Bill, a galaktika hőse

Első fejezet

Bill sohasem döbbent rá, hogy a szex volt az oka mindennek. Ha a nap aznap reggel nem perzselt volna oly melegen a Phigerirsadon II rézszínű egén, és ha ő nem pillantotta volna meg a patakban fürdőző Inga-Maria Calyphiga tejfehér és terebélyes hátsó részét, több figyelmet fordíthatott volna a szántásra, mint a heteroszexualitás égető szükségére, és elhúzta volna a barázdáját a domb túloldalára, mielőtt a csábító zene felhangzott volna az út mentén. Ha nem hallja meg, sorsa nagyon-nagyon másként alakult volna. De meghallotta. Elengedte a robotöszvérhez csatlakozó ekeszarvat, megfordult, és ellátottá a száját.

Nem akármilyen látvány volt. A parádé élén egyetlen robotból álló zenekar haladt, ami négy méter magas volt, és hangszórókat rejtő nagy, fekete prémes díszcsákója csillogott. Oszlopszerű, aranysárga lába döngve csapódott le, miközben harminc ízeit karja hadonászott, vonózott és kalimpált a káprázatosan változatos hangszerek sokaságán. Katonazene lelkesítő taktusai töltötték be a levegőt, és még Bill vaskos paraszttappancsa is megrándult az otromba bakancsban, ahogy az úton masírozó szakasz fényes csizmái tökéletesen egyszerre dobbantak. Férfiasan duzzadó vörös ruhás mellkasukon kitüntetések csilingeltek, s talán az egész világon nem volt ennél felemelőbb látvány. Leghátul az őrmester menetelt, lenyűgöző hatást keltett paszományaiban és rangjelzéseiben, sűrű fürtöt alkotó érmeivel és rendjeleivel, kardjával, pisztolyával, belevalóságával és acélos tekintetével, amivel kiszúrta Billt, ahogy ott állt esetlenül a sövény túloldalán. Megőszült fejével bólintott a fiú irányába, harapófogószerű száját barátságos vigyorra görbítette, és cinkosan kacsintott. A kis csapat máris elhaladt, és a nyomukban porral lepett segédrobotok hada sietett, ugrálva, mászva vagy éppen lánctalpakon gördülve. Ezek alig vonultak el, Bill máris esetlenül átmászott az utat szegélyező sövényen, és futott utánuk. Itt négyévente legfeljebb ha két érdekes esemény fordult elő, és nem akarta kihagyni azt, ami harmadikként ígérkezett.

Jókora tömeg gyűlt már össze a piactéren, mire Bill odaért, és a lelkes zenekar koncertjét hallgatta. A robot belemélyedt az „ŰRGÁRDISTÁK, IRÁNY A MESSZESÉG” dicső ütemébe, és elsöprő lendülettel folytatta a „RAKÉTÁK ZÚGNAK”-kal, és kis híján összetörte magát az „UTÁSZOK AZ AKNALEJÁRAT ÁSÁSÁNÁL” viharos ritmusában. A robot olyan buzgón követte ez utolsó dallamot, hogy egyik lába kiszakadt, magasan a levegőbe emelkedett, de ügyesen elkapta, mielőtt földet ért volna, és a zene úgy végződött, hogy a robot megmaradt lábán egyensúlyozott, és a levált végtaggal ütötte a taktust. Majd egy fülrepesztő harsonával arra használta a lábat, hogy keresztülmutasson a téren, oda, ahol egy háromdimenziós képernyőt meg egy büfét állítottak fel. A katonák eltűntek a kocsmában, a toborzó őrmester egyedül állt robotjai között, és üdvözlő mosolyt sugárzott.

— Ide hallgassanak, hé! A Császár jóvoltából ingyen piát kap mindenki, és megnézhetnek néhány jelenetet messzi tájakon játszódó kalandokról, miközben elszürcsölik az italukat — hívogatta közönségét érces, zengő hangon.

Az emberek nagyrésze közelebb nyomult, köztük Bill is, ámbár egy kevés megkeseredett, korosodó katonaszökevény eloldalgott a házak között. Egy hordócsap köldökű robot, amelynek a csípőjében kimeríthetetlen mennyiségű műanyag pohár rejtezett, hűtött italokat osztogatott. Bill boldogan szürcsölte a magáét, miközben az űrgárdisták lenyűgöző kalandjait nézte színesben, hangeffektusokkal és serkentő szubszonikával tarkítva. Csata, halál és dicsőség sugárzott minden jelenetből, ámbár csak a chingerek haltak meg: a gárdisták mindössze jelentéktelen kis karcolásokat szenvedtek a végtagjaikon, amiket gyorsan elláttak kötésekkel. És amíg Bill ebben, addig Grue söröző őrmester pedig őbenne gyönyörködött; apró, kapzsiságtól kiguvadt, mohó szeme rátapadt Bill tarkójára.

Ez lesz az, kuncogott magában, miközben megsárgult nyelve öntudatlanul az ajkát nyalogatta. Máris a zsebében érezte a jutalmul kapott pénz súlyát. A hallgatóság többi része a túlkoros férfiakból, elhízott asszonyokból, szakálltalan ifjoncokból és egyéb besorozhatatlan egyének szokásos egyvelegéből állt. Alkalmatlan mindegyik, kivéve ezt a széles vállú, szögletes állú, bodros hajú, nagy darab elektronikuságyú-tölteléket. Az őrmester precíz kézzel babrált a kezelőpulton; csökkentette a háttér szubszonikát, és egy serkentő sugárnyalábot bocsátott áldozata fejére. Bill megrándult ültében; szinte részt vett az előtte kibontakozó csatában.

Ahogy az utolsó akkordok is elhaltak, és a képernyő elsötétült, a büfés robot tompán megdöngette fém mellkasát, és azt üvöltötte: ITALT! ITALT! ITALT! A birkaszerű hallgatóság azonnal odasereglett, kivéve Billt, akit egy erőteljes kar kirángatott közülük.

— Gyere csak — mondta az őrmester —, félretettem neked valami különlegeset. — Átnyújtott neki egy előkészített poharat, amit előzőleg úgy teletöltött öntudatcsökkentő szerek oldatával, hogy kikristályosodott az alján. — Pompás fickó vagy, öcsém, és ez kellemes változatosság szememnek az itteni bugásokhoz képest. Gondoltál már arra, hogy a seregben alapozd meg a jövődet?

— Á, nem vagyok én katonának való, őrmester úr… — Bill csámcsogott, és köpött, hogy eltávolítsa beszéde akadályát. Nem értette, miért ködöseitek el hirtelen a gondolatai. Ámbár csak erős fizikumának köszönhette, hogy még mindig öntudatnál volt ennyi kábítószeres és szonikus hatás ellenére. — Egyáltalán nem vagyok katonás típus. Sokkal inkább az a célom, hogy legjobb tudásom szerint helyt álljak választott hivatásomban, trágyázástechnikai kezelő, és már majdnem befejeztem a levelező tagozatot…

— Szaros, meló az egy ilyen belevaló legénynek, mint te — mondta az őrmester, és közben a karját veregette, hogy megtapogassa a bicepszét. Kőkemény. Leküzdötte magában a vágyat, hogy széthúzza Bill ajkát, és gyors pillantást vessen a hátsó fogai állapotára. Majd később. — Hagyd az efféle melót azokra, akik szeretik. Ott semmi esély előléptetésre. Míg a gárdistáknál a lehetőségeknek nincs határa. Hiszen állítólag Pflunger főadmirális is a rakétatisztítók közül emelkedett ki újonc gárdistából főadmirálissá. Na, hogy hangzik?

— Nagyon jól hangzik Mr. Pflungernek, de szerintem a trágyázástechnika-kezelés szórakoztatóbb. Jé… kezdek álmosodni. Na, megyek, lefekszek.

— Addig nem, míg ezt meg nem nézed, csak az én kedvemért, természetesen — mondta az őrmester. Az orra elé nyomott egy nagy nyitott könyvet, amit egy pici robot tartott. — Ruha teszi az embert, és a legtöbb férfi szégyenkezne, ha ilyen vacak munkaruhában kellene mutatkoznia, mint amit te hordasz, vagy ha ilyen szartaposókban kellene járnia, mint amit a lábadon viselsz. Miért nézel ki így, amikor ilyen is lehetnél?

Bill tekintete követte a vaskos ujjat a színes ábrához a könyvben, ahol egy jogellenesen használt technika révén az ő arca jelent meg a gárdavörösbe öltözött képalakon. Az őrmester lapozott, és az egyenruha mindegyik ábrán egy kicsit cifrább, a rang egyre magasabb lett. Az utolsó kép egy főadmirálist ábrázolt, és Bill pislogott, amikor meglátta saját arcát a tollas sisak alatt, most már egy árnyalatnyi szarkalábbal a szeme körül, meg egy feltűnő markáns és szürkülő bajusszal, de tagadhatatlanul az ő vonásaival.

— Így fogsz kinézni — duruzsolta az őrmester a fülébe —, amikor megmásztad a ranglétrát. Biztos szeretnél felpróbálni egy egyenruhát. Szabó!

Amikor Bill tiltakozásra nyitotta a száját, az őrmester egy hatalmas cigarettát, nyomott bele, és mielőtt a fiú kivehette volna, a robotszabó odagurult, körbe kerítette függönyt viselő karjaival, és meztelenre vetkőztette.

— Hé! Hé… — mondta Bill.

— Nem fog fájni — biztosította az őrmester. Bedugta nagy fejét a függönyön, és megbámulta Bill izmos alakját. Megbökött egy mellizmot (kőkemény), majd visszahúzta az ujját.

— Jaj! — mondta Bill, ahogy a szabó előhúzott egy hideg fémvonalzót, és miközben testrészeit méregette, megdöfte vele. Valami pöfögni kezdett a robot cső alakú törzse belsejében, és egy pompás vörös zakó kezdett előbukkanni az előrészi nyílásából. Ez egy pillanat alatt Billre simult, és a fényes aranygombok begombolódtak. Fényűző szürke pamutbársony nadrágot húztak rá ezt követően, majd csillogó, fekete, térdig érő csizmát. Bill meghökkent egy kicsit, amikor a függöny széthúzódott, és egy motorral hajtott, életnagyságú tükör jelent meg.

— Ó, mennyire szeretik a lányok az egyenruhát — sóhajtott az őrmester —, és én megértem őket.

Bill agyát egy pillanatig Inga-Maria Calyphigia két fehér holdkaréjának emléke homályosította el, és amikor a látása kitisztult, azon kapta magát, hogy egy töltőtollal szorongat, és épp alá akarja írni a nyomtatványt, amit a sorozó őrmester tartott eléje.

— Nem — mondta Bill, egy kicsit meglepődve saját határozottságán. — Nem akarok katona lenni. Én trágyázástechnika-kezelő…

— És nem csak ezt a csodaszép egyenruhát, toborzópénzt meg ingyenes orvosi vizsgálatot kapsz, hanem ezeket a markáns érmeket is. — Az őrmester elvette a lapos dobozt, amit egy robot végszóra odanyújtott neki, és kinyitotta, hogy megmutassa a rendjelek és érmek csillogó halmazát. — Ez itt a Becsületes Toborzás Díj — zengedezte ünnepélyesen, és egy chartreuse-ön függő, drágakő berakásos csillagködöt tűzött Bill széles mellkasára. — Ez pedig a Császár Szerencsekívánó Aranyozott Szarva, az Előre a Győzelemért Csillagrobbanás, a Hálás Tiszteletadás A Dicső Elesettek Anyáinak meg az Örökfolyó Bőségszaru, ami nem jelent semmit, de jól néz ki, és jól használható óvszerek tárolására. — Hátra lépett, és elismerően szemlélte Bill mellkasát, melyen most már rendjelek, csillogó fémek és drágakőutánzatok fityegtek.

— Egyszerűen nem lehet — mondta Bill. — Köszönöm szépen az ajánlatot, de…

Az őrmester elmosolyodott, még erre a huszonnegyedik órabeli ellenkezésre is készen állt, és megnyomta a gombot a derékszíján, ami aktivizálta a programozott hipnotekercset Bill új csizmájának sarkában. Az erős idegi áramlat áthullámzott az érintkezőkön, Bill keze megrándult és megvonaglott, aztán amikor a hirtelen jött köd elszállt a szeméről, látta, hogy már aláírta a nevét.

— De…

— Köszöntelek az Űrgárdisták között — dörögte az őrmester, és tenyérrel rácsapott az ifjú hátára (a csuklyás izom kőkemény), és egy ügyes mozdulattal visszavette a töltőtollal. — SORAKOZÓ! — tette hozzá hangosabban, és az újoncok kitámolyogtak a kocsmából.

— Mit csináltak a fiammal! — sikoltotta Bill anyja, aki ekkor ért a piactérre, egyik kezével a szívéhez kapott, a másikkal pedig Bill kisöccsét, Charlie-t vonszolta. Charlie sírni kezdett, és bepisilt.

— A fia gárdista lett, hogy terjessze a Császár dicsőségét — jelentette ki az őrmester, összeszorítva harapófogó száját, és a gömbölyű vállú újoncot betaszította a sorba.

— Nem, az nem lehet… — zokogta Bill anyja, és őszes haját tépkedte. — Szegény özvegyasszony vagyok, ő az egyetlen támaszom… nem viheti…

— Anyám… — kezdte Bill, de az őrmester visszalökte a sorba.

— Vegyen erőt magán, asszonyom — mondta. — Ennél nagyobb dicsőség nem is érhet egy anyát. — Egy nagy friss nyomású pénzdarabot nyomott az asszony kezébe. — Tessék, a besorozási jutalom, a Császár shillingje. Tudom, hogy a fia úgyis magának adná. VIGYÁZZ!

A sarkak egyszerre csattantak, és az esetlen újoncok behúzták a hasukat, kidüllesztették a mellkasukat, és felemelték az állukat. Bill legnagyobb meglepetésére ő is hasonlóképpen cselekedett.

— JOBBRA ÁT!

Egyetlen ruganyos mozdulattal fordultak, ahogy a parancstovábbító robot beléjük sugározta a parancsot a bakancsukon keresztül.

— ELŐRE INDULJ!

Tökéletesen egyszerre lépve megindultak, és Bill bármennyire is szerette volna visszafordítani a fejét, hogy búcsút intsen anyjának; izmai nem engedelmeskedtek. Az asszony elmaradt mögötte, és végül a siránkozását is elnyomta a menetelő lábak dobbanása.

— Százharmincas menettempót felvenni! — parancsolta az őrmester a kisujja körme alá épített órára pillantva. — Már csak tíz mérföld az állomáshelyig, ahol az éjszakát töltjük, fiaim.

A parancstovábbító robot egy rovátkával arrébb állította a metronómját, a lecsapódó bakancsok gyorsabb ütemre kapcsoltak, az emberek verejtékezni kezdtek. Mire elérték a kopter felszállóhelyet, már majdnem besötétedett, vörös papír egyenruhájuk cafatokban lógott, az aranyozás lekopott a fémgömbökről, és a felületi feszültség, mely eddig taszította a port Vékony, műanyag lábbelijükről, már megszűnt. Olyan megviseltnek, kimerültnek és porosnak néztek ki, mint amilyennek érezték magukat.

Második fejezet

Nem a felvételről játszott trombita ébresztő keltette fel Billt, hanem az a szubszonika, ami az emeletes ágy fémkeretéből áradt, és aminek hatására a tömések is vibráltak a fogaiban. Talpra szökkent, és remegve állt ott a hajnali szürkeségben. Mivel épp nyár volt, a padlót mesterségesen hűtötték, nehogy a Leon Trockij tábor katonái elpuhuljanak. Más újoncok sápadt, reszkető alakjai derengtek fel mindenfelől, és amikor a lélekrázó rezgés véget ért, előhúzták darócszövetből és smirglivászonból készült gyakorló egyenruhájukat az ágy alól, sietve magukra rángatták, lábukat pedig ormótlan, vörös bakancsokba bujtatták, és kitámolyogtak a hajnali levegőre.

— Én azért vagyok itt, hogy megtörjem magukat — szólalt meg egy igen fenyegető és vészterhes hang. Felpillantottak, és még inkább remegni kezdtek amikor meglátták e furcsa pokol fődémonát.

Döghalál Drang főtörzsőrmester nem akármilyen látványt nyújtott felfelé meredező kefehaja csúcsától tükörfényesen ragyogó bakancsa talpáig. Széles vállához keskeny derék társult, hosszú karjai begörbülve lógtak alá, mint valami emberszabású majomé, ujjpercein sebhelyek jelezték, hogy jó pár ezer fogat kivert már. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a förtelmes test egykor egy asszony kecses méhéből származott. Valószínűleg nem is anya szülte; a kormány gyártotta, kimondottan parancsolásra. A fejé volt rajta a legrettenetesebb. Az az arc! Hajának vonala a fejbőrén alig egyujjnyira volt bozontos, fekete szemöldöke fölött, mely sötét lombként árnyékolta be azon fekete gödrök peremét, melyek mélyén a szem csillogott — baljóslatú vörös fénypontokként — a sötét, síri éjszakába. Betört, szétlapított orr kuporgott késpengeszája fölött, mintha a kés markolata állna ki egy hulla hasából. Ajkai közül hatalmas, fehér agyarak meredtek elő, melyek alsó ajkába mélyedtek.

— A nevem Döghalál Drang, de maguk „uram”-nak vagy esetleg „nagyuram”-nak fognak szólítani. — Zord léptekkel végigment a megrettent újoncok sora előtt. — Én vagyok az apjuk, az anyjuk, az egész világegyetemük, a legkeservesebb ellenségük, és hamarosan azt is meg fogják bánni, hogy megszülettek. Összeroppantom magukat. Ha azt mondom, béka, maguk ugranak. Katonákat faragok magukból, és megismerik a fegyelmet. A fegyelem mindössze annyit jelent, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskednek, akár akarnak, akár nem. Mindössze ennyit várok el maguktól…

Megtorpant Bill előtt, aki nem remegett annyira, mint a többiek. Összehúzta a szemöldökét.

