A sehollakók

Előszó

197.-ben, azon a márciusi reggelen, amikor becsengettem öreg barátom, Clair doktor házának kapuján, természetesen nem sejtettem, hogy hamarosan egy fantasztikus és hihetetlen történetet fogok hallani. «Öreg barátot» mondok, noha Clair — akárcsak jómagam — alig múlt harmincesztendős, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és csak a legutóbbi négy évben nem találkoztunk.

A kaput egy öregasszony nyitotta ki — alig résnyire. Feketébe volt öltözve, mint ezen a vidéken minden öregasszony.

— Ha orvosi vizsgálat végett jön, a doktor ma nem fogad — dünnyögte barátságtalanul. — A «kísérteteivel» foglalkozik.

Clair remek orvos volt, de hivatását nem gyakorolta rendszeresen. Tekintélyes vagyonnal rendelkezett, tehát csaknem minden idejét bonyolult biológiai kísérleteinek szentelhette. Rouffignac közelében, a szülői házban berendezett laboratóriumának — az odalátogató tudósok szerint — aligha akadt párja a világon. Munkájával kapcsolatban roppant titoktartó lévén, gyér levelezésünk során csak kurta célzásokat tett rá, de egyetemi körökben úgy hírlett, hogy a doktor egyike azoknak, akik a világ csaknem minden táján kísérleteznek, és már közel járnak a rák problémájának megoldásához.

Az öregasszony bizalmatlanul méregetett.

— Nem orvosi tanácsért jöttem — feleltem. — Csak annyit mondjon a doktornak, hogy Frank Borie szeretné látni.

— Ó, ön Borie úr? Az más. A doktor várja önt.

A folyosó végéről mély basszus hang mennydörgött:

— Nos, Madeleine, ki az? Ki csengetett?

— Én vagyok, Séva!

— Bújj be hát, a mindenségit!

Clair doktor emigráns orosz apjától zengő hangot, egy szibériai kozák alkatát, valamint a Vsevolod nevet kapta, périgord-i születésű anyjától pedig olyan fehér bőrt és fekete hajat örökölt, hogy annak idején a diákok «clair-obscur»-nek (*) nevezték.

(*) Világos-sötét. A reneszánsz festészet kulcsszava

Nagy léptekkel sietett elém, kézfogásával csaknem kicsavarta a karom, a vállamra ütött, amitől megroggyantam, pedig valaha a rögbicsapatban hátvédet játszottam! — és ahelyett, hogy szokásához híven tüstént a dolgozószobájába vezetett volna, visszakísért a kapu elé.

— Micsoda szép nap! — szónokolt fellengzősen. — Ragyog a napfény, és te megérkezel! Ôszintén szólva, csak az esti autóbusszal vártalak.

— A kocsimmal jöttem. Zavarlak?

— Nem, nem, szó sincs róla! Szörnyen örülök, hogy látlak. Mi van veled? Hogy működik az új máglyátok?

— Pszt, ez titok! Tudod jól, hogy nem beszélhetek róla.

— Jó, jó, te titokzatos atomtudós! Erről jut eszembe, köszönöm a legutóbb küldött radioaktív izotópokat. Jó hasznát vettem a munkámban. De ezzel a témával kapcsolatban, nem zaklatlak többé. Most fontosabb dolgom van.

— Ugyan micsoda? — kérdeztem csodálkozva.

— Pszt, ez titok! Nem beszélhetek róla! Mögöttünk a folyosón könnyű léptek nesze hallatszott, és a kissé nyitva maradt kapu résén át egy karcsú női árnyat véltem felfedezni, holott tudomásom szerint Clair nőtlen, és barátnőt sem tartott.

Nyilván észrevette tekintetem irányát, mert kezemnél fogva megpörgetett a tengelyem körül.

— Annyi bizonyos, hogy semmit nem változtál. Ugyanolyan vagy, mint mindig. Nos, menjünk beljebb!

— A bókot nem tudom viszonozni. Megöregedtél!

— Ej, talán, talán. Menj előre!

Jól ismert dolgozószobája, a könyvekkel zsúfolt polcokkal — e könyvek közül csak kevés foglalkozott orvostudománnyal — üres volt, de a levegőben enyhe, kellemes parfümillat lebegett. Szimatolni kezdtem. Clair észrevette, és minden kérdezősködést megelőzött.

— Igen, néhány napja meglátogatott egy híres színésznő, ó, csak mint orvost! És parfümjének illata még mindig érezhető. Manapság rendkívül fejlett a kémia!

Élénk beszélgetésbe merültünk. Amikor közöltem vele anyám halálát, megdöbbentett a megjegyzése: «Ó, akkor minden rendben van.»

— Mi az, hogy rendben van? — kérdeztem fájdalmas méltatlankodással.

— Csak azt akartam mondani, hogy most már értem, miért nem adtál hírt magadról az utóbbi időben. Így hát most egyedül maradtál ezen a világon?

— Igen.

— Nos, talán valami érdekes dolgot javasolhatnék neked. De ez egyelőre csak homályos terv. Majd este bővebben beszélek róla.

— És a munkád? Mi újság a laboratóriumban?

— Akarod látni? Gyere.

A laboratórium négy évvel korábbi, utolsó látogatásom óta készült el. Az inkább hosszú, mint széles, tágas, üvegezett helyiség a ház egész hátsó részét elfoglalta. Megálltam a küszöbön, és csodálkozva füttyentettem. Körbejártam a termet, és menet közben alaposan szemügyre vettem a mikromanipulátort, a mesterséges szívet. Egy sötét benyílóban hatalmas röntgensugár-generátor állt. A laboratórium közepén könnyű ponyvával letakart készüléket láttam.

— És ez? — kérdeztem.

— Semmi. Még nincs befejezve. Kísérlet…

— Nem is tudtam, hogy újabb készülékeket terveztél. Mint fizikus talán a segítségedre lehetnék.

— Majd meglátjuk. Később. Pillanatnyilag nem szívesen beszélek róla.

— Ahogy akarod — feleltem kissé ingerülten. — De hiszen csaknem kiböki az ember szemét…

Odakint megszólalt a kapucsengő.

— Ejnye, Madeleine elment hazulról. Nekem kell ajtót nyitnom…

Amikor egyedül maradtam, közelebb mentem a titokzatos készülékhez, és tapintatlanul felemeltem a ponyvát. Megrökönyödve bámúltam. A még befejezetlen mű helyett, amelyre számítottam, üveg- és fémcsövek, átlátszó vagy homályos villanykörték, vékony fémhuzalok csodás együttesét láttam. A több részes számlapokon a furcsa, kétágú mutatók olyan fokbeosztásokat jeleztek, amelyek jelentését nem tudtam kitalálni. Sokféle tudományos műszert ismertem, és a laboratóriumban meglehetősen bonyolult készülékeket használunk, de ehhez hasonlót még soha nem láttam.

A folyosón meghallottam barátom gyors lépteit. Azonnal elengedtem a ponyvát, és az ablakon keresztül közömbös képpel, szórakozottan nézegettem a kertet.

— Egy diftériás gyerek. A kollégám elutazott, nekem kell odamennem. Amíg visszajövök, keress valami olvasnivalót a dolgozószobámban.

— Akarod, hogy elvigyelek? A kocsim itt áll a kapu előtt.

— Rendben van. Az enyémet úgyis ki kellene hozni a garázsból.

Útközben a látott furcsaságokon járt az eszem. Clair csak estére várt, s hogy korábban érkeztem, zavartan viselkedett. Néhány percig a kapu előtt várakoztatott, holott az időjárás, ha nem is hideg, de meglehetősen hűvös volt. A folyosón egy futó árnyat láttam elsuhanni, és közvetlenül azután Clair beengedett. Elégedettnek tűnt, amikor közöltem vele, hogy anyám halála után teljesen egyedül maradtam. Végül az a különös készülék… Az ördög vigyen el, ha tudom, hogy mi célt szolgálhat. És ráadásul egy biológiai laboratóriumban! Clair lenne a feltalálója. Ez lehetséges. De mint konstruktőr? Visszagondoltam fizikai szereléseire az orvosi előkészítőn, és akaratom ellenére elmosolyodtam.

Egy tanya előtt álltunk meg. Clair csak negyedórát töltött a betegnél.

— Semmiség. Idejében csíptük el. A kollégám majd folytatja a kezelést.

— Te egyáltalán nem praktizálsz?

— Alig. Nincs időm. Csak ha Gauthier doktor nincs kéznél, vagy ha konzultációra hív.

Hazatérésünk után a garázsba állítottam a kocsit, majd poggyászomat felvittük a vendégeknek — szokás szerint nekem — fenntartott szobába. Ez közvetlenül Clair szobája mellett volt, és amikor elmentünk az ajtaja előtt, mintha neszezést hallottam volna odabent.

Az ebéd, amelyet barátom öreg dajkája, Madeleine tálalt fel, most is kitűnő volt, mint mindig. Clair azonban keveset beszélt. Gondterheltnek, bizonytalannak láttam. Amikor közöltem vele, hogy délután Eyzies-be készülök néhány barátomhoz, mintha megkönnyebbült volna. Megbeszéltük, hogy hét órakor ismét találkozunk.

Eyzies-ben meglátogattam Bouchard paleontológust, aki többek között egy különös történetet mesélt. Hat hónappal korábban az egész környéket izgalomban tartották a rouffignaci erdőben felbukkant «ördögök». Sőt az a hír járta, hogy ezek az «ördögök» magukkal ragadták Clair doktort, ami persze alaptalannak bizonyult, mivel két nappal azután, hogy az ördögök «egy zöld lángoszlopban» eltűntek, a doktor ismét előkerült. Mint kiderült, két napra bezárkózott a laboratóriumába, ahol kísérleteket végzett.

