A templomosok kincse

XI. fejezet Egy keselyű

A még felpúposodó kis földhányásnál térdelve, melyre egy csokor vadrózsát fektetett, Aude imádkozott, s könnyei a földet áztatták, melyen lassan újra nőtt a fű.

Mióta csak visszanyerte józan eszét és megtudta a történet végét, egyfolytában kérte, hogy vezessék el Bertrade sírjához. A ma reggeli látogatás nem kis győzelmet jelentett: mostanáig az övéi egy emberként megtagadták a kérést, mert attól féltek, visszaesik a betegségbe, melyből, kezdték azt hinni, sosem lábal ki.

Napokon át nem látta sem a hajnalt, sem az alkonyatot, sem a fényt felváltó sötétséget, élet és halál között lebegett, agyláz gyötörte, melyről senki sem tudta megmondani, hova vezethet. Szervi baja nem volt, csakis a borzalmas rémálmoktól szenvedett, melyek ellen a testét átmenetileg elhagyó szelleme küzdött. A szakadék mélyéről, melyben vergődött, mindig nagynénje kínszenvedését látta maga előtt, a kiáltásait hallotta az izzó vas harapása alatt, a húst tépő vascsipeszek hangját, a csontokat törő bot reccsenését, melyekkel rá akarták venni, hogy bevallja… de mit is?

Hogy ajtókat nyitott ki, lépteket irányított, szerelmi légyottoknak volt tanúja, amikor soha semmi hasonlót nem tett, és amikor Margit ajtónállója és Marthe, a szobalánya már mindent bevallottak, és megfizették az árát? Az őrült tekintetű, habzó szájú herceg azonban sosem volt elégedett, sosem tudott eleget, meggyőződése volt, hogy teljes háza népe cinkos volt a házasságtörésben, mindent látott, számolta a csókokat, a gyönyöröket, hallotta a szerelmes szavakat…

Bertrade tudta, hogy felesleges és veszedelmes lenne tagadnia – hisz az Aulnay fivérek mindent elmondtak Nogaret hóhérainak. Ezért bevallotta gyanúit, s még azt is, hogy egyik este a folyosón elment egészen a toronyig. Mi mást mondhatott volna, mint amit látott? A Civakodó azonban nem érte be ilyen kevéssel. A hűséges szolgáló, aki oly remekül ékesítette fel a felesége átkozott testét, biztosan szerelme meghitt beavatottja volt. A kínzás pedig folytatódott Aude iszonyattal eltelő szeme előtt, míg az áldozat el nem veszítette eszméletét. Akkor beletették egy zsákba, és a Szajnába dobták, hogy ott végezze be agóniáját. A Civakodó hirtelen sürgősen át akart térni a következő

áldozatra, akitől remek szórakozást remélt: a bájos kis Aude-ra, akit, ha nem félt volna, hogy Margit panaszra megy a királyhoz, akinek szemében az erőszak megbocsáthatatlan bűn volt, már régen az ágyába rántott volna. Most már azonban az arrogáns Margit nem volt itt a bizonyosságával, hogy a szépségére és igazi királynét ígérő jellemére büszke apósa meghallgatja. Ott állt előtte a lány, védtelenül, utolsó ruhájától is megfosztva… Az ágyára dobathatta volna és kiélhette volna vágyát, de apja hatalmas árnyéka továbbra is ránehezedett, és zavarodott agyában ott élt a félelem, hogy Fülöp valahogy mégis megtudja. Ezért választást kínált Aude-nak: vagy Bertrade sorsára jut, vagy önként neki adja magát. A lány félelme és bánata ellenére iszonyodva visszautasította, így a herceg kikötöztette a csigához, arra gondolva, hogy egy-két tekerés megértőbbé teszi, anélkül, hogy kárt tenne csodálatos testében. De a kicsike a rémülete ellenére is elég erős volt ahhoz, hogy megint csak nemet mondjon, még akkor is, amikor a kötél belemart durván hátracsavart csuklójába. A pokol legmélyén, melybe belezuhant, Aude annak az arcát hívta segítségül, akit oly régóta szeretett: érte újra és újra nemet tudott mondani.

És hirtelen megtörtént a csoda: fekete arcú, fegyveres férfiak rontottak a szobába, az élükön egy álarc nélküli alakkal, akit szíve már révedő szeme előtt felismert. Azután elesett, és az események további alakulásáról semmit sem tudott, semmit sem látott, semmit sem jegyzett meg, végeérhetetlenül haladt egy égő folyosón, rémisztően grimaszoló arcok között…

Egészen addig a napig, amikor az alagút szétrobbant, a köd szertefoszlott, a tárgyak és formák visszanyerték határozott körvonalaikat. Végre kinyitotta a szemét.

Ismeretlen, fehér ágyban feküdt zöld függönyök alatt. Megpróbált felemelkedni, gyengeségében nem sikerült, de ahogy visszahanyatlott, felsóhajtott, mire máris fölé hajolt a nagyanyja arca. Megváltozott, mély ráncok barázdálta arc, könnyektől vöröslő

szemmel, mely azonban mégis mosolygott:

– Kicsikém? Látsz engem?

– Persze hogy látom, nagymama… Hol vagyunk?

– Passiacumban, a szegény Bertrade-nál! Ó, istenem, szólnom kell a többieknek!

Elszakadt az ágytól, a lépcsőhöz sietett és lekiabált. Néhány pillanat múlva mindannyian körülötte voltak: az édesanyja, az apja, a bátyja, még Margot, a cselédlány is, s mind sírva adtak hálát az Úrnak és a Szűzanyának…

Mélységes boldogság pillanatát jelentette, hogy mind egy fedél alatt találják magukat, még ha nem is a montreuil-i ház fedele alatt, mely nem létezett többé, még ha Bertrade-nál voltak is, akinek tragikus sorsát Aude mindenkinél jobban ismerte.

Attól tartva, hogy a felidézése visszaesést eredményezhet, nem mertek beszélni róla, de maga a lány hozta szóba. Szüksége volt rá, hogy a szavak által űzze ki magából a borzalmas képeket. Döbbenten hallgatták, míg csak Aude szomorúan ki nem jelentette, hogy egyszerűen bedobták a folyóba, mint egy nemkívánatos dögöt.

– … őt, akinek a férje mellett kellene nyugodnia, jó keresztény földben!

– Keresztény földben nyugszik – biztosította Mathieu. – Azok, akik téged megmentettek, kifogták a zsákot is és idehozták Bertrade-ot, ahol illőn eltemettük.

– Ó, áldassék az Isten kegyelme! No de kik mentettek meg?

– Egy csapat diák és gazfickó, egy bizonyos Pierre de Montou vezetése alatt, és legfőképpen Olivier barátunk – felelte Rèmi. – Ő hozott vissza hozzánk téged és szegény nagynénénk holttestét.

Aude sápadt arca bíborvörösre váltott. Örömét szégyen felhőzte a gondolatra, hogy a lovag meztelenül látta, kitéve a gonosz férfiak pillantásának, mint egy közönséges utcalány. Mostantól csak szánalmat ébreszthet benne, melybe a megaláztatása megvetése vegyül. Igaz, örült, hogy Olivier kimenekítette a Civakodó és hóhérai karmaiból, de talán bármely más nőért is megtette volna ugyanezt, ahogyan azt a lovagság szabályai követelik, vagy a legjobb esetben is csak Mathieu lányának sietett a segítségére, nem pedig egy Aude nevű fiatal lánynak, akivel sosem törődött. Mégis megkérdezte, hol van a férfi, és köszönetet mondhat-e neki…

– Reméljük, hogy visszajön, ahogyan ígérte – magyarázta az öreg Mathilde. – El akarta kísérni d'Aulnay lovagot, ahogyan az természetes, aki nagyon aggódott az unokaöccseiért, a szegény Gautier feleségéért és gyermekeiért, akit Margit királyné szeretni merészelt…

Margit! A neve nyílként fúródott Aude-ba, mert ahogy meghallotta, rájött, hogy saját balsorsába merülve el is felejtkezett róla. Szinte hihetetlen volt! Hogyan lehetséges mégis, amikor pedig olyan szörnyű, olyan büszke volt az utolsó kép, melyet őrzött róla: abban a pillanatban, amikor a fekete szekér messzire indult vele a borzalmas pontoise-i mészárlástól. A két másik hercegnő összeomlott a látvány alatt, ő

azonban egy pillanatra sem fordította el szép, borotvált fejét, hófehér arcát, melyen nem csorogtak könnyek. Uralkodói tekintete rettegő csendet parancsolt a tömegre, mely máskor mindig készen áll átkozni azt, akit egykor irigyelt…

– Nekem adta a szép fehér köpenyét a rubincsattal – gondolkodott hangosan Aude

–, és azt mondta, őrizzem meg, hogy visszaadhassam, ha visszajön, de már nincs nálam. A Nesle palotában maradt… és nem adhatom vissza neki…

– Tényleg úgy gondolod, visszajöhet? – suttogta a nagyanyja, és megfogta a kezét. –

A király sosem bocsát meg neki, a férje pedig gyűlöli…

– Cháteau-Gaillard kemény börtön – morogta sötét tekintettel Mathieu. – Angliai Richárd építtette egykor Normandia védelmére! Nem sokáig tartotta meg; hisz a nagy Fülöp Ágost király elvette tőle, és soha nem alakíttatta át. Csak hatalmas kövek, súlyos gerendák és vasláncok halmaza. A torony szobái mind nyirkos börtöncellák, melyek a nyári melegben talán elviselhetőek, de télen, a hidegben halálosak. Különösen az emeletiek, ahol szabadon jár a szél… Kifinomult, a fűtött paloták, puha ágyak és párnák kényelméhez szokott ifjú hölgyek nem sokáig maradnak életben! Különösen nem tűz nélkül!

– Ismeri a helyet, apám?

– Három éve Petit-Amédey-ban jártam, hogy megvizsgáljam a templomtornyot. A fogadóba jártak a kastély íjászai. Lefestették nekem…

– Istenem! – nyögte Aude összekulcsolva a kezét. – Ez azt jelenti, hogy Margit királynét és Blanche hercegnőt arra ítélték, hogy belehaljanak a nyomorba és a hidegbe?

– Nagyjából igen. Komoly hibát követtek el, elismerem, de egy éles kard a vérpadon kevésbé kegyetlen büntetés lett volna, mint ez a lassú halál.

– És természetesen senki sem siethet a segítségükre?

– Senki, csakis Isten! Még a tél előtt be kell teljesítenie Jacques mester átkát, és a királynak meg kell halnia.

– Igen, de akkor a gonosztevő fia követi a trónon.

– Bizonyára. Ám Margit ha akarja, ha nem, Franciaország királynéja lesz. Az egyház házasságtörés miatt nem hajlandó felbontani a frigyeket, még egy királynak sem.

Mindenképpen számolni kell vele.

– Ott, ahol van? Ó, apám, hogyan hiheti ezt? A Civakodó diszkréten megöleti. Én pedig annyira szeretném, ha élne!

– Úgy látom, igazán szereted.

– Igen. Igazi öröm volt szolgálni és felékesíteni. Olyan kedvesen mondott köszönetet. Igen, nagyon megszerettem, és fáj, hogy ilyen sorsra szánták…

Mathieu felállt, hogy megcsókolja a lánya homlokát:

– Nos, ne add fel a reményt! A jó emberek kötelessége, hogy Isten útjain haladjanak…

– Hogy érti?

– Még nem értheted. Csak gyógyulj meg!

Aude minden tőle telhetőt megtett, és ahogy talpra állt, ragaszkodott hozzá, hogy első útja Bertrade sírjához vezessen. Az édesanyja és Blandine is vele tartott.

Előző este Mathieu és a fia útnak indultak Chantillyba. Az építőmester úgy érezte, itt az idő, hogy újra egybegyűjtse az embereit.

Imája végeztével a három nő térdet hajtott a remete előtt, aki barlangja küszöbéről megáldotta őket, és visszaindultak a házba. Csendben lépkedtek, élvezték a madárdallal teli erdő, a szép napsütés egyszerű örömét. Aude úgy érezte, megnyugvást merített abból, hogy megérinthette a földet, ahol a nagynénje nyugszik, és a tudatból, hogy egy furcsa és büdös, de együttérzéssel és csodálatos fénnyel ragyogó szemű

remete védelmét élvezi… Gyógyír volt ez lelke sebeire!

A házba érve azonban friss derűje azonnal szertefoszlott. A nagyanyja, akit a gyümölcsösben hagytak, egy almafa árnyékában, hideg tekintettel nézte, ahogy egy barna bársonysapkás, ugyanilyen színű, gazdagon díszített, sötétebb barna selyemmel hímzett, finom szövetruhát viselő férfi fel-alá járkál előtte, s valamit magyaráz, amit az érkezők nem hallottak tisztán. Járás közben néha megrogyasztotta a lábát, bizonyára hogy megelőzze a zsibbadást, amitől olyan nevetségesen festett, hogy a lány felkacagott. A férfi azonnal abbahagyta a gyakorlatot, és végigmérte a három érkezőt.

– Nos, itt a család többi tagja! Sejthettem volna, hogy a vénasszony nem egyedül lakik itt!

– Soha nem is állítottam – vágott vissza Mathilde. – És hadd kérdezzem meg, hová lett az udvariassága? Vénasszony! Illik így beszélni egy hölggyel?

– Hölgy? A fia montreuil-i házában bizonyára az volt, de most már nem sokat ér.

Mathieu szökésben van, és maguk ide mertek menekülni, az én házamba, hisz a nagynéném nincs többé! És még van mersze megkérdezni, mit keresek itt? Birtokba veszem, ami az enyém, ez minden! – ugatta a férfi.

– Mennyire megváltoztatja az örökség perspektívája! Udvariasabbnak és kedvesebbnek ismertük, Imbert mester!

A férfi ugyanis Gontran Imbert volt, a rőfös, Bertrade néhai férjének unokaöccse.

Mathilde keserű megjegyzése nagyon is jogos volt: mostanáig Mathieu családja – bár nem sokszor találkoztak – kellemes, mosolygós és udvarias embernek ismerte a Quiquenpoist utcai kövér szövetkereskedőt. Bertrade csak jót mondhatott róla, amikor a férje halála után elosztották a javakat: a férfi kapta a gyümölcsöző üzletet a palota Galériáján, mely Párizs egyik leggazdagabb emberévé tette, az asszony pedig járadékot, egy lakást – melyet két évvel korábban az unokaöcsnek ajándékozott, hogy az megnagyobbíthassa az otthonát –, és a passiacumi házat. Most pedig Imbert tüzet okádva rontott rájuk. Talán a meglepetés ereje ragadta el, hisz nem számított rá, hogy lakókat talál a házban…

– Olyan vagyok, amilyen! Csak rám tartozik!

– Azt hiszem, ránk is! – vetette oda szárazon Juliane, aki közelebb lépett, hogy a szemébe nézzen. – És különben honnan veszi, hogy a nővérem meghalt?

– A Nesle palotabeliektől, ahonnan jövök. Odamentem, mert aggódtam: furcsa hírek járják az ott történtekről a hercegnők ügye óta. Beszélni akartam a nagynénémmel, meg akartam tudni, hogy van. Egyébként nem ez volt az első alkalom, hogy meglátogattam, és azt gondoltam, hogy jóindulattal vannak irántam, de az intéző

– akit eddig sosem láttam! – szinte kidobott. Kijelentette, hogy Bertrade durván megsértette Lajos herceget, aki hirtelen haragjában megütötte… talán kissé túl erősen, és belehalt. Amikor a testet követeltem, gúnyos nevetéssel közölte, hogy a herceg emberei elintézték a temetést. Aztán előhozatott egy zsák öreg holmit – az újakat biztosan kiválogatták közülük –, és a kezembe nyomta azzal, hogy ez Bertrade hagyatéka, érjem be ennyivel, és fogjam be a szám, ha nem akarok bajt. Én, Gontran Imbert, akinek virágzó boltja, remek hírneve és szép forgalma van!

– Ez senki előtt nem titok! Miért nem ment panaszra a királyhoz? Maga nagypolgár, ő pedig igen szereti a maga fajtáját.

– Én? Még hogy… ilyen bizonytalan időkben? Nem vagyok őrült! Már… már így is nehezen állom a király pillantását, amikor a Galérián sétál…

– Inkább eljött ide! Vajon miért?

– Mondtam: hogy birtokba vegyem a jussomat… és eltemessem azt a zsák holmit, amit az öszvéremen látnak. Bárhol eldobhattam volna, de úgy éreztem, így…

– Úgy gondolta, jobb, ha ráteszi a kezét valamire, amit sosem szántak magának? A nővérem saját javai a lányomat illetik. Ez a ház legalábbis, melyről mindig azt mondta, hogy Aude örökli…

– Csakhogy le kellett volna írnia közjegyző előtt! Nem hinném, hogy megtette.

Sajnálatos, de a ház a nagybátyámé volt, így természetes, hogy az enyém legyen!

– Beszélt a közjegyzővel?

A Juliane halántékán lüktető érből látszott, hogy erősen harcol a mindent elsöprő

harag ellen, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze nyugalmát az elégedett kandúr képű kövér alakkal szemben. Még inkább szerette volna pofon ütni, amikor a férfi szélesen elmosolyodott:

– Szükséges lenne? A férje és a fia törvényen kívüliek, Juliane asszony, így maguk és a javaik is azok. Tehát semmijük sincs, és kérem, emlékezzenek rá, hogy elég lenne csak felmennem a kastélyba, hogy magukért jöjjenek.

Mathilde felháborodottan felkiáltott, Juliane-nak pedig összeszorult a torka, és meg sem bírt szólalni. Aude lépett közbe: az anyja és a kereskedő közé ugrott, és szemében harag lángolt:

– Nyomorult ember maga, hogy fenyegetni mer nőket, akiknek a családja a magáé volt, és akikre balsors csapott le. Rútul kihasználja a szomorú helyzetet!

– A családom? Mert a nagynénje hozzáment a nagybátyámhoz? Ez azért túlzás!

Mindenesetre mivel az a helyzet, hogy a szegény Bertrade… ahogyan maga is, egy lotyót szolgált, aki szerencsére ma már egy cella mélyén senyved…

A lány váratlan erővel útnak indított pofonja hátrataszította, és az arcán mélyen megmaradt a körmei nyoma. Imbert majdnem elesett, de valami csoda folytán sikerült megőriznie egyensúlyát.

– Ezért megfizetsz! – üvöltötte. – Meg is mondom, hogyan! Itt tartalak titeket, téged és az öreglányokat, de a cselédeim lesztek… te meg a gyönyörömet fogod szolgálni, mert az ágyamba viszlek! – recsegte őrült tekintettel, fogát csikorgatva, mielőtt amennyire kövérsége és rövid lábai engedték, sebesen odafutott volna az öszvéréhez, és ledobta róla a zsákot.

Felkapaszkodott a nyergébe, de még odakiáltotta:

– Megbánod, hogy felpofoztál, kis ringyó! Holnap visszajövök… és nem egyedül! Itt hagyom, amit kell, hogy mind megtudjátok, ki az úr! Különben…

Trombitaszó szakította félbe, és ahelyett, hogy megindította volna a jószágát, visszafogta és a fülét hegyezte, miközben arcára széles mosoly ült ki:

– Úgy tűnik, nem kell messzire mennem! Fülöp királyunk érkezik egy kis pihenésre a passiacumi kastélyába…

– Azt hittem, fél tőle – vetette oda megvetően Mathilde.

Imbert nevetve indította útnak az öszvérét:

– Az azelőtt volt! Ha visszautasítják a feltételeimet, könnyen feladhatom magukat.

Annál is inkább, mert gondosan nem egyedül megyek majd! Viszlát holnap!

Nevetséges intéssel megindult a ház kapuja felé, melyet az erdőből visszajövet a három nő nem csukott be, de nem tudott kilépni rajta: egy poros, piszkos férfi magasodott előtte, akinek látványára felcsuklott. Szétvetett lábbal, keresztbe font karral várta az ismeretlen, és Imbert-nek annyi ideje sem maradt, hogy utat kérjen.

Olivier máris rárontott, leszakította a nyergéből és a földre lökte, ahol elgurult szép sapkája.

– Mire várnánk? – morogta. – Menjünk máris!

Lehajolt, megragadta a díszes ruha hímzett gallérját, és felállította a rőföst. Másik kezével elővette a kését, melynek hegyét Gontran veséjének szegezte.

– Nagyuram! – kiáltotta rémülten Juliane. – Mit csinál? A vesztünket akarja?

– Dehogy! Itt az idő, hogy megtudjuk, mit ér Fülöp igazságszolgáltatása! Ha valaki elvész, esküszöm, ez a kövér disznó lesz az! Talán én is, de maguk, magányos hölgyek –

erősen megnyomta a magányos szót – nem élhetnek ezzel a fenyegetéssel a fejük felett.

Ha nem jövök vissza, tegyenek meg néhány óvintézkedést…

– Ez jó ötlet! – recsegte Imbert. – Mert én is beszélni fogok, és a király rám jobban hallgat, mint egy jöttmentre. Én párizsi polgár vagyok…

– Én pedig lovag! Olivier de Courtenay a nevem! A király is lovag! Most indulás!

– Várjon, nagyuram – szólalt meg Margot, akinek sosem hallották a hangját, mintha nem lett volna mit mondania. – Óvintézkedésként vegye el ezt! Segítek!

Kötelet hozott, mellyel szorosan összekötözték a rőfös kezét, és mivel a férfi szitkokat üvöltött, a cselédlány a száját is betömte. Azután Olivier-nek nyújtotta a kötél végét, és meghajolt felé:

– Így kényelmesebb lesz!

– Köszönöm, Margot! – mosolygott Olivier. – Vigyázzon a hölgyekre… és mondjon istenhozzádot a nevemben azoknak… akik kedvesek nekem!

– Nem! Istenhozzádot nem! Vagy engedje meg, hogy magával menjek, hisz ez a nyomorult alak engem akart bemocskolni! Én is beszélek a királlyal – kiáltott fel Aude.

– Jobb, ha nem. A király bizalmatlan a nőkkel szemben, különösen, ha nagyon szépek… mint maga! Engedje, hogy én cselekedjek. Azt akarom, hogy békében élhessenek itt az édesanyjával, a nagyanyjával és a jó Margot-val, a kedves Aubin és Blandine védelme alatt… ahogyan eddig tették a balsorsuk óta. Legalább a nyugodt élethez való joguk maradjon meg!

Enyhén megnyomott minden szót, és tekintetét mélyen a lány kétségbeesett szemébe fúrta, hogy az jól megértse a szándékát: a faluban mostanáig senki sem tudta, hogy férfiak is vannak itt, és szerencse, hogy Mathieu és a fia ma nem mutatkoztak. Ki kellett használni ezt az előnyt.

– Nyugalomban élni? Amikor maga talán a vesztébe rohan? Ó, Olivier úr, mindig csak azért látom viszont, hogy rögtön eltávolodjon tőlem?

A férfi hátrahőkölt, mintha Aude megütötte volna:

– Ilyen fontos ez magának? – suttogta rekedten.

– Fontosabb, mint szavakba önthetném. Megértve, hogy a vallomás határára sodródott,

Aude fülig pirult, hirtelen elszégyellte magát a szeméremmel és visszafogottsággal ellentétes viselkedése miatt, melyért a férfi akár meg is vetheti, őt, a nép leányát, aki egy lovagra, egy templomosra merte vetni a szemét… Zokogás rázta vállal futott be a házba. Ha visszafordul, Olivier tekintete talán csitította volna a bánatát. Szívbe markoló sajnálat tükröződött benne, de furcsa fény is, melynek nem volt tudatában, s mely egyértelműen az örömből fakadt.

– Szereti magát – mondta Bertrade utolsó leheletével, és a felkavart Olivier kezdte elhinni, hogy igazat mondott… Most azonban sürgősebb dolga volt, mint a lehetetlenről álmodozni: meg kellett fizettetnie Gontran Imbert aljasságát. A gondolatra, hogy mit akart tenni a hájas disznó a csodálatos szépséggel, ismét az agyába tolult a vér, és legszívesebben itt helyben megölte volna! Olyan egyszerű lenne!

… Csakhogy sosem lenne képes hidegvérrel megölni egy tehetetlen embert, bármennyire gyűlöletes legyen is… A csuklójára tekerte a kötelet és meghúzta:

– Gyerünk! Ideje rendet tenni az életedben… ahogy az enyémben is…

A liliomvirágos zászló alig mozdult az egyetlen torony tetején, melyet nem övezett árok. Két csipkés fal foglalta magába a kápolnát egy kis barbakánhoz kapcsolódva: összesen ennyi alkotta a passiacumi kastélyt. Általában a világ legnyugodtabb helye volt. A várúr, az öreg Fourqueux lovag szigorral irányította a hat vagy hét íjászt, akik a garnizont alkották a király – igen ritka – látogatásaira várva, és bizonyára belehalt volna az unalomba a káplánnal folytatott sakkpartik, a közösen elfogyasztott, mindig kiadós étkezések és a hadi emlékek örökös felidézése nélkül. Zárkózottan éltek, és a külvilágból szinte csak az órákat jelző harangszó jutott el hozzájuk.

Ma a kastély felébredt. A bejárathoz közeledve Olivier és a foglya két íjászt látott a felvont kapurács mellett, az udvarban pedig királyi őrmesterek figyelték liliomvirágos bottal felfegyverkezve a kevéske csomag kirakodását. Természetesen két alabárd kereszteződött előttük, miközben az egyik őr nevetve megkérdezte:

– Hova igyekszel így, jóember? Ha tyúktolvajt hozol Messire de Fourqueux-nek, tudd meg, hogy ma nincs ideje rád. Mint láthatod – tette hozzá a benti felfordulásra mutatva –, Fülöp felségünk érkezett meg.

– Éppen a királlyal akarok beszélni!

– Megőrültél? Ide majdnem mindig szűk kísérettel jön, és tilos zavarni. És ki ez, akit kötélen hozol?

– A foglyom, mint látja, és pontosan őt akarom megmutatni a királynak.

Érdekesnek fogja találni. És nem áll szándékomban magával vitázni…

– Ebben az esetben menj utadra!

– Nem. Még mindig Alain de Pareilles nagyúr az őrség parancsnoka?

– Igen, de…

– Kérje meg, hogy jöjjön ide!

A férfi habozott. Különös erő áradt a szerény öltözetű, távolról érkezettnek tűnő

idegenből. Aszketikus, büszke fejének egyenes tartása, komoly és határozott hangja arra utalt, hogy nem paraszt, és nem is egyszerű polgár.

– Ki maga? – kérdezte az őr, elhagyva a tegezést.

– Majd Messire de Pareilles-nek megmondom.

Az őr végre megindult az udvar felé, ahonnan egy magas, szigorú, érzelmet sosem tükröző arcú férfival tért vissza. Az acélsisak szegélye alatt a dús, ősz szemöldök szinte ugyanolyan mozdulatlan tekintetet takart, mint az uráé.

– Mit akar? – kérdezte szárazon.

– Igazságot a bántalmazott ártatlanoknak. Teljes igazságot! A király igazságát, aki lovagi esküt tett! Nem Nogaret úr igazságát! A férfi, akit hozok, bűnöző…

– Igazán? Mi a neve?

– Olivier de Courtenay. Ő pedig Gontran Imbert, párizsi rőfös.

– Különös kíséret egy rőfösnek! Igaz, szép ruhája van…

– Én pedig rosszul öltözött vagyok. Ennek ellenére az vagyok, akinek mondom magam… és Konstantinápolyi Balduin király volt a keresztapám.