— Nem tetszik a képe. Egy hónap pihenőmegvonás.

— Uram…

— És még egy hónap pofázásért.

Várt, de Bill most már csendben maradt. Megtanulta a katonaság első leckéjét: az ember ne jártassá a száját. Döghalál továbblépett.

— Jelen pillanatban maguk még elviselhetetlen, rendetlen, fegyelmezetlen, esetlen, értéktelen civilek. De majd én rengő izmokat csinálok a puhány húsból, kocsonyát az akaratukból, és gépeket a gondolkozásukból. Vagy jó katonák lesznek, vagy hullák. Hamarosan hallani fognak bizonyos történeteket rólam, kegyetlen történeteket arról, hogy öltem meg és faltam fel apró cafatonként azt az újoncot, aki nem engedelmeskedett nekem.

Elhallgatott, végignézett rajtok, koporsófedél felső ajka gonosz vicsorra húzódott, és nyálcseppek jelentek meg fehér agyarain.

— És ez megtörtént!

Egyhangú nyögés szakadt ki az újoncok sorából, és mindannyian úgy remegtek, mint a nyárfalevél heves szél idején. A vicsor eltűnt.

— Máris futásban indulunk reggelizni, amint kapok néhány önként jelentkezőt egy könnyű munkára. Tud valamelyikük légikocsit vezetni?

Két újonc reménykedve felnyújtotta a kezét, és a főtörzs intett nekik, hogy lépjenek ki a sorból.

— Jól van. Maguk ketten vödröt és rongyot hoznak az ajtó mögül, és kitakarítják a retyót, míg a többiek zabálnak. Jobban fog esni az ebéd.

Bill megtanulta a második leckéjét: le kell szokni az önként jelentkezésről.

A kiképzés napjai iszonyatosan fásult sebességgel vonszolták, magukat. A körülmények napról napra csak rosszabbodtak, és Bill egyre kimerültebb lett. Ez lehetetlennek tűnt, de mindazonáltal mégis igaz volt. Rengeteg, élénk fantáziájú, szadista elme fejlesztette ki a megfelelő módszert. Az újoncok frizuráját egységesen simára borotválták, fanszőrzetüket pedig bekenték valami sárga maszattal, nehogy lapos tetűt kapjanak. Az élelem elméletileg tápláló volt, de moslék ízű, és amikor egyszer véletlenül majdnem valami ehetőt tálaltak fel nekik, az altisztek az utolsó pillanatban elkapták, az egészet kidobták, a szakácsot pedig két csillaggal lefokozták. Álmukat gyakorta zavarták meg hamis gáztámadás-riasztások, szabad idejüket pedig többnyire a felszerelések tisztogatása töltötte ki. A hetedik nap elméletileg pihenőnap lett volna, de addigra már valamennyien rendelkeztek ugyanolyan büntetéssel, mint Bill, és ez a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Épp egy ilyen harmadik „pihenőnap” utolsó órájában vonszoltál fáradt testüket a takarításról a körletük felé, és végre engedélyt kaptak rá, hogy bemászhassanak szándékosan kényelmetlenné tett ágyaikba. Bill belökte a körlete ajtaját képező erőteret, melyet olyan ravaszul képeztek ki, hogy a sivatagi moszkitókat beengedje, de a kiutat elzárja előlük. Bill bevonszolta magát. Tizennégy órás megfeszített kiképzéstől a lába remegett a kimerültségtől, keze is reszketett, és olyan fehér volt, mint egy hulláé, akit most mostak le szappanos vízzel. Ledobta a zubbonyát a padlóra, és az nem rogyott össze, megkeményítette az izzadság és a por keveréke. Bill előhúzta a borotváját a fiókból. A mosdóban összevissza forgatta a fejét, hogy megpróbáljon tiszta felületet találni a tükörben. Ugyanis a tükröt teleragasztgatták olyan serkentő üzenetekkel, mint: TARTSD A POFÁD — A CHINGEREK FIGYELNEK! és HA JÁR A SZÁD, EZ A FICKÓ MEGDÖGLIK! Végül sikerült úgy helyezkednie, hogy megpillanthatta magát a SZERETNÉD, HA HÚGODAT EGY CHINGER VENNÉ NŐÜL? felirat „HÚGODAT” O-betűjében. Fekete karimás, véraláfutásos szempár bámult vissza rá, miközben a zümmögő borotvát végigfuttatta lesoványodott állán. Több mint egy percbe telt, mire a kérdés jelentése eljutott fáradtságtól tompult agyába.

— Nincs is nővérem — makogta jámborán. — És ha lenne, miért akarna feleségül menni egy gyíkhoz? — Ezt persze csak költői kérdésnek szánta, mégis választ kapott rá a második sorban lévő utolsó retyóból.

— Ez nem egészen azt jelenti… Azért írták oda, hogy még jobban gyűlöljük a mocskos ellenséget!

Bill nagyot ugrott, mert azt hitte, egyedül van a mosdóban, és a borotva is megugrott a kezében, és belemart az arcába.

— Ki van ott? Ki bujkál ott? — vicsorogta, aztán felismerte a görnyedt, sötét alakot, és a párosával sorakozó bakancsokat. — Ja, csak te vagy, Muki? — Haragja elillant, és máris visszafordult a tükör felé.

Buzgó Muki olyan megszokott része a mosdónak, hogy az ember akár meg is feledkezhet róla. Holdvilágképű, örökké vigyorgó ifjú volt, akinek pirospozsgás arca sohasem szűnt meg derűt árasztani, és akinek a mosolya annyira nem illett a Leon Trockij tábor komor környezetéhez, hogy mindenki szívesen belefojtotta volna akár egy kanál vízbe is, amíg rá nem jöttek, hogy hülye szegény. Csak hülye lehet, hiszen állandóan azon lihegetett, hogy segíthessen a bajtársainak, és mindig önként jelentkezett a buditakarításra. Ez még semmi, de ráadásul imádott bakancsokat pucolni, és elvállalta egy-két társa bakancsát, és végül már az egész századét ő suvikszolta minden éjszaka. Amikor a század végre megtérhet a körletébe, Buzgó Muki máris elfoglalja kedvenc retyóját, mely lassan személyi tulajdonává vált, és ott trónolva körülrakja magát mocskos bakancsokkal, és arcán bamba vigyorral módszeresen fényesítgetni kezdi. Ott marad lámpaoltás után is a cipőkenőcsbe mártott kanóc világításánál, és általában a többiek előtt már talpon van reggel, ragyogó bakancsokkal és még ragyogóbb vigyorral. Néha, amikor a cipők nagyon mocskosak, egész éjszakán át dolgozik. A kölyök valószínűleg nem egészen normális, de senki se köpte be, mert jó munkát végzett a bakancsokkal, és mindenki imádkozott azért, nehogy valami kórság vagy a kimerültség végezzen vele a kiképzés befejezte előtt.

— Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy „gyűlöld még jobban az ellenséget”? — panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú chingert ábrázolt, egy két és fél méter magas hüllőt, ami pont úgy nézett ki, mint egy pikkelyes, négykezű, krokodilfejű, zöld kenguru. — Kinek a húga akarna feleségül menni egy ilyenhez? És mit tudna csinálni egy ilyen egy húggal, attól eltekintve, hogy megeszi?

Muki még utoljára rálehelt egy piros bakancsra, kifényesítette, szemrevételezte, aztán egy másikat vett kézbe. Egy pillanatig homlokát ráncolva eltöprengett ezen a komoly gondolaton.

— Hát, tudod, izé… ezt nem úgy gondolják, hogy megizéli a húgodat. Ez csak a pszichológiai hadviselés része. Meg kell nyernünk a háborút. Ahhoz, hogy megnyerhessük, keményen kell harcolnunk. A kemény harchoz pedig jó katonákra van szükség. És a jó katonáknak gyűlölniük kell az ellenséget. Ennyi az egész. A chingerek az egyetlen értelmes idegen faj a galaxisban, akiket felfedeztünk, hát természetes, hogy ki kell irtanunk őket.

— Hogy a francba érted azt, hogy természetes? Én nem akarok kiirtani senkit. Haza akarok menni, és trágyázástechnikai kezelő akarok lenni.

— Nos, én nem személyesen rád értettem… izé… — Buzgó Muki piros kenőcsös kezével kinyitott egy újabb doboz cipőkrémet, és belevájta ujjait. — Az emberi fajra gondolok, az emberiség akarja kiirtani a chingereket. Ha nem pusztítjuk el őket, ők végeznek velünk. Persze a chingerek azt hangoztatják, hogy a háborút tiltja a vallásuk, legfeljebb védekezve harcolnak, és való igaz, hogy eddig még egyetlenegyszer sem támadtak meg minket. De egy napon megváltozhat a vallásuk, és akkor mi lenne velünk? A legjobb megelőzés, ha már most kiirtjuk őket.

Bill kihúzta a villanyborotvát, és megmosta arcát, a langyos, rozsdabarna vízben.

— Ennek akkor sincs értelme. Jó, rendben van, a húgom, aki mellesleg nincs is, nem fog feleségül menni egyikükhöz sem. De mi a helyzet azzal… — Az egyik zuhanyzórekeszre mutatott: TARTSD TISZTÁN A ZUHANYT — AZ ELLENSÉG RÉSEN VAN! — Vagy azzal… — A vizelde fölött: GOMBOLD BE A SLICCED — AZ ELLENSÉG KÉMEI MINDENT LÁTNAK! — Eltekintve attól, hogy nem értem, mi érdekük fűződik ahhoz a chingereknek, hogy huszonöt fényévet utazzanak azért, hogy belessenek a sliccembe… nem értem, hogy lehetne egy chingerből kém? Miféle sminket használhatna egy két és fél méteres gyík, hogy jámbor újoncnak álcázza magát? Még Döghalál Drangnak sem igen álcázhatnák magukat, bár… ki tudja…

A világítás kialudt, és mintha nevének említésével megidézték volna, mint egy ördögöt a pokolból, Döghalál üvöltése mennydörgött végig a barakkok között.

— A vackukba! Begubózni! Ne feledjék, nyavalyás riadtszeműek, háború van!

Bill keresztülbotladozott a barakkok közti sötétségben, ahol az egyetlen világítást Döghalál parázsló tekintete adta. Abban a pillanatban elaludt, amint feje a smirglipárnához ért, és úgy tűnt, csak egy pillanat telt el az ébresztő máris kiugrasztotta az ágyból. Miközben reggelizett, és ő erőlködve vagdalta kávépótlóját kicsi darabokra, hogy le tudja nyelni, a telehíradó súlyos küzdelmekről adott számot a Béta Lyra szektorban, és nagy veszteségeket említett. Nagy nyögés szállt fel az ebédlőben e hír említésére, no nem a túltengő patriotizmustól, hanem attól a tudattól, hogy minden rossz hír után csak még inkább megkeserítették az életüket. Azt még nem tudták, mire számíthatnak, de hogy valami meglepő kínzás vár rájuk, afelől kétségük sem volt. Igazuk lett. Mivel a reggel hűvösebb volt, mint szokott, a hétfői díszszemlére csak délben került sor, amikor a vastartalmú aszfalt alakulótér már kellemesen felmelegedett ahhoz, hogy néhány hőgutás esetre számítani lehessen. És ez csak a kezdet volt. Bill a hátsó sorban állt vigyázzban, és még onnan is jól látta, ahogy légkondicionált légsátrat illesztenek a szemleemelvényre. Ez valami nagykutya érkezését jelenti. Atommordályának vállszíja már-már kettévágta a vállát, a homlokán egy verejtékcsepp gyűlt össze, lecsúszott az orrán, és lecsöppent az orra hegyéről. A szeme sarkából látta az enyhe fodrozódást, amikor egy-egy katona kidőlt a felsorakozott ezred szabályos alakzatából; ezeket a lábuknál fogva vonszolták el a fél mérfölddel arrébb várakozó mentőig. Ott életre pofozták őket, és visszazavarták a helyükre, az alakzatba.

Aztán a banda rákezdett az ŰRGÁRDA DIADALA A CHINGEREK FELETT-re, és egy adott jelre minden bakancs egyszerre csattant, és ugyanabban a pillanatban karabélyok villantak meg a napfényben. A dandárparancsnok kocsija — ez valószínű volt a ráfestett csillagok sokaságából — húzott a szemleemelvény mellé, egy apró, köpcös alak sietett keresztül a gőzölgő levegőn, hogy enyhülést találjon a légsátorban. Bill sohasem látta még ilyen közelről, legalábbis elölről nem, bár egyszer mintha megpillantotta volna beszállni a, dandártábornokot a kocsijába a színházépület mellett. Bill gyanította, hogy ő lehetett, de akkor csak hátulról látta, alig egy villanásra. Tehát, Na volt is valami képe a tábornokról, legfeljebb valami távoli hangyaméretű alaknak gondolta. A legtöbb tisztet ilyennek hitte, hiszen a kiképzés alatt legfeljebb távolról látott tiszteket. Bár egy főhadnagyot egyszer már látott a szolgálati helyiségben, és most már tudta, hogy a tiszteknek is van arcuk. Meg volt még az a tiszti orvos, aki harminc méterre sem volt tőle, aki a különböző kórságok elkerüléséről oktatta őket, viszont azt nem jól látta, mert nagy szerencséjére pont egy oszlop mögé ülhetett, és azon nyomban elaludt.

Miután a zenekar elhallgatott, az antigravitációs hangszórók az alakzatok fölé lebegtek, és a tábornok beszélni kezdett hozzájuk. Nem mondott semmi érdemlegeset, amire érdemes lett volna odafigyelni, de a végén azzal a bejelentéssel zárta szavait, hogy a súlyos veszteségek miatt a kiképzési programot felgyorsítják. Az újoncok valami ilyesmire számítottak. Aztán a rezesbanda megint rákezdett, ők visszamasíroztak a barakkjaikba, kaptak másfél percet, hogy átöltözzenek darócruháikba, aztán — most már kétszeres menettempóban — kivágtattak a gyakorlótérre, ahol atomkarabélyaikkal gödrökből felbukkanó, műanyag chingerbábukra lövöldöztek. Igen gyatrán céloztak mindaddig, míg egyszer csak Döghalál Drang bukkant fel az egyik gödörből. Az újoncok azon nyomban valamennyien sorozatvetésre kapcsoltak, és röpke tizedmásodperc alatt az összes töltetet kilőtték a fegyverükből, amit nagyon nehéz megtenni. Amikor a füst eloszlott, abbahagyták az éljenzést, és keservesen zokogni kezdtek, mert látták, hogy csak Döghalál Drang műanyag mása hever ott apró cafatokra szaggatva, és az igazi Drang máris feltűnt mögöttük agyarait csattogtatva, és kiosztott rájuk egy teljes hónap pihenőmegvonást.

— Csodálatos dolog az emberi test — jegyezte meg Köcsög Brown egy hónappal később, miközben a Legalacsonyabb Rangúak Klubjában üldögéltek egy asztalnál, szeméttel töltött, műanyag bevonatú kolbászt majszoltak, és hozzá vizezett, gőzölgő sört kortyolgattak. Köcsög Brown hegyvidéki kecskepásztor volt, és erről kapta a nevét, hiszen mindenki tudja, miféle ocsmányságokat művelnek a hegyi kecskepásztorok a kecskéikkel. Általában keveset beszélt, hiszen hozzászokott már a magányhoz, melynek csendjét csak néha-néha töri meg egy-egy vágytól gyötört kecske kínlódó mekegése. Viszont nagy gondolkodó volt, hiszen gondolkodásra aztán bőven volt ideje. Egy gondolaton napokig, néha hetekig is eltöprengett, mielőtt hangosan kimondta, és miközben gondolkodott, semmi sem tudta kizökkenteni. Az sem zavarta, hogy Köcsögnek nevezik, pedig bármely más katona pofán vágná azt, aki így merné szólítani. Bill, Buzgó és az X-csoport katonái az asztal körül üldögéltek, és mindannyiszor megtapsolták és megéljenezték, ha Köcsög megszólalt. — Fejtsd ki bővebben, Köcsög!

— Nézd már, ez még tud beszélni… pedig azt hittem, beledöglött a szó!

— Folytasd… Miért olyan csodálatos az emberi test?

Feszült csendben kivárták, míg Köcsögnek hosszas próbálkozás után sikerült leharapnia egy darabot a kolbászából, majd hiábavaló rágás után egyben lenyelte, és ez a cselekedete könnyeket csalt a szemébe. Leöblítette a fájdalmát egy nyeletnyi sörrel, de ettől csak még felhősebb lett a tekintete.

— Az emberi test azért csodálatos, mert amíg meg nem hal, él.

Egy darabig várták a folytatást, aztán amikor rájöttek, hogy ezzel vége a kinyilatkoztatásnak, dühösen morogtak rá.

— Köcsög, hogy te mekkora köcsög vagy!

— Beléphetsz az ökrök közé!

— Hova?

Bill tudta, mit jelent a szó, de nem magyarázta el nekik. Már csak feleannyian maradtak, mint amennyien indultak. Egy főt áthelyeztek, a többiek kórházba, diliházba kerültek, vagy kiszuperálták őket különböző testi rokkantság miatt. Néhányan elhaláloztak. A túlélők, megszabadulván minden fölösleges súlyuktól, ezt az elvesztett súlyt izmokban pótolták, és mostanra viszonylag hozzászoktak a Leon Trockij tábor szörnyűségeihez, bármennyire gyűlölték is. Bill csak csodálni tudta a rendszer hatásosságát. A polgári életben elszarakodnak mindenféle vizsgákkal, diplomával, tanfolyamokkal, meg ezernyi más vacakkal, ami nem képes az emberből kihozni az igazi tudását. Viszont a katonáknak milyen könnyedén sikerült! Kinyírták a gyengéket, és erőssé tették az életben maradiakat. Csodálta ezt a rendszert. Ugyanakkor gyűlölte is.