Ami az ördögöket illeti, a történetben az volt a legfurcsább, hogy mintegy tizenöt paraszt váltig makacskodott, hogy igenis látta őket: olyanok voltak, mint az emberek, de természetfölötti hatalommal rendelkeztek, mert aki megpillantotta őket, azt valósággal a földhöz szegezték. A prefektus elrendelte, a nyomozást, Périgueux püspöke úgyszintén. De a hivatalos nyomozók előtt a parasztok már sokkal kevésbé voltak határozottak. Végezetül minden elsimult. «Meg kell azonban jegyeznem — tette hozzá Bouchard —, hogy azon az éjszakán, amikor az ördögök állítólag eltűntek, Rouffignac irányában vakító zöld fényt láttam az égbolton.»

A történet önmagában véve nem volt túlzottan érdekes. A legjelentéktelenebb napilapban is tucatjával olvashatunk hasonlókat. De magam sem tudom, miért, némi összefüggést gyanítottam a történet és barátom különös viselkedése között.

Amikor megérkeztem Clair házába, barátomat felszabadultnak, fesztelennek találtam, mintha hosszas habozás után elhatározott volna valamit. Az ebédlőben három teríték volt az asztalon.

— Nocsak, vársz valakit? — kérdeztem.

— Nem, de szeretném bemutatni a feleségem.

— A feleséged? Megnősültél?

«Az árnyék» — futott át az agyamon.

— Hivatalosan még nem. De ami késik, nem múlik. Amint megszerezzük a szükséges iratokat. Ulna ugyanis külföldi.

Egy pillanatig habozott.

— Skandináv. Finn. Figyelmeztetlek, hogy még nagyon rosszul beszél franciául.

— És te beszélsz finnül? Ezt most hallom először.

— Tavaly tanultam meg, egy tíz hónapig tartó utazásom során. Azt hittem, megírtam neked.

— Nem. Én úgy tudtam, hogy a finn nyelv nagyon nehéz!

— Bizony nehéz, de tudod, az én szláv származásommal… — Átszólt a másik szobába:

— Ulna!

Karcsú, idegenszerű lány lépett be: magas termetű, halványszőke hajú, szeme meghatározhatatlan színű, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy szürke, kék vagy zöld, arcvonásai szabályosak. Nagyon szépnek láttam. De volt benne valami meglepő, bár nem tudtam volna kifejezni, hogy mi. Talán az aranyszínű bőr, amely oly éles ellentétet alkotott halvány szőke hajával? Vagy a valószínűtlenül apró száj? A feltűnően nagy szem? Vagy mindez így együtt?

Kecsesen meghajolt előttem, felém nyújtotta rendkívül nyúlánk kezét, miközben nagyon mély, de dallamos hangon néhány szót mondott.

Étkezés közben szemben ültem vele. Minél tovább néztem, annál nyugtalanítóbbnak tűnt. Nagyon ügyesen bánt a késsel és a villával, de korántsem azzal az öntudatlan automatizmussal, amely a megszokásból ered.

Amíg vacsoráztunk, alig szóltam néhány szót. Clair beszélt mindnyájunk helyett. Az öreg Madeleine kiváló szakácsnő volt, még ezen a vidéken is, ahol úgyszólván hemzsegnek a jó szakácsnők. Barátom a kedvemért szinte kifosztotta a pincéjét. Megfigyeltem, hogy Ulna keveset evett és alig ivott, ellentétben a doktorral, és be kell vallanom, jómagammal. Az étkezés vége felé lassan eloszlott bénító zavarom. Ulna hallgatott, de időnként Clair szemébe nézett, és az a furcsa érzésem támadt, hogy tekintetükkel nem érzéseket, hanem gondolatokat cserélnek egymással.

A csemege után Clair gondosan összehajtogatta asztalkendőjét, hátratolta székét, és elhelyezkedett a kandalló előtt álló alacsony karosszékben. Intett, hogy üljek le vele szembe, majd csengetett a feketekávéért. Ulna közben kiment a szobából, majd egy négyrét hajtott újsággal tért vissza, amelyet Clair elvett tőle és átadott nekem. Végigfutottam a vastag betűs címeken, és láttam, hogy az újság körülbelül hathónapos. Már épp vissza akartam adni Clairnek, és magyarázatot kérni tőle, amikor az oldal alján egy piros ceruzával bekeretezett cikkre lettem figyelmes:

Ismét a repülő csészealjak

Kansas-City, október 2.

Tegnap alkonyatkor ifjabb George K. Simpson hadnagy F-104-es vadászrepülőgépén, egy gyakorlatról visszatérőben, körülbelül 25.000 láb magasságban egy sebesen mozgó, korong alakú foltra lett figyelmes. Üldözőbe vette az objektumot, és sikerült megközelítenie. Ekkor látta, hogy egy keskeny peremű, hatalmas korongról van szó, amelynek átmérőjét harminc méterre becsülte, míg vastagsága a középponton megközelítette az öt métert. Az objektum olyan sebességgel haladt, hogy Simpson hadnagy szerint, aki saját gépe gyorsaságát vette alapul, az óránként 1100 kilométert is meghaladta. Tíz-tizenkét percnyi hajsza után a pilóta megértette, hogy a rejtélyes szerkezet az n… — i tábor felett készül áthaladni, amelynek átrepülése minden nem amerikai repülőgépnek tiltva van. Mivel az utasítás félre nem érthető és határozott, Simpson hadnagy támadást indított szerkezet ellen. Gépe ekkor körülbelül két kilométernyire lehetett az objektumtól, valamivel magasabban. Túlsebességre kapcsolva, zuhanórepülésben rakétasortüzet adott le az ismeretlen tárgyra. «Láttam, hogy rakétáim fémburkolaton robbannak — meséli Simpson hadnagy. — Egy másodperccel később repülőgépem felrobbant, s én máris zuhantam lefelé a katapultáló fülkében. Szerencsére az ejtőernyő működött!» Ezt a jelenetet a földről több szemtanú látta. Jelenleg szakemberek vizsgálják Simpson hadnagy gépének maradványait. Ami a rejtélyes szerkezetet illeti, az hihetetlen gyorsasággal eltűnt, függőleges irányban emelkedve az ég felé.

Az újságot Clair felé nyújtva, szkeptikus hangon jelentettem ki:

— Pedig azt hittem, hogy a hivatalos amerikai jelentések a hosszas nyomozás után lenyesték végre a szárnyát ennek a kacsának. Úgy látszik, ez a madár határozottan hosszú életű!

Barátom nem felelt. Lassan csóválta a fejét előbbre hajolt, a csípővassal kiemelt a tűzből egy parazsat, és aprólékos gonddal meggyújtotta a pipáját. Néhányat szippantott, majd intett a szolgálónak, hogy töltse ki a feketét. Ulna nem kért, így mi ketten csendben kortyolgattuk a kávét.

Clair habozott. Jól ismertem őt, és éreztem hogy tépelődik. Végül konyakkal kínált, majd a szemembe nézve, megszólalt:

— Tudod, hogy nem vagyok teljesen járatlan a fizikai tudományokban. Azt is tudod, hogy realista vagyok, «matter of fact», ahogy az angolok mondják. Nos, hosszú történetet kell elmesélnem erről a repülő csészealjról… Ne kacsingass az asztalon sorakozó palackok felé. A számuk talán tekintélyes, de biztosítlak, hogy semmi közük nincs ahhoz, amit mondani készülök. Tán a szesz hatására döntöttem úgy, hogy beszélek? Még az sem. Már régen elhatároztam, hogy első találkozásunk alkalmával mindent elmondok neked. Nos, kezdjük a történetet. Helyezkedj el kényelmesen a karosszékben, mert amint mondottam, a történet hosszú lesz.

Megszólaltam:

— A bőröndömben van egy magnetofon. Felvehetném a szövegedet?

— Ha akarod. Talán még hasznos is lesz.

Amint elindítottam a készüléket, belekezdett. Amikor az első néhány szó elhangzott, pillantásom Ulnára tévedt, illetve a széke karfáján pihenő kezére. Azonnal megértettem, hogy ez a kéz miért tűnt oly nyúlánknak: csak négy ujj volt rajta!

Clair doktor elbeszélése

— Amint tudod — kezdte Clair —, nagy vadász vagyok. Legalábbis ezt mondják rólam, noha ritkán sütöm el a puskám. Bizonyos természetadta ügyességnek, no meg a jó szerencsének köszönhetem, hogy soha nem térek haza zsákmány nélkül. A legutóbbi október elsején azonban — a dátumot jól jegyezd meg —, már alkonyodott, de még nem lőttem semmit. Rendes körülmények között ezzel aligha törődtem volna, mert jobban szeretem elevenen az állatokat, mint megölni őket, hiszen a kísérleteim miatt, sajnos, épp elég sokat pusztítok el közülük. De harmadikára meghívtam magamhoz ebédre Rouffignac polgármesterét, mivel szükségem lett volna közreműködésére egy ma már túlhaladott terv megvalósításához. Polgármesterünk történetesen nagy kedvelője a vadhúsnak. Ezért elszántam magam egy kis éjszak vadorzásra. A nap már lehanyatlott, amikor keresztülvágtam az erdő mélyén levő Magnou-tisztáson. Te éppúgy ismered a tisztást, mint jómagam. Sünzanóttal meg erikacserjékkel benőve, a tölgyfák és a gesztenyefák koszorújában napközben meglehetősen festői látványt nyújt, de napnyugta után barátságtalan hely. Nem vagyok ijedős, de gyorsabban szedtem a lábam. Mielőtt azonban elértem volna az erdőbe, megbotlottam egy kiálló rönkben, a fejem belevertem az egyik tölgy törzsébe, összeestem, és szabályszerűen elájultam.

Amikor magamhoz tértem, nem azt a klasszikus kérdést suttogtam, hogy «hol vagyok?». Nyilalló fájdalmat éreztem a fejemben, zúgott a fülem, és néhány percig attól tartottam, hogy betört a koponyám. Szerencsére nem történt nagyobb baj. Az órám éjfél után egy órát jelzett, még sötét éjszaka volt, és szél recsegtette a gallyakat. A tisztás fölött egy tündérien fénylő csipkével szegett sötét felhőt világított meg, a hold.

