Bill, a galaktika hőse

Első fejezet

— Ügyvédet akarok, ügyvéd kell! Követelem a jogaimat! — Bill hangosan kalapált a cella rácsain, azzal a csorba edénnyel, amiben az esti kenyerét és vizét adták. Senki nem válaszolt a hívására. Végül rekedten, fáradtan és leverten lefeküdt a durva műanyag priccsre, és a mennyezetet bámulta. Hosszú percekig önsajnálatba merülten bámulta a kampót, mielőtt felismerte.

— Egy kampó? Mit keres itt egy kampó?

Még apátiájában is idegesítette, mint ahogy azt sem értette, miért adtak neki egy vaskos, erős, csatos övet a hitvány rabruhához.

— Ki visel övet egy kezeslábashoz?!

Mindenét elvették, csak egy papírcipőt, egy gyűrött overallt és egy remek övet adtak neki. Miért? És miért szakítja meg egy nagy erős kampó a plafon töretlen simaságát?

— Megvan! — kiáltotta Bill, felszökkent, s a priccs végén egyensúlyozva letépte az övét. Az öv szíj felőli végén volt egy lyuk, amely jól ráillett a kampóra. A csat pedig egy huroknak való takaros csomót alkotott, ami kedvesen illeszkedne a nyaka köré. Átcsúsztathatná a fején a csatot, a füle alá helyezhetné, elrúgná magát a priccsről, és kínok közt fulladozna, rángatózó lábujjaival fél méternyire a föld felett. Tökéletes lenne.

— Tökéletes! — kiabálta boldogan, és leugrott a priccsről. Körbe-körbe futkározott a hurok alatt, és kezével a szája előtt hadonászva indiánüvöltést hallatott.

— Szóval még nincs minden veszve! Szeretnék, ha kinyírnám magam, hogy megkönnyítsem a dolgukat.

Visszafeküdt a priccsre, boldogan mosolygott, és megpróbált koncentrálni. Kell, hogy legyen esély a túlélésre, különben nem bajlódnának azzal, hogy felkínálják neki, hogy felakassza magát. Vagy lehet, hogy valamiféle titokzatos kettős játékot játszanak. Hagyják, hogy reménykedjen ott, ahol még senki sem maradt életben. Lehetetlen. Sok minden jellemző rájuk, kicsinyesség, önzőség, harag, bosszúvágy, lenézés, hatalomvágy. A lista szinte végtelen, de egyvalami biztos: az agyafúrtság nem szerepel rajta.

Ők? Bill életében most először gondolkodott el azon, kik is azok az ők. Mindenki mindenért őket hibáztatja, mindenki tudta, hogy ők okozzák a bajt. Tapasztalatból már tudta, hogy milyenek ők. De hogy kik ők valójában? Csoszogás hallatszott kívülről, s Bill kinézett, hogy lássa, amint Döghalál Drang fenyegetően rámered.

— Kik azok az ők? — kérdezte Bill.

— Mindenki, aki közéjük akar tartozni — mondta Döghalál filozofikusan. — Ők egy elmeállapot és egy intézmény is egyben.

— Nem kell ez a rejtelmes köcsögség! Egyenes kérdésre egyenes választ!

— Egyenesen feleltem — vágta rá Döghalál a tőle telhető legőszintébben. — Ők kihalnak és újak lépnek a helyükbe, de az intézmény tovább él.

— Már bánom, hogy megkérdeztem — mondta Bill, közel húzódott a rácshoz, és suttogott. — Szükségem van egy ügyvédre, Döghalál, öreg cimbora. Tudnál nekem egy jó ügyvédet keríteni?

— Kijelölnek melléd egy ügyvédet.

Bill akkorát horkant, amekkorát csak tudott.

— Igen és mindketten tudjuk, milyen ügyvéd lesz az. Nekem olyan ügyvéd kell, aki segít. És van pénzem, hogy megfizessem…

— Miért nem mondtad hamarabb. — Döghalál felcsúsztatta aranykeretes szemüvegét, és lassan átlapozta a jegyzetfüzetét. — Hat százalék jutalékot számítok az ügyintézésért.

— Rendben.

— Tehát… egy olcsó és becsületes ügyvédet akarsz vagy egy drága és tisztességtelent?

— Tizenhétezer dollárt rejtettem el olyan helyen, ahol senki sem találja meg.

— Ezzel kellett volna kezdened. — Döghalál becsukta a füzetet, és elrakta. — Valószínűleg számítottak ilyesmire, ezért adták az övet meg a kampós cellát. Ennyi pénzért az abszolút legjobbat is felfogadhatod.

— Ki az?

— Abdul O’Brien-Cohen.

— Küldess érte!

És nem több, mit két tál ázott kenyér és víz után, új lépéseket hallott az előtérből, és egy tiszta, éles hang verődött vissza a hideg falakra.

— Szalem, fijam, hidd el, gesundt shtik nehéz volt idejutni.

— Ez szokványos haditörvényszéki eset — mondta Bill a rácson kívül álló mindennapos arcú szelíd, jámbor embernek. — Nem hiszem, hogy polgári ügyvédet engedélyeznek.

— Begorrah, földim… Allah akaratából minderre fel vagyok készülve. — Hirtelen kackiás bajuszt húzott elő a zsebéből ragasztós végekkel, és a felsőajkához nyomta. Ugyanekkor behúzta a mellkasát, a vállai szélesebbnek tűntek, és szemében acélos csillogás tükröződött, arcvonásai katonás keménységet öltöttek. — Örülök, hogy megismerhetem. Együtt vagyunk ebben és azt akarom, hogy tudja, nem fogom cserbenhagyni akkor sem, ha közkatona.

— Mi történt Abdul O’Brien-Cohennel?

— Tartalékos tiszt vagyok a Császári Hajórongáló Hadtestnél, A. C. O’Brien kapitány vagyok, szolgálatára. Azt hiszem, tizenhétezer volt említve?

— Tíz százalék az enyém — mondta Döghalál, odasurranva.

Heves alkudozás vette kezdetét, mely több órán át tartott. Mindhárom férfi kedvelte, tisztelte egymást és nem bíztak egymásban, így különböző biztonsági intézkedéseket tettek. Amikor Döghalál és az ügyvéd végül is távoztak, pontosan tudták, hol találják a pénzt, Bill viszont vérrel aláírt és ujjlenyomattal megpecsételt nyilatkozatokat őrzött mindkettőjük ujjlenyomatával, amelyben bevallották, hogy a Párt tagjai voltak, amely elhatározta, hogy megdönti a Császár hatalmát. Amikor visszatértek a pénzzel, Bill visszaadta nekik a nyilatkozataikat, mihelyt O’Brien kapitány aláírt egy nyugtát tizenötezer-háromszáz dollár átvételéről Bill védelme fejében: Minden üzletszerűen és kielégítő módon zajlott.

— Szeretné hallani a véleményemet az ügyről? — kérdezte Bill.

— Természetesen nem, egyáltalán nincs jelentősége a vád szempontjából. Amikor besorozták katonának, minden emberi jogáról lemondott. Azt tehetnek magával, amit akarnak. Az az egyetlen előnye, hogy ők is a saját törvényeik rabjai, és tartaniuk kell magukat az egymásnak teljesen ellentmondó jogszabályaikhoz, melyeket évszázadok alatt kiagyaltak. Főbe akarják lőni szökésért, és a vád bizonyítéka megdönthetetlen.

— Akkor kivégeznek.

— Meglehet, viszont van egy lehetőség, amit ki kell használnunk.

— Nekünk? Vállalja a golyók felét?

— Ne vicceljen, ha egy tiszttel beszél, köcsög! Bízzon bennem, higgyen és reménykedjen, hogy elkövetnek valami hibát!

Ezután már csak várakozni kellett a tárgyalásra. Bill tudta, hogy már nincs messze a kezdés, mert egy egyenruhát adtak neki, biztosítékfelügyelői jelzéssel a karján. Aztán jött az őr, kicsapódott az ajtó, és Döghalál intett neki, hogy jöjjön. Együtt mentek el és Bill élvezte, hogy nem kell egyszerre lépnie a kísérőivel. Ám amint átlépte a tárgyalóterem küszöbét, katonásan kihúzta magát, és a mellén függő érdemrendekkel megpróbált úgy kinézni, mint egy öreg harcos. Volt egy üres szék a makulátlan egyenruhájú, nagyon katonás O’Brien kapitány mellett.

— Erről van szó! — mondta O’Brien. — Folytassa még egy kicsit ezt a katonásdit, játssza ki őket a saját módszerükkel!

Felálltak, amikor a törvényszéki tisztviselők besorakoztak. Bill és O’Brien a hosszú, fekete, műanyag asztal végén ültek, a másik végén pedig a büntetőbírósági ügyvéd, egy ősz hajú, zord külsejű, olcsó láncot viselő őrnagy. A tíz törvényszéki tisztviselő az asztal hosszú oldalán foglalt helyet, ahonnan szigorú pofát vághattak a hallgatóság és a tanúk felé egyaránt.

— Kezdjük! — mondta odaülő ünnepélyességgel a Törvényszéki Elnök, egy kopasz és köpcös admirális. — Kezdődjön a tárgyalás, szolgáltassanak igazságot a lehető leggyorsabban, találjuk bűnösnek a rabot, és ítéljük golyó általi halálra.

— Tiltakozom! — mondta O’Brien talpra ugorva. — Ezek a megjegyzések sérelmesek a vádlottra nézve, aki mindaddig ártatlan, amíg nem bizonyul bűnösnek.

— A tiltakozást elutasítom! Csattant az Elnök kalapácsa. — A védelem ügyvédje harminc dollár bírságot fizet indokolatlan közbeszólásért. A vádlott bűnös, a tények ezt bizonyítani fogják, és a kivégzés foganatosításra fog kerülni. Igazságot szolgáltatunk.

