A világűr Robinsonjai

Ítélet

Az el enséges csapat tizenkét életben maradt tagja ellenkezés nélkül felsorakozott a gyepen; fegyvereiket a földre dobták, kezüket összekulcsolták a tarkójuk mögött. A két utolsó kicipelte a házból az eszméletlen Honnegert, akit gondosan szemmel tartottunk. Michel meg én, az egyik fogoly vezetésével, bementünk a kastélyba; kezemben géppisztolyt szorongattam. Odabent szánalmas látvány fogadott. A szalon falain siralmas ál apotban, rongyosan lógtak a híres mesterek pompásan bekeretezett képei. Két kiürült haboltó készülék tanúsította, hogy azzal fékeztek meg egy kezdődő tüzet.

Charles Honneger holttestét az előcsarnokban találtuk meg. A helyiség parkettjából és a falakból repeszdarabok ál tak ki. Egy csigalépcsőn lementünk a pincébe, amelynek vasajtaja csak úgy dongott a belülről rámért ökölcsapásoktól. A félig nyílt ajtó mögül Ida Honneger ugrott elő. Michel elkapta a csuklóját.

— Hová megy?

— Az apám? A bátyám?

— A bátyja meghalt. Az apja… még él.

— Csak nem akarják megölni?

— Kisasszony — szóltam közbe —, több mint tíz emberünk halt meg miatta, nem számítva az önök veszteségét.

— Ó, ez szörnyű! Miért csinálták ezt, miért? — kérdezte, és sírva fakadt.

— Ez egyelőre rejtély számunkra — felelte Michel. — Merre vannak az elrabolt lányok? És a kisasszony… a sztár?

— Mad Ducher? Bent van a pincében. A többieket, azt hiszem, a bal oldali pincébe zárták.

Beljebb hatoltunk a pincébe, amelyet egy petróleumlámpa pislákoló fénye világított meg. Madeline Ducher nagyon sápadtan ült az egyik sarokban.

— Nem lehet túlságosan nyugodt a lelkiismerete — jegyezte meg Michel, és szigorúan hozzátette: — Álljon fel és menjen ki!

Kiszabadítottuk a három falusi lányt. Amikor felmentünk a földszintre, már ott találtuk Louis-t, valamint a Tanács többi tagját.

— Az öreg Honneger magához tért. Gyere, kihal gatjuk.

A milliomos a lánya társaságában a gyepen ült. Amikor észrevett bennünket, felál t.

— Alábecsültem magukat, uraim. Gondoskodnom kel ett volna arról, hogy legyenek szakembereim. Mi lehettünk volna az urai ennek a világnak!

— De miért? — kérdeztem.

— Hogy miért? Hát nem látja, hogy milyen egyedülálló alkalom kínálkozott az emberiség fejlődésének irányítására? Néhány nemzedék alatt számos felsőbbrendű embert tudtunk volna kitenyészteni.

— A maga emberanyagával? — kérdeztem gúnyosan.

— Az én emberanyagom nem nélkülözte a jó tulajdonságokat: bátor, kitartó, az életet megvető férfiakból ál t. De a terveimben magukra is fontos szerep várt volna. Hiba volt részemről, hogy maguk el enére akartam magamhoz ragadni a hatalmat. Magukkal együtt kellett volna ezt megtennem.

Zokogó lányára nézett:

— Ne bánjanak vele szigorúan. Semmit sem tudott a terveimről, majd megpróbálta meghiúsítani őket. Most pedig, isten velük, uraim!

Hirtelen mozdulattal a szájához emelt valamit.

— Cián — mondotta, és összeroskadt.

— Nos, egy emberrel kevesebbet kel elítélnünk — jegyezte meg Michel gyászbeszéd helyett.

Embereink már felrakták a zsákmányt a teherautókra: 4 géppuskát, 6 golyószórót, 150 géppisztolyt és puskát, 50 revolvert és rengeteg lőszert. A kastély valóságos fegyverraktár volt. Egy értékes holmit, egy sértetlen kis kézinyomdát is találtunk.

— Csak azt szeretném tudni, hogy mindezzel mit akartak kezdeni a Földön.

— Az egyik fogoly szerint Honneger egy fasiszta ligát pénzelt — mondta Louis.

— Alapjában véve, így még jobban is jártunk. Most felvehetjük a harcot a hidrákkal.

— Erről jut eszembe: a hidrák nem tértek vissza. Vandal — Breffort segítségével — éppen most boncolja a mindeddig egy hordó alkoholban konzervált kisebbik hidrát. Hasznos fiú ez a Breffort. A fiatalokat máris megtanította a dél-amerikai bennszülöttek fazekas-művészetére.

Visszatértünk a faluba. Tizenhat óra volt. A csata egy napig sem tartott! Hazamentem, és kimerülten álomba zuhantam.

Álmomban újra láttam jó öreg laboratóriumomat Bordeaux-ban, a „főnök” arcát, amint kel emes vakációt kíván: „Bizonyosan akad majd néhány tanulmányozni való apróság ott, ahová készül.” Ó, a sors iróniája! Egy egész bolygó! Láttam Bemard unokabátyám jól megtermett alakját az ajtó nyílásában, aztán néhány száz méternyire alattam a lehasított hegyet. Tizennyolc óra felé fivérem ébresztett fel. Ekkor megkerestem Vandalt. Az iskolateremben találtam rá; előtte hevert az asztalon az alkoholtól bűzlő, félig felboncolt hidra.

Vandal ábrákat rajzolt hol a táblára, hol papírra. Breffort és Massacre segített neki.

— Á, te vagy az, Jean! — fordult hozzám. — Tíz évet adnék az életemből, ha ezt az állatfajtát bemutathatnám az Akadémiának!

Rendkívüli szervezet!

Megmutatta az ábrákat.

— Még csak nagyjából kezdtem el a hidrák anatómiájának tanulmányozását, de máris több fontos dolgot derítettem ki róluk.

Bizonyos szempontból inkább a nagyon alacsonyrendű állatokhoz hasonlítanak. Van bennük valami a mi tömlőbelűinkből, ha egyéb nem, akkor csalánszerveik sokasága, a bőrtakarójukba ágyazott, csípő, égető érzést okozó sejtek tömege. Roppant egyszerű keringési rendszer, pitvaros szív, kékes színű vér. Egyetlen szerteágazó artéria; a vérkeringés egyébként hézagos szöveteken át történik. A szívbe egy vastag véna szállítja vissza a vért. A hézagoknak fontos szerepük van; ezeknek a hidráknak a tömöttsége még leapadt ál apotban is figyelemre méltóan gyenge. Az emésztés külsőleg zajlik le; az emésztőnedveket a zsákmányba fecskendezik, aztán egy garat-gyomorral felszívják. A bélrendszer roppant egyszerű. De két különös dolgot fedeztem fel: 1. Az idegközpontok igen bonyolultak és terjedelmesek. A szívókarok koronája mögött, kitintokba helyezett, igazi agyuk van. A szívókarok gazdagon el vannak látva idegvégződésekkel, csakúgy, mint az agyban elhelyezkedő érdekes szerv, amely kissé a villamos raja elektromos szervéhez hasonlít. A szemek is oly tökéletesek, akárcsak a mi emlőseinké. Nem csodálkoznék, ha ez az ál at bizonyos mértékig értelmes lény lenne.

2. A hidrogén-zsákok. Mert a test felső részén levő és a felület négyötödét elfoglaló, felfújható, hatalmas hártyás zsákok hidrogént tartalmaznak. És ez a hidrogén a víz alacsony hőfokon történő, katalitikus bomlásából származik! A vizet az egyik speciális szívókarból eredő vízszál ító cső viszi ebbe a szervbe, ahol megtörténik a bomlás. Feltételezem, hogy az oxigén a vérbe kerül, mert ezt a szervet számos hajszálér hálózza körül. Ó, ha egy nap megszerezhetnénk a vízkatalízis e módjának a titkát!

— Ha ezek a hidrogén-kamrák felfúvódnak, az állat tömöttsége kisebb lesz a levegőénél, és akkor lebeg az atmoszférában. A hatalmas, ellapult farkat uszonyként, de főképp kormányzásra használja. Az előrehaladást leginkább az összehúzódó zsákok segítik elő, amelyek a vízzel kevert levegőt hallatlan hevességgel, valóságos fúvókákon keresztül lökik hátra! Azon a példányon, amelyet nem konzerváltunk, elektromosan ingereltem az összehúzódó zsákok izomzatát, és egy vasgyűrűt helyeztem el a belsejükben. Nézd csak, mi lett belőle!

Egy nyolcassá görbült, vastag gyűrűt tartott elém.

— Ezek az izomrostok roppant nagy erejűek!

Másnap reggel arra ébredtem, hogy döngetik az ajtót. Louis jött értesíteni, hogy az egészséges foglyok tárgyalását hamarosan megkezdik, és nekem mint a Tanács tagjának ott kel lennem a bírák között. Amikor kiléptem a házból, akkor kelt fel a kék nap.

A bíróság egy tárgyalóteremmé alakított nagy hangárban ült össze. Elsősorban a Tanács tagjaiból állt, továbbá más tekintélyes emberekből. Köztük volt Vandal, Breffort, Paul fivérem, Massacre, öt paraszt, Beuvin, Estranges és hat munkás. Mi emelvényen foglaltunk helyet, egy asztal mögött, a többiek tőlünk jobbra meg balra. Előttünk, egy üresen hagyott részen állnak majd a vádlottak. A közönség számára fenntartott területen padokat helyeztek el.

Minden kijáratot fegyveres emberek őriztek. Mielőtt a vádlottakat bevezették volna, nagybátyám, akit kora és tekintélye miatt elnökké választottak, felál t és így szólt:

— Közülünk eddig még senki nem ítélkezett felebarátja felett.

Most rendkívüli haditörvényszékké alakultunk. A vádlottaknak nem lesz ügyvédjük, mert az időt nem vesztegethetjük véget nem érő vitákkal. Ezért is kötelességünk, hogy a lehető legigazságosabban, legpártatlanabbul ítélkezzünk. A két főbűnös meghalt. Mindenkit emlékeztetek arra, hogy ezen a bolygón kevés és értékes az ember.

De azt se feledjük, hogy a mieink közül tizenkét ember halt meg a vádlottak hibájából, továbbá három lányt szégyenletes módon bántalmaztak.

Vezessék be a vádlottakat!

— Hol van Ménard? — kérdeztem tőle súgva.

— Martine-nal együtt egy kataklizma-elméleten dolgozik.

Nagyon érdekes elmélet. Majd még beszélünk róla.

A fegyveres őrök között egyenként lépett be a harmincegy életben maradt, egészséges vádlott. Utolsónak érkezett Ida Honneger és Madeline Ducher. Nagybátyám ismét felállt:

— Magukat közösen elkövetett gyilkossággal, emberrablással és fegyveres támadással vádoljuk. Másodsorban az Állam biztonsága el eni összeesküvéssel. Ki a vezetőjük?

Kissé tétováztak, aztán a többiek noszogatására egy vörös hajú óriás lépett elő.

— Ha a főnökök nem voltak ott, én parancsoltam.

— Neve, foglalkozása?

— Jean Biron. Harminckét éves. Valamikor gépész voltam.

— Beismeri a tényeket, amelyekkel vádolják?

— Teljesen mindegy, hogy beismerem-e vagy sem. Maguk bennünket mindenképp agyonlőnek!

— Az nem biztos. Félre is vezethették magukat. A többi vádlottat vezessék ki! Hogyan jutott el idáig, hogy ilyen tettekre vetemedjék?

— Nos, a nagy felfordulás után a főnök beszédet tartott, mondván, hogy a falu — elnézést kérek — a csőcselék kezére jutott, és hogy egy másik bolygón vagyunk, ahol meg kell védenünk a civilizációt, és azt ígérte — folytatta habozva —, hogy ha csatlakozunk hozzá, akkor olyanok leszünk, mint a régi időkben a nagyurak.

— Részt vett a falu el en indított támadásban?

— Nem. Megkérdezheti a többieket. A főnök fiának az emberei vettek részt benne, de azok mind meghaltak. A főnök egyébként nagyon dühös volt a támadás miatt. Charles Honneger azt ál ította, hogy túszokat szedett. Valójában már régóta meg akarta keresni azt a lányt. A főnök nem értett egyet vele. Én sem. Levrain biztatta fel.

— Miféle céljai voltak a főnökének?

— Már elmondtam. Ő akart ennek a világnak az ura lenni. Egy rakás fegyvert halmozott fel a kastélyban — a Földön fegyvercsempészéssel foglalkozott —, és mi is kéznél voltunk.

Megkockáztatta a dolgot. A markában tartott bennünket, mert valamikor mindnyájan csináltunk valami ostobaságot. Úgy tudta, hogy maguknak alig van fegyverük. Nem is gondolt arra, hogy ilyen gyorsan képesek fegyvert készíteni.

— Rendben van. Menjen ki! A következőt!

A következő vádlott az a szőke fiatalember volt, aki a fehér zászlót lobogtatta.

— Neve, kora, foglalkozása?

— Henri Beltaire. Huszonhárom éves. Egyetemi hal gató a természettudományi karon.

— Hogy az ördögbe került maga ebbe a bandába?

— Jól ismertem Charles Honnegert. Egy este az egész havi költőpénzemet elvesztettem pókeren. Ő fizette ki az adósságomat.

Meghívott a kastélyba, és egy hegyi kirándulás alkalmával megmentette az életemet. Ekkor következett be a katasztrófa.

Apjának sem a terveit, sem a viselkedését nem helyeseltem. De Charlest nem hagyhattam cserben. Neki köszönhetem az életemet.

Egyetlen lövést sem adtam le önökre.

— Majd el enőrizzük. A következőt! Á, még egy kérdés! Milyen pályára kívánt menni?

— Aerodinamikával akartam foglalkozni.

— Ki tudja, ennek talán egy napon még hasznát veheti.

— Azt is meg akartam mondani… hogy Ida Honneger… ő mindent elkövetett, hogy figyelmeztesse magukat.

— Tudjuk és tekintettel leszünk rá.

Tovább folyt a kihal gatás. A vádlottak között mindenféle foglalkozású akadt, de többségük egy félig-meddig fasiszta ligához tartozott.

Nem tudom, hogy ezekben a percekben mire gondoltak a többiek, de én nagy zavarban voltam. Sok embernek az arcát nyíltnak, sőt becsületesnek találtam. Egészen bizonyos, hogy a főbűnösök meghaltak. Beltaire rokonszenvet ébresztett bennem a barátja iránt tanúsított hűségével. Társai közül egyik sem vádolta.

Ellenkezőleg, a legtöbben megerősítették, hogy nem vett részt a harcban. Beltaire után a huszonkilencedik vádlott lépett a terembe.

Kijelentette, hogy Jules Levrainnek hívják, újságíró, negyvenhét éves. Alacsony, sovány, durva arcú ember volt. Louis belenézett az iratokba.

— A tanúvallomások szerint maga nem tartozott Honneger bérencei közé. Maga vendég, sőt egyesek szerint a nagy főnök volt.

Nem tagadhatja, hogy lövöldözött ránk. Ezenkívül, a tanúk bepanaszolták, hogy… hogy erőszakoskodott velük.

— Ez nem igaz! Nem is láttam a lányokat. Nekem semmi közöm nem volt ehhez az ügyhöz. Csupán egyszerű vendég voltam!

— Hogy nem sül le a bőr a pofájáról! — kiáltotta az ajtóban álló őrök egyike. — Láttam őt a középső géppuskánál, amelyik megölte Salavint és Robert-t! Háromszor is megcéloztam ezt a piszok alakot, de nem tudtam eltalálni!

A gárda csupán nézőként megjelent tagjai közül sokan megerősítették az elhangzottakat. Levraint tiltakozása ellenére kivezették.

— Kísérjék be Ducher kisasszonyt!

A lány hervadtnak látszott, noha arcát vastagon fedte a festék.

Nyugtalannak, zavartnak tűnt.

— Madeline Ducher, huszonnyolc éves, színésznő — vallotta. — De hiszen én semmit sem csináltam!

— Maga az idősebb Honneger szeretője volt, nemde?

— Mind a kettőé! — kiáltotta valaki a teremben.

Harsány nevetés tört ki.

— Ez nem igaz! — kiáltotta a lány. — Ó, ez undorító! Hogy engem így sértegessenek!

— Jó, jó… Csend legyen a teremben! Majd meglátjuk. A következőt!

— Ida Honneger, tizenkilenc éves, egyetemi hallgató.

A lány szépsége — kivörösödött szeme ellenére — teljesen elhomályosította a színésznőt.

— Milyen szakos?

— Jogot hal gattam.

— Attól tartok, hogy ennek itt nem sok hasznát veszi. Tudjuk, mindent megtett, hogy elkerülhessük a tragédiát. Sajnos, nem sikerült. De legalább elviselhetővé tette a három lány fogságát.

Tudna nekünk felvilágosítást adni azokról, akik felett ítélkezni fogunk?

— Többségüket nem ismerem. Biron nem volt rossz ember. És Henri Beltaire megérdemli elnézésüket. Nekem azt mondta, hogy nem lőtt, és én hiszek neki. A fivérem barátja volt… — Visszafojtotta kitörő zokogását.

— Alapjában véve apám és fivérem sem volt gonosz.

Erőszakosak és becsvágyóak voltak. Amikor én születtem, nagy szegénységben éltünk. A hirtelen jött gazdagság részegítette meg őket. Mindennek ez az ember, ez a Levrain az oka. Ő olvastatott Nietzschét szegény apámmal, aki felsőbbrendű embernek hitte magát. És ugyancsak ő sugallta neki a világhódítás őrült tervét!

Levrain mindenre képes! Ó, mennyire gyűlölöm!

Sírva fakadt.

— Üljön le, kisasszony — mondta gyengéden nagybátyám. — Most visszavonulunk és tanácskozunk. De önnek nincs mitől tartania. Inkább tanúnak fogjuk tekinteni.

Behúzódtunk egy függöny mögé. Sokáig vitatkoztunk. Louis és a parasztok példás büntetést követeltek. Michel, a nagybátyám, a plébános és jómagam a mérsékletet hirdettük. Kevés az ember. A vádlottak semmit nem értettek a történtekből, és önkéntelenül is vezetőik után mentek. Végül megegyeztünk. Nagybátyám az összegyűlt vádlottak előtt felolvasta az ítéletet.

— Jules Levrain. Bűnösnek találtuk előre megfontolt gyilkosság, emberrablás és erőszak vádjában. Kötél általi halálra ítéljük. Az ítélet egy órán belül végrehajtandó.

A bandita jól tartotta magát, de falfehér lett. A vádlottak során remegés futott végig.

— Henri Beltaire. Ártatlannak találtuk a közösségre ártalmas minden cselekedetben. De mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket…

— Nem ál t módomban…

— Csendet! Tehát, mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket, másodrendű polgárnak tekintjük, szavazati jogát mindaddig megvonjuk, amíg viselkedésével jóvá nem teszi hibáját.

— Ettől eltekintve szabad vagyok?

— Igen, éppolyan szabad, mint mi. De ha a faluban akar maradni, dolgoznia kell.

— Ó, nem is kívánok egyebet!

— Ida Honneger. Ártatlannak találtuk. De tíz évig nem választható.

— Madeline Ducher. Semmiféle vád nem merült fel ön el en, hacsak nem kétes erkölcsi élete, és mondjuk… érzelmi kapcsolatai a legfőbb bűnösökkel. (A jelenlevők nevettek.) Csend legyen! Minden politikai jogától megfosztjuk, konyhai szolgálatra osztjuk be.

— A többieket mind kényszermunkára ítéljük, öt földi esztendőt meg nem haladó időtartamra, amelyet jó magaviseletükkel lerövidíthetnek. Egész életükre meg vannak fosztva minden politikai jogtól, kivéve, ha a közösség javára szolgáló tetteket hajtanak végre.

Öröm hullámzott végig a csoporton, hiszen mindenki szigorúbb ítéletet várt.

— Maguk rendes fickók! — kiáltotta felénk Biron.

— A tárgyalást berekeszteni. Vezessék el az elítélteket!

Levrain kérésére a plébános követte a halálraítéltet. A hallgatóság szétszéledt; egyesek helyeselték az ítéletet, mások mérgelődtek. Leléptem az emelvényről, és Beltaire-t kerestem.

