Egy magyar nábob

XIV. Váratlan fordulat

Egy hónap múltán ismét Pozsonyban találjuk Kárpáthy Jánost, most már haragszik érte, ha Jancsi úrnak szólítják.

Mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át a nábob; termete annyira megcsappant ez idő alatt, hogy elébbi öltönyeit nem viselheti a nagy bőség miatt, arcáról elmúlt a lázas veresség, szemei körül a mámoros pöffedés; az emberekkel komolyan beszél, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselőket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart; senki sem tudja elképzelni, mi lelhette őt egyszerre.

Egy kedves embere van, Kiss Miska, ezzel jár minden nyilvános helyre; sokszor találkoznak Abellinóval, s ilyenkor a nábob és a pünkösdi király egymásra néznek, elmosolyodnak, összesúgnak, valami tervök lehet Abellino ellen, valami mulatságos, dicsőséges tromf a koporsóküldésre; még most a fiatal rouék az ő rovására nevetnek, bár az öregek nem mindenütt találják is mulatságosnak az unokaöcs ötletét, de majd mindjárt nevetni fog minden ember Abellinón, ifja, véne kacagva fog rámutatni, mert számára olyan szerep készül a saját maga szerzette vaudeville-ban, mely nagymértékben képes leend a közönség jókedvét felgerjeszteni.

Abellino két heti távollét után kétszeres hévvel látott félbenmaradt terve után. Értjük alatta a szép polgárleány ellen intézett hajhát.

A meghiúsult kísérletek csak növelték az ingert, s minthogy a cél megközelítése nehézségekkel járt, elnyerése sokkal becsesebbnek látszott. Végre az őrjöngésig szerelmes kezdett lenni a leányba; nem a fogadás, nem a hiúság, nem a kérkedés ösztönzé csupán, hogy őt elcsábítsa, hanem a legmakacsabb szenvedély, mely játszószerül hivatott fel, s azalatt egészen urává tette magát. Érzé, hogy ha utána vész is, ha vagyona, jövője semmivé lesz miatta, bírnia kell e hölgyet, s tán boldogítni. Óh nem, ez nem szokásunk, hanem megittasodni szerelmétől, s azután látni őt elhervadni és mondhatni: “Én hervasztottam el!”

Ha lelke üdvét kellett volna cserébe adni e gondolatért, odavetette volna!

Boltay mester éppen kinn állt a kapujában, s hátratett kezében éppen úgy tartott egy kurta botot, mint aki valami kutyára les, hogy azt meghajítsa.

A jámbor férfiúnak nagyon meggyűlt a fejfájása, amióta Fanny ügyébe avatta magát. A patvarba! szép provinciát választott magának. Egy filiszter, aki leányt őriz! Lehet-e ennél nevetségesebb figurát elképzelni? Mindig azt hiszi, hogy rászedik, és éppen akkor szedik rá, mikor nem hiszi; sem éjjele, sem nappala, felébred minden zörgésre; ha éjjel megmozdul az ablakredőny, már azt hiszi, a szerelmes csábító mászik be rajta, pedig az ugyanakkor kényelmesen sétál ki s be az ajtón, mely aranyai előtt megnyílik; minden virágbokrétát kifürkész, nem lopnak-e abban áruló jelt házába, s ugyanakkor saját kaputja zsebjében viszi haza a szerelmeslevelet; minden cselédje áruló, fű, fa ellene esküdött, mindig néz, és sohasem lát; óh, ezek a legmulatságosabb gúnytárgyai a divatköltészetnek, ha olvassátok a vidám Boccaccio Dekameronját, La Fontaine novelláit, akár De Cock Pált, számtalan ily mulatságos alakokkal fogtok találkozhatni, megcsalt, rászedett férjekkel, bolonddá tett apákkal és gyámapákkal, kik őrt állanak az ajtó előtt, míg őrizetük tárgya kedvesével ott benn mulat, kik árnyék után futnak, míg a szerencsés kéjelgő furfangos terveinek kettős sikere van: őket meglophatni és kinevethetni; s egyúttal megtanulhatjátok azon általános előszeretetből, mellyel hasonló mulatságos olvasmányok fogadtatnak, hogy a költő sokkal háladatosabb szerepet választa magának, ha a könnyelműség és az édes bűnök kerítőjévé szegődött, mintha hosszú pofát ölt, hogy morált prédikáljon, s a társadalom fenéit gyógyítgassa.

Boltay mesternek volt egy kis falusi jószága valahol a hegyek között; az első ijedségben odavivé el Fannyt, s nagynénjével együtt ott rejté el.

Ér is az valamit.

Árgusnak száz szeme volt, Danaé sziklatoronyba volt zárva; azért a korhelység gavallér istene, Jupiter mégis meglopta az őrizőket, s ha egyszer e nemes utánzói a görög isteneknek kitűzének egy nőt áldozatul, hiába töröd rajta a fejedet, édes poétám, miként szabadítsd azt meg; hiába adsz neki acélból jellemet, gyémántból erényt, valótlanságokat fogsz mondani, és nem segítesz rajta. Lődd le, vágd le, akaszd fel, pusztítsd el a csábítót, mert meg nem menekülsz tőle különben.

Már az első hétben megtudta Abellino, hogy hová rejték előle a leányt, s néhány nap múlva már egy, a házhoz tartozó cselédet kapott rajta Teréz, amint bizonyos gyanús külsejű levelet akart Fanny olvasókönyvébe lopni. Azt a cselédet rögtön elkergette Boltay mester. De azután mindennap új meg új hírre virradt; divatos urak jártak vadászni falusi laka körül, s ezerféle furfangot gondoltak ki, hogy oda bejuthassanak; majd átöltözött úri inasok ajánlkoztak egyszerű képpel kertésznek, majorosnak, de szerencsére Teréz kiismerte ravasz képeiket, s odacsukta az ajtóhoz sarkaikat; vén cigányasszonyok lopóztak az udvarra, ha észre nem vették, s mulatságképpen kiveték a kártyán a tapasztalatlan leánynak, hogy belé egy rettentő nagy úr szerelmes, aki őt el is fogja venni.

Boltay mester ilyen dolgokat hallva naponta, dühös kezde lenni, mint kánikulában a bivaly. Dúlt, fúlt, szörnyű dolgokra készült, leüti a derekát, akit megkap! Igen, de nem lehet senkit megkapni. Az ellenség könnyű, mozgékony, tapasztalt, furfangos lény, ki nem fogy ki a leleményességből, kinek nincs egyéb dolga, mint az ő rászedésén törni a fejét, míg ő ostoba legényével, Sándorral együtt buta, mozdulatlan állat, kik szarvakat növesztenek, hogy öklelhessenek velök. Óh, e szarvak nagyra fognak nőni; ha egyéb ok nem volna is, mely Kárpáthyt tervében kitartásra ösztönözze, magában elég leende az, hogy e parasztbüszke kézművesnek, ki elég szemtelen volt golyót cserélni vele, mely miatt ő most is nagyot hall, legérzékenyebb részére, éppen a szíve kellő közepére gázolhasson. Ez jobban fog a fickónak fájni, mintha odalőtt volna; azt mondhatni neki: “Nyomorult deszkafaragó! Íme, akit te bálványképül tartogattál magadnak, nekem mosolyköteles rabnőm, ki téged meg sem lát, midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet ígéred neki, nekem lábaimhoz borul, s kezemet csókolja, hogy emeljem őt keblemre, s engedjem elkárhozni ott! Jó lesz neked akkor, majd ha ráuntam én!”

Nem ez-e az élet?

Boltay mester tehát nagy mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri hintó áll meg háza előtt, melyből éltes magyar urat segít leszállani a hajdú.

Az öreg úr nyájasan közelít Boltay mester felé, s hajdújának intve, hogy maradjon hátra, megszólítja a kézművest.

— Ez itt Boltay mester háza, uram?

A megszólított annyira el volt gondolkozva, hogy felelet helyett csak a fejével bólintott.

— Tán éppen magával az érdemes mesterrel vagyok szerencsés szólhatni?

Boltay mester még nem jött egészen helyre gondolataiból, s abban a képzeletben volt, hogy ez az úr most őt birkózni hívja.

— Igenis, én vagyok az, nem tagadom.

Az éltes úr mosolygott, karját a mesterébe ölté, s kitűnő szívességgel szólítá fel, hogy menjen be vele a házba, mert hosszú beszédök leend egymással.

A mester engedett a szónak, bevitte az urat legbelső szobájába, leültette, és maga eléje állt, hogy mármost beszéljen.

— Legelsőbb is — kezdé az éltes úr furcsa mosolygással tekintve a mesterre —, legelsőbb is essünk át azon, hogy magamat bemutassam. Azon kell kezdenem, hogy egy ön előtt nem egészen jó hangzású nevet mondjak ki: én vagyok Kárpáthy János... Csak tessék bátran fennhangon elmondani azt a szedtevettét, ami már a szájára akadt. Tudom én azt, hogy az nem engem illet, hanem az unokaöcsémet, akit Bélának hívnak, s aki magát, bolond, Abellinónak keresztelte el. Önnek méltó oka van őt szidalmazni, mert szerencsétlenséget hozott önnek házába.

— Még nem hozott, uram — szólalt meg Boltay —, s hiszem istenemet, hogy nem is fog hozni.

— Én is azt kívánom, de hiába, az ördög sem alszik, kivált ha szép leányról van szó. Az én öcsém azon dicséretes szándékot hordozza magában, hogy az ön gyámleányát elcsábítsa.

— Tudom, uram. De én is vigyázok.

— Ön, jó uram, felét sem ismeri azon ravasz módszereknek, mikkel e nagy világban kitanult derék ifjak hasonló vállalatokhoz fognak.

— Megálljon ön uram, egyet tudok; azt, hogy ez a leány ön úröccse miatt zárdai életre van kárhoztatva, és soha nálam nélkül egy lépést az utcára nem teend, és ha végre megsokallom az üldöztetést, itt hagyom gyáramat, elmegyek másik világrészbe, elhagyom hazámat, amit úgy szeretek, amit jobban szeretek, mint sokan, akik haza atyjainak nevezik magukat, de addig uram... addig... meg ne kapjak itt a közelemben egyet azok közül a hímes pillangók közül, mert én nemesember nem vagyok, én párbajt nem fogok víni, hanem összetöröm, aki utamba áll, összetöröm, mint egy rossz üveget; mondja meg ön drága úröccsének.

— Megbocsásson jó barátom, én nem szoktam unokaöcsémnek izeneteket hordani; nem is csupa pletykázás végett jöttem én ide, hanem erre engem jól kigondolt, kiszámított terv vezérelt. Én jobban gyűlölöm ezt az embert, mint ön. Nem szükség önnek tagadólag rázni fejét, mert úgy van. Bizonyára ön itt lakhatott volna holtig, és én nem háborgattam volna önt, ha eme kellemetlen viszony kapcsolatba nem hozza önnek viszonyait Abellinóéval, aki nekem halálos ellenségem — én is az vagyok neki. Ez atyafiságos viszonyt könnyen megértheti ám, ha megtudja, hogy ő apja szép vagyonát eltékozolva most már az én bőrömre is szedett föl egypár milliót párizsi üzértől. Így én neki láb alatt vagyok, ő pedig nekem a nyakamon van.

— Ő azt akarja, hogy meghaljak, én pedig nem egyezem bele; lássa, ez elégséges ok arra, hogy halálos ellenségek legyünk, s minthogy nekem valószínűleg rövidebb utam van a halálig, mint neki, a küzdés nagyon egyenlőtlen fegyverekkel történik. Ő nekem a minap nevem napjára egy koporsót küldött ajándékba azon óhajtással, hogy használjam azt minél elébb. Most közelget az ő neve napja, én pedig egy koldusbotot fogok neki ajándékba küldeni, s kívánom, hogy használja azt sokáig.

— Jól van uram, ez az ön dolga, nem az enyim, én asztalosmester vagyok, nem fábrikálok botokat, ha koldusbotot akar ajándékozni, itt lakik a szomszédban az esztergályos.

— Boltay mester, ne legyen ön türelmetlen; az a bot csak embléma. Nekem, mint mondám, egy tervem van, melyet önnek meg kell ismerni. Jobb lesz, ha leül mellém, és megérti végig; így ni. Én azt akarom, hogy Abellino hiába várjon halálom órájára, és ha én meghaltam, ne őrá szálljanak vagyonaim, hanem valaki másra. Érti ön?

— Hogyne érteném. Tagadja ki!

— Semmit sem ért ön. A jószág ősi, azt senkire hagyni nem lehet, mert az a törvényes örökösre marad, és eddigelé ő a törvényes örökös. Szép örökség! Megérdemli, hogy róla beszéljünk. Évi jövedelme felmegy másfél millióra.

— Másfél millió! — kiálta fel elszörnyedve a kézműves, s rábámult a főúrra, mintha alig hihetné, hogy ez ember legyen az, kinek másfél millió évi jövedelme van.

— Úgy van, másfél millió vár arra, aki engem örökölni fog, és engem még a föld alatt is üldözni fogna azon gondolat, hogy őseim vagyonát, melyért nálamnál jobb elődeim vére hullott, egy méltatlan utód szórja a szelekbe, ossza darabokra, juttassa idegenek, tőzsérek, uzsorások kezeibe, és éppen ugyanaz, aki halálom fölött nem sírni, hanem tombolni fog! Én meg akarom őt fosztani ettől az örömtől.

— Én adjak tanácsot, uram?

— Nem szükség. Ön csak hallgassa, amit én beszélek.

— Másfél millió! — sóhajta fel a kézműves, alig hallva, amit a főúr azután mondott. Nem a vágy, nem a kívánás sóhaja volt az, hanem a rémületé, az elszörnyedésé! Ha ez elképzelhetlen összeg azon ember kezére jut, mennyi rosszat lesz hatalma elkövetni! Ily lesujtó mennyiségű kincs ellenében mit nyomhat az erény, a szegény ember akarata, becsületessége? Hisz akinek sok pénze van, az mindent megvehet, az előtt semmi sincs lehetetlen! Ezért sóhajtá a kézműves oly önkénytelen: “Másfél millió forint!”

Kárpáthy megfogá a kézműves karját, hogy jobban ráfigyeljen.

— Egy mód van, mely Abellino számadásain veres keresztet fog végighúzni, mert én őt a vérig, a szívig akarom sérteni, ahogy bántott ő engemet; és ez nem lesz egyéb, mint hogy én megházasodom...

Itt megállt Kárpáthy beszédében, s hátraveté a karszékben magát, mintha várná, hogy mit fog rá mondani a kézműves. Az csak fejével bólintott rá, mintha tökéletesen értené a dolgot.

— Ha énnekem gyermekem talál születni... — folytatá Kárpáthy halk, alányomott hangon, s azzal egyszerre kitörő vidámsággal csapott az asztalra —, hah! Ennél a gondolatnál újra kezdek élni! Én nem vagyok bigott ember uram, de midőn halálos ágyamon feküdtem, égből megjelent tünemény adta nekem e biztatást, és hogy visszatértem emberek csodájára a halál országából, midőn már mindenki hitte halálomat, és magamhoz tértem, erőt, kedvet kaptam az élethez, bizonyítja, hogy nem volt e jelenés hiú álom. Meg fogok házasodni, és most hallja ön, ami e részben önt érdekli.

A kézműves agyában merő zavar volt, ennyi szokatlan fogalom és sejtés keletkeztére.

— Önnek fiatal gyámleánya van, kit Abellino üldöz, kire kortársai fogadásokat tesznek, mint lóversenyeken szoktak, hogy ki nyeri el hamarább; ki ellen finom összeesküvések vannak forralva, láthatlan tőrök kivetve minden lépten-nyomon. Én meg akarom hiúsítani e léha üldözést, oly menhelyet akarok neki adni, ahol őt Abellino öcsém, bárha nyitott ajtó, ablak várna is reá, nem fogja felkeresni — s ez az én házam.

— Hogyan, uram!

— Én nőül kérem öntől gyámleányát.

— Mit?

— Törvényes hitestársamul. Engem hosszú éveken át “jó bolond” címmel ismert a világ, a még hátralevő napokat szeretném arra fordítani, hogy a bolond címet kiköszörüljem nevemből.

Boltay mester lassan felállt az asztaltól.

— Uram, nagyságod ajánlata engem megtisztel, és meglep; ön másfél millió évi jövedelem ura, ön érthetlen gazdagságú úr, ön a bibliai nábob. De én tudom, uram, hogy a gazdagság nem boldogság. Én ismertem egy szegény leányt, kit szüléi tavaly gazdag úrhoz adtak nőül, s tegnap a Dunából vonták ki mint öngyilkost, én gyámleányomat boldoggá akarom tenni, de kincsért, gazdagságért el nem adom.

Kárpáthy ülve maradt, s nyájasan fogá meg a kézműves kezét.

— Üljön vissza helyére, derék Boltay mester. Amint ön arcát megláttam, már készen voltam ezen feleletére. Ön bizonyosan boldog, nyugodalmas sorsot készíte előre gyámleánya számára, s az dicséretes öntől. Ön rá akarja hagyni nem megvetendő birtokát, üzletét, tán egy derék, becsületes, munkatudó, józan fiatalembert is szemelt ki számára, kinek karján az élet csendes ösvényén végigvándoroljon; de e sors nincs többé az ön hatalmában. A leány szerencsétlen családból eredett, véribe van oltva születése óta a könnyelműség; nevelése nagyravágyás, élvhajhászat, fényleni törekvés iskolájában történt, a szigorúbb évek csak elnyomák, de el nem feledteték vele az emléket, az indulatokat, miket magával hozott. A bűnt ünnepelve, a szigorúságot kinevetve látta; ez rossz tapasztalás, uram, s nagyon erős szív kell hozzá, hogy az édesre valaki azt mondja, hogy ez a keserű, és a keserűre, hogy ez az édes. Talán meglehet, hogy ha ön gyenge gyermekségétől fogva szigorú elveiben nevelheté a gyermeket, akkor jótállhatna erényei, szegény sorsával elégültsége felől; de hisz ön oly korban vette őt gyámsága alá, midőn a szív már ismer! S nincs a világnak oly bűvésze, aki őt ez ismerettől többé megfoszthassa. A leány lelkében már gyökeret vert a nagyravágyás, a fényleni, kitűnni törekvés. Nem vette ön észre, mint hidegült el egyszerre a választott szegény ifjú iránt, amint e gondolatot fejébe vette, hogy ő világtól irigyelt, ünnepelt szépség lehet; eleinte azt hivé, hogy ezt önmaga, művészete által fogja elérni, most már alkalmasint nem hiszi, mert valaki tudtára adta, hogy hangja alig tartozik a tűrhetőbbek közé, de az ösztön ott maradt lelkében, fényleni, pompa, kényelem közt élni. Még most visszaborzad az úttól, melyen azt el lehet érni, de majd eljönnek az unalom, a szenvedély, a vér követelései, néha az elkeseredés, egy önfeledő pillanat, melyben a szív rossz tanácsadóira hallgat, s ki fog akkor egy leányt megőrizhetni az eleséstől, aki maga is akarja, hogy elessék?

— Nem hiszem, uram, nem hiszek semmit, amit ön mondott. Érzem, hogy igazat mondott, de mégis tagadom. Való! Úgy van az általánosan, ahogy ön mondá, de az én védencem kivétel leend.

— Nem vitatkozom. Ön tudni fogja, hogy védencének legtöbben sietnek alkalmat nyújtani a bukásra, mert szépségének híre a legmagasabb körökig felhatott és egyúttal erényeié. A patvarba! Az erény a legingerlőbb csalétek! Sohase beszéljetek egy leány erényeiről, ha azt nem akarjátok, hogy a tolvajok felkeressék, és ellopják azt tőle. Íme, én nem kívánom, hogy gyámleányát akarata ellen hozzám nőül adja, sem hogy biztassa rá, csupán egyszerűen adja tudtára ajánlatomat így: “Egy gazdag főúr kér tégedet nőül; a kérő nem fiatal, nem szép, nem szeretetre méltó, bátran lehetne nagyapád, azonban iránta semmi egyéb kötelességet nem vállalsz magadra, mint hogy nejévé esküszöl, és őt tisztelni fogod. Ha kívánod, két külön vármegyében lakhattok egymástól, s egyébkor akár ne is lássad, mint mikor te keresed őt fel. Hiszed-e, hogy az úri név fénye, a gazdagság hatalma boldogítni fog? Akarod-e ez ajánlatot elfogadni?” Ha a leány azt mondja rá: “Nem!” úgy én megnyugszom válaszában, elhallgatunk e dologról, és én nem fogok vele többet alkalmatlankodni. Ennyit megtenni önnek gyámapai kötelessége. A válaszadásra egy héti határidőt hagyok. Egy hét múlva ezt a bizalmas emberemet, ki itt a hintó mellett ácsorog, fogom ide küldeni — mert a netaláni kosarat mégsem szeretném magam hazavinni — azon kérdéssel, hogy ezen brilliant gyűrűmet nem feledtem-e itten. Ha a válasz tagadó, akkor ön visszaküldi tőle a gyűrűt, ha pedig ajánlatom elfogadtatik, akkor azt válaszolja, hogy jöjjek érte magam.

Ezzel fölkelt a főúr, s barátságosan megszorítván Boltay mester kezét, otthagyá őt összevissza zavart gondolatai martalékául.

Boltay nyugtalanul kezde el alá s fel járkálni. Mit cselekedjék? Érzé magában, hogy Kárpáthy igazat mondott. A leány a csábító képnek nem fog ellentállhatni, és az ajánlatot bizonyosan elfogadja. És nem leend boldog. Mi által lenne az? Ha férje sokáig él, s ő hű marad, szomorú hervadás fogja megölni; azon körben, melybe csak a vak szerencse emelte, le fogják nézni, megvetik, mint kinek szépségén kívül semmi érdeme; ha elfogadja azt a hódolatot, amivel a szépségnek áldoznak, mennyit veszít? Lelke öntudatát adja érte, a gazdagság nem fogja kárpótolni azt; meg fogja bánni, hogy eladta azt, mit újra megvenni nem lehet, élte nyugodalmát; pedig el fogja adni, ha az ajánlatot megtudja; egy gyermek lelke még elkábul ennyi fény előtt, és azután az ajánlat tiszteletre méltó; egyike a leggazdagabb főuraknak kínál meg egy szegény, családhagyott polgárleányt ősi nagy nevével; ki ne tartaná azt szerencséjének? Bizonyára a világ őrültnek fogná mondani, aki ezt visszautasítná.

Már azon gondolatra kezde jőni, hogy eltitkolja azt egészen a lyány elől. De nem, az méltatlan dolog volna, hazudni emberséges ember nem szokott.

Hirtelen jó gondolata jött. Úgy van, ez elejét veszi a bajnak. Sietett Sándort felkeresni.

A derék ifjú éppen remekét végzé be, egy pompás íróasztalt gyönyörű faragványokkal, meglelhetlen rejtekfiókokkal. Egészen el volt művébe merülve.

— Sándor — szólitá meg az ifjút a mester —, remeked valóban remek.

— Büszke vagyok rá. Éjjel-nappal erről gondolkozom.

— Éjjel-nappal? És semmiről sem gondolkozol másról?

— Én? Miről gondolkoznám?

— No teszem föl arról, hogy holnapután már mester leendesz.

— Arról bizonyos vagyok.

— Hát ahhoz mit szólsz, hogyha én neked egész üzletemet át akarnám adni?

— Ah uram, ez tréfa. Miért adná ön azt át nekem?

— Mert látod, én már meguntam a bajlódást, s szeretném fiatalabb vállakra rakni a gondokat. Te viszed helyettem a munkát, és azután a jövedelemben osztozunk. Látod, ilyen ravasz vagyok én. Fáradság nélkül akarok jutni a jövedelemhez.

— Azt tehetem, mint eddig, azért nem szükség osztoznunk.

— De ha én úgy akarom. Látod, nekem nincs fiam, és te egészen oly fiú vagy, mint amilyet szeretnék, ha volna nekem.

Sándor szelíden csókolá meg az öreg kezét, melyet az fejére tett, mintegy áldásképpen.

— És azután — folytatá a mester —, milyen derék lesz, ha te asszonyt hozasz a házhoz, és énnekem gyönyörűségem lesz házi boldogságban, amilyen sohasem volt.

Sándor felsóhajtott.

— Sokáig kellene akkor élnünk, jó uram, hogy azt megérjük.

— Eredj no, mit beszélsz, csak nem akarsz nőtlen maradni örökké? Ugyan ne csinálj olyan szent pofákat! Énelőttem akarsz titkolózni? Énelőttem, aki keresztüllátok rajtad, mint egy pohár vízen? Hiszen azt is tudom, hogy kit szeretsz. No kimondjam? Ne légy hát olyan gyáva. Mit sóhajtozol esztendőszámra? Neki kell rukkolni egyenesen! Megmondani a leánynak, hallod-e szívem, én szeretlek, el tudlak tartani; ha hozzám jössz, semmiben sem lesz fogyatkozásod. No! Vagy jobban szereted, ha én kérem meg helyetted? Én azt sem bánom, leszek szívesen násznagyod, még ma megkérem a leányt neked, s holnap, fogadom, olyan kézfogót csapunk, hogy még az angyalok is táncolnak örömükben.

Mint látjuk, Boltay mester kérdezett, és felelt is magának. Sándor nem szólt egy szót is, lesüté szemeit, elhalaványult, némán megszorítá Boltay mester kezét, azután kifordult a szobából. Ki tudja, mi baja lehetett?

Boltay mester csak víg képet csinált ez ideig, de midőn a fiú elment, két könnycsepp esett ki szeméből. Ő is sejté, ő is félt a gondolattól, hogy Sándor reménytelenül szeret.

És mégis ezt tartá mentő gondolat gyanánt.

Kárpáthy ajánlatát el nem hallgathatja Fanny előtt, de mégis, ha egy megelőző kérő ajánlatára a leány igent mondana, akkor, ugyebár, nem volna szükség ím e másodikkal megismertetni.

Tehát elébb meg fogja Fanny kezét Sándor számára kérni, hátha a leány mégis érez iránta valamit. Ha visszautasítja, mondhatja azt, hogy nem érez semmit az ifjú iránt; de akkor a második ajánlatra mit fog mondhatni? Lehet-e szerelmes egy hatvankilenc éves aggastyánba, midőn egy deli ifjú iránt szíve hidegségével védi magát?

A terv jó volt fogalmazva.

Boltay még aznap kiszekerezett falusi tanyájára, mely egy kellemes kis völgyben fekvék a Kárpátok között, védencét felkeresendő.

A falusi élet gondjai és élvei egészséges tápot nyújtottak Fanny kedélyének; erdő, mező látása, az együgyű parasztemberek beszéde, a rendes és mégis változatos foglalkozás enyhébb, tisztultabb gondolatokra szoktaták lelkét; a hiúság, nagyravágyás, divatszenvedély, ezek a műveltség fattyai, elvesznek, eltörpülnek a szent természet ölében.

Fanny messziről eléje futott Boltay mester szekerének, s lehúzva őt kocsijáról, vidám, nevető, gyermeteg tréfával hordta körül gazdaságán, kertjén, udvarán, szérűin, pirospozsgás jókedvvel mutogatva neki sorra, hogy felszóratta a gabonát a szérűkön, be is mérte, rovást vágva róla, mekkorát nőttek a nemes oltványok a faiskolában, hány rajt eresztettek a méhek, befőzött gyümölcsei hogy állnak szép rendben az éléstárba téve, milyen szép len termett, hogyan fonatja ezt a télen gyolcsnak, sávolyos abrosznak!

Boltay megcsipkedé a leányka arcát, mely oly kemény volt, hogy alig foghatta meg. Látszik, hogy most kevesebbet szokott ábrándozni.

— Milyen jó gazdasszony vált belőled. Nézze meg az ember, hiszen te mindenhez értesz már a világon. Dejszen téged már férjhez lehet adni.

— Férjhez ám — nevete Fanny pajkosan kapaszkodva Boltay mester nyakába, s megcsókolva gömbölyű piros ajkaival annak borostás orcáját —, vegyen el Boltay bácsi, magához mindjárt hozzámegyek.

— Eredj te golyhó — szólt alig bírva jókedvével a mester. — Vénebb vagyok én már, mint az apám. Majd keresünk neked valakit, aki hozzád illik.

— Jó lesz biz az, Boltay bácsi, mentől elébb, annál jobb —, hanem menjen be most Teréz nénihez, én addig futok a vacsorát elkészíteni.

Azzal a legcsintalanabb pukerlivel lehajolva megcsókolá a mester kezét, s trallázva, szökdelve tűnt el a konyhába, mint egy gyermek, mint egy gondatlan gyermek.

Boltay mester sietett Terézt felkeresni. Fanny egész a terítés idejéig nem jött a szobába, csak akkor jelent meg egy percre körültekinteni, ha minden rendben van-e az asztalon. Boltay mesternek elég ideje volt ezalatt Terézt az érdeklő helyzettel megismertetni.

A főúr ajánlata őt is leveré. Sokkal fényesebb volt, sokkal nagyobb szerencse, mint hogy egy nyugalmas, csendes házi boldogságot el ne lehessen érte hagyni. Ennyi ragyogvány, hatalom mellett még a szégyent is el lehet felejteni, hát még ha vele együtt a jogos tisztelet ajánltatott.

Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is ígérni. Sokszor próbálta Teréz a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifjú nevét; a leány hidegen maradt, dicsérte, becsűlé, de ez nem szerelem.

Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányával példálózva előtte tréfás célzatokkal, mikre a lyánka hasonló tréfával tudott megfelelni. Végre a cselédek széthordták az asztalt, s hárman maradtak együtt.

Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a leányka két kezét, s odavoná őt maga elé.

— Neked kérőd van — mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit sejtessen vele.

A leány felsóhajtott, és nem felelt semmit.

— A kérő derék fiatalember, becsületes, tiszta lelkű ifjú, jómódú, munkás kézműves, és amellett deli, férfias alak, s ami legtöbb, téged régóta igazán, híven, forróan szeret.

— Tudom, Sándor az — szólt közbe a leány.

Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a leány e titkot tudhassa.

Vártak mind a ketten Fanny szavára.

— Szegény Sándor! — sóhajta a leány.

— Miért sajnálkozol rajta?

— Azért, hogy engem szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb leányt, aki őt boldogítani tudná.

— És te nem akarnál hozzája menni? — kérdé az öreg elszomorodva.

— Ha önnek örömet szerezhetek általa — hozzámegyek.

— Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiú oly derék legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba fickó, amilyen más munkásember szokott lenni; ez külső országokon járt, akárki előtt megállhat... s téged mennyire szeret!

— Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő is, én is.

Boltay felsóhajtott, s kis idő múlva alig érthető hangon monda:

— Úgy ne menj hozzá.

A két öreg szemeiben önkénytelen könny csillogott, mindketten úgy szerették e két ifjút, mint tulajdon gyermekeiket; úgy szerették volna, ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképpen akarja.

Fanny megsajnálta könnyező gyámjait, s térdre omolt Boltay előtt, fejét annak durva kezére nyugtatva.

— Háladatlan vagyok ugye, hogy nem tudom szeretni azt, akit önök szeretnek? De hálatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem, s boldogtalanná tenném.

Mindketten hallgattak.

Mikor egy fiatal leány ily tömött szillogizmusokban tud már beszélni szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról gondolkoznia, és semmi se jő neki többé véletlenül.

Boltay végigsimítá izzadó homlokát kezével, s erőtetett nyugalommal szólt:

— Kelj fel, leányom. A szívet erőtetni nem lehet, nem is szabad. Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk másról. Egy másik kérőd is van.

— Ne is szóljon róla, atyám! — vágott közben Boltay nyakába borulva a lyánka. — Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök is szeretnek, s akit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit atyám! — Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne űzzenek, ne verjenek el magoktól! Engem nem fog senki nőül kérni, akiért én önöket elhagyjam.

— Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged szerencséidről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit “szerencsének” nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű, méltóságos című férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végigutazik, s jövedelme másfél millió.

Fanny lesüté szemeit, s fejét tagadólag csóválta. Azután hidegen, okosan felelt:

— Az szerencse volna, de nem boldogság.

— Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet, magas állást ígér.

— Ki az?

— Neve nem éppen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja; Kárpáthy János.

Itt éppen felkacagott a leány.

— Ah, az a kövér póktermetű ember!

— De — termete megjavult egy idő óta.

— Akit olyan nagy bolondnak tartanak!

— Sőt meg is okosodott.

— Örökké iszik, és parasztlányokkal vigad.

— Megváltoztatta életrendét.

— Ah, édes gyámapám, ez ugyebár csak tréfa volt? Vagy ha komoly dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem venni, hogy egy “jux”-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem vagyok elég olcsó!

S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől ragyogó szemeit legelteté királynői termetén.

Utoljára Boltay mester maga is kacagott, olyan jókedve támadt.

Fanny csintalanul odaült a jó öreg ölébe.

— Lássa Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához hozzámegyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.

Boltay mester kacagott, hogy a könnyei csorogtak bele. Tehát mégsem igaz, amit a vén tapasztalás mint ércből öntött valóságot állít fel. Tehát egy gyermek lelke is lehet erős, s megvetheti a gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kellene kinyújtani, hogy a hatalmat mint jegygyűrűt ujjára vonják.

— Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.

— Adjak kosarat hozzá? — kérdé a dévaj lyánka.

— Nem szükség, megérti így is — nevete a mester; még a jó Teréz is nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.

Boltay mester magánkívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt tanúsított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag úrnak elmondhatni: “Íme te másfél milliót ígértél gyámleányomnak arca rózsáiért; köszöni, nem adja el!” Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos nehány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!

A leányt összecsókolák mind a ketten, s jó éjt kívánva egymásnak, ki-ki saját szobájába távozott.

Az éj előrehaladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah, de nem volt ideje az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.

Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog tartani, mintha város szájának készülne.

Teréz lelke eltévedezett a múlt és jelen eseményei közt, látó világot akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leányszív világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó, mi az ösztön, mi ott az akarat; titkok, miket maga sem ismer, tettetés, mellyel önmagát is ámítja, és hiú ábránd, mely valónak látszik. Ki bírna ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt, nehéz; ifjú leányt lehetetlen.

Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei.

Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt, a lég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék előjönnek berkeikből, s kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok hamvát, s az a vén ember ott a holdban pengeti az ezüstsugárokat; mikor ezüstfelhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém a fekete éji pillangón repkedve; ...mikor a fiatal leányok nem tudnak aludni, és álmodnak ébren.

Hol jártak a szűz lélek tétova gondolatai? Jártak a boldogság, jártak-e a szerelem után, tévedeztek-e a hallottak nyomán, követték-e nyomrul nyomra a tudás, az emlék száraz, poros nyomait, vagy repkedtek szanaszét a csillagos jövőben, repülve az ég felé, melyről azt hiszi a gyermek, hogy az a földre köröskörül lehajlik.

Csak egy eszme, egy gondolat élt most is szívében. Azon férfi arca, kit szeretett, kinek alakját imádata virágaival felkoszorúzá, kit nemesnek, nagynak, dicsőnek képzelt magában, kinek emlékével teli volt szíve, kinek mosolygó képe mindannyiszor felkeresé, midőn élő arc nem volt körüle, s oly jólesett azon megnyugodni.

Nem jutott eszébe akkor a gyámja által tudtul adott kettős ajánlat; a magányos órák ihlete kitörölte emlékéből a szomorú ifjú arcát és a bohó vén emberét, kik őt nőül akarják venni.

És ilyen a világ. Egy ifjú szeret egy leányt, de a leány másba szerelmes, és azon más tán ismét reménytelenül eped, és ez így megy tovább az életen keresztül, és senki sem tud boldog lenni, és így fut egyik csillag a másik után, és sohasem éri el egymást.

Hol lehet most ő, az ismeretlen — a megnevezhetlen — az elfelejthetlen? Bizonyára sejtelme sincs arról, hogy egy szív titokban, bánatban utána eped, mint a holdnak nincs tudata a kórosról, ki sugarait követi, s szédítő örvények fölé hág, hogy hozzá közelebb legyen.

Legalább közel lehetne hozzá!

Milyen boldogok azon nagyvilági hölgyek, kik őt mindennap láthatják, vele beszélhetnek, őt bámulhatják, tisztelhetik; tán van közöttük választottja! Nem, senki sem szeretheti őt oly igazán, oly igazán! mint ő tudná szeretni. Nem mondaná azt neki soha, de szeretne meghalni bele.

Csak egy könnyű karcolás a szíven, minő a rózsa töviseé, és azután mindig ez édes fájdalomról gondolkozni, míg végre a seb halálossá válik; naponkint jobban elhervadni bele, lehullani, sírba dőlni, hogy csak akkor tudhatná meg, mint volt szeretve, és azután ott a csendes hant alatt hallgatni a lágy zokogást, mit a szánó, méla részvét hoz a sírkövi oltárra.

Miért nem juthat ő ily közel hozzá soha?

Soha?

Egy különös gondolat szállta meg egyszerre lelkét.

Hát olyan magasan volnának ezen fényes világkörök, s annyira zárva minden út, melyen odajutni lehet, hogy az imádó vonzalom sohasem lehet egyébbé halandó néma vágynál, mely hasonlatos a holdkóri delejhez...?

Hiszen őneki csak egy szavába kerülne, hogy az előkelő termek legbüszkébb küszöbei megnyissák előtte ajtaikat, s ő egy rangban, egy légkörben álljon azon magas, azon irigyelt delnőkkel, kiknek szabad látni az arcot, hallani a hangot, mely imádott bálványaé, kiknek szabad szemeinek pillantásaival találkozni, előtte elpirulni, őt tekintettel kísérni mindenüvé s titokban önelégülten szívni fel a halálos mérget, mely a néma szerelemből támad.

Végigborzadt.

Az éji hideg szellő futott tán végig gyöngéd tagjain?

E cél el volna érve, ha ő Kárpáthynak nyújtaná kezét. Egy lépéssel az elérhetlennek vélt csillagba emelkedhetik.

Visszataszítá e gondolat. Csak egy percig tartott az lelkében, s kitörülte onnan.

Mit mondanának jó rokonai, Boltay, Teréz? Ha megvetve a derék, férfias, nemes szívű ifjú ajánlatát, pénzért, ragyogványért egy nem szeretett aggnak nyújtaná kezét. Pénzért, nagyravágyásért.

De mégis. Vannak másfelől rokonai, kiket e lépés boldogokká tenne, gyalázattól, késő nyomortól, tán kárhozattól mentene meg: anyja és testvérei.

Őket, ha gazdag lenne, kimenthetné azon irtózatos sorsból, melybe süllyedve vannak... Így suttogott az ingerlő ábra.

És a bosszú, a megtorlás; találkozhatni azon emberrel ott, ki őt meggyalázni, társai nevetségévé tenni akarta; ki reá fogadást tett, s azt lenézhetni saját világában — éreztethetni vele mélységes megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot egy vele egyenlő név teszi jogossá és egy kezei közül kiragadott hatalom súlyossá, élessé, eltűrhetlenné.

Okoskodjál, okoskodjál jó hajadon. Fogva vagy már.

Nem szülői s testvérhajlam, nem bosszúvágy az, ami téged vezet; szerelem viszi előtted a napfáklyát, az fog vezetni jó és rossz világokon keresztül, a többi mind csak ámulat.

Hitesd el magaddal, hogy áldozatból teszed e lépést; mondjad azt is, hogy gyámjaidnak nem akarsz terhére lenni; képzeld el, hogy oly állásban mennyi jót fogsz majd tehetni szükséget szenvedőkkel, boldogtalanokkal, ittasítsd meg lelkedet a világ gyönyörképeinek tündér eszméivel... Mind ámítás az. Szerelem visz téged arra, hogy szerelem nélkül egy gazdag aggastyán kezébe tedd kezedet, s istent kísérteni mégy, midőn az oltár előtt e szót kimondod: “szeretem”, és akkor másra gondolsz, mint akinek kezében remeg kezed...

Menj fátumod után!

Valahára alszik az egész ház. Álmodjatok! Az álom jó tanácsot ad.

Te lásd magadat boldog unokákkal játszó örömapának, te álmodjál zárdai csendes nyugalomról, te pedig álmodd magadat ifjadhoz közel; egyik az egyik csillagban, másik a másikban. Az álom jó tanácsot ad.

Másnap reggel különös meglepetés várt a két öreg gyámra. Fanny megkéré Boltayt, hogy ha Kárpáthy János elküldend gyűrűjeért, azt ne küldje neki vissza.

XV. A vadász a veremben

Boltay és Teréz egy szóval sem mondtak ellent Fanny határozatának, nem szóltak soha a férjhezmenetel felől, hanem az idő alatt, mint szokás, a kiházasítási cikkek után kezdtek látni, miknél ugyan mind fényesebbeket fog vehetni, ha majd a főúr neje lesz, de legalább elteheti emlékül, s előveheti, ha néha-néha a nagyvilág zajából a polgári csendélet szerény örömeire visszagondol.

Fanny férjhez készülése azonban oly titokban volt még tartva, hogy senki nem tudhatott az érdekelteken kívül felőle semmit, azoknak pedig természetökben feküdt nem dicsekedni és nem panaszkodni vele.

Különös történet adta elő az idő alatt magát.

Egy napon, midőn Boltay mester éppen otthon volt gyári házában, berohan hozzá egy szennyesen, csaknem rongyosan öltözött asszonyszemély, kiben Boltay mester alig bírt valami ismeretes arcot kitalálni. De nem is volt arra szükség, mert a szomorú alak sietett megmondani, hogy kicsoda, és azután iparkodott, hogy Boltay mester szóhoz ne juthasson, amíg ő ki nem beszélte magát.

— Én vagyok az a szerencsétlen Mayerné — Fannynak az anyja! — zokogá megkeseredett szívvel az asszonyság, s odaveté magát Boltay úr lábaihoz, elébb a kezeit, azután a térdeit, utoljára a csizmáit csókolva össze és hullatva tenger mennyiségű könnyeket. Boltay, ki nem volt szokva ilyen tragédiákhoz, csak állt ott, mintha leszegezték volna, és sem azt nem mondta neki, hogy keljen fel, sem azt nem kérdezte, hogy mi baja.