Felültem, és keresgélni kezdtem a puskám, amelyből szerencsére még a zuhanás előtt kiszedtem a töltényt. Egy ideig a nedves növények meg a korhadt gallyak között tapogatództam, s amikor megtaláltam, botként használva ránehezedtem, és lassan feltápászkodtam. Felállás közben arccal a tisztás felé fordultam, s amikor látómezőm eléggé kitágult, megpillantottam azt a valamit.

A derengő fényben előbb egy meghatározhatatlan, sötét halomnak tűnt, az erikabokrok meg a sünzanótok közül kiemelkedő kupolafélének. Aztán a hold egy pillanatra kibontakozott fátylaiból, és a felvillanó fény egy fémesen csillogó, domború teknősbékapáncél-szerű tárgyat világított meg. Bevallom, megijedtem. A Magnou-tisztás az erdőn keresztül jó félórai járásra van a legközelebbi országúttól, és amióta meghalt az öreg különc, akiről elnevezték, hetenként talán csak egy ember téved arra. Nesztelenül lépkedtem az erdő széléig, és az a egyik gesztenyefa mögé rejtőzve figyeltem a csendes tisztást. Semmi nem mozdult, fényt sem láttam. Semmi egyebet, csak ezt az erdő sötét hátterében még sötétebb foltnak tűnő, elmosódott, bizonytalan körvonalú, hatalmas tömeget.

A szél most váratlanul elült. A csendet alig törte meg néhány száraz faág távoli reccsenése — talán vaddisznó csatangol az erdő mélyén —, amikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes.

Orvos vagyok. Ámbár magam is nyomorúságos állapotban voltam, eszembe se jutott, hogy ne siessek segítségére annak, aki így nyögdécsel — emberi és nem állati hangon. Elővettem a zseblámpám, meggyújtottam és magam elé világítottam. A fénysugár visszaverődött az óriás lencséhez hasonló fémpáncélról. Dobogó szívvel indultam el feléje. A nyöszörgés a rejtélyes tárgy túlsó oldaláról hallatszott. Megkerültem a szerkezetet, miközben belegabalyodtam az erikacserjékbe, és összeszurkáltak a sünzanót tüskéi. Még mindig remegő lábakkal bukdácsoltam, fojtottan káromkodtam, de félelmemet hirtelen szinte elsöpörte mohó kíváncsiságom. A panaszos hang kivehetőbbé vált, s ugyanakkor egy fémből készült nyitott csapóajtó előtt találtam magam. Az ajtó a furcsa tárgy belsejébe vezetett.

Lámpám fénye egy teljesen csupasz, rövid folyosót világított meg, végén egy fehér fémfallal. A fémpadlón egy ember feküdt — legalábbis eleinte embernek hittem. Hosszú haja fehér volt, testhez álló, szűk trikója selyemként ragyogott. A fején tátongó mély sebből sötét színű vér csöpögött. Amikor föléje hajoltam, a nyöszörgés abbamaradt, a test összerándult, és az idegen meghalt.

Végigmentem a folyosón. Fala teljesen sima volt, semmiféle egyenetlenség nem szakította meg, de jobb felől, kézmagasságban egy pirosló kidudorodást vettem észre. Amikor hozzáértem, a fal kettévált, és kékes fényözön vakított el. Tapogatódzva léptem előbbre, és hallottam, hogy a fal bezárul mögöttem.

Tenyeremmel védve, lassan kinyitottam a szemem. Egy körülbelül öt méter széles és két méter magas hatszögletű helyiségben álltam. A falakat különös készülékek borították. Középen, három rendkívül alacsony karosszékbe három halott vagy eszméletlen lény hevert. Nyugodtan megvizsgálhattam őket.

Először is meggyőződtem arról, hogy ne emberek. Formájuk általában megegyezett a mi fajtánkéval: karcsú test, két láb és két kar, nyakon ülő, gömbölyű fej. De micsoda részletkülönbségek! Bár magas termetűek voltak, alkatuk kecsesebb a miénknél, formás lábuk nagyon hosszú, és a karjuk is hosszabb a miénknél. A nagy kézfejen hét egyenlőtlen ujj volt, közülük, mint később megtudtam, kettő szembeállítható. A keskeny, magas homlok, a hatalmas szem, a kis orr, az apró fülek, a keskeny ajkú száj, a platínafehér hajzat sajátos jelleget kölcsönzött megjelenésüknek. De a legfurcsább a bőrük színe volt: selymesen fénylő, finom mandulazöld. Öltözékük mindössze egy ugyancsak zöld, feszes trikó volt, amely alatt kirajzolódott nyúlánk, rugalmas izomzatuk. Az ott heverő három lény közül az egyiknek összezúzódott a keze, és a sebből csöpögő vér tócsában gyűlt össze a padlón.

Némi tétovázás után az ajtóhoz legközelebb lévő lény fölé hajoltam, és megérintettem az arcát. Az ujjam langyos, tömör anyagot tapintott. Kulacsomból kihúztam a dugót, és megpróbáltam lenyeletni vele egy korty fehér bort. Az ital azonnal hatott. A lény kinyitotta halványzöld szemét, néhány másodpercig rámmeredt, majd felugrott, és az egyik fali készülék felé szaladt.

Én még néhány évvel ezelőtt is rögbiztem, de azt hiszem, soha életemben nem sikerült valakit ilyen gyorsan lefognom. Villámként futott át agyamon a gondolat, hogy fegyverért szalad, és ezt mindenképpen meg akartam akadályozni. Néhány pillanatig erélyesen, de nem nagy erővel ellenállt. Amikor abbahagyta a vergődést, elengedtem, és felsegítettem a padlóról. És ekkor a lehető legkülönösebb dolog történt: a lény a szemembe nézett, és éreztem, hogy számomra idegen gondolatok formálódnak bennem.

Valószínűleg tudod, hogy milyen szerepet játszottam abban a vitában, amely néhány évvel ezelőtt e megye orvosait szembeállította egy sarlatánnal, aki azt hangoztatta, hogy meg tudja gyógyítani az elmebetegeket, mert agyukat gondolatátvitellel átneveli. E kérdésről két vagy három, általam lényegesnek ítélt cikket írtam, egyszer s mindenkorra rendezve a problémát, visszavetve a megalapozatlan ostobaságok szintjére. Be kell vallanom, hogy meghökkenésembe most némi csalódás is vegyült, és gondolatban néhány másodpercig a pokolba kívántam az előttem álló lényt, aki, íme, bebizonyította tévedésem. Nyilván megértette, hogy mi jár az eszemben, mert mintha félelem kifejezése suhant volna át mozgékony arcán. Igyekeztem megnyugtatni, és fennhangon bizonygattam, hogy semmiféle rossz szándékot nem táplálok iránta.

A lény ekkor fejét elfordítva megpillantotta sebesült társát, hozzásietett, majd egy tehetetlen mozdulat után ismét rám nézett, és megkérdezte, nem tehetnék-e valamit érte. Egyetlen szót sem ejtett ki, de bensőmben zöngétlen, hangsúlytalan hangokat hallottam. A sebesülthöz léptem, a zsebemből elővettem egy zsinórt meg egy tiszta zsebkendőt, és ezek segítségével szorítókötést készítettem. A zöld vér csöpögése elállt. Ezután igyekeztem megtudni, hogy a személyzet tagjai között van-e orvos. Az idegen lény csak akkor értette meg kérdésemet, amikor gondolatomban az orvos szót az «ápoló» szóval helyettesítettem.

— Attól tartok, hogy meghalt — éreztem a zöld bőrű lény gondolatát.

Kiment, hogy megkeresse az orvost, de nélküle jött vissza. Jelezte, hogy több társa megsebesült a szomszéd helyiségekben. Miközben azon tanakodtam, hogy mitévő legyek, az imént bekötözött lény magához tért, utána a társa is, míg végül a mi világunkban teljesen idegen három teremtmény vett körül.

Miután az első sietve elmagyarázta a többieknek a történteket, nem tanúsítottak fenyegető magatartást. Ekkor értettem meg, hogy ha nem néznek egymás szemébe, vagy ha kissé eltávolodnak egymástól, a gondolatátvitel nem jön létre. Ilyenkor beszélnek. Nyelvük gyors, dallamos, sziszegő hangok sorozata.

Az a lény, akit magához térítettem, és akit francia nyelven Souiliknak lehetne nevezni, a folyosóról behozta a fedélzeti orvos holttestét.

Micsoda különös éjszakát töltöttem ott! Hajnalig kötöztem az ismeretlen lényeket. A két halottat nem számítva, tízen voltak. Közöttük két «nő». Hogyan írhatnám le e teremtmények szépségét? A szem igen gyorsan hozzászokott bőrük sajátos színéhez, hogy aztán már csak a formák kecsésségét és a mozdulatok ruganyosságát lássa. Mellettük a legpompásabb atléta is merevnek, a legszebb lány is esetlennek tűnt volna. Két kartörésen és a zúzódásokon kívül több olyan seb akadt, amelyet mintha gránátszilánkok okoztak volna. A két nő segítségével tőlem telhetően elláttam a sebesülteket. Ugyanakkor megismertem történetük egy részét, amelyet most nem foglalok össze, mivel azóta alkalmam nyílt jóval többet megtudni róluk!

Nyirkos hajnalra virradt. A borult égből csakhamar megeredt az eső, és sűrűn patakzott a furcsa masina domború páncélján. Amikor kissé lecsendesült az idő, kimentem, és körüljártam a gépet. A teljesen sima óriáslencse festetlen, kissé kékes színű, fényes fémből készült. Ablaknyílásokat nem láttam rajta. A bejárattal szemben levő otdalán két roncsolt szélű, körülbelül harminc centiméter átmérőjű nyílás tátongott. Könnyű lépteket hallottam, és megfordultam: Souilik közeledett két társával együtt. Egy sárga fémcsövet és néhány bádoglemezt hoztak.

