3.

— És most mi lesz? — rogyott a priccsre Sarawak, és a padlót bámulta.

— Belemegyünk a játékba — mondta Everard komoran. — Mindent elkövetünk, hogy kijussunk a géphez és megszökjünk. Ha már szabadok leszünk, tehetünk is valamit.

— De hát mi történt?

— Hidd el, fogalmam sincs! Magunk közt szólva úgy tűnik, mintha valami megingatta volna a görög-rómaiakat, és a kelták kerekedtek volna felül, de azt meg nem tudom mondani, miért — járkált fel-alá. Valami keserű eltökéltség kezdett kialakulni benne.

— Jusson eszedbe az alapvető elméleted — mondta. — Az események egy bonyolult komplexum eredményei. Nincsenek egyedüli okok. Ezért olyan nehéz megváltoztatni a történelmet. Ha visszamennék, mondjuk, a középkorba, és lelőném Abraham Lincoln ük-ükapját, attól ő még ugyanúgy megszületne, amikor kell — mivel őt és a génjeit az ősei teljes készlete adja, és a kis hiány kompenzálódik. De időnként valóban vannak kulcsfontosságú események. Egy bizonyos történés olyan sok világvonal nexusa, hogy kimenetele döntő hatású az egész jövőre nézve.

— Valahogy, valamiért valaki ott a múltban belepiszkált egy ilyen eseménybe.

— Nincs többé Hesperus City — motyogta Van Sarawak. — Nem ülhetek többet a csatorna partján a kék alkonyaiban, nincs többé Afrodité-szüret, nincs többé… tudtad, hogy volt egy húgom a Vénuszon?

— Pofa be! — Everard majdnem ordított. — Tudom. A pokolba vele. Most az számít csak, hogy mit tehetünk.

— Nézd — mondta kisvártatva. — Az Őrjárat és a danelliek megszűntek. (Ne kérdezd, hogy miért nem voltak mindig is nemlétezőek, és hogy miért ez az első alkalom, amikor a múltból visszatérve megváltozott jövőt találunk. Én sem értem ezeket a változékony-idő paradoxonokat. Egyszerűen így van, ezek a tények.) Mindazonáltal a változás pontja előtti irodák és helyek változatlanul megmaradnak. Kell lennie néhány száz ügynöknek, akikre számíthatunk.

— Ha vissza tudunk jutni hozzájuk.

— Akkor megkereshetjük azt a kulcsfontosságú eseményt, és megakadályozhatjuk a beavatkozást. Meg kell akadályoznunk!

— Szép gondolat. De…

Léptek dobogtak kint. Kulcs csikordult a zárban. A foglyok hátrább léptek. Aztán Van Sarawak hirtelen meghajolt, felragyogott, és csak úgy áradt belőle a gáláns lovagiasság. Még Everardnak is elállt a lélegzete.

A lány, aki belépett a három katona előtt, igazi bombázó volt. Magas termetű volt, rozsdavörös haja leért egészen karcsú derekáig, zöld szeme szinte világított, az arcában pedig benne volt az összes valaha élt ír lány arca. Trója falaira illő tökéletességű testét hosszú fehér ruha fedte. Everard felszínesen megállapította, hogy ez az idővonal is használ szépítőszereket, de ennek a lánynak nem sok szüksége volt rájuk. Nem törődött arany és borostyán ékszereivel, sem a háta mögött várakozó fegyverekkel.

Egy kicsit félénken elmosolyodott, aztán megszólalt:

— Értetek engem? Úgy hiszik, hogy tudtok görögül.

A nyelv, amit használt inkább klasszikus volt, mint modern. Everard, akinek egyszer akadt valami feladata Nagy Sándor idejében, tudta követni, ha nagyon odafigyelt — márpedig úgyis ezt kellett tennie.

— Valóban értek — felelte. Szavai bukdácsoltak a nagy igyekezettől, hogy minél hamarabb kimondassanak.

— Mit gagyogsz? — kérdezte Sarawak.

— Ógörögöt — mondta Everard.

