Terry Pratchett A mágia színe

A MÁGIA SZÍNE

Prológus

Egy messzi-messzi és meglehetősen használt dimenzióhalmazban, valahol egy asztrális létsíkon, az Üveghegyen is túl a gomolygó csillagködök megremegnek, szétnyílnak…

És feltűnik…

Nagy A’Tuin, a teknőc közeledik, lassan úszik a csillagközi áramlatok között, hidrogénzúzmara rakódott roppant végtagjaira, gigászi és ősi teknőjén meteoritok ütötte lyukak tátongnak. Óceánnyi szemeit, melyeket csipa és az űr pora fátyoloz, határozottan a Célra szögezi.

Városoknál is hatalmasabb agyában földrajzi lassúsággal keringenek a gondolatok, ahogy a cipelt súlyon töpreng.

A súly nagy részét persze Berilia, Tubul, Nagy T’Phon és Jerakeen, a négy óriás elefánt viseli. Az ő széles, csillagfény barnította hátukon nyugszik a hatalmas Korongvilág, melynek pereméről körös-körül vízesések zuhognak alá, míg odafent a Mennyek babakék kupolája feszül.

Az asztropszichológusok mindezidáig képtelenek voltak eldönteni, az elefántok mire gondolhatnak.

A Hatalmas Teknőc csupán hipotézis volt egészen addig a napig, amíg a parányi és titkolózó Krull királyság (melynek határ menti hegyei a Peremcsobaj fölé nyúlnak) épített egy portáldarut a legeslegkiállóbb szirt csúcsára, és leeresztett néhány kutatót a Korongszegély alá egy kvarckristály ablakú bronzkabinban, hogy keresztülkukkantsanak a ködfüggönyön.

A hajdani asztrozoológusok, akiket a több mérföldes kötélen rabszolgák serege húzott fel végül, számos információval gazdagították a tudományt A’Tuin és elefántjai alakjával és természetével kapcsolatban, de nem oldották meg az univerzum természetével és mibenlétével kapcsolatos problémák mindegyikét.

Még azt sem tudták megmondani, milyen nemű A’Tuin. Ezt a létfontosságú kérdést, jelentették ki az asztrozoológusok egyre növekvő fensőbbséggel. mindaddig lehetetlen megválaszolni, míg nem építenek egy sokkalta nagyobb darut és egy űrjáró kabint. Addig viszont csak spekulálni tudnak az új világképről.

Felvetődött például egy olyan teória, hogy A’Tuin a Semmiből jött, és egyenletes tempóban, változatlan sebességgel tart a Semmi felé, mindörökké. Ez az elmélet kivételes népszerűségre tett szert a tudósok körében.

A vallásos meggyőződésűek ennek egy változatában hittek, miszerint A’Tuin a Szülőhelytől a Párzási Hely felé igyekszik, akár minden más égitest, melyeket nyilvánvalóan szintén hatalmas teknőcök cipelnek. Amikor a jelzett helyre megérkeznek, kurtán és szenvedélyesen párzanak ezen első és egyetlen alkalommal, heves frigyükből pedig újabb teknőcök születnek, melyek új világokat cipelnek majd hátukon. Ezt hívták Ősrobbanás elméletnek.

Így eshetett, hogy egy ifjú kozmoteknőcológus az Egyenletes Léptek frakcióból — aki egy új teleszkópot tesztelt abban a reményben, hogy idővel precízen meghatározhatja Nagy A’Tuin jobb szemének fényvisszaverő képességét — volt az első kívül álló ezen az eseménydús estén, aki megpillantotta a felszálló füstöt, mely e világ legősibb városa fölött kanyargott tengelyiránt az égnek.

Később azonban úgy belemélyedt tanulmányaiba, hogy teljesen el is feledkezett a látottakról. Mindazonáltal akkor is ő volt az első.

Akadtak azonban mások is…

A mágia színe

Tűz tombolt Ankh-Morpork kettéágazó városában. Ahol a lángok a Varázslók Negyedét nyaldosták, kékeszölden égtek, s köztük különös szikrák pattogtak, a nyolcadik szín, az oktarin árnyalatában; ahol a tűz megtalálta az utat a zsírtárolókhoz és az olajos hordókhoz végig a Kereskedők Utcáján, hatalmas lángszökőkutak törtek az égre, és vad robbanások hallatszottak; a parfűmkeverők utcájában édeskés illatok terjengtek; ahol a lángok belekaptak a ritka szárított gyógynövényekbe a drogmesterek raktáraiban, az emberek megháborodtak, és hangos párbeszédeket folytattak Istennel.

Mostanra egész alsó Morpork lángokban állt. Ankh gazdag és tehetős polgárai a folyó túlpartján azonnal bátor helytállással reagáltak a helyzetre: buzgón lerombolták a hidakat. A morporki dokkokban veszteglő, gabonával, gyapottal, faáruval megrakott, kátránnyal vastagon megkent bordázatú hajók azonban már vígan lángoltak, horgonykötelük szénné égett, s az apály mind lejjebb ragadta őket az Ankh-folyón. Part menti palotákat, lugasokat gyújtottak fel, miközben fuldokló szentjánosbogarakként sodródtak a tenger felé. Ráadásul — biztos, ami biztos — a szikrákba belekapott a szél, és eljuttatta azokat a legeldugottabb kertekbe, legtávolabbi szérűkbe is.

E derűs lángolás füstje sok mérföldnyi magasságba emelkedett, szélformázta fekete oszlopként, melyet a teljes Korongvilágból látni lehetett.

Az alig néhány mérföldnyire lévő hűvös, sötét hegycsúcsról, ahonnan két alak figyelte szemmel látható érdeklődéssel, mindenesetre meglehetősen látványosnak tűnt az egész.

A páros magasabbik tagja egy csirkecombot rágcsált. Közben a kardjára támaszkodott, mely alig-alig lehetett rövidebb egy átlagos termetű embernél. Ha nem lengte volna körül éber intelligencia, holmi tengelyföldi barbárnak vélte volna az ember.

Társa jóval alacsonyabb volt, és tetőtől talpig barna köpönyegbe burkolózott. Később, ha alkalma nyílik mozogni, láthatjuk majd, hogy olyan könnyedén lépked, akár egy macska.

Az elmúlt húsz percben egy szót sem szóltak, eltekintve attól a kurta, lezáratlan vitától, melyet arról folytattak, hogy vajon az előbb látott rendkívül színpompás tűzijátékot az olajbolt, avagy Kerible bűbájos varázsboltjának felrobbanása idézte-e elő. Egy rézgarasba fogadtak.

A nagy ember végzett a csont rágcsálásával, a fűbe hajította, és szomorkásan elmosolyodott.

— Odavannak azok a kicsiny sikátorok — mondta. — Szerettem őket.

— Meg az összes kincseskamra — tette hozzá a kis ember. Aztán töprengve nézett maga elé. Mit gondolsz, éghetők a drágakövek? Aszongyák, a szénhez hasonlók.

— Az a sok-sok arany mind megolvad, és lefolyik a kanálisokba — mondta a magas, mit sem törődve társa szavaival. — És az a rengeteg bor felforr a hordókban.

— Úgyis tele volt patkányokkal.

— Az biztos!

— Egyébként sem valami egészséges hely nyár közepén…

— Aha. Bár az ember nem tehet róla, mégis érez egy… hát, egy pillanatnyi…

Elmerengett, aztán felragyogott a képe.

— Viszont tartoztunk a vén Fredornak a Piros Piócában kilenc ezüsttel — jegyezte meg. A kis ember bólogatott.

Hallgattak egy darabig, miközben egy újabb robbanássorozat vörös csíkot vont a világ legnagyobb városának eleddig sötét részén. Aztán a nagy ember megmoccant.

— Menyét…

— Igen?

— Vajon ki csinálta?

A Menyét néven ismert, apró termetű kardforgató nem felelt. Az utat figyelte a vörös megvilágításban. Kevesen jártak ezen az úton, mivel a Deosil Kapu az elsők között volt, amelyek porig égve összeomlottak.

Most mégis ketten közeledtek rajta. Menyét szeme, mely félhomályban volt a legélesebb, két lovast meg valamiféle málhás állatot tudott megkülönböztetni. Minden bizonnyal egy gazdag kereskedő menekül annyi vagyonával, amennyit csak remegő kezekkel össze tudott szedni. Menyét közölte e meglátását társával, és a langaléta felsóhajtott.

— Nehéz kenyér az útonállóélet — vélte a barbár —, de mint mondád, kemény idők járnak, és ma este úgysem vár ránk puha ágy.

Felragadta pallosát, és ahogy az elöl haladó lovas odaért, feltartott kézzel kilépett elé az útra. Arcán jól begyakorolt vigyor terült szét, mely egyaránt szolgált megnyugtatásra és fenyegetésre.

— Már megbocsásson, uram… — kezdte.

A lovas megrántotta a kantárt, és hátravetette a csuklyáját. A nagy ember egy égési sebektől eltorzult arcot és itt-ott megpörkölődött szakállat pillantott meg. Az utazónak még a szemöldöke is leégett.

— Húzz a búsba! — förmedt a magasra. — Te Tengelyföldi[1] Bravd vagy, ugye?

Bravd rádöbbent, hogy elcseszte a nyitójelenetet.

— Nem lépnél félre? — érdeklődött a lovas. — Ugye, megérted, hogy most nincs időm rád? — Körülnézett, és hozzátette: — Ez vonatkozik arra az árnyékimádó, bolhazsák társadra is, bárhol lapuljon éppen.

Menyét kilépett a ló mellé, és felbámult a zilált egyénre.

— Jé, ez itt Széltoló, a varázsló — örvendezett, miközben a varázsló iménti megjegyzését elraktározta emlékezetében egy későbbi bosszú alkalmára. — Rögtön felismertem a hangját.

Bravd nagyot köpött, és hüvelybe dugta kardját. Varázslókba belekötni nem túl kifizetődő, mivel ritkán hordanak magukkal említésre méltó kincset.

— Elég magas lóról beszél ahhoz képest, hogy csak egy útszéli varázsló — motyogta.

— Szó sincs róla — mondta a varázstudó ernyedten. — Úgy be vagyok tojva tőled, hogy a gerincem kocsonyává vált, csak hát jelen pillanatban rémület-túladagolásban szenvedek. Szóval, ha majd azon túlleszek, akkor lesz elég időm illendően megijedni tőletek.

Menyét az égő város felé mutatott.

— Keresztülmentél azon a poklon?

A varázsló megdörzsölte szemét bőrét vesztett, vöröslő kezével.

— Ott voltam, amikor kezdődött. Látjátok azt a fickót? Ott hátul. — Visszafelé mutatott az útra, melyen egyre közeledett az útitársa, aki mellesleg igen furcsa stílusban lovagolt, mivel szinte másodpercenként kizuhant a nyeregből.

— Mi van vele? — kérdezte Menyét.

— Ő tette — mondta Széltoló egyszerűen.

Bravd és Menyét a közeledő egyén felé fordultak, aki fél lábon ugrált lova mellett: másik lába a kengyelbe akadt.

— Ő… gyújtogatott? — kérdezte Bravd, amikor végre képes volt megszólalni.

— Nem. Vagyis nem egészen. Inkább mondjuk úgy, hogy ha a teljes káosz és őrület villámlás lenne, akkor ő az a személy, aki kiáll egy hegycsúcsra nedves rézpáncélban, azt kiabálva: Minden isten rohadék. Akad netán valami harapnivalótok?

— Kaphatsz egy kis csirkét — jegyezte meg Menyét. — Cserébe a sztoriért.

— Hogy hívják az ipsét? — kérdezte Bravd, aki megpróbált úgy tenni, mintha képes lenne követni a beszélgetést.

— Kétvirág.

— Kétvirág? — csodálkozott Bravd. — Micsoda fura név!

Széltoló leszállt a lováról.

— Nektek fogalmatok sincs arról, mi történt. Valami csirkét emlegettetek?…

— Fűszeresen — felelte Menyét. A varázsló felnyögött.

— Jut eszembe — tette hozzá Menyét, és csettintett az ujjaival —, hallottunk egy eszméletlen nagy robbanást úgy fél órával ezelőtt…

— Az olajraktár volt — közölte Széltoló, és arca megrándult a tűzeső emlékétől.

Menyét megfordult, és várakozóan a társára vigyorgott, aki erre felmordult, és odaadott neki egy rézgarast az erszényéből. Aztán elfúló sikoly hallatszott az út felől, mely hirtelen félbeszakadt. Széltoló fel sem pillantott, a csirke teljesen lefoglalta.

— Az egyik dolog, amit képtelen megtanulni, a lovaglás — mondta. Aztán hirtelen megmerevedett, mintha egy hirtelen emlékkép fejbe vágta volna egy homokzsákkal. Rémülten felüvöltött, és bevetette magát a félhomályba. Amikor visszatért, vállán cipelte a Kétvirág nevű, egészen elernyedt fickót. Az illető apró volt és vézna, fura göncöket viselt, például térdnadrágot meg egy olyan inget, melyben a vad és egymást ütő színek olyan kavalkádja látszott, amely még e félhomályban is bántotta Menyét érzékeny szemét.

— Úgy tűnik, nem tört csontja — sóhajtott Széltoló megkönnyebbülten. Erősen zihált. Bravd Menyétre hunyorított, és közelebb lépett, hogy szemügyre vegye azt a valamit, amit messzebbről málhás állatnak néztek.

— Jobb, ha máris leteszel róla — mondta a varázsló anélkül, hogy felpillantott volna a vizsgálódásból. — Higgy nekem, erős hatalom védi.

— Mágia? — kérdezte Menyét, és gyorsan lekuporodott.

— Ne-e-em. Vagyis valami olyasféle. Nem a szokványos fajta. Úgy értem, képes rézzé változtatni az aranyat, de úgy, hogy közben arany maradjon, képes gazdaggá tenni az embereket azáltal, hogy elpusztítja a vagyonukat, képes elérni, hogy a gyenge félelem nélkül járjon a tolvajok között, átjut a legerősebb ajtókon is, és megdézsmálja a legvédettebb kincseket. Rajtam jelenleg is hatalma van… ezért kell követnem ezt az őrültet akarva akaratlan, és védeni őt a bajoktól. Erősebb ez nálad, Bravd! És azt hiszem, még nálad is ravaszabb, Menyét.

— Hogy hívják ezt a hatalmas mágiát?

Széltoló vállat vont.

— A mi nyelvünkön úgy hívják, hogy ők-ón-gnómja. Van egy kis borotok?

— Tudnod kell, hogy nem vagyok minden lelemény híján akkor sem, ha mágiáról van szó — jegyezte meg Menyét. — Tavaly például… e jelenlévő barátom segedelmével… megfosztottam Ymitury közismerten nagy hatalmú arkmágusát a botjától, holdkövekkel kirakott övétől és az életétől, megközelítőleg ebben a sorrendben. Nem félek ettől a ők-ón-gnómjától, amit említettél. Ámbátor — tette hozzá —, felkeltetted az érdeklődésemet. Nem körvonalaznád pontosabban, hogy miféle?

Bravd az úton közeledő alakra pillantott. Most már közelebb ért, és tisztán kirajzolódott a hajnal előtti fényben. Úgy nézett ki, mint egy közönséges…

— Egy lábakon járó láda? — képedt el.

— Ha kívánjátok, elmondok mindent — közölte Széltoló. Már amennyiben kapok egy kis bort.

A völgy felől robajlás és sziszegés hallatszott. Valaki, aki jobban észnél volt, mint a többiek, megparancsolta, hogy zárják le a nagy gát zsilipjét ott, ahol az Ankh kizúdul az ikervárosból. Hogy megakadályozták a hömpölygésben, a folyó kilépett a medréből, és elöntötte a tűz marcangolta utcákat. A lángoló kontinensek hamarosan szigetek sokaságává váltak, melyek egyre kisebbek lettek, ahogy a fekete ár emelkedett. A füstölgő város fölé hatalmas gőzfelhő emelkedett, amely elhomályosította a csillagokat. Menyét úgy vélte, olyan, akár valami sötét tapló vagy gomba.


A büszke Ankh és a kárhozatos Morpork ikervárosa, amelynek a téridő bármelyik városa csupán tükröződése, számos ostrommal dacolt hosszú és mozgalmas történelme folyamán, és minden dúlás után ismét virágzásnak indult. Így hát a tűz és az azt követő árvíz, ami elpusztított mindent, amivel a tűz nem bírt — rendkívül kellemetlen járvánnyal növelve egyúttal a túlélők gondjait — nem tett pontot a város sorsának végére. Inkább csak izzó írásjel, szénszerű vessző, vagy szalamandra-pontosvessző volt egy folytatásos históriában.

Néhány nappal ezen események előtt egy hajó érkezett Ankhba a hajnali dagállyal, és a többi között horgonyt vetett Morpork rakpartjainak és dokkjainak szövevényében. Rakománya rózsaszínű gyöngyökből, tejdióból, horzsakőből, Ankh Patríciusának szánt hivatalos levelekből és egy emberből állt.

Ez az ember volt az, aki tüstént magára vonta Vak Hugó figyelmét, azét a koldusét, aki épp ekkor kezdte meg délelőtti műszakját a Gyöngy Dokknál. Belekönyökölt Csonka Wa bordái közé, és szótlanul az érkezőre mutatott.

Az idegen most a rakparton állt, és néhány erőlködő matrózt nézett, akik egy hatalmas, bronzveretes ládát cipeltek le a pallón. Egy másik férfi, szemlátomást a kapitány, ott állt mellette. Vak Hugó idegszálai (melyek azonnal reszketni kezdtek, ha ötven lépés távolságban tisztátlan arany közelségét érezte) most valósággal szirénáztak az agyában — mert a tengerészt a küszöbön álló meggazdagodás reménye lengte körül.