— Tehát ilyen módon fogják játszani — mormolta O’Brien Billnek félig zárt ajkakkal. — Én bárhogy tudok velük játszani, ha ismerem az alapszabályokat.

A főügyész monoton hangon megkezdte a nyitóbeszédét.

— …ezért be fogjuk bizonyítani, hogy Bill biztosítékfelügyelő szándékosan kilenc nappal tovább maradt a hivatalosan megengedett szabadságnál, ezután megtagadta az őrizetbevételt, elmenekült a letartóztató tisztektől, sikeresen egérutat nyert, aztán távol maradt egy teljes évig, ezért szökés miatt bűnös…

— De még mennyire, hogy bűnös! — kiabálta az egyik törvényszéki tisztviselő, egy vörös képű őrnagy fekete monoklival, talpra ugorva és feldöntve székét. — Én azt mondom, bűnös… lőjék le a gazembert!

— Egyetértek, Sam — mondta vontatottan az Elnök, gyengén kopogott kalapácsával, — de törvényesen kell kivégeztetnünk, várj még egy kicsit.

— Mindez nem igaz! — sziszegte Bill az ügyvédjének. — Valójában az történt…

— Ne foglalkozz vele, mi történt valójában, Bill, itt senkit sem érdekel. A tények semmit sem változtathatnak az ügyön!

— …és ezért a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjük, a golyó általi halált — fejezte be a főügyész a vádbeszédét.

— Kívánja nyitóbeszéddel az időnket rabolni, kapitány? — kérdezte az Elnök, ellenségesen tekintve O’Brienre.

— Csak néhány szót, ha a Bíróság nem bánja…

Hirtelen mozgás támadt a hallgatóságban, egy rongyos nő jelent meg kendővel a fején, takaróba bugyolált batyut szorított az ölében, és az asztal felé sietett.

— Elnök úr — lihegte —, ne vegyék el tőlem Billt, az életem fényét. Jó ember ő, és bármit tett, csak értem és a kicsinyünkért tette. — Előretartotta a batyut, gyenge sírás hallatszott. — Minden nap menni akart, hogy visszatérjen a szolgálatba, de én beteg voltam és a csöppség is belázasodott, és én könnyes szemmel rimánkodtam, hogy maradjon…

— Vigyék ki! — A kalapács hangosan kopogott.

— …így hát maradt, és mindahányszor megfogadta, hogy már csak egy utolsó napot, és mindahányszor tudta, hogy éhen halnánk, ha elmenne. — A hangját elnyelte az egyenruhás katonai rendőrök tömege, akik erőlködve a kijárat felé vonszolták. — …legyenek áldottak, ha felmentik, de ha elítélik, maguk sötét lelkű, aljas fráterek, a pokolban fognak haldokolni és elrohadni… — Az ajtó döngve zárult mögötte.

— Töröljék a jegyzőkönyvből! — mondta az Elnök, és fenyegetően nézett a védelem ügyvédjére. — És ha kiderül, hogy ezt maga intézte így, lelövetem az ügyfelével együtt!

O’Brien a lehető legjámborabban nézett, ujjai a mellkasán, feje hátrahajtva, és épp belekezdett ártatlansága kifejtésébe, amikor ismét megzavarták. Egy idős férfi mászott fel a tanúk padjára, és figyelmet kért.

— Mindenki figyeljen rám, igazságot kell szolgáltatni, és ennek én vagyok az eszköze. Hallgatni akartam, és hagyni, hogy elítéljenek egy ártatlan embert, de nem tudom megtenni. Bill a fiam, az egyetlen fiam, és én könyörögtem neki, hogy jöjjön át a hegy túloldalára, hogy segítsen rajtam, rákos voltam, és még utoljára látni akartam, de ő ottmaradt, hogy ápoljon… — A katonai rendőrök nagy nehezen megragadták a férfit, de rájöttek, hogy hozzá láncolta magát a padhoz. — Igen, zabkását főzött nekem, etetett, és olyan jól csinálta, hogy apránként erőre kaptam, így ma itt láthatnak engem, egy meggyógyult férfit, akit a fia hűséges kezével adott zabkása gyógyított meg. Most a fiam meghal, mert megmentett engem; nem. Vegyék el az én szegény, öreg, mihaszna életemet az övé helyett…

Egy atom drótvágó zümmögött fel, és az öreget kidobták a hátsó ajtón.

— Elég! Ez már több a soknál! — sivította vörös képpel a Törvényszéki Elnök, és akkorát ütött, hogy a kalapács eltört, és a darabokat keresztülhajította a termen. — Ürítsék ki a termet! A bíróság úgy dönt, hogy a tárgyalást tanúk és bizonyítékok nélkül az elsőbbségi jog szabályai szerint fejezzük be.

Gyors pillantást vetett a körülötte ülő cinkosaira, akik mind biccentéssel jelezték egyetértésüket.

— Tehát a vádlottat bűnösnek találtuk, ki fogjuk végezni, vihetik a vesztőhelyre.

A törvényszéki tisztviselők már tolták be a széküket, de O’Brien hangja megállította őket.

— Természetesen a bíróság hatáskörébe tartozik, hogy az előbb megjelölt módszer szerint járjon el, de ugyanakkor szükséges idézni az odaülő cikkelyt vagy precedenst az ítélet végrehajtása előtt.

Az Elnök sóhajtott, és visszaült.

— Most mit szívóskodik, kapitány, maga is ismeri az előírásokat ugyanúgy, mint én. Maga mégis szívóskodik. Pablo, olvasd fel!

Az ügyész átlapozott egy vastag kötetet, megtalálta a bejelölt részt, és hangosan olvasta.

— Háborús Cikkely, Katonai Rendszabályok, paragrafus, oldal, stb. stb… igen, itt van, a 298-B paragrafus… Ha bármely közkatona szolgálati helyéről több mint egy teljes éven át hiányzik, szökés miatt elítélendő, még ha a tárgyalásról hiányzik is, szökésért pedig a büntetés fájdalmas halál.

— Ez elég egyértelműnek tűnik. Egyéb kérdés? — kérdezte az Elnök.

— Nincs kérdés, csak idézni szeretnék egy precedenst.

O’Brien egy nagy halom vaskos könyvet helyezett maga elé, és a legfelsőből olvasott.

— Itt van, Lövening Pénzeszsák közlegény kontra az Egyesült Államok Légiereje, Texas, 1944. Itt azt állítják, hogy Lövening katonaszökevény volt tizennégy hónapig, miután felfedezték egy bújóhelyen az étkező fölött, ahonnan csak néhány rövid órára jött le éjszaka, hogy egyen és igyon a bent levő készletből, és hogy kiürítse a bilijét. Mivel nem hagyta el a bázist, nem ítélhették el szökés miatt, csak egy kisebb fajta büntetést kapott.

— Ez mind pontos, kapitány; azzal a különbséggel, hogy itt a vádlott igenis hiányzott a kijelölt állomáshelyéről, a Kitüntetettek Tranzitjából, és hosszasan időzött a Helior bolygón.

— És ez pontosan így van, uram — mondta O’Brien, hirtelen előrántott egy másik kötetet, és meglengette a feje fölött. — De a Dragsted kontra Császári Flotta Elhelyezési Hadtest, Helior, 8832 ügyben egyetértettek, hogy a hivatalos meghatározás céljából a Helior bolygót úgy határozzuk meg, mint Helior városát és Helior városát úgy határozzuk meg, mint a Helior bolygót.

— Ez mind kétségkívül igaz — vágott közbe az Elnök —, de teljességgel mellékes. Semmi köze a jelen esethez, és megkérem, kapitány, hogy gyorsan fejezze be, mert golfozni megyek.

— Tíz percen belül mehet, uram, ha megengedi, hogy mindkét precedenst felvázoljam. Akkor felmutatom majd az utolsó részletet, egy dokumentumot, amelyet Marmoset admirális fogalmazott meg…

— Hiszen az én vagyok! — tátotta el a száját az Elnök.

— …mikor a chingerekkel való háború kitörésekor Helior városát önálló katonai létesítménynek nyilvánították. Tehát kijelentem, hogy a vádlott szökés vádjában ártatlan, mivel soha nem hagyta el ezt a bolygót, tehát soha nem hagyta el a várost, így szolgálati őrhelyét sem hagyta el.

Súlyos csend állt be, melyet végül az Elnök ideges hangja tört meg, amint a főügyészhez fordult.

— Igaz, amit ez a köcsög mond, Pablo? Nem végeztethetjük ki a fickót?

A főügyész beleizzadt, ahogy lázasan keresgélt a törvénykönyvei között, végül eltolta őket magától, és keserű hangon válaszolt.

— Meglehetősen igaz, nincs belőle kiút. Ez az arab-zsidó-ír pasas alaposan elkapta a tökünket. A vádlott ártatlan a vád elkövetésében.

— Nem lesz kivégzés…? — kérdezte az egyik törvényszéki tisztviselő magas, nyafogó hangon; egy másik idősebb pedig fejét a karjára ejtve zokogni kezdett.

— Azért ilyen könnyen nem ússza meg — mondta az Elnök fenyegetően Billre nézve. — Ha a vádlott ezen az őrhelyen volt az elmúlt évben, akkor a szolgálati helyén tartózkodott. És az alatt az év alatt nyilván többször is aludt. Ami azt jelenti, hogy szolgálatban aludt. Ezért egy évi és egy napi kényszermunkára ítélem valamelyik katonai munkatáborban, és elrendelem, hogy fokozzák le al-biztosítékellátó-helyettessé. Tépjék le a rangjelzéseit, és vigyék el; a golfpályára kell mennem!

