Csillaghajók

III. fejezet — AZ ÉSZ SZEME

Az út a keskeny folyó partján vezetett. A szakadék meredek falai a folyó mindkét partján messzenyúló lejtőkbe enyhültek. A baloldali lejtőre rávetődött a sziklafal árnyéka, sötét sávot festve a sziklarengetekben sorakozó fenyőfák hegyes nyilaira. A völgy felső részének lejtője világosabb színekben fürdött és szinte füstszerűen könnyűnek látszott. Kissé oldalt, a távolban havas csúcs tépte fel a horizontot, amely hatalmas hegygerincben folytatódott. A hó fehér csíkokban szikrázott a szürke kősziklákon és a csúcsot borító vastag hóréteg úgy hatott, mintha a levegőben úszott volna. Körülötte sűrű felhő gomolygott, lágyan simogatva a hegy csúcsát és a gerinc porhavát.

Az út átszelt egy kanyargós szakadékot és egyre emelkedett felfelé, hol nyílegyenesen, hol szeszélyesen kanyarogva. Az autó hörögve, zihálva, nagyokat zökkenve nyelte a kilométereket. A motor átforrósodott az erőlködéstől és a hűtőből gőzszalag szállt ki. A tiszta, hideg szél éppen szembefújt és behatolt a félig lehúzott ablakokon.

Davidov jóformán észre sem vette, hogy felérkeztek a hágóra és csak akkor eszmélt fel, amikor a motor bugása elhalkult. A gépkocsi most már simán, szinte zajtalanul ereszkedett lefelé a háromszoros hegygyűrűvel övezett, sima, széles asztalhoz hasonlító völgybe. Ahogy egyre lejjebb jutottak, csodálatos alakú, fantasztikusan csipkézett, vízmosásoktól kivájt keskeny tornyokat és kupolákat láttak a homok és agyagrétegekben. A lejtő második lépcsőzetét hegyifenyők borították, amelyek majdnem feketén meredeztek a sziklák szürkés, itt-ott ibolyaszínű felületén. És mindezek felett ott húzódtak a havas hegygerincek, meg-megragyogtatva elérhetetlen csúcsaikat, mintha a természet azért teremtette volna őket, hogy bevehetetlen várfalakként őrizzék a völgyet.

Lent már tisztán látszottak a sztyeppe egyenletesen húzódó barázdái, a mély katlanok fekete gödrei, a lakóházak szabályos kockái, és az egymás mellett sorakozó sátrak világos foltjai.

Davidov már megszokta a hatalmas méretű építkezések fenséges látványát, amely kezdetben valósággal lenyűgözte. És most mégis megújult csodálkozással szemlélte a roppant betonépítmények vázait. Minden jel arra mutatott, hogy itt épül a villanyerőmű központi telepe.

A katlanok egyikében bukkantak rá az ősgyíkok temetőjére, amely még akkor keletkezett, amikor a környező hatalmas sziklák nem álltak itt. Ezeket a hegyeket csak később emelte ki az atomreakciók ereje. De a kilövelés itt is történhetett, idecsődítve a csillagi jövevényeket, hogy bennük keressék az atomenergiák tartalékait.

Az autó egy hosszúkás, fehérre meszelt ház előtt fékezett le. A soffőr kiugrott a volán mellől és kinyitotta a gépkocsi ajtaját.

— Megérkeztünk, Davidov elvtárs! — szólt be a kocsi belsejébe. Szálljon ki! Bizonyára jól esik majd egy kis mozgás! Nagyon összerázkódott? Vagy talán aludt az úton?

Davidov barátságosan felelgetett a soffőrnek, aztán kiszállt az autóból és körülnézett. Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt. Kiálló pofacsontú, vastag szemöldökű, sűrű szakállal benőtt arcából vidáman, de sokatmondóan csillogott elő kék szeme. Munkaruhájának szürke színe ki sem látszott a rárakodott sárgás portól.

— Főnök! (Valaha, még diákkorában sokat utazott Davidovval és azóta rendületlenül főnöknek szólította, mintegy így juttatva kifejezésre az iránta érzett barátságát.) Azt hiszem, nagy örömet szerzek önnek! — lelkendezett. — Sokáig várt… de kivárta! Kerüljön beljebb, harapjon valamit, aztán nyomban továbbindulunk! Ez a szélső déli katlan egy kilométerre innen…

— Nem, nem! Ne töltsük hiába az időt. Sem fáradt, sem éhes nem vagyok! Induljunk azonnal! — szakította félbe Davidov ellentmondást nem tűrő hangon.

Sztarozsilov kellemesen meglepődött.

— Pompás, főnök! — kiáltotta és már ült is be a kocsiba.

Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt.

A soffőr tekintete rosszallóan siklott hol Sztarozsilov kétes tisztaságú munkaruhájára, hol az autóülés világos huzatára. Sztarozsilov azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a soffőr rosszallását. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen és azonnal magyarázni kezdte a mellételepedő professzornak.

— Képzelje csak, akkor akadtunk az ősgyíkok első maradványaira, amikor a déli szél által odahordott, vastag, lerakódott réteget levakartuk. Eleinte csak néhány szétszórt csontot találtunk, később azonban sikerült feltárnunk egy monoklon[20] csodálatos épségű csontvázát. A koponya mindkét oldalán rés látható… keskeny, oválisalakú lyuk… Mondja, Ilja Andrejevics, magának mi a véleménye erről?

Davidovnak minden vér kifutott a fejéből. Elsápadt és idegesen rágta szája szélét.

— Majd később beszélünk róla! Most mondja csak tovább! — biztatta Sztarozsilovot az elfojtott izgalomtól kissé rekedten.

— Távolabb, a nagy lapályon nem találtunk semmit. Aztán tegnapelőtt a katlan legszélén újra csontokra bukkantunk. Mellcsontok voltak, egymáshoz tartozók. Érzésem szerint egy egész sereg csontváz hever ott, mégpedig ragadozóké és áldozatoké együttesen. Az egyik csontról megállapítottam, hogy egy karnozaurus[21] óriási hátsó mancsa és egy másikról, amelyre ugyancsak ott akadtam rá, hogy ceratopus[22] csontmaradványa. Egyik-másik csont valami borzalmas erejű ütés következtében kettétört. Ezt a részt nem akartam feltárni a maga távollétében… lefelé tartson jobbra — szólt oda Sztarozsilov a soffőrnek —, aztán forduljon balra…

Néhány perc múlva Davidov ott görnyedt a hatalmas csontváz felett. A fehér csontok körvonalai tisztán kivehetők voltak a sárga homokban. Sztarozsilov már korábban nagy óvatossággal letisztította a csontváz felső vonalát és fedőlakkal vonta be, hogy addig is megvédje az időjárás viszontagságaitól, amíg Davidov megérkezik.

Davidov tüzetes vizsgálat alá vette a csontvázat. Lassan elhaladt a kiegyenesedett farok és a görcsösen összehajlott lábak mellett. Aztán a csőralakú, tőrhöz hasonló szarvban kicsúcsosodó, különösen nagyméretű koponyánál térdre ereszkedett.

A szemet védő csontgyűrűk épségben maradtak a koponyán és groteszk kifejezést kölcsönöztek a hajdan oly félelmetes fejnek. A professzor a bal szem alatt rövidesen felfedezte azt az oválisalakú nyílást, amelyet már ismert a Tao Li által Szikán-ból küldött csontokról. Megvizsgálta a koponya mindkét oldalát. A másik oldalon a nyílás a jobb pofacsonton volt, amely még be volt ágyazva a kőzetbe.

Davidov ezúttal még kedvenc káromkodásáról is megfeledkezett. Igen, semmi kétség, „Ők” itt is jártak! Az elhatározás, hogy a Szovjetunió egyes területein keressék nyomaikat, helyes volt. De vájjon maradtak-e más nyomok is a jövevények után?