És bizony, amikor a ládát lerakták az utcakövekre, az idegen az erszényébe nyúlt, és aranypénz csillant. Nem is egy. Arany! Vak Hugó teste rezgett, mint a mogyorófa-vessző víz jelenlétében, és a koldus füttyentett gondolatban. Aztán ismét belekönyökölt Wába, és elzavarta a legközelebbi sikátoron át a város központjába.

Amikor a kapitány visszasietett a hajójára, magára hagyta a jövevényt, aki kissé zavartan nézelődött a rakparton. Vak Hugó felkapta koldustálját, és arcán hízelkedő vigyorral megindult kiszemelt célja felé. Ennek láttán az idegen azonnal kotorászni kezdett az erszényében.

— Jó napot, jó uram — kezdte Vak Hugó, majd felpillantott, és döbbenten látta, hogy a jövevény arcából négy szem mered rá. Megfordult, és futásnak eredt.

— ! — mondta az idegen, és elkapta a karját. Hugó ráébredt, hogy a hajókorláton könyöklő matrózok fennhangon kiröhögik. Ugyanakkor erre szakosodott érzékei a pénz minden mást elsöprő benyomását érzékelték. Megdermedt. Az idegen elengedte, és sietve belelapozott egy kicsi, fekete könyvecskébe, amit az övéből húzott elő. Aztán megszólalt:

— Helló!

— Mi van? — motyogta Hugó. Az idegen értetlenül meredt rá.

— Helló? — ismételte az idegen a szükségesnél hangosabban, és olyan gondosan, hogy Hugó hallhatta, amint minden egyes magánhangzó a helyén cseng.

— Helló neked is! — vágott vissza Hugó. Az idegen szélesen elmosolyodott, és ismét kotorászni kezdett az erszényében. Ez alkalommal a keze egy hatalmas aranypénzzel bukkant elő. Méretére nézve valamivel nagyobb lehetett, mint egy nyolcezer talléros ankhi korona, és bár a mintázata ismeretlen volt, Hugó agyában minden nyelvnél érthetőbben beszélt. A jelenlegi tulajdonosom, csilingelt a fejében a pénz, segítségre és gyámolításra szorul; miért ne adnád meg neki, és akkor te meg én együtt elmehetünk valahova, és kirúghatunk a hámból.

A koldus valamivel oldottabbá vált, és ettől az idegen is kezdte jobban érezni magát. Ismét belekukkantott a kicsiny könyvbe.

— Legyen szíves elkísérni engem egy szállodába, tavernába, fogadóba, menedékházba, karavánszerájba — olvasta.

— Micsoda? Ennyi helyre? — lepődött meg Hugó.

— ? — értetlenkedett az idegen.

Hugó csak most vette észre, hogy halaskofák, gyöngyhalászok és szabadfoglalkozású szájtátók figyelik őket érdeklődve.

— Ide figyelj — ajánlotta —, tudok a közelben egy jó kocsmát, az elég lesz? — Megborzongott arra a gondolatra, hogy a nagy aranypénz mindörökre eltűnik az életéből. Legalább ezt az egyet megtartja, még ha Ymor rá is teszi a kezét a többire! És a hatalmas láda, ami a jövevény teljes poggyászát képezi, szintén úgy fest, mintha arannyal lenne tele…

A négyszemű férfi a könyvébe lesett.

— Szeretném, ha megmutatná, merre van egy hotel, egy pihenőhely, egy kocsma, egy…

— Igen, jól van. Akkor hát, gyere! — mondta Hugó sietve. Felkapta az egyik csomagot, és gyorsan megindult. Az idegen egy pillanatnyi habozás után lépkedni kezdett utána.

Egy merőben új gondolat zakatolt át Hugó elméjén. Hogy az idegent ilyen könnyen a Törött Dobba juttatja, az nagy mázli, semmi kétség, és Ymor bőkezűen megjutalmazza majd érte. Ám új ismerősének minden jámborsága ellenére van benne valami, amitől ő kényelmetlenül érzi magát — ha az élete múlik rajta, se tudja megmondani, mi is az. Nem a dupla szempár zavarja, pedig az is elég szokatlan. Valami más. Hátrapillantott.

A kicsi ember az utca közepén poroszkált, és érdeklődve nézelődött.

Azonban Hugó látott valami mást is, amitől majdnem az eszét vesztette.

A masszív faláda, mely nemrég még a rakpart kövezetén nyugodott, most enyhén imbolygó járással lépdelt gazdája nyomában. Lassan, nehogy a hirtelen mozdulatra elveszítse uralmát rogyadozó lába fölött, Hugó kissé lehajolt, hogy belásson a láda alá.

Rengeteg apró lábacskát látott.

Hugó rendkívül kimérten megfordult, és nagyon óvatosan vánszorogni kezdett a Törött Dob felé.


— Furcsa — jegyezte meg Ymor.

— És volt egy bazi nagy faládája — tette hozzá Csonka Wa.

— Valami kereskedő lehet, netán kém — vélte Ymor.

Letépett egy húsdarabkát a kezében tartott cubákból, és feldobta a levegőbe. Az még el sem érte a holtpontját, amikor egy sötét alak vált ki a szoba sarkának homályából, és lecsapott rá, elkapva a cafatot, mielőtt visszahullott volna.

— Kereskedő vagy kém — ismételte meg Ymor. — Bár lenne inkább kém! Egy kém dupla hasznot hoz, mivel mindig jó pénzt fizetnek érte, amikor föladjuk. Mit gondolsz, Withel?

Ymorral szemközt Ankh-Morpork második leghírhedettebb tolvaja félig lehunyta egyetlen szemét, és vállat vont.

— Utána érdeklődtem a hajónak — mondta. — Szabad kereskedő. Alkalmanként eljut a Barna-szigetekig. Ott csak vademberek élnek. Azt se tudják, mi az, hogy kém, a kereskedőket pedig szerintem megeszik.

— Pedig olyan kereskedő kinézetű — szólt közbe Wa. — Csak éppen nem kövér.

Szárnycsattogás hallatszott az ablaknál. Ymor kiemelte hatalmas testét a karosszékből, keresztülsietett a szobán, és egy jókora hollóval tért vissza. Miután lecsatolta az üzenetkapszulát a madár lábáról, az felröppent, hogy csatlakozzon a gerendák közt lappangó társaihoz. Withel a legcsekélyebb szeretet nélkül szemlélte. Ymor hollói közismerten hűségesek gazdájukhoz, oly mértékig, hogy egyetlen kísérlete önmaga előléptetésére Ankh-Morpork legelső tolvajává, a gazda jobbkezének fél szemébe került. Az élete viszont megmaradt. Ymor sosem neheztelt embereire becsvágyuk miatt.

— B 12 — mondta Ymor, félretolva a kicsi kapszulát, kigöngyölve a benne talált apró tekercset.

— Gossin, a Macska — mondta Withel gépiesen. — Fent lakik a gongtoronyban, a Kisistenek Templománál.

— Azt írja, hogy Hugó a Törött Dobba vitte az idegent. Nos, ez elég jó hír. Döncös a… a barátunk, nemdebár?

— Aha — mondta Withel. — Ha tudja, mi tesz jót az üzletnek.

— A vendégei között lehetett az embered is, ez a Gossin — mondta Ymor kedvesen —, mert valami lábakon járó ládáról ír, ha jól olvasom a macskakaparását.

Withelre pillantott a levél fölött.

Withel lesütötte szemét.

— Büntetést kap — mondta kereken. Wa a férfira pillantott, aki hátradőlve ült a székében. Fekete ruhás teste olyan hanyagul pihent ott, mint egy peremvidéki puma egy dzsungel bozótjában, és Wa gyanította, hogy Gossin a Kisistenek Templomának tetején — aki pedig három rézgarassal tartozik neki — hamarosan találkozni fog ezekkel a pici istenségekkel a sokdimenziós túlvilágon.

Ymor összegyűrte a levelet, és a sarokba hajította.

— Szerintem később érdemes lenne benézni a Dobba, Withel. Talán nekünk is meg kellene ízlelnünk azt a sört, amit az embered oly csábítónak talált.

Withel nem szólt semmit. Ymor jobbkezének lenni olyan volt, mintha gyengéden korbácsolták volna halálra illatos cipőfűzőkkel.


Ankh-Morpork ikervárosa, a Körkörös-tengert szegélyező városok közül a legelső, az igazat megvallva számos nagy bandának, tolvajcéhnek, szindikátusnak és hasonló szervezetnek adott otthont. Ez volt gazdagságának egyik oka. Az egyszerűbb emberek a folyó ellenirány szerinti oldalán, Morpork sikátorainak útvesztőiben azzal egészítették ki szerény jövedelmük, hogy munkát vállaltak egyik-másik konkurens bandában. Így történhetett, hogy mire Hugó és Kétvirág megérkeztek a Törött Dob udvarába, a különböző bandavezérek már értesültek arról, hogy megjelent valaki a városban, aki úgy tűnik, sok kincset hozott magával. Néhány alaposabb megfigyelő beszámolt egy könyvecskéről is, mely elárulja az idegennek, hogy mit mondjon, és egy ládáról, ami saját lábain jár. Ezeket a sületlenségeket a főnökök azon nyomban figyelmen kívül hagyták. Sosem vetődött még olyan mágus Morpork dokkjainak közelébe, aki ilyesmire képes.

Abban az órában a város nagy része még ébredezett, a másik meg éppenséggel aludni készült a jól végzett munka után, így aztán érthető, hogy kevesen időztek a Dobban, s látták Kétvirágot lebaktatni a lépcsőn. Amikor a Poggyász megjelent mögötte, és magabiztosan megindult lefelé, a durva faasztaloknál üldögélő vendégek egy emberként pillantottak gyanakodva az italukra.

Döncös épp a kocsmát söprő kicsi trollra förmedt rá, amikor a hármas elhaladt mellette.

— Mi a nyavalya ez? — kérdezte.

— Hagyjuk inkább! — sziszegte Hugó. Kétvirág máris a könyvét lapozgatta.

— Mit művel ez? — kérdezte Döncös csípőre tett kézzel.

— Onnan veszi, hogy mit mondjon. Tudom, hogy hülyén hangzik — motyogta Hugó.

— Hogyan mondhatja meg egy könyv valakinek, hogy mit mondjon?

— Szeretnék kivenni egy szobát, szállást, elhelyezést, fürdőszobásat, teljes ellátással, beépített bárszekrénnyel, tiszták a szobái, jó kilátással, mit taksál egy éjszakára? — hadarta Kétvirág egy szuszra.

Döncös Hugóra nézett. A koldus vállat vont.

— Rengeteg pénze van — magyarázta.

— Akkor mondd meg neki, hogy három rézgaras. És hogy azt a valamit vigye ki az istállóba.

— ? — firtatta az idegen. Döncös feltartotta három vaskos, vörös ujját. A furcsa jövevény arcán hirtelen a megértés fénye ragyogott fel. Az erszényébe nyúlt, és három jókora aranyat nyomott Döncös tenyerébe.

Döncös az érmékre meredt. Körülbelül négyszer annyi pénzt kapott, mint amennyit a Törött Dob ért, a kiszolgálókat is beleértve. Hugóra nézett. Onnan nem kapott segítséget, ezért aztán az idegen felé fordult. Nyelt egyet.

— Igen — mondta természetellenes, magas hangon. — Az étkezést persze külön számoljuk. Hé, érted? Kaja. Hamm-hamm. Nem? — Úgy tett, mint aki eszik.

— Nyami? — derült fel a kicsi ember.

— Aha — felelte Döncös, és verítékezni kezdett. — Nem kukkantanál bele a könyvecskédbe?

A fickó kinyitotta a könyvet, és végighúzta az ujját az egyik lapon. Döncös, aki úgy-ahogy tudott olvasni, rápillantott a kötet címlapjára. Amit látott, annak nem volt értelme.

— Kajaaa — mondta az idegen. — Igen. Cubák, vagdalthús, borda, pörkölt, ragu, becsinált, fasírozott, rostélyos, felfújt, galuska, krémes, sörbet, zabkása, kolbász, kolbász nem kell, guba, nincs guba, nyalánkság, kocsonya, lekvár. Szárnyasragu. — Sugárzó képpel bámult Döncösre.

— Ezt mind? — kérdezte a fogadós rogyadozó térddel.

— Á, dehogy, csak így beszél — világosította fel Hugó. — De ne kérdezd, hogy miért. Egyszerűen ilyen a stílusa.

A helyiségben most már minden szem a jövevényre szegeződött, kivéve azt a szempárt, ami Széltolóhoz, a varázslóhoz tartozott — ő a legsötétebb sarokban üldögélt, és egy nagyon kicsi söröskorsót dédelgetett.

A Poggyászt figyelte.

Mi meg figyeljük Széltolót!

Nézzük csak meg jobban! Ványadt, mint a legtöbb varázsló; sötétvörös köntöst visel, melyre néhány misztikus ábrát varrtak, s ékítettek kopott flitterekkel. Sokan egyszerű varázslótanoncnak nézték volna, olyasvalakinek, aki elszökött a mesterétől, dacból, unalomból, félelemből, és a heteroszexualitás iránti sóvár hajlam miatt. A nyakában mégis ott viseli a bronz oktagont, mely szerint ő a Láthatatlan Egyetem egykori növendéke, a mágia főiskolájáé, melynek időtől és tértől független egyetemi kampusza sosincs Itt vagy Ott. A végzetteknek rendszerint minimum varázslóság lett a sorsa, de Széltoló — egy balszerencsés esemény folytán — mindössze egyetlen varázslattal távozott, és most a városban tengeti életét, tőkét kovácsolva vele született nyelvtehetségéből. Általában kerüli a munkát, felfogása azonban gyors, ezért ismerőseit értelmes rágcsálóra emlékezteti. És fölismeri a tudákos körtefát, ha látja. Most látta, és nem akart hinni a szemének.

Egy arkmágus, hatalmas erőfeszítéssel, temérdek idő ráfordításával végül szerezhet egy kicsiny botot tudákos körtefából. Ez a fa csak az ősi mágia tájain nő. Összesen ha két ilyen bot létezik a Körkörös-tenger összes városában. És ebből egy egész láda… Széltoló próbálta felbecsülni az értékét, de úgy döntött, hogy még ha a doboz csillagopálokkal és auricholatumrudakkal lenne is tele, tartalma akkor sem közelítené meg a láda árának egy tizedét se. Egy ér lüktetni kezdett a homlokán.

Felállt, és megindult a három alak felé.

— Segíthetek valamiben? — kockáztatta meg.

— Húzd el a beled, Széltoló! — vicsorított rá Döncös.

— Csak arra gondoltam, hasznos lenne, ha saját nyelvén beszélnénk ezzel az úrral — felelte a varázsló halkan.

— Elég jól elboldogul magában is — vágta rá a fogadós, de hátrált pár lépést.

Széltoló udvariasan rámosolygott az idegenre, és megpróbált néhány szót kimérául. Büszke volt magára, hogy milyen folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, de az idegen közömbösnek tűnt.

— Nem fog menni — jegyezte meg Hugó tudálékosan. — A könyv az egészben a lényeg, világos? Az okosítja ki, hogy mit mondjon. Mágia.

Széltoló átváltott borográvra, aztán vanglemeshtre, sumtrira, sőt még fekete oroogura is, arra a nyelvre, amelyben nincsenek főnevek, az egyetlen melléknév pedig felettébb trágár. Mindegyik próbálkozása udvarias meg nem értéssel találkozott. Kétségbeesésében még a pogány trob nyelvvel is megpróbálkozott, mire a kicsi ember arcán üdvözült mosoly terült szét.

— Végre! — kiáltotta. — Jó uram! Ez káprázatos! — (Bár a trob nyelvben ez az utolsó szó valójában annyit tesz, mint valami, ami általában mindössze csak egyszer történhet egy olyan kenu életében, melyet baltával és tűzzel vájtak ki szorgalmas munkával a legmagasabb gyémántfából, mely a híres gyémánterdőkben nő az Awayawa-hegy alsó lankáin, a tűzistenek otthonában, legalábbis úgy mondják.)

— Mi van? — érdeklődött Döncös gyanakvóan.

— Mit mondott a fogadós? — érdeklődött a kis ember.

Széltoló nyelt egyet.

— Döncös — mondta. — Két korsó sört a legjobbikból, légy szíves.

— Te érted, mit mond?

— Naná!

— Mondd meg neki… mondd meg, hogy szívesen látjuk. Mondd meg, hogy a reggeli… izé… egy arany. — Döncös arca egy pillanatig iszonyú belső küzdelemről tanúskodott, aztán kirobbanó nagylelkűséggel hozzátette: — Ez a tiédet is magába foglalja.

— Idegen — mondta Széltoló változatlan hangon. — Ha itt maradsz, estére megmérgeznek, vagy kést döfnek beléd. De ne hagyd abba a vigyorgást, különben én teszem meg!

— Ugyan már — legyintett az idegen, és körülnézett. — Hiszen olyan vidám helynek tűnik e ház! Egy igazi morporki kocsma… Tudod, annyit hallottam róluk. Ezek a csodás, ódon gerendák! És ráadásul olcsó is!

Széltoló gyorsan körülpillantott, attól tartva, hogy valami varázsszivárgás a folyó túlpartján lévő Mágusnegyedéből észrevétlenül elteleportálta őket egy másik helyre. De nem: még mindig a Dob ivójában álltak. A csehó falaira rárakódott a füst, padlóján régi gyékény és megnevezhetetlen bogarak komposztja — no meg a savanyú sör, amit a vendégek nem is annyira megvásárolnak, mint inkább bérelnek egy darabig… Megpróbálta rá elképzelni az ódon jelzőt, vagyis inkább a trob megfelelőjét: az a kedves építészeti ritkaság, melyet az Orohai-félszigeten élő szivacsevő pigmeusok kicsi koraliházainál láthatunk.