A javítást gyorsan elvégezték. Souilik a burkolat roncsolásait körültapogatta a sárga fémcsővel. Semmiféle láng nem csapott ki belőle, s a fém mégis gyorsan megolvadt. Amikor a lyukak peremét kiegyengették, egy-egy bádoglapot helyeztek rájuk majd a sárga csövet, miután módosították a beállítását, ismét körbe sétáltatták a lemezen. Az így kezelt bádoglap meglágyult, a burkolathoz tapadt, oly módon takarva a lyukakat, hogy semmiféle forrasztási nyomot nem fedeztem fel rajtuk.

Souilikkal együtt ismét a gépezet belsejébe, a burkolat megrongált része alatt levő helyiségbe mentünk. A belső kettős borítást kijavították, de a berendezés még siralmas állapotban volt. A helyiséget bizonyára laboratóriumnak használták, közepén egy hosszú asztal állt, még most is üvegcserepekkel, össszekuszált huzalokkal és háromnegyed részben összetört, bonyolult készülékekkel borítva. Az asztal fölé hajolva egy magas termetű lény próbálta helyreállítani a kapcsolásokat.

Souilik felém fordult, és éreztem, hogy gondolatai elárasztanak.

— Miért támadtak meg bennünket ennek a bolygónak a lakói? Mi nem bántottuk őket, csupán kapcsolatot akartunk teremteni velük, mint ahogy azt már számos más világgal tettük. Mindeddig csak az Elátkozott Galaktikában találkoztunk ilyen ellenséges magatartással. Kettőt megöltek a mieink közül, és kénytelenek voltunk megsemmisíteni a bennünket megtámadó gépet. Ksillünk megrongálódott, és túl gyorsan kellett leszállnunk, ami újabb károkat és sebeket eredményezett. És még azt sem tudjuk, hogy el tudunk-e újra indulni!

— Higgye el, végtelenül sajnálom a történteket. De a Föld nagy része jelenleg két versengő nagyhatalom kezében van, és minden ismeretlen eszközt könnyen ellenségnek vélhetnek. Hol támadták meg önöket? Az ország keleti vagy nyugati részén?

— Nyugaton. De önök még ma is az egyetlen bolygón viselt háború korszakában élnek?

— Sajnos, igen. Néhány éve egy ilyen háború még vérbe borította csaknem az egész világot.

A magas termetű «férfi» néhány kurta mondatot ejtett ki.

— Két napnál előbb nem fogunk tudni elrepülni — fordította le szavait gondolatokra Souilik. — Ön elmehet, és közölje e bolygó lakóival, hogy bár békepártiak vagyunk, vannak eszközeink a védekezésre.

— Most valóban elmegyek — mondtam. — De nem hiszem, hogy ezen a vidéken veszély fenyegetné önöket. Mégis, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, senkinek nem fogom említeni ittlétüket. Ebben az évszakban hónapszám nem jár erre ember. Ha megengedik, ma este ismét meglátogatom önöket.

Sántikálva indultam el az esőben. Miközben az erdő mocsaras részein ballagtam, az arcomat csapkodó nedves lombok alatt, a valószínűtlen kalandon járt az eszem. Elhatároztam, hogy amint besötétedik, visszajövök.

Megtaláltam a kocsim, és visszamentem a faluba. Amikor öreg dajkám megpillantott, hangos jajveszékelésbe tört ki: a fejbőrömön mély vágás húzódott, és fekete hajam alvadt vér borította. Zavaros históriába kezdtem holmi balesetről, miközben bekötöztem a sebet és rendbe hoztam magam, végül igen jó étvággyal megebédeltem. Szörnyen hosszúnak találtam a napot, és már szürkületkor előkészítettem a kocsit. Mégis megvártam az est beálltát, mielőtt kerülő utakon elindultam volna.

A kocsit az erdő sűrűjében állítottam le, nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy az úton hagyom, majd a fák alatt megindultam a Magnou-tisztás felé. Amikor már eléggé messze jártam az úttól, meggyújtottam a zseblámpám, s így többé-kevésbé sikerült elkerülnöm a sünzanátok szúrós tüskéit. Szerencsésen eljutottam a tisztásig, ahonnan egész halvány, zöldes fény áradt, hasonló egy világító óra számlapjának a foszforeszkálásához. Még néhány lépést tettem, megbotlottam egy gyökérben, és nagy puffanással hasra estem. Az előttem álló bokrok és rekettyék susogva-zizegve hajoltak felém, és amikor feltápászkodtam, képtelen voltam továbbmenni.

Mintha valamilyen falat észleltem volna magam előtt. Pedig nem fal volt az. Csupán egy bizonyos határvonaltól kezdve, amelyet a kifelé hajló növényzet sávja jelzett, a levegő előbb mintha nyúlóssá, majd csakhamar tömörré vált volna. Ez a határvonal azonban nem volt élesen elhatárolható vagy változatlan. Olykor néhány deciméternyit sikerült előbbre jutnom, aztán mintha valami gyengéden hátrataszított volna. Egyébként semmiféle légzési zavar nem kínzott. Mindez olyan volt, mintha a repülő csészealj által elfoglalt terület középpontjából taszító hullámok sorozata indult volna ki. Tízpercnyi makacs próbálkozás után rádöbbentem, hogy képtelen vagyok áthatolni a bűvös körön, Tökéletesen megértem, mennyire megrémülhetett másnap Bousquet, akinek históriáját elmesélem.

Végül kiáltozni kezdtem, de nem túl hasngosan. A cseszealjból vakító sugár csapott ki, és az ágakon keresztülhatolva, valósággal beburkolt fényével. Ugyanakkor a rugalmas fal mintha engedett volna, és körülbelül kétméternyivel jutottam előbbre. A fal ezután ismét megszilárdult, de ez alkalommal egy körön belül kerültem: sem előre, sem hátra nem mehettem. A vakító sugár rám szegeződött, és megállapodott rajtam. Káprázva fordítottam el a fejem, és a szám is tátva maradt a meglepetéstől: a fénycsóva, mintha csak elvágták volna, egy méterrel a hátam mögött hirtelen véget ért, megszűnt, és távolabbra nem világított. Bizonyosra vettem, hogy ha valaki ott állna azon az úton, amelyen idáig jöttem, de néhány centiméterrel túl ezen a ponton, egyáltalán nem érzékelné a fényt. Azóta az Ellán már egyéb csodákat is láttam, de akkor pillanatnyilag úgy tűnt, hogy ez a jelenség teljesen valószerűtlen és ellenkezik a józan ésszel.

Valami megérintette a vállam, és ismét a tisztás felé fordultam. A «nők» egyike állt előttem. Nem érzékeltem a gondolatátvitelt, mégis azonnal tudtam, hogy Essine-nek hívják, s hogy értem jött. Legnagyobb csodálkozásomra akadálytalanul mehettünk tovább, és néhány pillanat múltán ott álltunk a gépezet előtt.

Barátságosan és szemmel láthatóan gyanakvás nélkül fogadtak. Souilik csupán egy gondolatot közölt velem: «Megmondtam, hogy vannak védelmi eszközeink.» A sebesültek felől érdeklődtem. Valamennyien sokkal jobban érezték magukat. A múlt éjszakai kényszerleszállás okozta zűrzavar és megrázkódtatás után a Hissek — még nem említettem, hogy így nevezik magukat? — roppant gyorsan reorganizálódtak, és mintegy kiegészítve a tőlem kapott elsősegélyt, amely már csak azért is kezdetleges volt, mivel akkor még nem ismertem anatómiájukat és fiziológiájukat, megindították csodálatos biotikus sugárgenerátorukat, amelyről később még beszélni fogok.

A repülő csészealj belsejét teljesen rendbe hozták, de a «laboratórium» bonyolult készülékei közül még igen sok darabokra törve hevert. A nagyon magas termetű férfi, akinek Aass volt a neve, két másik férfi és egy nő társaságában lázasan dolgozott. Zöld arcán pontosan olyan gondterhelt kifejezést láttam, mint annak idején apámén, amikor számításai nem elégítették ki. Aass váratlanul felém fordult, és gondolatátvitel útján megkérdezte:

— Lehetne-e a Földön két kilónyi wolframot találni?

E gondolatokban természetesen sem a Föld, sem a kiló, sem a wolfram szó nem szerepelt, mégis hibátlanul megértettem kérdése lényegét.

— Nehéz feladatnak tűnik — gondolkoztam fennhangon.

Kurta mozdulatot tett.

— Akkor hát arra vagyunk ítélve, hogy ezen a bolygón éljünk!

És a puszta gondolattal egyidejűleg megéreztem a rátörő kétségbeesés okozta megrendülést.

— Rosszul fejeztem ki magam — helyesbítettem.

Egyik páciensem, aki a Roche-kastélyban lakik, valamikor egy öntöde igazgatója volt, és gyakran megcsodáltatta velem speciális acélfajtákból és ritka fémekből álló gyűjteményét. Mivel a wolfram igen nagy fajsúlyú, lehetséges, hogy a birtokában levő kis tömb megvan két kiló. Nehéz lesz rábeszélni, hogy váljon meg tőle. De feltételezve a legrosszabbat, nem lehetetlen — ámbár több időt vesz igénybe —, hogy másutt is megtalálható ez a fémmennyiség.

Miközben gondolataimat átadtam vendéglátóimnak, arcuk fokozatosan felderült. Mégígértem, hogy már másnap reggel utánanézek a dolognak, s mivel észrevettem, hogy munkájukban zavarom őket, elbúcsúztam tőlük. Az erdőben semmiféle akadályba nem ütköztem, csak akkor éreztem egy lassú, de erőteljes nyomást a hátamban, amikor áthaladtam a körön.

Másnap reggel kilenc órakor megjelentem a Roche-kastélyban. Páciensem nem tartózkodott otthon. Feleségének dobogó szívvel adtam elő látogatásom célját, és ürügyként egy fontos és sürgős kísérletre hivatkoztam. A vitrinben kiállított fémtömb nem nyomott két kilót, de a szekrényfiókban heverő másik meghaladta ezt a súlyt. Az asszony hajlandó volt kölcsönadni, azzal a feltétellel, ha megígérem, hogy egy hónapon belül visszahozom. Végül is, amint hallani fogod, már egy héttel később visszavittem, ha nem is azt, de egy ugyanolyan súlyú wolfram tömböt.