— Biztos — mondta gyászosan a vénuszi. Kétségbeesését mintha elfújták volna, szemei pedig kocsányon lógtak.

Everard bemutatta mindkettejüket. A lány Deirdre Mac Morn néven mutatkozott be.

— Ó, ne — nyögte Van Sarawak. — Ez már sok nekem. Manse, taníts meg görögül. De gyorsan!

— Fogd be a szád — mondta Everard. — Ez komoly dolog.

— Persze hogy az, de nem csinálhatnám én is?

Everard faképnél hagyta, és ülőhellyel kínálta a lányt. Deirdre leült mellé a priccsre, a másik rab pedig boldogtalanul ácsorgóit mellettük. Az őrök készenlétben tartották a fegyvereiket.

— A görög még élő nyelv? — kérdezte Everard.

— Csak Parthiában, ott is nagyon eltorzult — mondta Deirdre. — Én többek közt a klasszikus idők tudósa vagyok. Saorran ap Ceorn a nagybátyám, ő hívott engem ide, hátha tudok beszélni veletek. Afallonban nem sokan beszélik az attikai nyelvet.

— Hát… — nyomott el Everard egy bolond mosolyt —…akkor nagyon hálásak vagyunk a nagybátyádnak.

A lány komolyan ránézett.

— Honnan jöttetek? És hogy lehet, hogy annyi ismert nyelv közül éppen a görögöt beszélitek?

— Latinul is tudok.

— Latinul? — rezzent össze a lány már a gondolatra is. — Ó, az a rómaiak nyelve volt, ugye? Attól tartok, hogy nincs senki, aki sokat tudna róla.

— A görög is teljesen megfelel — mondta Everard szilárdan.

— De még mindig nem mondtad meg, honnan jöttetek — makacskodott a lány.

Everard vállat vont.

— Nem bánnak velünk valami udvariasan — célozgatott.

— Ne haragudjatok — Mentegetőzése őszintének tűnt. — De mifelénk olyan ingerlékenyek az emberek. Főleg most, ebben a nemzetközi helyzetben. És amikor ti ketten egyszer csak előbukkantatok a puszta levegőből…

Ez a mondta kellemetlenül ismerősen csengett.

— Ezt hogy érted? — kérdezett vissza.

— Biztosan ti is tudjátok. Huy Braseal és Hinduradzs háborúra készül, mi pedig csak találgathatjuk, mi lesz… Nem könnyű dolog kicsi hatalomnak lenni.

— Kicsi hatalomnak? De hiszen láttam a térképet. Én eléggé nagynak láttam. Afallont.

— Kétszáz évvel ezelőtt kimerítettük erőinket a Littornnal folytatott nagy háborúban. Most szövetségi államaink nem tudnak megegyezni egy közös politikában — nézett Deirdre egyenesen a szemébe. — Hogy lehetsz ilyen tudatlan?

Everard nyelt egyet.

— Mi egy másik világról jöttünk.

— Micsoda?

— Igen. Egy olyan planétáról (nem jó, ez görögül csak vándort jelent), azaz égitestről, ami a Szíriusz körül kering. Mi egy csillagot nevezünk így.

— De… ezt hogy érted? Egy világ kísér egy csillagot? Nem értelek.

— Hát nem tudod? A csillag egy olyan nap, mint…

Deirdre visszahőkölt, és ujjaival valami jelet mutatott.

— A Hatalmas Baal segítsen meg minket — suttogta. — Te vagy őrült lehetsz, vagy… A csillagok egy kristálygömbre vannak rögzítve!

Ó, ne!

— És mi van azokkal a vándorló csillagokkal, amiket látni lehet? — kérdezte Everard lassan. — A Mars, a Vénusz…

— Én nem ismerem ezeket a neveket. Ha a Molochra, az Ashtorethre meg a többiekre gondolsz: azok természetesen ugyanolyan világok, mint a miénk, olyan nappal, mint a miénk. Az egyiken a holtak lelkei laknak, a másik a boszorkányok hazája, a harmadik…

Meg azok a gőzkocsik. Everard hideglelősen elmosolyodott.