Nyugodt volt a hangja, s éppen csak annyi gőg csengett benne, hogy egyértelművé tegye kilétét. Alain de Pareilles jó emberismerő volt. Ez a férfi nagyon nagy szavakat mondott, de túlságosan magabiztosan ahhoz, hogy ne legyenek igazak.

– Jöjjenek! Megnézem, mit tehetek… de miért tömte be a száját…?

– Hogy ne sértse a fülemet! El sem tudja képzelni, micsoda szóáradatot tart vissza ez a rongy…

A kapitány vékony ajka halvány mosolyra húzódott. Nyomában Olivier és Imbert átszelték az udvart a toronyba vezető lépcsőkig. Mielőtt beléptek volna, Pareilles megállt:

– Ne tápláljon túl sok reményt. Fülöp királyunk igen mogorva hangulatban van ma.

Könnyen megfizethet a merészségéért.

– Csak az életemet veszíthetem el. Az pedig nem sokat számít, feltéve, hogy ez az alak is itt hagyja a magáét.

Míg az ajtó mellett várakoztak, szolgák siettek be csomagokkal, majd üres kézzel vissza. Olivier imára fordította az időt. Tudta, hogy merész lépésre vállalkozott, melyből nem sok esélye van élve kikerülni, de nem saját magáért néz szembe a félelmetes Fülöppel, hanem azért, hogy békés életet biztosíthasson a nekik kijáró házban a bátor asszonyoknak, akiket tisztelt, és különösen a gyönyörű fiatal lánynak, akit Imbert a halálnál is rosszabb sorsra szánt. A gondolatra, hogy a csodálatos test kiszolgáltatva hever a… Olivier összerezzent, megpróbált visszatalálni az imához, mely különös módon félrecsúszott, érezte, hogy szégyen uralkodik el rajta, és egy Ave Mariával próbálta segítségül hívni minden szűz anyját.

A gyógyszernek nem maradt ideje hatni. Pareilles visszatért:

– Jöjjön! – mondta. – Először is adja ide a kését… és a foglyát. Gondoskodom róla!

Ami téged illet – tette hozzá a rőfös felé –, kiveszem a szádból a rongyot, de azt tanácsolom, maradj nyugton. Különben leütlek! Megértetted?

Imbert rémülettől elkerekedett szemét forgatva nehézkesen bólintott, szinte megfojtotta a félelem, s átkozta magában az ostoba ötletet, hogy Passiacumiba siet és haladéktalanul birtokba veszi a néhai Bertrade vagyonát! Várhatott volna, és eljárhatott volna a közjegyzőn keresztül, ahogyan azt kell. De ott volt az a lány, aki felszította a vágyát, és most magyarázatot kell adnia az uralkodónak, aki előtt mindenki kínosan érzi magát, kivéve talán az öccseit.

Elszántsága ellenére Olivier is homályos aggodalmat érzett, ahogy belépett a kerek terembe, ahol a király egy mély ablakrésben állt, távolba vesző pillantással nézve kifelé.

Nem most látta először, de még sosem érezte ezt a különös benyomást, hogy egy rendkívüli személyiséggel, a megtestesült királyi hatalommal áll szemben. A katedrálisok kapuit díszítő szobrok – melyeket ma már ő is meg tudott formálni, bár Rèmi tehetségéhez nem ért fel – élőbbnek tűntek számára, mint ez a magas, szürke alak a végeérhetetlennek tűnő út végén, melyen a gárdakapitány vezette. Soha nem látta még ennyire színtelennek, baljóslatúnak az arcát.

Maga sem tudta pontosan, hogyan jutott el az út végére, melyet alig enyhített egy kárpit melege, de térdet hajtott, miközben Pareilles bejelentette őket, őt és aljas kísérőjét. Szép Fülöp feléjük sem fordulva vetette oda:

– Courtenay? Melyik ágról?

– A szentföldiről, felség! Arról az ágról, mely az első jeruzsálemi frank királyok idejében Edessza és Turbessel felett uralkodott…

Az azúrkék tengerek és az égető sivatagok szele áradt be a híres nevek említésére a kő boltívek alá. A királyi felség mozdulatlan képe életre kelt, és a jéghideg kék szempár Olivier-re szegeződött:

– Nem is tudtam, hogy még léteznek. Magyarázza el!

– Az ősöm, Thibaut IV. Balduinnal együtt nevelkedett…

– A leprással?

– Igen, felség. Vele élt a Dávid-torony melletti palotában, és haláláig hűséges fegyvernöke és barátja volt a királynak. Az apám, Renaud Szent Lajos királyt szolgálta, mint d'Artois nagyúr fegyvernöke, az első keresztes hadjáratán. Az anyámat Sancie de Signes-nek hívták. Hét évvel ezelőtt megtért a Teremtőhöz, és nem tudom, apám él-e még provence-i birtokain.

– Vannak testvérei?

A szavak olyan hidegen csengtek a királyi ajkakról, mintha csak bíróságon lennének. Olivier azonban, miközben szeretteiről beszélt, érezte, hogy szertefoszlik a rossz érzése.

– Késői gyerek vagyok. A születésem után édesanyám nem szült többet.

– Feltételezem, házas, hisz már nem fiatal csikó, és ha az utolsó sarja egy ilyen előkelő családnak…

A megvetés áthatotta irónia nem kerülte el Olivier figyelmét. Érezte, hogy előkelőséget távolról sem sugárzó megjelenése miatt nem igazán hisznek neki.

– Nem, felség, édesanyám nagy bánatára.

– Miért?

Eljött a kritikus pillanat. Olivier nem hátrált meg. Felkészült rá, hogy Mathieu családjának védelmében hazudjon, de önmagáért még véletlenül sem tette volna. Az őszinteségével a halála előtt talán elérheti Juliane, Aude, Mathilde és Margot biztonságát. Minden eddiginél merevebb gerinccel, határozott pillantással azt felelte:

– A Templomot választottam, felség, a Mindenható Isten fegyvereinek dicsőségére…

– A Te… És a szemembe meri mondani?

A sarokban Gontran Imbert felcsuklott. A hallottak remények sorozatát indíthatták el benne, de Olivier nem törődött vele.

– Miért ne tenném, hisz ez az igazság. A becsület azt kívánja, hogy megmondjam a királynak, és nem félek a következményektől!

– Igazán?

– Igazán. Az életem nem számít.

– Majd megítéljük. Alain nagyúr… verje vasra ezt az embert… amíg nem döntünk!

Pareilles nem mozdult. Talán mondani készült valamit, de Olivier megelőzte.

Ismét térdre ereszkedett.

– Könyörgök, felség, adjon még egy percet, és idézze emlékezetébe, hogy az igazságszolgáltatásáért jöttem! Azután tegyen velem, amit csak akar.

– Maga aztán merész!

– Lovag vagyok, felség… és minden lovag legnagyobbikát kérem az áthághatatlan törvény nevében, melyet lovaggá ütésünkkor kapunk: védelmezze a gyengét…

– Legyen! Beszéljen… de gyorsan!

– Innen nem messze egy házban él négy asszony, akik mindent elvesztettek.

Bertrade Imbert asszony házában találtak menedéket, aki egyikük nővére, és aki a navarrai királyné öltöztetőnője volt…

– Vannak nevek, melyeket nem szívesen hallunk!

– Bocsásson meg felséged, de nem kerülhetem el. Mint a hercegnő többi szolgálóját, Bertrade asszonyt is, miután Lajos herceg megkínozta a Nesle palotában, zsákba tették és beledobták a folyóba. Az unokahúgára, egy tiszta fiatal lányra, aki balszerencséjére nagyon szép, majdnem ugyanez a sors várt. Rá azért, mert visszautasította a herceg ágyát…

– Honnan tudja?

– Ott voltam, felség. Néhány társammal kiszabadítottuk Lajos herceg foglyait.

– Ó, tehát maga volt! Nem ismer határt a merészsége? Folytassa. Percről percre romlik a helyzete!

A mondanivalójához Olivier inkább felállt.

– Ismétlem, ez nem számít. Felséged azt tesz velem, amit akar, de kérem, terjessze ki felséges kezét a szerencsétlenekre, akiket menedékükön az imént ez az ember a legrosszabbal fenyegetett – mutatott Imbert-re. – A néhai rőfös unokaöccse tudomást szerzett Bertrade asszony haláláról, és birtokba akarta venni a javat, melyet a hölgy az unokahúgának és keresztlányának szánt. Mivel az asszonyok visszautasították, azt ígérte, hogy erővel tér vissza, hogy a cselédeivé tegye őket, és az ifjú hölgyön élje ki aljas ösztöneit. Felséged bölcsen eltörölte a jobbágyságot, és mivel nem Rómában vagyunk, egyetlen polgárnak sincs joga szégyenletes szolgaságba taszítani embertársait.

Fülöp különös csillogást öltő szeme a rőfös felé fordult, miközben egy mozdulattal jelezte, hogy hozzák elé. Olivier egy pillanatra azt hitte, nyert ügyei van, annyira rémültnek látszott a férfi, ám Imbert éppen ebből a rémületből merített erőt, és felharsant keserű hangja:

– Kérdezze csak meg tőle, felség, kik azok a nők. Nem mások, mint a körözött Mathieu de Montreuil, a Notre-Dame építésze anyja, felesége, lánya és szolgálója…

– Ez igaz?

– Igen, felség, és ide akartam hozni őket, hogy kínvallatással kiszedjék belőlük, hol rejtőzik a nyomorult, és…

Alain de Pareilles ökölcsapása belefojtotta a szót és a földre lökte.

– Ennél aljasabbat sosem láttam, felség! – szabadkozott a kapitány. – Nem tudtam uralkodni magamon!

Egy pillanatra Olivier úgy látta, mosoly árnyéka suhan végig a márványarcon:

– Mert maga rendes ember, Alain nagyúr! Zárja be! Aztán jöjjön vissza!

A rőföst durván felemelték és elvonszolták, mint egy morgó macskát. A távozása után a király mintha megfeledkezett volna Olivier-ről. Ismét kifelé nézett a templomtoronyra, ahol angelusra harangoztak. Keresztet vetett, és bizonyára imába merült az elnyúló csendben. Olivier azonnal térdre ereszkedett, hogy csatlakozzon hozzá. De felegyenesedett, ahogy Fülöp visszafordult felé.

– Igaz, amit ez a nyomorult mondott?

– Igen, felség. Mathieu de Montreuil meghalt, ahogyan a fia is. Ezért akarom megvédelmezni a családját: gyengéd és jó asszonyok, akik soha nem ártottak senkinek.

– Hogyan ismerte meg?

– Szent Lajos idejében az apám ismerte Pierre de Montreuil-t, amikor az a Szent Kápolnát építette, és a kapcsolat nem szakadt meg. Ráadásul Mathieu mester segített életben maradnom a nagy letartóztatás után…

– Melyből, mint látom, megmenekült! Hogyan?

– Azt a feladatot kaptam, hogy Londonba menjek megszokott társammal, és éppen a szabad ég alatt voltunk, amikor történt. Párizsba visszatérve találkoztam Mathieu-vel: elrejtett.

– Ott ismerte meg az asszonyokat?

– Alig ismertem őket. Félrevonulva éltem: a rend szabályzata tiltja számunkra, hogy egy fedél alatt aludjunk egy nővel. Hét évig maradtam… és Mathieu mester megtanított a kőfaragásra.

– Kőfaragó? Maga, egy lovag?

– Ó, elég tehetségtelen vagyok, de szép munka egy kőből elővarázsolni egy szent arcát… Ezzel is Istent szolgálom. Csak másképp!

– Miért nem tért vissza Provence-ba?

– A párizsi Temple-ban éltem. Ráadásul az apám, aki már öreg ember, feltehetőleg nem is él. Ha a letartóztatás előtt meghalt, a javai a Templomhoz kerültek, most pedig…

Renaud-t felidézve Olivier egy pillanatra elfelejtette kritikus helyzetét. A következő, ugyanolyan jéghideg, ugyanolyan száraz kérdés, mint az előzőek, újra eszébe juttatta:

– Tehát Mathieu-nél volt! Részt vett a lázadásában! Elérkeztek a félelmetes pillanathoz. Olivier felkészült rá, mégis várt egy keveset a válasszal, tudva hogy amit mondani fog, olyan súllyal nehezedik rá mint a hóhér bárdja, de felesküdött az igazságra, él csak akkor tért el tőle, amikor azt állította, hogy Mathieu és Rèmi meghaltak.

– Nos? – türelmetlenkedett Fülöp. – Fél a választól, vagy egy másik igazság után kutat?

A szó ostorcsapásként érte Olivier-t. Teljes magasságában kihúzta magát:

– Azok között voltam, akik megpróbálták kiszabadítani a nagymestert és a normandiai preceptort. Ők nem engedték, inkább a borzalmas halált választották…

– Ahogyan maga is azt választotta most!

Valami elszorult Olivier torkában, és egy röpke pillanatra lehunyta a szemét.

Szinte azonnal ki is nyitotta újra, ahogy érezte, hogy a gárdakapitány a vállát érinti.

Felé fordult, hogy kövesse, miután meghajolt elítélője előtt.

– Megjelenik a bírái előtt – jelentette ki a király –, de a hölgyeket, akiket meg kívánt védelmezni, nem fogják zaklatni, és megtarthatják a házukat!

Olivier ismét térdre ereszkedett:

– Hálásan köszönöm felségednek! Most már szembenézhetek Nogaret úrral, és boldogan halok meg!

– Nogaret nagyúr a múlt éjjel meghalt!

A hír jobban fejbe kólintotta Olivier-t, mint a királyi ítélet tette volna. Fülöp sötét hangulata, a vágya, hogy visszavonuljon a kis vidéki udvarházba, magától magyarázatot nyert. A pápa után a pecsétőr! Az év még távolról sem ért véget, és ketten meghaltak azok közül, akiket a nagymester Isten ítélőszéke elé idézett! Csak egy maradt, a legnagyobb, de talán a legsebezhetőbb a fenséges elszigeteltségben, melyet felesége halála óta választott. A király bizonyára arra gondolt, hogy nem sok ideje van hátra, mielőtt számot kellene adnia uralkodásáról…

Miközben a börtönéhez vezette, Alain de Pareilles megjegyezte:

– Nogaret nem nagy veszteség a királyság számára. Olyan sok bajt okozott a kegyetlensége! Ha az átok egészen beteljesül, a felségünk lesz a következő halott… és azért nagyon nagy kár lenne! Maga templomos volt, nem érthet meg.

– Valóban nehéz elfogadni azt, amit hét éve a testvéreim elszenvedtek. És ha Nogaret kegyetlen volt, a király sem kevésbé az.

– Kemények a módszerei, de királyként gondolkodik, és a felesége halála óta megtagad magától mindent, ami kellemesebbé teheti az életet, hisz egyedül viseli az uralkodás terhét. Ő maga Franciaország, és nem engedhette, hogy a túlságosan megerősödött Templom diktálja a törvényt… Ha az év vége előtt meghal, csak igaza lesz! A Templom kezében a Civakodó súlytalan lett volna…

– Megmarad még Marigny nagyúr, a koadjutor és a királyság rektora. Őt tudtommal nem átkozták meg.

– Nem, de Poitiers és Evreux nagyurakat leszámítva mindenki gyűlöli, mert alacsony származású és a felségünk nagy hatalommal ruházta fel. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Civakodó lesz a király, elveszejti majd… Megérkeztünk – tette hozzá, és egy katonával kinyittatta egy rosszul megvilágított kis helyiség alacsony ajtaját, amelyben egy pad és a padlóba vájt lyuk volt, de nem voltak láncok. Minden nagyon poros volt, de száraz, és a legtöbb börtönnel ellentétben ürüléknek vagy mocsoknak nyoma sem látszott. A barbakán emeletén voltak.

Courtenay meglepett arcát látva a kapitány halvány mosollyal megvonta a vállát

– Nos, azt használjuk, ami van! Ritkák a foglyok ebben a kastélyban, mely nincs felkészülve a fogadásukra…

– No de… a rőfös?

– Őt egy egykori sertésólba zárattam: ott hűvösebb lesz. Hoznak magának kenyeret, vizet és egy takarót…

– Köszönöm. Mikor ítélnek el?

– Nem tudom. Biztosan hamarosan. A felségünk nem tervezett hosszú itt tartózkodást… Szedje össze a bátorságát!

– Isten segítségével remélem, méltón viselem majd a kínzásokat. Gondolom, Nogaret úrnak remek tanítványai maradtak…

Pareilles ismét megvonta a vállát, és elhúzta a száját – Olivier nem értette, mit jelenthet –, majd szó nélkül kiment

Magára maradva a lovag elnyúlt a kőpadon. Kitört rajta az egész napos gyaloglás fáradalma és az utolsó események izgalma, és mivel a király szavában bízva a passiacumi hölgyekért nem kellett többé aggódnia, lehunyta a szemét és elaludt. Fel sem ébredt, amikor Alain de Pareilles személyesen hozta be neki, amit ígért, valamint egy gyertyát, melynek fényénél egy pillanatra elnézte a férfit, mielőtt jelentésre ment volna a királyhoz.

– Mit mond? Mit csinál? – kérdezte Fülöp.

– Semmit, felség. Alszik.

– Bölcs… vagy tiszta lélek. És a másik?

– Ő sír, nyög, az ártatlanságát és a jó szándékát hirdeti. Azt hiszem, leginkább fél!

– Talán igaza is van. Holnap kísérje a Chátelet-be, ott várja meg a döntést.

– És… a…

A rá szegeződő tekintet zavarba ejtette: kérdést mert feltenni a királynak, de most már megtörtént, és nem dadoghat bocsánatkérést, amivel csak súlyosbítaná a helyzetét. Rövid csend után, melyet földre szegezett tekintettel viselt, azt hallotta:

– Úgy látom, tetszik magának.

Ekkor a kapitány felvetette a fejét, és az urára nézett.

– Igen, felség. Élhetett volna tovább titokban, mégis feladta magát, hogy védtelen nőket védelmezzen meg egy aljas gazembertől.

– Védtelenek, amikor ő ott van?

– Igaz, megtehette volna, hogy megöli a rőföst és a Szajnába dobja a testét… Mégis inkább a király igazságszolgáltatását kérte.

– Attól még lázadó! Ráadásul a merész fajtából!

Látva, hogy Fülöp arca bezárul, Pareilles szomorúan felsóhajtott, de egy szót sem szólt, attól félve, hogy az ügyetlen jóindulat csak súlyosbíthatja a védence helyzetét.

Azt hitte, a megbeszélés véget ért, és meghajolt, hogy távozzon, de a király egy mozdulattal visszatartotta:

– Küldje ide Fourqueux urat és a káplánt! Hozzanak írószerszámot. Aztán elmehet.

Ma már nem lesz szükségem magára…

A kapitány a hívottak keresésére indult, majd gondosan végigjárta a kastélyt, végül a vacsoráját kérte, és lefeküdt.

Másnap parancsot kapott, hogy vigyen el a passiacumi ház lakóinak egy tekercset, amelyet a király írt alá és zöld viaszos magánpecsétjével látott el. A kastély ura és úrnője írták alá tanúként. Az irat megerősítette Aude öröklési jogát néhai nagynénje birtoka felett, és megtiltotta, hogy bárki szembeszegüljön a döntéssel, vagy perben próbálja megtámadni.

Aznap éjjel senki sem aludt a gyümölcsös közepén álló házban. Mathieu és a fia még nem tértek vissza, így el sem kellett rejteni őket. A három asszony, akit először megrémített a tiszt érkezése, lassanként megnyugodott, látva, hogy nem akarnak rosszat nekik, éppen ellenkezőleg, hisz bizonyosságot kaptak afelől, hogy többé senki sem űzheti el vagy taszíthatja szolgaságba őket. Más aggodalom is lakozott azonban bennük, melynek az öreg Mathilde adott hangot:

– Meg tudná mondani, kapitány úr, mi történt tegnap a kastélyban? Mi lett…

– Courtenay lovagot haladéktalanul bebörtönözték. Ne kérdezzék, melyek voltak a letartóztatása körülményei, nincs jogom elárulni.

Aude a kezébe temette az arcát, és eleredtek a könnyei.

– Börtön? Mi mást tett, mint hogy minket védelmezett?

– Ez az irat igazolja, hogy ebben sikerrel járt. Ennek ellenére lázadó marad, és hálát adhatnak az Úrnak, hogy ez az ügy a maguk számára ilyen szerencsésen végződik… Ha az apja és a fivére élnének, nehezebb lett volna… Imádkozzanak érte, ezt az egyetlen tanácsot adhatom!

– És a másik? – kérdezte az öregasszony.

– Őt is bebörtönözték. Holnap a Chátelet-be visszük, hogy ott várja meg az ítéletét.

– Elviszik Olivier nagyurat is? – vetette fel Juliane.

– Nem tudom… de azt ajánlom, maguk ne mozduljanak innen. Nem segítene, ha felmennek a kastélyba, hogy a király kegyelmét kérjék Courtenay lovagnak – folytatta, meglátva a kis láng villanását a lány szemében, melyet gond nélkül megértett. – Maga is Margit királyné öltöztetője volt, tehát nagyon rossz emlék.

– Én azonban nem voltam az – szólt közbe Juliane.

– Gondolja, hogy Mathieu de Montreuil feleségét jobban fogadnák? Higgyenek nekem, hölgyeim! És maradjanak nyugton. Meglehet, hogy a király már ma este elutazik…

XII. fejezet A merészség eredménye

Ha egy hirtelen kinevezett foglár nem hozott volna rendszeresen vizet és élelmet –

mely elfogadható volt, hisz ugyanaz, mint az aprócska garnizoné –, Olivier azt hihette volna, megfeledkeztek róla. Mivel a börtöne a barbakánon volt, mindent észlelt a kastély jövés-menéséből. Annál is inkább, mert Legris, az őre szívesen elbeszélgetett vele, amikor naponta felkereste. Így tudta meg, hogy Imbert-t a Chátelet-be vitték, és Szép Fülöp még aznap este visszatért Párizsba.

Megpróbált megtudni valamit arról is, milyen sorsot szánnak neki magának, de Alain de Pareilles a királlyal tartott, és nem köszönt el tőle. Lehet, hogy ő sem tudott többet, hisz az ura tervei gyakran előtte is homályban maradtak. Még inkább a becsületes Legris előtt. Fourqueux lovag sosem ment be hozzá, és amikor kérte, hadd beszéljen a káplánnal, azt a választ kapta, hogy mivel semmiféle parancsot nem adtak, nincs ok arra, hogy zavarják. Legalábbis egyelőre nem:

– Elég hamar találkozhat vele, ha ki akarják végezni – magyarázta vigasztalásképpen Legris. – Nyugodjon meg, nem hagyják gyónás nélkül meghalni.

Olivier kénytelen volt beérni ennyivel, és berendezkedett a várakozásra, melynek végtelenségét hamarosan elviselhetetlennek érezte. A legrosszabbra készült, a bizonyára kegyetlen, de gyors sorsra, imádkozott, és nemcsak igyekezett derűsen elbúcsúzni a kevéstől, amit maga mögött hagy, de vigaszt is merített a gondolatból, hogy hamarosan csatlakozhat a túlvilágon szeretett szüleihez és Clément de Salerne-hez. Most pedig itt hagyták, elfeledve egy cellában, amikor olyan egyszerű lett volna kivégezni!

Végül arra a gondolatra jutott, hogy a hosszas várakozásnak az a célja, hogy lassan felemésszék a bátorságát, hisz semmi sem rosszabb a bizonytalanságnál egy hozzá hasonló jellemű férfi számára. Ha azonban így van, egy mély, sötét és bűzös gödörbe kellett volna lökjék, mely még a legszilárdabb jellemet is kikezdi, nem pedig ebbe a kis, száraz és tiszta szobába, ahol még egy kis ablak is van, melyen át lábujjhegyre állva az eget is láthatja, a távolban pedig a főváros háztetőinek csúcsát a napsütésben vagy az esőben. Azért tették vajon, hogy így, hogy csodálhatja a föld szépségét, a nyár, majd az ősz fényeit, több sajnálatot érezzen, amikor eljön az utolsó óra? Hisz a végső sorsával kapcsolatban nem voltak kétségei: hallatlan szerencse folytán megmenekült Nogaret hóhéraitól, és ahelyett, hogy elrejtőzött volna, nyíltan fellázadt a királyi hatalom ellen.

Szép Fülöp nem az a király, aki felmentené. Az a tudat volt az egyetlen vigasza, hogy a börtönétől egy kőhajításnyira Aude, az anyja, a nagyanyja és a jó Margot mostantól békében élhetnek, védve minden hivatalos zaklatástól és Bertrade unokaöccsének aljas, gyilkos indulataitól. Remélte, hogy a rőföst felkötötték, amiért szemet mert vetni a csodálatos lányra, akinek képét Olivier egyre nehezebben űzte el magától, de most már nem félt tőle. Onnan, ahová hamarosan küldik, testétől megszabadult lelke kedvére figyelheti majd, talán vigyázhat is rá, és amikor eljön Aude halálának órája is, kézen foghatja, hogy az Úr elé vezesse, mint örök hitvesét…

Egyetlen gondja maradt azonban: mit csinál, mit gondol most Mathieu és Rèmi, akikről nem tudta elképzelni, hogy eltűnnek. Hihetetlen lett volna, hogy bölcsen, a rejtekhelyükön meghúzódva nézték volna végig, ahogy a kövér rőfös a családjukra támad. Ahogy Olivier ismerte az építőmestert és híres dühkitöréseit, a férfi torkának ugrott volna, és ott helyben megöli. Akkor azonban hol lehetnek?

Nem voltak túlságosan messze, hisz Pareilles látogatásának másnapján visszatértek. Mathieu még borúsabb volt, mint induláskor. Nem mintha megerőltette volna a kis kirándulás – rosszul összeforrt válla még fájt ugyan, de már tudta mozgatni a bal karját, és a lába a hosszú pihenés után minden eddiginél erősebbnek tűnt. A gentillyi kőbányához érve az új rejtekhelyen, a Chartreux egyik melléképületében nem talált mást, csak Cauvint és egy régi társukat, Donatient. A többiek a száműzetést választották, és a német birodalom felé tartottak. Cauvin, akinél szemrehányást tett, amiért nem hallott felőle, bevallotta, hogy maga is ezt az utat követte volna Donatiennel, ha a Notre-Dame-de-Corbeil-templom kanonokjai nem keresik fel a Chartreux-ben, hogy a segítségüket kérjék az omladozó harangtornyuk megjavításához. Jó fizetséget ajánlottak, és a szinte nincstelen két férfi legalább azt elvállalta, hogy felméri a helyzetet.

– Donátien és én meg tudjuk erősíteni azt, ami beomlással fenyeget, de a harangtorony szépségének visszaadásához igazi mester kellene. Holnap készültem Passiacumba, hogy felajánljam a munkát. A jó kanonokok védelmet biztosítanak a kolostorukban, vagy kaphat egy házat…

Mathieu először felháborodottan visszautasította: Cauvin megőrült? Hogyan vegye fel ismét a munkát francia földön, amikor megesküdött, hogy nem dolgozik itt többé katedrálison? Erre a társa azzal vágott vissza, hogy nem is katedrálisról van szó, és inkább az erszénye mélyére kellene néznie, és arra gondolnia, hogy etetnie kell a családját.

– Ugyanúgy etethetem őket a Rajna partján, ahová eljönnek velem.

– Csakhogy el is kell jutni oda. Az édesanyja nem bírná az utat. Ráadásul a kanonokok Szent Yont tisztelik, aki az egyik koronás szentünk! Én szívesen dolgozom érte, és a jó atyák segítséget ígértek… Gondolkozzon, Mathieu mester! A katedrálisok befejezetlenek maradnak, de nem ítélheti tétlenségre a kő összes gyermekét!