— Tudjátok, mi kéne nekem? Egy jó nő — szólt közbe Ronda Randovics.

— Ne beszélj mocskos dolgokat! — torkolta le Bill azonnal, mert éneikül is épp eléggé be volt zsongva.

— Ki beszél itt mocskos dolgokat? — nyüszítette Ronda. — Egy szóval se mondtam, hogy jó katonának lenni, vagy hogy Döghalál emberi lény, sem más hasonlót. Csak azt mondtam, hogy asszony kell! Nektek nem?

— Nekem pia kell — jegyezte meg Köcsög Brown, és belekortyolt vizezett, langyosított sörbe, megborzongott, aztán a fogain keresztül hosszú sugárban köpte az egészet a betonra, ahol az nyomban elpárolgott.

— Úgy van, úgy van — helyeselt Ronda, és kopasz, szemölcsös fejét le-fel rázta. — Asszony is kell meg pia is. — A nyüszítése szinte már elviselhetetlenné vált. Végül is, mi más létezhet még, amire egy katona vágyik?

Hosszú ideig gondolkoztak; de senkinek nem jutott eszébe más, amire vágyhatna. Buzgó Muki kikukkantott az asztal alól, ahol ez idáig módszeresen bakancsokat tisztogatott, és közölte, hogy még több cipőkrémre vágyik, de vele nem törődtek. Még Billnek sem jutott eszébe, mi másra vágyhatna, mint az előbb említett két dologra, pedig igencsak erőltette az agyát. Feszülten törte a fejét, mivel emlékezett, hogy civil korában tele volt vágyakkal, de most semmi sem jutott eszébe.

— Hű, már csak hét hét van az első kimaradásig — szólt ki Buzgó Muki az asztal alól, aztán felsikoltott, mert mindenki egyszerre rúgott belé.

Azonban bármilyen lassan telt is a szubjektív idő, az objektív óra még ketyegett, és a hét hét egytől egyig eltelt. Elfoglalt hetek voltak, telve mindazon gyakorlással, melyre egy újoncnak csak szüksége lehet: bajonett-forgatás, kézifegyver lőgyakorlatok, csuklógyakorlatok, ijesztőpofa-vágás, tájékozódás, önvédelem, közös nótázás, és a Háborús Szabályzat olvasása. Ez utóbbit heti két alkalommal kellett gyakorolniuk, és ez volt a legnagyobb kínzása, mivel már az első szavak heves álmosságot okoztak. A magnó recsegő, monoton hangjának hallatán valamennyien bóbiskolni kezdtek. Azonban az auditóriumban minden széket felszereltek EEG-vel, mely egyfolytában a szerencsétlen gárdisták agyműködését fürkészte. Amint az első alfa-hullámokat érzékelte, fájdalmas elektrosokk vágott bele a szunnyadgató gárdista alfelébe, fájdalmas ébredést idézve elő. A régi auditórium egy félhomályos kínzókamra volt, melyben a zsongó és zsongító hangot gyakorta törte meg a megrázottak éles sikoltása, és a bóbiskoló, bólogató fejek álmosító ritmusát megszakították a fájdalmasan felpattanó alakok.

Senkit sem érdekeltek azok az iszonyatos megtorlások és büntetések, melyeket a paragrafusok kilátásba helyeztek a legártatlanabb bűnökért is. Mindannyian tudták, hogy a legalapvetőbb emberi jogaikat elveszítették, amikor aláírták a besorozást, és a legkevésbé sem voltak arra kíváncsiak, hogy mi az, amit nem tehetnek. Csak egyvalami izgatta őket: lázasan számolták az órákat, amikor végre elindulhatnak az első kimaradásukra. A szertartás, melynek révén kiérdemelhetik ezt az irigylésre méltó helyzetet, még a szokásosnál is megalázóbb volt, de már alig várták, csak lesütötték a szemüket, és akár a lelkiüdvüket is odaadták volna cserébe a kicsi, műanyag lapocskáért. Amint a szertartás véget ért, bezsúfolódtak az egyvágányú vonatba, és tíz méter magasságban átszáguldottak a szögesdrót és a futóhomoksávok fölött, aztán kiszálltak Leyville kicsiny tanyaközpontjában.

Legalábbis a Leon Trockij tábor megépítése előtt még agrártelepülés volt, és hellyel-közzel, amikor a katonák sokáig nem kaptak kimaradást, visszatértek az ősi földműveléshez. Máskor viszont a gabona és magtárakat becsukták, és kinyitottak a kocsmák meg a bordélyházak. Néha egy építmény szolgált minden célra. Amikor az első kimaradásra érkező csapat kidübörgött az állomásról, csak meghúztak egy kart, és a magtárak máris átalakultak kocsmákká (vagy hálószobákká), az árusok kerítőkké és stricikké, a pénztárosok ugyanúgy pénztárosok maradtak — csak az árak: szöktek fel —, és a gabonáspultokat telirakták poharakkal és italokkal. Bill és társai betódultak a legeslegelső ilyen hullaház-bordély-szalonba.

— Na, mi kéne, fiúk? — kérdezte a Végső Nyugalom Bár és Grill örökké vigyorgó tulajdonosa.

— Egy dupla balzsam — közölte Köcsög Brown.

— Na ne szórakozz! — mondta a földbirtokos sértődötten, és a vigyor eltűnt a képéről, miközben leemelte a polcról azt az üveget, melyen a rikító színű VALÓDI WHISKY címkét leragasztották a BALZSAM felirattal. — Na balhézz, vagy hívom az MP-seket! — Vigyora visszatért, amikor pénzérmék koppantak az asztalon. — Mivel kívánják mérgezni magukat, uraim?

Letelepedtek egy hosszú, keskeny asztalhoz, melyet kétoldalt rézfogantyúk díszítettek, s legurították porlepte torkukon az áldott enyhülést hozó etilalkoholt.

— Bevonulás előtt még sosem ittam — közölte Bill, miután lelöttyintett a gigáján négyujjnyi Vén Vesegyilkost, és ismét kitartotta a poharát.

— Nem is volt rá szükséged — jegyezte meg Ronda, és töltött.

— Úgy biz’a! — vélte Köcsög Brown, megkönnyebbülten nyalogatva az ajkait, aztán ismét szájához emelte az üveget.

— Izé… — jegyezte meg Buzgó Muki, és habozva szürcsölt bele az italába. — Olyan íze van, mint a cukoroldat, faforgács, különböző észterek és alkohol keverékének.

— Igyad! — mordult rá Köcsög, és megragadta a nyakánál az üveget. — Neked még ez is túl jó.

— Na, most már asszonyt akarok! — kiáltotta Ronda, és valamennyien az ajtónak rontottak, de megrekedtek, mert egyszerre akartak kijutni. De aztán valaki felkiáltott:

— Odanézzetek!

Visszafordultak, és látták, hogy Buzgó Muki még mindig az asztalnál ül.

— Asszony! — kiáltott oda neki Ronda lelkesen, körülbelül olyan hangsúllyal, mint amikor valaki egy kutyának füttyent, hogy „Kaja!”. A gárdisták türelmetlenül toporogtak az ajtóban. Buzgó nem mozdult.

— Izé… azt hiszem, én maradok — mondta, és együgyűbben vigyorgott, mint valaha. — De ti csak menjetek, fiúk!

— Nem vagy jól, Buzgó?

— De. Remekül!

— Nem bizsereg a lágyékod?

— Izé…

— Mit fogsz itt csinálni?

Buzgó lenyúlt az asztal alá, és egy nagy vászonzsákot húzott elő. Kinyitotta, és megmutatta, hogy tele van piros bakancsokkal.

— Gondoltam, be kéne hoznom a lemaradást.

A többiek elgondolkozva ballagtak ki a sáron keresztülvezető fapallón.

— Mit gondoltok, minden rendben van ezzel a Buzgóval? — kérdezte Bill, de senki sem felelt. Mindannyian a sáros út végén fényesen világító táblára nézett, mely ragyogva csábította a tekintetüket.

GÁRDISTA PIHENŐ — mondta a felirat. FOLYAMATOS SZTRIPTÍZ és REMEK PIÁK és ami még jobb, SZOBÁK A VENDÉGEINKNEK ÉS BARÁTAIKNAK. Gyorsabb tempóra váltottak. A Gárdista Pihenő kirakatát háromdimenziós képek töltötték meg felöltözött (karpereces sztárok) előadóművészek, és valamivel arrébb pedig meztelenek (karperec nélküli bukott sztárok). Bill felhagyott a heves lihegéssel, visszahúzta kilógó nyelvét a szájába, és egy táblácskára mutatott az emlőktől dús látványosságok fölött. BELÉPÉS CSAK TISZTEKNEK.

— Tűnés innen! — reccsent rájuk egy MP-s, és feléjük bökött elektromos botjával. Elcsoszogtak.

A következő létesítménybe bárki beléphetett, de a belépődíj 77 dolcsiba került, és nekik összesen nem volt annyijuk. Azután újra kezdődtek a BELÉPÉS CSAK TISZTEKNEK feliratok, és egyszer csak az utcának vége szakadt, a fények elmaradtak.

— Mi az ott? — kérdezte Ronda, mivel mormolást hallott egy sötét mellékutcáról, és amikor közelről megnézték, látták, hogy gárdisták sorakoznak hosszan elnyúló vonalban, melynek eleje eltűnik egy sarok mögött. — Mi van itt? — kérdezte Ronda a legutolsó embert.

— Bordély közlegényeknek. Meg ne próbáljatok előrepofátlankodni, köcsögök! Beállni a sorba, ide mögém!

Azonnal beálltak, és Bill lett az utolsó. De nem sokáig. Lassan csoszogtak előre, újabb gárdisták jelentek meg, és beálltak a sor végére. Az éjszaka hűvös volt, és Bill többször is nagy, életmentő kortyokat vett a palackjából. Alig-alig beszélgettek, és még azzal is felhagytak, ahogy a vörös lámpás ház bejáratához egyre közelebb jutottak. Szabályos időközönként nyílt és zárult, és Bill bajtársai egymás után beszivárogtak. Aztán rákerült a sor, az ajtó már nyílni kezdett, és ő már emelte a lábát, hogy belépjen, amikor szirénák kezdtek vijjogni, és egy rengő pocakú MP-s ugrott Bill és az ajtó közé.

— Általános riadó! Mindenki vissza a bázisra! — süvöltötte.

Bill felüvöltött csalódottságában, előreugrott, de egy könnyed csapás az elektromos bottal visszaröpítette a többiek közé. Félig kábán sodródott a gárdistákkal, miközben a szirénák üvöltöttek és mesterséges északi fény rajzolta fel az égre, hogy: FEGYVERBE! száz mérföldes nagyságú lángoló betűkkel. Valaki odanyúlt, és felrántotta Billt, mielőtt összerogyva a dübörgő bakancsok alá kerülhetett volna. Kedves bajtársa, Ronda volt az, arcán igazán ronda, kielégült vigyorral, és Bill szeretett volna a pofájába vágni. De mielőtt fel emelhette volna az öklét, berángatták a gyorsvasútba, átzúgtak az éjszakán, és visszatértek a Leon Trockij táborba. Bill megfeledkezett a dühéről, amikor Döghalál Drang agyarai csattantak össze az orra előtt a tömegből.

— Pakolni! — recsegte. — Kihajózás!

— Ezt nem tehetik… még be sem fejeződött a kiképzés!

— Bármit megtehetnek, és általában meg is teszik. Dicsőséges űrcsatára került sor, mely diadallal végződött, de több mint négymillió embert vesztettünk, egy-két ezer ide vagy oda. Utánpótlásra van szükség, és ezek maguk lesznek. Készüljenek az utazásra azonnal, ha nem hamarabb.

— Ez nem lehet… hisz nekünk nincs is űrruhánk! A raktár pedig…

— A szükséges felszerelést már bepakolták.

— Élelem…

— A szakácsok és a konyhamunkások már felszálltak. Ez szükségállapot. Minden nélkülözhető ember útra fog kelni. Valószínűleg megdögleni. — Összecsattintotta az agyarait, és gyűlöletes vigyor ült ki ocsmány képére. — Én viszont itt maradok békés biztonságban, hogy utánpótlást képezzek ki. — A csőpostában hirtelen üzenet érkezett, Döghalál kinyitotta a kapszulát, és miközben olvasta, vigyora lassan elenyészett. — Én is megyek — makogta.

Harmadik fejezet

Már 89 672 899 újoncot behajóztak a Leon Trockij táborból, így a folyamat olyan simán és zökkenőmentesen zajlott, hogy szinte már önmagától gördült, mint egy farkába harapó kígyó. Bill és cimborái az utolsók között voltak, és közvetlenül mögöttük a kígyó már emészteni kezdte önmagát. Őket alig fosztották meg a szőrzetüktől, a borbélyok máris egymásra rontottak, és ultraszonikus készülékeikkel megnyírták egymást, eltávolítottak minden testi szőrzetet, bajuszdarabkák, húsdarabok és vércseppek hullottak a padlóra, és máris beszálltak, maguk után húzva a hajóba az irányítókat is. Katonai orvosok önmagukat is beoltották űrláz és űrvész ellen, az írnokok a hónuk alá vették a könyveiket meg a fizetési listát, és a rakományfelügyelők felrugdosták egymást a fedélzetre. Hajtóművek indultak be, óriási tűzoszlopok emelkedtek, vérvörös lángnyelvek nyalogatták a kilövőállásokat, és látványos tűzijátékban mindent felégettek maguk alatt, mivel a repülésirányítók is a fedélzeten voltak. A hajók mennydörögve és visszhangot verve kúsztak fel az égbe, maguk mögött hagyva a csendes és kihalt Leon Trockij tábort, a sötét kísértetvárost, ahol napiparancsokat és fegyelmi intézkedéseket fújt le a szél az elhagyott íróasztalokról, elsodorta azokat, és feltapasztotta a Tiszti Klub világos ablakaira, amelyen túl épp egy nagy ivászat tartott, bár sok zokszó elhangzott a tisztek részéről, mert maguknak kellett kiszolgálni magukat.

A szállítóhajók egyre feljebb emelkedtek, ahol a nagy űrjáró hadihajók sötétítették el a csillagokat. Az új űrflotta várt rájuk, a legerősebb, amit a galaxis valaha is látott, és szó szerint olyan új volt, hogy a hajók gyártása még be sem fejeződött. Hegesztőpisztolyok apró lángjai ragyogtak tündöklő pontokként, és ibolyaszínű ívek villantak a homályban. Amikor a behemót csillagjárók építése véget ért, a fénypontok kihunytak, és elhaló sikolyok csendültek a sisakmikrofonokban, ahogy a munkásokat ahelyett, hogy visszavitték volna a bázisra, betessékelték a frissen készült hajó gyomrába. Totális háború vette kezdetét.

Bill keresztültámolygott a roskadozó műanyag csövön, mely összekötötte az űrrepülőt a hatalmas hadihajóval, és ledobta a málhazsákját egy altiszt elé, aki egy hangárméretű légzsilipben elhelyezett íróasztalnál ült. Vagyis inkább csak le akarta dobni, mivel a súlytalanságban a málhazsák a levegőben maradt, és amikor Bill meglökte, felemelkedett. (Mivel szabadesésben minden test szabadon esik, és minden súly súlytalan, és minden hatáshoz tartozik egy ellenhatás, vagy valami hasonló.) Az altiszt felpillantott, kivicsorította a fogait, és lerántotta Billt a padlóra.

— Elég volt a köcsög légtornász trükkökből, gárdista! Neve?

— Bill, két l-lel.

— Bil — motyogta az altiszt, majd megnyalta a ceruzáját, és szép formás betűkkel felírta a nevet a hajó névjegyzékébe. — Két „l” csak a tiszteknek jár, köcsög… Tanulja meg, hol a helye! Képesítése?

— Újonc, képesítetten, kiképzetlen, űrbeteg.

— Itt tilos hányni, bírja ki a körletéig! Mostantól hatodszintű képzetlen biztosítékellátó. A körlete a 34J-89T-001-es. Tovább! És vigye a röpködő zsákját is!

Bill alig találta meg a körletét és dobta be a málhazsákját, mely lebegni kezdett a kőkemény matrac fölött, máris Buzgó Muki lépett be, a nyomában Köcsög Brown meg egy csapat idegen, ezen utóbbiak némelyike hegesztőpisztollyal és dühös arckifejezéssel.

— Hol van Ronda meg a többiek? — kérdezte Bill. Köcsög vállat vont, és leszíjazta magát az ágyára, hogy hunyjon egyet. Buzgó kinyitott egy zsákot a hat közül, amit magával hozott, és kivett belőle egy pár bakancsot meg a cipőkrémet.

— Üdvözültél? — kérdezte egy mély, érzelemtől remegő hang a körlet túlsó végéből. Bill felpillantott, és egy hatalmas termetű gárdistát látott, aki felé mutatott az ujjával. — Neked szóltam, testvér, Üdvözültél?

— Ezt nehéz eldönteni — mormolta Bill, és a holmijai közt kezdett turkálni, remélve, hogy a fickó leszáll róla. Ám ehelyett a behemót odajött, és letelepedett Bill ágyára. Bill megpróbált úgy tenni, mintha észre sem venné, de ez nem ment könnyen, mivel az illető rengő izmú, vaskos állú, kétméteres vasgyúró volt. Csodás pirosasfekete bőre volt, amitől Billt kissé elkapta az irigység, merthogy az ő bőre csak valami szürkés rózsaszín volt. Mivel a hajósruhája a feketének szinte ugyanolyan árnyalatából készült, az illető úgy nézett ki, mintha egybe szabták volna az uniformissal, és ez nagyon hatásosnak tűnt villogó mosolyával és átható pillantásával.