Amikor rátaláltam, éppen Idát vigasztalta.

— Most már értem, hogy ezek ketten miért védték egymást oly hevesen! — fordultam nagybátyámhoz.

Odaléptem a fiatal párhoz.

— Hol lesz a szállásuk? Ducher a kantinban fog lakni, akár akarja, akár nem. De magukkal más a helyzet. Arra gondolni sem lehet, hogy visszatérnek a kastélyba; egyrészt félig romokban hever, másrészt a hidrák bármikor megtámadhatják. Itt kevés a hely, és igen sok ház romba dőlt. Munkát is kel találni maguknak. Most törvény tiltja a lustálkodást!

— Hol van megírva ez a törvény? — kérdezte Ida. — Jó polgárok akarunk lenni, tehát ismernünk kell.

— Sajnos, kisasszony, még nincs megírva. A Tanács jegyzőkönyveiben egész halomnyi feljegyzés van. Az ám, a kisasszony jogász, ugye?

— A második évet fejeztem be.

— Lám, ez éppen magának való munka. Majd megszerkeszti a törvénykönyvünket. Meg fogom említeni a Tanácsban. Ami magát il eti — fordultam Beltaire-hez —, mel ettem fog dolgozni. Segít a munkámban, a bányaügyek minisztériumában. A maga tudományos képesítésével hamarosan minden tekintetben megfelelő talajkutató válik magából. Fizetése: étkezés a kantinban és fedél a feje felett, akárcsak nekem.

Michel odajött hozzánk.

— Ha Beltaire-t akarod alkalmazni, már elkéstél; éppen most egyeztem meg vele.

— Nem baj. Majd a nővéremmel fogok együtt dolgozni. A csil agászat várhat egy kicsit. Egyébként Martine lejött a faluba, Ménard-ral együtt, aki ma este készül kifejteni a kataklizmára vonatkozó elméletét.

Felnéztem Hélioszra, még magasan járt az égen.

— Tehát nem azonnal! Mondd, Michel, vajon zavarná a nővéredet, ha ezzel a lánnyal kel ene laknia, legalábbis addig, amíg más megoldást nem találunk?

— Martine itt van. Kérdezd meg tőle.

— Kérdezd meg helyettem. Én tartok a te csillagász húgodtól!

— Nincs igazad. Martine derék lány, és nagyon rokonszenvesnek tart téged!

— Honnan tudod?

— Már többször mondta nekem!

És nevetve odébbállt.

A szervezés

Délután az iskolateremben összeült a Tellusi Tudományos Akadémia. Ménard tartott előadást. Ott volt Michel és Martine, Massacre, Vandal, Breffort, a nagybátyám, a mérnökök, a plébános, a tanító, Henri és Ida, Louis, a fivérem, jómagam és még néhány érdeklődő. Ménard fellépett a tanári dobogóra. — Ismertetni fogom önökkel megfigyeléseim és számításaim eredményét. Amint tudják, egy másik világban vagyunk. Nevezzük Tellusnak, minthogy ezt az elnevezést már mindenki elfogadta. Tellus egyenlítőjének hossza mintegy 50000 kilométer. Felületén a gravitáció intenzitása megközelítően kilenctized része a földi gravitációnak. Tellusnak három holdja van, távolságukat még csak nagyjából ismerem.

Phoibe, a legkisebb, bár számunkra a legnagyobbnak tűnik, körülbelül 100000 kilométerre, a mi régi Holdunknál nagyobb Szeléné 530000 kilométerre, és a szemmel láthatóan háromszor nagyobb Artemisz 780000 kilométerre lehet tőlünk. Kezdetben azt hittem, hogy egy kettős csillagrendszerhez tartozunk. Erről szó sincs. Sol, a kis vörös nap valójában nem egyéb, mint egy még ki nem hűlt nagy külső bolygó. De tőle távolabb más bolygók helyezkednek el, és ezek nem Sol, hanem Héliosz körül keringenek.

Solnak azonban mégis legalább tizenegy holdja van. Pillanatnyilag oppozícióban ál unk: amikor Héliosz lenyugszik, Sol felkel. De egy bizonyos idő, megközelítően egy negyed földi év múltán kvadratúrában leszünk. Akkor vagy két napunk lesz egyszerre, vagy egy, il etve egy sem, és a megfigyelések számára ez lesz a legjobb időszak — tette hozzá elégedetten.

— A napok és az éjszakák egyenlők és egyenlők is maradnak.

Tehát olyan bolygón vagyunk, amelynek tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el pályája síkjától. Másrészt, minthogy az időjárás mérsékelt, azt hiszem, hogy az északi szélesség 45. foka táján helyezkedünk el. Ha elfogadjuk a nul a ferdeség hipotézisét, akkor az obszervatórium földrajzi szélessége 45 fok 12 perc.

— Most pedig ismertetem azt az egyetlen, nem túlságosan abszurd hipotézist, amelyet sikerült felál ítanom. Az ideérkezésünket követő órákban jutott eszembe, egyébként ezzel egyidőben egy másik ötletem is támadt.

— Nyilván tudják, hogy egyes csillagászok a világegyetemet úgy tekintik, mint egy négydimenziós hiperszférát, vagy inkább hiperszferoidot, amelyik a negyedik dimenzió szerint görbül, és abban olyan sűrű, mint egy molekula; az egész pedig egy négy-vagy többdimenziós térben lebeg, amelyet csak nagyon homályosan, analógia segítségével tudunk elképzelni.

Sőt, az elméleti szakemberek többsége azt állította, legalábbis egy ideig, hogy a Tér-idő kontinuumon kívül nincs semmi, még űr sem, mert az űr — tér. Ez a koncepció számomra mindig szegényesnek tűnt, és most, azt hiszem, megvan a bizonyítékom az el enkezőjére. Elméletem szerint a négy- vagy több dimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne.

Vegyünk kettőt ezekből á léggömbökből. Az egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és a naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban.

Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tellus is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával, és földi barátaink most talán éppen hidrát kergetnek a Rhone síkságain.

Egy valami bizonyos, az, hogy a két világegyetemet megközelítőleg egyforma és egyirányú sebesség mozgatta, és hogy a Föld forgási sebessége nagyjából megegyezett Telluséval. Enélkül nem valószínű, hogy túléltük volna a találkozást. Ezzel magyarázható az is, hogy a bolygóközi utazócsoport amelyben a jelenlevő Jean Bournat unokabátyja is részt vett, megsejthette a Neptunus mellett lezajló kataklizmát, és megelőzve azt, gyorsan visszatért a Földre. Nagyon is lehetséges továbbá, hogy a mi régi naprendszerünk külső bolygói is „belefúvódtak” ebbe a világegyetembe, és ez esetben nevetnem kel, ha arra gondolok, hogy most milyen képet vágnak a Földön maradt kollégáim. De nem hiszem, hogy ez valóban megtörtént volna. Igen sok dolog továbbra is rejtély marad. Hogyan lehetséges, hogy a terek egymásba hatolása nem az atomok szintjén történt, ami nyilván fantasztikus robbanást eredményezett volna? Hogyan lehetséges, hogy a kataklizma csupán a Föld egy darabját szállította át ebbe az új világegyetembe? Erről semmit nem tudunk. És megtudjuk-e valaha?

Van még egy igen aggasztó dolog, mert érthetetlen véletlennek tűnik az a tény, hogy egy olyan bolygóra pottyantunk, ahol a protoplazma-

élet lehetséges. A plébános úr mindebben a gondviselés kezét látja.

Ki tudja?

— Említettem már, hogy egy ideig egy másik, még fantasztikusabb feltevés járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy talán valamiféle utazást tettünk az Időbeî, és hogy a mi bolygónk a saját múltjába, például az antikambri korszakába ütközött. Ez a bonyoäalom az Időben ment volna végbe, és Sol lett volna a Jupiter.

De azonkívül, hogy ez a feltevés számos, fizikai és metafizikai nehézséget vet fel, Tel usnak és más bolygóknak a jellegzetességei ezt megcáfolják.

— Talán az is lehetséges, amint azt Michel és Martine Sauvage hitték, hogy a mi saját öreg világegyetemünkkel ütköztünk össze a negyedik dimenzióban, egyszerű gyűrődés által. Akkor pedig az Androméda ködfoltjának egyik csil ag rendszerében lehetünk, sőt, egyszerűen a mi régi galaktikánk másik végében: A további megfigyelések talán majd választ adnak erre a kérdésre.

— Befejezésül, tisztelettel meghajolunk egyes regényírók prófétai szelleme előtt. Az idősebb J. H. Rosny, a Rejtélyes Erő című művében a mostanival azonos kataklizmát jósolt meg. De nála egy olyan világegyetemről volt szó, amelynek az anyaga nem volt azonos a mienkkel. Akiket pedig az elmondottakon kívül a matematikai levezetések is ételekéinek, azok bármikor felkereshetnek.

Ménard lelépett az emelvényről, és egy perccel később élénk vitába merült nagybátyámmal, Michellel és Martine-nal. Én is csatlakozni akartam hozzájuk, de amikor meghallottam, hogy tenzorról, gravitációs térről meg hasonlókról van szó, sürgősen visszavonultam.

Louis félrehúzott az egyik sarokba.

— Ménard úr elmélete rendkívül érdekfeszítő, de gyakorlati szempontból aligha viszi előbbre a dolgokat. Magától értetődik, hogy ezen a bolygón kell élnünk és meghalnunk. De mindenképp meg kell szerveznünk az életet. Igen sok a tennivalónk. Múltkor említetted, hogy innen nem messze valószínűleg kőszén található. Az is követett bennünket?

— Lehetséges. Nagyon csodálkoznék, ha ez a földindulás nem hozta volna felszínre a stefániait vagy a vesztfáliait — ne ijedj meg, csupán így nevezik a környéken található egyes kőszén-rétegeket.

De nehogy azt hidd, hogy ez valami csodálatos lelet lesz! Néhány, öt centimétertől talán harminc centiméterig terjedő vastagságú ér, gyenge minőségű kőszén vagy antracit.

— Az is valami! Számunkra életbe vágó, hogy az üzem áramot tudjon adni. Tudod, hogy a rakéták elkészítése csaknem egész szénkészletünket felemésztette. Szerencsére még van alumínium- és dúralumínium-tartalékunk. Acél híján…

A következő napokat roppant tevékeny munkával töltöttem. A Tanácsban több védelmi intézkedést rendeltünk el. A falutól néhány kilométerre légmentesen zárt óvóhellyel el átott hat megfigyelőállást építettünk, olyan felszereléssel, mintha ostromveszély fenyegetne.

Kezdetleges telefon kötötte össze őket a központi ügyelettel, és a kiadott parancs értelmében azonnal riasztaniuk kel ett, amint a hidrák legcsekélyebb nyomát észlelik. A négy legtávolibb tanya lakóit —ál ataikkal együtt — a faluba telepítettük. A mezőgazdasági munkákat gépfegyverekkel felszerelt teherautók védelme alatt végezték. Hogy az üzemanyaggal takarékoskodjunk, azok az állatok vontatták a földekre a kocsikat, amelyeket védeni kel ett.

Tökéletesített rakétáink kitűnően beváltak mint légelhárítók, és egy ötven főnyi hidrasereg támadásakor harminc állatot elpusztítottak.

Egy reggel Beltaire-rel és két fegyveres őrrel elindultam szenet keresni. Ahogy sejtettem, a kőszéntelep a közelben terült el. Egy része a sértetlen, a többi a holt övezetben feküdt; a szén helyenként a felszínen volt.

— Kezdetnek ez lesz a kényelmesebb — jegyezte meg Beltaire.

— Igen, csakhogy ebben a káoszban az ereket valószínűleg nem lehet követni. Lássuk a sértetlen részt.

Sejtelmem nem csalt; csak kevés ér vastagsága haladta meg a 15 centimétert. Egyikük azonban mégis 55 centiméter vastagnak bizonyult.

— Komisz munka vár a bányászokra — mondtam.

Mint a bányaügyek minisztere, harminc embert mozgósítottam, és felszedettem velük a legközelebbi vasútál omásra vezető síneket, valamint a második sínpárt, amely az alumíniumércet adó agyagbányához vezetett. Hála Moissac és Wilson találmányának, 1978-ban már nemcsak a bauxitból vontak ki alumíniumot, hanem a közönséges agyagból is. Most visszatértünk a számunkra kényelmesebb eljáráshoz, ugyanis Telluson hatalmas kiterjedésű és csodálatos tisztaságú bauxit-telepekre bukkantunk. Estranges természetesen tiltakozott:

— Hogy képzelitek ezt? Hogyan szál ítsam az ércet az üzembe?

— Először is, a két vasútvonal közül az egyiket meghagyom nektek. Másodszor, pillanatnyilag nincs szükségünk túl sok alumíniumra. Harmadszor, hogyan tudna működni az üzem szén nélkül? És negyedszer, amint megfelelő ércet találok, vasat fogunk olvasztani. Addig is itt van egy halom ócskavas: készítsetek belőle síneket. Ez a te dolgod!

Még az üzem hat kis mozdonya közül is igénybe vettem kettőt, továbbá kel ő számú vasúti kocsit. A mészkőbányából három fejtőkalapácsot és egy kompresszort hoztam el.

Néhány nap múltán a bányában megindult a termelés, és a faluban kigyul adt a villany. Tizenkét „kényszermunkás” fejtette a szenet; az őrök szerepe nem annyira a felügyelet volt, mint inkább az, hogy megvédjék őket a hidráktól. Az emberek már-már nem is tekintették magukat fogolynak, és mi sem úgy kezeltük őket. „Bányászok” voltak, és egy hajdani bányamester vezetésével gyorsan megtanulták, hogyan kel kihajtani a vágatokat.

Hatvan nap telt el az élet megszervezésével. Michel és a nagybátyám az órásmester segítségével tellusi ingaórákat készített.

Nagyon zavart bennünket, hogy a mi földi időbeosztásunk alapján itt egy teljes nap 29 óra hosszat tartott. Valahányszor felhúztuk óránkat, bonyolult számításokat kellett végeznünk. Két fajta óra készült: az egyiket 24 „hosszú órára” a másikat 29 földi órára osztották. Végül, néhány évvel később, megszoktuk a ma ismeretes időbeosztást, amelyet ti is használtok: a nap 10 százperces órára oszlik, minden percben 100 másodperc van, és minden másodperc 10 tizedmásodpercet foglal magában. Ezek a másodpercek tartamukat tekintve alig különböznek a régi másodpercektől.

Mel ékesen szólva, a kataklizma egyik első következménye az volt, hogy — a parasztok nagy megrökönyödésére — az ingaórák összevissza jártak a valamivel gyengébb gravitációs érték miatt.

Élelmiszerkészletünk, a kastély pincéiben talált mennyiséggel együtt körülbelül tíz földi hónapra volt elegendő. Tellus mérsékelt övezetében éltünk, ahol örök tavasz uralkodott, és ha a búza akklimatizálódik, évenként több aratásra is számíthattunk. A völgy megművelhető területe mindaddig elegendő lesz, amíg a lakosság száma nem növekedik meg túlságosan. Tellus földje termékenynek ígérkezett.

Igen sok házat rendbe hoztunk, nem laktunk többé egymás hegyén-hátán. Az iskola ismét megnyitotta kapuit, és a Nagy Tanács egy fémből épült hangárban ülésezett. Az irattárban Ida uralkodott, és ha Beltaire-t kerestem, bizonyosra vehettem, hogy mindig ott találom. Hozzákezdtünk egy kezdetleges törvénykönyv megszerkesztéséhez, a lehető legkevesebbet változtatva a Földön használatos jogszabályokon, de leegyszerűsítettük és a saját viszonyainkhoz alkalmaztuk őket. Ez a törvénykönyv van érvényben ma is. Létesítettünk továbbá egy kultúrtermet és egy könyvtárat.

A kőszénbánya vasútja csakúgy, mint az agyagbányáé rendszeresen közlekedett, és az üzem a szükségleteknek megfelelően termelt. Mindenki dolgozott, mert kevés volt a munkáskéz. A falusiak is serénykedtek, és az ember inkább hitte volna magát egy élénk kisvárosban a Földön, semmint a végtelen térben — vagy terekben — elveszett világ felszínén.

Vihar formájában megérkeztek az első esők, és vagy tíz napra megzavarták az időjárást. Átéltük az első teljes, de még rövid éjszakákat. Leírhatatlan érzés fogott el, amikor első ízben láttam tisztán mindazon csil agképeket, amelyek mindörökre a mieink lesznek.

A tanácstagok megszokták, hogy nagybátyám falusi házában, de főképp az obszervatóriumban afféle félhivatalos összejöveteleket tartottak. Itt mindig találkozhattunk a hidrák tanulmányozásába elmerült Vandal al és Massacre-ral, akiknek Breffort segített a munkában, továbbá Martine-nal, Beuvinnal és a feleségével, fivéremmel és Ménard-ral, ha őt egyáltalán el tudtuk szakítani készülékeitől. A hivatalos tanácsüléseken minden gyakorlati kérdésben Louis vitte a szót, de itt, ahol sokkal többet beszéltek a tudományokról vagy a filozófiáról, a társaság elvitathatatlan vezetője óriási műveltségű nagybátyám volt. Ménard néha szintén megszólalt, és mindannyiunkat meglepett, milyen nagy horderejűek e kecskeszakál as emberke elméletei. Ezekről a gyűlésekről nagyszerű emlékem maradt, hiszen valójában akkor ismertem meg Martine-t.

Egy este jókedvűen baktattam felfelé az obszervatóriumba vezető úton, ugyanis mintegy három kilométernyi távolságra a holt övezettől, a tellusi talajon egy út mélyedésében kiváló vasércre bukkantam, őszintén szólva, nem egyedül találtam rá. Egyik kísérőm jött hozzám egy ércdarabbal, és megkérdezte, hogy mi az. Az út fordulójánál Martine-nal találkoztam.

— Csakhogy megérkezett. Magáért indultam!

— Elkéstem?

— Nem, a többiek az obszervatóriumban vannak, ahol Ménard egy újabb felfedezésről számol be nekik.

— És maga jött értem? — kérdeztem módfelett megtisztelve.

— Ó, részemről ez nem érdem. A téma nem érdekel, én csináltam.

— Miről van szó?

— Ez…

Azon a napon nem tudhattam meg. Beszéd kézben Martine felnézett. Szája tátva maradt, leírhatatlan rémület ült ki az arcára.

Megfordultam: egy óriási hidra repült egyenesen felénk!

Az utolsó pillanatban visszanyertem önuralmamat, Martine-t lerántottam a földre, és magam is mellé hasaltam. A hidra éppen felettünk siklott el, de egyikünket sem érintett. Saját lendületénél fogva még több mint száz métert repült, mielőtt visszafordult volna.

Talpra ugrottam.

— Rohanjon a faluba! Az út mentén álló fák megvédik!

— És maga?

— Majd én elbánok vele. A revolveremmel biztosan leterítem.

— Nem megyek, maradok!

— Rohanjon, az ég szerelmére!

Már elkésett. Tudtam, hogy a revolveremmel nem sok az esélyem a szörnnyel szemben. Az egyik sziklában keskeny rést láttam. Oda tuszkoltam be Martine-t, és elé álltam. Mielőtt még a hidra kilövelhette volna a fullánkját, öt golyót eresztettem bele. A lövések nyilván találtak, mert az ál at sziszegve megvonaglott, és elkanyarodott. Három golyóm maradt, valamint a késem, egy hosszú svéd acélkés, éles, akár a borotva. A hidra előttünk lebegett, szívókarjai úgy hul ámzottak, akár egy polipé. Hat kékeszöld, rideg szemével ránk meredt. A szívókarok között levő dudor könnyedén összehúzódott, és ebből sejtettem, hogy a fullánk azonnal kilökődik.

Kilőttem három utolsó golyómat, aztán marokra fogva a késem, lehajtott fejjel rohantam a szívókarok közé. Amikor a szörny alá értem, megragadtam az egyik karját, és vadul rángatni kezdtem. Bár a kezem szörnyen égett, jól megmarkoltam. Az egyensúlyát vesztett ál at előrelökte fullánkját, de elvétette Martine-t, és a szívókar szaruvége a sziklának ütközve el apult. Egy pillanattal később a szörny oldalához tapadva, marcangolni kezdtem a késsel. Ezután már nincsenek összefüggő emlékeim. Emlékszem a bennem fellángoló dühre, az arcom mellett csüngő undok húscafatokra, arra, hogy felemelkedtem a földről, zuhantam, majd valaminek nekiütődtem. Ez minden.

