A tavaszi hajnal sárkányai

1. A tavaszi hajnal

A mikor a hajnal arany e rózsaszín fénye szétömlött a földön, Kalaman városának lakói harangzúgásra ébredtek. A gyerekek kiugráltak az ágyukból és becsörtettek szüleik hálószobájába, követelték, hogy apjuk és anyjuk is keljen föl és végre kezdetét vegye ez a különleges nap. Bár egyesek morogtak és takarójuk. után kapkodtak, hogy a fejükre húzzák, a legtöbb szülő nevetve kecmergett ki az ágyból, legalább olyan várakozó képpel, mint maguk a gyerekek.

Nevezetes volt ez a nap Kalaman történetében. Nem csak azért, mert ma volt a Tavaszelő Ünnepe, hanem azért i mert most ünnepelték a solamniai lovagok győzelmét.városfalakon túl táborozó sereg parancsnokával, a már legendás elf-lány tábornokkal együtt délben vonul be diadalmasan a városba.

Mikorra az első napsugár bekukucskált a városfal fölött, a levegőt a házitűzhelyek füstje töltötte be és nem sokkal később a sistergő sonka, meleg lepénykék, a sercegő szalonna és a frissen pörkölt kávé illata még a legmegrögzöttebb álomszuszékot is előcsalogatta meleg ágyából. Különben is mindenképpen fölébredtek volna, mivel az utcákat is azonnal elárasztotta a lármás siserehad. Tavaszelő napján megszűnt számukra a szokásos fegyelem. A hosszú téli bezártság után erre a napra "szabadon engedték" őket. Estére persze jó néhányuknak púp nő a fején, lehorzsolódik a térde és hascsikarása lesz a sok édességtől, mégis ez a nap a dicsőség napja lesz mindenki számára.

Délelőttre már javában tombolt az ünnep. Vándorkereskedők kínálták portékájukat tarka sátraikban. A hiszékenyebbek szerencsejátékokon herdálták el a pénzüket. Az utcákon táncoló medvék bólogattak, bűvészek ejtették ámulatba a fiatalokat és öregeket egyaránt. Délben azután ismét megkondultak a harangok. Az utcák elnéptelenedtek. A lakosság fölsorakozott a járdákon, a város kapuit kitárták és Solamnia lovagjai fölkészültek a diadalmenetre.

A tömeg néma csöndben várakozott. Az emberek kíváncsian bámultak előre és lökdösődve keresték a helyet, ahonnan jobban láthatták a lovagokat és különösen az elf-lányt, akiről már annyi izgalmas történetet hallottak. Ó lovagolt legelöl, egyedül, egy hófehér paripán. Az üdvrivalgásra felkészült tömeg meg sem tudott nyikkanni, úgy lenyűgözte a tábornokasszony fenséges szépsége. A kovácsolt aranydíszekkel ékes, ragyogó ezüstpáncélt viselő Laurana pompás lován beléptetett agyapun és nekivágott a főutcának. A fölsorakozott gyerekcsapatoknak virággal kellett volna behinteniük előtte az utat, de a csillogó páncélt viselő, gyönyörű hölgy látványa annyira lenyűgözte őket, hogy görcsösen markolták a csokraikat és egyetlen szál virágot sem hajítottak elé.

Az aranyhajú elf-hajadon nyomában két olyan alak következett, akikre sokan mutogattak szelíd ámulattal: egy surranó és egy törpe, egyetlen, széles hátú, bozontos pónin lovagolva. A surranón látszott, hogy pompásan érzi magát: nagyokat rikkantva integetett a bámészkodóknak, de a mögötte ülő, társát görcsösen átkaroló törpe olyan vadul tüsszögött, hogy félő volt, mindjárt lepottyan a nyeregből.

A törpe és a surranó után egy elf-lord következett, aki annyira hasonlított az élen haladó elf-hajadonhoz, hogy mindenki magától rájött: csak testvérek lehetnek. Közvetlenül mellette egy másik, ezüstös hajú és éjkék szemű elf-lány lovagolt szégyenlősen és idegesen a nagy zsivajgástól. Utánuk következett vagy hetvenöt erős termetű, fénylő páncélruhát viselő solamniai lovag. Ekkor végre megjött a zászlókat lobogtató sokaság hangja.

Az üdvrivalgás hallatán néhányan sötét pillantást váltottak egymással, arra gondolva, hogy ha egy hónappal azelőtt jelennek meg Kalamanban, bizonyára egészen más fogadtatásban részesülnek. Most azonban hősökként köszöntötték őket. Három évszázad gyűlölete, keserűsége és igaztalan vádaskodása mintegy varázsütésre foszlott semmivé az emberek tudatában, amint lelkesen köszöntötték azokat, akik megszabadították őket a sárkányseregek rémuralmától.

A lovagok nyomában több ezer gyalogos masírozott. Végül a tömeg legnagyobb gyönyörűségére sárkányok özönlötték el az eget a várős fölött... és nem azoknak a kékeknek és vörösöknek a kötelékei, amelyek árnyékában a nép egész télen át rettegett. Most a napsugarak ezüst-, bronz— és aranyszárnyakon csillogtak, amint a lenyűgözően nagyszerű teremtmények rendezett sorokban köröztek fönn, a magasban. Nyergükben lovagok ültek, sárkánydárdáik tüskés hegye szikrázott a reggeli fényben.

A diadalmenetet követően a tömeg összesereglett, hogy meghallgassa lordjának a hősök tiszteletére mondott rövid köszöntő beszédét. Laurana elpirult zavarában, amikor meghallotta, hogy egyedül az ő érdeme a sárkánydárdák megtalálása, a jó sárkányok visszatérése és a seregek

minden dicső győzelme. Dadogva próbált szabadkőzni... bátyjára és a lovagokra mutatott, de a tömeg üdvrivalgása beléfojtotta a szót. Tanácstalanul fordult Lord Michael, Gunthar Uth Wistan Nagymester képviselője felé, aki az utolsó pillanatban érkezett, de Michael csak szélesen rámosolygott.

— Legyen meg a hősük! — kiabálta túl a rivalgást. —Vagy a hősnőjük... úgy is mondhatnám. Megérdemlik. Az egész telet rettegésben töltötték, várva, mikor jelennek meg a sárkányok a városuk fölött. Most pedig van egy gyönyörű szabadítójuk, aki egyenesen a mesékből lépett elő, hogy megmentse őket.

-Ez nem igaz-tiltakozott Laurana és közelebb húzódott Lord Michaelhez, hogy az meg is értse a szavát. Nyalábnyi téli rózsát ölelt magához, amelyek illata szinte fojtogatta, de senkit sem akart megsérteni azzal, hogy leteszi őket. — Én egyáltalán nem holmi meséből léptem elő, hanem tűzből, sötétségből és vértengerből. Parancsnoki kinevezésem pedig politikai mesterfogás volt csupán Lord Gunthar részéről... és ezt mindketten jól tudjuk. Ha pedig a bátyám és Silvara életüket kockáztatva nem irányítják ide a jó sárkányokat, most láncra verve masíroznánk itt, a Sötét Hölgy csapatai nyomában.

— Ugyan, de ez nekik így jó... — És nekünk sem rossz — tette hozzá Michael, és integetés közben Lauranára pillantott a szeme sarkából. — Pár hete ettől a lordtól még egy penészes kenyérmorzsát is hiába kértünk volna. Most pedig... az Aranytábornoknak köszönhetően... kész elszállásolni a sereget a városban, sőt, ellátja élelemmel, lovakkal és mindennel, amit csak kívánunk tőle. Az ifjak tolonganak, hogy beléphessenek a seregbe... csapataink jó ezer fővel is gyarapodhatnak, mielőtt megindulunk Dargaard felé. Mellesleg a saját katonáinkba is sikerült lelket verned. Nő és a lovagok... láttad őket a Főpap Tornyában... és nézz rájuk most!

Igen — gondolta magában Laurana keserűen —, valóban láttam őket. Láttam a széthúzást soraik között, a becstelenség árnyát, az intrikákat és összeesküvéseket. A lárma, a rózsák illata... ami mindig Sturmot juttatta eszébe... a csaták fáradtsága, a déli nap heve... mind, mind hullámokban tört rá, fojtogatta, szinte elkábult és attól félt, hogy mindjárt elájul. Valahogy még mulatságos is volt a gondolat. Micsoda látvány lenne... amint az Aranytábornok lekonyul, mint egy elhervadt virág! Ekkor erős kar szorítását érezte a vállán.

— Tarts ki, Laurana! — suttogta bátorítóan Gilthanas, a másik oldalon Silvara bukkant föl és átvette tőle a rózsákat. Laurana fölsóhajtott, kinyitotta a szemét és halványan rámosolygott a lordra, aki éppen második beszédét fejezte be, falrengető taps kíséretében.

Csapdába estem-villant át a felismerés Laurana agyán. Most itt ülhet a nyeregben egész délután, hallgathatja a hősiességét magasztaló beszédek végtelen sorát, amikor egyebet sem kíván, minthogy visszavonulhasson egy sötét, hűvös szobába és aludjon... aludjon. És ráadásul mindez összezagyvált hazugság. Ó, ha ezek itt tudnák az igazságot! Mi lenne, ha most fölállna és elmondaná nekik: a csatákban annyira rettegett, hogy csupán lidérces álmaiban emlékezik azokra vissza. Ha kijelentené, hogy nem volt több egy bábunál a lovagok játszmájában. Ha elmondaná, hogy csupán azért van itt most, mert megszökött hazulról... elkényeztetett csitriként vetette magát egy fél-elf férfi után, aki ráadásul nem is szereti őt! Erre vajon mit válaszolnának?

— És most — zengte túl Kalaman Lordjának hangja a tömeg lármáját — az a rendkívüli kegy és megbecsülés jutott osztályrészemül, hogy bemutathatom nektek azt az asszonyt, aki megfordította e háború menetét, aki úgy futamította meg a sárkányseregeket, hogy most a puszta életükért menekülnek földjeikről, az asszonyt, aki elűzte egünkről a gonosz sárkányokat, akinek harcosai foglyul ejtették a kegyetlen Bakarist, a Sárkány Nagyúr seregeinek parancsnokát, az asszonyt, akinek nevét ezentúl a nagy Humáé mellett kell emlegetnünk, Krynn leghatalmasabb hősei között. Egy héten belül megindul a Dargaard-hágó felé, hogy megadásra szólítsa föl a Sötét Hölgy néven ismert Sárkány Nagyurat...

A lord szavai belevesztek az üdvrivalgásba. Szünetet tartott tehát, majd hátranyúlt és szinte úgy vonszolta előre Lauranát. — Itt áll Lauralanthalasa, Qualinesti királyi házának hercegnője!

Leírhatatlan volt az örömujjongás. A zsivaj visszaverődött az épületek magas falairól. Laurana végigtekintett a kitátott szájak és lobogó zászlók tengere fölött. Ezek nem kíváncsiak az én félelmeimre, állapította meg szomorúan. Éppen elég rettegésben volt részük maguknak is. Nem óhajtanak hallani sötétségről és halálról. Dajkamesékre kíváncsiak csupán, szerelemről, újjászületésről és ezüst sárkányokról.

Mint mi is mindnyájan.

Laurana fölsóhajtott és Silvara felé fordult, visszavette tőle a rózsákat, fölemelte őket a magasba és meglengette az ünneplő tömeg felé. Azután belekezdett saját beszédébe.

Tasslehoff Fúróláb igazán pompásan töltötte az idejét. Nem volt nehéz elkerülnie Kova figyelő tekintetét és leosonnia az emelvényről, ahová őt is fölállították a többi híresség közé. Elvegyült a tömegben és most szabadon nekiláthatott ennek az érdekes városnak az újra fölfedezéséhez. Valamikor régen járt már Kalamanban a szüleivel és igen kellemes emlékeket őrzött magában a szabad ég alatti bazárról, a kikötőről, ahol kikötve ringtak a fehérszárnyú hajók... és még ezernyi érdekes csodáról.

Céltalanul kószált az ünneplő tömegben, éles szemét nem kerülte el semmi, keze pedig szorgosan gyömöszölte szütyőjébe a legkülönfélébb tárgyakat. Ejnye — gondolta magában Tass —, ezek a kalamaniak igazán vigyázatlanok. Az erszényeknek szinte szokásává vált, hogy az emberek övéről belepottyanjanak Tass markába. Akár ékszerek borították volna az utcákat, olyan könnyűszerrel tett szert gyűrűkre és különféle más csecsebecsékre. Az igazi gyönyörűség pillanata akkor érte utol a surranót, amikor rábukkant egy térképárus kirakatára. Szerencsecsillaga ráadásul úgy hozta, hogy a térképész éppen elment, hogy megnézze a diadalmenetet. Az üzlet ugyan zárva volt és ezt a tényt jókora tábla is hirdette.

— Ó, milyen kár! — dünnyögte Tass — de aligha veheti rossz néven, ha egy pillantást vetek a térképeire. Odanyúlt, szakértő ujjakkal megforgatta a zárat és boldogan elvigyorodott. Még egy-két ügyes csavarintás és a lakat már nyitva is volt. "Igazán nem gondolhatja komolyan, hogy távol tartja boltjától a látogatókat, ha ilyen kezdetleges zárat tesz csak az ajtajára! Csak beugrom egy pillanatra és lemásolok egy-két térképet a gyűjteményem fölfrissítése végett!"

Tass egyszer csak egy kezet érzett a vállán. Mérgesen, hogy valaki éppen egy ilyen nagyszerű pillanatban zavarja meg, hátrafordult és egy különös, de mégis oly ismerős alakkal találta szemben magát. Az illető vastag ruhát és súlyos köpönyeget viselt, a gyorsan melegedő tavaszi nap ellenére. Még a kezét is valami fáslifélébe bugyolálta. Affene... egy pap — gondolta a surranó bosszúsan és rossz előérzettel.

— Bocsánatot kérek — mondta Tass a papnak, aki keményen fogva tartotta-, nem akartam én semmi rosszat csak éppen...

— Fúróláb? — szakította félbe az alak, hideg, sziszegő hangon. — Az Aranytábornok seregével tartó surranó?

— Háát, igen — motyogta Tass, meglepetten, hogy ez az alak fölismerte. — Én vagyok... már régen együtt járok' Laura... izé... az Aranytábornok seregével. Lássuk csak... alighanem a múlt ősszel lehetett, igen, akkor találkoztunk Qualinestiben, röviddel azután, hogy megszöktünk a hobgoblinok fogolyszállító szekeréből, miután nem régen végeztünk egy fekete sárkánnyal Xak Tsarothban. Ez aztán az igazán érdekes történet... — és Tass teljesen megfeledkezett a térképekről. —Tudod, ott jártunk, abban az ősrégi városban, amelyik lezuhant valami barlangba és dugig volt mocsári törpékkel. Találkoztunk ott egy Bupu nevűvel is akit Raistlin elvarázsolt...

— Pofa be! — mordult rá az alak és a keze Tass válláról a gallérjára siklott. A pap ügyes, gyakorlott mozdulattal megcsavarta és fölemelte a surranót a levegőbe. Bár surranók általában nem ismerik a félelem érzését, Tass mégis rettenetesen kellemetlennek érezte, hogy nem kap levegőt.

— Most jól figyelj ide! — sziszegte a pap, és úgy rázta meg a rúgkapáló surranót, ahogy a macska a madarat, ha el akarja törni a nyakát. — Úgy, úgy, maradj nyugton és akkor nem fáj annyira. Szóval üzenetet hoztam az Aranytábornok számára — suttogta halálosan lágyan a hang —, itt van — és Tass érezte, hogy a durva kéz valamit belegyömöszöl a mellényzsebébe. — Gondod legyen rá, hogy átadd neki, valamikor ma este, amikor egyedül van! Megértetted?

Az alak szorításától fuldokló Tass sem szólni, sem bólintani nem tudott, de kettőt pislantott válasz helyett. A kámzsás fej biccentett, a kéz visszapottyantotta a surranót a földre és az alak sebesen elsietett az utcán lefelé.

A levegő után kapkodó, összetört surranó csak bámult utána, amint távolodik lobogó köpönyegében. Tass szórakozottan megtapogatta a zsebébe tuszkolt pergamentekercset. Ez a hang igen kellemetlen emlékeket ébresztett föl benne: a csapdát a vigaszi úton, azokat a súlyos kámzsába burkolózó, papokra emlékeztető alakokat... akik persze egyáltalán nem papok voltak! Összerázkódott: egy sárkányfattyú, itt Kalamanban! Tass a fejét ingatva fordult vissza a térképész pultjához, az örömének erre a napra végképp befellegzett. Még akkor sem érzett semmi, kellemes izgalmat, amikor a pult lakatja is belepottyant apró mancsába.

— Hé, te — rikoltotta egy éles hang —, nyavalyás surranó! Nem takarodsz innen!

Egy férfi rohant felé fújtatva, kivörösödött képpel. Meglehet, maga a térképész! — Nem kellett volna úgy rohannod — mondta neki Tass szenvtelenül —, ne fáraszd magad azzal, hogy kinyitsz számomra!

— Méghogy kinyitok! — esett le az ember álla. — Nyavalyás kis tolvaj, hiszen éppen hogy idejében ideértem...!

— Akkor is hálás köszönet — pottyantotta Tass a lakatot az alak markába és könnyű léptekkel elslisszolt az utána kapó kéz elől. — Most már inkább megyek. Nem valami jól érzem magam. Ó, különben tudod, hogy a kinti lakat is letörött? Nem ér semmit. Jobban kellene vigyáznod. Sohasem tudhatod, ki surranhat még be ide. Ó, nem, nem kell megköszönnöd, amúgy sincs rá időm. Viszlátásra!

És Tasslehoff elszelelt "tolvaj, tolvaj!" üvöltésekkel a nyomában. Fölbukkant egy várősi gárdista és Tassnak be kellett húzódnia egy hentes üzlet ajtajának boltíve alá, hogy az belé ne botoljon. A surranó fejét a világ romlottsága fölött csóválva körülnézett, hátha megpillanthatja a csirkefogót, de mivel nem látott semmi érdekeset, tovább. ballagott és azon zsörtölődött magában, hogy Kova hogyan téveszthette már megint szem elől őt. Laurana becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban, háttal nekidőlt az ajtónak és élvezte a szoba békéjét, nyugalmát és édes magányát. A kulcsot ledobta az asztalra és az ágyához ballagott... még arra sem gondolt, hogy gyertyát gyújtson. A hősszú, keskeny ablaknyílás ólombetétes üvegén beszűrődtek az ezüst hold sugarai.

Odalentről, a palota földszinti termeiből még most is jól hallhatta az általa éppen otthagyott mulatozás vad lármáját. Már két órája próbálkozott a távozással. De az végül is csupán Lord Michael közbelépésével sikerült. A lord a csaták okozta kimerültségére hivatkozott, mire Kalaman városának urai és hölgyei kegyesen búcsút vettek tőle. A feje megfájdult a fülledt levegőtől, a sokféle, erős illatszertől és a sok bortól. Tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad annyit innia. A bőr hamar a fejébe szállt és különben sem szerette igazán az ízét. De a fejfájást sokkal könnyebb volt elviselnie, mint a szívét mardosó fájdalmat.

Lefeküdt az ágyra, halványan fölrémlett előtte, hogy talán be kellene zárnia az ablaktáblákat, de olyan vigasztaló volt a besütő holdvilág... Laurana nem szeretett sötétben feküdni... mindenféle alakok imbolyogtak olyankor a homályban, készen arra, hogy rávessék magúkat. Le kellene vetkőznöm — gondolta magában —, még összegyűröm ezt a szép ruhát... ráadásul úgy kaptam kölcsön...

Ekkor valaki megkopogtatta az ajtaját.

Ijedten, reszketve riadt föl... csak egy pillanat múltán jutott el a tudatáig, hol is van. Fölsóhajtott, mozdulatlanul fekve maradt és újból lehunyta a szemét. Majdcsak meg. értik, hogy már elaludt és békén hagyják.

Megint kopogtattak, ezúttal erősebben, mint az imént.

— Laurana...

— Majd reggel elmondod, Tass — szólt vissza, igyekezve, hogy hangján ne érződjék az ingerültség.

— Nagyon főntős, Laurana — erősködött Tass —, Kova is itt van velem!

Laurana valóban csoszogó hangot hallőtt az ajtó előtt.

— Gyere csak, mondd meg neki...

— Én ugyan nem! Ez a te mesterséged!

— De azt mondta, hogy nagyon főntős és én...

— Nő, jól van, jövök már — sóhajtott föl Laurana, kikászálódott az ágyból, matatva megkereste a kulcsot az asztalon, kinyitotta a zárat és kitárta az ajtót.

— Üdv, Laurana! — rikkantotta Tass vidáman és beviharzott. — Hát nem nagyszerű volt a mulatság? Eddig még sohasem ettem sült pávát...

-Mondd már Tass, mi a baj!-sóhajtotta a lány, miközben becsukta látogatói mögött az ajtót.

Sápadt, megnyúlt arcát látva Kova megbökdöste a surranó hátát. Tass bosszús képet vágott a törpe felé, majd benyúlt szőrmebekecse egyik zsebébe és egy kék szalaggal átkötött pergamentekercset húzott elő belőle.

— Valami... papféle mondta, hogy ezt föltétlenül adjam át neked, Laurana — mormolta Tass. — Ennyi az egész?! — csattant föl a lány és kirántotta a tekercset a surranó kezéből. — Lehet, hogy valami házassági ajánlat... Már vagy húszat kaptam, csak a múlt héten. Nem is beszélve az egyéb, sajátős természetű ajánlatokról.

— Ó, nem — mondta Tass, váratlanul elkomolyodva. — Ez' egyáltalán nem ilyesmi, Laurana, ez egy... izé — itt elhallgatott.

— Vajon honnan is tudhatnád, kitől való? — szegezte a lány szigorú tekintetét a surranóra. — Háát.,. szóval... izé... belekukkantottam — ismerte el Tass kényszeredetten. De rögtön föl is csillant a szeme: —De csak azért, mert nem akartalak zavarni valami jelentéktelen dologgal.

Kova fölhorkant.

— Köszönöm szépen — mormolta Laurana. Széthajtotta a tekercset és az ablakhoz lépett, ahol a világos holdfényben nyugodtan elolvashatta.

— Most inkább magadra hagyunk — mormolta a törpe és az ajtó felé terelgette a tiltakozó surranót.

— Ne! Várjatok! — kiáltott föl Laurana elfúló hangon.

— Valami baj van? — kiáltotta a törpe és odasietett hozzá. — Menj gyorsan Silvaráért! — szólt vissza a surranónak.

— Nem, nem! Ne hívjatok senkit...! Nincs... semmi bajom. Tudjátok, mi áll ebben a levélben? — kérdezte csöndesen.

— Én megpróbáltam elmondani neki — dünnyögte Tass sértődötten, de meg sem hallgatott.

Laurana remegő kézzel nyújtotta át a tekercset Kovának A törpe széthajtotta, és hangosan olvasni kezdte:

"Tanis, a Fél-Elf, megsebesült a vingaard-szorosi csatában. Könnyűnek tűnt a sebe, de aztán annyira rosszabbodott az állapota, hogy már a sötét papok sem segíthetnek rajta. Megparancsoltam, hogy szállítsák át a Dargaardszorosba, ahol gondot viselhetek rá. Tanis tisztában van a sebesülése súlyosságával. Azt kéri, hogy veled lehessen halála pillanatában, szeretne elmondani neked valamit, hogy békében nyugodhasson.

Ajánlatom a következő: nálatok van egy tisztem, Bakaris, akit a vingaard-szorosi csatában ejtettetek foglyul. Tanis, Fél-Elfet ajánlom föl cserébe Bakarisért. A cserére holnap hajnalban kerülhet sor, a városfal alatti kis ligetben. Bakarist hozzátok magatokkal! Ha nem bízol bennem, veled tarthat még Tanis két barátja, Tűzkovács Kova és Tasslehoff Fúróláb, de senki más! Jelen üzenet vivője a város kapuja előtt vár válaszodra. Holnap, napkeltekor találkozhatsz vele. Ha ő úgy találja, hogy minden rendben van, elvezet benneteket a fél-elfhez. Ám ha nem, többé nem látod Tanist élve!

Mindezt azért teszem, mert mindketten nők vagyunk, akik megértik egymást.

Kitiara."

Egy pillanatig néma csönd volt, majd Kova fölhorkant és összegöngyölte a tekercset. — Hogyan lehetsz ilyen nyugodt? — nyögte Laurana és kitépte a pergament a törpe kezéből. — És te is — nézett haragosan Tassra-, miért nem szóltál erről már korábban? Hisz jól ismersz! Olvastad benne, hogy Tanis haldoklik és te olyan... olyan...

Laurana a tenyerébe temette az arcát.

Tass tátott szájjal meredt rá egy pillanatig. — Laurana — szólalt meg végül —, nem gondolhatod komolyan, hogy Tanis...

A lány hirtelen mozdulattal kapta föl a fejét. Sötét, döbbent tekintettel mérte őket végig. — Nem hiszitek, hogy ez az üzenet igazat mond, ugye? —kérdezte hitetlen hangon.

— Hát persze, hogy nem! — válaszolta Kova.

— Nem! — csattant föl Tass. — Ez valami csapda! Egy sárkányfattyú adta a kezembe. Különben is, Kitiara Sárkány Nagyúr lett. Ugyan, mi köze lehetne hozzá Tanisnak... Laurana hevesen elfordította a fejét. Tasslehoff elhallgatott és Kovára nézett, akinek arca hirtelen még jobban megöregedett.

hát így állunk — suttogta halkan a törpe. — Láttuk, amikor Kitiarával beszéltél a Főpap Tornyában. Tehát többről volt szó köztetek... nem csak Sturm haláláról, igaz?

Laurana csak bólintott és szótlanul bámult ölében nyugvó kezére.

— Eddig nem említettem nektek — mondta végül alig hallhatóan —, nem voltam rá képes... még mindig reménykedtem..., de Kitiara azt mondta... azt mondta, hogy otthagyta Tanist, valami Roncsosd nevű helyen..., hogy ügyeljen a dolgokra az ő távollétében.

— Hazudik! — vágta rá Tass gondolkodás nélkül.

— Nem! — rázta meg a fejét Laurana. — Amikor azt mondja, hogy mindketten nők vagyunk, akik megértik egymást, igaza van. És nem hazudott... az igazságot mondta... tudom. És a toronyban még az "álmukat" is megemlítette. — Laurana föltekintett. — Ti emlékeztek arra az álomra?

A törpe kényszeredetten bólintott, Tasslehoff csak egyik lábáról a másikra állt. — Csak Tanis beszélhetett neki arról az álomról, amelyet :r egyszerre láttunk valamennyien! — és Laurana torka összeszorult. — Láttam őt Tanisszal abban az álomban, ahogy előre láttam benne Sturm halálát is. És most, az álmok valóra válnak...

— Nő, várj csak egy percet! — mondta Kova mogorván és úgy kapaszkodott a valóság parányi morzsájába, ahogy a , fuldokló kap az utolsó szalmaszál után. — Azt is mondtad, hogy abban az álomban a saját halálodat is láttad, közvetlenül Sturmé után... de te mégsem haltál meg! És Sturm testét sem koncolta föl senki.

— És még én sem haltam meg, mint abban az álomban — sietett barátja segítségére Tass. — És már rengeteg zárat fölnyitottam, nő nem rengeteget, de azért jó néhányat, és még egyetlen mérgezett sem akadt közöttük. Különben is, Laurana, Tanis sohasem...

Kova figyelmeztető pillantást vetett a surranóra. Tass nyomban el is hallgatott. Laurana azonban látta és meg is értette a törpe jeladását. A szája keményen összeszorult. — De igenis, megtenné! Mindketten jól tudjátok... hiszen szereti őt! Laurana egy pillanatra elhallgatott, majd megszólalt: — Elmegyek! Odaadom érte Bakarist!

Kova fölsóhajtott... már várta ezt. — Laurana...

— Várj egy percet, Kova! — szakította félbe a lány. — Ha Tanis hírt kapna felőle, hogy te haldokolsz, ő vajon mit,' tenne?

— Nem erről van szó — dünnyögte Kova.

-Ha magába Abyss mélységes mélyére kellene leszállnia, ezer sárkány között, akkor is elmenne érted...

— Talán igen, talán nem... — morogta a törpe. — Akkor, semmi esetre sem, ha ő lenne egy egész sereg parancsnoka. Akkor sem, ha egy egész népért lenne felelős. Ő tudná" hogy én megérteném...

Laurana arcát akár márványból faragták volna, olyan érzéketlen, tiszta és hideg volt a kifejezése. — Én sohasem kerestem ezt a felelősséget... sohasem akartam! Úgy is'' tekinthetjük a dolgot, mintha Bakaris megszökött volna...

— Ne tedd meg, Laurana — könyörgött Tass. — Ő az a, tiszt, aki visszahozta Derek és Lord Alfred tetemét a Főpap

Tornyába, ő az, akit a nyílvessződdel megsebeztél a karján. Gyűlöl téged, Laurana! Én... én láttam, hogyan nézett rád azon a napon, amikor elfogtuk őt!

Kova összevonta szemöldökét. — A lordok és a bátyád még mindig odalent vannak.

Megbeszéljük velük, hogyan lehetne ezt a legjobban...

— Semmit nem beszélek meg senkivel! — jelentette ki Laurana és a törpének oly jól ismerős, királynői mozdulattal vetette föl az állát. — Én vagyok a tábornok! És a döntésem ez!

— Mégis, talán kikérhetnéd valaki tanácsát...

Laurana keserű derűvel nézett a törpére. — Ugyan kiét? Talán Gilthanasét? Ugyan, mit mondhatnék neki? Hogy Kitiarával ki akarjuk cserélni a szeretőinket? Nem. Erről nem szólunk senkinek! Különben is, mit tennének a lovagok Bakarisszal? Kivégeznék őt a saját törvényeik szerint. De tartoznak nekem valamivel ezért, amit értük tettem! S én Bakarist veszem el tőlük fizetség gyanánt.