— Isten hozott a Fanny Hill fedélzetén — harsogta, és egy barátságos kézszorítással szilánkokra zúzta Bill ujjcsontjait. — A flotta veterán hölgye már majd egy hete járja az űrt. Én Tembo tiszteletes vagyok, hatodszintű biztosítékellátó, és a zsákodon lógó plakettről látom, hogy a te neved Bill, és mivel mostantól hajóstársak vagyunk, Bill, szólíts csak Tembónak, és egyébként hogy van a lelked?

— Hát, mostanság nem nagyon volt időm erről tűnődni…

— Rögtön gondoltam, hisz látszik, hogy újonc vagy, és a kiképzés alatt a gyónást megtorolja a haditörvényszék. De most már mindez a múlté, a lelked üdvözülhet. Megkérdezhetem, milyen hitű vagy…?

— Hát, a szüleim fundamentalista zoroasztristák, tehát feltételezem…

— Babonaság, fiacskám, puszta babonaság. A sors keze volt az, ami összehozott bennünket ezen a hajón, hogy a lelkednek legyen esélye megmenekülni a pokol tüzes bugyraiból. Hallottál valaha a Földről?

— Igen, szeretem a süteményeket…

— Az egy bolygó, fiacskám… az emberiség otthona. A szülőhaza, ahonnan minden sarjadt, tudod, egy csodálatos, zöld világ, az űr egy drágaköve. — Tembo egy apró vetítőt húzott elő a zsebéből beszéd közben, és egy színes kép jelent meg a plafonon, egy fehér felhőkkel körülvett bolygó képmása. Hirtelen élénk villámlás hasított keresztül a felhőkön, rángatózott, sistergett, miközben hatalmas, fehér sebek jelentek meg a lenti bolygón. A tűfejnyi hangszóróból tompa morajlás hallatszott. — Azonban háború kélt az emberfiák között, és addig csapkodták egymást atomenergiával, míg maga a Föld is hangosan nyögött, és mindent elnyelt a végpusztulás. És amikor az utolsó villámok is elcsendesedtek, halál maradt északon, halál nyugaton, halál keleten, halál, halál, halál. Felfogtad, mit jelent ez? — Tembo hangja egy pillanatra megremegett, és felfokozott várakozással leste a választ katekista kérdésére.

— Hát, nem vagyok benne egészen biztos — motyogta Bill, és céltalanul kotorászott a zsákjában. — Én a Phigerinagon II-ről jöttem, egy jóval nyugodtabb helyről, és…

— DÉLEN nem volt halál! És miért menekült meg a dél, kérdem én, és a válasz az, hogy Samedi akaratából történt, hogy az összes hamis prófétát és hamis vallást letörölték a Föld színéről, hogy csak az egyetlen igaz hit maradjon. Az Első Reformált Voodoo Egyház…

Általános hívás hangzott fel, egy sípoló hang, melyet az emberi koponya rezonáns frekvenciájára hangolták, úgy hogy a csont úgy vibrált, mintha a fej egy hatalmas üvegharangban lenne, és a látás elhomályosodott minden csapásnál. Tülekedve rontottak ki a folyosóra, ahol az iszonyatos zaj nem egészen volt olyan hangos, és ahol altisztek kergették őket az állomáshelyükre. Bill egy olajos létrán felmászott Buzgó Muki után, és a biztosítékterem padlója alól bukkant ki egy fedélzeti nyíláson át. Nagy halom biztosíték sorakozott mindenfelé, míg a rakások tetejéből karnyi vastag kábelek meredtek felfelé, és eltűntek a plafonban. A rakások előtt szabályos közönként harminccentis kerek lyukak látszottak.

— Én csak annyit mondok, ha bármelyikőjük bajt csinál, személyesen nyomom a fejét a legközelebbi biztosítékcsúszdába! — Egy olajos ujj az egyik kerek lyukra mutatott, és az újoncok a hangból megtudták, hogy ez lehet az új főnökük. Alacsonyabb, szélesebb és derékban vastagabb volt, mint Döghalál, de az általános jellemzők ugyanazok voltak. — Spleen elsőszintű biztosítékfelügyelő vagyok. Én kaptam magukat, nyavalyás, földipatkány köcsögöket, és csinálok magukból magasan képzett, hatékony biztosítékellátókat, vagy ha nem, hát belegyömöszölöm magukat a biztosítékcsúszdába. Ez egy nagy képzettséget és hatékony technikát igénylő munka, melynek a betanulási ideje általában egy év, de most háború van, és vagy megtanulják azonnal, vagy különben… Bemutatom. Tembo, lépjen középre! Vegye ki a 19J-9-es áramkört!

Tembo összecsapta a bokáját, és a feszült figyelem központjában előrelépett. Mindkét oldalán biztosítékok sorakoztak, fehér porcelán hengerek, mindkét végükön fémlapokkal, harminc centi átmérőjűek, másfél méter magasak és ötvenkilósak. Mindegyik biztosíték közepén piros szalag futott. Spleen rácsapott az egyik ilyen szalagra.

— Mindegyik biztosítékon van egy ilyen piros szalag, amit biztosítékszalagnak hívunk, és a színe piros. Mikor a biztosíték kiég, a szalag megfeketedik. Nem várom el, hogy mindezt most azonnal megjegyezzék, de ez benne van a kézikönyvben, amit maguknak betéve kell tudniuk, mielőtt a kezem alól kikerülnek, különben… Most bemutatom, mi történik, amikor egy biztosíték kiég. Tembo… ott egy kiégett biztosíték! Rajta!

— Unggh! — kiáltotta Tembo, odaugrott a biztosítékhoz, és mindkét karjával átölelte. — Unggh! — kiáltotta újra, amikor a biztosítékot kiemelte a tokjából, és ismét „unggholt” egyet, amikor belökte a biztosítékcsúszdába. Aztán újabb unggholással új biztosítékot ragadott fel a rakásból, unggholva a tokjába kattintottá, aztán vigyázzba merevedett.

— Pontosan így kell, precízen, kiszámítottan, katonásan, és vagy megtanulják, vagy különben… — Tompa zümmögés hangzott fel, mely olyan volt, akár egy elfojtott böfögés. — Kaja! Most szünetet tartunk, és míg zabálnak, gondolják át, amit eddig tanultak. Oszolj!

Más gárdisták siettek tova a folyosón, és Billék követték őket a hajó gyomrába.

— Izé… Mit gondolsz, kapunk olyan kosztot, mint a táborban? — kérdezte Buzgó, és buzgón nyalogatta a szája szélét.

— Kizárt dolog, hogy annál rosszabb legyen — vélte Bill, miközben beálltak a sorba annál az ajtónál, melyen a KETTES SZÁMÚ KÖZÖS ÉTKEZDE felirat állt. — Bármilyen változás jót fog tenni. Elvégre… most már nem újoncok vagyunk, hanem harcosok. A kézikönyv szerint harckész kondícióban kell tartaniuk bennünket.

A sor gyötrelmes lassúsággal haladt előre, de egy óra múlva odaértek az ajtóhoz. Bentről egy fáradt tekintetű, szappanhabos, piszkos kötényű konyhaszolgálatos egy rakásból sárga műanyagcsészét nyújtott oda Billnek. Bill tovább lépett, és amikor az előtte álló gárdista elment, egy üres fal előtt találta magát, melyből egyedért vaskos cső meredt elő. Egy kövér szakács állt mellette átizzadt atlétában és nagy fehér kuktasapkával a fején, és türelmetlenül legyintett a levesmerő kanállal.

— Gyerünk már, gyerünk, mit ácsorogsz itt? Sosem ettél még ezelőtt? Csészét a csap alá, dögcédulát a résbe! Kapkodd magad!

Bill a csap alá tartotta a csészét, ahogy tanácsolták, és egy keskeny nyílást fedezett fel a falban szemmagasságban. A nyakában lógó dögcédulát becsúsztatta a nyílásba. Valami felberregett, híg sárga folyadék buggyant ki a csapból, és a csésze félig megtelt.

— Következő! — kiáltotta a szakács, és elrángatta Billt, hogy helyet adjon Buzgó Mukinak.

— Mi ez? — kérdezte Bill, és belebámult a csészéjébe.

— Mi ez, mi ez! — fortyogott a szakács, és rákvörös lett. — Hát az ebéded, te ostoba köcsög! Vegyileg abszolút tiszta víz, tizennyolc aminosav, tizenhat vitamin, tizenegy ásványi só, zsír és szőlőcukor. Miért, mit vártál?

— Ennivalót… — mondta Bill reménykedve, aztán vörössé vált szeme előtt a világ, amikor a merőkanál lesújtott a fejére. — Nem kaphatnám inkább zsír nélkül? — kérdezte esdekelve, de kituszkolták a folyosóra, és Buzgó hamarosan utolérte.

— Jé — mondta Buzgó —, ebben minden benne van, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges. Hát nem csodálatos?

Bill beleszürcsölt a folyadékba, aztán retteneteset sóhajtott.

— Ezt nézd meg! — mondta Tembo, és amikor Bill odafordult, a folyosófalra vetített képet mutatott neki. Homályos égbolt látszott, melyen mintha parányi alakok lovagoltak volna a felhőkön. — Pokol vár rád, fiacskám, hacsak nem üdvözülsz. Fordíts hátat a babonaságnak, mert az Első Reformált Voodoo Egyház tárt karokkal vár téged, hogy a keblére öleljen, és helyet adjon neked a mennyekben Samedi jobbján. Ott ülhetsz majd Mondongue-val, Bakalou-val és Zandorral, akik szívesen fognak látni.

A vetített táj megváltozott, a felhők közelebb jöttek, míg a piciny hangszóróból mennyei kórus harsogott dobkísérettel. Az alakok most már tisztán látszottak, mindannyian sötét bőrűek voltak, fehér köntösük hátán nagy fekete szárnyak meredeztek. Mosolyogtak, és kecsesen integettek egymásnak, ahogy a felhőik elúsztak egymás mellett, és miközben lelkesen énekeltek, a náluk lévő tamtamdobokat püfölték. Gyönyörű jelenet volt, és Bill szeme elfelhősödött egy kissé.

— Vigyázz!

Az elreccsent parancsszó visszhangot vert a falakon, és a gárdisták kihúzták magukat, összecsapták a bokájukat, és tekintetüket előre szegezték. A mennybéli kórus elhallgatott, ahogy Tembo egy gyors mozdulattal a zsebébe süllyesztette a vetítőt.

— Pihenj! — parancsolta Spleen biztosítékfelügyelő, és amikor megfordultak, két MP-st láttak kivont pisztollyal, akik egy tisztet kísértek. Bill tudta, hogy tiszt, mivel végigvettek egy tisztfelismerő kurzust, ráadásul minden retyóban lógott egy ISMERD MEG TISZTJEIDET plakát, és mindegyiküknek bőven volt alkalma hosszan szemrevételezni azokat a képeket a bélféregjárvány idején. Azonban Bill álla leesett, mert a tiszt olyan közel ment el mellette, hogy szinte érintette, és megállt Tembo előtt.

— Tembo hatodszintű biztosítékellátó, jó hírem van a maga számára. Két hét múlva lejár a hétéves szerződése, és példás magaviselete jóvoltából Zekial kapitány engedélyezte, hogy a szokásos kimustrálási fizetést megduplázzuk, és dicső leszerelést rendezzünk rezesbandával, és ingyenesen hazaszállítsuk a Földre.

Tembo pihenj állásban lepillantott őszülő bajusza fölül a csenevész tisztre.

— Ez nem fog menni, uram.

— Nem fog menni! — rikoltotta a tiszt, és előre-hátra hintáztatta magát magasszárú csizmájában. — Kicsoda maga, hogy maga mondja meg nekem, mi fog menni és mi nem…?!

— Nem én mondom, uram — felelte Tembo rendíthetetlen nyugalommal —, hanem a Háborús Szabályzat 13-9A pontjának 45-ös bekezdése a 43. kötet 8923. oldalán. Egyetlen ember vagy tiszt sem adhat ki leszerelési engedélyt, legfeljebb halálbüntetéssel semmilyen űrhajó, jármű, helyőrség, bázis, tábor, munkatábor területén szükséghelyzet idején…

— Mi maga, Tembo, űrjogász?

— Nem, uram, csak egy hűséges gárdista, uram. Csak a kötelességemet teljesítem, uram.

— Van magában valami nagyon furcsa, Tembo. Láttam a személyi adataiban, hogy maga önszántából jelentkezett, kábítószerek vagy hipnózis használata nélkül. Most megtagadja a leszerelést. Ez nagy baj, Tembo, nagyon nagy baj. Rossz hírbe hozza. Gyanússá teszi. Még azt hiszik, hogy kém vagy valami hasonló.

— A Császár hű katonája vagyok, uram, nem kém.

— Maga nem kém, Tembo, ennek nagyon gondosan utánanéztünk. De miért akar szolgálni, Tembo?

— Hogy a Császár hűséges gárdistája legyek, uram, és hogy mindent megtegyek az igaz hit terjesztéséért. Ön üdvözült már, uram?

— Vigyázzon a nyelvére, gárdista, különben kénytelen leszek vádat emelni! Igen, hallottunk magáról… tiszteletes… de nem tudtuk elhinni. Maga nagyon agyafúrt, de majd mi… — Magában motyorékolva elsétált, és ők vigyázzban álltak, míg el nem tűnt. A többi gárdista kissé furcsán nézett Tembóra, és kényelmetlenül feszengtek, míg ő is el nem ment. Bill és Buzgó lassan visszabandukoltak a körletükbe.

— Megtagadta a leszerelést… — motyogta Bill némi tisztelettel.

— Izé — kezdte Buzgó —, lehet, hogy dilis. Más magyarázat nincs rá.

— Ennyire hülye azért senki sem lehet — vélte Bill, aztán más vonta magára a figyelmét. — Vajon mi lehet ott? — mutatott egy ajtóra, melyen ez állt: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS!

— Izé… nem tudom… lehet, hogy kaja? Nyomban besurrantak, és becsukták az ajtót maguk mögött, de nem találtak ennivalót. Ehelyett egy hosszúkás teremben találták magukat, melynek egyik fala görbe volt, és ennél a falnál ormótlan szerkezetek álltak, tele műszerekkel, tárcsákkal, kapcsolókkal, gombokkal, fogantyúkkal, egy képernyővel és egy ágyúcsővel. Bill odahajolt, és elolvasta a legközelebbi berendezésen a feliratot.

— Mark IV-es Atomágyú… és mekkorák! Ez lehet a hajó fő tűzállása. — Megfordult, és látta, hogy Buzgó furcsán felemelt karral áll, hogy a karórája az ágyúkra mutasson, és másik kezének mutatóujjával sűrűn nyomkodja az óra gombját.

— Mit művelsz? — kérdezte Bill.

— Izé… csak megnéztem, hány óra van.

— Honnan tudod, hány óra van, amikor az órád kifelé néz, és te csak a csuklódat látod?

Léptek csattantak a terem egyik távoli folyosójáról, és nekik eszükbe jutott az ajtón lévő felirat. Egy pillanat alatt kisurrantak, és Bill nesztelenül becsukta az ajtót. Mire visszafordult, Buzgó Muki már eltűnt, így egyedül kellett visszatalálnia a körletükhöz. Buzgó talált vissza hamarább, és már javában a bajtársai surranok pucolta, amikor Bill belépett. Fel sem pillantott. De mit művelhetett az órájával?

Negyedik fejezet

Ez a kérdés furdalta Bill oldalát egész nap, miközben küszködve elsajátították a biztosítékellátói munkát. Precizitást, jó technikát követelő munka volt, mely teljes figyelmet követelt, de a szabad percekben Bill rágódott magában. Akkor is rágódott, miközben sorban álltak kajáért, és szinte végigrágódta azt a néhány pillanatot is, ami a villany eloltása és a főbe kólintó álom között eltelt. Egyre jobban aggasztotta a dolog, és kissé le is fogyott.

No persze nem az aggodalom miatt fogyott le, hanem ugyanazért, amiéit mindenki más. A szűkre szabott adagok miatt. Az étel arra szolgált, hogy kielégítse a létszükségletet, és erre jó is volt, de az már más kérdés, miféle lét volt ez ilyen silány moslékkal. Egy kimerítő, egyhangú, éhséggel telt lét. Azonban Bill ezt fel sem vette. Sokkal nagyobb problémával küszködött, és segítségre lett volna szüksége. A második hét vasárnapján a gyakorlatozás után ahelyett, hogy elrohant volna az étkezde felé a többiekkel, visszamaradt, hogy beszéljen Spleen biztosítékfelügyelővel.

— Van egy kis problémám, uram…

— Nem maga az egyetlen, fiam, de egy pár kupicától elmúlik. Nem is férfi az, aki nem érzi a hiányt.

— Az én problémáin más jellegű. Szeretnék… találkozni… a káplánnal…

Spleen elsápadt, és a falnak dőlt.

— Mindent értek — mondta ernyedten. — Menjünk kajálni, és ha maga nem mondja el senkinek, én is tartom a szám.

Bill elpirult.

— Nagyon sajnálom, Spleen biztosítékfelügyelő úr, de nem tehetek róla. Nem az én hibám, hogy látnom kell, bárkivel megeshet… — Hangja elhalkult, a lábfejét nézte, és egyik surranóját a másikhoz dörzsölte. A csend egyre hosszabbra nyúlt, végül Spleen szólalt meg, de minden bajtársiasság eltűnt a hangjából.

— Rendben van, gárdista… ha tényleg ezt akarja. Remélem, a többiek nem tudnak meg semmit. Hagyja ki a kaját, és menjen fel hozzá most rögtön… itt egy kilépő. — Valamit firkált egy darab papírra, és megvetően a padlóra dobta, elfordult, és elment onnan. Bill lehajolt, és alázatosan felvette a cetlit.