Mivel sejtettem, hogy titokzatos barátaimnak a lehető leghamarabb szükségük lehet a fémre, egyenesen a Magnou-tisztásra siettem. A taszító kör most nem működött. Souilik fogadott, és neki adtam át a tömböt. Nem maradtam ott, mivel délben találkoznom kellett a polgármesterrel. De megegyeztünk, hogy a másnapot, amelyről úgy gondolták, hogy az utolsó napjuk lesz a Földön, a «csészealjban» töltöm, mert sok mindent akartak kérdezni tőlem a bolygónkról. Én viszont javasolni szerettem volna nekik, hogy egy megbízhatóbb helyen térjenek vissza a Földre. Pillanatnyilag a Szaharában levő Causses-ra gondoltam, vagy más hasonló területre.

Ebéd közben mindvégig roppant szórakozott voltam. Egyik bérlőm még idejekorán elhozta a szükséges vadnyulat. A polgármester lelkendezett, de én egyáltalán nem használtam ki előnyös helyzetemet. A feketekávé meg a likőr után kissé összeszedtem magam.

Délután négy óra tájban, amikor felkeltünk az asztal mellől, csengettek. Nem tudom, miért de megéreztem, hogy valami súlyos kellemetlenség fog érni. Egy Bousquet nevű hétpróbás gazfickó, orvvadász és csavargó akart a polgármesterrel beszélni.

Vendégem még inkább felvidult a váratlan kérés hallatán — Bousquet rendszerint gondosan elkerült mindent, ami valamennyire is hasonlított a hatóságra —, és megkérdezte tőlem, nem fogadhatná-e nálam ezt az embert.

— Egy perc alatt végzünk, aztán nyugodtan beszélhetünk a bennünket érdeklő témáról.

Természetesen beleegyeztem, aztán beengedtük Bousquet-t. Jól ismertem a mihasznát, egyszer-kétszer már kezeltem is, persze, ingyen. Hálából sok vadban gazdag helyet mutatott.

Bousquet nem vesztegette az idejét holmi udvarias szólamokkal.

— Polgármester úr, ördögök vannak a Magnou-tisztáson!

Bizonyára elsápadtam. A barátaimat tehát felfedezték!

— Ördögök? Miféle história ez? — vágott vissza a polgármester, aki jókedvű ember volt, és cseppet sem babonás.

— Igenis, polgármester úr. Ördögök. Láttan őket.

— Úgy! És mire hasonlítanak a te ördögeid

— Emberekre. Zöld emberekre. És női ördögök is vannak velük!

— Nos, tisztázzuk a dolgot. Hogyan vetted a észre őket?

— Hát éppen az erdőben sétálgattam, polgármester úr, nem messze a tisztástól. Megreccsentek az ágak, azt hittem, vaddisznó csörtet a sűrűben, fogtam a puskámat…

— Ohó, hát puskával sétafikáltál? Úgy tudom, nincs fegyverviselési engedélyed.

— Ami azt illeti…

— No, hagyjuk. Lássuk az ördögeidet.

— Szóval fogtam a puskám, megfordultam, és ekkor szembe találtam magam egy női ördöggel.

— Ejha! Aztán csinos volt?

— Megjárja, de zöld volt a bőre! Ijedtemben elsütöttem a puskát.

Magamban nagyot káromkodtam.

— A lövés nem talált, mert a puska csöve lefelé volt fordítva, de a nő ördög megrémült, intett a kezével, mire én úgy elterültem a földön, mintha valaki mellbe vágott volna. Ô pedig megfordult, és szaladni kezdett. Dühösen felugrottam, és utána rohantam. Gyorsabban futott, mint én, elvesztettem a szemem elől, és amikor vagy húsz méterre lehettem a tisztástól, az orromat belevertem egy falba!

— Hogyan? Ott nincs semmiféle fal! Úgy ismerem azt a tisztást, akár a tenyeremet!

— Rosszul mondom, polgármester úr. Tudom jól, hogy nincs ott fal, de olyan volt, mintha lenne. Nem tudtam továbbmenni. És a fák meghajoltak, mintha erős szél kerekedett volna, pedig nem is fújt a szél!

Saját tapasztalatomra gondoltam, és könnyen megértettem Bousquet szavait.

— Szóval nem tudtam továbbmenni. A fák között leskelődtem, és tucatnyi ördögöt láttam munkálkodni egy csillogó nagy masina körül, ami olyan volt, mint egy mosógép nagy fedője. Az ördögök egy ajtón át járkáltak ki s be. Felismertem az én női ördögömet. Éppen egy másik ördöggel beszélt, de nagyon messze voltam tőlük, és így egyetlen szavukat sem hallottam. Ekkor valamennyi ördög felém nézett és nevetett! Azután valami rám zuhant, de semmit sem láttam, és begurultam a sünzanótak közé, jó százméternyire a tisztástól. Ott aztán az a valami elengedett. Egészen az országútig szaladtam, aztán gyorsan idejöttem, hogy jelentsem az esetet a polgármester úrnak.

Vendégem szkeptikus képpel nézegette Bousquet-t.

— Bizonyos vagy benne, hogy ma semmit sem ittál? Nem ártott meg a bor vagy a rum?

— Nem, polgármester úr. Alig két liter vöröset ittam, evés közben, mint mindenki más.

— Hm, mi a véleménye minderről, doktor?

Igyekeztem időt nyerni, és szemrebbenés nélkül hazudtam.

— Tudja, ha csak egy kissé is beteg a mája ennek az embernek, két liter bor épp elég neki. Úgy hírlik, sokat iszik. Delíriumban ugyan inkább elefántokat szoktak látni, nem pedig zöld ördögöket, de soha nem lehet tudni…

— Rendben van. Egy óra múlva gyere el hozzám az elöljáróságra. Most komolyabb ügyekkel vagyok elfoglalva, mint a te ördögeid.

Bousquet fejét csóválva bandukolt kifelé. A polgármester megjegyezte:

— Minden bizonnyal részeg, noha nem tántorog. Ördögök! Ugyan! És ha mégis? Akkor az ügy a papra tartozik, nem pedig rám!

Bólogattam, de az eszem másutt járt. Hogyan szabadulhatnék meg a polgármestertől, anélkül, hogy megsérteném, hogyan figyelmeztessem «barátaimat»?

Erre sajnos nem volt lehetőség. Kénytelen voltam töviről hegyire megtárgyalni vendégemmel a vitás kérdést, és csak hat óra tájt vett búcsút tőlem.

Azonnal kocsiba ültem, és Rouffignacba mentem. A falu főterén embercsoportok ácsorogtak. Bousquet fecsegett, és az ügy percről percre dagadt. Már kétszáz ördögről beszéltek, amelyek mindegyike tüzet okádott. Mindez azonban nem túlságosan aggasztott, mivel látszólag senkinek sem volt kedve az erdőbe menni, hogy ott ellenőrizze a történteket. A nyugati égbolton már az alkony gyászos szürkesége húzódott, fújt a szél, és esőre állt az idő.

Rouffignacot elhagyva, rákanyarodtam az erdőbe vezető útra. Egy kilométerrel odébb kénytelen voltam fékezni. A kocsilámpák fényében mintegy tucatnyi paraszt álldogált az úton: ismerős vadásztársaim. Mindegyikük puskát szorongatott a markában. Megálltam.

— Hová készültök? Vadászni vagy háborúzni?

— Ördögvadászatra, Clair úr.

— Hogyan? Hát ti egyetlen szót is elhisztek abból, amit az a vén hazug Bousquet mesél? Tökrészeg volt, amikor kitalálta ezt a históriát. A polgármester tanúsíthatja!

— Ô talán igen. De Marie de Blanchard nem. Ô is látta őket, és csaknem bedilizett a félelemtől. A maga kollégája ápolja.

— Ejnye! És Marie is a Magnou-tisztáson látta őket?

— Igen. Ezért megyünk most oda. Majd meglátjuk, hogy az ördögök hogyan bírják az őzsörétet.

— Vigyázzatok! Ostobaságot készültök elkövetni. Ez nem a ti dolgotok, hanem a csendőrségé. Végül is a ti ördögeitek nem bántottak senkit.

— Akkor miért bujkálnak? Talán álruhás orosz kémek.

— Vagy amerikaiak — szólalt meg egy hang, amelyben felismertem a kaolinbányák művezetőjének basszusát.

— Akkor még kevésbé tartozik rátok. Ez az Állambiztonság területi szerveire tartozik!

— Hogyisne! Amíg azok ideérnek, az ördögök elmennek! Nem! Mi magunk megyünk oda!

Gyorsan döntöttem. Nem is gondolhattam arra, hogy megmondjam nekik az igazat. A legsürgősebben figyelmeztetnem kell a hisseket.

— Rendben van! Akkor én is veletek tartok! Majd előremegyek!

Mielőbb még bármit is válaszolhattak volna, elindítottam a kocsit. Megeredt az eddig csupán fenyegető eső, és megnyúlt cseppjei mint folyékony nyílvesszők cikáztak a fényszórók sugarában. Hátulról kiábálást hallottam, de nem fékeztem, sőt gyorsítottam az iramot.

A kiáltások elhalkultak, majd belevesztek az eső zajába. Túlmentem a tisztáshoz vezető ösvény bejáratán, és a kocsit egy másik kis úton, a gesztenyefák alatt helyeztem el. Ezután bő esőköpenyemmel hadakozva rohantam árkon-bokron keresztül, és igyekeztem a lehető legritkábban használni a zseblámpám. A félig lombjukat vesztett ágakon pattogott az eső, a fatörzsek hidegek és tapadósak voltak a zuzmótól, talpam alatt frecsegett a vízzel átitatott moha. Túl gyorsan futottam, s ezért hamarosan szúrni kezdett az oldalam. Messze mögöttem az országúton egy-két autó suhant el.

