A mágia színe

PEREMNÉZŐBEN

Hosszú időbe telt a megépítése. Most már majdnem készen állt; a rabszolgák az égetett agyagburkolat maradékait verték le róla.

Ahol más rabszolgák nagy ügybuzgalommal ezüsthomokkal súrolták fémfalait, már csillogni is kezdett a napfényben a frissen öntött bronz jellegzetes selymes fényű, szervesen hozzátartozó ragyogásával. Még mindig forró volt, pedig egy teljes hétig hűtötték az öntőveremben.

Krull főcsillagászának hanyag intésére a hordszékvivők letették gyaloghintóját a géptörzs árnyékában.

Mint egy hal, gondolta. Egy óriási repülőhal. Vajon milyen vizek várnak rá?

— Valóban csodálatos — suttogta. — Hamisítatlan művészi alkotás.

— Mesteri — szólalt meg a zömök alak mellette. A fő-csillagász lassan odafordult, és a férfi szenvtelen arcába nézett. Az illetőnek nem esett különösebben nehezére szenvtelen képet vágni, mivel a szeme helyén csak két kis aranygolyó volt. A golyók zavarba ejtő módon ragyogtak.

— Úgy bizony, mesteri — mondta a főcsillagász, és elmosolyodott. — Azt hiszem, az egész Korongon nincs hozzád fogható mester, Aranyszemű. Igazam van?

A zömök férfi nem válaszolt azonnal, csupasz teste — csupasz, ha nem nézzük a szerszámtartó övet meg a csuklóra szíjazható golyós számológépet és a napbarnítottságát — megfeszült, ahogy elgondolkozott rajta, milyen rejtett értelme lehet ennek a kérdésnek. Az aranyszemek mintha valami egészen más világba tekintettek volna.

— Igen is, meg nem is — mondta végül. Néhány alacsonyabb rangú csillagász, aki a hordszék mögött álldogált, felhördült az illemtudás ilyen hiányától, a főcsillagász azonban szemlátomást nem vett róla tudomást.

— Folytasd csak! — mondta.

— Némely fontos képességgel már nem rendelkezem. De még mindig Aranyszemű Ezüstkezű Dactylos vagyok — mondta a mesterember. — Én készítettem a Pitchiu sírboltját őrző Fémvitézeket, én terveztem a Nagy Nef Fénygátjait, és én építettem föl a Hét Sivatag Palotáját. Csakhogy — s itt megkopogtatta egyik szemét, amely halkan megcsendült — mikor átadtam Pitchiunak a gólemhadseregét, ő hálából elhalmozott arannyal, aztán kitolatta a szemem, nehogy valaha is olyan művet alkothassak, ami vetekszik a neki készített alkotásommal.

— Bölcs eljárás, ám igen kegyetlen — mondta együtt érzőn a főcsillagász.

— Ahogy mondod. Így hát megtanultam hallani a fémek temperamentumát és az ujjaimmal látni. Megtanultam ízük és szaguk alapján megkülönböztetni az érceket. És elkészítettem magamnak ezt a két szemet, bár látni nem látok velük. Aztán meghívtak, hogy építsem föl a Hét Sivatag Palotáját. Az emír jutalmul elhalmozott ezüsttel, és lecsapatta a jobb kezem.

— Bizonyára súlyos hátrányt jelent a te szakmádban — bólintott a főcsillagász.

— Az ezüst egy részét arra használtam fel, hogy új kezet készítsek magamnak, kihasználva, hogy mindenki másnál többet tudok az emelőkről és a forgáspontokról. Megteszi. Miután megépítettem az első nagy Fénygátat, amelynek ötvenezer napsütéses óra a befogadóképessége, a Nef Törzsi Tanácsa elhalmozott drága selymekkel, és elvágatta a lábam inát, hogy ne tudjak elmenekülni tőlük. Ezzel némi vesződséget okoztak nekem, míg a selymekből meg néhány bambuszrúdból repülőszerkezetet eszkábáltam össze, melynek segítségével aztán katapultáltam börtönöm legmagasabb tornyának tetejéről.

— És különféle kitérők után eljutottál ide, Krullba — mondta a főcsillagász. — Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy valami más foglalkozás — mondjuk, a salátatermesztés — esetében valahogy kisebb lenne a kockázat, hogy részletekben kivégeznek. Miért ragaszkodsz ennyire a mesterségedhez?

Aranyszemű Dactylos vállat vont.

— Ehhez értek — felelte.

A főcsillagász ismét felnézett a hatalmas bronzhalra, mely immár gigászi gongként ragyogott a déli verőfényben.

— Micsoda szépség — mormolta. — És egyedi darab. Figyelj csak, Dactylos! Emlékeztess, légy szíves, hogy mit ígértem neked fizetségül?

— Megkértél, hogy tervezzek neked egy halat, ami át tud úszni a világok között ásító űr tengerén — felelte a mesterember. — Cserébe pedig… nos, cserébe…

— Igen? Az emlékezőtehetségem már nem a régi — dorombolta a föcsillagász a meleg bronzfalat simogatva.

— Cserébe — folytatta szemlátomást reményvesztetten Dactylos — megígérted, hogy szabadon engedsz, és tartózkodni fogsz megmaradt végtagjaim eltávolításától. Kincsekre nem tartottam igényt.

— Ó, igen, már emlékszem. — Az öregember a magasba emelte kékes erezetű karját, és hozzátette: — Hazudtam.

Halk, leheletnyi hussanás hallatszott, és az aranyszemü férfi megtántorodott. Aztán lenézett a melléből kiálló nyílhegyre, és fáradtan bólintott. A szája sarkán vér csordult ki.

Olyan csend telepedett a teljes térre, hogy még a környéken kószáló legyek várakozásteljes zümmögését is hallani lehetett, amikor Dactylos lassan, nagyon lassan fölemelte ezüstkezét, és megérintette a nyílhegyet.

Aztán megvetőn felhorkant.

— Gyatra munka! — jelentette ki, és hanyatt esett.

A föcsillagász saruja orrával megbökte a holttestet, és fölsóhajtott.

— Rövid időre állami gyászt hirdetünk, ahogy az egy ilyen nagy tudományú mesterember elhunyta esetén illik — jelentette ki. Figyelte, ahogy egy elégedett döglégy rátelepszik az egyik aranyszemre, majd megzavarodva odébbáll… — Az állami gyásznak vége — mondta, és odaintett két rabszolgát a holttest elszállításához.

— A chelonauták készen állnak? — kérdezte.

A főindító buzgón odasietett.

— Természetesen, Kiválóságod — hajbókolt.

— A papok az alkalomhoz illő fohászokat mondják?

— Hogyne, Kiválóságod.

— Mennyi idő van még hátra a belövésig?

— Ööö… a kilövésig? — helyesbített izzadva a főindító. — Három nap, Kiválóságod. Nagy A’Tuin farka páratlanul kedvező helyzetben lesz.

— Akkor már csak egy dolgunk maradt — vonta le a végkövetkeztetést a főcsillagász. — Áldozatokat keresni a rituáléhoz.

A főindító mélyen meghajolt.

— Az óceán majd gondoskodik róla — mondta.

Az öregember elmosolyodott.

— Mindig azt teszi — közölte.

— Bárcsak tudnál navigálni…

— Bárcsak tudnál kormányozni…

Hullám csapott át a fedélzeten. Széltoló és Kétvirág egymásra néztek.

— Merd a vizet! — kiáltották egyszerre, és a vödrök után kaptak.

Egy idő után Kétvirág nyűgös hangja hallatszott a kabinból, amelyben térdig ért a tengervíz.

— Nem értem, miért engem hibáztatsz — mondta. Újabb teli vödröt adott ki, amit a varázsló habozás nélkül a tengerbe öntött.

— Neked kellett volna őrködnöd! — csattant fel Széltoló.

— Ne felejtsd el, hogy szökéshez segítettelek a rabszolgahajóról — mondta Kétvirág.

— Inkább vagyok rabszolga, mint hulla — válaszolta a varázsló. Kiegyenesítette a derekát, és a tengert fürkészte. Valami nagyon zavarta.

Már nem volt ugyanaz a Széltoló, aki hat hónapja menekült el az égő Ankh-Morporkból. Egyrészt több rajta a sebhely, másrészt pedig világlátott ember lett belőle. Fölkereste a Tengelyföldet, megismerkedett számos színpompás nemzet érdekes népszokásaival — állandóan új sebeket szerezve ennek során —, sőt, feledhetetlen napokat töltött egy vitorlás fedélzetén a legendás Szárazvíz Óceánon, a Nagy Nef néven ismert, hihetetlenül száraz sivatag szívében. Egy hidegebb és nedvesebb tengeren látott úszó jéghegyeket. Lovagolt egy képzeletbeli sárkányon. Majdnem kimondta a Korongvilág leghatalmasabb varázslatát. Egyszer pedig…

…a látóhatár kétségkívül közelebb volt a kelleténél.

— Hmmm? — riadt föl Széltoló.

— Azt mondtam, hogy nincs rosszabb a rabszolgaságnál — mondta Kétvirág. A következő pillanatban leesett az álla, mert a varázsló nagy ívben a tengerbe hajította a vödrét, és szürke arccal leroskadt a víztől csúszós fedélzetre.

— Nézd, nagyon sajnálom, hogy belekormányoztam a zátonyba a csónakot, de úgy látszik, mégse akaródzik neki elsüllyedni, és előbb-utóbb mindenképpen partot érünk — mondta a turista vigasztalóan. — Ez az áramlat csak visz valahova.

— Nézz a látóhatárra — mondta Széltoló monoton hangon.

Kétvirág hunyorgott.

— Semmi baj nincs vele — felelte egy idő után. — Igaz, mintha kicsit közelebb lenne a szokásosnál, de…

— Ez a Peremcsobaj miatt van — mondta Széltoló. — Le fogunk sodródni a világról.

Hosszú csönd következett, amit csak a hullámok ütemes moraja tört meg, ahogy a léket kapott, bukdácsoló hajó körül örvénylettek. Az áramlat már meglehetősen erős volt.

— Valószínűleg ezért ütköztünk abba a zátonyba — tette hozzá Széltoló. — A víz sodra éjszaka eltérített az útiránytól.

— Kérsz valami ennivalót? — kérdezte Kétvirág. Turkálni kezdett a batyuban, amit a korlátra kötött, nehogy átnedvesedjen.

— Nem érted? — vicsorogta Széltoló. — Le fogunk zuhanni a világ pereméről, azistenekverjékmeg!

— Tehetünk valamit ellene?

— Nem!

— Akkor meg semmi értelme pánikolni — mondta Kétvirág higgadtan.

— Tudtam, hogy nem lett volna szabad ilyen messzire eltérni peremirányban — panaszkodott Széltoló az égboltnak. — Bárcsak…

— Bárcsak itt lenne a képdobozom! — mondta Kétvirág. — Sajnos, ott maradt azon a rabszolgaszállító hajón, a többi holmival együtt, amit a Poggyászban tartottam, és…

— Ahová most mégy, ott nem lesz szükséged poggyászra — mondta Széltoló. Magába roskadva, mélabúsan bámult a távolban egy bálnát, amely óvatlanul a peremáramlatba merészkedett, és most minden erejével küzdött ellene.

Az egyre rövidülő horizonton egy fehér csík tűnt fel, és a varázsló fülét mintha vészjósló morajlás ütötte volna meg a messzeségből.

— Mi történik, ha egy hajó lezuhan a Peremcsobajba? — kérdezte Kétvirág.

— Ki tudja?

— Nos, ebben az esetben talán csak egyszerűen át fogunk vitorlázni az űrön, és kikötünk egy másik világban.

— A kis ember szemébe ábrándos csillogás költözött. — Csodálatos volna! — mondta.

Széltoló fölhorkant.

A nap fölkapaszkodott az égbolt ívére; itt, a Perem közelében jóval nagyobbnak látszott. A két utazó az árbocnak vetette hátát, és elmerültek gondolataikban. Néha valamelyikük fölemelt egy vödröt, és ötletszerűen merni kezdte a kabinból a vizet, bár ennek már nem volt semmi értelme.

A tenger kezdett zsúfolttá válni körülöttük. Széltoló fölfigyelt néhány fatörzsre, amelyek lépést tartottak velük, közvetlenül a vízfelszín alatt pedig a legkülönfélébb fajtájú halak nyüzsögtek. Persze — az áramlat bizonyára tele van táplálékkal, ami a Tengelyhez közelebb eső földrészekről sodródott idáig. Eltűnődött rajta, milyen élet lehet ez: állandóan úszni, hogy egy helyben maradj. Úgy döntött, nagyon hasonló az övéhez. Észrevett egy kis, zöld békát, amely elkeseredetten vergődött a könyörtelen sodrás szorításában. Kétvirág nagy álmélkodására keresett egy evezőt, és vigyázva odanyújtotta a kis kétéltűnek, amely hálásan fölkapaszkodott rá. Egy másodperccel később egy állkapocs törte át a vízfelszínt, és csattant össze tehetetlenül pontosan ott, ahol nem sokkal azelőtt a béka evickélt.

Széltoló a könyökhajlatába vette a kis állatot. Az dülledt szemekkel fölnézett rá, majd megfontoltan a hüvelykujjába harapott. Kétvirág elkuncogta magát. Széltoló zsebre vágta a békát, és úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

— Emberséges cselekedet, de minek? — kérdezte Kétvirág. — Egy óra ide vagy oda, nem sokat számít.

— Csak — mondta Széltoló bizonytalanul, és nekiállt vizet merni. Az áramlat már olyan erős volt, hogy habos tajtékkal szórta be őket, s a hullámok mennydörgő robajjal kergetőztek a csónakok körül. Természetellenesen meleg idő volt. A tengert forró, aranyszín derengés vonta be.

A morajlás egyre hangosabb lett. A bárkától pár száz ölnyire egy óriáskalmár tört a felszínre a mélyből, és őrjöngve verdesett maga körül a csápjaival, mielőtt visszazuhant volna. Széltoló még sohasem látott ekkora tengeri szörnyet. Valami más lény bömbölt fel a záporozó vízpermet takarásában; nagyon nagy volt, és hál’ isteneknek azonosíthatatlan. Előttük egész seregre való repülőhal ívelt ki a tengerből szivárványfényű vízcseppek fellegében, és sikerült is néhány öllel távolabb kerülniük a Peremtől, mielőtt visszapottyantak az áramlatba, mely azonnal magával ragadta őket.

Kezdtek kifogyni a világból. Széltoló eldobta a vödrét, és két kézzel kapott az árboc után, ahogy a morajló-örvénylő végpusztulás feltartóztathatatlanul továbbnyomult feléjük.

— Ezt látnom kell… — kiáltotta Kétvirág, és félig zuhanva, félig ugorva a csónak orrában termett.

A lélegzetelállító sebességgel száguldó bárka ekkor valami szilárdnak és keménynek ütközött, majd kilencvenfokos fordulatot tett, és a láthatatlan akadály oldala mellé simult. Aztán hirtelen megakadt, s a jéghideg, habzó tengervíz valóságos vízesésként árasztotta el a fedélzetet, úgyhogy Széltoló egy-két végtelennek tűnő másodpercre néhány mázsa örvénylő, hínárzöld tajték alatt találta magát. Sikítani kezdett, s ekkor a víz alatti világ a kihunyófélben lévő öntudat mélyen harsogó bíborszínét öltötte magára; merthogy ez volt az a pillanat, amikor Széltoló nekikezdett a sok bajjal járó fulladásos halálnak.

Amikor föleszmélt, a szája valami maró folyadékkal volt tele. Lenyelte, és a torkába hasító égető fájdalom azonnal magához térítette.

Gyalulatlan csónakdeszkák nyomták a hátát. Kétvirág ott állt fölötte, és aggodalmas képpel nézte. Széltoló nagyot nyögött, és felült.

Ez hibának bizonyult. A világ vége csak néhány lábra volt tőle.

És azon túl, alig valamivel a végtelen Peremcsobaj kezdete alatt, Széltoló pillantása valami egyértelműen mágikusra esett.

Mintegy hetven tengeri mérfölddel arrébb, jócskán kívül a peremirányú áramlat hatósugarán, egy dau sodródott céltalanul a bársonyos alkonyi félhomályban, a független rabszolga-kereskedők jellegzetes vörös vitorlája alatt. A legénység — illetve ami megmaradt belőle — a tatfedélzeten csoportosult, védőgyűrűt vonva néhány tengerész köré, akik lázas sietséggel tutajt ácsoltak.