Bill csúszdákon csusszant le, folyosókon, alagutakon ment végig, létrákon mászott le. A hajókönyvtárból megtudta, hogy a káplán a 89-es fedélzet 362-B szobájában található, és nagy nehezen sikerült odatalálnia a szegecselt vasajtóhoz. Kopogásra emelte a kezét, és izzadság kezdett gyöngyözni a homlokán, a torka kiszáradt. Remegő ujjai tompán koppantak a fémen, és végeérhetetlen várakozás után fojtott hang szólalt meg belülről.

— Igen, igen… jöjjön be… nyitva van.

Bill belépett, és bokái azonnal vigyázzba csattantak, amikor megpillantotta a tisztet a hatalmas íróasztal mögött, mely szinte az egész szobát betöltötte. A főhadnagy már erősen kopaszodott fiatal kora ellenére. Fekete karikák keretezték a szemét, és borosta ütött ki az állán. Nyakkendőjét rosszul kötötte meg, és félre is csúszott. Az íróasztalt beborító papírhalmok között kaparászott, felemelt párat, rárakta egy másik csomóra, ide-oda feljegyzéseket firkáit, másokat pedig a papírkosárba hajított. Amikor egy papírhalmot arrébb tett, láthatóvá vált egy táblácska, rajta a felirat: MOSODÁS TISZT.

— Elnézést, uram — mondta Bill —, azt hiszem, rossz helyen járok. A káplánt kerestem.

— Ez a káplán irodája, de ő csak délután egykor lép szolgálatba, és azt még egy olyan bamba képű fickó is tudja, mint maga, hogy addig már csak tizenöt perc van.

— Köszönöm, uram, később visszajövök… — Bill az ajtó felé araszolt.

— Maradjon csak, és segítsen! — A tiszt felemelte véraláfutásos szemeit, és gonoszul vihogott. — Most bejött a csőbe. Rakja sorba a zsebkendő-jelentéseket. Hatszáz szuszpenzor elveszett, hiányzik a leltárból. Azt hiszi, könnyű a mosodás élete? — Nyöszörgött az önsajnálattól, és odatolt egy adag papírt Bill elé, aki elkezdte sorba rakni azokat. Mielőtt végezhetett volna, csengőszó hangzott fel, és ezzel véget ért a feladata.

— Tudtam! — zokogott a tiszt kétségbeesetten. — Ez a munka sohasem ér véget, és egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. És maga még azt hiszi, hogy maga van bajban! — Remegő ujjakkal fordította meg a táblácskáját az asztalon. KÁPLÁN, állt a másik oldalán. Gyorsan megragadta a nyakkendőjét, és sietve megfordította, hogy a lelógó része a tarkóján legyen. A nyakkendő hátulján papi gallér volt, mely simán siklott be az inge alá. Apró zörgés hallatszott, és a nyakkendő eltűnt, csak a papi gallér maradt.

A káplán összefonta a kezét maga előtt, lesütötte a szemét, és nyájasan mosolygott.

— Miben lehetek a segítségedre, fiam?

— Maga nem a mosodás tiszt? — képedt el Bill.

— Az vagyok, fiam, de az csak egy azon terhek közül, melyet a vállamon kell hordoznom. Ezekben a zavaros időkben kevés szükség van káplánra, de annál nagyobb mosodásra. Én legjobb tudásom szerint szolgálok. — Jámboran lehajtotta a fejét.

— De… maga melyik? A káplán, aki ideje egy részében mosodás tiszt, vagy mosodás tiszt, aki részben káplán is?

— Rejtély ez, fiam. Sok dolog van, mit jobb inkább nem firtatni. De ügy látom, bajban vagy. Megkérdezhetem, mely hitet vallód?

— Mely hitet?

— Kérdeztem valamit! — csattant fel a káplán, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha most a mosodás tiszt szólt volna. — Hogyan segíthetnék rajtad, ha azt sem tudom, miféle hitet vallasz?

— Fundamentalista zoroasztrista.

A káplán egy műanyag lapot húzott elő a fiókból, és végighúzta rajta az ujját.

— Z… Z… Zen… Zodomita, Zoroasztrista, reformált fundamentalista. Ez az?

— Igen, uram.

— Jól van, fiam, nem lesz gond… huszonegy-ötven-kettő-nulla-öt… — gyorsan bepötyögte ezt a számsort az íróasztalába épített műszerpultba, aztán látványos mozdulattal és evangélista csillogással a szemében leseperte az összes iratot az asztalról. Rejtett gépezetek zümmögtek, az asztal egy része lebillent, és alulról egy aranybikákkal díszített fekete műanyag doboz bukkant fel. — Máris, máris — mondta a káplán, és kinyitotta a dobozt.

Előbb egy hosszú, fehér sálat tekert a nyaka köré, melyet megint csak aranyszövésű bikák díszítettek. Aztán egy vaskos, bőrkötésű könyvet vett ki a dobozból, majd pedig két fémbikát, melyek háta üreges volt. Az egyikbe desztillált vizet töltött egy műanyag palackból, a másikba pedig édes olajat, amit nyomban meg is gyújtott. Bill növekvő boldogsággal figyelte ezeket az ismerős előkészületeket.

— Micsoda szerencse — ujjongott —, hogy maga zoroasztrista! Így sokkal könnyebb lesz kiönteni a lelkem.

— A szerencsének ehhez semmi köze, csak az intelligens előrelátásnak. — A káplán egy kevés haomaport szórt a lángokba, és fűszerezett tömjénillat töltötte be a szobát. — Ahura Mazdah kegyelméből Zoroaszter felszentelt papja vagyok. Allah akaratából az iszlám hithű müezzine, Jehova jóvoltából pedig körülmetélt rabbi, és így tovább… — Jóindulatú arcán kegyetlen vicsor jelent meg. — És a létszámhiány miatt mosodás tiszt is. — Arca kisimult. — És most, fiam, add elő a problémádat…

— Hát… nem könnyű. Lehet, hogy csak ostoba gyanakvás a részemről, de aggaszt az egyik bajtársam viselkedése. Van benne valami furcsa. Nem is tudom, hogy mondjam…

— Bízz bennem, fiam, és tárd fel legbelsőbb érzéseidet nekem, és ne félj. Amit hallok, sohasem fog kijutni ebből a szobából, mert hivatásom szerint titoktartásra esküdtem. Könnyíts a terheiden!

— Kedves magától, atyám, és máris jobban érzem magam. Tudja, ez az én bajtársam mindig is fura egy alak volt, aki állandóan bakancsokat pucol, önként jelentkezik buditakarításra és nem szereti a lányokat.

A káplán együttérzően bólogatott, és közben a fűszeres tömjént szagolgatta.

— Nem értem, mi aggaszt, derék fickónak tűnik. Mert meg vagyon írva a Vendidadban, hogy segítsük felebarátainkat, vegyük le a vállukról a terhet, és ne hajszoljuk a repedtsarkúakat!

— Lehet, hogy a vasárnapi iskolákban ezt tanítják — háborodott fel Bill —, de a katonák közt ez másképp van! Mindegy… Eleinte azt hittük róla, buggyant szegény, és lehet, hogy az is… de ez nem minden. Együtt voltam vele a tüzérfedélzeten, és ő az óráját az ágyúk felé tartotta, és a gombját nyomogatta, klikk, klikk! Valószínűleg fényképezőgép lehetett… Szerintem ő egy chinger kém! — Bill hátradőlt, zihált, és verejtékezett. Kimondta a végzetes szavakat.

A káplán tovább bólogatott, és a kábítószeres haoma-gőztől félig öntudatlanul vigyorgott. Végül sikerült kiszabadulnia a mámorból, kifújta az orrát, és kinyitotta az Avesta vaskos példányát. Egy ideig óperzsa szövegeket mormolt, ettől jobb kedvre derült, aztán becsukta a könyvet.

— Reszkessenek a hamis tanúzók! — mennydörögte, átható pillantással méregette Billt, és az ujját rázta felé.

— Nem érti — nyögte Bill, és megrándult a székben. — Tényleg ezt tette. Láttam, ahogy fényképezett az órájával. Miféle lelki támogatás ez?

— Csak egy kis lelki erősítés, fiam, az ősi korok vallásának tanítása, hogy felélessze a bűntudatot, és eszedbejuttassa, mióta nem gyóntál már!

— Hogyan tehettem volna… az újonckiképzés alatt minden vallás gyakorlása tilos.

— Ne keress kifogásokat! Ám ez egyszer megbocsáttatik neked, mivel Ahura Mazdah irgalmas.

— De mi a helyzet a bajtársammal… a kémmel?

— Felejtsd el gyanakvásod, mert az ilyesmi nem méltó Zoroaszter követőjéhez. Ez a szegény kölyök nem szenvedhet kárt azon természetes késztetése miatt, hogy barátságos legyen, segítse a bajtársait, és pusztán azért, mivel az órája furcsa klikkelést hallat. És mindamellett, ha megengedsz egy megjegyzést… hogyan lehetne kém? Ahhoz, hogy kém legyen, chingernek kellene lennie, viszont a chingerek két és fél méter magas hüllők, hosszú farokkal. Felfogtad?

— Igen, igen — motyogta Bill elesetten. — Erre magamtól is rájöttem… de ezzel még nincs minden megmagyarázva…

— Nekem ennyi elég, és elégedj meg ezzel te is. Úgy érzem, Ahriman szállt meg téged, hogy rosszat gondolj a bajtársadról, és jobban teszed, ha vezeklésképpen elmondasz velem egy gyors imát, mielőtt ismét a mosodás tiszt veszi át a szerepet.

Ez a szertartás gyorsan lezajlott, és Bill segített visszagyömöszölni a kegytárgyakat a dobozba, és figyelte, ahogy az becsúszik az íróasztalba. Bill elköszönt, és távozni készült.

— Egy pillanat, fiam — mondta a káplán legforróbb mosolyával, és ugyanakkor a válla mögé nyúlt, és előrehúzta a nyakkendőjét. A papi körgallér eltűnt, és ugyanabban a pillanatban a nyájas mosoly is elenyészett, és gonosz vicsor váltotta fel. — Mit képzel, hova megy, köcsög! Tegye csak vissza a seggét a székbe!

— D-de hiszen — makogta Bill —, azt mondta, távozhatok.

— Azt a káplán mondta, és mint mosodás tisztnek nekem ahhoz semmi közöm. Na tehát… halljuk csak, hogy hívják azt a chinger kémet, akit fedez?

— Én ezt a gyónási titoktartás alatt közöltem…

— A káplánt köti a titoktartás, nem engem, és ő meg is tartotta a szavát, egy szót sem szólt nekem, de én történetesen mindent hallottam. — Megnyomott egy nagy piros gombot. — Az MP-sek máris jönnek. Jobb lesz, ha beszél, köcsög, különben a tőkesúlyhoz kötöztetem űrruha nélkül, és egy évre bevonom a kantinlátogatási engedélyét. Hogy hívják a fickót?

— Buzgó Muki — zokogta Bill, ahogy súlyos lábak dobbantak odakinn, és két vörössisakos furakodott be a kicsiny szobába.

— Kémet fogtam maguknak, fiúk — jelentette be a mosodás tiszt diadalmasan, és az MP-sek a fogukat csikorgatták, torokhangon morogtak, és a levegőben úszva rávetették magukat Billre. A szerencsétlen flótás összerogyott az ököl- és botcsapások alatt, és csupa vér lett, mire a mosodás tisztnek sikerült lerángatnia róla az izomkolosszusokat.

— Nem ő az… — zihálta a tiszt, és odavetett Billnek egy törülközőt, hogy törölje le a vért. — Ő az informátorunk, a hűséges, hazafias hős, aki beköpte Buzgó Muki nevű cimboráját, akit azonnal elkapunk, láncraverünk és kivallatunk. Gyerünk!

Az MP-sek közrefogták Billt, és mire elértek a biztosítékterembe, gyors iramuk szele kissé magához térítette a fiút. A mosodás tiszt csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy bedughassa a fejét.

— Hé, emberek — kiáltotta vidáman —, itt van Buzgó Muki?

Buzgó, felpillantott a suvickolt bakancs fölül, odaintett, és elvigyorodott.

— Izé… én vagyok az.

— Elkapni! — üvöltötte a mosodás tiszt, félre ugrott, és vádlón mutatott előre. Bill a padlóra bukott, amikor az MP-sek elengedték, és bedübörögtek a terembe. Amikor nagy nehezen leszálltak Buzgó Mukiről, a szerencsétlen flótás lábán béklyó feszült, a kezét bilincs fogta, és végtagjain vaskos láncok lógtak. Buzgó Muki tovább vigyorgott.

— Izé… a ti bakancsotokat is suvickoljam ki?

— Ne pofázz vissza, te mocskos kém! — recsegte a mosodás tiszt, és ököllel belevágott a sértő vigyorba. Legalábbis megpróbálta képen törölni, de Buzgó kinyitotta a száját, bekapta a kezet, és olyan keményen belemélyesztette a fogait, hogy a tiszt nem tudta kirántani.

— Megharapott! — üvöltötte a mosodás, és teljes erejéből próbálta kirántani a kezét. Mindkét MP-s, egy-egy kézzel hozzáláncolva Buzgó Muki bilincséhez, másik kezével felemelte gumibotját, hogy ellássa a fogoly baját.

Ám ebben a pillanatban Buzgó Muki feje kinyílt.

Ha ez valahol máshol történik, az eset igen gyanús lett volna, viszont jelen körülmények között különösen gyanús volt, és valamennyien, beleértve Billt is, eltátották a szájukat, amikor egy tízcentis gyík mászott ki a koponyából, és a padlóra ugrott, mely mintha kissé behorpadt volna alatta. Négy pici karja volt, hosszú farka, világoszöld pikkelyei, és bébialligátor feje. Pontosan úgy nézett ki, mint egy chinger, attól eltekintve, hogy nem két és fél méter magas volt, hanem csak mindössze tíz centi.

— Minden köcsög humán bűzlik! — mondta Buzgó Muki hangjának vékony megfelelőjén. — A chingerek nem izzadnak. Éljenek a chingerek! — Kiviharzott a szobából Buzgó körlete felé.

Általános dermedtség lett úrrá. Az összes biztosítékellátó, aki tanúja volt a hihetetlen eseményeknek, ugyanúgy állt vagy ült, mint előzőleg, dermedten a megdöbbenéstől, és a szemük úgy kidülledt, mintha keményre főtt tojás lenne. A mosodás tiszt ott felejtette a kezét az éles fogak között, a két MP-s pedig némán bámulta a kinyílt koponyájú testet, amihez hozzá volt láncolva. Csak Bill volt képes mozogni, s bár kissé kába volt a veréstől, lehajolt, hogy elkapja az apró teremtményt. Apró, de erős karmok mélyedtek a húsába, lerántották a lábáról. Bill egyszerűen elrepült, és nekicsapódott a falnak.

— Izé… nesze neked, te mamlasz! — sipította a vékony hang.

Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a gyíkoid Buzgó Muki málhazsákjához rohant, egyetlen mozdulattal letépte a tetejét, és belecsusszant. Egy pillanattal később magas hangú zümmögés hallatszott, és a zsákból egy hegyes, fénylő valami bukkant fel. Egyre kifelé türemkedett, és máris egy félméteres űrhajócska lebegett a levegőben. Oldalra fordult, egyenesen a válaszfal felé. A zümmögés sivítássá vált, a hajó meglódult, és átszakította a kemény fém válaszfalat, mintha csak papírból lenne. Újabb és újabb, egyre távolodó reccsenések hallatszottak, mintha egymás után fúrná át a válaszfalakat, és a végén egy hatalmas csendüléssel az űrhajó külső falát is átfúrta, és kiröppent az űrbe. A levegő süvítve tódult ki a légüres térbe, és a vészcsengők azonnal kalamolni kezdtek.

— Az ember esze megáll… — mondta a mosodás tiszt, aztán becsukta tátott száját, majd felsikoltott. — Szedje már le valaki ezt a vacakot a kezemről… halálra harap!

A két MP-s még mindig hozzá volt láncolva az egykor Buzgó Muki mozdulatlan testéhez. Buzgó csak bámult, vigyorgott az összeharapott kéz fölött, és csak amikor Bill előkapta atomkarabélyát, és a csövét az erős fogak közé feszítette, akkor tudta a tiszt kihúzni a kezét. Miközben ezt tette, Bill bekukkantott Buzgó koponyájába, és látta, hogy a kinyitott koponyarészen apró réz fogantyú van. A tátongó koponya belsejében csontok és agyvelő helyett egy miniatűr vezérlőterem látszott egy apró karosszékkel, tévéképernyőkkel, műszerekkel, gombokkal és fogantyúkkal, és egy fehér hűtőszekrénnyel. Buzgó Muki mindössze egy robot volt, és az a kicsi jószág irányította, aki az előbb röppent el az űrhajójával. Olyan volt, mint egy chinger — de csak tíz centi magas.

— Hé! — mondta Bill. — Buzgó csak egy robot, akit az a kicsi jószág irányított, aki az előbb elröppent az űrhajójával! Olyan volt, mint egy chinger, de csak tízcentis volt…

— Két és fél méter vagy tíz centi… mi a különbség? — morogta ingerlékenyen a mosodás tiszt, miközben betekerte a kezét egy taknyos zsebkendőbe. — Nem árulhatjuk el a gárdistáinknak, hogy az ellenség milyen pici, sem azt, hogy egy 10 g-s bolygóról származik. Fenn kell tartanunk a csapatszellemet.