Davidov mégegyszer végigtekintett a katlan falába belekövesedett hatalmas csontvázon, azután azokat a csontokat vizsgálta át, amelyeket már kiástak. Ezeken azonban nem volt felfedezhető a sérülés jele. A törésekről, amelyekről Sztarozsilov beszélt, kétségtelenül megállapította, hogy csak jóval később — amikor már a csontok a homokba kerültek —, a kőzetek és földrétegek lerakodása következtében keletkeztek, mint ahogyan az gyakran előfordul.

Davidov kiadta az utasítást, hogy a völgykatlan egész területén fellelhető összes csontvázakról távolítsák el a felső réteget, azután fokozatosan tisztítsák meg őket.

Miután kiadta az utasításokat, elgondolkozva jegyezte meg.

— Szélesebb körben kellene végezni az ásatásokat, hogy körös-körül mindent átvizsgálhassunk. Sajnos, nincs annyi pénzünk, hogy felásathassunk ilyen hatalmas térséget. Legalább ötezer köbméter földet kellene kiforgatnunk!

— Ha minden óhaja ilyen könnyen beteljesülne, nem lenne hiba! — mondta Sztarozsilov titokzatos mosollyal. Davidov kérdőn nézett rá.

— A dolog roppant egyszerű! — sietett a magyarázattal Sztarozsilov. — A szarvas „krokodilok” maradványai, ahogyan itt elnevezték őket, annyira felkeltették a munkások érdeklődését, hogy felajánlották nekem az egész terület önkéntes „feldolgozását”. Legalább is ezt mondta az egyik brigádvezető az előadásom után, amelyet a munkásoknak tartottam a csontmaradványokkal kapcsolatban. Holnapután vasárnap lesz és kilencszáz ember lát neki a terület feltárásának.

— Kilencszáz ember? Ezer ördög! — szaladt ki Davidov száján a váratlan örömtől.

— Hát nem nagyszerű dolog? Vagy talán még annál is több! — húzta ki magát Sztarozsilov büszkén. — Az építés vezetősége hat kotrógépet bocsát rendelkezésünkre, azonkívül tehergépkocsikat és szállítóeszközöket, szóval mindent, amire szükségünk van. Olyan ásatást rendezünk, amilyet még nem pipált a világ!

A professzor ízes, szívbőljövő káromkodása ezúttal is kifejezésre juttatta őszinte elragadtatását. Hiába, nincs annál magasztosabb dolog egy tudós számára, mint amikor maga a munka siet teljes nagyságában a tudomány segítségére, őszintén és hatékonyan. És Davidovban e pillanatban bizonyossággá érlelődött a meggyőződés, hogy kutatásai sikerrel járnak. Az a sokezer tonna föld, amely titkokat rejt el a tudomány elől, már korántsem tűnt oly borzalmasnak. Olyan erősnek érezte magát, hogy nemcsak a földet, de az eget is megmozgatta volna, ha kell. Elfelejtett minden kétkedést, nehézséget és akadályt. Ilyen támogatással holtbiztosan feleletre kényszeríti ezt a hatalmas homoktömeget, amely néma mozdulatlanságban pihent hetvenmillió éven át. Eszébe sem jutott, hogy a megoldás öröme esetleg csak kacérkodik vele a csillagi jövevények dolgát illetően. Nem, ezt egyszerűen, elképzelhetetlennek tartotta, amikor vasárnap kilencszáz ember siet önkéntesen a tudomány segítségére és háta mögött, alig 150 méterre, ott van az ősgyík csontváza, amelyet emberi fegyver ölt meg…

Sztarozsilov hangja zökkentette ki gondolataiból.

— Jelölje ki a kiásandó részt, főnök! Felhívom a figyelmét, hogy a futóhomok vonala északnyugatról délkeleti irányba húzódik. Balra a folyók által sodort homok van.

A professzor felsietett a katlan legmagasabb pontjára és hosszasan tanulmányozta a terepet. Tervezett, számításokat végzett és a gondolat erejével szinte röntgenszemmel világította át az eddig még fel nem tárt füves talaj mélyét, amely egykoron engedett a hegyek előnyomulásának.

— Mi lenne, ha ettől az oszloptól jobbra eső területet jelölnénk ki. Ezt itt… — nyújtotta Davidov a vázlatát munkatársa felé.

Sztarozsilov egy pillantást vetett a vázlatra.

— Akkor a bal sarokba a folyók által sodort homok esik!

— Valóban! Csakhogy én éppen azt akarom, hogy a régi meder partján haladjunk! Az egykori vízfolyás mentén… No gyerünk, felmérjük és kicövekeljük. Mérőszalag van magánál?

— Minek ide mérőszalag? Kilépjük! Ne legyen olyan kicsinyes, főnök! Fényképet majd az ásatások befejezése után készítünk.

— Igyekszem, hogy ne legyek kicsinyes… — mosolygott Davidov. Tehát kezdjük! Menjen fel oda a dombra! Szeretnék mielőbb végezni, mert még ma fel akarom hívni Satrov professzort telefonon…

Azon a helyen, ahol 12 nappal ezelőtt Davidov és munkatársa kilépték a még fel nem tárt füves talajt, most mintegy kilenc méter mély, hatalmas üreg tátongott. A szél a kréta-homok réteget takaró finom port fel-felkapta, oszloppá sodorta, néhány méterre magával ragadta, azután elejtette. A poroszlop szeles felhővé terpeszkedett szét és lassan szállt alá, hogy a következő másodpercekben ismét a szél játékává váljék. Az ásatás keleti szegélyén a talaj színe acélszürkévé fakult. Itt járt fel és alá Sztarozsilov, hogy irányítsa segítőtársainak azt a csoportját, amelyik átvizsgálta a homokot és megtisztította a talált csontvázakat. Davidov Moszkvából az intézet valamennyi preparátorát és négy tanítványát rendelte ide, egyúttal átkérette a kettesszámú építkezésnél működő két tudományos munkatársát is. Harminc munkás, tíz munkatárs felügyelete alatt teljes mélységében ásta fel a csontokat rejtő homokréteget, egyre jobban megközelítve a szürke kőzetek vonalát, ahol már csak csonttörmeléket és tűlevelű fák vastag, megkövesedett törzseit találták.

A napsugarak szinte égettek, a homok valósággal áttüzesedett. Az emberek mégis lankadatlan szorgalommal dolgoztak és a munka üteme egyetlen pillanatra sem csökkent.

Davidov leereszkedett a kiásott mélyedésbe és megállt a nagy halom csont mellett, amelyre még a katlanban bukkantak rá. Nem kevesebb, mint hat dynosaurus teljes csontvázának egymásrahányt, összekeveredett darabjai fehérlettek a tűző napfényben. Mintegy hatvan méterrel távolabb, keleti irányban, nem messze a folyó által sodort homok vonalától egy óriási ragadozó ősgyik magános csontvázát tárták fel. Néhány lépésnyire tőle három újabb, az előbbinél lényegesen kisebb, körülbelül kutyanagyságú ragadozó csontváza került felszínre. Evvel azután vége is szakadt a leleteknek a kiásott területen. Davidov korábbi bizakodása alaposan lelohadt. Majdnem kővédermedten bámult a kiásott részre. A legjobban az döbbentette meg, hogy a csontokon sehogysem tudta felfedezni a titokzatos fegyver által ütött ovális nyílást. Valahogy az az érzés uralkodott el rajta, hogy elvesztette a játszmát.

— Ilja Andrejevics, jöjjön csak ide! — kiáltotta Zsenya és kissé sántikálva sietett Davidov felé. — Jöjjön csak!

Davidov megfordult és lassú léptekkel a lány felé indult.

— Mi történt? — érdeklődött, amikor elérték egymást.

— Valamit találtunk! — újságolta Zsenya örömtől sugárzó arccal. A következő pillanatban felszisszent, örömteli mosolya fájdalmas vigyorba torzult és megtapogatta sajgó térdeit.