Laurana — szólalt meg Kova és elkeseredetten töprengett rajta, hogyan hatolhatna be kőszikla álarca mögé —, a fogolycserének is megvannak a maga szabályai. Abban igazad van, hogy te vagy a tábornok, tehát tudnod kell, milyen főntős azok megtartása. Elég hősszú időt töltöttél atyád udvarában... — Ezt hiba volt kimondania! A törpe abban a pillanatban tisztában volt vele, ahogy kicsúszott a száján és némán korholta magát érte. — De többé nem vagyok atyám udvarában — vörösödött el Laurana. — És Abyss mélységes mélyébe a szabályokkal! — ezzel fölkelt és olyan ridegen nézett a törpére, mintha most látná először életében. Kovát a lány most nagyon emlékeztette arra, amilyennek legelőször látta, Qualinestiben, azon az estén, amikor Laurana megszökött otthonából, hogy kamaszős hévvel Tanis után vesse magát.

— Köszönöm, hogy elhoztátok ezt az üzenetet. Még nagyon sok tennivalóm van reggelig. Ha a legcsekélyebb jóérzés még megvan bennetek Tanis iránt, kérlek, menjetek vissza a szobátokba, és erről ne szóljatok senkinek!

Tasslehoff riadtan nézett a törpére. Kova elvörösödött és kapkodva próbálta kiköszörülni a csorbát.

— Ugyan, Laurana — dünnyögte gyászosan —, ne vedd annyira a szívedre, amit mondtam! Ha a döntésed végleges, én melletted állok. Hóbortos vén nagyapó lett belőlem, ennyi az egész. Még most is aggódom érted, hogy tábornokká lettél. És engem is magaddal kellene vinned..., ahogy az üzenetben is áll...

— És engem is! — kiáltott föl Tass sértődötten.

Kova lesújtó pillantást vetett a surranóra, de Laurana nem vette észre. Arckifejezése megenyhült. — Köszönöm, Kova, és neked is, Tass — suttogta kimerülten. — Sajnálom, hogy így rátok ripakodtam. De mégis azt hiszem, hogy egyedül kell mennem.

— Nem! — jelentette ki a törpe makacsul. Én is éppúgy törődöm Tanis sorsával, akárcsak te. Ha tényleg arról van szó, hogy hal... — a törpe torka elszorult és keze fejével megdörgölte a szemét. Nagy nehezen nyelt egyet és csak ennyit mondott: — Szóval, mellette akarok lenni!

— És én is! — dünnyögte Tass gyámolatlanul.

— Jól van hát — mosolyodott el Laurana szomorúan —, nem hibáztathatlak érte... és abban is biztos vagyok, hogy ő is szeretné, hogy ott legyetek mellette.

Olyan határozottan, olyan magabiztosan beszélt, mintha máris látná Tanist. A törpe világosan érezte ezt a tekíntetéből és még egy utolsó kísérletet tett. — És mi van, Laurana, ha ez tényleg valami csapda... ha trükk az egész...

A lány arca erre ismét megmerevedett. Szeme haragosan összeszűkült, mire Kova tiltakozását elnyelte a szakálla. Odanézett a surranóra, de Tass megrázta a fejét. A vén törpe mélyen fölsóhajtott.

2. A hűtlenség ára

itt van, Sir — mondta a sárkány, egyhatalmas, vörös szörnyeteg, szénfekete szemmel és az éjszaka árnyait idéző, gigászi szárnyakkal. — A Dargaard-szőrős. Várj csak, mindjárt meglátod a holdfényben... ha szétválnak a felhők.

— Látom — válaszolta egy mély hang. — A sárkány meghallotta a férfi hangjában a gyilkos indulatot, hát sebesen ereszkedni kezdett, egyre kisebb és kisebb köröket írva le, amint a hegyek között zúgó széláramlatokat próbálgatta. A sárkány feszülten leste az égbe nyúló hegyek éles sziklái által körülvett szőrőst és megfelelő helyet keresett a könnyű, sima leszálláshoz. A világért sem merte volna csak úgy lezöttyenteni Lord Ariakast.

A Dargaard hegység legtávolibb, északi pontján állt úticéljuk, a Dargaard Hágó Tornya, olyan zordan és sötéten, amilyenek a róla szóló legendák. Régen, amikor még fiatal volt a világ, a Dargaard Torony a hegyek ékessége volt, rózsaszín falai egyenesen a büszke hegyoldalból íveltek elő kecsesen, akár a rózsa szirmai. De mostanra, gondolta zordan Ariakas, elhervadt az a rózsa. A Nagyúr nem volt költői lélek, sem a kéjrepülések kedvelője, de a tűztől megfeketedett, omladozó épület ott fönn, a sziklacsúcson annyira emlékeztetett egy elhervadt rózsára, hogy a látványa még őt is megrendítette. Az egyik romos toronytól a másikig ívelő fekete rácsozat többé nem ,,-hasonlított rózsaszirmokra, inkább olyan, morfondírozott magában Ariakas, mint azoknak a pókoknak a hálója, amelyek mérgükkel elpusztították a virágot.

A hatalmas, vörös sárkány még egy utolsót csapott a szárnyával. Az udvart övező déli fal az Összeomlás idején jó ezer lábnyira lezuhant, egészen a szirtek aljáig, szabadon hagyva az utat, egyenesen a torony kapujához. A vörös sárkány megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor meglátta odalent a sima, kövezett udvart, amelyen csak itt-ott mutatkoztak kisebb repedések... ez a hely megfelelőnek látszott a sima leszálláshoz. Még a sárkányok... akiknek igazán kevés félnivalójuk akadt Krynn egész földjén... még ők is jobbnak látták, ha elkerülik Lord Ariakas haragját.

Odalent az udvaron hirtelen lázas sürgés-forgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, amelynek lakóit megzavarták. Sárkányfattyak mutogattak a magasba nagy kiáltozással. Az éjszakai őrség kapitánya fölsietett a bástyára és lenézett az udvarba. Jól látták a sárkányfattyak: a kövezetre valóban leszállt egy vörös sárkánykötelék, amelynek egyik tagja, a páncéljából ítélve, magas rangú tisztet hozott a hátán. A kapitány szorongva nézte, amint a tiszt leszökken a nyeregből, még mielőtt a sárkány végleg megáll. A sárkány dühödten fölcsapta a szárnyát, nehogy kárt tegyen lovasában. Holdfényben úszó porfelhőket kavart körülötte, mialatt gazdája határozott léptekkel átvágott a kövezett udvaron, a kapu felé. Fekete csizmájának patkója úgy csengett a köveken, mint valami lélekharang.

Ezt gondolva, a kapitány rémülten felnyögött, amikor hírtelen fölismerte a tisztet. Megfordult, majdnem fölbukott a mögötte álló sárkányfattyúban, rábődült a szerencsétlen katonára és nekivágott a toronynak, hogy megkeresse Garibanust, az ügyeletes parancsnokot.

Lord Ariakas páncélkesztyűs keze olyan erővel sújtott le a deszkakapura, hogy forgácsok röppentek szerteszét. Sárkányfattyak rohantak lélekszakadva, hogy kitárják a kaput, majd hátrarebbentek, amint a Sárkány Nagyúr bevonult mellettük, olyan hideg szélroham kíséretében, amelytót kialudtak a gyertyák és megrebbent a fáklyák lángja.

A küszöböt átlépve, Ariakas sárkánysisakjának villogó maszkja mögül gyorsan körülnézett és megállapította, hogy megroggyant kupolájú, tágas, kerek előcsarnokba ért. A bejárat mindkét oldalától széles, faragott kőlépcsősor vezetett föl az emeleti erkélyhez. Amint Ariakas felnézett, meglátta a lépcső tetejéhez közeli ajtón kilépő Garibanust. A parancsnok lázasan gombolta a nadrágját és éppen az ingébe bújt, miközben a mellette álló, remegő kapitány lefelé mutogatott, a Sárkány Nagyúrra.

Ariakas egy pillanat alatt kitalálta, kinek a társaságát élvezte éppen az ügyeletes parancsnok. Úgy látszik, hogy minden tekintetben igyekszik helyettesíteni a távollévő Bakarist.

"Tehát itt van a nő!" — gondolta magában Ariakas elégedetten. Keresztülvágott a csarnokon és a lépcsőfokokat kettesével szedve fölszaladt az emeletre. A sárkányfattyak patkányokként iszkoltak félre az útjából. Az őrség kapitányának nyoma veszett. Ariakas már félúton járt a lépcsőn, mire a parancsnok annyira rendbe szedte magát, hogy tiszteleghessen neki.

-L...lord Ariakas — dadogta és ingét a nadrágjába gyűrve nekiiramodott a lépcsőnek. — Micsoda... ööö... váratlan megtiszteltetés!

— Nő, nem egészen váratlan, gondolom —mondta Ariakas sima, de mégis különös, fémesen csengő hangon a sárkány sisak mélyéből.

— Nős, talán, valóban — felelte Garibanus halványa nevetve.

Ariakas továbbhaladt a lépcsőn, s közben szemét le ne vette. a fenti ajtóról. Amikor megértette, hová igyekszik lord, Garibanus Ariakas és az ajtó közé vetette magát. — Lordságod — makogta bocsánatkérőn. — Kitiara éppen öltözködik. Izé...

Ariakas szó nélkül... még a lépteit sem lassítva le. lesújtott vaskesztyűs öklével. Az ütés a mellkasán talált Garibanust. Sípoló hang hallatszott, mint amikor a kovácsfújtatóból kieresztik a levegőt, azután csontok rop gésa és végül egy csattanás, ahogy a szörnyű csapás ereje a szemközti, jó tízlépésnyire lévő falhoz röpítette a fíatal tisztet. Az elernyedt test lerogyott a padlóra, de Ariakas ügye sem vetett rá. Vissza sem nézett, fölrohant a lépcső tetejéig s közben a szemét le nem vette az ajtóról.

Lord Ariakas, a sárkányseregek főparancsnoka éles esz férfiú, igazi katonai lángelme volt, aki kizárólag magára a Sötétség Királynőjének tartozott elszámolással. Az kezében összpontosult az uralom Ansalon csaknem egész földje fölött. Ariakas máris "császárnak" neveztette magát. Királynője igazán nagyra tartotta, sokszor és bőkezűen megjutalmazta. Most azonban ügy érezte, hogy nagyszerű álma kisiklik az ujjai közül, elszáll, akár az őszi avartüzek gyér füstje. Jelentések futottak be hozzá arról, hogy csapatai fejvesztve menekülnek Solamnia pusztáin, hátrálnak Palanthas alól,' visszavonulnak a Vingaard-szorosból és föladják Kalaman ostromának tervét. Az elfek szövetségre léptek az emberek erőivel Észak— és Dél-Ergothban. A hegyi törpék előbújtak thorbardini föld alatti erődjükből és a beszámolók szerint szövetségre léptek ősi ellenfeleikkel, a dombi törpékkel és egy csapat menekült emberrel, hogy megpróbálják kiszorítani a sárkányseregeket Abanasinia földjéről. Silvanesti fölszabadították. Egy Sárkány Nagyúr elesett a Jégfalnál, és ha hinni lehet a pletykáknak, Pax-Tharkast egy csapat mocsári törpe tartja megszállva!

A lépcsőn fölfelé rohantában Ariakasnak ez járt az eszében, amitől egyre jobban elöntötte a düh. Eddig kevesen élték túl Lord Ariakas haragját. Dührohamait pedig soha senki! Tekintélyes rangját Ariakas az apjától örökölte, aki nagy hatalmú főpap volt a Sötétség Királynőjének közvetlen környezetében. Bár még alig negyven éves volt, Ariakas már jó húsz éve töltötte be pozícióját, apjának... saját fia kezétől elszenvedett... korai halála következtében. Ariakas mindössze kétéves volt, amikor végignézte, hogy mészárolja le kegyetlenül apja az anyját, aki menekülni próbált tőle kisfiával, még mielőtt azt is hozzá hasonlóan megszállja a gonosz.

Bár a fiú látszólag mindig megadta az apjának a tiszteletet, soha nem felejtette el anyja meggyilkolását. Mindig keményen dolgozott és kitűnően tanult, amire apja módfelett büszke volt. Sokan elgondolkodtak már azon, vajon akkor is olyan büszke volt-e az atya, amikor tizenkilenc éves fia a kést a testébe döfte, hogy megbosszulja anyja halálát és elnyerje a Sárkány Nagyúr áhított trónusát?

Mindez bizonyára nem volt olyan nagy tragédia a Sötétség Királynője számára, aki hamarosan több fantáziát talált az ifjú Ariakasban, mint amennyi veszteséget jelentett számára kedvenc papjának elveszítése. A fiatalembernek nem volt sok kedve a papi pályához, viszont a varázstudományok terén megmutatkozó képességeivel hamarosan megszerezte a fekete köpönyeget és tanítómesterei, a gonosz varázslók legjobb ajánlásait. Bár sikerrel kiállta a keserves próbatételt az Ősmágia Legendás Tornyában, a mágia nem vált igazi szenvedélyévé. Ritkán használta és sohasem viselte a fekete köpönyeget, amely kifejezte volna a gonosz varázslókhoz való tartozását.

Ariakas igazi szenvedélye a háborúskodás volt. Ő eszelte ki azt a stratégiát, amely lehetővé tette a Sárkány Nagyurak és seregeik számára, hogy csaknem egész Ansalont uralmuk alá hajtsák. Ő érte el, hogy szinte semmi ellenállásba sem ütköztek, mivel ragyogó hadvezetésének lényege a gyors hadmozdulatokban és abban rejlett, hogy külön-külön csapott le az emberek, az elfek és a törpék erőire, mielőtt azok egyesülhettek volna, hogy az ő seregeit aprítsák miszlikbe. Nyárra Ariakas hadi sikerei lehetővé tették számára, hogy korlátlanul uralkodhassék Ansalon, fölött. Krynn más földrészeinek Sárkány Nagyurai leplezetlen irigységgel és félelemmel szemlélték Ariakas megerősödését, hiszen egyetlen kontinens aligha elégítheti feneketlen étvágyát. Már most is nyugat felé kacsingatott a Sirrion tenger túlsó oldalára.

De most... valami baj van!

Kitiara hálótermének ajtaját Lord Ariakas zárva talál Hidegen kiejtett egyetlen varázsigét és a súlyos ajtó csattanva kitárult. Ariakas kezét kardja markolatán tartva szikraeső és az ajtót nyaldosó kékes lángok közepette lépet be a szobába.

Kit az ágyában feküdt. Ariakas láttára fölkelt és karcsú testén összefogta könnyű selyemköntösét. Ariakas még tomboló dühében is kénytelen volt megcsodálni a nőt, akire minden parancsnoka közül a legbiztosabban támaszkodhatott. Bár érkezése nyilván váratlanul érte és tudnia kellett, hogy még az élete is veszélyben forog amiatt, hogy hagyta legyőzni magát, a nő hűvös és nyugodt tekintettel nézett szembe vele. A félelem egyetlen szikrája sem lobbant sötét szemében, a leghalkabb sikkantás sem hagyta el az ajkát.

Ez azonban csak még jobban fölszította Ariakas dühé emlékeztette rá, milyen mérhetetlenül elégedetlen vele Szó nélkül lekapta sárkánysisakját, áthajította a szobán és eltalált vele egy díszesen faragott faládát, amely üvegként repedt ezer darabra. Ariakas arcának láttán egy pillanatra még Kitiara elveszítette tartását, visszahanyatlott az ágyra és idegese babrálta selyemköntöse szalagját.

Kevesen akadtak, akik elsápadás nélkül állták Ariakas arcának látványát. Ezen az arcon sohasem tükröződött semmilyen emberi érzelem. Még haragját is csupán az álla oldalán remegő izom jelezte. Hosszú, fekete haj keretezte sápadt arcát. Az egynapos borosta kékes színt kölcsönzött, egyébként simára borotvált bőrének. Fekete szeme hideg volt, akár egy befagyott tengerszem.

Ariakas egyetlen szökkenéssel az ágy mellett termett, letépte súlyos függönyét, előrenyúlt és megragadta Kitiara rövid, göndör haját. Kirántotta őt az ágyból és leterítette a kőpadlóra.

A lány megütötte magát, és rövid, fájdalmas kiáltást hallatott. De hamar magához tért és már szökkent is, mint egy macska, hogy talpra álljon, ám Ariakas hangja mozdulatlanná dermesztette.

— Állj térdre, Kitiara — dörögte, majd megfontolt lassúsággal előhúzta hosszú kardját. —Állj térdre és hajtsd előre a fejed, ahogy az elítélt teszi, amikor odaérnek vele a tőkéhez, mert én vagyok a te hóhérod, Kitiara! Így fizetnek az én parancsnokaim hűtlenségükért! Kitiara térden állva maradt, de fölnézett a férfira. A lány szemében fölvillanó sötét gyűlölet láttán Ariakas egy pillanatra megkönnyebbült, hogy nem emelte még ütésre a kardot. Ismét kényszerű csodálatot érzett a nő iránt. Még a lesújtó halállal szemben sem volt a szemében szemernyi félelem sem. Semmi, csak dac.

Fölemelte a pengét, de a csapásra nem került sor.

Csonthideg ujjak kulcsolódtak kardot tartó kezének csuklójára.

-Úgy vélem, meg kell hallgatnod a Nagyúr magyarázatát — mondta egy üresen kongó hang.

Lord Ariakas erős férfi volt. Egy dárdát olyan erővel volt képes elhajítani, hogy az teljesen keresztülhatolt egy ló testén. Egyetlen kézmozdulattal eltörhette egy felnőtt ember nyakát. Most mégis képtelen volt kiszabadítani a csuklóját a hideg szorításból, amely lassan kezdte összeroppantani a csontjait. Végül a fájdalomtól kiesett kezéből a fegyver. Csörrenve hullott a kőpadlóra.

Kitiara színleg döbbenten emelkedett talpra. Egy kézmozdulattal intett kísértetének, hogy engedje el Ariakas kezét. A lord villámgyorsan körbefordult, és már emelte a kezét, hogy varázserejével hamuvá égesse, a teremtményt.

Ám ekkor megtorpant, visszafogott lélegzettel hátratántorodott és a már-már kiejtett varázsige végképp törlődött az emlékezetéből.

Egy nála nem magasabb alak állt vele szemben, még az Összeomlás előttről származó, ősi páncélban. Egy solamniai lovag vértezete volt az. A Rózsa Rendjének jelképe díszítette az elejét, bár az a sokszázados használattól alig kivehetővé kopott. A páncélos alak nem viselt sisakot és nem volt nála fegyver. A rámeredő Ariakas mégis újabb lépést hátrált előle, mivel a tekintetét fogva tartó figura nem eleven ember volt.

A szellemalak arca átlátszó volt, Ariakas kivehette rajta keresztül a fal mintázatát. Mély szemüregében halvány fény pislákolt és egyenesen előre sugárzott, mintha keresztül akarna hatolni a férfin.

— Egy halállovag — suttogta döbbenettel.

A lord megdörzsölte sajgó csuklóját, amely megdermedt azok hidegétől, akik a meleg emberi hús világától oly távol tanyáznak. Ijedtebben, mint amennyire elismerte, Ariakas előrehajolt a kardjáért és közben az őt ért halálos érintés utóhatásait elűző varázsigét mormolt az orra alatt. Fölemelkedett és keserű pillantást vetett Kitiarára, aki hamismosollyal nézett vissza rá.

-Ez... ez a teremtmény a te szolgád? — kérdezte nyersen.

— Inkább mondjuk úgy, hogy hajlandók vagyunk szolgálni egymásnak — vonta meg a vállát a lány.

Ariakas növekvő csodálatot érzett iránta. Ferde pillantást vetett a halállovagra és hüvelyébe dugta kardját.

— És gyakran látogatja a hálószobádat? — vetette oda'; ingerülten... a csuklója még mindig kegyetlenül sajgott.

-Akkor jön vagy megy, amikor a kedve tartja-válaszolta Kitiara, Szórakozottan összébb húzta magán a köntöst, látnivalóan inkább a kora tavaszi levegő hűvössége, mintsem a szemérem miatt. Megrázkódott, ujjaival beletúrt göndör hajába és megvonta a vállát. — Végül is ez az ó vára.

Ariakas távolba révedő szemmel várt egy pillanatig, ősi legendák után kutatott az emlékezetében. — Lord Soth! —

mondta hirtelen és az alak felé fordult. — A Fekete Rózsa Lovagja!

A lovag elismerően bólintott.

— Megfeledkeztem a Dargaard Hágó ősi legendájáról — mormolta Ariakas és elgondolkodva mérte végig Kitiarát. — Erősebbek az idegeid, hölgyem, mint ahogyan eddig föltételeztem... elszállásolod magad egy elátkozott kastélyban! A legendák szerint Lord Soth csontváz-harcosok egész ármádiájának parancsol...

-Nagyon hatékony erő bármely csatában-felelte Kitiara és nagyot ásított. Odalépett a tűzhely mellett álló asztalkához és fölemelt róla egy metszett kristálykancsót. — A puszta érintésük — és mosolyogva nézett Ariakas szemébe — különben, magad is jól tudod, mit jelent az érintésük azoknak, akiknek nincs meg a varázserejük az ellene való védekezésre. Egy kis bort?

— Nagyon helyes — felelte Ariakas és le nem vette a szemét Lord Soth áttetsző arcáról. — És mi van a sötét elfekkel, azokkal a kísértet asszonyokkal, akik a legendák szerint az ő nyomában járnak?

— Ők is itt rejtőzködnek... valahol. — Kit ismét összerázkódott és fölemelte boroskupáját. — Talán nem is olyan soká hallasz majd róluk is. Lord Sothnak természetesen nincs szüksége alvásra. Azok a hölgyek segítenek neki eltölteni az éjszaka végtelen óráit. —Amikor ajkához emelte a kupát, Kitiara egy pillanatra elsápadt. Végül érintetlenül visszatette azt az asztalra és a keze könnyedén megremegett. — Nem kívánom — vetette oda röviden. Körülnézett, aztán megkérdezte Ariakast: — Mit csináltál Garibanusszal?

Ariakas is letette kupáját és hanyagul legyintett kezével. — Otthagytam... a lépcső aljánál. — Holtan? — kérdezte Kitiara és újratöltötte a nagyúr kupáját.

Ariakas elvigyorodott. — Meglehet. Az utamba került. De számít ez?

— Izé... szórakoztatónak találtam őt — mormolta Kitiara. — Többféleképpen is betöltötte Bakaris helyét.

— Hmm, igen, Bakaris — és Lord Ariakas a második kupát is fenékig ürítette. — Szóval a parancsnokod hagyta foglyul ejteni magát, miközben a csapatai futásnak eredtek? — Teljesen bolond volt — jegyezte meg Kitiara hidegen. — Sárkánylovaglással próbálkozott, még így, nyomorék karral is.

— Hallottam róla. Mi is történt a karjával?

— Az az elf-nő lőtte meg a nyilával a Főpap Tornyánál. Ő maga volt benne a hibás és most meg is fizet érte. Elmozdítottam parancsnoki tisztéből és beosztottam a testőrségembe. De ragaszkodott hozzá, hogy megpróbál, hassa kiköszörülni a csorbát.

Nem úgy látszik, mintha nagyon gyászolnád — mormolta Ariakas és Kitiarára meresztette a szemét. A nyakánál egyetlen selyemszalaggal megkötött köntös nem sokat takart el vonzó alakjából.

Kit elmosolyodott. — Nem, Garibanus... egészen jól helyettesíti. Remélem, hogy mégsem ölted meg teljesen. Némi gondot jelentene, ha mást kellene keresnem, hogy holnap elküldjem Kalaman alá.

-Noés, mire készülsz Kalamannál... hogy megadd magad az elf-nőnek, meg a lovagjainak? — kérdezte Lord Ariakas keserű hangon. A bor meghozta a haragját.

— Nem — válaszolta Kitiara — éppenséggel arra készülök, hogy elfogadjam az ő megadásukat. — És hidegen nézett Ariakas szemébe.

— Haha! — hörrent föl a lord. — Azok sem bolondultak' meg. Tudják, hogy nekik kedvez a hadiszerencse. — Az arca elvörösödött a dühtől. — És teljesen igazuk is van! — Fölkapta a kancsót és maradék tartalmát beletöltötte a kupájába.

— A halállovagodnak köszönheted az életedet, Kitiara. Legalábbis ma éjszakára. De nem lesz mindig itt, a közeledben...!

— A terveim sokkal jobban sikerülnek, mint reméltem — válaszolta Kitiara simán, a legkevésbé sem zavartatva magát Ariakas villogó szemétől. Ha téged bolonddá tudtalak tenni, uram, kétségtelenül sikerült megtennem azt az ellenséggel is.

— És engem hogyan tettél bolonddá, Kitiara — kérdezte Ariakas halálos nyugalommal. — Azt állítod talán, hogy nem állsz vesztésre minden fronton? Hogy nem űzik ki seregeidet Solamniából? Hogy a sárkánydárdák és azok a jóságos sárkányok nem mértek rád megsemmisítő vereséget? —és minden kiejtett szóval egyre emelkedett a hangja.

— Nem bizony! — kiáltotta Kitiara és az asztalon átnyúlva megfogta Ariakas kezét, mielőtt az ismét ajkához emelhette volna a boroskupát. — Ami a jó sárkányok visszatérését illeti, uram, a kémeim jelentései szerint ez egy elf-lordnak és egy ezüst sárkánynak köszönhető, akik behatoltak Sanction templomába, ahol fölfedezték, mi történik a jó sárkányok tojásaival. Az ugyan kinek a hibája? Ki vallott ott kudarcot? Annak a templomnak az őrzéséért te voltál felelős...

Ariakas dühödten tépte ki a kezét Kitiara szorításából. A kupát a szoba túlsó sarkába vágta, fölállt és szembefordult a lánnyal.

— Az istenekre, túl messzire merészkedsz! — üvöltötte, súlyosan lélegezve.

— Ugyan, ne pózolj! — mondta Kitiara. Hűvösen talpra állt és az ajtó felé indult. — Gyere velem a fegyverterembe és elmagyarázom a tervemet.

Ariakas mereven bámulta Észak-Ansalon térképét. — Lehetséges, hogy beválik — ismerte el.

— Hát persze, hogy beválik — mondta Kitiara, ásított és kéjesen nyújtózkodott egyet. — A csapataim úgy futottak előlük, mint valami gyáva nyulak. Kár, hogy a lovagok nem vették észre, hogy mindig dél felé húzódunk vissza és sohasem gondolkodtak el rajta, miért látszik úgy, mintha a seregeim egyszerűen szétszóródnának és eltűnnének. Most is, amíg mi itt beszélgetünk, a csapataim rendre gyülekeznek egy jól védett völgyben, éppen ezeknek a hegyeknek a déli lábánál. Égy héten belül többezres had áll készen Kalaman lerohanására. Az "Aranytábornokuk" elveszítése megtöri majd a harci kedvüket. Még az is lehet, hogy a város harc nélkül megadja magát. Azt követően szépen visszahódítom azokat a területeket, amelyeket látszólag elveszítettünk. Engedd, hogy délre küldjem annak a hibbant Varangyhnak a seregét, küldd el nekem a repülő erődöket, amelyeket kértem és Solamnia úgy érzi majd, hogy újabb összeomlás zúdult a nyakába!

— De az az elf-nő...

— Nem kell törődnünk vele — mormolta Kitiara.

Ariakas megcsóválta a fejét. — Alighanem ez a leggyengébb láncszem az egész tervedben, Kitiara. És mi van azzal a fél-elffel? Biztos lehetsz benne, hogy nem avatkozik be?

— Ó egyáltalán nem számít. Egyedül az elf-nő jelent valamit, az pedig fülig szerelmes. — Kitiara megvonta a vállát. — Hisz nekem, Ariakas. Csak kuncogj nyugodtan, de így igaz! Ó nagyon is megbízik bennem, Tanis, a Fél-Elf pedig egyáltalán nem. De hát mindig is ez a helyzet a szerelmesekkel. Akiket a legjobban szeretünk, azokban bízunk meg a legkevésbé. Igazán szerencsénk volt, hogy Bakaris a fogságukba esett.

Ariakas változást észlelt a lány hangjában, éles pillantást vetett rá, de Kitiara elfordult tőle, hogy ne láthassa az arcát. Abban a pillanatban rájött, hogy a nő korántsem olyan biztos magában, ahogy mutatja és megérezte, hogy hazudik is neki. Az a fél-elf! Mi van vele? Például, hol a csudában lehet? Ariakas már rengeteget hallott felőle, de még sohasem láthatta szemtől szembe. A Sárkány Nagyúr arra gondolt, hogy ezen a ponton most megszorongathatná a nőt, de azon nyomban el is vetette az ötletet. Sokkal okosabb, ha egyszerűen nem árulja el neki, hogy hazugságon érte. Ez hatalmat biztosít neki efölött a veszedelmes nő fölött. Hadd ringassa csak magát hamis illúziókban.

Ariakas mesterkélten ásított és közönyös arckifejezést kényszenített magára. — És mik a terveid az elf-nővel? — kérdezte, ahogy Kitiara el is várta tőle. Közismert volt Ariakas vonzódása a szép, szőke lányok iránt.

Kitiara fölvonta a szemöldökét és játékosan nézett vissza rá. — Igazán kár, uram — mondta csúfondárosan —, de ó Sötét Felsége már bejelentette igényét a hölgyre. Talán akkor megkaphatod, ha a Sötétség Királynője végzett vele.

Ariakas összerázkódott. — Hah! Akkor egy férfi már semmi hasznát sem veheti majd. Ajándékozd oda Lord

Soth barátodnak! Ha az emlékezetem nem csal, ő kedvelte az elf-nőket egy időben. — Jól emlékszel — dünnyögte Kitiara és a szeme összeszűkült. — Fölemelte a kezét. — Hallgasd csak — mondta lágyan.

Ariakas elhallgatott. Eleinte nem hallott semmit, azután lassan eljutott a tudatáig valami különös zaj... valami távoli vonítás, mintha egyszerre száz asszony siratná elesett szeretteit. Miközben fülelt, a hang egyre hangosabbá vált, belehasított az éjszaka csöndjébe.

A Sárkány Nagyúr letette boroskupáját és meglepetten vette észre, hogy remeg a keze. Amikor Kitiarára nézett, látta, hogy napbarnította bőre alatt elsápad, a szeme kitágul. Megérezve magán a férfi pillantását, Kitiara nyelt egyet és megnyalta kiszáradt ajkát. — Szörnyű, nem? — kérdezte reszelős hangon.