Mathieu tehát dühösen tért vissza Passiacumba. Nem javított a hangulatán, amikor megtudta, mi történt a távollétében. Az asszonyok, és különösen Aude felháborodására Olivier-re zúdította haragját:

– Hogy merészelte azt a nyomorultat az aljas király elé vezetni, kockáztatva, hogy mindannyiótokat letartóztatnak? Miért nem ölte meg itt helyben, és dobta a folyóba?

– Hogy az asszony, aki vele él, és akit a házvezetőnőjének nevez, ideküldje a rendőrfőnök embereit? Akkor aztán mindannyiunkat börtönbe vetettek volna.

Próbáljon tiszta fejjel gondolkozni, fiam, és nem a gyűlöletével. Olivier nagyúr az egyetlen helyes dolgot cselekedte az adott körülmények között: feladta magát, hogy minket megvédelmezzen, és sikerült is neki…

– Nézze, apám – vette át a szót Aude –, itt a királyi határozat, Pareilles nagyúr hozta, és az áll benne, hogy ez a ház az enyém, és jogunk van nyíltan itt élni…

– Nektek talán igen, de nekem nem! Ezért nem is maradok!

– Nem akar a lánya fedele alatt élni? Ó, apám, hogyan lehet ilyen kemény? Mintha nem tudná, hogy mindenekelőtt a magáé ez a ház, hisz a drága Bertrade nénikém hagyta ránk.

– Ez nem igaz, te is tudod, hisz nem volt ideje elrendezni az ügyeit.

Következésképpen Fülöptől kaptad, én pedig semmit sem akarok tőle!

– Sosem tette volna meg, ha valaki nem kéri rá… azzal, hogy feladja magát! Valaki, akit börtönbe vetett, és aki talán az életével fog fizetni! – kiáltotta magánkívül a lány.

– Menjen a pokolba! Nem volt joga így tenni!

– És maga? Magának joga volt minden javunkat feladni, a szép montreuil-i házunkat és mindent, amink volt, leszámítva az életünket, a Templomért mely nem kért ennyit magától? – vágott vissza Aude zokogva. – Olivier lovag jobban szeretett minket, mint maga, hisz feláldozta magát… És én még igazságosnak hittem magát!

Aude zokogva elfutott a kertbe. Mathieu-t megdermesztették a hallottak, és mozdulni sem tudott. I Ugyanakkor a lánya kitörése nem csillapította le, éppen ellenkezőleg. Szitokáradat hagyta el haragtól eltorzult ajkát:

– Szavamra, bolond ez a lány! Őrülten szerelmes abba a nála húsz évvel idősebb templomosba – zárta káromkodásait.

Ez alkalommal azonban a felesége pattant elé:

– Kissé hamar megfeledkezik arról, hogy bár szegény Bertrade-ot nem tudta megmenteni a hóhérok karmaiból, a lányunkat a halálnál is rosszabbtól szabadította meg. És mégis átkozottnak mondja! Milyen ember lett magából, Mathieu de Montreuil, hogy ilyen mérgezett a lelke?

– Elég, asszony!

– Nem, nem elég. Aude-nak igaza van, amikor azt mondja, hogy maga mindannyiunkat feláldozott a titokzatos Templomért, mely talán nem volt olyan fekete, mint a bírái mutatni akarták, de nem volt hófehér sem! Nem is beszélve a szerencsétlenekről, akiket magával rántott a lehetetlen keresztes harcába! Akik meghaltak, és nyomorban hagyták hátra az övéiket, akiket megkínoztak, akiknek fel kellett adniuk a munkájukat, melyből éltek! A vándormunkásoknál még elmegy, ők sehol nem maradnak sokáig, és a határokon túl is dolgozhatnak, de a többiek száműzetésre kényszerülnek, ha élni akarnak, és vonszolhatják magukkal a gyökértelenné vált asszonyaikat és gyermekeiket…

– Elég – üvöltötte Mathieu. – Ti semmit sem értetek a férfiak dolgaiból…

– Nem így gondolkozott Szent Lajos király az édesanyjáról – vetette oda Mathilde

–, hisz rá bízta a királyságot, amikor a hitetlenekre rontott, és biztos lehetett benne, hogy jó kezekben hagyja az országot, hisz Blanka királyné már régensként is jól megállta a helyét!

– Ő kivétel volt, és elismerem, léteznek ilyenek. Ami engem illet, megismétlem, visszautasítom a király ajándékát, akit holtan szeretnék látni!

– És akkor hol éljünk? A templomok előtti tereken, kenyeret koldulva? Nézze az édesanyját, milyen nehezen mozog. Megfosztaná attól, hogy meleg tűz és puha ágy közelében fejezze be napjait? Még egyszer mondom, a nővérem házában vagyunk, és a király irata csak azt adja oda Aude-nak, amit mindig is neki szántak!

– Ahogy akarjátok! Ha így van, elfogadom a corbeil-i kanonokok ajánlatát, és helyreállítom a templomtornyukat.

– Dolgozni akar? Maga? Ebben az országban, ahol törvényen kívül helyezték?

– A kanonokok majd megvédenek. Így lesz időtök gondolkozni… nekem pedig cselekedni mindannyiunk javára!

– Mire készül már megint, fiam? – kérdezte Mathilde.

– Az az én dolgom! Adjátok ide azt az iratot!

– Miért?

– Hogy visszaadjam annak, akié. És ha lehet, lenyomjam a torkán! Corbeil félúton van Párizs és Fontainebleau között… ahol Fülöp minden ősszel vadászik. Ott született, és szeret oda járni. Azt beszélik, előfordul, hogy egyedül marad a kutyáival… én pedig ott leszek, hogy Jacques mester átka biztosan beteljesüljön!

Juliane egy kiáltással a férjére vetette magát:

– Mathieu, könyörgöm! Térjen magához! Elment az esze…

Belécsimpaszkodott, de az égő tekintetű férfi nem érezte, néni is látta:

– Valakinek meg kell tennie! Ez Isten akarata!

– Ennyire kételkedne a hatalmában? Nincs szüksége magára az akarata kinyilvánításához! Nekünk van szükségünk magára… Nem szeret már minket?

A rá vetett pillantásból Juliane megértette, hogy a férje bezárult minden érvelés előtt, vak, süket és mániákus gyűlölet él benne, s már nem ugyanaz az ember. Valami megtört benne, talán a tétlenség hosszú napjai alatt, valami, amit a zöld viaszpecsét most felélesztett.

– A családom vagytok – mondta mégis Mathieu –, és most is ugyanúgy szeretlek, de megesküdtem, hogy a síron túl is szolgálom Jacques mestert. Adjátok ide azt az iratot!

Mathilde már néhány perce gyors mozdulattal magához vette a tekercset, és két kézzel a mellkasára szorította. Ő válaszolt tehát:

– Nem, fiam. Magamnál tartom, mert csak ez marad nekünk, ha maga úgy döntött, hogy elfeledkezik rólunk. Erővel el merészelné venni az anyjától?

Mathieu arra fordult és megindult felé, de Rèmi, aki a fájdalmas összecsapás alatt hallgatott, kihúzta magát előtte:

– Ne, apám! A saját életével azt tesz, amit akar, bár Istené a végső szó, és a törvényei határokat szabnak, de a családja sorsáról nem rendelkezhet. Az asszonyaink megérdemlik ezt a menedéket, mely drága nagynénénktől ered…

Mathieu tett egy mozdulatot, hogy félrelökje a fiát, mely azonban félbemaradt.

– Végül is… tartsák meg! Amikor végeztem, utánunk jöhetnek; Gyere, indulunk!

– Én nem, apám! Ki védi meg őket, ha magával tartok? Aubin már öreg…

– Ott van nekik Fülöp! Mi félnivalójuk lenne ilyen védelmezővel? A corbeil-i kanonokok egy építészt és egy szobrászt várnak.

Rèmi a mennyezet gerendáira mutatott:

– A kastélyban egy jó kőfaragó talán éppen a halálára vár. Ha véletlenül ez történik…

– Ismétlem: maga választotta a sorsát!

– De Aude annyira szenved: maradnom kell.

– Az anyád nálad jobban gyógyíthatja a szív sebeit.

Juliane ismét közbelépett:

– Az apádnak most igaza van. És jobban örülnék, ha mellette tudnálak. Nekünk itt nincs mitől félnünk, míg ő veszedelembe indul…

Magához húzta a fiatalembert, és a nyaka köré fonta a karját, hogy a fülébe súghassa:

– Megakadályozhatod az őrült tervét… Imádkozom, hogy sikerrel járj.

– Megteszem, amit tudok – súgta vissza Rèmi viszonozva az ölelést, majd hangosan hozzátette. – Úgy lesz, ahogy kívánja, apám, de könyörgök, engedélyezzen magának és nekem egy kis pihenőt. Hajnalban indulhatunk. Kérem… fáradt vagyok, és biztosan az maga is!

Mathieu sötét pillantása nem derült fel:

– Talán – ismerte el mégis. – De ne zavarjatok!

Ezzel leült az ablak mellé, ahol egy cserépben viola virágzott, és egy szót sem szólt többé senkihez. Rèmi tehetetlen mozdulatot tett a két nő felé, majd a húga keresésére indult a kertben. A kút mellett találta, térdére támasztott könyökkel ült, állát összefont kezére fektetve, és az eget nézte. Közelebb érve Rèmi látta – eddig még sosem vette észre –, hogy ezen a helyen rés nyílik a fák között, melyen át idelátszik a kastély magas tornya. Leült Aude mellé, és szipogásából megértette, hogy sír. Átkarolta a vállát:

– Nem szabad haragudni az apánkra – suttogta. – Mióta meghalt a nagymester, ő

maga súlyosan megsebesült, drága nagynénénk pedig tragikus véget ért, nem ugyanaz az ember. Felmérhettem az elmúlt napokban Gentillyban…

– Nem miatta sírok, hanem azért, aki fogoly lett. Csoda, amit elért a királynál, és annyira féltem őt! Gondolja, hogy ki lehetne hozni onnan?

– Szöktetésre gondol? – rezzent össze Rèmi. – Igen? Megértem, miért sír: teljességgel lehetetlen!

– No de miért? A király elutazott: csak az öreg várúr maradt és néhány embere…

– … valamint a vastag falak, az erős kapuk, arról nem is beszélve, hogy nem tudjuk, hol van a börtön. Ne álmodozzon, húgom. Tudnia kell, hogy ugyanúgy sajnálom, mint maga! Megszerettem…

– Én szerelmes vagyok belé, ez hatalmas különbség. Részemmé vált, és ha meghal…

vele hal a szívem. Úgyhogy segítsen!

Rèmi meglepetéssel vegyes szomorúsággal nézte. Aude már nem sírt. Hirtelen megkeményedett a hangja, és úgy tűnt, egészen átalakult: már nem reménytelen szerelemről álmodozó lányka volt, hanem asszony, ugyanolyan elszánt, mint az édesanyja és a nagyanyja, aki kész mindent kockára tenni a szeretett férfiért.

– Szívesen megtenném, de nem tudom, hogyan.

– Egy foglárt meg lehet vásárolni!

– Megőrült? Szinte semmink sincs. Mivel vásárolhatnánk meg?

– Ezzel!

Aude beletúrt az övére akasztott kis erszénybe, és elővett belőle egy kerek és kemény tárgyat, majd Rèmi kezébe fektette. A fiatalember a holdfényben látta, hogy értékes, szép kövekkel díszített kapocs, melynek színét nem tudta kivenni. Aude meg sem várta a magától adódó kérdést, máris magyarázattal szolgált:

– Ez az ékszer Margit királyné legszebb köpenyét díszítette. Nekem adta, amikor elment, azzal, hogy ez lesz a hozományom, ha nem tudja visszavásárolni tőlem…

– Az pedig meglepne: ha ki is engedik a Cháteau-Gaillard-ból, biztosan egy szigorú kolostorba kerül… De hogyan sikerült megőriznie?

Rèmi nem akarta felidézni a borzalmas emléket, ezért nem említette, hogy anyaszült meztelen volt, amikor elhagyta a Nesle palotát, de Aude máris mai gyalázattal szolgált:

– Gontran Imbert hozta el a tudta nélkül a régi holmik között, melyeket ott kapott, és melyektől nem mert megszabadulni, mielőtt ideért volna. Amikor kibontottam a csomagot, kiesett belőle a kapocs: egy öreg cipő mélyén volt. Nagyon sokat ér, tudja?

Margit királyné Pierre de Mantes mestertől vette nem sokkal azelőtt, hogy Maubuissonba indultunk, és…

Ahelyett, hogy elvette volna az ékszert, Rèmi köréje zárta húga ujjait.

– Bármilyen szép és értékes is, egyetlen foglár sem fogadná el, hisz a fejébe kerülne… és a magáéba is: azzal vádolnák, hogy ellopta!

– Átválthatjuk aranyra. Pierre de Mantes mester talán visszaveszi…

– És kinek adná el újra? Nincs többé hercegnő a Cité-beli palotában, és az ékszerész nem kockáztatná a király haragját… vagy a Civakodóét. Tudom, hogy fájdalmat okozok, húgom, de nem tehet mást, mint hogy gondosan elrejtve őrizgeti…

és imádkozik, imádkozik és imádkozik, hogy Isten és Szűz Mária könyörüljenek meg Olivier lovagon.

– Kell legyen valami megoldás! Magára akarja hagyni… és vele együtt engem is? Ha meghal…

– Miért halna meg? Beérték annyival, hogy bebörtönözték és itt hagyták, pedig könnyű lett volna azon nyomban kivégezni, vagy elvinni a Chátelet-be, mint Imbert-t, hogy bíróság elé állítsák. Talán egyszerűen itt felejtik. Egyébként sincs időm semmilyen próbálkozásra: hajnalban útnak indulok apánkkal.

– Miért nem hagyja, hogy egyedül menjen az őrültsége után!? – kiáltott fel a lány tőle sosem látott felháborodással.

– Az édesanyánk azt szeretné, ha megvédeném önmagától. Ő az apám, Aude, és végtelenül kedves nekem, még ha nem is tudom megérteni. Magának már nem az? A szerelme, melyet sebként visel, elfordítja a szüleitől?

– Tudja jól, hogy nem – ölelte át a nyakát a lány, s még hevesebben sírni kezdett.

Maga sem tudta, hogy Olivier vagy a családja sorsa felett zokog-e, melyet szétrombol az apja kérlelhetetlen ragaszkodása egy olyan ügyhöz, mely nem létezik többé…

Október közepe táján Olivier megtudta, hogy meg fog halni.

A káplán jelentette be neki körülbelül egy órával azután, hogy a király kastélyba érkezésére hatalmas felfordulás támadt. Szemmel láthatólag nem tetszett neki a küldetés. Annál is kevésbé, mert felébresztette a lelkiismeret-furdalását, amiért soha nem látogatta meg a foglyot. Nem tudatos döntés miatt vagy azért, mert úgy gondolta volna, hogy sokáig marad, és nem sürgős a látogatás, hanem mert szörnyű reumától szenvedett, és nehezen mozgott a meredek lépcsőkön. Már az is elég volt, hogy naponta kétszer fel kellett mennie a torony első emeletére a várúrral elfogyasztott étkezésekhez és a sakkpartikhoz. Ideje többi részében alig hagyta el a kápolna oldalában álló kis házát. Sidoine atya – így hívták – így csak még szomorúbb volt, hogy az első látogatásán rögtön ilyen hírt hoz. Megpróbálta azzal enyhíteni, hogy kijelentette, hogy a végzetes pillanatig az elítélt mellett marad, de ettől még nem érezte jobban magát a fogollyal szemben, aki ugyanolyan hideg és hallgatag volt, mint maga a király. Mozdulatlanul hallgatta, nézte, ahogy izzad és keresi a szavakat, majd végül szép, egyszerre komoly és gyengéd hangon megszólalt

– Ma már nem ítélkeznek kivégzés előtt? Nem állítottak bíróság elé, tudtommal.

– Va… valóban, de felséges királyunk meghallgatta. Nem ő a legfőbb bíró?

– A legfőbb bíró? Azt hittem, egy pap számára egyetlen földi uralkodó sem jogosult erre a címre – vetette oda megvetően Olivier.

– Igaz, igaz! Úgy értettem, itt, a földi világban egy király élet és halál ura az alattvalói felett. Úgy tűnik, a felségünk sokáig elmélkedett, és komoly megfontolás után döntött. Ezért holnap reggel kivégzik a kastély udvarán… máglyán!

A szónak sikerült áttörnie Olivier páncélját, mely a magányban burkolta be.

Kiszáradt a torka:

– Máglyán? Mint egy boszorkányt, amikor lovag vagyok?

– Templomos volt, nagyuram, és sokan máglyán haltak meg, akik pedig soha nem lázadtak fel a királyi hatalom ellen. Maga a nagymester…

– Ne próbáljon tovább magyarázkodni, atyám! Amikor idejöttem, felkészültem a halálra. Igaz, ez nem éppen a legkellemesebb arca… különösen, ha előtte meg is kínoznak.

– A nagymesterrel és a normandiai preceptorral nem tették – sietett megnyugtatni a pap, aki kezdte visszanyerni bátorságát. – Közölnöm kell azt is, hogy lehetősége van megváltoztatni az ítéletet, és a hóhér kardja által halni.

– Miért cserébe? Biztosan nincs ingyen a könnyítés!

– Természetesen. Megkímélik a máglyától, ha kiadja azoknak a nevét, akik magával együtt részt vettek a nagymester kiszabadítási kísérletében.

– Erre gondoltam…

Courtenay ajka megvető fintorra húzódott. Úgy tűnt, a pápa és Nogaret halála hatástalan maradt Fülöpre. Utolsó órájáig, mely talán már nincs messze, üldözni fogja a Templom szerencsétlen maradványait, míg az írmagját is ki nem irtja.

– Egyetlen nevet sem mondhatok – szólalt meg végül. – Nem ismerem azokat, akik társaim voltak azon a borzalmas éjszakán…

– Ez hazugság, fiam, maga is tudja. Elfelejti Mathieu de Montreuil-t és a fiát?

– Természetesen nem, de ők voltak az egyetlenek – Isten fogadja be lelküket! A többieket nem ismertem.

– Kivel akarja ezt elhitetni? Többen közülük Mathieu mellett dolgoztak a Notre-Dame építésén, ahogyan maga is. Ismernie kellett őket… Gondoljon arra, fiam, hogy a hazugság tönkreteszi az embert!

– Nem annyira, mint a becstelenség… és természetesen nem annyira, mint a lángok, melyek holnap hamuvá égetnek. Jobb lenne a kard… de nincs kit kiadnom, hogy megszerezzem.

– Gondolkozzon, fiam! Az utolsó pillanatig…

– Könyörgök, atyám, hagyjuk ezt!

– Ahogy akarja. Belefogunk hát az imába, melyet egész éjjel folytatunk.

– Nem. Bocsásson meg, de inkább arra kérem, hallgassa meg a gyónásom, és adja fel az utolsó kenetet, mely felszabadítja lelkemet a fájdalmas utazásra. Ma éjjel egyedül imádkozom… és alszom!

– Alszik? – kiáltott fel szinte felháborodva Sidoine. – Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Úgy lesz, ahogy Isten akarja. Szívesebben vagyok négyszemközt vele…

A káplán beletörődő sóhajjal leült a kőpadra, és intett Olivier-nek, hogy térdeljen le előtte. Néhány percig csak a bűnbánó fojtott hangja hallatszott Természetesen meggyónta, hogy hazudott, de a gyóntató félbeszakította:

– Most feloldozom a hazugság bűne alól, de mi lesz, ha holnap ismét felteszik magának a kérdést?

– A hallgatás se nem vallomás, se nem hazugság. A gyónás végeztével Olivier megkapta a feloldozást a síró Sidoine-tól. A pap most először segédkezett halálraítélt mellett, és a férfira váró sors felkavarta. Becsületes, egyszerű ember volt, aki ebben a kis királyi kastélyban, mely egyáltalán nem is annak festett, éveken át távol maradhatott a nagy drámától, mely maga alá temette a Templomot. Most pedig ismét megégetnek valakit, talán a legutolsót, és éppen neki kell mellette lennie! A gondolat, hogy másnap ő kell a vesztőhelyre kísérje és támogassa, kétségbe ejtette.

Egy utolsó, remegő áldás után kifelé indult, de a fogoly még megkérdezte:

– Csak még egy szót, atyám! Nyilvános lesz a kivégzésem?

– Nem. Mint mondtam, az udvarban kerül rá sor, és a kapukat zárva tartják, egészen addig, míg a Szajnába nem szórják a hamvait… A király titokban akarja tartani.

– Köszönöm.

Olivier megkönnyebbült kissé. A gondolat, hogy a váratlan látványosságra odasereglenek a környékbeliek, köztük Mathieu hölgyei, hogy tanúi legyenek borzalmas agóniájának, felkavarta. Elviselhetetlen lett volna, hogy Aude szeme láttára égjen hamuvá, miközben talán képtelen visszafojtani fájdalmas kiáltásait: nem akarta, hogy a lány ezt az utolsó képet őrizze róla. Arról nem is beszélve, hogy esetleg megpróbálna a segítségére sietni. Hisz Bertrade azt mondta, szereti. Elképzelte, amint a király lábához veti magát, kegyelemért könyörög, és önmagát is veszélybe sodorja.

Ebben a pillanatban pedig, amikor Olivier semmit sem várhatott többé az emberektől, végre bevallotta magának az igazságot: félelmetes erejű szenvedéllyel szerette a lányt.

A szépséges kép, melyben lelkük egybeforrva repült az örökkévalóság felé, gyógyírként hatott. A csodálatos test, melynek emléke ott élt benne, rémisztő vágyat ébresztett benne. Meggyónta a papnak, aki feloldozta, de a szavak egyszerű kimondása is csak tovább szította a tüzet.

Bátorsága ellenére nem sokat aludt aznap éjjel. Senki, legyen bármennyire vitéz is, nem nézhet remegés nélkül a tűzhalál elé. Erősen imádkozott. Leginkább azért, hogy a viselkedése a nagymesterét kövesse. Ő azonban senkit nem fog megátkozni. Ez lesz az egyetlen különbség. Még a királyt sem, aki megtagadja tőle, hogy a nemesebb kard által haljon, ha csak nem adja ki a még élő társait, és főként Hervét, a testvérét.

Reménykedett, hogy a múlt emlékei, a büszke templomos testvériség, a keleti napsütés és különösen a Valcroze-ban töltött ifjúság és szeretett családja képei hozzásegítik majd, hogy végig kitartson. A lángok, melyek mártírrá teszik, megnyitják előtte a fény kapuját, ahol rátalál édesanyjára, Clément testvérre és bizonyára az apjára is, akiről oly régóta semmit sem tudott…

Szürkén és ködösen kelt fel a hajnal. Megjött az ősz, gyorsan eltelt az idő.

Mostanra pedig egyáltalán nem maradt számára több belőle. Amikor megérkezett Sidoine atya az ostyával és egy fiatal pappal, akinek csengőjére mindenki térdet hajtott előttük, Olivier is térdre ereszkedett, és őszinte átéléssel áldozott. Hónapok óta nem vette már magához Krisztus testét! A Templomban csak évente háromszor áldoztak, de az utolsó alkalom nagyon régen volt már, és az elítélt erőt merített az ostyából. Azután bejöttek a katonák, akik kísérik majd. Levetette ruháit, csak az ingét és a harisnyáját tartotta magán. Azután mezítláb és elöl összekötözött kézzel megindult a szűk lépcsőn.

Bár felkészült, az udvaron látottaktól elszorult a torka: a bal oldalon egy tőke állt egy nekitámasztott nagy karddal, jobb oldalon pedig a máglya. Itt azonban nem akkora farakást és szénahalmot hordtak össze, mint a Zsidók szigetén, csak egy sovány kis kupac volt hasábokkal és szénával egy oszlop körül, melyen egy kis deszka állt a lábnak. Vagyis lassú tűzön égetik meg, és a halála végtelen szenvedés lesz.

A hirtelen elsápadó Olivier a királyt látta maga előtt: a torony lépcsője előtt ült, Alain de Pareilles-jel és az öreg Fourqueux-vel az oldalán. Először eléjük vezették.

Térdet hajtott, de rögtön fel is emelkedett, és merészen Fülöp mozdulatlan szemébe nézett. Hogyan remélhette, hogy a pápa és Nogaret halála elnézésre indítja a hatalom megtestesült szobrát? Most rádöbbent, hogy szó sincs ilyesmiről, és a férfi kegyetlensége érintetlenül megmaradt. Homályos undort érzett.

– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a király.

– Nem, hacsak azt nem, hogy amikor imádkozom Istenhez, hogy fogadjon be végtelen kegyelmébe, arra is kérem, hogy ugyanezt tegye a francia királlyal is, bár ez számomra nehezebbnek tűnik!

A szép arc meg sem rezdült. Éppen ellenkezőleg, mosoly árnyéka suhant át a keskeny ajkakon:

– Ott láthatja a hóhér kardját. Egyetlen név, és az szabadítja meg!

– És szégyentől megterhelt lelkem nem szállhat fel az égbe? Nem, felség!

– Legyen, ahogy akarja. Alain nagyúr, kísérje el!

A kapitány hátrahőkölt. Olivier azt hitte, vissza fogja utasítani, amivel bajt hozna a fejére. Ez a kivégzés határozottan nem hasonlított egyetlen másikra sem.

– Egy lovag jelenléte segíteni fog – jelentette ki.

Találkozott a tekintetük, és az elítélt egy könnycseppet látott a kapitány szemében.

Sidoine atya nyíltan sírt, és dadogva szavalta a haldoklók imáit, miközben a várúr idegesen rágcsálta a bajuszát.

A kivégző a máglyán felsegítette Olivier-t a deszkára, és odakötözte a póznához.

Szemerkélni kezdett az eső, és az elítélt kétségbeesetten arra gondolt, hogy így még rosszabbul ég majd a fa. Az ég felé emelte a tekintetét, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Szinte beledermedt az erőfeszítésbe, hogy uralkodjon félelmén.

Kétségbeesetten imádkozott Istenhez és Szűz Máriához, hogy segítsék szépen meghalni. Amikor látta, hogy a hóhér a fáklyáját közelíti lehunyta a szemét… de szinte azonnal ki is nyitotta, ahogy meghallotta a király metsző hangját:

– Állj, hóhér!

A férfi meglepetten megfordult, de a szalma már lángra kapott. Pareilles ekkor rávetette magát, félrehúzta, és dühödten taposni kezdte a tüzet. Azután az ura felé fordult:

– Mit kíván felséged?

– Oldozza el azt az embert, Alain nagyúr, és hozza ide!

A szorgalom és a lelkesedés, mellyel engedelmeskedett, sokat elárult a kapitány érzéseiről, de támogatnia kellett Olivier-t, aki megrogyó lábakkal kis híján elesett, ám boldogan tért magához, ahogy a talaj hűvösét érezte meztelen lába alatt. Amikor Pareilles elengedte a király előtt, akarata ellenére térdre rogyott, de a fejét nem hajtotta le.

– Még most sem mond semmit? – kérdezte Fülöp. Olivier-nek kiszáradt a torka, miközben visszatért belé a borzalmas félelem: ez is csak újabb kínzási forma, és visszaállítják a máglyára?

– Mit mondhatnék? – szólalt meg alig hallhatóan.

– Legalább annyit, köszönöm! Megkíméljük a tűztől.

– Ó! Hálásan köszönöm, felség, hogy megengedi, hogy kard által haljak…

– A kardtól is megkíméljük… ami nem történne meg, ha kiadta volna a társait…

akikkel nincs többé mit kezdenem. Hamarosan szabad lesz…

– Szabad? – ismételte Olivier, és nem hitt a fülének.