Nagybátyám szobájában, ágyban fekve tértem magamhoz.

Massacre és a fivérem ott forgolódott körülöttem. Mindkét kezem vörös és dagadt volt, arcom bal fele fájdalmasan lüktetett.

— Martine? — kérdeztem.

— Nincs semmi baja. Könnyebb idegkimerültség — felelte Massacre. — Altatót adtam neki.

— És én?

— Égési sebek, a bal vállad kificamodott. Tíz méternyit zuhantál, de a vál adon kívül még csak súlyosabb zúzódásokat sem szenvedtél. Egy bokor fékezte az ütődés erejét. Mialatt ájultan feküdtél, helyre tettem a vállad, ez térített magadhoz. Legalább két hét, amíg rendbe jössz.

— Két hét! Amikor annyi munka van! Épp most találtam rá a vasércre…

Heves fájdalom hasított a kezembe.

— Mondja, doktor, nincs valamilyen orvossága a hidraméreg el en? Igazán nagyon éget.

— Öt perc múlva jobban érzed magad. Csillapító kenőcsöt tettem rá.

Az ajtó kivágódott, Michel rontott a szobába. Kinyújtott kézzel száguldott felém, de amikor meglátta bekötött kezemet, megtorpant.

— Doktor úr, mi van vele?

— Nem lesz semmi baj.

— Öregem, öregem! Nélküled a húgom elveszett volna!

— Te sem akartad volna felfalatni magad ezzel az eltévedt és rossz útra tért polippal — próbáltam tréfálkozni. — Legalább elpusztult az a szörnyeteg?

— Hogy elpusztult-e? Azt meghiszem! Vagdalt húst csináltál belőle! Ó, nem is tudom, hogyan háláljam meg…

— Sose izgasd magad! Bizonyára lesz még rá alkalmad ebben a világban!

— Most pedig hagyjátok aludni Jeant — avatkozott közbe Massacre. — Valószínűleg magas láza lesz.

Szótlanul indultak kifelé. Amikor Michel a küszöbhöz ért, utána szóltam:

— Holnap reggel küldd fel hozzám Beltaire-t.

Zavaros álomba zuhantam, amelyből néhány óra múlva kimerülten, de láztalanul eszméltem fel. Aztán békésen újra elszunnyadtam, és csak másnap, nagyon későn ébredtem.

Kezemben és arcomban határozottan enyhült a fájdalom. A széken összekuporodva aludt Michel.

— Egész éjjel melletted virrasztott — hal ottam az ajtóban álló fivérem hangját. — Hogy vagy?

— Jól, sokkal jobban. Mit gondolsz, mikor kelhetek fel?

— Massacre szerint, ha nem tér vissza a láz, két-három nap múlva.

Paul mögött váratlanul felbukkant Martine; kezében egy tálcán kávéskanna gőzölgött.

— Ezt hoztam a Herkulesnek. Az orvos szerint már ehet valamit!

Letette a tálcát, segített felülni, s miközben párnákat rakott a hátam mögé, gyors csókot lehelt a homlokomra.

— Íme, egy nagyon szerény kis köszönet! Tudom, hogy maga nélkül már csak egy formátlan holttest lennék. Brr!

Megrázta Michelt.

— Kelj fel, öreg testvér! Louis vár rád.

Michel ásítozva ál t fel, hogylétem felől érdeklődött, aztán Paullal együtt eltávozott.

— Louis ma délután feljön. Most pedig, Herkules úr, meg fogom etetni.

— Miért Herkules?

— A kutyafáját! Ha valaki hidrákkal birkózik…

— És én még azt hittem, hogy előnyös külsőm miatt nevez Herkulesnek — siránkoztam komikusan kétségbeesett hangon.

— Örülök, hogy tréfál, így hamar meg fog gyógyulni.

Úgy etetett, akár egy gyermeket, utána megitatott velem egy csésze kávét.

— Remek a kávé — jegyeztem meg.

— Nagyon örülök, magam készítettem. Akár hiszi, akár nem, be kel ett számolnom a Tanácsnak arról, hogy elhasználtam egy nyomorult adag kávét. Ugyanis orvosságnak tekintik!

— Attól tartok, le kell szoknunk a kávéról. Nem valószínű, hogy Telluson kávécserjék lennének. Sokkal súlyosabb gond a cukor!

— Ugyan, majd csak találunk valamilyen cukortartalmú növényt.

Ha nem… kaptárok vannak a faluban. Visszatérünk a mézhez.

— Igen, Földünk e foszlányán léteznek virágok, de úgy tűnik, Tellus növényeinek egyáltalán nincs virágzata.

— Majd meglátjuk. Én optimista vagyok. Az esélyünk csupán egy volt a mil iárdhoz, hogy életben maradjunk, és lám, mégis élünk!

Újabb kopogtatás szakította félbe társalgásunkat. Henri és Ida lépett be, a két elválaszthatatlan.

— Eljöttünk meglátogatni a hőst — mondta a lány.

— Ugyan, hős! Ha az embert sarokba szorítják, elkerülhetetlen a hősiesség!

— Nem tudom. Azt hiszem, én engedtem volna, hogy felfaljon a hidra — mondta Henri.

— Még akkor is, ha Ida ott van mel etted?

— Ó!

Elpirultam.

— Nem ezt akartam mondani. Tételezzük fel, hogy Martine-nal vagy más lánnyal lettél volna.

— Nos, őszintén szólva, nem tudom.

— Rosszabbnak tünteted fel magad, mint amilyen vagy! De nem azért kérettelek ide. Indulj el a két kísérőmmel, és derítsd fel alaposabban a vasérclelőhelyet. Hozzál mintákat. Amikor rátaláltunk, már későre járt az idő, ezért csak egy pillantást vethettem a környékre. Ha úgy látod, hogy a lelőhely megéri a fáradságot, keresd meg a legalkalmasabb útvonalat egy vasút számára. És ügyelj a hidrákra, nem mindig csoportosan repülnek!

Íme, a bizonyíték! Két vagy három szörny is megtámadhat. Inkább végy magad mellé tíz kísérőt és egy teherautót. És maga, Ida, hogy halad a munkájával?

— Elkezdtem rendeleteik törvénykönyvbe foglalását. Érdekes ez a most születő törvény. A maguk Tanácsa diktatórikus hatalommal ruházta fel önmagát.

— Remélem, csak ideiglenesen. Most erre van szükség! Mi újság odalent?

— Louis dühös az őrökre, mert nem jelezték a maga hidráját.

Azzal védekeztek, hogy csupán egy ál atot láttak. A 3-as számú őrhely embereiről van szó.

— A gazfickók!

— Louis azt mondja, hogy agyonlöveti őket!

— Ez azért túlzás. Túl kevés emberünk van.

Öt nappal később, amikor Michelre és Martine-ra támaszkodva kisétálhattam, megtudtam, hogy az őröket csupán leváltották és két-két évi bányamunkára ítélték. Lassanként újra beleil eszkedtem a mindennapi életbe.

Megépítettük a vasércbányához vezető vasútvonalat, aztán a kezdetleges nagyolvasztót. A hematitban gazdag ércből egyébként meglehetősen keveset találtunk. Mégis elegendőnek tűnt szerény szükségleteink fedezésére. Estranges szakértelme el enére az első csapolás körülményesnek bizonyult. A valóban kokszosítható szén hiánya miatt a rossz minőségű öntött vasat acéllá finomítottuk, őszintén szólva, inkább erőink kipróbálása végett siettünk annyira ezzel az első csapolással, mert a közvetlen jövőben nem volt szükségünk vasra. Síneket és vasúti kocsikerekeket öntöttünk. A bánya közelében kőházikókat építettünk, ahova a munkások elrejtőzhettek a hidrák elől. A mozdonyok vezetőfülkéjét is módosítottuk; szükség esetén légmentesen záródtak.

A hőmérséklet nem változott, továbbra is langyos tavaszi idő uralkodott. A „fekete éjszakák” egyre hosszabbak lettek. Az obszervatóriumban nagybátyám és Ménard már öt külső bolygót fedezett fel; a legközelebbit felhők borították. A felhők közötti réseken át tengereket és szárazföldeket láttak a felszínén. A spektroszkóp oxigén és vízgőz jelenlétére utalt. A bolygó méretei megközelítették a Föld nagyságát, és két nagy holdja volt. Az emberi szívbe oly mélyen bevésődött a területgyarapítás vágya, hogy mi, az emberiség nyomorúságos kis töredéke, akik még abban sem lehettünk bizonyosak, hogy egyáltalán életben maradunk-e, örvendeztünk egy lakható bolygó szomszédságának!

A vasércbánya közelében, az őrség védelme alatt, kísérletképp feltörtünk egy hektárnyi tellusi földet. Ez a szürkés növényzet bomlása révén könnyű, humuszban gazdag televény volt. Azonnal, kiadtam az utasítást, hogy különböző fajtájú búzát vessenek belé, bár a parasztok azzal érveltek, hogy ez nem „megfelelő évszak” a vetésre. Michelnek egy egész délutánjába került, amíg meggyőzte őket, hogy Telluson nincsenek földi értelemben vett évszakok, tehát teljesen mindegy, hogy előbb vagy később vetnek.

Az ugar feltörése közben elszánt harcot vívtunk a lapos kígyókkal. Első kutatóutunk alkalmával már találtunk egy ilyen kígyótetemet. A parasztok elnevezték „viperának”, ez a név rajtuk is ragadt, bár semmiféle közös vonást nem mutattak a földi viperákkal.

Méretük 50 centiméter és 3 méter között váltakozott, s ha a szó szoros értelmében nem is tartoztak a mérges kígyók közé, mégis nagyon veszedelmesek voltak. Hatalmas, üreges rágóikkal roppant erős hatású emésztőnedvet lövelltek zsákmányukba, és ha nem volt kéznél a segítség, ez a folyadék üszkösödést okozott, a szövetek bomlását idézte elő, amely halállal, de legalábbis a megmart végtag elvesztésével végződött. Szerencsére, ezzel a gyorsan támadó és igen fürge állattal csak elvétve lehetett találkozni. Marásától egy ökör elpusztult, és egyik emberünk csak annak köszönhette életét, hogy az éppen jelenlevő Massacre és Vandal azonnal elkötötte és amputálta a megmart lábat. A kígyók marása több áldozatot nem követelt.

Az első, rajokban megjelenő ál atok Tellus földjén a hangyák voltak. Vandal és én a vasércbánya környékén fedeztük fel a fészkét ezeknek a nagy, barna hangyáknak, amelyeknek a nevét már elfeledtem. A szürkés növények által kiválasztott mézgával táplálkoztak. Telepeik gyorsan szaporodtak, és mire a búza kidugta zöld fejét, már mindenütt ott nyüzsögtek. A harcban, amelyet az érő gabona vívott a tel usi apró „férgekkel”, a hangyák könnyedén győztek.

A keserves kezdet után nyugalmas időszak következett.

Napjainkat szorgos munkával töltöttük. Ami kezdetben lehetetlennek tűnt számunkra, mindaz lassanként megvalósult. Eltelt néhány hónap. Először arattunk; csodálatos termést takarítottunk be Tellus egy hektárnyi feltört földjéről, és jó termést a Föld megművelt területéről. A búza szemmel láthatóan akklimatizálódott.

Állatállományunk egyre szaporodott, de a legelő kérdése még nem merült fel. Úgy tűnt, hogy a földi növények erősebbek a tellusiaknál.

Már akadtak kevert rétek, és különös látványt nyújtott a mi útilapuinktól körülvett néhány bádoglevelű, porszínű cserje.

Most már akadt időm, hogy elgondolkodjam új sorsomon.

Közvetlenül a kataklizma után a legteljesebb zavar lett úrrá rajtam; úgy éreztem, hogy mindörökre száműztek, és olyan távol kerültem barátaimtól, amelyhez képest minden földi távolság elenyészik.

Aztán borzadály fogott el, hogy egy szörnyekkel benépesített, ismeretlen világba vetődtem. Később a sok sürgető feladat, a polgárháború, a szükséges szervező tevékenység, a vezető szerep, amelybe belekényszerültem, teljesen lekötötte gondolataimat. Most pedig elképedve vettem észre, hogy felülkerekedett bennem a kaland öröme és az őrült vágy, hogy tovább menjek, megnézzem, mi rejtőzik a láthatáron túl.

Mindezt egy napon, az obszervatórium felé menet elmeséltem Martine-nak. Michel és ő már alig-alig dolgozott ott. Idejük megoszlott a „társadalmi munka” és egy kis pásztorfiú, Jacques Vidal tanítása között. Ez a fiú az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciával rendelkezett. Én geológiára tanítottam, Vandal biológiára, fivérem pedig a Föld történetére. Azóta Vidalból nagy tudós lett, és amint tudjátok, alelnöke a köztársaságnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

— Érdekes — mondottam Martine-nak — Bernard unokabátyám magával akart vinni bolygóközi rakétánkban, de én mindig nemet mondtam, mondván, hogy előbb be akarom fejezni a tanulmányaimat! Az igazság az, hogy féltem! A világ végére is elmentem volna egy kövületért, de arra a gondolatra, hogy elhagyjam a Földet, valóságos rémület fogott el! És íme, most Tellusra kerültem, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Furcsa.

— Számomra még furcsább a dolog. Disszertációmban éppen azon igyekeztem, hogy megcáfoljam a görbe tér elméletét. És lám, most nagyszerű bizonyítékot kaptam, hogy ez az elmélet helyes.

Félúton járhattunk, amikor megszólalt a sziréna.

— A fene egye meg! Ismét ezek az undok állatok. Fedezékbe!

Mindenfelé óvóhelyeket építettünk. Ez alkalommal a revolveremen és a késemen kívül egy géppisztoly is volt velem. A legközelebbi fedezék vagy harminc méternyire lehetett tőlünk.

Odarohantunk. Martine-t betuszkoltam, magam pedig lövésre készen álltam a bejárat elé. Kődarabok gurultak, és egy feketébe öltözött, meggörnyedt árnyék bukkant fel: a plébános.

— Ó, maga az, Bournat úr. Merről jönnek a hidrák?

— Azt hiszem, északról. A sziréna csak egyszer szólalt meg.

Menjen az óvóhelyre.

— Istenem, mikor szabadulunk meg ezektől a pokolbeli ál atoktól?

— Attól tartok, hogy az még soká lesz. Aha, itt vannak! Menjen be, plébános úr, önnél nincs fegyver!

Magasan felettünk egy zöld felhő lebegett. Nem sokkal alatta apró, fekete pelyhek pettyezték be az eget: rakéták.

— Túl rövid! Így, most már jobb!

A következő sortűz egyenesen a felhőben robbant. Néhány másodperccel később zöld húscafatok záporoztak az óvóhely körül.

Én is fedezékbe vonultam, de az ajtót félig nyitva hagytam. Még az elpusztult hidrák érintése is égetett. Martine, miközben a plébánossal beszélgetett, kinézett az ablak vastag üvegén. A hidrák megérezték, hogy mekkora veszélyt jelent számukra, ha csoportban maradnak, ezért kettesével, hármasával buktak le. Az ajtóból láttam, amint a gondosan elzárt mozdony körül forgolódnak. Elnevettem magam, mert a mozdonyvezető gőzfelhőt eresztett ki, amitől a hidrák ugyancsak megrémültek.

Még mindig nevetve néztem körül. A tőlünk délre fekvő falu felől lövöldözés hallatszott; a kút terén néhány elpusztult hídra hevert. Az ég ekkor hirtelen elsötétedett; beugrottam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Egy hidra a tetőt súrolta. Mire a fegyverem csövét kidugtam a lőrésen, a szörny már messze járt. Martine sikolyára összerezzentem.

— Jean! Gyere gyorsan ide!

Az ablakhoz ugrottam. Odakint, százötven méternyire, egy tizenkét éves gyermek rohant lélekszakadva az óvóhely felé. Egy hidra üldözte. Jól ehet halálos veszély fenyegette, a gyermek nem ijedt meg, nagyon ügyesen kihasználta az útjába eső fákat. A jelenetből csupán villanásnyit láttam, mert máris kirohantam a szabadba, egyenesen a gyermek felé. A hidra, feljebb emelkedett, majd a magasból a gyermekre vetette magát.

— Feküdj le!

A fiú megértette; hasra vágódott, a hidra elhibázta, ötven méternyi távolságból leadtam az első sortüzet: mintegy tíz golyót lőttem ki. Az ál at összerándult, visszafordult és újra támadott.

Vál hoz kaptam a fegyvert, és most harminc méterről céloztam meg.

A harmadik golyónál elakadt a fegyver. Amíg a csövét kicserélem a tokban levő másikkal, a gyereknek vége! Előrántottam a revolveremet. A hidra gyorsan közeledett.

Ekkor csuháját felkapva, nevetségesen és mégis fenségesen kirohant az óvóhelyről a plébános. Olyan gyorsan futott, mint életében talán még soha. És amikor a hidra lecsapott, kitárt karral megállt, testével takarva a gyermeket. A marás őt érte. A géppisztoly végre működni kezdett, és tíz méterről szitává lőttem a bestiát. A hidra áldozata testére zuhant.

Több állat nem mutatkozott a láthatáron. A faluban is abbamaradt a lövöldözés. Az ég magasában néhány zöld folt lebegett. A hidra alól kiszabadítottam a plébános holttestét. A hidraméregből egy köbcenti végzett egy ökörrel, és ez alkalommal legalább tízszer annyit fecskendezett áldozatába! Martine erős karjára emelte az ájult gyermeket, és lementünk a faluba. Az emberek éppen szedték el a torlaszokat kapuik elől. Mire megérkeztünk, a gyermek magához tért, és amikor Martine átadta az anyjának, már járni is tudott.

Louis-t a kút terén találtam. Nagyon rossz hangulatban volt.

— Szerencsétlen nap. Két halottunk van: Pierre Evreux és Jean Claude Chart. Nem akartak fedezékbe vonulni, hogy jobban célozhassanak.

— Hárman haltak meg.

— Ki a harmadik?

Megmondtam.

— Nos, én nem nagyon szívelem a papokat, de a miénk hősként halt meg! Javaslom, hogy a ma meghalt három embernek ünnepélyes temetést rendezzünk.

— Ha akarod. Bár ezzel már nem sokra mennek.

— Lelket kel önteni az emberekbe. Igen sokan vannak, akik félnek. Pedig harminckét hidrát öltünk meg!

A tanácsteremből telefonáltam nagybátyámnak, hogy egészségesek vagyunk. Másnap volt a temetés. Louis rövid beszédet tartott a síroknál, hangsúlyozva a három ember áldozatát.

Michellel és Martine-nal együtt tértem vissza a temetőből. Hogy hamarább érjünk a faluba, átvágtunk a földeken, de az utat egy hidra teteme torlaszolta el. A hatalmas állat szívókarok nélkül is vagy hat méter hosszú lehetett. Meg kel ett kerülnünk. Martine szörnyen elsápadt.

— Mi van, kis húgom? — kérdezte Michel. — A veszély elmúlt!

— Ó, Michel, félek! Ez a világ túlságosan vad és kegyetlen hozzánk! Ezek a zöld szörnyek mindnyájunkat meg fognak ölni!

— Nem hiszem! — mondottam. — Fegyvereink egyre tökéletesebbek lesznek. Ha egy kicsit elővigyázatosabbak vagyunk, tegnap nem lett volna áldozat. Lényegében nem fenyeget nagyobb veszély, mint a hindukat a tigrisek és a kígyók között…

— A kígyók el en ott van a szérum. A tigrisek, nos, azok tigrisek; nem sokban különböznek tőlünk. De hogy az embert a saját bőrében emésszék fel ezek a zöld polipok, ez iszonyú! — Halkan megismételte: — Félek!

Tőlünk telhetőén vigasztaltuk. De a faluba érve láttuk, hogy nem ő az egyetlen, aki fél. A vasércet szállító szerelvény megál t, és a mozdony vezetője egy paraszttal beszélgetett.

