5.

Fehér, hajnali köd hömpölygőit végig alacsonyan az ázott talaj fölött. Ezernyi levélről víz csöpögött, megcsillant a levegőben, és elveszett a bokrokban és a páfrányokban. Az erdő harsogott a madárdaltól. Magasan fenn egy sas körözött, fiatal fény ragyogott szárnyain.

Lockridge arra ébredt, hogy egy kéz rázza, és bizonytalan szemhéjjal hunyorgott.

— Hogy? Hú… Nem… — A tegnap eléggé kimerítette, merev volt, zúgott a feje, sajogtak az izmai. Storm arcába bámult, ő pedig próbálta beazonosítani magában, tudni és elfogadni, ami történt.

— Kelj fel — mondta a nő. — Újra tüzet raktam. Elő kell készítened a reggelit.

Csak ekkor vette észre, hogy a nő meztelen. Felült a hálózsákjában, és elfojtotta feltörő kiáltását a megdöbbenéstől, a gyönyörtől és — a tisztelettől; igen ez a jó szó. Nem sejtette, hogy egy emberi test ennyire szép lehet.

Első reakciója szinte azonnal elhalt. Nemcsak azért, mert Storm nem szentelt több figyelmet neki, mintha csak egy másik nő vagy egy kutya lenne. Az ember nem veti rá magát Samothracei Nikére.

Távoli, mély hangú bőgés harsant végig az erdőn, még egy sereg süketfajd is felröppent tőle, és szárnyaikkal elsötétítették a napot. Ez elvonta Lockridge figyelmét.

— Mi az? — kiáltotta. — Bika?

— Bölény — mondta Storm. A tény, hogy személy szerint ő is itt van, csak most hasított Lockridge-be.

Kikászálódott a hálózsákból, megborzongott a pizsamájában. Storm oda se figyelt a hidegre, bár dér csillogott a hajában és az ágyékán. Ember ez a nő? — kérdezte magától. Annak dacára, amin keresztülmentünk, és ami még előttünk áll, nyoma sincs rajta a fáradtságnak: szuperember. Mondott valamit a genetikus szabályozásról. Emberfölötti embereket teremtenek valahol a jövőben. Nem sok színjátékra volt szüksége, hogy évszázadokkal ezelőtt megteremtse a Kettősbárd kultuszát Krétán. Csak önmagára.

Storm leguggolt, és felnyitotta az előcsarnokból magukkal hozott egyik batyut. Lockridge kihasználta az alkalmat, és átöltözött a háta mögött. Storm odapillantott.

— Korabeli öltözékre lesz szükségünk — mondta. — A felszerelésünk így is szóbeszédre ad majd okot. Vedd fel a másik kosztümöt.

Lockridge nem neheztelt rá a parancsolgatásért, kibontotta a batyut. A csomag egy laza szövésű rövid köpenynek bizonyult, valami növényi festékkel kékre színezve, tüsketűvel összefogatva. A fő öltözet egy hársfaháncs tunika volt, amit a fején át húzott fel, és szíjjal fogatott össze. Szandált csatolt a lábára, és egy cikkcakk mintás madárbőr fejpántot tett fel. Továbbá kapott egy nyakláncot medvekarmokkal és kagylókkal meg egy levél alakú kovatőrt, olyan remekül megmunkálva, hogy szinte fémnek látszott. A nyelét bőr burkolta be, a hüvelye nyírfaháncsból volt.

Storm szemügyre vette. Lockridge ugyanazt tette vele. A női öltözék nem állt többől, mint szandálból, fejpántból, nyersborostyán nyakláncból, a válláról lógó rókabőr táskából meg egy tollakkal díszített rövid szoknyából. Azonban Lockridge alig látta a részleteket.