– Vitézül kiállta a próbát anélkül, hogy elárulta volna a barátságot vagy az adott szót. Ritka az ilyen ember. Örülök, hogy megőrizhetek közülük legalább egyet! Most menjen!

– Felség… – kezdte Olivier.

A király azonban felállt, és a torony belseje felé indult, de még odaszólt:

– Elég! Menjen útjára Pareilles nagyúr utasításai szerint.

Ezzel a kapitánnyal a nyomában távozott, miközben Fourqueux odaugrott, hogy felsegítse a történtekbe egészen beleszédült Courtenay-t.

– Jól van, fiam, jöjjön! Nem maradhat így!

– Egy hálaadás erejéig azért igen! – tiltakozott Sidoine atya, aki örömében átölelte Olivier-t. – Isten igazi csodát tett! Talán életében először a felségünk megbocsátónak mutatkozott! Adjunk hálát együtt az Úrnak!

Letérdeltette az öreg lovagot, és hamis hangon belefogott egy vidám Te Deumba, melyhez a jelenlévők igyekeztek csatlakozni, annak mértékében, mennyire ismerték a hosszú hálaadó imát. Egyedül Olivier tudta végig követni. Végül visszavitték a börtönébe, hogy ott várja meg az események alakulását.

Ott találta a ruháit, melyeket sietve felöltött, bármennyire gyűröttek és piszkosak voltak, és úgy érezte, mintha a bőrét kapná vissza, melytől néhány percre megfosztották. Szeretett volna megmosakodni, ám ez szemmel láthatólag nem szerepelt a közeljövő programjában. Ellenben befalta a kenyeret és a fűszeres bárányt, melyet Legris hozott be egy kancsó suresnes-i borral, melyet szinte lélegzetvétel nélkül felhajtott, ő, aki máskor oly mértékletes volt. Ez is az életet jelentette azonban, és soha nem evett-ivott még ilyen jót!

Amikor Alain de Pareilles felkereste, körülbelül egy órával később, alva találta.

Elnézte egy pillanatig, majd megvonta a vállát, és felrázta:

– Talpra, uram! Ideje indulni!

Az alvó azonnal felpattant, a gépies mozdulattal, melyhez a Templomban töltött hosszú évek alatt szokott, ahol a szabályzat megkövetelte, hogy a legkisebb szólításra is azonnal talpon teremjenek.

– Hová visz? – kérdezte.

– Én? Sehova, hacsak nem a kastély kapujához. A király megmondta: szabad.

– Azt hittem, bizonyos feltételek mellett.

– Éppen ezeket fogom most elmondani. Először is a becsületére meg kell esküdnie, hogy soha többé nem emel fegyvert sem a király, sem a királyság ellen…

– Eszembe sem jutna! Ez a legkevesebb! Ugyanakkor ön előtt ünnepélyesen megesküszöm, kapitány – tette hozzá emelkedettebben.

– Ezenkívül el kell hagynia Franciaországot, de nem Angliába, Flandriába, Németországba vagy máshová kell mennie. Térjen haza Provence-ba: az otthonába.

– Van még otthonom?

– Az nem a mi gondunk. Ott jogában áll a gróf szolgálatába állni, aki egyben Nápoly királya is… ám nem feledkezhet meg róla, hogy ha ellentét alakulna ki közte és a francia király között, bár közeli rokonok, maga soha nem harcolhat ez utóbbi ellen.

Végül, ha véletlenül a Templom maradványaira bukkanna…

– Nem tartóztattak le Provence-ban is mindenkit, mint Franciaországban? –

jegyezte meg keserűen Olivier.

– De igen, de sosem lehet tudni. Bárhogy is van, ez is tilos az ön számára, hisz felérne azzal, hogy fegyvert fog a király ellen. Mindenesetre – folytatta Pareilles, és az övéből elővett egy zöld viaszpecsétes tekercset és egy kis erszényt – itt egy úti engedély, melyet felhasználhat az útja során… és egy kis pénz, hogy megéljen, hisz semmije sincs.

– Nem kérek pénzt! Csúf dolog, mely nagyban hozzájárult a testvéreim vesztéhez, és melyre nincs szükségem a mindennapi kenyeremhez.

– Nem utasíthatja vissza, amit a király ad. Fogja! Ha akarja, adja oda egy még szegényebbnek. Most pedig ideje indulnia! Ó, majdnem elfelejtettem: tilos Párizson áthaladnia! Túl könnyű lenne ott elvesznie.

– Míg a sűrű erdőkben ilyesmitől nem kell tartani – gúnyolódott Olivier. –

Nyugodjon meg, engedelmeskedem. Semmi más?

– Istenem, nincs, és ha készen áll…

Együtt haladtak lefelé a barbakán boltíve alatt. Az udvarról már eltűnt a kivégzés minden baljóslatú eszköze. Olivier megölelte a még mindig meghatott Sidoine atyát, köszönetet mondott Legris-nek, aki nagyon emberséges foglára volt, majd kilépett a hídra, és boldogan belélegezte a friss levegőt. A tenger felől támadt szél elsöpörte az égről a nyirkos szürkeséget, és a fényben megcsillant a folyó vize. A kapitány kezet nyújtott egykori foglyának:

– Jó hazatérést! – mondta. – Imádkozni fogok, hogy az Úr vigyázzon magára!

– Köszönöm… de miért tenné? Lázadó maradtam, akinek megbocsátottak.

– Éppen ezért, ezért a megbocsátó gesztusért, melynek tárgya lett. Nem is sejti, mennyire örülök neki!

– Gondolja, hogy rajtam keresztül a király felhagyott a haragjával a Templom iránt?

– Soha nem érzett semmi ilyesmit. Nincsenek személyes ellenérzései: csakis államiak!

– Még a hercegnők ügyében sem?

– Főleg nem abban. Azt hiszem, kedvelte őket… Alain de Pareilles búcsút intett és visszament a kastélyba, a kiszabadult fogoly pedig megindult a domboldalban a folyó felé. Addig követi majd a partot, míg nem talál egy átkelőt vagy egy révészt, aki átviszi a túlpartra, hisz Párizs hídjait nem veheti igénybe. Előbb azonban úgy döntött, elbúcsúzik a passiacumi hölgyektől, és megnyugtatja őket sorsa felől. Különösen egyiküket! Kegyetlen volt a gondolat, hogy nem látja többé, de legalább magával vihet róla egy utolsó képet, melyet a szíve mélyén őriz majd…

Őt látta meg elsőként. A ház mellett ült a kőpadon, ahol az öreg Mathilde szerette melengetni csontjait a napon, de nem volt egyedül: egy férfi állt mellette, és élénken beszélgettek. Nem Rèmi volt az, nem is Mathieu vagy Aubin, és Olivier nem emlékezett rá, hogy látta volna már ezt a vékony és egyenes hátat, a szalmaszőke tincseket a sapka alatt. Keserű ízt érzett a szájában, hisz úgy látta, Aude arca csupa gyengédség, ahogy rápillant. Tehát abban a percben, amikor ő, Olivier azt hitte, hogy a lányt emészti miatta az aggodalom, és amikor, ha nem kap kegyelmet, a hamvait éppen a Szajnába szórnák, a szeretett lány – elmúlt már az az idő, amikor becsaphatta magát érzéseit illetően! – nyájasan társalog egy ismeretlennel! És annyira csak rá figyel, hogy őt észre sem veszi, pedig felé fordulva ül? Ó, Istenem!… Lehetséges ekkora fájdalom hirtelen?

Éppen távozni készült, amikor egy kiáltás a helyéhez szögezte:

– Olivier úr! Végre itt van!

Margot volt az, egy kosár körtével tért vissza a gyümölcsösből, és ahogy meglátta, kezéből mindent kiejtve szaladt a házba, és Juliane-ért kiáltozott.

Aude felpattant. A férfi is hátrafordult, és a vendég így nem láthatta, hogy a lány arcát határtalan boldogság ragyogja be. Felismerte az idegent: Gildas d'Ouilly volt, a Nesle torony diákja. Hirtelen felhorkant benne a harag, ahogy megindult feléje.

– Mit keres itt? Mathieu mester tisztán az értésére adta, hogy nem akarja viszontlátni.

A támadásban a fiatalember bíborvörösre váltott, és visszavágott:

– Maga nem Mathieu mester, ugye? Egyedül ő vethetné a szememre a jelenlétem, és ha mindent tudni akar, éppen őt kerestem, amikor ide jöttem… egy héttel ezelőtt…

– Tehát nem is most először! És mi mondanivalója volt?

– Bár nem tartozik magára, szívesen elárulom, hogy tanúja voltam egy bizonyos Gontran Imbert nevű rőfös megbüntetésének, akit megvesszőztek és pellengérre állítottak, amiért meg akart szerezni magának egy passiacumi birtokot, mely a néhai Bertrade Imbert tulajdonát képezte, és nem ő volt az örököse, s ráadásul megpróbálta rútul kihasználni a birtok új, fiatal tulajdonosnőjét. Féltem, hogy baj érte Mathieu mestert, hisz nem szállt szembe a nyomorulttal, és…

– … és eljött megnézni, segíthet-e valamit – lépett közbe Aude, aki szeretett volna véget vetni a szócsatának, mely elfelhőzte Olivier viszontlátásának örömét. – Jó szándék vezette, nem szabad veszekednie vele!

– Veszekedni, én? – húzta el a száját megvetően Courtenay. – Ön bizonyára megnyugtatta a sorsa felől. Akkor miért jött vissza?

– Én kértem rá! Annyira aggódtunk magáért, hogy szeretett nagyanyám megbetegedett… és Gildas mester orvostudományt tanul.

Többre nem maradt ideje. Juliane szaladt ki a házból, arcán azzal az örömmel, melyet a vendég Aude szeméből remélt volna. Szó nélkül a nyakába ugrott, és többször is cuppanósan megpuszilgatta:

– Végre itt van! Istenem! Annyira féltünk, és lehetetlenség volt bármit is megtudni!

… Ó, hála legyen az Úrnak! Életben van! De jöjjön gyorsan, jó anyánk türelmetlenül várja!… Nagyon beteg…

A többiekkel mit sem törődve megragadta Olivier kezét, és magával húzta a házba.

A férfi hagyta magát, megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a vitából, melyért szemrehányással illette magát, hisz nevetségesnek érezte, hogy egyáltalán belefogott.

Alig valamivel azután, hogy megszabadult a borzalmas halálból, és annyi erőfeszítést tett, hogy az örökkévalóság szépségei felé forduljon, hirtelen hozzá méltatlan szintre süllyedt vissza a földön. Nincs joga szeretni ezt a lányt, s még kevésbé beleszólni az életbe, melyet választott magának. Örökre el kell felejtenie Bertrade szavait Lehet, hogy tévedett…

Mathilde az egyik emeleti szobában pihent, és Olivier egyetlen pillantással felmérhette, hogy közel a vég. Az asszony nehezen, zihálva lélegzett, és színevesztett, beesett szemű arcában elkeskenyedett az orra, mégis sikerült rámosolyognia az érkezőre. Még felé is emelte a kezét, melyet Olivier megfogott.

– Itt van – suttogta. – Istennek… legyen hála!

– Ne beszéljen. Kimeríti.

– Beszélnünk… kell. Négyszemközt.

Nem kellett megismételnie. A három nő engedelmesen átment a szomszéd szobába, miközben Olivier az ágy mellé térdelt, hogy közelebb lehessen a beteghez:

– Rám akar bízni valamit?

– A fiamat! Megőrült… azt hiszi… ő a nagymester eszköze… és meg akarja ölni a királyt. Meg kell… akadályozni!

– Hogyan? Azt sem tudom, hol van!

– Corbeil-ben… a Notre-Dame kanonokjainál…

– Dolgozik, amikor megesküdött…

– Nem… katedrális… és főként… azt várja… hogy a király… mint minden ősszel…

vadászni menjen Fontainebleau-ba… Azt hiszi…

Fulladásos roham fojtotta belé a szót és vetette hátra az ágyban. Olivier a karjába vette, hogy megtámassza és segítse a légzését. Látta, hogy az asszonyon többször is eret vágtak, és bizonyára nincs már segítség. Gyengéden visszafektette a párnára, és elvett az éjjeliszekrényről egy sötét folyadékkal félig töltött kis tálat, megszagolta és ivott belőle néhány kortyot Gyógytea volt, melybe biztosan kevertek borostyánt és örvénygyökeret – bizonyítva, hogy Gildas érti a dolgát. Ismét felemelte Mathilde-ot, hogy megitassa, de az asszony alig egy kortyot nyelt le, majd félrefordította a fejét és a maradékot kiköpte.

– Nem, felesleges! – suttogta. – Meg fogok halni, és így van jól. Maga…

könyörgöm… keresse meg a fiam! Meg kell mentenie… saját magától.

Lehunyta a szemét, és nyögésére beszaladt Juliane. Egy kendő segítségével letörölte az anyósa állán és nyakán csorgó folyadékot, majd eligazgatta a párnákat és a takarót.

– Most már mellette maradok, de magának, nagyuram, el kell rejtőznie. Aubin elment az argenteuil-i papért: hamarosan megérkezik.

– Elrejtőzni? Nem. Elmegyek. Csak búcsúzni jöttem.

– Búcsúzni? Miért?

– Elűztek a királyságból. A szavamat adtam a királynak…

– Ó, istenem! És hova megy?

– Provence-ba. Hazamegyek Valcroze-ba… ha még van otthonom!

– És ha nincs többé?

– Megmarad a hazám… a Verdon szépséges völgyei, és a sok jó ember, aki ismer…

Meg fogok élni: egy kunyhó elég lesz…

Gyermekkora vidékének felidézésére a kemény arc gyengéd fényben ragyogott fel, de a haldokló meghallotta a szavait:

– Tehát… nem segít Mathieu-nek?

Mathilde sírni kezdett, és természetesen köhögni, miközben lélegzése félelmetes hörgéssé változott. Juliane sietve odasúgta:

– Egyfolytában azt ismételgette, hogy csak maga tántoríthatja el Mathieu-t a tervétől. Hiába mondogattam neki, hogy maga fogoly… és talán sosem látjuk viszont, makacsul állította, hogy visszajön. És lám, itt van.

Szemrehányás tükröződött a hangjában, könyörgő tekintetében. Olivier hirtelen fáradtnak érezte magát. Azt remélte, hogy a végső búcsúzás előtt néhány percnyi derű

és szeretet lesz osztályrésze, mely az iránta érzett aggodalomból táplálkozik, s melyet balzsamként vihet magával, hogy az eljövendő életben átmelengesse a szívét. Aude-ot azonban meghitt beszélgetésben találta Gildasszal. Juliane csak azért ugrott olyan boldogan a nyakába, mert Mathilde jóslata teljesült, és rá számítanak, hogy észre téríti Mathieu-t. Szomorú, de úgy kell elfogadni az eseményeket, ahogy jönnek: ebben a házban csak átutazó volt, akinek segítettek, és akinek még törlesztendő számlája van.

– Hol van Corbeil? – kérdezte.

– Hét vagy nyolc mérföldre északra Fontainebleau-tól, Fontainebleau pedig…

– Azt tudom, hol van. A régi időkben… jártam ott a nagy dromelles-i parancsnokságon. Nincs messze, és ismerem a királyi udvarházat.

– Oda megy?

– Miért ne? A déli úton van, melyen haladnom kell, és nem írták elő pontosan, mennyi idő alatt kell távoznom. Engedelmükkel összeszedem a csűrből a kevéske holmimat, és indulok…

– Hogyan? Máris? Későre jár. Maradjon legalább ma éjjel.

– Nem. Nem szeretem a hosszúra nyúló búcsúzást. Egyébként…

Odakint kis harang hangja hallatszott: megérkezett az argenteuil-i pap az oltáriszentséggel, s bizonyára egy ministráns kísérte. Olivier éppen ebben a pillanatban ment le, és látta, hogy a pap belép a házba, kezében hozva az ibolyaszín kendővel letakart szentséget. Térdre ereszkedett előtte, és csak akkor emelkedett fel, amikor a férfi lépte alatt megnyikordult a lépcső. Aude állt előtte, de közvetlenül a nyomában Gildasszal. Hűvösen meghajolt:

– Ég önnel, kisasszony! Megpróbálom észre téríteni és hazaküldeni az édesapját.

– Nem fog visszajönni, mert nem akar az én házamban lakni.

– Majd meglátjuk! A küldetésem végeztével folytatom az utam…

– Nem fogja meghallgatni! Dühös mindazért, amit értünk tett.

– Higgye el, elérem, hogy meghallgasson. Rèmi vele van, gondolom?

– Igen, de…

– Ketten sikerrel járhatunk! Ég áldja, kisasszony! Az édesanyja hívja.

Ezzel elhagyta a házat. Aude követni akarta, de Gildas visszatartotta.

– Fel kell mennie. Majd én beszélek vele.

A fiatalember éppen akkor ért a kertbe, amikor Olivier bement egykori lakhelyére, és mivel nem mert utána menni, inkább kint várakozott. Nem tartott sokáig: négy vagy öt perc elteltével Olivier előjött, vállán egy zsákkal, melybe váltás ruháit csomagolta, melyeket kimosva, kivasalva talált. Összeszaladt a szemöldöke, ahogy meglátta Gildast:

– Mit akar?

– Megtudni, miért gyűlöl. Mert gyűlöl, nem igaz?

– Nincs okom szeretni. Megtiltották magának, hogy ide jöjjön, és mégis megragadta az első ürügyet, hogy ide fusson és hasznossá tegye magát. Jó munkát végzett, elismerem, de bevallom, nem értem, miféle szándékai lehetnek egy leendő

papnak…

– Orvos leszek… és nem pap, hisz nincs bennem elég elhivatottság.

– Az itteni kisasszony térítette el?

– Meg kellene értenie. Nem templomos volt?

– Most is az vagyok. Tudtommal nem szegtem meg a fogadalmam.

– Egy jogász azt mondaná, a fogadalma érvényét vesztette, hisz a Templom nem létezik többé. Ennek ellenére szerelmes belé, ugyanúgy, mint én. Ettől ellenségek kell legyünk, amikor pedig együtt küzdöttünk?

– Nem vagyok az ellensége. Csak azt akarom, hogy hagyjon békén. Hosszú út áll előttem.

– Induljunk el együtt. Amint a pap végzett, elköszönök és visszamegyek Párizsba.

– Párizs számomra tiltott.

– Ebben az esetben át kell kelnie a Szajnán. Egy okkal több, hogy magával menjek.

Biztosan találunk egy csónakot, és átviszem.

– Nem kérek a társaságából…

Olivier félretolta a fiatalembert, és gyors léptekkel megindult a kapu felé, de Gildas nem hagyta annyiban. A nyomába szegődött, s vele együtt fordult a Szajna felé vezető

útra.

– Istenem, ne legyen ilyen makacs. Engedje, hogy segítsek.

– Miért? Hogy aztán csilloghasson a szíve hölgye előtt?

– Ó, milyen igazságtalan és kegyetlen. Jó szándék vezérel, higgye el.

– A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve! Kérem, kíméljen meg, és menjen vissza!

– Nem. Addig nem, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy épségben átkelt a folyón. Ez… kötelesség számomra.

– Ugyan miért?

– Talán mert maga olyan ember, akit nem lehet nem csodálni…

Most már futott Olivier mellett, aki gyors léptekkel haladt lefelé, hirtelen azonban megállt és szembefordult az alkalmatlankodóval:

– Nos, akkor csodáljon a távolból. Békén hagy végre?

– Nem. Bocsásson meg!

Olivier kimerülten felsóhajtott, letette a zsákját, és katapultként lendült előre az ökle Gildas álla felé, aki egyetlen nyögés nélkül összerogyott a vöröslő fűben. Ezután Sancie fia újra felvette a zsákját, és hátra sem nézve folytatta az útját. Hirtelen sokkal jobban érezte magát…

XIII. fejezet Mathieu de Montreuil

Amikor két nappal később Corbeil látótávolába ért, Olivier megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát és tájékozódjon a keskeny hegygerinc csúcsán, mely a Szajna völgyét az Essone-étól elválasztotta. Kilátóhelyéről megértette, miért vállalkozhattak a helyi kanonokok a templomuk helyreállítására, és miért engedhették meg maguknak egy olyan katedrálisépítő szolgálatait, akit a király rendőrsége keres. A két folyó közé ékelődve, melyek felett egy szép híd ívelt át, a kisváros nyüzsgő képet mutatott malmaival, melyek lapátjait vagy a szél forgatta, vagy a víz sodrása, hajói pedig Párizsba vitték a lisztet és az egyéb helyi termékeket. A tornyokból angelusra hívó lágy harangszó hallatszott. A vízről felszálló pára – egyre rövidültek az őszi napok – nem engedte megszámolni őket, sem kivenni részleteiket. Bizonyára az kellett volna a legmagasabb legyen, amelyiken Mathieu és Rèmi dolgozott, de ha súlyos károkat szenvedett, lehet, hogy éppen a legalacsonyabb volt. A környéket, míg a szem ellátott, mezők, utak és termőföldek alkották, a távolban az erdők fekete sávjával.

Az utazó rövid pihenés után már indult is tovább, tűzre, meleg levesre és ágyra vágyott: mindezt megtalálja az Esson vize táplálta árokba merülő falak mögött.

A város egyik kerületére nyíló, boltíves kapuhoz igyekezett. Odafent egy kastély tornyai rajzolódtak; ki, mely már nem a grófok tulajdona volt: VI. Lajos a koronához csatolta és a királynéknak ajándékozta Corbeil-t, ám azóta, mint királyi várost, csak még jobban őrizték, hisz Saint-Denis és a lendit-i vásár mellett ez volt a főváros fő

élelemszállítója.

A nagy felvonóhídra érve egy őr alabárdja állta Olivier útját, és a katona megkérdezte, hova megy.

– Dolgozni a káptalan kanonokjaihoz.

– Melyik káptalanhoz? Kettő van.

– Igazán? Nem tudtam. Ahhoz, amelyiket a Miasszonyunknak szentelték – vetett keresztet az utazó.

– És honnan jössz?

– Párizsból. Kőfaragó vagyok. De miért ez a sok kérdés?

– Szeretjük tudni, ki jön ide. Különösen így estefelé.

Úgy tűnt, a férfi nem akar utat engedni. Bizonyára unatkozott. Majdnem olyan magas volt, mint Olivier, és erős felépítésű: talán szórakoztató összecsapásra vágyott.

Az érkező azonban udvarias maradt:

– Legyen olyan szíves, mondja meg, hol van a Notre-Dame.

– Egy pillanat. Ne olyan sietősen.

– Fáradt vagyok. Tehát mondja meg, amit tudni akarok, és engedjen be! – mutatta meg Olivier a Pareilles-től kapott úti passzust. A katona bizonyára nem tudott olvasni, de a királyi pecsét nagy hatást tett rá. Hátralépett, és függőleges helyzetbe állította a fegyverét.

– Ó! Bocsásson meg! Ez itt a Saint Léonard kerület. Menjen ezen az utcán egyenesen a hídig. A túloldalon meglátja a káptalan tornyát, majdnem közvetlenül a vízparton.

– Köszönöm.

Olivier nem késlekedett tovább, áthaladt a boltív alatt, melyből mögötte leereszkedett a kapurács. Ahogy haladt előre, egyre csendesedett az utca forgataga, az élet a házak belsejében folytatódott, ahol az esti étkezéshez készülődtek. Becsukódtak az ablaktáblák, és egy taverna előtt beszélgető három férfit, valamint egy csuprot cipelő

gyereket leszámítva senkivel sem találkozott. A hídra érve azonnal megpillantotta a keresett templomot, és feltételezte, hogy a körülötte álló magastetős házakban laknak a kanonokok. Azt is látta, hogy a templomhajó keresztfájához csatlakozó tornyot állványzat veszi körül, melyen éppen senki sem dolgozik. Néhány nagy lépéssel elérte a terecskét – jelentéktelen volt egy ilyen szép szentélyhez képest! –, melyet a kanonoki házak köre alkotott. Gyertyák fénye sütött át a templom ablakain, és az esti mise hangjai szűrődtek ki. Úgy gondolta, a szertartás végén megtudhat valamit, ezért levette a sapkáját, és a szenteltvízzel keresztet vetve térdet hajtott a bejáratnál.

A kanonokokat leszámítva kevesen voltak: néhány öregasszony és egy maroknyi férfi. Olivier lassan előrement a két dupla oszlopközös rövid hajóban, melynek árkádjai páros oszlopokon nyugodtak. Szakértőként csodálta az építészeti egység szépségét, az oszlopfőket, melyeken különös flóra és fauna díszlett. Már majdnem elérte az oltárt határoló fénykört, amikor felismerte Rèmit. A kövezeten térdelt, arcát a kezébe temette és mélyen imádkozott. Olivier nem akarta megzavarni. Megvárta, míg felemeli a fejét, csak azután ment oda mellé. Rèmi természetesen ránézett, és őszinte öröm ragyogott fel szomorú arcán:

– Olivier? Ó, Istennek legyen hála, amiért meghallgatta imámat és segítséget küldött!

– Ennyire nagy szüksége van rá?

– Igen! De menjünk ki! Ott nyugodtabban beszélhetünk.

Megkerülték a templomot egészen a templomfőig, ahol a kunyhók álltak, és ahol az építkezés folyt. Rèmi bement az egyik kunyhóba. Egy asztal állt benne terveket tartalmazó tekercsekkel, két szék és egy olajlámpás, melyet a fiatalember meggyújtott: a fény megvilágította elgyötört vonásait. Olyan sötét volt az arckifejezése, hogy Olivier meg is feledkezett éhségéről és fáradtságáról. Ugyanakkor időt akart hagyni Rèminek, hogy megeméssze az érkezését, ezért egy semleges kérdéssel kezdte:

– Hogy lehet, hogy csak két kunyhó van? Hol vannak a munkások?

– A Saint Léonard apátság mindennap ideküld három munkást, és ketten vannak a városban. De üljön le, és mesélje el, miféle csoda folytán került ide.

– Valóban csoda történt. Miután azzal fenyegetett, hogy lassú tűzön eléget, a király beérte annyival, hogy elűz a királyságból. Hazaküld Provence-ba.

– Tehát csak átutazóban van? – ült ki Rèmi arcára a csalódás. – Pedig úgy megkönnyebbültem…

– Hadd fejezzem be. Azt nem kötötték ki, mennyi időm van, és megígértem az édesanyjának és a nagyanyjának, hogy meglátogatom. Végül is erre vezet az utam.

– Köszönöm! Jól vannak?

– Az édesanyja és a húga igen, de…

– Mathilde nagymama?

– Nem hiszem, hogy viszontlátná: éppen az utolsó kenetet vette fel, amikor elindultam. De a szelleme egy percre sem hagyta el. És csakis Mathieu mester és maga foglalkoztatta.

Rèmi keresztet vetett, és letérdelt egy rövid imára, melyhez Olivier is csatlakozott.

– Itt Bemard d'Autun mester néven ismerik – magyarázta a végére érve. – A kanonokok határoztak így, hogy anélkül dolgozhasson, hogy túlzott kíváncsiságot ébresztene, és a feljelentést kockáztatná.

– Bölcs döntés. No de hol van most?

Rèmi kinyitotta a deszkaajtót, és a Szajna-parton álló kis házra mutatott:

– Ott. Mindketten ott lakunk, és csak a munka kedvéért mozdul ki. Az ideje többi részében egy ablakban ül, melyet innen nem látni, de ahonnan belátja a túlpartot és a folyót. A király érkezését lesi. Igaz, van egy másik út is Essonnes-on át, de a felségünk erre szeret jönni.

