megalapozása természetesen csak az első lépés. Te még látni fogod a megvalósulását, de a változás oly észrevehetetlen lesz, hogy csak kevesen figyelnek majd fel a bekövetkezésére. Egy lassú konszolidációs időszak következik ezután, amely alatt a fajod felkészül ránk. Ezután jön csak el az a nap, amit megígértünk. Sajnálom, hogy te már nem leszel ott.

Stormgren szeme nyitva volt, de a tekintete messze a képernyő sötét válaszfalán túlra szegeződött.

Belebámult a jövőbe, elképzelte a napot, amit ő már nem fog látni, azt a napot, amelyen a főkormányzók óriáshajói végre leszállnak a Földre, s megnyílnak a várakozó világ előtt.

— Azon a napon — folytatta Karellen — az emberiség át fogja élni azt, amit csak egyfajta pszichológiai diszkontinuitásnak nevezhetnénk. De ez nem jár együtt semmiféle maradandó károsodással; ama kor emberei teherbíróbbak lesznek a nagyapák nemzedékénél. Mi részesei leszünk az ő életüknek is, s ha meglátnak bennünket, számukra már nem leszünk olyan… különösek, mint számotokra lennénk.

Stormgren még sohasem találta Karellent ilyen elmélkedő hangulatban, de ez nem lepte meg. Nem hitte, hogy néhány vonásnál valaha is többet ismert volna meg a felügyelő személyiségéből; az igazi Karellen ismeretlen, s talán megismerhetetlen volt az emberi lények számára. Stormgrent ismét elfogta az érzés, hogy a felügyelőt valójában másvalami érdekli, s hogy éppoly könnyedén, mondhatni, mellékesen irányítja a Földet, mint amikor egy háromdimenziós sakkmester dámajátékot játszik.

— És azután? — kérdezte halkan.

— Akkor végre hozzáfoghatunk az igazi munkánkhoz.

— Gyakran töprengtem rajta, vajon mi lehet az. Hogy rendbe rakjátok a világunkat, és megneveljétek az emberi fajt, az csak eszköz lehet — de bizonyára van valami célotok is. Hogy egyszer még kijussunk az űrbe, és meglássuk a ti világegyetemeteket, és talán segítsünk nektek a céljaitok elérésében?

— Így is felfoghatod — válaszolta Karellen, s a hangjából most félreérthetetlenül kicsendült valami megmagyarázhatatlan szomorúság, ami furcsa módon felzaklatta Stormgrent.

— És ha végül mégsem sikerül az emberkísérletetek? Mi magunk is jártunk már így, amikor primitív emberfajtákkal végeztünk kísérleteket. Gondolom, olykor ti is el szoktatok bukni, igaz?

— Igaz — felelte Karellen olyan halkan, hogy Stormgren alig hallotta. — Mi is el szoktunk bukni.

— És olyankor mit csináltok?

— Várunk… aztán újra megpróbáljuk.

Ezután egy körülbelül öt másodperces szünet következett. Amikor Karellen újra megszólalt, olyan váratlan volt, amit mondott, hogy Stormgren először föl sem fogta.

— Isten veled, Rikki!

Karellen túljárt az eszén — lehet, hogy már el is késett. De Stormgren bénultsága csak egy percig tartott, aztán egy villámgyors, jól begyakorlott mozdulattal lekapta a lángpuskát, és belevágott vele az üvegbe.

A fenyők majdnem a tó partjáig lehúzódtak, csak egy pár méteres füves sávot hagytak szabadon a part mentén. Esténként, ha elég meleg volt, kilencven éve ellenére Stormgren végigsétált rajta egészen a kikötőhelyig, ahol elnézte, hogyan tűnik el a napfény a víztükörről, majd — még mielőtt az erdőből kiszabadult volna a hűvös esti szél — visszatért a házba. Sok örömét lelte ebben az egyszerű szertartásban, s addig nem akart felhagyni vele, amíg megvolt hozzá az ereje.

Nyugat felől közeledett valami a tó fölött; alacsonyan repült, és sebesen. Errefelé nemigen jártak repülők, eltekintve a transzpoláris járatoktól, melyek éjjel-nappal óránként húztak el a feje fölött. De soha semmi más nem mutatta a jelenlétüket, mint néha egy-egy páracsík a magasban, a sztratoszféra kékjében. De ez egy kis helikopter volt, amely szemmel látható elszántsággal közeledett feléje. Stormgren körülnézett a parton, s látta, hogy nincs hová menekülnie. Akkor megvonta a vállát, és leült a móló végében lévő fapadra.

Meglepte a riporter hódolatteljes viselkedése. Kis híján elfelejtette már, hogy ő nemcsak egy koros államférfi, hanem a saját hazáján kívül mindenütt szinte mitikus alakként tisztelik.