A kapitány, egy tagbaszakadt férfi, aki a Nagy Nef törzseinek körében dívó könyökturbánokat viselt, világlátott ember volt, s számos érdekes személyiséggel és különleges tárggyal ismerkedett meg hányatott pályafutása során (az előbbieket többnyire rabszolgának hurcolta el, míg az utóbbiakat egyszerűen ellopta). Hajóskarrierjét a Száraz-víz Óceánon kezdte, a Korongvilág legforróbb sivatagának kellős közepén. (A Korongvilágon a víznek van egy szokatlan, negyedik halmazállapota, amit a nagy hőség és az oktarin fény különleges, szikkasztó hatása együttesen idéz elő: egyszerűen kiszárad, és sajátos, ezüstös színű üledéket hagy maga után, ami szabadon szállingózó homokra emlékeztet, s amin keresztül a megfelelő építésű hajók könnyűszerrel tudnak suhanni. A Szárazvíz Óceán elég különös, de nem annyira, mint a benne élő halak.) A kapitány még soha életében nem ijedt meg igazán. Most úgy rettegett, hogy a foga is vacogott bele.

— Semmit sem hallok — suttogta a fedélzetmesternek.

A fedélzetmester fürkész pillantást vetett a raktér sötétjébe.

— Csak nem zuhant a tengerbe? — kockáztatta meg reménykedve. Mintegy válaszként szörnyűséges dübörgés harsant a talpuk alól, a tatkabinokból, a hasadó fa recsegésével vegyesen. A tengerészek rémülten bújtak össze, fejszéket és égő fáklyákat markolászva.

Persze valószínűleg nem lenne merszük használni őket, még akkor sem, ha a Szörnyeteg egyenesen rájuk rontana. Mielőtt igazából felfogták volna, milyen rettenetes ellenféllel van dolguk, néhány ember baltával támadt rá, mire a Szörny abbahagyta a hajó módszeres átkutatását, és vagy a tengerbe kergette, vagy pedig — megette őket? A kapitány nem tudta biztosan. A Borzalom úgy nézett ki, mint egy közönséges, fa tengerészláda. A szokásosnál kicsit nagyobb volt ugyan, de nem feltűnően. De habár olykor úgy tűnt, nem tartalmaz egyebet koszos zokniknál és más fehérneműknél, máskor — és a kapitány megborzongott — kitátotta rémséges fedelét, és úgy tűnt, úgy tűnt mintha lennének… A kapitány megpróbált nem gondolni erre. Határozottan az volt az érzése, hogy azok a legényei, akiket a Szörny lekergetett a hajóról és megfulladtak a tengerben, sokkal jobban jártak azoknál, akiket elkapott. Megpróbált nem gondolni erre. A láda fedele alatt fogak voltak, fehér kopjafákra emlékeztető fogak, és az a nyelv, vörös, akár a mahagóni…

Megpróbált nem gondolni erre. Nem sikerült.

Egy keserű gondolat azonban felmerült benne. Ez volt az utolsó alkalom, hogy titokzatos körülmények között szerencsétlenül járt, hálátlan fuldoklókat mentett meg. Elvégre a rabszolgasors mégiscsak jobb a cápák gyomránál, nem? Erre a két fickó megszökött, és amikor a legényei megpróbálták szemügyre venni az utazóládájukat — egyáltalán, hogy kerülhetett az a két nyavalyás a tükörsima óceán kellős közepére, egy szál ládán üldögélve? —, szóval, amikor nekiláttak, hogy felfeszítsék, a Szörny hirtelen fogta magát, és megharap… Megint megpróbált nem gondolni erre, és lúdbőrözve eltűnődött rajta, vajon mi fog történni, ha az az átkozott izé rájön, hogy a gazdája már rég nincsen a hajón…

— Kész a tutaj, kapitány úr! — jelentette a fedélzetmester.

— Vízre vele! — bömbölte a kapitány, majd: — Mindenki át! — Majd: — Hajót felgyújtani!

Elvégre másik hajót szerezni nem lesz különösebben nehéz, elmélkedett közben, az embernek azonban hosszú időt kell töltenie a Paradicsomban, amit a mullahok úgy reklámoznak, mielőtt új élettel ajándékozzák meg az istenek. A varázsláda meg egyen homárt.

Egyes kalózok a kegyetlenkedés és virtuskodás kimagasló tetteivel tettek szert halhatatlanságra. Mások hatalmas kincsek összeharácsolásával. A kapitány viszont már régóta eldöntötte, hogy mindent összevéve úgy szeretne halhatatlanná válni, hogy nem hal meg.

— Ez meg mi a franc? — akarta tudni Széltoló.

— Csodálatos! — mondta Kétvirág elragadtatva.

— Hogy csodálatos-e vagy sem, azt majd akkor döntöm el, ha már tudom, hogy micsoda — szögezte le a varázsló.

— A Perevárvány az — szólalt meg egy hang közvetlenül a bal füle mellett —, és igazán szerencsésnek mondhatod magadat, hogy láthatod. Legalábbis felülről.

A hangot hideg, halszagú lehelet kísérte. Széltoló mozdulatlanná dermedt ültében.

— Kétvirág? — mondta.

— Igen?

— Ha megfordulok, mit fogok látni?

— A neve Tethis. Azt mondja magáról, hogy tengeri troll. A csónakjában ülünk. Ő mentett meg minket — magyarázta Kétvirág. — Most már hátrafordulsz?

— Nem, köszönöm, egyelőre nem. Szóval miért nem estünk le a Korong széléről? — kérdezte Széltoló kissé üveges higgadtsággal.

— Mert a csónakotok nekiment a Herületnek — mondta a hang mögötte (Széltolónak mélytengeri hasadékok és korallszirtek közt megbújó Szörnyek jutottak eszébe a hallatán).

— A Herületnek? — visszhangozta.

— Igen. Ez veszi körül a világot — válaszolta az egyelőre látatlan troll. A vízesés szakadatlan morajlásába mintha evezők ütemes csobbanása vegyült volna. Széltoló legalábbis őszintén remélte, hogy evezőké.

— Vagy úgy. A kerületre gondolsz — mondta. — A kerület az, ami körbehatárolja a dolgokat.

— A Herület is ezt teszi. Azoknak a szerencsétleneknek a későbbi sorsáról nevezték el, akik nekimentek — felelte a troll.

— Egyébként erre céloz — mondta Kétvirág, és lefelé mutatott. Széltoló tekintete követte a turista ujját, bár előre rettegett attól, amit látni fog…

A csónaktól Tengelyirányban egy kötél volt kifeszítve néhány lábbal a fehéren habzó vízfelszín fölött. Bonyolult szerkezet kötötte hozzá a ladikot, amely többszörös áttételekből és apró, fa fogaskerekekből állt. A csónak így rögzítve volt ugyan, de tudott mozogni. A kötél mentén haladtak előre a Peremcsobaj legislegszélén, a troll evezőitől hajtva. Ez legalább egy rejtélyt megmagyarázott — de mi tartja a kötelet?

Széltoló beárnyékolta a szemét, és előrenézett. Néhány öllel odébb jókora, masszív facölöp állt ki a vízből. Miközben figyelte, a csónakjuk egyre közelebb ért hozzá, aztán elhaladt mellette; a kis fogaskerekek vidám kattogással beleszaladtak egy nyilvánvalóan erre a célra faragott horonyba, és megkerülték.

Széltoló azt is észrevette, hogy a vezérkötélről két-három lábnyi térközökben vékonyabb, sodrott zsinegek lógnak a vízbe.

Megint Kétvirághoz fordult.

— Azt látom, hogy mi ez, de mire jó? — kérdezte.

Kétvirág vállat vont. Széltoló mögött ismét megszólalt a tengeri troll.

— Már nem vagyunk messze a házamtól. Ha odaértünk, majd elbeszélgetünk. Most eveznem kell.

Széltoló rájött, hogy a szóban forgó házra csak abban az esetben vethet egy pillantást, ha megfordul; ez viszont óhatatlanul azt jelentette, hogy a tengeri troll is a látóterébe kerül, ő pedig nem volt biztos benne, hogy készen áll-e erre az erőpróbára. Ezért inkább a Perevárványt nézte.

Fenséges ívben tündöklött a vízpárában, néhány hosszal a világ végén túl; csak pirkadatkor és alkonyatkor volt látható, amikor a Korong aprócska, keringő napja előragyogott Nagy A’Tuin, a Világteknőc roppant testének takarásából, s sugarai éppen a megfelelő szögben törtek meg a Korongvilág varázserőterén.

Ilyenkor lélegzetelállító szépségű kettős szivárvány jött létre tündökölve. A Peremcsobaj széléhez a hét kisebb szín esett közelebb; szemkápráztató táncot roptak a haldokló tengerek vízpermetében.

Ám mind a hét sápatag árnyék volt csupán a nyolcadik, legszélesebb sávhoz képest, amelyik mögöttük szikrázott az űrben, mert méltóságán aluli lett volna megosztozni velük ugyanazon a spektrumon.

A Színek Királya volt ez, amelynek az összes többi szín csak részleges, seszínű visszaverődése. Ez az oktarin, a mágia színe. Eleven, sugárzó és vibráló, vitathatatlanul a képzelet színe, mert ahol csak megjelent, azt jelezte, hogy a puszta anyag csupán a varázslatos elmék erejének alázatos szolgája. Maga volt a megtestesült mágia.

Ám Széltoló magánvéleménye szerint zöldes-bíbor volt, és elég ronda.

Egy idő után egy aprócska pontról a világ végén kiderült, hogy egy meredeken kiálló szirtfok vagy sziget, amely olyan vészesen egyensúlyoz a Peremcsobaj szélén, hogy a roppant vízesés habjai hatalmas hullámokat vetve örvénylik körül, mielőtt megkezdenék végtelen zuhanásukat az űr örök éjszakájába. Rajta uszadékfából épített kalyiba állt, és Széltoló látta, hogy a Herület vezérkötele néhány vascölöpön felkapaszkodik a sziklás szigetre, sőt, magán a viskón is áthalad, egy kis, kerek ablakon át. Később megtudta, ez azért van, hogy a troll azonnal értesüljön mindenfajta úszó hulladékról, ami az ő szakaszán akad fenn a Herületen. Ugyanis a vezérkötélnek arra a részére, amely a kunyhóján ívelt át, egy sor apró bronzcsengettyű volt felaggatva.

A sziget Tengelyfelőli oldalán Tethis úszó raktárházat tákolt össze magának egy-két hajóroncsból meg hatalmas mennyiségű uszadékfából: deszkákból, gerendákból és néhány fatörzsből, melyeknek egyikén-másikán még mindig zöld levelek díszelegtek. Ilyen közel a Peremhez a Korongvilág mágikus erőtere annyira erős volt, hogy mindent homályos fényudvar vett körül a nyers káprázatok önkisülései miatt.

A csónak néhány utolsó, nyikorgó evezőhúzás után a keskeny, uszadékfa mólóhoz simult. Mikor hozzáért — s ezzel bekapcsolódott a szigetet körülszikrázó, intenzív mágikus áramkörbe —, Széltoló azonnal érzékelte a nagy erejű okkult aurára jellemző kísérőjelenségeket: olajos tapintás, kékes íz, és ónszag. Körülöttük mindenütt tiszta, fókuszálatlan mágia záporozott nesztelen a Korongvilágba.

A varázsló és Kétvirág nagy üggyel-bajjal kikapaszkodott a móló deszkáira, és Széltoló élete első pillantását vetette egy tengeri trollra.

Fele olyan rémséges se volt, mint hitte volna.

Izé, kommentálta egy idő múlva a látványt a képzelete.

Nem arról volt szó, hogy a troll ijesztő lett volna. Széltoló a csápos és rothadó szörnyűség helyett, amire számított, egy kissé zömök, de máskülönben nem túl csúnya öregembert látott maga előtt, aki minden feltűnés nélkül végigsétálhatott volna akármelyik város főutcáján — feltéve, hogy az illető város lakói hozzá vannak szokva az olyan öregemberek látványához, akik elsősorban (sőt, mondhatni kizárólag) tengervízből állnak. Úgy tűnt, mintha az óceán elhatározta volna, hogy életet hoz létre, de nem fárasztja magát az evolúció unalmas ügyletével, hanem egyszerűen kiszakított egy jókora darabot önmagából, kétlábú lényt formált belőle, és nagy tocsogások közepette a partra küldte. A troll kékszínű volt, és egy csöppet áttetsző. Miközben Széltoló kimeredt szemmel nézte, a mellkasán egy aranyhalraj suhant át.

— Nem udvarias dolog így megbámulni az embert — mondta a troll. A szája, ahogy kinyílt, ezüstfehér tajtékot vetett, s aztán hajszálra ugyanúgy csukódott be, mint amikor a víz összezárul a belehulló kő fölött.

— Igen? Miért? — hebegte Széltoló. Hogy tartja ez össze magát, üvöltötte a fülébe belülről az agya. Miért nem ömlik egyszerűen szét?

— Ha lennétek szívesek követni a házamba, keresnék nektek valami ennivalót meg egy váltás ruhát — szólt a troll ünnepélyesen. Aztán nekivágott a szikláknak; hátra sem nézett, hogy lássa, követik-e. Elvégre hova máshová mehettek volna? Gyorsan sötétedett, s a világ pereme felől nyirkos, hűvös széllökések érkeztek. A csillogó Perevárvány már halványodni kezdett, s a vízpára is megritkult a vízesés széle fölött.

— Gyere — mondta Széltoló, és könyökén ragadta Kétvirágot. A turistának viszont egyelőre nem akaródzott fedél alá kerülni.

— Gyere már! — sürgette a varázsló.

— Mit gondolsz, ha sötétedés után lenézünk, vethetünk egy pillantást Nagy A’Tuinra, a Világteknőcre? — kérdezte Kétvirág, és vágyakozó tekintettel nézte a gomolygó fellegeket.

— Remélem, nem — mondta Széltoló. — Őszintén remélem. Jössz már?

Kétvirág vonakodva követte őt a kalyibába. A troll meggyújtott két lámpást, és kényelmesen elhelyezkedett egy hintaszékben. Amikor beléptek, fölállt, és valami zöld színű folyadékot töltött két pohárba egy magas nyakú korsóból. A félhomályban szinte foszforeszkálni látszott, mint a meleg vizű tengerek a bársonyfényű nyári éjszakákon. Széltoló tompa iszonyatába némi barokk ízt kevert, hogy ezúttal ráadásul több hüvelykkel magasabbnak tűnt.

A szoba bútorzata elsősorban ládákból állt.

— Hű. Igazán csodaszép kis zugot rendeztél itt be magadnak — mondta Széltoló. — Olyan… népies.

Az egyik pohárért nyúlt, és behatóan szemügyre vette a benne csillogó zöld folyadékot. Remélem, iható, gondolta. Merthogy meg fogom inni. És ezzel felhajtotta.

Ugyanaz az ital volt, amivel Kétvirág kínálta meg a csónakban, csak akkor nem fordított rá különösebb figyelmet, mert más, sürgősebb gondolatok foglalkoztatták. Most lehetősége nyílt teljes terjedelmében kiélvezni a sajátos ízt.

Széltoló szája görcsbe rándult. Halkan nyöszörögni kezdett. Bal térdét önkéntelenül felrántotta, mintha epilepsziás rohama lenne, és sikerült magát gyomorszájon rúgnia.

Kétvirág elgondolkodva forgatta kezében az italt, miközben az ízen merengett.

— Ghlen Livid — mondta. — Vul bogyóból préselt, hordós érlelésű ital. Nálunk odahaza fagyasztott párlatot szoktak készíteni belőle. Kissé füstös… meglehetősen pikáns. Rehigreed tartomány valamelyik nyugati ültetvényéről való, nemde? A színe után ítélve a jövő évi aratásból. Megkérdezhetem, hogy jutottál hozzá?

(A Korongvilágon honos növényfajták között megtalálhatók a hagyományos kategóriák, úgymint az egynyáriak, amelyek vetésük évében hoznak termést, a kétnyáriak, amelyek a vetésüket követő évben, valamint az évelők, amelyek vetésük után addig tenyésznek tovább, amíg hagyják őket. Akad azonban néhány ritka növény, amit a szakirodalom előnyárinak nevez; ezek génjeik szokatlan, négydimenziós torzulásának jóvoltából a vetésüket megelőző évben hoznak termést. A vul bogyó még ezeknél is kivételesebb fajta, mivel termése körülbelül nyolc évvel a magvak elvetése előtt érik be. A vul-bor állítólag egyes fogyasztói számára lehetővé teszi, hogy bepillantást nyerjenek a jövőbe, ami a bogyó szemszögéből nézve voltaképpen a múlt. Különös, de így van.)