Zsenya két nap óta Mihaillal együtt jóformán állandóan a térdén csuszkált abban a keskeny árokban, amelyet a ragadozó dynosaurus csontváza köré vontak. Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki és tisztogatták meg. A földréteget már eltüntették róla és előbukkantak befelégörbült, borzalmas fogai. Nem csoda tehát, hogy bele-belenyilalt a fájdalom térdeibe. A fájdalom csillapodott és Zsenya már újra mosolygott.

Határozottan kellemes jelenség volt. A fejére kötött fehér kendő pompásan emelte ki csinos arcának barnárasült bőrét. Még a sűrűn gyöngyöző verejtékcseppek sem rontották el a hatást.

— Itt… itt… — mutatott Zsenya a preparáló készülékkel az árok mélyére. — Olyan, mint a teknősbéka páncélja… majd nem közvetlenül a dynosaurus feje alatt… nézze csak meg közelebbről!

A lány könnyedén leugrott az árokba és intett Davidovnak, hogy kövesse.

— Már letisztítottam a felső borítóréteget, — folytatta Zsenya. — Nagyon érdekes… a formája szokatlan… a színe is… sötét és gyöngyházfényben játszik…

Davidov nagynehezen belepréselte terebélyes alakját a szűk árokba és mereven nézte a ragadozó dynosaurus koponyája alatt a nedves és éppen ezért sokkal sötétebb rétegből kiemelkedő, körülbelül 20 centiméter átmérőjű kis kupolát.

A kupola felszínét radiálisán szertefutó barázdák díszítették. A csont színe is élesen elütött a dynosaurusok csontjainak színétől. Nagyon sötét, majdnem feketébe mélyülő lila színben pompázott és simára csiszolódott felülete még az árok homályában is fényesen csillogott.

Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki

Davidovot szinte megbűvölte a látvány. Mintha mágneses erő vonzotta volna, úgy hajolt egyre közelebb és közelebb a ritka felfedezéshez, gyengéden simogatta ujjaival és végtelen óvatossággal seperte le róla a ráhullott homokot. Finomtapintású ujjai varratokat fedeztek fel a kupola felületén. Az egyik a középen húzódott, a másik az alsó szegélynél keresztezte.

Hosszú, valósággal óráknak tűnő percek múltak el így. Aztán Davidov felemelte fejét. Arca valósággal lángolt a belső izgalomtól.

— Azonnal hívják ide Sztarozsilovot! — rendelkezett Davidov és hangja ugyanolyan izgalmat árult el, mint az arca. — És a munkásokat is!

Zsenyára is átragadt a tudós izgalma. Kellemes hangja határozottan szárnyalt át a kiásott homokhalmok felett, amikor megismételte az újból a csodálatos felfedezés tanulmányozásába mélyedt professzora rendelkezéseit.

Sztarozsilov futólépésben érkezett meg. A professzor és munkatársai körülményesen, nagy óvatossággal és végtelen türelemmel fogtak hozzá a sötét-ibolyaszínű kupolát övező kőzet eltávolításához. A több darabból álló alsó része nem ült túlságosan mélyen a talajban és a csontrészek szabálytalan félgömböt alkotva rögződtek egymáshoz. Amikor Davidov letisztította a vele szemben lévő részt, azonnal megállapította, hogy a csontozat alul megszakad. A csont alsó fele befele hajlott, megvastagodott és így ágyazódott bele félgömbalakúan a kőzetbe.

— Koponya! Tényleg koponya!!! — Davidov ajkai közül olyan erővel szakadt ki a diadalmas kiáltás, hogy munkatársai komolyan megrémültek.

Davidov azonban nem törődött a megrökönyödött tekintetekkel. A kezében tartott szerszámmal nagy gonddal túrta a talajt a kupola körül.

Minél inkább szabadult meg a kupola a rárakodott kőzettől, annál nagyobb lett a bizonyosság. Egyre világosabban, egyre tisztábban bontakoztak ki a széles, kerek koponya körvonalai. A koponya meglepően hasonlított az emberi koponyához és csak alig valamivel haladta meg egy közepesnagyságú emberi koponya méreteit.

— Vagy égi jövevényé vagy emberé! — jegyezte meg határtalan megelégedettséggel a professzor és még mindig a koponya fölé görnyedve törölgette verejtékező homlokát.

Amikor felegyenesedett, megszédült és az árok falának dőlt. Sztarozsilov hozzáugrott, hogy megtámogassa. De a szédülés már elmúlt és Davidov türelmetlen mozdulattal hárította el a segítséget.

— Ne vesztegessük feleslegesen az időt! Azonnal készítsen elő egy nagy dobozt, vattát, ragasztót! — rendelkezett szokott erélyével. — A koponyát sürgősen ki kell emelni! Most már biztos, hogy egészben van! Nagyon óvatosan bánjanak vele! Itt kell valahol lenni a fejhez tartozó csontváznak is. A munkások ássák fel az egész környéket! A dynosaurosok csontvázait válogassák szét és indítsák útnak! Ássák fel ennek a résznek minden centiméterét és a homokot a leggondosabban vizsgálják át!

Satrov végigsietett az intézet hosszú folyosóján. Olyan szórakozott volt, hogy még régi, ismerős munkatársak köszönését sem vette észre. Végre ott állott az ajtó előtt, amelyen két és fél évvel ezelőtt Tao-Li dobozával lépett be. Most azonban nem mosolyodott el a gondolatra, hogy mennyire meglepi barátját váratlan látogatása. Még csak nem is kopogtatott, hanem határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Davidov azonnal félretolta az előttelévő papírt, amelyre már hosszú számoszlopokat vetett.

— Alekszej Petrovics! Nem értem, miért olyan lassú maga? — mennydörgött rá barátjára. — Úgy látszik, a gyorsaság nem tartozik az erényei közé! Mikor kapta meg az ásatásokról szóló értesítésemet?

— Tegnap reggel, öt órakor indultam útnak. És mit gondol, nekem talán nincs okom erre a haragra? Miért nem értesített előbb? Mindenről csak utólag tudósított! Megkövetelte tőlem, hogy teljesítsem a vállalt feladatomat és kutassam ki az égi jövevények feltételezett külsejét és ha megállapítottam, azonnal értesítsem, ugyanakkor maga megtalálta, amit keresett és mélyen hallgatott róla az ásatások befejezéséig.

Satrov, hogy aláfesse méltatlankodása jogosságát, dühösen felrántotta vállát és nagy léptekkel rótta fel és alá a szobát.

— Ne haragudjon, Alekszej Petrovics — ütött meg békülékeny hangot Davidov. — Kellemes meglepetést akartam magának szerezni. Mi történt volna, ha két héttel előbb értesítem? Csak nyugtalankodott volna Leningrádban és nem találta volna a helyét. Valósággal gyötrődött volna az idegességtől…

— Nagyon téved! — legyintett mérgesen Satrov. — Egyetlen pillanatig sem gyötrődtem volna az idegességtől, hanem egyszerűen leutaztam volna az ásatások színhelyére.

— Leutazott volna az ásatásokhoz? Igazán nem tudhattam, hogy ennyire megváltozott… — csodálkozott Davidov. Csodálkozása olyan őszintén hatott, hogy rögtön elpárologtatta Satrov haragját és mosolyra kényszerítette.

Davidov visszamosolygott barátjára.

— Szóval kibékültünk, kedves barátocskám! Ne féljen, idejében meg fogja látni az égi szörnyet! — jelentette ki Davidov vidámsággal vegyes ünnepélyességgel.

Odament a szekrényhez és elfordította a kulcsát.

– És most! Most…

Davidov megrántotta a szekrény ajtaját, amely félig kinyílt.

— Várjon, Ilja Andrejevics! — süvítette közben Satrov hangja. — Csukja be és várjon!

Davidov rémülten csapta be a szekrény ajtaját és tágranyílt szemekkel bámult Satrovra.