— Óh, uram, óh, én kedves uram, maga derék, maga mindenekfelett becsületes, nagylelkű Boltay úr, engedje, hogy lábai porát csókolhassam, hogy még a másvilágon is érte könyöröghessek. Maga a minden igazak őriző angyala, védelmezője az ártatlanoknak, hogy isten éltesse sokáig, és jutalmazza meg minden égi-földi jóval! Látott-e ilyen esetet, mint ez az enyim, hallott-e ilyet valaha ember? Nem. A szívem megreped, ha el kell mondanom; de mégis elmondom. Meg kell tudni a világnak, de leginkább meg kell tudni Boltay úrnak, hogy milyen szerencsétlen anya vagyok én. Óh, óh, Boltay úr, maga sem képzelheti azt, milyen iszonyatos egy anyának a kínszenvedése, akinek rossz leányai vannak, és az enyimek rosszak, nagyon rosszak, de úgy kell nekem, magam vagyok az oka, minek neveltem őket kényök szerint; ütni, verni, robotoltatni kellett volna őket, akkor majd megbecsültek volna, akkor majd nem hoztak volna gyalázatot szegény megőszült fejemre. Oh, hogy ilyen napokat kellett megérnem! Én Istenem, én Istenem! Mire hagytál meg engemet! Szegény lelkem uram jókor elköltözött e gyalázat elől a világból, nem bírta meg azt, beleugrott a Dunába; bár én is utánaugrottam volna akkor! De látja uram, az anya szíve csak mindig érez, még ha rosszak is a gyermekei, csak szereti őket, csak azt hiszi, hogy majd megjavulnak; óh, bár vakultam és süketültem volna meg azóta! Négy álló esztendeig tűrtem azt a szégyent, az isten csudája, hogy még egy szál hajam van, hogy mind el nem ment bele. De ami sok, végtére csakugyan mégis sok. Ha én el akarnám azt az iszonyatot mondani, ami az én házamban naponta történt, így állanának az ég felé Boltay úr hajai. Végtére tegnap volt a napja, hogy megsokalltam a hosszú tűrést, és kifakadtam, és kiadtam, ami lelkemen volt. “Hát már ez így fog menni mindig? Hát ti már azt sem kérditek, mi illik, mi nem illik? Hát ti már sohasem fogjátok magatokat becsületesen viselni, hát már énnekem sohasem lehet az utcára kimennem, hogy a szemem ki ne égjen, ha becsületes emberrel találkozom?” Hát uram, e szavakra, mint a megtestesült hárpiák, úgy támadtak rám egyszerre: “Mit leckéz minket az anyánk, mi köze ahhoz, amit mi csinálunk? Nem mi tartjuk-e úri módon? Azt a ruhát is én vettem, ami most rajta van. Azt a fejkötőt is tőlem kapta, az egész házban egy szalmaszéke nincs, ami a saját keresménye volna, mindent mi vettünk!” Én csak elszörnyedtem, uram. Hát így kell tinektek bánnotok anyátokkal, ez-e az én keserves fáradságaimnak a jutalma? (Itt a fuldoklásig vitte a zokogást a beszélő, de azért csak folytatta az előadást.) Ezt érdemlettem én annyi keserves álmatlan éjszakáért, miket betegágyaitoknál eltöltöttem, hogy a magam szájától elvontam a falatot, csak hogy tinektek legyen, hogy magam cudarkodtam, piszokban, rongyban jártam, csak hogy titeket felcifrázhassalak, hogy cselédet nem tartottam, magam voltam a szolgáló, csak hogy ti kisasszonyok lehessetek! Ilyeneket kell énnekem ezért hallanom, semmirevaló teremtések! Ekkor uram, ahelyett, hogy meghunyászkodnék, nekem áll az a legnagyobbik, s nagy pikantul még azt mondja, hogy ha nem tetszik velök együtt laknom, és magamat általok tartatnom, hát elég nagy Pozsony városa, vegyem elő a kapitálisaimat, fogadjak magamnak külön szállást, válasszam külön a bútoraimat, vitessem el a gardróbomat, és éljek nálok nélkül olyan tisztességesen, ahogy nekem tetszik. “No, várjatok gonosz leányok, azért se higgyétek, hogy engemet megcsúfoltatok” — mondám, és levetém a ruhákat, amiket ők vettek nekem, előkerestem azokat, amiket lelkem uram idejében viseltem, mikor a konyhán magam főztem, hogy legyen ezeknek a culáknak mit enni; azokat vettem fel, s úgy szaladtam ki az utcára. Magam sem tudtam, mit csinálok. A Dunának megyek, ez volt a legelső gondolatom. Hanem mire odaértem, mintha valami angyal súgta volna a fülembe: “Hiszen van még teneked egy leányod, akit emberséges emberek becsületben, virtusokban neveltek fel, eredj oda! Azok az emberséges emberek téged sem fognak eltaszítani, valahol valamelyik szegletében a háznak adnak helyet, ahol élhess meghúzódva, amíg Istennek úgy tetszik, és meghalhatsz, ha megeléglette szenvedéseidet a mennyei felség.” Ezzel jöttem ide, uram. Így vagyok, ahogyan lát. Semmim sincsen az ég alatt, még ma nem ettem egy falatot, s ha az úr kitilt a házából, ha a leányom nem akar látni, az utcán kell meghalnom éhen, mert inkább elveszek, mint egy falatot elfogadjak többet a gyalázatos, a háladatlan gyermekektől; koldulni pedig nem tudok, én csak azt tudom, hogy elébb-utóbb úgyis utána megyek lelkem szegény jó uramnak, akit ezek a rossz gyermekek vittek a sírba, a Dunába.

Boltay mester fejében a sok mindenféle közül az ragadt meg legerősebben, hogy a jámbor asszonyság még ma nem evett, minélfogva nagy keresztyéni kötelességet vélt azáltal elkövetni, hogy a faliszekrényből egy tányér boszorkánypogácsát s egy pohár bort állíta elé az asztalra, és kényszeríté, hogy egyék, s ami legelső, mentse meg magát az éhenhalástól.

— Óh, uram, ezer köszönet, hiszen bizony egy cseppet sem vagyok én éhes, inkább el vagyok keseredve, annyit eszem én különben is, mint a madár, csak annyit tesz az én evésem az asztalnál, mintha ott sem volnék. Többet érne énnekem a világ minden jóságainál az, ha én valaha az én lelkem Fanny lányomnak egy jó szavát hallhatnám. Nem lehet az, ugyebár? Nem nézhet ő az anyjára, szégyenli magát, ha látja. Talán rám sem ismerne már? Ilyen nyomorúságban... ilyen rongyosan, piszkosan,... így megvénülve,... legalább csak én láthatnám őt még egyszer — nem kívánom én, hogy vele beszélhessek, csak hogy valahol, ablakon keresztül, elbújva láthassam őt előttem elmenni, hallhassam, mikor mással beszél. Nekem nincs több kívánságom.

Boltay mester egészen elérzékenyült e szavakra, eszébe jutott, hogy valami német tragédiában látott már hasonló jelenetet, milyen jól játszott benne az a Wildner, akkor is úgy megríkatta az eset.

— No, no, asszonyom. Ne legyen olyan elkeseredett — biztatá a siránkozó anyát —, amit ön kíván, az minden kétség nélkül meg fog történni. Ön meg fogja látni leányát, beszélni fog vele. Ott fog lakni ön is. Szépen ellesznek együtt, és nem lesz semmi baj.

— Óh, uram, ön úgy beszél, mint egy mennyből leszállt angyal. De a leányom, óh a leányom nem fog engemet szerethetni többé. Ő utálni fog engem.

— Efelől legyen ön megnyugtatva, asszonyom. Önt sohasem rágalmazta leánya előtt senki, s Fanny sokkal jobb lelkű, minthogy anyját a nyomorúságban meg ne ismerné. El fogom önt hozzá vinni, mert falura küldtem, hogy holmi incselkedésektől megszabadítsam. Ott lakik atyja testvérével együtt. Az ugyan kissé szigorú személy, de majd kibékítem én őt magával.

— Óh, uram, nem várom én, hogy engem Teréz magához emeljen, elleszek én mellette mint szolgáló, mint konyhacseléd, csak hogy leányom, egyetlenegy leányom körül lehessek.

— Ugyan asszonyom, mit beszél összevissza! — pattant fel jámbor nehezteléssel Boltay. — Van énnekem cselédem elég, csak nem fogom gyámleányom anyját munkára fogni! Ön egy óra múlva velem jön falura, a többit azután bízza énrám.

Mayerné még egyszer újólag meg akarta ragadni Boltay csizmáit, de az emberséges ember elszaladt az érzékeny jelenés elől, s ott hagyta a szobában a tisztes asszonyságot, megígérve neki, hogy egy óra múlva visszakerül, addig talál ott az ablak hídján mindenféle jámbor könyveket, nézegessen belőlök.

Ezt az egyórai távollétet arra használta Boltay mester, hogy elment egy ruhaáruló boltba, s összevásárlott mindenféle kész öltözetet Mayerné számára, mert átallta őt azon kétségbe esett külsővel leánya elé vinni, hogy azt meg ne szomorítsa, s egy egész teljes öltözettel tért vissza a házba, mellyel Mayernénak minden nemes vonakodás dacára át kellett cserélni nagy hatású rongyait.

Hogy Boltay mesternek az ilynemű vásárlásoknál nem volt oly tisztult ízlése, mint megboldogult hazánkfiának, P. H. Lázárnak, kire a legelegánsabb delnő rábízhatta a piperevásárt, az nagyon valószínű; ő bizony csak azt tartá szemei előtt, hogy minden jó bő és meleg legyen, s hogy melyik esztendőrül való divatú valami, az iránt nemigen kérdezősködött; úgyhogy amint Mayerné teljesen fölequipírozva magát, a tükörbe tekintett, egyedül levén a szobában, meg nem állhatta, hogy nagy keserűsége engedvén, el ne nevesse magát saját figurája felett! — Hogy fognak majd a leányok odahaza és a galant ifjú urak nevetni, ha őt ilyen staffage-zsal meglátják!

Mit?

Igen, igen, a leányok és a galant ifjú urak odahaza.

Mert ahhoz, hogy az imént eljátszott tragédiát valónak tartsa valaki, éppen olyan erős hitének kellene lenni, minővel Boltay mester van megáldva. Nem igaz abból az egész monológból egy betű sem. Mayerné nem veszett össze a leányaival, azok sem kergették őt el maguktól, nem is volt neki szükség a Dunába ugrani, hanem így áll a dolog:

Abellino (ismét ő) az utóbbi idők kudarcai által a dühig fokozott szenvedéllyel veté magát sikerületlen terve után. — Éppen most kérte ki Mr. Griffard-tól az utolsó százezer pengőt a második millióból. Abellino mellett szüntelen volt egy kéme a cselédségből az eszélyes bankárnak, ki rögtön sietett azt levél által tudósítani Párizsból a legelső kárpátfalvi eseményekről, mik János úr neve éjszakáján történtek. Mr. Griffard megtudva, hogy János úr haldoklik, százezer helyet kétszázezret küldött Abellinónak, ami a visszafizetésben természetesen kétannyit teende. Az egész mintha tévedésből történt volna. Négy nap múlva természetesen megérté a másik levélből, hogy a nagybátya élve maradt, de már akkor a pénz útban volt, s éppen jókor érkezék Abellinónak vigasztalásul.

Százezer forinttal több pénze volt, mint amennyire számított. Ilyenkor az ember elbízott szokott lenni. — Ennyi éppen elég lesz a sikerre.

Ő maga csinálá ki a tervet, miszerint Mayerné (az anya!) ravaszul férkőzzék a Boltay-család körébe, utolsó leányához, és — tudja a többit.

Hatvanezer pengőben alkudtak meg, ha a terv sikerül.

Lehetséges ez?

Ne mondjátok, hogy szörnyetegeket festek. Ez az élet.

Mayerné elgondolta, hogy hatvanezer pengő szép pénz, abból ő magának a takarékpénztárba tesz harmincezret, a másik harmincezret pedig Fanny számára teszi le, s mindketten biztosítva vannak holtig a szükséget látás ellen; s mit kell érte eladni? Úgyszólván semmit, olyan chimérát, aminek addig semmi értéke sincs, míg valaki megtartja — csak akkor van, ha eladja: — az erényt. És a hatvanezer forinttal jól meg van fizetve. Ő úgyszólván jóltevője lesz ezáltal leányának.

Tehát mégis — az a bűnös, aki vesz.

Mert ha nem volnának rabszolgatartók, nem volnának rabszolgakereskedők.

Egy óra múlva előállt a szekér. Boltay mester kérte a mélyen megszomorodott Mayernét, hogy szíveskedjék felülni, és ne mutassa a kocsis előtt, hogy sír, mely kívánatnak eleget tenni nagy megerőtetésébe került a jó asszonyságnak.

Boltay mester azonban nem ült mellé, hanem kiült a kocsishoz. Azzal menté magát, hogy ő mindig ott szokott ülni, mert fél, hogy a kocsis elalszik, a lovak elragadják a szekeret s több efféle; pedig voltaképpen úgy állt a dolog, hogy bármily nagy mértékben tisztelte, becsülte légyen a magát megjavított asszonyságot, de csak mégis szégyellt mellette ülni egész Pozsony városa láttára.

Vevé is a gyeplőt és ostort a kocsis kezéből, s úgy elhajtott a városból, mintha valami nagy halálos veszedelem forogna kérdésben, amiért sietnie kell.

Midőn a falu végére értek, leszállt a szekérről, s lesütött szemekkel elmondá nagy akadozva Mayernénak, hogy neki itt egy kis dolga, azaz hogy beszéde van a zsidóval, akará mondani a göröggel, csak tessék azért a házához hajttatni, azért ő hamarább hazakerül a kertek alatt, s mire a szekér odaér, ő is otthon lesz.

Alig bírta ez együgyű hazudságot elmondani a derék ember, talán most hazudott először életében, arra is a végső szükség kényszeríté; ő bizony a kertek alatt elébb otthon akart lenni, mint a szekér megérkezik, s előre értesíteni fogja Terézt és Fannyt Mayerné jöveteléről s megkérni őket szépen, hogy amennyire lehet, bánjanak vele nyájasan, és ne mutassanak valami rémületes meglepetést, ha meglátják. Egyúttal elmondá nekik az okokat is, melyek Mayernét e futásra kényszeríték, s mindezt oly rövidséggel véghez is vivé, hogy mire a kocsizörgés az utca végén hallatszott, már ő kint állt a kapuban vendégét elfogadandó, s fölösleges buzgalommal kiabált a kocsisra: “Erre hajts, ne menj neki a sárnak, jól kitérj a kapunak!”

A két hölgy künn állt a folyosón. Fanny éppen akkor jövén a kertből, előre leoldá nagy szalmakalapját, mely akadályozandotta az anyjávali ölelkezésben; Teréz is letevé kezéből azt a perpetuum mobilét, amit az asszonyok kötésnek neveznek, nehogy a tűkkel ki találja szúrni testvérje özvegyének a szemét.

Mayerné asszonyság meglátva leányát, le sem akart szállni, hanem csak úgy leesni a szekérből, amit azonban sem a kocsis, sem Boltay mester egyáltaljában meg nem engedtek neki, hanem levették szépen, s úgy tették le a földre; azt azonban semmiképpen meg nem gátolhatták, hogy a jeles asszonyság valamennyi cselédek, aratók előtt el ne játssza a csodát, amit leánya számára tartott fenn. Ott előttök térdre esett, úgy csúszott a két nő lábaihoz, akik azáltal annyira meg voltak lepetve, hogy egyiknek sem jutott eszébe, őt felemelni. — Végre is Boltay mester szedte fel a földről, kit nagyon bosszantani látszék, hogy az udvari szájtátók láttára megy véghez ez a szcéna.

— Ugyan, Mayerné asszonyom, ne térdepeljen! Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.

A jó kézműves még a nemzeti büszkeséget is segélyül hívta, hogy Mayernét egyenesen állásra bírja, de mind nem használt az semmit, amint leányához ért, ott ismét térdre rogyott, Fanny pici lábacskáit iparkodván meglelni, hogy azokat megcsókolja. Fanny ezen csakugyan megijedt, mert korán reggeltől kerti munkával levén elfoglalva, arra sem ért rá, hogy parányi lábacskáira egyebet is húzzon a kis házi papucsoknál, s azon veszedelemben forgott, hogy Mayerné törekvései napvilágra hozzák, miszerint — nem húzott harisnyát. E gondolattól egészen elrémülve, elpirulva, hirtelen lehajolt Mayernéhoz, s mielőtt a botrány megtörténhetett volna, felemelte őt magához, melyet a kegyes anya ölelésnek véve, odaborult leánya keblére, sírt, fuldoklott, átölelte, és csókolta ahol érte. Fanny csak állta, csak tartotta, anélkül, hogy ölelést, zokogást vagy csókot vissza tudna adni.

Az különös, az ember úgy van néha, hogy semmit sem tud érezni; az egyik könnyekbe olvad fel a találkozásnál, a másik hideg, mint a fagy.

Végre sikerült az egész család egyesült törekvéseinek Mayernét a pitvarból a szobába betuszkolni, ott leültetni, s megfoghatóvá tenni előtte, hogy itt fog a szobában lakni; erőnek erejével ki akart menni. Elébb a padláson akart hálni, azután a konyhában a cselédek között, végtére azon könyörgött, hogy ha már szobában lakásra érdemesítik, csak egy akkorka kis szobácskát rendeljenek számára, ahol kezét-lábát összehúzva elférhet, ne nagyobbat, mint egy pincegége, csak hogy a leányát láthassa onnan. — Szerencsétlenségére Boltay mester házában minden szoba akkora volt, mint egy granárium.

Boltay mester odakinn, falusi házában s maga fajtájú emberek iránt nagyon vendégszerető ember volt; ha már egyszer valakit házába befogadott, azt akarta, hogy az jól is mulassa ott magát. Ő ugyan nem volt az az ember, aki valakit el tudott volna mulattatni, hanem bírt egy jó tulajdonsággal: ha valakinek szenvedélye volt beszélni, ő elhallgatta éjfélig. Eszerint Mayerné benne emberére talált; Boltay mester csak arra kért engedelmet, hogy pipára gyújthasson, s azután engedé magának a beszédhez jött Mayerné által elmondatni azt a hosszú históriát, ami az ő életének története, s melynek előadásában célszerűen vegyítvén a valót a költészettel, néha annyira belebonyolódott a jó asszonyság, hogy önmagával lőn kénytelen disputálni, vagy egészen újra kezdte a felvett szöveget, ami Boltay mestert csendes szemlélődéseiben éppen nem háborította.

Fanny és Teréz ezalatt a Mayerné lakául szánt szobát siettek rendbe hozni. A jó asszonyság csak azon könyörgött, hogy olyan szobába tegyék, ahol kedves leánya szavát hallhatja, vagy mikor dalol; sőt arra is vállalkozott, hogy egy tolóágyban azon ágy alatt aludjék, melyben leánya alszik, mely kívánatát megközelítőleg Teréz egy benyílót rendezett el számára, mely Fanny zongoraszobájával szomszédos; elébb ugyan saját szobáját akarta neki átengedni, mely leánya hálószobájába nyílt, de Fanny esengve kérte, hogy maradjon ő ott továbbra is.

— Lássa Teréz, én nem tehetek róla; örülnöm kellene, hogy anyámat látom, sírnom, hogy ilyen szomorú állapotba jutott, és nem tudok sem sírni, sem örülni, igen rossz szívemnek kell lenni. Én is szégyenlem, rosszul esik, hogy érzéketlen vagyok.

Teréz tudott volna mit felelni, meg tudta volna magyarázni az érzést, sőt a magáét elmondva, azt még ki is tudta volna egészíteni, de még most jónak látta hallgatni és vigyázni. Gyanította, sejtette ő, mi lappang ez álarc alatt, de időt akart neki engedni, hogy azt levethesse, alkalmat engedni, hogy csigaházából kiöltse szarvait, úgy tenni, mintha nem is ügyelne rá, mintha minden szavát elhinné, és amellett mint az árnyék, úgy követni minden lépését.

Mikor készen voltak a szobarendezéssel, Teréz bizalmasan fogá meg Fanny két kezét, s nyájasan tekintve szemébe, monda:

— Fanny, légy anyád iránt előzékeny, szelíd, nyájas! Ne kerüld, sőt iparkodjál kívánatait teljesítni. Úgy látszik, hogy téged nagyon szeret. Ezt nem volna ok miért tagadni. Szeresd te is. De egyre kérlek: ne szólj előtte semmit leendő férjhezmeneteledről. Tarts titkot egy ideig — az én kedvemért!

Fanny megfogadá, hogy eltitkolja azt. Azt hivé, hogy érti Teréz célzatát. Ő ilyen magyarázatot adott anyja megjelenésének:

“Anyám kétségkívül régóta restelli testvéreim életmódját, s csak az alkalmat leste, hogy tőlök megszabadulhasson. Most megtudta valahonnan, hogy én gazdag férjet kapok, s azért csatlakozik hozzám, tudva, hogy én majd magammal viszem. Önzés. Nemigen alkalmas arra, hogy a gyermeki szeretetet újra felköltse.”

Hátha még azt sejtette volna, amit Teréz!

Azonban nyájasan kellett anyjával bánnia, nehogy azt hihesse, miszerint Teréz őt elidegenítni iparkodott tőle, amit az valóban nem is tett soha. Igaz ugyan, hogy esztendőszámra sem igen szokott előfordulni közöttük Mayerné neve, tehát alkalom sem volt arra, hogy róla leánya előtt rosszat beszéljenek.

A kirendelt napon elküldé Boltayhoz Palkót az öreg Kárpáthy (ámbár ezentúl nemigen szabad már őt öregnek neveznünk, egy házasulandó vőlegényt), s nagy örvendezésére hallá a választ, miszerint jöjjön gyűrűjeért maga.

Repült! Nem, ez sok lett volna tőle. De sietett, ahogy lábai engedék; akik az utcán találkoztak vele, el nem tudták gondolni, mi érte, mert arcán meglátszott, hogy valaminek nagyon örül. Ha szegény ember törné magát így az utcán, könnyen rá lehetne fogni, hogy lutriba tett, és quinternót csinált, de mit nyerhetett ez a nábob, aki egész Pozsony városát, úgy ahogy áll, minden benne levőkkel együtt, megvehetné; minek örül ez?

Boltay mesterhez érve, annak meg kellett engedni, hogy őt összevissza ölelje. Rögtön, azonnal akart menni a menyasszonyért. Azon gondolat, hogy a tündér szépségű leány kész hozzá nőül menni, valóban szerelmessé tette őt bele; kénytelen volt Boltay mester figyelmeztetni rá, hogy az összekelésnek még néminemű előkészülési és törvény szabta szertartásai is vannak, amikről hogy a főúr mint törvényhozó tag elfeledkezett, világosan mutatja, mennyire el kellett neki a házasság eszméje által ragadtatva lenni, és viszont, hogy Boltay mesternek ugyanazok eszébe jutottak, bizonyítja azt, hogy az ő elragadtatása e tárgyban sokkal csekélyebb.

Csupán arra kérte tehát Kárpáthy leendő nászurát (ki nálánál, mellesleg mondva, jó húsz évvel fiatalabb lehetett), hogy addig is tartsák titokban az egészet, amire neki sajátságos okai vannak.

Boltay megígérte, s csak a főúr búcsúvétele után kezdett eszmélkedni felőle, miszerint Teréz és Fanny hasonló titoktartásra szólíták fel, s ez összevetést közölte Terézzel.

E körülmény is erősíté Teréz gyanúját. Ha mind a két félnek érdekében áll, hogy a házasság az esküvő napjáig titokban maradjon, úgy nem tudhat afelől semmit Mayerné — tehát más oka volt idejönni. Mert valami okának kellett lenni, az bizonyos.

Az előkészületek a házon kívül folytak, különben is az egész család nagyon ritkán jött úgy össze, hogy mindnyájan együtt lettek, s egymás titkait kémlelhették volna.

Igen természetes helyzet az, miszerint Teréz és Fanny között is nagyon észrevehető volt az eltávozás. Teréz nem feledheté, hogy Fanny már egy milliomos arája, kinek szerencséjén nem tud örülni; Fanny pedig önmaga előtt szégyenlé bizalmasan közelíteni nagynénjéhez vagy gyámjához. Mit gondolnának azok? Azt hinnék, hogy mindazt csak tettetésből cselekszi; hisz aki az oltár előtt azt mondhatja valakinek: “Én szeretlek”, akit nem szeret, mit ér annak a hízelgése mások iránt is? Hazugság, tettetés.

Emiatt oly hideg lehangoltság ült a társalgáson, valami egymástól való tartózkodás, hogy néha az egész ebéd felett senki sem szólt egy szót is, mintha megnémultak volna.

Aki ezt a lehangoltságot legélesebb figyelmére méltatá, az bizonyosan Mayerné volt. A leány nem boldog. Ezt gondolá. A leányt nagyon szigorúan tartják. Teréz hideg hozzá és bizalmatlan. A leány unatkozik és szerencsétlennek érzi magát ebben a nyakig érő falusi boldogságban. Egész nap nem lát magához illő ifjút, pedig a szív vágyai ilyenkor legerősebbek. Hm. Lesz ebből valami.

Emellett Mayerné folyvást oly alázatosan viselte magát, hogy minden lépten-nyomon utána kellett járni, mit csinál. Majd azon kapták rajta, hogy kiült a cselédek közé tollat fosztani, majd mikor megtudta, hogy szapulnak, korán reggel kiszökött, és segített szappanyozni; kisöpörte a szobákat, mire észrevették; minden ebéd idején erővel kellett az asztalhoz hurcolni, erővel rakni a tányérjára az ételt, mert nem akart sem enni, sem inni, s a harmadik tál után mindig felkelt, mintha a negyedik tálból már őt nem illetné semmi.

Ez együgyű fogásokkal elérte azt, hogy Fanny számtalanszor járt utána, bevitte magához, beszélgetett vele, zongorázott neki — szánta.

Hinni kezdé, hogy a szegény asszony csakugyan kedvét akarja neki keresni. Önzés ugyan, de szánalomra méltó önzés. Ha leánya csak felpillantott, már kérdezé, mit parancsol; ha kellett neki valami, szaladt érte; ha a cseléd elkésett valamivel, ő sietett azt felkeresni, olykor lopva megcsókolta a ruhája szegélyét, elkérte imakönyvét, s midőn visszaadta neki, Fanny a szülőknek gyermekeikért való imádságukat tartalmazó lapot találta behajtva és benedvesítve. Azok bizonyosan könnycseppek akartak lenni.

Olykor nagyokat sóhajtott Fanny hallatára, s ha ez kérdezé, hogy mért sóhajt, azt felelte, hogy van őneki arra oka elég.

Egy napon Teréz berándult Pozsonyba a menyasszonyruhák után nézendő, s minthogy azok nem voltak készen, éjszakára is benn maradt, maga helyett ezalatt Boltayt küldve ki házőrzőnek.

Fanny ez ideig még sohasem hált egyedül szobájában, nagynénje még mindig ott aludt a benyílóban, s a két szoba ajtaját nyitva hagyták, s nagy zivataros éjszakákon, mikor az eső veri az ablaktáblát, a szél rugdalja az ajtókat, a kutyák ugatnak a folyosó alatt — olyan jólesett arra gondolni, hogy hozzá közel egy éber lélek pihen, ki Isten után legfigyelmesebb szemmel tekint reá.

Ez az éjszaka éppen ily viharos volt, úgy szakadt az eső, úgy zúgott a szél a fák között, ugattak az ebek, s futottak, mintha valakit kergetnének, a szél rázta az ajtókat, mintha valaki nyitogatná kívül. Fanny behívta magához az anyját, hogy háljon ott az éjjel.

Valamivel figyelmesebb szemlélő, mint ő, észrevette volna azt a veszedelmes örömöt, azt a kapóra jött alkalom fölötti meglepetést, mely e pillanatban Mayerné arcára szökött. A másik pillanatban már el volt az fedve, elsimítva. A jó anya örült, hogy gyermekével egy levegőt szíhat.

Hölgyek hölgyek előtt nemigen szoktak óvatosak lenni, midőn éjszakai toalettjöket végzik. Fanny egész gyermeki gondatlansággal rakta le mindazon öltönyeit anyja jelenlétében, miket lefekvéskor nélkülözni szokás, nem gondolva vele, hogy szűz szépségének szoborszerű idomait elárulja az utolsó patyolat öltöny. Ki látja azt? Nő — egy nő, ki neki édesanyja. Mit rejtené magát, mit óvakodnék ez előtt? Tulajdonképpen nem is gondolt semmire, egész elmélázva ült ágya szélére, s fésűjét kivonva hajából lebocsátá a hosszú tömött kettős tekercset, mely fekete volt, mint a bársony, és fényes, mint az acél, s kibontva annak többszörös fonadékát, éjszakára hármas ágra kezdé azt újra fonni; a kibontott gyönyörű haj, mint egy varázsfátyol ömlött végig szép fehér alakján, természetes göndörödéssel kígyózva le egész térdeig.

Mayerné nézte, sokáig nézte a leányt. Szemeit le nem vette róla. Már az ágyban feküdt, ott is felemelkedék, hogy tovább láthassa, mint fonja nagy gondatlanul azt a hosszú selyemhajat, még csak a tükörbe sem néz, hogy bámulná, csodálná magát; sőt amint a gömbölyű tükör előtte áll, s egyszerre véletlenül belepillant, elfordítja azt magától, hogy ne lássa magát abban ily pongyolán, s keblén szűkebbre hurkolja az ingfodor szalagját.

Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne. Minden mozdulatánál új szépségben tűntek elő szűz termetének idomai. Ah, ez valóban a legműértőbb szemek becsülése után sincs drágán eladva hatvanezer forintért...

— Ah, minő szép vagy te, Fáni! — suttogá végre önkénytelen hízelgéssel.

Fanny hirtelen felrezzent. Ijedten tekinte szét, mintha először nem tudná, honnan jött e szó. Szemei Mayerné szemeivel találkoztak, azután hirtelen felugrott az ágyába, félig befonva hagyta haját, magára rántá fehér takaróját, s elfútta a gyertyát maga előtt, és behunyta szemeit.

És csak azután lassan merte azokat ismét felnyitni, mintha attól tartana, hogy azok a vizsgáló szemek a sötéten keresztül is ránéznek, s még most is hallani vélte: “Milyen szép vagy te, Fáni!” ... Ez a kerítőné suttogása volt.

Fanny reszketve várta, fog-e még valamit szólani ez asszony.

Óh, igen...

Éjszaka, sötétben, mikor a gyertyát eloltják, az öreg asszonyságok akkor legerősebbek a beszélgetésben, kivált ha akadnak valakire, aki hamar el nem alszik, aki türelmesen hallgatja, amit beszélnek, s legfeljebb csodálkozó, szörnyűködő, helybenhagyó s más efféle buzdító interjekciókkal mozdítja előre svádájukat. Ilyenkor van a legalkalmasabb idő elmondani tíz, húsz év, ötven év alatt történt dolgokat, elkezdeni születésen, keresztelésen, keresztülmenni férjhezmenésen, halálozáson, míg végre egyik vagy másik fél horkolása véget nem vet a diskurzusnak.

Mayernénak is sok mondanivalója lehetett a leányához, és soha jobb alkalma nem volt rá, mint ilyenkor, mindkettő ágyban fekve; senki, semmi nem zavarhatja a beszédet, nem lehet előle elmenni semmi ürügy alatt, a tárgyat százszor lehet változtatni, s a sötétben semmi módon nem vehetni észre, ha az ember elpirul.

— Óh, óh, lelkem jó leányom, édes szép leányom te — így kezdé a beszédet Mayerné —, de nem hittem volna soha, hogy még olyan boldog lehessek valaha, hogy teveled egy szobában aludjam. De sokszor elmondtam magamban, bár ne lett volna több leányom, mint te, vagy bár vette volna el az isten amazokat tőlem, hogy csak te maradtál volna, akkor tudom, nem jutottam volna ilyen sorsra. Milyen sors, milyen sors! Négy esztelen leány, egyik bolondabb, mint a másik, mert ha bolondok nem volnának, nem úgy kellett volna magukat viselniök, mint ahogy ők viselték. Mindeniknek volt tisztességes viszonya, ami mellett meglehetett volna, de nem becsülte meg, mindegyik az egész világé akart lenni. Majd úgy veszik hasznát!

.... Ez volt az első roham. Lepiszkolni egy dísztelen életmód alsóbb fokát, hogy a kevésbé alacsony némi tetsző színben tűnhessék fel. Megszólni azokat, kik világ leányaivá lettek, mért nem voltak elég okosak maguknak tisztességes viszonyt biztosítani.

Tisztességes viszonynak nevezik a finom társaságok nyelvén azt, mikor egy hölgynek van egy bevallott szeretője és több nincs, s ez aztán életszükségeiről illően gondoskodik.

Fanny egy szót sem válaszolt. Mayerné abbanhagyta e rohamot, egyet ásított, azután kezdett más beszédet.

— Te ugyan boldog vagy ennél a háznál. Látom, hogy mindenki szeret, egy kicsit szigorúak ugyan, de jó, becsületes emberek. Milyen ezer szerencse rád nézve, hogy ide kerültél; mindened van, amit csak megkívánsz. Itt már csak nyugodtan ellehetsz, amíg az öreg Boltay él; bár az isten éltesse sokáig, pedig attul félek, hogy egyszer hirtelen fog meghalni, mert nagyon sűrű a vére, az apja is gutaütésben halt meg, meg a két testvére, éppen az ő korában. Ámbár még akkor is tudom, hogy nem hagyna ő tégedet nyomorúságban, gondoskodnék rólad, ha nem volna neki egy unokaöccse, aki prókátor, arra akar hagyni mindent. Természetes is, az a család büszkesége. Hiába, a vér csak a vérhez szít, ki-ki azt pártolja, ami a magáé.

Ez volt a második roham. Döbbenjen meg a leány arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle, ha Boltay meghal. Addig, míg Boltay él, tán kárba vész drága ifjúsága, s akkor késő lesz azután sóhajtozni, hogy mennyivel jobb lett volna azt — eladni!

Az volt a borzasztó, hogy Fanny mind értette, tudta, az anyja miért beszél, hová céloz, mit kísértget, mit tapogat. A sötétségen keresztül vélte látni ravasz arcát és ez arcon keresztül ravasz lelkét, s szemeit lehunyta, és füleit eltakarta, hogy ne lásson, hogy ne halljon.

Mégis látott, mégis hallott.

— Hja — jah! — sóhajta fel Mayerné mintegy hangolásul, hogy ismét beszélni fog.

— Alszol már Fáni?

— Nem — rebegé a leány. Nem bírt annyi ravaszsággal, hogy felelet nélkül hagyta volna e kérdést; akkor tán azt hitte volna Mayerné, hogy elaludt, s nem beszélt volna többé.

— Haragszol rám, hogy beszélek? Szólj, ha nem szereted.

Fanny erőt vett önkénytelen reszketésén, és alig hallhatólag rebegé:

— Tessék!

— Alig ismertem volna rád, hogy megláttalak. Ha az utcán találkozunk, bizonyosan elmegyek melletted, és meg nem szólítalak. Igaz is. Milyen kicsiny gyerekleány voltál, mikor tőlem elvettek. Miért is nem maradnak a leányok mindig olyan kicsinyek!

Ezen együgyű és számtalanszor hallható óhajtás rendesen olyankor szokott kiszalasztódni a jámbor anyák ajkain, midőn felnőtt leányaik sorsán elkezdenek aggódni, töprenkedni.

— Haj, haj! Mire is nőnek fel mai világban szegény ember leányai? Bár valahányszor szegény embernek leánya születik, gyászolnának ahelyett, hogy vigadnak. Mi lesz belőlük, ki veszi el őket? Mai világban már senkinek sincs kedve házasodni. A kereset mindig gyérül, a háztartás költsége szaporodik, s ha férjhez is megy egyik-másik, mit nyer vele? Korhely részeges férjet kap, egész élete nyomorúság, gond, aggodalom, egyik bajból a másikba esik, dolgozik, mint a szolgáló, a sok rossz gyerek a nyakára nő, s ha megvénül, kidobják az utcára. Héj, bizony jobban tenné minden anya, mikor leánya születik, ha előre megsiratná!

Íme elmondá leánya előtt a férjhez juthatás nehéz voltát, s a házasélet kellemetlen oldalait. És a leány mind jól tudta, hogy mért mondja ezt neki, mert azon szónál: “Minő szép vagy te!” egyszerre világ derült gondolatai közt, s ő is megtalálta a gyanút, melyet Teréz nem mert vele közleni, hogy anyja lélekkísértőül jött hozzá.

— Fázol te Fáni?

— Nem én — rebegé a leány összehúzódva takarója alatt.

— Úgy tetszik, mintha reszketni hallanálak.

— Nem.

— Ugyebár ismerted te Halm Rézit?

— Ismertem — viszonza Fanny halkan, s rettegve várta, mi új fordulat, mi új támadás vár ismét reá.

— Ugye milyen büszke leány volt az? Tudhatod, szomszédban laktunk, milyen büszkék voltak valamennyien! Szóba nem álltak velünk. Mikor nénéddel az a szerencsétlenség történt, még csak ránk sem néztek többé, sőt még veled sem hagyták beszélni a leányukat. És most, tudod mi történt a leányukkal? Egy gazdag földesúr megszerette, elszöktette; ők elébb kiátkozták, kitagadták, később a földesúr vett a leánynak egy szép jószágot, akkor kibékültek vele, s most valamennyien ott laknak őnála. A büszkék, akik más embert olyan hamar el tudtak ítélni. És most ők mondják azt, hogy hiszen nincs abban semmi kárhoztatni való, a leány boldogabb, mint akárhány asszony, s az az ember hűségesebb hozzá, mint sok férj a feleségéhez, minden kívánságát teljesíti, ami legjobb, legszebb, azt mind megszerzi neki; a cselédek nagyságos asszonynak hívják, s akármely úri társaságban szívesen látják, s nem kérdik, ki és mi. A promenádon karonfogva sétál vele, s minden ember köszön neki; úgy bizony, így beszélnek most azok a büszke, dölyfös Halmék, akik olyan könnyen pálcát törtek más ember leánya fölött, s ha egyszer-másszor valaki mégis pletykázik róluk, akkor azt mondják, hogy az az ember még az idén el fogja venni Rézit; csak arra vár, míg az anyja meghal, azután meg, míg egy nagybátyját kiengeszteli, s az emberek elhiszik, és keresik a barátságukat. Ilyen bolond a világ.

Itt megállt egy percre Mayerné, hogy időt engedjen Fannynak a mondottakon végiggondolni.

A leány hirtelen, vágyó, ösztönszerű sugallattal, amint anyja elhallgatott, a támadt csendben egy Úrimáját kezde elmondani magában, kezei már régen össze voltak téve reszkető keblén, sietett, sietett azt elmondani, s úgy örült, hogy elébb kimondhatá az áment, mint anyja beleszólt volna.

Mayerné kis idő múlva ott kezdé el, ahol elhagyta.

— Ilyen bolond a világ. Ha tisztességesen férjhez ment volna, a kutya sem ugatná meg, így meg az egész világ beszél róla, és irigykednek rá. Persze, hogy irigykednek. Az meg csak neveti őket a kastélyából. Beszéljetek, bolondok. Árt is az neki. Egyébiránt ki tudja, nem jobban történt-e ez így rá nézve. Lám, ha ahhoz a polgáremberhez ment volna, akihez a szülői akarták erővel adni, most milyen keserves élete volna! Az később más leányt vett el, s még alig háromesztendős házasok, máris elválni készülnek; ha három gyerek nem volna a nyakukon, régen el is váltak volna; az ember iszik, kártyázik, mindenét elkölti, s mindennap megveri a feleségét. Ha Rézi megy hozzá, ott van ni, ő lett volna vele a szerencsétlen. Csak hiába, sokszor jót akarnak a szülék, és a legrosszabb lesz belőle; sokszor meg azt hiszik, hogy a legnagyobb szerencsétlenség történt a gyermekükkel, s abból lesz a legnagyobb szerencse! Fáni! Te fázol?

— Nem, nem — suttogá a leány, és reszketett, mintha lázban volna.

— De fázol, én hallom, a fogaid is vacognak bele. Várj, egy vánkost teszek reád, vagy megdörzsöljem a lábaidat!

— Ne! nem! Nem fázom — rebegé Fanny. Irtózott azon gondolattól, hogy anyja e percben testéhez érjen.

Mayerné megnyugodott benne, hogy leánya nem fázik. És azután jó hosszú ideig elhallgatott. Fanny azt hivé, hogy már alunni fog.

— Te Fáni — szólalt meg egyszerre, újra kezdve a beszédet —, alszol már?

— Nem! — szólt a leány. Kíváncsi volt hallani, mi következik még. Van az emberben néha olyan merész kíváncsiság; tudja, hogy félni, rettegni fog attól, amit megtud, és mégis meg akarja azt tudni.

— Én nem tudom, mi lelt? — szólt Mayerné. — Én sem tudok aludni, egy cseppet sem vagyok álmos. Tán hogy ismeretlen vagyok a szobában. Mindig oda képzelem az ablakot, ahol a tükör van. Úgy ne járjak, mint a rozsnyói követ, aki másodmagával aludt egy idegen szobában, ahol be volt téve minden ablaktábla, s reggel felé meg akarta tudni, virrad-e már, de az ablak helyett a sajtos almáriomba lépett, s aztán azt felelte a társának, hogy az egész világ sötét és sajtszagú.

Mayerné asszony nagyon jót nevetett a sötétben ennek a lőcsei kalendáriumban megjelent anekdotának, amiben Fannyra nézve mégis annyi vigasztaló volt, hogy ez mégis nem az ő megrontására hozatott fel.

Kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anekdota is, hogy az előadás célja annál rejtettebb legyen.

Itt újra szünet állt be. Mayerné elkezdett sóhajtozni s Istent emlegetni, mint ki az álmot érzi már jönni, s nyugodalmas eszmékre tér. Egyszerre újra megszólalt.

— Te Fáni! Tudsz te még hímezni?

— Tudok — felelt Fanny. (Ez talán mégis ártatlan tárgy fog lenni.)

— Onnan jutott eszembe, hogy a legutolsó hímzésed most is megvan odahaza, tudod, az a pamlag, avval a két csókolódó galambbal; most is ott áll az arcképed alatt, amit az a fiatal festő vett le ingyen. Jaj, abból azóta híres festő lett, azóta legalább háromszáz formában lefestette a képedet, el is küldte mindenfelé a műtárlatokba, ott a legnagyobb urak vették meg azokat drága pénzen, úgyszólván egymásra árverezték. Mondhatni, hogy azzal alapította meg a szerencséjét az a festő, mert azóta minden főrangú háznál ismerik a nevét. Egy kép tette az egészet.

Ah! most kerül a hiúság ajtajára.

— Nem hinné az ember — folytatá Mayerné. — Egy úr, igen nagy úr, annyira beleszeretett abba a képbe, persze külföldön látta, hogy expressus idejött Pozsonyba amiatt, megmagyaráztatta magának, hol lakott az, akiről azt lefestették, s eljött hozzánk. Láttad volna, milyen kétségbe volt esve, mikor megtudta, hogy te nem lakol már ott. Főbe akarta magát lőni. Hanem azután sikerült neki kitudni, hol vagy, meglátott, s azóta még jobban odalett; mindennap odajött hozzánk, leült arra a pamlagra, melyről megtudta, hogy a te hímzésed, s óraszámra elnézte azt a képet ottan szembe. A testvéreid haragudtak rá, mert rájuk sem nézett, de én azért szerettem, mert tőle hallottam mindég tefelőled valamit. Mindenütt utánad járt, s legalább így megtudtam, ha egészséges, ha beteg vagy. Óh, az az ember egészen őrült volt miattad!