— Nem kevés szörnyűségben volt részem az Ősmágia Legendás Tornyában — mondta Ariakas csöndesen —, de az semmi volt ehhez képest. Mégis, mi ez?

— Gyere — mondta Kitiara és fölállt —, megmutatom neked, ha elég erősek hozzá az idegeid. Kimentek a fegyverteremből, Kitiara végigvezette a férfit a vár zegzugos folyosóin, míg vissza nem értek a megroggyant kupolájú, kerek előcsarnok fölött lévő hálószobájához. — Maradj a sötétben — suttogta Kitiara.

Fölösleges figyelmeztetés, gondolta magában Ariakas, miközben kiosontak a kerek csarnok fölötti erkélyre. A mellvéd fölött kihajoló Ariakas érezte, amint a lenti látvány hatására elönti a rémítő borzalom. Verejtékezve, gyorsan húzódott vissza Kitiara hálószobájába.

— Hogy vagy képes ezt elviselni? — kérdezte, miután a nő is utánalépett és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. — És ez így megy itt minden éjszaka?

— Igen — suttogta a lány reszketve. Mély lélegzetet vett és behunyta a szemét. Egy pillanat múlva a régi volt megint. — Néha úgy érzem, hogy már egészen hozzászoktam, és akkor elkövetem a hibát, hogy ismét lenézek oda. A hang még nem is olyan szörnyű...

-Rémületes —motyogta Ariakas és törölgette homlokáról a hideg verejtéket. — Szóval Lord Soth így ül odalent a trónján minden éjjel, körülötte csontvázseregével és hallgatja azoknak a sötét szukáknak az éji énekét!

— És mindig ugyanazt fújják! — mormolta Kitiara. Megremegett, szórakozottan fölvette az asztalról az üres boroskancsót, majd ismét visszatette. — Bár a múlt borzalmas tanszenvedés számára, sehogyan sem menekülhet tőle. Folyvást azon töri a fejét, vajon mit tehetne a sors ellen, amely arra ítéli, hogy megállás nélkül kóboroljon a világon. Ázok a sötét elf-nők, akik részesei voltak a bukásának, kénytelenek vég nélkül újraélni vele a történteket. Minden éjszaka meg kell ismételniök.

— És mit énekelnek?

— Most már én is majdnem olyan jól tudom, akár ő maga — kacagott föl Kitiara, de rögtön össze is rázkódott megint. — Hozass még egy kancsó bőrt, és én elmesélem neked a történetét, ha van rá időd.

— Van elég időm — mondta Ariakas és visszatelepedett a székébe. — Bár reggel mindenképpen el kell mennem, ha ide akarom küldeni a repülő erődöket.

Kitiara erre megajándékozta azzal a pajkos, ferde mosolyával, amelyet oly sokan éreztek már rabul ejtőnek.

— Köszönöm, uram — mondta —, többé nem okozok csalódást neked.

— Nem bizony — mondta Ariakas hűvösen és megrázott •. egy kis ezüstcsengőt —, efelől én is biztosíthatlak, Kitiara, mert ha megcsalsz, akkor az 6 sorsa — mutatott lefelé, ahol a nyüszítés hátborzongató sivalkodássá fokozódott — kellemesnek tűnik majd a sajátodhoz képest.

Amint te is tudod — kezdte Kitiara —, Lord Soth Solamnia igaz és nemes lovagja volt. Ugyanakkor rendkívül nagytermészetű férfi is volt, minden önfegyelem híján, s végül ez okozta a vesztét.

Soth beleszeretett egy gyönyörű elf-hajadonba, Istar Papkirályának udvarhölgyébe. Akkor már házasember volt, de az elf-lány szépsége láttán a feleségét nyomban elfelejtette. Egyszerre szegte meg házassági és lovagi esküjét, kizárólag új szenvedélyének élt. Á lányt hazug szavakkal elcsábította, idehozta a Dargaard Toronyba, vele élt, sőt, házasságot is ígért neki. Á feleségének baljós körülmények között nyoma veszett. Kitiara megvonta a vállát és folytatta:

— Annak alapján, amit én ebből a vonításból megértettem, az elf-lány hűséges maradt hozzá, még azután is, hogy fény derült szörnyű gaztetteire. Mishakal istennőhöz imádkozott, hogy a lovag jóvátehesse bűneit és úgy látszik, könyörgése meghallgatásra talált. Lord Soth megkapta az erőt, amellyel megelőzhette volna az Összeomlást, bár ezért az életével kellett volna fizetnie.

A megrontott lány szerelméből merített erő birtokában Lord Soth el is indult Istarba, azzal a föltett szándékkal, hogy megfékezi a Papkirályt és helyreállítja becsületét.

Ám a lovagot útközben elf-nők, a Papkirály hívei tartóztatták föl, akik tudtak Lord Soth bűneiről és pusztulással fenyegették. Az elf-lány szerelmének rá gyakorolt hatását azzal gyengítették, hogy megvádolták a kedvesét: távollétében hűtlen lett hozzá.

Soth szenvedélye ismét fölülkerekedett józan eszén. Féltékenységi rohamában visszavágtatott a Dargaard Toronyhoz. Alighogy belépett az ajtón, máris hűtlenséggel vádolta meg az ártatlan leányt. Ekkor sújtott le a világra az Összeomlás. A bejárat mellett álló hatalmas kandeláber végigzuhant a padlón, föllobbanó lángjai elemésztették az elf-lányt és gyermekét. Halála pillanatában a gyötrelmes örök élet kínszenvedéseivel átkozta meg a lovagot. Soth egész, kíséretével elpusztult a tűzben, hogy a következő pillanatban rémisztő szellemlényekként szülessenek újjá valamennyien.

— Szóval ez az, amit állandóan hallania kell — mormolta Ariakas és maga is hallgatta a lidérces éneket.

S az álmok ködén át, ha visszaidézed őt, ha az álmok világa remegő fénnyé teljesedik, ha a napsütött boldogság peremén állsz,

akkor mi segíteni fogunk az emlékezésben, új életet adunk neked a test hosszú tagadása révén.

Mert kezdetben sötétség voltál a fény fonákján, úgy terjedve, mint egy folt, mint a rák; mert a lassú víz cápája voltál, mely mozogni kezd;

mert a kígyó levágott feje voltál,

mely örökké érzi a meleget s a formát;

mert a jászol megmagyarázhatatlan halála voltál, a hűtlenül elhagyott hosszú ház. S még rettenetesebb voltál mindezeknél

a látomások hangos fasorában,

mert sértetlenül s változás nélkül haladtál rajta át,

mikor a nők sikongva bontották szálakra a csendet, s kettévágva a világ kapuját, szörnyetegeket szültek;

mikor egy gyermek tűzparabolákra nyílt szét két lángban álló ország határán;

mikor meghasadt a világ, vissza akarva nyelni téged, minden egyebet félbehagyva, csak hogy elveszíthessen a sötétben.

Sértetlenül s változás nélkül haladtál mindezeken át, de most látod, amint eléd feszíti őket szavunk — saját képzeleted, amikor az éjből — az éj felismerésébe lépsz, megtudva, hogy a gyűlölet a filozófusok nyugalma hogy díja örökre szól,

hogy meteorokon húz keresztül, átlyuggatott teleken,

hervadó rózsán,

a cápa vizén,

az óceánok fekete nyomásán, sziklán — magmán,

önmagadig — a semmi tályogáig, melynek semmi voltát felismered,

s melyről tudod, hogy vissza-visszatér azonos törvények szerint.

Bakaris hánykolódva aludt börtöncellájában. Bár napközben dölyfösen és arcátlanul viselkedett, álmában Kitiara iránti vágyai gyötörték és látta saját kivégzését a solamniai lovagok által. Vagy tán éppen annak rémképét, hogy Kitiara kardja által hal meg? Amikor hideg verejtékben úszva fölébredt, sohasem lehetett biztos benne, melyik álmot is látta valójában. Cellája hidegében fekve az éjszaka csöndes óráiban, amikor nem jött álom a szemére, Bakaris elátkozta az elf-nőt, akinek bukását köszönhette. Újból és újból eltervezte, milyen szörnyű bosszút áll majd rajta... csak egyszer kerüljön a kezébe.

3 csapda...

Álom és ébrenlét között lebegve akkor is erről álmodozott, amikor a cellája ajtajának zárjában megcsikorduló kulcs hangjára talpra szökkent. Már közeledett a hajnal, a kivégzés órája! Talán éppen a lovagok jönnek érte?

— Ki az? — kiáltotta érdes hangon.

— Psszt! — intette le egy suttogó hang. — Nem fenyeget veszély, ha nyugton maradsz és úgy teszel, ahogy mondják.

Bakaris döbbenten huppant vissza priccsére. Fölismerte a hangot... álmában is fölismerte volna! Éjszakáról éjszakára szólt hozzá bosszúálló álmaiban. Az elf-nő! A sárkányparancsnok két másik, apró alakot is látni vélt a homályban. Alighanem a törpe és a surranó. Mindig ott sündörögnek az elf-nő körül.

A cella ajtaja kitárult. Beosont rajta az elf-lány. Súlyős csuhát viselt és egy másikat tartott a kezében.

— Igyekezz! — parancsolta ridegen. — Vedd föl ezt!

— Addig nem, míg meg nem tudom, miről van szó — felelte Bakaris gyanakvóan, bár lelkét öröm töltötte el.

— Kicserélünk a... egy másik fogolyért — válaszolta Laurana.

Bakaris összeráncolta a homlokát... nem szabad túlságosan türelmetlennek látszania! — Nem hiszek neked! — jelentette ki és visszadőlt a priccsre. — Biztosan csapda... — Nem törődöm vele, elhiszed-e vagy sem! — csattant föl Laurana türelmetlenül. — Akkor is velem jössz, ha le kell üsselek hozzá! Az nem számít, eszméletlen vagy-e vagy sem mindaddig, amíg föl tudlak mutatni Kiti... annak, aki látni kíván.

Kitiara! Tehát erről van szó! Vajon mit tervelt ki? Miféle játékot játszik megint? Bakaris tétovázott. Semmivel sem bízott jobban Kitiarában, mint amennyire a lány bízott meg benne. Nyugodtan fölhasználhatta saját céljaira... és kétségkívül most is valami ilyesmit forgatott a fejében. Másrészt talán ő maga is fölhasználhatja a lányt. Ó, csak azt tudhatná, mire megy ki az egész! De Laurana sápadt, rideg arcára nézve Bakaris megértette, hogy az elf-n6 készen áll fenyegetésének beváltására. Ki kell várnia az alkalmas pillanatot.

— Úgy látom, nincs választásom — mormolta. A mocskos cella rácsős ablakán beszűrődő holdfény megcsillant Bakaris arcán. Már hetek óta tartják börtönben. Hogy pontosan mennyi ideje, nem is tudta, emlékezetében összefolytak a napok. Mikor a csuháért nyúlt, elkapta Laurana hideg, zöld tekintetét, áthatóan rászegeződő, undortól résnyire szűkült szemének pillantását.

Bakaris öntudatosan fölemelte ép kezét és megvakarta frissen kinőtt szakállát.

— Bocsásson meg, milady — mormolta maró gúnnyal —, de a háziszolgái nem tartották fontosnak, hogy borotvát is hozzanak nekem! Tisztában vagyok vele, mennyire ellenszenves az elfeknek az arcszőrzet.

Bakaris meglepetten látta, milyen sebet ejtettek a szavai. Laurana arca még jobban elsápadt, ajka krétafehérré vált. Láthatóan nagy erőfeszítéssel tudta csak fékezni indulatát. — Gyerünk! — mondta végül fojtott hangon.

E szóra a törpe lépett a helyiségbe, kezében harci szekercéjével. — Hallőttad a tábornok parancsát! —mordult rá Kova. — Mozogj már! Hogy a nyomorúságos porhüvelyed miért éri meg, hogy kicseréljék Tanis...

— Kova! — csattant föl Laurana kurtán.

Bakaris hirtelen megértette, miről van szó... Kitiara terve kezdett összeállni a fejében. — Szóval... Tanis... tehát ő az, akiért engem kicseréltek! — és élénken figyelte Laurana arcát, de nem tapasztalt semmilyen reakciót. Mintha csak 'valami idegenről beszélnének és nem arról a férfiról, akibe — Kitiara szerint — ez az elf-nő szerelmes. Még egyszer próbálkozott, hogy ellenőrizze elméletét. — Én nem nevezném őt fogolynak, hacsak nem a szerelem fogságáról van szó. Kit mára biztosan ráunt. Nős, jól van... szegény ember. Hiányozni fog... olyan sok a közös tulajdonság bennünk...

Na, most végre reagált! Látta, amint a finom metszésű áll görcsbe rándul, s a lány válla megremeg a csuha alatt. Laurana szó nélkül megfordult és kiment a cellából. Tehát eltalálta. Valami köze van a dolognak ahhoz a szakállas fél-elfhez. De mi lehet az? Tanis elhagyta Kitiarát Roncsosdban. Talán Kit ismét megtalálta őt? Vagy tán a férfi tért vissza hozzá? Bakaris elhallgatott és magára kanyarította a csuhát. Nem mintha számítana a dolog..., legalábbis nem neki. Viszont, amit most megtudott, fölhasználhatja személyes bosszújához. Visszaemlékezve Laurana elkínzott, hideg arcára, Bakaris hálát rebegett a Sötétség Királynőjének a segítségért, miközben a törpe kitaszigálta a cella ajtaján. A nap még nem jött föl, de a keleti látóhatár keskeny, rózsaszín csíkja jelezte, hogy a hajnal már nem lehet messzebb egy órányinál. Kalaman városában még a sötétség uralkodott csönd volt és nyugalom, amint a nép az igazak álmát aludta az éjszakába mélyen belenyúló mulatozás után. Még az őrök is ásítoztak őrhelyükön, sőt, néhányan mély álomba merülve, hangosan horkoltak. A négy, súlyos csuhát viselő alaknak nem jelentett gondot észrevétlenül keresztülosonni a városon, míg meg nem érkeztek egy, a várost körülvevő falba vágott, kis zárt ajtó elé.

— Ez itt valami lépcsőre nyílik, amely fölvezet a falra, aztán le, odakint, a másik oldalon — suttogta Tasslehoff és közben lázasan kotorászott egyik zsákocskájában, míg meg nem találta a tolvajkulcsait.

— Honnan tudod? — dörmögte Kova és idegesen tekingélt körbe.

— Kiskoromban már jártam Kalamanban — dünnyögte Tass. Végre előhúzott egy vékony drótdarabkát és karcsú ujjaival ügyesen beledugta a zárba. — A szüleim hoztak el egyszer... sőt, nem is egyszer és mindig ezen az úton jártunk ki-be.

— És miért nem a főkaput használtátok... vagy túlságosan is egyszerű lett volna? — morogta Kova.

— Siess már! — sürgette Laurana türelmetlenül.

— Szívesen jártunk-keltünk volna a foltapun — mormolta Tass, miközben szorgosan dolgozott a fémdarabkával. — No, megvan! — Kivette a zárból a drótot és gondosan visszatette a helyére, azután nyugodt mozdulattal kitárta az ajtót. —Hol is tartottam? Ja, persze! Szívesen használtuk volna a főkaput, de akkoriban surranókat nem engedtek be a városba.

— De a te szüleid azért csak eljöttek! — dörmögte Kova Tass nyomában csoszogva az ajtón át, majd föl a keskeny kőlépcsőn. A törpe csak fél füllel figyelt oda a surranóra. Szemét Bakarison tartotta, aki Kova véleménye szerint túlságosan is rendesen viselkedett. Laurana gondolataiba mélyedt, semmi mást nem hallottak tőle, csak kurta, sürgető parancsszavakat.

— Nos, hát persze — csicseregte Tass kedélyesen —, ők ezt mindig is túlzásnak tekintették... Úgy értem, miért vettek volna bennünket egy kalap alá a goblinokkal? Valaki biztos tévedésből sorolt melléjük bennünket! De a szüleim véleménye szerint nem lett volna udvarias dolog erről vitatkozni, ezért jártunk ki-be mindig ezen az oldalajtón. Így mindenkinek könnyebb volt a dolga. No, itt is volnánk. Nyisd ki azt az ajtót...! Általában nem zárják be. Hoppá, vigyázat! Ott egy őr! Várjuk csak meg szépen, míg elmegy! A falhoz simulva meghúzódtak az árnyékban, amíg az őr fáradtan elporoszkált mellettük, jártában is majdhogynem aludt. Utána néma csöndben átmásztak a falon, beléptek egy következő ajtón, lesiettek a másik lépcsőn és máris kívül voltak a városfalon.

Egyedül .voltak. Kova körülkémlelt, de senkinek és semminek nyomát sem látta a hajnal előtti félhomályban. Reszketett csuhája alatt és érezte, amint lassan eltölti a gyanakvás. És mi van, ha Kitiara tényleg igazat mondott? Mi van, ha Tanis valóban vele volt? És mi van, ha igazán haldoklik?

Kova mérgesen elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Majdhogynem reménykedett benne, hogy csapdába sétálnak. Sötét töprengését váratlanul reszelős hang szakította meg, olyan közelről, hogy ijedten hátrahőkölt.

— Te vagy az, Bakaris?

— Igen. Örülök, hogy újra látlak, Gakhan.

Kova remegve odafordult és meglátta, amint egy sötét árnyék bontakozik ki a fal melletti homályból. Az is súlyos csuhát viselt és valamiféle pólyát. A törpének eszébe jutott, milyennek írta le Tass a sárkányfattyút.

— Valami más fegyver is van náluk? — kérdezte Gakhan és szemét Kova harci szekercéjére szegezte.

— Nincs — felelte Laurana élesen.

— Motozd meg őket! — utasította Gakhan Bakarist.

— Becsületszavamra mondom! — kiáltotta Laurana mérgesen. — Én Qualinesti hercegnője vagyok...

Bakaris ekkor egy lépést tett felé. — Az elfek másképpen értelmezik a becsületet — vetette oda. — Legalábbis te magad mondtad így aznap este, amikor belém lőtted azt az átkozott nyilat!

Laurana elpirult, de nem szólt semmit és meg sem hátrált a nekiszegezett vád előtt. Bakaris közvetlenül elé lépett és bal kezével fölemelte a jobb karját, majd hagyta, hogy az bénán visszahulljon. — Ezt te tetted! Kettétörted a pályámat, tönkretetted az életemet! Laurana megőrizte merev tartását és mozdulatlanul nézett szembe a férfival. — Azt mondtam, hogy nincs nálunk fegyver!

— Engem nyugodtan megmotozhatsz! —rikkantotta Tasslehoff, és... mintegy véletlenül... ott termett Bakaris és Laurana között. — Tessék! — borította egyik szütyőkéje tartalmát a félkarú lábára.

— Menj a fenébe! — káromkodta el magát Bakaris és oldalról fejbe vágta a surranót. — Kova! — sziszegte Laurana figyelmeztetően, összeszorított foggal, amikor látta, hogy a törpét elönti a pulykaméreg. Szavára azonban Kova nagy nehezen lehiggadt.

— Nagyon s...sajnálom, igazán — motyogta Tass és buzgón kotorászott a földön, szétszórt kincsei után.

— Ha sokáig vacakolsz még ott, nem is kell fölébresztenünk az őröket! — mormolta Laurana hidegen és elhatározta, hogy nem remeg meg a férfi utálatos érintésétől. — Mindjárt feljön a nap és úgy látnak majd bennünket, akár a tenyerüket.

— Az elf-nőnek igaza van, Bakaris — morogta Gakhan, némi éllel reszelős hüllőhangjában. — Vedd el a törpe szekercéjét, aztán tűnjünk innen!

Bakaris a világosodó látóhatárra, majd a csuklyás köpönyeget viselő sárkányfattyúra nézett, végül gyilkos pillantást vetett Lauranára és kikapta a törpe kezéből a harci szekercét.

— Ez nem veszélyes... ugyan, mi kárt tehetne bennünk egy ilyen vénség! — mondta Bakaris. — Indulás, ahhoz a ligethez, rejtőzködve... és ne próbáljátok riasztani az őrséget... értek a mágiához és a varázsigéim halálosak! A Sötét Hölgy megparancsolta, hogy épségben vigyünk oda, "tábornok", de a társaidra nézve nincsen semmilyen utasításom.

Gakhan nyomába szegődtek a várős kapuja előtti nyílt, sík terepen, és amennyire lehetett, árnyékba húzódva igyekeztek a nagyobbacska liget felé. Bakaris Laurana mellett lépkedett. A lány fölszegte a fejét és szántszándékkal nem vett tudomást a férfi puszta létezéséről sem. Amikor a fákhoz értek, Gakhan előremutatott.

— Itt vannak a hátasaink — mondta.

— Egy lépést sem megyünk tovább — felelte Laurana ingerülten és ijedten nézett a teremtményekre.

Kova először azt hitte, hogy kisebbfajta sárkányok azok, de amint közelebb lépett hozzájuk, elakadt a lélegzete.

— Ősgyíkok! — lihegte.

A sárkányok távoli rokonai, az ősgyíkok jóval kisebbek és fürgébbek. A Sárkány Nagyurak gyakran használták őket futárként, ahogyan az elf-lordok a griffeket. Az ősgyíkok távolról sem olyan értelmesek, mint a sárkányok, víszont nevezetesek kegyetlen és kiszámíthatatlan természetükről. A fák között várakozó teremtmények vörös szemüket a társaságra meresztették és ijesztően csapkodtak skorpiószerű farkukkal. A farok mérges tüskéinek szúrása pillanatok alatt végez a megdöfött áldozattal.

— Hol van Tanis? — kérdezte Laurana követelődzőn.

— Rosszabbra fordult az állapota — felelte Gakhan. — Ha látni akarod, el kell jönnöd a Dargaard-szorosba!

— Nem! — lépett hátra Laurana, de abban a pillanatban megérezte a karján Bakaris erős szorítását.

— Ne kiálts segítségért — mondta a férfi nyájasan —, vagy az egyik barátod azonnal meghal! Azt hiszem, meg kell tennünk ezt a kis utazást a Dargaard-szoroshoz. Tanis igen jó barátom, nagyon bosszantana, ha nem találkozhatna veled! — Ezzel Bakaris a sárkányfattyúhoz fordult: Gakhan, te menj vissza Kalamanba! Tájékoztass bennünket róla, miképp fogadta a népség a tábornoka" elveszírésének hírét!

Gakhan tétovázott, sötét hüllőszemével gyanakvóan méregette Bakarist. Kitiara előre figyelmeztette rá, hogy megeshet valami ilyesmi. Sejtette, mit forgat a fejében ez az ember... a saját, személyes bosszúját! Bakarist ugyan megállíthatta volna, nem ez jelentette számára a fő nehézséget, de fönnállt annak a veszélye is, hogy a háború zűrzavarában valamelyik fogoly kiszabadul, és segítséget hívhat. Túlságosan is közel vannak még a város falaihoz! Á, fenébe ezzel a Bakarisszal! Gakhan összecsikordította a fogát, de rögtön rájött, hogy semmit sem tehet, csak reménykedhet benne, hogy Kitiara előre számolt ezzel a lehetőséggel is. Gakhan tehát megvonta a vállát és azzal a gondolattal vigasztalta magát, milyen sors vár Bakarisra, ha egyszer visszajut a Sötét Hölgy karmai közé.

— Hát hogyne, parancsnok — mormolta végül simán a' sárkányfattyú. Meghajolt és visszahúzódott a homályba. Látták, amint kámzsás alakja egyik fától a másikhoz szökellve távolodik Kalaman felé. Bakaris képén megjelent a mohóság kifejezése, borostával övezett szája körül elmélyültek a kegyetlen vonások.

— No, gyerünk, tábornok! — taszította Bakaris Lauranát az ősgyík felé.

Ám Laurana ahelyett, hogy előre lépett volna, hirtelen szembefordult a férfival. — Egyet árulj el nekem! — suttogta elfehéredő ajakkal. Igaz, igaz, hogy Tanis... Kitiarával él? Az üzenetben az állt, hogy a Vingaard-szorosnál sebesült meg... és haldoklik... Látva a lány szemében a rettegést... nem önmagáért, hanem a fél-elfért... Bakaris elvigyorodott. Soha nem is álmodott róla, hogy a bosszú ilyen édes lehet. — Honnan tudhatnám, hiszen a ti koszos börtönötökben ültem. De azt nehezen tudnám elképzelni, hogy megsebesült. Kit

sohasem engedte, még a csata közelébe se! Különben is csak a szerelmi csatározásokra alkalmas...

Laurana feje lehanyatlott. Bakaris csúfondáros, tettetett együttérzéssel tette a karjára a kezét. Á lány dühödten lerázta magáról és elfordult tőle, hogy ne láthassa az arcát. — Nem hiszek neked — dörmögte Kova —, Tanis sohasem engedné meg Kitiarának, hogy ilyesmit...!

— Ó, ebben bizonyára igazad van, törpe — mormolta Bakaris, megérezve, hogy meddig mehet el hazugságaival. — Tanis nem is tud minderről semmit. Á Sötét Hölgy már hetekkel ezelőtt elküldte ót Nerakába, hogy fölkészüljön a királynő kihallgatására.

— Te is tudod, Kova — jelentette ki Tass komolyan hogy Tanis valóban nagyon szerette Kitiarát. Emlékszel arra az összejövetelre, az Otthon fogadóban? Tudod, arra, amelyik Tanis felnőtté avatásának napján volt! Akkor érte el a megfelelő életkort..., elf-mérce szerint... Hááát... az volt aztán az igazi mulatság! Caramon egy egész kancsó sört kapott a fejére, amikor Dezra szoknyája után kapkodott, Raistlin meg túl sok bort ivott és egyik eltévesztett varázsigéjével leégette Otik kötényét... Kit meg Tanis pedig félrehúzódott abba a sutba, ott a kandalló mellett és aztán...

Bakaris gyilkos indulattal nézett Tasslehoffra. A parancsnok sohasem szerette, ha arra emlékeztették, milyen közel állt egymáshoz Kitiara és a fél-elf.

— Mondd meg a surranódnak, hogy maradjon csöndben, tábornok — morogta Bakaris —, különben megetetem az ősgyíkkal! Két fogoly éppen olyan jó lesz a Sötét Hölgynek, mint három.

— Tehát mégiscsak csapda — suttogta Laurana és tanácstalanul körülnézett. — Tanis egyáltalán nem haldoklik... még csak nincs is ott... hogy én micsoda bolond voltam! — Nem megyünk veled sehova — jelentette ki Kova és keményen megvetette a lábát a földön.

Bakaris hűvösen végigmérte. — Láttad már valaha, hogyan mar halálra valakit egy ősgyík? — Még nem — szólt közbe Tass érdeklődéssel —, viszont egyszer láttam egy skorpiót. Ez is valami olyasmi? Persze, nem mintha igazán ki akarnám próbálni — remegett meg a surranó hangja, amint megpillantotta Bakaris elsötétülő képét.

— Még a városfalon álló őrök is jól hallanák a sikoltozásodat — mondta Bakaris Lauranának, aki úgy hallgatta a szavait, mintha valami ismeretlen nyelven beszélne. — De akkor már úgyis késő lenne.

— Ostoba voltam — ismételte meg Laurana csöndesen.

— Csak egyetlen szót szólj, Laurana — morogta Kova csökönyösen — és küzdünk...

— Nem — sóhajtotta a lány halk, szinte gyermeki hangon — Nem teszem kockára az életeteket... sem Tassét, sem tiédet. Az én ostobaságom volt az oka mindennek... én is fizetek meg érte! Engem magaddal vihetsz, Bakaris, d engedd szabadon a barátaimat! — Elég legyen ebből! — fortyant föl Bakaris türelmetlenül — És nem engedek el senkit! — Ezzel fölkapaszkodott egyik ősgyík hátára és Laurana felé nyújtotta a kezét. Csak kettő van belőlük, úgyhogy kettesével kell utaznunk Laurana kifejezéstelen arccal elfogadta Bakaris segítségét és fölkapaszkodott az ősállatra. A férfi ép karjával átnyalábolta és vigyorogva magához szorította.

Az érintéstől Laurana arca valamelyest visszanyerte színét. Dühödten próbált kiszabadulni az undok ölelésből

— Így sokkal nagyobb biztonságban vagy, tábornok recsegte Bakaris, egyenesen a fülébe. — Nem szeretné, ha leesnél.

Laurana összeszorította a száját, mereven előre nézett és erővel elfojtotta feltörő sírását. — Vajon ezek a teremtmények mindig ilyen büdösek? — kérdezte Tass undorral nézve az ősállatra, miközben Kova fölsegítette a hátára. — Azt hiszem, rá kellene vennünk őket, hogy néha mosakodjanak...

— Nézd csak a farkát! — figyelmeztette Bakaris hideg a surranót. — Az ősgyíkok rendszerint nem ölnek, amíg nem kapnak rá parancsot, de igen hirtelen természetűek a legapróbb dolgoktól is dühbe jönnek.

— O — nyelt nagyot Tass —, én egyáltalán nem akarta megbántani! Tulajdonképpen, azt hiszem, még a szagát meg lehet szokni... egy kis idő után...

Bakaris jelére a két ősgyík kiterjesztette bőrszárnyait és föltornászta magát a levegőbe, utána lassan előrelendült a szokatlan súly alatt. Kova szorosan kapaszkodott Tasslehoffba és szemét a Bakarisszal előttük röpülő Lauranára meresztette. A törpe látta, hogy a férfi néha közelebb hajol Lauranához, aki hevesen eltaszítja ót magától. Kova arca elkomorodott.

— Ez a Bakaris valami rosszban sántikál — súgta a törpe a surranó fülébe.

— Mi az? — kérdezte Tass hátrafordulva.

— Azt mondtam, hogy Bakaris rosszban sántikál! — bömbölte erre Kova. — És a nyakamat rá, hogy a saját szakállára csinálja, nem holmi parancsnak engedelmeskedik. Ennek a Gakhan fickónak csöppet sem tetszett, hogy elzavarta.

— Micsoda? Semmit sem hallok! — rikoltotta Tass. —I ... Ez az átkozott szél...