Elméje képtelen volt ekkora erőfeszítésre. A látogató folytatta:

— A nevem Kétvirág. — És kinyújtotta a kezét. A másik három ösztönösen odapillantott, azt gondolván, hogy újabb aranyat ad.

— Örülök, hogy megismertelek — mondta Széltoló. — Széltoló vagyok. Figyelj, én nem tréfáltam. Ez tényleg durva hely.

— Nagyszerű! Pontosan ilyenre vágytam!

— Hogyan?

— Mi ez a lé a korsókban?

— Ez? Sör. Kösz, Döncös. Igen. Sör. Tudod, ez sör.

— Ah! Az oly jellegzetes ital! Mit gondolsz, egy kisebb arany elegendő fizetség érte? Nem akarok senkit megsérteni.

Már félig elő is húzta az erszényéből a csillogó érmét.

— Jaarrrt! — krákogta Széltoló. — Úgy értem, ez nem sértés.

— Nagyszerű. Azt mondtad, ez durva hely. Úgy érted, hogy hősök, kalandorok is látogatják?

Széltoló eltűnődött ezen.

— Igen — nyögte ki végül.

— Pompás! Szeretnék találkozni néhánnyal.

A varázsló úgy érezte, most már mindent ért.

— Aha — mondta. — Azért jöttél, hogy zsoldosokat toborozz? (Harcosokat, akik tejdióhúsért harcolnak a törzsért.)

— Ó, dehogy. Egyszerűen találkozni szeretnék velük. Hogy amikor hazatérek, el tudjam mesélni, kiket láttam.

Széltoló arra gondolt, hogy egy ilyen találkozás a Dob törzsvendégeivel azt jelentené, hogy Kétvirág sohasem jut haza — hacsak nem lakik a folyó mellett folyásirányban lefelé, és történetesen majd arra lebeg.

— Hol az otthonod? — kérdezte. Felfigyelt rá, hogy Döncös kisurrant az egyik hátsó helyiségbe. Hugó gyanakodva figyelte őket egy közeli asztaltól.

— Hallottál már Bes Pelargic városáról?

— Hát, nem töltöttem túl sok időt Trobban. Épp csak átutazóban…

— Ó, ez nem Trobban van. Csak azért beszélek trobiul, mert számos trobi tengerész megfordul a kikötőinkben. Bes Pelargic az Agátai Birodalom legnagyobb tengeri kikötője.

— Attól tartok, sosem hallottam róla.

Kétvirág felhúzta a szemöldökét.

— Nem? Pedig elég hatalmas. A Barna-szigetektől tengelyirányban vitorlázol körülbelül egy hétig, és már ott is vagy. Félrenyeltél?

Gyorsan megkerülte az asztalt, és a varázsló hátát veregette. Széltoló ismét fuldoklott a sörétől.

Az Ellensúly Kontinens!


Három utcával arrébb egy öregember beledobta az érmét a savas csészébe, és óvatosan mozgatta. Döncös feszengve várt, kissé szédülve a szobában lévő kádak, bugyborékoló kémcsövek között. A polcokon homályos formák sorakoztak, melyek leginkább koponyákra és kitömött szörnyecskékre emlékeztettek.

— Nos? — tudakolta.

— Az ilyesmit nem szabad sürgetni — közölte a vén alkimista durcásan. — A fémelemzés időt vesz igénybe. Ah! — Meglötyögtette a csészét; az érme szinte nem is látszott már a zöld színű kavargásban. Az öreg számolgatott valamit egy pergamentekercsen.

— Rendkívül érdekes — jegyezte meg végül.

Igazi?

Az öreg lebiggyesztette ajkait.

— Az attól függ, hogyan definiálod ezt a kifejezést. Ha úgy érted, hogy ez az érme ugyanolyan, mint mondjuk egy ötventalléros, akkor a válaszom: nem.

Tudtam! — rikoltotta a kocsmáros, és az ajtó felé indult.

— Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan — szólt utána az alkimista. Döncös haragosan megperdült.

— Hogy érted ezt?

— Nos, tudod, bizonyos okokból a mi vert pénzeink kissé felhígultak az elmúlt évek alatt. Egy átlagos pénz aranytartalma csupán négy a tizenkettőhöz, a maradékot ezüst, réz és…

— Hát aztán?

— Én azt mondtam, ez az érme nem olyan, mint a miénk. Ez tiszta arany.

Miután Döncös futva távozott, az alkimista jó ideig a mennyezetet bámulta. Aztán egy nagyon vékony tekercset húzott elő, egy tollért kotorászott munkaasztala rendetlenségében, és egy felettébb rövid üzenetet körmölt. Aztán odalépett ahhoz a ketrechez, melyben fehér galambok, fekete kakasok és más kísérleti állatok várakoztak. Egyik ketrecéből egy fényes bundájú patkányt húzott elő, belegyömöszölte a lapot egy üvegcsébe, az állat hátsó lábára erősítette, aztán útjára bocsátotta.

A patkány szaglászta a padlót egy pillanatig, aztán eltűnt egy lyukban a túlsó falnál.

Megközelítőleg ekkortájt egy mindeddig sikertelen jövendőmondó, aki a háztömb túlsó végén élt, véletlenül belepillantott a jóstálkájába. Felsikkantott, egy órán belül eladta ékszereit, mágikus felszereléseit, a legtöbb ruháját és szinte minden holmiját, amit nem tudott felmálházni a leggyorsabb paripára, amit csak venni tudott. A tény, hogy amikor házát elemésztették a lángok, ő a szeszélyes természet okozta földcsuszamlás áldozatává vált a Morporki-hegységben, azt bizonyítja, hogy a Halálnak is van humorértéke.


Megközelítőleg szintén ugyanakkor, amikor a postapatkány eltűnt a város alatti útvesztő járataiban, s ősi ösztönének feddhetetlenül engedelmeskedve iszkolt, Ankh-Morpork Patríciusa felemelte azokat a leveleket, amelyeket egy albatrosz hozott aznap reggel. Töprengve meredt ismét a legfelsőre, és behívatta kémfőnökét.

És a Törött Dobban Széltoló tátott szájjal hallgatta Kétvirág elbeszélését.

— Így hát döntöttem: megnézem a saját szememmel — magyarázta a kis ember. — Nyolc évi megtakarítás, ennyibe kerül nekem ez. De minden fél-rhinut megér. Úgy értem, itt vagyok. Ankh-Morporkban. Mármint ebben a dalokban és történetekben elhíresült városban. Azokon az utcákon, amelyek valaha ismerték Fehérpengéjű Heric lépteit. Hrun, a barbár, meg Bravd, a Tengelyföldi és a Menyét… Tudod, minden pont olyan, amilyennek képzeltem!

Széltoló arcára elképedt iszonyat ült ki.

— Egyszerűen nem bírtam tovább odahaza Bes Pelargicban — folytatta Kétvirág vidáman —, egész nap íróasztal mögött görnyedni, számoszlopokat adni össze, és nem nézhet másnak elébe az ember a végén, csak a nyugdíjnak… hol ebben a romantika? Kétvirág, gondoltam, most vagy soha. Nem muszáj csak a történeteket hallanod. El is mehetsz oda. Itt az ideje, hogy felhagyj a dokkok körüli ődöngéssel, hogy meghallgasd a tengerészek meséit! Így hát összeállítottam egy kifejezés-gyűjteményt, és jegyet váltottam a következő hajóra a Barna-szigetekre.

— Testőrök nélkül? — mormolta Széltoló.

— Persze. Miért? Mim van nekem, amit érdemes lenne elrabolni?

Széltoló köhögött.

— Hát… izé, az aranyat.

— Ó, az csak kétezer rhinu. Még arra is alig elég, hogy az ember egy-két hónapig megéljen belőle. Mármint otthon. Gondolom, itt egy picit tovább tart majd.

Rhinunak azokat a hatalmas aranypénzeket hívják? — kockáztatta meg Széltoló.

— Persze. — Kétvirág aggódva nézett a varázslóra fura látólencséi fölött. — Mit gondolsz, kétezer elég lesz?

— Jarrrt — krákogott Széltoló. — Úgy értem, igen… elég lesz.

— Remek.

— Hm. Figyelj csak, az Agátai Birodalomban mindenki ilyen gazdag, mint te?

— Én? Gazdag? Az istenek áldjanak meg, honnan vetted ezt az ötletet? Én csak szegény hivatalnok vagyok! Miért, szerinted túl sokat fizettem a fogadósnak? — érdeklődött Kétvirág.

— Hát… kevesebbel is beérte volna — ismerte el Széltoló.

— Á! Legközelebb majd okosabb leszek. Látom, hogy sok még a tanulnivalóm. Támadt egy jó ötletem. Széltoló, esetleg beleegyeznél, hogy fölfogadjalak, mint… nem is tudom… talán az idegenvezető szó illene a körülményekhez. Azt hiszem, rá tudnék szánni napi egy rhinut.

Széltoló kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de érezte, hogy a szavak összeütköznek a torkában, nem voltak hajlandók kibukkanni egy olyan világba, amely láthatóan teljesen megháborodott. Kétvirág elvörösödött.

— Most megsértettelek — habogta. — Arcátlan ajánlat volt egy ilyen nagy tudású szakember számára, mint te. Kétségkívül nagyon sok témád van, melyeket folytatni szeretnél — minden bizonnyal a felsőfokú mágia egyes alkalmazásai…

— Nem — nyögte Széltoló elhalóan. — Most épp nincs ilyen. Egy rhinut mondtál? Naponta egy. Minden nap?

— Hát… azt hiszem, a körülményekre való tekintettel napi másfél rhinura kellene emeljem. És természetesen minden váratlan készpénzkiadásod én fedezem.

A varázsló remekül tért magához.

— Pompás lesz — mondta. — Nagyszerű.

Kétvirág az erszényébe nyúlt, és egy hatalmas, kerek aranytárgyat húzott elő, egy pillanatig nézte, aztán visszasüllyesztette. Széltolónak esélye sem volt rendesen megnézni.

— Azt hiszem — mondta a turista —, rám férne egy kis pihenés. Fárasztó út áll mögöttem. Ha megkérhetnélek, gyere vissza délben. Akkor elmegyünk egy kis városnézésre.

— Jó.

— Akkor légy szíves, kérd meg a fogadóst, mutassa meg a szobámat.

Széltoló megtette és nézte az ideges Döncöst, aki futólépésben érkezett valami hátsó helyiségből, ahogy mutatja az utat föl a falépcsőn a söntés mögött. Néhány másodperc múlva a Poggyász felkelt, és utánuk kocogott.

Aztán a varázsló a kezébe nyomott hat aranypénzre pillantott. Kétvirág ragaszkodott ahhoz, hogy első négy napi bérét előre kifizethesse.

Hugó bólogatott és bátorítóan vigyorgott. Széltoló rávicsorgott.

Mint varázslótanonc, Széltoló sohasem ért el jeles eredményt előrelátásból, de most agyában a használatlan területek lüktetni kezdtek, és a jövő ennyi erővel akár rá is lehetett volna vésve élénk színekkel a szemgolyójára. A lapockái közti rész bizseregni kezdett. Tudta, az lenne az ésszerű cselekedet, ha venne egy lovat. Ráadásul igen gyorslábú és jó drága hátasra lesz szüksége… mert Széltolónak momentán egyetlen lókereskedő ismerőse sem jutott eszébe, aki elég gazdag lenne ahhoz, hogy képes legyen visszaadni egy csaknem teljes uncia aranyból.

És aztán, persze, a maradék öt arany segítene abban, hogy hasznos praxist hozzon létre valami biztonságos helyen, mondjuk, úgy kétszáz mérföldnyire. Ez lenne az ésszerű megoldás.

De mi lesz Kétvirággal, aki teljesen egyedül marad egy olyan városban, ahol még a svábbogarak is csalhatatlan ösztönnel érzik meg az aranyat? Csak egy aljas fráter hagyná szegényt magára.


Ankh-Morpork Patríciusa elmosolyodott, de csak a szájával.

— Azt mondod, a Tengelykapun? — mormolta.

Az őrkapitány feszesen szalutált.

— Igen, nagyuram. Ki kellett lőnünk alóla a lovat, hogy megállásra késztessük.

— Ami meglehetősen közvetlen úton idejuttatott téged — mondta a Patrícius, lepillantva Széltolóra. — Nos, mit tudsz mentségedre fölhozni?

Az a hír járta, hogy a Patrícius palotájának egy teljes szárnya tele van írnokokkal, akik azzal töltik a napjaikat, hogy összegzik és naprakésszé teszik azokat az információkat, amelyeket uruk kiválóan megszervezett kémhálózata gyűjt össze. Széltoló nem kételkedett ebben. Az erkély felé pillantott, mely a kihallgatóterem oldalán húzódott. Csak eliramodik, egy fürge ugrás… és máris nyílpuskák vesszei záporoznak rá. Megborzongott.

A Patrícius gyűrűs kezébe támasztotta állát, és a varázslót fürkészte szemével, mely oly apró és oly kemény volt, akár az igazgyöngy.

— Lássuk csak — mondta. — Esküszegés, lólopás, hamis pénz forgalomba hozása… Igen, hát bizony ezért az arénába kerülsz, Széltoló.

Ez már túl sok volt a varázslónak.

— A lovat nem loptam! Szabályosan vettem!

— Hamis pénzen. Tudod, alaki szempontból az is lopás.

— De az a rhinu tiszta arany!

Rhinu? — A Patrícius az egyik érmét babrálta vaskos ujjaival. — Ez lenne a neve? Milyen érdekes! De, mint te is hangsúlyoztad, nem hasonlít túlságosan a tallérhoz…

— Nos, persze, ezek nem…

— Á! Szóval beismered?

Széltoló szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és becsukta.

— Úgy ám. És mindezeken fölül persze ott van még a városunk látogatójának gyáva elárulásával járó erkölcsi gyalázat is. Pfuj, Széltoló!

A Patrícius bizonytalanul intett a kezével. A varázsló háta mögött álló őrök elhátráltak, a kapitányuk pedig néhányat lépett jobbra. Széltoló hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

Azt mondják, hogy amikor egy varázsló távozni készül az élők sorából, maga a Halál jön érte (ahelyett, hogy, mint általában teszi, valamelyik beosztottját küldené a feladat elvégzésére, mint például Járványt vagy Éhínséget). Széltoló idegesen nézett körül, hogy lát-e valahol egy feketébe öltözött, magas alakot (a varázslók, beleértve a bukott varázslókat is, retinájában a parányi csapok és pálcikák mellett még apró oktagonok is vannak, melyek révén képesek látni az oktarinban, a legalapvetőbb színben, melyhez képest minden más szín csak halvány árnyalat a négydimenziós térben. Állítólag ez az oktarin valamiféle fluoreszkáló, zöldessárga bíbor).

Az egy vibráló árny ott a sarokban?

— Persze — mondta a Patrícius —, akár kegyes is lehetek.

Az árny eltűnt. Széltoló felnézett, eszelős reménykedés tükröződött az arcán.

— Igen? — kérdezte.

A Patrícius ismét intett. Széltoló látta, hogy az őrök távoznak a teremből. Így, hogy egyedül maradt az ikerváros mindenható urával, azt kívánta, bár jönnének inkább vissza.

— Gyere közelebb, Széltoló — hívta a Patrícius. A trónus melletti alacsony ónixasztalon nyugvó csemegéstál felé intett. — Parancsolsz egy kandírozott medúzát? Nem?

— Hm — tétovázott Széltoló. — Inkább nem.

— Azt akarom, hogy nagyon-nagyon figyelj arra, amit most mondani fogok — kezdte a Patrícius nyájasan —, különben meghalsz. Méghozzá érdekes módon. Hosszú idő alatt. Légy szíves, hagyd már abba ezt a fészkelődést! Mivel te amolyan varázslóféle vagy, természetesen tudsz róla, hogy olyan világon élünk, amely mintegy korong alakú, igaz? És hogy állítólag a távoli perem felé létezik egy kontinens, mely bár meglehetősen kicsi, súlyban kiegyenlíti e félkör hatalmas kontinenseinek összsúlyát? És hogy ez, legalábbis az ősi legendák szerint, azért van így, mivel azt a kis földrészt túlnyomórészt színarany alkotja?

Széltoló bólintott. Ki ne hallott volna az Ellensúly Kontinensről? Számos tengerész hitt ebben a gyerekmesében, és megpróbált odahajózni. Persze, hogy üres kézzel tértek vissza — vagy sehogyan sem. A komolyabb tengerjárók véleménye szerint alkalmasint óriásteknöcök falták fel őket. Mivel az Ellensúly Kontinens természetesen nem egyéb napmítosznál.

— Természetesen a kontinens létezik — közölte a Patrícius. — Noha nincs aranyból, az igaz, hogy az arany igen szokványos fémnek számít arrafelé. A kontinens tömegének nagy részét roppant oktiron lerakódások alkotják, mélyen a kéregben. Nos, egy ilyen éles eszű fickónak, amilyen te vagy, nyilván nem kell magyaráznom, hogy az Ellensúly Kontinens létezése halálos fenyegetést jelent népünkre nézve… — Elhallgatott, és Széltoló tátott száját nézte. Sóhajtott. — Netalán képtelen lennél követni?

— Jarrrg — válaszolta Széltoló. Nyelt egyet, majd megnyalta az ajkát. — Úgy értem, igen. Úgy értem… hogy hát az arany…

— Értem — bólogatott a Patrícius kedvesen. — Talán úgy érzed, hogy milyen csodálatos lenne elmenni az Ellensúly Kontinensre, és visszatérni egy hajórakományra való arannyal?

Széltolónak az az idegesítő érzése támadt, hogy valamiféle csapdába csalják.