– Miért lesi éjszaka?

– Miért ne? Előfordul, hogy Fülöp, ha nem siet, vízi úton érkezik Fontainebleau-ba, és pihenni akar egy keveset. Ha pedig lovon ül, mint a legtöbbször, a városkapukon bármikor beengedik. Tehát az apám mindig lesi!

– Sosem alszik?

– De igen, de nagyon keveset. Egy vagy két órát, és olyankor nekem kell őrködnöm helyette. Egyre jobban megváltozik…

– Találkozhatok vele? A családja azt mondta, hogy most már gyűlöl, és nem akar a passiacumi házban lakni.

– Sosem beszélt magáról, így nem tudom, most hogyan vélekedik.

– Meg kell próbálnunk kideríteni. Engedelmével, Rèmi, holnap felkeresem azzal az ürüggyel, hogy Mathilde asszony halálhírét hozom. Majd meglátjuk. Most azonban –

bocsásson meg, barátom! – szeretném, ha útbaigazítana egy szerény fogadó felé, ahol ágyat és vacsorát kaphatok…

– Ó, kérem, bocsásson meg! Csak magamról és az enyéimről beszélek, mintha nem kimerítő út állna maga mögött. Elkísérem az egyik kőművesünkhöz, Paulinhez.

Jacqueline, a felesége fogadót vezet a Grand Saint-Yon híd mellett. Icipici, de tiszta hely. Erős asszony, akihez rendes emberek járnak. Oda viszem.

Nem sokkal később a kőműves felesége, egy szilaj, fürge és zsémbes, erős karú és bajuszos asszonyság leültette az utazót egy fokhagymával és póréval gazdagon fűszerezett marharagu elé, melyhez házi almabort szolgált fel. Rèmi úgy mutatta be a barátját, mint provence-i kőfaragót, aki egy ideig Bemard mesterrel dolgozott, és aki egy északon tett utazás után csatlakozott hozzájuk. Ennek eredményeként Paulin is előjött a vendég szórakoztatására.

Leült vele szemben egy üveg pálinkával, és belefogott élete elbeszélésébe, miközben kiadós adagokat töltött magának. Olivier keveset ivott, azt is csak azért, hogy ne sértse meg a férfit. Nagyon álmos volt, és végül mindkettőjüket elnyomta az álom: egyiküket mert nem bírta tovább, másikukat mert sokat ivott… Úgy tűnt, a gazdaasszonynak nem okoznak gondot. Leszedte az asztalt, bevitte a férjét a hátsó terembe, Olivier-t pedig egy takaróra fektette a kemence mellett: túl magas és nehéz volt ahhoz, hogy felvigye az emeletre.

Ott talált rá Rèmi, amikor reggel érte jött:

– Az éjjel beszéltem az apámmal. Hajlandó találkozni magával, ami már több, mint amit reméltem.

– Gyorsan megmosakszom, és jövök.

Nagyon hűvös volt a reggel. Olivier mégis vizet húzott az udvari kútból és megmosakodott, csak a borotválkozásról tett le: nehéz lett volna az eljárás a jéghideg vízben. Ezután kefét kért Jacqueline-tól, aki csodálattal figyelte – a férje nem volt ilyen kifinomult, és örült, ha kéthavonta egyszer rá tudta venni a fürdésre! –, rendbe szedte a ruháit, felhajtotta a levest, melyhez egy nagy szelet kenyeret kapott, azt azonban már útközben ette meg, nehogy túlságosan próbára tegye „Bemard mester” türelmét.

Az építkezésen találták a férfit, tervekkel és szögmérővel a kezében éppen instrukciókkal látta el Cauvint, aki örömmel üdvözölte Olivier-t.

– Jó, hogy újra együtt a régi csapat! Sok szép rendbehozni való vár itt ránk!

Mathieu fogadtatása nem volt ilyen lelkes. Csak egy biccentéssel felelt egykori kőfaragója köszöntésére, és intett, hogy kísérje el az előző esti kunyhóba, de nem kínálta hellyel. Maga is állva maradt, az asztalnak támaszkodott csálén összefont karral, jobb kezével támasztva sebesült vállát, mely még mindig fájt. Bizonyára így lesz már élete végéig, különösen nyirkos és hideg időben, gondolta magában Olivier, elkeseredetten látva, mennyire rosszul néz ki az építész. Egykor oly telt, oly fenséges arca ezernyi ráncba mélyült, mint a patakok vájta hegyoldal. A száj határozott vonala keserű kifejezést öltött, és a szinte teljesen megőszült szemöldök alatt a szemében furcsa, egyszerre zavart és elrévedő fény csillogott, melyet sosem láttak azelőtt. A férfi minden bevezető nélkül nekitámadt.

– Rèmi azt mondja, meghalt az anyám.

– Igen. A szentségben és a szenvedéséről megfeledkezve, hisz csakis magára gondolt, mester. Azért vagyok itt, mert ő és Juliane asszony megkértek rá. Mindketten könyörögve kérik – ez volt Mathilde asszony utolsó gondolata is! –, hogy tegyen le őrült tervéről, mely csak további könnyeket és szenvedést szülne…

– Miért nem beszél a lányomról? Benne nem élnek ugyanezek a félelmek?

– Vele nem beszéltem, de tudom, hogy szereti magát.

– Kevésbé, mint magát, azt hiszem, de nem ez a kérdés. Azt akarják, hogy gondoljam meg magam, nem igaz?

Olivier mindössze felsóhajtott és megvonta a vállát. Mathieu továbbra is ugyanazon a metsző hangon folytatta:

– Sosem másítom meg a döntésem. Ők is pontosan tudják!

– És úgy döntött, hogy megöli Fülöpöt, és egy percig sem törődik a tragikus következményekkel, melyeket ez, igaz, saját magára is jelent, de még inkább azokra a szerencsétlen nőkre, akiknek semmi közük egy olyan áldozathoz, melyet egy halottért hoz. Ők egyszerűen élni akarnak. És békében, ha lehetséges!

– Csakhogy nem lehetséges! Fülöpnek meg kell halnia, mert Jacques mester ezt követeli.

– Olyan gyenge az Istenbe vetett hite, és olyan hatalmas a gőgje, hogy azt merészeli hinni, hogy az Úr magát választotta küldöttének? A pápa meghalt, Nogaret meghalt… és a maga segítsége nélkül, amennyire tudom!

– Igaz, igaz! Kelemen pápát azonban bíborosok vették körül, akik mind potenciális ellenségek voltak, Nogaret pedig, akit mindenki gyűlölt, polgárként élt. A király, akit Reimsben koronáztak meg, aki az Úr felkentje, más eset. Valakinek testestül-lelkestül a vesztének kell szentelnie magát. És ez a valaki én vagyok.

– Szép magabiztosság! Honnan veszi?

– Jacques mester utasításaiból. Többször is megjelent álmomban, és belém vésődtek a szavai: „Csapj le merészen! – mondta. – Csapj le habozás és gyengeség nélkül! Felszabadítasz mindenkit, aki Fülöp igája alatt szenved, és nagy lesz a jutalmad, amikor csatlakozol hozzám!”

Ahogy beszélt, Mathieu arca egészen átszellemült, és az ég híján a mennyezet felé emelte a tekintetét. Olivier Rèmit nézte. Ő beletörődő vállrándítással hajtotta le a fejét.

Valóban nehéz egy látomások lakta férfival vitatkozni. Olivier, bár kissé kifogyott az érvekből, folytatta:

– Arra gondolt-e, hogy ha a király meghal, Gontran Imbert talán azt hiszi, visszamehet Passiacumba, hogy bosszút álljon?

– Nem kötötték fel?

– Legnagyobb sajnálatomra csak vesszőzésre és pellengérre ítélték, valamint szigorúan megtiltották, hogy negyed mérföldre megközelítse a házat… de ha Fülöp vaskeze eltűnik, a Civakodót nem lesz nehéz befolyásolni.

Mathieu dühös pillantást vetett rá:

– Majd gondoskodunk róla, ha eljön az ideje! Különben is tudja, mit gondolok arról a házról. Minél előbb kiköltözik onnan a feleségem és a lányom, annál jobb. És mivel az édesanyám mozgásképtelensége már nem szögezi oda őket, értük küldöm Rèmit.

Van elég hely számukra az itteni házban, melyet a kanonokoktól kaptam. Itt legalább együtt leszünk, és átkelhetünk a határon, amint teljesítettem a feladatom.

– Mert azt hiszi, élve megússza? Még ha a célpontja kis kísérettel jön is ide, mindig lesz mellette legalább néhány őr és Pareilles kapitány, aki mindig résen van, és nem kímélné magát sem. Mi lesz akkor az asszonyokkal? Annyira őrült nem lehet, hogy azt hiszi, hogy a kanonokok jóságosan itt tartják őket, ha maga megszegi a nekik tett ígéretét, és királygyilkosnak áll…

– Majd Isten gondoskodik róluk. Isten… és Jacques mester!

Nem volt remény. Olivier feladta:

– Magának mindenre van válasza! Figyeljen ide… egyelőre hagyja békén őket.

Lassan beáll a tél. Nehezen járhatók lesznek az utak, különösen ha korán jön a fagy és a hó. Kemény próbatétel lenne az út a hölgyeknek, akik friss gyászban vannak. Hagyjon nekik egy kis időt, hogy elsirassák Mathilde asszonyt, drága édesanyját, alig valamivel szegény Bertrade asszony tragikus vége után!

Mathieu, abban a meggyőződésben, hogy győzelmet aratott, mélyen felsóhajtott, és felengedett arcán a feszültség.

– Talán, talán! Várjunk még egy cseppet! Elég lesz akkor értük küldeni, amikor… a célpontom – határozottan megtetszett neki a szó – felbukkan. Most lássunk munkához. Kiveheti belőle a részét, Olivier, ha, mint a fiam mondja, ez a vágya…

– Ez a vágyam, de nem ma. Rèmi bizonyára azt is elmondta, hogy csak átutazóban vagyok Provence, a szülőföldem felé, és csak az édesanyja kérésére álltam meg itt, valamint azért az örömért, hogy néhány napig ismét a keze alatt dolgozzak, mint egykor. Párizsba nem mehetek.

– Annyiszor jön vissza, ahányszor csak akar, ha teljesítettem a feladatom…

– Nem, mert a szavamat adtam. És mielőtt ezt a néhány napot magával töltöm, szeretnék elmenni imádkozni az egyik parancsnokságunk romjaihoz, mely a környéken található…

A meséje hatalmas hazugság volt, melyet egy, a kérlelhetetlen erkölcse számára még nagyobb bűn érdekében eszelt ki, de támadt egy ötlete, mellyel megmenthette Mathieu-t és az övéit az őrültségtől. Igen, hazudott, de ami még rosszabb volt, önmagát is el fogja árulni, mert megszegi a királynak adott szavát.

Nemcsak visszakozik, de Párizsba is elmegy, remélve, hogy Isten megbocsátja a bűnét, hisz tudja, hogy barátságból… és szerelemből követi el. Mielőtt elmegy, legalább megvédelmezi annak a jövőjét és életét, akit szeret. Azután az egész életét vezeklésre fordíthatja…

Rèminek, aki nehezen titkolta meglepetését, csak annyit mondott, hogy meg kell látogatnia valakit, akitől tanácsot és talán segítséget remél.

– Megpróbálom teljesíteni a nagyanyja utolsó kérését. Amíg visszajövök, vigyázzon rá, ha esetleg…

– Megértettem! Sokáig marad távol?

– Két napot. Talán hármat. Isten óvja, Rèmi!

– Magát is, Olivier!

Egy órával később Courtenay útban volt Párizs felé.

Még aznap este, éppen a kapuzárás előtt odaért. Gyorsabban gyalogolt, mint valaha, annyira sietett elvégezni a küldetését és visszatérni a törvényesség útjára.

Ahelyett, hogy elnehezítette volna, szárnyakat adott a lelkiismerete súlya.

Száraz maradt az idő, és alig volt piszkosabb, mint Corbeil-be érkeztekor, amikor elérte Gros-Moulu kocsmáját. Lerogyott az egyik zsámolyra, és egy kupa bort kért…

Hízelgő barátsággal fogadták, vagyis nem kérdeztek semmit. A fogadós mindössze nagy jóindulattal mosolynak nevezhető grimasszal megjegyezte:

– Rég láttunk!

– Bizony! Az ember nem mindig azt teszi, amit akar. Itt van? – tette hozzá felfelé bökve Olivier.

– Le se jött egész nap. Igaz, a Notre-Dame-ban éppen az első misére készülődtek, amikor hazajött.

– Nem is tudtam, hogy így ismered a katedrális szokásait – nevetett Olivier néhány pénzdarabot téve az asztalra. – Készíts valami laktatót kettőnknek, amit felvihetek.

A kért ételekkel – sajttal, kenyérrel, borral – felszerelkezve Olivier felkapaszkodott a manzárdba. Csukva találta az ajtót, és többször is bekopogtatott, mire egy minden eddiginél kócosabb fej bukkant fel a nyílásban. Nehezen nyitotta ki a szemét, de azért felismerte a látogatót:

– Nocsak! Maga az? Mi szél hozta? – méregette elégedetten a vacsorát Montou.

– Egy kérés szele. Szükségem van a segítségére.

Nagyon hideg volt a manzárdban, hisz a tűzvésztől való félelem lehetetlenné tette a fűtést, és a helyiségben áporodott volt a levegő. Montou kinyitotta az ablakot, mielőtt visszarogyott volna a szalmazsákjára, azután intett a vendégének, hogy üljön le ő is.

Ivott egy kupa bort, vágott egy darab sajtot és egy vastag szelet kenyeret, végül megszólalt:

– Mit tehetek magáért? Megint meg kell mentenünk egy ifjú hölgyet?

– Nem. Istennek és magának hála ő jól van. Az apja forog nagy veszélyben.

– Mathieu de Montreuil? Letartóztatták?

– Még nem, de könnyen lehet, hogy hamarosan megtörténik. Átvette a maga régi tervét, hogy a túlvilágra küldi Fülöp királyt. Azt állítja, hogy a nagymestert látja álmában, aki rá bízta a bosszút!

– Maga hisz neki?

– Nem igazán . Szerintem csak rögeszme, és már képtelen különbséget tenni az álom, a valóság és a gyűlölete hangja között.

– Talán neki van igaza. Maga szerint a pápa és Nogaret természetes halállal haltak?

Az ingemben fogadok – pedig csak egy van! –, hogy diszkrét kezek gondoskodtak róluk… Jó felségünk még csak… negyvenhat éves, ha jól számolok, és atlétaalkat. Nála egészségesebb embert képzelni sem lehet.

– Bizonyára, de Mathieu a híres éjszakán súlyos sebet kapott, és alig tudja használni a bal karját. Ügyetlen lesz, és el fogják fogni…

– És azt akarja, hogy segítsek neki?

– Távolról sem.

– Hogy cselekedjek helyette?

– Még kevésbé! A Notre-Dame még mindig a szószólója?

– Nogaret halála óta nem, melyet közhírré tettem… de nehéz lett a dolog. A püspök nagyon óvatos, és szigorú a felügyelet…

– A pecsétőr több mint négy hónapja halott, és elvben magának nincs több bejelentenivalója… hacsak nem a király halála, azt pedig a lélekharangok úgyis tudatják.

Pierre de Montou kiitta a bort, az inge ujjába törölte a száját, szipogott egyet, majd megjegyezte:

– Ha megmondaná pontosan, mire gondol, sok időt nyerhetnénk.

– Azt szeretném, ha a katedrális felszólítaná Fülöpöt, hogy idén ősszel ne menjen Fontainebleau-ba vadászni, mint máskor.

– Mathieu ott várja?

– Egyelőre Mathieu Corbeil-ben van, ahonnan egyfolytában a királyi menetet lesi.

– No de maga, meg a fia nem elég felnőttek hozzá, hogy megakadályozzák őrült tervét?

– Örömmel hallom, hogy ma már maga is annak tartja! Talán jobb, ha elmesélem, mi történt azóta, mióta elváltunk a Nesle toronynál. Persze ha van ideje.

Montou elnyúlt a fekhelyén, és feje alatt összefonta a karját:

– Ó, bőven van! Tudja, hogy éjjeli bagoly vagyok!

Olivier nem volt a hosszas mesék embere, és beszámolója röviden, tömören hangzott. Montou félig hunyt szemmel hallgatta, mint egy gyermek, akit mesével ringatnak el, de a királyra vonatkozó szakaszra felemelkedett és különösen figyelmes lett:

– Visszaadta a szabadságát? – döbbent meg.

– A szavamért cserébe, hogy elkerülöm Párizst, és soha nem térek vissza Franciaországba. Életemben először szegtem meg a szavam, hogy eljöjjek magához –

tette hozzá szomorúan Olivier. – Szégyellem magam, de ez az ára számomra Mathieu megmentésének! Meg tud érteni?

– Elég lovagság maradt még bennem, hogy átérezzem, mit jelent ez magának, de igaza volt, hogy idejött: azt hiszem, megnyugtathatom anélkül, hogy az íjamra vagy bármi másra szükség lenne: a király idén ősszel nem megy Fontainebleau-ba.

– Honnan tudja?

– Van egy-két megbízható forrásom, de most még ezekre sincs szükségem, hisz csak azt mondom, amit mindenki tud: Fülöp Enguerrand de Marignyra hagyta az államügyeket, és az Oise partjára ment pihenni és vadászni…

– Visszatért Maubuissonba?

– Nem. Pont-Sainte-Maxence-ba ment. A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour-Basse-hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához…

– Ez még nem jelenti, hogy nem megy Fontainebleau-ba!

– Lehetetlen. Nem hagyja el még egyszer Párizst, amikor közeleg a tél. Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu-höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az!

A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát. Mégis egy kicsit még az ördög ügyvédjének szegődött:

– Lehet, hogy félbe kell szakítani az ott tartózkodását. A királyság…

– A királyságban béke van… bármennyire nehéz is elismernem. A nagymester halála után megalakult ligák elcsendesedtek, és a kölcsön, melyet Marigny eszközölt ki a lombardoknál, rendbe hozta a pénzügyeket. Végül, emlékezzen csak vissza, télen nem harcolunk. A király Pont-Sainte-Maxence-ban tölti megérdemelt pihenőjét. Ennyi az egész.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Olivier örömmel megadta magát. Alig várta, hogy visszamehessen Rèmihez, hogy megvigye a jó hírt. Az apja és ő nyugodtan dolgozhatnak a corbeil-i kanonokoknak, ő maga pedig visszaindulhat a szülőföldjére.

Felállt, de Montou visszatartotta:

– Hova indul? Éjszaka van, és Párizs kapuit bezárták…

– Igaz is! Elfelejtettem! Még arról is megfeledkeztem, hogy fáradt vagyok.

– Akkor maradjon és pihenjen! – állt fel Montou. – Aludjon kedvére, magáé a hely!

– Maga elmegy?

– Van egy-két elintéznivalóm. Hajnalra visszajövök, hogy elköszönjek.

Ezzel beburkolózott nagy fekete köpenyébe, formátlan kalapot nyomott a fejébe, és távozott. Nem vitte magával az íjat, melyet oly remekül kezelt, és melyről Olivier lefekvés előtt meggyőződött, hogy még mindig a helyén van. Ezután elnyúlt a szalmazsákon, és azonnal elaludt.

A Saint-Denis-de-la-Chátre perjelség rekedt kakasa és a hajnali harangszó ébresztette, valamint a csontig hatoló hideg. Az ablakon át szemügyre vette az eget, mely viszonylag tisztának tetszett, majd egy pillanatig habozott, hogy mit tegyen.

Kipihente magát, és alig várta, hogy indulhasson, és a nyitás után azonnal átlépje a városkaput. A vendéglátója azonban azt mondta, visszajön elbúcsúzni tőle… Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy a felmelegedés legjobb módja, ha eszik valamit, ezért lement a fogadó termébe, hogy ott várja meg az éjszakai baglyot.

Gros-Moulu már ott volt, figyelmetlenül söprögette az előző esti vendégek hátrahagyta szemetet, a kandallóban azonban égett a tűz, és Olivier elégedetten húzódott mellé.

– Ehetek pár falatot? – kérdezte a kocsmárost, aki mintha észre sem vette volna a jelenlétét.

A férfi egyetlen szó nélkül levágott neki egy vastag szelet kenyeret, töltött egy Ms korsó sört a pult mellett álló hordóból, mindezt letette az asztalra, és máris visszatért a sepregetéshez.

– Nem sok! – panaszkodott Olivier.

Gros-Moulu, aki szemmel láthatólag nem volt beszédes kedvében, intett, hogy megértette, vágott még egy szeletet, mellé tett egy nagy fokhagymát, egy darab sajtot, még egy pint sört, és tenyerét kinyújtva, jelentőségteljes mozdulattal felszolgálta a vendégének. Olivier megértette, kifizette az ennivalót, majd falatozásba merült. Nem siette el. Ahogy azt a Templom keleten megtanulta, ő pedig a Templomtól megtanulta, lassan evett, megtisztelve Isten eledelét, melyet csendben illik fogyasztani. Ezen a ponton nem kellett tartania a kocsmárostól, aki többé felé sem nézve folytatta a takarítást. Amikor azonban az utolsó morzsákhoz ért, kénytelen volt megállapítani, hogy Montou még mindig nem jött vissza, a nap pedig felkelt.

– Nem várhatok tovább – állt fel Gros-Moulu-höz fordulva. – Mennem kell, kérlek, búcsúzz el tőle a nevemben. Mondd meg neki, hogy ha szüksége van rám, tudja, hol talál meg. Az év végéig ott leszek – tette hozzá egy pénzdarabbal megfejelve szavait.

A kövér férfi bólintott, a sapkájához emelte a kezét, de azért megjegyezte:

– Te is bármikor eljöhetsz ide. Nélküle is!

– Köszönöm!

A Kis híd felé tartva, melyen a bal partra igyekezett, Olivier megpróbálta kielemezni magában, miért mondta, hogy az év végéig Corbeil-ben marad, amikor előző este, miután megnyugodott, hogy a király nem megy Fontainebleau-ba, elhatározta, hogy rögtön továbbindul Valcroze-ba. Spontán módon jött az ötlet, és ahogy jobban belegondolt, végül arra a felismerésre jutott, hogy nem akarja magára hagyni Mathieu-t és Rèmit, csak azután, hogy akár valóra válik az átok, akár nem – a lelke mélyén meggyőződése volt, hogy valóra válik! –, véget ér a fatális év. A barátai családja ezután újra egyesülhet, és elmehet, hogy más ég alatt, más katedrálisokon dolgozzon, békességben. Elmélkedésének ezen a pontján az is eszébe jutott, hogy a kérdéses ég lehetne a mediterrán vidék ege is, de dühösen elhessegette a gondolatot.

Hisz neki vezekelnie kell, amiért súlyosan áthágta a becsület szabályait. Bár még nem tudta, milyen bűnbánati formát ró majd rá a pap, akinek meggyón, az semmiképpen sem egyeztethető össze egy elragadó fiatal hölgy jelenlétével.

Másnap Corbeil-be érve – tudva, hogy az est beálltakor bezárják a kapukat, a várostól egy mérföldre, egy monostorban éjszakázott – még mindig nagyon örült a jó hírnek, melyet Rèminek hoz, de a kegyelmi állapot nem tartott sokáig, ahogy elérte az építkezést. A munkások ahelyett, hogy az állványokon serénykedtek volna, Cauvin és Rèmi körül csoportosultak. A fiatalember, ahogy meglátta Olivier-t, kivált a csapatból.

Sápadt volt és szemmel láthatólag nyugtalan, méghozzá jó okkal: Mathieu eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Olivier.

– Tegnap délután hazament az építkezésről. Amikor utánamentem, nem volt ott, pedig senki sem látta elmenni. Nem tudtam, hova mehetett, ezért csak vártam. Egész éjjel, de nem bukkant fel.

– Jól körbejárta a házat? Talán hagyott egy levelet, valami üzenetet.

– Semmit sem találtam, de nagyon ideges voltam: bizonyára rosszul kerestem!

– Nézzük meg!

Nem volt mit megnézni. A vízparti házban rend uralkodott. Semmi nem utalt sietős indulásra vagy bármiféle támadásra. Rèmi különben is elsőre észrevette volna. A keresésben azonban a fiatalember felfedezte, hogy Mathieu ládájából hiányzik néhány ruha azokon felül, melyeket viselt. A kis pénztartalékuk fele is eltűnt.

– Elutazott volna? – vetette fel Rèmi, bár maga sem hitte igazán. – No de miért, és főleg miért nem szólt nekem?

– Hogy ne ellenkezzen! Talán… jaj, az lehetetlen! Honnan tudhatta volna…

– Mit?

– Hogy a király most ősszel nem jön Fontainebleau-ba, mert Pont-Sainte-Maxence-ban van, az Oise partján. Párizsban tudtam meg, és siettem vissza, hogy elmondjam magának… de neki semmi esetre sem. Ez lett volna a biztosítékunk, hogy nem követi el az őrültségét. Csak hagyni kellett volna, hogy teljen az idő…

– Biztos benne?

– Igen. Úgy tűnik, Párizsban mindenki tudja. Mathieu mester biztosan találkozott valakivel onnan, aki elmondta neki. Nem vagyunk messze, és a fővárosba szállító hajók…

Olivier elhallgatott. Igen, csakis erről lehetett szó! Az uszályok, melyek szinte mindennap leúsztak a Szajnán, vissza is jöttek, erős lovak vontatták őket felfelé. Hogy nem jutott eszébe, hogy híreket is hozhatnak? Elég lehetett annyi, hogy az építőmester elbeszélgessen az egyik szállítóval, és máris megtudhatta, amit el akartak titkolni előle…

– Milyen ostoba vagyok! – kiáltott fel dühösen. – Tudja véletlenül, hogy lement-e tegnap reggel a kikötőbe, és beszélgetett-e valakivel?

– Nem, de megpróbálhatjuk megtudni…

Együtt kimentek a rakpartra, és több embert is megkérdeztek. Mathieu-t mindenki ismerte erős felépítésével, szinte béna bal kezével és öreg oroszlánra emlékeztető

fejével. A megkérdezettek egyike sem látta azonban, és sem előző nap, sem aznap reggel nem érkezett uszály a folyón.

Őrjítő volt!

Este bezárkóztak a házba, és tanácskozást tartottak Cauvinnal. A férfi mindent tudott mestere királygyilkos terveiről. Nem helyeselte őket, de kész volt kockázatot vállalni, hogy a segítségére siessen.

– Ha Olivier-nek igaza van – mondta –, egyikünknek oda kell mennünk megnézni, mi a helyzet. Még ha senki nem is vette észre, Mathieu mester biztosan találkozott valami szószátyárral.

Tekintete eközben Courtenay-ra szegeződött, nyíltan jelezve, hogy szerinte őt illeti a feladat. Ő maga nem hagyhatta el az építkezést, melynek működése a mester távollétében az ő felelőssége volt. Fontos volt, hogy ne okozzanak csalódást a kanonokoknak, akik vállalták a veszélyt, hogy egy körözött személyt alkalmaznak.

Nem hagyhatják félbe a munkát, melyet ráadásul nagyvonalúan meg is fizetnek. Rèmi is megértette a férfi pillantását.

– Nekem kell mennem – mondta azonban. – Olivier nem mehet vissza még egyszer. Ne várjon magyarázatot, Cauvin: így van!