Ötödik fejezet

Most, hogy Buzgó Mukiról kiderült, hogy chinger kém, Bill nagyon magányosnak érezte magát. Köcsög Brown, aki szinte sohasem beszélt, most még kevesebbet beszélt, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem, így senki sem akadt, akivel Bill csipkelődhetett volna. Köcsög volt az egyetlen a biztosítékellátók közt, aki együtt élte túl Bill-lel a Leon Trockij tábor kegyetlenségeit, a többiek pedig nagyon összetartottak, állandóan együtt üldögéltek, motyorékoltak, és gyanakvó pillantásokat vetettek rá a válluk fölött, ha megpróbált közeledni hozzájuk. Egyetlen szórakozásuk az volt, hogy összehegesztettek dolgokat, amiket aztán később széttörtek, hogy újra összehegeszthessék, és ennél nagyobb időpocséklás nem is létezhet, úgy tűnt, ők mégis élvezték, így hát Bill nagyon magányos volt, és megpróbált Buzgó Mukival társalogni.

— Látod, milyen bajba kevertél? — panaszkodott.

Buzgó csak vigyorgott, nem hatotta meg a zokszó.

— Legalább csukd be a fejed, ha veled beszélek — csattant fel Bill, odanyúlt, és bekattintotta Muki koponyanyílását. Azonban ez sem segített. Buzgó Muki vigyorgáson kívül semmi mást nem tudott. Már kisuvikszolta élete utolsó bakancsát. Csak állt ott mozdulatlanul, nagyon súlyos volt, és ráadásul mágnesesen tapadt a padlóhoz. A biztosítékellátók ráteregették a piszkos ingeiket, és ráakasztották az ívhegesztőket. Három napon át állt ott, és senki sem tudta, mi lesz vele, amikor egyszer csak megjelentek az MP-sek emelőrudakkal, rálódították egy kézikocsira, és elhúzták onnan.

— Isten veled! — kiáltotta Bill, és búcsút intett neki, aztán nekilátott, hogy kisuvikszolja a cipőjét. — Jó cimbora volt, még akkor is, ha chinger kém volt.

Köcsög nem felelt, a hegesztők pedig nem beszéltek vele, és ő azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy elkerülje Tembo tiszteletest. A flotta nagy öregje, a Fanny Hill még mindig a bolygó körül keringett, amíg felszerelték rá a hajtóműveit. Nagyon kevés tennivaló akadt, mivel Spleen biztosítékfelügyelő kijelentésével ellentétben a biztosítékcsere bonyolult és körülményes műveletét az előre jelzett egy évnél valamivel kevesebb idő alatt elsajátították, sőt, az igazat megvallva, még tizenöt percbe sem telt. Szabad idejében Bill összevissza kószált a hajón, elment egészen addig, amíg a hajót őrző MP-sek; útját nem állták, és már-már arra gondolt, hogy ismét felkeresi a káplánt, hogy kitölthesse valakin a mérgét. Viszont ha rosszul időzít, a mosodás tisztet találja ott, és vele nem szeretett volna találkozni, így hát nagy magányosan kószált a hajón, bepillantott egy körlet nyitott ajtaján, és egy ágyon egy pár bakancsot pillantott meg.

Bill megtorpant, megdermedt, mozdulatlanná vált, megmerevedett, megrettent, megállt benne az ütő, ereiben megfagyott a vér és a bordái összeszorultak.

Ismerte azt a bakancsot. Élete végéig nem fogja elfelejteni azt a bakancsot, mint ahogy nem fogja elfelejteni a sorszámát sem, amit oda-vissza bármikor el tudott mondani, akár álmából ébredve is. Annak a rettenetes bakancsnak minden részlete tisztán élt az emlékezetében a gilisztaszerű fűzőjétől az undorító felsőrészéig — melyet állítólag emberbőrből készítettek — és a rozsdavörös talpig, melyet nyilván emberi vérrel festettek ilyen színűre. Ez a bakancs Döghalál Drangé volt.

A bakancs lábban folytatódott, és Bill, a rémülettől bénultan, képtelenül uralkodni magán, egyre beljebb és beljebb dugta a fejét a körletbe, és tekintetével követte azt a lábat egészen a derékszíjig, a zubbonyán fel a nyakig, addig a nyakig, melyen ott nyugodott az a fej, melynek arca a bevonulás óta lidérces álmokat okozott neki. Az ajkak megmozdultak.

— Maga az, Bill? Jöjjön, üljön le egy kicsit.

Bill bebukdácsolt.

— Kér egy cukorkát? — kérdezte Döghalál mosolyogva.

A reflex irányította Bill ujjait a felkínált doboz felé, kivett egy cukrot, és már is csámcsogni kezdett ezen a hosszú idő óta első szilárd ételen, nyálelválasztása megindult a beporosodott szegletekből, és miközben gyomra máris örömtelién megkordult, Bill azon töprengett, mi lehet ez a fura kifejezés Döghalál arcán. Szája széle felfelé görbült agyarai fölött, szeme sarkánál kicsiny ráncocskák jelentek meg, és ocsmány pofájára gödröcskék ültek ki. Feladta. Nem ismerte ezt az arckifejezést.

— Hallom, Buzgó Mukiról kiderült, hogy chinger kém — mondta Döghalál, becsukta a dobozt, és becsúsztatta a párnája alá. — Erre magamtól is rájöhettem volna. Tudtam, hogy valami nincs rendben a fickóval, hiszen aki kisuvikszolja a társai bakancsát és önként jelentkezik buditakarításra, az nem lehet normális. Gondolhattam volna…

— Döghalál — mondta Bill nekibátorodva —, tudom, hogy ez nem lehetséges, de… maga egészen úgy viselkedik, mint egy emberi lény!

Döghalál felkacagott; nem az embert-velejéig-megrázó-gyilkos kacagásával, hanem csak úgy, majdnem szokványosan.

— Hiszen maga egy szadista, perverz állat, egy aljas disznó, egy rohadt patkány, egy… egy…

— Köszönöm, Bill. Örülök, hogy így vélekedik. Próbálom végezni a dolgom a legjobb tudásom szerint, de én is ember vagyok, jólesik egy-egy dicsérő szó olykor-olykor. Perverz állatnak lenni nem könnyű, de örülök, hogy sikerült egy ilyen mamlasz fejébe is belesulykolnom ezt a képet.

— D-de… maga nem is igazán…

— Elég ebből! — csattant fel Döghalál, és e pár szóban volt annyi méreg és rosszindulat, hogy Bill testhőmérséklete máris csökkenjen hat fokkal. Döghalál ismét elmosolyodott. — Én nem hibáztatom magát, fiam, azért, amiért olyan kedvesen hülye, és amiért egy elmaradott bolygóról származik, és hogy a gárdában szerezte a műveltségét, meg minden. De ébredjen fel, fiam! A katonai nevelés túlságosan fontos ahhoz, hogy amatőrökre bízzuk. Ha olvasta volna némelyik főiskolai szövegkönyvünket, tényleg megfagyna az ereiben a vér. Van arról fogalma, hogy a régi időkben a kiképző őrmesterek, vagy bárhogy hívjuk is őket, tényleg szadisták voltak? A fegyveres erők hagyták, hogy ezek a képzetlen fickók megtizedeljék az újoncokat! Tanulják csak meg gyűlölni a szolgálatot, ahelyett hogy féljenek tőle, mert a félelem a fegyelmezetlenség okozója. És beszélni kell a veszteségekről! Valakit mindig halálra meneteltettek, vagy egy egész szakaszt vízbe fojtottak, meg hasonló bárgyúságokat követtek el. Ha a veszteségi arányt ismerné, Bill, sírva fakadna.

— Megkérdezhetem, mit tanult a főiskolán? — kérdezte Bill nagyon halk, alázatos hangon.

— Katonai fegyelmet, lelki megtörést és módszertani színjátszást. Kemény kurzusok voltak négy éven át, de a végén Sigma Cum fokozattal végeztem, ami nem is rossz ahhoz képest, hogy munkáscsaládból származom. A karrierem egyre magasabbra ívelt, és ezért nem értem, miért hajóztak ki engem is azok a hálátlan fattyúk ebben a roskatag bádogkaszniban! — Feltolta az aranykeretes szemüvegét, hogy letöröljön egy már-már megformálódó könnycseppet.

— Hálát várt a szolgálataiért? — kérdezte Bill alázatosan.

— Nem, persze, hogy nem, milyen ostoba is vagyok. Köszönöm, hogy helyretett, Bill, magából még jó gárdista lesz. Mindössze némi bűnös kiváltságra számítottam, gondolván, jutok valamire az Öregfiúk Hálózatán keresztül kifejtett vesztegetésekkel, parancshamisításokkal, feketepiaci manőverekkel meg hasonlókkal. Ráadásul jól végeztem a munkám a riadtszeműeken a Leon Trockij táborban, és arra számítottam, békén hagynak, ami elég nagy baromság volt tőlem. Most már bele kell törődnöm, hogy áthelyeztek. — Felkelt, és a cukrot meg az aranykeretes szemüveget elrakta egy zárható szekrénybe.

Bill, aki a megrökönyödés e pillanataiban jószerivel azt sem tudta, mit mondjon, még mindig bólogatott, és néha-néha a homlokára csapott a tenyerével.

— Micsoda szerencse a választott hivatása szempontjából, hogy ilyen ronda torzszülöttként jött a világra… úgy értem, szépek a fogai.

— Nincs ebben semmi szerencse — mondta Döghalál, és megpöckölte egyik előmeredő agyarát. — Baromi sokba került. Van arról fogalma, mibe kerül manapság egy génmutációs, mesterségesen fejlesztett, műtétileg beépített négycentis agyarkészlet? Fogadok, hogy fogalma sincs! Három éven át végigdolgoztam a nyári vakációmat, hogy ezeket megvehessem… de én mondom, megérte. Az image mindennél többet számít. Tanulmányoztam a régi lélektiprók módszereit, és meg kell mondanom, a maguk primitív módján meglehetősen jók voltak. Visszataszító külső és alacsony I. Q. alapján válogatták ki őket, de tudták a szerepüket. Kopaszra borotvált; sebhelyes golyófej, szögletes áll, undorító szokások, perzselő lehelet, meg minden. Úgy okoskodtam, hogy egy kis befektetés az elején hosszú távon megtérül. És ez nagy áldozat volt, arról biztosíthatom, hisz nem túl kellemes ekkora agyarakkal mászkálni! Több oka is van. Persze, előnyös, amikor az ember nyers húst zabál, de mi a nyavalyára jó még? Főleg amikor az ember megpróbálja megcsókolni az első nőjét… Na, most tűnjön innen, Bill, dolgom van. Ha megint erre jár…

Az utolsó szavai elmosódtak a távolban, mivel Bill jól beidegződött reflexei egy pillanat alatt messzire vitték, amint parancsot kapott a távozásra. Amikor a hirtelen támadt rémület elenyészett, Bill fortélyos módon kezdett el lépkedni, mint egy lúdtalpas kacsa térdvédőben, mert azt képzelte, így kell lépkednie egy vén űrgárdistának. Kezdte sokat próbált gárdistának érezni magát, és pillanatnyilag abba a hitbe ringatta magát, hogy sokkal jobban ismeri a gárdistákat, mint azok őt. Ez a patetikus tévhit nyomban eloszlott, amikor a mennyezeten megreccsentek a hangszórók, és egy böffentés után orrhangon megszólalt valaki.

— Ide hallgassanak, ez a parancs egyenesen a nagyfőnöktől, azaz Zekial kapitánytól származik, és már biztos rég várták. Hamarosan nekilódulunk, így hát lássanak neki, és az összes fedélzetet takarítsák meg, és csatoljanak le minden szabadon röpködő felszerelési tárgyat!

Mély, szívből jövő, fájdalmas nyögés visszhangzóit végig a roppant hajó minden körletében.

Hatodik fejezet

Számos hír és mendemonda terjengett a retyón a Fanny Hill első útjával kapcsolatban, de egyik sem volt igaz. A híreket álruhás MP-sek terjesztették megtévesztésképpen. Mindössze egy dologban lehettek biztosak, hogy mennek valahová, mivel a készülődésből arra lehetett következtetni, hogy mennek valahová. Ezt még Tembo is elismerte, miközben a biztosítékokat kötözték lefelé a raktárban.

— Bár meglehet — tette hozzá —, hogy mindezt csak azért csináljuk, hogy elbolondítsuk a kémeket, hogy azt higgyék, megyünk valahová, és közben más hajók mennek oda.

— Hová? — kérdezte Bill ingerülten, mivel odakötözte a mutatóujját, és amikor kihúzta, az egész csomó kibomlott.

— Hát csak úgy valahová… mindegy hova. — Tembót semmi más nem érdekelte, csak a vallása. — Viszont azt tudom, hogy te hová mégy, Bill.

— Hová? — kérdezte Bill, buzgón remélve, hogy végre megtud valamit.

— Egyenesen a pokolba, hacsak nem vagy hajlandó üdvözülni.

— Ne kezdd újra… — könyörgött Bill.

— Oda nézz! — jegyezte meg Tembo csábítóan, és egy mennyei jelenetet vetített a falra, aranykapukkal, felhőkkel, és halk tamtammal a háttérben.

— Hagyja abba azt a megváltás-szarságot! — ordította Spleen biztosítékfelügyelő, és a képek eltűntek.

Valami megrándult Bill gyomrában, de nem törődött vele, mert azt hitte, ismét csak gyomrának kétségbeesett jelzése volt, mely úgy vélte, éhhalálra ítélték, és nem akarta hinni, hogy ezt a csodálatos zúzó és emésztő gépezetet folyadékdiétára fogták. Azonban Tembo abbahagyta a munkát, oldalra hajtotta a fejét, aztán mintegy kísérletképpen megtapogatta a gyomrát.

— Mozgunk — mondta biztatóan —, mégpedig csillagközi sebességen. Bekapcsolták a csillagmotorokat.

— Úgy érted, behatolunk a szubtérbe, és hamarosan iszonyatos fájdalmat fogunk érezni minden porcikánkban?

— Nem, már soha többé nem használják a régi szubtér hajtóművet, mivel bár számos hajó hatolt be a szubtérbe iszonyatos fájdalmak közepette, még egyetlenegy sem bukkant ki belőle. A Gárdista Timesban olvastam, hogy néhány matematikus azt állítja, piciny hiba csúszott az egyenletekbe, és hogy az idő máshogy telik a szubtérben, méghozzá gyorsabban, nem pedig lassabban, tehát lehet, hogy évezredek telnek el, mire azok a hajók kibukkannak.

— Akkor hipertérben megyünk?

— Ilyesmi nem létezik.

— Vagy felbontanak bennünket atomjainkra, és eltárolnak egy hatalmas komputer memóriájában, ami arra gondol, hogy valahol máshol vagyunk, és már ott is leszünk?

— Huh!, — rázkódott meg Tembo, és a szemöldöke felszaladt a haja és fejbőre találkozásáig. — Ahhoz képest, hogy zoroasztrista parasztfiú vagy, fura elképzeléseid vannak! Füvet szívtál, vagy valami olyat ittál, amit én nem ismerek?

— Akkor hogyan? — nyűgösködött Bill. — Ha sem így, sem úgy… akkor hogyan? Keresztülszeljük a csillagközi űrt, hogy megharcoljunk a chingerekkel. De hogyan megyünk oda?

— Így — mondta Tembo, és körülnézett, hogy meggyőződjön róla, Spleen biztosítékfelügyelő nincs a közelben, aztán két markából egy gömböt formált. — Képzeld azt, hogy a kezem a hajó, mely itt lebeg az űrben. Aztán bekapcsolják a Dagasztó Hajtóművet…

— A micsodát?

— Dagasztó Hajtóműnek nevezik, mivel megdagasztja azokat a kis vackokat, tudod, az elektronokat, a protonokat, a neutronokat, a trontonokat, meg az efféléket, aztán egy vakító villanás alatt összepréseli őket. Amikor gyengíted az energiát… ja, még nem is mondtam, hogy ezek egymás körül pörögnek, mint az őrültek, bár lehet, hogy ezt tudtad… szóval, ha gyengíted az energiát, és mivel olyan gyorsan mozognak, az apró részecskék távolodni, tágulni kezdenek egymástól, és minél gyengébb az energia, annál távolabb mozdulnak: dagadnak. Tudsz követni?

— Azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos, hogy tetszik a dolog.

— Nyugi. Figyelj… látod a kezem? Ahogy az energia gyengül, a hajó egyre dagad. — A kezeit eltávolította egymástól. — Egyre csak dagad, dagad, míg végül akkora lesz, mint egy bolygó, aztán olyan nagy, mint egy nap, aztán mint egy egész csillagrendszer. A Dagasztó Hajtómű akkorára dagaszt bennünket, amekkorára csak akarjuk, aztán növeljük az energiát, a hajó zsugorodni kezd, és már ott is vagyunk.

— Hol ott?

— Ahova menni akartunk — felelte Tembo türelmesen.

Bill elfordult, és gyorsan egy biztosítékot kezdett fényesítgetni, mivel Spleen biztosítékfelügyelő csámpázott oda gyanakvó csillogással a szemében. Amint a főnök eltűnt egy sarok mögött, Bill máris odahajolt Tembóhoz.

— Hogy lehetnénk máshol, mint ahonnan indultunk? — sziszegte. — Attól, hogy megdagadunk, majd össze zsugorodunk, nem változtatjuk a helyünket.

— Szó se róla, a Dagasztó Hajtómű elég trükkös valami. Képzelj el egy gumit, amit mindkét kezeddel fogsz. A bal kezed nem mozdítod, de a jobb kezed egyre távolabb viszed, és húzod vele a gumit is. Viszont amikor beindul a zsugorodás, a jobb kezed tartod fixen, és a balt közelíted hozzá. Érted? A gumit sosem mozdítod el a helyéről, csak éppen kinyújtod, aztán visszaengeded… mégis elmozdul! Ugyanezt csinálja a hajónk is. Egyre dagad, de csak az egyik irányba. Amikor az orra eléri azt a helyet, ahová tartunk, a fara még ott van, ahonnan indultunk. És akkor puff, a zsugorítás! A hajófar odazsugorodik az orrhoz, és már ott is vagyunk. És ugyanilyen könnyen a mennybe juthatsz, fiacskám, ha…

— Prédikálunk munkaidőben, Tembo? — üvöltötte Spleen biztosítékfelügyelő egy biztosítékhalom mögül kikukucskálva egy rúdra erősített tükör segítségével. — Teszek róla, hogy egy évig biztosítékfoglalatokat fényesítsen! Egyszer már figyelmeztettem.