Végre megközelítettem a zöldes fényben derengő tisztást. A fény a «csészealj» helyén gömbölyödő opalizáló kupolából áradt. Mi történhetett itt? Idegesen hárítottam el a bokrok alkotta utolsó függönyt, és kiléptem a szabad térségre, ahol az eső kétszeres erővel zuhogott. Amikor megérintettem a kupola alját, mindent megértettem: csak az esővíz patakzott egy láthatatlan taszító felületen. A Hissek különleges ernyővel védekeztek az eső ellen!

Nem mertem hangosan kiáltani, mert attól tartottam, hogy meghallják az «ördögvadászok», akik azóta már bizonyára elérték az erdőt. Ezért csak halkan suttogtam «barátaim» nevét. Néhány perc múltán az esőfüggönyön egy nyílás rajzolódott ki, s amikor beléptem rajta, száraz helyen találtam magam. Souilik fogadott.

— Mi történt? — kérdezte gondolatátvitel útján.

— Támadás készül önök ellen. Honfitársaim azt hiszik, hogy önök ártalmas lények. Azonnal indulniuk kell!

— Napkelte előtt nem tudunk elindulni. De nincs mitől félnünk, mert az «essom»-unk megvéd bennünket, főképp az ön honfitársai ellen.

Ezt úgy értelmeztem, hogy az «essom» kifejezés a taszító függönyt jelenti.

— Valóban nem tudnak elindulni? — faggattam ingerülten a várható bonyodalmak miatt.

— Nem. A motorok még nincsenek teljesen kijavítva, és túl veszélyes lenne az átmenet az ahunba, ha nem távolodnánk el kellőképpen egy bolygótól.

Valahányszor úgy érezte, hogy a gondolatátvitel nem lehetséges, kimondta a szavakat.

— Mi az, hogy «ahun»?

Souilik nem felelt.

Most megjelent Essine, a «nő», és felém intett.

— Jöjjön be a ksillbe.

Souilikkal együtt utána mentem. Ismét találkoztam Aass-szal, a szokatlanul magas termetű Hiss-férfival, akit már ismertem a laboratóriumból. Aass elismételtette előbbi beszélgetésünket, majd megkérdezte:

— Milyen támadó eszközei vannak az ön népének?

— Ó, nagyon változatosak, és néhány közülük igen nagy erejű (az atombombára gondoltam), de ezek az eszközök, amelyek most fenyegetik önöket, nem túlságosan hatékonyak.

És nagyjából elmagyaráztam, hogyan működik egy vadászpuska. Aass mintha megnyugodott volna.

— Ez esetben sem bennünket, sem őket nem fenyegeti nagyobb veszély.

Odakint néhány puskalövés dörrent, majd csalódott kiáltásokat hallottam. Aass elfordított egy kapcsolót. Kialudt a fény, és a helyiség egyik fala mintha eltűnt volna. Úgy láttam a tisztást, mintha magam is ott lennék, és világos nappal lenne. Már nem esett az eső, és az erdő szélén, közvetlenül az ösvény bejáratánál két emberi árnyat láttam, vállhoz szorított puskával. A négy Hiss békésen nézte őket. Az újabb lövéseket a hangoknak ugyanaz a csalódott kórusa követte: az őzsörétek ismét beleütköztek a láthatatlan akadályba. Látni lehetett a levegőben mozdulatlanul csüngő, parázsló sörétcsomók kis foltjait.

Aass néhány szót suttogott Essine-nek. Az kiment, és néhány pillanattal később valamennyi Hiss visszatért a gépbe, magukra hagyva a feleslegesen őrködő embereket.

A Hissek egész éjszaka dolgoztak. Úgy tettek-vettek, mintha ott se lettem volna. Egyébként semmit sem próbáltak titkolni előttem, és végignéztem, hogyan javítanak meg néhány bonyolult készüléket, amelyeknek sem elvét, sem rendeltetését nem tudtam kitalálni.

Utazás a Semmibe

Amikor keleten, a fák sötét vonulata felett felderengett a nyirkos hajnal, már minden elő volt készítve az induláshoz, de a támadók továbbra is kitartóan őrködtek. A nedves fatörzsek mögött olykor látni lehetett mozgolódásukat. Kellemetlen éjszakájuk lehetett az esőben, és bizonyára nyugtalankodtak. Magam is ideges, meglehetősen fáradt és tanácstalan voltam: ha nem sikerül észrevétlenül kijutnom a ksillből, ez hetekig tartó vizsgálatokat, kihallgatásokat, mindenféle kellemetlenséget jelent majd számomra.

Rosszkedvűen üldögéltem egy karosszékben, abban a teremben, ahol először láttam eleven Hisst. Aass megérintette a vállam.

Mi történt veled? Már régóta a nyugtalanság hullámait sugárzod.

Röviden ismertettem vele a helyzetem.

— Ez nem okoz semmi nehézséget. Nemsokára elindulunk. Majd valamivel távolabb, egy másik tisztáson leteszünk. Köszönjük, hogy eljöttél figyelmeztetni bennünket, és főképp, hogy balesetünk alkalmával gondoztad sebesültjeinket.

Néhány pillanatig egyetlen gondolatát sem éreztem.

— Nem vihetünk magunkkal az Ellára. A törvény határozottan kimondja: semmiféle kapcsolatunk nem lehet olyan bolygókkal, amelyeken még háborúznak. Sajnálom. Úgy tűnik, hogy a te világod meglehetősen vad, de ugyanakkor civilizált is. Később, ha az itt élő emberiség majd megszelídül, visszatérünk. Talán még előbb is, ha a Mislixek veszélye eléggé fenyegetővé válik ahhoz, hogy ezt a törvényt eltöröljék. Ha csak bolygótok lakói addig maguktól el nem pusztulnak, mint az Ep-Han naprendszerhez tartozó Aour és Gen bolygók népe. Mi a neve a ti bolygótoknak?

— Terre (Föld) — mondottam —, legalábbis franciául így hívják. Angolul Earth…

— Tserr — ismételte fennhangon, eltorzítva a Terre szót. — Érdekes. A mi nyelvünkön ez erőszakot jelent, de erőt is. És eurss az gőg… Gyere velem.

Abba a helyiségbe mentünk, ahol a legbonyolultabb műszerek sorakoztak. Souilik is ott volt, Essine-nel meg egy másik «nővel».

— Azonnal indulunk. De előbb el kell innen távolítanunk a honfitársaidat. Veszélyes, ha valaki túl közel van egy felszálló ksillhez.

Souilik elmozdított néhány érzékeny fogantyút. Essine kioltotta a fényt, és a falon ismét kirajzolódott a tisztás képe. A parasztok még mindig makacsul őrködtek a fák mögött. Aass azt a szaggatott, kurta füttyentést hallatta, ami a Hisseknél a nevetést jelenti.

— Jól figyelj… — közölte gondolatát.

Egy göcsörtös fatörzs mögül olyan élesen, mintha csak háromlépésnyire lett volna tőlem, egy sapka széle, egy puska csöve meg egy kipödrött bajusz hegye meredt elő: Carrere apó! Az öreg váratlanul kiugrott a fatörzs mögül, elvágódott, puskáját elengedve hempergett a sünzanotok meg az erikacserjék között, s miközben vadul kalimpált, zamatos tájszólásban valóságos káromkodássorozatot eresztett meg, amelynek minden szavát hűségesen közvetítette a lehallgatókészülék. Végül eltűnt a fiatal gesztenyefák sűrűjében. Tőle jobbra és balra őrködő társai hasonló sorsra jutottak.

Aass parancsot adott.

— Eléggé messze vannak — magyarázta. — Indulhatunk.

Semmiféle zajt nem hallottam, a legcsekélyebb rezgést sem éreztem, s ami leginkább meglepett, semmit nem vettem észre a gyorsulásból. Alattunk rohamosan süllyedt a talaj. Egyre homályosabban láttam a tisztást, ahol letaposott sünzanótok jelezték a ksill nyomát. Már messze jártunk.

— Valamivel távolabb, kelet felé van egy másik tisztás — mondtam. — Ott leszállíthattok.

Most, amikor tudtam, hogy a Hissektől hamarosan búcsúznom kell, és valószínűleg mindörökre kilépnek az életemből, hirtelen roppant érdeklődést éreztem irántuk, égtem a vágytól, hogy velük mehessek, és magamon kívül voltam a méregtől, ha arra gondoltam, hogy a körülmények ostoba összejátszása miatt nem tudhatok meg többet róluk. A másik tisztás körvonalai már kirajzolódtak. Kisebb volt, mint a Magnou-tisztás, de bőségesen elegendő a leszálláshoz. Most nagyon gyorsan ereszkedtünk lefelé.

Ekkor véletlenül a falba süllyesztett, képernyőre pillantottam, amely a végtelen égboltot mutatta. Jobb felől egyetlen csoportot alkotó, sebesen növekvő három sötét pont közeledett. Azonnal tudtam, hogy miről van szó: három új típusú Mirage-III repülőgép a Périgueux melletti katonai táborból. Gyorsaságuk óránként a 2000 kilométert is meghaladhatja.

— Vigyázat! Veszély! — kiáltottam, és eszembe sem jutott, hogy a Hissek nem értik a mi tagolt beszédünket.

Aass is észrevette a repülőgépeket, és ahelyett, hogy folytattuk volna a leszállást, egyre magasabbra emelkedtünk. A vadászok követtek bennünket. Egyikük megelőzte a ksillt, és olyan közel suhant el mellettünk, hogy a vezetőfülkében tisztán láttam a bőrsapkás, védőálarcos pilótát.

Souilik a vezérlőpulton lázasan nyomogatta a gombokat. Hamarosan elhagytuk a vadászokat, s a repülőgépek egyre kisebbedő, egyre alacsonyabban és egyre távolabb lebegő, apró, fekete pontokká zsugorodtak. A Föld pillanatról pillanatra táguló felszínét immár egyetlen pillantásommal át tudtam fogni. Az ég sötétkékké, indigó- majd feketeszínűvé változott, a csillagok nappali fényben ragyogtak. Megértettem, hogy elhagytuk az atmoszférát!