— Minden dolog fönnakad idővel a Herületen — mondta a troll aforisztikusan, és előre-hátra himbálta magát hintaszékében. — Az én dolgom az, hogy összeszedjem a hulladékot. A faanyagot, persze, meg a hajókat. Boroshordókat. Vászonbálákat. Titeket.

Széltolónak lassan kezdett derengeni valami.

— Egy háló, igaz? Hálót feszítettetek ki a világ végén!

— A Herületet — bólintott a troll. A mellkasán hullámfodrok futottak végig.

Széltoló kinézett a szigetszirtet körülölelő foszforeszkáló sötétségbe, és bárgyún vigyorgott.

— Hát persze! — mondta. — Elképesztő! Cölöpöket vertek a sziklazátonyokba, és… atyavilág! Annak a hálónak szörnyű erősnek kell lennie!

— Az is — válaszolta Tethis.

— Jó pár mérföld hosszan ki lehet építeni, ha találtok hozzá elég sziklaszirtet — mondta a varázsló.

Tízezer mérföld hosszú. Én csak ezért a szakaszért vagyok felelős.

— Uramatyám! Ez egyharmada az egész Korong kerületének!

Tethis halk csobbanással bólintott. Míg a két vendég tovább iszogatta a zöld bort, ő beszélt nekik a Herületről, a rengeteg munkáról, amibe az elkészítése került, meg az ősi és bölcs Krull Királyságról, amely jó néhány évszázaddal ezelőtt megépítette, meg a hét flottáról, amely szakadatlanul a Herület mentén hajózik, hogy karbantartsa, és Krullra szállítsa a zsákmányt, meg arról, hogy miként lett Krull a könnyű és gondtalan élet földje, ahol a Korongvilág legtanultabb tudáskeresői uralkodnak, meg arról, hogy milyen módszerekkel kutatják ezek a bölcsek az univerzum csodás bonyolultságának minden elképzelhető aprócska összetevőjét, meg arról, hogy a Herületen fennakadt hajósokat rabszolgának adják el, és általában kiherélik őket (innen a név), de a nyelvüket feltétlenül kivágják. Miután ezen a ponton vendégei részéről néhány közbeszólás esett, barátságos hangon beszélt az erőszak alkalmazásának tökéletes hiábavalóságáról, meg arról, hogy erről a szigetről legfeljebb csónakon lehet elmenekülni (a Herületet Krallal összekötő többi háromszáznyolcvan sziget valamelyikére), vagy úgy, hogy az ember leveti magát a világ Pereméről; végül pedig színes szavakkal ecsetelte az impotencia és a némaság előnyeit, ha az ember ezeket a máskülönben kellemetlen állapotokat a halállal hasonlítja össze.

Ezt követően szünet állt be a beszélgetésben. A Peremcsobaj tompa, éjjeli morajlása csak arra szolgált, hogy nyomatékot adjon a csöndnek.

Aztán a hintaszék ismét nyikorogni kezdett. Nyájas előadása során Tethis ijesztő mértékben megnőtt.

— Ne vegyétek személyeskedésnek a dolgot — tette hozzá. — Én is rabszolga vagyok. Persze, ha megpróbáltok rám támadni, muszáj lesz megölnöm benneteket, de higgyétek el, hogy nem lelnék benne különösebb élvezetet.

Széltoló lopva egy pillantást vetett a kéken derengő öklökre, amiket a troll az ölében nyugtatott. Nem kételkedett benne, hogy egyetlen pofonja fölérne egy árhullám pusztító erejével.

— Azt hiszem, nem érted a dolgok állását — magyarázta Kétvirág. — Én az Arany Birodalom polgára vagyok. Biztos vagyok benne, hogy Krull nem szeretné magára vonni a Császár haragját.

— De honnan tudná meg a Császár, hogy mi történt veled? — kérdezte a troll. — Azt hiszed, te vagy az első ember az Arany Birodalomból, aki a Herületen végzi?

— Nem leszek rabszolga! — kiabálta Széltoló. — Inkább… inkább levetem magam a Peremről! — Döbbenet töltötte el a tulajdon hangja hallatán.

— Valóban megtennéd? — kérdezte a troll. A hintaszék a falnak koccant, és egy azúr kar derékon kapta a varázslót. A következő pillanatban a troll egy lendületes lépéssel kint termett a szabadban: könnyedén, fél kézzel vitte Széltolót.

Meg sem állt a sziget Peremirányba eső széléig. Széltoló nyüszített.

— Hagyd abba, különben tényleg lehajítalak — csattant föl. — Egyelőre fogom a grabancod, vagy nem? Nézd!

Széltoló nézett.

Puha, fekete éjszaka ásított előtte, mellben békésen pislákoltak a köd halványította csillagok. Ám a tekintete lassan lefelé fordult; ellenállhatatlan kényszer vonzotta.

A Korongvilágon éjfélre járt az idő, így hát a nap messze-messze alattuk járt, Nagy A’Tuin roppant, zúzmarás hasa alatt. Széltoló még egy utolsó, elkeseredett erőfeszítést tett, hogy tekintetét a csizmája orrára szegezze, amely a sziklaszirt széle fölött kalimpált, a feneketlen űr mélységének azonban nem lehetett ellenállni.

Kétfelől két csillogó vízfüggöny zúdult lefelé a végtelenbe, ahogy a zúgó tengerár a Peremcsobajhoz igyekezve körülörvénylette a troll szigetét. Száz öllel lejjebb egy hatalmas lazac vetette ki magát a tajtékzó habokból — a varázsló még életében nem látott ekkorát. A hal ugrása vad volt, görcsös, és teljesen reménytelen. A következő pillanatban már lomhán forogva hullott az aranyszínű alvilági fénybe.

A fény óriási árnyékokat rajzolt ki a Perem alatt, mintha a világ terhét hordozó iszonyatos pillérek lennének. A varázsló szeme előtt lassan valami elmosódott körvonal, valami homályos alak kezdett kibontakozni, száz és száz mérfölddel a sziget alatt…

Hirtelen, mint azokon a fura kis képeken, ahol egy díszes üvegpohár sziluettje egyszerre csak két arc árnyprofiljává változik, az egész látvány teljesen új, szörnyűséges értelmet kapott. Mert az a valami odalent egy elképesztő méretű elefántfej volt, akkora, mint egy mértéktartó kontinens. Az egyik hatalmas agyar hóborította hegycsúcsként vágott az aranyszínű fénybe, hosszan elnyúló árnyékot vetve a csillagok felé. A roppant fej kissé félre volt hajtva, s a rubinként izzó szem akár egy vörös óriáscsillag is lehetett volna, aminek valahogy sikerült túlragyognia a nap fényét.

Az elefánt alatt pedig…

Széltoló nagyot nyelt, és megpróbált nem gondolkozni…

Az elefánt alatt semmi nem volt, csak a gyötrelmesen távoli napkorong. És az a valami, ami lassan elmozdult a nap mellett, a városnyi pikkelyek és meteorhimlők és félholdszerű tagoltsága dacára — az a valami nem lehetett más, csak egy teknős úszólába.

— Eleresszelek? — kérdezte a troll.

— Gnah — mondta Széltoló, és igyekezett hátrahúzódni.

— Én öt évig éltem itt a Peremen, és nem volt hozzá merszem — dörögte Tethis. — És ha nem csalódom, neked sincs. — Visszalépett, és hagyta, hogy Széltoló hasra vesse magát a földön.

Kétvirág odasétált a szirt széléhez, és lekukkantott.

— Fantasztikus! — mondta. — Bárcsak itt lenne a képdobozom… Mi más van még odalent? Szóval, ha leugrik az ember, mi mindent lát?

Tethis leült egy kiszögellésre. Magasan a Korongvilág fölött egy felhő mögül előbukkant a hold, és beragyogta sugaraival: úgy festett, mintha jéggé változott volna.

— Talán a hazám is odalent van — mondta lassan. — Az ostoba elefántjaitokon meg azon a nevetséges teknősön túl. Egy igazi világ. Néha kijövök ide, és nézem az űrt, de valahogy sosem tudom rábírni magam, hogy megtegyem az utolsó lépést… Egy igazi világ, igazi emberekkel. Feleségeim és gyerekeim is vannak, valahol odalent… — Elhallgatott, és kifújta az orrát. — Az ember hamar megtanulja, hogy milyen fából faragták, itt a Peremen.

— Ne mondd ezt! Kérlek! — nyöszörögte Széltoló. A hátára fordult, és látta, hogy Kétvirág hanyag tartásban áll a szirt legszélén. — Gnah — mondta, és megpróbálta belefúrni magát a sziklába.

— Van egy másik világ is odalent? — kérdezte a kukucskáló Kétvirág. — Pontosan hol?

A troll bizonytalanul meglengette a karját.

— Valahol. Ez minden, amit tudok. Elég kicsi világ volt. Jórészt kék színű.

— És akkor miért vagy itt? — kérdezte Kétvirág.

— Nem nyilvánvaló? — csattant föl a troll. — Leestem a pereméről!

Mesélt nekik Bathys világáról, valahol a csillagok között, ahol a tenger népének sok-sok virágzó civilizációja volt a korong felszínének nagy részét borító három hatalmas óceánban. Tethis húsfogó volt, abba a kasztba tartozott, ami nagy, vitorlás földjáró hajókon kereste a kenyerét, melyek messze kimerészkedtek a szárazföldre, s a vihartépázta kontinensek belsejében élő szarvas- és bölénycsordákra vadásztak. Veszélyes foglalkozás volt ez. Tethis hajóját föltérképezetlen földekre sodorta egy hirtelen támadt orkán. A legénység többi tagja mentőcsónakba szállt, és egy távoli tó felé vette az irányt, de Tethis, a kapitány a hajóján maradt. A vihar aztán lesodorta a bárkát Bathys világáról, s egyúttal fogpiszkálóvá aprította.

— Először zuhantam — mondta Tethis —, de tudjátok, a zuhanás nem olyan szörnyű dolog. Fájni csak a földet érés fáj, és énalattam nem volt semmi. Zuhanás közben láttam, ahogy a világom messze pördül tőlem az űrben, és én egyedül maradtam a csillagok között.

— Utána mi történt? — kérdezte Kétvirág lélegzetvisszafojtva, s időnként egy-egy pillantást vetett a ködös világegyetem felé.

— Jéggé fagytam — felelte Tethis egyszerűen. — Szerencsére az én népem számára ez nem végzetes. De néha, ha más világok közelében haladtam el, fölengedtem egy időre. Az egyikről például, pontosan emlékszem, azt hittem, hogy egy fura hegyekből álló gyűrű. Aztán kiderült róla, hogy a leghatalmasabb sárkány, amit valaha láttam. Hómezők és gleccserek borították, és a farkát a szájában tartotta. Ami azt illeti, ettől a világtól alig pár mérföldre haladtam el, üstökösként hasítottam át az eget, és a következő percben már messze jártam. Aztán egyszerre csak fölébredtem, és itt volt a ti világotok. Úgy zuhant felém, mintha a Teremtő egy habostortát hajított volna a képembe, és végül a tengerben landoltam, nem messze a Herülettől. A hálón mindenféle élőlény fennakad, és akkoriban épp a Herületállomásokra kerestek rabszolgákat, úgyhogy végül itt kötöttem ki. — Szünetet tartott, és átható pillantást vetett Széltolóra. — Minden éjjel kijövök ide, és lenézek — fejezte be —, de sosem merek leugrani. Nagyon nehéz dolog bátornak lenni, itt a Peremen.

Széltoló elszántan, négykézláb mászni kezdett a kalyiba felé. Egy kicsit sikított, amikor a troll gyengéden fölemelte, és talpra állította.

— Lenyűgöző! — mondta Kétvirág. és még jobban kihajolt a Perem fölé. — Szóval rengeteg másik világ van odakint?

— Azt hiszem, elég sok — felelte a troll.

— Gondolom, lehetne készíteni valami, szóval nem tudom, valami izét, ami megvédené az embert a hidegtől — mondta a kis ember töprengve. — Valamiféle hajót, ami átvitorlázna a Peremen. Azon útra lehetne kelni a többi világ felé, és akkor, akkor, esetleg…

— Eszedbe ne jusson! — nyögött föl Széltoló. — Ne beszélj így, hallod?

— Krullban mindenki így beszél — mondta Tethis. Egy pillanatra a homlokát ráncolta. — Persze csak azok, akiknek megvan még a nyelvük — tette hozzá aztán.

— Ébren vagy?

Kétvirág továbbhorkolt. Széltoló kíméletlenül oldalba bökte.

— Azt kérdeztem, hogy ébren vagy-e? — vicsorgott.

— Kurnydat…

— El kell tűnnünk innen, mielőtt az a begyűjtő flotta megérkezik!

A hajnal mosogatóvízszín fénye beszivárgott a kalyiba egyetlen ablakán, és végigcsorgott a tengerből kimentett ládák és batyuk sokaságán. Kétvirág újra felhorkant, és igyekezett mélyebbre fúrni magát a meleg prémek és pokrócok közé, amiket Tethis adott nekik.

— Nézd, itt rengeteg fegyver meg felszerelés van felhalmozva — mondta Széltoló. — Tethis elment valahová. Ha visszajön, megtámadjuk, leütjük, és… és… na, majd kieszelünk valamit. Mit szólsz hozzá?

— Szerintem ez nem valami jó ötlet — felelte Kétvirág. — Olyan… olyan hálátlan dolog lenne.

— Farkastörvények! — csattant fel Széltoló. — Ez egy kemény világegyetem!

Turkálni kezdett a falak mentén sorakozó ládákban, és kiválasztott egy nehéz, hullámos élű handzsárt, amely hajdanán bizonyára valami kalóz öröme és büszkesége lehetett. Olyan fegyvernek tűnt, amely mind súlyával, mind éles pengéjével komoly károkat tud okozni. Széltoló ügyetlenül megemelte.

— Szerinted itt hagyná őrizetlenül az ilyesmit, ha meg lehetne sebezni vele? — tűnődött fennhangon Kétvirág.

Széltoló ügyet sem vetett rá, és támadóállásba helyezkedett az ajtó mellett. Amikor az mintegy tíz perc múlva kinyílt, habozás nélkül csapott, abban a magasságban, ahol a troll fejét sejtette. A penge ártalmatlanul szelte át a nagy semmit, majd beleállt az ajtófélfába. A varázsló elvesztette az egyensúlyát, és békaként terült el a padlón.

Szomorú sóhajt hallott maga fölött. Felnézett, egyenesen Tethis arcába, aki csalódottan ingatta a fejét.

— Nem tudtál volna ártani nekem — mondta a troll —, de ettől függetlenül meg vagyok sértve. Mélyen meg vagyok sértve. — Kinyújtotta a karját, és kirántotta a handzsárt az ajtófélfából. Aztán különösebb erőfeszítés nélkül kör alakúra görbítette, és a sziklák közé hajította. A fegyver lepattant egy kőtömbről, s ezüstös ívben pörögve folytatta pályáját, amely a Peremcsobajból fölszálló vízpermetben végződött.

— Nagyon mélyen meg vagyok sértve — szögezte le a troll. Lenyúlt a küszöb mellé egy bőrzsákért, és odadobta Kétvirágnak.

— Egy őzcombot találsz benne, úgy elkészítve, ahogy ti, emberek szeretitek, pár homárt meg egy lazacot. A Herület gondoskodik rólunk — mondta hanyagul.

Éles pillantást vetett a turistára, majd a továbbra is a padlón fekvő Széltolóra.

— Mit bámultok így rám? — kérdezte.

— Hát, csak annyi… — kezdte Kétvirág.

— …szóval tegnap estéhez képest… — mondta Széltoló.

— Olyan kicsi lettél — kapott a szón Kétvirág.

— Értem — mondta a troll lassan és tagoltan. — Most jön a személyeskedés. — Teljes magasságában kihúzta magát; úgy négy láb lehetett. — Az, hogy vízből vagyok, még nem jelenti azt, hogy fából vagyok, ha értitek, mire célzok — mondta.

— Bocsánat — nyelt nagyot Kétvirág, és sietve kibontakozott a takaróiból.