Második fejezet

A börtöntranzit egy ideiglenes, kovácsolt alumínium vázra erősített műanyag lapokból álló épület volt egy nagy négyszög középpontjában. Szuronyos atomfegyverrel felszerelt MP-sek meneteltek a hatszoros, elektromos szögesdrót kerítés körül. Az egymást követő kapuk távirányítással nyíltak, és Billt bevonszolta az a bilincses robot, amely idáig hozta. Ez a leértékelt gép zömök, nehéz kocka volt, ami Billnek térdig ért, zörgő kerekeken járt, tetejéről egy acélrúd nyúlt ki, melynek a végén vaskos bilincsek lógtak. A bilincsek végén pedig Bill. Szökni lehetetlen lenne, mert ha bármilyen kísérletet tesznek, ami megrántja a bilincseket, a robot szadista módon felrobbantja azt az atombombát, amit a belsejében hordoz, és ezzel magát is és a menekülő rabot is elpusztítja, mint bárkit a közelben. Ahogy beértek a részlegbe, a robot megállt, és nem tiltakozott, amikor az őrparancsnok kinyitotta a bilincset. Amint a rab megszabadult, a gép begördült az óljába, és eltűnt.

— Jól van, okos fiú, mostantól én vagyok a főnököd, és elég baj az neked — mordult rá Billre az őrmester. Borotvált feje volt, széles, sebhelyes állkapcsa, apró, közel ülő szeme, amelyben a butaság kihunyni készülő gyertyája pislákolt.

Bill keskenyre szűkítette a szemét, és lassan felemelte a bal-jobb karját, behajlítva a bicepszét. Tembo izma megduzzadt, és a vékony fegyházi munkazubbony éles reccsenéssel kettéhasadt.

Aztán Bill rámutatott a Bíbor Dárdára, amit a mellkasán viselt.

— Tudod, miért kaptam ezt? — kérdezte zord, érzéketlen hangon. — Azért kaptam, mert megöltem tizenhárom chingert puszta kézzel egy bunkerben, ahova küldtek. Azért kerültem erre a sittre, mert miután megöltem a chingereket, visszajöttem, és megfojtottam azt a köcsög őrmestert, aki odaküldött. Tehát… mit is mondott a bajról, őrmester?

— Nem lesz velem bajod, velem aztán nem — vinnyogta az őrmester, és elsietett. — A tizenhármas cella lesz a, tied, rögtön fent… — Hirtelen megtorpant, és egész kezét a szájába véve elkezdte rágni az összes körmét.

Bill hosszasan végigmérte, majd elfordult, és lassan beballagott az épületbe. A tizenhármas ajtó nyitva állt, és Bill benézett a szűk cellába, melyet gyengén világított meg az átlátszó műanyag falakon beszűrődő fény. Az emeletes ágy foglalta el a helyiség nagy részét, csak egy szűk járórészt hagyott az egyik oldalon.

Két rozzant polc lógott a távolabbi falon, alattuk egy stencilezett üzenet egészítette ki a bútorzatot: BESZÉLJ SZÉPEN, NE KÖZÖNSÉGESEN! A TRÁGÁR DUMA AZ ELLENSÉGET SEGÍTI! Az alsó priccsen egy kis termetű, hegyes fejű, mélyen ülő szemű férfi feküdt, és elszántan bámulta Billt. Bill állta a tekintetét, és fenyegető képet vágott.

— Gyere be, főnök — hebegte a kis ember, és felmenekült a felső ágyra. — Az alsót neked foglaltam. Nevem Blackey, és tíz hónapot ülök, amiért a főhadnagynak azt mondtam, hogy pukkadjon meg…

A mondatot enyhe kérdő hangsúllyal fejezte be, amivel Bill nem törődött. Fájt a lába. Lerúgta a bíborszínű cipőket, és kinyújtózott a priccsen. Blackey feje jelent meg a felső priccs fölött, mint egy tájat kémlelő rágcsáló.

— Messze van még a kaja ideje. Mit szólnál egy öszvérszendvicshez?

Egy kéz jelent meg a fej mellett, és lecsúsztatott egy fényes zacskót Billnek. Miután gyanakvóan végignézte, Bill meghúzta a műanyag zacskó végén lévő zárómadzagot. Amint a levegő bejutott, és elérte a gyúlékony bélést, a szendvics füstölni kezdett, és három másodpercen belül forrón gőzölgött. A zsemlét felemelve a zacskó másik végén levő kis tasakból ketchupot fecskendezett bele, majd gyanakvóan beleharapott. Tömény volt, zamatos.

— Ennek a jó öreg szürke kancának nem változott az íze — morogta Bill tele szájjal. — Hogy csempészted be a dutyiba?

Blackey szélesen vigyorgott, és színpadiasan nagyokat pislogott.

— Kapcsolatok. Csak egy szavamba kerül, és behozzák. Nem értettem a neved…?

— Bill. — Az étel enyhítette zilált vérmérsékletét. — Egy év és egy nap… szolgálatban alvásért. Lelőttek volna szökésért, de jó ügyvédem volt. A szendvics jó volt, csak kár, hogy nincs mivel leöblíteni.

Blackey elővarázsolt egy KÖHÖGÉS ELLENI SZIRUP feliratú üveget, és odaadta Billnek.

— Egy doki haverom keverte, kifejezetten nekem. Ötven százalék gabonaszesz, ötven százalék éter.

— Brrrr! — mondta Bill, kitörölve a könnyeket a szeméből, miután félig kiürítette az üveget. Szinte már megbékélt a világgal. — Jó haver vagy, Blackey.

— Örömmel hallom — mondta Blackey komolyan. — Soha nem árt, ha van az embernek mindenhol haverja, nemcsak a seregben, de bárhol. Kérdezd meg az öreg Blackeyt, ő aztán tudja. Izmos vagy, Bill?

Bill lustán behajlította neki Tembo izmait.

— Kellemes látvány — mondta Blackey csodálkozva. — A te izmaiddal és az én eszemmel jól ki fogunk jönni egymással…

— Nekem is van eszem!

— Lazíts! Nyugi, amíg gondolkodom. Több hadseregben teljesítettem szolgálatot, mint ahány napot te katonáskodtál. Az első Lila Szívet akkor kaptam, amikor Hannibállal szolgáltam; itt a forradás — mutatott a keze hátán egy fehér hegre. — Viszont láttam rajta, hogy vesztes típus, ezért időben átálltam Romulus és Rémus fiaihoz. Azóta is egyre csak tanulok, és mindig talpra esek. Tudom, honnan fúj a szél, mosószappant ettem, és a hasmenésnek köszönhetően, túléltem Waterloo reggelét, és én mondom neked, semmit sem vesztettem. Hasonló dolgokat láttam kialakulni a Somménál… vagy inkább Ypresnél?… Már nem emlékszem a régi nevekre, de a lényeg az, hogy bagót rágtam, a hónaljam alá tettem, és belázasodtam; ezt a műsort is elmulasztottam. Mindig azt mondom, az ember tudja, merről fúj a szél!

— Soha nem hallottam azokról a csatákról. A chingerek ellen vívtuk?

— Nem. Korábban, sokkal korábban. Sok-sok háborúval azelőtt.

— Ezek szerint te meglehetősen öreg vagy, Blackey. Pedig nem tűnsz túl öregnek.

— Pedig elég öreg vagyok, de ne mondd el senkinek, mert kinevetnek. De emlékszem a piramisok építésére, és emlékszem, milyen tetves hajói voltak az asszír hadseregnek, és arra is emlékszem, amikor legyőztük Wug népét; megpróbáltak bejutni a barlangunkba, mi meg sziklákat gurítottunk rájuk.

— Elég köcsögségnek hangzik — mondta Bill, és lustán meghúzta az üveget.

— Igen, ezt mondja mindenki, ezért nem szoktam mesélgetni a régi sztorikat. Nem hisznek nekem, amikor megmutatom a kabalámat. — Egy kicsi, fehér, durva végű háromszöget húzott elő. — Pterodaktiluszfog. Én magam szedtem le parittyával, amit éppen akkor találtam fel.

— Olyan, mint egy darab műanyag.

— Ugye, megmondtam. Inkább nem mesélek többet régi sztorikat. Csak újra és újra beálltam katonának, és sodródtam az árral.

Bill felült, és eltátotta a száját.

— Újra beállni katonának! De hát ez öngyilkosság!

— Biztonságosabb, mint az iroda. A háború alatt a legbiztonságosabb hely a hadsereg. A kis mitugrászok szétlövetik a seggüket a frontvonalon, a civileket pedig otthon robbantják fel. Harminc, ötven vagy hetven fickóra van szükség, hogy a front mögül intézzék az ellátmányt. Amint az ember megcsíp egy írnoki beosztást, biztonságban van. Ki hallott már olyat, hogy egy írnokot lelőjenek? Én nagyszerű írnok vagyok. De csak háborúidőben. Békeidőben, mármint, ha véletlenül béke van egy darabig, jobb, ha az ember a harci egységeknél van. Jobb a kaja, hosszabbak a kimenők, semmi meló, sok utazgatás.

— És mi történik, ha kitör a háború?

— Hétszázharmincöt különféle módot tudok arra, hogyan lehet bekerülni a kórházba.

— Megtanítanál néhányra?

— Egy havernak bármit, Bill. Még ma este megmutatom, miután meghozták a kaját. És az őr, aki a kaját hordja, nem akart megtenni nekem egy apró szívességet. Öregem, de szívesen látnám eltörni a karját!

— Melyik karját? — Bill hangos recsegéssel ropogtatta meg az ujjait.

— Lehet választani.