— Igen? — kockáztatta meg.

— És ha a Körkörös-tenger partján minden jöttmentnek lenne egy rakás aranya? Jó lenne az? Mi történne? Gondold végig!

Széltoló homloka ráncokba szaladt. Gondolkodott.

— Mindnyájan gazdagok lennénk?

Abból, ahogy a terem hőmérséklete nagyot zuhant, meg tudta állapítani, hogy nem ez volt a helyes válasz.

— Akár el is mondhatom neked, Széltoló, hogy létezik némi kapcsolat a Körkörös-tenger Urai és, ahogy szólíttatja magát, az Agátai Birodalom Császára között — folytatta a Patrícius. — Bár ez a kapcsolat igen gyér. Kevés közös vonásunk akad. Nekünk nincs semmink, amit ők akarnak, és nekik nincs semmijük, amit mi megengedhetünk magunknak. Régi birodalom az, Széltoló. Vénséges, ravasz, kegyetlen és nagyon-nagyon gazdag. Így csak kartársi üdvözleteket szoktunk váltani albatroszpostán. Jókora időközönként.

— Egy ilyen levél érkezett ma reggel. Úgy tűnik, a Császár egyik alattvalója a fejébe vette, hogy ellátogat városunkba. Úgy néz ki, meg akarja nézni. Csakis egy örült vállalkozhat átkelésre a Forgásirány-óceánon, azért, hogy csupán megnézzen valamit. Mindazonáltal.

— Az illető ma reggel partra szállt. Találkozhatott volna egy nagy hőssel, a tolvajok legravaszabbikával, vagy valami tudós és hatalmas bölccsel. Ehelyett veled találkozott. Alkalmazott idegenvezetőjének. És te az idegenvezetője leszel ennek a nézelődőnek, ennek a Kétvirágnak. Gondoskodni fogsz róla, hogy hazatérjen, és jó hírünket költse odahaza. Mit szólsz ehhez?

— Ööö. Köszönöm, jó uram — nyögte Széltoló siralmasan.

— Persze, van még valami. Tragédia lenne, ha valami kellemetlenség történne a mi kis látogatónkkal. Rettenetes lenne, ha például elhalálozna. Rettenetes egész földrészünk számára, mivel az Agátai Birodalom törődik az övéivel, és egyetlen intéssel kiirthat minket. Egy puszta intéssel. Ez persze számodra is rettenetes lenne, Széltoló, mivel a hátralévő hetek során, mielőtt a Birodalom roppant zsoldosflottája megérkezik, bizonyos szolgáim a te személyeddel foglalnák el maguk abban a reményben, hogy talán csökken valamelyest a bosszúszomjas kapitányok haragja, ha érkezéskor megpillantják alig-alig eleven testedet. Léteznek bizonyos varázslatok, melyek megakadályozzák, hogy a lélek kiszökjön a testből, legyen bár a porhüvely százszor megtöretett, és… Az arcodon látom, hogy kezd derengeni, mire gondolok.

— Jarrrg.

— Tessék?

— Igenis, nagyuram. Én…, ööö…, gondoskodni fogok róla, úgy értem, törekedni fogok rá, hogy gondoskodjam róla, úgy értem, hát, megpróbálok törődni vele, és elérni, hogy ne érje bántódás. — És azután szerzek majd egy állást, és hógolyókkal zsonglőrködöm Pokolszerte, tette hozzá keserűen a koponyája biztonságában.

— Óriási! Úgy értesültem, máris jó viszonyban vagy Kétvirággal. Pompás kezdet. Ha épségben tér vissza szülőföldjére, nem fogsz hálátlannak találni. Alighanem még az ellened felhozott vádakat is elejtem. Köszönöm, Széltoló. Elmehetsz.

Széltoló úgy döntött, nem kéri vissza maradék öt rhinuját. Óvatos léptekkel elhátrált.

— Ja, igen, van még valami — szólt utána a Patrícius, miközben a varázsló az ajtókilincs után tapogatózott.

— Igen, méltóságos uram? — szólt Széltoló elszoruló szívvel.

— Biztos vagyok benne, hogy nem is ábrándozol arról, hogy megmenekülhetnél kötelezettségedtől azzal, ha elmenekülsz a városból. Megítélésem szerint te született városlakó vagy. Azonban abban biztos lehetsz, hogy a többi város urai alkonyatra értesülnek ezekről a feltételekről.

— Biztosíthatom, nagyuram, hogy ez az ötlet még csak eszembe se jutott.

— Valóban? Akkor, ha a helyedben lennék, beperelném az arcomat rágalmazásért.


Széltoló hanyatt-homlok rohant vissza a Törött Dobba. Épp idejében érkezett, hogy összeütközzön egy fickóval, aki viszont épp kifelé hátrált nagy sietve. Az idegen sietségét részben a melléből kimeredő dárda magyarázta. Hangosan hörgött, aztán holtan terült el a varázsló lábánál.

Széltoló bekukkantott az ajtófélfa mellett, de gyorsan vissza is rántotta fejét, mert egy súlyos hajítóbárd zúgott felé, akár egy fogoly.

Egy óvatos második pillantás azonban meggyőzte, hogy csak vaktában elhajított fegyver lehetett. A Dob sötét belseje verekedőkkel volt tele, elég sokan közülük — ezt egy harmadik, valamivel hosszabb pillantás árulta el — darabokban. Széltoló lebukott, mert egy vadul elhajított zsámoly zúgott el a feje fölött, majd szétreccsent a szemközti házfalon. A varázsló az alkalmat kihasználva befelé lódult.

Széltoló sötét köntöst viselt, melyet az állandó viselés és a rendszertelen mosás még sötétebbé tett. A kavargó félhomályban szemlátomást senki sem figyelt fel az árnyékra, amely kétségbeesetten sasszézott asztaltól asztalig. Egy ponton egy hátratántorodó harcos úgy érezte, mintha ujjakra tiport volna. Ugyanakkor számos olyasmi, ami fognak tűnt, mélyedt a lábikrájába. Metszően fölüvöltött, még védeni is elfelejtette magát, és ez épp elég volt kardot lengető, meglepett ellenfelének ahhoz, hogy felnyársalja.

Széltoló eljutott a lépcső aljáig. Felhorzsolt kezét nyalogatva furcsa, görnyedt futással szökellt oda. Egy számszeríj vesszeje csapódott be a feje fölött a lépcsőkorlátba, mire ő vinnyogott.

Egyetlen, lélegzetvisszafojtott rohammal nyargalt föl a lépcsőn, minden pillanatban a következő, pontosabb lövésre számítva.

A fenti folyosón zihálva kiegyenesedett, és meglátta a testekkel teleszórt padlót maga előtt. Egy nagydarab, fekete szakállú férfi, egyik kezében véres karddal, egy kilincset rángatott.

— Hé! — sikoltotta Széltoló. A férfi körülnézett, aztán szinte oda sem figyelve rövid pengéjű hajítókést húzott elő fegyverszíjából, és az okvetetlenkedő felé hajította. Széltoló lebukott. Mögüle kurta sikoly harsant, ahogy a számszeríját célzásra emelő fickó elejtette fegyverét, és torkához kapott.

A hatalmas termetű elkövető máris újabb késért nyúlt. Széltoló vadul körülnézett, aztán kétségbeesett improvizációval varázslói pózt vett fel.

Fölrántotta a karját.

— Asoniti! Kyorucha! Beazlebor!

A szakállas megdermedt, szeme idegesen ide-oda járt, várt a varázslatra. A következtetésig, miszerint semmiféle varázslat nem lesz, épp akkor jutott el, amikor Széltoló forgószélként rárontott, és irtóztató erővel tökön rúgta.

Miközben a fegyveres ama testrészéhez kapva fölsikoltott, a varázsló felrántotta az ajtót, beugrott, becsapta maga mögött, és zihálva nekivetette hátát.

Odabenn nyugalom honolt. Kétvirág békésen szuszogott az alacsony ágyon. És az ágy lábánál ott volt a Poggyász.

Széltoló egyet-kettőt lépett előre, olyan könnyen mozgatta őt a kapzsiság, mintha kis kerekeken gurult volna. A láda fedele nyitva állt. Zsákocskák sorakoztak benne, és az egyikben mintha arany csillant volna. Egy pillanatra fölülkerekedett a pénzsóvárság az óvatosságon, és Széltoló óvatosan nyúlt oda… de mi haszna? Úgysem éri meg a másnapot, hogy élvezhesse. Vonakodva visszahúzta a kezét, és meglepetten látta, hogy az utazóláda fedele enyhén megremeg. Nem mozdult meg egy kicsit, mintha szél hintáztatná?

Széltoló az ujjaira pillantott, aztán a fedélre. Súlyosnak tűnt, és bronzpántok szegélyezték. Most meg se rezzent.

Miféle szél?

— Széltoló!

Kétvirág kipattant az ágyból. A varázsló hátraugrott, és megpróbált mosolyt erőltetni vonásaira.

— Drága öregem, pont időben! Most megebédelünk, aztán biztos vagyok benne, hogy csodás programot eszeltél ki ma délutánra!

— Ööö…

— Nagyszerű!

Széltoló mély lélegzetet vett.

— Ide figyelj — mondta kétségbeesetten —, ebédeljünk máshol! Odalenn van némi dulakodás…

— Kocsmai verekedés tört ki? Miért nem ébresztettél fel mindjárt?

— Hát, tudod, én… micsoda?

— Azt hittem, elég világosan fejeztem ki magam reggel, Széltoló. Én a valódi morporki életet szeretném látni… a rabszolgapiacot, a Szajha Gödröket, a Kisistenek Templomát, a Koldusok Céhét… meg egy igazi kocsmai verekedést! — Kétvirág hangjába némi gyanakvás vegyült. — Ugye, vannak itt nálatok olyanok? Tudod, csilláron lengedező emberek, meg kardharc az asztalon, olyasmik, amikbe Hrun, a barbár és a Menyét mindig belekeverednek. Tudod… izgalom!

Széltoló leroskadt az ágy szélére.

— Látni akarsz egy verekedést?

— Igen. Miért, mi abban a rossz?

— Először is, az ember megsérül közben!

— Ó, én nem azt javasoltam, hogy mi is keveredjünk bele! Csak látni szeretném, ennyi az egész. Meg néhány híres hősötöket. Ugye, vannak hőseitek? Ugye, az egész nem csak kikötői duma? — A varázsló legnagyobb megrökönyödésére Kétvirág már szinte könyörgött.

— Ó, igen — közölte Széltoló sietve. — Van nekünk belőlük bőven. — Maga elé képzelte őket, és visszaborzadt a gondolattól.

A Körkörös-tenger vidékének minden egyes hőse előbb vagy utóbb áthalad Ankh-Morpork kapuin. Legtöbbjük a fagyos Tengely közelében élő barbár törzsekből került ki, amelyek afféle kiviteli kereskedelmet folytattak hősökből. Majdnem mindegyiknek akadt kezdetleges varázskardja, melynek elnyomhatatlan kisugárzása az asztrális létsíkon ellátta a baját minden kényes, alkalmazott bübájtani kísérletnek több mérföldes körzetben, Széltolónak azonban nem ezért voltak kifogásai ellenük. Tudta magáról, hogy lemorzsolódott, mint varázslótanonc, s ezért nem aggasztotta, hogy egy hős puszta megjelenése a város kapuinál elég ahhoz, hogy a lombikok szétrobbanjanak és démonok öltsenek alakot szerte a Varázsnegyedben. Nem, ő azt utálta ezekben a hősökben, hogy józanul önveszélyesen komorak, részegen pedig közveszélyesen őrültek. Ráadásul túl sok van belőlük. Idényben, a város közelében a legjelentősebb kalandozó területek némelyike valósággal hemzseg tőlük. Már szóba került, hogy meg kellene szervezni, milyen sorrendben kalandozhatnak arra.

Széltoló megdörzsölte az orrát. Ő csak Bravdra és a Menyétre szakított néha időt, de ők jelenleg nem tartózkodnak a városban, és Hrunra, a barbárra, aki tengelyföldi mércével lényegében akadémikusnak számított, legalábbis abban, hogy ajka mozgatása nélkül is tudott gondolkozni. Azt beszélték, Hrun valahol forgásirányban kószál.

— Nézd — szólalt meg végül —, találkoztál te már barbárral?

Kétvirág a fejét rázta.

— Ettől féltem — sóhajtotta Széltoló. — Tudod, ők…

Futó lábak dobogása hallatszott az utcáról, és újabb zűrzavar az ivóból. Aztán dulakodás zaja hallatszott a lépcső felől. Az ajtó hirtelen kivágódott, mielőtt Széltoló eléggé összeszedhette volna magát, hogy odaszaladjon az ablakhoz.

Azonban a kapzsiságtól remegő, őrült gyilkosé helyett — amire számított — az Őrség egyik őrmesterének kerek, vörös képe jelent meg. Széltoló ismét levegőhöz jutott. Isteni csoda! A városi őrség mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne avatkozzon be semmiféle verekedésbe mindaddig, amíg az esélyek egyértelműen mellettük nem szólnak. Pályafutásuk végén öregségi járulék várja a katonákat, akik épp ezért nagyon megfontoltak, óvatosak.

Az őrmester haragosan meredt Széltolóra, aztán érdeklődve vette szemügyre Kétvirágot.

— Szóval itt minden rendben van? — kérdezte.

— De még mennyire — közölte Széltoló. — Föltartották magukat, mi?

Az őrmester azonban nem törődött vele.

— Szóval ez az a külföldi? — tudakolta.

— Épp távozni készültünk — mondta Széltoló sietve, és trob nyelvre váltott. — Kétvirág, azt hiszem, máshol kellene ebédelnünk. Ismerek néhány remek helyet.

Összeszedte magát, és öntudatos léptekkel a folyosó felé indult. Kétvirág követte, és néhány másodpercre rá fojtott nyögés tört föl az őrmester torkából, ahogy a Poggyász egy csattanással lecsapta fedelét, felállt, nyújtózkodott, és megindult utánuk.

Odalenn az őrök kifelé vonszolták a testeket az ivóból. Nem maradtak túlélők. Erről az őrség gondoskodott, bőséges időt biztosítva nekik, hogy a hátsó ajtón át elmeneküljenek — szerencsés átmenet az óvatosság és az igazságszolgáltatás között, melyből minden érintett hasznot húzott.

— Ki ez a rengeteg fickó? — kíváncsiskodott Kétvirág.

— Ó, tudod. Csak akárkik — vont vállat Széltoló. Aztán, mielőtt visszafoghatta volna magát, hozzátette: — Igazából hősök.

— Tényleg?

Ha az ember fél lábbal már belelép H’rull Szürke Miazmájába, sokkal könnyebb a másikkal is belelépni és elsüllyedni, mint meghosszabbítani a küzdelmet. Széltoló nem is küzdött.

— Igen, az a fickó ott Erősakarja Erig, amott meg a Fekete Zenéli…

— Hrun, a barbár is köztük van? — érdeklődött Kétvirág buzgón nézelődve. Széltoló mély lélegzetet vett.

— Ott hever mögöttünk.

Ez olyan roppant nagy hazugság volt, hogy hullámai átterjedtek az alsóbb asztrális létsíkokra, egész a folyó túloldalán lévő Varázsnegyedig, ahol rettentő sebességre gyorsultak fel az erő nagy állóhullámától, amely mindig ott lebegett, és vadul visszapattanva átcsapott a Körkörös-tengeren. Egy felhang eljutott magáig Hrunig is, aki éppen egy csapat gnollal verekedett egy omladozó sziklapárkányon a Caderack-hegységben, és pillanatnyi, tisztázatlan rossz közérzetet okozott neki.

Kétvirág időközben felhajtotta a Poggyász fedelét, és sietve vett elő egy súlyos, fekete kockát.

— Fantasztikus! — lelkendezett. — Ezt sohasem fogják otthon elhinni!

— Mit akar csinálni? — kérdezte az őrmester kétségek közt.

— Nagyon örül, hogy megmentettek bennünket — felelte Széltoló. Szeme sarkából a fekete dobozra pillantott, félig arra számított, hogy felrobban, netán furcsa zenei hangokat bocsát ki.

— Á! — mormolta az őrmester. Ő is a dobozt bámulta.

Kétvirág ragyogó mosolyt vetett rájuk.

— Szeretnék felvételt készíteni az eseményről — közölte. — Mit gondolsz, megkérhetnéd őket, hogy mindannyian az ablakhoz álljanak, kérlek? Egy pillanat az egész. És… ööö, Széltoló?

— Igen?

Kétvirág lábujjhegyre állva súgta a varázsló fülébe:

— Gondolom, te tudod, mi ez, ugye?

Széltoló rábámult a dobozra. Kerek üvegszem domborodott elő egyik oldalának közepéből, átellenben egy kis kar meredezett.

— Nem egészen — felelte.

— Ez egy szerkezet, amivel gyors képeket lehet készíteni — magyarázta Kétvirág. — Vadonatúj találmány. Meglehetősen büszke vagyok rá, de, hm, nézd, korántsem vagyok biztos benne, hogy ezek az urak majd… nos, úgy értem, ők esetleg… kissé tartanak ettől. Nem tudnád elmagyarázni nekik? Természetesen kárpótolni fogom őket az elpazarolt időért.

— Ebben a dobozban egy kis krampusz van, ami képeket fest — közölte Széltoló kurtán. — Tegyétek, amit az őrült akar, és aranyat kaptok tőle.

Az Őrség idegesen mosolygott.

— Szeretném, ha te is benne lennél a képben, Széltoló. Így jó lesz. — Kétvirág kivette az aranykorongot, amit Széltoló korábban már látott, rábandzsított láthatatlan oldalára, és motyogott: — Körülbelül harminc másodpercre lesz szükség — majd ragyogó képpel hozzátette: — Most tessék mosolyogni!