— Ti mindenféle mocsokból vagytok — jelentette ki a troll —, én mégsem tettem megjegyzéseket olyasmire, amiről nem tehettek, ugye? Nem bizony. A Teremtő olyannak teremtett minket, amilyenek vagyunk, és mi ezen nem változtathatunk, én ezt tartom. De ha ennyire tudni akarjátok, a ti holdatok sokkal erősebb, mint azok, amik Bathys körül keringenek.

— A hold? — kérdezte Kétvirág. — Nem ér…

— Ha már a szátokba kell rágnom — mondta a troll mogorván —, hát vegyétek tudomásul, hogy krónikus árapály-ingadozásban szenvedek!

Csengettyüszó hangzott fel a kalyiba sötétjéből. Tethis gyorsan odasietett a nyikorgó padlón ahhoz az emeltyűkből, hurkokból és csengőkből álló bonyolult szerkezethez, ami a Herületnek a kunyhón átfutó vezérköteléhez csatlakozott.

A csengettyű újból megszólalt, majd különös, váltakozó ütemben csengett néhány percig. A troll figyelmesen fülelt.

Amikor a csilingelés abbamaradt, feléjük fordult, és gondterhelt képpel nézett rájuk.

— Fontosabbak vagytok, mint hittem — mondta. — Nem fogjátok bevárni a begyűjtő flottát. Egy röppencs szed majd föl titeket. Krullban legalábbis így hívják. — Vállat vont. — Pedig még üzenetet se küldtem, hogy itt vagytok. Valaki már megint vul-bort ivott.

Hatalmas kalapácsot akasztott le egy oszlopról a csengettyűk mellett, és rövid harangjátékot kopogtatott.

— Az ügyeletesek majd továbbadják egymásnak, egészen Krullig — mondta. — Igazán ötletes, ugye?

Száguldva vágott át a tengeren, embermagasságban a víz szintje fölött, ám a titokzatos erő, ami a magasban tartotta, így is tajtékzó nyomdokvizet hasított a fehéren kavargó habokba. Széltoló tudta, mi ez az erő. Ő lett volna az első, aki beismeri, hogy gyáva kukac, kontár, és még kudarcnak se valami nagy szám, de akkor is varázslóféle, agyában őrzi a Nyolc Nagy Varázsige egyikét, elhunytakor a Halál személyesen fog érte jönni, és első pillantásra fölismeri a remekmívű mágiát.

A sziget felé suhanó lencse talán húsz láb széles volt, és teljesen átlátszó. A peremén jó sok fekete köpenyes ember ült szabályos térközönként; mindegyik gondosan oda volt szíjazva a repülő koronghoz nyersbőrbéklyókkal, s mindegyik oly elgyötört és oly iszonyodó ábrázattal meredt az alattuk kavargó hullámokra, hogy első pillantásra úgy tűnt, mintha a lencsét vízköpők szegélyeznék.

Széltoló megkönnyebbülten fölsóhajtott. Ez olyan szokatlan zaj volt, hogy Kétvirág elkapta pillantását a sebesen közeledő lencséről, és odafordult hozzá.

— Tényleg fontosak vagyunk, nem hazudtak — mondta Széltoló. — Két leendő rabszolgára nem pocsékolnának ilyen rengeteg mágiát. — És vigyorgott.

— Mi ez? — kérdezte Kétvirág.

— Nos, magát a korongot bizonyára a Fresnel Csodás Összpontosítója elnevezésű varázslattal készítették — magyarázta Széltoló hitelt érdemlően. — Ez sok fölöttébb ritka és bomlékony alapanyagot kíván meg, démonleheletet meg hasonlókat, és legalább nyolc negyedik szintű varázslónak kell rajta egy álló hétig dolgoznia. Aztán ott vannak rajta azok a fekete köpenyes mágusok, akik kétségkívül valamennyien tehetséges hidrofóbok…

— Ezzel azt akarod mondani, hogy gyűlölik a vizet? — kérdezte Kétvirág.

— Nem, úgy nem működne a dolog — válaszolta Széltoló. — A gyűlölet ugyanúgy vonzó erő, mint a szeretet. Ők egyenesen irtóznak a víztől, a puszta gondolatától is viszolyognak. Az igazán jó hidrofóbokat születésüktől fogva szárazvízen kell nevelni. Ez pedig egy vagyonba kerül, még akkor is, ha csak az elengedhetetlenül szükséges mágiát tekinted. De átkozottul jó időjárásmágusok lesznek belőlük. Az esőfelhők egy idő után feladják, és odébbállnak.

— Iszonyú és természetellenes — szólalt meg mögöttük a tengeri troll.

— És fiatalon halnak meg — mondta Széltoló, ügyet sem vetve rá. — Túlságosan undorodnak maguktól.

— Néha az az érzésem támad, hogy az ember egész életében járhatná a Korongot, és akkor se látna minden látnivalót — elmélkedett Kétvirág. — Most meg úgy látszik, hogy van még rengeteg más világ is. Ha arra gondolok, hogy a halálom pillanatáig a századrészét sem láthatom ennek a sok látnivalónak, ettől egyenesen… — szünetet tartott, majd hozzátette: — … hát, alázat tölt el, azt hiszem. És persze tomboló düh.

A röppencs megállt a szigettől pár ölre Tengelyirányt, és permetvihart kavart maga körül. Lassan forogva lebegett. Egy csuklyás alak, aki a lencse kellős közepén állt egy köpcös oszlop mellett, hívogatóan intett nekik.

— Jobb lesz, ha odagázoltok — mondta a troll. — Nem célszerű megvárakoztatni őket. Nagyon örülök, hogy megismerkedhettünk.

Nedves kézfogással búcsúztatta mindkettőjüket. Amikor egy darabon kilábalt velük, a két legközelebbi hidrofób mélységes irtózattal hátrahőkölt.

A csuklyás alak fél kézzel lenyúlt, és egy kötélhágcsót hajított oda nekik. A másik kezében ezüstpálcát szorongatott, ami félreismerhetetlenül úgy festett, mint ami gyilkolásra szolgál. Széltoló első benyomása azonnal beigazolódott, amikor a csuklyás idegen hanyagul meglengette a pálcát a part felé. Néhány köböl szikla minden zaj nélkül szürke semmivé enyészett.

— Ezt azért csináltam, nehogy azt higgyétek, hogy félek használni — mondta az ismeretlen.

— Ne higgyük, hogy te félsz? — kérdezte Széltoló. A csuklyás alak horkantott.

— Mindent tudunk rólad, Széltoló varázsló. Roppant ravasz és leleményes férfi vagy. Több ízben a Halál képébe kacagtál. Hiába színlelsz gyávaságot, hiába reszketsz, mint a kocsonya, engem nem tudsz bolonddá tenni.

Széltoló úgy érezte, őt teszik bolonddá.

— Én… — kezdte, aztán elsápadt, amikor a megsemmisítő pálca felé fordult. — Én látom, hogy mindent tudtok rólam — fejezte be megrendülten, és lezöttyent a lencse csúszós fedélzetére. Aztán a csuklyás parancsnok utasításait követve odaszíjazták magukat Kétvirággal az átlátszó korongba csavarozott bronzgyűrűkhöz.

— Ha a legcsekélyebb jelét is látnám, hogy varázslatot szősz — hallatszott a csuklya alatt ásító sötétségből — meghalsz. Harmadik kvadráns egyeztetni, kilencedik kvadráns megkettőzni, mindenki előre!

Vízfüggöny lövellt a magasba Széltoló mögött, és a korong hirtelen meglódult. Az iszonytató tengeri troll jelenléte bizonyára szárnyakat adott a hidrofóboknak, mert elképesztően meredek szögben lőttek ki fölfelé, és csak akkor váltottak vissza vízszintesbe, amikor már vagy egy tucat öllel a tengerfelszín felett jártak. Széltoló egy pillantást vetett maga alá az átlátszó lencsén keresztül, és azon nyomban megbánta.

— Na, megint úton vagyunk — mondta Kétvirág vidáman. Hátrafordult, és integetni kezdett a trollnak, aki szigetestül-mindenestül aprócska ponttá zsugorodott a világ peremén.

Széltoló rámeredt.

— Téged soha semmi nem idegesít? — kérdezte.

— Hiszen élünk, nem? — kérdezett vissza Kétvirág. — És te magad mondtad, hogy nem vacakolnának ennyit velünk, ha csak rabszolgának kellenénk. Biztos vagyok benne, hogy Tethis egy kicsit túlzott. Meg vagyok győződve, hogy ez az egész csak félreértés. Nézetem szerint szépen haza fognak küldeni minket. Persze csak miután megtekintettük Krullt. És meg kell mondanom, ez igazán csodás élménynek ígérkezik.

— Ó hogyne — mondta Széltoló kongó hangon. — Csodásnak. — Közben azt gondolta: volt részem izgalomban és volt részem unalomban. És a legjobb a dögunalom volt.

Ha valamelyikük vette volna ekkor a fáradságot, hogy egy pillantást vessen a lencse alá, bizonyára észrevette volna a különös, V alakú hullámot, amely messze odalent hasította a vizet, s csúcsa egyenesen Tethis szigete felé mutatott. Ők azonban nem lefelé néztek. A huszonnégy hidrofób mágus persze lefelé nézett, de számukra ez csupán az általános iszonyat újabb eleme volt, ami semmiben sem különbözik a körülötte hullámzó folyékony borzadálytól. Valószínűleg nekik volt igazuk.

Nem sokkal a fentebb leírtak megtörténte előtt a lángoló kalózhajó sisteregve alámerült a hullámsírba, s megkezdte lassú süllyedését a távoli tengerfenék felé. A tengerfenék ezúttal még a szokásosnál is távolibb volt, mivel a balvégzetű hajógerinc pontosan a Gorunna-árok fölött tartózkodott — ez a szörnyűséges hasadék a Korong kérgében pedig olyan sötét, olyan mély és olyan hírhedetten gonosz, hogy itt még a krákok is csak félve és párosával járnak. Kevésbé hírhedetten gonosz mélytengeri árkokban a halak a homlokukon lévő természetes lámpásokkal világítanak maguknak, és általában jól elboldogulnak. A Gorunnában eloltják a fényük, és lábujjhegyen osonnak, már amennyire lábatlan lények képesek osonni; és persze neki is mennek valamiknek. Szörnyűséges valamiknek.

A víz a hajó körül zöldről bíborra, bíborról feketére, feketéről pedig olyan totális vaksötétre váltott, hogy a fekete ahhoz képest szürkének tűnt. Legtöbb gerendáját addigra már szilánkokká zúzta a szörnyű nyomás.

Széles spirálban süllyedt egyre lejjebb, lidércnyomásos poliphordák és lebegő hínárrengetegek mellett, melyek halovány, dögletes fényben derengtek. Megnevezhetetlen valamik súrolták puha, hideg csápjaikkal, miközben elsuhantak a fagyos csöndbe.

Valami kiemelkedett a homályból, és egyetlen nyeletre eltüntette a bendőjében.

Nem sokkal később egy kis, peremvidéki atoll döbbent bennszülöttjei egy rettenetes tengeri szörny hullámtépázta tetemére bukkantak sekély lagúnájukban, amit nyilván a mélytengeri áramlatok sodortak partra: tele volt iszonyú csőrökkel, szemekkel és csápokkal. Döbbenetüket csak fokozta a mérete, mivel a dög jóval nagyobb volt, mint a halászfalu, amelyben éltek. Mindez azonban semmi volt a halott szörnyeteg pofájára fagyott mélységes meglepetéshez képest. A hátborzongató kreatúrát valami a jelek szerint halálra tiporta.

Egy kicsivel közelebb a Peremhez két csónaknak, amelyek az ezen a vidéken bőven tenyésző és igen félelmetes húsevő osztrigákra vadásztak, beleakadt a hálójába valami, és jó néhány tengeri mérföldön keresztül vonszolta őket maga után, mielőtt az egyik kapitány nagy lélekjelenléttel elvágta a háló vezérkötelét.

Ám még a kapitány elképedése is csekély volt ahhoz képest, amit a szigetcsoport utolsó atolljának bennszülöttei éltek át. Másnap éjjel szörnyűséges recsegés-ropogásra riadtak, amely tenyérnyi őserdőjük mélyéről érkezett, és amikor reggel néhány bátor lélek felderítőútra merészkedett, szétzúzott fákat találtak egy széles sávban, amely az atoll Tengely felőli oldalán kezdődött, és nyílegyenesen futott Peremiránt, teljes pusztulást hagyva maga után. A pusztítás ösvényét széttépett liánok és letiport bokrok szegélyezték, valamint néhány zavart és mérges húsevő osztriga.

Most már elég magasan jártak, hogy lássák a körös-körül húzódó Perem széles görbületét meg fölötte a fodros bárányfelhőket, melyek hál’ isteneknek többnyire eltakarták a vízesést. Idefentről a tenger felhőárnyékokkal tarkázott sötétkékje szinte hívogatónak látszott. Széltoló megborzongott.

— Elnézést — szólalt meg. A csuklyás alak felhagyott a látóhatáron derengő ködcsíkok fürkészésével, és fenyegetően feléje emelte a pálcáját.

— Nem akarom használni ellenetek — mondta.

— Nem? — kérdezte Széltoló.

— Egyébként mi a csoda ez? — tudakolta Kétvirág.

— A Végső Negativitás Ajandurah-féle Varázspálcája — felelte Széltoló. — És szeretném, ha abbahagynád a lengetését! Még elsül — tette hozzá, állával a pálca csillogó hegye felé bökve. — Szóval, igazán hízelgő, hogy ezt a csomó mágiát mind a mi kedvünkért vetitek be, de túlozni azért nem kell. És…

— Hallgass! — Az ismeretlen hátranyúlt, és lehúzta a csuklyáját. Kiderült róla, hogy a legszokatlanabb színezésű fiatal nő. A bőre fekete volt. Nem sötétbarna, mint az urabeweiek, és nem is olajosan csillogó kékesfekete, mint a monszuntépázta Klaccs lakói, hanem egy barlang fenekének éjfélfeketéje. A haja meg a szemöldöke olyan színű volt, akár a holdfény. Ugyanez a halvány derengés játszott az ajkán is. Körülbelül tizenöt évesnek tűnt, és rettentő ijedtnek.

Széltoló kénytelen volt felfigyelni rá, hogy a pálcát szorongató kéz erősen reszket. A varázsló nem volt különösebben jó megfigyelő, de ha az embernek egy darabka hirtelen halált lóbálnak közvetlenül az orra alatt, azt igen nehéz nem észrevenni. Kezdett neki derengeni — ámbár nagyon lassan, mert teljességgel új érzés volt —, hogy van olyan a világon, aki tőle fél. A fordítottja olyan gyakran fordult elő, hogy már egyfajta természeti törvénynek tekintette.

— Mi a neved? — kérdezte olyan megnyugtatóan, ahogy csak telt tőle. Az lehet, hogy a kislány fél, de nála van a pálca. Ha nekem ilyen pálcám lenne, gondolta, semmitől se félnék. Szóval mi a Teremtést képzelhet ez, amit megtehetnék?

— A nevem lényegtelen — válaszolta a lány.

— Szép név, bár kissé sajátos — mondta Széltoló. — Fölvilágosítanál, hogy hová viszel minket, és miért? Abból még nem lehet baj, ha megmondod.

— Krullba szállítunk titeket — felelte a lány. — És ne gúnyolódj velem, tengelyföldi, különben elsütöm a pálcát! A parancs úgy szólt, hogy elevenen kell leadnom titeket, de azt senki sem mondta, hogy egészben. A nevem Marchesa, és ötödik szintű varázsló vagyok. Megértetted?

— Nos, ha olyan jól ismered az életem történetét, akkor azt is tudnod kell, hogy én még a neofita szintre sem jutottam el — mondta Széltoló. — Igazából nem is vagyok varázsló. — Megakadt a szeme Kétvirág döbbent ábrázatán, és sietve hozzátette: — Csak amolyan varázslóféle.

— Azért nem forgathatod a mágiát, mert a Nyolc Nagy Varázsige egyike kitörölhetetlenül bevette magát az agyadba — mondta Marchesa, és kecsesen egyensúlyozva, mialatt a lencse széles ívet írt le a tenger fölött. — Ezért rúgtak ki a Láthatatlan Egyetemről. Tudjuk.

— De hisz’ az előbb azt mondtad róla, hogy ravasz és agyafúrt mágus — tiltakozott Kétvirág.

— Igen, mert aki túléli mindazt, amit ő — aminek nagy részét pont azzal a szokásával idézte magára, hogy varázslónak véli magát —, annak valamiféle mágusnak kell lennie — közölte Marchesa. — Figyelmeztetlek, Széltoló. Ha csak a leghalványabb jelét is adod annak, hogy ki akarod mondani a Nagy Varázsigét, tényleg megöllek. — Azzal idegesen ráncolta homlokát.

— Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha fognád magad, és, izé, letennél minket valahol — mondta Széltoló. — Akarom mondani, kösz, hogy megmentettél, meg minden, de ha most szépen hagynád, hogy éljük a magunk kis csendes életét, meg vagyok győződve, hogy mindnyájan…

— Remélem, nem akartok rabszolgát csinálni belőlünk — vetette közbe Kétvirág szigorúan.

Marchesa hamisítatlan döbbenettel fogadta a kijelentést.

— Dehogyis! Ez hogy jutott eszetekbe? Krullon gazdag, kényelmes és örömteli életet fogtok élni…

— Nagyszerű! — lelkendezett Széltoló.

— …csak nem túl sokáig.

Krullról kiderült, hogy egy jókora sziget, vadregényes hegyekkel és sűrű erdőkkel; a fák között itt-ott csinos fehér házak látszódtak. A terep lankásan emelkedett a Perem felé, úgyhogy Krull legmagasabb pontja gyakorlatilag kilógott a világ végén túlra. Itt építették föl a krulliak a szintén Krullnak nevezett fővárosukat, s mivel az építkezéshez fölhasznált anyagok nagy részét a Herület szolgáltatta, Krull épületeinek láttán az embernek kimondottan egy óriási flotta jutott az eszébe.

Magyarán, a szigetlakók gályákat, daukat és karavellákat építettek át művészi módon lakóházakká, ami a városnak nagyjában és egészében véve egy uszadékfából összetákolt sündisznó képét kölcsönözte. Festett orrszobrok és tengelyföldi sárkány-hajóorrok emlékeztették Krull polgárait, hogy jó szerencséjüket a tengernek köszönhetik; a raktárépületek élvitorlás barkok és óriási gályák voltak. A város lépcsőzetes teraszokban emelkedett a Korongvilág kékeszöld óceánja és a Perem fölött gomolygó felhőtenger között, s a Perevárvány nyolc színe minden ablaküvegen és Krull megszámlálhatatlan csillagászának számos teleszkóplencséjén visszatükröződött.

— Egészen rémes — szögezte le Széltoló borúsan.

A lencse elkanyarodott, és a Peremcsobaj széle felé vette az irányt. A sziget nemcsak magasabb lett Peremközeiben, hanem keskenyebb is, úgyhogy a korong egészen meg tudta közelíteni a várost a vízfelszín fölött maradva. A Perem felé néző szirtfal bástyázatát a nagy semmibe nyúló állványok tarkították. A lencse olajozottan rásiklott az egyikre, és olyan simán kötött ki, mint egy hajó a kikötői dokkban. Négy őr várta őket: ugyanolyan holdfényszínű hajuk és szurokfekete képük volt, mint Marchesának. Fegyvert láthatólag nem viseltek, de amikor Kétvirág és Széltoló fölbotorkáltak a gyalogjáróra, olyan keményen ragadták meg és tartották fogva őket, hogy a szökés gondolatát azonnal el lehetett vetni.

Aztán Marchesa meg az őrködő hidrofób varázslók hamar elmaradtak mögöttük, s az örök sietős tempóban végigtaszigálták foglyaikat egy utcán, amely a hajóházak között kanyargott. Majd elnyelte őket egy óriási épület, ami valami palotafélének tűnt, s részben magából a szirtfalból faragták. Széltoló fényben úszó alagutakat látott, és a távoli égboltra nyíló belső udvarokat. Néhány idős férfi, akinek talárja titokzatos, okkult szimbólumokkal volt kihímezve, félreállt az útból, és érdeklődve nézte, ahogy a hatos csapat elhalad. Széltoló többször is észrevett hidrofóbokat — azonnal föl lehetett ismerni őket az arcukra fagyott mélységes, tulajdon testnedveik iránt érzett undorról —, itt-ott pedig vánszorgó embereket is, akik csak rabszolgák lehettek. Nem maradt sok ideje, hogy elgondolkodjon a látottakon, mert hamarosan egy ajtó tárult fel az orruk előtt, s őket finoman, de határozottan belökték egy jókora terembe. Aztán az ajtó döngve becsapódott mögöttük.

A két utazó visszanyervén egyensúlyát körbebámult a szobában, ahol találták maguk.

— Hű! — jelentette ki végül sokatmondóan Kétvirág, miután jó darabig hiába keresett a szókincsében találóbb kifejezést.

— Ez börtöncella lenne? — tűnődött fennhangon Széltoló.

— Ez a sok arany meg selyem meg izé — tette hozzá Kétvirág bizonytalanul. — Soha életemben nem láttam még ilyet!

A gazdagon díszített terem közepén, egy dús, puha, bolyhos szőnyegen (amely annyira dús, puha és bolyhos volt, hogy Széltoló alig mert rálépni, nehogy kiderüljön róla, hogy valami borzas fenevad, ami szeret a padlón heverészni) egy hosszú, csillogó-villogó asztal állt, a legkülönfélébb ételek terhe alatt roskadozva. Volt ott egzotikus hal minden mennyiségben, egy pazar díszítéssel tálalt óriáshomár, a legnagyobb, amit a varázsló valaha látott, és rengeteg olyan különlegesség, amiről Széltolónak sejtelme sem volt, mi lehet. Óvatosan kinyúlt, és leemelt az egyik tálról valami bíborszínű gyümölcsféleséget, amit zöld, kristályos bevonat borított.

— Kandírozott tengerisün — szólalt meg mögötte egy vidám, recsegő hang. — Ritka ínyencség.

Széltoló gyorsan visszaejtette a tálra, és sarkon fordult. Egy öregember lépett elő a súlyos függönyök mögül. Magas volt, szikár, és egynémely személyhez képest, akivel Széltoló az utóbbi időben találkozott, egyenesen jó szándékúnak tűnt.

— A tengeri-uborkapüré is nagyon finom — folytatta az öreg társalgó hangnemben. — Azok a kis zöldek zsenge tengeri csillagok.

— Kösz a felvilágosítást — mondta Széltoló elhalóan.

— Ami azt illeti, elég finomak — szólalt meg Kétvirág tele szájjal. — Azt hittem, szereted a tengeri ételkülönlegességeket.

— Mostanáig én is — mondta Széltoló. — Ez a bor miből van, préselt polipszemből?

— Tengeriszőlőből — válaszolta az öreg.

— Nagyszerű — jelentette ki Széltoló, és felhajtott egy pohárral. — Nem is rossz. Egy kicsit talán sós.

— A tengeriszőlő, az egy kocsonyás medúzafajta — magyarázta a jövevény. — És most már azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy bemutatkozzam. Nem tudod, hogy a barátod arca miért lett hirtelen ilyen furcsa színű?

— Gondolom, a kultúrsokk — felelte Kétvirág. — Mit mondtál, hogy is hívnak?

— Még nem mondtam semmit. Egyébként Garhartra a nevem. Én vagyok a vendéglátómester. Az az örömteli feladat jutott osztályrészemül, hogy a lehető legkellemesebbé tegyem azt az időt, amit Krullon fogtok tölteni — S ezzel meghajolt. — Ha valamire szükségetek van, csak szóljatok.

Kétvirág, baljában egy pohár gyanús állagú borral, jobbjában pedig egy kandírozott tintahallal, letelepedett egy díszes gyöngyházszékre, és elkomorodott.

— Azt hiszem, itt valami félreértés van — jelentette ki. — Először azt mondták nekünk, hogy rabszolgák leszünk…

— Közönséges kacsa! — vágott közbe Garhartra.

— Mi az a közönséges kacsa? — kérdezte Kétvirág zavartan.

— Azt hiszem, valami szárnyas — vetette oda neki Széltoló a hosszú asztal túloldaláról. — Ezeknek a pogácsáknak szerinted mennyire undorító az alapanyaga?

— …aztán rengeteg költséges varázserőt fordítanak a megmentésünkre…

— Szárított hínárból vannak! — csattant föl a Vendéglátómester.

— …de utána megfenyegetnek minket, szintén komoly mágikus energiákkal…

— Igen, gondoltam, hogy hínár vagy ilyesmi — bólogatott Széltoló. — Az ízük tényleg olyan, mint a hínáré, bár nem tapasztalatból beszélek, mert soha életemben nem voltam elég mazochista hozzá, hogy hínárt egyek.

— …majd pedig őrök kezére adnak minket, és behajítanak ide…

— Gyöngéden belöknek — helyesbített Garhartra.

— …ebbe a megdöbbentően gazdagon berendezett szobába, ahol garmadában állnak a finomságok, és egy olyan ember üdvözöl minket, aki élete fő feladatának tekinti, hogy minket boldoggá tegyen — fejezte be Kétvirág. — Szóval, amire ki akarok lyukadni, az a következetesség hiánya.

— Ja — mondta Széltoló. — A barátom azt akarja kérdezni, hogy mikor hagyjátok abba ezt a bolondériát, és mikor kezdtek megint általánosságban kellemetlenkedni? Ez ugye, csak egy szusszanásnyi ebédszünet?

Garhartra feltartott kézzel igyekezett megnyugtatni őket.

— De kérem, kérem — tiltakozott. — Csupán elengedhetetlenül szükséges volt minél gyorsabban idehozni titeket. Eszünk ágában sincs rabszolgát csinálni belőletek. Ami ezt az aggályotokat illeti, legyetek egészen nyugodtak.

— Hál’ isteneknek — mondta Széltoló.

— Igen, valójában mindössze csak föl fogunk áldozni titeket — folytatta Garhartra nyájasan.

— Föláldoztok? Meg akartok ölni minket? — hördült fel a varázsló.

— Megölni? Hát persze. Kétségkívül! Aligha nevezhetnénk áldozatnak, ha nem tennénk, ugye? De ne aggódjatok… viszonylag fájdalommentes halálotok lesz.

— Viszonylag? Mihez viszonyítva? — kiáltotta Széltoló. Felkapott egy magas nyakú, zöld palackot, ami színültig volt tengeriszőlő-medúzaborral, és tiszta erőből a vendéglátómesterhez vágta, aki maga elé kapta a karját, mintha védeni akarná magát.

Ujja hegyéből oktarin láng csapott ki sisteregve, s a levegőnek hirtelen sűrű, olajos tapintása lett, ami az erőteljes mágikus kisülés jele. Az elhajított palack lelassult, aztán lebegve megállt a levegőben, csak a saját tengelye körül forgott lomhán tovább.

Ugyanabban a pillanatban Széltolót valami láthatatlan erő ragadta föl, átlódította az egész termen, és nekiszögezte a szemközti fal közepének. A varázsló zihálva kapkodott levegő után, s közben vicsorgott dühében és döbbenetében.

Garhartra leeresztette a kezét, és lassan, megfontoltan beletörölte a köpenyébe.

— Remélem, tudjátok, hogy nem leltem örömömet ebben — mondta.

— Képzelem — motyogta Széltoló.

— De miért akartok föláldozni bennünket? — kérdezte Kétvirág. — Hisz’ alig ismertek minket!

— Látod, itt van a kutya elásva. Nem vall túlzott jó modorra, ha az ember a barátait áldozza fel. Azonkívül benneteket, khm, előre megneveztek. Nem tudok sokat a szóban forgó istenről, de e tekintetben meglehetősen határozott kívánalmai voltak. Na, lassacskán mennem kell. Annyi mindent kell még megszervezni… tudjátok, hogy van ez. — A vendéglátómester kinyitotta az ajtót, aztán még egyszer visszanézett. — Kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe, és ne aggódjatok!

— De hisz’ tulajdonképpen semmit nem mondtál el! — panaszkodott Kétvirág.

— Nem sokra mennétek vele, nem gondoljátok? Reggel úgyis föláldozunk titeket — mondta Garhartra. — Úgyhogy emiatt ne nyugtalankodjatok! Szép álmokat! Illetve, viszonylag szépeket.

Becsukta az ajtót. Az oktarin izzás, ami ezt követően egy röpke pillanatra kirajzolta a zár körvonalait, arra engedett következtetni, hogy immár bármilyen evilági lakatos szaktudását meghaladná a kinyitása.

Csingi-lingi, giling-galang, dalolták a csengettyűk a Herület vezérkötelén a holdvilágos, Peremcsobajtól hangos éjszakában.

Terton, a 45. szakasz ügyeletese, utoljára öt évvel ezelőtt hallott ekkora zenebonát, amikor az áramlat egy óriáskrákot sodort neki a Herületnek. Kihajolt a kunyhójából, ami a tengerfenék sziklaágyába vert facölöpökre épült, mivel ezen a szakaszon nem találtak alkalmas szirtfokot, és meredten bámult a sötétségbe. Egy-két pillanatra mintha valami mozgást észlelt volna a távolban. Tulajdonképpen csónakba kellett volna ülnie, hogy megnézze, mi okozza ezt a szörnyű ricsajt. Ám ez most, a nyirkos sötétségben nem tűnt valami zseniális ötletnek, úgyhogy inkább becsapta az ajtót, némi zsákvásznat tekert az őrülten csörömpölő csengettyűkre, és megpróbált elaludni.

Nem sikerült neki, mert most már a Herület vezérkötele is ütemesen vibrált, mintha valami nagy és nehéz dolog ugrálna rajta föl s alá. Terton percekig bámulta a plafont, és igyekezett nem gondolni nagy, hosszú csápokra meg medencényi polipszemekre, végül azonban kibújt a takaró alól, elfújta a lámpást, és résnyire nyitotta az ajtót.

Valami közeledett felé a Herület vezérkötelén, óriási, elnyúlt, ugrásokkal: minden szökkenés több öl távolságot ívelt át. Amikor a valami fölé tornyosult, Terton egy másodpercre megpillantott valami négyszögletest, soklábút, hínár bontottat — és noha az ügyeletes őrszem se fejet, se arcvonásokat nem tudott kivenni, melyek alapján erre a következtetésre juthatott — és nagyon dühöset.

A kunyhót szilánkokra zúzta a szörnyeteg, amikor átviharzott rajta, Terton azonban a Herületbe kapaszkodva életben maradt. Néhány hét múlva fölszedte az arra járó begyűjtő flotta, és elszállította Krullba, ideiglenesen, míg föl nem építik az új megfigyelőállomást. Ámde Terton, aki a kiszabadításáig eltelt idő alatt megdöbbentő fokon elsajátította a hidrofóbia tudományát, eltérített egy repülő lencsét, megszökött rajta, és számos kaland után eljutott a Nagy Nefbe, a Korongvilág legszárazabb vidékére, ahol még az éves csapadékmennyiség értéke is negatív, bár még az itteni környezetet is kibírhatatlanul lucskosnak találta.

— Az ajtót már próbáltad?

— Igen — válaszolta Kétvirág. — És ugyanúgy zárva van, mint amikor utoljára kérdezted. De még itt az ablak is.

— A menekülés legkézenfekvőbb módja — morogta Széltoló a fal közepéről. — Azt mondtad, a Peremre néz. Az ember csak kilép, átzuhan az űrön, aztán talán jéggé fagy, vagy szuperszonikus sebességgel becsapódik egy másik világba, vagy a napkorong izzó szívében köt ki.

— Próba-szerencse — mondta Kétvirág. — Kérsz egy hínárpogácsát?

— Nem!

— Mikor jössz le onnan?

Széltoló a fogát csikorgatta. A varázslat, amit Garhartra rábocsátott, ritkán használt és igen nehezen elsajátítható mágia volt: Avatarr Személyre Szóló Gravitációs Átbillentése. Míg a varázserő el nem enyészik, Széltoló teste meg lesz győződve arról, hogy a lefelé kilencvenfokos szöget zár be azzal az iránnyal, amelyet a koronglakók döntő többsége függőlegesnek tart. A varázsló gyakorlatilag a falon állt.

Az elhajított palack néhány öllel arrébb mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ami a palackot illeti, számára az idő folyása — nos, tulajdonképpen nem állt meg, viszont néhány nagyságrenddel lelassult, ami azt eredményezte, hogy Széltoló és Kétvirág szemszögéből nézve több óra leforgása alatt nem egészen két hüvelyknyi utat tett meg a röppályáján. Az üveg ezüstfehéren csillogott a holdfényben. Széltoló nagyot sóhajtott, és megpróbálta kényelembe helyezni magát a falon.

— Miért nem aggaszt téged soha semmi? — kérdezte zsémbesen. — Itt ülünk a pácban, holnap föláldoznak minket valami idióta istenségnek, te meg csak ülsz, és kacsakagylós szendvicset zabálsz.