Hát ennyire vagyunk?

Fanny most fél könyökre emelkedve hallgatá anyja beszédét azzal a visszaborzadó tudásvággyal, amilyennel Damiens nézte a testén tépett sebeket, mikbe égő olajat töltöttek.

— Óh, mennyi bohóságot elkövetett ez az úr nálunk — folytatá Mayerné, vánkosai egyik feléről a másikra helyezve át magát nagy zörejjel. — Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen-e rajta, vagy csodálkozzék. Nem múlt el egy nap is, hogy oda ne jött volna, s számtalanszor mondá, hogy ha most itt volnál, mindjárt feleségül venne. “Menjen az úr! — mondám neki. — Majd hiszi azt valaki az úrnak, szokták is az urak szegény emberek leányát elvenni!” Igen: elvenni és visszaadni. Attól őrizkedjél ám édes leányom; hogy ha valamely nagy úr azt mondja, elvesz; az csak bolonddá akar tenni, ez bolondság!

E kegyes észrevétel után megpihent Mayerné, s Fannynak ideje maradt magában ilyenformán egészíteni ki a mondatot:

“Hanem ha megmondja, hogy nem vesz el, de pénzt ad; az okosság, arra hallgass. Leányokat elcsábítani, házasságot ígérve, szerelmet esküdve, ez komisz diákok és incifinci negyedvér mágnásgyerekek dolga; ezeket kerüld; igazi gavallér azon kezdi, hogy, ‚mit ád’, erre hallgass.”

Pfuj! pfuj! Utálat, förtelem!... Ilyen az élet!...

Vajon ilyen-é? Csitt. Hallgasd jó leány, mit beszél tovább anyád! Ne dugjátok be füleiteket finom érzelmű, előkelő hölgyek, a magasabb, nemesebb világkör jól őrzött virágai; rátok nem ragad ebből semmi, mert ez csak szegény emberek bűne. Legalább legyen róla valami fogalmatok, minő látkör alatt vesznek el azon szerelem legforróbb sugarai, melyből számatokra többnyire csak az őszi alkonyat deres fénye jut.

Fanny irtózva várta, mit fog beszélni tovább édesanyja. Lesz-e bátorsága végtől végig lejátszani rettentő szerepét? Befurakodni a szerencsétlenség álarcával egy nyugalmas, becsületes család körébe, mely szánó, megbocsátó kart tár eléje, csak azért, hogy annak legféltettebb kincsét, a becsületet, az erényt, a szűztisztaságot ellopja, elrabolja, és ez tulajdon leánya becsülete, erénye, tisztasága, mit idegeneknek kelle oltalmukba venni, s idegenek oltalmábul kelle elorozni!!

Óh! Feketébb az ördög, mint aminőnek festik.

— Én az ilyen beszédeket meg sem szoktam hallgatni. Még ha igazat mondana is, nem volna az jó; az alacsony sorsbul származott nőket azokban az úri társaságokban lenézik, fumigálják, megvetik; míg az olyan nőkkel, mint Halm Rézi, nem törődnek. Azok ellehetnek miattuk.

(Igen, azokat megvetik, azokrul nem beszélnek.)

Csak tovább.

— Azt sem tudtam már, unjam-e vagy szánjam azt a szegény embert, egészen odalett. Egyszer csak eltűntél a városból. Már ekkor egészen kétségbe volt esve, azt hitte, férjhez vittek valahova. Úgy jött hozzám, mint az őrült. Kérdezte, hogy hová lettél. “Én nem tudom uram — mondék —, tőlem régóta el van véve. Az bizony meglehet, hogy férjhez ment.” Erre csak elsápadt az ember, s leveté magát — ugyanarra a pamlagra, amit te hímzettél, melyen két csókolódó galamb van egy rózsakoszorú közepében. Én sajnáltam a szegény embert, mert szép, gyönyörű ifjú volt, sohasem láttam nálánál szebb férfit életemben; milyen szemek, milyen szemöldök! Finom, halavány arc, olyan kéz mint a bársony, gyönyörű száj és fölséges termet!... Nem tehettem róla. Mondtam neki, hogy miért nem sietett, ha komoly szándéka volt veled. Mikor ő csak arra várt, hogy nagybátyja meghaljon, aki ellenzé ezt a házasságot. Igenám uram, de a leány nem várhat addig, míg ön nagybátyja meghal, mert akkorra megvénülhet, addig nem lehet mindig leány. Hát azt mondja, addig titokban esküdött volna meg veled. Jaj Uram, bajos abban bízni, mai világban nem lehet hinni a férfiaknak. Ön szerencsétlenné teheti a leányt, s örökre titokban hagyhatja a házasságot. Erre azt mondta, hogy no jó, ha én nem bízom az ő becsületszavában, esküvésében, ő kész hatvanezer pengő forintot egyszerre készpénzben letenni a kezembe, s ha ő olyan gyalázatos szószegő volna, hogy tégedet valaha elhagyna, veszítse azt el. Hatvanezer pengő nagy pénz, azt bizony bolondul senki sem dobja ki, az akárkitől is nagy áldozat volna, s hamarjában nemigen tudok olyan nagy urat, aki a szavát megszegje, hogy hatvanezer forintot elveszítsen, kivált mikor a szavát egy olyan szép, remek leánynak adta, mint az én Fánim...

— Jó éjszakát, alunni akarok — rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát, és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küszködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.

A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.

Egész alvása alatt különös álomlátásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.

Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, miktől a sötétben úgy félt.

Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze, messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.

Fanny látva, hogy Mayerné már korábban felkelt, és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jókedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.

A reggeli már készen várt reá, Mayerné azalatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.

Boltay mester sohasem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.

Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy emiatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öregasszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.

Fanny jó reggelt kívánt anyjának, és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt leányának.

— Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Óh, te kedves, egyetlen leányom. Jaj be boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés cukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.

Az asszonyság igen beszédes lőn; addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni; annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.

Fanny figyelve szürcsölé kávéját olykor anyjára tekintve, ki nem szűnt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, s erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.

— Mama — kezdé a lyán megfogva anyja kezét; nem irtózott tőle —, hogy hívják azt az urat, aki felőlem kérdezősködött?

Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!

Pedig, ha figyelt volna leánya arcára, megláthatá, hogy az ily kérdést téve még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.

Nagy titkolózva elébb körülnézett, ha nem hallja-e meg valaki, azután odavonta magához leánya fejét, és megsúgta neki a kérdezett nevet:

“Kárpáthy Abellino.”

— Úgy? Ő az? — monda Fanny különös, nagyon különös mosollyal.

— Tán ismered?

— Láttam egyszer, nagyon messziről.

— Óh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.

Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszrul, s kávéskanalával játszott.

— Ugye anyám, sok pénz hatvanezer forint?

(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)

— Nagyon sok, édes leányom, annak háromezer hatszáz forint a legális interese. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, amíg annyi jövedelemre szert tesz.

— Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?

— Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, amikor kilencszáz forintra felment, ez annak csak egynegyed része. Úgy van, négyszer kilenc harminchat. Negyedrésznyi jövedelme volt.

— De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?

— No, a biztosítékot minden percben kész letenni.

Fanny meggondolni látszék magát.

— Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.

“Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint a testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.” — gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.

Most meleg a vas. Most lehet ütni.

— Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek ideális dolgokrul firkálni, de azért ők is csak azt nézik, hogy mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, akinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjúságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?

Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.

— Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség — folytatá még erősebb nyomattal Mayerné —, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.

— Csitt, Boltay jön!...

Az öreg úr belépett, jó reggelt kívánt, s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.

— A mama be akar menni — felelt Fanny egész készséggel —, nem lenne szíves bácsi, hogy bevinné?

Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.

— Szívesen, felelt Boltay, hová parancsolja?

— Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.

(Ah, okos leány, arany eszű leány!)

— Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?

De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát, s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!

Boltay egy percre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e percet használva, suttogó szóval kérdé Mayerné:

— Mikor jöhetek vissza érted?

— Holnapután.

— S mit feleljek ott?

— Holnapután — ismétlé Fanny.

Erre ismét belépett Boltay.

— Egy percig várjon még, édes bátyám — szólt Fanny —, néhány sort írok Teréznek, vigye magával.

— Szívesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.

— Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg kasmír harrast, egy rőf pur de laine vagy poil de chèvre...

Boltay megijedt az idegen szavaktól.

— Csak írd le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.

Fanny mosolyogva vevé íróeszközeit, s egy rövid levelkét írt, összehajtá, bepecsétlé, s átnyújtotta Boltaynak.

Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s az víg ostorpattogás közt elhajtatott.

Fanny utánuk nézett egy ideig, azután hideg, megvető gunyorral fordult vissza szobájába, megöntözé virágait, megeteté madarait, és dalolt igen-igen jókedvűen.

A szekér a városhoz érvén, a legelső boltnál ismét leszállt Boltay; tűzkövet vagy mit árultak ott, amiből okvetlen vásárolni kellett neki. A kocsisnak megparancsolá, hogy csak vigye Mayernét, ahova parancsolni fogja. Ő majd hazatalál gyalog.

Mayerné nemsokára ismét szerettei körében volt. Éppen ott találta Abellinót. A dandy leste már, mit fog végezni, s mindnyájan várták, midőn betoppant. Ugyanazon öltönyben volt, melyet Boltay mester vett számára. Ah, minő nevetség volt az! Hogy ugrálták körül, hogy forgatták erre-arra a dévaj leányok! Abellino megkérte, engedje meg, hogy ily alakban lefesse. De nem, most nem ért rá. Csak gyorsan. Mit végzett?

Mayernének két óráig tartott, míg elmondta szerencsés merényletét, mennyit küzdött, milyen ékesszólással volt, míg a leányt rávehette az engedékenységre. Mert a leány szemérmes szörnyen, s el kellett vele hitetni, hogy a lovag bizonyára nőül veendi őt, hát csak mindig azt mondja neki.

Abellino nem állhatá meg, hogy összevissza ne ölelje a duennát, amit azzal bánt meg aztán, hogy Mayerné elmondá neki, milyen szép alaknak írta ő le Abellinót Fanny előtt. — Hagyjuk őket ott vigadni.

Ezalatt Boltay uram is szépen hazaballagott. Teréz már várta az ajtóban, mert a kocsis elébb hazaért, s jöttét hírül adá. Első dolga volt a levelet átadni.

— Levelet hoztam, mert ami benne van, az törökül van, el nem tudtam volna mondani szájjal.

Teréz felbontá a levelet, elolvasá. Boltayra nézett. Megint elolvasá. Harmadszor is elolvasá, s ismét Boltayra nézett.

— Ez igazán törökül van. Én sem értem. Nézze ön!

S azzal Boltaynak nyújtá a levelet.

— Hm — dörmöge az öreg úr, csakugyan azt gondolva, hogy a levél tele van vad idegen szavakkal, s elbámult, midőn ezt olvasá benne:

“Kedves nagynéném! Mindent tudok. Azon nő, kit anyámnak nevezni irtózom, ne jöjjön hozzánk többet. Izenjék meg Kárpáthy János úrnak, hogy még ma keressen fel, fontos, sietős beszédem van vele. Jöjjenek kegyetek rögtön. Szerető rokona Fanny.”

Mit jelent ez? Mi történt ezek között? Mikor volt ideje valaminek történni? Olyan szép csendesen kávéztak együtt, oly bizalmas suttogással váltak el egymástól. Kezet csókoltak egymásnak... Boltay mester nem értett semmit.

De Teréz kezdé érteni.

Tehát rögtön izenni kell Kárpáthy Jánosnak. Ki megy érte? Elmegy Boltay mester maga. Az ő lábai jók, egy perc alatt ott van. A vén Palkó már ismeri, s karonfogva cepeli be urához. A vőlegény megérti az izenetet, rögtön hintajába fogat, öt perc alatt útban vannak. Boltay, Teréz a hintóban ülnek mellette, a fedett ablakon át senki sem látja őket, az öt sárkány-paripa, három előre fogva, kettő hátul, nyargalva vágtat végig az országúton. Két óra alatt megjárják az utat, ami Boltay mester csendes hajtásával jó négy óra járás.

Fanny maga fogadja az érdemes vendéget, arca valamivel halványabb, mint máskor, de a halványság úgy illik neki. János úr magánkívül volt elragadtatásában, meg nem állhatja, hogy a szép ara elé járulván, ilyen szokatlan beszédet ne ejtsen, kezét ünnepélyesen mellére téve:

— Kisasszony, engem az isten úgy segéljen, ahogy életemben nem lesz egyéb gondom, mint hogy kegyednek örömet szerezzek.

— Én pedig, uram, fogadom — szólt Fanny határozott, nyugodt hangon —, hogy életemben nem fogok erősebb kötelességet ismerni, mint az ön nevének becsületére válni. Most legyenek önök mind a hárman szívesek nehány órai beszélgetésre elzárkózni velem.

E szavak oly nyugodt, oly határozott hangon voltak mondva, hogy engedelmeskedni kellett nekik, s mind a négyen eltávoztak a legbelsőbb szobákba, bezárva minden ajtót magok után.

Néhány óra múlva ismét egyenkint felzároltattak az ajtók, s előjöttek mind a négyen.

De minő változás minden arcon!

Fanny arca nem volt többé halvány, hanem piros, mint a hajnal, kinyílt, derült, mint a feslő rózsa.

Boltay mester egyre pödrötte a bajuszát, mint ki rettentő fenyegető dolgokra készül; ha olykor el nem nevetné magát, haragosnak is láthatnók.

Még a jámbor Teréz szemei is szikráznak, de e szikrák a diadalmas bosszú szikrái azokban.

Hát még a vőlegény, János úr! Hol van a János úr, hová lett az öreg nábob? Ismeri őt valaki? Ez a vidám, ugráló, szökellő, nevető, diadalmaskodó alak; vajon ő volna az? Ej, ej, bizony húsz évvel megifjúlt. Oly kedve van, hogy madarat lehetne vele fogatni. Kicserélték!

Nem találja helyét, oly kedve van; el van bűvölve, el van ragadtatva, ez a leány tündére, angyala, istennője. Nem hiába támadt ő fel halottaiból.

— Tehát holnap délután! — mond örömtől reszkető hangon.

— Igen, holnap — viszonza Fanny ígéretteljes hangnyomattal, s szemök különös tűztől villog, amint egymásra tekintnek. Kárpáthy túláradó érzelemmel szorítja meg Boltay kezét, azután Terézét, most Fannyra kerül a sor.

— Szabad-e e szép kezet megszorítanom?

Fanny szívélyesen nyújtá eléje a legparányibb, a legsimább, a leggyöngédebb kezecskét. A villanyos érintésre egészen odalett János úr; nemcsak kezébe, hanem ajkaihoz is szorítá azt, s a leány nem haragudott érte.

E merénylet sikerülte fölötti örömében sorra ölelte János úr még egyszer Boltayt és Terézt, s azon vette magát észre, hogy egyszer csak Fannyt is karjai közt tartá. A leány szelíden simult hozzá, minden prűd, ízetlen vonakodás és minden kacérság nélkül, ahogy minden természet gyermeke fogna tenni.

Erre azután rohana János úr hintajához, maga kinyitva annak ajtaját, s nem várva, míg Palkó lebocsátja a felhágót, onnan is visszakiálta:

— Holnap délután!

— Csitt! — inte kicsiny ajkaira téve mutatóujját Fanny.

— Hajts Pozsonyba! — kiálta János úr nyugtalan sietséggel, míg Palkó egész tempóval kapaszkodott fel a bakra, onnan flegmatice nézett vissza urára.

— No mit bámulsz? Hajts!

— Valamit itt hagytunk — monda az öreg szolga.

— Mit hagytunk itt, te?

— Húsz esztendőt az öregségből, nagyságos ifjúúr! — viszonzá amaz el nem mosolyodó képpel, s nagyot húzva azon a legelső “ú”-n.

János úr jókedvűn nevetett e tréfás megjegyzésre. A kocsis pattogva ereszté ki sudarát, a sárkányok belekaptak az útba, s perc múlva messze porzott a hintó az országúton.

...Vajon mit végezhettek odabenn?

Másnap reggel hetivásáros kocsin érkezett ki Boltay falusi lakába valami cselédféle egyéniség, kit Mayerné küldött a hímzett pamlaggal Fannyhoz.

A cseléd titokban megsúgá, hogy a pamlag aljában levél van eldugva.

Igen jó.

Fanny előkeresé a levelet. Anyja írása volt az. A gazdag úr nagyon örül. Örömében Fanny tiszteletére másnapra nagy estélyt rendez Kecskerey úr őnagysága szállásán, s arra Fannyt ünnepélyesen meghívja; ide van mellékelve a cifra meghívási jegy.

“Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille.”

Családostul.

Értve alatta anyját, nénjeit s más efféle pereputtyját.

Ah, tehát közönségrül is van gondoskodva! Nagy sokaság lesz, nézők, bámulók! Annál jobb. Az előadás is jó leend.

Fanny visszabocsátá a cselédet azon izenettel, hogy az estélyre való meghívást elfogadja, s üdvözletét küldi nagyságos Kecskerey úrnak.

Hát ez a Kecskerey úr kicsoda? Még ezt is meg kell ismernünk?

Egy derék gentleman, ki a finom társaságokban nem megvetendő szerepet szokott játszani, s egy olyan korszükséget pótol, melyet nála nélkül sokkal nehezebb volna elviselni.

Ismeri őt mindenki, aki magát nevezetességnek szereti tartatni, legyen az nagy úr vagy nagy művész.

Az ő termei, az ő estélyei, az ő reggélyei szoktak gyűlpontjai lenni az egész finom világnak.

Előkelő hölgyek, kiket a művészet iránti buzgalom kényszerít egy-egy hírneves művészt közelebbről is láthatni, szabadelvű amazonok, kik hímen láncain túl terjeszték viszonyaikat, éltes dámák, kik szeretnek jókedvű népet látni magok körül, unalmas, illedelmes szalontársalgások helyett; kegyelt művésznők, kiknek társalgása valódi fűszere a vigalmaknak, egypár bas-bleu, felvilágosult szellem, filozófasszonyok, kik naplót írnak minden emberről, akit láttak, akivel beszéltek; egy-egy delnő a magasabb körökbül, kit nagy énekesnőnek tart a világ, s ki szereti magát bámultatni; homályos születésű divatszépségek, kiket egy vagy más tónadó kegyelése a finom társaságokbani megjelenhetésre jogosít, s tisztességes anyák, kik leányaikkal együtt jőnek ide, akik elég együgyűek nem találni ki azon okot, mely őket a szerencsére jogosítá; ifjú gavallérok, szellem és vagyon arisztokratái, gourmand öregurak, kiknek csak a szeme és a szája élvez már gyönyörűséget; egy-egy szatirikus szellem, ki szeret mások balgaságain mulatni; holmi idegen dúsgazdag gavallérok, kik a szépség és élvezet műkiállítását kívánják magok előtt látni; blazírt kedélyek, kik az unalom ragályát terjengetik; őrült poéták, kiknek csak inteni kell, hogy rögtön kiálljanak a középre, s rettentő grimaszokkal elszavalják tulajdon verseiket, s végre két-három feuilletonista, aki a lapokban mindent leírjon, amit Kecskerey úr estélyén látott, hallott, evett, ivott, és amit mások láttak, hallottak, ettek és ittak.

Ilyenforma elemekből állanak a finom társaságok, melyek Kecskerey úr estélyein össze szoktak gyűlni. Ily estélyek pedig tartatnak minden héten kétszer, sőt rendkívüli esetekben, például valamely vendégművész keresztülutaztával, soron kívül is, és minden a legfényesebben szokott azokban menni.

Aki ebből azt következtetné, hogy Kecskerey úrnak valami képtelenül gazdag embernek kell lenni, az csalatkoznék. Semmije sincs annak a nap alatt, sőt a föld alatt és a víz alatt sincs; de van “renoméja!” Finom, lovagias, művészetismerő, mívelt és tudós férfinak tartatik. Nála megjelenhetni megtiszteltetés. Nála nem szégyellheti magát senki, mert ő valóban hódol az arisztokráciának, csakhogy nála egyesül a címer, pénz, szellem és szépség arisztokráciája. Ez elmés közvetítése a különböző társadalmi köröknek. Ez elmésség indítja azután gazdagabb főurainkat, a derék bankárfiúkat s a galant öreg mágnásokat, hogy maguknak ily szellemdúsan összeállított világot alkossanak, melyben az anyag az ő szerzemények, csak a művészi kezelés a házigazdáé. — Magyarul beszélve: ők adják a pénzt az estélyekhez, mikre Kecskerey úr hívja meg a vendégeket.

Aki erre azt a szót ejtené ki száján, hogy Kecskerey úr eszerint “kerítő”, az nagyot vétene az illedelem szabályai ellen.

Kecskerey úr nem biztat, nem szerez meg senkit, az ő estélyein minden a legszigorúbb illedelemmel történik.

Elébb a művészek és művésznők szavalnak, énekelnek, furulyálnak, zongoráznak, azután zongora mellett néhány szerény quadrille-t, keringőt táncolnak el, akkor vacsorához járulnak szép rendben, a hölgyek ülve, a férfiak állva falatoznak, nehány pohár pezsgő üríttetik a jelenlevő hölgyek s netaláni celebritások egészségére; azzal rövid, szellemdús társalgás után ismét egypár quadrille, keringő táncoltatik le, tizenegy óra után a hölgyek felkészülnek, eltávoznak, csupán nehány dandy — ifjabb és vénebb — marad hátra poharazni és kártyázni.

Ebből láthatja mindenki, hogy ez estélyeken legkisebb illem- és erkölcssértés sem szokott történni.

Óh, Kecskerey úr azt meg nem engedné! Ő büszke a maga renoméjára. Ő csupán alkalmakat szokott szerezni összejövetelekre, de ő szerelmet nem szerez. — Az már megint másik személy dolga. — S ha őt ezért valaki kerítőnek nevezi, annak csupán ez az ostoba magyar nyelv az oka, miért nincs benne két különböző kifejezés — ugyanazon dologra?

Kecskerey úrnál tehát nagy estély készült a kitűzött napon. Abellino erszénye bánta a költségeket, tulajdonképpen nem is az övé, hanem Fennimoré, kinek ez estve Fanny megjelenésével ezer aranyat kelle veszíteni, fogadás fejében.

A dolog pedig már oly bizonyos volt, hogy titkot nem kellett belőle csinálni. A tréfa angolos. Abellino kivetett hatvanezer pengőt azért, hogy megnyerjen egy ezer aranyas fogadást, a többi csak mellékes dolog.

Hivatalos volt az estélyre, s meg is ígérkezett mind a finom világ, a szabadelvű delnők, a jókedvű öreg dámák, a kegyelt divatszépségek, a művészek és művésznők, a napló író kékharisnyák és a versmondó költők, a dandyk, a gourmand-ok, a bánátusi szellemdús földesurak s más efféle buzgó közbirtokosok, kiknek halmaza kétségbe ejteni képes egy szegény feuilletonistát, ha mindenkinek külön megtisztelő epithetonnal akar felszolgálni.

A válságos nap reggelén, mely ifjú honatyáinkat jobban érdeklé, mint a legújabbi válaszfelirat, bérkocsiba ült Mayerné ugyanazon öltözetben, melyet Boltay mester vett neki; az úton így főzte ki magában a további tervet: a bérkocsit elhagyja az erdő mellett, s gyalog megy Boltayék lakáig; ott azt fogja mondani, hogy vásárosokkal érkezett. Fannyval azután lesétálnak a mezőre, mintha a vetéseket néznék, s a bérkocsihoz jutva felülnek, azzal aztán isten hozzád kapufélfa! Búcsúzzék el, akinek tetszik.

Így kicsinálva kegyesen jó szándékát, be is érkezék szerencsésen Boltay mezei lakába; a mennyei gondviselés olyan kegyes volt iránta, hogy sem kezét, sem lábát nem törte az úton.

Hanem abban a kellemetlen meglepetésben kellett részesülnie, hogy amint a cselédektől Fanny után tudakozódott, ezek azt válaszolták neki, hogy a kisasszony még reggel bekocsikázott Pozsonyba.

Helye volt a megijedésnek.

— Tán az öregek vitték be?

— Nem, azok még hajnalban elmentek, s ő csak pár óra múlva távozott el fogadott szekéren.

Jajaj! — Mit gondolt ez a leány? Talán bizony csak ki akarja az anyját játszani, s egyedül lát a nyereséges üzlet után? Tán csak nem világosította fel valaki, hogy hasonló szolgálatok után a szolgálattevő közbenjárókat legjobb nélkülözni. No ez szép volna, ha őt skiccírozná!

Utcu! vissza a bérkocsihoz! Rajta, vissza Pozsonyba, lóhalálába! Vajon hova lehetett az a leány? Jaj, ha az ideig össze talált jönni Abellinóval; vagy hátha mást gondolt, s most már nem fog eljönni. Pedig már mindenki arról beszél, az estély is azért van rendelve. Nem, nem lehet, jobban ismeri ő már az asszonyi szíveket, hamarább attól fél, hogy nála nélkül fog megjelenni. Mindegy, mindegy, azért csak mégis az ő érdeme, az ő fáradsága, hogy őt rábeszélte. Ah, minő keserű aggodalmakkal kell küzdeni egy anya szívének!

A vendégek pedig már mind gyülekeznek Kecskerey úr termeiben, egymás után szállnak le a kecses delnők a bejárás előtt, finom kacérsággal engedve láttatni szalagos lábacskáikat a szemüvegező gavallérok előtt a hintókból alálépve; a tornácban kölcsönadott egyenruhás inasok szedik el a meghívójegyeket, mikre szokásos felügyelet van, s a burnuszokat, sliffereket; a háziúr, őnagysága Kecskerey, magas leereszkedéssel fogadja az ajtóban az érkezőket; minden ember tudja, hogy az estély nem az ő pénze ára, ő is tudja jól, hogy erről mindenki meg van győződve, hanem azért olyan díszesen bókolnak egymásnak, mintha igazi házigazda s igazi vendégek volnának. Kecskerey úr éles orrhangja keresztülhangzik az egész társalgáson.

— Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghívásomat. — Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. — Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. — Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! — Grófné, ez estély legfőbb öröme önnek szirénénekében gyönyörködhetni stb. stb.

Azután jönnek az ifjú gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prozopopeával fogadja. Ezúttal nem paradoxon azt mondani: természethű prozopopea.

Az érdemes házigazda nagymértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. Akik még nem ismerik, s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti, s állít háta mögé valakit, aki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anekdotákat szór a csoportozatok közé, teát főz, amit senki sem ért jobban, és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már a derék házigazda.

Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiút hoz karján, s egyenesen a háziúr elé vezeti, és bemutatja.

— Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.

Meghajtások, bókok, kézszorítások.

— Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párizsból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitjével megismertetni.

Óh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.

Tulajdonképpen a derék banquier azért jött le Párizsból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajon az a vén nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképpen valahára meghalni, vagy sem.

Kecskerey úr a kitűnő férfiút a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, fő cél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázóterembe, ez levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.

Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.

— Ah, Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező póluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kísértsek én is szerencsét!

Fennimor egy szót sem szólt, ő adott éppen bankot. Néhány perc múlva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.

— Ah, ah! barátom, terajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony isten sajnállak!

Fennimor felkelt, és nem játszott többet. Ha tejfehér arca még engedne meg valami nüanszot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.

Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás epével, méreggel tölték el szívét. Egynehányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstrációkra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a szobából.

Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig boszontá azokat, akik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kacagni.

— Na! — szólt elvégre tárcájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket — Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel cáfolni meg.

A legközelebbi teremben éppen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.

— Hopp! ez nem jó jel! — Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.

Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s otthagyta Mayernét az előszobában.

— Diable! ha rászedtek volna!

Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihívó, diadalmaskodó arcot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak e leány el ne maradna most.

Ezúttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arcával találkozni, s gondolkozni kezdett róla, vajon ne legyen-e nagylelkű, és ne békítse-e ki maga iránt.

Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni.

— Óh, igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.

Ez megint megnyugtatá egy kicsint, s újra visszament a társalgási terembe, s Mr. Griffardot igyekezett mulattatni.

Már a teát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a “casta divát”, midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:

— Éppen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.

Abellino, ami kezébe akadt, nehány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbe szedé magát, felkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos. Azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arca sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.

“Quanta species!” — mondaná rá Aesopus rókája. Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s szaloni díszhangon jelenti az érkezőket franciául:

— Madame Fanny de Kárpáthy, née de Mayer!

— Patvart! — gondolja magában Abellino —, ez a leány komolyan használatba vette nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.

— Ah, házasság! — kiálta Griffard úr — ön megházasodott?

— Csak balkézre — viszonza Abellino tréfásan.

A vendégek egy része kíváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy percre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, kétfelől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsima vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arc, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedéllyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arcok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.

Így mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, aki nem talált mit mondani.

Fanny üdvözlé őt.

— Uram, örömmel fogadtam el ön becses meghívását — családommal együtt; ím férjem, Kárpáthy János úr! — szólt a vele jött férfira mutatva.

Kecskerey nem mondhatott egyebet, mint hogy véghetetlenül örül, mialatt a legláthatóbb zavarban látszott szemeivel keresni Abellinót.

Az, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változva állt a tükör előtt.

Kárpáthy János azonban — a jókedvű, a vidám, a ragyogó János úr — megszorítva a háziúr kezét, mint régi ismerősét, neje kezét karja alá fűzé.

— Kívánjon ön nekem szerencsét, tisztelt barátom! Egy kincset, egy másvilági kincset nyertem ma. Boldog vagyok. Semmi szükségem sincs a paradicsomra többé; ezen a világon idvezültem.

Azzal nevetve, tündöklő arccal lépett a társaság közé, egyenkint bemutogatta nejét a tiszteletre méltó körnek, mely által üdvkívánatokkal halmoztatott el.

És Abellinónak mindezt néznie kellett.

Elgondolni, hogy azon leány, kit ő szerelmével oly kitartón üldözött, nagybátyjához ment férjhez, s ezáltal örökre megközelíthetlenné vált rá nézve.

Ha az egekbe vitték volna vagy a poklok fenekére, ha sziklavárban őriznék, vagy égő karddal vigyáznának rá bosszús arkangyalok, nem volna rá nézve úgy elzárva, mint e név talizmánja által: “Kárpáthy Jánosné”.

Neki Kárpáthy Jánosnéval semmiféle viszonyt sem volt szabad kezdeni.

Minden szem, mely a szép menyecske bámulásában kifáradt, őreá tévedt vissza, s minden tekintet gúny és kacagás volt reá.

A dandy, ki nagybátyja lakodalmát üli!

A kijátszott kérkedő, kinek imádottja őhelyette nagybátyjának adta kezét.

Szinte jólesett Abellinónak, hogy látott még a társaságban valakit, ki ez eseten nagyon meg volt ütődve: Mr. Griffard-t. S hogy még most se tagadja meg gunyoros természetét, ahhoz fordult kötekedő szóval: mintha éppen csak azt érdekelné a dolog:

— Qu’en dites vous, Mr. Griffard? (Mit szól hozzá?)

— C’est bien fatal!

— Mon cher Abellino — szólalt meg ekkor mellette Fennimor cérnavékony hangja. — Úgy látszik, mintha ön nekem ezer arannyal tartoznék. Hahaha!

Abellino dühösen fordult felé, de e pillanatban szemei János úréival találkoztak, ki éppen őhozzá ért ekkor, karjára fűzött hitvesével, s a legnyájasabb mosolygással mutatá be őket egymásnak.

— Kedves nőm! Ez itt kedves öcsém, Kárpáthy Béla. Kedves öcsém, ajánlom atyafiságos indulataiba feleségemet.

Ah! ez volt az a pillanat, melynek úgy örült előre, ez volt az a kikeresett bosszúállás, mely az üldözött leány szívében született, s mely oly szikrázóvá tette mindazon szelíd lények szemeit, kiknek azt elmondá.

A vadász a veremben! Saját vermében. Megcsalva, megvetve, megtorolva.

Abellino feszesen meghajtá magát, ajkait összehúzta, és fehér volt, mint a fal.

János úr odább ment, magát Mr. Griffard-ral is megismertetendő, ki rendkívüli örömét fejezé ki afölött, hogy őt ilyen jó egészségben tisztelheti.

Abellino pedig, amint elfordultak tőle, hüvelykét mellénye szegletébe dugva, dúdolva, fölemelt fővel, mint akinek semmi baja sincs, lejtett végig a társalgási termen, s nem látszott rá ügyelni, hogy minden suttogás, minden sziszegés, elül, hátul, őt gúnyolja, őt neveti.

Sietett a kártyázószobába.

Amint benyitott az ajtón, hallá, mint nevetnek, mint kacagnak mindannyian, Fennimor éles hangja kitört valamennyi közül. Amint őt meglátták, rögtön félbeszakadt nevetés, jókedv és előadás; mindenki iparkodott komoly és hallgató képet ölteni.

Lehet-e ennél boszontóbb valami?

Abellino széket húzott az asztalhoz, s közéjök ült.

Miért nem nevetnek? Miért nem folytatják a beszédet? Fennimor mit erőszakolja az arcát, hogy komoly legyen, minek fordul el annyit?

Osszátok azt a kártyát.

Legalább van az embernek min nevetni, akár nyer, akár veszt valaki, kacagnak. Ez csak ürügy, hogy legyen, min kacagni.

Most Abellinóra kerül a sor, hogy bankot adjon.

Elkezd veszteni.

Az asztal túlsó felén ül Fennimor, és egyre nyer, néha bennhagyja az egész tételt kétszer-háromszor, hogy négyszeres, nyolcszoros húzást tegyen.

Abellino veszteni kezdi hidegvérét, s szeleskedik. Nem vigyáz a tételekre, a nyerőt húzza be, s a vesztőnek fizet. Másutt jár az esze, s a folytatott tárgyra hárul ingerültsége.

Most ismét egy négyszeres tételt húzott be Fennimor.

— Ah, ah! — meg nem állhatja, hogy diadalmasan ne nevessen. — Monsieur Kárpáthy, a példabeszéd önön is rosszul teljesül; szerencsétlen a kártyán, és szerencsétlen a szerelemben! Szegény Abellino, bizony isten sajnállak. Ezer aranyommal tartozol.

— Én? — kérdé Abellino ingerülten.

— Valóban te. Hiszen csak nem állítod még most is, hogy Fannyt el fogod csábítani; mert hiszen most már gazdagabb, mint te vagy, pénzed el nem bolondítja, ha pedig udvarlót akar magának választani, akkor választhat mindnyájunk közül, akár engem, akár Liviust vagy Konrádot. Sőt neked nagy okaid vannak éppen attól őrizkedni, hogy beléd ne szeressen, mert egy ilyen kalandnak az lehetne a vége, hogy a majorátustól elcseppennél. Ah, ez famóz! Abellino fut nagybátyja nejének ölelése elől, egy új József és Potifárné. Sőt kénytelen vigyázni, hogy a nő valakit mást, derék fiatal embert meg ne szeressen. Ah, ah, ah! Abellino mint erényőr! Abellino mint garde des dames! Ez felséges szép. Ez tárgy egy vaudeville-re!

Minden szó mérges fullánk, minden szó a vérig, az elevenig hat. Abellino sápad, és elfagy a dühtől. Amit Fennimor mondott, az igaz. Neki remegni kell most, hogy e nő szeretni talál! Kárhozat, kárhozat.

És egyre veszt.

Alig látja már, mit raknak. — Fennimor újra négyszeres tételt nyert. Abellino fizet neki, de csak kétszeresen.

— Ohó barátom, tévedsz, kétszer hagytam benn a tételt.

— Én nem vettem észre.

— Ah, ez flibusterie! — kiált elbízott indignációval Fennimor.

E megbántó szóra Abellino egyszerre talpra ugrik, s az egész tucat kártyát Fennimor szemei közé vágja.

A fehér arc egyszerre elkékül, elzöldül; felkapja a széket, melyen ül, s Kárpáthyra akar rohanni. A társaság közbeveti magát, Fennimort visszatartják.

— Bocsássatok! bocsássatok reá! — ordít egészen elváltozott hangon a senzitív ifjú, ajka tajtékzik, és szava a düh erőködésében rekedt rikácsolássá válik. Abellino nem szól egy szót is, de melle zihál, és szemeit elfutja a vér. Társainak dolgot ád őt visszatartani.

— Bocsássatok! Adjatok kést! Megölöm, megölöm! — rikácsol Fennimor, s nem szabadíthatva kezeit az őt fogva tartók karjaiból, bosszúját az ártatlan székeken tölti, azokat rugdalva fel.

A dísztelen zajra egészen alarmírozott képpel rohan be Kecskerey úr, s roppant imposant tekintettel megállva a tülekedők között, harsányan közbekiált:

— Tiszteljétek házam szentélyét!

Ez intervenció magukhoz téríti a feleket. Átlátják, hogy nem itt a helye hasonló modorú ügyeket elvégezni. Sokakat a ház szentélyérei hivatkozás éppen jókedvre hangol. Fennimornak és Abellinónak tanácsolják, hogy menjenek mindketten haza. Reggel elintézendik az ügyet. El is távoznak azonnal, s a társaság azért nem zavartatik meg. Nehány pillanat múlva ugyan már mindenki megtudta, hogy Fennimor és Abellino összevesztek a kártyán, de mindenki úgy tesz, mintha semmit sem tudna róla. János úr félrehívja a házigazdát, s nagy titokban megkéri, hogy legyen szíves elfogadni tőle a mai estély ragyogó elrendezéseért egy ezerforintost, és egy óranegyed múlva az egész társaság tudja, hogy az estély hőse János úr, ki szép nejét kívánta a finom társaságnak bemutatni; a vigalom éjfél után két óráig tart, amidőn minden ember egymásba szerelmesedve oszlik haza; s otthon mindenki a furcsa történeten gondolkodva hajtja fejét nyugalomra, s ha van valaki, aki nyugtalan álmokat alszik, az Abellino, Fennimor és monsieur Griffard.

XVI. A találkozás

Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párizsba, anélkül, hogy Abellino után tovább tudakozódott volna.

A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn Abbellinó- és Fennimornak.

Így hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.

A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.

Különös, hogy minden rabiátus ügynél inkább választják a párbaji bírák a gyengébb, mint az erősebb eszközt.

Ennek természetes indoka van.

A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és bevett intézvény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.

Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.

Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.

Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.

Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.

Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívek erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.

De mikor tettleges sérelmek okozák a párbajt, mikor a felek kártyán, inzultációkon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást meggyalázták; olyankor a tanúk féltik a saját bőreiket, s inkább olyan fegyvert adnak a felek kezébe, mellyel azok hirtelen ki ne végezhessék egymást.

Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az excellenciás családból eredendett ifjú), Abellinóé Konrád és Kecskerey.

A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen Konrád) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket menni, s ebben meg kellett nyugodniok.

Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes kardot, mert ő ahhoz van szokva. Franciaországban noble emberek nem is vínak mással. Hanem e kívánatának sem tettek eleget; csak vívjanak görbe kardokkal.

Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a “Zöldfa” vendéglőben, aholott is bezárkózva megismerteték a feleket a kölcsönösen megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.

Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.

Vérnek okvetlen kelle folyni.

Ha öt perc alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek tekintetik.

A felek feltűrt ingujjal vívnak.

Kivétetnek a fej- és hasvágások. Arcot, kart, mellet és lábat vágni szabad. Cselvágások a kivett részekre tiltva vannak. Szúrni egyáltaljában tiltva van.

Mindkét vívó mellett kétfelől állnak a segédek, s amelyik e szabályok ellen vét, annak kardját leütik.

— Ah uraim, hisz ez így csak tréfa! — dühönge szokatlan rikácsolásával Fennimor. — Hisz önök csak játszani hívtak bennünket ide. Hisz ez nem párbaj, hanem gyermektréfa. Ennél jobb lesz, hogy hívassanak önök egy borbélyt, s amelyikünk feketét húz, vágassanak rajta eret.

— Hiába minden beszéd — monda Konrád —, ebben mi így egyeztünk meg, ha nem tetszik, tessék egyedül itt maradni!

— Csak hadd legyenek egyszer azok a kardok kézben — monda tompa hangon Abellino —, majd beszélhetünk azután.

Erre Fennimor is elhallgatott. Ő is azt gondolta, amit Abellino. Csak egyszer szemközt álljanak, s legyenek a kardok kézben, a többit majd elvégzik ők.

A tanúk gyanítani kezdék a két vívó szándokát, s ismét összesúgtak, mielőtt a kardokat átadnák nekik. Elébb magukat helyezék el, ketten kétfelől, kivont karddal. Azzal összemérték a vívókardokat, s egyenlőnek találva, átnyújtják mind a kettőnek.

Egy, kettő, három! En garde!

Egyszerre, mintha összebeszéltek volna, oly közel rohant egymáshoz mindkét vívó, hogy ily közelségből nem is lehetett mást, mint életveszélyes vágásokat osztaniok.

A kardok szikráztak és a szemek még jobban.

Egy perc múlva mind a négy segéd kardja keresztben állt közöttük.

— Urak, ez nem szabad! A viadal nem megy életre-halálra; mi szükség tinektek ilyen közel rohanni egymáshoz? Tartsatok distanciát! Úgy vívtok, mint két mészároslegény.

Ezt Konrád mondta, ki jobban félt, hogy valamelyik elesik, mint ők maguk.

A vívók újra szemközt állíttattak, s most már szép óvatosan mérték össze kardjaikat; nem sokat zörögtek, nem vesztegettek erőt a vágásokhoz, inkább csak cselvágásokkal iparkodtak ellenfeleiken kifogni. Mindkettő gyakorlott vívó volt. Mindkettő fő törekvésül tűzé ki magának ellenfele arcát megpiszkolhatni, orrát vagy szemét bélyegezni meg. Egyiknek sem sikerült, szemeik merően néztek egymás szemébe, kifeszített karjaikban csak a vékony villogó acél forgott, alig-alig adva egy-egy hideg bántó hangot, minő a köszörült kardok csesszenése, s mely nagyon különbözik az összevert színpadi kardok csattogásaitól.

Sokáig vívtak így, egyik sem bírva a másikat megsérteni, Fennimor gyöngülni érzé karját, s emiatt hátrálni kezde. Abellino nyomban utána; efölötti bosszújában, szégyenében ismét azon vevé észre magát Fennimor, hogy egyszerre egy egészséges csapást mért Abellino fejének, melyet az csak nagy bajjal bírt elhárítani, s azon percben visszaadott.

— Verjétek le kardjaikat! — ordíta Konrád. — Le és fel!

S azzal egyszerre mind a négy kard közbeszaladt, kardjaikat le- és felcsapták, s ismét szétválaszták őket.

Már ekkor Fennimor dühe nem ismert határt.

— Mit akartok hát velünk? Minek hoztatok hát ide, komédiát játszani? Adtatok volna vítőrt, ezóta régen vége volna mindennek! Én a szívébe akarok szúrni, a szíve közepébe! Én látni akarom meghalva.