— Stormgren úr — kezdte a betolakodó —, nagyon sajnálom, hogy megzavartam, de nem tudom, kíván-e megjegyzést fűzni ahhoz, amit újabban hallottunk a főkormányzókról.

Stormgren könnyedén összevonta a szemöldökét. Oly sok év után még ma is Karellennek adott igazat, akinek egyáltalán nem tetszett ez a szó. — Nem hinném — mondta —, hogy sok mindent tehetnék ahhoz, amit másutt már leírtak.

A riporter feszült kíváncsisággal fürkészte az arcát.

— Azt hittem, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Nemrégiben egy meglehetősen különös történet jutott a tudomásunkra. Arról szól, hogy csaknem harminc évvel ezelőtt a Tudományhivatal egyik szakembere egy roppant érdekes műszert készített az ön számára. Kíváncsiak voltunk, tud-e erről mesélni nekünk valamit.

Stormgren hallgatott egy ideig; gondolatai visszaszálltak a múltba. Nem lepte meg, hogy a titokra fény derült — tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy ilyen sokáig titok maradt.

Fölállt, megindult visszafelé a mólón, a riporter pedig néhány lépéssel lemaradva követte.

— A történetben van némi igazság — kezdte. — Amikor utoljára jártam Karellen hajóján, magammal vittem egy készüléket, abban a reményben, hogy általa megláthatom a felügyelőt. Elég ostoba cselekedet volt, de hát…

nos, akkoriban még csak hatvanéves voltam.

Ezen egy kicsit elnevetgélt magában, aztán folytatta: — Az egész mese nem ér annyit, amekkora utat megtett érte. Tudja, nem sikerült a terv.

— Nem látott semmit?

— Nem bizony, semmit a világon. Attól tartok, még várniuk kell, de hát végtére is már csak húsz év van hátra!

Húsz év van hátra. Igen, Karellennek igaza volt. A világ addigra készen fog állni, ahogy nem állt még készen harminc évvel ezelőtt, amikor ugyanezt hazudta Duvalnak.

Karellen megbízott benne, és Stormgren nem élt vissza a bizalmával. Mérget mert volna venni rá, hogy a Felügyelő kezdettől fogva tudott a tervéről, és előre látta mindazt, amit ő az utolsó pillanatban cselekedett.

Mi másért lett volna üres az a hatalmas szék, amelyre ráesett a fénykör! Ő akkor rögtön meglendítette a fénykévét, nehogy túl késő legyen. Az embernél kétszerte nagyobb fémajtó épp akkor csukódott be, amikor megpillantotta — gyorsan csukódott be, de azért mégsem elég gyorsan…

Igen, Karellen megbízott benne — nem kívánta tőle, hogy úgy induljon neki élete hosszú alkonyának, hogy szüntelenül gyötörje a titok, amit nem tudott megoldani. Karellen nem mert szembeszállni a nálánál nagyobb, ismeretlen erőkkel (vajon ők is ugyanahhoz a fajtához tartoztak?), de amit lehetett, mindent megtett. Ha engedetlen volt is, nem tudták rábizonyítani. Cáfolhatatlan tanújelét adta vele, hogy szereti őt, ezzel Stormgren tisztában volt. Meglehet, olyasféle szeretet volt ez, amit az ember érez egy odaadó, okos kutya iránt, de ettől még nem volt kevésbé őszinte, és Stormgren életében nem sok dolog volt, ami nagyobb kielégülést nyújtott ennél.

„Mi is el szoktunk bukni.”

Igen, Karellen, így igaz; és éppen te voltál az, aki elbukott, még mielőtt felvirradt volna az emberiség történelmének a napja. Igazi nagy bukásnak kellett lennie, gondolta Stormgren, mert hiszen a visszhangja végighullámzott minden koron, kimutatható minden emberfajta gyermekkorában. Vajon elég lesz ötven év, hogy elhomályosítsd a világ összes mítoszának és legendájának a hatalmát?

Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy második bukás nem lesz. Mire a két faj újra találkozik, a főkormányzók élvezni fogják az emberiség bizalmát és barátságát, s ezt még a felismerés okozta megrázkódtatás sem teheti tönkre. Együtt lépnek be a jövőbe, s a múltat elsötétítő ismeretlen tragédia örökre eltűnik majd a történelem előtti idők sötét folyosóin.

Stormgren pedig reménykedett, hogy ha Karellen egyszer majd megint szabadon jöhet-mehet a Földön, egy napon felkeresi ezeket az északi erdőket is, és megáll annak az embernek a sírja mellett, akit először nevezhetett a barátjának.