— Majd csak lesz valami — mondta Kétvirág.

— Úgy értem, még csak azt se tudjuk, hogy miért akarnak megölni minket — folytatta a varázsló.

— Szeretnéd tudni, mi?

— Ezt te mondtad? — kérdezte Széltoló.

— Mit?

— Hallucinálsz — mondta a hang Széltoló fejében.

A varázsló oldalra hőkölt.

— Ki vagy? — kiáltotta.

Kétvirág aggódó pillantást vetett rá.

— Kétvirág vagyok — felelte. — Biztos emlékszel, nem?

Széltoló a tenyerébe hajtotta az arcát.

— Szóval végül megtörténik — nyöszörögte. — Elmenőben az eszem!

— Jó ötlet — nyugtatgatta a hang. — Kezd roppant zsúfolt lenni a hely itt benn.

A Széltolót falhoz ragasztó varázslat halk pukkanással megszűnt. A varázsló nyikkant egyet, csápoló karokkal zuhanni kezdett, és szerencsés landolást hajtott végre egy kanapén, ami azonnal összetört alatta.

— Óvatosan! Majdnem szétlapítottál.

Széltoló fél könyökre támaszkodott, és a köpenyzsebébe nyúlt. Amikor visszahúzta a kezét, a zöld béka üldögélt a tenyerén. Dülledt szeme furcsán fénylett a félhomályban.

— Te? — mondta Széltoló.

— Tegyél le, és húzódj hátrébb! — pislogott a béka.

A varázsló engedelmeskedett, és maga után húzta az értetlenkedő Kétvirágot.

A szoba elsötétült. Valahonnan süvöltő-síró zaj hallatszott. Zöld, bíbor és oktarin felhőpamacsok bukkantak elő a semmiből, sebesen a békésen gubbasztó kétéltű felé kígyóztak, s örvénylés közben apró villámokkal szórták tele a termet. A békát aranyszínű derengés burkolta be, ami lassan, függőleges irányban nyúlni kezdett, s meleg, sárga fénybe vonta a szobát. A belsejében egy sötétebb, elmosódott alak tűnt föl, mely a szemük láttára vibrált és változtatta a formáját. És egész idő alatt hasogatta a fülüket az a magas, agyvelődermesztő nyüszítés, amit a nagyfeszültségű mágikus mező bocsát ki…

A mágikus tornádó ugyanolyan gyorsan enyészett el, mint ahogy feltámadt. És a terem közepén, ott, ahol korábban a sztoikusan ücsörgő zöld béka volt, mit látott a két utazó?

Egy sztoikusan ücsörgő zöld békát.

— Fantasztikus — mondta Széltoló.

A béka szemrehányóan meredt rá.

— Igazán elképesztő — mondta Széltoló savanyúan. — Egy békává varázsolt béka. Bámulatos!

— Fordulj meg! — szólalt meg mögöttük egy hang. Lágy női hang volt, szinte invitáló; az a fajta hang, amelynek a tulajdonosát az ember szívesen meghívná egy pohár italra; csakhogy ahonnan ezúttal beszélt, ott egyáltalán nem lett volna szabad lennie semmiféle hangnak. Valahogy sikerült úgy megfordulniuk, hogy egy porcikájukat sem mozdították, mintha forgó talapzaton álló szobrok lettek volna.

Egy nőalak állt a pirkadat beköszöntét megelőző szürke fényben. Olyannak tűnt, akár… azaz első látásra… vagy inkább mégis… ami azt illeti, ő…

Széltoló és Kétvirág később egyetlen rá vonatkozó részletben sem tudtak megegyezni, azon kívül, hogy csodaszépnek tűnt (hogy pontosan milyen vonások tették csodaszéppé, azt nem tudták határozottan megállapítani), és hogy zöld volt a szeme. És nem a közönséges szemek halványzöldje, hanem a tiszta smaragdok zöldje, és úgy sziporkázott, akár a szitakötőszárny. És noha Széltoló igen kevés megbízható mágikus ismerettel rendelkezett, azt jól tudta, hogy nincs az az isten vagy istennő, akármilyen ellentmondásos és változékony minden más vonatkozásban, aki meg tudná változtatni a szeme színét és természetét…

— Sz… — kezdte. Az istennő fölemelte a kezét.

— Tudod, hogy ha kimondod a nevemet, távoznom kell — sziszegte. — Biztos emlékszel, hogy én vagyok az az istennő, aki csak akkor jelenik meg, ha nem hívják.

— Huh. Igen. Hogyne — krákogott a varázsló, és igyekezett kerülni a zöld szemek tekintetét. — Téged ugye, általában Úrnőnek neveznek?

— Igen.

— Te tényleg igazi istennő vagy? — kérdezte Kétvirág izgatottan. — Mindig szerettem volna találkozni eggyel.

Széltoló egész testében megfeszült; felkészült a várható dühkitörésre. Az Úrnő ehelyett csak elmosolyodott.

— Barátod, a varázsló majd bemutat minket egymásnak — mondta.

Széltoló köhögni kezdett.

— Khm, természetesen — felelte. — Úrnőm, ez itt Kétvirág, a turista…

— …jó néhány alkalommal álltam már szolgálatára…

— …és Kétvirág, ez a hölgy az Úrnő. Csak Úrnő, érted? Semmi más. Meg ne próbáld más néven szólítani, rendben? — hadarta kétségbeesetten Széltoló, és jelentőségteljes pillantásokat vetett a kis emberre, aki tudomást sem vett róluk.

Széltoló megborzongott. Természetesen nem volt ateista; a Korongon az istenek csúnyán elbánnak az ateistákkal. Minden olyan alkalommal, amikor akadt egy kis fölös aprója, bedobott egy-két rézgarast valamelyik útba eső templomi perselybe, abból az elvből kiindulva, hogy jó, ha az ember minél több barátot szerez. De általában nem foglalkozott az istenekkel, és őszintén remélte, hogy az istenek sem fognak foglalkozni vele. Az élet anélkül is elég bonyolult.

Volt azonban két isten, akik tényleg halálra rémítették. A többiek általában csak afféle fölnagyított emberek, szeretik a bort, a háborúskodást, a kicsapongást. De a Sors meg az Úrnő hátborzongatóak.

Ankh-Morporkban, az Istenek Negyedében a Sorsnak volt egy kicsiny, de vaskos, ólomból épült temploma, ahol karikás szemű, ösztövér hívek gyűltek össze sötét éjszakákon eleve elrendelt és tökéletesen értelmetlen szertartásokra. Az Úrnőnek egyáltalán nem voltak szentélyei, pedig hihetően ő a legnagyobb hatalmú istennő a Teremtés egész történetében. A Hazárdjátékosok Céhének néhány vakmerőbb tagja egy ízben kísérletet tett az Úrnő tiszteletének megszervezésére a Céh székházának legmélyebb pincéiben, és egy héten belül valamennyien áldozatául estek a nyomornak, gyilkosságnak, vagy egyszerűen csak a Halálnak. Az Úrnő volt Az Istennő, Akit Tilos Nevén Nevezni; akik keresték, sosem találtak rá, olykor azonban teljesen váratlanul segítségére sietett a bajbajutottaknak. Olykor meg eszébe se jutott. Ő már csak ilyen volt. Nem szerette a pergő rózsafüzéreket, annál inkább a dobókockák pattogását. Senki sem tudta, hogy néz ki, bár gyakran előfordult, hogy egy kártyás, aki az életét tette föl tétnek egy játszmában, fölvette a leosztott lapokat, és azokról az Úrnő arca nézett vissza rá. Persze nem mindig. Az összes isten közül az Úrnőt hízelegték körül a leggyakrabban, és az ő fejére szórták a legsötétebb átkokat.

— Nekünk odahaza nincsenek isteneink — mondta Kétvirág.

— Dehogynem — közölte az Úrnő. — Mindenkinek vannak istenei. Csak néha nem tudjátok róluk, hogy istenek.

Széltoló lélekben megrázta magát.

— Nézd — szólalt meg —, nem szeretnék türelmetlennek hangzani, de pár perc múlva néhányan be fognak toppanni ezen az ajtón, hogy elvigyenek minket innen, és megöljenek.

— Tudom — mondta az Úrnő.

— Gondolom, nem fogod megmondani nekünk, hogy miért — puhatolózott Kétvirág.

— De — felelte az Úrnő. — A krulliak egy bronzhajót fognak útnak indítani a Korong pereméről. Meg akarják határozni A’Tuin, a Világteknős nemét.

— Szerintem ennek nincs sok értelme — jegyezte meg Széltoló.

— Dehogyisnem. Fontold csak meg! Egy szép napon, valahol a minket körülvevő határtalan űrben, Nagy A’Tuin találkozhat a Chelys galactica faj egy másik példányával. Mihez kezdenek majd egymással? Megverekszenek? Vagy párosodnak? Egy kis képzelőerővel beláthatod, hogy Nagy A’Tuin neme roppant fontos lehet a számunkra. Legalábbis ezt mondják a krulliak.

Széltoló megpróbált nem gondolni párzó Világteknősökre. Nem volt könnyű.

— Így hát — folytatta az istennő — azt vették a fejükbe, hogy egy bronzhajót lőnek ki az űrbe, két utassal a fedélzetén. Ez lesz a csúcspontja évtizedes kutatásaiknak, ám a legénység számára roppantul veszélyes vállalkozás. Ezért a kockázat mérséklése végett Krull főcsillagásza alkut kötött a Sorssal, hogy emberáldozatot fog neki bemutatni a kilövés pillanatában. A Sors cserébe megígérte, hogy rámosolyog a hajóra. Tisztességes üzlet, nem?

— És mi leszünk az áldozatok — mondta Széltoló.

— Igen.

— Azt hittem, a Sors nem szokott belemenni ilyen alkukba. Azt hittem, a Sors kérlelhetetlen — mondta Széltoló.

— Jobbára igen, de ti ketten már régóta szúrjátok a szemét. Kikötötte, hogy titeket áldozzanak fel. Úgy rendezte, hogy elmeneküljetek a kalózhajóról, aztán meg fennakadjatok a Herületen. A Sors nagyon sunyi tud lenni, ha akar.

A beszélgetésben szünet állt be. A béka nagyot sóhajtott, és bemászott az asztal alá.

— De te, ugye, segíteni fogsz nekünk? — kockáztatta meg a kérdést Kétvirág.

— Ti mulattattok engem — felelte az Úrnő. — Hiába, kicsit szentimentális vagyok. Ha szerencsejátékosok lennétek, tudnátok. Így hát egy kis időre megtelepedtem abban a béka tudatában, és ti kedvesen megmentettetek, hiszen, mint tudjuk, senki sem nézheti tétlenül, ha védtelen kis állatokat ragad a halálba a tengerár.

— Köszönjük — mondta Széltoló.

— A Sors minden erejével ellenetek van — mondta az Úrnő. — De én nem mindössze esélyt adhatok nektek. Egyetlen, picike lehetőséget. A többi már rajtatok múlik.

Ezzel eltűnt.

— Tyű! — szólalt meg egy idő múlva Kétvirág. — Életemben először láttam igazi istennőt.

Kinyílt az ajtó. Garhartra lépett be, és egy varázspálcát szögezett rájuk. Két őr állt mögötte hagyományosabb fegyverzetben, kardokkal.

— Á — mondta a Vendéglátómester társalkodó hangnemben —, látom, készen álltok.

Most — mondta egy hang Széltoló fejében.

A palack, amit a varázsló mintegy nyolc órája hajított el, mozdulatlanul lebegett a levegőben, saját külön, mágikus időmezejének börtönében. Ám a hosszú órák során a varázslat eredeti manája szép lassan elenyészett, míg a maradék mágikus energia már nem mérkőzhetett a világegyetem szabályszerűség-mezejének roppant erejével, és amikor ez bekövetkezett, a Valóság töredékmásodpercek alatt helyrebillent. Külsőleg ez oly módon nyilvánult meg, hogy a palack kecses ívben befejezte a röppályáját, és ízzé-porrá tört a vendéglátómester fején, üvegszilánkokkal és tengeriszőlő-borral borítva el az őröket.

Széltoló megragadta Kétvirág karját, tökön rúgta a közelebb eső őrt, és magával húzta a riadt turistát a folyosóra. Mire Garhartra ájultan összeroskadt, vendégei már messze jártak.

Széltoló bekanyarodott egy sarkon, és egy erkélyen találta magát, ami egy nyitott belső udvarra nézett. Az udvar nagy részét egy mozaikkövekkel kirakott dísztó foglalta el, amelyben néhány ékszerteknős sütkérezett a vízililiomok között.

És Széltolótól néhány lépésnyire két igen meglepettnek tűnő varázsló állt, a képzett hidrofóbok feketesötétkék köpenyében. Egyikük, aki társánál gyorsabban fogta föl a helyzetet, magasba emelte karját, és belekezdett egy varázslatba.

Széltoló kurta, lucskos zajt hallott maga mellett. Kétvirág leköpte a hidrofóbot. A hidrofób fölsikoltott, és úgy hullott le a keze, mintha megcsípte volna egy darázs.

A másiknak moccanni sem volt ideje, Széltoló máris szélmalomként hadonászva rávetette magát. Egyetlen lendületes, a kétségbeesés erejével megeresztett balegyenestől a férfi átzuhant az erkély korlátján, bele a dísztóba, ami igen fura következményekkel járt: a vízfelszín ívesen behorpadt, mintha egy láthatatlan óriásballont ejtettek volna bele, a hidrofób pedig üvöltözve lebegett fölötte tulajdon taszító erőterében.

Kétvirág döbbenten meredt a különös látványra, míg Széltoló vállon nem ragadta, és egy ígéretesnek tűnő folyosótorkolat felé nem bökött. Az utazók faképnél hagyták a másik hidrofóbot, aki leköpött kezét szorongatva fetrengett a padlón, és futva menekültek tovább.

Egy ideig még hallották maguk mögött a kiabálást, de miután elhagytak egy keresztfolyosót meg egy másik udvart, az üldözés zaja elhalt. Végül Széltoló kiválasztott egy biztonságosnak látszó ajtót, bekukkantott mögé, megbizonyosodott róla, hogy senki sincs odabent, s magával húzta Kétvirágot a terembe. Aztán becsapta az ajtót, és lihegve nekitámaszkodott.

— Eltévedtünk egy palotában, valami világvégi szigeten, amit nem áll módunkban elhagyni — zihálta. — És ami még rosszabb… hé! — Félbeszakította magát, mert zilált látóidegei végre tudomására hozták, hogy hová került.

Kétvirág már a falakat bámulta.

A teremben az volt a fura, hogy az egész világegyetemet tartalmazta.

A Halál kertjében üldögélt, és a kaszáját élezte. Az már olyan éles volt, hogy még a kósza szellőket is egyetlen mozdulattal két meglepett fuvallatra vágta szét, bár a kósza szellők nem voltak különösebben gyakoriak a Halál csöndes kertjében. A kert egy védett fennsíkon terült el, amely a Korongvilág komplex dimenzióira nézett, s mögötte az Örökkévalóság hideg, zord, néma és elképesztően magas hegyei emelkedtek.

— Sssz! — dalolta a köszörűkő. A Halál egy gyászindulót dúdolgatott, s csontsarkával kopogta hozzá az ütemet a dérlepte kövezeten.

Valaki megjelent a félhomályos gyümölcsösben, ahol az éjalmák teremtek; a széttaposott liliomok émelyítően édeskés illata lengte körül. A Halál bosszúsan fölnézett, egyenest egy szempárba, ami fekete volt, akár egy macska belülről, és messziről ködlő csillagok pöttyözték, melyeknek nem volt megfelelője az ismert csillagképek közt a való világban.

A Halál és a Sors farkasszemet nézett egymással. A Halál vigyorgott — persze nemigen volt más lehetősége, lévén kérlelhetetlen csontból — és folytatta munkáját. A köszörűkő ütemesen sziszegett a kaszapenge mentén.

— Feladatom van a számodra — mondta a Sors. A szavai nekiszálltak a Halál kaszájának, amely azon nyomban magán- és mássalhangzókra hasította szét őket.

MÁRA MÁR ÉPP ELÉG FELADATOM VAN — felelte a Halál a transzurán elemeknél súlyosabb hangon. — PSZEUDOPOLISZBAN DÜHÖNG A FEHÉR PESTIS, ÉS SIETNEM KELL, HOGY MEGSZABADÍTSAM A POLGÁROKAT A KARMAIBÓL. MÁR ÉVSZÁZADOK ÓTA NEM VOLT ILYEN JÁRVÁNY. AZ UTCÁKAT KELL RÓNOM, AMINT AZ KÖTELESSÉGEM.