— O, ne is törődj vele! — A törpe váratlanul valami zsibbadtságot érzett és azt is, hogy a légzése elnehezül. Megpróbálta elterelni a gondolatait saját magáról, inkább lenézett a fölkelő nap halvány fényében lassan kibontakozó lombokra.

Egy jó órányi repülés után Bakaris intésére az ősgyíkok körözni kezdtek, hogy valami tisztást találjanak a sűrű erdő borította hegyoldalon, ahol simán leszállhatnak. Egy, a 'fák között alig kivehető, kicsiny tisztás felé mutogatva, Bakaris valamilyen utasításokat kiabált az elöl röpülő szörnyeteg fülébe. Az ősgyík a parancsnak megfelelően simán leszállt és a sárkánytiszt leszökkent a hátáról.

Kova növekvő félelemmel nézett körül... nyoma sem volt sehol semmiféle erődnek. Sőt, életnek sem volt semmi jele. Egy aprócska irtáson voltak, körülöttük magas fenyőfák, amelyeknek öreg, sűrű ágai csaknem teljesen kirekesztették a napvilágot. Körös-körül áthatolhatatlan erdő, tele némán suhanó árnyalakokkal. A tisztás egyik oldalán Kova a sziklafalba vájt barlangnyílásra lett figyelmes.

— Hol vagyunk? — kérdezte Laurana komoran. — Ez itt nem lehet a Dargaard-szoros. Miért álltunk meg?

— Éles szemű megfigyelés, tábornok — felelte Bakaris hízelegve. — A Dargaard-szoros körülbelül egy mérfölddel följebb van a hegyekben. De ott még nem várnak bennünket. A Sötét Hölgy talán még meg sem reggelizett... Nem lehetünk olyan neveletlenek, hogy megzavarjuk, nem igaz? — Visszanézett Kovára és Tasslehoffra. — Ti ott... fönnmaradtok — parancsolt rájuk, amint látta, hogy a surranó már kászálódik is lefelé. Tass megdermedt. Bakaris Laurana mellé lépett és kezét rátette az ősgyík nyakára. A szörnyeteg szemhéj nélküli szeme olyan várakozón követte minden mozdulatát, mint egy csontot leső kutya. — Te viszont szállj csak le, Lady Laurana! — mondta Bakaris halálos kedvességgel. Égészen közel lépett hozzá, amint ott ült az őslény hátán és haragos szemmel nézett le rá. — Nekünk is van egy kis időnk némi... reggelire...

Laurana szeme fölvillant és olyan megszokott mozdulattal kapott a kardja után, mintha valóban ott lenne az oldalán. — Takarodj a közelemből ! — kiáltotta olyan tekintéllyel, hogy Bakaris egy pillanatra megtorpant. De aztán,,, elvigyorodott, fölnyúlt és megragadta a lány csuklóját.

— Nem, hölgyem. Én nem harcolok veled! De ne feledd az ősgyíkot... és a kis barátaidat a hátán! Egyetlen szavamba kerül és borzalmas kínhalál vár rájuk.

Laurana félénken hátranézett és meglátta az ősszörny mérgezett tüskékkel teli skorpiófarkát, közvetlenül Kova háta mögött. A teremtmény reszketett a gyilkolás vágyától.

— Nee, Laurana... — esedezett Kova holtra váltan, de a lány éles pillantásával eszébe juttatta, hogy még mindig ő a tábornok. Arcából azonban kifutott a vér és megengedte Bakarisnak, hogy lesegítse.

— Jöjj, úgy látom, mintha megéheztél volna! — És Bakaris sötéten elvigyorodott. —Engedd el őket-követelte Laurana-, hiszen én vagyok, akit akarsz!

— Ebben igazad van — mondta Bakaris és hirtelen erősen átölelte a derekát —, viszont az ittlétük kényszerít rá, hogy, rendesen viselkedj.

— Velünk ne törődj, Laurana! — ordította Kova.

— Pofa be, törpe! —reccsent rá Bakaris dühösen. Lauranát nekitaszította az ősgyík oldalának, majd merev tekintettel a törpe és a surranó felé fordult. Kova ereiben meghűlt a vér, amint meglátta a férfi szemében a téboly vad tüzét.

— É...én azt hiszem jobb, ha úgy teszünk, ahogy mondja — nyekeregte Tass —, különben még bántaná Lauranát...

— Hogy bántanám... noo, nem is olyan nagyon — kacagott Bakaris. — Még egészen használható marad utána Kitiarának, bármilyen célra is kell neki. De meg ne moccanj, törpe! Még utóbb megfeledkezem magamról! — figyelmeztette Kovát Bakaris, amint meghallotta a törpe dühödt lihegését. Visszafordult Lauranához. — Ami Kitiarát illeti, aligha kifogásolja majd, ha előtte egy kicsit elszórakozom a hölggyel. No nee..., el ne ájulj nekem!

Ősi elf védekezési mód volt ez. Kova már jó néhányszor látta, és tettre készen megfeszült, amint észrevette, hogy Laurana szeme kifordul, teste elernyed és a térde is mintha megroggyanna.

Bakaris ösztönösen utána kapott, hogy megtartsa.

— Nee, ne csináld! Én az eleven nőket szeretem igazán! Phűű!

Laurana ökle ebben a pillanatban belevágott Bakaris gyomrába, mire sípolva távozott annak tüdejéből a levegő. A fájdalomtól összegörnyedt és előrebukott. Laurana fölemelte a térdét és keményen állon vágta vele. Amint Bakaris elnyúlt a sárban, Kova elkapta a megrökönyödött surranót és lecsúszott vele az ősgyík hátáról.

— Rohanjatok Kova, gyorsan! — lihegte Laurana, távolabb ugorva az ősállattól és a földön nyöszörgő alaktól. — Tűnjetek el az erdőben!

De Bakaris dühtől eltorzult arccal utána kapott és megragadta a bokáját. A lány megtántorodott és elvágódott, közben kétségbeesetten rúgkapált a férfi felé. Kova fölragadott egy göcsörtös botot és rávetette magát a föltápászkodni próbáló sárkánytisztre. Bakaris meghallotta Kova üvöltését, megpördült és visszakézből belevágott a törpe arcába. Ugyanazzal a mozdulattal elkapta Laurana karját, és talpra rántotta a lányt. A következő fordulattal már Tassra vetette magát, aki odarohant az eszméletlen törpe mellé.

— Mi ketten, a miladyvel bemegyünk abba a barlangba... — mondta Bakaris, nehezen kapkodva a levegőt. Ezzel hátracsavarta Laurana karját, aki fölkiáltott a fájdalomtól. — Ha megmoccansz, surranó, menten eltöröm a karját, és ha egyszer bent leszünk a barlangban, azt akarom, hogy senki se háborgasson! Itt van ez a tőr az övemben... végig ott lesz a hölgy nyakán... megértetted, kis idióta?

— Igen u...uram — dadogta Tasslehoff —, á ... álmomban sem jutna eszembe, hogy háborgassam. Szépen idekint m...maradunk, Ko...kovával.

— És az erdőbe se merészkedjetek! — figyelmeztette őket Bakaris, mialatt a barlang felé vonszolta Lauranát. — Tele van sárkányfattyú-őrjáratokkal!

— N...nem, uram — nyögött Tass és tágra meredt szemmel letérdelt Kova mellé.

Bakaris még egy elégedett pillantást vetett a görnyedező surranó felé, majd a barlang bejáratához taszigálta Lauranát.

A könnyeitől elvakított lány tehetetlenül botladozott előre és mintha csak szorult helyzetére akarná emlékeztetni, Bakaris még egyet csavarintott a karján. Pokoli fájdalom hasított belé. Reménytelen volt kiszabadulnia a férfi vasmarkából. Laurana átkozta magát, hogy belesétált ebbe a csapdába, de megkísérelte leküzdeni félelmét, hogy tisztábban gondolkodhasson. Nem ment könnyen... A férfi keze nagyon erős volt, és az illata... az emberszag... valahogy ijesztően emlékeztette őt Tanisra.

Mintha a gondolatát találta volna ki, Bakaris szorosabban magához vonta és sima arcához dörgölte borostás képét.

— Te leszel a másik nő, akin megosztozunk a fél-elffel — lihegte nyersen Bakaris, de a hangja a következő pillanatban gyötrelmes bugyborékolásba fulladt.

Egy másodperc töredékéig a férfi szorításé az elviselhetetlenség határáig fokozódott a lány karján. Azután elernyedt. Keze tehetetlenül lecsúszott róla. Laurana vad mozdulattal kiszabadította magát és villámgyorsan szembefordult vele.

Vér fröcskölt Bakaris ujjai közül, amint az oldalához kapott, ahol Tasslehoff apró tőre még most is tövig ült a sebében. A férfi kirántotta saját tórét és a szemtelen kis surranó felé döfött vele.

Laurana bensőjében megpattant valami, s olyan féktelen düh és gyűlölet tört fel belőle, amelynek létezéséről mindeddig sejtelme sem volt. Többé nem érzett félelmet, nem törődött vele, él-e hal-e, Lauranát egyetlen gondolat vezérelte: meg kell ölnie ezt az ember-hímet!

Vad rikoltással rávetette magát, és testének súlyával leterítette a földre. Bakaris felnyögött, majd elcsöndesedett alatta. Laurana elkeseredetten próbálta elragadni tőle a tőrt. Ekkor vette csak észre, hogy a test nem mozdul többé. Lassan felállt, miközben minden porcikája remegett.

Egy pillanatig semmit sem látott a szeme előtt kavargó, vörös ködtől. Amikor a látása kitisztult, arra figyelt fel először, hogy Tasslehoff éppen hanyatt fordítja a tetemet. Bakaris holtan hevert előtte. Szeme meredten bámulta az eget, arcán a mélységes meglepődés és döbbenet kifejezése ült.

— Mi történt? — kérdezte Laurana, reszketve a haragtól és a hirtelen megkönnyebbüléstől. — Ledöntötted a lábáról, és estében beledőlt a saját késébe — válaszolta Tass nyugodtan. — De azelőtt...

— Ó, hát megböktem — felelte Tass, majd kihúzta a kését a halott oldalából és büszkén megszemlélte. — És Caramon még azt mondta rá, hogy semmire sem jó, hacsak nem találkozom valami vérszomjas nyúllal. Csak várd meg, mit mondok majd neki!

— Tudod, Laurana — folytatta Tass némiképpen elszontyolodva —, mindig, mindenki lebecsül bennünket, surranókat. Bakaris is jobban tette volna, ha átkutatja a zsákocskáimat. Különben az az ájulásos trükk sem volt ám kutya! Mondd csak...!

— Hogy van Kova? — szakította félbe Laurana... csöppet sem volt kedve visszaemlékezni arra a néhány utolsó, borzalmas pillanatra. Nem tudta igazán, hogy mit csinál és miért, a lány lekanyarította válláról a csuhát és ráterítette a borostás arcra. — El kellene tűnnünk innen.

— Nem lesz semmi baja — mormolta Tass és a törpére nézett, aki dörmögve rázta a fejét. — És mi a helyzet az ősgyíkokkal? Gondolod, hogy ránk támadnak?

— Nem tudom — válaszolta Laurana és a vadállatokra meredt. Az őshüllők tanácstalanul forgatták a fejüket, nem értették, mi történhetett a gazdájukkal. — Úgy tudom, nem valami értelmesek. Általában nem támadnak a saját akaratukból. Lehet, hogy... ha nem teszünk semmilyen hirtelen mozdulatot... eltűnhetünk az erdőben, mielőtt rájönnének, mi történt. Segíts Kovának!

-Gyere már, Kova! — dünnyögte Tass sürgetőn és hevesen ráncigálta a törpét. — El kell mene...

A surranó szavát rémült sikoly szakította félbe, olyan félelemmel és iszonyattal teli sikoltás, amitől Tass haja égnek meredt. Fölnézve látta, hogy Laurana egy alakra mered, amely szemmel láthatóan a barlangból lépett elő. Az alak láttán Tasslehoffot az eddig tapasztalt legborzalmasabb érzés töltötte el. A szíve kalimpált, a keze megdermedt, lélegzete elakadt.

— Kova! — nyögte keservesen, a félelemtől összeszoruló torokkal.

A törpe olyan árnyalatot érzett ki a surranó hangjából, amilyet eddig még soha és nehézkesen megpróbált fölülni. — Mi a...

Tasstól csak mutogatásra futotta.

Kova a Tass által mutatott irányba fordította rövidlátó szemét.

— Ó, te hatalmas Reorx... — nyögte a törpe és szánalmasan megtört a hangja.

Az alak könyörtelenül haladt előre, Laurana felé — aki az általa rábocsátott varázslat alatt — semmit sem tehetett, csak bénán meredt rá. Ősi páncéljából ítélve, akár solamniai lovag is lehetett volna. De a vért úgy megfeketedett, mintha tűzben égett volna sokáig. Sisakja alatt narancsszínű fény imbolygott, miközben úgy látszott, hogy maga a sisak a puszta levegőben lebeg.

A lidérc előrenyújtotta páncélos karját. Kova fulladozott a borzalomtól. A kar végéről hiányzott a kéz! A lovag látszólag a semmivel ragadta meg Lauranát, de a lány fájdalmasan fölsikoltott és térdre hullott a szellemalak előtt. Feje előrebukott és érzéketlenül összecsuklott a dermesztő érintéstől. Ekkor a lovag lazított a szorításán és hagyta, hogy a bénult test elvágódjon a földön. Ekkor lehajolt és karjába emelte a lányt. Tass már mozdult volna, de a lovag felé fordította rőtsárgán lobogó tekintetét és a surranó bénultan bámult a teremtmény szemének narancsszín lángjába. Sem ő, sem Kova nem volt képes félrefordítani a fejét, bár a törpe úgy érezte, hogy az iszonyattól menten elveszti az eszét. Csak a Laurana iránti aggodalma és szeretete tartotta meg öntudatánál. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy tennie kell valamit, meg kell mentenie őt! De reszkető testét képtelen volt engedelmességre szorítani. A lovag sziporkázó tekintete egyszerre szegeződött mindkettőjükre.

— Menjetek vissza Kalamanba! — dörögte egy üresen kongó hang. — Mondjátok el, hogy az elf-nő a fogságunkban van! A Sötét Hölgy holnap délben ér oda, hogy megtárgyalja a megadás föltételeit.

A lovag ezzel megfordult és keresztülgázolt Bakaris tetemén... tompán csillogó páncélja úgy hatolt keresztül a holttesten, mintha már nem is létezne. A következő pillanatban a lovag, karjában Laurana elernyedt testével, elenyészett az erdő sűrűjében.

A lovag távozásával a varázslat ereje is szertefoszlott. Tass gyöngének, betegnek érezte magát és tehetetlenül reszketni kezdett. Kova nagy keservesen föltápászkodott.

— Utána megyek-jelentette ki a törpe, bár a keze annyira remegett, hogy még a sisakját is alig tudta fölemelni a sárból.

— N...ne! — dadogta Tasslehoff és elgyötört, sápadt arccal nézett az eltávozott lovag után. — É...én megrémültem, Kova — és a surranó megrendülten csóválta a fejét. — Sa...sajnálom, de erre nem tudok ránézni... erre az izére, többé soha! Vissza kell mennünk Kalamanba..., hátba szerezhetünk valami segítséget...!

És Tass futva nekivágott az erdőnek. Kova még egy pillanatig dühödten és tanácstalanul állt és nézett Laurana hűlt helyére. Mélységes fájdalmat érzett. — Igazad van... — mormolta —, én sem merek utána menni. Akármi volt is, nem e világi lehetett!

Kova is megfordult és még egy pillantást vetett Bakaris, Laurana csuhájával letakart tetemére. Éles fájdalom hasított a törpe szívébe. Kova nagy nehezen legyűrte, majd hirtelen föleszmélt. — Hazudott Tanisról... és Kitiara is! mormolta maga elé. — Tanis nincs vele... tudom! — A törpe ökölbe szorította a kezét. — Nem tudom, hol lehet Tanis de egy napon szembe kell néznem vele és meg kel mondanom neki... de, hisz cserbenhagytam! Rám bízta őt hogy vigyázzak rá és én kudarcot vallottam! — A törpe behunyta a szemét... és ekkor meghallotta Tass hív kiáltását. Fölsóhajtott és vakon botladozva megindult surranó után. — De hogyan mondhatom el ezt neki valaha is? — nyögte. — Hogyan?

4.

Nos, jól van — mondta Tanis az előtte ülő, végtelenül nyugodt embernek. — Válaszokat akarok tőled! Szándékosan kormányoztál bennünket az örvénybe. Miért? Tudtad, hogy ez a hely itt van? Különben, hol vagyunk? És hol vannak a többiek?

Berem egy keményfa karosszéken ült Tanisszal szemben. A széket az elf-nemzetség körében oly népszerű, faragott madár— és állatalakok díszítették. Az egész valahogy Lorac trónusára emlékeztette Tanist, ott Silvanestiben, az elátkozott elf-királyságban. A hasonlóság csöppet sem nyugtatta meg a fél-elf lelkét... Berem pedig kínosan feszengett egyre haragosabb pillantása előtt. A középkorú férfihoz képest oly fiatalos kezek idegesen csipkedték rongy nadrágját, s közben zaklatottan nézett körbe.

— A fenébe! Válaszolj már! — tajtékzott Tanis. Beremre vetette magát, megragadta a férfi ingének gallérját és fölrántotta őt a székbot. Összegörbülő ujjai a másik torka felé kaptak. — Tanis! — kiáltotta Aranyhold fürgén felpattanva és kezét megnyugtatóan a fél-elf karjára tette, de Tanist már túlságosan elöntötte a hév. Még az arca is úgy eltorzult a félelemtől és a haragtól, hogy Aranyhold alig ismert rá. Elszántan kapott a Beremet fojtogató kezek után. — Zúgószél, gyere, segíts megállítani!

A magas síkföldi megragadta Tanis csuklóját, elráncigálta őt Beremtől, és keményen tartotta erős markában.

— Hagyd őt békén, Tanis!

Tanis egy pillanatig még küzdött vele, azután föladta és keservesen fölsóhajtott. — Hiszen néma — mondta Zúgószél komoran. — Még ha meg is akarná mondani az igazat, akkor sem tudná! Nem tud beszélni...

— De tudok.

Mindhárman meglepetten meredtek Beremre.

-Tudok beszélni-ismételte meg nyugodtan, köznyelven.. Szórakozottan dörzsölte a torkát, ahol barna bőrén élénkpirosan rajzolódtak ki Tanis ujjainak nyomai.

— Akkor miért tettél úgy, mintha nem tudnál? — kérdezte Tanis, súlyosan lihegve. Berem, még mindig a nyakát dörzsölve, fölnézett Tanisra. — Az emberek nem tesznek föl kérdéseket annak, aki nem tud beszélni...

Tanis nagy nehezen lecsillapodott és elgondolkodott a dolgon. Zúgószélre és Aranyholdra nézve látta, hogy a síkföldi fogvicsorítva rázza a fejét. Aranyhold csak könnyedén vállat vont. Végül Tanis maga alá húzott egy másik széket és leült Beremmel szemben. Látva, hogy a szék háttámlája törött és lötyög, óvatosan ereszkedett le rá. — Berem! — szólalt meg Tanis nyugodtan, elfojtva mardosó türelmetlenségét. — Lám, megszólaltál előttünk... ezek szerint a kérdéseinkre is válaszolsz?

Berem a fél-elfre emelte a szemét és bólintott.

— Miért? — kérdezte Tanis.

Berem megnyalta az ajkát és körülnézett. — Én... segítenetek kell... kijutnom innen... m...már nem bírom sokáig...

Tanis megborzongott.

— Veszélyben vagy? s mi, veszélyben vagyunk? Végül is, mi ez a hely?

— Nem tudom — motyogta Berem és tanácstalanul körülnézett. — Nem tudom, hol lehetünk. Csak annyit tudok, hogy nem bírom itt... Vissza kell mennem!

— Mi végre? A Sárkány Nagyurak vadásznak rád. Az egyik Nagyúr... — Tanis felköhögött, majd fojtott hangon folytatta: — Az egyikük azt mondta nekem, hogy te vagy a Sötétség Királynője győzelmének legfőbb kulcsa. Miért, Berem? Mid van, amit ők annyira akarnak? — Nem tudom! — kiáltotta Berem ökölbe szorított kézzel. — Csak annyit tudok, hogy vadásznak rám, én pedig menekülök előlük már... már évek óta! Nincs nyugalmam... nem pihenhetek meg!

— Mégis mióta? — kérdezte Tanis megértően. — Hány éve üldöznek?

— Évek óta! — mormolta Berem fojtott hangon. — Évek... nem tudom pontosan, mióta! — Fölsóhajtott és úgy tűnt, mindjárt visszamerül egykedvű nyugalmába. —

Háromszázhuszonkét éves vagyok, vagy huszonhárom, huszonnégy? —Megvonta a vállát. —A Királynő ezeknek az éveknek jó részében végig vadászott rám.

— Háromszázhuszonkettő! — kiáltott föl Aranyhold megrökönyödve. — De... de hiszen... ember vagy! Ez lehetetlen!

— Igen, ember vagyok — mondta Berem és kék szemét Aranyholdra szegezte. — És tudom, hogy ez lehetetlen. Meg is haltam... már sokszor. Ti is láttatok meghalni egyszer — fordult Tanis felé — Pax-Tharkasban. Azonnal fölismertelek, ahogy erre a hajóra léptetek. — Akkor haltál meg, amikor azok a sziklák rád zuhantak! — kiáltott föl Tanis. — De hiszen ott láttunk az esküvőn! Sturm és én...

— Igen, én is megláttalak benneteket... azért menekültem el... az újabb kérdések elöl. — Berem megrázta a fejét. Hogyan magyarázhattam volna meg nektek a túlélésemet?

Hiszen magam sem tudom, hogy lehetséges! Csak annyit tudok, hogy néha meghalok... azután élek megint. Útból és újból! — És a férfi a kezébe temette az arcát. — Egyetlen vágyam a nyugalom!

A fél-elf teljesen megzavarodott. A szakállát vakargatva bámult a férfira. Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy hazudik. Ó, persze nem arról, hogy meghal, azután újra föltámad! Erről Tanis a saját szemével is meggyőződhetett. De tudta, hogy a Sötétség Királynője csaknem minden erejével, amit még a háború mellett bevethetett, ezt az embert keresteti... neki pedig tudnia kell, hogy miért!

— Berem, hogyan került az a smaragd... ööö... a testedbe?

— Nem tudom — válaszolta Berem alig hallhatóan. — Kezét öntudatlanul a melléhez emelte, mintha fájdalmai lennének. — Épp olyan része lett a testemnek, mint a csontjaim vagy a vérem. A... azt hiszem, ez hőz mindig vissza az életbe.

— És nem tudod eltávolítani? — kérdezte Aranyhold kedvesen, miközben letelepedett Berem mellé egy ülőpárnára és a karjára tette a kezét.

Berem hevesen megrázta a fejét, hősszú, szürke haja a szemébe hullott. — Már megpróbáltam — motyogta —, hányszor megpróbálkoztam vele, hogy kitépem! De ugyanezzel az erővel, akár a saját szívemet is megpróbálhattam volna kitépni!

Tanis összerázkódott és keservesen fölsóhajtott. Ez nem segít semmit! Még mindig fogalmuk sincs róla, hol lehetnek. Titokban abban reménykedett, hogy Berem talán megmondhatja. Tanis még egyszer végigfuttatta tekintetét furcsa környezetükön. Egy láthatóan ősi épület tágas csarnokában voltak. Sejtelmes fény világította meg, amely mintha a falakat tapétaként borító mohából áradt volna. A megviselt, rozoga bútorzat éppolyan öregnek látszott, mint maguk a falak, de minden jel szerint, valaha roppant értékes lehetett. A helyiségnek nem voltak ablakai és kívülről nem hallatszott be semmi. Azt sem sejtették mennyi ideje tartózkodhatnak ott. Az idő folyása összekuszálódott, csak néha szakították meg azzal, hogy ettek valamit a föllelhető különös növényekből és aludtak egyegy sort nyugtalanul.

Tanis Zúgószéllel földerítette az épületet, de nem talált semmiféle kijáratot, sem életnek bármi más jelét... már arra is gondolt, nem valami varázslat telepedett-e rájuk, amely megakadályozza, hogy kijussanak onnan... Bármikor indultak ugyanis földerítő útra, a szűk, homályosan megvilágított folyosók mindig ugyanabba a csarnokba vezették vissza éket.

Kevésre emlékeztek abból, ami azután történt velük, hogy a hajót elnyelte az örvény. Tanisnak rémlett, hogy hallotta a hajó fa testének recsegését. És sikoltásokat is hallőtt... látta, amint Caramont elsodorja egy hatalmas hullám. Visszaemlékezett Tika vörös hajára, amint ott lebeg a tenger vizében... azután a lánynak is nyoma veszett. Azután ott volt az a sárkány... és Kitiara... A sárkánykarmok-ejtette sebek most is ott sajogtak a karján. Azután újabb hullám következett... emlékezett rá, hogy visszatartja a levegőt, míg úgy nem érzi, hogy a tüdeje menten szétpattan. Emlékezett a gondolatra, hogy könnyű és szívesen látott lenne a halál, miközben kétségbeesetten kapaszkodott valami fadarab után. Emlékezett rá, hogy fölbukkan az örvénylő vízből, csak hogy megint alámerüljön... és tudta, hogy ez a vég!

Végül ezen a különös helyen tért magához, a tengervízben ronggyá ázott ruhában... Zúgószél, Aranyhold és Berem társaságában.

Berem eleinte halálosan rémültnek látszott, csak kuporgott egy sarokban és nem engedte őket közel magához. Aranyhold türelmesen beszélt hozzá és vitt neki némi ennivalót. Kedves gondoskodásával lassanként visszanyerte a férfi bizalmát. Ez kavargott Tanis emlékezetében és... erre csak most jött rá... a kínzó vágy, hogy elmehessen innen. Amikor hozzákezdett Berem faggatásához, Tanis úgy vélte, hogy a férfi szándékosan kormányozta a hajót az örvénybe, mert tudott ennek a helynek a létezéséről... hogy tudatosan vezette őket ide.

Ám most már nem volt olyan biztos a dolgában. Berem zavart és ijedt arckifejezéséből kiviláglott, hogy ő sem sejti, hol lehetnek. A puszta tény, hogy hajlandó volt beszélni hozzájuk, őszintesége mellett szólt. Teljesen elkeseredett és ki akart szabadulni innen... de miért?

— Berem! — szólalt meg újból Tanis, fölkelt a helyéről és föl-alá járkált a teremben. Állandóan magán érezte a fért tekintetét. — Ha valóban a Sötétség Királynője elöl menekülsz, ez a hely eszményi búvóhelynek tűnik...

— Neem! — üvöltötte Berem, félig fölemelkedve székéből.

Tanis hirtelen szembefordult vele. — És miért nem? Miért akarsz mindenáron kijutni innen? Miért akarsz visszamenni oda, ahol elébb-utóbb úgyis megtalál?

Berem összerezzent és visszazöttyent a székbe. — É...én semmit sem tudok erről a helyről. Esküszöm! De m...mindenképpen vissza kell jutnom! ...Van egy hely, ahová el kell mennem... magam is vadászom valamire! ...Amíg azt meg nem találom, sohasem lesz nyugalmam.

— Megtalálni! Mit akarsz megtalálni? — ordította Tanis teli torokból. Érezte kezén Aranyhold csitító érintését, tudta, hogy viselkedése egy hisztériás árülté, de annyira szívszorongató volt a helyzet! Itt van az, akiért a Sötétség Királynője a fél világot odaadná... és nem tudja, miért?!

— Nem mondhatom meg! — nyöszörögte Berem.

Tanis visszafogta a lélegzetét, becsukta a szemét, megpróbált lehiggadni. Halántéka lüktetett és úgy érezte, nyomban szétpattan. Aranyhold fölemelkedett. Mindkét kezét a vállára tette és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe, amelyekből nem értett semmit... csak Mishakal nevét. A szörnyű érzés lassan elenyészett... nem maradt utána más, csak végtelen kimerültség.

— Jól van, Berem — sóhajtotta a fél-elf. Jól van. Bocsáss meg! Többé nem beszélünk róla! Mondjál magadról valamit... honnan való vagy?

Berem tétovázott egy pillanatig, szeme összeszűkült, teste megfeszült. Tanist meglepte Berem különös viselke

dése. — Én Vigaszból való vagyok... és te? — vetette oda még egyszer, mintegy véletlenül. Berem elgyötörten nézett föl rá. — Biztos sohasem hallottatok róla... egy kis faluból... nem messze... nem messze... Nerakától — nyögte ki, miután nagyot nyelt és megköszörülte a torkát.

— Nerakától? — kérdezte vissza Tanis és Zúgószél felé fordult.

A síkföldi megrázta a fejét: — Igaza van... én sem hallottam róla még soha.

— Ahogy én sem — mormolta Tanis —, nagy kár, hogy nincs itt Tasslehoff a térképeivel. Berem, és miért...

— Tanis! — kiáltott föl ekkor Aranyhold.

A rémült hangra a fél-elf fölpattant és odakapott nem létező kardjához. Homályosan visszaemlékezett rá, hogyan húzta az le a mélybe, amikor vadul küszködött a tenger vizével. Elátkozta magát, amiért nem állította az ajtó mellé őrködni a síkföldit, de most már nem tehetett mást, csak némán bámult a vörös köpönyeget viselő alakra az ajtónyílásban.

— Üdvözlet — szólalt meg az idegen lágyan, köznyelven.

A vörös öltözék Raistlin képét idézte föl Tanis emlékezetében, olyan élesen, hogy a szeme belekáprázott. Azután kitisztult a látása. Ez a varázsló öregebb, sokkal öregebb volt... és az arca őszintén kedves.

— Hol vagyunk? — kérdezte tőle Tanis nyersen. — És ki vagy te? — Miért hoztak bennünket ide?

— KreeaQUEKH — mondta erre az alak utálkozva, majd megfordult és elment.

— A fenébe! — ugrott előre Tanis, hogy megragadja, és erővel visszarángassa. De ekkor erős szorítást érzett a vállán.

-Várj! —csillapította őt Zúgószél. —Nyugodj meg, Tanis... Ez az ember mágia-űző. Akkor sem harcolhatnál ellene, ha itt lenne a kardod. Menjünk inkább utána és nézzük meg, merre tart! Ha elvarázsolta ezt a helyet, talán föl kell oldania a varázslatot, ha maga is ki akar jutni innen!