— Nincs semmi baj — sietett a megnyugtatással Satrov. — Csak arról van szó, hogy ezideig még nem volt időm eljuttatni magához feltevéseimet az égi jövevényeket illetően. Mielőtt meglátnám az égi jövevény koponyáját, szeretném közölni magával, hogy én milyennek képzeltem el. Így ellenőrizhetjük, mennyire pillanthat vissza a múltba agyunk, helyes-e az összehasonlítás útja, mely világegyetemünk törvényeiből indul ki, azokból a törvényekből, amelyek más világokra vonatkoznak?

— Kitűnő gondolat! Lássuk csak!

Davidov egy akaratlan mozdulattal még a kulcsot is elfordította és csak azután ment oda az asztalhoz.

Satrov egy köteg papírt helyezett maga elé, amelynek felső lapján jól olvasható, egyenletes kerekbetűs írása feketéllett.

— Sokkal türelmetlenebb vagyok — ismerte el Satrov őszintén —, semhogy az egészet fel tudnám olvasni. Így tehát csak azt a részt nézzük át, amelyekben a végső következtetéseket vontam le. Bizonyára emlékszik azokra a pontokra, amelyekben megegyezett a véleményünk. Így megegyeztünk abban, hogy az állati életforma, amely a fehérje molekulákon és az oxigén energiáján alapszik, az egész mindenségre szóló általános érvénnyel bír. Nem volt eltérés véleményeink között afelől sem, hogy az összetett organizmus anyaga nem véletlenszerűen használódik fel, hanem vegyi folyamatainak és terjeszkedésének ereje alapján.

Megegyeztünk abban is, hogy a bolygó a legalkalmasabb az élet keletkezésére és hogy bármelyik bolygórendszeren a miénkhez hasonló élet lehet. Közös elgondolásunk volt még a következőkről: először is minden bolygó saját Napjától nyeri a hőenergiát. Ha ez a Nap nagyobb és melegebb, mint a mienk, akkor a bolygónak távolabb kell lennie tőle, ha pedig kisebb és hidegebb, akkor a földéhez hasonló hőfok körülmények csak akkor lehetségesek, ha közelebb van hozzá. Igaz viszont, hogy a csillagok legnagyobb része éppen a mi Napunkhoz hasonló…

— Másodszor a bolygónak elég nagynak kell lennie, hogy megfelelő mennyiségű légkört tudjon maga körül tartani, ami megvédi a világűr hidegétől és a kozmikus kisugárzásoktól. Ugyanakkor azonban nem lehet túlságosan nagy, hogy létezésének kezdeti állapotában, még szétszakadozott formában lehagyhassa a gázok jelentős részét, a molekulákat, amelyek széthintődtek volna a világűrben. Ellenkező esetben a bolygó körül olyan sűrű atmoszféra és az erősen mérges gázoknak olyan tömege tömörülne össze, amelyen a Nap hőenergiája nem hatolhatna át,

— Harmadszor ugyanúgy kell forognia a tengelye körül, mint a Földnek. Ha a forgás nagyon lassú, minden életet elpusztító gyilkos hőség jön létre az egyik oldalán, erős kihűlés a másikon, ha viszont túlgyorsan forog, olyan mértékben bomlanak meg a bolygó egyensúlyának feltételei, hogy elveszti atmoszféráját, meginog és végül lezuhan a világűrbe.

— Tehát a nehézkedési erő, a hőmérséklet és a felületre gyakorolt légköri nyomás azok a tényezők, amelyeknek azonosaknak kell lenniük Földünkével.

— Ezek az alapfeltételek. A következő kérdés: hogyan jön létre a gondolkozó lény evolúciós úton? Milyen is az? Mi szükséges a hatalmas agyvelő kifejlődéséhez, önálló működéséhez, a gondolat megszületéséhez?

— Mindenekelőtt az érzékszervek erős fejlődése az első lépés ezen az úton. Közülük legelsősorban a látásnak kell tökéletesednie, mégpedig a kétszemű, sztereokopikus látásnak, mert csak az képes felfogni a térséget, pontosan lerögzíteni a benne lévő tárgyakat és megfelelő elképzelést alkotni formájukról és elhelyezkedésükről. Azt talán felesleges kihangsúlyoznom, hogy a fejnek a test elülső részén kell elhelyezkednie, mert legelsősorban az jut érintkezésbe a környezettel. A fejnek kell magába foglalnia az érzékszervek többségét is, hogy közelebb legyenek az agyvelőhöz, amely elraktározza a felfogott benyomásokat. A gondolkozó lénynek feltétlenül jól és könnyen kell mozognia és olyan bonyolult végtagokkal kell rendelkeznie, amelyek alkalmasak munka végzésére, mert csak a munkán, a munkakészségen keresztül tökéletesíthető a környező világ és jöhet létre az állatnak emberré való átalakulása. A gondolkodó lény testi méretei nem lehetnek kicsinyek, mert a kis szervezetben nincs meg a hatalmas agyvelő kifejlődésének lehetősége, nincs meg a szükséges energiatartalék. De mindezeken túl a kis állat túlságosan függ a bolygó felszínén uralkodó időjárási viszonyoktól. A szél, az eső és más időjárási viszontagságok katasztrofálissá válhatnak számára. Ahhoz, hogy a világ tökéletesedjék, megfelelő mértékben függetlennek kell lennie a természet erejétől. E függetlenség kivívásához a gondolkozó lénynek kellőmérvű és erejű mozgási képességre van szüksége, ami viszont csak akkor képezhető el, ha a miénkhez hasonló belső csontvázzal rendelkezik. Gondolkodó lénynél semmiképpen sem tételezhető fel túlságosan nagy testi terjedelem, ami sértené az ellenállóképesség kedvező körülményeit és a szervezet harmonikus voltát, már pedig az elengedhetetlen az olyan jelentékeny súlytöbblet hordájához, mint amilyent az agyvelő jelent.

— De mintha nagyon is hosszú lére ereszteném mondanivalóimat… Rövid leszek tehát. A gondolkodó lénynek feltétlenül körülbelül olyan nagyságú fejjel kell bírnia, mint a mienk. Az ember főbb külső és belső jellegzetességeit nem a véletlenek következtében kapta. Így például az agyvelő csak abban az esetben fejlődhet, ha a fej nem szolgál fegyverül is, ha nincs rajta szarv és hatalmas agyarak, ha nem azzal vájja a földet, nem azzal szerzi meg zsákmányát. Ennek az az előfeltétele, hogy a természetben elegendő tápanyag, növény álljon rendelkezésre, mint ahogy a mi Földünk emberének fejlődésében nagy szerepet játszott a termőnövények megjelenése. Ez tehermentesítette szervezetét a növények tömeges fogyasztásától, amire a fűevők voltak kárhoztatva, egyben megszabadította az állatok hajszolásától és leölésétől is, ami a ragadozóknak jutott osztályrészül. A ragadozó állatnak, ha bármilyen mennyiségben is áll rendelkezésére a létfenntartásához szükséges hús, mégis támadó és öldöklő szervekkel kell bírnia, amik azután gátlóan hatnak az agyvelő fejlődésére. Ha van gyümölcs, az állkapcsok aránylag gyengébbek lehetnek és így tágabb tere nyílik az agyvelőt rejtő koponya hatalmas kupolájának fejlődésére, természetesen a pofacsontok rovására. Sokat lehetne még arról is beszélni, hogy milyeneknek kell lenniük a végtagoknak. Könnyen, gyorsan és szabadon kell tudnia mozgatni őket, alkalmasoknak kell lenniük a fegyver tartására és használatára. Fegyver nélkül nincs és nem is lehet el az ember. Mindebből a következő végkövetkeztetés vonható le: a végtagok formája rendeltetésük szerint különböző. Egyesek a közlekedés lebonyolítására hivatottak — ezek a lábak, mások a fogás szervei — ezek a kezek, amelyek sokkal bonyolultabb és többirányú műveleteikre szolgálnak. Evvel van kapcsolatban az a feltétel, hogy a fejnek magasra kell emelkednie a föld fölé, mert különben meggyengül a környező világ iránti felfogóképessége.