— Megteszi — mondta Storm. — Bár az igazat megvallva anakronizmusok vagyunk. Úgy öltöztünk, mintha a Tengeri Nép, a tenu orugaray törzsének gazdagabb tagjai volnának. Azonban neked rövid a hajad, sünára borotvált az arcod, az én faji jellegzetességem pedig… mindegy, nem számít. Utazók leszünk, akik itt szereztük be a ruháinkat, amikor a régi elkopott. Ez bevált gyakorlat. Ráadásul ezeknek az őslakosoknak kevés érzékük van a logikus következetességhez.

Egy apró dobozra mutatott, mely szintén része volt a csomagnak.

— Nyisd ki!

Lockridge felemelte, de a nőnek kellett megmutatnia, hogyan tekerje le a fedelét. Egy áttetsző gömböcske hevert benne.

— Tedd a füledbe!

Storm félresimította éjsötét hajfürtjét, és egy hasonló tárggyal megmutatta, mit tegyen. Most eszébe jutott Lockridge-nak az a holmi, amit első találkozásukkor a nő a bal fülében látott, amit egyfajta hallókészüléknek vélt. Berakta a gömböcskét. Az nem csökkentette a hallását, de furcsa hidegséget érzett, és ettől pillanatnyi bizsergés futott végig a fejbőrén és a tarkóján.

— Érted, amit mondok? — kérdezte Storm.

— Hát, persze hogy… — Félbeszakította a szavait. Nem angolul beszélt.

Nem is máshogy! Storm felnevetett.

— Jól vigyázz a diaglosszádra! Értékesebbnek fogod találni, múlt egy pisztolyt.

Lockridge kényszerítette magát, hogy ésszerűen gondolkozzon. Mit is mondott Storm? A pisztolyt angolul mondta, a diaglossza pedig nem illett a többi közé. És ezek a szavak… Fokozatosan, ahogy használta ezt a nyelvet, összeillőnek találta, bonyolult nyelvtannal és számos olyan dolgot különböztetett meg, melyet egy civilizált ember nem. Például húsz különböző szó létezett a vízre, attól függően, milyen vízről van szó és milyen körülmények között. Másrészt képtelen volt kifejezni olyan fogalmakat, mint tömeg, kormány, egyistenhit, legalábbis körülményes körülírások nélkül nem. Csak lassan, az elkövetkező napokban vette észre, mennyire eltérnek a saját fogalmaitól az olyan kifejezések, mint ok, idő, ön és halál.

— Ez a szerkentyű egy molekuláris-kódoló — mondta Storm angolul. — A régió fontos nyelveit és alapvető szokásait tartalmazza, és a régió… jelen esetben az az Észak-Európa, melyből valamikor Írország lesz, később megjelenik Észtország, de néhány kívülállóval is találkozhatunk, mint Ibéria és Kréta. Az energiáját a testi hőből nyeri, és a kimenetét pedig az agy idegpályáira kapcsolja. Lényegében egy mesterséges memóriával bővült az agyad.

— Ez mind benne van ebben a kis gyapotszedőben? — kérdezte Lockridge erőtlenül.

Storm széles, sima válla megemelkedett, és visszaesett.

— Egy kromoszóma kisebb, és jóval több információt hordoz. Csinálj valamit enni!

Lockridge őszintén örült, hogy a táborozás hétköznapi tevékenységébe menekülhet. Ráadásul vacsora nélkül merült álomba. A batyuk számára ismeretlen konzerveket tartalmaztak; azonban felmelegítve az éternek pompás íze volt. Csak néhány étkezésre való maradt, és Storm türelmetlenül szólt rá, hogy ne dobja el a maradékot.

— A vendégszeretetre fogunk támaszkodni — mondta. — Az a konzervdoboz olyan csodálatos ajándék, melyből egy évig is elélhetünk, még a fáraó udvarában is.

Lockridge azon kapta magát, hogy vigyorog.

— Igen, és mi lesz akkor, ha egy régész kiássa egy konyha maradványaiból négyezer évre mostantól?