Tanis nagyot sóhajtott. — Persze, igazad van! — és nyögve kapkodott levegő után. — Bocsáss meg... nem is tudom, mi van velem. Olyan feszültnek érzem magam, akár a dobra húzott bőr. Utánamegyünk. Aranyhold, te maradj itt Beremmel...

— Neee! — kiáltotta Berem, fölpattant a székbál és olyan erővel kapaszkodott Tanisba, hogy kis híján ledöntötte a lábáról. — Ne hagyjatok itt! Nee!

— Nem akarunk itt hagyni — nyugtatta Tanis és megpróbálta kiszabadítani magát a férfi halálos szorításából. Jól van, na... menjünk együtt.

Kirontottak a folyosóra és nekivágtak a szűk, halványan megvilágított járatnak. — Ott megy! — mutatott előre Zúgószél.

A félhomályban csak annyit láttak, hogy a vörös köpönyeg szárnya libbenve eltűnik egy fordulónál. Halk léptekkel eredtek a nyomába. A folyosó egy másikba torkollott, amelyből további helyiségek nyíltak.

— Ezek nem voltak itt azelőtt! — kiáltott föl Zúgószél. Mindenütt csak tömör falakat találtunk! — Tömör szemfényvesztés! — mormolta Tanis. A helyiségbe belépve kíváncsian körülkémleltek. Az üres folyosóról az övékéhez hasonló, ütött-kopott bútorokkal berendezett szobák nyíltak. Ezek is néptelenek voltak és ugyanaz a sejtelmes fény világította meg őket. Talán valami fogadó lehetett valaha. Ha így volt, hát ők most az egyetlen vendégei... meglehet jó néhány évszázad óta.

Düledező folyosókon és tágas oszlopcsarnokokon haladtak keresztül. Nem volt rá idejük, hogy jobban körülnézzenek, legalábbis addig, amíg az egyébként igazán gyorsnak és fürgének bizonyuló vörös csuhás után igyekeznek. Kétszer is úgy érezték, hogy elveszítették a nyomát, hogy aztán megpillantsák a vörös villanást, valahol alattuk, egy csigalépcső fordulójában vagy egy tágas helyiség túlsó oldalán.

Egyik kereszteződésnél meg kellett állniok egy pillanatra... elveszettnek, tanácstalannak érezték magukat.

Váljunk szét —javasolta Tanis egy pillanat múlva. — De ne menjünk messzire! Ugyanitt találkozunk. Ha bármi nyomát észleled, egyet füttyents. Én is azt teszem majd!

A síkföldi és Aranyhold némán bólintott és megindult az egyik folyosón, míg Tanis, a szó szerint sarkát taposó Seremmel a másiknak vágott neki.

Nem talált semmit... a folyosó tágas, kísértetiesen megvilágított terembe vezetett, ahol a fény épp olyan volt, mint mindenütt, ezen a különös helyen. Körülnézzen-e odabent, vagy forduljanak vissza? Röpke tétovázás után Tanis úgy döntött, hogy gyorsan körülpillant odabent. Egyetlen hatalmas, kerek asztal kivételével a terem teljesen üres volt. Az asztalon viszont, ahogy közelebb lépett hozzá, csodálatos térképet vett észre.

Tanis mohón fölé hajolt, hátha megtudhatja belőle, mi és hol található ez a rejtélyes hely. A térkép tulajdonképpen egy város kicsinyített mása volt. Átlátszó kristálybúrája alatt a város olyan élethűnek látszott, hogy Taníst különös érzés fogta el: a búra alatti város valóságosabbnak tűnt föl előtte, mint a hely, ahol állt.

— Milyen kár, hogy nincs itt Tass — gondolta magában szomorúan, elképzelve a surranó örömét.

A város ősi stílusban épült: karcsú tornyok törtek a kristályégbolt felé, a fényben szikráztak a fehér kupolák. A virágos sugárutak fölött kőhidak íveltek át. Az utcák hatalmas pókhálót alkotva igyekeztek egyenesen a város központja felé.

Tanis arra lett figyelmes, hogy Berem idegesen rángatja zekéje ujját és néma mozdulatokkal távozásra inti. Bár kiderült, hogy tud beszélni, a férfi úgy látszik, hozzászokott a némasághoz, sőt, talán még szerette is.

— Igen, egy pillanat — mormolta Tanis, de semmi kedve nem volt a távozáshoz. Zúgószéltől nem jött semmi jeladás... és ez a térkép talán megmutathatja nekik a kivezető utat! A kristálybúra fölé hajolt és figyelmesebben megvizsgálta a kicsinyített modellt. A város központi tere körül hatalmas pavilonok és oszlopos paloták sorakoztak. Üvegkupolák alatt mindenféle virágok nyíltak a tél havának ölelésében. A város kellős közepén egy számára ismerősnek látszó épület emelkedett, bár Tanis tudta, hogy életében soha nem járt még ezen a helyen. Valahogy mégis fölismerte.

Ahogy, az emlékezetét megfeszítve tovább szemlélte, hirtelen a lélegzete is elállt. Az épület az isteneknek emelt templomnak látszott. És ez volt a leggyönyörűbb építmény, amelyet eddig látott, szépsége fölülmúlta a Nap és a Csillagok Tornyaiét az elf-királyságokban. Hét hatalmas torony emelkedett az ég felé, mintha az isteneket dicsőítenék a megteremtésükért. A központi torony viszont úgy tört a magasba, mintha nem dicsérni akarná az isteneket, hanem versenyre kelne velük. Tanis tétován idézte föl az elf-tanítómestereitől hallottakat... az Összeomlásról, a Papkirály történetéről... Elakadó lélegzettel tántorodott hátra a miniatűr várostól. Berem ijedten bámult rá, arca halottsápadttá vált.

— Mi ez itt? — hörögte rémülten és belekapaszkodott a fél-elibe.

Tanis száján nem jött ki szó, csak megrázta a fejet. A szörnyű felismerés, hogy hol lehetnek és mi történik velük, úgy tört rá, akár a Vértenger hullámai.

Berem zavartan meredt a városközpontjára. Szeme tágra nyílt, majd felüvöltött, olyan sikoltással, amilyet Tanis még sohasem hallott eddigi életében. Berem váratlanul egész testével rávetette magát a kristálybúrára és úgy döngette öklével, mintha darabokra akarná zúzni.

-A Kárhozat Városa! —nyögdécselte Berem. —A Kárhozat Városa!

Tanis már mozdult felé, hogy megnyugtassa, de ebben a pillanatban fölharsant Zúgószél éles füttyszava. Tanis megragadta Berem ruháját és elvonszolta őt a kristálybúrától. — Tudom már — mondta sietve —, ...gyere, ki kell jutnunk innen.

De hogyan? Hogyan juthat ki bárki is egy városból, amely a legendák szerint eltűnt Krynn színéről? Hogy juthat ki akárki egy városból, amelynek a Vértenger legmélyebb fenekén kell feküdnie? Hogy juthat ki az ember... innen?

Miközben Beremet a térképterem ajtaja felé vezette, Tanis fölnézett az ajtónyílás tetejére. Porladó márványba vésett szavak ötlöttek a szemébe. Szavak, amelyek a világ egykori csodáinak egyikét dicsőítették. Szavak, amelyek nek betűi lassan elenyésztek a vastag mohatakaró alatt... de még el tudta olvasni őket: Isten hozott, ó Nemes Látogató, szép városunkba!

Légy üdvözölve az istenek kedvelt városában!

Isten hozott, Tiszteletre méltó Vendégünk Istarban!

5. Egyszer már megöltem őt...

Egyszer már láttam, mit műveltetek vele! Meg akarjátok ölni ót! — ordította Caramon Par-Salian felé. Az ősmágia Legendás Tornyának főnöke — az utolsóé, amely Wayreth kísérteties, vad erdejének közepén állt — Par-Salian volt, aki a Krynn földjén ma föllelhető valamennyi varázsló között a legmagasabb rangot viselte.

Az alig húszéves harcos a hófehér köpönyeget viselő, törékeny öregembert olyannak látta, mint akit akár puszta kézzel is könnyűszerrel összeroppanthatna. Az ifjú harcos rengeteget tűrt az utóbbi két év alatt, de most végképp elfogyott a türelme.

— Egyáltalán nem akarunk megölni senkit — válaszolta par-Salian halk hangján. — A fivéred tisztában volt vele, mire vállalkozik, amikor erre a próbatételre jelentkezett. Azt is tudta, hogy itt a kudarc büntetése maga a halál

-Nem, nem tudta igazán!-motyogta Caramon, és öklével törölgette a szemét. — Vagy ha igen, hát nem vette komolyan. Néha... néha a mágia iránti szeretet egészen elködösíti az agyát.

— Szeretet? Nem — mosolyodott el Par-Salian szomorúan _, nem hiszem, hogy ezt szeretetnek nevezhetnénk.

— Hát akkor, legyen akármi — mormolta Caramon —, de nem fogta föl, hogy mit akartok művelni velei Olyan átkozottan komoly ez az egész...

— Természetesen — válaszolta Par-Salian csöndesen. — Mi lenne veled, harcos, ha úgy indulnál csatába, hogy nem tudod, miként használhatod a kardodat?

Caramon rávicsorította a fogát: —Ne próbálj meg kitérni a...

— Nos, akkor mi lenne? — kérdezte Par-Salian.

— Akkor megölnének engem — felelte Caramon azzal a kimért türelemmel, ahogy az ember valami, második gyermekkorába lépő öregemberrel beszél. — És most...

— De nem csak te halnál meg, hanem a társaid is — folytatta Par-Salian —, akik számítanak rád, azok is elpusztulhatnának a te tapasztalatlanságod miatt.

— Hát, igen — mondta Caramon türelmetlenül, és máris folytatta volna panaszáradatát, de hirtelen elhallgatott.

— Látom, megértetted, miről beszélek — mormolta Par-Salian kedvesen. — Nem követeljük meg mindenkitől ezt a Próbát, aki varázslással óhajt foglalkozni. Sokan akadnak, akik az egész életüket leélik, elégedetten azokkal a legegyszerűbb varázsigékkel, amelyeket az iskolákban is megtanulhatnak. Ez pontosan elegendő hozzá, hogy boldoguljanak a mindennapi életben és ók nem is kívánnak többet. De néhanap fölbukkan egy-egy olyan is, mint a te fivéred. Számára a képességei többet jelentenek a mindennapi kenyér megszerzésének puszta eszközénél. Számára az élet ajándék. Magasabbra tör. Olyan tudást és hatalmat akar, amely veszedelmes is lehet... és nem csupán a mágia-űző számára, hanem a környezetében lévőkre is. Ezért kényszerítünk minden mágia-űzőt, aki az igazi hatalmat ígérő szférákba kíván bejutni, hogy tegye le a Próbát, vesse alá magát a megpróbáltatásainak. Így rostáljuk ki az erre alkalmatlanokat...

— És mindent megtettetek érte, hogy Raistlint is kirostál játok! — fortyant föl Caramon. — O nem alkalmatlan, de törékeny és most szeggyötört is... lehet, hogy máris a halálán van. — Nem, ő valóban nem alkalmatlan, éppen ellenkezőleg! A testvéred nagyon is jól helytállt. Leküzdötte minden ellenségét. Úgy viselkedett, mint egy igazi, nagy varázsló. Talán túlságosan is! — Par-Salian elgondolkodott. —Kíváncsi lennék rá, nem érdeklődik-e valaki nagyon is a te fivéred iránt...

— Én honnan tudjam —keményedett meg Caramon hangja az eltökéltségtől. — És nem is törődöm vele. Egyet tudok csak biztosan, hogy ennek véget vetek... mégpedig must, rögtön.

— Nem teheted Be sem engednek. Különben nem haldoklik...

— Nem állhattok az utamba! — jelentette ki Caramon hidegen. — Méghogy mágia! Holmi trükkök, gyerekek szórakoztatására. Igazi hatalom! Marhaság! Semmi értelme meghalni holmi...

-A fivéred úgy véli, vari értelme — vágott közbe Par-Salian lágyan. —Megmutassam neked, mennyire hisz a mágiában? Megmutassam neked az igazi erőt?

— Ügyet sem vetve Par-Salianra, Caramon egy lépést tett előre, hogy véget vessen testvére szenvedésének. Ez volt az utolsó lépése... legalábbis egy időre. Moccanni sem bírt, úgy dermedt meg egy álltó helyében, mintha jégtömbbe fagyott volna a lába. Hatalmába kerítette a rettegés. Ez volt az első eset, hogy elvarázsolták, és az idegen erőnek való tökéletes kiszolgáltatottság érzése sokkal félelmetesebb volt, mint akár hat, baltával hadonászó goblin látványa.

— Most figyelj! — és Par-Salian különös szavak kántálásába kezdett. — Mutatok neked egy látomást arról, mi történhetett volna akkor, ha...

És Caramon hirtelen önmagát látta, amint belép az Ősmágia Legendás Tornyának kapuján! Csak pislogott döbbenten. Belépett a toronyba és végighaladt a kísérteties folyosókon A képzet annyira valóságos volt, hogy Caramon rémülten nézett le saját testére, olyasféle rémülettel, hogy az talán nem is létezik valójában. De ott volt. Úgy tűnt, hogy két helyen is tartózkodik egyidejűleg. Igazi hatalom. A harcost elöntötte a verejték, majd megborzongott.

Caramon... a toronyban lévő Caramon... a fivére után kutatott. Föl s alá kóborolt a néptelen folyosókon, Raistlin nevét kiáltozva. Végül rátalált.

Az ifjú mágus a hideg kőpadlón hevert. Szája sarkán vér buggyant elő. Mellette feküdt egy sötét elf teteme... Raistlin varázsereje végzett vele. De szörnyű árat kellett fizetnie diadaláért. Úgy látszott, maga az ifjú varázsló is a halálán van.

Caramon odarohant a testvéréhez és törékeny testét fölnyalábolta izmos karjába. Ügyet sem vetve Raistlin kétségbeesett könyörgésére, hogy hagyja át békén, a harcos nekivágott, hogy kivigye ikerfivérét a gonosznak ebből a tornyából. Akkor is elvitte volna onnan Raistlint, ha belepusztul.

Ám, amint a toronyból kivezető ajtóhoz értek... egy szellemalak jelent meg előttük. Még egy Próba — gondolta Caramon sötéten. Nos, ez lesz az a Próba, amellyel Raistlinnak nem kell megküzdenie. A harcos kíméletesen letette testvérét és szembefordult a vészjósló kihívással.

Ami ezután történt, teljesen érthetetlen volt számára. Caramon csak némán pislogott a döbbenettől. Önmagát látta, amint valami varázsigét kiált. Eldobta a kardját, valami furcsa tárgyakat tartott a kezében és olyan szavakat mormolt maga elé, amelyeket nem értett. Ujjaiból villámok törtek elő A szellemalak visítva elenyészett.

A hús-vér Caramon vadul meredt Par-Salianra, de a mágus csak megrázta a fejét és... szótlanul... visszamutatott a kísértetre, amely ismét ott lebegett a harcos szesze előtt. Caramon rémülten és zavarodottan bámult a jelenésre.

Látta, amint Raistlin lassan fölemelkedik.— Ezt hogyan csináltad? — kérdezte Raistlin és hátával a falnak támaszkodott.

Caramon nem tudta hogyan csinálhatott volna bármit is, amiért a testvérének éveket kellett tanulással eltöltenie? De a harcos látta magát, amint valami magyarázat-félét dadog, s ugyanakkor a testvére arcán megjelenő kínzó fájdalom kifejezése sem kerülte el a figyelmét.

— Nee, Raistlin — kiáltotta a valódi Caramon —, ez csak valami trükk! Ennek a vénembernek a trükkje! Én nem tudnám ezt megcsinálni! Hogyan vehetném el én tőled a varázserődet? Soha nem venném el! Soha!

Viszont a szellem-Caramon... támolyogna és szédelegne... továbbhaladt, hogy "megmentse kistestvérétit .. megmentse őt saját magától.

Raistlin fölemelte és a fivére felé nyújtotta a kezét, de nem azért, hogy átölelje őt. Nem! Az összetört és beteg ifjú mágust teljesen hatalmába kerítette a féltékenység és kezdte megfogalmazni azt... az utolsó... varázsigét, amelyre még maradt ereje.

Raistlin kezéből lángok törtek elf. A varázstűz előrelendült és beborította a testvérét. Caramon iszonyodva, némán és erőtlenül bámulta, amint a lángok elemésztik tulajdon képmását. Közben látta, hogy fivére összerogy és elnyúlik a hideg kőpadlón. — Neem! Raist!...

Hűvös, finom kéz érintette meg az arcát. Hallott valami hangokat, de a szavak nem jelentettek számára semmit. Megérthette volna őket, ha akarja..., de semmi kedve sem volt hozzá. A szemét becsukta. Ki is nyithatta volna, de nem akarta. Ha úgy tesz és megérti azokat a szavakat, a szörnyű fájdalom valóságossá válik.

— Pihennem kell! — hallotta Caramon a saját hangját és elmerült a sötétségben.

Most is egy toronyhoz, egy másik toronyhoz közeledett. A Csillagtoronyhoz, Silvanestiben. Fivére most is vele volt, csak hogy most fekete köpönyeget viselt. Most rajta lett volna a sor, hogy segítsen Caramonon. A nagydarab harcos súlyosan megsebesült. Patakzott a vér a szörnyű sebből, ahol egy lándzsa majdnem teljesen lehasította a fél karját. — Pihennem kell! — suttogta most is Caramon.

Raistlin óvatosan letette, kíméletesen elhelyezte, hátát nekitámasztotta a torony hideg kőfalának. Utána megfordult, hogy eltávozzon.

-Nee! Raist! —kiáltott utána Caramon. —Nem hagyhatsz itt!

A sebesült, védtelen harcos körülnézett és azoknak az élőholt elfeknek egész hordáit látta, amelyek Silvanestiben támadtak rájuk és most is csak azt várják, hogy rávethessék magukat. Egyetlen dolog tartotta vissza őket: a fivére varázsereje.

— Raist! Ne hagy itt! — sikoltotta a harcos.

— Nos, milyen érzés a gyöngeség és a magány? — kérdezte tőle Raistlin lágyan.

— Raist, testvérem...

-Egyszer már megöltem őt, Tanis, megtehetem másodszor is!

— Raist! Nee, Raist!

— Caramon kérlek... — ez egy másik hang... gyengéd. Puha kéz érintését érzi. — Caramon, kérlek! Ébredj! Gyere vissza, Caramon! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád!

Nem! Hárította el magától Caramon a hangot, taszította el a puha kezet. Nem! Nem akarok visszamenni. Nem is megyek. Fáradt vagyok. Mindenem fáj... pihenni akarok! De sem a hang, sem a kéz nem hagyja őt pihenni. Megragadják és húzzák, visszafelé abból a mélységből, ahová olyan szívesen elmerülne.

És mrost csak esik, zuhan, valami rettentő, vöröslő sötétségbe. Csontvázkezek kapkodnak utána, üres szemgödrű koponyák suhannak el mellette, szájuk néma üvöltése nyílik. Mély levegőt vesz és alámerül a vérbe. Küzd, vergődik, nagy nehezen ismét a felszínre törés levegő után kapkod. Raistlin! De nincs itt, eltűnt. A barátai, Tanis... szintén odavannak. Látja, amint a fél-elfet elsodorja a hullám. A hajó... elmerül... kettétörik. Matrózok szakadnak darabokra, vérük elkeveredik a tenger vérszínű vizével.

Tika itt van mellette... közelebb húzza magához. Ő is levegő után tátog. De nem tudja megtartani őt... a hullám elszakítja tőle és magával sodorja. Ezúttal már nem talál vissza a felszínre Tüdejét marja a tűz... égeti Ez a halál... pihenés,., édes, meleg...

És megint azok a kezek! Vissza akarja húzni arra a borzalmas felszínrel Hogy ismét a tüzes levegőt szívja bel Nem! Hagyjatok menni...

Hirtelen újabb kezek emelkednek ki a vérvörös vízből. Erős kezek, azok húzták le a mélybe. Csak zuhant lefelé, lefelé... a könyörületes sötétbe. Elsuttogott varázsigék nyugtatják és lélegzik.. vizet lélegzik... a szeme lecsukódik... a víz vigasztalóan meleg... Kisgyerek megint.

De mégsem teljes... nincs itt az ikerfivére Nem! Az ébredés maga a kínszenvedés. Hagyják, hadd lebegjen ebben a sötét álomban... önikre Sokkal jobb, mint az éles, keserű fájdalom.

De azok a kezek csak húzzák, azok a hangok duruzsolnak a fülébe.

"Caramon, szükségem van rád.." Tika az!

— Én ugyan nem vagyok gyógyító, de azt hiszem, most már jobban lesz. Hagyd aludni egy darabig!

Tika gyorsan letörölte a könnyeit... erősnek és határozottnak akart látszani.

— Mi... mi volt a baja? — kérdezte Tika erőltetett nyugalommal, de a remegését nem tudta legyőzni.-Megsebesült, amikor a hajó... elmerült az örvényben? Ilyen volt napokig... egészen azóta, hogy ránk találtál.

— Nem, nem hinném. Ha megsebesült is, a tengeri elfek biztosan meggyógyították. Ez a baj valahol a bensőjében lapul. Különben, ki az a Raist, akit folyton emleget?

— Az ikerfivére — suttogta Tika tétován.

— És mi történt vele? Meghalt talán?

— Nem, nem. Nem tudom biztosan, mi történhetett vele. Caramon nagyon szerette a testvérét, de ő... Raistlin, elárulta...

— Értem — bólogatott a férfi ünnepélyesen. — Odafönt eléfordul az ilyesmi. És te még csodálkozol, hogy én miért választottam ezt a lenti életet!

Megmentetted az életét — mormolta Tika — és én még a nevedet sem tudom.

Zebulah — válaszolta a férfi mosolyogva. — És nem is én mentettem meg őt... az irántad érzett szerelme hozta vissza!

Tika lehajtotta a fejét, vörös fürtjei eltakarták az arcát. — Remélem, valóban — suttogta maga elé — ...annyira szeretem őt! Az életemet is odaadnám érte, ha ezzel megmenthetem.

Most, hogy már biztos lehetett Caramon fölépülésében, Tika jobban megnézte magának ezt a különös férfit. Középkorúnak látszott, arcát simára borotválta, nagy szeme éppoly őszinte volt, mint a mosolya. Ember volt, és vörös köpönyeget viselt. Az övéről mindenféle kis erszénykék fityegtek.

— Te is mágia-űző vagy — kiáltott föl Tika hirtelen —, akárcsak Raistlin!

— Ó, e z mindent megmagyaráz! — mosolyodott el Zebulah. — Amikor ez a fiatal harcős fél-önkívületben meglátott engem... a testvérét juttattam az eszébe...

— És te, mit csinálsz itt? — nézett körül Tika a furcsa helyiségben, először igazán tüzetesen, amióta itt van.

Persze eddig is látta már, amikor az a különös idegen idehozta, de bánatában nem figyelt föl a részletekre. Most jutott el a tudatáig, hogy egy romos, düledező épület valamilyen csarnokában vannak. A levegő fojtogatóan meleg volt. A növények gazdagon burjánzottak a párában.

Akadt valami bútorzat is, de éppolyan roskatag, mint a helyiség maga, amelyben szétszórva álltak. Caramon egy háromlábú ágyon feküdt, amelynek negyedik sarkát régi, penészes fóliánsokkal támasztották alá. A kőfalon apró, csillogó kígyókként, keskeny vízerecskék csordogáltak lefelé... maga a fal is nedvesen fénylett. Valójában minden nyirkosan csillogott a falakon megtelepedett mohából szivárgó, zöldes fényben. A moha különben mindent elborított, mindenféle színben és formában. Mélyzöld, aranysárga, korallvörös foltokban kúszott föl a falakon és tovább, a mennyezet kupoláján.

— És én mit keresek itt — kérdezte a lány —, és hol van ez az itt?

— Itt... nos, azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük egyszerűen "itt"-nek — mosolyodott el Zebulah. — Különben a tengeri elfek mentettek meg a vízbefúlástól, utána pedig én hoztalak benneteket ide.

— Tengeri elfek? Még sohasem hallottam tengeri elfekről — mondta Tika, és kíváncsian körülnézett, mintha azt remélné, hogy megpillanthat egyet valamelyik szekrényben. — És arra sem emlékszem, hogy elfek mentettek volna meg... csak valami hatalmas, nyájasképű halra emlékszem...

— Ó, fölösleges a tengeri elfek után leskelődnöd, úgysem láthatnád meg őket. Nem bíznak meg a KreeaQUEKH-ekben, a levegőszívókban és félnek is tőlük. Azok a halak pedig tengeri elfek voltak, abban az egyetlen alakban, ahogy a KreeaQUEKH-ek előtt hajlandók megjelenni. Ti odafönt delfineknek nevezitek őket.

Caramon ekkor megmozdult és felnyögött álmában. Tika nyomban a homlokára tette a kezét és nedves haját hátrasimítva megcirógatta.

— Akkor miért mentettek meg bennünket? — kérdezte a lány.

— Ismersz te egyáltalán elfeket... szárazföldieket? — érdeklődött Zebulah.

— Igen — felelte Tika halkan és Lauranára gondolt.

— Akkor tudhatod, hogy az élet minden elf szemében szent dolog.

— Értem — bólintott Tika. — És ugyanúgy, ahogy a földi elfek, ók is inkább visszavonulnak a világtól... nem segítenek rajta.

— Mindent megtesznek, amivel csak segíthetnek — igazította helyre a lányt Zebulah szigorúan. — Ne bíráld azt, ifjú hölgy, amit nem értesz!

— Bocsáss meg! — pirult el Tika és inkább témát váltott. — De te... te ember vagy. Miért...? — Hogy miért vagyok itt? Sem időm, sem kedvem nincs hozzá, hogy elmondjam neked a történetemet, mert valószínűleg azt sem értenéd meg, hiszen a többiek sem értik. Tika visszafogta a lélegzetét. — Hát mások is vannak itt? Láttál valaki mást is a hajónkról... a barátaink közül?

Zebulah megvonta a vállát. —Mindig akad idelent valaki. A romok hatalmasak és sok helyütt megszorult bennük gémi levegő. Akiket kimentünk, azokat elvisszük a legközelebbi épületbe, de ami a barátaidat illeti... nem tudnám megmondani. Ha együtt voltatok azon a hajón, akkor majdnem biztos, hogy odavesztek. A tengeri elfek megadták a halottaknak a végtisztességet és lelküket elindították túlvilági útjukra. — A férfi fölállt. — Annak örülök, hogy a te ifjú barátod túlélte. Élelem akad itt rengeteg... a legtöbb növény, amit látsz, ehető. Nyugodtan sétálhatsz is a romok között, ha úgy tartja kedved. Varázslatot bocsátottam rájuk, így nem fordulhat e16, hogy kitévedsz a tengerre és megfulladsz. Derítsd föl a helyet... bútort is találhatsz még eleget!

— De... várj! — kiáltotta Tika. — Nem maradhatunk itt... vissza kell jutnunk a felszínre! Lennie kell valamilyen kiútnak!

— Mind ezt követelik tőlem — mondta Zebulah csipetnyi ingerültséggel a hangjában. — És őszintén egyet is értek mindenkivel... kell, hogy legyen valami kiút. Azt hiszem, egyesek néha meg is találják. Aztán itt vannak azok, akik... hozzám hasonlóan... úgy döntenek, hogy mégis inkább maradnak. Jó néhány régi barátom van, aki már évek óta itt tartózkodik. De győződj meg róla magad, nézz körül! Csak arra ügyelj, hogy a romoknak azon a részén maradj, amit biztonságossá tettünk! — Ezzel Zebulah az ajtó felé indult. — Várj! Ne menj még! — Tika fölpattant a rozoga székről, föl is borította és a vörös köpönyeges m ági a-űző után vetette magát. — Esetleg találkozhatsz a barátaimmal. Megmondhatnád nekik...

— Ő, nem hinném — felelte Zebulah. — Igazat szólva... és meg ne sértődj ifjú hölgy... lassan elegem lesz ebből a beszélgetésből is. Minél régebben vagyok itt, annál jobban idegesítenek a hozzád hasonló KreeaQUEKH-félék. Mindig sietnek valahová... sohasem elégedettek a hellyel, ahol vannak. Te és fiatal barátod, sokkal boldogabbak lehetnétek idelent, ebben a világban, mint odafönt, abban másikban. De nem, még az életetek árán is készek vagytok rá, hogy megkeressétek az oda visszavezető utat. És ugyan mi vár rátok odafönt? Csupa árulás! — és Zebulah Caramonra nézett.

— Odafönt háború van — kiáltotta Tika szenvedélyese —, a népek szenvednek! Ez neked nem jelent semmit?

— A népek mindig szenvednek valamitől odafönt mormolta Zebulah —, de én igazán nem tehetek ellene semmit. Nem, nekem nem jelent semmit. Végül is, ti mire mentek azzal, hogy törődtök vele? És mire ment vele ő? _ Zebulah ingerülten Caramon felé intett, megfordult és a rozoga ajtót hangosan becsapva maga mögött távozott.

Tika bizonytalanul nézett a férfi után, mérlegelve, hogy nem kellene-e utána futnia és belekapaszkodnia? E pillanatban úgy tűnt, ő az egyetlen lehetséges kapcsolatuk a fönti világgal. Akármi légyen is ez az "idelent"!

— Tika...

— Caramon! — a lány abban a pillanatban megfeledkezett Zebulapról és odarohant a harcoshoz, aki küszködve próbált fölülni.

— Abyss mélységeire, hol vagyunk? — kérdezte és tágra nyílt szemmel körülnézett. — Mi történt? A hajó...

— Én... én nem is tudom — bicsaklott meg Tika hangja. — Elég jól érzed magad hozzá, hogy fölülj? Talán jobb is lenne, ha visszafeküdnél...

— Jól vagyok! — csattant föl Caramon, de rögtön megérezte, hogy a lánynak rosszul esett a nyersessége, kinyújtotta hát a kezét és magához vonta őt. — Ne haragudj, Tika, bocsáss meg, én... én csak...! — és megrázta a fejét.