— Csendesen, barátom, csendesen. Lármával semmire sem megyünk, legfeljebb kihallik az utcára, s elfognak bennünket. Úgy kell vívnotok, ahogy mi határoztunk. Ha romantice akartok vívni, menjetek Amerikába; ott zárkózzatok be egy sötét szobába, vegyetek egy kardot meg egy pisztolyt; ki a sötétben jobb helyre talál, az a győztes, de amíg Európában éltek, addig alkalmazkodnotok kell az itteni szokásokhoz!

Fennimor mégis azt gondolá, hogy az sokáig tartana, míg Amerikába mennének, s jobbnak találta csak itt helyben végezni el a dolgot.

Még egyszer szemközt állíták őket.

Már akkor Fennimor reszketett a dühtől. Nagy erőpazarlással veté magát Abellinóra, és sűrű, de ügyetlen, kiszámítatlan csapásokkal iparkodott azt kifárasztani; nem is gondolt már magával, szinte belefutott ellenfele kardjába, s elvégre dühének tetőpontján, nem törődve szabályokkal és segédekkel, egyenesen nekidöfött ellenfelének.

— Ah! Le azzal a karddal, verjétek ki a kezéből!

Egyszerre mind a négy segéd ellene támadt.

— Ön háromszor megszegte a párbaj szabályait — szólt Konrád —, ön meg van fosztva azon jogától, hogy ellenfelével tovább vívjon. Az ügy elintézettnek tekintetik, s mi ki fogjuk nyilatkoztatni, hogy Abellino eleget tett lovagi kötelességének.

— A vívók tegyék le a kardot! — szólt Kecskerey határozottan.

Fennimor e felszólításra oly állásba tette magát, mintha egyszerre mind az öttel meg akarna vívni, ami annál különösebb volt, mert ő nem bírt valami különös testi erővel, mondhatni, igen gyönge testalkata volt.

— No jó. Abellino le fogja tenni a kardot, s azzal a párbajnak vége.

A segédek ezzel Abellinót fogták körül, rábeszélve, hogy tegye le a kardot.

Abellino már hajlandó volt szavaiknak engedni, s megfordult, hogy a kezében levő kardot tokjába visszadugja.

E percben senki sem állt közte és Fennimor között.

Csak a düh legmagasabb foka, a háromszori különválasztás teszi megfoghatóvá, hogy Fennimor e pillanatot használva, annyira elfeledkezhetett magáról és minden lovagiasságról, hogy háttal álló ellenfelére rohanjon, s kardjával hátulról megszúrja.

A szúrás Abellino lapockájában akadt meg, különben keresztülmegy rajta.

— Ah! orgyilkos! — kiálta fel Kárpáthy a döfés fájdalmára, s egyszerre visszafordulva a még kezében levő kardot kinyújtá ellene. Fennimor nem látott többé semmit, még egy döfést akart neki adni. Kardja elcsúszott Abellino válla felett, ő pedig vakon, eszeveszetten, visszatarthatlanul belerohant annak kinyújtott kardjába. Ott állt meg a markolatnál. — A kard egészen keresztülment rajta, s úgy nézett egy ideig egymás szeme közé a két ellenfél mereven; egyiknek arca oly fehér, oly halott, szemei fénytelen golyóján, ajka merev nyílásán a halál, a rögtöni halál; csak a szívén keresztülütött kard tartja még egyenesen állva... Azután összerogy mind a kettő.

Akik a legközelebb lefolyt években a míveltebb körök történetének évlapjait figyelemmel kísérték, tudni fogják, hogy ily párbaj nem költői agyrém.

Fennimor abban a pillanatban egy sóhaj, egy rándulás, egy fájdalmas arcmozdulat nélkül halva volt. Abellino feküdt egy hónapig kapott sebében. Felüdültével figyelmeztetést kapott jóakaróitól, hogy míg a dolog híre kissé elcsendesül, jó lesz kiszellőztetni magát valahol a külföldön. Mégpedig akkor sem valami mívelt birodalomban, mert ott hamar megkapnak olyan embert, kinek sok hitelezője van, és szeret zajt csinálni, hanem valami szép keleti tartományban.

El is indult nehány nap múlva a szent sírhoz Palesztinába — mint a tréfás közvélemény mondá — bűneiért vezekelni.

Oda nem követjük, ha visszajön, úgyis ki fogja majd adni jegyzeteit.

Kárpáthy János pedig, a boldog, a túl boldog nábob szép feleségével elutazott Kárpátfalvára.

Nemsokára látjuk őket, vagy hallunk felőlök.

XVII. Egy hazai intézvény

Szétoszlottak a tekintetes karok és rendek, vége volt az országgyűlésnek, a jurátusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltűntek a népes utcákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagy reményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől, úgy látszván meg bennök azon néhány bennszülött és bennvénült törzsvendég, mint mikor falevél hulltával ott maradt a fákon a mindig zöld fagyöngy; csendes volt már a város, bátran ki lehetett jönni az utcára, nem kellett félni az embernek, hogy ott valami hintó elgázolja, vagy a járókelők a sárba taszítják; éjjel nem verte fel a jámbor alvókat a nyughatatlan fiatalság danája, kik tízen-húszan széltében karonfogva mentek végig az utcán, elfogva azt az egyik szélétől a másikig, s valamennyi háznál sorba mind meghúzták a csengettyűket, megverték az ablakokat; nem kellett többé annyit ügyelni a fiatal leányokra, hogy ne üljenek mindig az ablakban; nem kellett többé remegni, hogy valami fáklyászene alkalmával fel találják gyújtani a várost; egyszóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját, s a líceumi és akadémiai ifjak kezdtek ismét háttérbe szorított reputációjokhoz jutni.

Kárpáthy János is hazament nejével. Megemlegették utoljára a pozsonyi boltosok. Megemlegették először azért, mert ami szemnek és szívnek tetsző dolog, kelme, pipere, ékszer találtatott boltjaikban, abból a legszebbet mind összevásárolta János úr szép neje számára, kit soha el nem hagyott magától, hanem vele parádézott, mint mikor a gyermek új ruhát kap, még aludni is abban szeretne; megemlegették másodszor azért, mert neki egyik elve volt az, hogy nem a vásáros született az eladó kedveért, hanem a kereskedőt teremté isten a vevők szolgálatára; tehát ha ő vásálni megy valahova a maga pénzeért, nem az ő kötelessége az eladó nyelvét megtanulni, hanem az eladó dolga érteni, amit ő beszél. Ilyenkor tehát, mikor őt látták a bolt előtt hintajából kilépni — s ki ne ismerte volna őt, a leggazdagabb férfit s a legszebb asszony férjét fél Magyarországon? — már akkor nagy ázsiója volt egy-egy boltosinasnak, aki ötölve-hatolva tudott valamit beszélni a generózus nábob saját nyelvén, s legalább annyit a főfőkereskedő is megtanult, hogy Kárpáthy úrnak egy “alásszolgáját” köszönjön, ami egyébiránt szokatlan fülek előtt olyformán hangzott, mintha azt mondaná: “alle sollen geigen”. Ilyenformán nyakra-főre minden boltosférfi iparkodott felfedezni magában némi sejtelmeket a magyar nyelv felől, s voltak előre gondoskodó atyák, kik elgondolák, hogy gyermekeiknek mily előnye lesz abban, ha majd Kárpáthy úr gyermekei szintén feljőnek az országgyűlésre, s keresni fogják, ki beszél magyarul, és annál vásálnak; minélfogva siettek nagyreményű fiaikat és leányaikat tisztességes házakhoz kiadni cserébe Komáromba vagy Somorjába, mely igen egyszerű és legkevesebb költséggel járó neme a mester nélküli nyelvtanulásnak. E hatás következtében feltevé magában János úr, hogy a legközelebbi országgyűlés alkalmával egy társulat életbe léptetését fogja indítványozni, melynek tagjai kölcsönösen kötelezik magukat: soha senkivel, akitől valamit vesznek, semmiféle idegen nyelven nem beszélni, ilyenformán kényszerítve azokat az erőteljes magyar nyelvvel megismerkedni; magunk között aztán odahaza beszélhetünk diákul és németül, mint amely két idióma volt a legszokásosabb az akkori társalgásokban; és ez erélyesség sokkal több célt fog elérni, mint holmi eredménytelen dekrétumok, hogy a horvátok tanuljanak magyarul.

Ez üdvös szándékot tehát eltéve jövőre, mint már említők, szeretett nejével visszautazék Kárpátfalvára.

Fanny elhagyá rokonait, s midőn elvált tőlök, azt látszék érzeni, hogy örökre elhagyja őket. Látta maga előtt búsan, leverten állani a két derék, jólelkű lényt: gyámját és nagynénjét. Hidegen, szótlanul iparkodtak tőle megválni, pedig úgy szeretett volna sírni mind a kettő, de az nem illett. Most örülni kellett volna. — A leány nagy szerencsét csinált.

Fanny szíve elfacsarodott. Nyakába veté magát nagynénjének, és alig bírta e szót elrebegni:

— Szeressen engemet.

— Mindig szerettelek — monda Teréz, és szemei égni látszottak, hogy könnyet nem engedett jönni beléjök. Nem lehetett. A nagy úr ott áll közel, mit gondolhatott volna!

— No Boltay mester — monda a nábob megrázva az érdemes férfiú kezét —, remélem, látjuk egymást. Ön tartozik nekem egy látogatással. Én már voltam az ön jószágán odakinn, most már majd önnek is meg kell látogatni engem Kárpátfalván.

A kézműves elvörösödött. A nábob nem tudta, hogy ennek a munkától izmos embernek is van saját büszkesége.

— Köszönöm uram — felele. — Én innen alig mozdulhatok dolgaim miatt.

— Eh patvart, hisz van önnek derék legénye, beszéltem vele, okos fiú az, arra rábízhat mindent. Hogy is híják csak?

Boltaynak szinte torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondani:

— Barna Sándor.

És akkor akarata ellen két könnycsepp jelent meg szemében, s csendesen végiggördült erős, napbarnította orcáján. Amire aztán Teréz szemeiben is megeredt a sírás, s Fanny halaványabb lett a falnál.

— Hát majd egyszer a télen, jó Boltay — folytatá Kárpáthy. — Ha tetszik feljövök magam, és elviszem magammal. Szeret-e vadászni?

— Nem, uram. Sajnálom az állatokat.

— No de kegyed, jó Teréz, csak óhajtani fogja meglátni unokahúgát? Csak eljön megnézni, nem érte-e valami baj, hogy van megelégedve sorsával? Egy kicsit ő is hadd panaszkodja ki magát, legalább könnyebben fog engemet tűrhetni.

Ez féltréfa akart lenni János úr részéről, de Teréz nem felelt rá semmit, s Fanny oly kínos helyzetben érzé már magát, hogy szinte nagyot lélegzett, midőn az utolsó búcsúszóval a készen álló útihintóba ültek, s Pál gazda becsapva az üveges ajtót, parancsot adott a kocsisnak, s a hintó kerekei robogtak végig a kövezeten.

Alig múlt egy hét, midőn Teréz már levelet kapott Fannytól.

A fiatal nő jókedvvel iparkodott írni, szeretet, jó szív látszott minden sorban, leírta azokat a mulatságos embereket, kikkel János úr körül van véve; a furfangos Horhi Miskát, ki mindenféle bohót csinál magából, hogy őt megnevettesse, Kiss Miskát, a szilaj kedvű jó fiút, ki mindennap négy mérföldet nyargal lóháton, hogy őt láthassa, az öreg copfos jószágigazgatót, ki őt a gazdálkodás mindenféle ágazataival a legkitartóbb fáradsággal iparkodik megismertetni, a vén hajdút és a vén bohócot, s valamennyi között a legmulatságosabb alakot, magát János urat, kik mind arra látszanak összeesküdve lenni, hogy a fiatal menyecskét mulattassák, neki jókedvet, örömet, szórakozást szerezzenek, ami meglehetősen sikerül is nekik.

Jókedv, öröm, szórakozás...

(Szerelemről, boldogságról egy szó sincs a levélben.)

Most azonban egy új tárgy kezd érdeket önteni János úr életébe.

Mióta az országgyűlésen járt, de legkivált azon válságos nap gyötrelmei után, melyet unokaöccse okozott neki, fejébe vette, hogy ő a hazának, a közügyeknek használni akar.

Alapítványokat tesz a köziskolákban — sokszor eljár a szomszéd Szentirmay grófhoz, ki valami nagyon különös ember lehet, mert mindenki által igen komolyan magasztaltatik, s örökké furcsaságokon töri a fejét, minő a jobbágyok felszabadítása az úrbér alól örökváltság útján, s más, magához hasonló urakkal gőzhajókon, gyárakon, Tisza-rendezésen, töltéseken, tudós társaságon, színházon, lóversenyen töri a fejét, az esztendő nagyobb részét Pesten tölti, s biztatja a többi főurakat is, hogy töltsék ott a telet. János urat már rá is vette, hogy egy nagyszerű palotát építtessen a fővárosban. Ha nem akar is benne lakni, legalább szépíti, emeli a várost. Az őnála összejövő urak csaknem mindegyike tud egy-egy új indítványt, egy új vállalatot napfényre hozni; többek között emlegetnek valami ismeretes nevű grófot, aki azt ajánlotta, hogy egy magyar akadémia létrejövetelére kész egy egész évi jövedelmét, ami 60 ezer forint, áldozatul hozni, s mikor kérdezték tőle, hogy hát maga azalatt miből él, azt felelte rá, majd csak elélődöm egyik vagy másik barátomnál egy évig. E különös társaságokat látogatja János úr, s azóta gyakorta figyelmezteti Varga uramat, hogy pontosan számadoltassa a tiszteket, mert sok pénzre van szükség a közügyek számára. Most végtére ő is akadt egy indítványra, melyet mindazok, akikkel közlötte, oly közérdekűnek találtak, hogy efölötti örömében János úr minden fogalmat felyülhaladó mértékre kezd növekedni szeretetreméltóságában.

Ez egy agarászegylet létrehozatala.

Persze Fanny nem érti, hogy mi érdek van ebben. Éppen oly kevéssé, mint a többi indítványokban és közintézményekben, gőzhajókban, töltésekben, akadémiában és lóversenyen egyéb, mint hogy némelyiket ezek közül mulatság látni; hanem azt veszi észre, hogy mindazok, kik az eszméről beszélnek, rendkívül lelkesülve vannak, s úgy látszik, hogy az agarakra boldogabb jövő és fényes hivatás kezd felderülni; a jövő hónapra van hirdetve a közgyűlés a kárpátfalvi kastélyba, hol a társulat megalakultnak nyilvánítandja magát, alapszabályokat írnak, s nagyszerű mulatságokkal végzendik az egészet.

Végül minden jeleivel szeretetének s férje részérőli legszívesebb üdvözleteknek alig várja a percet Fanny, melyben kedves rokonait ölelhesse, s ezzel bezárja a levelet.

Szívről, szívvilágról egy szó sincs abban. Szegény asszony! Nincs senkije, aki előtt azt elmondhassa.

Fanny megérkeztével Kárpátfalvára, semmit sem talált már ott a hajdani bohóságok közül.

János úr még Pozsonyból írt haza Varga Péter uramnak, hogy asszonyt visz a házhoz, szép, fiatal, szemérmes asszonyt, tehát intézkedjék úgy, hogy a menyecske semmi megbotránkozni valót ne találjon, mire nézve teljesen felszabadítja Varga uramat, hogy tegye az ő nevében, amit jónak és üdvösségesnek lát.

A derék ősz férfiú, amint a felhatalmazó levelet kapta, attól számítva egy hét alatt úgy keresztül-kasul reformált minden intézményt, mely János urat oly hírnevessé tette, hogy rá nem lehet Kárpátfalvára ismerni.

A nagyon meghatározhatlan szolgálatokat tevő parasztleányok hazaküldettek, ki hová való volt, a maga falujába.

Káromkodásukról, mosdatlan szájukról ismeretes cselédek kiutasíttattak a gulyára meg a ménesre. Ott produkálják magukat.

A tisztviselőknek meghagyatott, hogy a legnagyobb illendőséggel fogadják az úrhölgyet, és maguknak többé semmi kivételes szabadságot a kastélyban ne vegyenek.

A fiskálisnak három napi határidő engedtetett, mely idő alatt arcát és kezét tisztességesen megmosni tartozik, egyúttal az is tudtára adatván, hogy ha egyszer fokhagymát evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik.

Marci feleségestől berendeltetett a kastélyba, ő maga a nagyságos asszony kocsisává, neje pedig komornájává iktattatván; a legszelídebb szürkék közül négyet kiválasztott előfogatul, egyet-egyet mindenféle színből hátasparipának, s rábízta Marcira, hogy az mind olyan jámbor legyen, mint a bárány, mert asszonyt fog emelni, szép, fiatal, szemérmes hölgyet.

Ő maga saját személyében felméne Pestre, ott elegáns hintókat, divatos bútorokat, szőnyegeket vásárolt, mert ámbár ő maga kívülhúzott kordovány csizmában járt, s meszelt falú, zsúrolt padlatú szobában lakott, azért oly helyes ízlése, oly finom tapintata, ügyesen elsajátító felfogása volt úri termek elrendezésében, hogy — a kárpátfalvi kastély azon szárnya, melyet az úrnő számára választa, nyílt tekintettel a helység felé s oldalablakaival az angolkertnek fordulva — maga sem ismert volna magára az átváltozás után.

A szándékosan gyűjtött frivol képek, mikkel minden szoba meg volt rakva, kiszedettek rámáikból, s helyettök szép tájfestmények, komoly ábrázolatok rakattak, amazokat elvitték a madarasi kastély padlására. E buzgalmát annyira vitte Varga uram, hogy még a régi freskófestményeken levő hamis isteneket és istenasszonyokat is perszvadeálta, hogy viseljék magukat tisztességesebben, s legalább egy kötényt festetett a pongyola gráciáknak, s Apollónak, Bacchusnak igen szép köpönyegekkel kívánt kedveskedni.

Mindent, ami botrányos, mindent, ami illetlen avagy régibb botrányos kalandra emlékeztet, szorgalmatosan eltávolított; az angolkertből a titkos búvóhelyek, a palotából a rendetlen álfolyosók részint lerontattak, részint befalaztattak, a fürdőszobából télikert lett, s a vízvezető csövek az úrhölgy hálószobája mögé vitettek, s a régi múzeum alakult fördőteremmé.

A nagy ivószobábul kihordatott mindent, ami egykori tivornyákra emlékeztetne, a kerek székek, a nagy diófaasztal kivándoroltak, s elfoglalta helyöket a családi régi pénzek és festmények gyűjteménye, melyeket eddig por és pókháló lepett. Az ittas vendégek számára alakult apró cellák, mik egy hosszú folyosórul nyíltak, áttörettek, s lett valamennyiből egy hosszú terem nőcselédek számára. Nem jöhetett elő eset, hogy valaki az ifjú nő előtt elmondhassa: “Itt, ezen a helyen volt János úr ittas, itt verekedett, itt tartá szeretőit.” Minden nyom el volt törölve.

Sőt még a kert mögött épült lovardát is lehordatá, nehogy egyszer valaki elmondhassa a nőnek: “Ime ezen a helyen történtek azok a mulatságok, hogy János úr tizenkét parasztleányt szilaj lovakra ültetett, s ittas vendégei gyönyörködésére elbocsátá őket a hánykódó méneken, miket hosszú karikás ostorral űztek kurjongató hajdúk. Volt nevetség és jókedv, mikor egy-egy a lyánok közül lehullott. Egyet el is tapostak a lovak.”

A sok bohóc közül csupán Vidra cigány hagyatott meg az udvarnál, tapasztalt hűsége iránti tekintetből, de neki is meghagyatott az érdemes jószágigazgató által, hogy ezután okosan kell magát viselnie.

— Akkor leszek még csak nagy bolond — monda erre Vidra cigány.

Midőn aztán a vidéken híre futamodék, hogy János úr megházasodott, jöttek mindenünnen a különféle gratulációk az ismerős eredeti fickóktul, ki versben, ki prózában.

Varga uramnak gondja volt mindezen leveleket elfogni és megtartani magánál, mert tele voltak azok mindenféle bohósággal, amikért nagyon kár volna, ha János úr vagy éppen szeretett hitvese kezébe jutnának. Különösen egy ocsmány paszkvill érkezett a többek között, tele mindenféle piszkos, szennyes ötletekkel, amilyeneket ronda lelkű poéták szoktak versbe szedni, s tisztújítások, követválasztások alkalmával egymás választottjaihoz mázolni. Undok rohadékai a költészetnek, minőket nyomtatásban soha nem látni, de amelyeket számtalanszor leírnak, olvasnak, egyik kéziratból a másikra másolnak, s jobban ismernek, mint a leghírhedettebb költők örökbecsű munkáit.

A Kárpáthyhoz küldött ilynemű versbe szedett piszok Gyárfás poéta által mázoltatott papírra, ki eltávozván régi urától, mint komisz, közönséges lelkek szokták, annak ellenségéhez szegődött át, Kutyfalvi Bandihoz, s ekként leginkább ismeretes levén a nábob gyöngéivel, azt legérzékenyebb részén találhatá. A küldött poéma annyira túl volt halmozva frivol, boszontó, ingerlő, undorító kifejezésekkel, hogy a becsületes jószágigazgató elolvasván azt, azon gondolatra jött, hogy összeszedve a nábob hajdúit, rajtamenjen Kutyfalvi Bandin, s poétájával együtt ott saját portáján megcsapassa, hanem csak mégis okosabbat gondolt később. Fogá a paszkvillt, úgy ahogy volt, egy szelet érett penészes sajtot s egy darab jól behamuzott kenyeret takart bele, mint amely általánosan ismert egyszerű szerekkel szokták falusi gazdák a veszettséghez közelítő kutyákat gyógyítani, s azokat egy külön borítékba pakolva küldé vissza Kutyfalvi úrnak, minden komitíva nélkül. Marci vitte el a küldeményt, előre meg volt neki mondva, hogy a legjobb futó lovára üljön, s le ne szálljon róla, amikor a küldötteket kézbesíti, mely, hogy nem maradt kívánatos siker nélkül, bizonyítá az, miszerint Kutyfalvi a hamus kenyér és érett sajt láttára majd kiugrott a bőréből dühében, s cséplőinek ordítva parancsolá, hogy csukják be a kaput Marci előtt, aki azonban szintén nem volt rest, hanem amint becsukták mögötte a kaput, lovával egyenesen átugratott a palánkon, s Varga uram nagy szatiszfakciójára azzal a hírrel ért vissza Kárpátfalvára, hogy Kutyfalvi valamennyi béresével együtt egész az erdő széléig szaladt utána lóháton.

Maga János úr a legörvendetesebben volt meglepetve, midőn hazaérve, semmit sem talált azokból, amiktől félt; akárhová nyitott be, mindenütt új bámulat érte; a csintalan tréfák tanyáiból komoly, tisztességes termek váltak, akárkivel találkozott palotában és udvaron, az mind becsülettudó, jámbor ember volt, s midőn legelső úri barátai megjelentek nála, mind oly illedelmesen viselék magokat neje irányában, hogy Fanny előtt merő mesének látszhatott mindaz, amit a nábobrul beszélni hallott, még mikor nénjeivel lakott, s gyermekésszel együtt nevetett a dandyk által előadott anekdotákon, miknek sikamlós értelmét csak most kezdé még felfogni.

Semmi sem volt azokbul igaz. Hiszen semminek sem látszott nyoma.

A cimborák eleinte őrizkedtek kíméletlen emlékeztetéseket tenni János úr előtt, később pedig, midőn János úr vevé észre, hogy a betyár kompániák ismét kezdenek odakapni hozzá, s van kilátás, hogy bizalmukkal meglehetősen terhére fognak lenni, talált ki számukra valamit, aminek alkalmazása teljesen használatosnak találtatott.

Már akkor kezdett valami jótékony vérkeringés, elevenség mutatkozni a nemzetben; közhasznú, közérdekű társulatok alakultak mindenfelé nemzeti, emberiségi, tudományos vagy gazdászati célok előmozdítására. Kárpáthy mindezen társulatokba beíratta magát, s szívesen vevé, ha itt-amott tiszteletbeli elnöknek, pártfogónak megválaszták; ha aláírási íveikkel megtisztelék. Midőn aztán jöttek a kortyondi fráterek, mindig volt a zsebében egy-két aláírási ív, melyet maga kezdett meg, alatta a felesége neve, ugyanannyi összeggel; a verembe esett látogató azután akár lármázott, akár szitkozódott, akár rimánkodott, akár szabódott, meg volt szorítva, nem menekülhetett, ki kellett magát váltania, mint a “kútba estem”-nél. Ha nem kellett neki tudóstársaság, ott volt a másik ív cukorrépagyár felállítására, ha azt nem találta eléggé közemberiséget érdeklőnek, tetszhetett aláírni a népszerű iskolai könyvek terjesztésére; ha azt bolondságnak tartotta, megragadtaték a Berettyó átvágásait létrehozó társulat részvényei által. Ha jobb szerette a vizet, s nem akart a szárcsákat nyugtalanító vállalatról hallani, megtámadtaték mind a négy szuperintendencia nevében, s ha három alól kibújhatott, haragudván megfejthetlen okokbul reájuk, a negyedikért áldozatul kellett esnie.

Utoljára kerülni kezdték a fráterek Kárpáthy udvarát, mint valami gonosz hírű calabriai vendégfogadót, s aki véletlenül találkozott vele, már messziről elkezdett szabódni, hogy ő már lefizette bűneinek zsoldját, neki békét hagyjon.

Akinek még az sem használt, azt elcsalta magával a Szentirmaynál tartani szokott közérdekű ülésekbe.

Ott komoly, tudományos készültségű, mívelt férfiak szoktak összegyűlni, kiknek körében gonoszul érezék magukat az ilyen gőzkörhöz nem szokott jó fiúk, s reszkettek azon gondolattól, hogy Szentirmay egyszer a nejével is meg találja őket ismertetni, aki, mint mondják, igen finom és magas míveltségű delnő, s vannak emberek, akik az ily hölgyek közelében nagyon kényelmetlenül érzik magukat.

Ah, Kárpáthyné előtt, az egészen más. Arról tudja az ember, hogy nem valami előkelő családból származott, sőt a szavait sem igen szükség megválogatni, mert odahaza hallhatott minden bohóságot, s nem neheztel meg, ha véletlen egy-egy dévaj kifejezést szalaszt ki az ember jókedvéből az ajkán, míg Szentirmayné előtt az ember sem szólni, sem moccanni nem mer, mert az Angliában növeltetett, mely ország asszonyairól azt mondják, hogy ha jelenlétükben valaki egy lábát a másikra felteszi, avagy beszéd közben ezen szavak közül: “kapocs, ing, gombostű, harisnya” egyet ki talál a száján ereszteni, vagy ha kesztyűjét lehúzza, rögtön felkelnek mind, s otthagyják az embert a faképnél.

És így sohasem bizonyos róla az ember, hogy mikor fog iszonyú neveletlenséget elkövetni.

Mint már fülheggyel hallottuk, a legközelebb jövőben ismét egy közérdekű intézménynek kelle létrejönni, mégpedig János úr elnöklete alatt, ki az eszmének legelső megindítója vala, amely rövid időn az egész társadalom minden név szerinti osztályának kivétel nélküli tetszésében részesült.

Oly eszme, oly indítvány vala ez, mely varázshatalommal egyesíte minden pártot, akár fehér, fekete, veres vagy tarka toll, akár zöld ág vagy szalag volt is azoknak jelvénye, s nevezték légyen magukat konzervatív, reformer vagy liberálnak (radikálról még akkor szó sem volt) — mind egyesülének a nagy eszme körül, mely, hogy nem volt múlandó, hiú tárgy, mutatja az, miszerint mind e mai napiglan hasonló — ha nem nagyobb — népszerűségnek örvend, mint megkezdetése napjaiban, s közlelkesedésre gyújtó érdekéből azóta sem vesztett, de bizonyosan nyert.

E varázserővel bíró eszme, melynek szerencsés indítványozója Kárpáthy János úr volt, neveztetik agarászegyletnek.

Nem kételkedünk rajta, miszerint azt, mielőtt kimondtuk volna, a megelőző magasztalásokból kitalálta mindenki.

Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemre méltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, mellyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt mint a társadalom világának egyik pozitív tényezőjét tárgyalni.

Nem tekintve azon csaknem misztikus, mondhatnók delejes hajlamot, mellyel e délceg állatok az úri körök iránt viseltetnek, mintha éreznék, hogy ők képezik az állatvilág arisztokráciáját, csupán azon hagyományszerű ősi szokást kívánjuk figyelembe vermi, miszerint sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben nem lehet képzelni előkelő házat, melyben e nemes barmok kiegészítő csoportozatot ne képezzenek. Bárhova lépjünk be, ott húznak le bennünket az udvaron, ott ásítnak a konyhában, ott vakaróznak az előszobában, ott ágaskodnak ránk az ebédlőben, ott kapkodnak a legyek után a szalonban, ott ülnek a pamlagon a háziúr, a háziasszonyság mellett, a zongora alatt, a karszékekben, s mentül gazdagabb valaki, annál nagyobb számban és általánosabb kiterjedésben, de a legszegényebb nemesembernél is hasonló előjogokban és legalább két példányban. Ha hozzávesszük ehhez hajdani hadvezér Bástának azon nyilatkozatát, miszerint egy időben azzal fenyegeté az erdélyi urakat, hogy addig meg nem nyugszik, amíg egy agarat tarthat valaki az országban; ebből átlátandjuk, miszerint az agár nemzeti jólétünknek hévmérője, s egyszersmind egyike fajunk fensőbbségi szimbólumainak.

De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyulak szőréből készülnek, ami tehát nevezetes kereskedelmi cikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják, s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, amíg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kívánjuk figyelmünket vetni, vajon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahhoz ló kell, mégpedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést.

Ehhez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenféle rossz könyvek, ostoba újságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, amidőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet.

Azt se gondold pedig szíves olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, amihez minden előleges stúdium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet írni. Ahhoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék, higgadt ész és nem higgadt erszény kívántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyökagárnak az árát fordítaná hazai literatúrára, azt örök időre virágzóvá tehetné; amiből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közmíveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közül, melyek ipar, kereskedés, tudomány, művészet s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.

Hogy mily szenzációt gerjeszte mind a két hazában János úrnak ímez indítványa, annak leírásához sokkal erősebb fantázia és lelkesültebb toll kívántatnék, mint az enyém. Felvillanyozta az egy időre a példabeszéddé vált letargiát, megmozgatá a társadalom minden rétegét, elfeledteté a tisztújítási ingerültségek utófájdalmait, ellenséges családokat békíte ki egymással, háttérbe szoríta minden egyéb aprócseprő indítványokat, és sok ideig kétséges versenyt futott az indítványba jött magyar akadémia kérdésével, s csak akkor engedé át annak az elsőbbséget, midőn indítványozói megígérték, hogy eme második közérdekű vállalathoz is hozzájárulandnak tehetségeikkel.

Minélfogva a legnagyobb biztossággal várhatjuk, hogy a nemsokára tartandó alapító gyűlés a kárpátfalvi kastélyban egyike leend a legfényesebb és legérdekesebbeknek, miután az ország legtávolabb részeiből is történtek előre való ígérkezések e nevezetes alkalomra, s nagy a feszültség és várakozás; vajon a kitűzött aranybillikomot, ezen felirattal: “Küzdeni hogyha tanulsz, vár pályádon a borostyán!”, mely igen szép buzdítás agarak számára, melyik fogja elnyerni az országhírű versenyzők közül? János úr Marcija-e avagy Horhi Miska Szellője? Az egész Bükkalja in massa kész fogadni hogy a Borsod megyei alispán Fecskéje mind a kettőn kitesz, míg a dunántúli kerületben alig van valaki, aki meg ne volna felőle győződve, hogy a Győr vármegyei, bőnyi születésű, kisbéri neveltetésű Szikráé leend mindenekfelett az elsőbbség; valamennyien azonban félelemmel emlegetnek egy erdélyi csodaállatot, mely mezőségi közbirtokosé, s melyért magyarországi urak már kétszáz darab aranyat is ígértek, de tulajdonosa nem adá, s most erősen köti az ebeket a karóhoz, hogy elragadja Magyarország elől a győzedelmi pálmát.

Már a kihirdetett ülés napját megelőző hetekben alig győzi a fiskális a sok levelezést, minélfogva most már nemcsak az ujjai tintásak másodíziglen, hanem egyúttal a hajfürtei is, melyek szőkék levén, nagyon meglátszik, hogy oda szokta törülni a tollat, sőt még a nyelve is az, mert azt meg itatóspapiros helyett használja, ha elcseppen a tinta, felnyalván vitézül.

János úr mindennap egész halmaz levelet kap az ország minden részeiből; maga elolvassa azokat mind. Egyik üdvkívánat, másik részvények megrendelése, ismét másik ígérkezés a gyűlésen megjelenni. Vannak, kik a haza boldogabb napjait látják már-már felvirulni, sokan fényes jövendőt ígérnek az agártenyésztésnek, némelyek szolgálnak bölcs tanácsadásokkal az alaptervezetre, mások szívesen ajánlkoznak a statútumok kidolgozására. Egy-egy holta napjáig boldognak érezné magát, ha az igazgató választmányba kineveztetnék; más kéri a nagyon tisztelt társulatot értesíteni, miszerint ő maga ugyan, minthogy csúzban szenved, nem lehet olyan szerencsés, hogy az ülésben részt vehessen, de agara által okvetlenül képviseltetni fogja magát a versenyen.

És ezen leveleket János úr nagy elégültséggel hagyja heverni asztalán, még a borítékokat sem engedi kiseperni a szobából. Legyenek ott; gyönyörködhessék bennök, valahányszor belép, csupán nehány profánus vakmerő levele vándorol a tűzbe, akik olyasmit mernek írni, mintha jobb volna, ha azon gondolkoznátok, hogy népiskolákat, kisdedóvókat, gazdasági egyletet, műtárlatot, Tisza-szabályozást, Vaskapu-áttörést, útcsinálást, múzeumot, akadémiát, színházat, takarékmagtárakat ajánljatok egymás buzgalmába; az ilyen alacsony gondolkozású emberek levelei figyelembe sem vétetnek. János úr sokkal jobban át van hatva eszméje nagyszerűségétől, hogysem visszariasztatni engedné magát. Aztán adakozott ő mind a fenn megnevezett célokra is, miket egy nyughatatlan gróf és más, bőrükbe nem férő hazafiak a nemzetre rádisputáltak. Igaz ugyan, hogy annak felével, amit évenkint az agarászatra fordít, felét ezen vállalatoknak kiránthatná a sárból; azonban azt sem lehet elvitatni, hogy ezek majd csak megélnek azért valahogy, míg az agarászat felvirágzására okvetlenül áldozatok kellenek, mert az agár, mint már említők, “non nascitur, sed fit” (nem születés által lesz agárrá, hanem a kellő kiképeztetés által).

...De most hátrább egy kissé az agarakkal!

Az ünnepély, a gyűlés, a nagy sokadalom előkészületei nagy részben igénybe vették Fanny figyelmét és szívét.

Szívét is?

Sokan, igen sokan fognak ott lenni, a nemesség színe-java, jelesei együvé gyűlnek; ott lesznek a komolyabb, ünnepeltebb férfiak is, mert Kárpáthy János iránt mindnyájan viseltetnek némi előszeretettel, kiben minden bohóságai s bizarr eszméi dacára annyi fogékonyság van minden jó iránt, hogy nagy és nemes vállalatoknál éppoly biztossággal lehet reá számítani, mint hetyke, tréfás ötleteknél.

Aztán ily esetnél az emberek egymást húzzák oda. Mindenki arra gondol, hogy sok embert, sok szép asszonyt, sok bohó férfit fog együtt találni, s egymás rovására ígérkezik mulatni.

Ez volt az első ilynemű ünnepély, melybe János úr hölgyeket is hívott meg. Hiszen most már ő is nős volt.

Fanny remegve gondolt rá, vajon eljönnek-e a meghívásra a vidék előkelő delnői? Érdemesítik-e őt arra, hogy magas köreikbe felvegyék? E magas, feddhetlen családok hölgyei, kiknél nemcsak a nemesség szállt anyáról leányra, hanem az erény, a szeplőtelen hírnév is. Fogják-e ezek őt azon polcon elismerni, melyre a szerencse és egy bohó vénember szeszélye hozta? Fogják-e neki elfeledhetni családját, annak homályos eredetét és undok dicsőségét?

A férfiak bizonyosan eljönnek a környékből, mindazok, akik hírnévvel, országosan ismert hitellel bírnak. Napokig fog tartani az ünnepély. Első nap lesz az ülés; a hosszú teremben fognak ülni a komoly férfiak, oldalt a karzaton lesz hely a hölgyek számára, ahonnan hallgathatják az elmés beszédeket. Ezt befejezi egy népes lakoma; ő ott fog ülni mint a ház asszonya, látva mindenkitől... vajon ki fog az ő egészségeért áldomást inni?

Másnap következni fog az agárverseny. Nők, férfiak délceg paripákon fogják űzni a furfangos, csalárd rókát. Ő is lovon fog ülni... vajon ki leend az ő lovagja?

Estve a legbátrabb lovagnak, ki agaraival legtöbb, legmerészebb fogást tett, arany és gyönggyel kivert nyeregtakarót fog ajándékba adni a ház asszonya, melyet maga hímzett... vajon ki nyeri azt el?

Harmadnap fényes táncvigalommal végződik az ünnepély; milyen szép, milyen ragyogó látvány lesz az. Annyi szépség, ifjúság, gyönyör vegyülete, ártatlan vonzó vigalom; minden virágnak van zöldje, szép, szemérmes hölgyek mellett bátor, daliás lovagok, kik egymásra mosolyognak, és szíveikben nem gondolnak semmi rosszat... Ki fog őreá mosolyogni?

Most és mindig és örökké ott lebegett lelke előtt a tüneménnyé vált ideál. Azt látta ott a gyűlés asztalánál ülni, és óhajtott elveszni sóvár bámulatában, de úgy, hogy az ne láthassa. Őt látta felkelni maga előtt, s előre sejtett csengő tiszta szóval hallá az áldomást ajkairól, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha az összekoccantott pohár méreggel volna telve, és azt kiinni az utolsó cseppig, és meghalni, és ő ne tudná azt meg soha. Őt látta maga mellett futtatni sebes paripán, a széltől kigyulladt arccal, sebesen, sebesen, és elgondolá, hogy milyen szép volna, ha egyszerre ővele elbuknék a ló, s leesnék, meghalna előtte, és az ifjú sohase tudná meg, miért halt meg. Őt látta itt és ott és mindenütt, bárhova gondolt, bármire vezeté figyelmét, csak a névtelen kép állt mindig előtte, és követte azon gondolat, hogy milyen jó volna meghalni.

XVIII. Szegény asszony!

Szegény asszony!

Értjük alatta Kárpáthynét.

Férjével éktelen nagy gazdagságot és egy roppant nagy nevet kapott. Mindkettő nagyobb teher, mint áldás.

Hisz a gazdag számára sem jön fel kétszer egy nap a hajnal, s a világ minden kincsei birtokosának sem árulnak örömet, megelégedést, szívbeli boldogságot, szerelmet, nyugalmat, édes öntudatot.

És az előkelő név?

Az egész világ tudja, mint jutott ő e névhez. Egy bolondosnak ismert öregúr, hogy bosszút álljon unokaöccsén, nőül vett egy rossz hírű családból eredett leányt, kit ez máskint tán elcsábított volna.

Az öregúr vagy nagylelkű volt, vagy bolond. A leány okvetlenül hiú és nagyravágyó... Várnak reá.

Mindenki kész ragadománynak hiszi.

Csak hadd jelenjen meg azokban a magas körökben, mikbe feltolakodott.

A hölgyvilág előre számít a mulatságra, melyet ügyetlenségei, ismeretlensége, balfogásai, hiúsága, tán majd később kalandjai, sőt botrányai szolgáltatni fognak; a gavallérvilág szinte oly biztosan számít mindezekre; a hölgy veszendő portéka, fiatal, szenvedélyes, hiú, teli vággyal, könnyelműséggel, legalább minden arra mutat, semmi sem lesz könnyebb, mint őt elejteni, s egyszer megbuktatva nem marad számára egyéb hátra, mint elveszni mások gyönyörűségére.

Nincs senki, akitől egy őszinte szót várhasson, akire egy őszinte szavát rábízhassa, akitől tanácsot kérjen, akiben bízzék, akihez ragaszkodjék, aki pártját fogja, vezesse, utasítsa. Férje legkevésbé.

János úr minden kötelességét teljesítni véli, amidőn neje kényelméről gondoskodik, midőn a világ minden részeiből összehordja azt, amiben asszonyok gyönyörködni szoktak, a piperétől kezdve egész az imádókig.

Igen, az imádókig.

Mert amint a kortyondi fráterek elmaradoznak a kárpátfalvi háztól, a régi dáridók megszűntével, helyettük más, új világ kezd odaszokni, kiket többé nem a nábob jó bora és rossz tréfái, ripőkjei és menyecskéi csalnak oda, hanem a szép nő, az elhírhedett, a csodára állított szép nő, ki iránt kétszeres oka van mindenkinek érdekes reményeket táplálni: egyik a férj, másik saját híre. Hozzá egy lépéssel közelebb van minden ember, mint egyéb úri hölgyekhez.

Csaknem mindennap megfordulnak a kárpátfalvi kastélyban a környék legelső arszlánai:

Az ifjú Darvay Jenő, kit a megyei szabadelvű párt vezérének tart a közvélemény, mert hosszú szakálla van. Van-e egyéb oka is e véleményre, azt bizonyosan nem tudom.

A szép Csendey Rezső, ki nem restelli, hogy a világ által szépnek neveztetik. Én részemről nagyon boszontónak hiszem azt egy férfira nézve. Kicsicsomázott arc, középen szétválasztott haj megkenve, megbodorítva. Két okos szót sem lehet vele beszélni.

A szőke báró Berky Tivadar, aki különcöt játszik, nyergelve ül a székre, félszemüveggel pislog, inggallérát az orráig ereszti, s maga is azt hiszi magáról, hogy különös ember.

Az ünnepelt Csepcsi Aladár, minden bálban patentírozott előtáncos, aki nem emlékezik rá, hogy találkozott volna nővel, aki utána ne bolondult volna, vagy férfival, aki úgy táncolja a mazurt és keringőt, ahogy ő.

Egy hosszú, öles gróf, aki maga is megvallja magáról, hogy rútabb embert nem látott magánál, de azért mégis tagadja, hogy ha valaha egy vetélytársa megelőzte volna. Tán azért, mert lábai elég hosszúak, hogy keresztül-kasul lépjen akárkin.

Egy halavány fiatalember, ki abban a gyanúban áll, hogy álnév alatt verseket ír. (Sietünk kimenteni, e gyanú annyira alaptalan, hogy még az is kétségbe vonható, vajon tud-e egyáltalában írni.)