Indulásunk után nem egészen félórával a Föld teljes egészében látható volt: fehér sávokkal körülvett, hatalmas, kékes színű golyó.

Mozdulatlanul lebegtünk a Térben, amíg a Hissek «haditanácsot» tartottak a jelenlétemben. Cseppet sem titkolództak előttem. Épp ellenkezőleg. Essine a vita minden lényeges részét azonnal ismertette velem. Nagyjából arról volt szó, hogy Aass várni akart, hogy aztán éjszaka visszaszállítsanak a Földre. Souilik viszont akárcsak Essine és a két másik Hiss — mindenképp el akart vinni Ella nevű bolygójukra. Souilik főleg azzal érvelt, hogy én az általuk ismert legtávolabbi «emberlakta bolygó» képviselője vagyok, másrészt kifejtette, hogy az a törvény, amely tiltja, hogy kapcsolatokat létesítsenek olyan világokkal, ahol még háborúznak, csak a galaktikus, nem pedig az extra-galaktikus bolygókra vonatkozik. Nyilvánvaló — tette hozzá —, hogy a Földön élő emberiségnek a legcsekélyebb fogalma sincs az «ahun útjáról», következésképpen semmiféie veszély nem fenyegeti az Ellát. Majd lesz még lehetőség arra, hogy visszavigyenek a Földre. Azonkívül, ki mondhatna le akár a legcsekélyebb segítségről is, amikor a Mislixek — ha csak egy millió fényév távlatából is — de fenyegetődznek? És főképp, ki hagyhatná figyelmen kívül — erősködött — egy piros vérű emberiség támogatását?

Végül Aass felém fordult.

— Ha kívánod, elviszünk a bolygónkra, amennyiben az élelmünket megfelelőnek találod, mert hosszú út áll előttünk. Tehát most velünk együtt fogsz étkezni. Ha minden jól megy, együtt megyünk az Ellára. Majd később viszünk vissza a Földre.

Így aztán először, de nem utoljára étkeztem a Földön kívül. A csészealj — vagy ahogy a továbbiakban nevezni fogom, a ksill — a Földtől mintegy 25.000 kilométernyi távolságban, mozdulatlanul lebegett.

A Hissek állva étkeznek, kivéve az ünnepi lakomákat. Abban a helyiségben ettünk, ahol éppen tartózkodtunk. Az étel igen ízletes, rózsaszínű zselével kevert kétszersültfélékből állt, ezeket valószínűleg egy gabonafajta lisztjéből sütötték, s az egészet egy méhsörre emlékeztető, borostyánszínű folyadékkal öntötték le. A tányérok meg a kanalak nagyon szép, áttetsző kék anyagból készültek, és tányéromat elejtve, meggyőződtem arról, hogy teljesen törhetetlen. Legnagyobb megkönnyebbülésemre gyorsan jóllaktam, és tökéletesen megemésztettem a szokatlan táplálékot.

A délutánt a Föld nézegetésével töltöttem, amelyet rövidesen elhagyok, hogy elmenjek, magam sem tudom, hová. Este, az előzővel azonos étkezés után, egy alacsony ágyat jelöltek ki fekhelyemül. Belső izgatottságom ellenére a fáradtságtól azonnal elnyomott az álom.

Amikor felébredtem, egyedül voltam a szobában. Valahonnan halk zümmögés hallatszott. Felkeltem. Átmentem a szomszédos helyiségbe, és szembe találtam magam Aass-szal.

— Már éppen ébreszteni akartalak — közölte. — Ti, földiek sokáig alusztok.

Magával vitt a laboratóriumba.

Mielőbb folytathatnám, azt hiszem, ideje megmagyarázni, milyen egy ksill belülről. A beosztása nagyjából mindegyiknek egyforma. Amint már említettem, a ksillek külső formája egy lelapított lencse: átmérője 15 és 150 méter, vastagsága 2 és 18 méter között váltakozik. A mi középnagyságú ksillünk mérete 30-szor 3,50 méter volt. A ksill közepét a hátszögletű irányítóterem, a séall foglalja el, ennek minden oldala körülbelül 5 méter. Körülötte hat másik, ugyanilyen alakú és méretű, különböző célt szolgáló helyiség található: hálóterem, laboratórium, géptermek (ebből három van) stb. Ezeken kívül helyezkednek el a ksill széle felé gyorsan csökkenő magasságú élelmiszerkamrák, az energiaakkumulátorok, a levegőtartalék-fülkék stb. Az ilyen típusú ksill legénysége rendszerint tizenkét személy.

A laboratóriumban gyűlt össze a kilenc életben maradt Hiss. Első ízben láttam őket így együtt. Öt férfi és négy nő volt közöttük. A nemeket minden nehézség nélkül meg tudtam különböztetni, ellentétben azzal, ami gyakran előfordul, ha egy tőlünk eltérő fajtával akad dolgunk. Aass mindenkinél magasabb volt, még nálam is néhány centiméterrel. A többiek jóval alacsonyabbak voltak nálam. Egyik nő magassága sem érte el a 165 centimétert. Aasson, Souilikon és Essine-en kívül már két másik Hiss-sel is kapcsolatot találtam.

Aass, akárcsak egy szalonban, sorra bemutatott bennünket egymásnak. Ha jól értettem, Aass fizikus volt, vagy ahogy gondolatátvitel útján közölte: «az erőket tanulmányozta», azonkívül ő vezette az expedíciót. Souilik a ksill fedélzetmestere és pilótája volt, két másik Hiss pedig «matróz», ha szabad ezt a kifejezést használnom. Végül a két utolsó férfi bolygókkal foglalkozott, vagyis az én értelmezésem szerint csillagászattal. Amint már említettem, az expedíció orvosa meghalt a kényszerleszállás során. A másikat — aki meghalt, a stelláris asztronómia specialistáját — az amerikai repülőgép rakétái ölték meg. A négy nő közül kettő botanikus, egy pedig pszichológus volt. Essine összehasonlító antropológiával foglalkozott.

A Hisseket nagyon érdekelte, hogy miféle munkát végeztem a Földön. Elmondtam, hogy orvos vagyok, de most az életet tanulmányozom. A válasz hallatán roppant elégedetteknek tűntek.

Ezután élénk beszélgetésbe merültek, de az elhangzottakat nem tartották szükségesnek lefordítani számomra. Végül szétszéledtek, s a laboratóriumban egyedül maradtam Aass-szal és Souilikkal. Aass hellyel kínált, majd a szemembe nézett.

— Úgy döntöttünk, hogy magunkkal viszünk a bolygónkra. Ne kérdezd, hogy milyen távolságra van a Földtől. Ezt nem tudnám megmondani, s hamarosan meg fogod érteni, hogy miért nem. A Föld — tágabb értelemben véve — ugyanabban a világegyetemben van, mint a mi bolygónk, másképp nem tudtunk volna eljutni hozzátok. Most megkezdjük a visszautazást. Ha majd megérkezünk az Ellára, a Bölcsek fognak dönteni sorsodról. A legrosszabb esetben visszavisznek a Földre.

Mi, Hissek, csupán kétszáznegyven émis óta kutatjuk a «Nagy Teret» (egy émis két és fél földi évnek felel meg). Már több száz világot ismerünk, ahol többé-kevésbé a miénkhez hasonló emberiségek élnek, de első ízben találtunk egy olyan bolygót, ahol piros az emberek vére. Téged tehát érdemes tanulmányozni, és éppen ezért viszünk magunkkal az Ellára — az Exklúziós Törvény ellenére.

Most pedig, mivel eléggé eltávolodtunk a Földtől, átmegyünk az ahunba. Ne ijedj meg semmitől, és ne nyúlj egyik készülékhez sem. Amennyit láthattunk a bennünket megtámadó földi gépből, ti még kémiai motorokat használtok. Tehát a mieink működési elvét nem ismerheted.

— Nekünk is vannak fizikai motorjaink mondottam. — De mi az az ahun?

— Az ahun a Nem-Tér, amely körülveszi a Teret, és elválasztja a negatív univerzumoktól. És ugyanakkor a Nem-Idő is. Az ahunban nincsenek távolságok és nincsen időtartam. Ezért nem tudom megmondani, hogy az Ella milyen távolságra van a te bolygódtól, ámbár kétségtelen, hogy ez a távolság meghaladja az egymillió fényévet.

— De az imént azt mondtátok, hogy a Föld az általatok ismert legtávolabbi bolygó!

Aass elhúzta a száját, ami nála, amint később megtudtam, a tanácstalanság jele volt.

— Hogyan értessem meg veled? Ôszintén szólva magunk sem értjük. De felhasználjuk. Nos, azt tudod-e, hogy a Tér és az Idő összefügg?

— Igen, egy zseniális fizikus ezt nemrég megállapította.

— Helyes. A Tér-Idő, a világmindenség az ahunban lebeg. A Tér önmagában zárt, de az Idő nyitott: a múlt nem tér vissza. Az ahunban, ahol nem létezik Tér, semmi sem létezhet. Mi tehát le fogunk választani egy kis darabot a Térből, amely majd beburkolja a ksillt, s így be leszünk zárkózva ebbe az űrbe, az ahunba — ha e szavaknak egyáltalán van értelmük —, a világmindenség Nagy Tere mellett, de anélkül hogy elvegyülnénk vele. Hozzá képest mi sodródni fogunk. Egy adott idő, a ksillünk jelezte idő után, ugyanezt a műveletet hajtjuk végre, de fordítva, és ismét a világmindenség. Tér-Idejébe jutunk, egy olyan ponton, amely a tapasztalatok szerint nem lesz távolabb az Ellától néhány millió földi kilométernél. Ez alkalommal, a visszatéréskor, a Tér-Idő külső oldalán fogunk átkelni. Amikor mentünk, a belső oldalán haladtunk át. Lehetséges, hogy amíg, ki tudja, hány milliárd kilométernyi utat teszünk meg a Térben, addig az Időben is utazunk. De ezt nem merném határozottan állítani, mivel az ahunfizika még nagyon új keletű tudomány. Lehet, hogy mi, Hissek még nem is létezünk a ti bolygótokhoz viszonyítva. Talán sok ezer évvel ezelőtt már eltűntünk, de ezt a Mislixek miatt nem hiszem: ha ők folyamatosan léteznek, nem fognak évezredekig várakozni, hogy eljussanak hozzátok, bármily távolságban is legyetek. Tény, hogy mi hozzátok viszonyítva, mint ahogy hozzánk viszonyítva ti is, a Sehol és a Semmikor lényei vagyunk. Bár ugyanabban a Tér-Időben létezünk, mégsem tudja majd soha senki megmondani, milyen távolságot és időtartamot kell megtennünk ahhoz, hogy találkozzunk, mivel ehhez át kell kelni az ahunon, a Nem-Tér és a Nem-Időn. Érted?