A Műanyag Börtön egy átmeneti központ volt, ahol az olyan rabokat tartották, akik valahonnan valahova mentek. Könnyű, nyugalmas életet élveztek mind az őrök, mind a bentlakók is, és a napok egyhangú menetét semmi sem zavarta meg. Azonban akadt egy új őr, egy igazi túlbuzgó típus, aki most jött a Területi Nemzetőrségtől, de egy baleset érte ételkihordás közben: véletlenül eltörte a kezét. Még a többi őr is örült a távozásának. Heti egy alkalommal Blackey-t fegyveres őrök kísérték el a Támaszpont Irattárába, ahol jegyzőkönyveket hamisított egy alezredesnek, aki nagyon aktív volt a feketepiacon, és milliomos akart lenni, mielőtt visszavonul. Amíg az adatokon dolgozott, Blackey elintézte, hogy a börtönőrök plusz támogatást kapjanak; több szabadidőt és készpénzjutalmakat nem létező kitüntetésekért. Ennek eredményeként Bill és Blackey nagyon jól éltek, és szépen híztak. Minden olyan békés volt, amilyen csak lehetett, egészen az irattári találkozó utáni reggelig, amikor Blackey visszajött, és felébresztette Billt.

— Jó hírek — mondta. — Elhajózunk!

— Mi abban a jó? — kérdezte Bill zsémbesen, amiért megzavarták, és még mindig félig részegen az előző esti ivászattól. — Én jól érzem itt magam.

— Hamarosan túl melegünk lenne itt. Az ezredes méreget, nagyon furcsán néz rám, és azt hiszem, a galaxis másik végébe fog küldeni bennünket, ahol kemény harcok folynak. De nem fog semmit csinálni a jövő hétig, amíg be nem fejezem neki a könyvelést, így sikerült egy ránk vonatkozó titkos parancsot hamisítanom, amely minket még ezen a héten a Tabes Dorsalisra küld, ahol a cementbányák vannak.

— A Porvilágba! — kiáltotta Bill rekedten, a torkánál fogva felemelve Blackeyt, és elkezdte rázni. — A hírhedt cementbánya, ahol az emberek néhány óra alatt meghalnak szilikózisban. A világegyetem poklának a bugyra…!

Blackey kiszabadította magát, és a cella másik végébe menekült.

— Várj! — zihálta, — Ne cselekedj meggondolatlanul! Zárd le a lőporserpenyődet, és tartsd szárazon a puskaporodat! Gondolod, hogy ilyen helyre vitetném magamat? Lehet, hogy a filmekben így ábrázolják, de nekem vannak bizalmas értesüléseim. Ha a cementbányába kerülsz, érted, az nem túl jó. Viszont van ott egy hatalmas támaszpont is rengeteg irodai munkával, és a gépkocsiparkban is rabokat alkalmaznak, mert ott nincs elég katona. Amíg az aktákon dolgoztam, megváltoztattam az adatlapodat biztosítékellátóról… ami mellesleg öngyilkosnak való munka… sofőrre, és itt a jogosítványod, ami egykerekű velocipédtől kezdve 89-es atomtankig mindenre érvényes. Tehát kerítünk magunknak valami finom munkát, arról nem is szólva, hogy az egész bázis légkondicionált.

— Elég jó volt itt is — mondta Bill, és mogorván meredt a műanyag kártyára, amely bizonyította számos furcsa járgány vezetéséhez való alkalmasságát, amelyek legtöbbjét még csak nem is látta soha.

— Az ember jön, megy, és mindenhol ugyanazt találja — mondta Blackey a toalett-felszerelését csomagolva.

Amikor a rabokat sorba bilincselték, és egymáshoz láncolták őket nyakbilinccsel és lábvassal, már gyanították, hogy valami nem stimmel, és ez a meggyőződésük csak még inkább erősödött, amikor betuszkolták őket egy teherűrhajóra, egy szakasz MP-s társaságában.

— Mozgás! — kiabálták. — Rengeteg időtök lesz pihenni, amíg Tabes Dorsalgiába érünk.

— Hogy hová? — zihálta Bill.

— Hallottad, nem? Élénkebben, köcsögök!

— Azt mondtad, Tabes Dorsalisba megyünk — mordult rá Bill a láncon előtte lévő Blackey-re. — Tabes Dorsalgia a Veniolán lévő bázis, ahol a legveszettebb harc folyik… háborúba megyünk!

— Véletlenül elírtam — sóhajtotta Blackey. — Nem sikerülhet mindig minden.

Kitért Bill rúgása elől, és türelmesen kivárta, míg az érzéketlen MP-sek leütik Billt a gumibotjukkal, és a hajó fedélzetére vonszolják.

Harmadik fejezet

Veniola… az elmondhatatlan rémségek köd borította világa; a hátborzongatóan zöld Hernia csillag körül kering, mint valami undorító égi birtokháborító, amely most emelkedett ki a legmélyebb sírból. Vajh, milyen titkokat rejt az örök köd? Milyen névtelen szörnyek kígyóznak és tekergőznek a posványos lápokban és a feneketlen fekete lagúnákban? E bolygó kimondhatatlan szörnyűségére gondolva az emberek inkább megőrülnek, semhogy szembenézzenek az ismeretlennel. Veniola… mocsaras vidék, az undorító és elképzelhetetlen külsejű veniánok fészke.

A levegő meleg volt, párás és bűzlő. Az újonnan épített barakkok fája már megpuhult és korhadt, Az ember leveszi a cipőjét, és mielőtt még a padlóhoz érne, gombák nőnek belőle. Amint beértek a táborba, levették a láncaikat, mivel úgysem volt olyan hely, ahova a munkatábori foglyok elbújhattak volna. Bill Blackey-t keresve mászkált, aztán eszébe jutott, hogy Blackey az egyik őrrel beszélgetett, amikor a hajót elhagyták. Odacsúsztatott neki valamit, majd egy kis idő múltán lelakatolták a sorról, és elvezették. Mostanra már írnokként dolgozik, és holnap már a gyengélkedőn fog lakni. Bill ásított, és hagyta, hogy az egész dolog kicsusszanjon a fejéből, és eltűnjön, hiszen ez is csak egy olyan idegesítő tényező volt, amin úgysem tudna változtatni. Rázuhant a legközelebbi priccsre. Azon nyomban egy kúszónövény tűnt fel a padló repedésében, négyszer körbetekeredett a priccsen, őt erősen hozzákötötte, majd indákat mélyesztett a lábába, és szívni kezdte a vérét.

— Grrrk…! — hadakozott Bill a torka köré szorult zöld hurok ellen.

— Soha ne feküdj le anélkül, hogy ne lenne egy kés a kezed ügyében — mondta egy vékony, sárgás őrmester, ahogy odalépett, és elvágta az indát a saját késével.

— Kösz, őrmester — mondta Bill, letépte a tekercseket, és kidobta az ablakon.

Az őrmester hirtelen remegni kezdett, és Bill ágyának lábához esett.

— Zs-zseb… ing… p-p-pirulák… — dadogta vacogó fogakkal.

Bill előhúzott egy pirulákkal teli műanyag dobozt az őrmester zsebéből, és beerőltette a fickó szájába a pirulákat. A remegés megszűnt, a férfi összeroskadt a falnál. Patakokban folyt róla a veríték, és mintha még soványabbá és sárgábbá vált volna.

— Sárgaság, malária és heveny fonálféregkór. Soha nem lehet tudni, mikor támad meg, ezért nem küldhetnek vissza a hadtérre; egy pisztolyt sem bírok megtartani. Én, Ferkel őrmester, Thorokkvágó Kirjassoff legjobb lángszórósa voltam, és most ápolónői szerepet kell játszanom egy fegyházi munkatelepen. Azt hiszed, bosszant? Nem bosszant, boldoggá tesz. Az egyetlen dolog, ami még boldogabbá tudna tenni, az az lenne, ha elhajózhatnék erről a fertő bolygóról.

— Mit gondolsz, az alkohol rontana az állapotodon? — kérdezte Bill, miközben előhúzott egy üveg köhögés elleni szirupot. — Elég rohadt hely ez itt, mi?

— Nemcsak, hogy ártani nem fog, de… — Mély bugyborékolás hallatszott, és amikor az őrmester megint elkezdett beszélni, már rekedtebb és erősebb volt a hangja.

— A rohadt nem a megfelelő szó erre. A chingerek ellen harcolni sem valami kellemes, de ezen a bolygón az őslakos veniánok az ő oldalukon állnak. Ezek a veniánok úgy néznek ki, mint egy nyamvadt gőte, és talán éppen annyi IQ-juk van, hogy megtartsanak egy fegyvert, és meghúzzák a ravaszt. De ez az ő bolygójuk, és ők most kint gyilkolnak a mocsarakban. Az iszap alá rejtőznek, víz alatt úsznak, a fákon himbálóznak, és tele van velük az egész bolygó. Nincsenek tartalék készleteik, nincsenek hadosztályaik, szervezeteik, ők csak harcolnak. Ha egy meghal, a többiek megeszik. Ha az egyiknek megsebesül a lába, a többiek lerágják, ő pedig növeszt egy újat. Ha valamelyiknek elfogy a lőszerkészlete, vagy a mérges nyilai vagy bármi, akkor visszaúszik száz mérföldet a támaszpontra, feltölti magát, és visszatér harcolni. Három éve küsz ködünk már itt, és alig száz négyzetmérföldnyi terület áll a fennhatóságunk alatt.

— Száz… az elég soknak tűnik.

— Csak egy ilyen ostoba köcsögnek, mint te. Az tíz mérföldször tíz mérföld, és csak körülbelül két négyzetmérfölddel több, mint amennyit az első landolás alkalmával elfoglaltunk.