Ettől kezdve csendben kötöztek és fényesítettek, míg egyszer csak egy teniszlabda méretű apró gömb úszott be a hajófalon keresztül. Egy tökéletes kis bolygócska volt apró jégsapkákkal, hidegfrontokkal, felhőtakaróval, óceánokkal és kontinensekkel.

— Mi ez? — élénkült meg Bill.

— Hibás navigálás — morogta Tembo. — Holtjáték, a hajó egy picit visszacsúszott, ahelyett hogy előre menne. Ne! Ne nyúlj hozzá, mert balesetet okozhat. Ez a bolygó a Phigerinadon II.

— Az otthonom — zokogta Bill, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, miközben a bolygó porszemnyivé zsugorodik. — Isten veled, mama! — integetett az eltűnő porszemnek.

Az utazás ezt követően eseménytelenül telt, már csak azért is, mert nem érezték, hogy mozognak, nem érezték, amikor megálltak, és fogalmuk sem volt róla, hol vannak. Bár abból, hogy parancsot kaptak, a kötelékek levételére a biztosítékokról, gyanították, hogy megérkeztek valahová. A semmittevés még három napon át folytatódott, aztán váratlanul felhangzott az ÁLTALÁNOS RIADÓ. Bill a többiekkel együtt rohant, és most először volt boldog, mióta besorozták. Az áldozatok és a nehézségek nem voltak hiába. Most végre harcolhat a mocskos chingerek ellen.

Teljes készültségben álltak a biztosítékhalmokkal szemközt, szemüket a biztosítékszalag nevű piros biztosítékszalagokon tartották. Bill enyhe remegőst érzett a talpa alatt.

— Mi ez? — kérdezte Tembót a szája sarkából.

— A főhajtómű, nem a Dagasztó Hajtómű. Atommotorok. Ez azt jelenti, hogy manőverezünk, készülünk valamire.

— De mire?

— Lesni a biztosítékszalagokat! — ordított rájuk Spleen biztosítékfelügyelő.

Bill izzadni kezdett, aztán rádöbbent, hogy kezd kegyetlenül meleg lenni. Tembo, anélkül hogy levette volna a szemét a biztosítékokról, kibújt a ruháiból, és gondosan összehajtogatva lerakta maga mögé.

— Szabad levetkőzni? — kérdezte Bill, és az ingnyakát gombolgatta. — Mi történik?

— A szabályzat tiltja, de ha nem vetkőzöl, megfősz. Térj meg, fiam, különben elkárhozol. Valószínűleg rögtön kezdődik a csetepaté, mert a pajzsokat már bekapcsolták. Tizenhét energiapajzs, egy elektromágnes pajzs, kettős páncélzat, és egy pszeudozselé, mely vékony rétegben bevonja a hajót, és minden nyílást légmentesen lezár. Ezáltal szemernyi energia sem hagyja el a hajót, képtelen rá. És hő sem. A működő motoroktól meg az emberi testi hőtől jó kis meleg lesz itt. És még nagyobb lesz a forróság, ha az ágyúk működésbe lépnek.

A hőmérséklet forró maradt, órákon át ingadozott az elviselhetőség és az elviselhetetlenség határán, miközben ők a biztosítékokat bámulták. Volt egy pillanat, amikor apró csendülés hallatszott; amit Bill inkább csak érzett csupasz talpával, semmint hallott.

— És ez mi volt?

— Kilőttek egy torpedót.

— Egy micsodái!

Tembo csak vállat vont válaszképpen, és nem vette le a tekintetét a biztosítékokról. Bill remegett a csalódottságtól, az unalomtól, a dögmelegtől és a kimerültségtől, miközben újabb óra telt el, és váratlanul hűvös levegő kezdett áradni a ventilátorokból. Mire felvette az egyenruháját, Tembo már lelépett, és Bill fáradtan botorkált vissza a körletébe. Új stencilezett értesítést erősítettek ki a hirdetőtáblára a folyosón, és Bill odahajolt, hogy elolvassa a maszatos üzenetet.

Hetedik fejezet

A 17KL-345 hősies megsemmisítése utáni hetek további kiképzéssel és gyakorlatozással teltek, hogy visszazökkentsék a csatába belefáradt veteránokat a mindennapos tevékenységbe. Azonban e nyomasztó hónapok közepén egy új hang hangzott fel a hangszórókból, egy csörömpölő zaj, melyet Bill még sohasem hallott, mintha acélverőkkel püföltek volna márványdobokat. Fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelent, és a többi újonc is bután nézett, azonban Tembo máris talpra szökkent, és gyors átokhalál tánclépteket tett, miközben a katonaládája fedelén tamtamritmust vert ki.

— Mi van, begolyóztál? — kérdezte Bill megrökönyödve. Az ágyán hasalt, és BEÉPÍTETTT HANGEFFEKTUSOKKAL ELLÁTOTT IGAZÁN MEGHÖKKENTŐ ÉS HÁTBORZONGATÓ SZEXDÉMON KÉPREGÉNYEKET lapozgatott. Kísérteties nyögés hagyta el az újságot, miközben átfordított a következő lapra.

— Hát nem tudod? — rikkantotta Tembo. — Te nem tudod? Ez a postaosztás jele, fiacskám, a világ legszebb hangja!

A nap hátralévő része azzal telt el, hogy odasiettek, beálltak a hosszú, kígyózó sorba, és várakoztak. A posta kiosztása a lehető leghatékonytalanabb módon folyt, de végül minden akadály dacára a posta kiosztásra került, és Bill is átvett egy űrképeslapot. Az anyjától jött. A képeslap egyik oldala a szülővárosa melletti szemét-újrafeldolgozó élelmiszergyárat ábrázolta, és Billnek már ettől összeszorult a torka. Aztán az üzenet számára fenntartott kicsiny négyzetben anyja szánalmas macskakaparását pillantotta meg: „Rósz terméss, sokk adóság, a robotösszvér takonykóros, reméllem, nem változtáll — sokkszor csókoll: Anyucika”. Ennyi. Mégis, ez az üzenet otthonról jött, és elolvasta újra, majd még egyszer, miközben sorban álltak a kajáért. Tembo, aki előtte állt, szintén kapott egy képeslapot, tele angyalokkal és templomokkal, mint ahogy várható is volt, ám Bill majdnem hanyatt vágta magát a döbbenettől, amikor látta, hogy Tembo, olvasás után, belegyömöszöli a képeslapját a vacsorás csészéjébe.

— Mi a nyavalyát művelsz? — kérdezte megrökönyödve.

— Miért, mi egyébre jó a posta? — dúdolta Tembo, és ujjával még lejjebb böködte a képeslapot. — Jól nyisd ki a szemed!

Bill hitetlenkedő szeme előtt a képeslap duzzadni kezdett. A fehér réteg cafatokban levált róla, a barna belső rész pedig egyre csak nőtt és nőtt, míg kitüremkedett a csészéből, és már jó három centi vastag lett. Tembo kiemelte a nedves valamit, és nagyot harapott az egyik sarkából.

— Dehidrált csokoládé — nyögte elhalóan. — Finom! Te nem próbálod meg?

Ám mire ezt kimondta, Bill már belegyömöszölte a képeslapját a folyadékba, és gyönyörködve nézte, mint kezd dagadni. Az üzenet lepergett róla, viszont a barna rész helyett egy fehér tömeg kezdett duzzadni.

— Kalács… esetleg kenyér — nyögte, és befogta a száját, hogy ne csöpögjön a nyála.

A fehér tömeg egyre duzzadt, nekifeszült a csésze oldalainak, és felül kitüremkedett. Bill megragadta az egyik végét, és tartotta, míg tovább dagadt. Az egyre csak nőtt, amíg az összes nedvességet magába nem szívta, és Bill egy egymásba érő betűk fonalát tartotta a kezében, mely legalább két méter hosszú volt. SZAVAZZ-A-BECSÜLETES-GEERKRE-A-GÁRDISTÁK-BARÁTJÁRA! — lehetett olvasni. Bill a szájához emelte, és kiharapta a jókora, kerek G-betűt. Fuldokolni kezdett, és kiköpte a felpuffadt valamit a padlóra.

— Kartonpapír — mondta alig hallhatóan. — Anya mindig a legolcsóbb helyen vásárol. Még dehidrált csokoládé helyett is… — A csészéjéért nyúlt, hogy valamivel lemosassa a régi újságpapír ízét a szájából, ám a csésze üres volt.

Valahol a magasabb fórumokon döntést hoztak, megoldottak egy problémát, és kiadták a parancsot. A nagy dolgok mindig apróságokból nőnek ki; kicsiny madárürülék hullik a hófödte hegyoldalra, gurulni kezd, hó tapad hozzá, egyre nagyobbá és nagyobbá válik, aztán hatalmassá és még hatalmasabbá, majd gigászivá, sokkal gigászibbá, míg a hó és jég mennydörögve lezúduló egyvelege, a lavina halált hordoz, és egy egész falut betemet. Kis kezdetekből… Ki tudja, itt mik voltak a kezdetek, talán csak az istenek, ők viszont csak nevetnek. Lehet, hogy valami nagyhatalmú miniszter páváskodó felesége meglátott egy csecsebecsét, ami megtetszett neki, és éles nyelvével addig szekírozta pipogya férjét, míg az, hogy végre békén hagyják, megígérte az asszonynak azt a vacak bizsut, aztán valahogy elő kellett teremtenie a pénzt rá. És addig sugdosott a császár fülébe, míg megkezdődött egy új hadjárat, a hetvenhét egész hetedik, a béke hosszú évei után, mert egy győzelem — vagy akár egy visszavonulás is, ha elég veszteséget okoznak — kitüntetést fog eredményezni, vagy valami érdemérmet, s ezzel együtt némi készpénzt is. Így van az, hogy az asszonyi sóvárgás apró madárkakiként elindítja a háború hólabdáját, hatalmas flották gyülekeznek, hajó hajó után csatlakozik hozzá, mint a tóba hajigált kavicsok, melyek megfodrozzák a vizet…

— Csatába megyünk — mondta Tembo, miután beleszagolt az ebédes csészéjébe. — Telenyomták a kaját serkentőkkel, fájdalomcsillapítókkal, salétrommal és antibiotikumokkal.

— Azért harsogja minden hangszóró ezt a hazafias zenét? — ordította Bill, megpróbálván túlkiabálni a kürtök, trombiták és dobok éktelen lármáját. Tembo bólintott.

— Már nem sok időd maradt, hogy üdvözülj, és helyet biztosíts magadnak Samedi légióiban…

— Miért nem fűzöd inkább Köcsög Brownt? — sikoltotta Bill. — Nekem már a fülemen jön ki a sok tamtam! Valahányszor egy falra pillantok, felhőkön lovagló angyalokat látok. Szállj már le rólam! Nyaggasd Köcsögöt… azok után, hogy mit művelt a hegyekben a kecskékkel, biztos örömmel beáll ebbe a voodoobaromságba!

— Már értekeztem Brownnal a lelkéről, de a hozzáállása még kétséges. Mivel sohasem válaszol, nem tudom, hallotta-e egyáltalán, amit mondtam, vagy sem. Viszont te más vagy, fiacskám, te kimutatod a haragodat, és ez azt jelenti, hogy kétségek gyötörnek, és a kétségek adják az első lépést az igaz hit felé…

A muzsika váratlanul félbeszakadt a kellős közepén, és a rájuk törő csend szinte fejbe kólintotta őket. Aztán ez is félbeszakadt.

— Ide hallgassatok! Mindenki vigyázz!… Pihenj!… Néhány pillanat múlva helyszíni közvetítést adunk magáról az admirálisról… pihenj! — Hirtelen az általános riadó hangja harsant fel, ám amint ez befejeződött, a hang folytatta: — …és máris itt vagyunk az űróceán gigászi konkvisztádorának, a húsz mérföld hosszú, hússzorosan páncélozott roppant fegyverzett! szuperhadihajó, a Tündérkirálynő parancsnoki hídján… A szolgálatos őrök most szétnyílnak, és az az ember, aki felém tart egyszerű pergetett platina egyenruhában, nem más, mint méltóságos Lord Archaeopteryx admirális, a flotta főparancsnoka… Tudna szakítani ránk néhány pillanatot Lordságod? Hát ez csodás! Most pedig következik.

Harsány dobpergés következett, tust játszottak, és aztán, miközben a biztosítékellátók le nem vették a tekintetüket, felhangzott a Birodalom nemeseire oly jellemző orrhang.

— Srácok… harcba megyünk! Flottánk, melyhez hasonló méretűt még nem látott a galaxis, egyenesen elindult az ellenség felé, hogy megadja a végső csapást, mely véget vet a háborúnak. A műszerlavóromban milliárdnyi apró fénypontot látok terjeszkedni, ameddig a szem ellát, és mindegyik fénypont, mely olyan, mintha kiégették volna az űr lepedőjét, én mondom nektek, nem egy hajó, nem is egy osztag… hanem egy egész flotta! Megindultunk, és közeledünk…

Tamtamdobok puffogása töltötte meg a levegőt, és a biztosíték oldalán, melyet Bill lesett, felhőktől körülvett aranykapu jelent meg, mely kezdett kitárulni.

— Tembo! — üvöltötte Bill. — Kapcsold ki azt a szarságot! Hallani akarom, mi lesz a csata…

— Felvételről sugározzák — szipákolt Tembo. — Jobb, ha arra használod az életedből hátralévő pillanatokat, hogy megváltásra lelj. Nem az admirális beszél, csak egy kopott magnószalag. Legalább ötször hallottam már, és mindig akkor játszották, amikor azt akarták, hogy a küszöbön álló, várhatóan nagy veszteséget hozó csata előtt lelket öntsenek belénk. Ezt sohasem az admirális mondta, egy ósdi tévésorozatból vették fel…

— Juhé! — kiáltotta Bill, és meglódult. A szemmel tartott biztosítékot sercegő kisülések vették körül a foglalatnál, és szinte ugyanabban a pillanatban a biztosítékszalag megpörkölődött, és pirosról feketére váltott. Unggh! — nyögte Bill, majd gyors egymásutánban: — Unggh, unggh, unggh! — A még forró biztosíték megégette a tenyerét, a lábára ejtette, aztán valahogy beletessékelte a biztosítékcsúszdába. Mire visszafordult, Tembo már belecsavart egy friss biztosítékot a foglalatba.

— Az az én biztosítékom volt… nem kellett volna…

— Könnyek jelentek meg a szemében.

— Bocs. De a szabályzat azt mondja, segítsek, ha nincs más dolgom.

— Hát, legalább harcolunk — mondta Bill, visszaállt a helyére, és próbált nem nehézkedni sajgó lábára.

— Még nem kezdődött meg; túl hideg van itt. Mindössze kiment egy biztosíték. Előfordul az ilyesmi, ha túl régi.

— …dicső armadák, hős űrgárdisták vezetésével…

— Biztos, hogy csatában vagyunk — erősködött Bill.

— …atomágyúk dörgése tölti be a fülem, és vakító villanások jelzik a kiröppenő torpedókat…

— Elképzelhető. Érzed, hogy kezd melegebb lenni, Bill? Jobb lesz, ha máris vetkőzni kezdünk, mert ha a csata tényleg megkezdődik, nem lesz rá időnk.

— Gyerünk, gyerünk, pőrére! — üvöltötte Spleen biztosítékfelügyelő, aki gazellaként ugrálta át a biztosíték rakásokat egy szál tornacipőbe öltözve, és testén tetoválások helyettesítették a rangjelzést és a kitüntetéseket. Hirtelen erős sercegés hallatszott, és Bill érezte, ahogy minden szál haja az égnek mered.

— Mi ez? — rikoltotta.

— Másodlagos kisülés abból a biztosítékcsoportból — mutatta Tembo. — Így hívják, ami most történik, és állítólag azt jelenti, hogy a védőpajzsokat erős sugárzás éri, és ahogy egyre túltöltődik, változtatja a színét: zöld lesz, kék, majd ibolyaszínű, és végül megfeketedik, és az azt jelenti, hogy a pajzsok beszakadtak.

— Elég kellemetlenül hangzik.

— Mondtam, hogy csak szóbeszéd. Elsőrangú anyagból készült, és…

— ODA NÉZZ!

Óriási reccsenés reszkettette meg a biztosítékterem párás levegőjét, és egy sor biztosíték egyszerre kezdett füstölni és feketédért meg. Az egyik teljesen kettérepedt, és apró repeszszerű porcelándarabok repültek szerte. A biztosítékellátók máris pattantak, megragadták a biztosítékokat, ledobták azokat a csúszdán, és máris új biztosítékokat csavartak be a foglalatokba. Alig látták egymást a terjengő füstben. Az új biztosítékok bekattantak, pillanatnyi csend támadt, melyet csak a kommunikációs képernyő ütemes berregése szakított meg.

— Ostoba köcsögök! — rúgott félre Spleen biztosítékfelügyelő egy biztosítékot az útjából, és a képernyő felé viharzott. Egyenruhájának zubbonya egy szögön lógott a készülék mellett, és Spleen sietve belebújt, mielőtt bekapcsolta volna a képernyőt. Alighogy bekapcsolta az utolsó gombot, a képernyő máris kitisztult. Spleen tisztelgett, tehát valószínűleg egy tiszttel beszélhetett. Bill oldalt állt a képernyőnek, így nem látta, ki a hívó, viszont a hang olyan pattogós, utasítgatós volt, hogy csak tisztre tudott tippelni.

— Nem sietett felvenni, Spleen biztosítékfelügyelő! Talán ha biztosítékfelügyelő-helyettes lesz magából, gyorsabban fog majd ugrani?