— Mosolyogjanak! — reccsent rájuk Széltoló. A dobozból surrogás hallatszott.

— Most jó!


Magasan a Korong fölött lebegett a második albatrosz; valójában olyan magasan repült, hogy parányi, tébolyodott, narancssárga szeme belátta a teljes világot és a hatalmas, csillogó, körbeölelő Körkörös-tengert. Sárga üzenőkapszulát szíjaztak egyik lábára. Sokkal lejjebb, a felhők miatt nem látszott az a madár, amely a korábbi üzenetet hozta Ankh-Morpork Patríciusának. Most kényelmesen szárnyalt hazafelé.


Széltoló döbbenten meredt az apró üveglapra. Ott volt ő, teljesen élethűen — parányi figuraként, tökéletes színekben, egy csapat őr előtt, akiknek arcát rémült vicsor torzította el. Iszonyodó mormogás támadt a katonák között, ahogy a varázsló válla felett a nyakukat nyújtogatták, hogy lássanak.

Kétvirág vigyorogva előhúzott egy maroknyi kisebb érmét, melyekről Széltoló már tudta, hogy negyedrhinuk. A turista a varázslóra kacsintott.

— Hasonló gondom volt, amikor megálltam a Barnaszigeteken — magyarázta. — Úgy gondolták, az ikonográf ellopja a lelkük egy darabját. Nevetséges, nemdebár?

— Jarg — nyögte Széltoló, aztán, mivel nem tudta, hogyan folytassa a társalgást, hozzátette: — Bár nem hiszem, hogy ez nagyon hasonlít rám.

— Könnyű kezelni — mondta Kétvirág, nem törődve a megjegyzéssel. — Ide nézz! Csak ezt a kapcsolót kell megnyomni, az ikonográf elvégzi a többit. Most odaállok Hrun mellé, és te fogod elkészíteni a képet.

Ahogy ez lenni szokott az arany esetében, a pénzdarabok csillapították az őrök zaklatottságát, és Széltoló fél percre rá döbbenten tapasztalta, hogy egy kis üveglapot tart a kezében, mely Kétvirágot ábrázolja egy roppant méretű, csorba karddal és olyan üdvözült mosollyal, mintha minden álma valóra vált volna.


A Rézhíd közelében ebédeltek egy kis kifőzdében, miközben a Poggyász elfészkelt az asztal alatt. Az étel és a bor, messze különbek annál, amihez Széltoló szokott, nagyban hozzájárult ahhoz hogy a varázsló ellazuljon. Nem is mennek a dolgok olyan rosszul, döntötte el. Egy kis találékonyság, némi sietős gondolkozás, csak erre van szükség.

Úgy tűnt, Kétvirág is a gondolataiba mélyed. Tűnődve bámult boroskupájába.

— A kocsmai verekedések elég szokványosak errefelé, igaz?

— Ó, meglehetősen.

— A tartozékok és felszerelések kétségkívül gyakorta megsérülnek, igaz?

— A tarto… ja, értem. A padokra meg egyebekre gondolsz. Igen, azt hiszem.

— Bosszantó lehet a vendéglősök számára.

— Ez eddig eszembe sem jutott. Gondolom, ez a kockázat a munkakör egyik velejárója.

Kétvirág tűnődve méregette társát.

— Lehet, hogy tudok ezen segíteni — mondta. — Elvégre épp a kockázatokkal foglalkozom. Kicsit zsíros a kaja, nem?

— Te mondtad, hogy ki akarsz próbálni valami jellegzetes morporki ételt — felelte Széltoló. — Mit is mondtál a kockázatokról?

— Mindent tudok a kockázatokról. A foglalkozásommal jár.

— Gondoltam, hogy ezt mondtad. Csak éppen nem hittem el első hallásra sem.

— Óh, nem én vállalok kockázatot. A legizgatóbb dolog, ami velem történt, az volt, hogy magamra borítottam a tintát. Én csak fölbecsülöm a kockázatot. Nap nap után. Tudod, mi az esélye annak, hogy egy ház kigyulladjon Bes Pelargic Vörös Háromszög kerületében? Ötszázharmincnyolc az egyhez. Kiszámítottam — tette hozzá némi büszkeséggel.

— Mi… — Széltoló megpróbált elnyomni egy böfögést — …minek? Bocs. — Töltött magának még egy kis bort.

— Mert… — Kétvirág elhallgatott. — Trob nyelven nem tudom elmondani. Nem hinném, hogy létezik rá trobi szó. Az én nyelvemen ezt úgy mondják… — Egy halom külföldi szótagot hadart.

Biztos irtás? — ismételte Széltoló. — Milyen fura szó! Smitjelnt??

— Nos, tételezzük föl, hogy van egy hajód, megrakva mondjuk… aranyrudakkal. Elképzelhető, hogy viharba kerül, vagy kalózok kezére jut. Nem akarod, hogy ez történjen, ezért kitöltesz egy biz-tos-ir-tási-kösz-vényt. Én az elmúlt húsz év időjárási és kalóztámadási adataiból kiszámítom, mi az esélye annak, hogy a rakomány elvész, hozzáteszem még egy kicsit, aztán te fizetsz nekem némi pénzt ezen esélyek alapján…

— …meg a kicsi alapján… — mondta Széltoló, ünnepélyesen billegetve ujját.

— És ezután, ha a rakomány tényleg elvész, én kártalanítalak.

— Kárlanatiltasz?

— Megfizetem neked a rakomány értékét — magyarázta Kétvirág türelmesen.

— Értem. Ez olyan, akár egy fogadás, igaz?

— Szerencsejáték? Bizonyos értelemben.

— És te ezzel a biztos irtással keresel pénzt?

— A befektetés egyértelműen megtérül.

A bor meleg, sárga ragyogásába merülve Széltoló megpróbált körkörös-tengeri ésszel gondolkodni a biztos irtásról.

— Asziszem, nem értem ezt a biztos irtást — mondta határozottan, miközben szórakozottan figyelte, ahogy a világ forog körülötte. — Na már most, a mágia. A mágiát, azt értem.

Kétvirág elvigyorodott.

— A mágia egy dolog, az ők-ón-gnómja viszont egészen más — mondta.

— Mija?

— Mi?

— Az a fura szó, amit mondttá’ — sürgette Széltoló türelmetlenül.

— Az ők-ón-gnómja?

— Sose hallottam róla.

Kétvirág megpróbálta elmagyarázni.

Széltoló megpróbálta felfogni.


A hosszú délután alatt bejárták a várost forgásirányban a folyó mentén. Kétvirág haladt az élen a furcsa képdobozzal, mely keskeny bőrszíjon lógott a nyakában. Széltoló mögötte lépkedett, néha-néha felnyögött, és ilyenkor megtapogatta a fejét, hogy ellenőrizze, a helyén van-e még.

Néhányan még követték őket. Egy városban, ahol a mindennapos taposómalmot nyilvános kivégzések, leszámolások, verekedések, varázspárbajok és furcsa események szakítják meg rendszeresen, a lakosok a tökély csúcsára fejlesztették az érdeklődő bámészkodás mesterségét. A helybéliek, mind egy szálig, igen gyakorlott szájtátók voltak. Mindenesetre, Kétvirág boldogan készített képet kép után az utca népének olyan elfoglaltságairól, melyeket jellegzetesnek nyilvánított, és mivel következésképpen negyedrhinusok cseréltek gazdát a megörökítettek „szíves fáradozásáért”, hamarosan bódult és boldog újgazdagok csoportja kígyózott a turista nyomában arra az esetre, ha netalán szétrobban ez az őrült, aranypénzt záporozva.

Hétkezü Sekh Templománál a papok és rituális szívátültető mesterek sebtében összehívott zsinata egyetértett abban, hogy Sekh száz arasz magas szobra túl szent ahhoz, hogy mágikus kép készüljön róla, két rhinu kifizetése azonban bámulatos módon meggyőzte őket arról, hogy egyáltalán nem is olyan szent.

A Szajhák Gödrénél hosszasan elidőztek, és egymás után készültek a színes és tanulságos képek, melyek közül Széltoló sokat eldugott a ruhájába, hogy majd titokban részletesen áttanulmányozhassa őket. Ahogy az alkoholgőz kezdett tisztulni az agyából, komolyan eltöprengett rajta, vajon hogyan működhet az ikonográf.

Még egy bukott varázsló is tudja, hogy akad néhány fényérzékeny anyag. Lehet, hogy az üveglapokat valamiféle titokzatos eljárással alkalmassá tették a rajtuk áthaladó fény megdermesztésére? Ilyesmiről lehet szó. Széltoló gyakran gyanította, hogy van valahol valami, ami jobb a mágiánál. Rendszerint csalódott.

Mindamellett ezután minden alkalmat megragadott, hogy ő kezelhesse a dobozt. Kétvirág ezt örömmel megengedte, mivel így ő is rajta lehetett a képeken. Ezen a ponton történt, hogy Széltoló észrevett valami különöset. A doboz birtoklása egyfajta hatalmat ruházott rá hordozójára — méghozzá azt, hogy bárki, aki a hipnotikus üvegszemmel került szembe, alázatosan engedelmeskedett a pózra és arckifejezésre vonatkozó legzsarnokibb utasításoknak is.

Éppen imígyen foglalatoskodott a Törött Holdak Terén, amikor megtörtént a katasztrófa.

Kétvirág egy hökkent amulettárus mellett feszített. Újonnan lelt csodálói tömege érdeklődve figyelte arra az esetre, ha netalán cselekszik valami humorosan holdkóros dolgot.

Széltoló fél térdre ereszkedett, hogy jobb legyen a kép elrendezése, és megnyomta a boszorkányos kallantyút.

— Nem nyert — szólalt meg a doboz. — Kifogyott a rózsaszín.

Egy addig észrevétlen ajtó pattant fel a meglepett varázsló orra előtt. Egy pici, zöld és rettenetesen bibircsókos humanoid hajolt ki, az egyik karmos kezében tartott festék lepte palettára mutatott, és rákiabált:

— Nincs rózsaszín! Érted? — rikoltotta. — Hiába nyomogatod a kart, ha egyszer nincs rózsaszín, nem igaz? Nem kellett volna annyi képet csinálni azokról az ifjú hölgyekről, ugye? Mostantól egyszínűek lesznek a képek, haver. Rendben?

— Rendben. Aha. Persze — hebegte Széltoló. A kicsi doboz egy homályos sarkában mintha egy festőállványt látott volna, meg egy apró, vetetlen ágyat. Remélte, hogy téved.

— Ha fölfogtad, akkor jó — mondta a kis krampusz, és becsapta az ajtót. Széltoló úgy vélte, hallja a morgás elfojtott hangját meg hogy egy hokedlit húznak odabent a padlón.

— Kétvirág… — kezdte, és felnézett.

Kétvirág eltűnt. Ahogy Széltoló rámeredt a tömegre, bizsergőn iszonyatos érzés kúszott végig a hátgerincén, és gyengéd bökést érzett a háta közepén.

— Szép lassan fordulj meg — mondta egy fekete selyemre emlékeztető hang. — Különben búcsút mondhatsz a vesédnek.

A tömeg érdeklődve figyelt. Kezd egész jóra fordulni a nap.

Széltoló lassan fordult meg, s érezte, hogy egy kardhegy végigkarcolja a bordáit. A penge túlsó végén Stren Withelt ismerte fel — tolvaj, kegyetlen kardforgató, mogorva pályázó a világ leggonoszabb embere címre.

— Helló — motyogta Széltoló elhalóan. Látta, hogy néhány öllel arrébb pár közönyös alak felemeli a Poggyász fedelét, és izgatottan mutogat az arannyal teli zacskókra. Withel elmosolyodott. Ez elbátortalanítóan hatott csupa seb arca miatt.

— Téged ismerlek — mondta. — Útszéli varázsló vagy. Mi az az izé?

Széltoló észrevette, hogy a Poggyász fedele enyhén remeg, pedig nem fújt a szél. És ő még mindig a kezében tartja a képdobozt.

— Ez? Ez képeket csinál — mondta derűsen. — Hé, folytasd csak a mosolygást, légy szíves! — Gyorsan elhátrált, és ráfogta a dobozt az útonállóra.

Withel egy pillanatig habozott.

Mi? — tudakolta.

— Ez így remek, maradj így… — próbálkozott Széltoló.

A tolvaj megtorpant, aztán felmordult, és meglendítette kardját.

Éles csatt hallatszott, aztán rettenetes sikolyok kettőse. Széltoló nem nézett oda, mert félt attól az iszonyatos látványtól, ami elé tárulhat. Mire Withel ismét felé pillantott, a varázsló már a tér túlsó oldalán járt. És egyre gyorsult.


Az albatrosz széles, lassú szárnycsapásokkal ereszkedett, amelyek cseppet sem méltóságteljes tollborzolással és jókora dübbenéssel értek véget, amikor nehézkesen landolt a leszállópályán a Patrícius madárkertjében.

A madarak gondozója a napon szunyókált és nemigen számított távolsági üzenetre ilyen hamar, hiszen épp aznap reggel érkezett egy. Talpra ugrott és felnézett.

Néhány pillanattal később már befelé sietett a palota folyosóján, markában az üzenetkapszulával, és — a meglepetésből eredő gondatlansága jóvoltából — egy csúnya csőrvágást szopogatott a kézfején.


Széltoló végigtrappolt egy sikátoron, rá se hederítve a képdobozból hallatszó dühös sikolyokra, és ahogy átvetette magát egy magas falon, kopott köpenye úgy csapkodott körülötte, akár egy torzonborz csóka tollai. Egy szőnyegbolt udvarába érkezett, szétszórva árukat és vásárlókat, kivetődött a hátsó kijáraton mentegetőzés-nyomvonalat húzva maga után, végigrohant egy másik sikátoron, és veszélyesen billegve megállt, mielőtt meggondolatlanul beleugrott volna az Ankh-ba.

Állítólag léteznek olyan misztikus folyók, melyek egyetlen cseppje képes elorozni az ember életét. Miután zavarosan átszelte az ikervárost, az Ankh lehetne közülük az egyik.

A távolban a dühös ordítozásból rémült sikoltozás lett. Széltoló kétségbeesetten nézett körül, csónakot, vagy legalább kapaszkodót keresve a meredek falon valamelyik oldalon.

Csapdába került.

Kéretlenül, a Varázsige előbújt az agyában. Talán pontatlan lenne azt állítani, hogy Széltoló megtanulta; nem, a Varázsige tanulta meg őt. Ez az esemény vezetett kicsapásához a Láthatatlan Egyetemről, mert fogadásból ki merte nyitni a Teremtő saját grimoire-jának, az Oktávónak utolsó fennmaradt példányát (miközben az Egyetem könyvtárosa éppen mással foglalatoskodott). A Varázsige kiugrott a lapról, és azon nyomban mélyen beásta magát Széltoló agyába, ahonnan még az orvosi fakultás legjelesebb képviselői együttesen sem tudták kiűzni. Hogy pontosan melyik varázslat volt ez, nem tudták megállapítani, csak annyit, hogy egyike a nyolc alapvető bűvigének, melyek sokrétűen összefonódnak a magának a téridőnek teljes szövedékével.

Azóta kiderült egy fölöttébb nyugtalanító sajátsága: valahányszor Széltoló kimerültnek vagy különösen veszélyeztetve érezte magát, próbálta magát kimondatni.

Széltoló összeszorította a fogát, de az első szótag máris kibukott a szája sarkán. Bal keze önkéntelenül megemelkedett, és, ahogy a varázserő körbeörvénylette, oktarin színű szikrák kezdtek pattogni belőle…

A Poggyász fordult be a sarkon, néhány száz térde dugattyúként mozgott.

Széltoló eltátotta a száját. A varázslat elenyészett, kimondatlanul.

A ládát egyáltalán nem gátolta a mozgásban az a díszes szőnyeg, mely szinte csibészesen köré tekeredett, sem az a tolvaj, aki fél karjánál fogva lógott ki a fedél alól. A szó szoros értelmében holt teher volt. Valamivel arrébb, a fedél szélén két ujjmaradvány látszott; tulajdonosa ismeretlen.

A Poggyász megállt néhány lábra a varázslótól, és pillanatnyi habozás után behúzta lábait. Szemet Széltoló nem látott rajta, mégis biztos volt abban, hogy a láda őt bámulja. Várakozóan.

— Hess! — szólt oda ernyedten. A Poggyász nem tágított, csak a fedél tárult fel nyikorogva, és eleresztette a halott tolvajt.

Széltolónak eszébe jutott az arany. A ládának alighanem szüksége van gazdára. Kétvirág hiányában őrá esett volna a választás?

Beállt az apály, és Széltoló látta, hogy ellebeg a szemét az aranyló délutáni napfényben a Folyókapu felé, alig száz lábnyira folyásirányban. Egy pillanat alatt a habokba lökte a halott tolvajt. Ha később megtalálják is, aligha ad megjegyzésekre okot. És a torkolat közelében tanyázó cápák hozzászoktak a szilárd, rendszeres táplálkozáshoz.

Széltoló nézte a tovalebegő testet, és azon töprengett, mihez kezdjen. A Poggyász valószínűleg nem merülne el. Csak az alkonyatot kell bevárnia, aztán útra kel az apállyal. Számos vad terület akad a folyó mentén, ahol kilábolhat a partra, aztán… nos, ha a Patrícius tényleg írt róla uralkodótársainak, másféle öltözék meg egy borotválkozás megoldja a dolgot. Bárhogyan is, számos vidék létezik, és neki rendkívül jó a nyelvérzéke. Csak jusson el Kimérába, Gonimba vagy Eslohensba — fél tucat hadsereg se tudja többé ide visszahurcolni! És aztán… gazdagság, kényelem, biztonság…

Ott van persze Kétvirág problémája. Széltoló megengedett magának egy pillanatnyi szomorúságot.