— Nem nagyon. Ehhez a mi fizikusaink egyike kellene.

— A veszélyt a bennünket körülvevő negatív világegyetemek jelentik. Az elmélet azt bizonyítja, hogy minden pozitív világegyetemet két negatív világegyetemnek kell körülvenni, és viszont. Ezek olyan világegyetemek, ahol az anyag az ellentéte a miénknek: az atommagok negatív töltésűek. Ha túlságosan eltávolodunk a mi világegyetemünktől, megkockáztatjuk, hogy találkozunk ezek egyikével, s akkor egy óriás fénylobbanással valamennyi anyagunk megsemmisülne. Eleinte bizonyára ez történt néhány ksillel: soha többé nem tértek vissza. Azóta már jobban tudjuk ellenőrizni átkelésünket az ahunban. Most pedig el kell kezdenem a manőver irányítását. Velem jössz?

Átmentünk az irányítóterembe, a séallba. Souilik a műszerfal fölé hajolva, a készülékek aprólékos beállításával foglalatoskodott. Aass az egyik ülésre mutatott.

— Bármi is történne, hallgass! Ezután Souilikkal együtt véget nem érő litániába kezdett, amely a nehézbombázók pilótáinak «check-list»-jére emlékeztetett. Souilik minden válasz után megnyomott egy fogantyút, megcsavart egy gombot, vagy lenyomott egy kart. Amikor ez befejeződött, Aass felém fordult, és felső ajkát felhúzva hegyes fogairól sajátosan mosolygott..

— Ahesch! — kiáltotta.

Tíz-tizenkét másodpercig semmi nem történt. Nyugtalanul várakoztam. Aztán a ksill hevesen megrándult, imbolyogni kezdett, s kénytelen voltam megkapaszkodni a székben, nehogy leessek róla. Különös, egyre növekvő zaj hallatszott: susogás és morajlás vegyüléke. Ennyi volt az egész. Ezután újra csend lett, s a padló sem mozgott. Aass felállt.

— Most 101 bousikot kell várnunk.

Megkérdeztem, hogy mit jelent a bousik szó. Ez a Hissek időegysége, amelyet apró órácskákkal mérnek. Egy bousik a földön 1 óra 11 perc és 19 másodperc.

A 101 bousik alatt nem merültem ki. Az élet a ksillben éppoly egyhangú, mint amilyen a mi tengeralattjáróink egyikében lehet. Semmiféle tennivaló nem akadt. A Hissek, kivéve a séallban tartózkodó ügyeletest, a mi sakkunkra emlékeztető játékot játszottak, vastag könyveket olvastak, a «betűket» egy fajta rugalmas és eltéphetetlen anyagra sötétkékkel nyomtatták, vagy társalogtak egymással. Hamarosan észrevettem, hogy amikor beszélgetni akartam velük, Aasst, Souilikot és Essine-t kivéve, a többiek nem válaszoltak. Megelégedtek egy mosollyal, és folytatták tevékenységüket.

Aass többnyire bezárkózott a laboratóriumába. Souilik és Essine viszont roppant barátságosan viselkedett. Számos kérdést intéztek hozzám a Földre, az emberek életére, valamint az emberiség történetére vonatkozóan. Az én kérdéseimet viszont ügyesen megkerülve, kitérő válaszokat adtak, és a részletesebb magyarázatot mindig másnapra halasztották. Mindezek ellenére úgy éreztem, hogy nagyon közel állnak hozzám, sokkal inkább, mint például azok a japán emberek, akiket a Földön megismertem.

Már belefáradtam, hogy állandóan a Földről beszéljek a Hisseknek, akiktől cserébe semmiféle tájékoztatást nem kaptam, ezért Aasshoz fordultam, és ismertettem vele a helyzetet. Hosszasan nézett rám, majd így válaszolt:

— Az én utasításomra cselekednek így. Ha az Ellán befogadnak a Bölcsek, bőven lesz időd megismerni mindazt, amire kíváncsi vagy. Ha pedig nem így lenne, jobb, ha nem tudsz túlságosan sokat rólunk.

— Úgy gondoljátok, hogy visszaküldenek? Nem tudom, hogy milyen veszélyt jelenthetne a személyem a bolygótokon.

Alig ejtettem ki a szavakat, elsápadtam. Bizony, nagy a veszély! És ez a veszély nem csak őket fenyegeti, hanem engem is, elsősorban engem.

Orvos létemre azonnal gondolnom kellett volna rá: a mikrobák!

Bizonyára a vírusok milliárdjait hordozom magamban! A szervezetem természetesen immunizálódott, és nem reagál rájuk, mivel megvédi egy lassan ható autovakcináció, de a Hissek számára halálosak lehetnek. És számomra ők is nyilván halálos csírák hordozói.

Csaknem eszemet vesztettem a rémülettől, amíg gondolataimat továbbítottam Aassnak. Ô azonban mosolygott.

— Nálunk ez már rég nem probléma! Pontosan azóta, amióta emberiségünk elhagyta szülőbolygónkat, az Oriabor csillaghoz tartozó Ella-Vent, hogy gyarmatot alapítson az Ialthar csillaghoz tartozó Ella-Tanon. Benned már nincsenek idegen életek. Amikor indulásunk után első álmodat aludtad, alávetettünk a hassrn hatásának.

— Mi az a hassrn?

— Majd később talán megtudod.

Egy kevés vért vettünk tőled, hogy ha visszaviszünk a Földre, újra immunizálhassunk.

Ami bennünket illet, mi két naponként kapunk hassrn-besugárzást, ha idegen bolygón tartózkodunk. Az Ellán majd igyekszünk megvédeni a mikrobáinktól. Ha nem sikerülne, akkor két naponként majd te is hassrn-besugárzást kapsz. A véredről jut eszembe: minden földi lény annyi vasat tartalmaz, mint te?

— Igen, kivéve néhány gerinctelen állatot. Az ő légző pigmentjük réztartalmú.

— Akkor ti a Mislixek rokonai vagytok!

— Kik azok a Mislixek, akikről oly gyakran beszéltek?

— Épp elég korán meg fogod tudni. És a bolygód is elég korán meg fogja tudni!

És megcsóválta a fejét, mint mindig, ha be akart fejezni egy beszélgetést.

Teltek-múltak az órák — a bousikok. Aass értem jött, hogy a séallba kísérjen, amíg ismét átkelünk a «Nagy Téren». Souilikkal együtt újra végigmorzsolták a hosszú litániát, újra megingott a ksill, és újra éreztük az imbolygást. Souilik bekapcsolta a képernyőt, az űrben repültünk, csillagokkal körülvéve. Az egyik csillag sokkal közelebb volt, mint a többi: szemmel látható átmérője megközelítette a hold átmérőjének körülbelül az egyharmadát. Aass rámutatott.

— Íme Ialthar, a mi napunk. Néhány bousik múlva az Ellán leszünk.

Nagyon lassan teltek ezek a bousikok! Megigézve bámultam, hogyan növekszik a csillag, amely felé repültünk. Halványan kéklő színétől hamarosan káprázni kezdett a szemem, ezért inkább a körülötte keringő bolygókat figyeltem. Souilik megtanított a periszkóp kezelésére, amely, ha úgy kívánták, egy nagy erejű távcső szerepét is betöltötte. Az Ialthar körül tizenkét bolygó keringett. A nevük a legtávolabbitól kezdve a legközelebb levőig: Aphen, Sétor, Sigon, Héran, Tan, Sophir, Réssan, Mars — igen, egy különös véletlen folytán ezt is Marsnak hívták —, Ella, Song, Eiklé és Roni. Két bolygót közülük, a Sigont és a Tant ugyanolyan gyűrű vett körül, mint a mi Szaturnuszunkat. A legnagyobb bolygó a Héran, a két legkisebb az Aphen és a Roni volt. A Mars és az Ella egyforma, mindkettő valamivel nagyobb a mi Földünknél.

A kisebb Réssan lakott, csakúgy, mint a Mars és természetesen az Ella.

A többi bolygón a Hissek ipari vagy tudományos telepeket tartanak fenn, olykor rendkívül nehéz körülmények között. Csaknem mindegyik bolygónak vannak holdjai. Ezek egy különös számtani törvény szerint vannak elosztva: a Roninak és az Eiklének nincs, a Songnak egy holdja van, az Ellának kettő: Ari és Arzi, a Marsnak három: Sen, San és Sun, a Réssannak négy: Atua, Atéa, Asua és Aséa, a Sophirnak öt, végül a Tannak hat. Ezután a számok ismét csökkennek, egészen a Sétorig, amelynek három holdja van, az Aphennek viszont egy sincs. A Héran a Jupiternél is nagyobb óriási világ, egyik holdja akkora, mint a Föld. Az Aphen tizenegymilliárd kilométerre kering az Ialthartól!

A Sophir meg a Réssan pályája között jutottunk ki a Térbe. Annyira megközelítettük a Réssant, hogy a távcsővel tisztán kivehettem a felhők résén át előbukkanó partvidék körvonalát. A Mars viszont túl messze volt, az Ialthar túlsó felén. Végül az Ella már nemcsak egy kis pont volt az égbolton — percről percre növekvő golyóbis lett belőle.