— Ha nem hiszel nekem, akkor szerinted mik vagyunk?

Deirdre nagy szemekkel bámult rájuk.

— Akkor biztosan varázslók vagytok — közölte.


Erre nem lehetett mit felelni. Everard kérdezett még néhány dolgot, de csak annyit tudott meg, hogy ezt a várost Catuvellaunannak hívják, kereskedelmi és gyáripari központ. Deirdre kétmilliósra becsülte a lakosságát, egész Afallonét pedig ötvenmilliósra, de nem volt benne biztos. Errefelé nem volt szokásban a népszámlálás.

A két járőr sorsa hasonlóan bizonytalannak látszott. Gépüket és más tulajdontárgyaikat zárolta a katonaság, de senki sem mert babrálni velük, a tulajdonosok kezelését illetően pedig heves viták dúltak. Everardnak az a benyomása támadt, hogy a kormány, a fegyveres erők vezetését is beleértve, nem más, mint egyéni viták vontatott összessége. Maga Afallon rettentően laza konföderáció volt, amely a régebbi nemzetekből alakult — britti gyarmatokból, és az európai kultúrát átvevő indiánokból —, akik mind féltékenyen óvták jogaikat. A régi Maja Birodalom elpusztult a Texas (Tehannach) elleni háborúban, annektálódott, de nem feledte régi dicsőségét, és Tanács egyik legösszeférhetetlenebb tagja lett.

A maják szövetséget akartak Huy Braseallal, talán indián — kollegáik iránti barátságukból kifolyólag. A nyugati parti államok Hinduradzstól való félelmükben a Délkelet-ázsiai Birodalom talpnyalóivá szegődtek. A Középnyugat (természetesen) elszigetelődési politikát folytatott, a keleti államok pedig minden tekintetben széthúztak, de hajlottak arra, hogy kövessék a brittik szavát.

Amikor megtudta, hogy itt még létezik a rabszolgaság, bár nem faji alapon, Everard komolyan elgondolkodott rajta, hogy az időváltoztatók nem a régi déli államok demokratapárti képviselői voltak-e.

Elég ebből! Most elsősorban a saját élete, meg Vané a fontos.

— A Szíriuszról jöttünk — kötötte az ebet a karóhoz. — Elképzeléseitek a csillagokról tévesek. Békés felfedezőkként jöttünk, és ha bántódásunk esik, jönnek mások közülünk, akik bosszút állnak.

Deirdre olyan boldogtalan arcot vágott, hogy Everardnak lelkiismeret-furdalása lett.

— De a gyerekeket ugye nem bántják? — könyörgött. — A gyerekek nem tehetnek semmiről — Everard el tudta képzelni, mi pereghet le a lány lelki szemei előtt: a boszorkányok világának rabszolgapiacára hurcolt síró apróságok rabláncra fűzve.

— Semmi baj nem lesz, ha szabadon engednek minket, és visszakapjuk a tulajdonainkat — mondta Everard.

— Beszélek a bácsikámmal — ígérte a lány. — De még ha őt meg is tudom győzni, ő csak egyetlen ember a Tanácsban. Teljesen megbolondította őket a gondolat, hogy mi mindent tudnának kezdeni akkor, ha olyan fegyvereik lennének, mint nektek.

Felállt. Everard megpaskolta a lány kezét — meleg, puha kis kezek — és alattomosan rámosolygott. — Bátorság, fiú! — mondta angolul. A lány megremegett, elhúzta a kezét, és újabb védőjelet vetett magára.

— Nos — kérdezte Sarawak, amikor egyedül maradtak — mit tudtál meg? — Miután Everard elmesélt neki mindent, az állat kezdte vakargatni, úgy mormolta: — Szép kis szinuszoid-gyűjtemény. Ennél rosszabbra is fordulhatott volna a világ.

— Vagy jobbra — mondta Everard. — Nincs atombombájuk, de penicillinjük sem, ezt le merném fogadni. A mi dolgunk nem az, hogy istent játsszunk.

— Nem. Gondolom, nem — sóhajtott a vénuszi.

Загрузка...