— Te persze, könnyen fütyülsz rájuk — mondta a paraszt. — A zárt fülkében védve vagy el enük. De bennünket, amíg kifogjuk az ökröket és fedezékbe vonulunk, tízszer is megölhetnek! Hiába süvít a sziréna, mindig későn szólal meg! És biztosítlak: valahányszor elindulok a földekre, mindig imádkozom. Csak otthon vagyok nyugodt. De még ott sem egészen!

Ezen a napon sok ehhez hasonló beszélgetést hallottunk. Még a védett helyen dolgozó üzemi munkások között is akadt, aki megrémült. Ha a hidrák naponta támadnak, nem is tudom, mi történt volna. De szerencsére, a nagy csata előtt nem törtek be többé, és lassanként annyira felengedett a feszültség, hogy hanyagságért olykor kénytelenek voltunk megbüntetni néhány őrszemet.

Felfedező úton

Ebben az időszakban készítettem el kutatási terveimet, és rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok Martine-ba. Esténként együtt mentünk fel vacsorázni nagybátyám házába. Néha Michel is velünk jött, de legtöbbször előbb ért oda. Martine-t beavattam terveimbe, és ő pompás tanácsadónak bizonyult. Egymás kutatómunkájáról is kicseréltük nézeteinket, és lassanként eljutottunk odáig, hogy személyes emlékeinkről mesélgettünk, így tudtam meg, hogy Martine tizenhárom éves kora óta árva, és Michel nevelte fel. Michel csil agász volt, és mert húga nagy fogékonyságot árult el az egzakt tudományok iránt, igyekezett őt is ilyen irányba terelni. Mint Bernard Verilhac másod-unokatestvére, jól ismertem az első Föld-Mars expedíció tagjait, így sok részletet tudtam elmondani róluk. Egy lelkes riporter annak idején még le is fényképezett Bernard-ral és Sigurd Olssonnal mint az „expedíció legifjabb tagját”, és emiatt sokat csúfoltak az egyetemen. Pedig, amikor magukkal akartak vinni a második útjukra, nem vállalkoztam rá, egyrészt, hogy ne szomorítsam el anyámat, aki abban az időben még élt, s ez tiszteletreméltó indoknak tűnt, másrészt egyszerűen gyávaságból, ami viszont kevésbé volt tiszteletreméltó. Nagybátyám könyvtárában megtaláltam a korabeli újságokat, és megmutattam Martine-nak a nevezetes fényképet. Viszonzásul ő egy másik képet mutatott, amely az expedíció vezetőjének, Paul Bernadacnak egyik előadásán készült, és a hal gatóságot ábrázolta. Martine könnyed ceruzavonással bekarikázott egy fiatalembert és egy lányt az ötödik sorban.

— Az egyik Michel, a másik én vagyok. Azért kaptunk ilyen jó helyet, mert Michel csillagászattal foglalkozott. Számomra ez igen nagy nap volt!

— Lehet, hogy azon a napon találkoztunk is — mondtam. — Bernard-nak én segítettem berakni a képeket a vetítőkészülékbe!

Egy nagyítóüveg segítségével felismertem a képen Martine még kissé gyermeki arcát.

Így ismertük meg egyre jobban egymást. Aztán szinte észrevétlenül tegeződni kezdtünk. És egy este, amikor Michel már ott várt ránk az ajtóban, kéz a kézben léptünk elé. Michel tréfálkozva nyújtotta kezét a fejünk fölé.

— Drága gyermekeim, mint a család feje, áldásom adom rátok!

Kissé zavartan néztünk egymásra.

— No, mi az? Tévedtem volna?

Egyszerre válaszoltunk:

— Kérdezd meg Martine-t.

— Kérdezd meg Jeant.

És mindhárman nevetni kezdtünk. Másnap, hosszú megfontolás után, a Tanács elé terjesztettem kutatási terveimet.

— Át tudnátok alakíttatni számomra egy teherautót dúralumíniummal bevont, gépfegyverrel felszerelt könnyű páncélossá? — kérdeztem Estranges-t. — Azzal felkutathatnánk Tellus területének egy részét.

— Szükség van erre? — érdeklődött Louis.

— Természetesen! Tudod, hogy készleteink elég szűkösek.

Vasérctartalékunk, ha lassan aknázzuk is ki, alig két évre elegendő!

Nem valószínű, hogy fémlelőhelyeket találunk a körülöttünk levő síkságon és a mocsárban. A hegyek felé kellene menni. Ott esetleg vannak épületfának alkalmas fák, és nem kel kiirtani megmaradt kevés erdőnket. Talán sikerül felfedeznünk hasznos állatokat, kőszenet és még ki tudja, mi mindent. Esetleg egy hidramentes helyet is. Nem hiszem, hogy ezek az ál atok messzire elmerészkednek a mocsártól.

— Mit gondolsz, mennyi gázolajra lenne szükséged?

— Mennyit fogyaszt a legjobb teherautó?

— 22 litert száz kilométeren. Megterhelten, változatos terepen harmincra is emelkedhet.

— Mondjuk, 1200 litert viszek magammal. Ez lehetővé teszi egy 2000 kilométeres körzet felkutatását. Ilyen messzire nem is akarok elmerészkedni, de számolni kell a kitérőkkel.

— Hány emberre van szükséged?

— Velem együtt hétre. Úgy gondoltam, hogy magammal vinném Beltaire-t, akit megtanítottam a legfontosabb ércek felismerésére.

Aztán Michel, ha jönni akar…

— Persze, hogy akarok. Végre a „helyszínen” művelhetem a csil agászatot.

— Főképp a topográfiai adatok és felvételek elkészítésében leszel hasznomra. Az expedíció többi tagját illetően, majd meglátom.

Charnier kivételével a tervet egyhangúlag elfogadták. Estranges már másnap munkába állította az embereket, hogy a teherautón elvégezzék a kívánt átalakításokat. Olyan kocsit választottak ki, amelynek dupla hátsó kereke volt. A túlságosan törékeny ablaküvegeket az obszervatórium készletéből származó plexilemezekkel cserélték ki. Az ajtókat dúralumínium-lemezekkel erősítették meg. A lemezek szükség esetén az ablakok elzárására is szolgáltak. A vezetőfülke és a raktér közötti válaszfalba nyílást vágtak, a rakteret megnagyobbították és lakhatóvá tették. A kocsi erős acélvázát ugyancsak vastag dúralumínium-lemezekkel vonták be. A tetejére épített forgatható toronyba egy 20 mm-es gépfegyvert szereltek. A gépfegyveren kívül magunkkal vittünk még 50 darab 1,10 méter hosszú, nagy hordtávolságú rakétát, két golyószórót és négy géppisztolyt. A gépfegyverhez 800, a golyószórók mindegyikéhez 600, a géppisztolyokhoz 400–400 töltényt vittünk. Hat darab 200 literes tartályt töltöttek meg gázolajjal. A teherautó rakterében három-három, egymás feletti fekhelyet helyeztek el. Egy összecsukható kis asztal, élelmiszeres, de széknek is használható ládák, több különböző készülék, robbanóanyag, sokféle szerszám, ivóvíztartály és egy kis rádió adóvevő foglalta el a még fennmaradt kevéske helyet, valamint a kocsi tetejét. A lakórészt két vil anykörte és három elzárható ablak világította meg. A lőréseken át úgy lőhettünk, hogy közben mi magunk fedezve voltunk. A tetőre, a torony köré hat új autógumit raktak fel. A motort teljesen rendbe hozták, és így egy meglehetősen félelmetes, jól felszerelt jármű állt rendelkezésünkre. Még a hidráknak is el en tud ál ni, és üzemanyag szempontjából 4000 kilométerre, élelem szempontjából 25 napra fedezte szükségleteinket. A próbaút alkalmával könnyűszerrel elértük óránként a 60 kilométeres sebességet. Változatos terepen ez a sebesség nem haladhatja meg a 30 kilométert.

Időközben kijelöltem a személyzet tagjait.

A vezető és geológus: Jean Bournat.

Táborparancsnok: Breffort.

Zoológus és botanikus: Vandal.

Navigátor: Michel Sauvage.

Talajkutató: Beltaire.

Műszerész-rádiós: Paul Schoeffer.

Az utóbbi, egykori hajózó repülőgépszerelő, Louis egyik barátja volt.

Nem tudtam, kit válasszak a csoport utolsó tagjául. Szívesen magammal vittem volna Massacre-et, de ő a faluban is nélkülözhetetlen volt. A hiányos listát az asztalomon hagytam.

Amikor újra megnéztem, Martine merész betűivel ez állt rajta: Szakács és betegápoló: Martine Sauvage.

Fivérével együtt hiába könyörögtünk neki, lehetetlen volt eltéríteni szándékától. De mert erős, bátor és kitűnő céllövő volt, nem túlságosan haragudtam, hogy végül is engednünk kellett.

Egyébként, meggyőződésem szerint, „tankunk” maximális biztonságot nyújtott.

Az utolsó előkészületeknél tartottunk. Mindenki magával hozott néhány könyvet vagy személyes tárgyat, s ezeknek valahogy helyet szorítottunk. Végül kiválasztottuk a fekhelyünket. Az ágyak 60 centiméternyire álltak egymás felett! Martine a jobb oldali legfelsőt választotta, én ugyanazt a baloldalon. Alattam feküdt Vandal és Breffort, Martine alatt Michel és Beltaire. Schoeffer a vezetőülésen fog aludni; a fülke elég széles volt ahhoz, hogy kinyújtóztathassa mindössze 160 centiméteres termetét. Az idő fül edtnek ígérkezett, ezért ventil átort is szereltünk a lakórészbe. A torony oldalából nyíló csapóajtón feljuthattunk a tetőre. De a legcsekélyebb veszély esetén is mindenkinek azonnal a kocsi belsejébe kel vonulnia.

Egy reggel, a kék hajnalon elfoglaltuk helyünket. Én a vezetést vál altam, mellettem ült Michel és Martine. Vandal, Breffort és Schoeffer felkapaszkodott a tetőre. A kis toronyban Beltaire volt a gépfegyver-ügyeletes, telefon kötötte össze velem. Tudtam, hogy közülünk mindenki, Martine-t is beleszámítva, ért az autóvezetéshez, a fegyverek kezeléséhez, és meg tudja javítani az autó leggyakrabban előforduló hibáit. Miután kezet szorítottunk barátainkkal, megöleltem nagybátyámat meg a fivéremet, beindítottam a motort. A kastély irányába indultunk el. A kis toronyban Beltaire hosszasan integetett; így válaszolt Ida zsebkendő-lobogtatására. Izgatott és boldog voltam, torkom szakadtából énekeltem. Elhagytuk a romokat, végigmentünk a vasúti sínek mentén, és a nemrég elkészült új úton vagy inkább ösvényen megérkeztünk a vasbányához. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a megfigyelők a helyükön vannak. A munkások, mielőtt dologhoz láttak volna, ide-oda járkáltak, mások éppen reggeliztek.

Barátságosan integettünk egymásnak. Aztán a tellusi növények között nekivágtunk a síkságnak. Kezdetben imitt-amott földi növényeket is láttunk, de ezek gyorsan eltűntek. Egy órával később magunk mögött hagytuk az utolsó keréknyomokat is, korábbi felderítő utaim maradványát, és behatoltunk az ismeretlenbe.

Az enyhe nyugati szél megdöntötte a növényeket, és azok lágy zizegéssel nyúltak el a teherautó alatt. A talaj szilárd, nagyon sima volt. A szürke szavanna szinte a végtelenbe nyúlt. Néhány felhő — amint Michel megjegyezte: „közönséges” felhő — úszott dél felé.

— Milyen irányban megyünk? — kérdezte Michel, és egy kis polcon elrendezte a navigátor tisztségéhez szükséges készülékeit.

Tellus mágnesessége a Földhöz viszonyítva ellenkező irányú, de ál andó volt — az iránytű, amely a Földön északra mutat, itt délnek fordul —, és tájolóink tökéletesen működtek.

— Előbb egyenesen délnek, aztán délkeletnek, így megkerüljük a mocsarat. Legalábbis remélem. A hegyek felé tartunk.

Délben megálltunk. Ebédünket, amint Paul Schoeffer mondta, a „teherautó árnyékában” fogyasztottuk el, jól ehet árnyék alig létezett.

Szerencsére langyos szel ő fújdogált. Miután jókedvűen felhajtottunk egy pohár bort, a növények hullámzani kezdtek, és egy hatalmas „vipera” bukkant fel. Habozás nélkül száguldott felénk, és rágóit belemélyesztette… a bal első gumiba, amely jellegzetesen sziszegő hangot adott.

— Az istenit! — káromkodott Paul, majd beugrott a teherautóba, és egy fejszével tért vissza. „Ne tedd tönkre!” — kiáltott utána Vandal, de Paul dühében egyetlen csapással kettéhasította az ál atot, és a fejsze egészen a nyeléig belevágódott a földbe. Az oldalunkat fogtuk a nevetéstől.

— Nem tudom, eléggé zaftosnak találta-e a zsákmányt — jegyezte meg Michel, miközben szét akarta feszíteni a „vipera”

rágóit.

Végül egy feszítővasat kel ett elővenni. A leszerelt keréken láttuk, hogy az állat emésztőnedveinek hatására a borítóvászon feloldódott, a gumi szétmaródott.

— Bocsánat — fordult Michel az állat maradványai felé. — Most már elhiszem, hogy meg tudta volna enni a gumit!

Ismét elindultunk, és 25–30 kilométeres átlagsebességgel haladtunk. Mire beesteledett, 300 kilométernyi utat tettünk meg.

Mindvégig én vezettem. A balra tett kitérők meggyőztek arról, hogy arrafelé még mindig mocsaras területek vannak. Csak másnap, a kel emes éjszaka után, az utazás harmadik órájában változtathattunk irányt anélkül, hogy szürke fövényeken, ritkás cserjéken és néhány vízmosáson kívül egyébbel is találkoztunk volna. A vízmosásokat meg kellett kerülnünk. A távolban már kirajzolódtak a hegyek, amelyek felé igyekeztünk. Valamivel tíz óra előtt megváltozott az idő, és a déli pihenő alatt már esőcseppek koppantak a kocsi dúralumínium-lemezein. A kocsiban, szűk helyen kuporogva kellett ebédelnünk. A sűrű eső gátolta a kilátást, ezért úgy döntöttem, hogy amíg el nem áll, nem indulunk. A félig nyitott ablakon át beengedtük a friss levegőt. Egyesek az ágyukon hevertek, mások az asztal mellett ülve beszélgettek. Én az első ülésen félig fekvő helyzetben Michel mellett pihentem, és Martine az elválasztó ajtó küszöbén talált helyet magának. Michel és én pipáztunk, a többiek cigarettáztak. Csak az istennek vagy inkább a véletlennek köszönhetjük, hogy a faluban bőségesen volt dohány is meg palánta is. Az utóbbit nyugodtan elültethettük; nem kel ett félnünk a fináncok felbukkanásától.

Az eső tizenhét órán át zuhogott. Amikor felébredtünk, még mindig esett, de már gyengébben, és az éjszakai ügyeletesek azt ál ították, hogy egy pillanatra sem szünetelt. A síkságot borító vízhártyát csak lassan szívta fel a humusz. Amikor Michel elindította a kocsit, a kerekek egy ideig egyhelyben forogtak. A harmadik nap végén, miután 650 kilométert tettünk meg, már a hegyek közelében jártunk. A délnyugati-északkeleti fekvésű dombok leszűkítették a szemhatárt. Két ilyen domb között nagy jelentőségű felfedezést tettem. Este volt. Az egyik rőt halom lábánál ál tunk meg, ahol a növényzetet kopár, agyagos föld váltotta fel. Fegyveremet szorongatva kissé eltávolodtam a többiektől. Kószálás közben, időről időre az égre pillantva, elgondolkodtam. Az járt az eszemben, hogy vajon a földi geológia törvényei alkalmazhatók-e Tel usra. Már-már igennel feleltem, amikor észbe kaptam, hogy egy idő óta valami meghatározhatatlan, de ismerős dolgot érzékelek. Megtorpantam.

Előttem egy olajos vizű kis tócsa terült el, igen gyér növényzettel. A sárguló fűcsomókat szivárványszínű visszfény vette körül, összerezzentem: petróleumszagot éreztem!

Közelebb mentem a vízhez. Az egyik kis öbölben gázbuborékok gyűltek a víz színére. Könnyen gyulladtak, de ez nem bizonyított semmit, mert az egyszerű mocsárgáz is gyúlékony. És az irizálás?

Minden valószínűség szerint sekély mélységben húzódó kőolajlelőhelyre bukkantam. Figyelmesen tanulmányoztam a hely fekvését. A dombot alkotó agyagréteg helyén itt fekete, palás szikla volt. A szikla száz méterrel odébb fehér mészkőzátonyba, nyilván egy törésbe ütközött. Ez a megál apítás aggasztott. Lehetséges, hogy a kőolaj áttörésnél jön fel, s ebben az esetben előfordulhat, hogy a lelőhely elveszett. Vagy pedig a petróleumréteg egészen közel van a felszínhez. De mindenképp az a helyzet, hogy Telluson petróleum található, és a kiaknázására meg fogjuk találni a lehetőséget.

A lelőhelyet gondosan bejelöltük az útvonalunkról készített térképbe, aztán délről megkerültünk egy hegyvonulatot, vagy inkább dombokat, mert egyik csúcs sem haladta meg a 800 métert. Ezek a mészkődombok nagyon fiatalok lehettek. Az egyik leomlott tömbben felfedeztem egy megkövült kagylót; nagyjából a földi karlábúakhoz hasonlított. Telluson tehát vannak — vagy voltak — páncéllal burkolt élőlények is. A növényzet továbbra is egyhangú maradt: szürke fűfélék és szürkészöld „fák”. A pihenők alatt Vandal laboratóriummá alakította át az asztalt, de eddig semmiféle szenzációs felfedezést nem tett. A növényi sejtek megegyeztek a földi növények sejtjeivel, noha gyakran többsejtmagúak voltak. Nem virágoztak, spórákkal szaporodtak, mint a Föld őskorában.

Amint megkerültük a dombokat, a távolban egy havas csúcsokkal koronázott hatalmas hegyláncot vettünk észre. A legmagasabb csúcs különösen szép volt. Roppant magasságával magára vonta a tekintetet. Hósapkája alatt szabályos kúp alakban, éjfeketén emelkedett, meredeken lejtve a síkságra. Nyilván vulkánikus eredetű lehetett. Elneveztük a „Sötétség Hegyének”.

Egyenesen a hegynek tartottunk. Michel némi méricskélés után egyszerű számítással következtetett magasságára. Füttyentett:

— Csaknem 12700 méter!

— 12000 méter! De hisz akkor magasabb a Mount Everestnél!

— Igen, több mint 3000 méterrel!

— Hogyan lehetséges, hogy ilyen tisztán látni a csúcsát? Hiszen a felhők felett kellene lennie.

— Most éppen nincsenek felhők. Úgy tűnik, hogy Telluson ritka jelenség a felhő. De ha aztán egyszer megered az eső… Emlékezz csak vissza, hogy zuhogott tegnapelőtt!

— Pedig nyilván gyakrabban esik, semmint hinnéd. Ez a sok növény nem élhet víz nélkül!

Mielőtt elérhettük volna a hegy lábát, számottevő akadályba ütköztünk. A talaj lejteni kezdett, és egy széles völgy mélyén folyó hömpölygött előttünk. Faszerű növények szegélyezték; az eddig látottak közül ezek hasonlítottak leginkább a földi fákhoz. Még virágzatuk is volt; Vandal szerint bizonyos nyitvatermők tobozaival tartottak rokonságot.

Hogyan kelhetnénk át ezen a folyón? Nem volt túl széles, mindössze 200 méter lehetett, de fekete vize sebesnek és mélynek látszott. Szülőhazám emlékére „Dordogne”-nak kereszteltem el.

Nem valószínű, hogy az ilyen gyors folyású víz megfelelne a hidráknak, de mégis megtettük a szükséges óvintézkedéseket.