— Az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy az embernek, mint gondolkodó lénynek alakja, külseje nem véletlenül alakult ki, hanem tökéletesen megfelel egy hatalmas gondolkodó agyvelő birtokában lévő szervezetnek. A kozmosz életének ellentétes erői között csak szűk folyosók vannak, amelyeket az élet ki tud használni és ezek a folyosók szigorúan meghatározzák az életformákat. Éppen ezért bármilyen gondolkodó lényről legyen is szó, annak telepítése és főbb jellemvonásai szükségszerűen hasonlóak az emberéhez, különösen a koponyát illetően. Igen, a koponya minden körülmények között csak olyan lehet, mint az emberi koponya. Íme, ezek a röviden összefoglalt megállapításaim!

Satrov elhallgatott. Hallgatása azonban csak pillanatokig tartott, mert nem tudta tovább leplezni türelmetlenségét és kitört belőle.

— Most aztán gyerünk azzal az égi vaddal, még pedig minél gyorsabban!

Davidov már ott állt a szekrény előtt. Arca elárulta megilletődöttségét.

— Csak egy röpke percig kérek még türelmet — mondotta ünnepélyes hangsúlyozással. — Mielőtt meglátná a koponyát, meg kell mondanom, Alekszej Petrovics, hogy megállapításai tökéletesen fedik a valóságot. Bámulatos! Ilyenkor érzi csak igazán az ember, hogy micsoda magasztos dolog a tudomány, hogy milyen csodálatraméltó az ember gondolkodó képessége.

— Jól van, jól van. Majd mindjárt kiderül… — dörmögte Satrov. — Gyerünk csak avval a koponyával!

Davidov kinyitotta a szekrényt és egy terjedelmes dobozt emelt ki belőle. Satrov mohón nyúlt utána és leemelte a tetejét.

Valami különös, sötét ibolyaszínű koponyát látott a doboz fenekén. A koponya felületét a csontba mélyed ő barázdák rovátkássá tették. A jókora csontkupola — az agyvelő lakóhelye — mindenben az emberi koponyához hasonlított. A szem nagy, sötét üregei ugyanúgy előre irányultak és ugyanúgy vékony csonthidacska választotta el őket, mint az emberi koponyán. Teljesen emberi volt a kerek és hajlott tarkó, valamint a szokatlanul magas homlokban folytatódó, majdnem egészen meredek arccsont is. Az előreugró orrcsontok helyén háromszögű mélyedés látszott. E mélyedés alapvonalától kiindulva a felső állkapocs csőralakúan, a végén enyhe hajlattal, élesen nyúlt előre. Az alsó állkapocs pontosan hozzáigazodott a felsőhöz. Sem a felső, sem az alsó állkapcson nem látszottak még apró fogak helyei sem. Izületi végződései majdnem horizontálisan nyugodtak a mélyedésekben, a széles nyúlványok végződésein, leereszkedve a nagy, kerek nyílások mellett, a halántékok alatt, a koponya két oldalára.

– Ép? — kérdezte Satrov halkan.

Davidov igenlő fejbólintására kiemelte a koponyát a dobozból.

— Fogai nem voltak. Helyettük a vágó szaru foglalta látható, mint a teknősbékánál — közölte Satrov megfigyeléseit kartársával. — Az állkapcsok, az orr és hallószervek elég kezdetlegesek. A barázdák mintázata a koponya egész felületén arról tanúskodik, hogy a bőr szorosan ráfeszült a csontokra és így nem valószínű, hogy alatta izomrostok lettek volna. Az ilyen bőrön aligha nőtt szőrzet. Ami pedig a koponya egyes részeit illeti… előbb természetesen el kell igazodni rajtuk… de nézze csak… az állkapocs két csontból áll… ez is kezdetlegesebb az emberénél…

— Tehát evolúciós útjuk a gondolkodó lényig rövidebb volt! — szegezte le Davidov.

– Úgy van! Az ő bolygójukon néhány természeti körülmény egészen más lehetett, mint a mi Földünkön. Mások lehettek a geológiai folyamatok és mások a vegyi kiválasztódások. Íme, ez a magyarázata, hogy a különböző bolygórendszerek, csillagrendszerek, sőt a magános csillagok is életkort illetően megelőztek bennünket 70 millió évvel! Mondja csak, megállapította a csont összetételét?

Valami különös sötétszínű koponyát látott

— Pontosan még nem. Mindössze annyit tudok, hogy alapanyaga nem foszforsavas kalcium, mint az emberi csonté, hanem…

— Silicium! — vágott közbe hirtelen Satrov.

— Valóban. És ez érthető is. A silicium vegyi tulajdonságait illetően sok tekintetben azonos a szénnel és teljes egészében alkalmas a biológiai folyamatokban való felhasználásra.

— No és mi van a csontvázzal? Hol a többi csont? Vagy talán a koponyán kívül mást nem találtak?

– Éppenséggel semmit, azaz… — Davidov kivett a szekrényből egy másik kis csomagot. — Ezt…

Satrov előtt két kis, diszkoszhoz hasonló, lapos, kerek fémkorong feküdt. A két fémtárgy ellentétes oldalain egyforma nagyságú dudorok sorakoztak egymás mellett. Egyébként mindkét fémtárgy hatszögletű vágószerszámban folytatódott.

A fém súlya hasonlított az óloméhoz, de sokkal keményebb volt és színe nem ólomszürke, hanem sárgás-fehér.

— Találja el, mi ez? — dobálgatta a tenyerén Davidov a súlyos fémtárgyacskát.

— Honnan tudjam? Azt látom, hogy valamilyen öntvény… — vont vállat Satrov. — Bár ha maga ilyen nagy feneket kerít neki, valószínűleg valami szokatlan dolog.

— Elég szokatlan, az már igaz! Ez gráfium. Ritka fém, amely olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a réz, csak sokkal súlyosabb és nehezebben önthető. És még egy érdekes sajátossága van: magas hőfokon elektronokat sugároz ki. Ennek jelentősege rendkívüli, különösen, ha megnézi ezt a különleges tükröt is.

Satrov kezébe vette a kis fémkorongot, amelyet valóban nagyon súlyosnak talált. Szélein tizenegy egyenlő távolságra elhelyezett mély bevágást látott. Egyik oldalán a felülete enyhén homorú volt, fényes és nagyon kemény, üveghez hasonló, átlátszó réteg borította, amely alól tiszta, ezüstös fém fehérlett át, egyik felén barna öntvénnyel vegyülve. Az átlátszó réteget kemény, szürkéskék fémgyűrű fogta körül. Tulajdonképpen ebből a szürkéskék fémből készült az egész fémkorong. A másik oldalán, pontosan a középen a túlsó oldal homorulatának megfelelő ugyanolyan átlátszó, de elhomályosodott réteggel fedett domborulat emelkedett. A domborulat átmérője nem haladta meg a 6 centimétert és ugyanaz a szürkéskék fém övezte, amilyenből az egész korong állt. A domború kör mentén minden különösebb rendszer nélkül elhelyezett kivésett vagy kiütött csillagocskák voltak láthatók, különféle ágazattal. Volt köztük három, de volt tizenötágú is. E csillagocskákat két spirális vonal határolta, amelyeknek mindegyike a másikból indult ki.

— A fém, amelyből a korong készült, tantálium — magyarázta Davidov. — Kemény, szokatlanul tartós fém. Az átlátszó réteg ismeretlen vegyi anyag. Az egyszerű minőségi analízis nem hozott eredményt, komplikáltabb vizsgálatokat pedig még nem volt időm végezni. Az átlátszó réteg alatt lévő fém pedig indium. Nagyon kiváló fém.

— Miért kiváló? — érdeklődött Satrov.

— Mert ez a fém a mi kísérleteinknél is a legalkalmasabb a neutron kisugárzás kimutatására. És hogy mi ez az indium, azt véletlenül pontosan tudom, mert már megpróbáltam analizálni…

— Nem gondolja, hogy ezek a csillagocskák írásjelek vagy ahhoz hasonlók? — izgult Satrov.