— Szélhámosságnak fogják tartani, és nem törődnek vele. Ámbár a gyakorlatban ez a fémdoboz aligha fog addig kitartani ezen a nyirkos éghajlaton. Az idő megváltoztathatatlan. Most maradj csendben! — Storm a réten sétált, a gondolataiba merült, miközben Lockridge főzött. A hosszú fű suhogott a bokájánál, pitypangok hevertek a lába előtt, mint a hódító elé szórt pénzérmék.

Vagy az ételben volt valami serkentő, vagy a mozgás szüntette meg Lockridge merevségét. Amikor széttaposta a tüzet és földet hányt rá, Storm mosolyogva mondta.

— Látom, tudod, hogyan bánj a földdel.

És ettől Lockridge kész lett volna medvékkel birokra kelni.

A nő megmutatta neki, hogyan kell kezelni a kapunyitó távvezérlőt, majd a huszadik századi ruháikkal együtt elrejtette egy odvas fában — de a fegyvereket nem. Aztán összeszedték a cuccaikat, és elindultak.

— Avildaróba megyünk — mondta Storm. — Én magam még sosem jártam ott, de tudom, hogy pihenő kikötő, és ha ebben az évben nincs is benne hajó, akkor hallani fogunk róla, hogy éppen hol van.

Lockridge a fülében lévő kis szerkezet segítségével tudta, hogy „Avildaró” egy még régebbi név összeolvadt formája, mely a Tengeri Anya Házát jelenti. Az istennő, akit a környékbeliek Imádnak, a Vadászat Istennőjének egyik megtestesülése. Népe megszámlálhatatlan évszázad óta él itt, a rénszarvasvadászok leszármazottai ők, akik akkor vándoroltak be, amikor a gleccserek visszahúzódtak Dániából. A vízhez fordultak élelemért, amikor a csordák tovább követték a jeget Svédországba és Norvégiába. Földet is műveltek néhány generációval ezelőtt, habár nem olyannyira, mint a kontinens belsejéből érkezett bevándorlók, akiktől voltaképpen e tudományra szert tettek — mert ők még a Nedves Fürtű istennőt imádják, aki felfalta a földet, és aki embereket is eszik, ám csillogó halat, osztrigát, fókát és delfint ad azoknak, akik szolgálják. Később a yuthoáz kocsihajtók érkeznek majd, akik nem ismerik el az istennőt, férfi isteneknek áldoznak, ezzel megzavarják a hosszú ideje tartó békét… Nem gondolkodott tovább ezeken a légies emlékeken, amelyek nem az ő emlékei voltak, mert elhomályosították a napot és a mellette lévő nőt.

A nap mostanra már magasan állt; a köd felszállt, és az ég kitisztult fölöttük, fehér felhők úsztak át rajta. Az őserdő szélén Storm keresgélni kezdett. A tölgyek alatt az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan falat alkotott. Időbe került, mire a nő megtalálta az északra vivő ösvényt: bizonytalan, keskeny sáv kanyargóit a nagy fatörzsek közötti világos részeken és zöld árnyékokban, ami inkább szarvas csapás volt, semmint ösvény.

— Vigyázz, nehogy letörj valamit — intette a nő. — Az erdő szent. Senki sem vadászhat anélkül, hogy áldozna az istennőnek, és fát sem vághat ki, csak ha először kiengeszteli.

Azonban nem templomi csendességbe hatoltak be. Az élet nyüzsgött körülöttük, tüskebokor, földiszeder, páfrány, gomba, moha és fagyöngy halmozódott fel a tölgyek alatt, és eltakart minden fatörzset. Hangyabolyok emelkedtek derékmagasságig, sáfrányszínű pillangók csapongtak, kobaltszínű szitakötők röpködtek, mókusok ugráltak a lombok között, százféle madár fészkelt itt. Fütty, csicsergés, szárnycsattogás visszhangzott a magas boltívekből; távolabb nyírfajd rikoltott, vaddisznó röfögött, bölények dübörögtek. Lockridge érezte, ahogy lelke kitárulkozik, megittasul a naptól, a széltől, a virágillattól, és eggyé válik a vadonnal. Ó, igen, gondolta, eleget jártam a természetben, hogy tudjam, ez a létforma milyen siralmas helyzetbe kerül majd. Azonban itt a gondok kézzelfoghatóak — éhség, hideg, nedvesség, betegség; nincsenek akadémiai belharcok meg arcátlan személyi jövedelemadók — és nem tudom, van-e ennél nagyobb jutalom. Ha Storm ezt őrzi, biztos, hogy vele tartok.