— Értelek — mondta a lány csöndesen. A harcos mellére hajtotta a fejét és elmondta neki Zebulah és a tengeri elfek történetét. Caramon hallgatta őt és csak pislogott zavarban, mialatt lassan megemésztette a hallottakat. Acsarogva nézett az ajtó felé.

— Jó lett volna, ha én is magamnál vagyok — motyogta. — Ez a Zebulah ismeri a kivezető utat, ebben biztos vagyok. Én rávettem volna, hogy meg is mutassa!

— Én nem vagyok olyan biztos benne — mondta Tika kétkedőn. — Ő is mágia-űző, akárcsak... — de ijedten elhallgatott. Meglátta Caramon arcán a fájdalmat, közelebb húzódott hozzá és fölnyúlt, hogy megsimogassa az arcát.

— Tudod, Caramon — mondta csöndesen —, talán mégis igaza van. Itt boldogabbak lehetnénk. Hát nem látod, hogy most vagyunk először igazán egyedül? Úgy értem, hogy valóságosan egyedül, csak mi ketten. És olyan békés, nyugodt és szép is itt valahogy. Ennek a mohának a sugárzása olyan lágy és sejtelmes, nem bántóan éles, mint a napé. És hallgasd csak a víz csobogását, egyenesen énekel nekünk! Aztán itt vannak ezek a régi, ősöreg bútorok, meg ez az ágy...

Tika elhallgatott. Érezte, hogy Caramon erősebben szorítja magához. Ajkát hozzáérintette a lány hajához. Tika iránta érzett szerelme végigszáguldott az erein, a szíve kis híján megállt a fájdalmas vágyakozástól. Gyors mozdulattal ő is átkarolta és szorosan magához ölelte a férfit, érezte, hogyan olvad össze szívük dobogása.

— Ó, Caramon — suttogta Tika elhalón —, legyünk mi együtt boldogok! Kérlek! Tu...tudom, hogy egyszer majd el kell mennünk innen... meg kell keresnünk a többieket és vissza kell térnünk a fönti világba. De most egy kicsit legyünk még egyedül... együtt!

-Tika! —ölelte át a lányt Caramon olyan hevesen, mintha a kettejük testét egyetlen, eleven lényben akarta volna egyesíteni. — Tika... nagyon szeretlek, d...e egyszer már megmondtam neked, hogy addig nem lehetsz teljesen az enyém, amíg én is nem szentelhetem magam teljesen neked. Nem tudom megtenni. Most még nem!

— De igenis, tudod — fortyant föl Tika haragosan. Eltaszította magát a férfitól és mélyen a szemébe nézett. — Raistlin elment, Caramon! Most már a tiéd az egész életed!

Caramon szelíden megrázta a fejét. — Raistlin a még mindig a részem... és örökké az is marad éppen úgy, ahogy én is az 6 része vagyok! Meg tudod te ezt érteni?

Nem, Tika nem tudta, de bólintott rá, ám a feje úgy is maradt, lehajtva.

Caramon elmosolyodott és mélyet sóhajtott, aztán az álla alá nyúlt Tikának és fölemelte az arcát. "Milyen szép a szeme"-gondolta magában. Zöld, apró, barna pöttyökkel.., és most könnyektől ragyog. A szabad levegőn töltött hónapok alatt a bőre lebarnult... és szeplősebb volt, mint valaha. Azok a szeplők nagyon bosszantották a lányt. Tika hét esztendőt adott volna az életéből, ha olyan krémsima bőre lehetett volna, mint Lauranának. Caramon viszont külön szeretett minden egyes szeplőt és szerette a kezét csiklandozó, kócos, vörös göndör fürtöket is.

Tika érezte a harcos szeméből sugárzó szerelmet. Visszafogta a lélegzetét. Caramon közelebb húztam agához, szíve hevesebben kalapált, úgy suttogta a lány fülébe: Neked adok magamból mindent, amit csak tudok, Tika, ha te is megelégszel ennyivel... és miattad is azt kívánom, hogy ez minél több lehessen!

-Szeretlek! — suttogta Tika... többre nem telt az erejéből és a férfi nyaka köré fonta a karját.

Caramon szeretett volna megbizonyosodni felőle, hogy a lány igazán megértette. — Tika... — folytatta volna a mondókáját.

— Csitt, Caramon...

6. Apoletta

Miután hosszan kóboroltak a várős utcáin, amelynek málló szépsége nyomasztd volt Tanis szemében, elérkeztek a városközpont egyik igazán szép pontjára. Átrohantak egy halott kerten, aztán valami csarnokon, megkerültek egy sarkot és hirtelen megálltak. A vörös köpönyeges férfit nem látták sehol.

— Vigyázz, lépcső! — kiáltott föl Zúgószél váratlanul. Miután a szeme hozzászokott a különös fényhez, Tanis látta, hogy egy márványlépcső tetején állnak, amely olyan meredeken ereszkedett alá, hogy a követett személyt szem elől tévesztették miatta. Amikor kiértek a lépcső szélére, ismét megpillantották a vörös köpönyeget, amint sebesen lobog lefelé.

— Maradjunk a fal árnyékában — figyelmeztette őket Zúgószél és a lépcső széle felé intett, amely egyébként olyan széles volt, hogy egyszerre akár negyven ember is sétálhatott volna rajta lefelé, egymás mellett.

A falakat díszítő kifakult és repedezett freskók még így is olyan nagyszerűek és elevenek voltak, hogy Tanisnak az a lázas képzete támadt, hogy a rajtuk ábrázolt személyek sokkal inkább élnek, mint ő maga. Talán némelyek éppen ezen a helyen álltak közülük, amikor a tüzes hegy alázuhant az égből, egyenesen a Papkirály Tornyára... De Tanis elhessegette a tolakodó gondolatot és továbbindult.

Vagy húsz lépcsőfoknyival lejjebb egy széles pihenőre értek, amelyet életnagyságú ezüst— és aranyszobrok díszítettek. Innen újabb lépcsősőr vezetett egy másik pihenőig, majd ismét lépcsók jöttek és újabb pihenő, és ismét lépcsők, egészen addig, míg valamennyien teljesen ki nem merültek. A vörös köpönyeg azonban még most is ott lebegett előttük. Tanis hirtelen változást észlelt a levegőben: egyre nedvesebbé vált és erősebben érződött a tenger illata. Hegyezte a fülét és meg is hallotta a kének csapódó hullámok morajlását. Ekkor Zúgószél fogta meg a karját és visszahúzta őt az árnyékba. Már majdnem leértek a lépcső aljára. A vörös köpönyeges férfi előttük állt a lépcsősor legalján és a sötét víztükörre nézett, amely hatalmas barlang mélyén tárult a szemük elé.

A vörös csuhás letérdelt a víz szélénél, és ekkor Tanis egy másik alakot is észrevett... a vízben! Halványzöld fényű hajtömeg csillant meg a fáklyafényben. Két fehér, karcsú kéz pihent a kőlépcsőn, a test többi része a víz alá merült. Az alak a karjára hajtotta a fejét, a tökéletes pihenés nyugodt pózában. A vörös köpönyeges férfi kinyújtotta a kezét és megérintette a vízben lebegő alakot, aki erre fölemelte a fejét.

— Már régóta várlak — mondta egy női hang szemrehányóan.

Tanis eltátotta a száját: a nő elf-nyelven szólalt meg. Most már az arcát is láthatta... nagy, csillogó szemét, hegyes fülét, finom vonásait... egy tengeri elf!

Zavarős, gyermekkori mesék elevenedtek meg Tanis emlékezetében, amint megpróbálta követni a beszélgetés fonalát a vörös köpönyeges ember és az elf-n6 között, aki szeretettel mosolygott vissza rá.

— Bocsáss meg, kedvesem — mondta a vörös csuhás megnyugtató hangon, szintén elf-nyelven és letelepedett a n8 mellé. — Elmentem, hogy megnézzem, mi van azzal az ifjúval, akinek a sorsa miatt úgy aggódtál. Most már hamarosan rendbe jön. Különben igazad volt... valóban meg akart halni. Valamit motyogott a testvéréről, egy mágia-űzőről, aki elárulta őt.

— Caramon — mormolta Tanis. Zúgószél kérdőn nézett rá. A síkföldi természetesen nem értette az elf-nyelvű beszélgetés szavait. De Tanis megrázta a fejét, semmit sem akart elszalasztani a beszélgetésből.

— QueaKI'lCHKeecx — mondta a nő bánatosan. Tanis elcsodálkozott, mert ez a szó elf-nyelven semmit sem jelentett.

— Igen — vonta össze szemöldökét a férfi. — Miután meggyőződtem róla, hogy az a kettő biztonságban van, elmentem és megnéztem néhányat a többiek közül is. Egyikük, egy szakállas alak, egy fél-elf, úgy nekem ugrott, mintha egészben akarna lenyelni. A többiek, akiket sikerült kimentenünk, mindnyájan jól vannak.

-A halottakat mind szertartásosan kiterítettük— mondta a nő és Tanis kiérezte a hangjából az elfek ősrégi, mélységes szomorúságát minden elveszített élet fölött.

— Szerettem volna megkérdezni tőlük, mit kerestek Istar Vértengerén? Egyetlen olyan őrült hajóskapitányról sem hallőttam még, aki bemerészkedett volna ebbe az örvénybe. A lány azt mondta, hogy valami háborúskodás folyik odafönt. Lehet, hogy nem volt más választásuk.

Az elf-nőjátékosan vizet fröccsentett a vörös köpönyeges felé. — Odafönt mindig zajlik valamilyen háború. Túlságosan is érdeklődő vagy, kedvesem. Néha még az is eszembe jut, hogy utóbb elhagysz engem és visszatérsz abba a világba. Különösen azután, hogy beszéltél ezekkel a KreeaQUEKH-ekkel.

Tanis őszinte aggodalmat érzett ki a nő hangjából, bár az még mindig játékosan fröcskölte a vizet a férfira.

A vörös köpönyeges lehajolt és megcsókolta a lány sejtelmes, zöld fénnyel csillogó haját. — Nem, Apoletta, mi meghagyjuk nekik a háborúikat és testvéreket eláruló testvéreiket. Maradjanak az övék a féktelen fél-elfek és félbolond hajóskapitányok. Mindaddig, amíg a varázserőm kitart, én itt maradok, a hullámok alatt...

— Ha már a féktelen fél-elfekről van szó... — szólt közbe Tanis elf-nyelven és gyors léptekkel leszaladt a lépcsőn. Aranyhold, Zúgószél és Berem szó nélkül követte, bár semmit sem értettek az elhangzottakból.

A férfi riadtan fordította hátra a fejét, az elf-lány pedig olyan villámgyorsan tűnt el a vízben, hogy Tanis egy pillanatig a létezését is képzelete játékának vélte. A víz sötét felszínén a legkisebb fodor sem árulta el, hol volt egy szemvillanásnyival ezelőtt. Tanis egy ugrással lenn termett a lépcső alján és elkapta a mágia-űző kezét, aki máris vetette volna magát a vízbe a tengeri elf-lány után.

— Várj! Nem akarlak én keresztben lenyelni! — kérte Tanis. — Sajnálom, hogy úgy viselkedtem odafönt. Tudom, az sem kelt jó benyomást, hogy így lihegünk a nyomodban, de nincs más választásunk. Azt sem akadályozhatom meg, hogy valami varázslatot vagy hasonlót vess ránk. Tudom, hogy tüzet bocsáthatsz rám, elaltathatsz vagy éppen pókhálóba bugyolálhatsz. Volt már elég dolgom varázslókkal. De nem hallgatnál meg inkább bennünket? Kérlek, segíts rajtunk! Hallőttam, amikor megemlítetted két barátunkat... egy nagydarab férfit és egy csinos, vörös hajú lányt. Azt mondtad, hogy a harcős kis híján meghalt és hogy a fivére elárulta őt. Szeretnénk megtalálni őket. Nem árulnád el, hol vannak most?

Az alak tétovázott.

Tanis hadarva folytatta, beszéde összefüggéstelenné vált az igyekezettől, hogy visszatartsa azt az embert, aki esetleg segíthet rajtuk. Láttam itt, veled azt a nőt és hallottam, mit mondott. Azt is sejtem, hogy kicsoda... egy tengeri elf, nem igaz? Különben eltaláltad: én valóban fél-elf vagyok, de elfek között nőttem föl és ismerem a legendáikat. Azt hittem, hogy a tengeri elfek is csak azokban a legendákban léteznek. Odafönt egyébként tényleg háború dúl. És abban is igazad van, hogy mindig van valahol valami J háborúskodás. De ez a mostani háború nem áll meg odafönt. Ha a Sötétség Királynője győzedelmeskedik, biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb tudomást szerez a tengeri elfek létezéséről is. Azt ugyan nem tudom, léteznek-e víz alatti sárkányok is, de...

— Igen, léteznek tengeri sárkányok, Fél-Elf — szólalt meg egy hang és az elf-nő ismét megjelent a víz felszínén. Ezüstös-zöldes csillogással siklott végig a sötét tengeren, míg el nem érte a kőlépcső szélét. Ekkor kikönyökölt a 1 szélére és Tanisra emelte ragyogó, zöld szemét. — És arról is hallőttunk, hogy visszatértek, bár nem adtunk hitelt ezeknek a pletykáknak. Egyáltalán nem tudtunk róla, hogy a sárkányok fölébredtek. Vajon ki lehet ebben a hibás?

— Számit ez? —kérdezte Tanis szomorúan. —Tönkretették, elpusztították régi otthonainkat... Silvanesti most komor pusztaság. A qualinestieket elűzték hazájukból... a sárkányok mindenfelé égetnek és gyilkolnak. Senki és semmi nincs biztonságban. A Sötétség Királynőjének egyetlen célja van: uralkodni akar minden élő teremtmény fölött. Talán te biztonságban lehetsz... akár idelent, a tenger mélyén? Mert föltételezem, hogy valóban a tenger alatt vagyunk.

— Eltaláltad, Fél-Elf — sóhajtotta a vörös köpönyeges férfi. — A tenger alatt vagytok, Istar romvárosában. A tengeri elfek mentettek meg és hoztak benneteket ide, ahogy minden hajótöröttet, ha tehetik. Tudom, hol vannak a' barátaitok és el is vezethetlek hozzájuk, de azon túl igazán nem tudom, mit tehetnék értetek?

— Juttass ki innen bennünket! — mordult föl Zúgószél haragosan, miután végre számára is érthető nyelven beszéltek. Zebulah ugyanis köznyelven válaszolt Tanisnak. — Ki ez a nő, Tanis? Elfnek látszik!

— Tengeri elf, a neve pedig... — Tanis elhallgatott.

— Apoletta — mondta az elf-lány mosolyogva. — Bocsáss' meg, hogy nem üdvözöllek, ahogy illik, de mi nem takarjuk ruhával a testünket, mint ti, KreeaQUEKH-félék... még a páromat sem sikerül sehogy rávennem, hogy hagyjon föl azoknak a nevetséges gúnyáknak a viselésével, amikor kilép a szárazföldre. Szemérmetlen, azt mondja. Ezért ne hózlak zavarba sem titeket, sem őt azzal, hogy kilépek vízből és illendően köszöntelek. Tanis elvörösödő képpel fordította le az elf-lány szavait. Aranyhold tágra nyílt szemmel hallgatta. Berem mintha nem is hallotta volna, teljesen elmerült valami belső álmodozásban és csak homályosan fogta föl, mi történik körülötte. Zúgószél arckifejezése semmit sem változó úgy látszott, hogy bármit hall az elfekről, már semmi sem lepődik meg.

— Egyszóval, a tengeri elfek mentették meg az életünket — magyarázta barátainak Tanis. — A többi elfekhez hasonlóan ők is szentségként tisztelik az életet és mindenkinek a segítségére sietnek, akit valami baj ért a tengeren vagy éppen fuldoklik. Ez a férfi, az ő párja...

— Zebulah — mondta a férfi és kinyújtotta a kezét.

— Én Tanis, Fél-Elf vagyok, ők Aranyhold és Zúgószél, ez pedig Berem... ööö... — Tanis hangja megbicsaklott, majd elhallgatott, nem jutott eszébe, hogy is folytathatná. Apoletta udvariasan elmosolyodott, de a mosoly nyomban le is hervadt az arcáról. — Zebulah — fordult a férfihoz keresd meg azokat, akikről a Fél-Elf beszél és hozd i őket! — Szívesen elkísérünk — ajánlotta föl Tanis. — Ha az gondoltad rólam, hogy keresztbe lenyellek, hát nem tudóm, mit gondolhatnál majd Caramonról...

— Nem — rázta meg a fejét Apoletta. A víz megcsillant haján és végiggyöngyözött sima, halványzöld bőrén. — C

a barbárokat küldd, Fél-Elf. Te maradj itt... szeretnék beszélgetni veled, hogy többet megtudjak arról a háborúról, amely szerinted még minket is fenyeget. Nagyon elszomorítottál a sárkányok fölébredésének hírével. Ha ez igaz, akkor tartók tőle, hogy másban is igazad lesz... a világunk sem maradhat többé biztonságban.

Sietek vissza, kedvesem — szólt közbe Zebulah. Apoletta odanyújtotta kezét a férjének. A férfi az ajkához emelte és gyöngéden megcsókolta, azután elsietett. Tanis sietve elmagyarázta a helyzetet Aranyholdnak és Zúgószélnek, akik máris készségesen indultak Caramon és Tika fölkutatására.

Szórósan Zebulah nyomában haladtak, aki végigvezette őket a romos utcákon. A férfi közben Istar pusztulásának történetéről mesélt nekik és megmutogatta a legérdekesebb részeket.

— Tudjátok — magyarázta —, amikor az istenek Istarra zúdították az égbot a tüzes hegyet, az mély krátert ütött a földbe. A tenger bezúdult ebbe az űrbe, s így keletkezett az, amit odafönt Vértengernek neveznek. Istar legtöbb épülete elpusztult, de azért meg is maradt néhány és némelyik kisebb-nagyóbb légbuborékokat is magába zárt. A tengeri elfek rájöttek, milyen pompás hely ez a süllyedő hajókról megmentett tengerészek számára. Legtöbbjük hamarosan egész otthonosan érezte itt magát.

A mágus némi büszkeséggel adta elő mondókáját, amit Aranyhold elég mulatságosnak talált, de nem mutatta ki, milyen jót derül a dolgon. A tulajdonos büszkesége rejtőzött emögött, mintha a romok Zebulahéi lettek volna és ő most szívesen megmutogatja őket újdonsült közönségének.

— De hiszen, te ember vagy és nem tengeri elf... hogyan kerültél ide?

A mágia-űző elmosolyodott, lelki szemei visszakalandoztak a régmúltba. — Ifjú voltam és mohó — mondta lágyan —, folyvást abban reménykedtem, hogy hamarosan megcsinálhatom a szerencsémet. Varázserőm segítségével leszálltam a tenger fenekére, hogy megkeressem Istar elmerült kincseit. Találtam is rengeteg kincset, igaz, nem aranyat és ezüstöt.

Egyik este megpillantottam a tengeri őserdő mélyén úszkáló Apolettát. Hamarabb megláttam őt, mint 8 engem, így nem váltóztathatta meg időben az alakját. Azonnal beleszerettem és sokáig harcoltam érte, hogy végre az enyém legyen. Ő nem élhetne odafönt és miután magam is oly sók ideje voltam már idelent, ezen a békés, nyugalmas, szép helyen, rájöttem, hogy nekem sincs többé semmi keresnivalóm a fönti világban. Alkalmasint viszont szívesen elbeszélgetek a hozzátok hasonlókkal, ezért néha elkóborlok a romok közé, hogy megnézzem, kiket hoztak ide a tengeri elfek.

Aranyhold végignézett a romokon, mialatt Zebulah kiszuszogta magát két történet között. — És hol van Papkirály mesés tornya? — kérdezte.

A varázsló arcára árnyék telepedett. A kellemes érzés tükröző vonások helyére a mélységes bánat és valami haragféle kifejezése lépett.

— Ne haragudj — szabadkozott Aranyhold — nem akartam fájdalmat okozni neked...

— Nem, nem, nincs semmi baj — mondta Zebulah kesernyés mosollyal. — Tulajdonképpen nem árt néha visszagondolnom azokra a sötét és iszonyatos időkre. Nap mint nap kóborolok itt, a romok között és hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ez valaha kacagó, síró, lélegző, eleven lények városa volt. Gyerekek hancúroztak ezeken az utcákon, itt játszottak aznap este is, amikor az istenek lesújtottak ránk azzal a tüzes heggyel.

Egy pillanatra elhallgatott, majd csöndesen folytatta.

— Azt kérdezed, hol van az a templom? Többé nem áll. Azon a helyen, ahol abban a pillanatban a Papkirály tartózkodott és dühödt követelőzésével ostromolta az isteneket, most egy hatalmas gödör tátong. Bár azt is elárasztotta a tenger vize, semmi sem él meg benne. Senki sem tudja, milyen mély lehet, mert a tengeri elfek még a közelébe sem mennek. Sokáig bámultam sötét, mozdulatlan vizébe, amíg csak elviseltem a nyomasztó látványt most sem hiszem, hogy létezhet valami, még annál sötétebb. Olyan mély lehet, mint maga a gonoszság.

Zebulah megtorpant az egyik tengermély-sötétségű utcán és élesen Aranyhold szemébe nézett. —A bűnösük elnyerték büntetésüket... de az ártatlanok miért? Miért kellett azoknak is szenvedniük? Te Mishakal, a "gyógyító" jelvényét viseled. Te talán érted? Elmagyarázta neked istennőd?

Aranyholdat meglepte a kérdés, tétován elgondolkodott, kereste lelke mélyén a választ. Zúgószél komolyan és csöndesen állt mellette, mint mindig, gondolatairól semmi sem árulkodott.

— Ezen néha magam is elgondolkodom — mondta Aranyhold elcsukló hangon, majd közelebb húzódott Zúgószélhez és ujjaival megérintette a karját, mintha meg akart volna győződni róla, hogy valóban ott van mellette. — Egyszer, álmomban már megbüntettek a kíváncsiskodásom, a hitetlenkedésem miatt. A büntetésem az volt, hogy elveszítettem azt, akit a legjobban szerettem. — Zúgószél körülfonta erős karjával és szorosan magához ölelte. — Ám valahányszor szégyen fog el a kíváncsiságom miatt, eszembe jut az is, hogy a kérdezősködésem vezetett el végül is az ősi, igaz istenekhez.

Egy pillanatig Aranyhold nem szólt semmit. Zúgószél megsimogatta ezüst-arany haját, az asszony erre mosolyogva fölnézett rá. — Nem — válaszolta végül Zebulah kérdésére csöndesen —, nem tudom a választ erre a nagy talányra. Máig nyitott kérdés előttem is. Mindig marcangol a düh, ha látom az ártatlanok szenvedéseit és az aljasság megjutalmazását. De ma már azt is tudom, hogy a haragom olyasmi lehet, mint a kovács izzó tüze. A lelkem, amely akár a nyers vasdarab, ennek a haragnak a hevében kovácsolódik és edződik hitem fénylő acéljává. Ez az acél vértezi föl gyarló testemet. Zebulah némán figyelte Aranyholdat Istar romjai között... ezüst-arany haja úgy ragyogott, mint a napsugár, amely többé sohasem érintheti ezeket a megroggyant épületeket. Arcának szépségén nyomot hagytak hosszú, rögös útjának megpróbáltatásai. De ezt a szépséget a szenvedés és keserűség vonásai sem csúfíthatták el, sőt, azt csak még inkább kihangsúlyozták... Szemében bölcsesség tükröződött, amelyet nagyszerűen kiegészített az a hatalmas ürüm, amely abból a tudatból fakadt, hogy testében új élet csírája fogant.

A varázsló ekkor az asszonyát oly nagy szeretettel ölelő férfit vette szemügyre. Az ő arcán is látszottak az átélt gyötrelmek keserű nyomai. Bár az az arc komor és közömbös volt, mint mindig, szemében mégis ott ragyogott az asszonya iránti mélységes szeretet. Talán mégis rosszul tettem, hogy ilyen sokáig a tenger alatt maradtam, gondolta Zebulah, s hirtelen nagyon öregnek és megkeseredettnek érezte magát. Talán segíthettem volna, ha fönt maradok és haragomat ugyanúgy, mint ez a két ember, arra használom, hogy magam is keresem a választ. De én inkább megfutamodtam és idelent rejtőztem el. — Indulnunk kéne — szólalt meg Zúgószél váratlanul. Caramon hamarosan a fejébe veheti, hogy maga keres meg bennünket, ha már eddig meg nem tette.

— Igen — mondta halkan Zebulah és megköszörülte a torkát. — Jobb, ha megyünk, bár nem hinném, hogy a fiatalember és ifjú hölgye bárhová elment. A férfi még nagyon gyönge volt...

— Megsebesült? — kérdezte Aranyhold aggodalmasan.

— A teste nem — válaszolta Zebulah, miközben beléptek egy rogyadozó épületbe az egyik mellékutcában. — De a lelke komolyan megsérült. Erre már azelőtt rájöttem, hogy a lány beszélt volna az ikertestvérért.

Aranyhold kecses szemöldöke között sötét ránc jelent meg, ajkát keményen összeszorította.

— Bocsáss meg nekem, Síkföld asszonya — mondta Zebulah halvány mosollyal —, de annak a tűznek az izzását látom a szemedben, amelyről az imént beszéltél.

Aranyhold elpirult. — Mondtam neked, hogy még gyönge vagyok. Nem kellett volna kételkednem Raistlinben és abban, amit a fivérével tett. Hinnem kellett volna benne, hogy az valami nagyobb jónak a része, amit nem láthatok még tisztán. De attól félek, képtelen vagyok rá, még most is. A legtöbb, amit tehetek, hogy imádkozom érte, ne kerüljön többé az utamba.

— De én nem! — csattant föl Zúgószél váratlanul nyers hangon. — Én aztán nem! — ismételte meg komoran.

Caramon feküdt és csak bámult a sötétbe. Tika mélyen aludt ölelő karjaiban. A férfi érezte a lány szívverését, hallotta nyugodt lélegzését. Beletúrt a vállára boruló vörös hajtömegbe, mire Tika összerezzent álmában és Caramon mozdulatlanná dermedt, nehogy fölébressze. A lánynak pihennie kell. Csak az istenek a tudói, mennyi ideig virraszthatott ébren fölötte. Azt viszont tudta, hogy Tika sohasem árulná el ezt neki. Amikor egyszer megkérdezte tőle, csak fölnevetett és csúfolódva megjegyezte, hogy hangosan horkolt.

Nevetése azonban nem volt őszinte és képtelen volt a férfi szemébe nézni.

Caramon vigasztalón megveregette a vállát, mire a lány közelebb fészkelte magát hozzá. A harcos megnyugodott, látva, hogy a lány mélyen alszik és nagyot sóhajtott. Alig pár hete fogadta meg Tikának, hogy addig nem fogadhatja el a szerelmét, amíg testestől és lelkestől nem szentelheti neki magát. Emlékezetében visszacsengtek akkori szavai: "Legfőbb fogadalmam a testvéremhez köt... én vagyok az ő ereje".

És lám, Raistlin most eltávozott... meglelte a saját erejét. Szemébe is vágta Caramonnak: "Többé nincs rád szükségem!"

Tulajdonképpen örülnöm kellene, mondta magának Caramon a sötétbe meredve.

Szeretem Tikát és ő is engem. Akkor most már neki szentelhetném magamat! Most már 6 lehet a legelső minden gondolatom között. Olyan sok, olyan adakozó szeretet van benne! Megérdemli, hogy őt is igazán szeresse valaki.

Raistlin sohasem érdemelte meg... legalábbis a többiek mind úgy vélekednek. Hányszor hallottam, amikor Tanis és Sturm arról beszélgettek... nem tudva, hogy tanúja vagyok a szavaiknak... miért viselem el a gúnyolódását, keserű vádaskodásait, fellengzős parancsolgatását? Láttam, hogy szánakozva tekintenek rám. Tudom, hogy néha lassú gondolkodásúnak tartottak... és az is vagyok, Raistlinhez képest. Én vagyok a csetlő-botló ökör, aki a terhet cipeli, és nem panaszkodik. Mind így gondolkodnak felőlem.

Nem értenek meg... nincs szükségük rám. Még Tikának sincs úgy, annyira szüksége rám, ahogy Raistlinnek volt. Ók sohasem hallották, amint kiskorában éjjel sikoltozva fölébred. Jaj, menyit voltunk egyedül... ő meg én! Senki más nem volt ott olyankor, aki megvigasztalja, csak én. Sohasem emlékezett azokra az álmaira, de rémisztőek lehettek. Egész vézna teste remegett a félelemtől. A szeme kitágult a borzalmaktól, amelyeket csak ő láthatott. Zokogva kapaszkodott belém. És én akkor meséltem neki vagy mulatságős árnyképeket vetítettem a falra, hogy eltereljem a figyelmét.

"Odanézz, Raist" — mondtam például — "ott egy nyuszi" és föltartottam két ujjamat a lámpafénybe és úgy mozgattam, mint a nyúl a fülét.

Egy idő után aztán abbahagyta a reszketést. Nem nevetett, még csak el sem mosolyodott. Ilyesmi sohasem fordult elő vele gyakran, még kiskorában sem. De utána mindig megpihent.

— Aludnom kell... olyan fáradt vagyok — suttogta ilyenkor és szorongatta a kezemet. — De te maradj ébren, Caramon, vigyázz az álmomra! Tartsd távol tőlem őket, ne hagyd, hogy elragadjanak!

— Jó, majd virrasztok, nem hagyom, hogy bármi bántson, Raist — feleltem neki ilyenkor. Akkor aztán... majdnem... elmosolyodott és kimerülten becsukta a szemét. És én megtartottam a szavamat. Ébren maradtam mellette, amíg ő aludt. Mulatságos volt az egész... még az is lehet, hogy valóban miattam maradtak távol azok, mert a rémképei sohasem tértek vissza, amíg virrasztottam mellette.