— A kis csavargó meg a kóbor varázsló ügyére céloztam — mondta a Sors halkan. Letelepedett a Halál fekete köpönyeges alakja mellé, és azt a távoli, soklapú drágakövet figyelte, ami a Korongvilág univerzuma volt erről a jó kilátást nyújtó, dimenzión kívüli helyről nézve.

A köszörűkő dala abbamaradt.

— Órák kérdése, és végük — közölte a Sors. — Én rendeztem így.

A Halál megmoccant, és a köszörűkő újra dalolni kezdett.

— Azt hittem, örülni fogsz — mondta a Sors.

A Halál vállat vont, ami különösképp kifejező gesztus olyasvalaki esetében, akinek látható alakja egy csontváz.

RÉGEBBEN VALÓBAN VADUL ÜLDÖZTEM ŐKET — mondta —, DE VÉGÜL ESZEMBE JUTOTT, HOGY ELŐBB-UTÓBB MINDENKINEK MEG KELL HALNIA. RÁSZEDHETŐ, ÁM VÉGSŐ SORON ELUTASÍTHATATLAN VAGYOK, MONDTAM MAGAMNAK. AKKOR MEG MINEK IDEGESKEDJEK?

— Engem se lehet becsapni! — csattant fel a Sors.

AZT MONDJÁK — vigyorgott tovább a Halál.

— Elég! — kiáltotta a Sors, és talpon termett. — Meg fognak halni! — Kék tűzoszlop csapott fel, és az isten eltűnt.

A Halál bólogatott magában, és folytatta munkáját. Néhány perc múlva elégedetten vette szemügyre a pengét. Fölállt, megcélozta a kaszával a kőpad végén égő vastag faggyúgyertyát, és két villámgyors mozdulattal háromfelé vágta a lángját. Vigyorgott.

Nem sokkal később nekilátott, hogy fölnyergelje fehér paripáját, amely egy istállóban volt elszállásolva a ház mögött. A ló barátságosan megböködte őt az orrával; bár rőtvörös szeme volt, és olyan finom szőre, akár az olajozott selyem, mégis igazi, hús-vér élőlény volt, és minden valószínűség szerint jobb bánásmódban részesült, mint a Korongvilág legtöbb hátasállata. A Halál nem volt rossz gazda. Keveset nyomott, és bár hazafelé menet mindig jól megtömte nyeregzsákját, a kárhozott lelkek súlya is elhanyagolható.

— Ez a rengeteg világ! — ámuldozott Kétvirág. — Fantasztikus!

Széltoló fölhorkant, és folytatta a csillagokkal telezsúfolt terem óvatos felderítését. Kétvirág egy bonyolult asztrolábiumot nézegetett, amelynek a közepén sárgarézből kidolgozva ott volt az egész Nagy A’Tuin-Elefánt-Korong rendszer, apró drágakövekkel díszítve. Csillagok és bolygók forogtak körülötte finom ezüstdrótokon.

— Fantasztikus! — ismételte a kis ember. Körülötte a falakat szurokfekete bársonybevonat borította, amelyen apró, fehéren foszforeszkáló gyöngyökből csillagképeket formáltak ki, úgyhogy az embernek a teremben állva az az érzése támadt, a csillagközi űrben lebeg. A falak mentén rajzállványok sorakoztak, Nagy A’Tuinról készített óriási vázlatokkal, a Herület különböző pontjairól nézve: minden roppant pikkely és meteorkráter gondosan föltüntetve rajtuk. Kétvirág csak nézett, s szemébe ábrándos csillogás költözött.

Széltoló mélységesen aggódott. A legjobban az a két öltözet aggasztotta, amelyek egy fogason lógtak a terem közepén. Bizonytalanul kerülgette őket.

Puha, fehér bőrből készültek, és tele voltak szíjakkal, csatokkal, rézfúvókákkal, meg számos más, ismeretlen rendeltetésű, ám annál gyanúsabb szerkezettel. A nadrágrészük magas szárú, vastag talpú csizmában végződött, a ruhaujjakhoz pedig egy-egy nagy, rugalmas bőrkesztyűt rögzítettek. A legkülönösebb azonban a két nagy rézsisak volt, amiket nyilván a ruhák nyakán körbefutó nehéz gallérféleséghez kellett erősíteni. A sisakok teljesen hasznavehetetlenek voltak: egy könnyű karddal még akkor sem lett volna nehéz széthasítani őket, ha az ember történetesen elhibázza rajtuk azt a nevetséges kis üvegablakot ott elöl. Mindkét sisakot fehér tollbokréta díszítette, amitől egyáltalán semmit sem javult összképük.

Széltolóban homályos gyanú ébredezett ezekkel a ruhákkal kapcsolatban.

A fogas előtt egy asztal állt, amin csillagtérképek és számokkal telefirkált pergamenek hevertek. Akárki fogja is viselni ezeket az öltözékeket, bizonyára azt várják el tőle, hogy vakmerően nekivágjon azoknak a régióknak, ahová még soha ember nem merészkedett — leszámítva pár balszerencsés tengerészt, akik nem számítanak. Széltoló gyanúja hátborzongató előérzette változott.

Sarkon fordult, és látta, hogy Kétvirág tűnődve nézi.

— Ne… — kezdte rá sürgetően Széltoló, ám a kis ember ügyet se vetett rá.

— Az istennő azt mondta, hogy két embert akarnak a Peremen túlra küldeni — mondta csillogó szemekkel —, és emlékszel még, mit mondott Tethis a hidegről, meg hogy védekezni kell ellene? Erre a krulliaknak is rá kellett jönniük. Ezek a ruhák űrpáncélok.

— Nekem inkább zűrnek tűnik — vágta rá Széltoló kapkodva, és karon ragadta a turistát —, úgyhogy ha lennél szíves velem jönni, nem ücsöröghetünk itt örökké…

— Miért muszáj neked mindig pánikba esni? — kérdezte Kétvirág nyűgösen.

— Mert gondolatban lepergett előttem az egész eljövendő életem, és valahogy rövidebbnek tűnt, mint szerettem volna, és ha nem szedelőzködsz azonnal, hát én esküszöm itt hagylak, mert ahogy én ismerlek, másodperceken belül azzal fogsz előállni nekem, hogy vegyük fel ezeket a…

Kinyílt az ajtó.

Két tagbaszakadt ifjú lépett a szobába. Teljes öltözékük egy vászon alsónadrágból állt. Fejenként. Az egyikük még mindig buzgón törülközött. Különösebb meglepetés nélkül odabiccentettek a két szökevénynek.

A magasabbik leült egy padra az űrpáncélokkal szemben, odaintette magához Széltolót, és így szólt:

— ?Tyø yur åtl ha sooten gåtrunen?

És ez kínos volt, mert bár Széltoló szakértőnek tekintette magát a Korongvilág nyugati körcikkén beszélt legtöbb nyelv terén, krulliul életében először szólították meg, és egy büdös szót sem értett belőle. Hasonló volt a helyzet Kétvirággal is, őt azonban ez nem tartotta vissza attól, hogy mély lélegzetet véve előrelépjen.

A fény sebessége a Korongvilágot körülvevő sűrű mágikus közegben viszonylag lassúnak mondható, nem sokkal haladja meg azt a sebességet, amellyel más, kevésbé felpörgetett univerzumokban a hang szokott mozogni. Ám még így is a fény volt a leggyorsabb dolog a Korongvilágon, kivéve persze Széltoló gondolatait a mostanihoz hasonló helyzetekben.

Egy pillanat alatt rájött, hogy a turista az ő saját, egyedi nyelvtudományával akar próbálkozni, ami azt jelenti, hogy tagoltan és harsányan beszél az anyanyelvén.

Széltoló könyöke meglódult, egyenest Kétvirág bordáinak. Amikor a kis ember döbbenten a varázslóra emelte fájdalomtól eltorzult arcát, Széltoló kihúzott a szájából egy képzeletbeli nyelvet, és úgy tett, mintha egy képzeletbeli ollóval levágná.

A második chelonauta — mert ez volt a hivatása ezeknek a rettenthetetlen férfiaknak, akikre az a sors vár, hogy rövidesen útra keljenek Nagy A’Tuinhoz — fölnézett a térképasztalról, és ámulva figyelte mindezt. Sűrű, hősi szemöldöke belevonaglott a tagolt beszéd erőfeszítésébe.

— ?Hør yu latrain nør u? — kérdezte.

Széltoló mosolygott, bólogatott, s közben a chelonauta felé taszigálta Kétvirágot. Amikor látta, hogy a turista egyszerre csak különös figyelmet szentel egy jókora rézteleszkópnak, ami az asztalon hever, lélekben megkönnyebbülten felsóhajtott.

— !Sooten u! — adta ki az utasítást az ülő chelonauta. Széltoló bólogatott, mosolygott, leakasztotta a fogasról az egyik nagy rézsisakot, és amilyen keményen csak bírt, lesújtott vele a férfi fejére. A chelonauta halk hördüléssel összerogyott.

A társának egyetlen meglepett lépésre maradt ideje, aztán Kétvirág amatőr mozdulattal, de meglehetősen hatásosan kupán vágta a teleszkóppal. Azon nyomban elhanyatlott.

Széltoló és Kétvirág egymásra néztek a vérfürdő fölött.

— Jól van, rendben! — csattant fel Széltoló; érezte, hogy alulmaradt valami kimondatlan vetélkedésben, csak abban nem volt egészen biztos, hogy miben. — Ne fáraszd magad azzal, hogy kimondod! Valaki odakint azt várja, hogy ez a két fickó perceken belül kimasírozzon innen az űrpáncélokban. Gondolom, azt hitték, rabszolgák vagyunk. Gyere, segíts: rejtsük el őket az állványok mögé, aztán, és aztán…

— …legjobb lesz, ha fölvesszük ezeket — jelentette ki Kétvirág, és leakasztotta a másik sisakot.

— Igen — felelte Széltoló. — Amint megláttam ezeket a vacakokat, azonnal tudtam, hogy valahogy ránk fognak kerülni. Ne kérdezd, honnan… Azt hiszem, csak azért jutott eszembe, mert jelen pillanatban körülbelül ez a legrosszabb, ami történhet velünk.

— Nos, te magad mondtad, hogy nincs más módja a menekülésnek — jelentette ki Kétvirág, miközben a fején keresztül igyekezett magára cibálni az űrpáncél felsőrészét. — Az áldozati oltárnál bármi jobb.

— Az első adandó alkalommal megpattanunk! — mondta Széltoló. — Nehogy mást vegyél a fejedbe!

Ingerült mozdulattal magára rántotta az űrpáncélt, és sikerült belevernie a fejét a sisakba. Eszébe jutott, hogy odafönt van Valaki, aki rajtuk tartja a szemét.

— Kösz a segítséget — mondta keserűen.

Krull városának és országának legszélét egy hatalmas, félköríves amfiteátrum foglalta el, több tízezer férőhellyel. Az aréna ama praktikus okból volt csupán félköríves, mert a Peremcsobaj fölött gomolygó hatalmas felhőtengerre nézett. Telt ház volt, és a tömeg már kezdett morgolódni. Elvégre a polgárok azért jöttek, hogy lássanak egy kettős emberáldozatot, meg a nagy, bronz űrhal kilövését. Egyelőre egyik eseményre sem került sor.

A főcsillagász magához intette a főindítót.

— Nos? — mondta, és sikerült ebbe az egyetlen szótagba annyi dühöt és rosszindulatot sűrítenie, hogy az egy lexikonra is elegendő lett volna. A főindító elsápadt.

— Még mindig semmi, Kiválóságod — hebegte, aztán kissé elbizonytalanodva hozzátette: — Illetve Kiválóságod bizonyára örülni fog a hírnek, hogy Garhartra mester végre magához tért.

— Én igen, de ő csöppet sem fog örülni neki — mondta a főcsillagász.

— Igenis, Kiválóságod.

— Mennyi időnk van még?

A főindító a gyorsan emelkedő napkorongra sandított.

— Harminc perc, Kiválóságod. Azután Krull el fog távolodni Nagy A’Tuin farkától, és a Potens Utazó menthetetlenül elvész a teknősközi űrben. Már beállítottam az automata irányítást, úgyhogy…

— Rendben, rendben — intette le a főcsillagász egy mozdulattal. — A kilövésnek mindenképpen meg kell történnie. Persze a kikötő őrzéséről sem szabad megfeledkezni. Ha azt a két nyavalyást elkapják, személyesen vállalom magamra a kivégzésükkel járó örömteli fáradságot.

— Igenis, Kiválóságod. Izé…

A főcsillagász arca elkomorodott.

— Mi más mondanivalód van még, ember?

A főindító nagyot nyelt. Ez az egész méltánytalan, ő sokkal inkább gyakorlati mágus, mint diplomata; épp ezért sózta rá néhány bölcsebb koponya a kellemetlen hírek átadásának feladatát.

— Egy szörnyeteg tört elő a tenger mélyéről, és támadás alá vette a hajókat a kikötőben — mondta. — Most érkezett a hírrel a futár.

— Nagy szörnyeteg? — kérdezte a főcsillagász.

— Nem különösebben, Kiválóságod, de a jelentések szerint roppantul ádáz.

Krull és a Herület egyeduralkodója egy pillanatra fontolóra vette a hallottakat, aztán vállat vont.

— A tenger tele van szörnyekkel — jelentette ki. — Ez az egyik fő jellemzője. Intézzétek el. És… főindító mester?

— Kiválóságod?

— Arra az esetre, ha még sokáig tartana ez a huzavona, szeretném az emlékezetedbe idézni, hogy két fő feláldozására készülünk. Elképzelhető, hogy nagyvonalú leszek. és bővíteni fogom a keretet.

— Igenis, Kiválóságod. — A főindító sietve eliszkolt, és hatalmas kő esett le a szívéről, hogy ép bőrrel elkerült az uralkodó mellől.

A Potens Utazó, amely már rég nem emlékeztetett arra a tompa fényű bronzöntvényre, amit néhány napja kiszabadítottak az agyag öntőformából, békésen pihent bölcsőjében egy fatorony tetején, az aréna közepén. Sínpálya futott tőle a Perem felé, mely néhány öllel az utolsó sziklák után éles szögben fölfelé fordult.

A megboldogult Aranyszemű Dactylos, a Potens Utazó és a kilövőállvány tervezője, azt állította, hogy ez az apró módosítás csak a hajó biztonságát szolgálja, nehogy ízzé-porrá zúzódjon a kiálló szirteken kalandos útja legelején. Talán csak véletlen egybeesés volt, hogy ennek a kis változtatásnak hála, a bronzhal indulás előtt hatalmas lazacként fogja magát a levegőbe dobni, és színpadiasan megcsillan majd a napfényben, mielőtt elnyelné a Peremcsobaj felhőóceánja.

Kürtszó harsant az aréna bejáratánál. Bemasírozott a chelonauták díszőrsége; a tömeg ujjongásban tört ki. Aztán a fehér páncélos felfedezők maguk is kiléptek a napfényre.

A főcsillagásznak azonnal derengeni kezdett, hogy itt valami nem stimmel. A hősök járása például más, mint a közönséges embereké. Legalábbis biztosan nem kacsáznak, márpedig az egyik chelonauta az amfiteátrumban határozottan ezt tette.

Az összegyűlt krulliak moraja fülsiketítő volt. Amint a chelonauták és őreik átkeltek a nagy arénán, és elhaladtak a számtalan oltár mellett, amit a különféle krulli szekták papjai és varázslói emeltek, hogy a vállalkozás sikerét biztosítsák, a főcsillagász elkomorodott. Mire a csapat félúton járt, már levonta a helyes következtetéseket. Mire a chelonauták a zsilipajtóhoz támasztott létrához értek — érdekes, de mintha lett volna bennük egy árnyalatnyi vonakodás —, a főcsillagász már talpon volt. ám szavai belevesztek a tömeg zúgásába. Jobb karját a magasba emelte, ujjait szétterpesztette a támadó varázslók hagyományos varázsigevető pózában, s a szája mozgásáról bármelyik kóbor ajakról olvasó, aki az adott pillanatban épp a helyszínen tartózkodik, és konyít valamit a mágia alapjaihoz, azonosíthatta volna Nyugipogi Lilásfekete Átkának kezdőszavait. Ajakról olvasók nem voltak az arénában, de ha lettek volna, kétségkívül sürgősen kereket oldanak.