A nő egy szót sem szólt a következő órában, és Lockridge sem érezte szükségét, hogy beszéljen. Azonban még a természet szépsége sem volt képes elteremi a figyelmét Storm párduclépteiről, fénylő kékesfekete hajáról, malachitszeméről, sárgásbarna bőréről egészen a mellei közti árnyékig. Egyszer eszébe jutott Aktaión mondája, aki egyszer meglátta Diánát meztelenül, szarvassá változott, és saját kutyái tépték szét. Nos, gondolta, ettől megmenekedtem — legalábbis fizikailag — de jobb, ha nem kísértem tovább a szerencsémet.

Az erdőnek ez a nyúlványa nem volt túl széles. A délelőtt közepére kiértek belőle. Most mély síkföld terült el előttük északra és nyugatra egész a láthatárig. A fű ringott a szélben, elszigetelt csalitok susogtak, fény és árnyék húzódott a felhők mögött. Az ösvény kiszélesedett, sárossá vált, és egy ingovány mellett vitt el.

Itt Storm hirtelen megtorpant. Nádas susogott a tavirózsa levelektől beszőtt tó körül, békák ugráltak a vízbe egy gólya elől. A nagy, fehér madár ügyet sem vetett az emberekre, és Lockridge az új memóriája révén tudta, hogy a gólyák védettek, tabunak számítanak, szerencsét és újjászületést hordoznak. Egy érdekes alakú sziklát görgettek a tó széléhez szentélyként. Egy főember minden évben lehajítja róla az Avildaróban készült legremekebb eszközt, hogy elmerülésével áldozzanak a Bárd Nagyasszonyának. Ma csak egy gólyahírből font virágfüzér hevert ott, melyet valami ifjú leány ajánlott fel.

Storm figyelme máshol járt. Hasizma megfeszült, kezével a pisztolya után nyúlt. Lockridge vele együtt előrehajolt. Keréknyomok és patkolatlan paták lenyomata látszott a nedves talajon. Valaki, talán úgy két napja erre haladt el, és…

— Tehát már idáig jutottak — motyogta a nő.

— Kik? — kérdezte Lockridge.

— A yuthoázok. — Hosszú ú-val és d-vel ejtette a nevet. Lockridge, aki még most sajátította el a diaglossza használatát, csak annyit tudott, hogy ezen a néven a Csatabárdkultúra egyik helyi törzse nevezte magát. És azoknak a napimádó behatolóknak a bárdja nem a favágó kettősbárd volt, hanem egy tomahawk.

Storm felegyenesedett, megdörzsölte az állat, és összevonta a szemöldökét.

— Az elérhető információ túl gyér — magyarázta. — Senki sem tartotta ezt az állomást olyan jelentősnek, hogy behatóan tanulmányozza. Nem tudjuk, mi fog történni itt ebben az évben.

Kisvártatva töprengve hozzátette:

— A felderítés azonban bizonyára meggyőződött arról, hogy a teljes évezred alatt ebben a korszakban nem fordultak elő nagy hatósugarú energiaegységek. Ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen messzire visszajöttem, ahelyett, hogy olyan helyen léptem volna ki a folyosóból, ahol Őrzők tevékenykednek. Tudom, hogy a Védők nem jönnek ide. Ezért mertem elhagyni a folyosót ennek a kapunak a legelső évében; egyébként még egy negyedszázadon át elérhető lesz. És… igen, egy másik időből származó jelentésből tudom, egy írországi megfigyelő csapattól, melynek a kapuja egy évszázadnyira van a Dán-kaputól, hogy… Avildaró még áll, jelentős város lesz száz év múlva. — Másik vállára vetette a csomagját, és ment tovább. — Így hát, nem sok félnivalónk van. Legfeljebb két kőkori horda marakodásában találhatjuk magunkat.