És azután egy csapat szemét ember, aki üres léhaságokat beszélni, hírt hordani, émelygős hízelgéseket, sztereotip bókokat vágni, táncolni, szelet kergetni mind igen alkalmas és jó; meg egy másik csoport léhűtő, mely ábrándozik, sóhajtozik, eped, romantikus képeket vág, s amellett csak úgy iszik és kártyázik, és fut a szobaleányok után, mint a többi; és még egy harmadik légió apró ember, aki igazán meg van őrülve a szép asszony iránti szerelmében, csak azt nem tudja, hogy mi fán terem az az alma, amitől az is viszontszerelmet érezhetne, s efölötti tépelődéseiben vékonnyá szárad, mint egy tőkehal; íme, ezekből áll az új télikert, mely Kárpátfalván virul, amióta a parasztmenyecskéket ideálszépségű delnővel váltotta fel a nábob.

Szegény asszony!

Mennyire keresne menekülést e nyomasztó, szomorító, untató, boszontó környezet elől. De hol, de kinél? Egy szív sincs hozzá közel, mely őt megértené. János úr nagyon lekötelező magaviseletet vél neje iránt tanúsítani, midőn őt e vidám társaságokban a kétségbeesésig engedi mulatni.

Milyen törpék, ostobák, ízetlenek, fajankók ezek mind az ő ideáljához képest, akit alkotott magának szívében!

Milyen önzők, üres lelkűek, haszontalanok, hiúk ezek mind azon férfival összehasonlítva, kinek képét lelke szentélyében őrzi!

Miért nincs legalább egy nő, egy jó barátnő közel, kit lelkébe hagyna pillantani, ahol az őrzött kép senkitől nem sejtve pihen?

A közelgő társulati ünnepély már nem messze volt.

János úr összehívott nagy csomó úrnépet az adandó vigalomra, s a meghívottak neveit feljegyeztetvén egy hosszú lajstromra, azt beküldé Varga uramtól nejéhez, hogy nézze át, s ha történetesen kifelejtett volna valakit a névsorozatból, akit ott látni óhajtana, jegyezze fel.

E különös gyöngédség mutatja, mily előzékeny János úr neje iránt.

Varga uram elhozá a lajstromot, sorba kopogtatott minden ajtót, s ki nem nyitott egyet is, amíg rá nem kiáltottak, hogy “Szabad!” Megpillantva úrnőjét nagy tisztelettel állt meg a küszöbben, s nagyon szerette volna, ha most egyszerre olyan hosszú keze lenne, hogy onnan az ajtóból a pamlagig nyújthatná az írást.

Fanny különösen vonzódott ez öreg emberhez. Némely embert azzal jutalmaz meg a sors, hogy becsületes tiszta lelkét arca vonásaiban engedi láttatni, hogy első tekintetre mindenkinek bizalma támadjon hozzá. Fanny nem várta, hogy Varga uram közelebb jöjjön, hanem felkelt, és eléje ment, megfogá kezét, s dacára az öregúr azon törekvésének, miszerint minden lépésnél meghajtsa magát, előrehúzta, leültette egy karszékbe, s hogy fel ne állhasson, gyermeteg kedélyesen átfogta karjaival, ami a jó öregurat a lehető legnagyobb zavarba hozta. Természetesen, amint Fanny elereszté, és leült, ő azonnal felállt.

— Ugyan édes Varga bácsi, maradjon ülve, vagy különben én is felállok.

— Pedig nem volnék érdemes e különös tiszteletre — rebegé a jószágigazgató, szép óvatosan bocsátva magát vissza a karszékbe, mintha attól is bocsánatot akarna kérni, hogy elég vakmerő beleülni, s előrehajlott, hogy nagyon nehéz ne legyen neki.

— Hát mit hozott nekem, édes jó Varga bácsi? — kérdé mosolyogva Fanny. — Ha semmit sem hozott, annál jobban szeretem, mert akkor magát hozta. Lássa, én úgy örülök, mikor önt látom.

Varga úr olyasvalamit rebegett, mintha meg nem foghatná, mivel adott okot e rendkívüli kegyeletre, s egyszersmind sietett átnyújtani a küldött iratot, elmondva hozzá János úr izenetét, s azután iparkodott búcsút venni.

De Fanny észrevevé az előkészületekből, hogy menni akar, s megelőzte benne.

— Maradjon kérem, némi kérdeznivalóim lesznek.

Ez parancs volt. Varga úrnak le kellett ülni. Ily gonoszul semmi examen előtt sem érezné magát. Vajon mit akar tőle kérdezni a nagyságos asszony? Bárcsak más ülne most itt az ő helyén!

Fanny kezébe vevé a névsorozatot, s végigolvasá azt. Szíve elszorult bele. Mennyi idegen név, akikről ő csak annyit tud, hogy azok mind előkelő, nagy emberek, magas állású férfiak, feddhetlen delnők nevei; egyetlenegy ismerőse nincs e nők között, sejteni nem képes; kihez vonzódjék, kitől féljen? Férje, mint mindenben bizarr, úgy itt is azt gondolá, hogy a szokásos bemutatások nagyon sokáig fognának tartani, s ehelyett azt találta ki, hogy mindazokat, kikkel ismeretséget akar tartani, egy nagy ünnepélyre összehíva, nejét ott fogja bemutatni. Azt hivé, hogy e nő, ki a finom világ estélyén Kecskereynél annyi önbizalommal, annyi diadallal tudott fellépni, itt is fel fogja találni azon helyet, azon szerepet, melyre szépsége, szíve jogosítja. Ah, de az egészen más helyzet volt. Ott tudta jól, hogy ellenei közé lép, tudta, hogy azokat meg fogja szégyeníteni, senki sem volt jelen, aki előtt bármi okból is le kellett volna sütni szemeit; míg itt komoly, erényeikre büszke s állásukat jól érző hölgyek társaságában úgy fog ő megjelenni, mint aki nem maga választja szerepét többé; ha bátran, biztosan lép fel, megtörik, ha megalázza magát, kigúnyolják, erényeiben nem hisznek, szépségeért gyanúsítani fogják, akárki szóland hozzá, bárminő édes nyelven, a nyájas szavak háta mögött titkos célzás, bántó kiszámolás van rejtve. Jaj neki, ha el nem érti azt, jaj neki, ha elérti, és el nem tudja titkolni. Jaj neki, ha vissza nem tudja adni, és jaj neki, ha visszaadja. — Szegény asszony!

Az előtte álló nevek során végig-végig hordja szemeit.

Hogy azok között igen sok jószívű, kegyes, szelíd indulatú hölgy van, kiket úgy tekinthetne, mint édesanyját (nem Mayernét, hanem egy ideális édesanyát, amilyennek képzeli azt az ember) és sok érzelemdús lyánka, ifjú, rokonszenvű hölgy, kiket testvérei gyanánt szerethetne (ismét nem az igaziakat értve), arról világos sejtelmei vannak.

De hogyan ismerhessen azokra, hogy közelítsen hozzájok, mi által nyerje meg szíveiket, bizalmukat? Hátha éppen az előtt tárja fel lelkét, aki gúnyt fog űzni belőle? Hátha visszautasító, hideg tekintettel találkozik, ahol meleg, résztvevő kebelre vélt találni?

Újra meg újra átolvasta a névsorozatot, mintha a nevek hangzásából akarná megtudni a személyek jellemét, majd felsóhajtva tevé azt le maga elé, s kérő tekintetét a jószágigazgató felé fordítá.

— Édes Varga bácsi, megbocsásson, ha egy kéréssel terhelem.

Varga uram sietett felelni, hogy parancsoljon vele, legalázatosabb szolgájával.

— De e kérés nagy, igen nagy.

Varga uram bizonyítá, miszerint ő mindenre kész a világon, akár e percben leugrik az ablakon, ha a nagyságos asszony úgy kívánja.

— Egy kérdést akarok önhöz intézni, de amire igen őszinte választ várok.

Varga uram el volt szánva mindenre.

— De nagyon őszintének kell önnek irántam lenni; úgy vegye ön e kérdést, mintha ön édesatyám volna, s most nekem mint leányának, tanácsot adna, mielőtt a világba lépek.

E szavak oly érzékeny, oly szívből jövő hangon voltak mondva, hogy Varga uram meg nem állhatá, miszerint dolmánya belső zsebéből egy kockás gyapot zsebkendőt elővonva, azzal szemeit meg ne törülgesse.

Fanny közelebb voná hozzá székét, s a névjegyzéket egész hosszában kiterjeszté előtte.

— Lássa, kedves barátom — monda Fanny, leírhatlan szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öregúr vállára —, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közül, akik fel vannak írva. Nem tudom, kitől féljek, kihez ragaszkodjam, kit nevezzek barátomnak, barátnémnak, s ki előtt zárjam el szívemet? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok!...

Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés; a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezúttal a homlokát kellett megtörülni véle, mert nagyon izzadt.

— Méltóztatik parancsolni? — kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára éppen olyan szűk csizmák volnának húzva, mint az övére.

— Azt a szívességet várom öntől, hogy akik e névsorozatba fel vannak jegyezve, vegye sorba, és mondja el őszintén, nyíltan nekem: “Mit tart felőlük, milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ. Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak?”

Jó Varga uram sem volt ilyen rigorózumba fogva soha.

Ha azt kívánta volna tőle Kárpáthyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt-hatot azok közől, akik ott fel vannak írva, vagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog valamely izenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealógiáját készítse el, az mind csekély lett volna ahhoz képest, amit most kért tőle.

Ő, a legalázatosabb, emberségtudó szolga, ki olyan szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, aki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszéd közben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elöl-hátul meg ne címezze, magyarországi uraknál így: méltóságos ez és ez őnagysága, erdélyi uraknál pedig így: nagyságos ilyen és ilyen őméltósága; és most ő mondjon bírálatot, úgyszólván ítéletet ennyi nagy uraság felől, akiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja.

Varga uram kétségbeesetten zsúrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel, s valami olyanforma óhajtásnak kezde helyet adni szívében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt, hogy most őt, amint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszakai szellemek, s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, ahol senki rá ne találjon.

Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszek neki, mintha Kárpáthyné szólt volna ismét.

— Tessék.

— Nem szóltam, édes barátom — felelt Fanny, és mosolyogva tekintett a becsületes öregre.

Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához, s vevé a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartó szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, amíg ott ül, elfelejtett olvasni. Azután meg a túlsó felére nézett a papirosnak, oda, ahol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná, hogy sympathetica tintával mindenkinek a neve mögé van írva az a felelet, amit őneki kell elmondania.

Fanny észrevevé a jó öreg zavarát, s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá.

— Édes barátom. Tekintsen engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves?

E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szívét a jó öreg, s még egyet bátran és elhatározottan köhintett, mint végső adieu-t a gyávaság kísérteteinek, s azzal megkeményítve lelkét, válaszolt.

— Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme, és én kimondhatatlan boldognak és szerencsésnek érzem magamat, amidőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is tehetek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról ítéletet és véleményt mondani, mint akiknek a nevei itt előttem állnak, de mégis a nagyságod iránti szeretet — engedelmet kérek! — tisztelet...

— Csak hagyja szeretetnek, maradjon, ahogy elébb mondta.

— Igenis. Azt mondám, amit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, nagyon régen. Éppen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép, de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. És az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek, hogy őróla szegényről beszélni voltam bátor.

— Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arcképe függ kegyed szobájában az íróasztal felett?

— Hogyan? Nagyságod lett volna olyan kegyes, az én szegény házamnál lenni?

— Elárultam magam. Folytassuk a felvett tárgyat.

— Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért, nem addig, amíg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnő, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt; akkor hagymázos ésszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; óh, nagysád! nincs szavam kifejezni, amit érzek.

— Térjünk ügyünkre, öreg barátom — szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással.

— Tehát, nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, akik iránt — hogy is fejezzem ki magamat? — akik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagyúri emberek és asszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem éppen kívánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg, ki fogom keresni azon személyeket e sorozatból, akik nagyságod jóságát, érzékeny szívét hasonló jósággal, hasonló érzékeny szívvel tudják és fogják visszafizetni. Akiket azután alázatosan elhallgatok, azok iránt méltóztassék azon megnyugvással lenni, hogy becses személyeikben minden elismert jó tulajdonságaik mellett sem találtam olyanokat, melyek nagyságod előtt kívánatosak volnának.

— Helyesen, nagyon helyesen, édes barátom. Ön csak azokat ismerteti meg velem, kiket szeretnem kell, a többiekről hallgat. Ah, önnek jól kell ismerni a világot. Ez bölcs tanács.

Varga uram kérő tekintettel fordult Fannyhoz, mintha instálná, hogy ne dicsérje nagyon, mert megint zavarba jön, s elfeledi, hogy mit akart mondani.

Azután vevé is a hosszú lajstromot, és elkezde rajta végigmenni, ujját végighúzva rajta, de úgy, hogy a nevekhez ne értesse, nehogy e tiszteletlen érintéssel megbántsa azoknak tulajdonosait.

Hm, hm. Egyet köhintet, és lábaival súrolta a padlót.

Nagyon sok olyan név volt egymás után, akiket kívánatosnak talált éppen semmi észrevételekkel nem kísérni.

Hm, hm. Néha már megállt a neveket kísérő ujj, s Varga uram feltekintett, hogy valamit szóljon, de amíg köhögött, hogy hangjának tisztaságot adjon, s még egyszer visszatekintve a névre, melyet ujjával megbökve tartott, ismét csak mást gondolt, s jónak találá azt illedelmesen azok közé sorozni, kiknek elismert jó tulajdonságait nem találja eléggé ajánlatra méltóknak.

Pedig, amint vesszük észre, már mindjárt a vége felé fog járni, s maga is ijedten veszi észre, mennyit mellőzött már hallgatással. S homloka a legőszintébb izzadságcseppjeit gyöngyözi, midőn mindig újabb nevek kerülnek mutatóujja alá, kik iránt ugyan ő mind rettenetes nagy tisztelettel viseltetik, de ha leánya volna, egyiket sem rekommendálná bizodalmába.

Pedig Fannyt most úgy tekinti, mintha tulajdon leánya volna. A nagyságos asszony maga is úgy kívánta ezt, és mikor ő hagymázbeteg volt, azt képzelé, hogy megholt leánya áll előtte a nagyságos asszony képében.

Kénytelen volt atyai szívének megbocsátani ezt az illúziót.

Ah, végtére valahára kigömbölyödnek arca vonásai.

Keze reszket a papíron, amint e névhez ért. Talált végtére valakit, akit megnevezhet, akit magasztalásival elhalmozhat, akit leánya — a nagyságos asszony bizalmába, szeretetébe ajánlhat.

— Íme nagyságos asszonyom! — szól odanyújtva a névsorozatot. — E derék hölgy bizonyára egy lesz azok közől, akikben nagyságod bizodalmát helyezheti, és csalatkozni nem fog.

Fanny olvasá a mutatott nevet.

— “Szentirmay Eszéki Flóra.”

Emlékezék rá, hogy midőn a névsorozaton magától végigfutott, mikor e névhez ért, mintha valami öntudatlan sejtelem megkapta volna figyelmét, mintha meg lett volna afelől győződve, hogy e név tulajdonosnéjának nem lehet gyűlöletes jellemmel bírni.

— Milyen e nő? — kérdé a jó öregtől.

— Valóban nagy ékesenszólással kellene bírnom, hogy őt leírhassam hozzája méltón. Amiket egy nőnél erényekben lehet keresni, azokban ő mind gazdag. Szelídség okossággal párosulva jár ővele, minden szűkölködő, minden ügyefogyott titkos pártolójára talál benne, ő ugyan titokban tartja jótéteményeit, de a háládatos nyelveket ki kötheti le, hogy róla ne beszéljenek! Nemcsak azokkal érezteti ő szíve jóságát, akik éheznek, fáznak, szűkölködnek és sínyledeznek, kenyeret, ruhát, orvosságot és jó szót osztva közöttük; nemcsak azt cselekszi, hogy a törvény által elítélt bűnösökért a kegyelemosztó magas helyeken esdekel, hanem pártul fogja azokat is, akik lelkileg szűkölködnek, betegeket, kiket a világ ítél el; szegény elcsábított leányok, kiket botlásuk szerencsétlenné tett, házaséletök keresztjét nehezen tűrő asszonyok benne pártolóra, védőre találnak, ki azt is fel tudja keresni, mi baja van a szenvedőnek a szívében. Engedelmet kérek, hogy ezt a szabadságot veszem magamnak, noha elismerem, hogy más nagyúri személyek is sok jót tesznek a szegényekkel, de azoknak voltaképpen csak a szegények testi szükségeire van gondjuk, míg ez úrhölgy őket lelkökben is ápolja, s ilyenformán nemcsak a kunyhókban, hanem gyakran a palotákban is talál szűkölködőket, akik segítségére vannak szorulva. Ezer bocsánatot kérek, hogy így bátorkodom beszélni.

— Csak folytassa! — inte Kárpáthyné érdekelten.

— És valójában így ismerik őt mindenütt. Méltóztassék másoktól is kérdezősködni, ha nem azt fogják-e egy szívvel, egy szájjal állítani, hogy boldogságot és megelégedést terjeszt ez úrhölgy maga körül, s áldást visz minden házhoz, melybe belép, mert családi boldogságot és erényeket honosít meg azokban, amikre maga adja a legjobb példát; én valójában csak egy úrnőt ismerek, akit méltó helyre állíthassak mellé, s nem volna rám nézve nagyobb öröm, mint ha e kettőt egymással egyetértésben látnám.

Fanny megilletődött arca tanúsítá, hogy elérté a vasfejű öregnek e gyöngéd célzatát.

— Ezerszer bocsánatot kérek ezen szavaimért, de meg kellett magamnak engednem, hogy ezeket elmondjam.

— Fiatal e nő?

— Éppen nagyságod korából való.

— És házassága boldog? — mondá inkább magában, mint kérdezé Fanny.

— Valóban az — felelt Varga. — Igaz, hogy nem is látni messze földön oly egymáshoz illő párt, mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr őnagyméltósága; óh, az nagy ember! Mindenki bámulja eszét és nagy lelkét, az egész ország dicsérve, magasztalva beszél felőle; sokat utazott külföldön, nejét is ott ismerte meg; mint mondják, addig nagyon életunt ember volt, s hazájával is keveset törődött, de amint nejét, még akkor gróf Eszéki Flóra kisasszonyt megismeré, egyszerre egészen megváltozott, visszajött vele Magyarországba, s a dicső **István gróf után, kit isten segítsen minden törekvéseiben, alig ismerhetni hazafit, ki annyi jót tett volna kevés idő alatt a hazával és az emberiséggel. De meg is jutalmazá őt érte Isten, mert ami legfőbb kincs, a családi boldogság, oly mértékben jutott neki, hogy szinte példabeszéddé vált, és ha valaki együtt látja őket, hinni fogja, hogy számukra még ezen a földön elkezdődött a paradicsom.

Fanny kebléből önkénytelen, öntudatlan sóhaj emelkedett e szavakra.

E percben kocsirobaj hallatszott az udvaron; alkalmasint vendég érkezett. Künn nagy sürgés-forgás hallatszott, közben János úr sztentorhangja, mintha valakit nagy örömmel fogadna s rá egy pillanat múlva Marci, a komornok lépett be Kárpáthynéhoz, jelentve:

— Őnagysága gróf Szentirmay Eszéki Flóra asszonyság!

Fanny az öröm, a meglepetés reszketegségével várta bejelentett vendégét. Mintha csak jelszóra érkezett volna, amidőn éppen róla beszéltek, amidőn magasztalásával volt elfoglalva minden szív, midőn ő lelkében a hallottak szerint egy képzeletalakot iparkodott idomítani... Minő leend e képzelt arc a valóban?

Úgy dobogott az ifjú nő szíve, midőn a léptek mind közelebb jöttek ajtajához, s hallá, hogy Kárpáthy mily élénken beszél valakihez; most nyílik az ajtó.

És belép rajta — nem azon arc, azon alak, mit Fanny képzeletében alkotott, hanem egy magas, száraz, meghatározhatlan életkorú delnő, hamis vuklikkal, hamis arcszínnel, hamis fogakkal és hamis szemekkel, viseletében a legdivatosabb tarkaság.

Szörnyű kalapja nagy virágbokrokkal egészen elveszi a kilátást mindenről, ami háta mögött van.

Köpenye fél válláról le van csúsztatva, ami hősi, amazoni tekintetet ad alakjának; neveli e hatást a mélyen kivágott öltöny mely az ijedelemig engedi láttatni a sovány vállakat és a nyakperec kiülő csontjait; összefüggésben áll vele a két rendkívül sovány kéz, melyek csuklóban, nem tudom mi okbul, szörnyű hattyúprém karmantyúkkal vannak felékesítve, s miután kezeit nem tudja megmozdítani anélkül, hogy valamit ne beszéljen hozzá, s ha beszél, akkor szokott mindég mosolyogni, és ha mosolyog, akkor nemcsak az egész felső sor fogait (raktár: Paris, Rue Vivienne Nr. 11. Dr. Legrieux-nél), hanem egyúttal az egész ínyét is megmutatja, ennélfogva a társaság figyelmét folytonosan képes lekötve tartani könyöke, ínye és vállperecei iránti borzalommal.

Egy percre szinte megrettent Fanny, ki egy kedves, szeretetre méltó alak elfogadásához készült, aki elé őszinte örömmel fog futni, megölelni, megcsókolni; ah ez nem az.

Hátul jön ő, nagynénje, a tiszteletőr háta mögött, kit előrebocsátott, s maga enyelegve hátul maradt Kárpáthyval.

— Gróf Szentirmay Marion kisasszony! gróf Szentirmay Rudolfné! — nőm... — sietett János úr a hölgyeket egymásnak bemutatni.

Gróf Szentirmay Marion kisasszony a legtökéletesebb s minden kifogáson felyülálló bókolattal üdvözlé a háziasszonyt, aközben figyelmesen tekintve rá, vajon hogyan tudja ő e bókot viszonozni; biz az ügyetlenke volt szegény. Alig tudott mit mondani, oly zavartnak, oly elfogódottnak látszék, s annyira el volt merülve Marion kisasszony ínyének bámulatában, hogy Flórát alig jutott ideje láthatni.

De nem is volt itt arra nagy szükség, hogy akár ő, akár másvalaki a társaságban nagyon keresse a szavakat, sőt inkább, ha volnának is azok valakinél, el kelle dugni, mert Marion kisasszony hord magával mindig annyit, amennyi elég egy igen népes társaságnak.

Azt is meg kell pedig adni a jeles kisasszonynak, hogy amit ő beszél, az sohasem üres fecsegés, mendemonda, szószaporítás, amint más korabeli ifjú amazonoknál szokott lenni, hanem az mind jól kiszámított célszerű és célba találó lövés, vágás és szurkálás, mellyel egy egész társaságot képes oly jelesül elmulattatni, mintha külön-külön mindenkit egy-egy hangyafészekre ültettek volna.

S ezen tekintetben tehát csak annyiban nem hasonlít az érdemes kisasszony a csalánhoz, amennyiben a csalán csak azokat csípi meg, akik hozzáérnek, míg ő szíveskedik fölkeresni még a legtávolabb rejtezkedőket is, s a ruhán és a páncélon és a szíven keresztül képes csípni.

— Tessék helyet foglalni tisztelt úrnőim. Flóra nagysád ide a nőm mellé, ide, ide. Marion kisasszony — ezerszer bocsánat...

János urat egy tekintet a delnő arcára meggyőzte arról, miszerint ő sokkal jobban tudja, hova kell ülnie, mint hogy azt mondassa magának. Egy mellékfotelbe bocsátkozék le, amelyből embertől észre nem vehető módon sikerült Varga uramnak eltűnni.

Az is meglehet különben, hogy szemünk láttára ment el a jámbor, meglehet, hogy legalább hatszor meghajtotta magát, és igen alázatosan köszönt is személy szerint mindenkinek. Ki venne ilyesmit észre?

— Megbocsát, kedves szomszédnő — kezdé a félbehagyott szót Marion kisasszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határozott meg, s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő valamit forgat a szájában, amit restell lenyelni. — Megbocsát kedves szomszédnő, chère voisine — mert mi itt lakunk a Kárpáthy-család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy-családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásiban háborítni (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár nekünk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetreméltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tudnád?); minthogy azonban utunk éppen erre vezetett (tehát ne gondold hogy ide indultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, ahogy gondolod) — bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha. Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha; hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó parti! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magamat gazdagságért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi panasza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetreméltó nő, mint az öné, oly kincs, aminőt ön sohasem érdemelt meg. (Bizd el magadat ostoba! Ne gondold, hogy azért dicsérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyelld magadat, hogy szépséged tett úrnővé.)

Itt egy kicsinyt elszalasztá a beszéd fonalát Marion kisasszony, mely alkalmul szolgált Flórának odahajolhatni Fannyhoz, s gyöngéd, biztató hangon fülébe súghatni:

— Én régen óhajtottam kegyeddel találkozhatni, s naponként készültem ide.

Fanny hálásan szorítá meg a kezébe tévedett gyöngéd kezet.

Egy jótékony köhögési roham meggátlá Marion kisasszonyt a beszéd fonalát újra felvehetni, mely alatt János úrnak ideje maradt tréfásan évődhetni szép vendégnőjével. (Lehető félreértés kikerülése végett megjegyezzük, hogy Flórát értettük itt.)

— Amilyen nagy az örömöm szép kis szomszédnőmet házamnál láthatni, éppen akkora az aggodalmam, hogy önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly rendkívüli eset, aminőre aligha emlékezik valaki, s én hajlandó vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan nagy bajnak kelle érni, hogy kedves nejét nála nélkül látjuk; vagy elfogták, vagy párbajban megsebesítették.

Flóra jóízűen nevetett e vidám és hízelgő gyanúsításokra, s a legkellemesebb édes, kedves, csengő hangon iparkodott azokat megcáfolni.

— Nem, nem; de el kellett utaznia Bécsbe hirtelen.

— Ah, gondoltam, hogy messze kell lennie; ezt nagyon sajnálom, mert nekem megígérte, hogy tartandó ünnepélyünkön megtisztel jelenlétével.

— Óh, akkorra meg kell jönnie. Nekem szavát adta, hogy akkorra itthon lesz.

— Úgy minden kétségen kívül megjön. A szép hölgyeknek adott szót megszegni lehetetlen. Akit oly mágnes vonz, mint őt, annak igen sebesen kell utazni. Ha a léghajósok még nem találták fel a léggömb kormányozhatásának titkát, én megmondom nekik; ültessék bele Rudolfot, és őt szívénél fogva mindenütt oda fogja vonni a magnetikus erő, ahol neje van.

A fiatal hölgyek nevettek a tréfán. János úrtól jó néven kellett venni az ilyesmit, ő ugyan vastag és nehézkes élceket szokott használni mindenki ellenében, de legalább nem is volt azoknak sem élök, sem hegyök, hogy szúrjanak, vágjanak.

Marion kisasszony ezalatt magához tért a köhögési intermezzóból, s magához ragadta ismét a kormányrudat.

— Már azt valóban el kell ismerni, hogy oly gyöngéd, művelt, szeretetreméltó férj nincs is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd; érzem, hogy önt nagyon megsértem, amidőn azt mondom, nincs! de igaz; ön is igen kedves, előzékeny férj, de Rudolfnak nincsen párja; ő valóságos angyal a szeretetben, egy kerubim, nem is férfi a neje mellett, olyan férj, aminő csak csodára születik egy században egy.

(Értsétek meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert neje megérdemli, hanem azért, mert ő kerubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy és más férfi, teszem föl János úr, és te szegény, szerencsétlen asszony sírhatsz, amidőn ilyen példás szeretetet hallasz magad előtt emlegetni, más boldogságának látása, hallása megannyi tőrszúrás lehet a szívedben.)

Flóra nem tűrheté, hogy más irányt ne adjon a beszélgetésnek.

— Kegyedet mindenütt reméltem feltalálni; mi itt környékbeli ismerősök meglehetős eleven társaságban élünk, s előre örültünk, hogy társnéink száma ismét eggyel szaporodott, de mindeddig nem találkozhattunk kegyeddel, pedig egészen összeesküdtünk már ellene, hogy közöttünk igen jól érezze magát.

Marion kisasszony sietett e buzdító gyöngédség hatását lehűteni szúró észrevételével:

— Kárpáthy úr persze hogy rejtegeti nejét, eldugja a hamis, hogy más ne is láthassa. (Félti a vén bolond, van oka rá.)

— Óh, férjem igen előzékeny — sietett őt kimenteni Fanny —, de megvallom, némi tartózkodást, mondhatni félelmet érezék magamban ily magas körökben megjelenésem előtt. Én igen egyszerű emberek közt nevelkedtem, s szerfelett hálásnak érzem magamat nagysádtok ezen kegye által, mely egészen felbuzdít.

Nem használt az. Hiába felelt ily magát megalázó hangon, hiába iparkodott azt állítani, hogy köszöni, amit egyrészről nincs oka köszönni; ügyes vívóval volt dolga, aki szüntelen megtalálja ellenfele védtelen gyöngéit.

— Persze, persze! — viszonza Marion kisasszony — ez nagyon természetes, ez nem is lehet máskülönben. Egy fiatal nőnek a legnehezebb állása van, midőn legelőször a világba lép, kivált egy esetben, midőn azt kénytelen nélkülözni, ami rá nézve legszükségesebb, a legbiztosabb támaszt, az anyai tanácsadást, az anyai vezérletet; ah, egy anya őrködő gondja megbecsülhetlen egy fiatal nőre nézve.

Fanny szemeit érzé kiégni; nem rejté el, arca bíborvörös lett. Ah, őelőtte anyáról beszélni a legiszonyúbb fájdalom, a legsértőbb szégyenpirítás, a legnagyobb kegyetlenség.

Flóra görcsösen szorítá meg az ifjú hölgy kezét, s mintha ugyanazt a beszédet folytatná, mondá:

— Való. És az anyát nem pótolja ki senki.

Azokból a sötétben rászegzett szemekből nagyon jól megérté Marion kisasszony, hogy ez elég vágás volt őellene, s a következő battéria már most egyenesen Flóra ellen lőn elgyújtva.

— Óh, abban igazat adok önnek, kedves Flóra! Kivált olyan derék, jó szelíd anyát, mint néhai Eszékiné volt, bizonyára nem pótolhat senki. Senki. Senki. Megvallom, hogy én sem. Óh, énbennem sok kellemetlen szigorúság van; az engedékenység jól illik az anyáknak, az őket ékesíti, de már a nagynénék sokkal kellemetlenebb, sokkal hálátlanabb szerepre vannak utasítva, nekik pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni, ügyelni, teherré válni szükséges. Hiába, ez a mi sorsunk. S ebben igaza van önnek, kedves Flóra.

És ezt oly hangon mondá el, mintha őneki rettenetes sok oka lenne Flórával pörölni, zúgolódni, gáncsot keresni.

— Ad vocem pörölni! — vágott közbe János úr, ki maga is észrevette nejének zavarát. — Nagyságod pöre végett méltóztatott azon tiszteletben részesítni, hogy házamnál elfogadhassam; ha talán nem gondolná célszerűnek az ifjú hölgyekkel aktáinkat megismertetni...

— Óh, nem, nem, nem! Értem, értem! Hagyjuk őket magukra! Sok beszélnivalójok lesz. Kárpáthy úr, mondhatom, hogy két fiatal hölgynek mindig elég beszélnivalója van egymással. Ha önnek úgy tetszik, mi értekezhetünk a családi archívumban. Reménylem, Kárpáthyné asszonyság, kedves szomszédnő, hogy ön nem fog rám féltékeny lenni Kárpáthy úr miatt. Óh, kérem! az régen volt, nagyon régen, még én akkor igen fiatal, mondhatni kicsiny kis gyermek voltam.

János úr karját nyújtó az amazonnak, ki még egyszer megmutatva az ott maradóknak mosolygásra kész ínyét, csontkezeit a nagy karmantyúkkal a nábob karjába ölté, s a legtökéletesebb, hibátlanabb libegéssel átszárnyalt a családi archívumba, hol a fiskális és Varga uram tiszteletteljes állásba vártak reá. Varga uram olyasmit gondolt, hogy ennek a nevét is átugrotta az imént, mint egyikét azoknak, kik sok jó tulajdonságaik mellett éppen azzal nem bírnak, amiért valakinek oka lehessen társaságukat óhajtani.

A két ifjú nő egyedül maradt.

Alig zárult be az ajtó Marion kisasszony mögött, midőn Fanny a legszenvedélyesebb hevességgel ragadá meg egyszerre mindkét kezével Flóra kezét, s mielőtt annak ideje lett volna őt meggátolni, ajkaihoz szorítá a parányi kis kezet, és csókjaival forró, szívtől szakadt csókjaival borítá el azt, és ismét csókjaival halmozá el, és nem bírt egy szót szólani.

— Ah, istenem, mit cselekszik ön? — szólt Flóra, s azután, hogy megakadályozza Fannyt e tettében, odaölelte őt magához, és arcát csókolta meg, és kényszeríté őt is arra. Olyan szép, olyan legendai szép volt e két nő együttlétében, amint egymást átölelve tarták, egyiknek szemében könny, másikéban mosoly, ez mosolyg, hogy társnéja ne könnyezzen, amaz örömkönnyeket sír, hogy őt mosolyogni látja.

— Mondja ön — szólt édes vonzalomtól reszkető hangon Fanny —, mondja ön: ugyebár nem egy hideg ügy hozta e házba, hanem hallotta ön, hogy van itt egy szegény magára hagyott nő, ki néhány nap múlva egyedül, ismeretlenül pártolatlanul fog tévedezni a világban, és gondolá magában, gyerünk el hozzá, adjunk neki egy jó szót, egy buzdítást, tegyünk jót vele.

— Óh, istenem... — Flóra nem tudott mit felelni, hiszen Fanny valót mondott.

— Óh, én tudom azt jól, hogy ön jótékony szelleme a vidéknek. Éppen midőn megérkezett ide, önrül hallottam beszélni, s azokból, amiket hallottam, képzeltem önt magam elé. Ön sejti azt, hogy bennem is egy szegényre talált, kit jótéteményeiben részesítnie kell, de e jótét nagyságát csak én tudom, csak én érzem.

Az indulat beszédessé varázsolá e nőt, ki különben oly méla, oly hallgatag volt.

— Ne mondja ön, hogy nem úgy van; engedjen e boldog hitben maradnom — engedje, hogy önt szerethessem úgy, ahogy az első pillanattól megszerettem, hogy fenntarthassam magamat ennél a gondolatnál: “Van egy áldott lény, ki rám gondolt, megszánt és boldoggá tett.”

— Óh, Fanny — monda Flóra szelíd reszketeg hangon. Valóban sajnálta e nőt.

— Úgy, úgy! Nevezzen engem úgy! — szólt Fanny hevesen, túlboldogan szorítva szívéhez Flóra kezét, melyet egy percig sem bocsátott el kezéből, mintha attól tartana, hogy a kedves vízió eltűnik előle.

Flóra helybenhagyásul szép ajkát nyomá Fanny homlokára. Kedves hitelesítő pecsét! Boldog okirat, mely benne részesül.

Fanny keble alig bírta örömeinek terhét. Életében először talált arra, ami után sóvárgott: egy szívre, mely megérti, egy oly őszinte, salaktalan lélekre, mint a magáé; óh, jobb még mint a magáé, mert Flóra jósága öntudatos, eszmélő, mások által is érezett. Ezt ő jól átgondolta, s örült neki, hogy magánál jobb, szebb lélekre akadt; annyi rút, önző piszok lélekkeli érintkezés után milyen jól eshetett ez neki; amit egy tiszta, vágyó szív érez magas, nemes szellemekkeli találkozásakor, ez valami a menny, az üdv érzeményei közül.

— Tegye önt oly boldoggá az ég, mint amilyen boldoggá tett ön engemet!

— Ah Fanny, én már önt nevén szólítom, szólítson ön is.... szólíts te is engem Flórának!

Csak a legnagyobb elővigyázattal sikerült Szentirmaynénak meggátolhatni, hogy Fanny lábaihoz ne boruljon; amit hogy nem tehetett, odaborult Flóra keblére, és sírt, és sírt, és mikor olyan nagyon sírt, akkor igen-igen boldog volt.

Flóra pedig mosolygott, és mosolygott, és úgy örült neki, hogy ezen nő az ő keblére borulva zokog.

— De már most kedves Fanny, ennek vége van, ezen átestünk. Ha megígéred, hogy erről nem beszélünk többé semmit, hát akkor én itt maradok nálad egy egész — egy egész hétig!

Ez annyit tett, mint Fannyt kényszeríteni, hogy újra kezdje az örömkönnyeket.

— És azután segítek neked a közelgő ünnepélyre, amit férjed adni szándékozik, az előkészületekben. Óh, úgyis annyi dolgod lenne, hogy nem győznéd magad, aztán meg nagyon meg is unnád; ha pedig ketten leszünk, majd meglátod, mennyi tréfa lesz azzal, mennyit fogunk nevetni azon a sok apró bajon, ami előfordul.

És előre is sokat nevettek rajta; óh, az nagyon víg, nagyon mulatságos dolog lehetett.

Fanny valami érzékeny észrevételt akart tenni, de nem juthatott hozzá barátnéja vidám arca miatt; amint rátekintett, kénytelen volt ő is nevetni.

— Óh, ezt ne gondold, hogy nem önzésből teszem — monda Szentirmayné óvást teve mindennemű hála és köszönet ellen —, a legkiszámítottabb önzésből teszek mindent; férjem most főispánnak neveztetett ki **megyébe, két hónap múlva foglalja el helyét, a beiktatási lakomán azután te fogsz majd nekem ismét segíteni, s egy hétig te leszesz nálam. Látod, milyen előre számító, milyen ravasz vagyok én!

Ah, ezen ismét nagyon sokat lehete nevetni. Fanny sohasem hallott ilyen mulatságos dolgokat; legalább életében soha ily jóízűn nem nevetett.

Ez a Szentirmayné egy valóságos kis bohó, hogy meg tudja az embert nevettetni! Egyet szól, és akkor sír az ember, másikat szól, és akkor meg nevet.

Fannynak eközben nagy gyönyörűsége telt benne, Flórától elszedni kalapot, köpenyt és minden zálogba vehető portékát, amiket el szokás szedni lefoglalt vendégektől, nagyobb biztonság okáért, hogy el ne szökhessenek.

A kalaplevételkor természetesen szemébe ötlött Fannynak Flóra gyönyörű hajzata, mely oldalválasztékaiban szép recés hullámzatokat képezett. Erre majd meg fogja tanítani Fannyt, neki az még jobban fog illeni; ilyenformán szerencsésen átment a társalgás a piperére, női munkákra, kézművekre s egyéb apróságokra, amik hölgyeket szoktak érdekelni, úgy, hogy mire visszajött Marion kisasszony Kárpáthy úrral az archívumból, már akkor semmi nyoma sem volt a két delnő között az elébbi szenvedélyes érzelmes jelenetnek, úgy beszélgettek egymással, mintha régi-régi jó ismerősök volnának.

— Ah, ah! — szólt Marion kisasszony felkapva fejét, amint Flórát kalap és köpenyke nélkül látta. — Ön egészen kényelembe tette magát!

— Igen, nagynéni, még egy kis ideig itt maradok Fannynál.

Marion kisasszony meglepetve tekinte körül a szoba minden szegletébe, azután fel a plafonra a festett múzsákra, mintha nem tudná, hogy ki az a Fanny.

— Ah, mille pardons! madame. Most jut eszembe, hogy ez a kegyed keresztneve, egészen confuse vagyok a sok családi névtől, amivel Kárpáthy úr jurium directora teleolvasta a füleimet; valójában ez a Kárpáthy-család roppant összeköttetéssel bír, női ágon az ország minden előkelő családjával rokonságban van; úgy hiszem, a naptárban létező minden nevek feltalálhatók benne.

(Értsétek: csupán csak a te családod kellett még ide a Kárpáthy-családfa dicsőítésére.)

De nem fogott többé a fegyver. Flóra jókedvűen elnevette magát:

— Most már “Fanny” is van a nagyon tisztelt Kárpáthy-naptárban.

Fanny maga sem állhatta meg, hogy ezt igen jó gondolatnak ne találja, s egészen őszintén nevetni kezde rá, s miután a nevetés ragadós — engedelmet kérünk nagysádtól, Marion kisasszony —, maga János úr is annyira belejött a jókedvbe, hogy le kellett ülnie egy karszékbe magát kinevetni, állva már nem győzte.

Marion kisasszony pedig elbámulva állt hosszú nyelű parazoljával hosszú kezében, mint Diána, mikor a kutyáját lőtte meg nyúl helyett. Meg nem foghatta, hogy hol vettek ezek az emberek annyi jókedvet, mikor ő olyan szorgalmatosan dolgozik a bosszantásukon.

— S meddig fog — tartani — azzz — a — kis idő? — kérdé piquant, szaggatott hangoztatással Flórától, kockáztatott tekintélyét vetve a latba.

— Bagatell, nagynéni. Csak egy hétig!

— Csak egy hétig! — szörnyedt el Marion kisasszony. — Csak egy hétig?

— Ha ugyan ki nem vertek innen — viszonza tréfásan Szentirmayné, amiből az lett, hogy Fanny érzékenyen ölelte át, mintha örökké ott akarná tartani.

— Ah, úgy? — monda kicsinylőleg Marion kisasszony. — No jó. Fiatal hölgyeknél hamar kész a barátság. Nagyon örülök rajta, hogy önök oly egyszerre megszerették egymást; ez arra mutat, hogy természeteik egyeznek, ami nagyon örvendetes. Meg fogja azonban nekem engedni, kedves húgom, hogy visszamehessek Szentirmára?

— Ámbár Fanny igen nagy szerencséjének tartaná tovább is élvezhetni kedves néni kellemes társaságát...

— Óh, kérem, kérem! Semmi okot sem adtam e rendkívüli szerencsére.

— Kegyed úgy fut tőlünk — szólt közbe Fanny —, várjon, majd ha mi Szentirmára megyünk, mi is úgy fogunk sietni haza.

Marion kisasszony nem tagadhatott meg magától egy méltóságteljes tekintetet, annak napvilágra hozatalául, miszerint észrevette, hogy ővele bizonyos emberek komázni akarnak. Minden felelet helyett komoly redőkbe szedett arccal (volt ott sok mindenféle redő) fordult János úrhoz:

— Reménylem, hogy ön nem szedte ki a kerekeimet, mint más vendégeinél szokta.

— Nagyságod kerekeit? — kiáltá János úr. — Engem uccse én csak a kocsikerekeket szoktam kiszedetni, de arra nem volt még eset, hogy a vendégeim kerekeit szedtem volna ki. Hahaha! Hahaha! óhhaha!