Még később, amikor fölcseperedett, akkor is nemegyszer fölkiáltott álmában és utánam kapaszkodott. És én mindig ott is voltam mellette. De most vajon ki van mellette? Mit csinálhat nélkülem, amikor egyedül van, elveszetten és rémülten, a sötétségben? Caramon behunyta a szemét és csöndesen, rettegve, hogy Tikát fölébreszti vele, sírni kezdett.

7. Berem. Váratlan segítség

Ez hát a mi történetünk — fejezte be Tanis egyszerűen.

Apoletta eleven, zöld szemét rászegezte, úgy hallgatta figyelmesen. Egyszer sem szólt közbe, és amikor Tanis elhallgatott, akkor sem szólt semmit. Kikönyökölt a vízbe merülő lépcső szélére és olybá tetszett, teljesen elmerül a gondolataiban. Tanis nem zavarta meg a nyugalmát. A békés derű, amely itt uralkodott, a tenger mélyén, őt is megnyugtatta. Hirtelen ijesztőnek tűnt fel a számára a visszatérés a szemkápráztató napsütés és a fülsiketítő lárma fenti világába. Milyen könnyű lenne legyinteni az egészre és itt maradni a tenger fenekén, örökre elrejtőzni ebben a csöndes világban.

— És ő? — kérdezte végül Apoletta és fejével Berem felé intett.

Tanis sóhajtva tért vissza a valóságba.

— Nem tudom — vonta meg a vállát és maga is Berem felé fordult. A férfi a barlang távoli, sötét mélységébe meredt. Az ajka mozgott, mintha valami varázsigét ismételgetne szakadatlanul.

A Sötétség Királynője szerint ő mindennek a kulcsa. H megtalálom őt — mondogatta —, enyém a győzelem.

Tanis pislogott... váratlanul érte a kérdés. Megvakarta a szakállát és elgondolkodott, latolgatott. Hogy mi lesz Beremmel, azzal még nem foglalkozott.

— Igaz... csatlakozott hozzánk — mormolta —, de ugyan, mit kezdhetnénk vele? Mi rejlik benne, ami meghozhatja a győzelmet bármelyik félnek?

— Ő maga nem tudja?

— Azt állítja, hogy nem. — Apoletta homlokát ráncolva nézett Beremre. — Nem csodálkoznék rajta, ha hazudna — mondta kis idő múlva —, de ő végül is ember, és én nem sokat tudok az emberi elme furcsa járásáról. Mégis, azt hiszem, megvan a módja, hogyan tudhatnánk meg. El kell menni Nerakába, a Sötétség Királynőjének templomába.

— Nerakába? — ismételte meg Tanis meglepetten. — De hiszen az... — Ekkor olyan, iszonyattal teli sikoly harsant, amitől majdnem belevetette magát a vízbe. Keze önkéntelenül üres kardhüvelyéhez kapott és szitkozódva megpördült... legkevesebb egy sárkányhorda látványára számított.

De csak Berem volt mögötte és tágra meredt szemmel bámult rá.

— Mi történt, Berem? — kérdezte ingerülten. — Láttál valamit?

— Nem látott semmit — mondta Apoletta, és érdeklődéssel vizsgálgatta Beremet. — Arra reagált így, hogy Neraka nevét említettem...

— Neraka — ismételte meg Berem is és hevesen rázta meg a fejét. — Gonosz! Nagy gonosz! Nem... nem...

— De hiszen onnan származol! — lépett közelebb hozzá Tanis.

Berem határozottan nemet intett.

— Márpedig azt mondtad...

— Tévedtem! — motyogta Berem. — Nem Nerakára gondoltam, hanem... Takarra... Takar! Azt akartam mondani...

— Igenis Nerakára gondoltál! Tudod, hogy a Sötétség Királynőjének van ott egy temploma! — jelentette ki szigorúan Apoletta.

— Tényleg van? — nézett rá Berem egyenesen. Kék szeme ártatlanul kitágult. — A Sötétség Királynőjének Temploma lenne Nerakában? Nem, nincs ott semmi, csak egy kis falucska. Az én falum... — Ekkor váratlanul a gyomrához kapott és összegörnyedt, mint akinek nagy fájdalmai vannak. —Nem érzem jól magam... hagyjatok már! — nyögte, akár valami kisgyerek és lekuporodott a márványkövezetre a víz közelében. Ott ücsörgött tovább, a hasát tapogatta és csak bámult tovább a sötétségbe.

— Berem! — nógatta Tanis bosszúsan.

— Nem vagyok jól... — morogta Berem csökönyösen.

— Mit mondtál, hány éves is? — kérdezte Apoletta.

— Több, mint háromszáz, legalábbis azt állítja — felelte Tanis ingerülten. — Ha csak a fele is igaz, akkor úgy százötven lehet, ami ugyancsak túl nagy kor egy ember számára.

— Tudod — folytatta Apoletta elgondolkodón —, a Királynő nerakai temploma rejtély előttünk. Váratlanul bukkant föl az Összeomlás után, ennél többet nem tudunk e szentély sorsáról. Most pedig itt van ez az ember, aki a saját életét is ugyanoda és ugyanarra az időre vezeti vissza.

— Különös — mormolta Tanis és visszafordult Berem felé.

— Igen. Lehet, hogy nem több véletlen egybeesésnél, de ha az ember sokáig követi az ilyen véletleneket, végül csak valami sorsszerűséghez jut el... legalábbis a férjem így mondja — mosolyodott el Apoletta.

— Akár véletlen, akár nem, én nemigen megyek el Sötétség Királynőjének Templomába, hogy megkérdezzem, miért keres egy bizonyos embert egy öklömnyi smaragddal a mellében! — és Tanis komor képpel visszakuporodott a víz szélére.

— Magam sem tudom..., de valahogy nehéz elhinnem, amit mondasz, hogy a Királynő ilyen hatalomra tett szert, És mit csináltak egész idő alatt a jó sárkányok?

— Jó sárkányok — kiáltott föl meglepetten Tanis —, miféle jó sárkányok?

Ezúttal Apolettán volt a csodálkozás sora. — Hát az igazi jó sárkányok! Az ezüst— és az aranysárkányok, meg a bronzsárkányok. Nő és a sárkánydárdák. Azokat biztosan az ezüstsárkányoktól kaptátok, azok vigyáztak a titkukra...

— Én még sohasem hallőttam ezüstsárkányokról, hacsak nem valami, Humáról szóló régi énekben. És a sárkány dárdákat is oly régen keressük már minden eredmény nélkül, hogy már azt hiszem lassan, csak a gyermekmesékben léteznek.

-Nekem nem tetszik ez az egész-hajtotta állát a karjára Apoletta. — Itt valami nagy baj van — tette hozzá sápadt, megnyúlt arccal. — Valóban, hol vannak a jó sárkányok? Miért nem harcolnak? Eleinte nem is hittem a tengeri sárkányok visszatérésében, mivel a jó sárkányok azt úgyis megakadályoznák. De, ha a jó sárkányoknak csakugyan nyoma veszett, amit a veled való beszélgetés szerint lassan el kell hinnem, Fél-Elf, akkor az én népem is valóságős veszélyben van! —Ekkor a lány fölkapta a fejét. — Ó, nagyon jó, itt jön a párom a barátaitokkal. — Ellökte magát a kőlépcsőtől. — Most elmegyek vele a népemhez és megbeszéljük a dolgokat.

— Várj még! — kérte Tanis és közben a márványlépcső közeledő léptekre figyelt. — Meg kell mutatnod nekünk kivezető utat! Semmiképpen sem maradhatunk itt!

— De hisz én nem ismerek semmilyen kivezető utat — felelte Apoletta, mialatt karjának köröző mozdulataival tartotta fenn magát a víz felszínén. — És Zebulah semmi sohasem gondoltunk ilyesmire.

— Kóborolhatnánk itt a romok között hetekig — kiáltott föl Tanis —, vagy akár örökké! Ugye nincsenek is olyanok, akik valóban kijutottak már innen? Lehet, hogy csak meghalnak és kész!

— Amint már az előbb is mondtam — ismételte meg hidegen Apoletta-ilyesmivel mi nem foglalkoztunk soha.

— Nős, akkor foglalkozzatok! —förmedt rá Tanis és hangja baljóslatúan visszhangzott a víztükör fölött. Berem fölnézett rá és riadtan odébb húzódott. Apoletta szeme haragosan összeszűkült. Tanis keservesen fölsóhajtott és szégyenkezve összeszorította a száját. — Ne haragudj! — kezdett szabadkőzni, de ekkor Aranyhold odalépett mellé és megszorította a karját.

— Mi a baj, Tanis? — kérdezte.

— Semmi, csak éppen tehetetlenek vagyunk — és elnézett Aranyhold mellett. —

Megtaláltátok Caramont és Tikát? Jól vannak?

— Igen, megtaláltuk őket — felelte Aranyhold és követte a másik pillantását. Együtt nézték, amint barátaik lassan ballagnak lefelé a lépcsőn Zúgószél és Zebulah nyomában. Tika csodálkozva nézett körül. De Tanis észrevette, hogy Caramon mereven előreszegezi a tekintetét. A harcős arcának láttán aggódva fordult vissza Aranyholdhoz.

— Nem válaszoltál a második kérdésemre — mormolta csöndesen.

— Tika teljesen jól van — felelte Aranyhold —, de ami Caramont illeti... — és szomorúan megcsóválta a fejét.

Tanis ismét Caramonra nézett és alig tudta visszafojtani a döbbenet kiáltását. Alig ismerte föl a derűs, jó természetű harcőst ebben a sötét, könnyáztatta arcú, karikás szemű alakban.

Tanis megrendült arckifejezésének láttán Tika közelebb húzódott Caramonhoz és szorosan belékarolt. Érintésére a harcős mintha fölébredt volna révedezéséből.

Rámosolygott a lányra. De volt valami Caramon mosolyában — olyan lágyság és aggodalom, amit azelőtt sohasem láthattak rajta.

Tanis fölsóhajtott megint. Újabb gondok... Ha visszatértek is az ősi istenek, vajon mi a szándékuk velük? Talán kipróbálják, mekkora az a teher, amely alatt végképp összeroppannak? Netán még jót mulatnak is a dolgon? Fogságba estek a tenger mélyén... Miért nem adják már föl a harcot? Miért nem maradnak végleg idelenn? Miért foglalkoznak a kiút keresésével? Maradjanak szépen itt és feledkezzenek el a világ bajairól! Feledjék el a sárkányo kat... Raistlint, feledjék el Lauranát... és Kitiarát... — Tanis! — rázta meg Aranyhold gyöngéden a fél-elfet.

Már megint mindenki őrá bámul... tőle várja, hogy mondja meg, mit csináljon!

Megköszörülte a torkát és megszólalt, de hangja megbicsaklott ás felköhögött. — Ne nézzetek így rám! — nyögte ki végül rekedten. — Nem tudok mit mondani... úgy tűnik,, csapdába estünk. Nem látok semmilyen kiutat.

Társai tekintetében azonban nem csökkent az iránta érzett hit és bizalom fénye. Tanis mérgesen viszonozta a pillantásukat. — Ne várjátok totem, hogy tovább vezesselek... hiszen elárultalak benneteket! Hát nem értitek?. Mindez az én hibám! Mindenben én vagyok a hibás... keressetek valaki mást...!

Elfordult, hogy ne lássák visszafoghatatlanul záporozó könnyeit, és csak nézte a feketén csillogó víztükröt... küzdött magával, hogy visszaszerezze az önuralmát. Mindaddig, amíg meg nem szólalt, arról sem vett tudomást, hogy Apoletta egész idő alatt figyelmesen nézte.

— Lehet, hogy végül mégiscsak segíthetek rajtatok — mondta csöndesen a tengeri elf-lány. —Apoletta, miről beszélsz?— kiáltott föl Zebulah rémülten és odarohant a part szélére. — Gondold meg, hogy...

— Már meggondoltam — felelte Apoletta. — A Fél-Elf mondta, hogy gondolnunk kell rá, mi történik a fönti félelmes világban... és igaza van. Velünk is megtörténhet ugyanaz, ami silvanesti rokonainkkal. Ők is megtagadták a külvilágot és hagyták, hogy a gonosz erők sötét hatalmukkal elárasszák a földjüket. Bennünket még időben figyelmeztettek a veszélyre... mi még fölvehetjük a harcot a gonosszal. Lehet, hogy éppen a ti idejöveteletek mentett meg bennünket, Fél-Elf-tette hozzá megfontoltan. —Ezért tartozunk nektek valamivel.

_ Segítsetek hát, hogy visszatérhessünk a mi világunkba! — mondta Tanis.

Apoletta szomorúan bólintott. — Én megteszem... Hová akartok eljutni?

Tanis tehetetlenül megrázta a fejét, képtelen volt a gondolkodásra. — Azt hiszem, egyik hely éppen olyan jó, mint a másik — mormolta végül sötéten.

— Palanthasba — szólalt meg Caramon váratlanul. Mély hangja dörögve visszhangzott a sötét víztükör fölött.

Társai kényelmetlen csöndben meredtek rá... Zúgószél komoran összevonta a szemöldökét.

-Nem-válaszolta Apoletta és ismét kiúszott a lépcsőhöz. _ palanthasba nem juttathatlak el benneteket. A mi határaink csak Kalamanig terjednek. Annál tovább nem merészkedhetünk. Különösen ha igaz, amit mondtatok... Kalaman után kezdődik ugyanis a tengeri sárkányok birodalma.

Tanis megtörölte a szemét és orrát, majd visszafordult barátaihoz. — Nos, van más javaslat is?

De a többiek csak szótlanul néztek vissza rá. Végül Aranyhold lépett előre.

— Elmondhatok egy történetet, Fél-Elf!-kérdezte lágyan és Tanis karjára tette a kezét. — Egy eltévedt, magányos és rémült férfi és a párja történetét. Súlyos terhük alatt megroppanva érkeztek egyszer egy fogadóba. A nő elénekelt egy dalt, kék kristálypálcája valamiféle csodát művelt, mire a tömeg rájuk támadt. Egyetlen férfi kelt védelmükre... egyetlen embernek volt ereje a harc fölvételére. Ez a... számukra idegen férfi annyit mondott: "kimenekülünk innen a konyhán át" — és Aranyhold elmosolyodott. — Emlékszel erre, Tanis?

— Emlékszem — mormolta a fél-elf, lenyűgözötten a nő nyájasan kedves tekintetétől. — Nos, várunk rád, Tanis! — mondta Aranyhold egyszerűen.

A férfi szemét ismét elhomályosították feltörő könnyei, de gyorsan leküzdötte őket és végignézett barátain. Zúgószél komor arca valahogy megenyhült. Halvány félmosoly kíséretében Tanis karjára tette a kezét. Caramon tétovázott egy pillanatig, aztán egyik legkeményebb medve-öle, lésébe zárta a fél-elfet.

— Juttass el hát bennünket Kalamanba! — mondta Tanis Apolettának, nagyot sóhajtva. — Különben is oda igyekeztünk.

A társaság ott tért nyugovóra, közvetlenül a vízparton, hogy pihenjen, amennyit lehet az... Apoletta szerint.., hosszú és keserves utazás előtt.

-És hogyan utazunk majd, csónakkal? — kérdezte Tanis, s közben nézte, amint Zebulah lehányja magáról a ruháit és beugrik a vízbe.

Apoletta a férjére nézett, aki könnyedén taposta mellette a vizet. — Úszva — mondta az elf-n6. — Nem gondolkodtatok még el rajta, hogyan hoztunk le benneteket ide? A mi varázstudományunk lehetővé teszi majd, hogy éppoly könnyen szívjátok be a vizet, mint most a levegőt.

— Halakká akartok változtatni bennünket? — kémezte Caramon holtra rémülten.

— Azt hiszem, akár ezt is mondhatjuk — válaszolta neki Apoletta. — Apálykor jövünk majd értetek.

Tika megfogta Caramon kezét. A férfi hevesen viszonozta a szorítását és Tanis megkönnyebbült, látva, amint titkos pillantást váltanak egymással. Bármilyen viharok tombolnak is Caramon lelkében, szilárd horgonyra lelt, amely nem engedi, hogy elsodorják a sötét hullámok.

— Soha nem felejtjük el ezt a csodálatos helyet — suttogta halkan 'fika.

Apoletta csak elmosolyodott válasz helyett.

8.

— Apa! Apa!

— Mi az, kicsi Rogar? — A halász már hozzászokott kisfia lelkes fölkiáltásaihoz, aki már éppen akkorává cseperedett, hogy kezdte fölfedezni a világ csodáit, de munkájáról nem emelte föl a szemét. Fölkészült a beszámoló meghallgatására egy partra vetődött tengeri csillagról vagy a homokban talált fél pár cipőről és közben rendületlenül foltozta a hálóját, mialatt a gyerek odafutott hozzá.

— Papa — lihegte a kócos fiúcska... apja térde után kapott és közben alaposan belegabalyodott a hálóba-, egy csinos hölgy... ott, a parton, megfulladt!

— Ühüm — mormolta a halász szórakozottan.

— Egy szép nő... halott — mondta a fiúcska ünnepélyesen és maga mögé mutatott szurtos hüvelykujjával.

Erre a halász már abbahagyta a szorgoskodást és a fiúra nézett. Valahogy ez más volt, mint a szokásos gyerekbeszéd.

— Hogy? Egy csinos hölgy? Megfulladt?

A gyerek bólintott és megint a fövenycsík felé mutatott. A halász összehunyorította a szemét a ragyogó déli nap sütés ellen ás maga is végigfuttatta tekintetét a partvonalon. Utána visszafordult a fiához és, szigorúan összevonta a szemöldökét.

— Mi ez, a kis Rogar újabb meséje? — kérdezte zordan. — Mert ha így van, ma este állva vacsorázol!

A gyerek tágra nyílt szemmel megrázta a fejét. — Nem — mormolta és a múltkori emlék hatására megvakarta soványka ülepét. — Megígértem...

A halász összeráncolt homlokkal nézett ki a tengerre. Igaz, nagy vihar volt tegnap éjszaka, de semmi olyasmit nem hallott, mint egy szirteknek ütköző hajótest csattanása. Talán a városiak közül csónakáztak ki páran a nevetséges sétahajóikon és elkapta őket a vihar sötétedés után... vagy, ami még rosszabb, meg is ölhettek valakit. Nem ez lenne az első holttest, amelyet késsel a szívében vetnek itt partra a hullámok.

A csónak fenekének kátrányozásával foglalkozó legidősebb fiát magához intette a halász, letette a munkáját és fölállt. Már azon volt, hogy a kisfiút beküldi az anyjához, de akkor eszébe jutott, hogy neki kell megmutatnia az utat.

— Vezess hát oda ahhoz a csinos hölgyhöz — mondta a halász komor hangon és jelentőségteljes pillantást vetett az idősebbik fiúra.

A kis Rogar, apját hevesen ráncigálva, nekiiramodott a fövenynek, de az apa és a fivér lassabban ballagott utána, előre borzongva tőle, vajon mit találnak.

Nem sokat haladtak még, amikor a halász észrevett valamit a parton, ami futásra kényszerítette. Nagyobbik fia közvetlenül a sarkában loholt.

— Hajótörés... ez már biztos — lihegte a halász. — Ostoba szárazföldi népség! Nincs jobb dolguk, mint hogy azokon a dióhéjnyi lélekvesztőkön csalinkázzanak.

Nem is egy, hanem mindjárt két csinos n6 is hevert a parton és mellettük még négy férfi. Valamennyien finom ruhát viseltek. Körülöttük törött fadarabok... nyilvánvalóan az összetört sétahajócska maradványai.

— Vízbe fúltak — motyogta a kisfiú, lehajolt és megérintette az egyik "csinos hölgyet". — Nem, nem fulladtak meg — jelentette ki a halász, miután megtapogatta a nő nyaki verőerét. Az egyik férfi már meg is mozdult... korosabb, olyan ötven körüli... nehézkesen fölült, és zavartan körülnézett. A halász láttán megrémült, négykézláb odakúszott egyik társához, hogy fölrázza 6t is.

— Tanis! Tanis! — kiabálta egy szakállas férfit ráncigálva, aki hirtelen mozdulattal fölült. — Nincs mitől félned — mondta nyugodt hangon a halász, a szakállas ijedtsége láttán. — Szívesen segítünk rajtatok, ha tudunk... Davey, szaladj csak gyorsan ás hívd anyádat. Mondd neki, hogy hozzon takarókat, meg azt az üveg pálinkát, amit a napfordulókor tettem félre. — Így ni, hölgyem — mormolta kedvesen, miközben az egyik nőnek segített fölülni. — Semmi aggodalom... mindjárt rendbe jön. Különös — motyogta a halász maga elé, mialatt a karjában tartotta a nőt és megnyugtatóan simogatta a vállát. — Ahhoz képest, hogy majdnem vízbe fúltak, egyiken sem látszik, hogy sokat nyelt volna... — A takarókba burkolózó partravetetteket hamarosan elkísérték a halász szerény kunyhójához. Ott kaptak egy-egy nyelet brandyt és mindenféle egyéb orvosságot, amit a halász felesége jónak vélt vízbefúlás ellen. A kis Rogar büszkén méregette őket, abban a biztos tudatban, hogy az egész falu egy jó hétig az ő "fogásáról" beszél majd.

— Még egyszer köszönjük a segítséget — mondta Tanis őszinte hálával.

— Szerencsétek, hogy épp ott voltam — morogta a férfi mogorván. — Legközelebb óvatosabbak legyetek... ha még kimentek olyan kis csónakkal, azonnal partra, ha a vihar első jele látszik.

— Óóó, igen, máskor úgy csinálom... csináljuk — felelte Tanis némi zavarral. — Ha pedig most megmondanád, hol is vagyunk tulajdonképpen...

— Itt, a várostól északra — intett kezével a halász. Két-három mérföldnyire. Davey odavihet kocsin.

— Ez igazán kedves tőletek — mondta Tanis és bizonytalanul a többiekre nézett. Azok viszonozták a pillantását..., de Caramon óvatosan megkérdezte:

— Hmm, tudom, hogy ez különösen hangzik, de alaposan elsodort bennünket az áramlás... melyik városról is van szó?

— Miért, Kalaman, természetesen — mormolta a halász enyhe gyanakvással.

— Ó! — könnyebbült meg Tanis és nevetve fordult Caramonhoz:-Hát nem megmondtam? Mégsem vetődtünk olyan messzire, ahogy gondoltátok.

-Tényleg nem?-kérdezte Caramon tágra nyíló szemmel. — Hát persze — tette hozzá sietve, amint Tika jól oldalba bökte a könyökével. — Alighanem tévedtem, mint már annyiszor... hiszen ismerhetsz már, Tanis, annyiszor eltévedek...

— Azért ne vidd túlzásba — súgta a fülébe Zúgószél, mire Caramon elhallgatott.

A halász sötéten mérte végig őket. — Hát fura egy csapat vagytok, ammá igaz... még arra sem emlékeztek, hogy törtetek össze, de még azt se tudjátok, hol vagytok. Tán mind jól berúgtatok, de ammá nem az én dolgom. Ha megfogadjátok a tanácsom, többet sose ültök csónakba, se részegen, se józanul. Davey, hozd elő a kocsit.

A halász utoljára még megvetően végigmérte őket, vállára emelte kisfiát és visszatért a munkájához. Időseb-' bik fia eltűnt... föltehetően a szekérért mehetett.

Tanis sóhajtva nézett végig a barátain.

— Sejti legalább valamelyikőtök, hogyan kerültünk ide kérdezte — és miért viseljük éppen ezeket a ruhákat?

Egymás után mindnyájan megrázták a fejüket.

— Én emlékszem az örvényre és a Vértengerre — mondta Aranyhold. — Hanem a továbbiakat mintha csak álmodtam volna

— Én meg Raistra emlékszem — mormolta Caramon csöndesen, szomorú képpel. Ekkor érezte, hogy Tika lágyan megfogja a kezét, mire lenézett a lányra és vonásai rögtön kisimultak. — És arra is emlékszem, hogy...

— Csitt! — vörösödött el Tika és égő arcát a férfi karjához szorította.

Caramon belecsókolt vörös sörényébe. — Az nem volt álom — dünnyögte a lány csöndesen. — Én is emlékszem egy-két dologra — mondta Tanis sötéten és Beremre nézett. — De minden olyan töredékes és zavaros. Valahogy nem akar összeállni az emlékezetemben. Nos, talán jobb lesz, ha nem foglalkozunk annyit a múlttal, nézzünk inkább előre. Menjünk el most Kalamanba és nézzük meg, hogy áll a helyzet. Hmm, még azt sem tudom, milyen nap van ma! Sőt, hogy milyen hónapot írunk... szóval... azután...

-Palanthas-mondta Caramon. —Palanthasba megyünk.

— No jó, majd meglátjuk — sóhajtott föl Tanis. Előkerült Davey is egy sovány gebe által vonszolt szekerével. A fél-elf Caramonra nézett. — Egész biztos vagy benne, hogy meg akarod találni a testvérkédet? — kérdezte nyugodt hangon.

Caramon nem válaszolt neki.

A társaság késő délelőtt érkezett meg Kalaman városába.

— Mi van itt? — kérdezte Tanis Daveytől, amint a fiatalember végigfurikázott velük a város utcáin. — Csak nem valami ünnep van éppen?

Mindenfelé tolongtak az emberek. A legtöbb üzlet zárva volt, redőnye lehúzva. Kisebb csoportok ácsorogtak mindenfelé, lázas beszélgetésbe merülve.

— Inkább úgy néz ki, mint valami temetés — mormolta Caramon —, biztosan meghalt valami fontos személyiség.

— Vagy az, vagy a háború — vélekedett Tanis. Asszonyok Pityeregtek, férjeik bánatosan vagy mérgesen bámultak maguk elé, a gyerekek rémülten néztek a szüleikre.

— Háború nem lehet, uram — jegyezte meg Davey különben két napja volt a Tavaszelő Ünnepe. Nem tudom mi lehet a baj... egy pillanat... kideríthetem, ha akarjátok, — Ezzel egy erős gyeplőrántással megállította a lovat.

— Eredj csak — mondta Tanis —, bár, várj egy kicsit! Miért mondod, hogy nem lehet háború? — Hogy miért? Hát, mert megnyertük a háborút — nézett a fél-elfre Davey megrökönyödve. — Az istenekre, uram, nagyon részegnek kellett lenned, ha erre sem emlékszel! Az Aranytábornok, meg a jó sárkányok...

— Hát persze! — vágta rá Tanis sietve.

— Álljunk meg itt, a halpiacnál — javasolta Davey —, itt biztosan tudják, mi a helyzet. — Mi is veled megyünk — mondta Tanis és intett a többieknek.

— Mi újság? — kiáltotta a legényke már futtában egy csapatférfi és nő felé, akik búsan álldogáltak egy halszagot árasztó üzlethelyiség előtt.

Azonnal többen fordultak felé és egyszerre kezdtek el beszélni. A Daveytől némiképp lemaradó Tanis csak foszlányokat értett meg az izgatott kiáltozásból. — Az Aranytábornokot elrabolták... a várős halálra van ítélve... az emberek menekülnek... a gonosz sárkányok...

Akárhogy is törték a fejüket, semmi értelmeset nem tudtak kihámozni ebből a zagyvaságból. Ráadásul az emberek láthatóan vonakodva beszéltek az idegenek füle hallatára... sötét, bizalmatlan pillantásokkal méregették őket, s különösen drága, finom ruháikat.

Még egyszer megköszönték hát Daveynek a fáradozását és otthagyták a barátai társaságában. Rövid vita után úgy döntöttek, hogy a piactérre mennek, hátha ott többet megtudhatnak a történtekről. A tömeg percről percre sűrűsödött, míg végül már úgy kellett átverekedniük magukat a zsúfolt utcákon. Mindenfelé összevissza rohangáltak az emberek, faggatták egymást a legfrissebb fejleményekről, és legtöbben keserűen rázták a fejüket. Néha föltűnt egy-egy család, amint motyóba kötött szerény javaival igyekszik a várős kapuja felé.

-Fegyvereket kellene vásárolnunk-mormolta Caramon sötéten —, nem valami biztatóan hangzanak ezek a hírek. Különben mit gondoltok, ki lehet ez az Aranytábornok? Nagyon sokat várhat tőle ez a nép, ha ennyire kétségbeesik mindenki a foglyul ejtésének hírére. — Talán valami solamniai lovag — találgatta a fél-elf. — Abban pedig igazad van, hogy fegyvereket kell vennünk. — Ezzel az övéhez nyúlt. — A fenébe, volt egy egész erszényre való fura régi aranypénzem és most nincs sehol. Mintha nem lenne elég bajunk enélkül is...

— Várj egy kicsit — és Caramon is az öve körül matatott. _Nézd már... hogy a... azén erszényem még egy másodperce itt volt. A nagydarab harcős villámgyorsan körbefordult és megpillantott egy apró alakot, amint egy kopottas bőrerszénnyel a kezében éppen eltűnik a tömegben. — Hé te! Az ott az enyém! — bömbölte Caramon. Az embereket úgy szórta szét maga előtt, mint szélvész az avart és a csenevész tolvaj után vetette magát. Kinyújtotta hatalmas mancsát és vastag bekecsénél fogva fölkapta a levegőbe a visongó alakot. — Nő, add csak vissza az... — és a termetes harcős eltátotta a száját — ...Tasslehoff?

— Caramon — rikoltott föl Tasslehoff.

A harcős döbbenten visszapottyantotta a surranót a földre. Tasslehoff izgatottan körülnézett. — Tanis! — visította teli torokból, amint meglátta az emberek tömegén keresztülvergődő fél-elfet. — Ő, Tanis! — vetődött előre Tass és barátja köré fonta a karját. Képét Tanis övéhez szorította és keserűen sírva fakadt.

Kalaman népe fölsorakozott a város védőfalain. Pár napja is ugyanezt csinálták, csak akkor ünnepi hangulatban, amint szemlélték a lovagok, ezüst— és aranysárkányok diadalmenetét. Most néma csöndben álltak... kétségbeesetten. Csak bámultak a távolba vesző síkságra, miközben a nap delelőjéhez közeledett.

Tanis Kova mellett állt, karját a törpe vállán nyugtatta. A vén törpe kis híján elájult a barátja megjelenése okozta meglepetéstó].