Megindultunk felfelé a folyó mentén, abban reménykedve, hogy majd csak találunk egy átkelésre alkalmas helyet. Estére valóban elértük azt a pontot, ahol a folyó kibújta föld alól. Úgy tűnt, mintha egyenesen a mészkő sziklafalból törne elő teljes nagyságában. Nem volt könnyű feladat a teherautót átvezetni ezen a hidat alkotó sziklás helyen, amelyet növények meg sziklatömbök torlaszoltak el, vízmosások szeltek keresztül-kasul. A folyó túlsó partján visszakanyarodva, ismét a Sötétség Hegye felé indultunk. Optikai csalódás folytán úgy láttuk, mintha a hegy is a hegylánchoz tartozna.

Valójában jóval előtte emelkedett fekete lávával, bazalttal és másféle sziklákkal borított gigantikus tömege. Ez a vulkánikus eredetű hegyből kiömlött, mélyről jött magma újabbkori változásának bizonyítéka volt, mert a folyékony láva nem alkot göröngyös domborzatot. A hegy tövét nagy obszidián ömlések barázdálták. Az egyik közelében meglepő dolgot fedeztem fel; egy törmelékhalomban babérlevél formájú, finoman csiszolt nyílhegyet találtam, teljesen olyat, amilyet őseink készítettek a Földön a solutrei korszakban.

Tellus őslakói

Félrehívtam Vandalt, Michelt és Breffort-t, megmutattam nekik a leletet.

— Bizonyos vagy benne, hogy ez nem a természet valamiféle játéka? — kérdezte Michel.

— Egészen bizonyos. Figyeld meg az egésznek a formáját. Ez pontosan a solutrei nyílhegy mása.

— Mint az Amerikából származó, egyéb, ugyancsak obszidián tárgyak, amelyeket a Musée de l'Homme-ban láthattál volna, ha jártál volna ott — tette hozzá Breffort.

— Tehát el kel fogadnunk — folytatta Michel —, hogy Telluson emberek élnek.

— Nem okvetlenül — tiltakozott Vandal. — Az értelem a miénktől eltérő formákban is megnyilvánulhat. A tel usi állatvilág mind ez ideig semmiben sem hasonlít a földihez.

— Így van. Mert az unokabátyám és a társai emberszerű lényeket találtak a Marson, ez még nem ok arra, hogy itt is éljenek ilyenek!

— Talán arról van szó — elmélkedett Michel —, hogy hozzánk hasonló földi emberek, miután nem voltak olyan eszközeik, mint nekünk, visszakanyarodtak a kőkorszakba?

— Nem hiszem. A földön alig néhány embert ismertem, aki képes lett volna úgy követ csiszolni, mint a történelem előtti időkben.

És hidd el, egy ilyen darab elkészítése olyan ügyességet követel, amely csak hosszú évek gyakorlatával sajátítható el. Mindenképp tartsuk nyitva a szemünket, és figyelmeztessük a többieket is!

Így is tettünk. El enőriztettem a lámpákat és a forgó torony fényszóróját. Minden eshetőségre számítva megkettőztük az éjszakai őrséget, és Michel meg én vál altuk az elsőt. Michel felkapaszkodott a toronyba, én helyet foglaltam az első ülésen, az egyik lőrésen kidugtam a golyószóró csövét. Tüzelésre készen várakoztam. Egy idő múlva a telefonon felszóltam Michelnek:

— Jobb lenne, ha időnként beszélgetnénk egymással, nehogy elaludjunk. Ha pipára akarsz gyújtani, vigyázz, nehogy kiszűrődjön az öngyújtód lángjának a fénye.

— Értettem. Ha látok valamit, azonnal jelzem, és…

Odakint, a közelünkben, különös ordítás harsant fel.

Elefántbőgéshez hasonlító bugyborékolással kezdődött, majd idegeket borzoló, rémes füttyentéssel végződött. Éreztem, hogy megdermedek. A másodkor óriás szauruszainak lehetett ilyen hangja. Lehet, hogy tyrannoszauruszokkal benépesített környékre kerültünk? Michel halkan beleszólt a mikrofonba:

— Hal ottad?

— Persze!

— Mi az ördög lehet ez? Meggyújtsam a fényszórót?

— Nem, ha kedves az életed! Hallgass!

A különös üvöltés ismét felhangzott, ez alkalommal még közelebbről. Az egyik fasor mögött, Szelené halvány fényében egy hatalmas valamit láttam mozogni. Lélegzetemet visszafojtva egy teli tárat csúsztattam a golyószóróba. A tár kattanása iszonyúan hangosnak tűnt. Odafent a torony könnyed csikorgással megfordult.

Nyilván Michel is észrevett valamit, és ráirányította fegyverét. A csendet most csak Vandal horkolása törte meg. A többiek ugyancsak kimerülhettek, ha erre az ordításra sem ébredtek fel.

Miközben azon töprengtem, hogy nem kel ene-e riadót fújni, a hatalmas alak ismét megmozdult, előlépett a fák mögül. A halvány fényben is láttam tarajos hátát, kurta, vastag lábait, lapos, nagyon megnyúlt fejét és a szarvát. Furcsa járása magára vonta a figyelmemet: hat lába volt! Hossza mintegy 25–30 méter, magassága 5–6 méter lehetett. Megtapogattam fegyverem biztonsági zárát, de az uj amat nem mertem a ravaszra tenni, mert féltem, hogy idegességemben meghúzom.

— Vigyázz! Állj készen, de ne lőj! — mondtam.

— Mi ez a szörnyűség?

— Nem tudom. Vigyázz!

A szörnyeteg megmozdult. Felénk tartott. Fején a jávorszarvaséhoz hasonló, tenyér alakú szarvak ragyogtak a holdfényben. Lassan, félig csúszva, félig mászva elhaladt mel ettünk, ismét elérte a fasor árnyékát, ahol szem elől vesztettem.

Szörnyű perceket éltem át. Amikor ismét megpil antottam, már messzebb járt, és fokozatosan beleolvadt az éjszakába.

Megkönnyebbült sóhajt hallottam a telefonban. Hasonlóképp válaszoltam.

— Nézz körül a környéken — mondtam.

A pedálok csikorgása hallatán tudtam, hogy Michel végrehajtotta az utasítást. Hirtelen fojtott kiáltását hallottam:

— Gyere ide!

Felkapaszkodtam a létrán, és a géppuska túlsó oldaláról Michel mel é furakodtam.

— Veled szemben, a távolban.

Ebben az irányban alkonyatkor egy sziklafalat láttunk. A sziklafalban most fényes pontok csillogtak, s ezeket néha eltakarta valami.

— Tüzek! A barlangokban! Ott élnek az obszidián-csiszolók!

Mintegy hipnotizáltan meredtünk a látványra; csak olykor néztünk körül a környéken. Amikor néhány órával később felkelt a vörös nap, még mindig egy helyben ültünk.

— Miért nem ébresztettetek fel? — siránkozott Vandal. — Ha elgondolom, hogy éppen én nem láthattam ezt az ál atot!

— Ez igazán nem volt szép tőletek — tette hozzá Martine.

— Én gondoltam rá — mentegetőztem. — De amíg az ál at itt volt, nem akartam, hogy a hirtelen ébresztés zavart okozzon, utána pedig gyorsan elment. Most pedig Michel és én alszunk egy keveset.

Vandal és Breffort, vegyétek át az őrséget! Azt hiszem, felesleges a figyelmeztetés, hogy tartsátok nyitva a szemeteket! Csak akkor lőjetek, ha feltétlen szükséges. Charles — fordultam Breffort-hoz —, te fogd a második golyószórót, és menj fel a toronyba. A géppuskát csak végső esetben használd. Viszonylag kevés lőszerünk van. De ha okvetlen szükséges, ne tétovázz! A kocsit senki nem hagyhatja el! Amint Héliosz felkel, ébresszetek fel.

Csak egy órát alhattunk! Fegyverropogás és a teherautó indulása riasztott fel álmomból. Egy szempil antás alatt talpra ugrottam! A félig-meddig még alvó Michel egyenesen a fejemre pottyant. Az elválasztó ajtón át láttam a kormánynál ülő Pault, és a golyószóró fölé hajló Vandal hátát. Martine adogatta neki a tárakat.

Hátul Beltaire, kezében a második golyószóróval, a lőrésre tapasztott szemmel figyelt kifelé. A torony ide-oda forgott; a nehéz géppuska négyes-ötös sorozatokat adott le.

— Michel, adj lőszert a géppuskának!

Előrementem.

— Mi történt? Miért indultunk el?

— Kigyulladt a növényzet!

— Kire lőttök?

— Azokra, akik felgyújtották. Nézd, itt vannak!

A magas növények felett nagy sebességgel száguldó, emberre emlékeztető árnyat láttam vágtatni.

— Lovasok?

— Nem, kentaurok!

Mintegy il usztrálva Vandal meghatározását, a száz méternyire levő kopár halom tetején megjelent egy ilyen teremtmény.

Első pillantásra valóban a mitológiát juttatta az ember eszébe.

Talán két méter magas lehetett; négy hosszú, karcsú lábon álló, lóhoz hasonló teste volt. Erre merőlegesen emelkedett a csaknem emberi felsőtest, két hosszú karral. A feje kopasz volt. Barna bőre úgy ragyogott, mint a tokjából éppen kihasadt friss vadgesztenye. Ez az élőlény az egyik kezében egy nyaláb vesszőt szorongatott.

Jobbjával egyet kihúzott közülük, és közelebb vágtatva, felénk hajította.

— Lándzsa! — kiáltottam megdöbbenve.

A fegyver tőlünk néhány méterre hul ott a földre, és recsegve tört össze a kerekek alatt. A teherautó mélyéről izgatott kiáltozás hallatszott:

— Gyorsabban! Gyorsabban! Közeledik a tűz!

— Maximális sebességgel, 55 kilométerrel megyünk! Milyen messze van a tűz?

— Csak 300 méterre. A szél felénk hajtja!

Egyenesen száguldtunk tovább. A „kentaurok” eltűntek.

— Hogy történt mindez? — kérdeztem Martine-t.

— Éppen arról az állatról beszélgettünk, amelyet az éjszaka láttatok, amikor Breffort jelezte Vandalnak, hogy mögöttünk tüzek lobbannak fel. Alighogy ezt kimondta, máris vagy száz ilyen élőlény bukkant fel. Lándzsákat hajigáltak felénk. Azt hiszem, néhánynak még nyila is volt. Mi visszalőttünk és elindultunk. Ennyi az egész.

— Közeleg a tűz! — kiáltotta Beltaire. — Már csak száz méterre van tőlünk!

A füst eltakarta a jobbra elterülő tájat. A teherautó felett szikrák röpködtek, újabb tüzeket gyújtva, amelyeket meg kel ett kerülnünk.

— Próbálj gyorsítani, Paul!

— Teljes gázzal megyünk! 60 kilométerrel óránként. És ha a tengely eltörik…

— Nos, akkor megsülünk. De a tengelyek erősek!

— Balra, Paul, balra! — kiáltotta Breffort. — Ott kopár a föld!

Schoeffer ferdén átvágott a terepen, és néhány pil anattal később már vörös agyaggal borított, kopár, sík területen jártunk. A hegyek már közel voltak, és Héliosz most kelt fel. Az órámra néztem. Mindössze másfél óra telt el azóta, hogy lefeküdtem aludni.

Most kedvező helyzetben voltunk. Nyilván több kilométer területű, csupasz föld vett körül bennünket. Sértetlen fegyvereink birtokában mi voltunk az erősebbek. Teherautónkban nem kel ett félnünk sem nyíltól, sem lándzsától; csupán a kerekeket érhette baj.

A tűz lassanként gyűrűbe fogta kis szigetünket, és balról megkerülve, túlhaladt rajtunk. A lángoktól űzve egész csordányi különös állat vágtatott előttünk. Vandal kiszállt az autóból, és néhányat elfogott. Alakra és méretre igen különböztek egymástól; nagyságuk a cickányé meg a kutyáé között váltakozott, de közös jellemzőjük a hat láb volt. Akadt közöttük három, négy, öt, sőt hatszemű is.

Jobbról a tűz nyilván nedvdúsabb növényzetbe ütközött, mert kialudt. Balfelől még széles sávban lángolt. Amikor a lángok egy pagonyhoz értek, a fák ropogni kezdtek, és úgy fel obbantak, mintha benzinnel lettek volna átitatva. Rettenetes üvöltés harsant fel. A lángban álló fák közül egy hatalmas alak rontott elő, és bukdácsolva, de iszonyú sebességgel száguldott felénk. Ez volt az éjszaka látott ál at, vagy valamelyik faj rokona; nyilván a ligetben tanyázott.

Mintegy 500 méternyire tőlünk megállt a kopár földön. A távcsővel alaposan szemügyre vehettem. Alakja, hat lábától eltekintve, a dinoszauruszéhoz hasonlított. Tarajos gerince hosszú, tüskés farokban folytatódott. Ragyogó zöld bőrét pikkelyek borították.

Három-négy méter hosszú fején több, köztük két elágazó szarvat viselt; két oldalsó és egy homlok-szeme volt. Amikor visszafordult, hogy megnyalja egyik sebét, lila szájüregében láttam a hatalmas, hegyes fogait és hosszú, vöröslő nyelvét.

Nyomában tíz, íjakkal felszerelt „kentaur” jelent meg. Nyilaikkal elárasztották a szörnyeteget. Az ál at megindult feléjük. Csodálatos mozgékonysággal kerülték el, élénken, kecsesen mozogtak; gyorsaságuk meghaladta egy vágtató lóét. Erre egyébként szükségük is volt, mert a szörnyeteg, súlyához képest, meghökkentően fürgén mozgott. Mindnyájunkat megragadott ez az ősi eposzba il ő vadászat; nem mertünk közbeavatkozni. Nehéz is lett volna úgy célozni, hogy ne találjuk el a zsákmány körül sürgő-

forgó vadászok valamelyikét. Már készültem kiadni az utasítást, hogy induljunk tovább, amikor bekövetkezett a tragédia. Az egyik „kentaur” megcsúszott. Az ál at hatalmas szájával megragadta, és összemorzsolta.

— Előre! Tüzelésre készen!

Mérsékelt sebességgel haladtunk, kedvezőbb helyet kerestünk.

Bármily furcsának tűnik is, azt hiszem, hogy a „kentaurok” csak akkor vették észre jelenlétünket, amikor már száz méternyire voltunk tőlük. Ekkor hármas csoportokra oszlottak, és azonnal abbahagyták a szörnyeteg ellen indított támadásukat. Minél inkább közeledtünk, annál hátrább húzódtak, míg végül egyedül maradtunk az ál attal. Az összeütközést mindenképp el kellett kerülnünk ezzel a szörnnyel, mert egyetlen csapással szétlapított volna bennünket.

— Tűz! — kiáltottam.

A szörny felénk rohant. Jóllehet golyók szaggatták, nem ál t meg. Schoeffer hevesen balra rántotta a kormányt. Úgy tűnt, mintha az állat jobb felé csúszott volna; farkának egyetlen csapásával behorpasztotta a kocsi védőpáncélját. A villámgyorsan ráirányított géppuska folytatta a tüzelést. Az ál at ismét ránk akart rontani, de megbotlott és összerogyott. A „kentaurok” tisztes távolból figyeltek.

A szörny nem mozdult többé. Géppisztollyal a kezemben kiszálltam a teherautóból, Michel és Vandal követett. Martine velünk akart jönni, de megtiltottam neki. Jól tettem, mert alig értünk földet, amikor a „kentaurok” sípoló „Sswi! Sswi!” kiáltásokkal ránk támadtak. Az egyik golyószóró kattogni kezdett, de nyilván elakadt, mert elhal gatott. A géppuska kétszer tüzelt. A támadók már a nyakunkon holtak. Sortüzeink hatásosabbnak bizonyultak. Három megölt kentaur roskadt a földre, két másik sebesülten elmenekült.

Nyilak záporoztak körülöttünk, de egyik sem talált. Aztán kézitusára került a sor.

A géppisztolytárak kiürültek, gyorsan előrántottuk revolvereinket.

Alig kaptam kézbe a magamét, amikor éreztem, hogy hátulról megragadnak és vonszolni kezdenek. Két hatalmas kar szorított egy olajos mel kashoz, amely az avas zsír szagát árasztotta. Mindkét karom a testemhez szorult; bal kezem még mindig a revolvert markolta. Lövéseket hal ottam, de nem tudtam megfordulni. A csupasz föld döngött támadóm lába alatt.

Megértettem, hogy ha nem szabadítom ki magam gyorsan, elvesztem. Vagy harminc „kentaur” rohant társai segítségére.

Iszonyú erőfeszítéssel sikerült meglazítanom ellenségem fogását, és kiszabadítanom jobb karomat. Jobb kézzel megragadva revolveremet, öt golyót lőttem a fejébe annak a lénynek, aki magával cipelt. Kimerülten, félig ájultan zuhantam a földre. Amikor feltápászkodtam, a többi kentaur már csak háromszáz méternyire volt tőlem. A teherautó is teljes sebességgel közeledett, de fegyverei némák maradtak. Rohanni kezdtem felé, bár kevés reményem volt a megmenekülésre. Narancsszínű, ragadós folyadék árasztott el, a „kentaur” vére. Egyre közelebbről hallottam üldözőim vágtatását.

Lélegzetem kihagyott, mel kasomban szúrást éreztem. A torony nyílásában megpil antottam a vadul integető Michelt.

— Késő — gondoltam. — De miért nem lőnek?

Hirtelen észbe kaptam: nem lőhetnek, mert esetleg engem találnak el. Hirtelen szembefordultam az el enséggel, és lehasaltam.

Még három golyó maradt a revolveremben. Alig értem földet, fejem felett máris géppuskagolyók fütyültek, és tucatnyit megöltek támadóim közül. A többiek megrémültek, de közülük kettő még mindig felém tartott; tíz méterről lőttem le őket. A teherautó csikorogva, nyitott ajtóval ál t meg mellettem. Beugrottam. Nyilak pattogtak az ajtón, végigkarcolták az ablak plexiüvegét. Az egyik behatolt a lőrésen, és remegve fúródott az ülés támlájába. Ismét tüzet nyitottunk, mire a néhány életben maradt kentaur elmenekült.

Csupán mi, a győztesek maradtunk a csatatéren. Michel lemászott a toronyból.

— Ej, öregem, épp hogy csak megmenekültél! Az ördögbe is, miért nem feküdtél le már előbb?

— Azt hiszed, hogy akkor épp ez járt az eszemben! Nem történt semmi baj?

— Vandal karjába fúródott egy nyíl. Nem veszélyes… hacsak nem mérgezett. Breffort megvizsgálta a nyílhegyet, és azt ál ítja, hogy nem mérgezett.

— Micsoda pokoli lények!

— Most hová megyünk?

— Forduljunk vissza, nézzük meg a leterített Góliátot.

Michel, Vandal és én immár másodszor szálltunk ki a teherautóból, hogy közelebbről szemügyre vegyük a szörnyeteget, valamint az első csata színhelyén heverő „kentaurok” tetemét.

Vandal szerint a Góliátot — mert így neveztük el a szörnyet — a földi rovarok kitinjéhez hasonló, de mégis más anyagú páncélzat borította. Mindenesetre roppant kemény volt, és kicsorbítottunk egy fémfűrészt, mire sikerült levágnunk az egyik szarvat, amelyet Vandal magával akart hozni. Az ál atot meg a halott kentaurokat lefényképeztük. A Leicámhoz már csak néhány tekercs film maradt, ezért takarékoskodnunk kellett vele.

Különös teremtmények voltak ezek a „kentaurok”, vagyis a sswik, ahogy csatakiáltásuk után elneveztük őket; egyébként ők maguk is ezt az elnevezést használták. Nagyjából hengeres alsótestüket négy, kemény és kicsi patával ellátott karcsú láb hordozta, rövid farkukat pikkelyek fedték. E testhez szinte derékszögben csatlakozott a csaknem emberi felsőtest. A két hosszú kar hatujjú kézben végződött, az egyenlőtlen hosszúságú uj ak közül kettő-kettő szemben állt egymással. A gömb formájú, kopasz fejen a fülkagylót csupán egy feszes hártyával borított nyílás helyettesítette. A három halványszürke szem közül a legnagyobb a homlok közepén helyezkedett el. A szélesen hasított szájban hegyes hüllőfogak meredeztek. A hosszú, lomhán lóbálódzó orr szinte ormányként csüngött a száj elé. Vandal lekanyarított belőle egy darabot. A bonyolult és terjedelmes agyvelőt kitintok védte. Az egyébként ásványos csontozat rugalmas. A sswik tulajdonképpen igen távol ál tak tőlünk, emberektől, de mégis sokkal közelebb, mint a hidrák. Néhány tetem még ki sem hűlt. Felsőtestük csupán a miénkhez hasonló, bár egyszerűbb kétlebenyes tüdőt tartalmazta. A négyüreges szív, a gyomor és egyéb belső szervek a test vízszintes részében helyezkedtek el. Sűrű vérük narancsszínű volt.