János úr úgy el tudott nevetni ezen a bolond ötleten, hogy a könnyei csorogtak bele, sőt utoljára a nagy nevetés miatt egészen elbújtak a szemei az orcájába, s midőn ismét napvilágra jöttek, már akkor Marion kisasszony útban volt az ajtó felé, vissza sem tekintve az őt kar-karban kísérő két ifjú delnőre, ámbátor azok minden kitelhető erőszakot elkövetének magukon, hogy szép arcaikat meglett komolyságra kényszerítsék.

János úr hirtelen észre térve elgondolá magában, hogy milyen nagy illetlenséget követett el, s törte magát a távozó kisasszony után, és sikerült is neki azt megállásra bírni, mégpedig olyan egyszerű módon, hogy futtában olyat gázolt a sleppjére, hogy az érdemes dáma szinte hanyatt bukott bele.

János úr most igazán nem tudta, hogy engedelmet kérjen-e vagy bocsánatot.

— Nem tesz semmit — suttogá nagy lassúsággal a derék kisasszony megbocsátani kész szívvel —, az ilyen apró szeleskedéseket meg kell bocsátanunk — fiatal házasoknak.

Azzal nagy prozopopeával kísérteté magát végig a lépcsőn, s minthogy rangján alóli dolognak tartá a lába alá nézni, a tornácban úgy lépett egy ott nyújtózkodó agárnak a farkára, hogy az ijedtében az ablakon ugrott ki.

Maga is megijedt pedig Marion kisasszony, de mint a kígyónak még ijedtében is eszibe jut a sziszegés, mint a macska, mely akkor tüsszög, ha megrémült, odafordula János úrhoz.

— Bocsánat, hogy akaratlanul revánsot adtam ön egyik protezséjának az iméntiért. Nem akartam e nevezetes személyt megbántani. Tudja ön már, hogy ama nagy agarászgyűlésen ön elnöklete alatt egy derék elmés férfiú indítványt fog tenni, hogy ezentúl az agarak ne számíttassanak a kutyák közé? Valóban emancipáció az agarakra nézve. Ajánlom önnek figyelmes pártolásába. Vajon nem lépek-e valahol ismét egy agárra?

Már ekkor csak egy lépést kellett tennie a hintó hágcsójáig.

Ámde e lépéshez még nagy teketória kellett. A sleppet lebegő állapotba helyezni, hogy a bokáig érő salavári fodrai az illedelmen túl el ne árultassanak, s azzal egy lebbenéssel a hintóba, melyet valamennyi hozzá közel levő kéz iparkodott mentül könnyebbé tenni.

Ott ült már közörvendezésre, de még onnan is jónak látott egy duplavágást mérni a hátramaradtak fejére.

— Reménylem, hogy húgomat jó gondviselés alatt hagyom, ámbár nem tudom, hogy Szentirmay féltékenysége miatt nem gyűl-e meg a Kárpáthy-kastély baja? Adieu, kedves szomszéd, chère voisine, adieu chère nièce, adieu!

Értsd e sok adieu alatt akár azt a gúnyt, hogy Kárpáthy János irányában bizony nemigen ébred fel bárkiben is a féltékenység, akár azt a rágalmat, hogy a Kárpáthy-kastély rossz hírű termeiben eltöltött napok nemigen mozdítják elő egy nő jó hírnevét.

— Adieu, adieu. Te kocsis vigyázz, nehogy elgázolj vagy egy agarat. Lassan hajts, míg a kárpátfalvi határból ki nem érünk, mert nem tudod, hogy hol méltóztatik éppen egy-egy kedvencnek déli nyugalmát tartani. Adieu!

Megy már.

János úr még most is hajlong, és bókokat hány utána az udvar közepén, a hölgy hosszú napernyőjével int vissza, bizonyosan azt mondja, hogy “Régen volt már az, én még akkor gyermek voltam!”

A két fiatal hölgy pedig, amint a nyűg eltávozott, dévaj jókedvvel veszi kétfelül karjára a jámbor János urat, s dalolva táncolva viszi fel magával a lépcsőkön.

János úr arca ragyog, nevet, vidám; elgondolja magában, milyen derék dolog volna, ha e két asszony az ő két leánya volna, s hívnák őt atyámnak.

Az ősi termek visszhangoznak a két szelíd delnő jókedvű, tiszta örömének eleven zajától. Oly hang ez, melyet rég nem hallottak e falak.

A vén Varga uram áthallja azokat az archívumba, s úgy megjön-megy, úgy megjárkál örömében alá és fel kezeit összevissza dörzsölve, hogy szinte táncba elegyednék, ha volna kivel, s csak az esik neki nehezen, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy miért örül. Ott van ugyan a fiskális, de az nem arra való ember. Neki elég bosszúság az, hogy mindennap meg kell mosdani.

XIX. A barátné

Szentirmayné célt ért.

Egy heti ott mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanúsítani, ha az ünnepélyen megjelennek, ahol egy polgárleányból lett úrnő játssza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha színpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal lyánkáikat a kárpátfalvi kastély eleuszi misztériumokkal teljes labirintjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőknél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új fázisba lépett ezáltal, a részvényes korifeusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fráterek, az eredeti fickók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében, s a divatvitézek, a szelíd arszlánok tanultak okosabban hallgatni.

Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték, s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bír nejében. Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt e delnő nimbuszától körülsugározva.

Egész nap együtt lehete őket látni nagy, nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz. Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap múlva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, akiket ismerek és olyanok is, akiket sohasem láttam. A többi az asszony gondja.

Neki kell mindenre emlékezni, ami szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kívánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást.

Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez. Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett, s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytól: “Ugye, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el?” Úgyhogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, aki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonias mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.

És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak, s volt idő beszélgetni, mennyi szépet, mennyi okosat hallott akkor Fanny barátnéjától. Ő csak hallgatott, ő csak nézte e finom beszédes ajkakat, e még beszélőbb, ragyogó szemeket, miktől boldogságot kezde tanulni. Olyankor szobaleányaikat kiküldék, s egymásnak kölcsönösen segítének az esti toalettnél, s azután szabadon, vidáman beszéltek a világ bohóságairól.

Egyszer elővevék azt a névsorozatot, mely Varga uramnak annyi izzadást és szorongattatást okozott. — Fanny nem hallgathatá el az öreg tisztviselő magasztalására, miszerint ő volt az, ki Flórát előtte oly lelkesülten magasztalá, hogy ő már képzeletében is olyannak hitte Szentirmaynét, mint minő valóban.

— Aha! Ti tehát szemlét, bírálatot tartottatok vendégeitek felett.

— Tartottunk volna, de a jó öreg abban alkudott meg velem, hogy csak azokat fogja velem megismertetni, akiket okom lesz szeretni; egész odáig, ahol a te neved áll, mind olyanokat talált, kiknek sok jó tulajdonságaikból csupáncsak az az egy hiányzik, hogy nem szeretetreméltók.

Szentirmayné kedélyesen kacagott.

— No, tehát jer ide, szóljuk meg a többieket is.

Fanny odaült mellé. Flóra odavonta a barátné szép fejét, s azután elővették a lajstromot, hogy megszólják a világot.

De elébb annyit kellett ezen a gondolaton kacagniok, hogy ők most teljes elszántsággal és hozzákészüléssel elkezdjék a világot rágalmazni.

Ez igazán különös tréfa.

Ámde különbség van rágalom és rágalom között. Valaki felől álhíreket terjeszteni, rejtettebb hibáit felkapni, továbbadni, ismerőseinél jó hírét aláásni, árulkodni, ezek bizonyosan mind nemigen szép foglalatosságok, ez nemtelen rágalom; de ismerni a világ gyöngeségeit, s azokat ártatlan téveteg lelkekkel megismertetni, óvni, figyelmeztetni valakit, aki különben nagyon érzékeny, nagyon esendő, az útjában fekvő tövisekre, kavicsokra, sikányokra, békákra és vermekre, ez már ismét helyes dolog, ez nemes rágalom. (Ámbár lesznek, akik e szót ismét nonszensznak fogják nevezni.)

Tehát fogjunk hozzá a nemes rágalomhoz.

Legelőbb is a férfiak.

A tény nem az enyim, hanem azé a két hölgyé, aki az értekezés folyamát viszi; ha rajtam állna, én bizonyosan a hölgyeken kezdeném.

— Ezek itt felyül mind nagyságos és méltóságos urak. A nagyságos és méltóságos urakat sokkal nehezebb kitanulni, mint más embereket, mert nekik a közönséges emberi tulajdonságokon kívül még nagyságos és méltóságos erényeik és hibáik is vannak. Itt van egy mindjárt legfelül; ez ha közönséges ember volna, azt mondanók róla, illetlen magaviseletű, minden nőről rosszat gondol, kivéve a magáéról, mert azzal éppen nem gondol, amellett heves, szenvedélyes; ha indulatba jön, nem válogatja a szót, nem nézi, férfiak vannak-e körüle vagy nők; a legtarkább társaságban, akárhány fiatal leány legyen jelen, olyan furcsa anekdotákat mond el, hogy még az érzékenyebb férfiak is elpirulnak bele; hanem nagy hazafi, neve ismerve és bámulva van, tehát tisztelni kell, tehát nem lehet vele úgy bánni, mint más emberrel; hanem éppen ez a tisztelet a legjobb fegyver ellene, ő bizonyosan erősen fog neked udvarolni, és te nem utasíthatod őt el, hanem ehelyett magasztald őt országos erényeiért. — Ez mindig sakkban tartja őt; én próbáltam, és sikerült. — Valahányszor könnyelmű, csapongó vagy hetyke, alacsony célzatokkal közelít, a nagy tisztelet mindannyiszor kényteti őt országos renoméjának érzetére, s a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát oly asszonyokkal szemben, akik mindig nagy tetteit emlegetik előtte, mindig országgyűlési beszédeit magasztalják, mikor ő meleg nyilatkozatokra készül, s mikor legtüzetesebben ostromolna, akkor úgy bámulják, mint a Nelson szobrát, aki négyszer magasabb más embernél, s akinek nem szabad onnan az oszlop tetejéről leszállni. Ezért ő tégedet nagyon együgyűnek, ostobának fog tartani, hanem az rád nézve jó.

— Kicsoda is ez? — szólt Fanny megnyálazva irónjának hegyét. — Szépkiesdy Imre gróf. — S utána írá: — Nagy és tiszteletre méltó férfiú.

Valami mulatságos helyzet volt ez; a hölgyek titkosrendőrsége, kik jegyzeteket raknak az emberek nevei után, hogy előre tudják, kivel van dolguk.

— Itt jön egy másik nagyságos úr. Ezen cím nélkül nem tudom, hogy ismerné-e őt valaki a világon. Semmiféle tulajdonságát sem ismerem, pedig minden hónapban van hozzá szerencsém. De egyet mégis megjegyeztem róla: azt, hogy fölséges étvággyal bír, és mindig azon panaszkodik, hogy nem tud enni. Nagyon kellemetes ember; ebéd előtt azon panaszkodik, hogy nincs étvágya, ebéd után, hogy megterhelte magát; ha nem kínálod, megharagszik, és éhen marad. Ezzel legkevesebb baj van.

— Írjuk utána: báró Málnay Georges (nem György) — kellemetes ember.

— Itt van egy kedves bohó, gróf Erdey Gergely. A legkellemesebb fiú valamennyi között, ki tréfás ötletével az egész társaságot mulattatni bírja. Produkálja a világ minden nemzeteit ellesett alaktalanságaikkal, kalapja föltevésével angolt, spanyolt, franciát és zsidót állít elé. A legkevésbé veszélyes ember, éppen azért, mert olyan bohó, éppen azért, minthogy oly szeretetreméltó, nem lehet félteni senkit, hogy beleszeret. Képtelen volna egy tapasztalatlan tizenhat éves lyánkát elcsábítani; minden nagyravágyását abban látszik helyezni, hogy másokat megnevettessen. Mondhatni, olyan ártatlan, mint egy gyermek, úgyhogy bátran el lehetne küldeni fiatal lyányokkal bálba mint garde des dames-ot, senki sem szólná meg őket érte. A nevetők mindig az ő részén vannak.

— Gróf Erdey Gergely — jegyzé Fanny. — Kedves bohó.

— Menjünk tovább: gróf Louis Karvay. Nem is lehet őt képzelni másképp, mint így megfordított névvel: Louis Karvay. Tökéletes világfi Talleyrand korából. Mindenkire figyelmez, és követeli, hogy mindenki figyelmezzen rá, kérdést csak azért intéz hozzád, hogy lássa, mennyire nem tudsz neki megfelelni; valóságos kísértet, melyről sohasem tudhatod, hogy mivel bántod meg. És azután elharagszik esztendőkig, és nem mondja meg, hogy miért; egy levélboríték, melyen Louis helyett Lajosnak van fordítva, elég arra, hogy elduzzogjon érte holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van, s azon valaki nálánál rangra alábbvaló, és te azon hibát találod elkövetni, hogy az etikett szabályai ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat hajtanod, vagy éppen eléje mégy, Louis megharagszik, és azt mondja, hogy őt megbántottad. Az asztalnál kit ültess mellé és vele átellenbe? Ez meg éppen kétségbeejt, mert meglehet, hogy valami ismeretlen oknál fogva valamelyikre haragszik, s akkor azt hiszi, hogy kiszámított álnokságból ültetted mellé, és férjednek ellensége lesz. Utasítást pedig senkinek sem ad afelől, hogy neki mi tetszik és mi nem. Hanem tessék azon másoknak törni a fejöket, hogy az ő agyafúrt szeszélyeinek titkaiba behatoljanak.

— Ennek a neve után írjuk azt, hogy tüskés gentleman. (Megint nonszensz.)

— Most jön gróf Sárosdy főispán. Derék, jó érzelmű ember, de rettenetes arisztokrata. Parasztokkal, szegény emberekkel örömest tesz jót, de azt nem kívánhatják tőle, hogy őket embereknek ismerje el. Jobbágyainak bizonyosan legjobb dolguk van az egész Magyarországon, de nem nemesembert még csak irnokai közt sem szível. Ez egy kissé feszesen fogja magát irányodban viselni, de szerencsére szíve jó, s a jó szívhez vannak kulcsaink. És nem volna utolsó vállalat őt szabadelvűbb eszmék számára meghódítani, s úgy hiszem, hogy ha mi szövetkezünk ellene, a diadal annyi, mint bizonyos.

Itt egy kissé meg kelle állapodni azon vitakérdés felett, hogy melyike a két hölgynek bír nagyobb előnyökkel és hatalommal e győzelemre; s miután mind a kettő a másikra iparkodott hárítani az elsőbbséget, a kérdés eldöntetlen maradt.

És azután még egy csomó nagyságos és méltóságos úr következett, kik kisebb-nagyobb mértékben szintén igénybe vették Szentirmayné figyelmét, különben nagyobbrészint olyan emberek, akiket egyszer látunk, s azután elfelejtünk, mint valami üstökös csillagot.

Most jöttek a tekintetes és tiszteletes urak, természetesen ezek már mind meglett férfiak, mert azon időkben nemigen osztogatták fiatal embereknek a tekintetes címet.

Óh, ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak sohasem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etikettszabály elmulasztása miatt. Derék, becsületes emberek, akik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki címét el nem felejtik, és a magukéval meg vannak elégedve; a tréfát felveszik, s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, ahol mindenki vigad, s nem nevetkéreznek, ahol más figyelmez. Kiken harminc esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ konzervativizmusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetnivaló legyen, és ami a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabírák, ezek a tekintetes urak maguk azok, akik e könyveket vásárolják, és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betűvetés nemes foglalatosságát a magyar Helikon.

— Most jön a sor az eredeti fiúkra.

— Óh, már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk, mint kellene.

— Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted.

Kárpáthyné nem állhatá meg, hogy ne ásítson.

— Felelet volt ez arra, amit mondtam? — kérdé Szentirmayné nevetve.

— Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra.

— E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött.

Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tűnt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol? Tehát őt nem fogja soha látni ez életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpáthy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök, s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számítá, akikben sem jó, sem rossz tulajdon nincs, amiért megemlékezzék róluk. Az nem lehet; e nemes arcnak nemes szívet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfierényt, magas, fennkölt szellemet árul el.

Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától:

— És — nem hagytál ki senkit?

— De igen! — szólt Flóra nevetve, s gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot, s a pamlagvánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve s onnan kandikálva elő mosolygó arcával, mint egy leskelődő amourette. — Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki?

— Nem én! — szólt Fanny egészen elhalaványodva.

— Ah, be bohó vagy te! Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatalember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon, s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arcát látom, a lelkét is látom magam előtt, s imádom mind a kettőt. Mégsem ismersz rá?

Fanny fejét rázta. De igen. Ráismert ő valakire. Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között, s arra gondolt e percben.

— Tehát igazán azt kívánod, hogy megnevezzem őt előtted? — kérdé tréfás bosszúsággal Flóra.

— Igen, igen — suttogó Fanny, s iparkodott belenézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől, s nagy komolysággal olvasá belőle.

— E jeles, szeretetreméltó férfiú, gróf Szentirmay Rudolf.

— Ah — sóhajta Fanny, lángra gyúlt arccal. Most értette át a tréfát, s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak.

Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját, és őt megcsókolni; az ideál ismét eltűnt a szívből, Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa, s iparkodott barátnéja jókedvét osztani, s maga is kacagott szórakozottságán.

— Most szóljuk meg a hölgyeket.

— Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket.

— Úgyis csak kölcsönbe esik.

— Persze, aztán mi csak igazat mondunk róluk.

— És az nem emberszólás, és mi csak egymás előtt beszélünk, nem adjuk tovább, amit hallunk.

— Annyi, mintha nem is szólnánk, csak gondolkodnánk. No, lesz most mindjárt csuklás az országban...

Galambcsípések!

— Legfelyül áll az arisztokrata főispánné neve. Nem tudom micsoda előszeretetből írta ide a magasra a jó szomszéd? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégületlen, elkényeztetett dáma, akinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék, aki előtte áll, mert bizonyos lehet róla, hogy amit tesz, mond, még amit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettős ablakon keresztül megérzi a szagát és elájul, úgyhogy abban a szobában nem lehet virágot tartani, ahol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vadállattól, s ha meglát egy férfit, akinek jobbfelől van elválasztva a haja, kétségbeesik. Ahhoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, akinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap, ha látja; senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeznél tőle, elájul. Az őrá mind rettenetesen hat; általjában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcsekélyebb dolog is alterálja. Vigyázz amellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtár vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsúdik.

— Ezt jól megismertük. A neve után: repülő só.

— Ah, itt jön gróf Kereszthyné. Ez jeles asszonyság. Magas, vaskos, férfias alak széles, vastag szemöldökkel; sohasem beszél alantabb hangon, mint ha egy zászlóaljat vezényelne; “Mit? Micsoda? Ha? Hogyan?” — így beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szívű embert százszor belezavar a beszédjébe, s mikor elkezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot, s ha valakire megharagszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatalembereket már előre leli a hideg, mikor meglátják; mert úgy rájok ijesztget, mint akármely professzor, és amellett folyvást beszél diákul, ismeri a törvénykönyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan, és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis rosszul hajt, kiveszi kezéből az ostort, s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szívű teremtés a világon, aminőt csak kívánni lehet, s igen könnyű kegyébe jutni. Csókolj neki kezet, s nevezd asszonynénémnek, azontúl aztán ne félj tőle, s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog, és kardot ránt melletted, s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében mások rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak.

Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, enélkül nagyon félt volna a harcias külsejű delnőtől.

— Ennek a neve után nem írunk semmit, könnyű lesz ráismerni.

— Tovább lássuk nagyságos Körtvélyiné asszonyságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem: van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy éves gyermekese lehet a lelkem. Anyja mindig őróla beszél. Tiszteletre méltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit; tudakozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni, s ha azt mind végighallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt persze nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiú a földön.

— Ah, te Flóra, milyen ravasz vagy te!

— Ugye, hogy elrontalak!

— Azt ugyan jól teszed! Csak én tudnék úgy az emberekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert írni, hogy milyen.

— Vénülj csak meg, mint én.

Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni.

— Nohát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg?

— Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes, hallgatag asszonyság, akit semmivel sem lehet megbántani; férje hozzászoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arc, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kifejezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni.

— Szegény asszony!

— S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arcú nőnek tudnia kell azt, miszerint őneki önkénytelen fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartották, s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt.

— Szegény asszony! — sóhajta Fanny. (Tehát vannak, kiket még ő is sajnálhat.)

— Bemutatom még Málnay Georges nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hízeleg, csak azért, hogy valami titkot, valami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mefisztó női alakban. Mindenkinek ellensége, akit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele; hiábavaló dolog vele nyíltan összeveszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol, és el van ragadtatva. Legjobb, ha fel sem veszed. Egyenesen hideg, visszautasító arccal fogadd. Ezért, hátad mögött gorombának, neveletlennek fog mondani, hanem ez a legszelídebb rágalom, amit tőle várni lehet.

Fanny háladatosan szorítá meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania! Mennyit okulni saját kárán! Vagy tán szenvedni és mégsem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiismerni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva.

— Van még valaki említésre méltó a sok között?

— Marion kisasszony.

— Valóban?

— Olyan, amilyennek láttad. Mindig olyan. Ez természet nála és nem szokás.

— Hát még ki?

— Még egy árulkodó, mindenkit megszóló, rágalmazó asszony van itt a több között, aki gonosz felfedezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de akitől azért nem kell félned, mert téged igazán szeret, s téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt kitalálod-e?

Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnéja keblére, őt összeölelve, csókolva, és azután még sokáig nevettek, vigadtak afölött, hogy ők most hogy megszólták a világot.

XX. Az ünnepély

Egyik hintó a másik után gördült a kárpátfalvi kastély udvarára, mindenféle fajai és nemei a négykerekű állatoknak voltak e napon láthatók a népes kastély kapuin belől; gömbölyű, sárga mázú hintók magas, peckes rugókra helyezve, miket bűnei bűnhődéseül vett magának valami tekintetes úr; széles, üveges, salugádoros batárok, ki tudná, hány emberre és lóra számítva, hátul két álló bakkal és kettős fogantyúkkal, oldalt egymás vállára boruló kettős címerekkel, minden ezüst rajtok, ami másutt csak réz. Ezek a nagyságos és méltóságos urak földi mozdonyai. Amott látni egy nagyon megviselt hintót, melyet rögtön megleptek a verebek az egész úton elhullatott kalács- és kuglófmorzsák miatt, ezen valamelyik esperes úr jött élete párjával. Amott egy szerény cséza, paraszttengelyre kötött hintócím. Furcsa angol járművek, mik köznapi embert zavarba hoznának, miután az egészen csak két ülés van, egyik a kocsis, másik az inas ülése; mármost melyik illeti meg magát az urat?

Lehete látni ezek között cifra parasztszekereket, miken sallangos, csengős öt lóval jöttek az eredeti fickók kivarrott szűrben, subában, sőt egy rettentő társzekeret is, melyen Horhi Miska utazott ide nyolc ökörrel és hat agárral; hat cigány ott ült a szekéroldalon, s végigmuzsikálta valamennyi falun.

Maguk a vendégek már azalatt keresztülmentek azon a kémiai procedúrán, miszerint a hölgyek és férfiak különváltak, azonban még nincsenek abba a kényelembe helyezve, hogy egymással mind megismerkedtek volna, s csak úgy meredeznek egymásra, mikor két ismeretlen találkozik. Az különös, hogy nagy társaságban az ember úgy szokott haragudni arra, akit nem ismer. Természetesen nem hölgyeket értünk. Mennyivel szerencsésebb mindenkinél maga a háziasszony, ő már mindenkit ismer, tudja jól hibáit, erényeit, gyönge és erős oldalait vendégeinek, s magát azokhoz alkalmazva viseli. Szépkiesdy grófot mint legtiszteletreméltóbb hazafit, a legkomolyabb tisztelettel fogadja, s biztosítja róla, hogy mint nagy szónokot, mint nemes keblű férfiút régóta tanulta bámulni. A gróf szitkozódik magában, hogy megint akadt valakire, aki őt óriásnak nézi. Gróf Erdey Gergelynek már messziről nyújtja mosolygó üdvözletét, mit ez azzal hálál meg, hogy egyik kezében a kalapjával, másikban a parókájával köszön neki, ami óriási kacajt idéz elő a vendégsereg között. A bohó fiú leborotváltatta mind a haját, hogy erősebben nőjön, s most kopasz fejével rémíti a gyenge szívűeket. Gróf Sárosdy főispán és neje előtt alázatos hallgatagan hajtja meg magát az ifjú háziasszony, mi az arisztokrata hazafinak nagyon megtetszik benne. Elismeri, hogy a polgárleányok sem rút asszonyok, ha egyszer nemesi családba emeltetnek fel; azután cselédjeit sürgeti Fanny, hogy untalan a nagyságos asszony körül legyenek, s kívánalmait teljesítsék, ami viszont az ő tetszését nyeri meg, mert hozott bár magával két szobalyánt, de az neki sohasem elég. Gróf Kereszthyné megérkeztére őszinte örömmel fut eléje Fanny, s mielőtt azt meggátolhatná, megcsókolja kezét, amivel azt nyeri, hogy a harcias asszonyság elébb megfogja két vaskos markával, s eltartja magától messze, sűrű fekete szemöldeit leráncolva, mintha keresztül akarna rajta nézni, azután odaragadja magához, s megveregeti nagytenyerével, mély gordonkahangon mondva: “Tetszünk egymásnak édes öcsém, tetszünk egymásnak”.

Kárpáthyné tehát az első órában megnyert, meghódított mindenkit. — A férfiakat szépsége, a hölgyeket eszes magátviselete nyerte meg, csak a villásreggeli hiányzott még, hogy mindenki elragadtatva legyen, mind a pompa és ízlet, mind az ügyes elrendezés fölött, senki sem érzé magát feszesen, senkinek sem volt oka neheztelésre; Louis Karvay két fiatal hölgy mellé jutott, ahol teljes pályatere nyílt Talleyrand korából való udvaronci tehetségeit legnagyobb ragyogásukban kitüntethetni. A kortyondi fráterek külön szobába, külön asztalhoz jutottak, mely felett kimondhatatlanul meg voltak elégedve, s általában azt imádták legjobban a háziasszonyban, hogy olyan keveset háborgatja őket. Málnay Georges pedig magához sem térhetett a sok kínálás miatt, s az egész reggeli alatt esküdött égre-földre, hogy ő ma képtelen lesz ebédelni, s szerette volna látni azt az embert, aki még egy falatot képes volna valamiből enni, habár csupán ambrózia lenne is; s amellett akármi került az asztalra: “De már abból eszünk!” Végül minden pástétom és sütemény után, miken az érdemes úr keresztül késvillázta magát, az esperes úr személyes meglepetésére, kinek e gyöngeségét a tisztelendő asszonytól tudakolta meg Fanny, került az asztalra — sült burgonya. Az egész társaság kacagott, mert mindenki tudta, hogy azt az esperes úr nagyon szereti. — “Mi az? — kiálta Málnay — krumpli? — De már abból eszünk!”

Ilyen módon jó hangulatba hozva, felkelt a társaság a terembe átvonulandó, a gyűlés, a tanácskozmányok megkezdésére. És ez valóban nem rossz gondolat a terített asztaltól járulni a zöld asztalhoz, így az ember sokkal könnyebben beszél, és könnyebben hallgat.

A Kárpáthy-család nagy ősi terme volt felnyitva e célra, a hosszú karzatos terem, mely az inszurrekció óta most először tárult fel emberi szemek előtt, körül nagy ősi képek, csoportba rakott csodás fegyverek, zászlók és más diadaljelek, miket nagyban megbámult egypár falusi fiatalember, akinek még nem volt annyi esze, hogy inkább a karzatot elfoglaló szép hölgyeket bámulta volna; pedig bizony lett volna ott mit bámulni, annyi szépség, annyi báj közepett egymás mellett a vidék legszebb két ifjú delnője: Kárpáthyné és Szentirmayné; ha török poéta volnék, azt mondanám: két gyémánt aranyfoglalatban. Úgy, hogy éppen nem lehet rossz néven vennünk Gergely gróftól, hogy ő, mielőtt valaki egyet szólt volna, mindenek előtt indítványba tevé, hogy ő a gyűlés részéről hódolatnyilatkozatot kíván szavaztatni a jelenlevő szépségek tiszteletére, ami annál jelesebben ütött ki, mert azt a társaság egyhangúlag megszavazta, s e határozat legeslegvégül, minden paragrafus és statútum elejébe jegyzőkönyvileg beiktattatott.

Csak ezután került a sor a tárgy meritumára, az agarakra, melyek hogy maguk is nagy számmal voltak jelen a gyűlésteremben, azt, úgy vélem, senki sem fogja különösnek találni, aki a “Nihil de nobis sine nobis” (“Semmit rólunk nélkülünk”) alapelvét tiszteletben kívánja tartani. Az ő bőrükről volt szó, illendő, hogy hallgathassák ők is, és nyilatkozhassanak.

Milyen nagy előnyt ád egy gyűlésnek, ha hölgyek is vannak jelen, azt, úgy hiszem, a még most élő nemzedék előtt nem szükség fejtegetnünk. Egészen más ízt, más fényt ad ez a komoly férfiak tanácskozmányainak; mindenki iparkodik több szépet és okosat mondani, mert szép szemek néznek reá, s ugyanezen szép szemek jótékony befolyása alatt hallgatni kényszerül a durvább szenvedély s az unalomgerjesztési törekvés.

A gyűlés komoly bevezetésen kezdődött. Kárpáthy János mint elnök megnyitó beszéde által roppant hatást gerjesztett; különösen ezen pontok általános tetszésben részesültek:

“— Van-e nemesebb és férfiakhoz illőbb foglalkozás az agarászatnál, mely kebleinket nemes önbizalommal tölti el, mely nagyra törekvő, buzdító hatással van szellemünkre, s bennünket a haladás korszerű eszméire tanít? (Helyes! éljen!) Uraim, nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, az eszme megfontolást érdemel! (Halljuk! halljuk!) Van-e valaki közöttünk, akinek agara ne volna? (Nincs! senki!) Ismerünk-e csak egy nevezetesebb magyar házat, melyben e nemes állatok (hang a karzatról: “Személyek!” — Marion kisasszony hangja). Köszönöm alássan a helyreigazítást. — Ez állati személyek meghonosulva ne volnának? És íme, eddigelé senkinek sem jutott eszébe, hogy annyi millió és millió főre terjedő osztálynak érdekeit felkarolja, egy olyan osztálynak, mely velünk egy szobában hál, velünk egy asztalnál eszik, mely unalmas óráinkban velünk barátságosan együtt ásítozik. (Ennél a szónál az érdekelt osztály két jelen levő tagja elkezde egymásra morogni és csaholni; Gergely gróf hangja az asztal mellől: “A hallgatóság csendre intetik, az ilyen nyilatkozatok kikéretnek.”) Uraim! nagyságos, méltóságos, tisztelendő és tekintetes urak, korunk a haladás kora. Mindenféle egyletek keletkeznek részint a hazában, részint másutt; vannak, kik a kisdedek megóvását vevék feladatul, ismét, akik könyveket terjesztenek, vannak, melyek betegek ápolásával foglalkoznak, és mások, melyek a juhokat vevék pártfogásuk alá, sőt olyanok is vagynak, melyek a selyembogarak tenyésztését óhajtják, és én mindezeket nagyon helyeslem, s magam is részvevő vagyok valamennyiben, meg nem vonnám csekély tehetségeimet sem a kisdedektől, sem a tudósoktól, sem a juhoktól, sem a betegektől, sőt még ama kukacoktól sem, melyek a selymet fújják, kiket pedig utálok; de kérdem egyszersmind, kérdem és újra kérdem, mi ok tarthatna engemet vissza attól, hogy midőn mindezen osztályai számára az emberi és nem emberi társaságoknak vannak pártfogó egyesületek, én egy oly állati személyzet pártfogására indítványt ne emeljek, mely maga felyülmúlja számra mindazon élő elemeket, kiket ez országban kisdedekben, tudósokban, juhokban és selyembogarakban bírunk, mert maguk az agarak bizonyára nagyobb számmal vannak, hogysem valamennyi kisdedei, tudósai és egyéb gondviselésre szorult egyéniségei az országnak. Mi ok tarthatna engemet ettől vissza?”

Miután ilyen okot senki sem bírt felfedezni, folytatá a nábob:

“— Úgy hiszem uraim, nem szükség önök előtt említenem, s hiszem is, hogy mindenkinek van szíve, és átlátandja, miszerint az általunk tárgyalt állatosztály hűsége, ragaszkodása mindent felyülmúl, ami e tekintetben várható. Avagy tud-e rá valaki esetet, hogy egy agár régi gazdáját hűtlenül elhagyta, megcsalta, meglopta volna? Ismeretes-e az agarak között az árulás szörnyű bűne, van-e rá példa, hogy mint a bosszúálló macska, álmában megfojtotta volna egy agár az urát? Ellenkezőleg, nem pszichológiai igazság-e az, hogy bármily keményen megfenyítse is törvényes ura az agarat, ha azon pillanatban egy idegen ember urát meg találná támadni, a még súlyos korbácsütésektől jajveszékelő agár nem az idegennek, hanem urának fogná pártját? Sőt ellenkezőleg, ki ne tudná azt a praktikus életből, ha valaki egy agarat elad, bárha új gazdája tejben-vajban füröszti is, nem találja kedvét, hanem visszaszökik az régi gazdájához, bárha mérföldek is volnának közben? Kivel ne történt volna közülünk ily érzékeny eset?”

E felhívásra általános zsibaj támadt a gyülekezetben, mindenki emlékezni akart hasonló esetre, mindenki számtalan mérföldekről látott vagy hallott hazaérkező kutyákat, s valamennyin diadalmaskodott Berki Lőrinc, akinek egy agarát zsákba dugva vitték el Horvátországba, s fél esztendő múlva a Dráván, Dunán, Tiszán és mind a három Körösön keresztül szökött haza Püspökladányba.

“— Végül szabad legyen megemlítenem uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé, s hetednapra — — (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva, hogy mint mondja: “meghal” vagy “megdöglik”), s hetednapra elpatkol”.

Sokan nevetni kezdtek.

“— Uraim, én nem frivol tréfából beszélek. Saját szomorú tapasztalásom ez; midőn halálos beteg voltam, cselédeim, barátaim elhagyának, ott feküdtem egyedül, mint halálra szánt áldozat, melynek már előre megküldték a koporsót, csak egypár hű barátom nem hagyott el és az agaraim. Odajöttek azon szoba ajtajához, melyben feküdtem, ott kapartak, ott sírtak, ott szűköltek, s ha beszökhetett egy, azt az ágyam alól ki nem lehetett verni, és a többi ordított az udvaron egész nap, keserűségében.”

— Uram, ne mondja tovább! — kiálta le a karzatról Marion kisasszony —, a nagyságos főispánné egyszerre elájul!

Hirtelen alkalmazott illatszerek szerencsésen megelőzék a nagyságos asszony görcse rohamait, kinek idegeire rendkívül izgató hatással volt az agárhűség ez érzékeny rajzolása.

János úr fel is hagyott a pátosszal, s indítványa formulázására tért át.

— Minélfogva bátor vagyok azon szerény indítvánnyal járulni a két haza minden agárkedvelői elé, miszerint egyesülnénk az állatország ime tagjainak méltó sorsa emelésében, melyet is én e következő pontokban látok jónak meghatározni: 1-ször is az ekként összegyűlt érdemes társaság nyilatkoztassa magát megalakultnak, választván saját kebléből egy bizottmányt, mely a statútumokat kidolgozza, és azokat ismét egy hatvantagú választmány elé terjeszti, mely legyen permanens. — 2-szor határoztassék meg, hogy a részvények ára mennyi legyen. Én magam elvállalok ezer részvényt. (Általános éljen!) 3-szor alapíttassanak a társaság pénzerejéhez képest a következő célra vezető intézmények: egy agáriskola, melyre a megkívántató telket és épületet én bármelyik jószágombul ingyen átengedem (hosszas éljen!), aholott az agarak hozzáértő oktatók által kellőleg neveltessenek; továbbá alapíttassék egy nyomtatott orgánum, egy agarászati lap, mely a tudományok ezen ágazatában tett haladásokat és felfedezéseket ismertesse, egyszersmind a társulat érdekeit a közönség előtt képviselje. (Gyér helyeslés. Minek az?) Hirdettessenek jutalmak az agarászatról írandó legjobb könyvekre. (Zúgás; egy hang: “Hisz így nem az agarak, hanem a firkászok kedvéért egyesültünk!”) Végül tartassék minden évben egyszer közgyűlés és legalább egyszer versenyfuttatás, mely alkalommal a győztes agár aranybillikomot fog nyerni. Ami ki nem telik a társaság pénztárából, azt a hiányt én magam fedezem.”

János úr a társaság éljenzése között ült vissza helyére.

Mint szokás és rendes dolog, rögtön oppozíció is támadt ellene, az eredeti fickók protestáltak mindennemű fizetés ellen, mint amelyben nagy romlás magját sejtik; néhány közbirtokos orrolni kezdé, hogy miért tartassék gyűlés és iskola Kárpáthy jószágán, miért nem az övén. Nagy ellenszenvre talált minden nyomtatandó betű, s ámbár utoljára János úr mindent a maga költségére vállalt is, indítványának e részét nem vihette keresztül, mert Szépkiesdy gróf utoljára beszédébe vágott.

— Hagyja el méltóságod azt az egész irodalmi pereputtyot, elég nyomorúság a hazára nézve, hogy a politikai világba is befúrták magukat; ne hagyjuk őket még az agarászatban is grasszálni; minden haszontalanság tőlük ered, nekik köszönhetjük, hogy egészen kiforgatják a magyar jellemet ősi sajátságaiból, s megrontják nyelvünket, hogy utoljára magunk magunkat sem értjük, mert ha nem tekinteném azt, hogy méltóságos barátom Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket és hírlapokat írni, őt is pedig csak jelenlevő gyönyörű neje iránti hódolatból kímélem, azt mondanám, hogy utálom és gyűlölöm az egész éhenkórász fajt, s nem tartom érdemesnek rá, hogy agarainkkal egyérdekűvé tegyük.

Flóra egészen elpirulva a haragtól fordult el a beszélőtől, legyezőjével takarva el lángra hevült arcát, s szeretetre méltó ingerültséggel súgá Fannynak:

— Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.

Kárpáthy János kevéssé rejtett bosszúsággal vonta hátra magát, midőn a társaság nagy része éljent kiáltott a jeles hazafi beszédére.

A jeles hazafiaknak az a kitűnő szabadalmuk van, hogy akármit mondanak, az mind jeles és derék dolognak tartatik.

A vita azonban nagyon ingerültté válhatott volna, ha eközben Horhi Miska kedvenc agara holmi illetlen vonatkozásokkal meg nem bántja János úr kedvenc agarát, mire a felgyulladt pártszenvedély miatt az utóbb érintett agár annyira megfeledkezék a vendégi jogokrul, hogy ellenfelének nyakán megragadá a bőrt, és leteperné a földre; erre a többi pártfelek is, agár-guelfek és ghibellinok egyszerre egymásnak rohantak, s a tanácskozók lábai közé keveredének, míg a pecérek beavatkozása el nem csillapítá az ingerült vitát.

Volt azonban kacaj, szitkozódás és mennykőemlegetés; e heveskedése az érdeklett feleknek könnyen megzavarhatta volna a gyűlés tekintélyét, ha Gergely gróf azon komolysággal és lélekjelenléttel, melyet semmi körülményben el nem vesztett, meg nem dorgálja a még folyvást egymásra morgó és csaholó pártokat.

— Uraim! önöknek odakinn szabad marakodniok, idebenn csak nekünk.

E rendre igazítás ismét jó kedélyre hangolá a társulatot, az agárhallgatóság kiveretett a teremből, s a társulat a kérdéses pontok kihagyásával elfogadá az indítványt. János úr általános felkiáltással megválasztatott elnöknek, a nagy hazafi alelnöknek; választatott egyleti jegyző, aljegyző, fiskális és orvos, hatvan választmányi tag és tizenkét tagú bizottmány, s mindez annak rendi szerint protokolláltaték.

Az alapkő le volt téve, a nagy és nevezetes társulat megalakult, s nekünk nincsen egyéb hátra, mint azon őszinte óhajtásunkat csatolni efölötti örömünkhez, vajha mindezen igen tisztelt hazafiak a más közérdekű ügyekben is hasonló buzgóságot fejtsenek ki, s azzal mi is csatlakozhatunk azon számtalan éljenekhez, melyekkel a társulat tagjai egymást kölcsönösen és méltán megtisztelik.

A gyűlésteremből megválva a nagy társalgási teremben gyűltek össze a vendégek; a viták és tanácskozások délutáni négy óráig tartottak, s Málnay Georges, kivel csak találkozott, mindenkinek elmondá, hogy ő meg nem foghatja, hogy csepp étvágya sincs.

Karöltve sétált együtt a két szép delnő; mindenki, aki látta így őket, megvallá, hogy nehéz volna választani, melyik szebb közőlök.

Az asszonyságok, a szigorú úrnők szívességgel, bókokkal halmozák a háziasszonyt, a szegény polgárleányt, ki ez órában érezé legjobban, minő istentől adott ajándék rá nézve e nemes barátnő, ki őt nimbuszával körülfogja, ki — hogy az igazi szót alkalmazzuk — divatba hozta a szalonokban az irántai nyájasságot.

Az elegáns ifjak, a szalonok arszlánjai, mint bolygócsillagok rajzották körül a társaság e két napját; maga Szépkiesdy gróf úr is őket látszott keresni szemeivel, s bár jól látta, hogy Flóra mindig bosszúsan elfordítja tőle arcát, ez csak annál erősebb ok volt az obligát ostromlásra.

— Tudja-e ön azt, gróf — szólt Flóra az útjokat álló nagy férfiúnak —, hogy én önre haragszom? Igen komolyan haragszom.

— Annak csak örülni tudok — felelt a nagy ember öntudattal sugárzó orcával —, mert akire az asszonyok haragusznak, az bizonyos lehet arról, hogy szeretni fogják.

— Nagyon helytelen fogalmai vannak önnek az asszonyok haragtartása felől; ha mi ön ellen egyesülünk, mi megbuktathatjuk önt, s ön elveszti népszerűségét az egész országban.

Ez egy jó naiv tréfa volt, mely nem rosszul hangzott egy olyan kis eleven, mosolygó hölgy rózsaajkairól, mint Flóra, s erre bármelyikünk is azzal felelne, hogy megadná magát, s kézcsókolva kérné irgalmas felfüggesztését ez ellenségeskedésnek; ámde a nagy férfiú jobbnak látta erre mindjárt buzogánnyal felelni. Olyan képpel és állással, mintha a zöld asztalnál ülne, viszonza, elébb végiggondolva a frázist, melyet mondani fog:

— Asszonyom! Próbálták ezt már velem mások is. Én asszonyokkal szerelmeskedni szoktam, őket meghódítom, de velök nem harcolok, és tőlök nem félek.