— Rosszabb is lehetne — mondta, mintegy búcsúként. — Odaveszhettem volna én is.

Amikor mozdulni próbált, rájött, hogy ruhája beleakadt valamibe.

Odafordult, és döbbenten látta, hogy köpenye szegélyét szorosan tartja a Poggyász fedele.


— Á, Gorphal — szólt a Patrícius kedvesen. — Gyere be, ülj le! Megkínálhatlak egy kis kandírozott tengeri csillaggal?

— Mindenben állok szolgálatára, méltóságos uram — mondta az öregember higgadtan. — Kivéve talán a tartósított tüskésbőrűek fogyasztását.

A Patrícius vállat vont, és az asztalon heverő pergamenre mutatott.

— Olvasd!

Gorphal felemelte a pergament, és kissé felhúzta egyik szemöldökét, amikor megpillantotta az Arany Birodalom ismerős képírásjeleit. Csöndben olvasott vagy egy percig, aztán megfordította, hogy aprólékosan tanulmányozhassa a pecsétet a másik oldalon.

— Hírnévre tettél szert, mint a Birodalom ügyeinek szakértője — mondta a Patrícius. — Meg tudod ezt magyarázni?

— A birodalmi ügyekkel kapcsolatos tájékozottság nyitja nem a konkrét események megfigyelése, sokkal inkább egy bizonyos észjárás ismerete — felelte az idős diplomata. — Az üzenet valóban különös, de korántsem meglepő.

— Ma reggel a Császár utasított — a Patrícius megengedte magának azt a luxust, hogy kimutassa ingerültségét — utasított engem, Gorphal, hogy oltalmazzam ezt a Két Virág nevű egyént. Most úgy tűnik, meg kell öletnem. Nem találod ezt meglepőnek?

— Nem. A Császár szinte gyermek még. Afféle… idealista. Lelkes. Isten a népe szemében. Míg ellenben a délutáni levél, ha nem tévedek, Kilenc Forgó Tükörtől, a nagyvezírtől jött. Ő számos Császár szolgálatában öregedett meg. A Birodalom sikeres irányításának nélkülözhetetlen, ám zavaró tartozéknak tekinti őket. Nem szereti a nem helyénvaló dolgokat. A Birodalom nem úgy jött létre, hogy megengedte bárminek is, hogy helyet változtasson. Ez az ő nézőpontja.

— Kezdem már érteni… — mormolta a Patrícius.

— Úgy bizony. — Gorphal belemosolygott a szakállába. — Ez a turista nincs a helyén. Miután beleegyezett ura óhajába, biztos vagyok benne, hogy Kilenc Forgó Tükör megtette saját intézkedéseit. Aligha engedik visszatérni a vándort hazájába, ahová akár az elégedetlenség kórját is behurcolhatja. A Birodalom szereti, ha alattvalói ott maradnak, ahová helyezi őket. A legkényelmesebb megoldás tehát az lenne, ha ez a Két Virág örökre eltűnne a barbár földeken. Ami azt jelenti, hogy itt, méltóságos uram.

— Mit tanácsolsz? — kérdezte a Patrícius.

Gorphal vállat vont.

— Csak annyit, hogy ne tegyen semmit. Az ügy kétségtelenül magától meg fog oldódni. Viszont — merengve a fülét vakarta —, talán az Orgyilkosok Céhe…

— No igen — bólintott a Patrícius. — Az Orgyilkosok Céhe. Ki is a Céh elnöke jelen pillanatban?

— Rongylábú Zlorf, méltóságos uram.

— Beszélj vele!

— Úgy lesz, méltóságos uram.

A Patrícius bólintott. Alaposan megkönnyebbült. Egyetértett Kilenc Forgó Tükörrel — az élet épp elég nehéz. Az emberek maradjanak, ahol vannak.


Ragyogó csillagképek világítottak le a Korongvilágra. A kereskedők, egyik a másik után, becsukták boltjukat. A zsebmetszők, tolvajok, az események titkos mozgatói, szajhák, illuzionisták, visszaeső bűnösök és a második emeleten lakók, egyik a másik után, felébredtek és megreggeliztek. A varázslók eljártak többdimenziós ügyeikben. Az éjszaka két uralkodó planéta együttállásával kecsegtetett — a Varázsnegyed fölött a levegő máris elhomályosodott a korai bűvigéktől.

— Nézd — mondta Széltoló —, így nem jutunk sehová. — Oldalra araszolt. A Poggyász hűségesen követte, fedele fenyegetően félig nyitva állt. Széltoló rövid ideig fontolgatta a kétségbeesett vetődés lehetőségét a biztonságba. A fedél várakozásteljesen cuppogott.

Különben is, mondta magának Széltoló elszoruló szívvel, ez a nyavalyás csak megint követne engem. Olyan kitartó kinézete van. Még ha sikerülne is a varázslónak szereznie egy lovat, az a sanda gyanúja támadt, hogy a láda követni fogja saját tempójában. Vég nélkül. Átúszik a folyókon és tengereken. Minden éjszakával közelebb ér, míg neki muszáj megállnia pihenni. És aztán egy napon, valami egzotikus városban, évek múltán, egyszerre meghallja majd a sok száz apró láb egyre gyorsuló dobogását maga mögött az úton…

— Nem én vagyok a te embered! — nyögte. — Nem az én hibám! Nem én raboltam el!

A láda kissé előrébb mozdult. Már csak egy keskeny, csúszós gátcsík maradt Széltoló sarka és a folyó között. A jövőbelátás sziporkája elárulta neki, hogy a láda különb úszó, mint ő. Meg sem próbálta elképzelni, milyen érzés lenne belefulladni az Ankh-ba.

— Addig nem fog leállni, míg be nem adod a derekad — mondta egy vékony hang társalgási stílusban.

Széltoló lepillantott az ikonográfra, mely még mindig a nyakában lógott. A kis csapóajtó nyitva állt, az apró homunkulusz a párkányra támaszkodva pipázott, és élvezettel figyelte a fejleményeket.

— Legalább téged is magammal viszlek — mondta Széltoló fogcsikorgatva.

A kis krampusz kivette a pipát a szájából.

— Mit mondtál?

— Azt, hogy legalább téged is magammal viszlek, a fenébe is!

— Ahogy tetszik. — A krampusz jelentőségteljesen megkopogtatta a doboz oldalát. — Majd meglátjuk, ki süllyed el előbb.

A Poggyász kitátotta a fedelét, és egy újabb hüvelyktöredéknyit előrearaszolt.

— Jól van, na! — kiáltotta Széltoló ingerlékenyen. — Legalább annyi időt adj, hogy gondolkodhassak!

A Poggyász lassan elhátrált. Széltoló visszaaraszolt a viszonylag biztonságos szárazföldre, és hátát a falnak vetve leült. A folyó túloldalán Ankh város fényei ragyogtak.

— Varázsló vagy — szólt közbe a krampusz. — Ki fogsz találni valami módot, amivel megtalálhatod az emberedet!

— Nem valami nagy varázsló, sajnos.

— Csak ráveted magad az emberekre, és férgekké változtatod őket — tette hozzá a krampusz bátorítólag, nem törődve ez utóbbi megjegyzéssel.

— Nem. Az Állattá változtatás nyolcadik szintű varázslat. Én nem fejeztem be az iskolát. Mindössze egy varázsigét tudok.

— Hát, az is megteszi.

— Kétlem — morogta Széltoló reményvesztve.

— Miért, az a varázslat mire jó?

— Nem tudom megmondani. Nem igazán szeretnék beszélni róla. De őszintén — sóhajtott a bukott mágus —, nem sokat érnek a varázslatok. Még a legegyszerűbb bemagolása is három hónapba telik, és amint használtad, puff, már el is tűnt! Ez az, ami olyan hülyeség az egész mágikus izében, tudod. Húsz évig tanulod azt a varázslatot, amelytől meztelen szüzek teremnek a hálószobádban, de addigra megmérgez a higanygőz, félig megvakulsz a régi grimoire-ok olvasása közben, és amikor a varázslat végre sikerül, már arra sem emlékszel, mi a következő lépés.

— Sose gondoltam végig ebből a szempontból — közölte a krampusz.

— Hé, figyelj csak… ez az egész egy fabatkát sem ér. Amikor Kétvirág arról beszélt, hogy a Birodalomban hatékonyabb mágiát használnak, azt hittem… azt hittem…


A krampusz várakozóan nézett rá. Széltoló magában szitkozódott.

— Nos, ha tudni akarod, azt hittem, nem is mágiáról beszél. Nem mint olyanról.

— Hát, mi más lehetne?

Széltoló kezdte magát tényleg nyomorúságosan érezni.

— Mit tudom én? Gondolom, valami jobb módszer a dolgok intézésére. Olyasmi, aminek van egy kis értelme. Igába fogni… igába fogni a villámot, vagy valami.

A krampusz kedvesen, de sajnálkozva nézett rá.

— A villámok csak lándzsák, amiket a mennydörgő óriások hajigálnak harc közben — szögezte le gyöngéden. — Közismert meteorológiai tény. Nem lehet igába fogni őket.

— Tudom — ismerte be Széltoló siralmasan. — Ez a bibi az okoskodásomban.

A krampusz bólintott, és eltűnt az ikonográf belsejében. Néhány pillanattal később Széltoló orrát sülő szalonna illata csapta meg. Megvárta, amíg a gyomra már nem bírja tovább a feszültséget, és bekopogott a dobozon. A krampusz máris megjelent.

— Gondolkoztam azon, amit mondtál — közölte, mielőtt Széltoló szóra nyithatta volna a száját. — Még ha sikerülne is igát tenned rá, hogyan tudnál vele kocsit húzatni?

— Mi a nyavalyáról beszélsz?

— A villámról. Az csak fel és le megy. Te pedig azt szeretnéd, ha valamelyik irányba húzna, nem pedig fel és le. Ráadásul biztosan átégetné az igát.

— Francot se érdekelnek a villámok! Hogy tudnék gondolkozni üres gyomorral?

— Akkor egyél valamit. Ez logikus.

— Hogyan? Valahányszor megmozdulok, az az átkozott láda hajlítgatni kezdi a zsanérjait, mint aki rám akarja vetni magát!

A Poggyász, mintegy végszóra, eltátotta a fedelét.

— Látod?

— Nem megharapni akar — mondta a krampusz. — Étel van benne. Semmi hasznodat nem veszi, ha éhen halsz.

Széltoló bekukkantott a Poggyász sötét belsejébe. A dobozok és arannyal telt zacskók zűrzavara között valóban akadt néhány üveg és pár zsírpapírba burkolt csomag. Széltoló cinikusan felnevetett, aztán addig tekergett az elhagyatott gáton, mígnem talált egy alkalmas méretű fadarabot, ezt a lehető legudvariasabban beékelte a fedél és a láda pereme közé, majd kivette az egyik lapos csomagot.

Keksz volt benne, méghozzá olyan kemény, mint a gyémántfa.

— A ’ohadt é’etbe! — motyogta a bukott mágus, fogait tapogatva.

— Nyolcpárduc kapitány Utazó Emésztésserkentője — közölte a krampusz doboza ajtajából. — Számos életet mentett már meg a tengeren, úgy bizony.

— Na, persze. Tutajként használod, vagy egyszerűen odaveted a cápáknak, és figyeled, ahogy elsüllyednek tőle? Mi van az üvegekben? Méreg?

— Víz.

— De hiszen víz van mindenhol! Miért hozott volna magával Kétvirág vizet?

— Bizalom.

— Bizalom?

— Igen. A bizalom olyasmi, amiről szó sem lehet az itteni vízzel kapcsolatban. Érted?

Széltoló kinyitott egy üveget. A benne lévő folyadék lehetett akár víz is. Állott, semmilyen íze volt, életnek semmi nyoma nem érződött benne.

— Se íze, se bűze — morogta.

A Poggyász kicsit megnyikordult, hogy magára vonja a figyelmet. Lusta, kiszámított fenyegetéssel lassan lefelé csukta a fedelét, és úgy roppantotta el Széltoló rögtönzött faékét, mint holmi száraz falevelet.

— Jól van, na, jól van, na — morogta Széltoló. — Gondolkozom.


Ymor főhadiszállása a Ferde Toronyban volt, a Zúzmara utca és a Fagy sikátor kereszteződésénél. Éjfélkor az árnyékokban támaszkodó, magányos őr felnézett a két együttálló bolygóra és elfoglaltság híján azon tűnődött, vajon miféle változást harangoznak be a sorsában.

Halk nesz hallatszott, olyan, akár egy szúnyog ásítása.

Az őr lepillantott a kihalt utcára, és úgy látta, mintha holdfény csillant volna meg valamin, ami a sárban hevert alig néhány ölnyire onnan. Felvette. A holdfény aranyon csillant — mire az őr oly hangosan kapott lélegzet után, hogy szusszanása végigvisszhangzott a sikátoron.

Újból halk nesz hallatszott, és még egy érme gurult a csatornába az utca túloldalán.

Mire felvette, máris újabb jelent meg valamivel arrébb, még mindig pörögve. Az őrnek eszébe ötlött, hogy az arany állítólag kikristályosodott csillagfényből jön létre. Egészen mostanáig nem hitte el, hogy valami olyan súlyos, mint az arany, természetes úton potyoghat az égből.

Ahogy egy vonalba ért a szemközti sikátor bejáratával, újabb aranyak hullottak alá. Ezek azonban zacskójukban voltak, mellyel Széltoló amúgy istenesen kupán vágta a boldogtalant.

Az őr arra eszmélt, hogy egy vad tekintetű varázsló arcába bámul, aki egy kardot tart a torkához. Ráadásul a sötétben valami fogta a lábát.

Olyasfajta szorítás volt, amely azt sugallta, hogy a szorító tudná sokkalta erősebben is szorítani, ha akarná.

— Hol az a gazdag idegen? — sziszegte a varázsló. — Felelj!

— Mi fogja a lábam? — kérdezte a fickó, árnyalatnyi rémülettel a hangjában. Megpróbált ficánkolva kiszabadulni. A szorítás erősebb lett.

— Nem akarod tudni — világosította föl Széltoló. — Légy szíves, figyelj rám! Hol a külhoni?

— Nincs itt! Döncös kocsmájába vitték! Mindenki őt keresi! Te Széltoló vagy, ugye? És ez… a láda… a láda, ami megharapja az embereket… ónenenenene… kérrrr-lek…

Széltoló már elment. Az őr érezte, ahogy a láthatatlan lábszorító valaki — vagyis inkább, és ettől kezdett egyre jobban rettegni, valami — elengedi a lábát. Aztán, ahogy megpróbált feltápászkodni, valami nagy és súlyos és szögletes nekiütközött a sötétben, és elügetett a varázsló után. Egy láda, több száz lábbal.


Mindössze a saját tákolmányú kifejezésgyűjtemény segítségével Kétvirág megpróbálta elmagyarázni a biztos-irtás rejtelmeit Döncösnek. A hájas fogadós feszülten hallgatta, apró, fekete szeme csillogott.

Az asztal túlsó végéről Ymor figyelte őket enyhe élvezettel, néha-néha ételdarabkákat vetve hollóinak a tányérjáról. Mellette Withel járkált fel s alá.

— Túl sokat idegeskedsz — szólt rá Ymor anélkül, hogy levette volna a szemét a szemközt ülő két emberről. — Érzem, Stren. Ki merészelne megtámadni itt bennünket? És az a csatornatöltelék varázsló hamarosan idejön. Túl gyáva ahhoz, hogy ne tegye. Alkudozni próbál majd. De akkor már a kezünkben lesz. És az arany. Meg a láda.

Withel rámeresztette egyetlen szemét, és a tenyerébe csapott fekete kesztyűs öklével.

— Ki hitte volna, hogy létezik ennyi tudákos körtefa a Korongon? — merengett. — Honnan is tudhattuk volna?

— Túl sokat idegeskedsz, Stren. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb ügyesebb leszel — jegyezte meg Ymor kedvesen.

A hadnagy elégedetlenül felhorkant, és kirohant a szobából, hogy zsarnokoskodjon az emberei fölött. Ymor tovább figyelte a turistát.

Furcsa, de úgy tűnt, mintha a kis ember nem fogná föl helyzete komolyságát. Ymornak feltűnt, hogy nem egyszer mélységesen elégedett kifejezéssel tekint körül a helyiségben. Ráadásul lyukat beszél Döncös hasába és Ymor figyelmét az sem kerülte el, hogy egy papírdarab cserélt gazdát. És Döncös pár rézpénzt olvasott az idegen markába. Furcsa.

Amikor Döncös feltápászkodott és elkacsázott Ymor széke mellett, a tolvajok mestere villámgyors mozdulattal elkapta a hájas ember kötényét.

— Mit műveltetek, haver? — kérdezte halkan.

— S-semmit, Ymor. Csak egy kis magánjellegű üzletet kötöttünk.

— Barátok közt nincs titok, Döncös.

— No, igen. Hát, igazából én sem vagyok biztos benne, mi ez az egész. Afféle fogadást kötöttünk, érted? — magyarázta a fogadós idegesen. — Úgy hívják, biztosirtás. Olyan, mintha fogadtunk volna, hogy a Törött Dob nem fog leégni.

Ymor addig nézett keményen a fogadós szemébe, amíg Döncös össze nem rándult félelmében és zavarában. Aztán a mestertolvaj fölnevetett.

— Mármint ez a szúette, vén taplóhalom? — kacagott. — Az az ember őrült lehet!