Lockridge felvette a nő tempóját. Pár mérföldet úgy tettek meg a szórványos ligetek között, hogy csak lépteik hangja hallatszott a ringó fűben. Néhány szentnek számító, védett, óriástölgytől eltekintve a parton kőrisek, szilfák, fenyők álltak meg főképpen bükkfák, az újabb magas betolakodók, melyek most kezdtek elterjedni Jütlandon.

Az ösvény megkerült egy ilyen faóriást, és Lockridge hamarosan egy kecskenyájat pillantott meg valamivel távolabb. Két serdülő, napbarnított, vakítóan szőke, pucér fiúcska őrizte őket. Egyikük csontsípon játszott, a másik a lábát lógatta le egy ágról. Ám amint megpillantották a jövevényeket, kiáltás tört fel belőlük. Az egyik elrohant az ösvényen, a másik szédítő iramban kapaszkodott feljebb, és eltűnt a lombok közt.

Storm bólintott.

— Igen, van némi okuk a félelemre. A dolgok ezelőtt máshogy álltak.

Lockridge felidézhette mesterséges memóriájából, milyen volt az élet Tenu Orugarayban: béke, szívélyesség, kemény munka, melyet hosszú, könnyebb szakaszok választottak el egymástól, amikor az emberek a borostyánfaragás művészetét gyakorolták, zenéltek, táncoltak, szeretkeztek, vadásztak és egyszerűen henyéltek; csak a legbarátságosabb versengés létezett a part menti elszórt telepek között, melyek bonyolult rokonságban álltak egymással; a kontinens belsejében élő földművelőkkel csak kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Nem mintha az itteniek puhányok lettek volna. Vadásztak medvére és vadkanra, néhány földet betörtek kihegyezett karókkal, köveket vonszoltak keresztül a vidéken, hogy megépítsék dolmenjeiket és a modernebb sírboltokat; túlélték azokat a teleket, amikor szélviharok havat és zúzmarát hoztak és maga a tenger támadt nyugatról ellenük; bőrcsónakjaikban fókára és delfinre vadásztak az öblön túl, mely ebben a korszakban még nyitott volt, és gyakran átkeltek az Északi-tengeren is, hogy kereskedjenek az angolokkal vagy a flamandokkal. De nem történt háborúskodás — még egy gyilkosság se nagyon — a szekérhajtók megérkeztéig.

— Storm — kérdezte lassan —, te teremtetted meg az istennő kultuszát, hogy elültesd a béke fogalmát az emberek fejében?

A nő orrlyukai kitágultak, és szinte haragosan szólalt meg.

— Az istennő egy háromság: a Szűz, az Anya és a Halál Királynője. — Lockridge megrezzent, és kissé homályosan értette a többit. — Az élethez hozzátartozik a rettenetes oldala is. Mit gondolsz, azok az erőtlen teaházak és társadalmi intézmények, melyeket te Protestáns egyháznak hívsz, fennmaradnak a te korodat követő időkben? A krétai bikatáncoltatásban azok, akik meghalnak, a Hatalmasságok áldozatainak minősülnek. Dánia megalit építői… nem itt, ahol a hit egy még régebbi kultúrába nyúlik vissza, hanem másutt… minden évben megölnek és megesznek egy embert. — Storm észrevette a férfi megdöbbenését, rámosolygott, és megveregette a kezét. — Ne szívd mellre, Malcolm. Fel kellett használnom mindazt, ami emberi. És a háború értelmezése azon fogalmak szerint, mint hatalom, fosztogatás, dicsőség most idegenek az istennő számára.