Olivier nem értett egyet. Valami nyugtalanította, és nyíltan ki is mondta:

– Ez nem vall Mathieu mesterre. Ha olyan messzire ment volna, teljesen meghazudtolva eddigi viselkedését, nem távozott volna szó nélkül, titokban, mindenkit cserbenhagyva. Nem is beszélve Rèmi aggodalmáról. Ráadásul bár már nem egészen ugyanaz az ember, mióta rögeszméje lett a „küldetés”, biztosan nem veszett ki belőle a kötelességérzet, és nem vette volna magára, hogy a káptalanbeliek tolvajnak tartsák…

– Akkor mit javasol? – morgott Cauvin.

– Hogy várjunk egy keveset. Legalább egy éjszakát, holnap pedig tovább keressük.

Ma alaposan átvizsgáltuk a kikötőt, és nem jutottunk eredményre. Holnap megpróbálkozunk a város többi részével, hogy megtudjuk, látta-e valaki, beszélt-e vele valaki.

– Okos ötlet – helyeselt Rèmi. – Talán túl hamar rémültünk meg, és hamarosan hazatér?

– Végül is miért ne? – fojtotta el ásítását Cauvin. – Bárhogy is van, a kapukat bezárták, úgyhogy próbáljunk meg aludni. Holnap tisztábban látunk… legalábbis reméljük.

Ezzel elváltak. Cauvin, aki az egyik kőművesnél lakott, visszament a szállására, Rèmi pedig maga mellett tartotta Olivier-t: nem engedte, hogy a fogadóba menjen.

Reggelre Mathieu még mindig nem került elő. Ellenben a hajnali harangszó után az építkezésre érkezett egy kispap a Saint-Etienne-d'Essonnes-templom-ból, és

„Bemard mestert” kereste. A kis kunyhóra mutattak, ahol Rèmi és Olivier tartózkodott.

A férfi azért jött, hogy közölje, hogy a plébánosa és a helyi elöljáró beleegyeztek, hogy az építőmester felhasználjon néhány követ a régi Saint-Jean-en-l'Isle-i templomos parancsnokság romjaiból.

– Volt erre egy parancsnokság? – kérdezte akaratlanul is Olivier.

– Ó, nem volt nagy, de szép épületekből állt. Miután alaposan végigkutatták, a király emberei felgyújtották… aztán a falubeliek felhasználták a köveket, míg az elöljáró meg nem tiltotta, hogy hozzáérjenek… És amikor Bemard mester eljött…

– Mikor? – kérdezte Rèmi.

– Két vagy három napja, azt hiszem… Várjanak, hadd gondoljam végig! Igen, két nappal ezelőtt reggel. Éppen a templomban beszélgetett a plébánosunkkal, amikor beléptem, még mindig a királyi menet látványának hatása alatt…

– Hogyan?

Olivier és Rèmi egyszerre kiáltottak fel. A kispap összerezzent hangjuk erejére.

Homályos nyugtalansággal pillantott rájuk:

– Nos… arra vonult a király! Nem volt nagy a kísérete, de azért ő volt az! Gazdag ruhás emberek, liliomvirágos lobogókkal, középen pedig a felség! Olyan nemes, olyan előkelő! Könnyű felismerni.

– Korábban is látta már? – kérdezte Olivier.

– Nem… no de a pompás menet! És az emberek, akik megéljenezték! Nos, mi legyen a kövekkel?

– Értük küldünk. Köszönjük, hogy meghozta a hírt – felelte Rèmi.

– Ó, nincs mit! – ragyogott fel a kispap mosolya.

– Nézhetem egy kicsit az embereiket, ahogy dolgoznak? Olyan szép munkát végeznek!

– Maradjon, amíg csak kedve tartja!

Amikor eltűnt a káptalan sarkán, Olivier és Rèmi egy percig csak hallgattak, míg végül Rèmi felsóhajtott:

– Felesleges tovább keresnünk, az apám Fontainebleau-ban van!

– Hihetetlen! – lázongott Olivier. – Hogyan jöhetett erre Fülöp, amikor úgy tudtuk, hogy az Oise partján van?

– Ő a király – vont vállat Rèmi. – Miért ne gondolhatta volna meg magát, és jöhetett volna el szeretett kastélyába? A lovai erős lábának nem hosszú az út. Valami talán nem tetszett neki? Ki tudja?

– Bárhogy is van, ez igazi katasztrófa. Csak annyit tehetünk, hogy Fontainebleau-ba sietünk, remélve, hogy még nem késő!

– Biztosan nem az! Ha lecsapott volna, már tudnánk: az ilyen hír a szelek szárnyán jár, és minden templomban zúgna a lélekharang.

– Bármelyik percben megszólalhat! Azonnal indulok! – Várjon, míg szólok Cauvinnak, és magával megyek! Ketten sem leszünk sokan a keresésére.

Míg elsietett az állványzathoz, Olivier visszament a házba. Az egy pillanatra kitisztulni látszó helyzet ismét elhomályosodott, ahogy szembetalálta magát a minden eddiginél porosabb Pierre de Montou-val:

– Végre megvan! – morogta a férfi. – Igazán megfuttatott! Miért nem várt meg a fogadóban?

– Nem tudtam, nem tartják-e fel a tervezettnél jobban az ügyei, és vissza akartam jönni ide, hogy megnyugtassam Rèmit és mindazokat, akik aggódnak Mathieu sorsáért… Sajnos maga tévedett…

– Miben?

– Abban, hogy a király a maga állításával ellentétben Fontainebleau-ba jött.

– Az lehetetlen! A király a Cité-beli palotában van, ahová Pont-Sainte-Maxence-ból vitték hajón. Egész az otthonáig kísértem a hordágyát.

– Álmodott! A kispap, aki ott bámulja a kőműveseket, két nappal ezelőtt látta Essonnes-ban, lóháton és kísérettel.

– Miről ismerte fel? Látta máskor is?

– Nem tudom, de ott volt minden: az előkelő megjelenés, a szép kíséret, a liliomos zászlók…

– Nem csak Fülöp használhatja a liliomot, és a maga kispapja elég butácskának látszik! Mondom, azért vitték a királyt vízi úton Párizsba, mert beteg.

– Beteg, ő? Ugyan! Vasból van!

– A vas is megsérülhet. Gondolhatja, hogy megpróbáltam minél többet megtudni.

A következő történt: az erdőben vadászott, és szokása szerint félrevonult a kutyáival. A hajtók hirtelen üvöltést hallottak, és odafutottak. A földön találták a királyt a lova mellett. Hideg volt aznap reggel, fehér dér borította a földet, a fákon pedig már nem voltak levelek. Amikor rátaláltak Fülöpre, a vadászok egy távolodó, hatalmas szarvast láttak, melynek az agancsába egy kereszt alakú ág akadt, és a halvány napsütésben megcsillant ez a kereszt. Annyira megrémültek, hogy eszükbe sem jutott üldözőbe venni az állatot. Különben is volt jobb dolguk. Visszavitték a beteget a kastélyba, ahol az éjszaka visszanyerte az eszméletét, de olyan gyenge volt, hogy hajóra tették és az Oise-on, majd a Szajnán visszavitték a Citébe… Mit szól a történetemhez, Courtenay nagyúr?

Olivier elsápadt, és nem felelt azonnal. Szinte levegő után kapkodott. Végül nyugtalanul keresztet vetett:

– Hogy beteljesedik a nagymester átka, és a király meg fog halni… és Istennek nem volt szüksége Mathieu mesterre, hogy kinyilvánítsa akaratát. Csakhogy az az őrült elment Fontainebleau-ba, hogy ott lessen… ezek után nem tudom, kire!

– Szerintem d'Evreux herceg lehetett az. Tudom, hogy van egy birtoka nem messze a kastélytól. Ha Mathieu de Montreuil a nyomába szegődött, azt képzelve, hogy a királyt üldözi, hamar észreveszi a tévedését, és visszajön.

– Gondolja?

– Jól ismeri a célpontját, ahogyan Louis d'Evreux-t és Charles de Valois-t is. Nem téveszti össze őket.

– Nem önmaga már az emésztő gyilkolásvágyban. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy összetéveszti őket!

– Talán, de ha minden igaz, ő a Fontainebleau kastély környékén keresgél. Ott azonban csak az őröket találja, és hamar felméri, hogy tévedett.

Montou-nak bizonyára igaza volt, Olivier mégsem nyugodott meg. Mathieu túlságosan kiszámíthatatlan lett egy ideje. Ebben a pillanatban ért vissza Rèmi.

Beszámolt neki a hallottakról. A fiatalembert felkavarta a hír, de Olivier véleményében osztozott:

– Bár az apám szelleme még mindig csodálatra méltó, ha a szakmájáról van szó, minden ítélőképességét elveszíti a királlyal kapcsolatban. Meg kell keresnünk! Csak Isten a megmondhatója, hogy mire képes, ha magára hagyjuk!

– Egyetértek. Odamegyünk!

– Ha megkínálnak egy kiadós ebéddel, örömmel magukkal tartok – jegyezte meg kedvesen Montou. – Valójában… nem tervezem, hogy visszamegyek Párizsba.

Olivier ekkor vette észre, hogy az egykori templomos köpenye alatt a hátán ott az íj, melyet oly félelmetes ügyességgel kezel.

– Mi történt?

– Kedvem támadt világot látni. Sose jó sokáig egy helyen maradni.

A szavait kísérő ragadozómosolyból Courtenay megértette, hogy többet nem fog elárulni, és nyomós oka lehet a hirtelen utazási vágyra. Mivel Rèmi kétkedő pillantással méregette a vendéget, gyorsan megjegyezte:

– A Nesle torony óta tudom, milyen jő bajtárs! Álljon mellénk… örömmel fogadjuk!

Míg elkísérte Montou-t a fogadóba, Rèmi a kanonokokhoz sietett, hogy jószágokat kölcsönözzön tőlük. Minél előbb meg akarták tenni a nyolc mérföldes távolságot. Célja eléréséhez a hazugságtól sem riadt vissza: azt mondta, hogy az édesapja hetek óta borzalmas fejfájástól szenved. A gyógyulás reményében elment Melunbe, hogy Szent Aspaishoz, a fájdalmak szakértőjéhez imádkozzon. Már vissza kellett volna térnie, és Rèmi aggodalmában szeretne a keresésére indulni két társával, gyalog azonban nagyon lassan haladna. A káptalanban is felébredt az aggodalom az értékes tehetségű férfi iránt, és kirendeltek három erős öszvért, Montou legnagyobb derültségére:

– Még a végén püspököknek néznek ezeken! – kapaszkodott fel az egyikre nevetve.

Nem volt könnyű dolga, úgy tűnt, az állat nem értékeli a tréfát.

A nehézségeket látva Olivier megjegyezte, hogy talán jobban járnának, ha vontatólovakat kérnének kölcsön, de Rèmi azt felelte, hogy a nehézkes jószágok a poroszkáláshoz szoktak, és lehetetlen vágtára sarkallni őket. Az egykori lovag lemondó sóhajjal vette tudomásul a helyzetet: a megmaradt kevéske pénzét mind odaadta volna, csak hogy újra egy hátas erős és ideges hátát érezze maga alatt.

Az öszvéreknek sem a vágta volt a kedvenc tempója, de azért egészen elfogadhatóan ügettek, és a három férfi alig több mint két óra alatt célhoz ért.

A nagy biére-i erdőben megbúvó Fontainebleau kis falu volt a Saint-Saturnin kápolna körül, mely ahhoz a királyi birtokhoz tartozott, mely alig egy évszázaddal azelőtt még csak egyszerű vadásztalálkahely volt, s melyet Szent Lajos építtetett át közepes méretű és jelentőségű kastéllyá.

Szép Fülöp Avonhoz és a parókiává előlépett Saint-Pierre-templomhoz közeli szülőháza tornyainak magasából pompás kilátás nyílt a Szajna kanyarulataira, melyeket nyáron sűrű zöld, madárdal és népes vadállomány vett körül. Mostanra lehullottak a levelek, a fák megkopaszodtak, a környékből mégis mélységes derű áradt, melyre a három utazó sem maradt érzéketlen.

Egy Szajna-parti fogadóban találtak szállást. Egy asszony vezette: erőteljes felépítésű, kenderkóc hajú asszonyság, aki tiszteletet parancsolt magas alakjával, szilaj izomzatával, valamint gránitkemény tekintetével, szögletes állkapcsával és hófehér, erős fogaival. Ugyanakkor tiszta volt – szerényen, de a korlátozott lehetőségekhez képest remekül karbantartotta a fogadóját –, szeretett beszélgetni, és jó emberismerőnek bizonyult. A három bajtárs gond nélkül megtudta tőle – Nicole volt a neve –, hogy Mathieu is itt szállt meg, de a leggyakrabban kint tartózkodott:

– Nagyon udvarias és kellemes öregember – mesélte Nicole –, de szerintem nincs ki mind a négy kereke. Azzal a meggyőződéssel érkezett ide, hogy a király a kastélyban van. Hiába bizonygattuk neki, hogy nincs itt, és azt sem tudjuk, eljön-e, mint szokott, mert előrehaladott már az évszak, nem akarta elhinni. Sőt, azt állítja, hogy hamarosan megjön, és mint egy beteg farkas, ólálkodik a kastély körül. Az őrök kezdik rossz szemmel nézni…

– Miért? – kérdezte Olivier. – Gondolom, nem tesz semmi rosszat.

– Nem, de mindig ugyanazt kérdezi, és kezdik megunni. Ha a családtagjai, jól tennék, ha elviszik innen. Nem lesz ennek jó vége!

– Éppen ezért jöttünk – helyeselt Rèmi. – Most hol van?

Nicole fejével kifelé bökött:

– Hol lenne?

Valóban nem kellett messzire menniük, és egy halmon ülve, ahonnan rálátott a felvonóhídra, rátaláltak Mathieu-re. Súlyos botot tartott a kezében, melyet bizonyára a járás megkönnyítésére faragott. Nem hallotta a három férfi közeledését, és egyedül Rèmi lépett oda hozzá:

– Apám – szólította meg –, ne maradjon itt!

Mathieu feléje fordult, és a fiatalembernek elszorult a szíve, mennyire megváltozott az arca néhány nap alatt. A már eddig is oroszlánra emlékeztető vonások egészen vadra váltottak, elvesztették előkelőségüket, és nyugtalanító képet festettek.

Rèminek nem volt ínyére a szemében ragyogó furcsa tűz sem. Mathieu mégis felismerte:

– Pedig itt maradok. Várom a Fülöp nevű démont!

– Nem jön el, apám! A Cité-beli palotában van.

– Ki mondta neked?

– Valaki, aki látta.

– Tévedett. Egy pap nem messze innen felismerte… és nem is értem, miért késik ennyit!

– A pap tévedett. Nem őt látta, hanem az öccsét, Evreux herceget, aki hasonlít rá.

Biztosítom, apám, a király Párizsban van, és idén ősszel nem vadászik többet! Beteg!

Rèmi erősen megnyomta az utolsó szót, hogy biztosan elérje a zavarodott elmét.

Sikerrel járt.

– Beteg? És mi baja?

– Nem tudom, de az biztos, hogy Pont-Sainte-Maxence-ban vadászott, az Oise partján, amikor elesett, és hajóval vitték vissza a palotába. Látja, apám, Isten gondoskodott róla, ahogyan a pápáról és Nogaret-ról is!

– Ó! Gondolod?

– Igen, teljes lelkemmel hiszem. A király meg fog halni, és a rémálom véget ér.

Visszatérhet a nagy művekhez, melyek jobb imák Isten felé, mint a gyilkosság! Jöjjön, esteledik! Hideg van. Fel kellene melegednie. Holnap hazamegyünk.

Rèmi olyan meggyőzően beszélt, hogy Mathieu felállt, megfogta a fia karját, a másik oldalon a botra támaszkodott és elindult vele a fogadó felé vezető ösvényen, ahová, látva, hogy jól mennek a dolgok, Olivier és Montou visszahúzódott.

Mathieu visszahőkölt, ahogy meglátta őket:

– Miért nem egyedül jöttél?

– Mert nem tudtuk pontosan, hol van, és hárman könnyebben bejárjuk a környéket, mint egyedül. Ráadásul a jó kanonokok, akik aggódnak magáért, öszvért is adtak, hogy hamarabb visszaérjünk.

– Ez kedves tőlük…

– Nem. Ez természetes: ragaszkodnak magához… ahogyan mi mindannyian!

Mathieu megnyugodni látszott. Elfogadhatóan udvariasnak mutatkozott a fia kísérőivel, nem sokat beszélt a vacsora alatt, és alighogy az étkezés végére értek, tiltakozás nélkül hagyta, hogy az ágyához kísérjék. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és amint lefeküdt, már aludt is. Ezután Rèmi csatlakozott két társához, akik egy kancsó fűszeres bor társaságában még elidőztek a tűznél. Hirtelen nagyon boldognak tűnt, jó éjszakát kívánt a társainak, és jelezte, hogy inkább virraszt az apja mellett, míg el nem indulnak.

Magukra maradva a két férfi eleinte hallgatott, élvezték a béke pillanatát. Nem hallatszott más, csak

Nicole morgó hangja, aki éppen rendreutasította az egyik legényét a kamrában, de ez is csak növelte a derűs hangulatot: a normális, hétköznapi életről mesélt, amiben a két egykori templomosnak régen nem volt már része.

Montou végül megkérdezte:

– Ha visszavisszük őket, maga hazaindul?

– Haladéktalanul. Már nincs szükségük rám, és alig várom, hogy viszontlássam Valcroze-t! A tiszta egét és a zuhatagjait a napsütésben.

– Magával tarthatok? Ha visszamegyek Párizsba; a kötél vár rám. Vagy még rosszabb… nem maradt semmim.

– Mit csinált?

– Néhány jó bajtársammal meglátogattuk a gonosz Jean de Marigny püspököt, hogy megszabadítsuk legalább annak a kincsnek egy részétől, melyet a Templomtól…

és máshonnan lopott el. Én azonban többet akartam: meg akartam ölni, hogy megfizettessek a kihallgatásaiért, a kínzásaiért… sajnos rossz volt a tervezés, elmenekülni is alig tudtunk. A vén róka nagyon óvatos, és a palotája tele van csapdákkal… Egyikünket elfogták. Beszélni fog, és akkor…

– … és akkor a párizsi Notre-Dame örökre elveszíti a hangját?

– Mindenképpen elveszítette volna. Kezdem érezni az évek súlyát, és nagy bánatot cipelek a hátamon. Mondhatná, hogy egy jó kolostor nagy szolgálatot tenne, de sosem tetszett a szerzetesi élet! Túl sok az ima, és kevés a tett. Azt hiszem, inkább nyomorúságosan éhen halnék egy fa tövében.

– Provence-ban is vannak fák – suttogta Olivier egy perc múlva. – És meleg van…

Lehet, hogy már csak egy pásztorkunyhót vagy egy hegyi barlangot tudok felajánlani, de ott közelebb vagyunk Istenhez, és nem látom okát, miért tagadnám meg magától egy darabkáját annak, ami oly nagy szeretettel formálódott…

Montou szeme felragyogott. Talán egy könnycsepp gyűlt meg benne, de csak annyit mondott:

– Köszönöm!

Éjszaka leesett az első hó, de túlságosan vékony volt még ahhoz, hogy áthatoljon az erdő sűrű ágain, amikor napfelkeltekor visszaindultak Corbeil-be. A mezőkre és a legelőkre azonban könnyű, fehér leplet borított. Rèmi átengedte öszvérét az apjának, és a legvékonyabb, Montou mögé telepedett. Így csak lassabban haladhattak, de most, hogy már minden rendben volt, felesleges is lett volna a sietség.

Essonnes határába értek, amikor bekövetkezett a tragédia…

A szűk utat hirtelen eltorlaszolták, olyannyira, hogy képtelenség volt átjutni. Nem térhettek ki oldalra sem, ahol parasztok tolongtak, de a négy utazó erre nem is gondolt: megdermesztette őket a lovasság, mely egy helyben állva eltorlaszolta az utat, s mely felett a francia címeres lobogók lengtek: lovak, szolgák, íjászok, nagyurak vettek körül egy férfit, akit Olivier és Montou iszonyattal ismertek fel, még mielőtt meghallották volna a több száz torokból felszálló kiáltást:

– A király!… A király!

Ő volt, és mégsem ő. Az azúrkék sapka alatt a halottsápadt bőr ráfeszült arca csontozatára, orrcimpái beestek, a színevesztett szem alatt lila árkok húzódtak. Fülöp mereven nézett előre, mintha nem is látna. Nyeregben ült, mereven, mint egy szobor, de ingatag szobor, melyet Hugues de Bouville és Alain de Pareilles igyekezett támogatni. Olivier-nek annyi ideje sem volt, hogy azt higgye, álmodik. Az élen haladó Mathieu máris feléjük fordult, és habzó szájjal, őrült tekintettel azt kiáltotta:

– Hazudtak! Él… él!

Egyik kezével a jószágát ösztökélve előrántotta az övében viselt nagy kést, és célpontjára rontott:

– Jacques mesterért!

Olyan hirtelen volt a támadás, hogy a tömeg szétnyílt előtte, és egy pillanatra azt hihette, lecsaphat, de a kíséret egyik nemesének baltája fejen találta, és Mathieu vérben úszó fejjel a király lova elé rogyott. Nem látta, hogy a Fülöpöt támogatók gyengéden lesegítik a királyt a nyeregből és a gyaloghintóba ültetik, melyet az apródok intenek oda… Körülötte kör nyílt. Nézték a vérző, mozdulatlan és nyomorúságos testet, mely fölé a gárdakapitány hajolt, miután besegítette a királyt a párnákra.

Mathieu kísérői is leszálltak nyergükből. Rèmi természetesen az apjához akart rohanni, de Olivier vaskézzel visszatartotta:

– Mit akarsz csinálni? Feladni magad? Érte már semmit nem tehetünk…

– Segítségre van szüksége…

– Meghalt. Egyetlen koponya sem állhat ellen ekkora csapásnak!

– De ő az apám!

– Igen, de most már az anyádra és a húgodra kell gondolnod. Értük kell élned…

Hallották, hogy Alain de Pareilles kiad egy parancsot, miután csizmája orrával megfordította a holttestet:

– Kössék fel! A példa kedvéért!

Olivier képtelen volt elviselni a Rèmi mellkasából felszakadó zokogást. Az összezáruló tömegen átküzdve magát odalépett Pareilles-hez:

– Könyörgök, kapitány úr, kímélje meg a szerencsétlen őrült családját ettől a szégyentől!

– Maga? Mit keres itt? Nem megesküdött…

– De igen, és úton vagyok, de mielőtt elmentem volna, megpróbáltam megakadályozni egy… őrültséget, és majdnem sikerrel is jártam.

– És miben áll ez a majdnem?

– Abban, hogy azt hittük, hogy a király Párizsban haldoklik… Aztán meglátta…

lóháton!

– Egy pillanat!

A menet ismét megindult a hintó és a lovasától megfosztott szépséges jószág körül, melyet egy lovász kantáron vezetett. Alain de Pareilles néhány szót súgott az egyik tiszt fülébe, és hátramaradt két gárdistával, akik egyike már készítette a kötelet.

– Kicsoda? – csattant fel keményen. – Kicsoda?

– Azt hiszem, tudja.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy maga emel szót az érdekében, igen. Mathieu de Montreuil? És azt akarja, hogy tiszteljük a holttestét, amikor meg akarta ölni a királyt?

– Mondom, hogy letett a tervéről, mert azt hitte, haldoklik…

– Még nem, de az sem késik már sokáig. Mióta visszavitték Párizsba, a király egyfolytában a szülő-kastélyába vágyik, hogy ott adja vissza lelkét a Teremtőjének, ahol kapta. A csak rá jellemző akaraterővel nyeregbe emeltette magát, de mint láthatta, elhagyta az ereje… Milyen kár!

Olivier-t nem lepte meg, hogy a nemes nap cserzette bőrén elmorzsol egy könnycseppet. Az egyik katona odalépett:

– Kapitány úr, mi a parancsa? – mutatta fel a kötélhurkot.

– Nem. Jelen helyzetében Fülöp felségünk azt hiszem, kegyelmet adna ennek az őrültnek! Indulunk! Remélem, utoljára búcsúzunk, lovag – tette hozzá Olivier felé.

Visszaült a lovára, mely okosan várakozott, és szétoszlatta a még ott maradtakat, akik az előadás végét várták, azután embereivel a nyomában a királyi menet után ügetett.

A három férfi egyedül maradt az úton a holttesttel, melyet Rèmi most már magához ölelt. Pierre de Montou odavezette Mathieu öszvérét. A fia és Olivier beburkolták köpenyébe, nem törődve a továbbra is csorgó vérrel, majd felfektették a jószág hátára, és két oldalról megtámasztották, nehogy leessen… A csúf, szürkéssárga ég újabb havazást ígért. Csendben el is eredt a hó, ahogy újra megindultak az ösvényen. Mint egy finom fehér szemfedő, belepte a halottat, mire megérkeztek…

Mathieu de Montreuil-t még aznap este eltemették a Notre-Dame kis temetőjében, a teljes káptalan jelenlétében, mely előtt Rèmi semmit sem titkolt a halála körülményeiről, de a vezető úgy döntött, az igazi ok maradjon titokban. Jobb, ha a corbeil-iek úgy tudják, az építőmester baleset áldozata lett. Szép és egyszerű volt a szertartás.

A torony tervei készen álltak, és a kanonokok úgy határoztak, megbíznak Cauvinben, Rèmi pedig folytathatja szobrászi munkáját. Olivier és Montou szabadon útra kelhettek. Másnap meg is tették, miközben felzúgtak a királyság lélekharangjai, egymásnak adva a hírt, hogy Szép Fülöp megtért az örökkévalóságba, és az új király a kiszámíthatatlan X. Lajos.

Rèmitől elbúcsúzva Olivier és Pierre de Montou azt tanácsolták, menjen el az anyjáért és a húgáért, és hozza ide őket.

– Mostantól a király egyetlen régi szolgálója sincs biztonságban – magyarázták. –

Elsőként Marigny forog veszélyben. A Civakodó gyűlöli, s még inkább Charles de Valois, aki hamarosan mindenható lesz…

– Lehet, de miért kellene az egyszerű nőknek is félniük?

– Ne feledkezzen meg Gontran Imbert-ről! Ha eltörlik az előző uralom törvényeit és dekrétumait, biztosan eszébe jut az ítélete, és örömmel veti magát Lajos lába elé, hogy elégtételt követeljen.

– Akkor a passiacumi hölgyek védtelenek lesznek – folytatta Olivier. – Nem szabad ott hagyni őket…

– Holnap elmegyünk értük – jelentette ki váratlan határozottsággal Cauvin. – Mivel én lépek Mathieu mester helyére, természetes, hogy gondoskodjak a családjáról – tette hozzá kihívó pillantással Courtenay felé.

Magától adódott a visszavágás:

– Ott van nekik Rèmi. Mostantól ő a családfő!

– Nem hiszem, hogy visszautasítaná a segítségem. Hisz mostanáig osztoztunk jóban, rosszban. És mivel maga nem térhet vissza… nagyuram – folytatta enyhén gúnyos tisztelettel, mely helyreállította köztük a távolságot, s egyben kirekesztésként hatott –, ne törődjön velünk többé!

Olivier hátat fordított neki, és megölelte Rèmit:

– Mindig is törődni fogok veled és a családoddal – szólalt meg felindulva –, bárhol legyek is. Ne felejtsd el, és ha szükséged van rám, nem olyan hosszú az út Provence-ig…

XIV. fejezet A villám sújtotta torony

Több mint négy hónapba telt, míg a két bajtárs elérte a pápai államot. Az abban az évben korán beköszöntő tél útnak indulásuk után szinte azonnal rájuk tört metsző

szelével, havazásaival, melyben elvesztek az utak, sötét erdőivel, ahol végeérhetetlennek tűntek az éjszakák a farkascsordák között, melyekkel többször is meg kellett küzdeniük, és az útonállókkal, annak ellenére, hogy mivel kevés volt az utazó a rossz évszakban, ők is leginkább behúzódtak kocsmáikba.