— Irgalom, uram… idős ember vagyok. — Térdre rogyott, kezét imára kulcsolta, s kiesett a képernyő látómezejéből.

— Keljen fel, maga idióta! Megjavították már a biztosítékokat a kisülés után?

— Uram, mi nem javítunk, cserélünk…

— Ne pofázzon vissza, maga ökör! A kérdésre feleljen!

— Minden rendben van, uram. A rendszer jól működik. Senki sem panaszkodott, méltóságos nagyuram.

— Miért nincs egyenruhában?

— Egyenruhában vagyok — nyüszítette Spleen, és közelebb lépett a képernyőhöz, hogy remegő, csupasz combjait ne lehessen látni.

— Ne hazudjon! Izzadságot látok a homlokán. Egyenruhában tilos izzadni. Látott már engem valaha is izzadni? Pedig rajtam még sapka is van… méghozzá megfelelő szögben. Ez alkalommal még hajlandó leszek elnézni magának, mert aranyszívem van. Lelépni.

— Mocskos köcsög! — átkozódott Spleen teli tüdőből, és letépte magáról a fojtogató zubbonyt. A hőmérséklet már túllépte az ötven fokot, és még egyre emelkedett. — Izzadság! A hajóhídon légkondicionáló van… Mit gondolsz, te köcsög, hol sül ki a hő? Itt lenn! Jaj!

Két teljes sor biztosíték égett ki egyszerre, három biztosíték pedig szétrobbant, mint egy gránát. Ugyanakkor a lábuk alatt a fedélzet úgy megremegett, hogy majdnem orra buktak.

— Zűr van! — ordította Tembo. — Ami olyan erős, hogy még a statikus erőtéren át is érezni, az ahhoz is erős lehet, hogy palacsintává lapítsa a hajót. Megint egy! — Odaugrott a biztosítékhoz, kirúgta a helyéről, és máris újat csavart be a foglalatba.

Elszabadult a pokol. A biztosítékok egymás után robbantak szét, mint a légibombák, halálos, porcelán repeszdarabok süvítettek át a levegőn. Sercegés hallatszott, villódzva egy műszerpult dőlt előre, és iszonyatos sikoly hallatszott, melynek szinte azonnal vége szakadt, ahogy az áramütés szénné égette az egyik biztosítékellátó testét. Olajos füst szállt fel, és megtelepedett a levegőben, hogy alig lehetett látni. Bill kipiszkálta egy darabokra tört biztosíték maradványait a megfeketedett foglalatból, és ugrott, hogy újjal helyettesítse. Átölelte az ötven kilós biztosítékot, és épp a foglalat felé fordult, amikor a világegyetem szerterobbant…

Mintha az összes létező biztosíték egyszerre robbant volna szét, süvítő, sercegő, recsegő elektromosság töltötte be az egész termet. A szembántó fényben egy véget érni nem akaró pillanat alatt Bill látta, ahogy lángok nyaldossák a biztosítékellátók sorait, körülölelik és elhamvasztják őket, mint szabadban lobogó tűz a porszemeket. Tembo megroggyant és összeesett, a húsa megperzselődött; egy hosszúkás fémlemez felhasította Spleen biztosítékfelügyelőt nyakától az ágyékáig.

— Odanézzetek, Spleennek mekkora ventillátora van! — kiáltotta Köcsög, aztán felsikoltott, mert egy gömbvillám telepedett köré, és szénné égette egy szemvillanás alatt.

Véletlenül a sors úgy hozta, hogy Bill épp maga előtt tartotta a vaskos biztosítékot, amikor az elektromos tűz felé száguldott. Fél karja, melyet nem takart el a biztosíték, azonnal meggyulladt, és a lángok nekirontottak a vaskos hengernek. Az erő ledöntötte Billt a lábáról, nekihajította egy rakás biztosítéknak, és ő elterült a padlón, miközben az elektromos tűz ujjnyira sercegett a feje fölött. Aztán az elektromosság olyan hirtelen, ahogy jött, már el is halt, füstöt, hőt, égetthús-szagot, pusztulást hagyva maga után, és halált, halált, halált. Bill kínlódva mászott el a lejáratig, és rajta kívül senki és semmi nem mozdult a biztosítékteremben.

A lenti fedélzet ugyanolyan forrónak tűnt, a levegő ugyanúgy kínozta tüdejét, mint ott, ahonnan kimászott. Vánszorgott tovább, és fel sem fogta, hogy két felhólyagosodott térdén és egyetlen vérző kezén vonszolja magát előre. Másik karja lelógott, érzéketlenül húzta maga után; csak egy kicsavarodott, feketére égett csonk volt, és csak a mélységes megrázkódtatásnak köszönhette, hogy nem üvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól. Még nem.

Vonszolta magát tovább, át egy küszöbön, végig egy folyosón. A levegő itt tisztább volt, és sokkal hűvösebb. Bill felült, és beszívta az áldott hűvösséget. A helyiség ismerősnek tűnt — valahogy mégis idegennek. Pislogott, próbált rájönni, miért. Hosszúkás volt és keskeny, egyik fala befelé görbült, és roppant fegyverek sorakoztak benne. Persze, a főüteg, azok az ágyúk, amiket Buzgó Muki, a chinger kém lefényképezett. Most kissé másképp nézett ki; a mennyezet közelebb volt a padlóhoz, befelé horpadt, mintha valami hatalmas pöröllyel rávágtak volna felülről. Egy férfi kuporgott a legközelebbi fegyver irányzóülésében.

— Mi történt? — kérdezte Bill, odavonszolta magát az illetőhöz, és megragadta a vállát. Nagy meglepetésére a tüzér alig nyomott pár kilót, és úgy hullott ki a székből, mintha csak önmaga burka lenne, és az arca olyan volt, akár egy összezsugorodott pergamen; mintha egy csepp víz sem maradt volna a testében.

— Dehidráló sugár! — nyögött fel Bill. — Azt hittem, csak a filmekben létezik. — A tüzér ülése párnázott volt, és igen kényelmesnek tűnt, sokkal kényelmesebbnek, mint a felgyűrődött acélpadló. Bill felmászott a szabad helyre, és szinte világtalan tekintettel révedt maga elé a képernyőre. Parányi mozgó fényfoltok.

Nagy betűkkel ez állt a képernyő fölött: A ZÖLD FÉNYEK A MI HAJÓINK, A PIROS FÉNYEK ELLENSÉGESEK. AKI ERRŐL MEGFELEDKEZIK, HADBÍRÓSÁG ELÉ KERÜL!

— Én nem fogom elfelejteni — motyogta Bill, és majdnem leesett a székről. Hogy megtartsa magát, megkapaszkodott egy karba, és amikor ezt tette, egy fénykör jelent meg a képernyőn, melynek a közepén egy X volt. Nagyon érdekesnek tűnt. Ráirányította a kört az egyik zöld fényre, aztán eszébe jutott a fenti szöveg a hadbíróságról. Kissé megrántotta, és a kör most egy piros pontra siklott, az X szinte áthúzta. Egy piros gomb helyezkedett el a kar végén, és Bill megnyomta, mert ez a gomb olyan megnyomnivaló volt.

— Pfwfh… — szisszent fel mellette az ágyú, furcsa tompa hangon, és a képernyőn a piros fénypont kihunyt. Nem túl érdekes, gondolta Bill, és elengedte a kart.

— Micsoda harcőrült! — mondta egy hang, és Bill némi erőfeszítéssel odafordította a fejét. Egy férfit látott sallangokban lógó aranypaszományban. A férfi intett neki. — Mindent láttam — zihálta. — Amíg élek, nem felejtem el! Egy megszállott harcos! Micsoda lelki erő! Rettenthetetlenség! Nekiront az ellenségnek, nem ismer akadályt, nem hagyja veszni a hajót…

— Mi a francot makog? — kérdezte Bill ingerülten.

— Egy hős! — kiáltotta a tiszt, és vállon veregette Billt, amivel nagy fájdalmat okozott, és ezzel az utolsó szalmaszál is eltűnt, mely Billt a valós világhoz kötötte. Elájult.

Nyolcadik fejezet

— Legyen jó gárdista-bárdista, és igya meg szépen az ebédkéjét…

A hang meleg zöngéje belopózott abba a furcsa, kellemetlen álomba, melyet Bill örömmel hagyott el, és nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Néhány gyors pislogás után sikerült fókuszálni a tekintetét, és látta, hogy tálcát, s rajta csészét tart elé egy fehér kéz, mely fehér karban folytatódik, s amely fehér egyenruha alá csatlakozik, meglehetősen kidudorodó női keblek mellé. Bill állati ordítást hallatva félrelökte a tálcát, és nekiugrott a ruhának, hogy leszaggassa. Azonban erre nem volt módja, mivel a bal karját kötés borította, oda volt erősítve valamihez, és mindenféle vezetékek lógtak ki belőle, úgyhogy a lendülettől csak megperdült maga körül, kapálódzott, mint egy hátára esett bogár, és harsány ordításokat hallatott. Az ápolónő sikoltozva szaladt el.

— Örömmel látom, hogy jobban érzi magát — mondta az orvos, és gyakorlott mozdulattal felrántotta Billt az ágyra, csapkodó jobb karját dzsúdófogással hátracsavarta. — Töltök még egy adag ebédet, maga megissza, aztán beengedjük a bajtársait, akik alig várják már, hogy láthassák a leleplezést.

A bizsergés elmúlt a testéből, és most már meg tudta fogni a csészét. Szürcsölte.

— Miféle bajtársak? Miféle leleplezés? Mi ez az egész? — kérdezte gyanakvóan.

Aztán kinyílt az ajtó, gárdisták tódultak be. Bill az arcukat fürkészte, bajtársakat keresett, de csak exhegesztőket és idegeneket látott. Aztán minden eszébe jutott.

— Köcsög Brown megsült! — sikoltotta. — Tembo szénné égett! Spleent kibelezte a ventilátor! Mind meghaltak! — Bebújt a takaró alá, és borzalmasan nyögdécselt.

— Egy hős nem viselkedhet így — mondta az orvos, kirángatta a takaró alól, és a párnát megigazította a feje alatt. — Maga hős, gárdista, olyan ember, akiben volt lelki erő, bátorság, zsenialitás, becsület, isten adta találékonyság, harci szellem és nem utolsósorban kiváló célzó képesség, hogy megmentse a hajót. Minden védőpajzsunk megsemmisült, a hajtóműterem szétrobbant, a tüzérek meghaltak, irányíthatatlanul lebegtünk, és az ellenség már bemért minket a mindent elpusztító lövésre, amikor megjelent maga, mint a bosszú angyala, sebesülten, szinte már a halálán, és utolsó erőfeszítésével leadta azt a lövést, mellyel elpusztította az ellenséget, és megmentette a hajónkat, a jó öreg Fanny Hillt. — Egy papírlapot nyújtott át Billnek. — A hivatalos jelentésből idéztem, de ha engem kérdez, biztos vagyok benne, hogy csak egy szerencsés véletlen volt.

— Irigykedik, mi? — gúnyolódott Bill, és máris beleszeretett saját új image-ébe.

— Mi maga? Freud? — sikoltotta az orvos, aztán szemét lesütve Bevallotta: — A vesémbe lát. Mindig is szerettem volna hős lenni, de nekem csak a hősök keze és lába jutott. Na, leveszem a kötést.

Kihuzigálta a vezetékeket, melyek Bill karját tartották, aztán elkezdte letekerni a gézt, miközben a gárdisták körülsereglették az ágyat.

— Hogy van a karom, doki? — kérdezte Bill, és hirtelen aggodalom tört rá.

— Megsült, mint egy ürücomb. Le kellett vágnom.

— Akkor ez itt micsoda? — sikoltotta Bill elborzadva.

— Egy másik kart varrtam fel. Számos gazdátlan kar hevert szerte a csata után. A hajó vesztesége túllépte a negyvenkét százalékot, egyfolytában csak vágtam, nyestem és varrtam, annyit mondhatok.

Az utolsó géztekercs is lehullott, és a gárdisták elbűvölten meredtek rá.

— Öregem, micsoda remek kar!

— Mozgasd egy kicsit!

És milyen szép füzéröltések vannak a vállánál… Milyen jól oda van fogatva!

— Milyen izmos, és milyen szép vaskos meg hosszú, nem mint az az esetlen satnya kis valami a másik oldalon.

— Hosszabb és sötétebb… Ez aztán a bőrszín!

— Ez Tembo karja! — üvöltötte Bill. — Vigyék innen! — Arrébb húzódott az ágyon, de a kar vele együtt mozdult. A bajtársak visszafektették a párnára.

— Milyen szerencsés köcsög vagy te, Bill, hogy egy ilyen remek kart sikerűit kapnod! Ráadásul a haverod karja.

— Mindig is tudtuk, hogy irigyelted tőle.

— Így legalább van valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtsd.

Tényleg nem volt egy rossz kar. Bill könyökben behajtotta, és miközben az ujjakat mozgatta, gyanakodva méregette. Teljesen rendben lévőnek tűnt. Kinyúlt, megragadta az egyik gárdista karját, és megszorította. Érezte, ahogy az ember csontjai egymáshoz préselődnek, esi a fickó sikoltva vonaglott. Aztán Bill közelebbről szemügyre vette a kezet, és szitkokat kezdett szórni az orvosra.

— Ó, maga ostoba hentes! Tyúkeszű mészáros! Ez aztán a jó munka… hisz ez egy jobb kar!

— Igen, jobb kar… Na és akkor?

— Csakhogy maga a bal karom vágta le! Most már két jobb kezem van…

— Sajnálom, nem volt bal kar készleten. Csodákra én sem vagyok képes. Megtettem, ami tőlem telt, és köszönet helyett panaszt hallok. Őrüljön, hogy nem vágtam le a lábát. — Gonosz fény villant a szemében. — Levághattam volna akár a…

— Jó kar ez, Bill — mondta az a gárdista, aki összenyomorgatott karját dörzsölgette. — Nem panaszkodhatsz. Most már bármelyik kezeddel tudsz tisztelegni, és erre nem sokan képesek.

— Tényleg — mondta Bill lehiggadva. — Ez eszembe sem jutott. Ez tényleg nagy mázli. — Megpróbált tisztelegni a bal-jobb kezével, és a kar kellemesen behajlott könyökben, és az ujjak a szemöldökénél rezegtek. Az összes gárdista vigyázzba vágta magát, és viszonozták a tisztelgést. Az ajtó nyikorogva kitárult, és egy tiszt dugta be a fejét.

— Pihenj, emberek… ez csak egy udvariassági látogatás a parancsnok úrtól.

— Zekial kapitány idejön!

— Én még sosem láttam a Nagy Öreget… — A gárdisták csiripeltek, mint a madarak, és olyan idegesek voltak, mint szűzlányok a deflorációs szertartáson. Még három tiszt furakodott be az ajtón, aztán egy ápoló egy tíz év körüli idióta fiút vezetett be, aki kapitányi egyenruhát és a nyakában előkét, viselt.

— Izé… sz’asztok, srácok… — mondta a kapitány.

— A kapitány úr tiszteletét kívánja kifejezni mindnyájuk iránt — közölte az első tiszt érdes hangon.

— Az a tányér képű hapsi az, ott az ágyba…?

— És személyes megtiszteltetésnek érzi, hogy találkozhat a nap hősével.

— Valami francot még dumá’nom kéne, mi…?

— Továbbá tájékoztatni kívánja a bátor harcost, aki megmentette a hajót, hogy kinevezi biztosítékfelügyelővé, és ez a rangemelkedés magával vonja, hogy az eredeti hét szolgálati évéhez újabb hét év hozzáadódik, és hogy amikor kiengedik a kórházból, az első elérhető szállítóeszközzel a Császárság főbolygójára, Heliorba küldjük, ahol a Császár saját kezűleg fogja a mellére függeszteni a Bíbor Dárdás Szeneszsák Csillagködöt.

— Asz’iszem, bepisáltam…

— Ám most a kapitány urat égető kötelességek a parancsnoki hídra szólítják, és szenvedélyes búcsút vesz önöktől.

— Nem túl fiatal a Nagy Öreg a beosztásához képest? — kérdezte Bill.

— Vannak nála fiatalabbak is. — A doktor teleszívatott egy injekciót valami zavaros folyadékkal. — Ne feledje, hogy csak nemesi származásúak láthatják el a kapitányi hivatást, és még egy kiterjedt nemesség is igencsak gyér a galaxis méreteihez képest. El kell fogadnunk, amit kapunk. — Felerősített egy görbe tűt az injekcióra.

— Jól van, ha fiatal, hát fiatal, de nem ütődött egy kissé?

— Csodálja? A birodalom sok ezer éves, és mivel a nemesség csak egymás között házasodik, a gének elkorcsosultak, és a születendő leszármazottak nem sokban különböznek a gyagyásoktól. A mi Nagy Öregünkkel semmi baj, de látta volna csak azt a kapitányt, aki alatt a legutóbbi utamon szolgáltam… — Megborzongott, és kegyetlenül beledöfte a tűt Billbe. A nap hőse felüvöltött, aztán komoran nézte, ahogy vércseppek jelennek meg a szúrás helyén.

Az ajtó bezárult, és Bill egyedül maradt. A falat, a takarót és a bútorokat szemlélte. Biztosítékfelügyelő lett, és ez kellemes. Azonban az újabb hét év szolgálati idő nem kellemes. Elment a kedve. Jó lett volna, ha elbeszélgethet valamelyik haverjával, de aztán eszébe jutott, hogy mindannyian meghaltak, és még inkább elment a kedve. Megpróbált vidám dolgokra gondolni, de semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami felvidíthatta volna, de aztán hirtelen rájött, hogy kezet tud fogni saját magával. Ettől valamivel jobban érezte magát.

Visszadőlt a párnára, és addig rázogatott kezet magával, míg el nem nyomta az álom.