— Ezeket az élőlényeket kénytelenek vagyunk emberi lényeknek nevezni — ál apította meg végül Vandal. — Ismerik a tüzet, követ csiszolnak, íjat készítenek. Röviden: értelmesek. Milyen kár, hogy ilyen sajnálatos módon kerültünk velük kapcsolatba!

Mielőtt továbbmentünk volna, észrevettük, hogy a sswik a fegyvereiken kívül — amely nyíl vagy finoman csiszolt hegyű gerely volt — testük függőleges része körül egy finoman font növényi rostokból készült övet viselnek, amelyen ugyanígy készült kis zacskók lógtak tele obszidián tárgyakkal, s ezek rendkívüli módon emlékeztettek a földi emberek felső paleolit korszakára jellemző szerszámokra.

Éjszakára megállapodtunk a növények és fák nélküli síkság egy pontján. Az ilyen különös, kopár területek elég gyakoriak voltak, és rájöttem, hogy ezt a kopárságot a talaj összetétele, helyenként teljesen meddő laterit okozta. De bármi volt is ok, a hely céljainknak teljesen megfelelt. Egy meredek emelkedő tetején álltunk meg, úgy, hogy a teherautó legurulhasson, ha elromlana az önindítója. Az óvintézkedések feleslegesnek bizonyultak. Az éjszaka nyugodtan telt el, alig zavarta egy Góliát távoli ordítása. Reggel Michel mégis gondterhelt ábrázattal ébresztett fel.

— Nézd csak! — mutatott a barométerre.

A higanyoszlop a megszokott 91 centiméteres magassága helyett hetvenhat centiméterre sül yedt.

— Az az érzésem, hogy hamarosan fura időre számíthatunk!

— Biztos vagy benne, hogy ez nem a magasság miatt van?

— Tegnap este kilencvenen ál t.

A jobb oldali ablakhoz húzott:

— Figyeld a hegyeket!

Az „ismeretlen hegyek” — mel ettük jöttünk el — most eltűntek a ködben. Nyugaton szürkésfekete fellegek gyülekeztek.

— Nem maradhatunk itt — határoztam el. — Előre! Természetes fedezéket kell találnunk.

Paul a kormányhoz ült. Közben kinézett az ablakon, és elfüttyentette magát:

— Ejha! Ilyesmit utoljára az Atlanti-óceán déli részén láttam!

Az egész nyugati láthatár ólomszürkévé, vészjóslóvá vált. Az el entét mindnyájunkat megdöbbentett: Keleten a nap teljes tüzében ragyogva emelkedett fel. Nyugaton viszont az ijesztő szürkeség sietősen kapaszkodott felfelé az égen.

— Balra tarts! — mondtam. — Minél magasabban fekvő helyre érünk, annál kevésbé kell félnünk, hogy eláraszt a víz.

A kietlen síkságon keresztülvágva délnyugat felé tartottunk. A felhők már csaknem felettünk gomolyogtak. Hirtelen hatalmas esőcseppek koppantak a tetőn. S bár odafent szél űzte a fel egeket, itt lent szellő se rebbent. Fullasztó hőség uralkodott. Michelt ültettem Paul mellé, én pedig Martine-nal együtt felkapaszkodtam a toronyba, hátha onnan felfedezünk valami védettebb helyet. Hogy gyorsabban érjünk a hegyekhez, előbb dél, majd délkelet felé kanyarodtunk. A talaj enyhén emelkedett. Az eső ritka cseppekben tovább esett.

Nyugaton tompa dörgéssel morajlott a vihar. Egy sziklafal felé tartottunk. Az egyre fakóbb fényben úgy látszott, mintha a sziklában tátongó üregek alkalmasak lennének menedékhelynek. Még jó két kilométernyi út ál t előttünk, amikor hirtelen kitört a vihar. A szél belekapott a teherautóba, és az meg elfarolt. Hallottam, hogy Paul káromkodik; éreztem, amikor megrántotta a kormányt, hogy egyenesbe hozza a kocsit. Dőlt az eső, szélsodorta, hosszú, cseppfolyós nyilak zúdultak alá. A sziklafal hol távolibbnak, hol közelebbinek tűnt, aszerint, ahogy a szél felvonta vagy leeresztette az eső függönyét. Fülsiketítő dübörgés közepette csapkodott a mennykő. A csaknem teljesen fekete eget ibolyaszínű, hatalmas vil ámok hasogatták. A géppuskát be kel ett fordítanom a kocsi belsejébe, hogy elzárhassam a tető nyílását. Csakhamar lehetetlenné vált a további beszélgetés. A szakadatlan mennydörgés oly fülsiketítővé vált, így csak kiáltozva értettük meg egymás szavát.

A teherautó kínlódva vánszorgott. A felázott talajon alig tudtak megkapaszkodni a kerekek. A szél nem ál andóan, hanem hirtelen rohamokban süvített, és ez még inkább megnehezítette a vezetést.

Nem mehettünk gyorsabban óránként 10 kilométernél; ennél nagyobb sebesség veszélyes lett volna. Hosszú perceken át remegtek a villámok, aztán egy ideig a világosság meg a sötétség váltogatta egymást, a mellettem kuporgó Martine halvány, kissé rémült arca hol előbukkant, hol eltűnt hunyorgó szemem előtt.

Ha előrehajoltam, a lábam alatt a teherautó belsejét láttam. Az asztal mel ett ülő Breffort a fedélzeti naplót körmöké. Vandal a jegyzeteit tisztázta. Beltaire-t nem tudtam felfedezni. Végül megpillantottam az ágyról lelógó lábát. Ha felnéztem, a benti nyugalom el entéteként a természet erői mintha még vadabbul tomboltak volna. Szél és eső viaskodott egymással. A villámok fényében úgy látszott, mintha a tengerből merültünk volna fel, a kocsi tetejéről ömlött a víz. A pattanásig feszült rádióantenna remegett, és egy-egy mennydörgés között hallottam éles hangját.

— Ez aztán vihar a javából! — kiáltottam.

— Csodálatos! — felelte Martine.

Valóban csodálatos, de egyben rémítő látvány volt.

Előfordult, hogy a Földön, a hegyek között meglepett a vihar, de soha nem láttam olyan fergeteget, amely hevességében és szépségében megközelítette volna ezt a most dühöngő orkánt.

Amikor a villám alig 200 méternyire csapott le tőlünk, odakiáltottam Michelnek:

— Mit csinál a barométer?

— Még mindig zuhan!

— Megérkeztünk. Már látok néhány alkalmas búvóhelyet.

Gyújtsátok meg a lámpákat!

A sziklafal már ott meredt előttünk. Két-három percig mentünk szorosan mel ette, amíg rátaláltunk egy meredeken kiugró sziklára, amely alatt elfért a teherautó, és ahol a talaj eléggé egyenletesnek tűnt. Arra az esetre, ha ismét találkoznánk sswikkel vagy egy Góliáttal, ismét felállítottam a géppuskát; a tetőnyíláson át az eső lármájával együtt a hideg és nyirkos levegő fuvallata áradt be. A barlang üres volt. A szikla alatti üregben a teherautó csakhamar szárazra vergődött, a sziklának több mint 30 méteres kiszögellése védte. A kocsi elejét a bejárat felé fordítottuk, aztán kiszálltunk belőle. Beltaire volt a géppuska-ügyeletes, ő a tetőn maradt. A barlang körülbelül 50 méter hosszú, 20 méter magas és 25 méter széles volt. Bár helyenként víz csordogált a boltozatról, a párkányok az eresz szerepét játszották, s így a talaj száraz maradt. Az egyik sarokban felhalmozott hamu, az obszidián eszközök és a csontmaradványok tanúsága szerint nemrég sswik tanyáztak itt.

Mindenképp ügyelni kel ett. Az egyik zegzugos bemélyedésben gondosan elrejtett obszidián tömböket és egy rakás száraz fát találtunk.

Talán könnyelműség volt részünkről, de tüzet gyújtottunk a teherautó mögött. A tűz mel ett ülve fogyasztottuk el ebédünket, és a kiürült konzervdobozok is odakerültek a sswik által itthagyott hulladékdombra.

— Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágnak „kentaur” barátaink, ha majd megtalálják ezeket a furcsa edényeket — jegyeztem meg.

— Főképp, ha meglátják a rajtuk díszelgő képeket — tette hozzá Michel.

Az egyik húskonzerv-dobozon „Irma néni”, egy terebélyes szakácsnő színes képe virított.

— Lesújtó véleményük lesz a művészetünkről — szólt közbe Martine.

Kiabálnunk kellett, hogy túlharsogjuk a zuhogó víz robaját.

Amikor Michel felváltotta Beltaire-t, az utóbbit Breffort-ral együtt befogtam, hogy segítsenek kutatóárkot ásni a barlang talajába.

Tudni akartam, hogy más korszakokban lakták-e ezt a helyet.

Munkánkat siker koronázta: a homokos földben két, egyenként 20 centiméter vastag hamu- és hul adékréteget találtunk. Mindkét réteg egyforma szerszámokat hozott felszínre, és amennyire meg tudtuk ítélni, különböztek a sswik jelenlegi eszközeitől. Durvábban voltak megmunkálva, akadt közöttük babérlevél alakú nyílhegy, csak olyan, melyet egyik oldalán csiszoltak le. Egy sswi meglehetősen épen maradt csontvázát is kihantoltuk. Ezenkívül meglehetősen sok és sokféle csontot találtunk, ezek közül nem egy Góliát-csont is lehetett.

Estefelé három ilyen, de viszonylag kisebb méretű ál at látogatott meg bennünket; egyik sem volt nagyobb tíz méternél.

Udvariatlanul kitessékeltük őket az esőbe. Amikor erőszakoskodni kezdtek, egyet agyonlőttünk közülük. A másik kettő elmenekült.

Rövid megszakításokkal két ál ó napig ömlött az eső. Minthogy egyéb dolgunk nem volt, kutatással töltöttük az időt. A kutatóárkot mélyítettem. A felső homokrétegek alatt durva mészkőomladék-

ágyakat találtam; ezek másféle, nyilván jóval hidegebb éghajlat alatt alakultak ki. Tellus tehát, akárcsak a Föld, szintén átélt jégkorszakot.

Megfogadtam, hogy a hegyekben felkutatom az ősi morénákat. A teherautóba egy halom csiszolt kő- és csontmaradvány került, a leendő múzeum alapja.

A harmadik nap reggelén a Nap tisztára mosott égboltra kúszott fel. Mégis várnunk kellett. A mélyebben fekvő területeket elárasztotta a víz, és az átázott föld 15–20 centiméter mélységig mindenütt sárrá vált. Szerencsére heves szél kerekedett, meggyorsította a párolgást.

A kényszerpihenőt kihasználva, felvettük a rádióösszeköttetést a Tanáccsal. A hívásra nagybátyám jelentkezett. Beszámoltam neki a sswik felfedezéséről meg a petróleumnyomokról, ő viszont elmondta, hogy néhány nap óta gyakran repkednek hidrák a falu felett, de nem támadnak. A rakéták vagy ötvenet megöltek közülük.

Végül bejelentettem a Tanácsnak, hogy egy darabig még tovább megyünk délnyugat felé, aztán hazatérünk. A teherautó jól bírta az utat, az üzemanyagnak több mint a fele megmaradt. Lőszerrel meg élelemmel bőven el voltunk látva. Eddig 1070 kilométert tettünk meg.

Amint kissé felszikkadt a föld, elindultunk. Kis idő múltán egy másik folyó állta utunkat: a „Vézére” nevet adtam neki. Kisebb volt a Dordogne-nál, néhol ötven méternyire szűkült.

Úgy láttuk, hogy az átkelés igen kockázatos lenne a vihartól megáradt, sebes sodrú, mély vízben. Mégis átjutottunk rajta, bár olyan körülmények között, hogy még ma is borsódzik a hátam, ha eszembe jut.

A folyó mentén felfelé haladva egy zuhataghoz értünk. A Vézére itt több mint 30 méter magasságból zúdult alá. A környék átvizsgálása után vetődésre gyanakodtam, és ez a topográfiában a vízesésen kívül egy sziklafalat tételez fel. Szerencsére, alig néhány kilométerre a zuhatagtól járható utat találtunk. Ott visszafordultunk, és visszatértünk a folyóhoz, pontosan a vízesés fölött. Tanakodni kezdtünk, hogy miképpen menjünk át rajta. Ekkor Michel agyában egy vakmerő és hátborzongató ötlet fogamzott meg. Rámutatott a vízből kiál ó, tőlünk vagy tíz méternyire levő széles sziklára, aztán a többire, amelyek egymástól 5–6 méternyi távolságban a folyón keresztül a túlsó partig vezettek.

— Íme, a hídpillérek. Nekünk csak a hídpályát kel elhelyeznünk!

Elképedve bámultam rá:

— Miből?

— Van itt elég 10–20 méter magas fa. Fejszénk, szögünk és kötelünk is van. Egyes bokrok elég rugalmasak ahhoz, hogy ágaikat kötélnek használhassuk.

— Nem gondolod, hogy ez kissé kockázatos vállalkozás?

— És a kirándulásunk vajon nem kockázatos-e?

— Rendben van. Kérdezzük meg a többieket.

Breffort szerint a terv kivihető volt.

— Kétségtelenül vakmerő vál alkozás, de láttunk már rosszabbat is!

A teherautóban Vandal ült a géppuskánál és Martine a kormánynál. Ilyen védelem mel ett átalakultunk favágókká. A kidöntött fákról lenyestük a gal yakat, aztán a nagyjából szögletesre faragott törzseket a teherautó segítségével elvontattuk mintegy ötven méternyire a zuhatag fölé. Most az volt a kérdés, hogyan helyezzük el az első gerenda végét a legszélső sziklára. Amíg ezen töprengtem, észrevettem, hogy Michel vetkőzik.

— Csak nem úszva akarsz eljutni odáig?

— De igen! Adj egy kötelet! Itt fogok beugrani, s az ár a szikláig sodor.

— Őrült vagy! Belefulladsz!

— Sose izgasd magad! Főiskolai bajnok voltam, 53,4-re úsztam a 100 métert. Gyorsan, mielőtt a húgom észrevenné. Én biztos vagyok a dolgomban, de őt felesleges izgatni.

Alig ugrott a vízbe, máris fürgén úszott a folyó közepe felé, amikor már vagy tíz méternyire lehetett a parttól, az ár irányában haladt tovább. Breffort és én tartottuk a derekára kötött kötél végét.

A sziklától néhány méternyire vadul harcolt az ár el en, amely az örvény felé sodorta. Sikerült megkapaszkodnia a szikla peremében.

Egyetlen nekirugaszkodással feljutott rá.

— Brr! Hideg! — harsogta túl a zajgó vizet. — A fatörzs egyik végét kössétek az én kötelemhez, a másikat pedig egy másik kötélhez, amelyet majd ti fogtok tartani! Ez az! Most pedig eresszétek a fát a vízbe! Erősen tartsátok, nehogy lesodródjon!

A vastag gerenda vége nekiütődött a sziklának; az a vége, melyet mi tartottunk a kötéllel, a partot súrolta, és ezt némi kínlódással sikerült is a partra emelnünk. Aztán Paul, Breffort és én átmásztunk a gerendán; Paul és én lovaglóülésben, lábunkat a vízbe lógatva, Breffort viszont öt méterrel a zuhatag felett, állva, mondván: nem szereti benedvesíteni a lábát, fatörzs végét felhúztuk a sziklára, és acélkapoccsal odarögzítettük. Így fektettük le a hidunk első gerendáját. Aztán az egészet újra kezdtük a második gerendával. Az est beálltáig hármat sikerült elhelyeznünk. Az éjszaka félbeszakította erőfeszítéseinket. Én kimerültem, Michel és Paul holtra fáradt, de Breffort meglehetősen friss maradt. Vele együtt vál altam az éjfélig tartó első őrséget. A másodikra Vandal és Beltaire vállalkozott, a harmadikat, Sol kelte után, Martine-ra osztottuk. Reggel ismét munkához láttunk. Másnap minden gerenda a helyére került, és már a túlsó parton jártunk. Négy nap kel ett, amíg elkészült a hídpálya. Tevékenységünk festői látványt nyújtott.

A kellemes, hűvös időben — még alkonyatkor is élénk, sárga világosság volt — jókedvűen dolgoztunk. Az utolsó nap, ebédhez felnyitottam néhány üveg óbort, és ettől végképp derűlátók lettünk. A csemegét a teherautó mellett, a szürke fűre telepedve fogyasztottuk el, amikor egy raj nyílvessző csapott le körülöttünk. Szerencsénkre, az egyik autógumin kívül senkit nem ért találat. Lehasaltam a mel ettem levő golyószóró mel é, és pokoli tüzet nyitottam abba az irányba, ahonnan a nyilakat lőtték, a mintegy negyven méternyire sötétlő, sűrű fasorra. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a fák közül kirohanó sswik nagy része megsebesült. A támadás azonnal félbeszakadt.

Mindnyájan elpusztulhattunk volna. Ezért most már kevésbé vidáman és sietve befejeztük a hídpálya építését. Paul a volánhoz ült, és a teherautó rágördült a hídra. A világ leghatalmasabb viaduktját építő mérnök sem lehetett volna büszkébb nálunk, amikor átértünk a túlsó partra… de nagyobb megkönnyebbülést sem érezhetett!

Estig semmi nem történt. Még napnyugta előtt kijelöltem a másnapi útszakaszt. Egyenesen délnek megyünk, egy hegy felé, amely alacsonyabbnak tűnt a Sötétség Hegyénél, de elérte a 3000 méteres magasságot. Éjfélkor én voltam őrségben, amikor a hegy csúcsának közelében egy fényes pontot láttam felvillanni. Ismét egy vulkán lenne? A fény kialudt. Csak akkor kaptam észbe, amikor valamivel lejjebb ismét kigyúlt a fény. Ez csak jelzőtűz lehet!

Hátranéztem. A Vézére mögött, a dombokon ugyancsak tűzpontok szikráztak. Meglehetősen nyugtalanul közöltem észrevételemet Michellel, aki átvette tőlem az őrséget.

— Ez valóban kellemetlen. Ha a sswik elrendelik az általános mozgósítást, jobb fegyvereink el enére is nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Észrevetted, hogy nem félnek a tűzfegyverektől? És a muníciónk sem tart ki örökké…

— Én mégis ragaszkodom hozzá, hogy eljussunk addig a „Jelzés-hegyig”. Csakis a hegyben vagy a hegy közelében találhatunk ércet. Csupán gyors felderítést végzünk.

Reggel, mielőtt elindultunk volna, ki kel ett cserélnünk a nyíllövéstől kilyukadt gumit. Útközben a talaj észrevétlenül emelkedett, aztán hullámossá vált, patakok szelték át, amelyeken csak nehezen tudtunk átgázolni. Egy kis völgyben, az egyik sziklafalon zöld erezetre lettem figyelmes. Garnierit volt, elég jó nikkelérc. A völgy csodálatosan gazdag érc-lelőhelynek bizonyult, és estére már egy egész halom mintát gyűjtöttem nikkel-, króm-, kobalt-, mangán- és vasércből, valamint felbecsülhetetlen értékű, kiváló kőszénből, amelynek vastag erei felszínt érték.

— Itt fogjuk megalapítani kohászati központunkat — mondtam.

— De itt vannak a sswik — vetette el en Paul.

— Azt csináljuk, amit az amerikaiak tettek a hősi időkben, a föld termékenynek látszik. Ha kel, harcolni fogunk, megműveljük a földet, és kiaknázzuk bányáinkat. Egy bizonyos: utazásunk második napja óta nem találkozunk hidrákkal, egyik kárpótol a másikért.