Fáradt lábak dobbanása hallatszott, és kimerült, mocsarazott emberek vánszorogtak be a barakkokba. Ferkéi őrmester felkelt, és nagyot fújt a sípjába.

— Rendben van, új emberek, figyeljenek! Mindannyiukat a B hadosztályhoz sorozták be, amely most kivonul a mocsárba, hogy befejezze a munkát, amit ma reggel ezek a szőrös A hadosztálybeli csúszómászók elkezdtek. Egész nap dolgozni fognak. Nem kérek maguktól sem becsületet, sem kötelességtudatot… — Ferkel hirtelen előrántotta atompisztolyát, és lyukat lőtt a plafonba, melyen keresztül elkezdett csöpögni az eső. — Csak a túlélési ösztönükre hallgassanak, mert aki nem dolgozik, elszarja a dolgot, vagy nem képes a saját lábán megállni, azt személyesen fogom agyonlőni. Most pedig kifelé!

Hiányos fogával és reszkető kezével elég betegnek és gonosznak látszott ahhoz, hogy ezt megtegye. Bill és az egész B hadosztály kisietett az esőre, és felsorakoztak.

— Fogják a baltákat meg a csákányokat, bányásszanak urániumot! — A fegyveres felvezető vicsorgott, amint végigcaplattak a mocsárban a kapu felé.

A munkaosztagosok szerszámaikkal együtt középen dolgoztak, a fegyveres őrök pedig kívül járkáltak. Az őrök nem azért voltak ott, hogy megakadályozzák a rabok szökését, hanem azért, hogy megvédjék őket az ellenségtől. Lassan vonszolták magukat a mocsáron átívelő fahídon. Hirtelen sivítás hallatszott elölről, és nehéz szállítóhajók húztak el mellettük.

— Szerencsénk van ma — mondta az egyik idősebb rab —, megint bevetik a nehézgyalogságot. Nem is tudtam, hogy még maradt belőlük.

— Úgy érted, újabb területet foglalnak el? — kérdezte Bill.

— Dehogy, ott döglenek meg mind. De amíg lemészárolják őket, nekünk némileg nyugtunk lesz, és ilyenkor valamivel kevesebben hagyjuk ott a fogunkat.

Parancs nélkül mindannyian megálltak, hogy nézzék, amint a nehézgyalogság esőként zúdul az előttük lévő mocsárba — és ugyanolyan könnyen el is tűnnek, mint az esőcseppek. Néha-néha morajlás és villanás jelezte, amint egy atombomba felrobbant, és valószínűleg sok veniánt porrá vitt szét, de még több milliárdnyi ellenség maradt arra várva, hogy betörhessenek. Kézifegyverek ropogtak a távolban, és gránátok robbantak. Aztán a fák mögül egy sántikáló, ugrándozó alak közeledett.

Egy páncélruhás, gázálarcos nehézgyalogos volt. Atombombák és gránátok lógtak a hagyományos gyalogos páncélzatról. Vagy inkább a bicegős páncélzatról, mivel ennyi súlyos kacattal az oldalán alig tudott járni, így inkább ugrálva, sántikálva mozgott két sugárhajtásos rakéta segítségével, mindkét csizmáján eggyel-eggyel. Ahogy közeledett, egyre alacsonyabbakat ugrott. Ötven méterre tőlük ért földet, és lassan derékig süllyedt a mocsárba. A rakéták sisteregtek, ahogy a vízhez értek. Aztán a katona megint ugrott, ezúttal sokkal rövidebbet, a rakéták sisteregtek és szétdurrantak, ő pedig letépte az álarcát.

— Hé, fiúk! — kiáltotta. — A piszkos chingerek elszedték az üzemanyagtartályomat. A rakétáim már majdnem kifújtak, nem tudok ugrani. Segítsetek egy cimborátoknak! — Nagy csobbanással csapódott a vízbe.

— Vedd le ezt a bohócruhát, és kihúzunk — mondta egy káplár.

— Megőrültetek! — kiabálta a katona. — Egy órába telik kibújni ebből a ruhából. — Beindította a rakétáját, de az csak sistergett, és alig egylábnyit emelkedett a vízben, máris visszaesett. — Kifogyott a szufla! Segítsetek már, rohadékok! — kiabálta, miközben süllyedt. Feje a víz alá merült, a víz bugyborékolt, aztán semmi több.

— Mozogjon a sor! — parancsolta a káplár, és előrecsoszogott. — Ezerötszáz kiló súlya van a ruhájuknak. Úgy süllyednek el, mint a sziklák.

Ha ez a mostani egy csendes, nyugodt nap volt, Bill nem szeretett volna látni egy mozgalmasabbat. Mivel az egész Veniola bolygót mocsár lépte, nem haladhatnak gyorsabban, míg utat nem építenek. Magányos katonák boldogulhatnak út nélkül is, de a felszerelésnek, az utánpótlásnak vagy akár egy nehéz fegyverzetű katonának útra van szüksége. Tehát a munkaosztag feladata az volt, hogy kivágott fákból utat építsen a fronton. Körülöttük atomlövedékek sisteregtek a vízben, és a mérgezett nyilak olyan sűrűn röpködtek, mint a hulló levelek. Mindkét oldalon lőttek, irtották egymást, és közben a rabok vágták a fákat, legyalulták és egymáshoz erősítették azokat, hogy az utat még néhány centivel előrébb tolják. Bill gyalult, hasogatott, és próbált nem foglalkozni a sikolyokkal és a hulló testekkel. Aztán besötétedett. Az osztag, most jóval kevesebb létszámmal, visszamenetelt a sötétben.

— Legalább harminc métert haladtunk ma délután — mondta Bill a mellette lépkedő öreg rabnak.

— Nem jelent semmit, a veniánok éjszaka felúsznak ide, és elviszik a gerendákat.

Bill azonnal eldöntötte, hogy meg kell lépnie innen.

— Van még abból az örömitalból? — kérdezte Ferkel őrmester, amikor Bill lerogyott az ágyára, és elkezdte levakarni a sarat a csizmájáról a kése pengéjével. Bill gyorsan suhintott egyet a padlódeszkák közül felkúszó növényre, mielőtt válaszolt:

— Tudna rám áldozni pár percet, őrmester, hogy tanácsot kérjek?

— Tanácsok forrásözönévé válók, mihelyst megolajoztam a torkom.

Bill egy kis üveget húzott elő a zsebéből.

— Hogy lehet innen kikerülni?

— Úgy hogy kinyírnak — mondta az őrmester, miközben az üveget a szájához emelte. Bill kikapta a kezéből.

— Erre a segítsége nélkül is rájöttem — morogta dühösen.

— Az én segítségem nélkül később is csak ennyit fogsz tudni — vicsorgott vissza az őrmester.

Az orruk összeért, és mély torokhangon morogtak egymásra. Miután megbizonyosodtak róla, hogy mindketten erősek és elszántak, lazítottak, és Ferkéi őrmester hátradőlt, Bill pedig sóhajtott egyet, és odaadta neki az üveget.

— Mi a helyzet az irodai munkával? — kérdezte Bill.

— Nincs irodánk. Nincsenek írnokaink. Előbb vagy utóbb úgyis mindenki meghal, tehát kit érdekel, hogy pontosan mikor.

— És ha valaki megsebesül?

— Kórházba küldik, meggyógyul, aztán visszahozzák ide.

— Akkor csak a lázadás maradt! — kiáltotta Bill.

— Az utóbbi négy alkalommal nem sikerült, amikor megpróbáltuk. Elvitték az utánpótlást szállító hajókat, és nem adtak ennivalót, amíg bele nem egyeztünk, hogy tovább harcolunk. Rossz itt a kémia; a bolygón lévő összes gyümölcs méreg a mi számunkra. Néhány fickó megpróbálta. Ahhoz, hogy egy lázadás sikeres legyen, először elegendő hajót kell szerezni, hogy elhagyhassuk a bolygót. Ha van valamilyen ötleted, összehozlak az Állandó Lázadási Bizottsággal.

— Nincs semmilyen mód arra, hogy innen kijussak?

— Erre már válaszoltam — mondta Ferkéi, és merev részegen eldőlt.

— Akkor majd én teszek róla — mondta Bill, kihúzta az őrmester pisztolyát a pisztolytáskából, és kiosont a hátsó ajtón.

Páncélozott reflektorok világították meg az ellenséggel szembeni elülső területet, és Bill az ellenkező irányba ment, a leszálló űrhajók távoli fehér jelzőfényének az irányába. Barakkok és raktárak sorakoztak a mocsaras területen, és Bill távol maradt ezektől, mivel mindet őrzik, és az őröknek viszket a tenyerük. Mindenre lőnek, amit csak látnak vagy hallanak. Ha nem látnak vagy hallanak semmit, néha-néha akkor is lőnek, hogy fenntartsák a harci szellemet. Elöl a fények erősen világítottak, és Bill hason csúszott előre, és amikor felpillantott, magas, reflektorozott szögesdrót kerítést látott, ami a láthatárig terjeszkedett mindkét irányba.

Egy atomfegyver lövedéke lyukat égetett az iszapba egyméternyire mögötte, és egy fényszórót irányítottak oda, melynek fénye ragyogva világította körül.

— A parancsnok az üdvözletét küldi — mennydörögte egy erős hang a kerítésen lévő hangszórókból. — Ez egy felvett felhívás. Maga most megkísérli elhagyni a harci zónát, és behatolni a titkos főhadiszállási területre. Ez tilos. A jelenlétét automata berendezések követik nyomon, és ugyanezen eszközök számos önre irányított fegyverrel rendelkeznek. Hatvan másodpercen belül tüzelnek, amennyiben nem hagyja el a területet. Legyen hazafias! Tegye a kötelességét! Halál a chingerekre! Ötvenöt másodperc. Azt akarja, hogy az anyja megtudja, hogy a fiacskája gyáva volt? Ötven másodperc. A Császára rengeteg pénzt fektetett bele a kiképzésbe; így akarja visszafizetni? Negyvenöt másodperc…

Bill szitkozódott, és kilőtte a legközelebbi hangszórót, de a hang tovább beszélt a hosszú kerítésen lévő többi hangszóróból. Bill megfordult, és visszasietett azon az úton, amelyiken jött.