Amint nem egyedül magáról volt szó, Olivier rászánta magát, hogy merítsen az Alain de Pareilles-től kapott erszényből, és Corbeil-ben bő, vastag, csuklyás köpenyeket vásárolt maguknak erős cipőkkel, melyek az út végéig kitarthattak. Arról szó sem lehetett, hogy lovakat is vegyenek, melyek fenntartása sokba került volna, s végül talán kénytelenek lettek volna hátrahagyni őket a vadállatoknak. Gyalog mentek, mint a zarándokok, és bár eleinte nem azok voltak, útközben lassan azzá alakultak. Felébredt és felszínre tört bennük a régóta mélyen eltemetett templomos örökség, különösen a Szűz Mária iránti rajongás, akinek a piros keresztes lovagok szentelték magukat.

Olivier számára egyszerű volt a visszatérés a régi áhítathoz, hisz sosem adta fel teljesen, de Pierre-nek, akinek életét erőszak és gyilkos gondolatok kísérték, kevésbé tűnt könnyűnek. Mégis ez történt, méghozzá egészen egyszerűen, minden magamutogatás nélkül, anélkül, hogy jelleme egyébként megváltozott volna. Mintha Montou mély álomból ébredt volna. Olivier akkor értette ezt meg, amikor Sensba érve, melynek érseke a megvetésre méltó Jean de Marigny volt, az Ólomtorony Mária-harangjának komoly zúgását hallgatták:

– Vannak Szűz Mária-zarándokhelyek Provence-ban?

– Bőven! Csak Marseille-ben három: a Notre-Dame-de-Confession, a Notre-Dame-de-l'Huveaune és a Notre-Dame-la-Brune. Mások is vannak, de az egyik különösen közel áll hozzám, mert az édesanyám szívesen járt oda: Notre-Dame-de-l'Etoile Moustiers-ban. Az apám azt mesélte – tette hozzá mosolyogva –, hogy oda ment Szűz Máriához könyörögni, hogy akadályozza meg, hogy templomosnak álljak.

– Nem teljesült a kérése.

– Nem, de élete végéig gyengéd imádat élt benne a Szűzanya iránt… Csodálatos, szinte vad hely: egy sziklába kapaszkodó kápolna egy völgymélyi falu felett, egy kis és szigorú kolostorral.

– Akkor kérem, tegyünk fogadalmat, hogy ha a Szűzanya megengedi, hogy épségben elérjük Provence földjét, útközben elmegyünk imádkozni minden szentélybe, ahol őt tisztelik, és ennél az oltárnál fejezzük be a zarándokutunkat, miután Valcroze-ba érkeztünk…

– Ha még létezik Valcroze…

Így is tettek, de azért nem énekeltek zsoltárokat és imádkoztak naphosszat.

Harcolniuk kellett a nehézségek, az akadályok és a rossz idő ellen, de az, hogy templomról kápolnára jártak, gyakran menedéket is jelentett éjszakára vagy néhány napra, amikor vihar tombolt. Olivier, mint tanult kőfaragó, mindig talált egy kijavításra szoruló szobrot vagy kiigazítandó követ, Montou pedig kivette részét a közösségek kemény életéből. Fontenay-ben töltöttek két hetet karácsonykor, majd újabb kettőt Citeaux-ban. Megálltak a hatalmas és gyönyörű Clunyben, ahol Montou egy hónapig gyógyította erős megfázását. Elkerülték az egykori templomos helyeket, különösen azokat, amelyeket most az ispotályosok tartottak kézben. Talán mert nem titkolták, mik voltak egykor, és nem kértek volna hajdani riválisaik leereszkedő szánalmából.

Fülöp úti engedélyét nem kellett használniuk, csak emlékként őrizték meg. Mégis imádkoztak a furcsa, összetett, megfejthetetlen lélekért, akit Franciaország szeretete és az emberek megvetése vezérelt.

Amikor Lyon után lefelé indultak a Rhone völgyében, az eddig keményen hideg idő

kegyesebbre fordult. Vadonatúj nap ragyogott a felhők nélküli égen. A folyóban örvénylett a víz, a part azonban helyenként ellaposodott, és lecsendesítette zubogását.

Olivier elhagyta a régi római utat, és lefelé indult, majd a partra érve minden magyarázat nélkül levetette ruháit.

– Mit csinál? – érdeklődött Montou.

– Megmosakszom! És azt tanácsolom, tegyen így maga is!

– Én? Még hideg van, és nem akarok újra beteg lenni.

Valójában a tisztaság nem tartozott fő erényei közé. Ha Párizsban véletlenül betévedt valamelyik fürdőbe, azt nem annyira a higiénia érdekében tette, mint hogy találkozzon néhány étvágygerjesztő, kacér törzsvendég hölggyel. A Templom sem fektetett túlzott hangsúlyt a fürdésre, mióta pedig erőszakkal eltávolították, Montou mindig abból az elvből indult ki, hogy a kosz melegen tart, különösen télen. Clunyi betegsége alatt az ápoló szerzetes rendszeresen megmosta az arcát és a kezét, de messzebbre nem merészkedett. Olivier, bár elviselte társa erős testszagát, tudva, hogy maga sem illatosabb, őszintén szenvedett a piszoktól, mely hetek óta a bőréhez tapadt.

Túlságosan erős volt a víz kísértése: nem tudott ellenállni neki, és belemerült, miután egy letépett fű-csomóval amennyire tudta, ledörzsölte magát, de nem voltak illúziói: szappan híján nem tud igazán megmosakodni. Hideg, de frissítő volt a víz, nem is időzött benne sokáig, és bár kénytelen volt mosás után kiáltó ruháit visszavenni, sokkal jobban érezte magát, ahogy továbbindultak. Leginkább arra vágyott, hogy a folyóban hagyja lelke és teste minden mocskát, és újként érkezzen meg szülőföldjére.

Határozottan úgy érezte, sikerrel járt. Egyedül az a tüske maradt a szívében, melyet Aude-dal való utolsó találkozása mérgezett. Passiacumi fogsága alatt az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy a lány szereti. Keserű volt a csalódás. Különösen mivel tekintetbe véve, hogy húsz évvel idősebb volt nála, a természet rendjébe illeszkedett, hogy Aude a korabeli, jő felépítésű, kedves fiú felé forduljon, aki messzire vitte a Nesle toronytól azon az átkozott éjszakán. Mostanra biztosan az édesanyjával együtt csatlakozott Rèmihez… és valószínűleg Gildashoz, aki kész egész jövőjét újratervezni az iránta érzett szerelemben. Olivier mégis hiába ismételgette magában, hogy jobb így: mélységesen szenvedett.

Ahogy szaporodtak a megtett mérföldek, Aude egyre távolibb lett, és talán ez lassította le hazatérő lendületét. Előfordult, hogy legszívesebben visszafordult volna, hogy adott szavát megszegve visszamenjen hozzá. Csakhogy attól, hogy egy halottnak adta, még szentebb lett a fogadalom.

Ahogy Richerenques látótávolába értek, észrevette, hogy a vezértornyon a Jeruzsálemi Szent János ispotályos rend lobogója leng, de megtartotta magának előző

ittjárta emlékeit. Roncelin de Fos mostanra biztosan meghalt. Bölcsebb – és Istennek tetszőbb –, ha a szerelemmel együtt a gyűlöletet is eltemeti.

Carpentras-ban, ahol az utolsó pápa, V. Kelemen végakarata szerint régen össze kellett volna már ülnie a zsinatnak, de ahol mindössze egy maroknyi bíboros tartózkodott27, nagy izgalomban találták a várost a frissen érkezett hír hatására: Enguerrand de Marigny-t, a királyság tegnap még teljhatalmú koadjutorát felkötötték szeretett Montfauconjánál… mert semmiképpen sem akart olyan pápát, aki felbontotta volna a Civakodó házasságát, és akarata erős nyomásként hatott abban az irányban, hogy a választói gyülekezet ne üljön össze.

A tettlegességet sem nélkülöző, hatalmas vita kerekedett a Marigny-hívek és –

ellenzők között, s ez utóbbiak természetesen a többieknél erőszakosabban léptek fel.

Mindenki rendezni akarta a számláját, és a balsors úgy akarta, hogy utazóink is belekeveredjenek a nézeteltérésbe. Ahogy az gyakran előfordul, ha az ember egyik táborhoz sem tartozik, mindkét fél rájuk rontott. Ahogy illik, megszokott erejükkel védekeztek, de mivel a csetepaté a piacon zajlott, Olivier megcsúszott egy szemétdarabon, nekiesett egy hentes tőkéjének… és eltörte az egyik lábát.

Ezzel kivívta egy bizonyos Candelle, egy Orange-kapu közeli bognár együttérzését, akinek isten tudja, miért, meggyőződése volt, hogy a sebesült ugyanazért az ügyért verekedett, mint ő, ezért hazavitte a házába, és ápolást biztosított számára… a szomszédos kerületből elhívott egy zsidó orvost. Ügyes gyógyító volt. Sínekkel és vízbe, majd lisztbe mártott kötésekkel rögzítette a sérült végtagot, melyek kiszáradva megkeményedtek és megfelelő tartást biztosítottak.

A hosszú évek óta özvegy, gyermektelen Candelle egyedül élt egy öreg cseléd társaságában, aki a háztartást vezette. Örömét lelte a „kőfaragó” társaságában, aki azt állította, hogy Castellane-ban született, és oda tart haza. Bár megsejtette, hogy valójában más személyiség, sosem faggatózott.

A nagylelkűségéért cserébe Olivier faragott neki egy Magdolna-szobrot, aki néhai felesége védőszentje volt. Eközben Montou, akinek Candelle természetesen szintén 27 A francia és olasz bíborosok mind szétszóródtak a pápai városokban: Carpentras-ban. Orange-ban, Avignonban stb.

szállást biztosított – miután alaposan megmosakodott az Auzon vizében! –, dolgozni kezdett a bognárműhelyben, mintha egész életében ezt csinálta volna: vele született erejével és ügyességével mindent könnyen elsajátított.

A két férfi két hónapig maradt Közeledett Szent Iván napja, mire újra útnak indultak. Candelle legnagyobb sajnálatára, akit azonban megnyugtatott kissé Olivier ígérete, hogy jövőre újra meglátogatják.

Úgy indultak tovább, ahogy érkeztek, hétágra tűző napsütésben. A mandulafák már ledobták rózsaszín virágaikat, a domboldalakon pedig már virított a levendula, a bokorrózsa, és szamóca lepte be a szűk völgyek falát. Olivier gond nélkül rátalált az útra, melyen egykor Hervé d'Aulnay-val érkezett, amikor a frigyládát szállították a föld mélyébe vájt nyugvóhelye felé. Apt-on át, ahol imádkoztak Szent Anna, Mária édesanyja sírjánál, majd Manosque-on át, ahol a Notre-Dame-de-Romigier fekete madonnája előtt térdeltek, elérték a Durance-ot, melyen ugyanott keltek át, mint egykor. Távolabb ott volt Gréoux, melynek szőke, erős falai érintetlennek látszottak.

Nem volt ebben semmi meglepő: mint Richerenques-ben, itt is az ispotályosok zászlaja lengett az egykori templomos váron. Természetesen jobb volt így, mintha leégve vagy lerombolva találták volna a gyönyörű erődöt, de azok számára, akik szerették a Templomot, és benne éltek, változatlan volt a fájdalom.

Csodálatos volt a kora nyári idő: a Provence fölé terülő égnél kékebbet képzelni sem lehetett volna! És milyen finoman illatoztak a fenyőerdők, a borókaligetek, a bükkfák és az illatos füvek, melyek a zuhatagok partjának ostromára indultak! A magasabban fekvő, gyér növényzetű fennsíkokon szabadon járt a szél. Olivier-t elragadta a szülőföld varázsa, mélyen beszippantotta a levegőt, s leggyakrabban meztelen felsőtesttel gyalogolt, hogy a bőre szinte a megégésig élvezhesse a napsugarakat. Montou eleinte morgolódott, de lassanként neki is megjött a kedve, és dús szőrzetű bőre – egyébként már nem tiltakozott annyira a fürdés ellen! – szintén vöröses árnyalatot öltött, mely sokkal jobban állt neki, mint az eredeti szürkésfehér.

Egy régi római hídon keltek át a Verdonon, melyet a kavargó, zöld víznek sem sikerült lerombolnia, s Olivier szíve új ritmusra kezdett verni, hisz lassan hazaért.

Annyiszor járta be annak idején ezt a vidéket az apjával vagy Clément testvérrel, hogy minden ösvényét ismerte, mely csak átszőtte az illatos rekettye benőtte kis völgyeket, erdős hegyhátakat, melyek egyre magasabbra nőnek, míg elérik az Alpok hegyes csúcsait, melyek legmagasabb pontjai tiszta időben idelátszottak.

Végül elérték a smaragdszín folyót, melynek kanyarulatát levágták. Jött egy másik híd, egy másik ösvény, és Olivier reménykedő szeme előtt végre feltűnt Valcroze.

Valcroze, ahol a vezértornyon a bal kanyaros Courtenay-címer olvadt egybe a Signes család madaraival és a helyi uraságok keresztjével. Könnyű szél lebegtette az élénk színű, vastag anyagot, melynek láttán Olivier térdre rogyott felindulásában. Tehát a kastély még mindig a családé, és Renaud még életben van.

– Ó, mindenható Isten, aki ekkora kegyben részesítesz, hogyan mondhatnék köszönetet?! – kiáltott fel.

Montou melléje térdelt, hogy részt vegyen hálaadásában, de felegyenesedve az épületek egyik része felé mutatott, melyet Olivier könnyben úszó pillantása nem vett észre:

– Úgy látom, történt valami – jegyezte meg. Valóban, az egyik torony, a könyvtáré, leomlott, mintha egy óriás ökle zúzta volna porrá, és a megfeketedett kövek tűz nyomát őrizték.

– Szent egek!

Mit sem törődve a meredek emelkedővel Olivier futni kezdett a bejárat felé, maga mögött hagyva nála kifulladtabb társát. A kőcsipkén egy fej jelent meg.

– Ki van ott? Menj utadra, barát! – kiáltotta egy hang.

– Olivier de Courtenay vagyok, és be akarok menni! – kiáltott vissza teli tüdőből.

Boldog hörgésféleség volt a válasz, és a férfi azonnal felragadott egy harsonát, melybe kétszer belefújt, hogy kaput nyittasson, majd örömteli kiáltásokkal eltűnt. A következő pillanatban a súlyos kapuszárny elfordult eresztékein, egy maroknyi őrt és cselédet fedve fel, akik mind Olivier nyakába ugrottak, egyszerre sírva és nevetve.

Eszükbe sem jutott, hogy illedelmesebben is köszönthetnék, és kis híján megfojtották.

Előfutott Maximin, az intéző is. Mint egy kos, áttörte a gyűrűt, megragadta Olivier karját, félrehúzta, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy tényleg ő az, majd sírva a vállára omlott. A dadogása meglepte az érkezőt:

– Ó, Olivier úr, mi tartott ennyi ideig odafentről?

– Odafentről? Nem az égből jövök – húzódott el Olivier.

Maximin szipogott, ruhaujjába törölte az arcát és az orrát, és vidáman csillogó szemmel méregette a férfit:

– Már majdnem azt hittük, az égben van. Hat hónapig jönni Párizsból! Még gyalog is nagyon sok!

– No de… honnan tudod?

– Majd a báró úr elmondja. Nem akarom elvenni az örömét…

Montou is odaért. Olivier megfogta a karját, hogy bemutassa a jelenlévőknek, és együtt lépjenek be az udvarba, de alighogy betette a lábát, felbukkant a síró-nevető

Barbette, ő is gyengéd szidalmakat szórva rá, amiért „így megváratta őket”. Újra és újra megölelte és összecsókolta, majd hirtelen fehér főkötője széléig pirulva elhúzódott:

– Jaj… bocsánat! Elfelejtettem, hogy egy templomos nem ölel nőt…

– A Templom nem létezik többé, Barbette, és nem vagyok már templomos!

Bizonyítandó, hogy nem haragszik rá, ő maga húzta magához és borította csókokkal. Igazi nagy, cuppanós csókokkal, melyek visszarepítették csodálatos gyermekkorába.

– El kell mesélnetek, hogy lehet, hogy mindannyian tudtátok, hogy hazafelé tartok.

De először is az apám…

– Jól van! Nézd csak!

Valóban, Renaud is a fia elé sietett, egyik kezével egy botra támaszkodva, oldalán egy hozzá hasonlóan fekete ruhát viselő fiatal lánnyal, egy fiatal, szőke lánnyal, akinek látványára Olivier-nek elakadt a szívverése: azt hitte, délibábot lát. Az nem lehet…

Pedig ő volt az, Aude, aki az aggastyántól elhúzódva háttérben maradt, hogy ne zavarja apa és fia találkozását, akik oly sok év után találnak újra egymásra. Renaud tett néhány bizonytalan lépést Olivier felé, majd a fia vállára omlott. Egy percig csak szorították egymást, s felindulásukban képtelenek voltak megszólalni.

– Áldott legyen az ég – suttogta végül Renaud –, hogy megadta a csodát, melyet már nem is reméltem! A mennyben édesanyád is biztosan osztozik az örömömben…

– Ezért el is megyek hozzá… azonnal, amint köszöntöttem az ifjú hölgyet, akiről alig hiszem el, hogy nem csak jelenés!

A tekintete Aude-ét kereste, boldogan merült a hegyi források tiszta vizét idéző két tóba, és megindult felé. Szinte ellenállhatatlan volt a vágy, hogy a karjába vegye. Mégis sikerült uralkodnia magán, s mindössze mélyen meghajolt előtte.

– Csoda, hogy itt látom, Aude kisasszony! Kinek tartozom hálával érte?

– Ez a kastély olyan csodálatos, Olivier úr… és percről percre elkápráztat. A fivérem, Rèmi hozott ide az utolsó megpróbáltatásunk után.

– Megpróbáltatás? A gyászának más oka is lenne, mint az édesapja?

– Igen. Az édesanyám is meghalt, sötét körülmények között. Egyedül maradtunk a világban Rèmivel. Ekkor jutott a bátyám eszébe, amit Provence-ról mondott, és az ajánlatáról, hogy itt is dolgozhatna.

– Milyen igaza volt! És mennyire hálás vagyok neki! Hol van?

– A kápolnában!

Éppen ekkor lépett elő Rèmi Anselme atya társaságában, és amennyire csak tudott, sietett felé, támogatva a becsületes káplán hatalmasra hízott alakját. Mindketten ragyogtak, bár Remin enyhe nyugtalanság látszott:

– Talán túlságosan merésznek talál, amiért eljöttünk magához, és itt maradtunk annak ellenére, hogy még nem érkezett meg, de az édesapja…

– Visszatartotta magukat, hála istennek! Szép is lett volna, ha nem várnak meg!

Hova mentek volna?

– Ó, annyi szép várost és szép templomot láttam, ahol gond nélkül találhatnék munkát…

– Egy szót se többet erről! Ma este csak az öröm a fontos, hogy újra együtt vagyunk! Mindjárt beesteledik, és alig várom, hogy viszontlássam a házat.

Ahogy azt jelezte, Olivier a szentélybe sietett, ahol az édesanyja pihent, és ahová Renaud kérésére Rèmi szép szobrot készített róla. Nem maradt azonban sokáig. Bőven lesz még ideje meglátogatni.

Úgy egy órával később mind egybegyűltek a díszterembe az asztal köré, melyet Barbette dúsan megrakott, hisz aznap este azt ünnepelték, hogy végleg hazatért az, aki újra az örökös, és újra férfi lett. Ez alkalommal már fel sem merült, hogy Olivier a csűrben aludjon: a férfiak lakosztályaiba költözött, az édesapjáé mellé, és Montou is vele tartott… miután elidőzött kissé a ház fürdőjében. Olivier megtalálta fiatalkori ruháit is, de azóta, hogy tizennyolc évesen hátrahagyta őket, megváltoztak a méretei, és mind Montou, mind ő Renaud ruháiban érkeztek a vacsorára.

Mathieu gyermekeinek kettős gyásza ellenére a vacsora pontosan olyan volt, amilyennek egy örömteli lakomának Provence-ban lennie kell: meghitt és családias, a hegyek fűszereinek, a sült húsoknak és Barbette süteményeinek illatával átitatva, napsütötte borok zamatával, melyek Maximin szeretettel gondozott pincéjéből kerültek elő. Sokáig üldögéltek: annyi mesélnivalójuk volt!

Olivier leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi sarkallta Rèmit, hogy ilyen messzire hozza a húgát. Bár titokban mélységesen örült neki, mégis menekülésre emlékeztetett ez az utazás. Valóban az volt.

Nem sokkal Mathieu halála és Olivier útnak indulása után Rèmi és Cauvin elment Passiacumba Juliane-ért és Aude-ért, a kanonokok teljes egyetértésével, akik örömmel várták a fiatalember családját. Jóságukban ismét kölcsönadták az öszvéreket is a két asszony és a holmik szállítására. Sajnos célba érve drámai helyzetbe csöppentek: Gontran Imbert a király halálában megerősödve aznap reggel elfoglalta a házat két emberével, és nem csak megtiltotta a látogatók belépését, de mivel azok nem törődtek vele, és bementek az udvarba, elbarikádozta magát a házban, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli a hölgyeket, ha be próbálnak hatolni.

– Csak egyről feledkezett meg – magyarázta Rèmi –, hogy jobban ismerem a helyet, mint ő. Olyan nap volt, amikor Aubin bort és kenyeret vitt az erdőbe a remetének.

Amikor visszajött, ott talált minket, és természetesen a mi oldalunkra állt Eszembe juttatta, hogy a borospincének nemcsak külső bejárata van, hanem az ő házikójából is nyílik rá ajtó. Ott hatoltunk be, hogy hátba támadjuk a megszállókat. Csata kerekedett.

A kövér rőfös nem volt nagy harcos, de erőt adott neki a gonoszsága. Miközben verekedtünk, el akart szökni, és magával akarta vinni a húgomat. Ezt látva az anyám rávetette magát, hogy megakadályozza. Ekkor megölte…

Látva, hogy Aude szemébe könnyek gyűlnek, Renaud báró, akinek a jobbján ült, gyengéden megfogta a kezét:

– Az a nyomorult nem sokáig örülhetett. Rèmi, aki megszabadult az ellenfelétől, ledöfte a késével, ott, az áldozata felett…

A fiatalemberre mosolygott, amiből Olivier felmérhette, hogy barátság, sőt szeretet ébredt az apja szívében a két fiatal iránt, akiket oly kegyetlenül próbára tett az élet.

Őszintén örült neki.

– Mi kerekedtünk felül – folytatta a beszámolóját Rèmi –, de négy holttest feküdt a padlón, és Aude kétségbe esett. Cauvinnel és Aubinnel a Szajnába dobtuk Gontran Imbert-t és a két társát, de a húgom nem akart elszakadni anyánktól. Blandine-nak és Margot-nak végül sikerült megnyugtatnia, és egy éjszakányi és napnyi virrasztás után eltemettük. Most Bertrade mellett nyugszik, a remeténk védelme alatt…

– És visszamentek Corbeil-be?

– Aude többé nem maradhatott nélkülem. Különben is… túl sok rossz emlék kötődött a házhoz! Öreg őrzőire bízta, nekik adta a birtoklevelet, melyet Fülöp királytól kapott, és saját kezűleg írt egy ajándékozási okmányt, melyet tanúként Cauvin és én írtunk alá. Azután visszamentünk Corbeil-be.

– Mi lett Margot-val? – kérdezte Olivier. – Itt van ő is? Még nem láttam.

– Nem, Passiacumban maradt Aubin és Blandine nagyon megszerették, és ő is ragaszkodik hozzájuk. Mostantól a lányuk lesz. Természetesen sajnáljuk, hogy el kellett válnunk tőle, hisz olyan elkötelezett, olyan hűséges volt, de örülünk, hogy nem cseléd többé. Most már van jövője… Már csak az volt hátra, hogy felépítsem a jövőt a húgomnak és magamnak is.

– Őszinte öröm, hogy ezen a vidéken tervezi, barátom. De befejezte a kanonokok építkezését?

Rèmi arca elfelhősödött, és mielőtt válaszolt volna, kiürítette boroskupáját. Aude felállt, és engedélyt kért a visszavonulásra. A vacsora különben is véget ért, és mindannyian felálltak, amikor felfelé indult a szobájába. Miután távozott, visszaültek, és Renaud körbeadott egy cserépkancsót, melyben szép zöld likőr csillogott. Rèmi csak ekkor válaszolt a kérdésre:

– Nem, a munka még nem készült el, de egy ilyen jelentős átépítéshez nem a szobrász számít a legtöbbet, és gondolom, Cauvin gond nélkül talált helyettem mást.

– Ne legyen ilyen szerény! – tiltakozott Olivier. – Tapasztalatból tudom, hogy nem minden bokorban terem olyan tehetséges művész, mint maga…

– Bárhogy is van, el kellett jönnünk. Cauvin – biztosan emlékszik rá! – úgy tervezte, átveszi az apám szerepét mind a munkában, mind mellettünk. Ehhez pedig azt találta ki, hogy feleségül veszi Aude-ot, akibe régóta szerelmes. Legalábbis ezt állítja.

– Nem vonom kétségbe építészi tehetségét – vágott közbe szárazon Olivier. – Sem Mathieu mester iránti hűségét és bátorságát… De attól még durva alak, aki nem méltó ilyen finom kézhez…

Nem folytatta, sőt el is pirult, hirtelen felfigyelve a mosoly árnyékára, mely apja és Montou arcán suhant át. Rèmi semmit sem vett észre, és folytatta:

– Mindenesetre megkérte a kezét. Azt feleltem, hogy nem dönthetek a húgom beleegyezése nélkül. Aude pedig természetesen visszautasította. Csakhogy Cauvin nem fogadta el. Az elkövetkező napokban egyfolytában zaklatta, olyannyira, hogy a húgom már azzal fenyegetőzött, hogy egy kolostorba menekül, ha nem tudom elérni, hogy békén hagyja… Cauvin az arcomba nevetett, kijelentve, hogy én vagyok a családfő, Aude engedelmességgel tartozik nekem, és a hosszas elkötelezettségéért igazán megérdemli ezt a jutalmat. Ó, megpróbáltam a lelkére beszélni, és türelemre inteni.

Isten tudja, mit reméltem… talán hogy beleun!

– Beleun? – morogta Olivier. – Mibe? A várakozásba?

– Éppen várni nem akart! Szinte beleőrült, hogy mindennap látja Aude-ot Mindenáron akarta.

– És? – szólt közbe Montou, aki mostanáig alig beszélt, csak ivott,

– És egy este elmenekültünk. Napközben felkerestem a káptalan vezetőjét, és ő

megint csak segített. Megszerezte nekem egy halász csónakját, aki felvitt minket a Szajnán Melunig. Karácsony után volt, és néhány napig egész kellemes maradt az idő.

Vettem egy erős öszvért a húgomnak és a csomagoknak, és kis szakaszokban, mindig hajnal és esteledés közt utazva, néha kereskedőkhöz csapódva elértünk egy városba a Saône folyó partján, Chalonba, ahol hajóra szállhattunk Lyon felé. Onnan a Rhône-on jöttünk tovább egészen Orange-ig. Ott beszereztünk egy másik öszvért – Chalonban gond nélkül eladtuk az elsőt –, és a birtoka keresésére indultunk.

– Sikerült nem eltévedniük?