— De igen. Vagy írásjelek, vagy számok, de az is lehet, hogy a műszer sémájához tartoznak. Sajnos, attól félek, hogy ez örök titok marad előttünk.

– És ez minden?

— Ejha, csak nem kevesli? Ilyen elégedetlen ember, mint maga, kevés akad! Hiszen még ezek nélkül is olyan adatok vannak a kezei között, amilyenekért az egész emberiség izgul.

— Biztos benne, hogy mindent rendesen kiástak ott? — makacskodott Satrov. — Mivel magyarázza, hogy a koponyával együtt nem akadtak rá a csontvázra is? Érthetetlen, hogy a csontváz nem volt ott.

— Bizonyosan volt csontváz is, mert hiszen gerinctelen lénynek nem lehet koponyája sem. Mégsem találtuk meg. Pedig a lelet környékét nagy területen ástuk ki és a homokot még át is szitáltuk. Nem valószínű, hogy valami ott maradhatott volna.

— Miért olyan biztos a dolgában, Ilja Andrejevics? Mi az, ami jogot ad magának erre?

— Semmi más, csak a megítélésem. Véleményem szerint mi ott egy szerencsétlenség színhelyére bukkantunk, mely szerencsétlenség hetvenmillió évvel ezelőtt történt. De ha nem történt volna meg ez a szerencsétlenség, sohasem találtuk volna meg ezt a koponyát, sem egyéb maradványt a megölt dynosaurusok csontjain kívül. Biztos vagyok abban, hogy az égi jövevényekkel valahol még váratlanul találkozni fogunk. De abban is biztos vagyok, hogy „ők” — emelte fel hangját Davidov, miközben a koponyára mutatott, amely mély szemüregeiből gondolattalan, vak tekintettel bámult Satrovra — nem túlságosan hosszú ideig tartózkodtak Földünkön, legfeljebb néhány esztendeig, azután újra hazarepültek. Hogy miként jutottam erre a megállapításra, később elmondom magának. Nézzen csak ide! — És Davidov Satrov elé tolt egy asztalnagyságú rajzlapot. — Itt van az ásatások tervrajza, Ő — mutatott ismét a koponyára Davidov — körülbelül itt tartózkodott a folyó partján műszerével vagy fegyverével, ami a jelek szerint atomerő segítségével működött. Hogy „ők” ismerték és felhasználták az atomerőt, azt éppen földünkön való megjelenésük bizonyítja legjobban. Azután nagy távolságból leöldösték az ősállatokat. Úgylátszik, hogy az ősgyíkok valamilyen okból zavarták őket. Egy alkalommal e koponya hajdani gazdája nagyon belemerülhetett valamilyen dologba, amikor egy dynosaurus rátámadt. Későn nyúlt-e fegyverhez vagy a fegyver mondott-e csütörtököt, azt ennyi idő után már nem lehet megállapítani. Az azonban bizonyos, hogy a dynosaurust közvetlen közelből érte az atomfegyver halálos csapása és estében rázuhant az égi jövevényre. Ennek következtében fegyvere összetört vagy elromlott. A szerkezet összetörése felszabadította a benne összegyűjtött energia magvát és ez aránylag nem nagy térségben halálos kisugárzást okozott. A kisugárzás hatókörében véletlenül ott tartózkodó dynosaurusok elpusztultak. Látja, itt van csontvázaik tömege. A másik oldalon, itt délen, a kisugárzás nem hatott, vagy lényegesen gyengébb volt. Erről jöttek a kisebb ragadozók, amelyek elhordták az égi jövevény csontvázának maradványait. A koponya azért maradt itt, mert vagy nagy volt a kisebb ragadozók számára, vagy a dynosaurus feje teljes súlyával ránehezedett. De elpusztult itt egy csoport más ragadozó is. Íme, itt van három kis csontváz. Mindezt a szél által idehordott homokból ástuk ki, ami azt jelenti, hogy a szél gyorsan eltemette a lezajlott tragédia minden nyomát.

— De mi lett a műszerekkel vagy fegyverekkel? — kérdezte nem minden irónia nélkül a kétkedő Satrov.

— Erre is van magyarázat — folytatta zavartalanul Davidov. — Azok a részek és darabok, amelyek igen tartós fémből készültek, megmaradtak. Minden egyéb nyom nélkül eltűnt, elporladt, széthullt, szétmállott az évmilliók alatt. A fémek nem csontok, nem alkalmasak arra, hogy megkövesedjenek vagy ásványi anyagokkal egyesülve, megkövesítsék maguk körül a talajt. Azonkívül a különböző eszközök elpusztulhattak akkor is, amikor a fegyver felrobbant, nem beszélve arról, hogy a robbanás messze szétszórta a fémtárgyakat.

Satrovot meggyőzte Davidov hibátlan fejtegetése.

— Elismerem, hogy okfejtése helytálló. Mindenesetre gondolkozni kell róla. Magának most a lehető legrövidebb időn-belül ki kell tanulmányoznia a koponyát, analizálni kell az evolúciós utat, amely a csontelemek struktúrájában visszatükröződik, aztán a nyilvánosságra kell hozni az egészet. Képzelje csak el, hogy egy ilyen cikk micsoda szédületes vihart kelt?

Miközben beszélt, lázasan csillogó szeme szinte megbabonázottan meredt az égi jövevény sötéten fénylő koponyájára. Davidov odalépett Satrov mellé és barátilag megveregette a vállat.

— Már pedig én nem hozom nyilvánosságra ezt az ügyet!

Satrov idegesen megremegett. Davidov karja a vállára siklott és megölelte. Satrov szólásra nyitotta száját, Davidov azonban megelőzte.

— Tanulmányozza át és írja meg! Magát joggal megilleti az elsőség. Ne ellenkezzék! — szólt rá erélyesen Satrovra. — Vagy elfelejtette már, hogy én milyen csökönyös vagyok?

— De… de… — dadogott Satrov.

— Semmi de! Az ásatásokról szóló geológiai beszámoló és a következtetések a szerencsétlenség lefolyásáról készen vannak. Megemlítem benne munkatársaimat, különösen azt, aki a koponyát felfedezte. Ezt a részt az én nevem alatt hozza nyilvánosságra, a koponya leírását pedig a maga neve alatt. Ez így igazságos. Nem igaz, Alekszej Petrovics? — vált hirtelen megindulttá a hangja. — Nekem más, nagy jelentőséggel bíró dolgom van. Emlékszik rá, hogy maga egyszer nagyon találóan azt mondta, hogy egy teljesen valószínűtlen láncolat hirtelen reálissá válhat? A realitás a maga szemében az égi bestia koponyája. De ez a realitás maga után von egy újabb valószínűtlenségét és a láncolat folytatódik tovább. És én tovább akarom fűzni a láncot!

— Jó! Tegyük fel, hogy így van. Bár nem egészen értem magát. De azt mégsem, lehet letagadni, hogy ez nagy áldozat a maga részéről. És én nem fogadhatom el ezt az áldozatot…

— Szó sincs áldozatról, Alekszej Petrovics! Ezt elhiheti nekem, öreg barátjának. Én valóban őszintén beszélek. Hát nem együttesen beszéltük át munkánk fontosabb részeinek anyagát? Nem kívánok magamnak tulajdonítani minden eredményt, mert nincs is miért! Aztán nézze csak, Alekszej Petrovics, mi mindketten a tudományt szolgáljuk, nekünk nem az érvényesülés, hanem a tudomány fejlődése a fontosabb…

A meghatott Satrov lehajtotta a fejét. Maga is érezte, hogy mondani kellene valamit, de valahogy nem talált szavakat érzéseinek kifejezésére. Ahogy ott állt barátjának felmagasodó alakja előtt, valami különös, megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába. És amikor felnézett Davidovra, szemében ez a vidámság bujkált. De szólni még mindig nem szólt, csak ujjai simogatták gyengéden az égi jövevény előtte fekvő koponyáját. A koponyát, amely a „csillaghajón” érkezett, azon a hajón, ami azután eltűnt a világűr felmérhetetlen mélységében, örökké és végérvényesen, elérhetetlenné válva mind az erő, mind a gép, mind a gondolat számára. De az elvitathatatlan, letagadhatatlan, nyoma itt van. A bizonyíték, hogy az élet halálos biztonsággal, eltéríthetetlenül megy az evolúció útján és ha ez az út nagyon hosszú, nagyon göröngyös is, az élet mégis csak tökéletesedik. És ha az életet nem zavarja a kozmosznak valami véletlene, akkor az eredmény a gondolatok születésében, az ember felfedezéseiben, a társadalom és technika fejlődésében, a világegyetem rettentő erőivel vívott harcban stb., feltétlenül jelentkezik. Ez a harc pedig időben igen messzire nyúlik vissza, mint azt a másik világról jött bizonyíték tanúsítja. Ha „ők” nem akkor jelentek volna meg a földön, hanem most, milyen sok újat tudhatnánk meg!…

Ezek a gondolatok, amelyek villámgyorsan száguldottak át Satrov agyán, elaltatták kétségeit, megnyugtatták és egyben meghozták a szavát is.