Ahogy a barakkjához közeledett, szélén haladt, hogy elkerülje az idegesebb katonák lövéseit, és hirtelen az összes fény kialudt. Ugyanakkor veszett tűzharc kezdődött, és mindenfelé bombák robbantak.

Negyedik fejezet

Valami odasurrant hozzá az iszapban, Bill mutatóujja önkéntelenül megrándult, és lelőtte. A kurta atomláng fényében egy döglött venián füstölgő alakját pillantotta meg, és valamivel arrébb szokatlanul nagyszámú élő venián csoport caplatott a sárban. Bill rögtön lebukott, így a sortüzük nem találta el, és elmenekült az ellenkező irányba. Egyetlen gondolata az volt, hogy mentse a bőrét, és ez azzal járt, hogy olyan messze kerüljön a támadó és tüzelő ellenségtől, amilyen messze csak tud. Egyáltalán nem vette figyelembe, hogy ez az irány éppen az úttalan mocsár felé vezet. Hogy mentse a reszkető kis énjét, futott tovább. A futás nehezebb lett, amint a szilárd talaj mocsárrá vált, és még nehezebb, ahogy a mocsár helyet adott a víznek. Végtelen hosszú ideig tartó kétségbeesett iszapban való tocsogás után Bill még nagyobb iszapba került. Az első hisztériája már elmúlt, a lövések tompa moraja már csak a távolból hallatszott, és ő kimerültén zihált. Ráhanyatlott egy iszapzátonyra, és azonnal éles fogak fúródtak a fenekébe. Rekedten ordítva addig futott, amíg egy fának nem ütközött. Nem futott elég gyorsan ahhoz, hogy megüsse magát, és az ujjai alatt a fakéreg érdes tapintása kihozta belőle a túlélés ösztönét: mászott. Magasan fent két faág ágazott el villásan a fatörzsből, ő pedig beékelte magát az elágazásba, fegyverét készen maga elé tartva. Most már semmi sem zavarta, és az esti zajok tompává és távolivá váltak, teljes sötétség vette körül, néhány percen belül elbóbiskolt, és a feje előrecsuklott. Néhányszor visszarántotta, pislogott a semmibe, majd végül elaludt.

A hajnal első szürke fényére kinyitotta puffadt szemét, és körbepislogott. Egy közeli ágon apró gyík csücsült, és őt figyelte ékkőszerű szemével.

— Izé… veled aztán jól kicsesztek — mondta a chinger.

Bill lövése füstölgő lyukat tépett a lombok közé, a chinger fentebb lendült, és aprólékosan letörölte a hamudarabkákat a mancsáról.

— Remeg az ujjad a ravaszon, Bill? — mondta. — Izé… Az éjszaka folyamán bármikor kinyírhattalak volna, ha akarlak.

— Hé, én ismerlek téged — mondta Bill rekedten. — Buzgó Muki vagy, ugye?

— Izé… a régi szép idők, igaz? — Egy százlábú mászott el mellettük, és Buzgó Muki, három chinger kezével megragadta, a negyedik kezével pedig elkezdte kihúzgálni a lábait és megenni őket.

— Felismertelek, Bill, és beszélni akartam veled. Bűntudatot érzek, amiért a múltkor mamlasznak neveztelek. Nem volt szép tőlem. Csak a kötelességedet teljesítetted, amikor feladtál. Nem mondanád el, miből jöttél rá, hogy Buzgó Muki chinger? — kérdezte, és ravaszul kacsintott.

— Miért nem szűnsz már meg, köcsög? — dörmögte Bill, és végigtapogatta a zsebét köhögés elleni szirupot keresve.

Buzgó chinger sóhajtott.

— Na jó, azt hiszem, nem várhatom el, hogy bármilyen hadititkot is elárulj nekem, de remélem, néhány kérdésemre azért válaszolsz.

Félredobta a százlábú megcsonkított tetemét, és elkezdett kotorászni az erszényében, majd elővett egy apró írószerszámot.

— Tudnod kell, hogy a kémkedés nem a választott mesterségem, csak a szakterületem, az exopológia miatt kényszerültem rá; talán már hallottál olyan büntetésről, hogy…

— Egyszer tartottak nekünk egy felvilágosító előadást; egy exopológus beszélt az idegen csúszómászókról meg hasonlókról.

— Igen… nagyjából ezt jelenti. Az exopológia az idegen létformák tanulmányozásának tudománya. Természetesen nekünk ti, a homo sapiens, szintén idegenek vagytok… — Kissé visszahúzódott az ág mögé, mert Bill felemelte fegyverét.

— Vigyázz a szádra, köcsög!

— Elnézést, ilyen a beszédstílusom. Röviden, mivel a ti fajotok tanulmányozására specializálódtam, kiküldtek kémkedni. Nem szívesen teszem, de hát a háború áldozatokat követel. Amint megláttalak, eszembe jutott, hogy még számos megválaszolatlan kérdésem és problémám van. Nagyra becsülném, ha segítenél, természetesen csak tudományos kérdésekben.

— Mint például? — kérdezte Bill gyanakodva, miközben kiürítette az üveget, és elhajította a dzsungelbe.

— Hát… izé… hogy egyszerűen kezdjem, mi a véleményed rólunk, chingerekről?

— Halál minden chingerre!

A kis toll futott az írótáblán.

— Téged betanítottak, hogy ezt mondd. De mit éreztél, mielőtt szolgálatba léptél?

— Fütyültem a chingerekre. — Bill a szeme sarkából a felette lévő fa leveleinek gyanús mozgását figyelte.

— Remek! Akkor el tudnád nekem magyarázni, hogy ki az, aki utál minket, chingereket, háborút indít, hogy kiirtson minket?

— Azt hiszem, senki sem gyűlöli igazán a chingereket. Csak senki más nincs a közelben, akivel harcolhatnánk, így veletek háborúzunk.

A mozgó levelek szétnyíltak, és egy nagy, sima fej jelent meg mandulavágású szemekkel, és lenézett.

— Tudtam! És máris felmerült bennem egy igazán fontos kérdés. Miért szerettek ti, emberek háborúzni?

Bill keze megfeszült a puskáján, amikor a hatalmas fej halkan lefelé lendült a lombok közül Buzgó Muki háta mögé. Egy fél méter vastag és látszólag végtelen kígyótest követte.

— Háborúzni? Nem tudom — mondta Bill.

Nyugtalanította a hatalmas kígyó nesztelen közeledése.

— Gondolom, azért, mert szeretünk harcolni, úgy tűnik, nincs más ok.

— Szeretnek háborúzni! — vinnyogta a chinger, izgatottan ugrálva le és fel. — Semmilyen civilizált nép nem szeretheti a háborúkat, a halált, a gyilkolást, a megnyomorítást, az erőszakot, a kínzást, a fájdalmat, hogy csak néhány velejáró tényezőt említsek. A ti népetek nem lehet civilizált!

A kígyó villámgyorsan lecsapott, és Buzgó Muki a lehető legrövidebb halálsikollyal eltűnt a kígyó torkában.

— Igen… azt hiszem, nem vagyunk civilizáltak — motyogta Bill, fegyverét készen tartva, de a kígyó csak lefelé kúszott. Még legalább ötven méternyi elsiklott, mielőtt a farok hirtelen megrándult, és eltűnt a szem elől. — Jól megadta a rohadt spiclinek! — mordult fel Bill boldogan, és feltápászkodott.

Ahogy leugrott a talajra, azonnal rádöbbent, hogy fogalma sincs arról, hol van. A posványos mocsár tegnap esti jövetelének minden jelét elnyelte, és Billnek halvány fogalma sem volt, melyik irányban fekszik a harctér. A nap bizonytalanul világított a köd- és felhőréteg mögül. Billt hirtelen kirázta a hideg, és rájött, hogy milyen kevés esélye van, hogy megtalálja az utat visszafelé. A megszállott terület alig tíz mérföld széles, csak egy mikroszkopikus tűszúrás a bolygón. Ha nem találja meg, hulla lesz. És ha itt marad, akkor is meghal, így hát elindult a legjobbnak tűnő irányba.

— Végem van — motyogta.

Néhány óra vánszorgás után semmi nem történt, csak elgyengültek az izmai, bőre megtelt rovarcsípésekkel, vesztett egy-két liter vért a piócák révén, és kimerítette a tölténykészletét, miközben megölt vagy egy tucat helyi lakost, akik meg akarták enni reggelire. Éhes és szomjas is, volt. És még mindig nem tudta, merre jár. A nap további része ugyanúgy telt, mint a reggel, így mikor az ég sötétedni kezdett, Bill már közel járt a végső kimerültséghez, és a köhögés elleni szirup is elfogyott. Éhségtől gyötörtén felmászott egy fára, hogy estére pihenőhelyet találjon, és letépett egy mézédesnek tűnő, piros gyümölcsöt.

— Állítólag mérgező! — Gyanakodva nézegette, majd megszagolta. Jó illata volt. Elhajította. Reggelre még sokkal éhesebb lett.

— Tegyem a puskám csövét a számba, és lőjem szét a fejemet? — kérdezte magától, méregetve az atomfegyvert a kezében. — Rengeteg időm van rá. Még sok minden történhet. — Amikor hangokat hallott közeledni a dzsungelben, nem akarta elhinni: emberi hangokat. Egy inda mögé bújt, és fegyverét, abba az irányba célozta.