— Rendben van — mondta Michel. — Éljen Cobalt-City! Nem lesz könnyű ideszállítani egész berendezésünket.

— Majd arra is sor kerül. Előbb ki kel bányásznunk a kőolajat, és az sem lesz valami könnyű munka.

Északnak, majd nyugatnak fordultunk. Innen 60 kilométerre felfedeztem egy bauxit-lelőhelyet.

— Ez a vidék a geológusok paradicsoma — jegyezte meg Martine.

— Szerencsénk van. Reménykedjünk, hogy ezután sem pártol el tőlünk — feleltem, de más járt az eszemben.

Reggel óta azon törtem a fejem, hogy nem lehetne-e szövetséget kötni a sswikkel, vagy legalábbis néhánnyal közülük.

Valószínűnek tartottam, hogy több, egymással háborúskodó törzs él egymás mel ett. Ezt az ellenségeskedést ki lehetne használni. Az első teendő olyan kapcsolatot teremteni velük, amely nem puskalövésekben nyilvánul meg.

— Ha megint harcra kerülne a sor a sswikkel — szólaltam meg végül —, legalább egy foglyot kel ejtenünk.

— Miért? — kérdezte Paul.

— Hogy megtanuljuk a nyelvüket, vagy megtanítsuk őket a miénkre. Ez hasznunkra lehet.

— Azt hiszitek, hogy ez megéri az életünk kockáztatását? — kérdezte Vandal, aki természetesen, alig várta, hogy hozzáfoghasson ehhez a kísérletéhez.

Felvázoltam tervemet. A véletlen kedvezett elgondolásomnak.

Másnap, nem sokkal indulásunk után, a kocsi elromlott, meg kellett ál nunk. Mialatt Paul a kocsi javításával kínlódott, szemtanúi lehettünk egy rövid csatának három, már ismerős, vörösesbarna sswi és egy tucatnyi apróbb termetű, csil ogó fekete bőrű sswi között. Bár a vörösek hősiesen védekeztek — a támadók közül öten életüket vesztették —, végül is a túlerő diadalmaskodott. A győztesek ezután — nem tudván jelenlétünkről — módszeresen hozzáláttak a legyőzöttek feldarabolásához. Amikor a golyószóróval közéjük lőttem, három halottat hagyva hátra, elmenekültek.

Áthatoltam a bennünket mindeddig eltakaró sűrű növényzeten. Egy sebesült vörös sswi, amikor megpil antott, menekülni próbált.

Néhány lépés után összerogyott: öt nyíl találta.

— Kedves Vandal, próbáld megmenteni!

— Mindent elkövetek, bár csak nagyon kezdetleges ismereteim vannak az anatómiájukról. Ettől eltekintve — mondotta, miután megvizsgálta a sebesültet —, úgy látom, a sebek nem veszélyesek.

A sswi nem mozdult, mindhárom szeme csukva volt. Csupán mel kasának ütemes emelkedése jelezte, hogy él. Vandal hozzákezdett a nyilak eltávolításához. Ebben Breffort segített neki, aki — mielőtt az antropológiára specializálta volna magát — orvostanhal gató volt.

— Nem merem elaltatni. Nem tudom, kibírná-e!

A műtét alatt a sswi nem mozdult. Csak remegett. Breffort bekötözte; a kötésen sárga foltok ütköztek ki. A sebesültet a teherautóba szál ítottuk. Nem volt túl nehéz; Michel becslése szerint talán 70 kiló lehetett. Fűből meg takarókból fekvőhelyet készítettünk neki. Az átszállítás alatt szemét mindvégig csukva tartotta. Amikor kijavítottuk az autót, ismét elindultunk. Amint a motor berregni kezdett, a sswi rémülten összerezzent, és első ízben megszólalt.

Rendkívül ütemes beszéde csettintő szótagokból állt, tele sípoló mássalhangzókkal. Fel akart kelni: akkora ereje volt, hogy hármunknak kellett lefogni. Izmos teste kemény és ruganyos volt.

Lassanként megnyugodott. Magára hagytuk. Én az asztalhoz ültem, írogatni kezdtem a naplómat. Megszomjaztam, egy pohár vizet töltöttem magamnak. Vandal fojtott kiáltását hallva, megfordultam. A sswi fektéből félig felemelkedve, kinyújtotta a kezét.

— Inni akar — mondta Vandal.

Elé tartottam a poharat. Egy ideig bizalmatlanul nézegette, aztán ivott. Egy kísérlettel próbálkoztam. Vizet töltöttem a pohárba, és azt mondtam: víz. A sswi azonnal megértette, és meglepő szel emi fogékonysággal, érthetően megismételte: „fiz”.

Odamutattam neki az üres poharat: pohár. Megismételte: „bohár”. Ittam egy kortyot, és azt mondtam: inni. Megismételte: „inni”. Kinyújtóztam az egyik fekhelyen, mintha aludni akarnék, és azt mondtam: aludni. A szó „aluni”-ra torzult. Magamra mutattam: én, ő mozdulatomat utánozva így szólt: „Vzlik”. Zavarban voltam. Az „én” szót akarta lefordítani, vagy a saját nevét mondta? A második feltevés felé hajlottam. Nyilván azt hiszi, hogy az én nevem: Én.

Tovább akarván folytatni a kísérletet, így szóltam hozzá: „Vzlik aludni”. Azt felelte: „Fisz inni”. Mindnyájan elképedtünk. Ez a lény rendkívüli értelmességről tett tanúbizonyságot. Egy pohár vizet töltöttem neki; megitta. Tovább folytattam volna a leckét, ha Vandal nem figyelmeztet, hogy a sebesült sswi nyilván kimerült. És valóban, ő maga mondta: „Vzlik aluni”, majd kis idő múltán elszunnyadt.

Vandal ragyogott a boldogságtól:

— Ha mind ilyen tehetséges, gyorsan megtaníthatjuk őket gépeink használatára.

— Hogyne — mondtam én, nem nagy lelkesedéssel. — Aztán ötven év múlva majd ők lőnek ránk puskával! Nem, én nem mennék ilyen messzire. De bizonyára hasznunkra lesznek, ha szövetségre léphetünk velük.

— Elvégre megmentettük az életét — szólt közbe Breffort.

— Miután elég sok egyedet megöltünk a fajtájából, sőt talán a saját törzséből is!

— Ők támadtak meg bennünket!

— Az ő területükön voltunk. Ha háborút akarnak… Mi, mutatis mutandis — olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben Cortez lett volna, ha az aztékok nem rémülnek meg fegyverei meg lovai láttán.

Mindenesetre ápoljuk gondosan a sebesültet! Ez olyan lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni!

Előrementem a kocsiban. Michel vezetett, mel ette ült Martine.

— Mire gondolsz, Martine?

— Hogy félelmetesen értelmesek.

— Nekem is ez a véleményem. De másrészt megkönnyebbültem. Nem mi vagyunk egyedül gondolkodó lények ebben a világban.

— Számomra ez egyre megy — vont vállat Martine. — Ezek nem emberek.

— Természetesen. És te mit szólsz mindehhez, Michel?

— Nem tudom. Várok. De bal felől megint egy sűrű fasort látok.

Valószínűleg ismét egy folyó állja utunkat, amelyen át kel jutnunk!

— Jobbra is folyó van. Találkoznak egymással. Feltehetően itt ömlenek egymásba.

Valóban, a két folyó között, egy földnyelven jártunk. A bal oldali, újabb folyót elneveztük Dronne-nak. Jobbra vagy a Vézére, vagy a Dordogne hömpölygött. Minthogy legalább 300 méter széles volt, az utóbbi feltevésre hajlottam. Mélynek tűnt. Vize lustán, szürkén hömpölygött. Beesteledett.

— Itt letáborozunk. Ez a hely alkalmas a védekezésre.

— De tökéletes kelepcének is tekinthető — jegyezte meg Breffort.

— Valóban, itt visszavonulásra nincs lehetőség — tette hozzá Vandal.

— Az az erő, amelyik el tudja vágni a visszavonulásunk útját, képes lenne a megsemmisítésünkre is. Itt csak az egyik oldalt kell szemmel tartanunk, és ez adott esetben lehetővé teszi, hogy egy helyre csoportosítsuk fegyvereink tüzet. Holnap körülnézünk, hogyan kelhetnénk át.

Ez az este, legalábbis a kezdete, emlékeimben úgy szerepel, mint egész kutatóutunk legboldogabb szakasza. Mielőtt beesteledett volna, a füvön heverészve vacsoráztunk. Langyos idő volt. Ha nem lett volna mellettünk a sok fegyver és Vzlik furcsa árnyéka, akár a Földön hihettük volna magunkat. Mint egykori bolygónkon, mielőtt eltűnt volna a Nap, az ég itt is arany-, bíbor- és borostyánszínekben pompázott. Nagyon magasan néhány rózsaszínű felhő lebegett lustán. Igen jó étvággyal falatoztunk, beleértve Vzliket is. Sebei már félig-meddig behegedtek. Különösen ízlett neki a tengerész-kétszersült meg a marhahúskonzerv. De amikor belekóstolt a borba, undorral kiköpte.

— Úgy látszik, a szesz nem ízlik nekik annyira, mint annak idején a földi vadembereknek — jegyezte meg Vandal. Lement a nap. Az égen együtt ragyogó három hold fényénél akár olvasni is lehetett volna. Egy összetekert ponyvából párnát készítettem, és a földön hanyatt fekve, elmerültem az ismerős csillagképek szemlélésébe. Ezen az égbolton sokkal több csillag ragyogott, mint a földi égen. Számban az égő pipával, átadtam magam gondolataimnak, és csak félfüllel hal gattam a francia leckét, amelyet Vandal és Breffort adott a sswinek. Jobb felől Martine, bal felől Michel hevert mel ettem, Beltaire és Schoeffer, a szenvedélyes sakkozók, egy kartonra rajzolt sakktáblán a maguk faragta figurákkal játszottak. Félálomban karomra vontam Martine fejét. Homályosan hallottam a francia szavakat ismételgető sswi sipító hangját, sakkozók ritkán elejtett szavait, és Michel horkolását. Ekkor elnyújtott bőgés harsant fel. Felültem, ötszáz méterre tőlünk egy ál atcsorda bal agott: inni jöttek a folyóhoz. Bár kisebbek voltak a Góliátnál, hosszuk elérte a 8 métert, magasságuk a 4 métert.

Nagyon megnyúlt, lóbálódzó pofájuk, boltozatos hátuk, rövid farkuk, erős lábuk és hangjuk elefántra emlékeztetett. Felsorakoztak a parton, és mel ső lábukat behajlítva ittak. Vandal rájuk mutatott, és kérdő arccal fordult a sswi felé.

— Assek — mondta az utóbbi. Aztán száját kitátva, úgy tett, mintha rágna valamit.

— Gondolom, azt akarja mondani, hogy ehetőek — magyarázta a biológus.

Elnéztük az ivó csordát. A három hold fényétől megvilágított látvány nagy hatást tett ránk. Eszembe jutott, hogy íme, a sors megadta számomra azt, amiről oly gyakran ábrándoztam csendes laboratóriumomban: a nagy, primitív energiák látását. Martine ugyancsak megrendülve szemlélte a jelenetet. Hallottam a suttogását: — Igazi vad föld…

Az állatok elvonultak. Hosszú percek teltek el.

— Hát az meg micsoda? — nézett fel váratlanul Beltaire, abbahagyva a sakkozást, amelyet az imént még az ál atcsorda kedvéért sem volt hajlandó félbeszakítani.

Arra fordultam, ahová ő nézett. Az egyik magaslaton furcsa árnyék mozgott. Zömök állat, macskaszerű testtartása ragadozóra emlékeztetett. Bár kicsinek, mindössze másfél méter magasnak tűnt, roppant erő benyomását keltette. Megmutattam a sswinek. Tüstént ideges remegés vett erőt rajta, és szapora beszédbe kezdett. Látva, hogy nem értjük, úgy tett, mintha nyilat feszítene, és fegyvereinkre mutatva, több ízben is elismételte: „Bisir! Bisir!” Arcjátékából arra következtettem, hogy az állat veszedelmes. Nem túl sietősen — a vad még kétszáz méternyire volt tőlünk — betoltam egy tárat a golyószóróba. Ami ezután történt, az felfoghatatlan gyorsasággal zajlott le. Az ál at felugrott, vagy inkább felrepült. Első ugrásra csaknem harmincöt métert tett meg. De már ismét felemelkedett, és egyenesen felénk száguldott. Martine felsikoltott. A többiek felugráltak. Én vaktában kilőttem egy sorozatot, de egyik golyó sem talált. A vad a harmadik ugrásra készülődött. Mellettem egy másik golyószóró kezdett kelepelni, de ugyan ki lőtt vele? Újabb sorozatom ismét célt tévesztett, a tár kiürült. A mel ettem hasaló Michel nyomban kicserélte.

— A teherautóba! Gyorsan! — kiáltottam tüzelés közben.

Láttam a sswit cipelő Beltaire-t és Vandalt.

— Rajtad a sor, Michel!

A teherautó felől 20 mm-es nyomjelző lövedékek sorozata süvített el a fejünk felett a szörny irányába. A vadállat nyilván megsebesült, mert megál t. Magam maradtam a terepen.

Beugrottam a teherautóba, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Michel kitépte kezemből a golyószórót, és a csövét kidugta a lőrésen. Ő tüzelt tovább. Az üres töltényhüvelyek csak úgy kopogtak a kocsi alján. Körülnéztem. Mindenki ott volt, kivéve Martine-t.

— Martine!

— Itt vagyok — válaszolta két sortűz között.

Michel hátraugrott és felüvöltött:

— Kapaszkodjatok!

Rettenetes ütés rázta meg a teherautót. A tetőzet recsegett, meggörbült. Én Vandalra zuhantam, rám pedig Michel 85 kilója. A padló billegett, azt hittem, hogy a kocsi tüstént feldűl. A gépfegyver elhallgatott, a villany kialudt. Michel keservesen feltápászkodott, és meggyújtott egy zseblámpát.

— Martine! — kiáltotta.

— Itt vagyok! Vége. Húzzunk előbbre, mert a hátsó ajtót nem lehet kinyitni.

Az állat teteme ott hevert a teherautó mellett. Huszonegy géppuskagolyó, s közte öt robbanólövedék érte. Nyilván ugrás közben pusztult el. Szétroncsolt feje, harminc centiméteres agyaraival rettenetes látványt nyújtott.

— Hogy történt mindez? Csak te láttad egyedül? — kérdeztem Martine-től.

— Egyszerű. Amikor te is bejöttél, a vad megállt. Ráspricceltem egy sorozatot. Ugrott. A lépcső alján tértem magamhoz. Mire ismét felkapaszkodtam a tetőre, láttam, hogy holtan fekszik a teherautó mel ett.

Vzlik az ajtóhoz kúszott.

— Vzlik — mondta. S úgy tett, mintha íjat feszítene, aztán mutatta két uj át.

— Micsoda? Azt ál ítja, hogy két ilyen ál atot ölt meg nyilakkal?

— Ez lehetséges, főképp, ha a nyilakat elég erős méregbe mártották — válaszolt Breffort.

— De nem használnak mérget! Szerencsénkre, mert különben Vandal már aligha lenne köztünk!

— Talán csak a vadásznyilakat mérgezik meg? A Földön akadnak törzsek, amelyek becstelenségnek tartják, ha valaki harc közben mérgezett nyilat használ.

— Hát ha sok ilyen ál at van Cobalt-City környékén — tette lábát Beltaire az elpusztult szörnyre —, akkor épp elég bajunk lesz velük.

Szeretném látni, hogy a mi földi tigrisvadászaink mit kezdenének vele? Micsoda ugrások! Micsoda mozgékonyság! Micsoda fogak és micsoda karmok — nézegette a szörnyű mancsokat.

— Nem hinném, hogy nagyon okosak lennének — jegyezte meg Vandal. — Kíváncsi vagyok, hol helyezkedik el az agy ebben a lapos koponyában.

— Az imént azt mondtad — súgtam Martine-nak —: íme, egy szűz terület a maga varázsával… és a maga veszélyeivel. De erről jut eszembe, gratulálnom kell: roppant ügyesen bánsz a géppuskával.

— A dicséret Michelt il eti, ő akarta, hogy gyakoroljam a lövészetet, mondván, hogy az mindig hasznos lehet, ha egyébre nem, akkor az idegek edzésére.

— Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között fogod hasznát venni — mosolygott Michel.

A visszatérés

Másnap reggel, békés és nyugodt vörös éjszaka után elhatároztuk, hogy átkelünk a folyón. Nagy tutajt építettünk; elkészítése hat teljes napot vett igénybe. Ez idő alatt igen sok állatot láttunk, de szerencsére ragadozó nem akadt köztük. Először kóstoltunk tel usi húst. A pecsenyét egy kis ál at, az első te látott „elefántok” jóval kisebb példánya szolgáltatta. Csak ön keveset és szorongva ettünk belőle, hátha mérgező emészthetetlen számunkra.

Az íze a növendékmarháéra emlékeztetett. A csaknem teljesen meggyógyult Vzlik mohón falatozott. Senkinek sem lettek emésztési zavarai, ezért, amíg vissza nem tértünk a hidrák övezetébe, váltogattuk a kétfajta kosztot: a földit és a tellusit, bár mindig csak kis mennyiséget fogyasztottunk az idegen ételekből. Nem mertük viszont megízlelni a tutaj készítéséhez kivágott fának a gyümölcsét, holott a sswi torkig lakott velük. Már menni is tudott egy keveset, és látszólag teljesen hozzánk szokott. Szókincsével már egyszerűbb gondolatokat is ki tudott fejezni.

Sikeresen átkeltünk a folyón, utána szétszereltük a tutajt, hogy ne menjenek veszendőbe a kötelek meg a szegek, majd két napon át lefelé mentünk a parton. A folyó néha csaknem tóvá szélesedett, máskor pedig kanyonokat vágott a dombokba. Megfigyeltem, hogy mindvégig mély volt a vize, és sehol nem láttam zuhogókat. Partjain nyüzsgött az élet. Hatalmas „elefánt”-csordákat, magányosan vagy párosan kószáló Góliátokat és számos más óriás vagy apróbb állatot figyelhettünk meg. A távolban kétszer is felbukkant egy-egy „tigroszaurusz”. Ezt a nevet Beltaire gyártotta a ránk támadó vadál at elnevezésére, és el is fogadtuk Vandal tiltakozása el enére, aki joggal kifogásolta, mert a szörnyeteg valóban nem tartozott sem a tigrisek, sem a szauruszok fajtájához. De a lényeg, amint Michel megjegyezte, az, hogy tudjuk, miről van szó, és nem fontos, hogy az ál at mindennapi neve tigroszaurusz, leviatán vagy… áspiskígyó!

A folyót rengeteg víziál at lakta, de egyik sem jött elég közel a parthoz, hogy tüzetesebben szemügyre vehessük. A második napon, estefelé, eleredt az eső. Még mindig a síkságon mentünk, ahol csak a folyók meg a patakok partját szegélyezték fák. Az árnyékban mért 35 fok körüli hőmérséklet estére lehűlt, s mintegy 10 fokra csökkent.

A harmadik nap hajnalán, a Góliátok bőgésétől hangos éjszaka után, messze délen, a Dordogne túlsó felén egy füstoszlopot vettünk észre. Sswi-tábor vagy bozóttűz? A talaj egyenetlenné vált, alacsony dombokat kellett kerülgetnünk. Amikor az utolsó halmot is magunk mögött hagytuk, a levegőt olyan fanyar, átható szag járta át, mintha az Atlanti-óceán partján jártunk volna.

— Közel van a tenger — mondta Beltaire.

Tornya magasából hamarosan jelezte is. Néhány perccel később mi is láthattuk. A víz sötétzöld és háborgó volt. A nyugat felől fúvó szélben tarajos hullámok torlódtak a felszínén. A sziklás partot néhány kilométerrel délebbre a Dordogne homokos torkolata váltotta fel.