– Ám legyen… elfogadom a javaslatát! Természetesen előbb el kell utaznom Leningrádba, hogy elrendezzem dolgaimat, aztán a lehető leggyorsabban visszatérek ide. Dolgozni csak itt lehet! Bűn lenne ilyen értékeket, mint ezek a leletek, ide-oda cipelgetni. Még csak azt árulja el, Ilja Andrejevics, miért nevezi „égi bestiának” a koponya hajdani tulajdonosát? Valahogy rosszul hangzik… van benne valami lekicsinylés… tiszteletlenség…

— Ugyan… — legyintett Davidov, — eszem ágában sincs lekicsinyleni… egyszerűen nem találok rá megfelelő elnevezést. Ha szem előtt tartjuk a tudományos terminológiát, nem nevezhetjük embernek, noha gondolkodást, a technikai tudást és társadalmi vonatkozásait illetően — ember. Csak éppen más anatómiai alapon épült fel. Szervezete szemmelláthatóan nem rokon a mienkkel. Mondjuk úgy, más állatfajta. Ezért is hívom „égi bestiának”, latinul „bestia celestis''. Esetleg valami görög szótövet használhatnánk, például „terion celestis”, ha így jobban tetszik. Különben is a maga gondja, hogy megfelelő nevet találjon számára.

— De mégis, Ilja Andrejevics, végeredményben mi lesz a maga jutalma? — aggodalmaskodott újból Satrov.

— Kedves barátom, mondtam már magának, hogy tovább fűzöm a láncot. Régóta gondolkozom az atomreakciók szerepéről a geológiai folyamatokban. És most, a mi váratlan felfedezésünk kiszabadított a szokások rabságából, szárnyakat adott gondolataimnak, kiterjesztette feltevéseim határait és felbátorított a végső következtetések levonására. A földkéreg mélyében rejtőző atomenergia hatalmas forrásainak kihasználására vonatkozó elméleteimet szeretném bebizonyítani, olyan mértékben akarom feltárni a föld mélyének geológiáját, hogy közelebb kerüljünk a gyakorlati felhasználáshoz… Hát kell ennél nagyobb jutalom? És vajjon mi a maga feladata? Az élet evolúciója és a gondolatvilág kibővítése nemcsak Földünk határain belül, hanem azon túl is, az egész világegyetemben. Kimutatni a fejlődés folyamatait, az emberek kezébe adni a nagy lehetőségek térképét, azon lehetőségekét, amelyek még előttünk állanak. Félre kell állítani az útból a cinikus kétkedőket, a kicsinyes egyhelyben topogókat, a nyomorúságos kishitűeket, akik még szép számmal akadnak a tudományban és a tudományosság álarcában handabandáznak!

Davidov elhallgatott. Satrov olyan meglepetten nézett barátjára, mintha most látta volna először életében.

— De miért is állunk itt? — törte meg Davidov most már szokott, nyugodt hangján a pillanat áhítatát. — Üljünk le és pihenjünk. Én bizony elfáradtam…

A két tudós leült. Olyan egyszerre gyújtottak rá cigarettára, mintha parancsszóra történt volna. Aztán gondolataikba mélyedve bámultak a koponyára. És az ősrégi lény e földi maradványának üres szemgödreiből semmitmondó tekintet nézett vissza rájuk.

A dolgozószobára mély csend telepedett. Davidov szeme rendületlenül a koponyára szegeződött, tekintete végigkísérte a szerteágazó barázdákat és megpihent a homlokon. Elképzelte, hogy valaha, időtlen idők előtt, e csontfal mögött hatalmas agyvelő működött. Milyen gondolatai lehettek a környező világról, milyen érzések és milyen tudás töltötte meg e ritka fejet? Milyen emlékeket őrzött az idegen világnak ez az élőlénye? Milyen műszereket, eszközöket, fegyvereket hozott bolygójáról Földünkre? Ismerte-e a szülőföldje utáni vágyat, szomjúhozott-e az igazság után, szerette-e a csodálatos dolgokat? Milyen körülmények között éltek ott náluk az élőlények, milyen volt a társadalmi rendjük? Elértek-e vajjon a társadalmi rend fejlettebb fokához, amikor a bolygó valamennyi élőlénye egyetlen dolgozó családdá alakul, amelyben nincs elnyomás, kizsákmányolás, nem ismeri a kegyetlen, értelmetlen háborút, ami szétforgácsolja az emberiség erejét és felemészti a bolygó energiatartalékait? Melyik nemhez tartozott Földünk e „csillaghajóról” származó vendége, aki örökre a számára idegen bolygón maradt?

De a koponya némasággal felelt a néma kérdésekre. Olyan volt sötét ragyogásában, mint a hallgatás és a rejtély szimbóluma.

— Sohasem tudunk meg tőle semmit! — folytatódott a gondolatsor Davidov agyában. — Szerencsére mi, a Föld emberei, szintén hatalmas agyvelővel rendelkezünk és sok mindenről tudunk fogalmat alkotni magunknak. Amikor „ti” megjelentetek itt, Földünk még borzalmas rejtelmekkel és gondolatnélküli erőkkel volt tele. A tehetetlen düh és a borzalmas rejtélyek szörnyű veszélyeket rejtettek magukban és „ti” kevesen voltatok. A jövevények kis csoportja az energia óriási forrását keresve bolyongott az ismeretlen világban, a kutatások, melyeket… eh, még elképzelni is szörnyű…

Satrov lassan felemelkedett helyéről. Türelmetlen, ideges természete nem bírta a huzamosabb ideig tartó tétlenséget. Látta, hogy Davidovot teljesen lefoglalják gondolatai. Nem akarta megzavarni. Óvatosan leemelte az asztalról a súlyos kis fémkorongot és a tudós kielégíthetetlen kutatóéhségével vizsgálgatta. Aztán a különleges mikroszkopikus lámpa fénykörébe helyezte és lassan forgatta, hátha sikerül rajta felfedezni valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket.

És ekkor a fémkorongnak az oldalán, ahol a köralakú domborulatot borító áttetsző réteg homályosnak látszott, észrevett valamit. Nem akart hinni a szemének. Úgy vélte, hogy felajzott képzelete játszik vele csalóka játékot. Még a lélekzetét is visszafojtotta, amikor újra és újra szemügyre vette és a legkülönbözőbb helyzetekben vizsgálta. Nem, nem lehetséges! De mégis! Nem tévedett! A homályos fátyolon át, amelyet az idő szőtt a kör átlátszó anyagára, egy szempár bámult az arcába. Olyan intenzíven érezte magán a szempár tekintetét, hogy szinte égette a bőrét.

Hangosan felkiáltott, a fémkorong kihullott a kezéből és éles csattanással ütődött az asztal lapjához.