Lockridge képtelen volt vitatkozni, valahányszor a nő a keresztnevén szólította, ilyenkor nem tehetett mást, elfogadta a hallottakat. Azonban az elkövetkező fél órában egy szót se szólt.

Termőföldeken gyalogoltak. Tüskebokrokkal elkerített, még alig sarjadó tönkebúza, tönkölybúza és árpa nőtt világoszöldén a sötét talajon. Alig néhány tucat hold állt megművelés alatt, közösben, mint ahogy a juhok, kecskék meg az erdőben kószáló disznók is közösek voltak, ökröket azonban nem tartottak. A nők, akik általában a földeken gyomláltak, most sehol sem látszottak. Elkerítetten legelők húzódtak minden irányba. Előttük a Limfjord fénylő felülete derengett. A falu egy ligetben rejtőzött, de füst kanyargott fölötte.

Néhány férfi ügetett elő onnan. Nagy csontú, szőke emberek voltak, hasonló öltözetet viseltek, mint Lockridge, hajukat befonták, szakálluk kurta volt. Néhányuk élénk színűre mázolt vesszőpajzsot tartott. Kovahegyű lándzsával, íjjal, tőrrel, parittyával fegyverkeztek fel.

Storm megállt, és feltartotta üres kezét. Lockridge hasonlóképpen cselekedett. Látva a mozdulatot és az öltözetet, a falusiak láthatóan megkönnyebbültek. Ám ahogy közeledtek, ismét bizonytalanság vett erőt rajtuk. Toporogtak, lesütötték a tekintetüket, és végül megálltak.

Nem tudják pontosan, ki vagy mi lehet Storm, gondolta Lockridge, de sugárzik belőle valami.

— Az istennő nevében — mondta Storm —, barátokként jövünk.

A vezető összeszedte a bátorságát, és előrelépett. Súlyos termetű, medveszerű férfi volt, arca viharvert, szeme szarkalábas a tengeren eltöltött évektől. Nyakláncán egy pár rozmáragyar fityegett, és réz karkötő csillogott egyik vaskos csuklóján.

— Akkor hát, az istennő nevében — harsogta —, és az enyémben, Echegonéban, akinek az anyja Ularu volt, és aki a tanács feje, legyetek üdvözölve.

Lockridge új memóriája segítségével szakmai elemzés alá vetette a hallottakat. Őszintén megnevezték magukat — nem titkolták el az igazi nevüket mágiától félve — és Avildaró Bölcs Asszonyára hivatkoztak, bármiféle álmokat táplált is az ember a felnőtté válás szertartása alatt. A „legyetek üdvözölve” több volt, mint formális udvariasság, ugyanis a vendég szent és ezért kérheti, hogy részt vegyen a klán szertartásaiban. Azonban jobb, ha ezt az ésszerűség határain belül teszi, hiszen legközelebb ő lehet a házigazda.

Lockridge fél füllel hallgatta Storm magyarázkodását, amikor a csapat a part felé tartott. Ő és társa délről jöttek (a messzi, egzotikus délről, ahonnan műiden csoda eredt — de amelyről a jó eszű emberek meglepően jól voltak informálva), és elszakadtak az öveiktől. Avildaróban szándékoznak időzni, míg haza nem tudnak indulni. Akik befogadják őket, célzott rá, gazdag ajándékokat fognak kapni.

A halásznép még inkább megnyugodott. Ha ez itt az istennő és segítője, akik inkognitóban kószálnak, legalább úgy tesznek, mint a normális emberi lények, és a történeteikkel számos estét megszépíthetnek. Irigy látogatók érkeznek majd mérföldekről, hogy hallják, lássák, és hazavigyék Avildaró dicsőségét; kettejük jelenléte hatással lehet a yuthoázokra, akiknek felderítőit mostanában többször is látták, és így remélhetően távoltarthatják őket. A csapat sokkal felszabadultabban és derűsebben beszélgetve lépett a faluba.

Загрузка...