A hangok erősödtek, majd csörgés és hörgés hallatszott. Egy fegyveres venián rohant el a fa alatt, de Bill csak tartotta a fegyverét, amíg újabb alakok bukkantak elő a ködből. Emberi rabok hosszú sora volt, akik nyakbilincset viseltek, ugyanolyant, mint amilyet Bill is viselt, amikor a munkatáborba hozták. Egy hosszú lánc kapcsolta össze a nyakbilincseket. Minden egyes férfi dobozt cipelt a fején. Bill hagyta, hogy elbotladozzanak alatta, és gondosan megszámolta a venián őröket. Összesen öten voltak, plusz egy hatodik, aki a hátvédet alkotta. Amikor ez elment a fa alatt, Bill egyenesen ráugrott nehéz csizmájával.

A venián egy chinger gyártmányú, szabványos atomfegyver másolatával volt felfegyverezve, és Bill gonoszul elmosolyodott, ahogy az ismerős súlyú fegyvert felemelte.

Miután bedugta a pisztolyt az övrészébe, a menetoszlop után kúszott. Elintézte az ötödik őrt is. Mögé sétált, és a fegyver markolatával tarkón vágta. A sorból az utolsó két katona látta az esetet, de volt elég eszük, hogy csendben maradjanak, amíg Bill a négyes számú felé kúszott. A rabok mozgolódása vagy egy véletlen zaj figyelmeztette az őrt, és az pisztolyát felemelve megfordult. Nem volt lehetőség csendben megölni, így Bill lepörkölte a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott, az osztag eleje felé futott. Döbbent csend támadt, amikor Bill fegyverének robbanása visszhangzott a ködön át, és felharsant Bill kiáltása.

— Hasra! Gyorsan!

A katonák az iszapba vetették magukat, és Bill csípőből tüzelt futás közben, az atomfegyvert sorozatra állítva. Atomfegyver-sorozatok villantak egyméternyire a föld felett, és lekaszáltak mindenkit, aki nem feküdt le. Kiáltások és sikolyok harsantak a ködben, és a töltetek kifogytak a fegyverből. Bill eldobta, és előhúzta a pisztolyt. A megmaradt őrök már kidőltek, az utolsó is megsebesült, és még vaktában leadott egy lövést, mielőtt Bill őt is szétégette volna.

— Nem rossz — mondta. Megállt és lihegett. — Hatot hatból.

A rabok sorából tompa nyögések hallatszottak, és Bill undorodva és gúnyosan vigyorgott arra a három emberre, aki nem vágódott el a kiabált parancsra.

— Na, mi van? — kérdezte az egyiktől, és belerúgott. — Nem voltunk még harcban? — A fickó nem felelt, mert a feje szénné volt égve.

— Még nem… — mondta a mellette fekvő fájdalmasan zihálva. — Kerítsék elő az egészségügyist! Megsebesültem, senki nincs elöl a sorban. Ó, ó, miért is hagytam ott a Fanny Hillt! Orvost…

Bill a szemöldökét ráncolta a férfi gallérján lévő tiszti rangjelzés láttán, aztán lehajolt, és lekapart egy kevés iszapot a férfi arcáról.

— Maga az! A mosodás tiszt! — kiáltotta szörnyű haraggal, és felemelte fegyverét, hogy bevégezze a munkát.

— Nem az vagyok! — nyöszörögte a hadnagy, végre felismerve Billt. — A mosodás tisztnek vége, lefolyt a csatornában! Éri vagyok az, fiam, a te baráti lelkipásztorod, aki Ahura Mazdah áldását hozom neked, fiam. Olvasod az Avestát mindennap elalvás előtt?

— Bah! — vicsorogta Bill. Így már nem lőhette le, hát továbbsétált a harmadik sebesülthöz.

— Hello, Bill — mondta egy erőtlen hang. — Azt hiszem, a reflexeim kissé lelassultak. Nem hibáztatlak, amiért lelőttél, nekem is le kellett volna hasalnom a többiekkel együtt…

— Átkozottul igazad van, azt kellett volna — mondta Bill, és lenézett az ismerős, ellenszenves, agyaras arcra. — Halálodon vagy, Döghalál, ezt megkaptad.

— Tudom — mondta Döghalál, és köhögött. Szeme csukva volt.

— Álljanak félre — kiáltotta Bill. — Orvost ide!

A rabok kört alkottak, így a megláncolt orvos oda tudott menni a sebesültekhez.

— Egy kötés a karján, és rendbe jön — mondta az orvos. — Csak felszíni égések. De az a hatalmas termetű fickó az agyarakkal, már feladta.

— Életben tudja tartani? — kérdezte Bill.

— Egy darabig, de nem tudom, meddig.

— Tartsa életben!

Bill körbenézett a rabokon.

— Le tudjuk szedni valahogy azokat a nyakbilincseket? — kérdezte.

A kulcsok nélkül nem — válaszolta egy kövérkés gyalogsági őrmester —, és a gyíkok nem hozták magukkal. Viselnünk kell, amíg vissza nem érünk. Hogy lehet, hogy a nyakát kockáztatta, hogy megmentsen minket? — kérdezte gyanakodva.

— Ki akarta magát megmenteni? — kérdezte Bill gúnyosan. — Éhes voltam, és gondoltam, biztosan hoztak valami kaját.

— Igen hoztunk — mondta az őrmester nyugodtabban. — Most már értem, miért használta ki a lehetőséget.

Bill felbontott egy konzervet, és tömni kezdte a fejét.

Ötödik fejezet

A halottat kivágták a sorból, és a sebesült Döghalál előtt és mögött lévő két ember is ezt szerette volna tenni a vánszorgó őrmesterrel. Bill megmagyarázta nekik, hogy igen humánus dolog, ha cipelik a sebesült bajtársukat, és ők egyet is értettek ezzel, amikor megígérte nekik, hogy leégeti a lábukat, ha nem. Amíg a láncolt emberek ettek, Bill két rugalmas botot vágott, csinált egy tábori ágyat, és három kopott uniformist rájuk húzott. A szerzett karabélyokat odaadta a kövérkés őrmesternek, és a legszimpatikusabb veteránoknak, egyet megtartva magának.

— Van valami esély a visszajutásra? — kérdezte Bill az őrmestert, aki óvatosan törölgette a nedvességet a fegyveréről.

— Talán. Visszamehetünk azon az úton, amin jöttünk. Elég könnyű követni a nyomokat, miután ennyien kitapostuk. Éberen lesnünk kell a veniánokat, észre kell vennünk őket, mielőtt körülvennének bennünket. Amikor hallótávolságon belül lesznek, megpróbálunk találni egy csendes részt, és áttörünk. Az esély ötven százalék.

— Mindőnk számára biztatóbb kilátás, mint egy órával ezelőtt.

— Nekem mondja? De az esélyek csak romlanak, ha tovább lebzselünk itt.

— Mozogjunk!

A nyomokat követni könnyebb volt, mint Bill gondolta, és kora délutánra már hallották a fegyverropogás első hangjait, tompa dörgéseket a távolban. Az egyetlen veniánt, akivel találkoztak, azonnal megölték. Bill pihenőt tartott.

— Egyetek, amennyit akartok, aztán dobjátok el az ételt — mondta. — Adjátok tovább! Gyorsabban fogunk haladni.

Elment megnézni, hogy van Döghalál.

— Rosszul — zihálta Döghalál. Arca papírfehér volt. — Ez van, Bill… tudom… nem rettentek el több újoncot… nem veszek fel több fizetést, Bill… jó cimbora vagy… hogy így gondoskodsz rólam…

— Örülök, hogy így gondolod, Döghalál, és talán tennél nekem egy szívességet. — Belenyúlt a haldokló férfi zsebébe, amíg meg nem találta az altiszti jegyzetfüzetét, kinyitotta, és firkáit valamit az egyik üres oldalra. — Aláírnád ezt nekem, csak a régi szép idők kedvéért, Döghalál?

A nagy állkapocs erőtlen volt, a gonosz piros szemek kinyíltak, és kimeredtek.

— Ni, a mocskos köcsög cserben hagyott — mondta Bill utálkozva.

Egypercnyi tűnődés után néhány csepp tintát csepegtetett Döghalál hüvelykujjára, és a papírhoz nyomta.

— Doki! — kiabálta, és az embersor megint kört alkotott, hogy az orvos odajöhessen.

— Mi a véleménye?

— Döglött, mint egy hering — mondta az egészségügyis a vizsgálat után.

— Halála előtt rám hagyta az agyarait, itt van leírva, látja? Ezek igazi agyarak, és sokat érnek. Átültethetők?

— Hogyne, feltéve, hogy kivágja és tizenkét órán belül lefagyasztja azokat.

— Semmi gond, úgyis visszavisszük a testet magunkkal.

Keményen rámeredt a két betegszállítóra, megpaskolta a fegyverét, és azok nem panaszkodtak.

— Hozzátok ide a hadnagyot!

— Káplán — mondta Bill, kitartva a jegyzetfüzet lapját —, szeretnék egy tiszti hitelesítő aláírást ide. Mielőtt meghalt ez a katona, elmondta az akaratát, de túl gyenge volt ahhoz, hogy aláírja, így csak az ujjlenyomatát nyomta rá. Most maga itt aláírja, hogy látta, amint rányomta az ujját, és minden hiteles és törvényes, aztán írja alá a nevét!

— De én ezt nem tehetem, fiam. Nem láttam, hogy a halott írta volna ide a végakaratát, és Glmmpf…

A Glmmpf-et azért mondta, mert Bill az atompisztoly csövét benyomta a szájába, és megforgatta, miközben ujját mozgatta a ravaszon.