Davidov úgy ugrott fel, mintha acélrugók lökték volna a magasba. Satrov azonban ügyet sem vetett megrémült barátjára. Valami halvány sejtés éledezett benne az előbbi látomást illetően, ami mellett minden más eltörpült.

— Ilja Andrejevics! — kiáltotta Satrov és hangjából kiérzett határtalan türelmetlensége. — Van valami csiszolóanyaga? És a dörzsöléshez szükséges szarvasbőrje?

— Természetesen, van mind a kettő! Dehát minek az magának? Ezer ördög!

— Adja ide őket gyorsan, Ilja Andrejevics! Ne habozzék! Hol találom a kért dolgokat?

Davidovra is átragadt Satrov izgatottsága. Gyors léptekkel indult kifelé. Útközben lába beleakadt a szőnyegbe és majdnem orrabukott. Dühös mozdulattal szabadította ki cipőjét a szőnyegből és eltűnt az ajtó mögött.

Satrov újra a kezébe vette a korongot és nagy óvatossággal kapargálta körmével a kis kör kidomborodó felületét.

Közben Davidov kezében egy tálcával visszajött a szobába. A tálcán csiszolóporos doboz, vizes és alkoholos üveg, szarvasbőr és egy keverő porcellánmozsár volt.

— Itt van minden, amit kért! — helyezte Davidov az asztalra a tálcát.

Satrov gyorsan elkészítette a csiszolóanyagot és lassú, egyenletes, körbenforgó mozgással dörzsölni kezdte a domborulat felületét. Davidov egyre növekvő érdeklődéssel figyelte barátja munkáját.

— Ez az átlátszó, előttünk ismeretlen anyag szokatlanul kemény — magyarázta Satrov, a nélkül, hogy egyetlen pillanatra is abbahagyta volna a dörzsölést. — Minthogy átlátszó és üvegszerű, feltétlenül csiszolt felületű. És mégis, amint látja, a felülete itt homályos lett. Vájjon miért? Mert a sok-sok millió év alatt, amíg a kőzetben hevert, a homok belemaródott. Még ez a rendkívül kemény anyag is engedett az idő vasfogának. De ha újból lecsiszoljuk, megint átlátszóvá válik.

— Könnyen lehetséges! — vélte Davidov. — Annál is inkább, mert az ellenkező oldalán az átlátszóság megmaradt és tisztán látható az indiumréteg… És azután?

— A réteg alatt valami kép vagy rajzféle ábra van! — jelentette ki emelt hangon Satrov. — Láttam, határozottan láttam egy szempárt és rendíthetetlen meggyőződésem, hogy ez a domborulat az égi jövevény arcképét rejti magában, lehet, hogy éppen azét, akinek koponyája itt fekszik előttünk. Hogy miért helyeztek arcképet ebbe a különös eszközbe, azt természetesen nem tudjuk. Talán ilyen szokás dívott náluk. De ez nem is fontos. A lényeg mellett minden más eltörpül. A lényeg pedig az, hogy sikerült megtalálnunk az arcképét! Nézze csak meg ennek a domborulatnak a formáját. Ez optikai lencse! Jól lehet csiszolni, fényesíteni!

Davidov áthajolt Satrov vállán és türelmetlen várakozással nézte a fémkorong közepén emelkedő domborulatot, amelynek most egyre nagyobb felülete fénylett tiszta, üvegszerű ragyogással.

Satrov végre elégedetten felsóhajtott. Aztán alkohollal lemosta a csiszolómasszát, majd egy száraz szarvasbőrrel gondosan megtörölgette.

— Kész! Mindjárt meglátjuk! — mondta és a nagy élményeket megelőző izgalom remegett hangjában.

A korongot újra a fénykörbe helyezte és úgy állította be, hogy a fény egyenesen a szemlélők szemébe verődött vissza.

Mindkét tudós testén ideges remegés futott keresztül és úgy érezték, hogy szívük ki akar ugrani mellkasukból. Feszült izgalmuk érthető volt, hiszen olyan látványban részesültek, amilyenben emberi szem még soha. Az átlátszó réteg mélyéből a domború optikai lencse által természetes nagyságúra felnagyított, szokatlan, az emberi képzelőerőt meghaladó arc tűnt elő.

Az arckép valamilyen ismeretlen módszerrel domborműszerűen készült és ami a legmeglepőbb volt, csodálatos élethűséggel. Úgy hatott, mintha az optikai lencse domború fala mögül egy élőlény tekintene rájuk és tekintete legyűrne minden más benyomást. Satrov és Davidov megbűvölten meredtek bele a nagy, kiduzzadó szemekbe. Olyanok voltak ezek a szemek, mint a világegyetem örök titkainak forrásai, amelyekből két, ésszel és törhetetlen akarattal telített sugár tör át az üvegfalon, hogy elhatoljanak a világegyetem végtelen távlatába. Ezekben a szemekben a felmérhetetlen emberi gondolat fénye ragyogott, megvilágítva a világegyetem könyörtelen törvényeit, amelyek hol gyötrő kínokban, hol a megismerés örömében jelentkeznek.

A két tudós már túljutott az első izgalmon, leküzdötte magában az első megdöbbenés okozta kábulatot. Már nem okozott gyötrelmet nekik az átható tekintet, amely az idők végtelenségéből nézett rájuk. Már a tudomány hűvös tárgyilagosságával vizsgálták és határtalan örömmel telített ünnepélyes hangulat lett úrrá rajtuk. Íme, a gondolat, amely az elérhetetlenül távoli világról került át egy másik világba, nem enyészett el nyom nélkül a térben és időben. Nem, magának az életnek létezése a bizonyítéka a gondolat végső győzelmének a világegyetem felett, annak a bizonyítéka, hogy a világegyetem különböző pontjain hatalmas evolúciós folyamat — az anyagok magasabb formáinak kialakulása és a megismerés alkotó munkája — zajlik.

A két tudós, miután kivonta magát a csodálatos szemek bűvköréből, az égi jövevény arcvonásait kezdte tanulmányozni. A kerek, nagyszemű, teljesen szőrzetnélküli, vastag és sima bőrrel borított fej nem hatott sem ellenszenvesnek, sem visszataszítónak. A nagy, széles, boltozatos, erősen kidomborodó homlok és az alóla elővillanó csodás szemek annyi emberi értelmet árultak el, hogy nagymértékben enyhítették az arc alsó részének torz vonásait. A fülek és az orr hiánya, a csőralakú, fognélküli száj némi visszahatást váltott ki idegenszerűségével, mégsem tudta elnyomni azt az érzést, hogy ez az ismeretlen, soha nem látott lény nem volt teljesen idegen, közel állt az emberhez és éppenúgy gondolkodó lény volt. Hogy bolygónk e vendége szellemi rokonságban állt a föld embereivel, azt szemének sugárzó tekintete kétségtelenül elárulta. Satrov és Davidov ebben annak a zálogát látták, hogy a különböző csillagszigetek lakosai megértik egymást és ha egykoron a világokat különválasztó űrt legyőzik, megtörténik végre a különböző bolygók gondolatainak találkozása. A két tudós ösztöne azt súgta, hogy ez a találkozás nemsokára létrejön, ellentétben józan eszükkel, amely a világ ilyen nagyszabású kiterjesztéséhez a fejlődésnek még sok-sokezer esztendejét tartotta szükségesnek.

De ahhoz, hogy biztosan haladhassunk a különböző világok egyesülése felé, előbb saját bolygónk népeit kell egyesíteni egyetlen testvéri családban, meg kell szüntetni az egyenlőtlenséget, kiirtani az embertelenséget, eltörölni az előítéleteket. Különben az emberiség nem valósíthatja meg nemzedékének legnagyobb hőstettét, a csillagokközti rettentő távolság legyőzését, nem tud megbirkózni a kozmosz erőivel. Az emberiség csodálatos jövője érdekében tehát mozgósítanunk kell minden lelki és testi erőnket, hogy megteremtsük azokat az előfeltételeket, amelyek a nagy cél megvalósításához elengedhetetlenül szükségesek…