— Igen, őrült, de temérdek pénze van! Most azt mondja, neki van… nem jut eszembe a szó, k-val kezdődik, és az, amit a tétnek nevezhetnénk… és akiknek dolgozik az Agátai Birodalomban fizetni fognak. Ha a Törött Dob leég. Nem mintha remélném. Hogy leég. Mármint a Törött Dob. Úgy értem, ez az én második otthonom, hát igen, a jó öreg Dob…

— Azért téged sem ejtettek a fejedre, mi? — mondta Ymor, és eltolta magától a fogadóst.

Az ajtó megnyikordult, és dübbenve csapódott a falnak.

— Hé, az ajtóm! — ordította Döncös. Aztán felismerte, ki áll a lépcső tetején, és máris lebukott az asztal alá, alig egy időforgáccsal azelőtt, hogy az apró, fekete tűlövedék átcikázott a szobán, és tompa koppanással vágódott a deszkába.

Ymor óvatosan megmozdította a kezét, és kitöltött egy újabb korsó sört.

— Nem csatlakozol hozzámegy italra, Zlorf? — érdeklődött kimérten. — Te pedig dugd vissza a kardod, Stren. Rongylábú Zlorf a barátunk.

Az orgyilkosok céhének elnöke ügyesen megpörgette kicsi fúvócsövét, és egy sima mozdulattal a tokjába csúsztatta.

— Stren! — emelte fel hangját Ymor.

A fekete ruhás tolvaj sziszegett, és visszadugta kardját a hüvelybe. Kezét a markolaton, szemét az orgyilkoson tartotta.

Ami nem ment könnyen. Az Orgyilkosok Céhében az előrelépés versenyvizsga alapján történik, ahol a gyakorlat számít a legfontosabb — sőt, valójában az egyedüli fontos — tényezőnek. Így hát Zlorf arca tele volt forradásokkal, sebhelyekkel, számos közeli találkozás emlékeivel. Valószínűleg ezek nélkül sem lett volna túl szemrevaló — hiszen állítólag azért választott olyan mesterséget, melyben túlnyomórészt sötét csuklyák, köpenyek és éjszakai portyázások játszanak szerepet, mert naptól irtózó trollvér is csörgedezik ereiben. Akik olyankor mondták ezt, amikor Zlorf hallótávolságon belül tartózkodott, rendszerint sapkájukban vitték haza a fülük.

Zlorf — nyomában számos orgyilkossal — lesétált a lépcsőn. Amikor közvetlenül Ymor elé ért, kibökte:

— A turistáért jöttem.

— Van valami közöd hozzá, Zlorf?

— Igen. Grinjo, Urmond… vigyétek!

Két orgyilkos máris előrelépett. Stren tüstént odapattant. Úgy tűnt, kardja a semmiből villan elő, s állapodik meg egy ujjnyira a torkuktól — anélkül, hogy keresztülsuhant volna a köztük megmaradt csekély távolságon.

— Elképzelhető, hogy csak egyikőtöket tudom megölni — mormolta —, de azt javaslom, tegyétek fel magatoknak azt a kérdést, vajon… melyikőtök lesz az?

— Nézz csak föl, Zlorf! — súgta Ymor.

Egy sor vészjósló, sárga szempár tekintett le a tetőgerendák közti homályból.

— Még egy lépés, és kevesebb szemgolyóval távozol, mint ahánnyal érkeztél — mondta a mestertolvaj. — Szóval ülj csak le, igyál egyet, és beszéljük meg az ügyet okosan. Én azt hittem, megegyeztünk: te nem rabolsz… én nem ölök. Legalábbis pénzért nem — tette hozzá némi szünet után.

Zlorf elfogadta a felkínált sört.

— És? — mondta. — Én megölöm a pasast, aztán te kirabolod. Ő az ott, az a vicces külsejű fickó?

— Igen.

Zlorf rámeredt Kétvirágra, aki ezt látván visszavigyorgott. Zlorf vállat vont. Ritkán vesztegette arra az idejét, hogy eltűnődjön azon, miért akarnak egyesek másokat megöletni. Egyszerűen ebből élt.

— Megkérdezhetem, ki a megbízód? — kíváncsiskodott Ymor.

Zlorf felemelte a kezét.

— No de kérlek! — tiltakozott. — És a szakmai etikett?

— Persze. Apropó…

— Igen?

— Úgy emlékszem, van két őröm az ajtónál…

— Volt.

— Meg néhányan egy kapuban az utca túloldalán…

— Valaha.

— És két íjász a háztetőn.

A kétség árnyéka suhant át Zlorf arcán, akár a napfény utolsó sugara a csúnyán fölszántott földön.

Az ajtó kivágódott, és falhoz kente azt az orgyilkost, aki előtte állt.

— Nem unjátok még? — ordította Döncös az asztal alól.

Zlorf és Ymor felpillantottak a küszöbön álló alakra. Alacsony volt, kövér, és drága ruhákat viselt. Nagyon drága ruhákat. Magas, nagytestű alakok derengtek mögötte. Nagyon nagytestű, fenyegető alakok.

— Ki ez? — kérdezte Zlorf.

— Ismerem — közölte Ymor. — A neve Rerpf. Övé a Teli Tányér vendéglő a Rézhídnál. Stren! Távolítsd el!

Rerpf feltartotta egyik, gyűrűkkel ékített ujjú kezét. Stren Withel félúton járt az ajtó felé, amikor megtorpant, ugyanis több hatalmas troll nyomult a helyiségbe hétrét görnyedve. Hunyorogva egyenesedtek fel a kövér férfi két oldalán. Dinnyényi bicepszek dagadoztak liszteszsák-szerű karjukon, kétélű bárdot tartottak valamennyien. A hüvelyk- és a mutatóujjuk között.

Döncös előbújt az asztal alól, képe rángatózott a dühtől.

— Kifelé! — ordította. — Azonnal zavarja ki azokat a trollokat!

Senki sem mozdult. A helyiségben hirtelen eluralkodott a csend. Döncös gyorsan körülpillantott. Csak most kezdett derengeni az agyában, hogy mit mondott, és hogy kinek. Nyöszörgés hagyta el az ajkait, örülve, hogy kiszabadult.

Döncös épp a pincébe vezető ajtóhoz ért, amikor az egyik troll sonkanagyságú kezének laza pöccintésével suhogva utána küldte a bárdját. Az ajtócsapódás és a rákövetkező reccsenés, amikor a bárd talált, egyetlen hanggá olvadt össze.

— Ördög és pokol! — kiáltotta Rongylábú Zlorf.

— Mit akarsz? — tudakolta ellenségesen Ymor.

— A Kalmárok és Kereskedők Céhének megbízásából jövök — felelte Rerpf kimérten. — Úgy is mondhatnám, hogy érdekeink védelmében. A kis embert értve alatta.

Ymor a homlokát ráncolta.

— Elnézést — mondta. — Mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy a Kereskedők Céhétől…

— És a kalmárokétól — bólintott Rerpf. Mögötte, további trollok társaságában, néhány emberi alak is megjelent, akiket Ymor látásból már ismert. Már találkozott velük, talán üzletek és kocsmák pultja mögött. Jelentéktelen alakok, akiket általában könnyű észre sem venni, tüstént elfelejteni. Agyának egy szegletében kínos érzés kezdett növekedni. Arra gondolt, milyen érzés lehet, amikor, mondjuk, egy róka összeakad egy feldühödött birkával. Ráadásul olyan birkával, amelyik megengedheti magának, hogy védelmére farkasokat béreljen föl.

— Ha szabad kérdeznem, mióta létezik ez… a Céh?

— Ma délután óta — felelte Rerpf. — És ha épp tudni akarod, én vagyok a turizmusért felelős alcéhmester.

— Mi a nyavalya az a turizmus, amiről beszélsz?

— Huh… mi sem vagyunk teljesen biztosak benne… — ismerte el Rerpf.

Szakállas vénség hajolt előre a háta mögött és azt recsegte: — A morporki borárusok szószólójaként mondhatom, hogy a Turizmus Üzletet jelent. Érted?

— Na és? — kérdezte Ymor hűvösen.

— És, miként említettem, az érdekeinket védelmezzük — felelte Rerpf.

— Tolvajok KIFELÉ, tolvajok KIFELÉ! — nyekeregte a szakállas vénség. Többen csatlakoztak a kántáláshoz. Zlorf elvigyorodott.

— Orgyilkosok is, orgyilkosok is! — kántálta a vénség. Erre már felmordult Zlorf — egyszeriben elillant a jókedve.

— Magától értetődik — magyarázta Rerpf —, hogy ha ti itt összevissza rabolgattok meg gyilkoltok, a mi üzletünknek lőttek. Milyen benyomást teszünk így a látogatókra? Hosszú utat teszel meg, hogy lásd a mi szépséges városunk számos történelmi és városi nevezetességét, hogy megismerd a számtalan furcsa szokást, aztán arra ébredsz, hogy holtan heversz valami eldugott sikátorban, vagy az is lehet, hogy éppen a tenger felé sodor az Ankh, hogy meséled el a barátaidnak, milyen nagyszerűen szórakoztál? Nincs mese, haladni kell a korral!

Zlorf és Ymor összenéztek.

— Haladni kell, mi? — sóhajtott Ymor.

— Hát akkor haladjunk, testvér! — kiáltotta Zlorf. Egyetlen mozdulattal a szájához kapta a fúvócsövét, és máris apró tűlövedék szisszent a legközelebbi troll felé. Az megperdült, elhajította bárdját — a fegyver elsüvített az orgyilkos feje mellett, és szétloccsantotta egy mögötte álló szerencsétlen tolvajét.

Rerpf lebukott, hogy a mögötte dagadozó troll célzásra emelhesse hatalmas vas számszeríját, és beleröpíthesse a lándzsa méretű vesszőt a legközelebbi orgyilkos mellkasába.

Ez volt a kezdet…


Ahogy már korábban megjegyeztük, azok, akik képesek érzékelni a távoli oktarin sugárzását — a nyolcadik színt, a Képzelet festékéét —, olyan dolgokat is látnak, amiket mások nem.

Így történhetett, hogy Széltoló, miközben a Poggyásszal a nyomában Morpork zsúfolt, fáklyafényes bazárján sietett keresztül, beleütközött egy magas, sötét alakba. Odafordult, hogy az illetőt elküldje a pokolba néhány helyénvaló káromlattal, és megpillantotta a Halált.

Csak a Halál lehetett. Senki más nem járkál üresen tátongó szemgödrökkel, a vállára vetett kasza pedig minden maradék kétséget eloszlatott. Miközben Széltoló iszonyodva bámulta, egy szerelmespár, valami csak beavatottak számára érthető viccen nevetgélve, egyenesen keresztülsétált a jelenésen anélkül, hogy észrevette volna.

A Halál, már amennyire merev arcának kifejezéséből következtetni lehetett, meglepődött.

SZÉLTOLÓ? — mormolta olyan mély és súlyos hangon, mintha ólomajtókat csapkodtak volna mélyen a föld alatt.

— Izé… — felelte a varázsló, igyekezvén kerülni az üres szem átható pillantását.

TE MIÉRT VAGY ITT? (Bumm, bumm, kriptafedelek dübögtek a vén hegyek gyomrának féregjárta tárnáiban…)

— Izé… miért ne lennék? — hebegte Széltoló. — Mindegy, biztos vagyok benne, hogy neked rengeteg a dolgod, úgyhogy én már itt sem…

IGEN MEGLEPŐDTEM, AMIKOR BELÉM BOTLOTTÁL, SZÉLTOLÓ, HISZEN ÉPP MA ESTÉRE VAN VÉLED TALÁLKÁM.

— Ó, nem, ne…

NA PERSZE AZ AZ EGÉSZ ÜGYBEN AZ ÁTKOZOTTUL BOSSZANTÓ, HOGY ARRA SZÁMÍTOTTAM, PSZEUDOPOLISZBAN FOGOK TALÁLKOZNI VÉLED.

— De hiszen az ötszáz mérföldnyire van innen!

NEKEM MONDOD? MÁR LÁTOM, HOGY MEGINT ELROMLOTT AZ EGÉSZ RENDSZER. FIGYELJ, MI LENNE HA…

Széltoló elhátrált, kezét védekezőn tartotta maga elé. Egy füstölthalárus, közeli standjának pultjára könyökölve, érdeklődve nézte a hadonászó őrültet.

— Szó sem lehet róla!

KÖLCSÖN ADHATNÉK NEKED EGY NAGYON GYORS LOVAT.

— Nem!

EGY KICSIT SE FOG FÁJNI!

— Nem! — Széltoló megfordult és elfutott. A Halál utánanézett, keserűen vállat vont.

AKKOR FULLADJ MEG! — motyogta. Megfordult, észrevette a vigyorgó halárust. A Halál acsarogva kinyújtotta csontujját, és megállította a férfi szívét, de nem volt túl büszke magára.

Aztán a Halálnak eszébe jutott, mi fog történni később ezen az éjszakán. Valótlanság lenne azt állítani, hogy a Halál elmosolyodott, hiszen arcvonásai amúgy is szükségképpen mészvigyorba vannak dermedve. De egy kis dallamot dúdolt, vidámat, akár egy leprafészek, és csak annyi időre állt meg, hogy elvegye egy elhaladó kérész életét, és annak a macskának az egykilenced életét, mely ott kuporgott a halasállvány alatt (minden macska lát oktarinban), aztán sarkon fordult, és elsietett a Törött Dob felé.


A morporki Rövid utca valójában a város leghosszabb utcája. A Fémműves utca húzódik a forgásirány felőli végén, T alakot képez, a Törött Dob pedig pontosan a T szára felé néz.

A Rövid utca legtávolabbi végén egy sötét hasáb tápászkodott föl apró lábak százain, és futni kezdett. Eleinte esetlen kocogással, de mire a fele utat megtette, már száguldott, mint a kilőtt nyílvessző…

Egy még sötétebb árnyék araszolt előre a Dob egyik fala mentén, alig néhány lépésnyire az ajtót őrző két trolltól. Széltoló verejtékezett. Ha meghallják az övén lógó, különlegesen preparált zacskók halk csörgését…

Az egyik troll rácsapott társa vállára: olyan hang hallatszott, mint amikor két kavicsot egymáshoz csapnak. A csillagfényes utcára mutatott…

Széltoló kiugrott rejtekéből, megfordult, és behajította terhét a Dob legközelebbi ablakán.


Withel látta az érkező tárgyat. A zacskó szép ívben keresztülszállt a helyiségen, lassan forgott a levegőben, és egy asztal sarkának csapódott. Egy pillanatra rá aranypénzek gurultak szerteszét a padlón, pörögve, csillogva.

A teremben hirtelen csönd lett; csak az aranyak csilingelése és a sebesültek nyögdécselése hallatszott. Withel szitkot mormolva pokolra küldte az orgyilkost, akivel verekedett.

— Valami trükk! — rikoltotta. — Senki se mozduljon!

Öt tucat ember és egy tucat troll dermedt meg keresgélés közben.

Ekkor, immáron harmadjára, kivágódott az ajtó. Két troll rontott be rajta, becsapták maguk mögött, elreteszelték egy súlyos rúddal, aztán lemenekültek a pincébe.

Odakinn futó lábak dobogása hallatszott. És ekkor, utoljára, az ajtó ismét kinyílt. Pontosabban inkább berobbant, hiszen a hatalmas farúd egyszerűen keresztülrepült a helyiségen, és maguk az ajtófélfák is beszakadtak.

Ajtó és félfái együtt zuhantak egy asztalra, mely menten pozdorjává tört. A dermedt küzdő felek csak ekkor vették észre, hogy van még valami más is a farakásban. Egy láda volt az, mely majd eszeveszetten rázta magát, hogy megszabaduljon körötte lévő fatörmeléktöl.

Széltoló jelent meg az ajtóban, és egy újabb aranygránátot hajított be. A zacskó a falnak csapódott, s záporoztak a csillogó érmék.


Odalenn a pincében Döncös fölnézett, valamit motyogott, aztán folytatta munkáját. Már teljes ellentengelytéli faggyúgyertyaellátmányát kiszórta a padlóra, és gondosan elvegyítette gyújtóskészletével. Most éppen egy hordónyi lámpaolajjal birkózott.

Biztos irtás — suttogta. Az olaj bugyogva ömlött ki, és kavargott a lába körül.


Withel dühtől eltorzult arccal átviharzott a termen. Széltoló gondosan célzott, és mellbe vágta a tolvajt egy kis zsák arannyal.

De most már Ymor is kiabált, és vádlón mutatott a varázslóra. Egy holló bukott alá a gerendákról, kimeresztett karmokkal Széltoló felé röppent.

Nem járt sikerrel. Körülbelül félúton járhatott célja felé, amikor a Poggyász fölpattant szálkaágyáról a levegőbe, kurtán kitátotta a fedelét, aztán csattanva összezárta.

Puhán ért földet. Széltoló látta, ahogy a fedél ismét résnyire nyílik. Csak annyira, hogy kibújhasson egy nyelv, nagy, mint egy pálmalevél, vörös, mint a mahagóni, és sima mozdulattal benyalt néhány kósza tollat.

Ugyanebben a pillanatban az óriás gyertyatartó kerék lehullott a mennyezetről, és a helyiségre homály borult. Széltoló összekucorodott, mint egy rugó, aztán nagyot ugrott, elkapott egy gerendát, és számára is meglepő erővel feltornászta magát a tető viszonylagos biztonságába.

— Izgi, mi? — szólalt meg valaki a füle mellett.

Alant a tolvajok, orgyilkosok, trollok és kereskedők mind nagyjából ugyanabban a pillanatban döbbentek rá, hogy olyan teremben vannak, ahol a talajt aranyak teszik csúszóssá, és amely tartalmaz valamit a félsötétben hirtelen vészterhessé váló alakok között, ami egészen iszonyatos. Egy emberként lódultak az ajtó felé, ám két tucat különböző emlékképük volt annak pontos helyéről.