Kavics, gneisz és gránit alkotta partszakasznál ál tunk meg, néhány méterre a hul ámzó víztől. Vandal kiugrott a kocsiból, és kutatni kezdett a tengerparton, a biológusok e paradicsomában. A tócsákban ismeretlen állatkák nyüzsögtek, egyesek hasonlítottak a földiekhez, mások viszont merőben különböztek tőlük. Üres kagylóhéjakat is találtunk, olyanokat, mint a hatalmas pectenek, vagy ahogy a Földön nevezik őket: a fésűkagylók. Akadtak három méternél szélesebb példányok is. Más, sokkal kisebb kagylók még a sziklákhoz tapadtak. Michel nagy nehezen leválasztott egyet, és odavitte Vandalhoz. Az ál at inkább a földi karlábúak, semmint a lemezes-kopoltyús puhatestűek rokona volt. Messze a tengerben, két hullám között egy fekete hát vil ant fel, aztán újra lemerült.

— Szeretnék megfürdeni — mondta Martine.

— Nem — feleltem határozottan. — Ki tudja, milyen szörnyek lakják ezt a vizet. Túl kockázatos lenne.

Közben Schoeffer egy gneisz-kiszögellés mögött felfedezett egy száz lépésnyi hosszú, két méter mély tavacskát. Kavicsos fenekét áttetsző víz bontotta. Csak néhány apró kagyló meg moszat élt benne. Úgy hancúroztunk, akár a gyerekek. Mialatt Vandal a géppuska mel ett ügyelt, úszóversenyt rendeztünk. Elsőnek a pompásan úszó Michel érkezett célba, utána következett Martine, Schoeffer és Breffort. Én utolsó előtti lettem, egy fél fejjel megelőzve Beltaire-t. Később találtunk egy csaknem ötkilós, gömbölyű kavicsot, és a súlylökésben könnyedén elégtételt vettem előbbi vereségemért.

Vzlik egy ideig nézegetett bennünket, aztán ő maga is bemerészkedett a vízbe. Végtagjait alig használta; hosszában kinyújtott testének hullámzó mozgatásával úszott. Becslésem szerint jó tíz méterrel verte volna Michelt a kis tó átúszásában. Átvettem Vandaltól az ügyeletet, aki azonnal elindult, hogy bőséges készletet gyűjtsön a különféle állat- és növényfajtákból. Ezután továbbmentünk észak felé. Mindenütt a folyó vonalát követtük, néhány száz méternyire eltávolodva a partjától. A talaj meglehetősen egyenetlen volt; öreg redők sorozata, amelyek hosszan elnyúlva tűntek el a tengerben. Indulásunk után három és fél órával mocsaras vidékre értünk, ahol ismét találkoztunk a hidrákkal. Ezek az állatok barnák és alig 50 centiméter hosszúak voltak. Nem támadtak. Keletről megkerültük a mocsarakat, alkonyatkor hagytuk el őket, és ekkor ismét nyugat felé fordultunk. A part most homokossá, alacsonnyá vált. Szokásunk ellenére, holdfényben mentünk tovább az eszményien sima talajon. Óránként 50 kilométeres sebességgel haladtunk. Mielőtt a vörös hajnal felvirradt volna, a part olyan hepehupássá vált, hogy ismét beljebb kel ett húzódnunk, így fedeztük fel a tavat, amelynek először a délnyugatra fekvő alacsony partját érintettük. Keleten egy dombvonulat védelmezte. Dús növényzet sötét gyűrűje vette körül, felszínét a holdfényben villódzó kis hul ámok borzolták. Szelíd, megnyugtató és csaknem valószínűtlen látványt nyújtott. Attól tartva, hogy a vízben hidrák élnek, nem mertünk közelebb menni hozzá.

Csak később tudtuk meg, hogy ezeknek az ál atoknak sós vizű mocsárra van szükségük a fejlődéshez. A tótól egy kilométerre, egy magaslaton ál tunk meg.

Az őrséget átadtam Michelnek, és aludni tértem. Fáradt voltam.

Úgy éreztem, csak néhány másodperccel előbb feküdtem le, holott, mire kinyitottam a szemem, már a kék hajnal világított be az ablakon. Michel hajolt fölém, és egyik ujját a szájára téve, hallgatásra intett. Zajtalanul felébresztette a húgát is.

— Isteni látványban lesz részetek!

Amikor kiléptünk a kocsiból, felkiáltottunk ámulatunkban. A mélykék tavat arany- és bíborszínű keret vette körül. A parti sziklák csodálatos vörös színben pompáztak; a növények — mind a fák, mind a füvek — az új fém meg az óarany százféle árnyalatát mutatták! Alig ütközött ki közülük egy-egy zöld lomb. A keletre fekvő dombok a kelő Héliosz fényében tündököltek.

— Milyen gyönyörű! — suttogtam.

— Mint egy varázstó — sóhajtott Martine. — Nem, még soha nem láttam ehhez hasonlót.

— Varázstó. Szép név — jegyezte meg Michel.

— Ez lesz a neve — határoztam el. — Ébresszük fel a többieket is.

Napközben mindvégig a tó mellett haladtunk. Felületét lágyan fodrozta a tengeri szel ő. Az északi végétől nem messze hatalmas sziklás gát választotta el egy tengerrel közlekedő mocsártól.

Miközben megkerültük a mocsarat, eszembe jutott, hogy érintkezésbe lépek a Tanáccsal. Breffort ebben a pillanatban hidraveszélyt jelzett. Az állatok a kis barna fajtából valók voltak, és valósággal körülrajzották a teherautót. Nem támadtak, csak éppen kísértek bennünket. Egy ideig figyeltem őket, aztán rádión megpróbáltam megkeresni a Tanácsot. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A készülék nem hogy süket lett volna, de életemben még soha nem hal ottam ilyen sípolást, sercegést. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és pillanatnyilag lemondtam tervemről. Egyszerre csak a barna hidrák raja minden látható ok nélkül elmaradt tőlünk.

Éj el is, nappal is úton voltunk. A következő kék hajnalon már csak mintegy 150 kilométerre lehettünk a Föld kis szigetétől. Nem számítottunk rá, hogy az est beállta előtt hazaérünk, ugyanis tanulmányozni akartam területünk közvetlen környékét. A Tanács azonban váratlanul jelentkezett, és a rádió útján olyan híreket közölt velünk, amelyek teljesen megváltoztatták szándékomat.

Harc a hidrákkal

Luis hívott fel bennünket. A hidrák három nap óta folyamatosan támadtak. Előző nap megöltek három embert és két szarvasmarhát Szétszóródva lecsaptak, és a föld színén rohanták meg áldozataikat, ahol a rakéták alig tehettek kárt bennük. A helyzet kritikussá vált.

— Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha kiürítjük a Földnek ezt a darabját — javasoltam. — A mocsaras övezeteken kívül nem találkoztunk hidrákkal.

— Ez nem lesz könnyű, de… No lám, már megint itt vannak.

A hal gatóban tisztán hallottam a sziréna hangját.

— Maradj a mikrofonnál — mondta Louis. — Megpróbál ak tájékoztatni, mi történik. Talán jobb lenne…

Több robbanás, majd fegyverropogás vágta el a szavát.

A kormánynál ülő Michel és a toronyban ügyelő Breffort kivételével mindnyájan a rádió mellett szorongtunk. A megdöbbent sswi úgyszintén. Csak a rádió fütyülését hal ottuk. Nyugtalanul adtam le a hívójelet. Ajtócsapódás hal atszott, majd Louis lihegő hangja.

— Rohanjatok! Ha lehet, még az éjszaka beál ta előtt gyertek! A dögök most a tetőkhöz tapadnak, és a házakból nagyon nehéz tüzelni rájuk. Az utcára menni meg kész öngyilkosság. Legalább háromezren vannak! Ha a kocsival végigjárjátok a falut, lepuffanthatjátok őket. Siessetek! Néhol már a tetőcserepeket feszegetik!

— Hal ottad, Michel! Rohanj!

— Teljes gáz! 60 kilométer óránként!

— Két óra múlva a faluban leszünk — jeleztem a rádióban.

Tartsátok magatokat!

— Ennyire közel vagytok? Ez szerencse. Itt a tetőn két-három hidra tanyázik, de erős a padlásdeszka. Az a baj, hogy nem tudok minden csapatnak telefonálni.

— Egyedül vagy?

— Nem, hat őr van velem, meg Ida. Azt üzeni Beltairenak, hogy ne nyugtalankodjék.

— A nagybátyám?

— Ménard-ral bezárkózott az obszervatóriumba. Ott nem fenyegeti veszély. A fivéred a mérnökökkel együtt a 7. számú óvóhelyre vonult. Egy könnyű géppuska van velük, és amint látom, jó hasznát veszik. Most befejezzük a beszélgetést. Kapcsolatot kel keresnem a többi csoporttal.

— Nehogy kimenj az utcára!

— Légy nyugodt!

A kocsi tetején ülő Breffort előrehajolva lekiáltott:

— Riadó! Hidrák!

Én is felkapaszkodtam a toronyba. Egy kilométernyire előttünk öt-hatszáz méter magasban vagy száz zöld állat lebegett az égen.

— Gyorsan a rakétákat, mielőtt szétszóródnak!

— Breffort, menj le! Szabályozd be a rakétákat. Én átveszem a géppuskát.

Céloztam.

— Tűz!

Nyomjelző golyóim a hidrák felé röppentek, és csakhamar a rakéták fehér barázdái követték őket. Szerencsére, pontosan a felhő közepében robbantak. Fekete esőként záporoztak a hidrák maradványai, elfogva előlünk a világosságot. A sértetlenül maradt szörnyek egyenesen felénk tartottak. E perctől kezdve minden rajtam múlott. Tucatnyi hidrát lepuffantottam. A többiek egy ideig ott forgolódtak körülöttünk, aztán belátva tehetetlenségüket, nagyon alacsonyan, a föld közelében repülve, elinaltak.

Egyéb baj nem is történt, amíg el nem értük a vasércbányát. A környék kihaltnak tűnt. Néhány másodperc után kinyílt az egyik óvóhely ajtaja, és egy ember integetett felénk. Michel közelebb vezette a teherautót, és felismertem Joseph Amart, a művezetőt.

— Hol vannak a többiek?

— Elmentek a páncélossá alakított vonattal meg a fegyverekkel.

— És maga?

— Én itt maradtam, hogy figyelmeztessem magukat.

Telefonáltak a Tanácstól, hogy hamarosan megérkeznek. A vasutasok kitalálták, hogy egy forróvizes fecskendőt…

— Jó. Szálljon fel a kocsira. Régen elmentek a többiek?

— Egy órával ezelőtt.

— Előre, Michel!

Amar elképedve bámulta Vzliket.

— Hát ez a polgártárs meg kicsoda?

— Egy bennszülött. Majd később megmagyarázzuk.

Tíz perccel később már hallottuk a lövéseket, aztán megpillantottuk a falut. Minden ajtót és ablakot eltorlaszoltak. Hidrák tömege tanyázott néhány háztetőn. A többiek meglehetősen alacsonyan röpködtek. A vasércbánya páncélos vonatja beál t a „pályaudvarra”, és a benne levő emberek nehéz géppuskával lőtték a tetőkről felemelkedő hidrákat.

— Paul a kormányhoz, Michel és Breffort a golyószórókhoz!

Martine és Vandal nekem adogassák a lőszert! Beltaire és Amar a golyószórókat lássák el tölténnyel! Vzlik húzódjon egy sarokba, ahol nem zavar. Rendben van? Most pedig gyerünk a vonathoz!

A bányászok jól dolgoztak. Vonatjukat fémlemezekkel, deszkákkal, gerendákkal valóságos kis erőddé varázsolták, körülötte vagy száz felpuffadt hidra borította a földet.

— Hogy az ördögbe pusztították el őket? — kérdeztem a mozdonyvezetőt, aki történetesen Biron volt.

— A saját ötletem. Leforráztuk őket. Egyébként itt jönnek a többiek. Majd mindjárt meglátják. Ne lőjetek! — kiáltotta az első vasúti kocsiban elhelyezkedett géppuskásoknak.

— Ne lőjetek! — figyelmeztettem én is a társaimat.

Vagy harminc hidra közeledett.

— Amint szólok, indítsd be a szivattyút — szólt Biron a fűtőjéhez.

Egy öntözőcsőfélét emelt fel, amelynek fafogantyúval ellátott réz végét bevezette az egyik lőrésbe.

— Hátráljanak a teherautóval!

A szörnyek harminc méternyire lehettek, és teljes sebességgel száguldottak felénk. Gőzölgő forróvíz-sugár fogadta őket, és tucatnyival végzett közülük. A többiek visszavonultak. Ekkor a vonatból tüzelni kezdett a géppuska, és az enyém is követte a példáját.

— Nos, ilyen egyszerű a dolog — mondta Biron. — Többet is megölhettem volna, ha elegendő bátorságom van, és az első támadáskor közelebb engedem őket. De nem mertem megtenni; most pedig már bizalmatlanok.

— Kinek az ötlete volt?

— Amint mondtam, az enyém. De Cyprien, a fűtőm segített megvalósítani.

— Remek találmány, így megtakaríthatjuk a golyókat. Sőt, még tovább lehetne tökéletesíteni. Majd megemlítem a Tanácsnak; és azt hiszem, hogy ezért visszakaphatja politikai jogait. Most pedig menjünk a faluba. Melyik házban tartózkodik Louis Mauriére?

— Azt hiszem, a postán.

— Kezdjük hát azzal. Mindenki a helyén van? Óvatosan, előre!

Jól célozzatok és keveset lőjetek!

Baj nélkül eljutottunk a kút terére. A posta teteje csak úgy zöldellt a hidráktól. Minden golyónk talált, de olykor több lövésre volt szükség egy-egy ál at elpusztításához. Nem mertem sem rakétát, sem géppuskát használni, nehogy megsebesítsem barátainkat. A szörnyek ostoba módon továbbra is a tetőhöz tapadtak.

Mozdulatlanságuk kissé meglepett, hiszen azelőtt az értelem némi nyomát fedeztük fel bennük, így gondosabban célozhattunk, egyenesen az agyukra. Ezt az épületet egy idő után sikerült megszabadítanunk eleven burkolatától.

A faluban innen-onnan egy-egy lövés hal atszott. Kétszer-háromszor a mozdony is sípolt a forró víz újabb győzelmének örömére. Az eltorlaszolt ajtó mögül kirohant Louis, és felugrott a teherautóra.

— Mi újság?

— Amióta itt vagytok, határozottan jobb a helyzet. De ezek a nyomorult dögök behatoltak három házba. Több mint tíz halottunk van.

— Kik?

— Alfréd Charnier, a felesége és egyik leánya. Öt másik falusi, akiknek még nem tudom a nevét. Madeline Ducher, a színésznő, továbbá három munkás. A telefon drótja valahol a posta és az üzem között elszakadt. Próbáljátok rendbe hozni. Nem tudom, mi van odafent. Visszamegyek a postára.

A huzalt követve megtaláltuk a szakadást, ötven méternyire, az egyik háztetőn, három hidra lapult. Kiugrottam a kocsiból, és egy darab rézdróttal összekötöttem az elszakadt huzalt. Alig végeztem vele, amikor megszólalt a géppisztoly. A hidrák támadtak. Szokásos taktikámat alkalmazva, a földre vetettem magam, és amint az ál atok elrepültek felettem, felugrottam a teherautóra. Ezt a kis játékot kétszer csináltam végig; különös játék, amelyben az ember az életével játszik.

Aztán módszeresen hozzáláttunk a tetők megtisztításához. A kút terén kezdtük, és egy óra múlva be is fejeztük. Utána megindultunk a főutcán. Alig hangzottak el az első lövések, a hidrák, mintegy jeladásra, felkerekedtek és elrepültek. A házakból ekkor tömegével özönlött ki a rakétavetőket cipelő sok férfi és asszony. A következő két percben legalább százötven ilyen cső irányult a magasba. Az eget a hidrák zöld és a robbanó rakéták fekete foltjai tarkázták. Nagy magasságban, felhővé tömörülve menekültek a bestiák.

— Egy különös dolgot kell megemlítenem — mondta Louis.

Amint megjelentek a hidrák, nagyon rosszul vettem az üzeneted.

Rettenetesen sercegett a készülék.

— Furcsa, de én is valami ilyesmit észleltem, amikor körülvették a kocsit a kis barna hidrák — mondtam. — Lehet, hogy ezek az ál atok rádióhul ámokat bocsátanak ki? Ez talán a mozgásuk rendkívüli egybehangoltságát is megmagyarázza. Majd megemlítjük Vandalnak.

A Tanács még aznap este összeült. Minthogy az öreg plébános és Charnier is meghalt, csak heten voltunk. Az expedíció többi tagja tanácskozási joggal ugyancsak részt vett az ülésen. Jelenlétükben számoltam be a kutatóútról, és bemutattam Vzliket. Ezután Louis felsorolta a távollétünk alatt felvetődött problémákat, s köztük a legsúlyosabbat: a hidrák új taktikáját. Az ál atok éjszaka érkeztek, lesben ál tak a sűrű bozótban, és onnan támadtak a járókelőkre. Az utcákon mar csak csoportosan és fegyverrel lehetett közlekedni.

— A rádióbeszélgetés során azt ajánlottad, hogy költözzünk át a Jelzés-hegy környékére — tette hozzá. — Ez lenne a legjobb megoldás, de hogyan? Ahhoz, hogy teherautón tegyük meg az utat, nem elegendő a benzinkészletünk. Ha viszont gyalog kel menni a hidrák meg a sswik között… És akkor itt kellene hagynunk minden készletünket! Még azt sem tudom, hogy a teherautókkal hogyan szál íthatnánk el a mozdonyokat, a szerszámgépeket és a többit.

— Én sem így gondoltam.

— Hát hogyan? Talán repülőgépen?

— Nem, hajón.

— Honnan vennéd azt a hajót?

— Gondolom, Estranges elkészíthetné a terveket. Nem kérek tőle egy 50 csomóval haladó szuper-torpedórombolót. Egy jó kis teherhajó is megtenné. A földi terület érinti a tengert. Másrészt, a Cobalt-Citytől kétszáz kilométerre levő ponttól mindvégig a Dordogne-t követtük, egészen a torkolatáig. Ez a folyó bizonyára hajózható. Valahányszor mélységet mértem, tíz méternél mélyebb vízállást találtam. A tenger nyugodtnak látszik. S végül az egész alig 700 kilométernyi utazást jelentene tengeren és 250 kilométert a folyón.

— És mi fogja hajtani azt a hajót? — kérdezte a nagybátyám.

— Az üzem egyik nagy Diesel-motorja vagy egy gőzgép. Csak volna egy fúróm, hogy megnézzem, milyen mélyen fekszik az a kőolaj.

— De hiszen van — szólalt meg Estranges. — Minden szükséges szerszám megvan hozzá. Amikor egy második duzzasztógátat akartak építeni, a fúrásokhoz használt szerszámok itt maradtak beraktározva az üzemben. Épp aznap kaptam kézhez a levelet, amelyben közölték, hogy el fogják szállítani, amikor a kataklizma bekövetkezett.

— Nagyszerű! És milyen mélyre lehet fúrni ezzel a szerszámmal?

— Azok 600–700 méterig mentek.

— Ej ha! Nem túl mély próbafúrások egy gát számára?

— Az az érzésem, hogy a méréseket végző társaság ugyanakkor valami más után is kutatott. De emiatt most ne bánkódjunk. Ráadásul jelenlegi munkásaim közül hárman annak idején az Aquitaniai Petróleumtársaságnál dolgoztak.

— Egyre jobb. Holnap nekilátunk a munkának. Mindenki hozzájárul, hogy elhagyjuk ezt a helyet?

— Szavazzunk — szólalt meg Marié Presle. — Megértem, hogy nehéz itt maradni, de olyan országba menni, ahol ilyenek élnek… — mutatott a csendesen figyelő sswire.

— Ó, azt hiszem, hogy velük meg lehet egyezni — szólt közbe Michel. — De jobb lesz, ha szavazunk.

A szavazólapok összeszámlálása után — öt szavazat volt „mel ette”, két szavazat — Marié Presle-é és a tanítóé — „ellene”.

— Tudja, bácsikám, nem garantálom, hogy az obszervatóriumot át tudjuk költöztetni — mondtam. — Legalábbis nem mindjárt.

— Tudom, tudom. De ha itt maradunk, mindnyájan elpusztulunk.