– Ó, előfordult, hogy elvétettük az utat, de annyiszor mesélt a hazájáról, annyiszor lefestette a környéket, a városokat, a templomos parancsnokságokat, hogy nem volt nehéz idetalálni.

– Szerintem – szólalt meg a báró – Isten vezérelte magukat. Úgy tudták megtenni a hosszú utat, hogy semmi baleset nem történt, nem támadtak magukra gonosztevők, pedig fegyvertelenek voltak, és a húga olyan gyönyörű… valóságos csoda.

– Hálát is adtunk az Úrnak, amennyire tudtunk. Aude pedig, mint maga is tudja, báró úr, sosem vált meg a fátylától…

– Minden rendben van tehát – állapította meg Olivier. – Nekünk is hálát kell adnunk, Montounak és nekem! Megfogadtuk, hogy elzarándoklunk Notre-Dame-de-Moustier-ba, ha épségben megérkezünk… És mi történt a könyvtártoronnyal, apám?

A viszontlátás örömében kissé meg is feledkezett róla, ám ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott a képe. Egyszerű válaszra számított, és azt is kapott. Ezért nem is értette, miért zárul be Renaud arca a kérdésére:

– Belecsapott a villám! – mondta.

– A villám? És a kastély többi része érintetlen maradt? Szinte hihetetlen!

– Majd később beszélgetünk róla… ha több időnk lesz! Biztosan fáradt vagy! És Pierre nagyúr is…

Montou elnevette magát:

– Régen nem neveztek már így! Felélednek az emlékeim…

Miközben felkísérte édesapját az emeletre vezető lépcsőkön, Olivier arra gondolt, hogy hosszú évek óta először alszik ismét egy fedél alatt hölgyekkel, de nem érzett zavart. A Templom, a szigorú szabályai, a követelményei, melyeket könnyű volt betartani, amikor a fegyveres élet ellenpontozta őket, lassan az idő ködébe vesztek.

Nemcsak sajnálatot nem érzett már, de furcsa szabadságérzés tört rá, melybe remény vegyült. Isten útmutatását lássa Mathieu gyermekeinek jelenlétében… vagy csak újabb, minden eddiginél kegyetlenebb kísértést? Aznap este elalvás előtt hosszan imádkozott a megvilágosodásért. Rosszul aludt, és amikor eljött a reggel, a kápolnába sietett a hajnali misére, melyet Anselme atya önmagának és azoknak a kastélybelieknek mondott, akik szükségét érezték. Mielőtt templomosnak állt volna, Olivier is gyakran részt vett rajta az édesanyjával együtt Most, ahogy belépett a két nagy sárga viaszgyertya megvilágította szentélybe, egy fehér fátyollal félig eltakart szőke hajzuhatag vonta magára a figyelmét… és visszahúzódott. Tiszta boldogság lenne egy pillanatra mellé térdelni, de úgy érezte, nincs hozzá joga.

Átszelte az udvart, ahol már ott serénykedtek a lovászok és a folyóhoz induló mosónők. Mindenki szívmelengető vidámsággal köszöntötte. Egyszerű udvariassággal felelt, boldogan, hogy ismét része lehet ennek a világnak. Tonin, az öreg lovászmester megállította útközben.

– Nagyon jó, Olivier úr, hogy újra itt van, mind örülünk neki. Hacsak… nem akar megint elmenni? – tette hozzá halvány aggodalommal.

– Nem, Tonin! Azért jöttem, hogy itt is maradjak, segítsek az apámnak és vigyázzak mindenkire itt!

Az öregember örömében a levegőbe dobta a sapkáját, és elkiáltotta magát:

– Engedelmével elmondom a többieknek is! Nagy lesz az öröm!

Ezzel visszament az istállóba, hogy szétkürtölje a hírt. Olivier eközben a villám sújtotta toronyhoz sétált, melynek baljóslatú, omladozó maradványai mögül előbukkant a sziklafal, melynek egykor támaszkodott. Nem lehetett nagyon régi a tragédia. Egy faldarab még állt, és különös módon a kandalló, melyből a titkos járat indult, az emelet magasságában továbbra is kirajzolódott, megfosztva tűzterétől, de nem címeres keretétől, mely most a semmibe nyílt.

Olivier hátrafordult, keresett valakit, akitől megkérdezhette, mióta áll így a torony, és meglátta az apját. Erős botjára támaszkodva Renaud odament a fiához. Nem járt nehezebben, mint utolsó találkozásukkor, és Olivier, ahogy elnézte, mélységesen csodálta. Hány éves is?… Nyolcvannnyolc? Valamivel több. Alig hajlott meg a háta, feje biztosan nézett előre, csak mély ráncok barázdálta arcán és hófehér hajában viselte az elmúlt idő és a szenvedések nyomát. Szeme élénk, fekete bogarában biztosan nem…

– Biztos voltam benne, hogy itt talállak! Legalább tudtál aludni?

– Nem emiatt nem. Mikor történt?

– Körülbelül egy éve.

– És nem építtette újjá? Nem vall magára!

– Gondolod?

– Vagy már nem ismerem olyan jól, mint egykor. Valcroze kevesebb ettől a sebesüléstől. Mint egy karját vesztett katona.

– A kar sem nő vissza sosem! De – tette hozzá Renaud fia szemöldökráncolását látva – te elvégezheted a csodát, ha úgy látod jónak…

Elnehezült, kissé furcsa, bizonytalansággal teli lett a hangja, amit Olivier tévesen közönynek érzékelt.

– Apám – kérdezte halkabban –, nem veszedelmes védelem nélkül, minden szemnek kitéve hagyni a hatalmas titokhoz vezető ajtót?

– Ki nyithatná ki ebben a magasságban?

– Egy újabb vihar, vagy talán egy földrengés? Ha a megmaradt részek is leomlanak, láthatóvá válik a járat. Apám, újjá kell építeni a tornyot!

Az öreg báró, akinek tekintete az egykori kandallóra szegeződött, hirtelen a fia felé fordult:

– Még akkor is, ha ahhoz egy sírt kell felnyitni?

– Egy sírt? Volt valaki a toronyban, amikor belecsapott a villám?

– Roncelin de Fos!

A név említésére, melyről azt hitte, soha többé nem hallja, Olivier hátrahőkölt, mintha ökölcsapás érte volna, s kiszáradó torkából egyetlen hang sem bírt előtörni.

Renaud megfogta a karját:

– Gyere! – mondta. – Menjünk föl a falra, ott nyugodtabban beszélhetünk…

Lassan felkapaszkodtak a magas lépcsőfokokon, tettek néhány lépést a rotondán, és megálltak egy kőcsipkénél, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hegy csúcsokra, a sötétzöld erdőkre, az apró falvakra, a sasfészkekhez hasonló tornyokra, az aranyfényben úszó hegygerincekre és a szédítő völgyre, melyben a Verdon zubogott. A távolból odalátszott a Földközi-tenger kékje is a felkelő napban.

– Egy este, úgy egy évvel ezelőtt – kezdte Renaud – egy maroknyi vándorszerzetes kért bebocsátást, akik Rómába tartottak, de eltévedtek az úton. Velük volt a perjeljük, egy kortól és betegségtől megtört öregember, aki öszvéren utazott, míg ők gyalogoltak.

Természetesen befogadtam őket, és a beteghez léptem, hogy üdvözöljem. Képzeld csak el, mit éreztem, amikor Roncelin arcát láttam magam előtt!

– Csoda, hogy még életben volt. Hány éves lehetett?

– Nem tudom. Talán nyolcvankilenc! Aszott test, tönkrement arc, de sértetlen gonoszság. A társai is csak annyira voltak szerzetesek, mint ő. Fegyvert viseltek a csuhájuk alatt. Lefogták Maximint, Barbette-et és engem, hogy mozdulni se tudjunk, és azt hittem, kezdődik elölről a nyolc évvel ezelőtti rémálom. De beérték annyival, hogy kikötöztek a padokhoz, és kivittek az udvarba, hogy mindent lássunk az eseményekből: a frigyláda elviteléből, hisz Roncelin tudta, hová rejtettük el.

– Hogy lehetséges? Csak négyen ismertük a titkot: maga, Maximin, Hervé d'Aulnay és én…

– Elfelejted Clément testvért, aki bár nem volt jelen, mindent tudott.

– Clément testvér? – kiáltotta felháborodottan Olivier. – Ahelyett, hogy követte volna a nagymestert a máglyára, az inkvizíció kegyetlen kínzása alatt halt meg…

– Ne légy dühös! Roncelin is a kínzói közt volt. A legvégén, abban a percben, amikor kilehelte a lelkét, amikor megsemmisítette a szenvedés, már eszméletlenül mondott néhány szót a toronyról és a kandallóról. Nem volt sok, mégis elegendő egy olyan embernek, aki végigkutatta Valcroze-t Clément testvér nem vált méltatlanná, hidd el! Maga a szörnyeteg is elismerte, hogy lázálmában, eszét vesztve beszélt…

– Az inkvizíció – vetette oda undorral Olivier. – Ez a nyomorult a szerzetesek fekete csuhája alá mert rejtőzni, akik állítólag Isten nevében versenyre keltek kegyetlenségben Nogaret-val és a hóhéraival! Roncelin de Fos maga volt a megtestesült ördög!

– Ha nem is maga, elég jó cimborája. De Istennel szemben a sátán mindig veszít

– Mi történt?

– Meglepő, hallatlan dolog. Ott voltunk az udvarban, szemben a lakóépülettel, összekötözve, mint a sonkák, a két állítólagos szerzetes őrzésében. Tehetetlenül és kétségbeesetten kértük az ég segítségét. Olyan tiszta, olyan kék, olyan csillagos volt az az ég! A leggyönyörűbb égi köpeny borult az aljas szentségtörésre! És hirtelen megtörtént a csoda: láttuk, hogy vakító villám csap bele a toronyba, mely kettéreped, mint a tojáshéj, és összeomlik…

– Követte égzengés?

– Nem, égzengés nem, csak emberfeletti fájdalom üvöltése… Üvöltés, mely csak tartott és tartott, s egyetlen torokból szállt fel. A többi hang hamar elült. Csak az a nem is emberi üvöltés maradt, melyet átkok tarkítottak, majd nyögéssé csendesült, míg egy örökkévalóság után végleg elült… valóban az lehetett annak, aki végigszenvedte: egy óra telt el, mire visszatért a csend, és a falak végképp leomlottak. Megrémült fogvatartóink már egy ideje elmenekültek, tárva-nyitva hagyva a kastélyt. Fényes nappal volt már, mire a falubeliek, akiket halálra rémítettek a hallottak, idemerészkedtek, hogy kiszabadítsanak minket és az embereinket, akiket a pincébe és az őrházba zártak. Anselme atyának minden ékesszólására szüksége volt, hogy meggyőzze az egyszerű lelkeket, hogy nem az egész kastélyra hullott átok. Türelmesen elmagyarázta nekik, hogy Valcroze távolról sem Isten haragjának tárgya lett, hanem valóságos áldást kapott, hisz az Úr maga gondoskodott róla, hogy elpusztítsa legádázabb ellenségét…

– Még egy okkal több, hogy eltakarítsuk a romokat, apám! Meg kell találni a démon maradványait…

– Nem sok maradhatott belőle…

– Amit találunk, megmutatjuk az embereknek, mielőtt a zuhatagba dobjuk. Azután újjáépítjük a tornyot. Ismét védetté kell tenni a kandallót, hisz nem tudhatjuk, működik-e még a szerkezete. Ha igen, le kell rombolni, hogy örökre elzárjuk az utat a frigyládához, nehogy bárhogyan felszínre kerülhessen. És amikor kiűztük a rosszat, Anselme atya megáldja a munkánkat…

– Talán igazad van, meggondolom. De csak nem akarod, hogy máris munkához lássunk?

– Minél előbb. Amint Montou-val teljesítettük a zarándoklatunkat Notre-Dame-de-Moustiers-ba!

– Máris el akarsz menni?

– Három nap az egész – mosolygott Olivier. – Azután nem hagyom el többé…

A két férfi visszasétált a lakóépülethez, melynek küszöbén ott találták Montou-t.

– Indulhatunk Moustiers-ba, amikor csak akarja – mondta Olivier. – Még egy okunk van a hálaadásra. – tette hozzá, és néhány mondatban elmesélte Roncelin halálát. Montou arca megfejthetetlen volt, ahogy hallgatta, és amikor a végére ért, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen csak odament a romokhoz, és alaposan szemügyre vette őket. Olivier néhány percig tiszteletben tartotta az elmélkedését, majd odament hozzá. Pierre visszafordult könnyek csorogtak az arcán.

– Sír? – lepődött meg a társa.

– Nem őt siratom, hanem az öcsémet… akit eltérített, gonosszá tett, elterelt a helyes útról a Templom egy részével együtt. Antoine öngyilkos lett, és én azért álltam templomosnak, hogy megkeressem és megbüntessem a tragédia okozóját

– Nem csak ő térítette el néhány testvérünket – jegyezte meg lágyan Olivier. – A Kelet és a furcsa hitvallásai már jóval előtte megfertőztek lovagokat.

– Bizonyára, de nekem csak Antoine számított, és nem volt tiszta a szívem, amikor felöltöttem a fehér köpenyt. Ezért is számadással tartozom Istennek, aki magára vállalta a bosszúmat. Induljunk Moustiers-ba, kérem! Alig várom, hogy ott legyek…

Egy óra múlva indultak, gyalog, ahogyan jöttek, és ahogyan az Isten vándoraihoz illett, akik bejárták Európát a hit szent helyei felé. Öt nappal később azonban Olivier egyedül tért vissza…

Moustiers-ba érve a nap szikrákat szórt a szédítő szakadék felett a két ikercsúcsra rögzített nagy bronzkereszten. A látvány damaszkuszi útként hatott Montou-ra: térdre rogyott, és hosszú percekig sző nélkül hajlongott, mielőtt felment volna a kápolnába, ahol egykor Sancie kérte Szűz Máriát, hogy ne engedje templomosnak a fiát.

Olivier az egész zarándoklat alatt az édesanyjára gondolt. A vágya most teljesült, de annyi tragédia, annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás után, hogy a fia eltűnődött, vajon hogyan élte volna meg az édesanyja a furcsa beteljesülést. Érte és az övéiért imádkozott teljes átéléssel, és nem is törődött tovább Montou-val. Semmit sem sejtett abból, ami lejátszódott a mesés íjászban, aki szóra mert bírni egy katedrálist, és a törés csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor visszaindulni készültek. Pierre de Montou be akart költözni a kolostorba, mely felett a Keletről mesélő csillag ragyogott.

Olivier nem mutatott meglepetést, nem próbált vitatkozni – milyen jogon tette volna? –, érezte, hogy szilárd az elhatározás. Úgy vált el a barátjától, ahogyan Hervétől: szeretetteljes öleléssel, ám azzal a különbséggel, hogy most megígérte, hogy időnként meglátogatja. Az utolsó pillanatban azonban még felszínre tört a régi Montou:

– Szeretném, ha enyém lehetne a kiváltság, hogy megáldom a gyermekeit… ha megszületnek! – mondta komolyan.

Olivier összerezzent

– A gyermekeimet? Maga szerint lesznek?

– Ez minden keresztény házasság célja, nem igaz? Megtisztította a lelkét, és meg fog házasodni. Az a gyönyörű fiatal lány szereti magát. Maga is szereti őt: elég volt együtt látni magukat, hogy tudjam.

– Fogadalmat tettem! Hogyan tagadhatnám meg? – suttogta Olivier hirtelen nagyon fáradtan. – Inkább a maga példáját kellene követnem.

– Ostobaság lenne. Először is mert én sosem voltam példa senkinek… másodszor mert az egyház eltörölte a templomosokat. Ha a Templom nem létezik többé, nem létezik a fogadalma sem…

Mióta Valcroze-ba érkezett, Olivier erről igyekezett meggyőzni magát Különben is, pontosan ugyanezt mondta Hervé testvérének az elválás pillanatában. A szentély hangulata azonban visszahozta kétségeit és fenntartásait Montou kitalálta a gondolatait:

– Beszélje meg Anselme atyával! Sok olyan pap kellene még, mint ő, hisz meg tudja hallani a természet… és a Teremtője szavát. Valcroze-nak szüksége van magára a jövőjéhez…

– Ha Aude elfogad, együtt visszük tovább – döntött Olivier.

A kastélyba visszafelé tartva szinte futott, mintha szárnyai nőttek volna, annyira várta, hogy viszontlássa a lányt, beszéljen vele, és végre meghódítsa! Úgy érkezett Valcroze-ba, akár a paradicsomba, és azonnal az apját kereste. A fegyverteremben ülve találta, szemmel láthatólag gondterhelten. Renaud azonban időt sem hagyott a kérdésekre:

– Sokáig maradtál! – kiáltotta. – Muszáj volt így késlekedned? Három napot mondtál!

Úgy tűnt, magánkívül van, és Olivier hirtelen azt sem tudta, mit feleljen:

– Több imára volt szükségem – dadogta… – Annyira fontos volt?

– Fontosabb, mint gondolnád! Elmentek!

– Kik?

– Kik, kik?! Rèmi és a csodálatos húga!… A lány akarta így. Tegnapelőtt, ahogyan gyakran tette, elsétált a kápolnába, melyet azon a helyen emeltettem, ahol az édesanyád…

Szokása szerint megakadt a szónál, hisz még mindig nem volt hajlandó a felesége nevét a halállal együtt említeni, de átugrotta a kérdést, és folytatta:

– Amikor visszajött, Aude feldúlt volt, és minden magyarázat nélkül, könyörögve kérte a bátyját, hogy vigye el messzire innen.

– No de ennek semmi értelme! Miért?

– Ismétlem, nem tudom. Makacsul hallgatott, és csak azt ismételgette, hogy ha Rèmi nem viszi el, elmegy egyedül. Muszáj volt engedelmeskedni. Rèmi nem akart menni, azt hiszem, szeret minket.

– És Aude nem szeret, úgy gondolja?

– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy igen – sóhajtott szomorúan Renaud. –

Téged egészen biztosan, és azt hittem, engem is megkedvelt.

– No de, apám, mi történhetett azon a sétán?

– Honnan tudhatnám? Ma reggel indultak.

– Azt legalább tudja, merre mentek?

– Amikor Rèmi elbúcsúzott, és elmondta, mennyire sajnálja, Aixet említettem neki, ahol most épül a Saint-Sauveur-katedrális, mely igazi gyöngyszemnek ígérkezik. Az egész környék arról beszél…

– Vitték az öszvérüket?

– Adtam nekik még egy másikat is. Rèmi megígérte, hogy visszajön befejezni az édesanyád szobrát…

– Befejezi, mielőtt még bármi másba belefogna! – morogta Olivier. – Megtalálom őket… és Aude-nak meg kell mondania, szeret-e vagy sem!

Egy perccel később az istállóban volt, és maga nyergelte fel a lovát, annyira sietett, amikor Barbette jelent meg az ajtóban, és nekitámaszkodott a félfának:

– Esteledik – jegyezte meg nyugodtan. – Valahol biztosan megállnak, és nemcsak elkerülheti őket, de könnyen meg is előzheti.

– Tudom, milyen az öszvérek irama… és azt is tudom, hogy kevés a pihenőhely útközben. Ha Rèminek van esze, Combs-ban állnak meg, mielőtt a fennsíkra fordulnak…

– Talán igen, talán nem! Mindenesetre vigye magával ezt a zsákot. A lovára gondolt, de magára nem – tette hozzá Barbette a nyeregre akasztott felszerelésre mutatva. – Van benne kenyér, sajt, olíva…

– Köszönöm. De most engedj!

Barbette meg sem mozdult, sőt, mindentudó arccal összefonta karját a mellkasán.

– Az imént felmentem a kápolnába. Volt ott egy pásztor, a nyáját legelteti.

– Majd később elmeséled! – hőbörgött Olivier.

– Engedj, mondom!

– Csak van egy perce! Tegnapelőtt látta Aude kisasszonyt, s azt is, hogy nincs egyedül. Egy nő csatlakozott hozzá.

– Egy nő? Odafent? Miféle nő?

– Azt nem tudta, de egy darabig beszélgettek, aztán Aude kisasszony sírva elfutott.

– Ha nem is tudta annak a nőnek a nevét, talán leírta? A pásztoroknak általában jő

a szemük!

– Megtette, és támadt is egy sejtésem…

– Miféle? Az ördögbe is, ne húzd az időt!

– … eszembe jutott egy híresztelés, melyet két hete hallottam a castellane-i piacon.

D'Esparron úrnő, aki két éve özvegy, Chasteuil-ben van egy rokonánál.

– Agnès de Barjols? Aude vele találkozott volna?

– Az a benyomásom, ha nem ő volt, nagyon hasonlított rá… Hé, na!

Épp annyi ideje maradt, hogy félreugorjon: Olivier a lovat maga mögött húzva kirontott, az udvarba érve azonnal nyeregbe pattant, és hatalmas felszabadultsággal kivágtatott, élvezve, hogy végre igazi hátast ül meg, nem egy szerzetesi öszvért. Végre!

Annyi év után újra önmaga lehet! Bár nem ismerte a jószágot, azonnal teljes, tökéletes összhang alakult közöttük, így kellett lennie, és Olivier-nek ismernie kellett minden bukkanót, minden fűszálat, hogy ne törje ki ő a nyakát, a ló a lábát a nehéz utakon.

– Lancelot-nak hívják! – kiáltotta utána Tonin, és az egykori lovagnak tetszett a név.

Arany és bíbor ragyogásban hanyatlott le a nap, amikor elhagyta Valcroze-t, és teljes volt a sötétség, mire elhaladt Trigance alatt, melyet egykor úgy szeretett, most azonban pillantásra sem méltatott. Sietsége ellenére kénytelen volt lassítani az iramon, hogy elkerülhesse a sötétség csapdáit, de folytatta az útját, és megérkezett Combs-ba, ahol az Artuby partján megállt. A városka egy szikla oldalában állt, melyen egy templom emelkedett. Túlságosan késő volt ahhoz, hogy bekopogtasson egy ajtón, és megkérdezze, hogy azok, akiket keres, ott vannak-e, ezért beletörődött, hogy meg kell várnia a reggelt. Hajnalban azonban megtudta, hogy bár látták a két utazót előző este, azok csak rövid időre álltak meg. Visszatért szívébe a nyugtalanság: őrültség volt a nap végén felkapaszkodni a magas, sivatagos fennsíkra, ahol nem találhatnak menedéket..

Óvatosan, időnként kantáron vezetve Lancelot-t, felkapaszkodott a meredek emelkedőn, és megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy végre felért a hatalmas, üres platóra, ahol nyugodtan vágtába foghatott, hisz tisztán rajzolódott ki az út. Tekintete szorongva pásztázta végig a horizontot: vajon merre lehet Rèmi és Aude?

Hirtelen meglátta őket, ahogy megkerült egy nagy sziklát. Egymás mellett haladtak ráérősen, ám mélységes szomorúság áradt mindkettejük alakjából, beleveszve a hatalmas tájba. Olivier diadalmas kiáltással megsarkantyúzta a lovát, utolérte, majd megelőzte őket, végül hirtelen fékezett, visszafordult és eléjük állt Megdöbbentette, mennyire más arccal fogadja a két fiatal: Rèmiére boldogság ült ki, Aude-éra félelem, mintha egy veszedelmes tárggyal került volna szembe. Rámosolygott a barátjára, majd azonnal a lányhoz fordult, és megragadta az öszvére kantárát:

– Bármit is mondott magának d'Esparron úrnő, hazudott! Soha nem szerettem őt –

vetette oda olyan döbbenetes erővel, hogy Aude, aki nem számított ilyen hirtelen támadásra, beleremegett.

Olivier máris folytatta:

– Magát szeretem, méghozzá azt hiszem, régóta, és magát akarom feleségemnek…

ha elfogad!

Ó, milyen csodálatos fény ragyogott fel Aude arcán, mely még a régi könnyek nyomát őrizte! Szeme tiszta tükrében mégis aggodalom csillogott, és Olivier kitalálta a gondolatát:

– Mivel a Templom már nem létezik, a fogadalmam is érvénytelen. Anselme atya megnyugtatott. Összead minket, ha hajlandó igent mondani, és Rèmi is beleegyezik –

tette hozzá a barátja felé fordulva, aki meghatottságában szólni sem bírt, csak bólintott.

Olivier visszafordult Aude-hoz, és mivel megérinteni még nem merte, térdre ereszkedett előtte:

– Már nem vagyok fiatal. Húsz évvel idősebb vagyok magánál, de oly sok szerelmet adhatok! Aude, Aude, könyörgök, feleljen! Akar az enyém lenni, ahogyan én a magáé?

A lány ekkor felé nyújtotta a kezét Olivier megfogta, felemelkedett, és lesegítette az öszvérről. Aude a karjaiban találta magát.

– Teljes szívemből, teljes lelkemből a magáé akarok lenni, uram, mert nem emlékszem olyan pillanatra az életemben, amikor ne szerettem volna…

Felé emelte tiszta arcát, és Olivier-nek csak le kellett hajolnia, hogy az ajkára találjon…

Egy felzavart madár siklott el a fejük felett egyenesen a nap felé…

Egy perccel később Aude Lancelot nyergében, karját Olivier dereka köré fonva indult vissza Valcroze-ba.

Amikor egy héttel később Olivier mellé térdelt a kastély kápolnájában, Aude a szép skarlátvörös, hímzett ruhát viselte, melyet Provence-i Marguerite királyné ajándékozott Sancie de Signes-nek az akrai esküvője alkalmából. Előző este az oltárra helyezte a rubincsatot, melyet a másik Margittől kapott, akit két hónappal korábban holtan találtak Cháteau-Gaillard-i börtönében. Nem volt hajlandó felvenni, inkább Szűz Máriának ajánlotta…

A körülményekre tekintettel a jegyesek úgy gondolták, csendben házasodnak össze, Provence-ban azonban nem léteznek csendes ünnepek. Barbette már előző

estétől kénytelen volt állni a sarat a környék nemeseinek vidám seregével szemben, akik mind címeres lobogó alatt, ajándékokkal megrakodva érkeztek, mint a betlehemi királyok, hogy kivegyék részüket az esküvőből. Este pedig hölgyek susogó hada kísérte nászi ágyába Mathieu de Montreuil lányát… d'Esparron úrnő nem volt köztük.

Egy évvel később újjáépült a villám sújtotta torony. A romok alatt három másik ember maradványai mellett találtak egy elszenesedett, de ép és felismerhető holttestet.

Kövekkel együtt zsákba tették, és egy szikláról bedobták a Verdon örvénylő vizébe.

Azon a napon, amikor a csokrot felkötötték a torony tetejére, Aude életet adott a kis Thibaut-nak, aki barna volt, akár egy gesztenye, és Renaud meghatottan vette át Olivier kezéből. Magához emelte, és az egyik ablakhoz vitte, hogy láthassák az új épületet.

– Biztosított tehát a jövő! – kiáltotta, miközben a kisbaba a bánásmóddal elégedetlenül élénken tiltakozott. – Nem különös, hogy Isten ránk bízta, hogy az emberiség legnagyobb kincsét őrizzük, mi, akik a jeruzsálemi királyok, a bizánci császárok és a nagy Szaladin vérét hordozzuk ereinkben?

– Mi vagyunk az őrzők, apám, jól tudom. Büszke is vagyok rá… de nem élünk az idők végezetéig. Ki vált fel minket?

– Isten gondoskodik róla, fiam! Az utolsó őrzők a hegyek lesznek… és a felejtés.

A titkos nyitószerkezet ellenállt az ég tüzének, ám Renaud és Olivier együttes akarattal megsemmisítették…