Magasan a zűrzavar fölött Széltoló Kétvirágra meredt.

— Te vágtad el a gyertyatartó kötelét?

— Naná!

— Hogy jutottál fel ide?

— Úgy véltem, helyesebb, ha nem állok senki útjába.

Széltoló eltöprengett ezen. Nem sok hozzáfűznivalója akadt.

— Igazi csihi-puhi! — tette hozzá Kétvirág. — Túlszárnyal minden képzeletet! Szerinted meg kellene köszönjem nekik? Vagy esetleg te rendezted így?

Széltoló kifejezéstelen arccal meredt rá.

— Ideje lemászni — szólalt meg élettelen hangon. — Mindenki elment.

Végigvonszolta Kétvirágot a törmelékkel teleszórt padlón, aztán föl a lépcsőn. Az éjszaka utolsó perceit kapták el. Sziporkázott még néhány csillag, a hold azonban már lenyugodott, a perem felett halványszürke derengés látszott. De ami a legfontosabb: az utca kihaltnak tűnt.

Széltoló szaglászott.

— Érzed ezt az olajszagot? — kérdezte.

Ekkor ugrott elő a homályból Withel, és gáncsot vetett neki.


A pincelépcső tetején Döncös letérdelt, és a taplós dobozában kotorászott. A tapló nedves volt.

— Kinyírom egyszer azt a rohadt macskát! — morogta, és a tartalék dobozt kereste, ami általában az ajtó mellett szokott lenni. Most nem volt ott. Döncös igen csúnyát mondott.

Égő szövétnek jelent meg pont mellette a levegőben.

TESSÉK, VEDD EL!

— Kösz — vetette oda Döncös.

SZÓRA SEM ÉRDEMES.

Döncös ment, hogy lehajítsa a szövétneket a lépcsőn. A keze azonban megállt a levegőben. A szövétnekre meredt, összeráncolt homlokkal. Megfordult, és fölemelte a szövétneket, hogy az megvilágítsa a helyszínt. Nem vetett túl sok fényt, de alakot adott a sötétségnek…

— Ó, ne… — lehelte a fogadós.

DE IGEN — mondta a Halál.


Széltoló elterült.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy Withel menten felnyársalja ott, ahol fekszik. De még ennél is rosszabb történt. A tolvaj arra várt, hogy fölkeljen.

— Úgy látom, van nálad kard, varázsló — mondta csendesen. — Javaslom kelj fel, hadd lássuk, hogy tudod forgatni!

Széltoló olyan lassan tápászkodott föl, amennyire csak mert, és kihúzta az övéből azt a rövid kardot, amit az őrtől vett el alig néhány órával és több száz évvel ezelőtt. Kurtának, tompának rémlett Withel hajszálvékony rapirjához képest.

— Hiszen én azt se tudom, hogy kell bánni a karddal! — nyüszítette.

— Nagyszerű.

— Tudod, hogy a varázslókat nem lehet megölni éles fegyverekkel? — próbálkozott Széltoló kétségbeesetten.

Withel hűvösen elmosolyodott.

— Én is hallottam ilyesmit — mondta. — Alig várom, hogy kipróbáljam. — Előredöfött.

Széltoló az első szúrást puszta szerencsével hárította, döbbenten elrántotta a kezét, s e mozdulatával véletlenül kivédte a második vágást is, ám harmadjára egy döfés szíve magasságában átütötte köntösét.

Csendülés hallatszott.

Withelnek torkára fagyott a diadalüvöltés. Visszahúzta kardját, és ismét a varázsló felé szúrt, aki a rémülettől és a bűntudattól dermedten állt. Újabb csilingelés hallatszott, és aranypénzek kezdtek záporozni a varázsló köntöse alól.

— Szóval aranyat vérzel? — sziszegte Withel. — De nem hinném, hogy az alatt a bozontos szakáll alatt is aranyat rejtegetsz, te kis…

Ahogy kardja hátralendült a végső csapásra, a komor ragyogás, mely eddig a Törött Dob ajtajában növekedett, most villant egyet, elhalványult, és bömbölő tűzgömbben tört ki, amitől a falak kifelé hullámosodtak, a tetőt pedig vagy harminc ölre fölröpítette a levegőbe, mielőtt áttört volna rajta a vörösen izzó cserepek szétfröccsentésével.

Withel dermedten bámulta a kavargó lángokat. Széltoló pedig ugrott. A tolvaj kardforgató karja alá vetette magát, ledöntötte lábáról a fickót, és olyan elképzelhetetlenül ügyetlen ívben csapott le a saját kardjával, hogy a penge lapjával találta el áldozatát, s menten kiperdült az avatatlan kézből. Szikrák és lángoló olajcseppek záporoztak alá, miközben Withel torkon ragadta Széltolót mindkét kesztyűs kezével, és nekiállt kiszorítani belőle a szuszt.

— Ez a te műved! — rikoltotta. — A tiéd meg a trükkös ládádé!

Hüvelykujja rátalált Széltoló légcsövére. No, ennyi, gondolta a varázsló. Bárhová kerülök, nem lehet rosszabb, mint itt…

— Elnézést… — szólalt meg Kétvirág.

Széltoló érezte, hogy a szorítás enged. És most Withel lassan felegyenesedik, arcán a tökéletes gyűlölet kifejezése.

Egy parázsló üszök hullott a varázslóra. Sietve lesöpörte magáról, és feltápászkodott.

Kétvirág Withel mögött állt, és a tolvaj saját rapirja hegyét szegezte a tomboló bűnöző véknyának. Széltoló szeme résnyire szűkült. Köpenye alá nyúlt, aztán előhúzta ökölbe szorított kezét.

— Ne mozdulj! — kiáltotta.

— Jól csinálom? — kérdezte Kétvirág aggódva.

— Azt mondja, fölnyársalja a májad, ha mozdulni mersz! — tolmácsolta Széltoló, élve a fordítói szabadsággal.

— Kétlem.

— Fogadunk?

— Nem.

Ahogy Withel teste megfeszült, hogy rávesse magát a turistára, Széltoló egy kurta mozdulattal állon vágta. Withel döbbenten bámult rá egy pillanatig, aztán csendesen lehanyatlott a sárba.

A varázsló szétnyitotta sajgó öklét, és sajgó ujjai közül kicsúszott az aranypénzek tekercse. Lepillantott az eszméletlen tolvajra.

— Te jó ég! — zihálta.

Felnézett, majd felüvöltött, amikor egy újabb üszök hullott a nyakára. A lángok már tovaterjedtek a többi tetőre az utca mindkét oldalán. Körös-körül polgárok hajigálták kifelé cókmókjukat az ablakon, és lovakat vonszoltak ki füstölgő istállókból. Újabb robbanás az izzófehér vulkánban, ami a Dob volt, és egy teljes márvány kandallópárkány kaszált el a fejük fölött.

— Az Ellenirány Kapu van legközelebb! — ordította túl Széltoló az összerogyó gerendák recsegését. — Gyerünk!

Megragadta a vonakodó Kétvirág karját, és rángatni kezdte.

— A Poggyászom…

— Pukkadjon meg a Poggyászod! Ha még egy ideig itt maradsz, olyan helyre kerülsz, ahol nem lesz szükséged poggyászra! Gyere már! — sikította Széltoló.

Keresztültrappoltak a kerületet elhagyó, ijedt embertömegen, miközben a varázsló nagyokat kortyolt a hűvös hajnali levegőből. Valamit nem értett.

— Biztos vagyok benne, hogy az összes gyertya kialudt — mondta. — Akkor mitől gyulladt ki a Dob?

— Nem tudom — nyögte Kétvirág. — Ez rettenetes, Széltoló! Pedig milyen jól kijöttünk.

Széltoló megtorpant a megdöbbenéstől, és ezt olyan hirtelen tette, hogy egy másik menekülő belerohant, és szitkozódva pattant le róla.

Kijöttetek?

— Igen. Csak bámultam, milyen remek a társaság… A nyelv némi problémát jelentett, de annyira akarták, hogy csatlakozzam hozzájuk, semmiképp se hagyták, hogy nemet mondjak, gondoltam, igazán barátságos emberek…

Széltoló ki akarta igazítani a tévedést, de rájött, azt sem tudja, miképp kezdjen hozzá.

— Nagy csapás ez a jó öreg Döncösnek — folytatta Kétvirág. — De legalább bölcs volt. Egy rhinut fizetett első részlet gyanánt.

Széltoló nem ismerte a részlet szó jelentését, agya azonban lázasan dolgozott.

— Te biztos irtottad a Dobot? — hüledezett. — Fogadást kötöttél Döncössel, hogy nem fog leégni a hodály?

— Úgy van. A szokásos kártérítést kapja. Kétszáz rhinut Miért kérded?

Széltoló megfordult, a feléjük kúszó lángokra meredt, és eltűnődött, vajon mekkora darabot lehetne megvenni Ankh-Morporkból kétszáz rhinuért Jókorát, döntötte el. Csak nem most, ahogy ezek a lángok terjednek…

Lepillantott a turistára.

— Te… — kezdte, lázasan kutatva emlékezetében a legbecsmérlőbb trobi szó után. A boldog kis trobik még azt sem tudják, hogyan káromkodjanak.

— Te… — ismételte. Újabb loholó alak ütközött belé, majdnem eltalálta a vállán cipelt kasza pengéjével. Széltoló visszafojtott indulatai kitörtek.

— Te kis (olyan valaki, aki rézkarikával az orrában, víztócsában áll a Raruaruaha-hegy tetején, miközben kegyetlen vihar dühöng, és azt kiabálja Alohurának, a Villámok Istennőjének, hogy arcvonásai egy beteg uloruaha gyökérhez hasonlatosak)!

ÉN CSAK A MUNKÁM VÉGZEM — mentegetődzött az árnyalak, és vonult tovább.

A szavak olyan súlyosan zuhantak, mint a márványlapok, Széltoló ennek dacára bizonyos volt benne, hogy rajta kívül senki sem hallotta őket.

Ismét megragadta Kétvirág grabancát.

— Tűnjünk el innen! — javasolta.


Az ankh-morporki tűzvész egyik érdekes mellékhatása, hogy a biztos-irtási köszvény, mely a Törött Dob szétrobbant tetején át hagyta el a várost, a felszálló forró levegővel eljutott Korongvilág légkörének felső rétegébe, és csak több nappal később, néhány ezer mérfölddel arrébb hullott vissza a földre, pontosabban egy uloruaha-bokorra a Trobi-szigeteken. Az egyszerű, vidám szigetlakók ettől kezdve istenként imádták, okosabb szomszédaik nem kis mulatságára. Különösképpen az esőzések és aratások az elkövetkező néhány esztendőben szinte természetellenesen bőségesek voltak, amiért is utóbb kutatócsoportot küldött a helyszínre a Láthatatlan Egyetem kisebb vallásokkal foglalkozó fakultása. Arra a következtetésre jutottak, hogy mindez csak hatásvadászatból történt.


A széltől hajtott tűz gyorsabban terjedt szét a Dobtól, mint ahogy egy ember járni képes. Az Ellenirány Kapu falécei már lángokban álltak, amikor Széltoló odaért. Arca felhólyagosodott, vöröslött a forróságtól. Mostanra ő és Kétvirág már lóháton ültek — nem volt nehéz lovat szerezni. Egy agyafúrt kereskedő alig ötvenszer annyit kért az állatokért, mint amennyit értek, és a szája is tátva maradt, amikor ezerszer annyit nyomtak a markába.

Alighogy keresztül lovagoltak rajta, a kapu első nagy oszlopa szikrákat szórva dőlt le. Morpork mostanra tüzes katlanná változott.

Miközben a tűztől bevilágított úton vágtattak, Széltoló útitársára pillantott, aki jelenleg nagyon keményen próbálta elsajátítani a lovaglást.

— Ördög és pokol! — gondolta. — A turista él! És élek én is. Ki gondolta volna? Lehet, hogy mégis van valami ebben az ők-ón-gnómja fedőnevű varázserőben?

Nehézkes egy kifejezés. Széltoló próbálta kimondani a kásás szótagokat, amelyekből a szó állt Kétvirág saját nyelvén.

— Örlődik? — próbálkozott. — Ökle-gnosztika? Vagy talán inkább öko-gnómia?

Igen, valami ilyesmi. Az nagyjából helyesen hangzott.


Néhány száz öllel mögöttük folyásirányban, a város utolsóként elhamvadó negyedében egy furán szögletes, és szemmel láthatóan vízzel teljesen átitatódott tárgy kapaszkodott föl a folyó sáros partjára. Azon nyomban számtalan láb nyúlt ki belőle és támasztó pont után kaparászott.

A Poggyász fölvonszolta magát a partoldalon, majd — koromcsíkosan, vízfoltosan és nagyon-nagyon mérgesen — megrázkódott, s betájolta magát. Aztán élénk ügetéssel megindult, a kicsi és hihetetlenül csúf krampusz pedig, aki a fedélen üldögélt, érdeklődve figyelte a tájat.


Bravd a Menyétre pillantott, és felhúzta szemöldökét.

— Hát így történt — fejezte be Széltoló. — A Poggyász utolért bennünket, de fogalmam sincs, hogyan. Van még borotok?

A Menyét felemelte az üres tömlőt.

— Szerintem ma éjjelre épp elég bort ittál már — jegyezte meg.

Bravd a homlokát ráncolta.

— Az arany az arany — mondta végül. — Hogy lehet, hogy valaki, akinek bőven van aranya, szegénynek tartja magát? Az ember vagy szegény, vagy gazdag. Ez egyértelmű.

Széltoló csuklott. Kezdte kissé nehéznek találni, hogy egy Értelemben higgyen.

— Hát — kezdte —, úgy gondolom, a lényeg az, hogy… nos, tudjátok, mi az az oktiron?

A két kalandor bólogatott. A különös, szivárványszínekben játszó fém majdnem olyan értékes a Körkörös-tenger környékén, mint a tudákos körtefa, és legalább annyira ritka. Az az ember, akinek van egy oktironból készített tűje, sohasem téveszti el az irányt, mivel az mindig a Korongvilág Tengelye felé mutat, ugyanis igen érzékeny a Korong mágneses terére. Emellett csodásan lehet vele zoknit stoppolni.

— Nos, a lényeg az, tudjátok, hogy az arany is rendelkezik egyfajta mágikus kisugárzással. Amolyan pénzügyi varázserővel. Ekhó-gnómikával — vihogott Széltoló.

A Menyét felállt, és nyújtózkodott. A nap már magasan állt, a lenti város pedig ködbe és mocskos párába burkolózott. Maradt még ott arany, döntötte el. Végveszélyben még egy morporki polgár is sorsára hagyja a vagyonát, csak hogy mentse az irháját. Ideje lépni.

Úgy tűnt, a Kétvirág nevű kis ember alszik. A Menyét lepillantott rá, és a fejét rázta.

— A város vár bennünket, már ami megmaradt belőle — mondta. — Köszönjük a szép mesét, varázsló. Most mihez fogsz kezdeni? — A Poggyászt méregette, de az nyomban elhátrált, és a fedelét csattogtatta felé.

— Hát, momentán nem indul hajó a városból — vihogott Széltoló. — Gyanítom, hogy a part menti úton Chirmbe megyünk. Tudjátok, vigyáznom kell erre a lököttre. De figyeljetek, én nem tódítottam…

— Persze, persze — dünnyögte a Menyét nyugtatóan. Elfordult, és nyeregbe vetette magát. Bravd tartotta a lovát. Néhány pillanattal később a két hős már csak elmosódott pontként látszott a porfelhőben, mely a szénné égett város felé távolodott.

Széltoló bortól elbutultan bámult a szuszogó turistára. Mind a két szuszogó turistára. E védtelen állapotában egy kósza gondolat suhant keresztül a dimenziókon, keresve az elmét, melyben lehorgonyozhat, és besiklott az agyába.

— Na tessék, már megint szép kis slamasztikába juttattál — nyögte, és leroskadt.


— Őrült — vélte a Menyét. Bravd, aki mellette vágtatott néhány lábnyira, bólintott.

— Egyszer minden varázsló ilyen lesz — mondta. — A sok higanygőz. Elrothasztja az agyat. Meg a gombák is.

— Ámbár… — tűnődött a barna köpenyes. Ruhájába nyúlt, és egy kurta láncon lógó aranykorongot kotort elő. Bravd felhúzta a szemöldökét.

— A varázsló mondta, hogy a kis embernél van egy színarany korong, ami megmondja neki az időt — közölte a Menyét.

— Felélesztette benned a kapzsiságot, kis barátom? Mindig mesteri tolvaj voltál, annyi szent!

— Aha — ismerte el a Menyét szerényen. Megérintett egy kis dudort a korong szélén, és az kinyílt.

A parányi démon, melyet oda börtönöztek, fölnézett még parányibb golyós számológépéről, és haragos képet vágott.

— Már csak tíz perc nyolc óráig — recsegte. A fedél becsapódott, és majdnem odacsípte a Menyét ujját.

A Menyét káromkodva hajította el az időmondót a hangába, ahol az valószínűleg egy kőhöz csapódott. Bárhogyan is, a fedél szétnyílhatott; élénk oktarin villanás látszott, kénkő bűze terjengett, ahogy az idődémon eltűnt abba a pokoli dimenzióba, amit otthonának nevezett.

— Ezt miért csináltad? — tudakolta Bravd, aki nem volt elég közel ahhoz, hogy hallja a pontos időt.

— Mit miért? — mordult vissza a Menyét. — Nem csináltam semmit. Egyáltalán nem történt semmi. Gyere… máris lehetőségeket szalasztunk el!

Bravd bólintott. Megtáncoltatták paripáikat, és elvágtattak az ősi Ankh — és becsületesebb varázslatok felé.

Загрузка...