Szomorú volt ez a találkozás. Kova és Tass tompa megtört hangon, egymás szájából kapkodva a szót, elmesélte társaiknak, mi történt velük, mióta Tarsisban elváltak egymástól. Egyikük addig beszélt, míg be nem rekedt, akkor a másik folytatta tovább. Így értesültek a többiek a sárkánydárdák újra fölfedezéséről, a sárkánygömb elpusztításáról és Sturm haláláról.

Tanis némán lehajtotta a fejét a szomorú hírek hallatán. Egy pillanatig el sem tudta képzelni a világot nemes lelké barátja nélkül. Tanis gyászának láttán Kova rekedt hangon számolt be Sturm dicső győzelméről és arról, milyen békességet lelt a halálban. — Ő most már Solamnia igazi hőse — mondta Kova. Máris olyasféle történeteket mesélnek róla, mint a nagy Humáról. Az ő hatalmas áldozata mentette meg a lovagságot, úgy beszélik, és ő sohasem kívánt volna többet, Tanis.

A fél-elf némán bólintott, majd tétova mosoly kíséretében kérlelte Kovát: —Folytasd... mondd el, mit csinált Laurana, amikor megérkezett Palanthasba. Máig is ott van? Mert ha igen, mi is gondoltunk rá, hogy elmegyünk...

Kova és Tass keserű pillantást vetett egymásra, a törpe lehajtotta a fejét. A surranó félrefordult, kifújta és egyik zsebkendőjével törölgette az orrát.

-Mi történt — kérdezte Tanis, számára is idegen hangon. — Mondjátok el!

Kova kimért lassúsággal számolt be az eseményekről. — Nagyon sajnálom, Tanis — mormolta végül —, de én is hibás vagyok...

A vén törpe olyan keservesen zokogott föl, hogy Tanis szíve összeszorult a sajnálattól. Átkarolta és szorosan magához ölelte öreg barátját.

— Nem a te hibád volt, Kova — motyogta, könnyektől rekedt hangon. Miattam kockáztatta a halált, s még annál is rosszabbat. Ha bárki, hát én vagyok hibás a dologban.

— Ha elkezdjük a vádaskodást, végül az isteneket gyalázzuk majd — mondta Zúgószél és Tanis vállára tette a kezét. — Így szól az én népem régi mondása.

Tanist ez csöppet sem vigasztalta meg. — Mikor is érkezik... ööö... a Sötét Hölgy? Délben — mormolta Tass csöndesen.

Lassan délre járt az idő és Tanis Kalaman népével együtt várta, hogy a Sötét Hölgy megérkezzék. Gilthanas kissé távolabb állt a fél-elftől és szándékosan nem mutatott iránta semmi érdeklődést. Tanis nem neheztelhetett rá érte. Gilthanas tisztában volt vele, mi volt az, amiért Laurana elhagyta a várost, tudta, milyen csalétekkel csalta lépre őt Kitiara, sőt, amikor megkérdezte Tanistól, hogy valóban együtt volt-e Kitiarával, a Sárkány Nagyúrral, a fél-elf nem tagadhatta le.

— Téged teszlek felelőssé, bármi történjék Lauranával — fröcsögte Gilthanas tajtékozva. — És minden éjjel azért imádkozom az istenekhez, hogy bármily kegyetlen szenvedésben legyen is része, neked is azt kelljen elviselned, csakhogy százszorosan!

— Gondolod, hogy én nem viselném el mindazt boldogan, csak hogy őt kiszabadíthassam? — kiáltotta Tanis szenvedéllyel, de Gilthanas némán elfordult tőle.

Ekkor az emberek morgolódni kezdtek, és a távolba mutogattak. Az égen sötét árnyék jelent meg... egy kék sárkány képében.

— Az az ő sárkánya — jelentette ki Tasslehoff megrendülten. — Már láttam a Főpap Tornyánál.

A kék sárkány lomhán, lassan körözött a város fölött, majd kényelmesen leszállt a várfaltól egy jó nyíllövésnyire. Halálos csönd állt be a falon, amint a sárkánylovas fölegyenesedett kengyelében. A Sötét Hölgy levette a sisakját és beszélni kezdett, hangja élesen szárnyalt a kristálytiszta levegőben.

— Mára már biztosan tudjátok, hogy foglyul ejtettem az elf-nőt, akit Aranytábornoknak neveztek. Ha bizonyítékra van szükségetek, íme, ezt mutathatom föl nektek! — kiáltotta Kitiara. — Fölemelte a kezét és Tanis finom mívű ezüstsisakot pillantott meg a vakító napfényben. — Másik kezemben, amit nem láthattok onnan, a falról, egy aranyszínű hajfürtöt tartok. Amikor elmegyek, ezeket itt hagyom a mezőn, hogy legalább valami emlékeztessen benneteket a "tábornokotokra"!

A falakon álló tömeg rekedten felhördült. Kitiara egy pillanatra elhallgatott és hidegen végigmérte az embereket. Láttára Tanis tenyerébe mélyesztette a körmét, hogy nagy nehezen megőrizze külső nyugalmát. Alig bírta visszafogni magát, hogy le ne ugorjon a falról és rátámadjon a nőre.

Vad, elkeseredett arckifejezése láttán Aranyhold közelebb húzódott hozzá és nyugtatóan a karjára tette a kezét. Megérezte a férfi remegését, majd azt, hogy érintésére hatalmas erőfeszítéssel lecsillapodik. Amikor lenézett a kezére, döbbenten vette észre, hogy ujjai közül vér szivárog.

— A Lauralanthalasa nevű elf-lányt a Sötétség Királynőjéhez vitettem, Nerakába. A királynő fogságában marad mindaddig, amíg nem teljesülnek a következő föltételek! A királynő először is azt követeli, hogy a Berem nevű személyt, az "Örökembert" azonnal szolgáltassátok ki neki!_ Másodszor, hogy a jó sárkányok haladéktalanul menjenek Sanctionba, ahol megadják magukat Lord Ariakasnak. Végül, a Gilthanas nevű elf-lord szólítsa föl a solamniai lovagokat, valamint a qualinesti és silvanesti elfeket, hogy, tegyék le a fegyvert. A Tűzkovács Kova nevű törpe pedig ugyanerre vegye rá a fajtájabelieket. — Ez őrültség! — kiáltotta Gilthanas, előrelépett a fal mellvédjéhez és lenézett a Sötét Hölgyre. — Nem fogadhatjuk el ezeket a feltételeket! Fogalmunk nincs róla, ki lehet ez a Berem és hol találhatnánk meg őt! Én nem felelhetek a népemért, sem a jó sárkányokért. Ezek a követelések teljességgel ésszerűtlenek!

— A Királynőnek egyáltalán nem ment el az esze válaszolta Kitiara színtelen hangon. — Ő Sötét Felség tisztában van vele, hogy mindeme követelései teljesítéséhez idő kell. Három hetetek van rá. Ha ezalatt nem találjátok meg azt a Berem nevű embert, aki értesüléseink szerint valahol Roncsosd környékén tartózkodik, és nem külditek el a jó sárkányokat, ismét visszatérek, és akkor egy hajtincsnél többet teszek le a "tábornokotokból" Kalaman kapuja elé!

Kitiara itt kis időre elhallgatott.

A fejét találjátok majd itt, a porban.

Ezzel lehajította a sisakot sárkánya lába elé a földre, azután parancsszavára Skie kiterjesztette a szárnyát és fölemelkedett a levegőbe.

Hosszú pillanatokig senki sem mozdult és nem szólt semmit. Az emberek csak meredten néztek a kapu előtt heverő sisakra. Az ezüst sisakforgón vidáman libegő piros szalagok jelentették az egyetlen színt és mozgást, ameddig a szem ellátott. Egyszer csak valaki rémülten felüvöltött és a távolba mutatott.

Hihetetlen látvány bontakozott ki a látóhatáron. Olyan rémületes volt, hogy az első pillanatban senki sem hitt a szemének, mindenki úgy érezte magában, hogy biztosan megbolondult. De az a valami hamarosan közelebb lebegett a városhoz és kénytelenek voltak elismerni a valóságosságát, bár ez a legkevésbé sem csökkentette annak iszonyatos voltát.

Krynn lakói ekkor pillantották meg először Lord Ariakas zseniális harci gépezetét, a repülő erődöt.

Sanction templomainak kazamatáiban a fekete köpönyeges varázslók és sötét papok egy egész várat választottak le alapjairól és juttattak föl a levegőbe. És most, egy fehér villámok szaggatta, sötét viharfelhőn lovagolva, vörös és fekete sárkányok vagy százfőnyi kötelékének kíséretében a légi erőd Kalaman fölé siklott, elsötétítve a déli verőfényt és sötét árnyékot vetve az egész városra.

A tömeg rémülten menekült a falakról. A sárkányiszony lesújtott szörnyű varázserejével, páni félelemmel és reménytelenséggel töltve el Kalaman minden lakóját. Ám az erőd és sárkányai most még nem támadtak. Három hétig várnak, ahogy a Sötétség Királynője megparancsolta. Arra viszont bizonyára ügyelnek majd, hogy a lovagok és a jó sárkányok ez idő alatt meg ne vethessék lábukat a síkságon. Tanis barátaihoz fordult, akik ott álltak szorosan egymás mellett a falon és sötét tekintettel méregették a repülő erődöt. Ők már hozzászoktak a sárkányiszonyhoz, képesek voltak szembenézni vele és nem menekültek fejvesztetten, mint Kalaman népe. Kis csoportjuk magányosan állt odafönt a várfalon. — Három hét! — szólalt meg Tanis hangosan, mire barátai mind felé fordultak.

Mióta eltávoztak Roncsosdból, most látták először, hogy arcáról eltűnnek a tébolyító önvád vonásai. Szemében olyan megbékélés tükröződött, amiről Kovának a halott Sturm merev tekintete jutott az eszébe.

— Három hét — ismételte meg Tanis olyan vészjósló nyugalommal, amitől a törpe hátán végigfutott a hideg. Szóval három hetünk van. Az éppen elég lesz. Elmegyek Nerakába, a Sötétség Királynőjéhez. — A közelben álldogáló, szótlan Beremre pillantott és hozzátette: — Te pedig velem jössz!

Berem szeme azonnal tágra meredt az iszonyú rémülettől. — Neem! — nyöszörögte és hátratántorodott. Látva, hogy a szerencsétlen mindjárt menekülésre fogja a dolgot, Caramon utánakapott hatalmas mancsával és keményen megragadta.

— Velem jössz Nerakába — mondta Tanis csöndesen — vagy ebben a szent pillanatban átadlak Gilthanasnak. Az elf-lord határtalanul szereti a húgát. Habozás nélkül átadna a Sötétség Királynőjének, ha úgy véli, hogy ezzel visszaszerzi Laurana szabadságát. Mi viszont jobban ismerjük a helyzetet... tudjuk, hogy a kiadatásod semmit sem változtatna a dolgok állásán. De ő nem így vélekedik. Ó ugyanis elf és meggyőződése, hogy a Királynő megtartaná a szavát.

Berem keserűen nézett Tanis szemébe. — És te... nem adsz ki neki?

— Először is megpróbálom kideríteni az igazságot — mondta hűvösen megkerülve a kérdést.-És mindenképpen szükségem van valakire, aki kiismeri magát azon a vidéken... Berem kiszabadította magát Caramon vasmarkából és űzött pillantást vetett a társaságra. — Inkább megyek — vinnyogta —, csak ne adjatok annak az elfnek a kezére.

— Rendben van — mormolta Tanis hűvösen — és hagyd abba a nyavalygást. — Sötétedés előtt indulok és addig még rengeteg a dolgom...

Váratlanul erős kéz szorítását érezte a karján. — Tudom, hogy mi jár a fejedben, Caramon — mondta Tanis, de nem fordult meg — és a válaszom... nem! Egyedül megyünk $eremmel! — Akkor egyedül mentek a halálba — felelte Caramon nyugodtan és nem engedte el a fél-elf karját.

— Akkor is így kell cselekednem! — Tanis hiába próbált kiszabadulni a bivalyerős férfi szorításából. — Egyikőtöket sem viszem magammal!

— És kudarcot vallasz! — morogta Caramon. — Talán ezt akarod? Keresed a halált, hogy végre megszabadítson a bűnödtől? Nos, ha így van, akár e pillanatban fölajánlhatom a kardomat! Ha viszont valóban ki akarod szabadítani Lauranát, mindenképpen segítségre lesz szükséged.

— Az istenek újra egyesítettek bennünket — szólalt meg ekkor Aranyhold csöndesen. — És éppen akkor vezettek el egymáshoz, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ez maga az istenek akarata... ne is próbáld tagadni, Tanis!

A fél-elf némán lehajtotta a fejét. Nem tudott sírni... már nem maradtak könnyei. Ekkor Tasslehoff apró mancsa siklott a tenyerébe.

— És arra nem is gondolsz — csipogta a surranó kedvesen —, mennyi bajba keverednél nélkülem?

9.

Magányos gyertyaszál

Kalaman városa halál csöndbe burkolózott aznap éjszaka, amikor lakói értesül a Sötét Hölgy ultimátumáról. Lord Calof kihirdette hadiállapotot, ami azt jelentette, hogy be kell zárni mind kocsmát, elreteszelik és lezárják a kapukat... senki ne távozhat a városból. Be is csak a környékbeli kis földműves halászfalukban lakókat engedték. Az első menekülte alkonyattájt érkeztek és beszámoltak róla, hogy földjeik sárkányfattyak dúlják, a házaikat fosztogatják és falvaik fölperzselik.

Bár a kalamani előkelőségek némelyike hevesen tiltakozott a hadüzenet túlságosan szigorú intézkedései ellen Tanis és Gilthanas... végre egyetértésben... rávette a város Tordiát erre a határozott döntésre. Mindketten ijesztően eleven képekkel írták le Tarsis városának porrá égetését. Érveik meggyőzően hatottak. Lord Calof tehát kihirdette az ostromállapotot, de utána tanácstalanul nézett a két férfira. Nyilvánvalóan még csak sejtelme, sem volt róla, mit tehetne a város megvédelmezésére. A fölöttük lebegő repülő erőd félelmetes árnya teljesen kétségbe ejtette, és hadvezérei közül sem sokan voltak jobb állapotban nála. Miután végighallgatta néhány eszelős ötletüket, Tanis kért szót. — Volna egy ajánlatom Lordságodnak — mondta tiszteletteljesen. — Van itt, a városodban egy személy, aki jól képzett katona, s akire rábízhatnád a védelem megszervezését... — Talán te lennél az, fél-elf? — szaWtotta félbe Gilthanas keserű mosollyal — Nem — válaszolta Tanis szerényen —, hanem te, Gilthanas. !, 1

— Egy elf? — kiáltott föl Lord Calof elkeseredetten.

— Ő is ott volt Tarsisban. Tapasztalt harcos a sárkányfattyakkal és a sárkányokkal szemben. A jő sárkányok megbíznak benne és biztosan követik az utasításait.

— Ez igaz — ismerte el Calof. Hatalmas megkönnyebbülés tükröződött az arcán, amint Gilthanas felé fordult. — Tudom, uram, mint éreztek ti, elfek, az emberek iránt és... ezt el kell ismernem... az emberek többségének ugyanez a véleménye az elfekről. Mégis, örök hálával adóznánk neked, ha segítségünkre sietnél a megpróbáltatás óráján.

Gilthanas egy pillanatig csodálkozva nézett Tanisra, de semmit sem tudott kiolvasni a fél-elf szakállas arcából. Akár egy halott — gondolta magában. Lord Calof megismételte a kérdést, valami jutalomról" is motyogott közben, mivel úgy vélte, hogy Gilthanas ingadozásának oka a felelősségtől való elzárkózás.

— Nem, uram — ébredt fel Gilthanas hirtelen néma révedezéséből. — Semmi szükség holmi jutalomra, amit nem is kívánok. Ha segíthetek megvédeni ennek a városnak a népét, az pontosan elégséges jutalom nekem. Ami pedig a másságomat illeti — és Gilthanas még egyszer Tanis felé nézett —, remélem éppen eléggé megtanultam mára, hogy annak semmi jelentősége sincs. És soha nem is volt.

— Mondd hát meg, mit tegyünk! — kérte őt Calof mohón.

— Előtte szeretnék néhány szót váltani Tanisszal — mondta sietve Gilthanas, látván, hogy a fél-elf távozni készül.

— Természetesen. Van ott egy kis szoba, a jobb kezedre eső ajtó mögött, ott nyugodtan beszélhettek egymással. — És a lord a kis ajtó felé mutatott.

Miután beléptek a fényűzően berendezett kis helyiségbe, a két férfi hosszú pillanatokig kényelmetlen csendben állt egymással szemben, de egyikük sem nézett egyenesen a másik szemébe. Először Gilthanas törte meg a csöndet.

— Világéletemben megvetettem az embereket — mondta az elf-lord csöndesen —, és lám, most arra készülök, hogy megvédelmezzem őket.-Elmosolyodott. — És nem is olyan rossz érzés — tette hozzá lágyan és először nézett Tanis szemébe.

Tanis visszanézett Gilthanasra és arcvonásai némileg megenyhültek, de nem viszonozta az elf-lord nyílt mosolyát. A következő pillanatban azonban ismét lesütötte a szemét, arcára visszatért a komor kifejezés.

— Ezek szerint Nerakába készülsz, jól tudom? — kérdezte Gilthanas újabb hosszú szünet után.

Tanis szó nélkül bólintott válaszul.

— És a barátaid... A is veled tartanak?

— Néhányan — válaszolta Tanis. — Ugyan mindnyájan jönni akarnak, de... — nem volt ereje a folytatáshoz, amint eszébe jutott társainak töretlen hűsége. Csak megrázta a fejét. Gilthanas közben egy cifrán faragott asztalkára bámult, ujjai szórakozottan siklottak végig a fényezett felületen.

— Most mennem kell — mondta végül Tanis súlyosan és megindult az ajtó felé. — Sok mindent kell még elintéznem. Éjféltájra tervezzük az indulást... amikor Solinari már lenyugodott...

— Várj! — tette kezét Gilthanas a fél-elf vállára. — Én... én... csak annyit szeretnék mondani, hogy bocsáss meg...

a reggeli szavaimért! Ne! Tanis, ne menj még... hallgass végig! Nem könnyű dolog ez számomra! — Az elf-lord egy pillanatra elhallgatott. — Nagyon sokat tanultam mostanában, Tanis... magamról is. És igazán kemény leckékben volt részem..., de megfeledkeztem magamról, amint értesültem Laurana sorsáról. Dühös voltam és rémült... ki kellett töltenem valakin a mérgemet... és te voltál a legközelebbi célpont. Amit Laurana tett, az irántad való szerelemből cselekedte. Látod, Tanis, a szerelemből is megtanulok lassan egyet-mást. Legalábbis igyekszem! — Hirtelen megkeseredett a hangja. — Legtöbbét mégis a fájdalomról tanulok..., de ez legyen az én dolgom.

Tanis keményen állta a pillantását... Gilthanas keze még mindig a vállán pihent. — Most, miután már volt időm a gondolkodásra, azt is tudom — folytatta az elf-lord csöndesen —, hogy Laurana helyesen cselekedett. Mennie kellett, különben értelmetlen lett volna a szerelme. Hitt benned, annyira hitt, hogy azonnal elindult hozzád, amikor azt mondták neki, hogy halálodon vagy... Ment, lám, még úgy is, hogy tudta, arra a borzalmas helyre jut...

Tanis feje előrebukott. Gilthanas már mindkét kezével, erősen tartotta a vállát. — Vasverő Theros mondta egyszer, hogy mindabból, amit eddigi életében tapasztalt, soha, semmi rossz nem származott olyasmiből, amit szerelemből tett valaki. Hinnünk kell ebben, Tanis! És amit Laurana tett, az mind szerelemből fakadt. Amit pedig te készülsz megtenni, szintén szerelemből teszed. Biztos vagyok benne, hogy az istenek áldása lesz rajta.

-Talán Sturmon is rajta volt az áldásuk?! — csattant föl Tanis nyersen. — Hiszen ő is szeretett!

— Miért, hát nem volt? Ugyan honnan tudhatnánk?

Tanis keze rákulcsolódott Gilthanaséra. Némán megcsóválta a fejét... vágyott rá, hogy hihessen a szavai igazságában, hiszen olyan szépen, olyan csodálatosan hangzottak... akár a sárkánymesék. Gyerekkorában a sárkányokban is hinni szeretett volna...

Fölsóhajtott és ellépett az elf-lord mellől. Már a kilincsen volt a keze, amikor Gilthanas még egyszer utána szólt: — Ég veled..., testvér...!

A társasága várost övező fal tövében jött össze, Tasslehoff titkos ajtajának közelében, amely a fal tetején áthajló lépcsőn keresztül vezetett ki a síkságra.

Gilthanas természetesen engedélyt adhatott volna nekik a főkapun való távozásra is, de minél kevesebben tudnak sötét utazásuk tervéről, annál jobb, legalábbis Tanis véleménye szerint.

Hamarosan mindnyájan ott szorongtak a lépcső tetején lévő szűk helyiségben. Solinari éppen alábukott a távoli hegyek mögé. Tanis a többiektől kissé távolabb állva figyelte, amint az utolsó ezüstös sugarak megcsillannak a fölöttük lebegő félelmetes erőd bástyáin. Fölvillanó fényeket látott a repülő erőd lőrései mögött is. Mögöttük sötét árnyak mozogtak. Ugyan, kik lehetnek abban a halálos harci gépezetben? Sárkányfattyak? Vagy fekete köpönyeges varázslók és sötét papok, akiknek mágikus ereje szakította el a várat a földtől és lebegteti most a sűrű, szürke fellegek tömegei fölött?

Hallotta, hogy a háta mögött a többiek... Berem kivételével... halkan pusmognak. Az Örökember Caramon éber felügyelete alatt álldogált kissé távolabb, a félelemtől tágra nyílt szemmel.

Tanis hosszan elnézte őket, majd végül felsóhajtott. Újabb búcsúzás előtt állt és ez most olyan szomorúsággal töltötte el, hogy nem is volt biztos benne, lesz-e hozzá elég ereje. Visszafordulva látta, amint Solinari utolsó sugarainak visszfénye halványan megcsillan Aranyhold ezüstarany hajkoronáján... Látta komoly, békés arcát... még most is, hogy sötét és veszedelmes útra készülődik. A látványtól új erőre kapott.

Mély levegőt véve ellépett az ablak mellől és csatlakozott barátai kis csoportjához. —Itt van az idő, Tanis? — kérdezette Tasslehoff izgatottan.

Tanis elmosolyodott és kezét szeretettel előrenyújtva megsimogatta a surranó mulatságos kontyát. Lám, a surranók még ebben a fölfordult világban is a régiek maradtak.

— Igen — mondta Tanis. — Itt az idő. — És Zúgószélre nézett. Legalábbis egynémelyikünk számára.

A síkföldi keményen állta a fél-elf határozott, rezzenetlen pillantását, amelyen olyan világosan tükröződtek gondolatai, ahogy a sötét felhőfoltok rajzolódtak ki az égen. Zúgószél tekintetében most először nem látszott a megértés, mintha nem is hallotta volna Tanis szavait. Végül csak eljutott a tudatáig, mit mondtak neki. Most, hogy megértette, komor, szigorú arca elvörösödött, barna szeme megvillant. Tanis többet nem mondott neki... hanem most tekintetét Aranyholdra emelte.

Zúgószél is feleségére pillantott, aki csöndesen állt a holdfény ezüstös tócsájában... gondolatai valahol messze jártak. Ajkán kellemes mosoly vibrált. Olyan mosoly, amilyet Tanis csak mostanában látott tőle... talán már a gyermekét látta maga előtt, amint vidáman játszadozik a napfényben.

Tanis visszafordult a síkföldihez. Megérezte, milyen belső harc dúlhat Zúgószél lelkében és tudta, hogy Que-shu harcosa biztosan fölajánlaná... mi több, egyenesen követelné, hogy vele tarthasson, még akkor is, ha ezáltal hátra kellene hagynia asszonyát. Tanis odalépett hozzá, kezét a vállára tette és mélyen a síkföldi szemébe nézett. — Te már megtetted a kötelességedet, barátom — mondta neki. — Elég messzire jutottál előre a tél jeges útjain. Most el kell válnunk egymástól... a mi utunk ijesztő sivatagban vezet tovább. A tiétek a tavasz virágzó fái közé visz el benneteket. Felelősséggel tartozol azért a gyermekért, akinek ketten adtátok az életet. — A következő pillanatban Aranyhold vállát átkarolta és szorosan magához vonta a nőt, hogy megelőzze várható tiltakozását. — A kicsi ősszel jön majd a világra — mormolta Tanis lágyan —, amikor a selyemfák lombjai rőtarany színűre válnak. Ne sírj, kedvesem! — ölelte át még szorosabban a fiatalasszonyt. — A selyemfák tavasszal kihajtanak megint. És egyszer elhozzátok az ifjú harcost... vagy hajadont Vigaszba, ahol meghallgatja majd annak a két embernek a történetét, akik igaz szerelmükkel visszahozták a reményt a sárkányok világába.

Megcsókolta a nő ragyogó haját. Ezután a csöndesen szipogó Tika lépett oda hozzájuk, hogy maga is búcsút mondjon Aranyholdnak. Tanis közben odafordult Zúgószélhez. A síkföldi komor álarcának nyoma veszett, tisztán rajzolódtak ki arcán a bánat mély vonásai, de Tanis alig látta őket kicsorduló könnyeitől.

— Gilthanasnak segítségre lesz szüksége a várős védelmének megszervezéséhez. — A fél-elf megköszörülte a torkát. — Azt kérném az istenektől, hogy e pillanatban szakadjon vége sötét teleteknek, de attól tartők, hogy az eltart még egy kis ideig.

— Az istenek velünk vannak, barátom... fivérem — mondta Zúgószél megbicsakló hangon és átölelte a fél-elfet. — Kívánom, hogy legyenek veletek is! Itt várunk majd a visszajöttötökre! Solinari végleg lebukott a hegyek mögött. Az égen nem maradt más fény, mint a csillagok hideg sziporkázása és a fölöttük lebegő légi erőd sárga szemeinek baljós villogása. Barátaik sorban elköszöntek a síkföldiektől. Azután Tasslehoff nyomában átmásztak a falon, beléptek a következő ajtón és nekivágtak a lefelé vezető lépcsőnek. Tass kitárta előttük a legalsó ajtót is. Óvatosan, kezüket fegyverükön tartva, léptek ki a távolba vesző sík mezőre.

Egy pillanatig még szorosan egymás mellett maradtak, úgy néztek végig a síkságon, amelyen — legalábbis úgy érezték — még a legsötétebb éjszakában is több ezer szempár láthatja őket a falak tetejéről vagy a repülő erődből. Tanis olyan szorosan állt Berem mellett, hogy érezte testének remegését és örült, hogy Caramonra bízta őrizetét. Amióta kijelentette, hogy Nerakába készülnek, olyan űzött rémületet látott a szerencsétlen férfi szemében, amilyen csak a csapdába ejtett vadállatok tekintetében tükröződik. Elfogta iránta a szánalom, de a következő pillanatban megkeményítette a szívét. Túl sok forgott most kockán! És Berem maga volt a kulcs... a válasz benne rejlett és Neraka városában. Hogy miként szerzik meg ezt

a választ, Tanis még nem döntötte el végleg, de a terv már kezdett megfogalmazódni lázasan dolgozó agyában.

A távolból fülsértő kürtszó törte meg az éjszaka csöndjét. A látóhatáron narancsszínű fény villant... sárkányfattyak égettek föl éppen egy falut. Tanis szorosabbra fogta magán a köpönyegét. Bár elérkezett és el is múlt a tavaszelő ünnepe, a tél hidege még ott lebegett a levegőben.

— Nős, akkor indulás! — szólalt meg csöndesen.

Várta amint társai egyenként, óvatosan keresztülügetnek a nyílt, füves térségen és behúzódnak a közeli facsoport árnyékába. Kis, réztestű sárkányok vártak rájuk ott, hogy elröpítsék őket a hegyekbe.

Mindennek vége szakadhat azonban ezen az éjszakán — gondolta magában a fél-elf, miközben figyelte, amint Tasslehoff nesztelenül surran a sötétségben, akár egy egér. Ha a sárkányaikat fölfedezik vagy őket magukat észreveszik a repülő erődből..., egy csapásra vége mindennek. Berem a Sötétség Királynőjének karmaiba kerülve... Sötétbe borulna az egész világ.

Tasst Tika követte könnyed, ruganyős futással. Közvetlen mögötte Kova döcögött lihegve. A törpe most még öregebbnek látszott. Tanisban fölébredt a gyanú, hogy esetleg nincs jól, de tudta, hogy vén barátja semmi áron sem maradt volna hátra. Most Caramon vágott neki a sötétnek, csörömpölő vértezetével. Egyik kezével keményen szorította Berem karját, úgy vonszolta magával az Örökembert.

Én következem, jött rá Tanis, amint látta, hogy valamennyi társa biztonságosan elrejtőzött a fák sűrűjében. Hát akkor, rajta! A gonosz vagy a jó javára, de a harc hamarosan végleg eldől! Fölpillantva látta, amint Aranyhold és Zúgószél néz utánuk a toronyszoba parányi abla

kából.

Jöjjön hát a jő vagy a gonosz!

Csakugyan, mi lenne, ha végül is mindent elnyelne a sötétség? — gondolt rá Tanis most első ízben. Mi történne a világgal? És mi lenne azok sorsa, akiket hátrahagytam? Határozottan tekintett föl még egyszer arra a két emberre, akik olyan drágák voltak a számára, mint a családja..., amelyet sohasem ismert. Látta, amint Aranyhold meggyújt az ablakban egy gyertyaszálat. A kis láng egy pillanatra megvilágította a két síkföldi arcát. Búcsúintésre emelték a kezüket, azután eloltották a lángot, nehogy ellenséges szemek figyelhessenek föl rá.

Tanis mélyet felsóhajtott, megfordult és futásnak eredt.

Lehet, hogy győzhet a sötétség, de a reményt sohasem olthatja ki végleg. Bár egy gyertyaszál... vagy akár ezer... leéghet és kihunyhat, mindig lesz valaki, aki az utolsóról meggyújtja majd a következőt!

Így lobog örökké a reménység lángja, megvilágítja a sötétséget..., amíg el nem érkezik a nappal világossága.