A befejező szavak azonban nem hangzottak el. A főcsillagász döbbenten oldalra fordult, mert az amfiteátrum boltíves főbejárata körül váratlanul heves mozgolódás támadt. Őrök szaladtak ki a napfényre fegyverüket elhajigálva, s menekültek a szélrózsa minden irányába: ki az oltárok mögé bújt el, ki felmászott az aréna falán a padsorok közé.

Mögöttük valami bizonytalan dolog körvonalai bontakoztak ki, s a bejárat közelében ülő krulliak abbahagyták a dobhártyareszkettető éljenzést, és szótlanul, de elszántan menekülni kezdtek.

A valami alacsony hínárdomb volt; lassan mozgott ugyan, ám céltudatosságában volt valami baljóslatú. Az egyik őrnek sikerült úrrá lennie iszonyatán: útját állta a szörnynek, és ráhajította a dárdáját. A fegyver cuppanva tűnt el a hínárkötegek között. A tömeg felzúdult — aztán hátborzongató hirtelenséggel némult el, mert a hínárdomb meglódult, és maga alá temette a vakmerő férfiút.

A főcsillagász kurta kézlegyintéssel semmivé foszlatta Nyugipogi hírhedt Atkának formálódó energiáit, és gyorsan kimondta figyelemre méltó repertoárjának egyik leghatalmasabb varázsigéjét, a Pokoltűz Enigmát.

Ujjai között izzó spirálvonalakban szikrázott az oktarin láng, ahogy leírta a varázslat bonyolult rúnáját a levegőbe, majd mennydörgésszerű zaj és kék füstkitörés kíséretében a szörnyeteg felé hajította.

Szívet melengető robbanás hallatszott, s vérvörös lángnyelv csapott fel a derült, hajnali égre, megperzselt hínárfoszlányokat szórva szerteszét. Néhány percig gomolygó füst- és gőzfelhő takarta el a szörnyet, s mire szétoszlott, a hínárdombnak nyoma sem volt többé.

Helyette hatalmas, feketére perzselt kör éktelenkedett a kövezeten, aminek a szélén még mindig füstölgött néhány barnamoszat-cafat.

A kör közepén pedig egy teljesen mindennapos, bár elég nagyméretű tengerészláda állt. Még csak meg sem pörkölődött. Valaki az aréna túloldalán nevetni kezdett, jókedve azonban pillanatokon belül elmúlt, mert a láda hirtelen tucatnyi apró lábat növesztett, felállt, és farkasszemet nézett a főcsillagásszal. Teljesen mindennapos, bár elég nagyméretű tengerészládáknak persze általában nemigen van szemük, amivel farkasszemet nézhetnének, ám ez minden kétséget kizáróan így tett. A főcsillagász ezt a bőrén érezte, s mi több: annak is a tudatában volt, hogy ez a teljesen közönséges berendezési tárgy most valami leírhatatlan módon résnyire szűkített szemmel nézi őt.

A láda kérlelhetetlenül megindult feléje. A főcsillagász megborzongott.

— Mágusaim! — sikoltotta. — Hol vannak a mágusaim?

Az aréna különböző pontjain holtsápadt emberek kukkantottak ki az oltárok mögül és a padsorok alól. A bátrabb lelkek egyike, miután egy pillantást vetett a főcsillagász vörösödő ábrázatára, fölemelte reszkető kezét, s sietve megeresztett egy mennykőcsapást, mely telibe találta a ládát, és vakító, fehér szikrazáporban pattant le róla.

Ez volt a jel Krull valamennyi mágusa, boszorkánymestere és szellemidézője számára, hogy buzgón talpon teremjen, és halálra rémült mestere színe előtt elsüsse az első varázslatot, ami éppen kétségbeesett eszébe jut. Mágikus energiák sisteregtek és pattogtak a levegőben.

A láda eltűnt a sziszegve fuzionáló mágikus részecskék felhőjében, amely gomolyogva terjedt, s közben gyötrődve vonagló, rémisztő alakok formálódtak belőle. Varázslat varázslat után süvített az általános tusába. A fortyongó valamiből, amely oszlopként emelkedett a magasba a láda helyén, nyolcszínű tűzgömbök és oktarin villámsugarak lövelltek szét mindenfelé.

Utoljára a Varázslóháborúkban összpontosítottak ennyi mágiát ilyen kis területre. A levegő vibrált és csillámlott. A varázslatok gellert kaptak a hihetetlen erejű mágikus erőtéren, s rövid életű vad varázslatokat hoztak létre, melyeknek kurta működése hátborzongató volt és irányíthatatlan. A tekergőző, bugyborgó massza alatt repedezni és olvadni kezdett a kövezet, sőt az egyik kockakő átváltozott valami olyasmivé, amiről célszerűbb szót sem ejteni, és nyáladzva elvonult egy alvilági dimenzióba. Egyéb furcsa mellékhatások is jelentkeztek. A viharból kis ólomkockák zápora pattogott az aréna rengő padlatára, földöntúli szörnyalakok kuncogtak és integettek obszcén módon; a levegőben négyoldalú háromszögek és kifordított körök tűntek fel röpke másodpercekre, majd ismét beleolvadtak a féktelen, nyers mágia dübörgő-rikoltozó szökőkútjába, mely az olvadt márványlapokból fakadt, és egész Krullt elborította. Hiába hagyta abba a varázslást a mágusok döntő többsége, hiába szaladtak szerteszét a csillagászok — a dolgot most már az oktarin részecskék szakadatlan áramlása táplálta, ami a Korongvilágon mindig Peremközeiben a legerősebb. Krull egész szigetén csütörtököt mondott minden mágia, mert a felhő a terület összes szabad manáját magába szívta (immár negyed mérföld magas volt, és a leírhatatlan, lidércnyomásos alakokat öltött); a hidrofóbok sikoltozva a hullámok közé zuhantak lencséikkel, a varázsitalok mosogatólévé változtak a bedugaszolt üvegcsékben, a varázskardok elolvadtak, és kicsöpögtek a hüvelyükből.

Mindez azonban egy pillanatra sem tartotta föl a felhő legmélyén a valamit. Most már tükörfényesen csillogott a körülötte tomboló energiaviharban, s lassú, határozott léptekkel haladt a főcsillagász felé.

Széltoló és Kétvirág lenyűgözve kísérték figyelemmel az eseményeket a Potens Utazó kilövőtornyának fedezékéből. A díszőrségnek már rég nyoma veszett, csak elhajigált fegyverek maradtak utánuk.

— Nos — szólalt meg végül Kétvirág —, a Poggyászra már keresztet vethetek.

És nagyot sóhajtott.

— Ne hidd — mondta Széltoló. — A tudákos körtefa teljesen ellenálló a mágia minden ismert megnyilvánulási formájával szemben. És mindenhová követi a gazdáját, akármerre kószál. Így legalább ha meghalsz, és a mennyekbe jutsz, mindig lesz egy váltás zoknid a másvilágon. Én viszont egyelőre nem óhajtok meghalni, úgyhogy induljunk!

— Hová? — kérdezte Kétvirág.

Széltoló felkapott egy számszeríjat meg egy köteg nyílvesszőt.

— Akárhová, csak el innen — mondta.

— És mi lesz a Poggyásszal?

— Miatta ne aggódj! Ha a vihar fölemészti a környék összes szabad mágiáját, le fog csendesedni.

A mágikus kitörés máris csillapodóban volt. A gomolygó felhő továbbra is ott dagadozott az aréna közepén, de már határozottan vérszegénynek és ártalmatlannak tűnt. Ahogy Kétvirág nézte, bizonytalanul oszladozni kezdett.

Hamarosan önmaga halovány szellemévé sápadt. A Poggyász már tisztán kivehető volt: egy lapos sziluett a szinte láthatatlan lángok között. Körülötte végigrepedtek és felpúposodtak a gyorsan lehűlő kőlapok.

Kétvirág halkan odaszólt a Poggyászának. Az megtorpant az elgyötört kövezeten, és egy pillanatra mintha feszülten fülelt volna; aztán tucatnyi apró lábának bonyolult manőverével sarkon fordult, és megindult a Potens Utazó felé. Széltoló savanyúan nézte. A Poggyásznak őselemi természete volt, agya jóformán semmi, legszívesebben a földbe tiport volna mindenkit, aki ártalmára van a gazdájának, és a varázsló cseppet sem volt biztos benne, hogy a belseje ugyanabban a téridőben létezik, mint a külseje.

— Egy karcolás sincs rajta! — mondta Kétvirág vidáman, amikor a láda letelepedett eléje. Fölnyitotta a fedelét.

— Szerinted ez a legmegfelelőbb idő alsóneműt váltani? — kapott a fejéhez Széltoló. — Egy perc múlva megint itt lesz az a rengeteg őr, pap és varázsló, s biztosra veheted, hogy tombolni fognak, ember!

— Víz — motyogta Kétvirág. — Az egész láda vízzel van tele!

Széltoló átkukkantott Kétvirág válla fölött. Ruháknak, pénzeszsákoknak és a turista többi poggyászának nyoma sem volt. Az utazóláda színültig volt vízzel.

Váratlanul egy hullámfodor tűnt fel benne, és átcsapott a láda peremén. Elérte a kövezetet, de nem ömlött szét, hanem határozottan egy láb alakját kezdte magára ölteni.

Egy másik láb következett, aztán egy vaskos derék, s egyre több víz szökött ki a ládából, mintha valami láthatatlan öntőformát kellene kitöltenie. Néhány pere múlva Tethis, a tengeri troll állt előttük pislogva.

— Nahát — mondta végül. — Szóval ti vagytok azok. Gondolom, nem kéne meglepődnöm.

Döbbent arckifejezésükre ügyet sem vetve körülnézett.

— Képzeljétek, békésen üldögélek a kunyhóm előtt, nézem a naplementét, hát egyszerre csak nekem ront a vízből ez a valami, és egyetlen falásra lenyel — mondta. — Meglehetősen különösnek találtam. Hol vagyunk?

— Krullban — felelte Széltoló. Közben szúrósan meredt az immár zárt fedelű Poggyászra, aminek valahogy sikerült önelégült benyomást keltenie. A Poggyásznak ugyan kedvelt szokása volt mások lenyelése, de ha utána az ember kinyitotta, semmi mást nem talált benne, csak Kétvirág szennyesét. Széltoló hirtelen mozdulattal föltépte a láda fedelét. Semmi sem volt benne, csak Kétvirág szennyese. Tökéletesen szárazon.

— Nocsak, nocsak — mondta Tethis, és fölnézett. — Hé! — kiáltotta. — Nem ez az a hajó, amit ki akarnak lőni a Peremen túlra? Az? Csak az lehet!

Egy nyíl suhant át a mellkasán, fehér szélű habfodrokat kavarva. Tethis észre sem vette. Széltoló viszont igen. Az aréna peremén katonák kezdtek föltünedezni, s néhányan közülük már a bejárati árkádok alá is bemerészkedtek.

Újabb nyílvessző pattant le a kilövőtoronyról Kétvirág mögött. Ilyen távolságból nem volt nagy átütő ereje, de csak idő kérdése, és…

— Gyorsan! — mondta Kétvirág. — A hajóba! Arra nem mernek lőni!

— Tudtam, hogy ezt fogod javasolni — nyögött fel Széltoló. — Tudtam előre!

Elkeseredetten a Poggyász felé rúgott. Az néhány hüvelyknyit hátrált, és fenyegetően eltátotta a fedelét.

Valahonnan egy dárda ívelt elő, és remegve megállapodott a torony fájában, a varázsló füle mellett. Széltoló kurtácska sikolyt hallatott, és már iszkolt is fölfelé a többiek után a létrán.

Nyilak süvítettek körülöttük, mire felértek a Potens Utazó tetején végighúzódó futóhídra. Kétvirág kocogott elöl, s arckifejezésében Széltoló szerint kissé nagy hangsúlyt kapott a visszafojtott lelkesedés.

A hajótest közepén hatalmas, kerek, bronz csapóajtó nyílt a belső kabinba, hevederpánttal lezárva. A troll meg a turista letérdeltek, és nekilátottak, hogy kinyissák.

A Potens Utazó szívében órák óta csorgott a finom szemű homok egy szakértő módon megtervezett tartályba. E pillanatban a tartály megtelt, lebillent, és mozgásba hozott egy gondosan kiegyensúlyozott ellensúlyt. Az ellensúly kirántotta egy bonyolult kis szerkezet rögzítőtűjét. Egy lánc lassan kezdett leereszkedni. Döndülés hallatszott…

— Mi volt ez? — kérdezte Széltoló izgatottan. Lenézett.

A nyílzápor hirtelen abbamaradt. A papok és katonák tömege mozdulatlanul állt, s fürkészően bámulta a hajót. Egy alacsony, nagyon ideges emberke tolakodott előre közöttük, és valamit kiabálni kezdett.

— Mi mi volt? — kérdezte Kétvirág, miközben egy szárnyas csavarral bajlódott.

— Azt hittem, hallok valamit — mondta Széltoló. — Nézd — tette hozzá —, fenyegessük meg őket, hogy összetörjük ezt az izét, ha nem eresztenek el, jó? Ne csináljunk semmi többet, jó?

— Ja — felelte Kétvirág bizonytalanul, és leült a sarkára. — Ez az — mondta. — Most már ki tudjuk nyitni.

Néhány izmos férfi kapaszkodott a létrán a hajó teteje felé. Széltoló felismerte köztük a két chelonautát. Kardokat villogtattak.

— Én… — kezdte.

A hajó meglódult, majd végtelen lassúsággal megindult előre a sínpályán.

A fekete iszonyatnak e pillanatában Széltoló látta, hogy a trollnak meg Kétvirágnak végre sikerült fölemelnie a csapóajtó fedelét. Odabent egy fémlétra vezetett le a kabinba. A troll eltűnt az űrhal gyomrában.

— Tisztuljunk innen, míg lehet — suttogta Széltoló. Kétvirág ránézett; arcára furcsa, eszelős mosoly ült ki.

— Csillagok — mondta a turista. — Világok. Az egész feneette égbolt tele van világokkal. És senki se fogja látni őket. Csak én. — S ezzel a zsilipnyílásba lépett.

— Te teljesen megbolondultál — mondta Széltoló rekedten, s közben igyekezett megtartani az egyensúlyát, mert a hajó egyre gyorsult. Épp akkor fordult sarkon, amikor az egyik chelonauta egy hatalmas ugrással megpróbálta áthidalni a kilövőtorony és az Utazó közti távolságot, a hajó domború oldalára huppant, egy pillanatig kétségbeesetten kapkodott fogódzó után, aztán ordítva eltűnt a mélyben.

Az Utazó sebessége egyre nőtt. Kétvirág kobakján túl Széltoló látta a napfényes felhőóceánt, meg a lehetetlen Perevárványt, amint csábítóan sziporkázik mögötte, s integetve csalogatja vesztükbe a bolondokat…

Ezenkívül néhány tucat krullit is látott, akik a kilövőrámpa meredek oldalán kapaszkodtak fölfelé, és egy hatalmas gerendát vonszoltak magukkal, hogy feltartóztassák a száguldó hajót, mielőtt eltűnne a Perem mögött. Dactylos mester bronzhala rá is futott a gerendára, amit az utolsó pillanatban, hihetetlen erőfeszítések árán gördítettek eléje a sínekre, ennek azonban csak annyi eredménye lett, hogy a hajó kissé megbillent, Kétvirág lába alól kicsúszott a talaj, és lepottyant a kabinba, a csapóajtó pedig visszazuhant a helyére, néhány tucat apró biztosítópecek szörnyűséges kattanásától kísérve. Széltoló hasra vágta magát, és nyöszörögve feszegetni kezdte őket, mindhiába.

A felhőóceán most már jóval közelebb volt. Maga a Perem, az amfiteátrum sziklás széle, szinte ijesztően közel.

Széltoló fölállt. Most már csak egyetlen dolgot tehetett, s ő azonnal meg is cselekedte. Habozás nélkül pánikba esett, ugyanabban a pillanatban, amikor a hajó orra elérte a fölfelé kanyarodó sínszakaszt, s a Potens Utazó lazacként ugorva vetette föl magát az égre, túl a Peremen.

Néhány másodperccel később apró lábak tucatjainak dübörgése harsant, és a Poggyász nekifutásból elrugaszkodott a világ végéről. Kis lábai még akkor is elszántan rúgkapáltak, amikor pörögve aláhullott a Világegyetembe.