— Lődd le! — kiáltotta a gyalogsági őrmester, és az a három ember, aki látta, hogy mi történik, tapsolni kezdett.

Bill lassan visszahúzta a pisztolyt.

— Boldogan segítek — mondta a káplán, és megragadta a tollat.

Bill elolvasta az iratot, elégedetten dörmögött, majd odébbment, és leguggolt az orvos mellé.

— A kórházból van? — kérdezte.

— Úgy van, és ha valaha is visszakerülök a kórházba, soha többé nem lépek ki belőle. Balszerencsémre épp sebesülteket szedtem össze, amikor a rablók támadtak.

— Úgy hallottam, a sebesülteket nem viszik el innen. Csak felgyógyítják őket, aztán visszaküldik a frontra.

— Jól hallotta. Nehéz lesz túlélni ezt a háborút.

— De biztosan vannak néhányan, akik annyira súlyosan megsebesülnek, hogy nem küldik őket vissza harcolni — erősködött Bill.

— Hja, kérem, a modern technika csodákra képes! — mondta az orvos bizonytalanul, miközben egy darab kiszáradt löncshússal vesződött. — Vagy meghal, vagy néhány héten belül visszakerül a tűzvonalba.

— És ha valakinek ellövik a karját?

— Van egy hűtőnk, tele régi karokkal. Felvarrnak egy újat, és zsupsz, vissza a tűzvonalba.

— És a lábbal mi a helyzet? — kérdezte Bill aggódva.

— Tényleg, elfelejtettem! Lábhiányunk van. Sokan fekszenek bent láb nélkül, és mivel kevés fekvőhely van, néhányat hamarosan el fognak szállítani a bolygóról.

— Van valami fájdalomcsillapítója? — kérdezte Bill témát változtatva.

Az orvos előkotort egy fehér üvegcsét.

— Ebből bevesz hármat, és nevetve tűri, hogy lefűrészeljék a fejét.

— Adjon hármat!

— Ha lát valakit, akinek ellőtték a lábát, szorítsa el valamivel a térd alatt jó erősen, hogy elállítsa a vérzést.

— Kösz, pajtás.

— Nem nagy ügy.

— Mozogjunk! — mondta a gyalogsági őrmester. — Minél gyorsabban megyünk, annál több az esélyünk.

Alkalmanként atomfegyverek fénye villant keresztül a fák koronáján előttük, és nehézfegyverek pufogása rázta alattuk a mocsarat. A lövésekkel párhuzamosan haladtak, amíg azok el nem haltak, aztán megálltak. Bill, az egyetlen ember, aki nem volt a sorba láncolva, előrekúszott, hogy felderítse a terepet. Úgy tűnt, az ellenség tűzvonalát alig tartották, és megtalálta az áttöréshez legalkalmasabb helyet. Aztán mielőtt visszatért, elővette a nehéz kötelet a zsebéből, amit az egyik élelmiszeres dobozból vett el. A jobb térde fölé érszorítót kötött, és egy bottal jobbra csavarta, majd lenyelte a három pirulát. Néhány nagy bokor mögül kiáltotta oda a többieknek:

— Egyenesen előre, majd élesen jobbra a facsoport előtt. Gyerünk, GYORSAN!

Bill vezette a csoportot, míg az első ember meglátta előttük a tűzvonalát. Akkor az kiabálta:

— Mi az? — és berohant a lombok közé. — Chingerek! — kiabálta, és leült, hátát egy fának támasztotta. Gondosan megcélozta a pisztolyával, és belelőtt a jobb lábába.

— Mozogjatok, gyorsan! — kiáltotta, és hallotta, ahogy az ijedt emberek keresztülcsörtetnek az aljnövényzeten. Eldobta a pisztolyt, találomra a fák közé lőtt párszor az atomkarabéllyal, majd feltápászkodott. A karabély elég jó mankónak bizonyult, hogy elbiceghessen vele, és nem kellett messzire mennie. Két katona, akik vagy újak voltak a seregben, vagy elment az eszük, kirontottak a fedezékből, hogy besegítsék.

— Köszi, pajtások — zihálta Bill, és a földre rogyott.

— A háború maga a pokol.

Ajánlás

Katonazene visszhangzott a hegyoldalakról, visszaverődött a sziklás peremekről, és elenyészett a csendes, zöld lombok közt az erdőben.

A kanyar körül, büszkén keresztültörve a poron, egy kis díszmenet bukkant fel, melynek élén egy nagyszerű egyszemélyes robotzenekar lépkedett. Arany végtagjain megcsillant a napsugár, és tündökölt a réz hangszereken, amiken a robot nagy lelkesedéssel játszott.

Nyomában válogatott robotok kis csoportja gurult zörögve, és a sort egy őszes hajú, brutális külsejű őrmester magányos alakja zárta, akinek minden határozott lépténél megcsörrentek a kitüntetései. Bár az út sima volt, az őrmester hirtelen megingott, botladozva, és hosszú évek alatt felgyűlt, gazdag szókincsével káromkodott.

— Állj! — parancsolta, és amíg kis csapata várakozott, az utat szegélyező kőfalnak dőlt, és felhajtotta jobb nadrágja szárát. A sípjába fújt, mire az egyik robot gyorsan odagördült, egy szerszámosládát nyújtott oda, amiből az őrmester egy nagy csavarhúzót vett elő, és megerősítette műlába bokájában az egyik csavart. Aztán egy olajoskannából néhány cseppet fecskendezett a csatlakozásra, és visszaengedte a nadrágszárat. Amikor felegyenesedett, észrevette, hogy egy robotöszvér húz egy ekét a barázdában, a kerítésen túli mezőn, és egy nagy mamlasz fiú irányította.

— Sört! — mordult fel az őrmester, majd: — Az Űrhajósok Panaszát!

Az egyrobotos együttes felidézte a régi dal lágy melódiáit, és mire az eke elérte a mező határát, két harmatcseppes korsó sör pihent a kerítésen.

— Ez tényleg jó zene — mondta a szántó fiú.

— Igyál meg velem egy sört! — javasolta az őrmester, és egy kis fehér port szórt bele a kezében rejtett zacskóból.

— De még mennyire, hogy iszok ebben a f-f… nagy hőségben, amikor olyan…

— Mond csak ki, hogy fene, fiam, hallottam már ezt a szót.

— Mama nem szereti, ha csúnyát mondok. Milyen szép hosszú agyarai vannak, uram.

Az őrmester megpendítette az egyik agyarát.

— Egy ilyen nagyfiú, mint te, nem zavartatja magát egy kis szitkozódás miatt. Ha katona lennél, bármikor mondhatnád, hogy fene… sőt még azt is, hogy köcsög, ha a kedved úgy tartja.

— Nem hinném, hogy szeretnék ilyesmit mondani — pirult el a fiú sötét, barna bőre alatt. — Köszönöm a sört, de folytatnom kell a szántást. Mama azt mondta, hogy ne álljak szóba katonákkal.

— A mamádnak igaza van, legtöbbjük piszkos, szitkozódó, részeges gazember. Mondd csak, szeretnéd látni egy új robotöszvér modelljének a képét, amely ezer órát is tud menni olajozás nélkül?

Az őrmester hátranyújtotta a kezét, és az egyik robot dianézőt rakott bele.

— Jól hangzik!

A fiú szeméhez emelte a dianézőt, és még mélyebben elpirult.

— Itt nincs öszvér, uram, ez egy lány, és a ruhája nincs…

Az őrmester gyorsan odanyúlt, és megnyomott egy gombot a dianéző tetején. Valami kattant benne, és a farmerfiú dermedten, megmerevedve állt. Nem mozdult, nem is moccant, amikor az őrmester odanyúlt, és elvette a kis gépet a béna ujjak közül.

— Fogd ezt a tollat! — mondta az őrmester, és a fiú ujjai rázáródtak. — Most írd alá ezt az űrlapot itt, ahol azt mondja, újonc aláírása… — A toll sercegett, és ekkor hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe.

— Az én Charlie-m! Mit művelnek az én Charlie-mmal? — Egy idős, ősz hajú nő jajveszékelt, lefelé szaladt a dombról.

— A fia most már gárdista, hogy növelje a Császár dicsőségét — mondta az őrmester, és odaintette a robotszabót.

— Ne… kérem! — rimánkodott az asszony. — Egy fiamat már elvesztettem, nem volt elég… — Felpillantott a könnyein keresztül. — Hiszen te… te az én fiam vagy! Az én Billem hazajött! Még ennek az agyarnak, a sebhelyeknek, a fekete és fehér kéz meg a műláb ellenére is felismerlek, egy anya mindig felismeri a gyermekét!

Az őrmester homlokát ráncolva nézett le az asszonyra.

— Azt hiszem, igaza lehet — mondta. — Tudtam, hogy a Phigerinadon II név ismerősen hangzik.

A robotszabó befejezte munkáját, és a paprikapiros kabát fényesen csillogott a napon, az egy molekulányi vastag bakancsok ragyogtak.

— Sorakozó! — ordította Bill, és az újonc átmászott a falon.

— Billy, Billy… — jajgatott az asszony. — Ő a te kisöcséd, Charlie! Ugye, nem akarod elvinni az öcsédet katonának?

Bill az anyjára gondolt, majd a kisöccsére, Charlie-ra, majd arra az egy hónapra, amit a szolgálati idejéből elengednének minden egyes besorozott újonc után, és habozás nélkül válaszolt:

— Dehogynem!

A zene felharsant, a katonák menetellek, az anya sírt — az anyák általában sírnak —, és az ügyes kis zenekar végigdübörgött az úton, le a hegyről, és végül eltűnt szem elől a naplementében.