Ily mondások után szokása volt a nagy férfiúnak megfordulni, és tovamenni, mintha nem hinné képesnek ellenfelét, hogy még furcsábbat tudjon mondani. Egypár buzgó bámulója a derék hazafinak hirtelen plajbásszal tárcájába jegyzé e felejthetetlen mondatot.

Fanny egészen el volt bámulva, Flóra pedig nevetett.

— Ettől örök időkre meg vagyunk szabadulva. Olyan gyöngéjét találtam érinteni, amit soha meg nem bocsát. Neki a népszerűség az aranybornyúja, s aki azt meri állítani, hogy ebben megingatja, az mindennemű jóindulata ellen biztosítva van.

Nemsokára ebédre csengettek; a társaság nagy zajjal és kedvvel elfoglalá az asztalokat, miknek leírásától lelkiismeretesen megtartóztatom magamat, először és másodszor azért, mert az ilyenek csak természetben mulattatók, leírva pedig véghetlenül unalmasak. Gazdagság, pompa, fény, pazarlás volt amennyi kellett, s amennyi a nábob hírének megfelelt, a magyar konyhától kezdve a francia szakácsművészet minden mesterséges teremtményéig kapható és élvezhető volt minden, s borokban nem volt mód választani. Az ebéd vége egész a késő éjszakába nyúlt be, amidőn már nagyon hangos kezdett lenni a társaság; a nagy hazafi elővette szokott sikamlós, kétértelmű anekdotáit, nemigen törődve vele, hogy nők is vannak jelen, mondani szoká: castis sunt omnia casta, a tisztáknak minden tiszta, s aki már tudja, hogy miért kell elpirulni, azon úgysincs mit elrontani többé. A hölgyek pedig úgy tettek, mintha oda sem hallgatnának, szomszédjaikkal kezdve beszédet, s nem törődtek vele, hogy az eredeti fickók, a nagy hazafi obligát közönsége, a frázisok claqueurjei, min kacagnak olyan gégeszakadtából.

Azonban mindenki lehetőleg jól iparkodott magát érezni.

Ki volt boldogabb, mint a nábob?

Eszébe jutott, hogy alig egy év előtt itt, azon a helyen, melyen most ül, minő iszonyú jelenet érte őt, és látta most maga mellett ülni a szép, a bájoló nőt és víg, eleven társaságot, mosolygó, derült arcokat körül.

Majd megzendült az előszobákban Bihari hegedűje, vígan, szomorúan; egy-egy eredeti fiú felrúgta a széket, s kiment a cigányok közé, s táncolt egymagában; benn azalatt a szózatosabb hazafiak ittak sorba minden vendég egészségeért, kiváltképpen a háziúrért és háziasszonyért, s azután mindenféle absztrakt tárgyakért, egyesületekért, vármegyékért, kollégiumokért, ennek meg amannak a korszerű eszmének szerencsés sikerüléseért. Gróf Szépkiesdy tartott egy hosszú beszédet, melybe igen szépen bele volt szőve minden megéljenzett frázis, ami egy esztendő alatt a zöld asztaloknál elmondatott; voltak, akik már ezt a beszédet negyedszer hallották, egyszer az országgyűlésen, másodszor egy főispáni beiktatáson, harmadszor egy megyegyűlésen és most az agarásztársulat keresztelőjén, ami azonban senkit sem akadályozott abban, hogy rettenetes éljeneket ne kiáltson rá; a jó annál jobb, mentül többször hallja az ember. Maga János úr is kifogyhatatlan volt a tósztivásokban, s ha e részben egy igen tisztelt dámának, gróf Kereszthynének nem kellene adnunk az elsőbbséget, azt mondanók, hogy mind élces mondatokban, mind poharak ürítésében ő volt a társaság hőse. Azért azonban mindenesetre kiválólag meg kell őt dicsérnünk, hogy annyi ivó között neki jutott legelébb eszébe, miszerint két jelen nem levő férfiúért poharat emeljen, kiknek egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mind a kettőnek érdemeit, rájok köszönté a poharat, miáltal oly lelkesülést idézett elő, hogy még a hölgyek is poharat ragadtak, s kocintottak vele.

A sugárzó öröm e pillanatában egy szolga lépett oda Szentirmaynéhoz, s egy levelet adott, melyet gyorsfutár hozott Szentirmáról.

Flóra repeső szívvel ismeré meg a borítékon férje kézírását, azonkívül is szokás volt még azon időkből a levelek borítékára is kiírni a cím alá: “Kedves nőmnek, legnagyobb szeretettel”, hogy még a posta is gyöngédebb kezekkel nyúljon hozzá. Tehát ő írja azt! Pestről írta. Szentirmayné engedelmet kért, hogy félrevonulhasson a levelet elolvasandó. Felkelése jel és felszabadítás volt az egész társaságnak az asztal elhagyására, az amalgamizált tömeg szétoszlott a többi termekbe. Flóra és Fanny észrevétlenül félrelopták magukat hálószobájukba, ott egész nyugalommal elolvasandók a kedves levelet. Azt persze Fannynak is meg kelle tudni, hogy mi van bele írva.

Felszakítá a hölgy örömtül remegő kézzel a pecsétet, miután elébb szívéhez szorítá a levelet, s e nehány sort olvasák belőle:

“Holnap Kárpátfalván leszek. Ott találkozunk. Rudolf. 1000.”

Ez az ezer azt jelenti, hogy “ezer csók”.

Milyen öröme volt a kedves nőnek, összevissza csókolá a helyet, hova a férj neve volt írva, mintha legalábbis 100-at előlegezni akarna e küldeményből, s azután elrejté keblébe, mintha a többi 900-at még későbbre kívánná eltenni, azután ismét elővette, és újra elolvasá, mintha nem emlékeznék egészen a levél tartalmára, s újra el kellene azt olvasnia, hogy tökéletesen megértse, és azután újra meg újra összecsókolá azt úgy, hogy utóbb maga sem tudta már, mennyi hiányzik belőle.

És Fanny is teljesen osztá barátnéja örömét, az öröm oly ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl Flórának! Látni fogja a legnagyobb boldogságot, amit szerető szív képzelhet, és nem fogja azt irigyelni; nem! örülni fog más örömének, legjobb barátnéja boldogságának, ki bírja, magáénak mondhatja azt a férfit, akiről mindenki annyi jót, annyi szépet beszél, és az holnap ide fog jönni, s hogy addig is nejének örömet szerezzen, megírja jövetele napját. Nem jön ólálkodva, meglepve, mint aki féltékeny, hanem előre tudatja jöttét, mint aki bizonyos róla, hogy nagyon, nagyon szerettetik. Oh, e boldogságot látni mily öröm lesz!

A két hölgy örömsugárzó arccal tért vissza a társaság közé, mely éjfélig együtt mulatott, azután mindenki szobáiba távozék. János úr zeneszóval kíséré vendégeit nyugalomra, azután valami altató szimfónia zengése mellett hordá ablakrul ablakra a cigányokat. Azután az utolsó hang is elhalt, és azután aludt mindenki, és álmodott szép dolgokat. Rókákrul az agarászok, gyűlésekről a szónokok, pástétomokról Málnay úr, férjét ölelte álmában a szűz keblű delnő, és Fanny álmodott arról a szép mosolygó arcról, kiről annyit gondolkozott, s ki oly szelíden tekinte rá beszédes kék szemeivel, s oly csodás, oly édes hangon tudott beszélni hozzá. Hiszen álmodni mindent szabad!

Tehát holnap!

XXI. A vadászat

Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak ez édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában, s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré; jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornácokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hétalvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől diszkréciót, kíméletet? A legfinomabb szalonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz, s azzal azt hiszi, hogy ez mármost őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy, és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték, s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynehány puskát az udvaron.

A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, akinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna, s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel, s a nőkkel, mint a férfiakkal.

Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a tornácokra, megmutatni magukat és megnézni az időt.

Az eredeti fickók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénnyel, darutollas kucsmával voltak nekikészülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge kalappal az elegáns ifjúk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak öltözve piros, kurta farkú frakkban, s nagyon kért minden embert, hogy magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.

A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az amazoni termetekre e testhez simuló viselet hosszú uszályával, melyet kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.

S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvenc hölgyeink? Flóra szép akart lenni, igen szép — mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát ügyesen választá arcához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó halavány veres tafota spencer szorítá, elöl nyitva, csipkefodrozattal, a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapoccsal volt felakasztva, láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; arasszal átérhető derekát fehér, arannyal áttört, keleti sál ölelé, pálmákkal hímzett végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüstfényes kalapka volt, lengő marabutollakkal; keblén elöl három rubingomb tartá össze a sűrű csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő, három? Pedig aki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.

Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros szalaggal átkötve, mely vékony csipkebodrot szorítá, s elöl egyszerű gyémántcsattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alul két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei, félig eltakarva a kalapra kötött fátyol által.

Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázsat ad egy ily lovagviselet a hölgyeknek, aki eddig csak szerelmes volt beléjük, most megőrülhet miattok!

Azonban megszólalt a csengettyű. Reggelire hívattak a vendégek. Korhelyleves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a teremben; senki sem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet, hogy rózsaajkaikat néhány csepp rosztopcsinnal vagy harmincéves szilvóriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szívűnek kell lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják kísérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lórul, hogy ő megmutathatná, milyen szépen el tud ájulni olyankor.

Azonban senki sem esett le a lórul.

Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi kastély udvarából; elöl a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő paripákon, körülrobogva délceg ifjaktól, kik lovaikat táncoltatva szökelltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti fickók jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek; maga János úr is nyeregbe ült, s megmutatá, hogy ő sem utolsó a lovaglásban, s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott fiatalabbnak; arca ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony az ő felesége.

A bohó Gergely gróf eközben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált, pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a vasárnapi boltoslegények a Práteren: szétvetett lábakkal, élethű kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene balanszírozniok mélységes tengerek felett; azután hogy lovagol a porosz paraszt: hanyatt vetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva, s mind a két kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset, mint kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrúg, és a lova nyakába, mikor az ágaskodik. Azután a debreceni cívist, hogy lötyögteti magát a lovon a talyiga előtt; végül a zsidó kupecet, akit a vásáron elkap a próbálgatott ló, s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó kacajt támaszta Gergely, az eredeti fiúk közé tévedve lovával, s majd leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az anglus születésit!

Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy aranybillikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja köszönni a diadalmas agár.

A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a pecérek, a kedvenc agarakat ki-ki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrúgja valami ló.

Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra nem szokás vinni.

Amint az egész vidám társaság a hosszú olaszjegenye sétányon végigvonul, a sétány túlsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak bekanyarodni.

Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futótűz terjed el egyszerre az egész társaságban: “Ah valahára mégis eljött!”

Ki jött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb udvarló, kinek egy perc jönni, látni és győzni — Kiss Miska.

A pünkösdi király.

Egy perc alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek előtt, hogy eddig elmaradt; apró célzásokból engedi gyanítani, hogy komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.

Amióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arcvonásai, mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, kinek a feje sem fáj soha, a szíve még kevésbé.

Miután egy perc alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte, még az agarakat is neveiken szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhez, s különös ügyességgel sikerül neki mindazokat, akik őket környezik, úgy félretáncoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő angyalnak nevezni.

Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, amit neki beszélni szokott, kapitális bohóságoknak tartja, s érdemeiken felül nagyokat nevet rajtok.

— János úr, János úr — szól hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja mellett lovagló Kárpáthyhoz —, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házibarátot, aki ellenállhatlanság hírével bír.

— Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik az organizmusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!

— Akkor meg ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra attól tartván, hogy agaraim Actaeonnak nézhetnek.

— Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát irányomban, mint Diána?

Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, amivel valaki boszontani kívánja.

Fanny jókedvűen kacag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt udvarlásnak nevezik, nem kacagna. De hiszen mellette lovagló barátnéje éppen olyan jókedvvel társalg Gergely gróffal, és ma mulatság napja van, kissé hangosabb lehet a jókedv, mint egyébkor.

Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon; ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a bal lábacska alig ér bele a hegyével. Ho! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjat.

Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünkösdi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész szeladonokat.

— Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.

E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda, Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szíves készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ővele, legalázatosabb szolgájával.

Fanny háládatos mosollyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatalemberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tisztelettel feljebb csatolá a szíjat.

— Köszönöm, édes barátom — szólt édes hangon a delnő megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.

Az öreg ismét eltűnt észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dől a bal felére. Ball vállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt hazamegy, leveti azt a mentét, elcsukja és soha fel nem fogja venni többé.

A társaság vígan robog tova.

A menet a helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak is leszálltak felhágva a magas torony alakú teraszra, mely a mulatólak közepéből emelkedett, s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.

Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni, egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvenc agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, ahol lehetett, egyet nyalva rajtok. Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.

János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat, s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.

— A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.

— Ismerem már őket, az egyik a Cicke, a másik a Rajkó. — A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra az úrnő kezei után kapkodva.

János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait név szerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!

— Hát a Matyi hol van? — kérdé Fanny széttekintve.

— Azzal magam fogok menni.

— Hogyan uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt!

— Miért ne? Nem tartasz engem jó lovasnak?

— Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.

— A te kedvedért? Rögtön leszállok a lórul.

Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:

— Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közöl hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon.

Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Kereszthynének.

— Félti az öreget az ifjú menyecske. Az ilyen majorátusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.

— Mindenesetre kellemesebb, mint vénleánynak — felelt rá Kereszthyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtiben.

Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvenc mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyújtá neki kezét.

— Ugye, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt.

János ajkaihoz szorítá a nyújtott kezet, és sokáig kezében tartva azt kérdé:

— Hát én ne féltselek téged?

Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajon ne maradjon-e ő is itt?

Kárpáthy elérté a tekintetet.

— Nem, nem. Azt nem kívánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra! Ti fiúk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemeitek fényére!

— Óh, vigyázni fogunk — felelt Kiss Miska, megpödörintve hetyke bajuszát.

— Majd vigyázok én rá! — monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az “én”-re, miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratú felhívása zavarba kezdi hozni.

A túlsó oldalon ezalatt az eredeti fickók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlenegy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely rókafogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték, s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek, elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.

A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előrebocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltűnve a sűrű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifjú delnő lobogó fátyolát, őket kíséri legtöbb szem, és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz érnek. Szentirmayné merészen nekivágtat, és keresztülszökell rajta, egy perccel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kísérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.

Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz, s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:

— Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?

— A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.

— Igazán mondod. Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.

Palkó rögtön felugrott János úr lovára, s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni.

A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak, s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buckák között, s el hagyja maga mellett rohanni üldözőit, s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hova menekülnie, a sűrű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtóharc van izenve fajának, s azzal rászánja magát a futásra, s a legelső dombra felkapva, ott egy percre megállt, széttekint, honnan jön az ellen, s azzal nekiveti magát az avarnak.

— Ni a róka! — kiáltják egyszerre üldözői, amint megpillantották a dombon. A következő percben már eltűnt onnan.

De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.

Utána!

A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arca úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől. Fannynak eszébe jut e percben, amiről ábrándozott egykor, ha most ő — a névtelen ideál — mellette nyargalna sebes paripán, és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte, és meghalna ott, és senki sem tudná, miben halt meg. Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne, és őt meglátná — és újra belészeretne.

Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszáló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakhogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprű húzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem bírna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. — Fél szemmel szüntelen hátratekingetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg, s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.

Pedig János úr legjobb agarai, a Cicke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.

A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották, s neki-nekifutott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy amellett elbújhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.

Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, ahol sem búvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fürdések után ismert mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik, s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.

Már a kaszáló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nemsokára körül lesz fogva.

— Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! — hangzik minden oldalról.

Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.

A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, kétfelől közrebocsátják a rókát, még néhány perc és elérték.

A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja, s összecsattogtatva fogait szembe áll a két agárral. — Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat, s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E percet hasznára fordítja az üldözött vad, s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közöl, s jobb felé próbál menekülést.

Újra utána valamennyi.

Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.

— Brávó, Armida! Tied a győzelem!

Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta, s csak húsz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.

Ez most egyszerre jobbra fordul.

— Rajta Fecske! — kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát. — A jutalom a tied! — Hanem a róka is elkapta Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.

Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyó-ágnak. Sikerült a ravasz fickónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind-mind messze maradnak el mögötte.

Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a szóló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőtette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgyis jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! Ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud!

A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökellt, meglapult, fogait csattogtatta; mindhiába, próbált ellenféllel volt dolga!

Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?

Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem amint a róka visszafelé fordítja fejét nekivicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám, s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfencet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt, s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét, s egyet rázott rajta a levegőben, s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.

— Brávó Matyi, brávó! — hangzott az egész társaság szájáról.

E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravúrt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára labdázhasson vele a levegőben. Egy percnél tovább sohasem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik percben már az is megfogná őtet, s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra, s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.

A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, amidőn ismét alkalma nyílt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökellt rajta mind a kettő.

E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mind ez ideig észre nem vették.

Ez ő!

Flóra arca e percben még pirosabbá lesz, Fannyé halavány, mint a halál.

Ez ő!

Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.

Flóra örömriadva rohan elé szerelmes sikoltással.

— Rudolf, Rudolf!

Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el, s nyargalni kezd visszafelé.

— Az istenért! — kiált Rudolf, kinek arca még ég a szerető nő csókjaitól — azon hölgyet elragadta a paripa!

— Ez Kárpáthyné! — szól ijedten Flóra, s korbácsot ad lovának, hogy őt utolérje.

Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.

Most a mén a keskeny gátra kapott fel, s azon nyargal végig, túlnan hatölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás, és vége van. De Rudolf utolérte már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele, ha sohasem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt; arca oly halvány, és keble úgy hullámzik. Itt van íme a perc, midőn mellette lovagol az ifjú, lélegzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orcáját legyinti, és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifjú, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.

Rudolf kénytelen a nekivadított paripa elfogásával felhagyni, ehelyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra nyergéből, hirtelen megragadja karját, s izmos kézzel odaöleli magához, át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!

XXII. A kínszenvedés

Kárpáthyné ez eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára; tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi baja. Az nagy hiba, hogy a szíveket senki sem tudja gyógyítani.

Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyulladt agy ábraképekkel van tele. Ki ügyelne az ily beszédre? Nem való az. Rémeket, iszonyatot lát az ily beteg mindenütt, ahol semmi sincs, s elnéz minden ismerőst ismeretlen alakoknak, más jellemet vesz föl, az erős lelkű lesz félénk, a szemérmetes hevült képekről beszél; ki jegyezné fel szavaikat?

“Távozzál tőlem — hagyj engemet elveszni!”

Ki tudná, mit tesz az?

“Paripa, melyet a halál lovának neveznek, azon ülök én; ne jöjj mellém!”

Mit jelentene ez?

“Ha te nem volnál boldog, nem volnék én boldogtalan!”

A forró, égő, homlokon lágy, sima kéz érintése vonul végig, Flóra az, ki ott virraszt a beteg ágya mellett éjről éjre, megtagadva magától az álmot, meg férje látását, dacára Marion ijesztgetésinek, ki azt beszéli, hogy Kárpáthyné meghimlőzött.

Ha csak ez volna a szegény nő baja, milyen kevés volna az.

Végre győzött a természet. Az ifjú véralkatnak erős küzdelmei szoktak lenni a halállal, s hamarább elhanyatlik, mint a vén. Fanny megszabadult a haláltól. Midőn legelőször tekinte szét tisztult elmével maga körül, két lényt láta maga mellett ülni. Egyik volt Flóra, a másik — Teréz.

Amire semmi rá nem vehette volna Terézt, hogy Kárpáthynét meglátogassa, az első hír súlyos betegségéről kényszeríté azt termi. Éppen aznap érkezett, hogy Fanny kórállapotja jobbra fordult, s Flórát felváltotta az ápolásban.

Azonban Szentirmayné mégsem akart addig eltávozni, míg barátnéját egészen veszélyen kívül nem tudja, s néhány napig még ott szándékozott maradni.

Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült — meggyógyult, ahogy az orvosok mondák.

Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol, és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad — vagy aki hallgat, és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni.

Most már hidegen lehetett végiggondolni az egész életen.

Mi volt ő, mivé lett most, és mi lesz belőle?

Ivadéka egy szerencsétlen családnak, mely hírét kénytelen szégyenleni, s melynek minden tagja örömest eltagadná egymást; elcserélné önmagát, örömest lenne vén, hogy el lenne feledve ifjúsága.

E család fátumát elfogták róla isten imádásához szoktatott kezek, megőrizték, megvédték minden veszély ellen, csendes, békés menedéket készítének számára, ahol úgy élhetett volna, mint rejtett fészkén az erdei madár.

Menedékét el kelle hagyni, hogy egy álomkép után fusson a világban, azon nagy világban, mely reá nézve annyi ijesztő képpel bírt, melyből annyi nyájas szó hívta, amennyi háborító riasztó vissza.

Egy nőszívet keresett, mely őt megértse, és egy férfiarcot, mely ideálja lőn.

És megtalálta mind a kettőt.

A nemes szívű barátnét, ki hozzá jobb, kedvesebb volt, mint minőt remélni tudott, és a bálványozott ifjat, kinek lelkéről, szívéről több jót és szépet beszélt a világ, mint mennyit ő lelkében reá pazarlott. És e nő és e férfiideál a legboldogabb házasok.

Mi legyen akkor ő?

Néma tanúja e boldogságnak, melyről neki is oly ragyogó képzeletei voltak? Lássa mindennap a barátnő boldog arcát, s hallgassa édes örömeinek titkait, miket bizalmas suttogások óráiban a nők meg szoktak egymásnak mondani. Hallja dicsőített nevét, lássa magasztos arcát az ifjúnak, kit még imádnia sem szabad, s ne merjen szólni felőle, nehogy arcának elpirulása, hangjának reszketése elárulja, amit soha nem szabad embernek megtudni.

Vagy szívében áruló legyen az iránt, ki tele szeretettel járult hozzá, ki legelső nyújtá neki kezét, hogy vezesse, hogy pártolja annak boldogsága ellen, mint a házba fogadott tolvaj, terveket készítsen, rosszabb legyen, mint valamennyi testvérei, mint mindazok, akik hozzájok hasonlók, mert azok csak idegen erszényeket halásznak, nem idegen boldogságot.

És utoljára, ha akarna is, mit érhetne el? Ha akarna oly bűnös lenni, mint az úrrá lett szenvedély kívánja, nyerne-e mást, mint megvetést? Hasonlíthatja-e magát bármi tekintetben azon nőhöz, kinek keblén e férfi a legnagyobb boldogságot tanulta ismerni? Ha meg akarná csalni, megtörni, meglopni e nőt, nem volna-e ez őrült merénylet tőle, midőn amaz oly szép, oly jó, és olyan eszes? Csupáncsak az emberi szeszélyekre építhetné reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi lengeteg férfi, ki megcsalja a legbájosabb, a legkedvesebb nőt, egy másikért, ki annak bájaiból századrésznyit sem bír, csak azért, mert amaz már ismerős, már sajátja, emez idegen és másé, s unalmas kedélye óhajtja a változatot; ha ilyennek képzelhetné Rudolfot, tán akkor várhatna tőle szerelmet. De milyen szerelmet? Nem megvetné-e azt ő maga is?

Óh, kétségbeejtő, kétségbeejtő!

És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ülnek ágya mellett, és kezeit kezeikbe tartják, és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!

Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna, és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.

Mindennek vége, vége!

Sem előre, sem hátra menni nincs többé út.

Csak élni, élni, egyik nap a másik után, s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: “Ismét új nap!”

Hát a férj, a jó öreg?

Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem bírta volna őt élni.

Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől, s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könnyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét, és sírt, mint a gyermek.

Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa, s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad, s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy félórára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék, s több efféle, ahogy azt a nők legjobban szokták tudni.

Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megígértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket ismét látogatni.

— A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon ígéretet beváltani, miszerint férjem beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.

János úr kapott e megbízáson, s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e, s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette, és kérdezé: Hogy van?

— Igen jól — felelt a beteg, és iparkodott mosolyogni.

A mosoly rosszul sikerült, de jólesett János úrnak észrevenni a szándékot is.

— Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.

Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét húzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.

Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűvösebb lesz e forró homlokon, s gyöngéden tapasztá azt oda.

Fanny megfogá mindkét kezével e kezet, s ajkaihoz voná azt.

Kárpáthy oly boldognak érzé magát e percben.

Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könnyeket.

Fanny azt hivé, hogy el akar távozni, s még közelebb voná magához.

— Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.

Óh, ez nagyobb öröm volt, mint aminőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!

— Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntül?

— Ezeret! ezeret! Ne is egyet! — kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kívánni.

— Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.

— Óh, kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.

— Ugyebár, elkészült Pesten önnek új kastélya?

— Kívánsz ott lakni talán? — sietett Kárpáthy megelőzve neje gondolatát. — Minden percben elfoglalhatod, s ha nem tetszik az, és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint ahogy a moszkvai Kremlt építették.

— Köszönöm, meg leszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.

— Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket...

— Nem úgy értettem. Komoly, jótékony célokra gondolok most. Óh, nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.

Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.

— Ahogy kívánod. Teljék örömed a könnyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.

— Ezt tehát megígéri ön nekem?

— Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.

— Ne legyen ön oly engedékeny, mert ezáltal csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.

— Szólj, szólj. Bár vége-hossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.

— Jövő nyárra fördőkre szeretnék menni.

— Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.

Fanny gondolkozott. — Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, ahol Szentirmayék laknak, és sohasem jönni többé vissza.

— Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb — gondolá magában.)

— Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.

— Azután még egyet.

Kárpáthy alig bírt magával az öröm miatt.

— De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.

— Annál kedvesebb; mit kívánsz?

— Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne, és együtt volna velem, és sohasem hagyna el.

Ah, ez több volt, mint amennyit emberi szívvel meg lehet bírni! A bohó öregember térdre esett neje ágya mellett, s annak kezét csókjaival, könnyeivel halmozá el.

— Mivel érdemlem én ez örömöt, e jóságot, tetőled?

Az asszony szomorúan mosolygott, és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kívánatait, s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.

— Mi ez? — kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kísérte a jelenetet, és kezdé sejteni, hogy mi az.

Néhány nap múlva már szabad volt Fannynak felkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, sohasem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát, és azalatt ott benn ült férjénél, és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet, ennek neve: szeretni kötelességből.

Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny könny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát, s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:

“Szegény leány!”

XXIII. A kém

Kecskerey úr szállásán vagyunk.

Nagy hiba volna tőlünk, ha végképpen megfeledkeztünk volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután elfeledni.

Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart, renoméja most is a régi, s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; amint szavajárása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a barbár mór kémiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken kívül is divatba jönni.)

Még reggel van, s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bíborottománon, csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva, s fújva maga körül a füstöt, és egy átelleni nagy állótükörből nézi magát. Pedig bizony nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene magát árulnia az atelier-kben — haneha karikatúrákhoz. Háttal az ottomán túlsó felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses helyzetben, hasonló burnuszban, szinte csibukozva, s szinte egy átelleni tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég csúnya.

Körül elszórt illatos szerelmes levelek hevernek s lábbal tapodott versezetek, hangjegyek s más afféle veszendő dolgok; körül a falon válogatott mindenféle képek, mik, ha egymásra nézhetnének, bizonyosan nagyon elszégyellnék magukat; az asztalon valódi herculaneumi bronzcsészében látogatójegyek, mind merő nevezetes férfiak- és delnőktől.

A szőnyegek mind női gyöngéd kezek hímzései, vadászatok, kutyák, lovak arcképeivel. Az elszőnyegezett falak titkos ajtócskákat engednek sejteni, s az ablakok mind kettős függönyökkel vannak takarva.

Künn az előszobában egy kis szerecsen groom vakarja a fülét unalmában, akinek utasításul van adva, hogy reggeli tizenkét óráig semmiféle férfi látogatót be nem szabad bocsátani. Tehát azon vakmerő eszme van mellé csatolva, hogy ilyenkor őt a hölgyek látogathatják.

Mind e tilalom dacára megtörténik, hogy a határozott csöngetésre bebocsát egy férfit Juszuf, s Kecskerey úr kezdi hallani, mint beszél az érkezettel a néger fickó saját kaffer nyelvén, s nagyon örül neki.

— Ki az? Jusszuf! — kiált Kecskerey úr erre oly éles, hangon, hogy a pávián ott a háta mögött ijedtében sikoltani kezd.

Felelet helyett maga az érkezett ront be az ajtón: — “Impertinensek ezek a kiváltságos jó barátok!” — mormogja magában Kecskerey úr, amidőn az ajtaján bebukó férfit megpillantja, s nagy megelégedésére szolgál látni, mint hökken vissza az érkező szokatlan pongyolájától.

Hanem egy perc múlva ráismer, s határozott vígsággal kiált fel eléje nyújtva hosszú száraz kezét.

— Ah, Abellino! Te vagy az? Honnét hullottál ide? Azt hittük, már mediatisáltattad magadat Indiában. Jer, ülj mellém. Hoztál azokból a famóz pastillokból, amiket zseniális leveleidben említesz?

— Vigyen el az ördög majmoddal együtt — szitkozódék az érkező —, most nem tudtam, hogy melyitek a gazda, úgy hasonlítotok egymáshoz, üssön bele a mennykő!

— Ah, ez most a legdivatosabb neme az udvariasságnak Egyiptomban? Egyébiránt majmom le van kötelezve a bók által. Zsokó, bizonyítsd be neveltségedet azáltal, hogy nyújts egy pipát vendégemnek.

Zsokó meg is tette, hogy elhozta a pipát, hanem olyat húzott vele a vendég lábaszárára, hogy az nem bánta volna, ha nem hozott volna neki pipát.

— Verje meg a számum a piszkos rokonodat! Ha tudom, máskor bottal jövök hozzád. Indiában is jártam majmok között, de ott az ember pisztolyt hord, és lelövi az ilyen ocsmány állatot.

— Ah, hagyd el barátom. A majmokból lett az emberi faj. Én azt állítom, hogy az ember eredetileg majom volt. Őseink iránt tehát illendő tisztelettel kell viseltetnünk.

Kecskerey olyan ember, akinek mindenféle gorombaságot el lehet mondani, de ki aztán mindenféle gorombaságot vissza is ad.

— Azonban jer, ülj ide mellém, és tedd magadat kényelembe! Jusszuf, tölts vendégem számára pipát. Sajnálom, hogy nargilával nem szolgálhatok.

Abellino leveté bő köpenyét, melyet válla körül tekergetett, s szembe ült Kecskerey árral, hogy időközönkint a majmot papiros galacsinokkal hajigálhassa.

— Tehát mi hozott ismét vissza e birodalomba, én hősöm, én trubadúrom? — kérdé Kecskerey. — Bizonyosan szerelmes kalandok, nevezetes afférek; fogadni mernék, hogy egy indu vestaliát szöktettél egy Budhurból.

— Elébb felelj arra, van-e még itt valami híre elébbi afféremnek?

Kecskerey úr neheztelő arccal felel:

— Édes barátom, nagyon sokat teszesz fel magadról. Azt kívánod, hogy egy esztendeig egyébről se beszéljenek, mint a te rongyos párbajodról. Van eszébe valakinek. Úgy elfelejtettek, mintha sohasem lettél volna. Fennimort megölted. Fennimornak volt egy cadet öccse, ki ezáltal majorescóvá lett. A minap kérdezték tőle, hogy mért nem sürgeti az ellened indított pert? “Van eszem — monda —, hogy jóltevőmet üldözzem!” — Ma estve találkozhatol vele itt nálam, sokkal derekabb fiú, mint bátyja volt; nagyon fog örülni, ha meglát.

— Részemről a szerencse. Tehát beszéljünk egyébről. Úgy látszik, hogy most Pest kezd lenni az elegáns világ fészke, amit abból gyanítok, hogy te itt vagy établírozva. Mit csináltok ti itt?

— Terjesztjük a civilizációt. Kissé fádabb mulatság, mint Párizsban tölteni a szezont, de néhány magyar mágnás fejébe vette, hogy ezentúl Pesten lakjék, s most azoknak a kedvéért mások és mások kedvéért ismét mások tanyáznak ebben a kedves városban, melyben éppen akkora a köd, mint Londonban, s illúzióra ennyi is elég.

— Ez mind jó. Hanem a többek között mit tudsz Kárpáthyékról?

Kecskerey úr büszkén fúvá fel magát, mint egy béka, s torkának feszített hangján recsegé:

— Kinek tartasz te engemet, barátom? Kémed vagyok én neked, ki a családok titkaiba befúrja magát, hogy azoknak árulója legyen? Minő föltétel ez rólam!

Abellino nyugodt lélekkel hajigálta a kezébe akadt látogatójegyeket Zsokó fejéhez; ismerte már Kecskerey úr szokását. Ő minden dehonesztáló megbízást és kérdést a legnagyobb méltatlankodással szokott visszautasítani, hanem azért elvégzi azokat, és ad feleletet.

— Bánom is én, akármit csinálnak tőlem Kárpáthyék! Mi gondom nekem arra? Tőlem beszélheti a világ, hogy Kárpáthyné minden nap más szeretőt vált, hogy ma gróf Erdeyvel, holnap Kiss Miskával sző viszonyt, hogy az öreg Jancsi úr maga csődíti a házibarátokat Kárpátfalvára, s gyönyörködik benne, ha neje azokat szeretetre méltóknak találja; Kiss Miskával számtalanszor engedi őt egyedül szomszéd falvakra látogatóba járni, s más effélét; mi gondom nekem mindezekre? Annyit sem gondolok rá, mint arra, hogy a majmom mit álmodott.

Abellino békét hagyott a látogatójegyeknek, s érdekelten kezde hallgatni.

Kecskerey pedig úgy tett, mintha nem az ő kedvéért beszélne, s azért is a kis szerecsenre kezdett kiabálni.

— Bre bre! Khizmetkiár!

A groom futott befelé.

— Ne bujurszünüz csultámüm! (Parancsolj uram!)

— Eszbaplerimi! Csizmelerimi! (Ruhámat, csizmámat!)

A kis fickó futott, s hozta a nagy sárga csizmát.

— Khair csizmelirimi, szamár, hanem a papucsom add ide! Milyen nehéz baromból embert formálni!

Abellino ezalatt sajátságos gyönyörűségét találta benne lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csíphetni; általában különös kedve volt minden útjába akadó bútorral éreztetni szupremáciáját, s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem tekerte a nyakát.

Kecskerey ezalatt felöltözött, legalább ő azt hitte magáról.

— Nos, édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról — szólt, protektori arccal öltve karját Abellinóéba, s elkezdett vele sétálni a tágas teremben alá s fel —, nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz körünkben maradni, s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.

— Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag, hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést, s nekem meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.

— Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.

— De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a banditáét.

— Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepcében vagy most.

— Amilyet csak képzelni lehet.

— Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?

— Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé szerelmes.

— Bizony az különös volna.

— Mi volna oly különös?

— Ez az öregúr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetre méltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal, de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.

— Ördög és pokol! — kiálta fel dühösen Abellino kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe. — Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e nő elégült? Mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság, ez csalás!

— Meglehet barátom, hogy hazugság, hogy csalás — szólt Kecskerey hidegvérrel véve térdét két keze közé s hintázva magát egy szán alakú amerikai széken.

— Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel...

— Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset volna.

— Engem kijátszanak!

— Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öreg úr képes elnézni neje hűtlenségét, csakhogy téged örökségi igényeidtől megfosszon.

— De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatot nem tűrnek el törvényeink.

Kecskerey felkacagott.

— Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendében, igen furcsa konfúziók támadhatnának a családfák készítésében.

— De azt mégsem fognák megengedni, hogy egy nyomorult koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt férj oldala mellett idegen fickók becstelen szerelme által elrabolja a törvényes örökös előnyeit.

Ezen még nagyobbat kacagott Kecskerey.

— Amióta elváltunk, nagyon morális ember vált belőled. Ilyen idegen fickó magad is örömest lettél volna, még egy év előtt is.

— Tréfa à part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember vagyok; ördögi, pokoli cselszövénnyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni az, amitől rettegek, akkor főbelőhetem magamat. Nekem mindenáron kell tudnom valamit, ami Kárpáthynét a törvény előtt kompromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.

Kecskerey neheztelő arcot öltött.

— Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket nekem? Úgy nézek-e én ki, mint aki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én; csinálj amit akarsz. A télen itt fognak lakni Kárpáthyék. Tedd ami neked tetszik; vesztegesd meg cselédeiket, uszítsd rájok kreatúráidat, akik az asszonyt eltántorítsák, és azután rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére, s add a dolgot furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem kém, sem fizetett mefisztó, sem bérelt cicisbeo nem leszek.

Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit tegyen Abellino. Tiltakozott minden tanács kérés ellen, hanem azért iparkodott kimerítő feleletet adni.

Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek agyában keletkezni; vevé kalapját, és azzal barátságosan elbúcsúzott, kölcsönösen lovagias szavakat adva, hogy minél hamarább ismét látandják egymást.

XXIV. Kívül fény, belül éj

Meg kellett történni...

Kárpáthyné megígérte barátnéjának, hogy férje beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az övéit az agarászegylet gyűlése előtt.

Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt ez ígéretétől meg legyen szabadulva. Egy sem volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is panaszkodhatott.

El kellett szánnia magát.

El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye tetőpontján mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett nyújtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e férfiúval és annak nejével szemtől szemben kell majd állania s tűrni, hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd kitüntetést, amivel azok majd elhalmozzák, és azalatt mosolygó arcot mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könnyezni a szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, amit érez.

Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.

Amitől félt, amitől rettegett, megtörtént.

Flóra nem feledkezett el ígéretéről; már az ünnepély előtt két héttel írt barátnéjának figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.

Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet keresztülszenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között. Óh, milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen keserű!

Amely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion kisasszony felpakoltatott, és útra készült.

Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.

— Átvonulok kőhalmi jószágocskámra, s iparkodom e néhány napot lehetőleg kellemessé tenni reám nézve.

— De hát miért megy el éppen az ünnepély elől?

— Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, amikre nem köszönné meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz mind a hármunkra nézve, vagyis helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.

E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.

Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli Marion eltávozását.

Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját; őszinte, szép arcán félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves irányában — de egyéb semmi. Örömmel látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről gondoskodjék, de legkevésbé sem volt általa érdekelve.

Valóban Fanny sokkal kevésbé találta veszélyesnek helyzetét, mint gondolá. A férfiideálok rendesen sokat vesztenek házi köreikben a nimbuszból, melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem fejezett toalettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték, tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat mindig abban a pozitúrában, amiben arcképeiket látni a műkirakatokban. Nőknél ez egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a férfi legkevésbé csábító otthon.

Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor kötelességévé teszi magának nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbíró, nótárius, esküdt és fiskális jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és tanulságos eszmékkel.

Egyszóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint minőnek a távolból hitte azt, s nyugodtabban látta Rudolfot szemeivel, mint látni szokta lelkével.

Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghírhedettebb költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi embernek látszani, akin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény volt Kárpáthynéra nézve.

Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, ahogy sohasem remélte volna.

Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy hipokrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni, olyan gyöngeség, amely ritkán talál méltánylatra.

Így Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak a székvárosba, honnan csak a beiktatás előtti napon tért vissza.

A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő ünnepélyre. Amit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak. Fanny kezdi helyzetét naprul napra természetesebbnek találni, s többé nem volt előtte oly képtelenség szívviszonyainak összeegyeztetése, hisz az élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, amit a képzelet, a költői logika képtelenségnek címez.

Látni fogjuk azt...

A beiktatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a főispáni szállás.

Szentirmay ugyan azt kívánta, hogy beiktatása a lehető legkisebb pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta, hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály, egy-egy pompás díszmenetre ezreket, éspedig nagyon sok ezreket pazarolt, s amellett, hogy ex nobili officio viselte a hivatalt, még vagyoni állapotját is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség bandériumai jelszavas zászlóikkal, főbíróktól vezetve, a tizenkét nemes ifja, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó mellett, a tömérdek népség, mely utcákat és háztetőket ellepett, és a díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek hattyúprémes, bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyújtottak a bámuló szemeknek.

A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló menetet, köztük Kárpáthyné is.

Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arcok közül, annyira más alakot adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.

Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban, s szép, nemes arcán valódi megilletődés látszott. Amerre jött, hangos éljenkiáltás hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült, hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye legfőbb tisztviselőjéül. Aki sohasem látta is, rá kellett ismernie ez arcról. Egy ókori hős mintája lehetett az; minőnek képzeljük azon hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, oltalma a népnek és szerelme a nőnek.

Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!

A menet keresztülvonul a megyeház kapuján, félóra múlva a nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára a szív akar kiugrani. — Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb lett volna őt nem látni így és nem hallani. Most már nemcsak szereti, hanem imádja!

Íme azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre ez új férfiút, csak később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni rá, hogy találkozott már valahol e rá nézve kellemetlen arccal. — Ez Kecskerey úr.

Vajon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott fáradni sehova.

Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit összezavará, s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá, hogy annak szemei folyton őrajta függnek.

A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett, innen a varázs-gyorsasággal táncteremmé alakított gyűlésterembe mentek vissza a vendégek.

Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb delnői.

Rudolf nyitá meg a táncot herceg **néval, akit a hölgyek közt tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban táncolt a delnőkkel.

Fanny úgy reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni. Szentirmaynét éppen elvitte valamelyik ifjú lovag egy körfordulóra, s ő egyedül ült ott.

Rudolf udvariasan járult eléje, s délceg meghajtással hívta őt fel a táncra.

Óh, mi szép volt!

Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf felig hozzá hajolva nyújtá neki kezét.

Szegény nő, alig bírta e nehány szót kimondani:

— Nem szabad táncolnom, uram. Nagybeteg voltam...

El kelle hinni, amit mondott, hisz olyan halavány volt e percben, mint akit a sírba tesznek.

Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet szerencséje, s azzal hátrahúzódott.

Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még mindig előtte áll... Végre sokára föltekinte, s akire szemei estek, az Kecskerey úr volt.

— Mint a Karmel-hegyi Madonna! — szólt a derék chevalier chapeau bas-jával köszöntve, s bizalmasan lépett hozzá közelebb.

Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el kell rejtenie lelkét, s hideg mosollyal fogadá az üdvözletet, és úgy tett, mintha nem félne tőle.

— Amilyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem táncol, éppoly nagy nyereség ez nekem, ki szintén nem táncolok — monda a bajnok impertinens hízelgéssel, s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné mellett, s frakkját kétfelé csapta, és egyik lábát a kezébe vette. — Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?

— Jó hallgató vagyok.

— E napokban egy örömhír villanyozta fel a fővárosunkat, mely mindenkit boldoggá tett, aki hallá.

— És az?

— És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.

— Még nem bizonyos.

— E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy nem sietne teljesítni neje óhajtását?

— Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.

(Az asszony titkolózik — gondolá Kecskerey —, hisz pesti palotájukat egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)

— Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti szalonok, igen elegáns kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz Gergely gróf anyjával együtt, az ifjú Darvay Jenő, a szabadelvű párt bálványa, a deli Csendey Rezső és a zseniális kalandhős Kiss Miska...

Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek közül. (Ezeket mint tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá nézve. Mondjunk neki valakit, akiről még magunk sem tudjuk, hogy feljön-e.)

— Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn fogja tölteni a telet szép nejével.

Hah! Meglátszott a hatás? El bírta-e titkolni a szúrás fájdalmát, amit e percben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:

— Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.

Azzal fölkelt helyéből, a táncnak vége volt, az odasiető Flóra karjára ölté barátnéját, és sétálni indultak a teremben.

Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon, és okoskodott.

(— Miért volt oly nehéz lélegzete, midőn azt mondá: “Én nem hiszem, hogy Pestre menjünk.”)

Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s karjába ölté karját, s mint akik legjobb barátok, sétált vele kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.

Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a legfigyelemreméltóbb renoméval bíró egyéniségnek tartatott a magasabb körökben, s vele bárminemű viszonyban állani mindig convenant állapotnak tartaték.

(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de nincs elég bátorságom a purizmust annyira vinni, hogy a szalonzsargon számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)

A derék lovag (Kecskerey úr) éppen egy csillár alá vezette Rudolfot, már nem tudom, azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal delnő, a bál királynéi karöltve sétáltak el előttük; milyen szép volt mind a kettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?

— Minő két asszony! — szólt Kecskerey elragadtatással. — Kinek adná most Erisz almáját a nyomorult mitológiai Páris, ha e két istennő közül kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! Nem, rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a világot; mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.

— Nőm szebb... — felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.

— Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd egy angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, ami szellemdús férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.

— Nono; én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem, hogy Kárpáthyné is igen szép asszony, s lehetnek ízlések, melyek szerint ő szépség eszménye.

— Valóban; például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben elvitatni, hogy Heléna vagy Ninon de Lenclos óta születhetett nálánál szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát. Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.

— Hogyan érted azt? — szólt megütközve Rudolf.

Kecskerey kedélyesen felkacagott.

— Ma foi, ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás fiatal hölgyekre elkölteni valamit.

— De azt is tudom, ami Abellinóval történt, midőn hatszáz forintot játszott valahogy a leány kezébe, s ez azt oly modorban vágta arcához, mely testvérek között is felér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem, mert párbaj lett belőle, s Abellino ellenének én voltam a segédje.

— Ah ça, ez igaz. Hanem tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, amit azután hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra, s édesanyjának, a derék Mayernénak meg is ígérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer forintját, meghallgatja, amidőn a szerencsés véletlen azt az ötletet súgja az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, amit ő kétségtelenül öccse iránti bosszúból meg is tett, s a leány tudott választani a két ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy azért éppen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk-másikunk szerencsét.

Rudolfhoz e percben több ismerősök érkeztek, kikhez csatlakozva elvált Kecskereytől. De e perctől fogva valami szokatlan kedélyborongás látszott meg arcán, s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig lelkét. Mindig arra gondolt:

— Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.

És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey ez estve legalább ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az egész társaság fogja tudni, s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon asszonnyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmasan lenni.

Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett mégegyszer oly szép, mint volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott, bálványozott nejére; és e gondolat felháborította.

Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt, s nem gondolt reá, hogy azon emlékekkel, mik annak múltjához vannak ragadva, magát fogja elszennyezni.

Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, amit mondott, helytáll. Ami rosszat valakiről beszél, az sohasem hazudság, ő álhíreket nem költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát mindenkinek.

Alig várta, hogy a táncvigalomnak vége legyen, ami meg is történt mindjárt éjfél után, amikor egypár jól berúgott nemes atyafinak eszébe jutott kirugtatni a középre s eljárni a kállai kettőst, melyre a finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a táncteremből; lassankint minden hölgy eltávozott, s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel, kivigadni magát kivilágos kivirradtig.

Rudolf sietett nejét felkeresni. Cselédjei mondák, hogy már hálószobájába távozott. Bekocogtatott, s szavát hallatva, bebocsáttaték.

Flóra még egészen báli öltönyében volt. Szobaleánya hajfürtei kibontásával fáradott.

— Szabad egy szóra bejönnöm? — kérdé Rudolf megállva az ajtóban s bekukucskálva rajta.

A legszeretetreméltóbb mosolygás biztosítá az engedély felől.

A szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott.

— Nem volnék én e munkára alkalmas? — kérdé Rudolf.

Flóra szelíden mosolygott, s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, aki helyettesíteni fogja.

Kedves előjogok, mik a férjnek vannak megengedve.

E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e gyönyörű termetet átölelje, és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt ölébe ne vonja, s egy forró, szerető csókot ne nyomjon mosolygó arcára!

— Ah, megálljon ön — szólt hirtelen Flóra kibontakozva az ölelő karok közül —, tudja-e ön, hogy én önre haragszom?

Az mindenesetre igen szeretetreméltó volt a kedves nőtől, hogy előbb meg hagyta magát csókolni, s csak azután jutott eszébe, hogy haragszik.

— Szabad tudnom, hogy mit vétettem?

— Ön ma nagyon udvariatlan volt irántam. Egész este arra sem érdemesített, hogy hozzám szóljon, én mindig készakarva arra jártam, ahol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem mellette, és aki engem észre nem vett, az Rudolf volt.

Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét, s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt, hogy ismét mellé üljön a pamlagra.

— Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elméncséget mondani?

— Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közülök egypárt hallanom?

— Például azt, hogy amióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem, nem! Azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba vesszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.

Ezeket mondva bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor összevissza csókolá arcát, ajkait és szemeit, amennyi elég volt annak bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet sem félnek tőle.

Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál hitelesebbé.

Rudolf mindent elfeledett, amiért jött, és nem bánta volna, ha soha vége nem szakad e cáfolatoknak.

— De tréfán kívül, Rudolf — szólt Flóra félresimítva hajfürteit arcából s iparkodva igen komolyan beszélni.

— Hát ez csak tréfa volt? — vágott közbe Rudolf közelebb vonva magához nejét.

— Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?

— Majd holnap.

— Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom, s azt mondják, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem engesztelnél.

— Engedd jóvá tennem bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak a megbántott fél fogja viselni.

— Ah, Rudolf, ne mondj olyan rossz élceket, ez rossz élc volt. De jó élceket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?

— Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.

Mást akart mondani, de rajtakapták.

— Ah, ez nem megy barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni? Ezzel a tiszta, őszinte arccal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó szemekkel? És énelőttem akarsz te hazudni, aki lelket cseréltem veled? Az nem lehet, mondj nekem igazat.

Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint csak azt felelte:

— Ne beszéljünk ma erről.

— Miért ne?

— Hosszú volna.

— Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó éjszakát kedves Rudolf. Ha alunni megy, küldje be szobalyányomat.

Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát, s egész komolyan úgy tett, mintha el akarna menni.

Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.

— No maradj hát, hiszen csak tréfáltam — szólt, enyelegve állván útját a távozónak. — Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem is tréfálhat veled.

— Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég komoly.

— No igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide; játsszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.

— Lássuk — szólt Rudolf kényelmesen végigdűlve a pamlagon s fejét Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.

— Te mendemondákat hallottál?

— Olyasmit.

— Ki felől?

— Óh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki!

— Énrólam?

— Ahhoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt költhessen.

E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.

— De kiről hát?

— Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy megmondjam; hanem azután mégsem akartalak vele zavarni; s magad légy tanúm, hogy csak szigorú inkvizícióra álltam elő vele. Nekem nem tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban vagy.

— Ah!... — Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet várt volna, csak ezt nem... Ez valóban meglepő! — Más férj legalább csak férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet félteni.

— Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, amit érezek irántad, s azt akarom, hogy mindenki, aki lát, aki ismer, úgy imádjon, úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni senki.

— S adok-e az ellenkezőre okot?

— Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben álló asszony.

— Rudolf, jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt mondanád, hogy nincs a világon szánalomra méltóbb asszony nálánál.

— Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt ő igen könnyelmű nőnek tartatik.

— A világ igazságtalan.

— Talán nem egészen. E nő múltjában sok van, ami ez ítéletet igazolja.

— De jelenében még több, ami megcáfolja. E nő jelleme tiszteletre méltó.

Rudolf nyájasan simogatá meg hitvese fejét.

— Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz, és nem is fogsz érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.

— Óh, ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól, hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg. Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is tudom, hogy amíg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem meri elítélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé, elégedetté tesz!

— S hátha magával talál rántani?

— Ezt nem értem.

— Ha azt fogják rólad is mondani, amit őróla, hogy könnyelmű, hogy gyönge nő vagy?

— Ok nélkül?

— Nem ok nélkül. Ő egy csoport üres lelkű ember környezetében él, kik bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által ugyanazokkal jössz mindennap érintkezésbe.

— Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.

— Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthynévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.

— Engem? Könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? — ismétlé Flóra láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat voníta. — Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan énirántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.

— S ha én is annak tartanálak?

Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.

— Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?

— Komolyan.

Flóra egy percig gondolkozott, azután határozottan mondta:

— Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge — még irányodban sem vagyok gyönge.

Azzal a csengettyű zsinórjához lépett, s azt háromszor hevesen megrántá.

A szobaleány bejött.

— Netti, ön idebenn fog nálam aludni.

Rudolf csodálkozva tekinte nejére.

— Ez számkivetés?

— Az.

— Soká fog tartani?

— Mindaddig, amíg ön e szavát vissza nem vonja.

Rudolf mosolyogva csókolt kezet, és szobájába távozott.

Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az egész Kárpáthy-atyafiságot, amely oka ennek a rossz mulatságnak.

Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.

Az a gondolat, hogy ő most egy könnyeden kimondott szó miatt egyedül hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette magányát.

Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy visszatérjen bocsánatot kérve, és elismerje, s keze írását adja róla, hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz soha gyönge, könnyelmű asszony — de mégis visszatartá a férfiúi önérzet.

Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.

Meg kell mutatni, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem kevesebb.

Holnap bizonyosan ő lesz az első, aki megtöri a kontumáciát.

Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.

Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre őróla álmodott, látta, beszélt, sétált és táncolt vele... Hogy szidta magában, mikor felébredt!

Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy elmondja neki: “Te engemet gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én téged oly régen és oly nagyon szeretlek!”

XXV. Veszélyes kísérlet

Másnap csak ebédnél, számos társaság előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arcán semmi nyoma a neheztelésnek, oly hódító, oly bájoló volt, mint egyébkor, férje irányában kifogyhatlan szívesség, előzékenység.

(“Tudtam, hogy kialussza haragját!” — gondolá magában Rudolf, és titkosan mosolygott.)

Midőn a vendégek eloszlottak, késő estve, ők ismét kettecskén maradtak.

Mennyi gyöngédség van ebben a szóban “kettecskén”. Alig hiszem, hogy más nyelvben vissza lehessen azt adni, amit a magyar e szóval kifejez “kettecskén”; ott van abban, az átadó szerelem, az egyetértő édes szövetség, a bizalmas órák örömei, a világtól elkerített paradicsom gyönyörűsége, a gondtalan nyugalmas önfeledés, az enyelgő tréfa, minden, minden ezen szóban “kettecskén”.

A nő még szebb, még kedvesebb volt, mint valaha. Soha annyi elmésség, gyöngéd hízelgés nem hangzott ajkairól, mint ez órában, s ami többet ért ez ajkakról, mint gyöngédség és hízelgés, soha oly szenvedélyesen forrók nem voltak csókjai, soha annyi ittas öröm nem sugárzott szemeiből; soha-soha nem volt ily szép.

Rudolf háladatosan gondolt a német példabeszédre, mely szerint szeretőknek civódni kell, akkor annál jobban fogják szeretni egymást.

Azt hivé, hogy teljes mértékben élvezi a tegnap megkezdett harc győzedelmét, s nagylelkű volt, és ez édes órában nem akarta azt nejének előhozni.

Midőn végre ittas volt az örömtől, s kezeit összefonva tartá Flóra körül, mintha örökké ott akarná őt tartani, a szép hölgy szelíden kifejlék karjaiból, s odahajolva vállára, fülébe súgá:

— Mármost édes Rudolf, isten veled! Kívánjunk egymásnak jó éjt!

Rudolf elbámult.

— Látod, nem vagyok oly könnyelmű, mint gondolod, nem vagyok gyönge, még irányodban sem, pedig szeretlek, és nem tiltja senki, hogy szeresselek.

Ezzel csókot vetett feléje kezével hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordul kettőt a kulcs.

Ez már mégis több volt, mint elég arra, hogy az ember boszonkodjék.

Rudolf legalábbis tíz gombot leszaggatott öltönyéről lefekvéshez készültében, s bosszújában elővette Hugo Grotiust, olvasott belőle éjfél utánig, akkor földhöz vágta Hugo Grotiust, mert egy betűt sem értett abból, amit olvasott. Egészen másutt járt az esze.

Ez másnap sajátszerű változatokkal ismét így folyt.

A hölgy kifogyhatatlan volt szeretetreméltóságban. Mint egy csábító szirén hálózá körül férjét bűvös-bájos hízelgéssel; maga volt a jóság, szelídség irányában; minden keggyel elhalmozá, amit egy nőtül kedvesen vehetni — egész a hálószoba ajtajáig. Az ismét bezáródott előtte.

Ez az elképzelhető legkegyetlenebb kínzás, amit emberen el lehet követni. Ehhez a kis menyecskéhez képest egy Caligula, egy Néró valóságos filantróp!

— Dehát meddig fog e vesztegzár tartani? — kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.

— Mindaddig, míg ön vissza nem vonja megalázó véleményét a nők felől.

Hisz az egy szóval megtörténhetnék. — De azon egy szó drága a férfibüszkeségnek. A hölgyjárom kedves lehet az igazi férfi előtt, s ha neki úgy tetszik, ha önkényt teheti, miért ne hajtaná meg előtte nyakát, miért ne hódolna a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb zsarnokság előtt, de kényszerítve, meggyőzve nem, nem, soha!

Ezt a szót, a kegyelemkérés, a meghódolás ezen szavát csak akkor mondaná ki, ha már minden veszve volna.

De nem. Azért is ő fogja kényszeríteni nejét a meghódolásra. Ezeken a magános álmatlan éjszakákon elég ideje volt a tervet kifőzni magában.

El fog távozni hazulról egy hétre. Nem mondja meg nejének, hogy hová.

Kárpáthyék most nagykunmadarasi kastélyukban vannak. E hetet ott fogja tölteni.

Lehetetlen, hogy a fiatal nő szívesen ne lássa, udvarolni fog neki. A sikertől nincs oka félni. Makacsabb női kedélyeken is diadalmaskodott ő már, ha feltette magában, hogy győznie kell. Az öreg Kárpáthy nem törődik az egésszel; ő örül neki, ha neje jól mulat. Nem kell hozzá nagy bűvészet, hogy az élvezetsóvár nő kegyének valami jelével megajándékozza. Többre azután nincs szüksége.

Csak egyszer valami bizonyítványa legyen kezében e nő gyöngesége felől, hogy azt megmutathassa nejének, s elmondhassa neki: “Lásd, ez azon nő, akinek erényeért jótállottál, akiért képes voltál férjedre neheztelni, őt szívedtől, a legnagyobb örömtől, amit Isten benned adott neki, visszatiltani. Íme csak egy szó, csak egy tekintet kellene még, és azon nő, kinek szívedet ajándékoztad, férjed intésének ellenére, képes volna elrabolni tőled férjed szívét. Ugye, hogy gyönge a nő?”

E tervvel, e szándékkal fejében másnap útra készült. Ismét a legnyájasabb, hízelgőbb arccal, a legvalódibb, a legszeretőbb szívdobogással búcsúzék el tőle Flóra. Nem volt az a szerelem tettetése, hanem diadal a legforróbb szerelmen.

Rudolf fülébe súgá gyöngéden:

— Még most sincs közöttünk vége a harcnak?

— Föltétlen meghódolás — szólt Flóra engesztelhetlen mosollyal.

— Jó. Vége lesz, mire visszajövök. De akkor én diktálom a békét.

Flóra kétkedve rázta szép fejét, s összevissza csókolá férjét, s még azután, hogy a hintóba felült is, utánafutott, hogy megcsókolhassa, és azután kiállt az erkélyre, és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a kocsiból, s úgy integettek egymásnak istenhozzádot kendővel, kalappal.

Így megy el hazulról egy becsületes férj, azon feltett szándékkal, hogy a más feleségét elcsábítsa, csak azért, hogy ezáltal saját nejét nyerhesse vissza.

Ha tudná, mit cselekszik?!

Kárpáthyék a beiktatási nap óta madarasi kastélyukban tartózkodtak, az öreg Kárpáthy neje kívánságának engedett, ki őt arra kérte, hogy ott akar egy ideig lakni, bár az koránsem volt oly kedvére való hely, mint Kárpátfalva.

Fanny távol akart lenni Szentirmáról, és Pestre sem kívánkozott többé, amióta meghallá Kecskereytől, hogy Szentirmayék is felmennek a télre.

Míg a Kárpátfalvára szokott látogatók ismét odataláltak Madarasra, azalatt meglehetős magányban folytak a nő napjai.

Meg volt e magánnyal elégedve, s ha megmondjuk, hogy csaknem az egész napot János úr közelében töltötte, bátran állíthatjuk, hogy ő sem óhajtozott más társaság után.

Éppen az újon rendezett angolkertben sétált János úr nejével. A szelíd őzikék ismerték már asszonyukat. Zsebjei mindig tele voltak cukros mandulával; odamentek hozzá, s tenyeréből evék az édes ajándékot, s kísérgették az úton alá s fel, amidőn egyszerre kocsizörgés hangzik az országúton, s Kárpáthy a kerítésen áttekintve fölkiált:

— Nini, ezek Szentirmayék lovai.

Fanny összerezzent. János érzé a rántást karján.

— El akartál esni?

— Egy csigára léptem — felele a nő, és elhalványult.

— Bohó te, hogy megijedtél tőle. — Tudtam, hogy Flóra fel fog itt keresni téged; óh, nagyon szeret téged ez asszony. De ki is ne szeretne?

Csakhogy Fanny jól látta már messziről, hogy a hintóban, mely közelít, nem nő ül, hanem férfi. Kárpáthy szemei gyöngék voltak. Lovat megismert távolból is, de embert nem tudott megkülönböztetni.

— Jer, menjünk eléje — szólt nejéhez, amint a hintó a parkba becsavarodott.

Fanny állva maradt, mintha a földbe gyökerezett volna.

Tán jobb is leendett rá nézve, hogy rögtön egy szomorúfűzzé válhatott volna ottan, mely ágaival oly csendesen sitteg-suttog, senki sem tudja, mit.

— No jer hát barátnéd elé — sürgetőzék a jó öreg.

Fanny ijedten, tétova szemekkel tekinte rá.

— Hiszen nem Flóra jő — hebegé remegve.

— Hát ki más? — kérdé János. Bárkit rajta kívül meglepett volna nejének e szokatlan magaviselete, de ő nem tartott semmi igényt a gyanakodásra. — Hát ki jön más?

— Ez Flóra férje — szólt Fanny kezét kivonva férje karjaiból.

János kacagni kezdett.

— Milyen bohó vagy te. Hisz azt is csak neked kell elfogadni, hiszen te vagy az asszony a háznál.

E szóra hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy elveszítse azt.

Egy szót sem szólt többé, megkeményíté szívét, arcát, s férje karján az érkező elé sietett.

Mi a halálra ítélt rab vérpadtóli félelme ahhoz, amit Kárpáthyné keresztülérzett!

Saját lakában elfogadni azt, ki iránti szerelme már félőrültté tevé, elfogadni őt egyedül, neje nélkül. Nyájasnak lenni hozzá, mert az illem, a kötelesség úgy parancsolja. Tán mulattatni is? Mulattatni!

A kertből éppen akkorra értek fel a kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült. Az ifjú főúr meglátva őket, odasietett hozzájuk. Kárpáthy már messziről nyújtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.

— No — te is nyújtsd hát neki kezedet — szólt nejéhez János úr —, hiszen barátnéd férje, úgy nézesz rá, mintha sohasem láttad volna.

Fanny azt hivé, hogy a földnek kell alatta inogni, s a vén palota, oszlopaival és kőalakjaival táncol, forog körülötte.

Érzé, hogy egy meleg kéz szorítása érinté kezét, önkénytelenül férje vállára hajtá szédülő fejét.

Rudolf figyelmesen nézte őt, s különös fogalmai voltak e nőről; ő e halványságot, főlecsüggesztést, e fátyolozott pillantást mind kiszámított kacérságnak vette, s azt hivé, könnyű munkája fog lenni.

A lépcsőkön felmenet közben elmondá Kárpáthynak idejövetele okát. Valami két megye közti határvillongásnak kelle rendbehozatni, ami eltarthatott több napokon keresztül.

Tehát a szenvedés nemcsak nehéz, hanem hosszú is lesz.

A délelőtti órákat a férfiak együtt tölték el, s csak ebéd felett találkozának ismét.

Kárpáthy maga is meg volt ütődve nejének halaványsága miatt. Az egész asztal felett szótlan volt a hölgy.

Természetesen közönyös tárgyak felett folyt a beszéd. Rudolfnak kevés alkalma volt egyenesen Kárpáthynéhoz szólhatni, bókokat pedig a férj jelenlétében mondani egy nőnek nem gentleman tréfa.

Ebéd után János úr rendesen aludni szokott, s már ez őnála oly múlhatlan szokás volt, hogy valamennyi keleti potentát kedvéért sem hagyná el délutáni álmát.

— Te addig, öcsém, mulasd magadat kedved szerint — monda Rudolfnak —, eredj nőmhöz fecsegni, vagy ha okosabbnak tartod, használd könyvtáramat.

A választás nem volt nehéz.

Fanny az ebéd végeztével rögtön a kertbe távozott.

Hogy kérte, hogy könyörgött e nyájas, komor fáknak, e tarka színes virágoknak, hogy vegyék el lelkének gondolatjait, adjanak más eszméket neki! Azt hivé, majd kedvenc virágai magukra vonják figyelmét, hogy ez ismeretes bokrok eltakarják önlelke elől. Így bolyongott egyes-egyedül a csavargós tévutakon, anélkül, hogy látna, hogy eszmélne valamire, nyomasztó súlya alatt egyetlen be nem vallott, nem keresett gondolatnak, amidőn egyszerre lépteket hall közeledni, s amint föltekint, Rudolfot látja szemközt jőni.

Ha véletlenül a kalitjából kiszabadult tigris jelent volna meg előtte, az nem rettentené úgy meg.

Nem rejtőzhetett sehova előle. Bár legalább elébb látta volna meg, hogy ideje leendett futni, futni előle, amerre lát. Most íme szemközt állnak.

Az ifju nyájasan üdvözölve lép hozzá, s valami átalános tárgyon kezdődik a beszéd; hogy e kert virágai mily csodaszépek, mintha úrnőjük közellétét éreznék, s nem akarnának hátramaradni tőle.

— Én szeretem a virágokat — rebegé Fanny, minthogy valamit kellett rá felelni.

— Hát még ha ismerős volna nagysád velök!

Fanny kérdőleg tekinte rá.

— Igen, ha ismerné nagysád a virágokat nemcsak név szerint, hanem azt az egész sajátszerű ábrándvilágot, ami a virágok életéhez van kötve. Minden virágnak éppen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és örömei, fájdalma és szerelme, mint minekünk. A költők ábrándjai mindenikhez s át jelentést, apró regéket kötöttek, amik közt sok igen szép van. És valóban sok érdekest találni a virágok eszményi életében.

Itt egy íriszt szakasztott le Rudolf az útfélről.

— Íme, itt egy boldog család. Három férj és három nő; mindenik férj szorosan nője mellett, együtt kinyílnak, együtt elhervadnak, egyik sem lehet csapodár. Ez a virágok boldogsága. Ezek itt mind boldog szerelmesek.

Ezzel elveté az íriszt, s egy amarántot szakasztott le Rudolf.

— Ezek itt arisztokraták. A felső emeletben a férj, az alsóban a nő; úri házasélet. Hanem azért a virág hamvas bársony színe mutatja, hogy élete boldog.

Itt megdörzsölé Rudolf az amarántot, s számtalan apró fekete mag hullott tenyerébe abból.

— Olyan fekete, mint a gyöngy — monda Rudolf.

— Mint a gyöngy — rebegé utána Fanny, igen természetesnek találva, hogy azt az ifjú kezéből az ő kezébe kellett áttölteni, mert elszórni kár lett volna. Nem volt az az igaz gyöngye a két Indiának, amelyért ő ez apró fekete gyöngyöket kicserélte volna.

Rudolf elhajítja az amarántot.

Fanny utána tekinte az elhajított virágnak, mintha meg akarná magának jegyezni, hogy hová esett az.

— Most tekintse nagysád ezt a két jávort egymás mellett. Milyen két pompás szálfa. Az egyik világosabb zöldnek tetszik, mint a másik; az azért van, mert az a nő; a sötét a hím, a nőt világosabb zölddé teszik a gazdag tobozfürtök, mikkel behintve látszik lenni. Ezek is boldog szeretők; de most tekintsen amoda távol, ott is áll egy magányos jávorfa. Lombozata milyen sárga. Szegény. Ő nem találja férjét. Valami kegyetlen kertész egy diófa mellé ülteté, s az neki nem párja; milyen halavány, milyen sárga, szegény.

Óh, ha tudná, minő kegyetlen kínzást követ el e szegény asszony szívén, midőn e tréfás meséket mondja.

— Lám, ez a virágok boldogtalan szerelme. De istenem, ön oly halavány, valami baja van?

— Semmi, semmi, uram — szólt Fanny —, néha szédülök, s azzal kezét minden tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.

Rudolf azt hivé, hogy érti. Pedig nem értette.

A kétségbeesés volt ez, mely az oroszlánnak martalékul vetett ölebecskét kényszeríti, hogy félelmes ellenével játszani kezdjen.

Odasimult hozzá, és karját karjába ölté; hogy ha meg akar szakadni a szíve, hát csak szakadjon meg.

Az az őrjöngő vágy ez, amit érez valaki, midőn magas toronyból alátekint, s úgy szeretne leugrani, s alant összezúzni magát.

Majd a gazdagon ellátott üvegházhoz értek, melyben éppen akkor nyílt egy gyönyörű hófehér dália, alig észrevehető rózsaszín lehelettel belső szirmain. Ez még akkor nagy ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek találta a példányt, s bizonyítá, miszerint szebbet ez ideig csak Schönbrunnban látott.

S beszéltek ismét apró közönyös tárgyakról, és sétáltak alá s fel a kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte e nőt, s a nő azt hivé, hogy már vétkezett annyit, amennyi elég arra, hogy örökre el legyen ítélve.

Ki előtt? A világ előtt? Nem. Férje vagy Rudolf neje előtt sem. De önmaga előtt. Hiszen csak karöltve sétált Rudolffal egy hosszú óráig; s azalatt beszéltek jelentéktelen, tréfás, közönyös dolgokat. Óh, de ő vétkes boldogságot érze szívében ezalatt! És mit használ neki, hogy senki sem tudja, ha ő maga érzi, hogy e boldogság lopott kincs! Mit használ neki, ha az, ki meglopatott, nem tudja annak értékét, de az ő szívét annál nehezebben nyomja az!

Végre fölmentek ismét a kastélyba.

Fanny férjével hagyá egy percre vendégét. Csak egy percre; nem tetszett az hosszabbnak egy pillanatnál, azután késő estig együtt maradt velök.

Rudolf, midőn alunni ment, hálóterme előszobájában egy virágbokrétát talált az asztalon, díszes kínai virágedényben, melyben egyszerre észrevevé legfelyül az egyetlen gyönyörű dáliát.

Azt hivé, hogy érti.

Másnap ismét egész délig el voltak foglalva a férfiak úgynevezett hivatalos ügyekkel. Terveket készítettek, vitáztak országos intézmények felől, untatták egymást politikai okoskodásokkal; ki gondolt volna a nőre!

Délután esős idő keletkezett, amiből az a kettős baj támadt, hogy János úr kétszer oly álmos volt, mint egyébkor, Fannynak pedig nem lehetett a kertbe menekülni, ahol a szabad ég oltalma jobban megőrzé a rettegett veszélytől.

Láz volt az, amit érzett, minden idegeiben. Tudta, észrevette, hogy e férfi, kit anélkül is oly őrülten imád, azt akarja, hogy őt szeresse. Ha játék ez tőle, úgy az rettentő játék, és ha való, akkor még rémítőbb.

Kocogás az ajtón, alig ér rá kimondani, hogy: “szabad”, midőn Rudolf már szobájába lép.

Fanny nem halavány most, hanem lángtól égnek arcai, Rudolfot meglátva felszökik nyugvó fektéből, s zavarodottan bocsánatot kérve, hogy rögtön vissza fog térni, kéri, hogy addig foglaljon helyet, és maga addig kifut a szobából. Társalkodónéját akarja szólítani. Három-négy szobán keresztülmegy, sehol sem talál senkit. Isten tudja, hova lettek valamennyien. Egy cselédje sincs közel. Ezen nyugtalanító tudattal kénytelen visszatérni.

Rudolf azon percben, melyben visszatért, észrevette, miszerint Fanny egy könyvet, melyből eddig olvasott, hirtelen félretett, s zsebkendőjét rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.

Rudolfnak érdekében volt egy mélyebb pillantást vethetni e nő jellemébe, s tudnia kellett, minő könyv lehetett, melyet úgy iparkodik elrejteni. Ezek a hipokrita nők a moderne jeunesse-t és a nouvelle Messaline-t olvassák, s szeretnek mellette szigorúaknak látszani.

Felemelé a könyvről a zsebkendőt, s felnyitá a könyvet. Az egy imakönyv volt. S amint a könyv magától szétnyílt két helyen, két lenyomott virág látszott meg annak lapjai között — az írisz és az amaránt...

Rudolf egyszerre elkomolyodott. Szíve elszorult. Csak most gondolt reá, hogy minő játékba kezdett.

E két virág ugyanazonsága annyira megzavarta, és elvonta figyelmét, hogy csak akkor vevé észre a visszatérő hölgyet, midőn az lázasan remegve előtte állt.

Mind a ketten visszadöbbentek egymástól.

A titok el volt árulva. És akié volt, éppúgy megijedt attól, mint akié lett.

Rudolf szótlanul tekinte a nőre, s ez vissza rá. Oly szép, oly bűvös-bájos szép volt ez asszony néma fájdalmában, amint lassan, öntudatlanul összekulcsolá kezeit, és keblére szorítá, hogy könnyei kitörését erőszakkal fojtsa vissza.

Rudolf elfeledé szerepét, s megindulva rebegé:

— Én Istenem!

Most már valóban érte mindent.

A szánalom e hangjára megtört az erőszak, mellyel Fanny könnyeit visszatartá, s elkezdtek azok szép arcain végigomlani, míg ő maga egy karszékbe rogyott.

Rudolf érzékenyen szólt hozzá, megfogta szép kezét gyöngéden.

— Miért sír ön?

Pedig tudta jól, hogy miért sír.

— Miért jött ön ide? — kérdé szenvedélytől reszkető hangon a hölgy magát nem tartóztatva többé. — Mikor én naponta azon imádkoztam Istenhez, hogy önt sohase lássam meg többet, mikor én kerültem azt a helyet, ahol önnel találkozhatom, miért kellett önnek keresni fel engem? El vagyok veszve, mert elhagyott az Isten. Egész életemben nem volt férfi képe szívemben, csak az öné. De el volt az temetve jól. Miért kellett azt újra felidézni? Nem látta ön, hogy futottam mindenütt ön elől, ahol megjelent? Nem az ön karjai tartottak-e fel, hogy a halálba ne fussak, midőn ismét találkozánk? Ah, már én akkor sokat szenvedtem ön miatt. Óh, miért kellett önnek ide jőni, hogy lásson kétségbeesve, nyomorultan. Nyomorultan.

És kezeibe rejté arcát, és sírt.

Rudolf nagyon megbánta, amit cselekvék.

Fanny kis idő múlva vevé kendőjét az úgyis leleplezett imakönyvről, s megtörölve könnyes szemeit, megszilárdult hangon szólt:

— Most mit használ önnek tudni, hogy egy esztelen nő a kétségbeeséssel küzd, midőn önre gondol? Boldogabb lesz-e ön ezáltal? Én boldogtalanabb lettem, mert most már a gondolattól is meg kell tiltanom magamat, mely önt elém hozza.

Óh, mint fájt az ifjú lelke, mint fájt neki az, hogy egy ily szép szívet meg kellett sebzenie!

Mit mondhatott volna neki? Micsoda szava van itt a vigasztalásnak? Tehetett-e egyebet, mint hogy kezét nyújtá neki, s engedé, hogy azt könnyeivel, csókjaival halmozza? Engedé, hogy a szenvedély kétségbeesésében keblére omoljon, s zokogva, fuldokolva ölelje át, mondhatlan kín és mondhatlan gyönyör között?

És midőn kisírta magát keblén, elcsöndesült a nő, elhagyta a zokogást, és suttogó, de szilárd szóval mondta:

— Én most esküszöm Önnek azon istenre, aki ítélni fog fölöttem bűneimért, hogy ha még egyszer meglátom önt, azon óra halálom órája lesz. Azért kerüljön engemet, ha szán. Nem szerelmet, csak szánalmat koldulok. Valahogy el tudok veszni majd idővel.

Rudolf szép szemeit könnyek ékesíték. Szegény asszony megérdemelte volna, hogy boldog legyen. Csak egy percig volt boldog életében. Midőn zokogva az ő keblén függött.

Már most akármilyen hosszú lehet az élet.

Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva, hogy Kárpáthy felébredjen, búcsút vőn attól, s visszautazott Szentirmára.

Nagyon szomorú és megilletődött volt az egész úton.

Mindig azon szegény nő könnyeit érzé kezein, arcán, szívében égni, mindig az ő zokogó szavai hangzottak fülébe, lelkébe. Egész hazáig.

Otthon a vidám, eleven, kedves nő futott eléje, s édes csókjaival letörlé a keserű könnyek nyomát.

— Ah te Madarason voltál! — szólt csintalanul csevegve Flóra. — Nekem megsúgta a kisujjam, hogy te kémkedni jársz. Nos, mit tanultál?

— Neked igazad van — szólt gyöngéden Rudolf. — A nők nem gyöngék.

— No akkor szent a béke. — Mit izent Fanny?

— Légy jó e nőhöz, mert e nő nagyon, nagyon boldogtalan.

Flóra öröme határtalan volt, s azt a kis felleget, amit férje homlokán észrevett, nemsokára elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság özönében úszott; de a legboldogabb óra örömei közt is mindig érzeni vélte arcán és szívében azokat az égető könnyeket, s fülében, lelkében hangzottak a szavak, miket nem bírt elfeledni többé.

Flóra okos lelke vett-e észre, sejtett-e valaha e titokból valamit? Angyalarca azt nem mutatta soha....

XXVI. Kellemetlen fölfedezések

Néhány hónapig nem látjuk ismerőseinket. Úgy teszünk, mint az amerikai lapszerkesztő: pihenést adunk a közönségnek, azalatt fördőkre és bivalyvadászatra járván, hanem ha megtértünk, majd igen szép vadászkalandokat fogunk mesélhetni.

Ezalatt éppen vége van a fördői szezonnak, a főuraságok mindenünnen megtértek téli szállásaikra. Kezdenek már többen Pestre gyülekezni, s itt alakítanak köröket, ami bizonyosan nem csekély lendületet ad a fővárosnak.

Szentirmayék is megérkeztek, s a szép hölgy és a derék férfi ideáljai a magasabb köröknek. Mindenki iparkodik velök ismeretséget köthetni, s elég delnő és lovag akad, ki a férj vagy a nő után eped, természetesen mind hasztalan.

De legnagyobb zajt üt Kecskerey úr megérkezte. Hol volt, merre járt Kecskerey úr? — Műutazást tett a hazában. Beszéltek róla a hírlapok. Hol volt, merre járt, mely úri asztaloknál ebédelt, hogy fogadtatott? Általános diadallal mindenütt; körútja egyetlen szívhódítási expedíció volt. Mindenkit elbájolt, elragadtatott, és emléke örökre feledhetetlen lesz mindazon helyeken, ahol egyszer megfordult. Ezt mondták a hírlapok, obligát magasztalásokkal kísérve a szívély-, kedély- és nedélydús delnőket és delkisasszonyokat, kik őt szívesen látták.

Megérkezék azonban végtére! Nála nélkül vajmi unalmas lett volna az egész téli szezon. Addig nem is beszéltek sem bálokról, sem estélyekről, amíg ő vissza nem jött. Ilyesmit elrendezni sajátszerű tehetség, tulajdon hivatás kell, s ez kiválólag Kecskerey barátunké. Mert minthogy az egész világ Kecskerey barátunknak hívja őt, illő, hogy mi is úgy címezzük.

A legelső dolog egy jóravaló férfiklubot gyűjteni össze válogatott gentlemanekből, olyasmit, amit most kaszálónak nevezünk, s keresztülesve azokon az apró párbajokon, melyeknek okvetlenül kellett történni a tagok megválogatása következtében, mint megszilárdult testületet mutathatjuk azt be, ahol csak igen jeles és kitűnő gavallérokkal fogunk összejőni.

Kecskerey úr maga is ugyanazon érdekes alak, s midőn délesti óráiban felteszi magában, hogy szeretetreméltó legyen, annyi kedves csípős anekdotát tud mesélni műutazása köréből, hogy még a tekeasztalokat is odahagyják az ő elmés előadásait hallgatandók, mely után igen sok szívély-, kedély- és nedélydús családhoz nem volna tanácsos másodszor betenni a lábát az érdemes gentlemannek.

Éppen most is valami lesz a begyében, mert nagyon suttog az ismerősökkel, figyelmessé téve, hogy ha Abellinóval beszélgetni látják, majd gyűljenek körüle, mert az igen érdekes jelenet fog lenni.

— Vajon micsoda nagy baj érhette Abellinót, hogy Kecskerey barátunk ily könnyeden beszélhet felőle? — kérdé Livius Rudolfhoz fordulva. — Mert különben több tekintettel szokott viseltetni a Kárpáthy majorátus leendő örököse iránt.

Rudolf vállat vonított. Bánta is ő, akármi történt Abellinóval.

Íme most lép be! Most is az a dacos, hetyke lépés, az a büszke, kötekedő tekintet, mintha az egész világ az ő inasaival volna tele, az a visszataszító szépség — szép, de üres vonások.

— Ah jó estvét Béla, jó estvét! — rikácsol felé messziről Kecskerey barátunk meg sem mozdulva helyéből, ahol lábait átölelve ül, mint ahogy a régi magyar kártyákon festik a makk kettőst.

Abellino erre odajárul, személye iránti különös figyelemnek tulajdonítva azt, miszerint egy egész csomó gavallért húz oda magával, kik elhagyják tekeasztalaikat, whistpartijaikat, s körüle gyülekeznek.

— Gratulálok! — kiált éles orrhangon Kecskerey hosszú kezeit Abellino felé lobogtatva.

— Mit gratulálsz nekem, te makk csali? — (Lám, Abellinónak is feltűnt az általunk említett nagy hasonlatosság ama históriai képhez.)

Ez Abellino részére húzta a nevetőket.

— Tudod, hogy nagybátyádtól jövök, kedvesem.

— Ah, ez más — szólt Abellino szelídebben hangolva, s jónak látta Kecskerey barátunkat egy kissé dédelgetni, mert hisz az ügyében járt, és bizonyosan kedvező híreket hoz.

— Hát mit csinál az én kedves jó öregem?

— Hiszen éppen azért gratulálok. Mindnyájan köszöntetnek, csókolnak, ölelnek odahaza. Az öregúr egészséges, mint a makk, mint a fáról szakasztott alma. Ne legyen miatta legkisebb aggodalmad, a nagybácsi jól érzi magát. Hanem a nagynéni beteg, nagyon beteg, és alkalmasint még betegebb fog lenni.

— Szegény nagynéni — szólt Abellino magában gondolva, hogy alkalmasint ez hát az a jó hír, amiért gratulálni kellett. — Valóban jó hír. Talán meg is hal ez asszony. — És mi baja?

— Hja! nagyon veszélyes baja van. Ahogy arca, termete megváltozott azóta, soha rá nem ismernél. Az a szép rózsaarc és az a karcsú őzike termet! Mind odavan!

(Úgy kell neki — gondolá titkon Abellino —, el kell vesznie azon természettelen viszony miatt, mit egy vénemberrel kötött. Úgy kell neki.)

— Bizony barátom — folytatá Kecskerey —, midőn legutóbb láttam, már akkor orvosai megtilták neki mind a lovaglást, mind a kocsizást.

Abellinónak még most sem jutott volna eszébe az igazi gondolat, ha véletlenül egy pár gyorsabb eszű ember, ki azért jött ide, hogy nevetni fog, s így könnyebben kitalálta a gondolatok élét, el nem kacagta volna rá magát. Ez egyszerre világot derített agyában.

— Ezer ördög! Ha te most igazat beszélsz!

Abellino arca nem bírta elrejteni a dühöt, mely belsejében felforrott e szóra.

— Hisz különben mi okom lett volna gratulálni? — szólt Kecskerey nevetve.

— Ah, ez infámia! — kiálta fel magánkívül Abellino.

A körülállók szánni kezdték, s az érzékenyebb szívűek széledeztek körüle. Azt mégis borzasztó elgondolni, hogy ez ember, kit beléptekor milliók urának tartottunk, és maga is annak tartotta magát, íme néhány szóval koldussá van avatva.

Csak Kecskerey nem szánta. Ő nem szán senkit, aki szerencsétlen; neki csak boldog emberekhez van köze.

— Eszerint nincs mit tenni más számomra — mormolá fogai közt Abellino —, mint vagy magamat ölni meg, vagy ezt az asszonyt.

Kecskerey oly hangosan, ahogy torkán kifért, felelt e kétségbeesett mormogásra.

— Már ha gyilkolni akarsz barátom, akkor olvasd Pitavált, abban mindenféle nemeit és fajait meg fogod ismerhetni a mérgezéseknek növényi és ásványi méreggel, a késsel és baltával, pisztollyal és hurokkal való gyilkolásoknak s a corpus delicti hogyan és miképpen való eltüntetésének, elásva, eldarabolva, vízbe süllyesztve, megégetve. Az egész egy tizenkét kötetes kis könyvtár; amit ha az ember végigolvasott, maga magáról is azt hiszi, hogy gyilkos. Ajánlom ezt figyelmedbe. Hahaha.

Abellino minderre nem ügyelt.

— Ki lehet az, akit ez asszony szeret?

— Nézz körül barátom, és fogd rá valakire.

— Legalább azt szeretném megismerni és megölni.

— Én egész bizonyossággal tudom, hogy kit szeret — szólt Kecskerey.

— Kit? — kérdé Abellino villogó szemekkel. — Óh, azt az embert szeretném ismerni!

Kecskerey mulatságot csinált belőle, s nyakát vállai közé húzva folytatá:

— Akárhányszor láttam őt vele ölelkezni, nyakába borulni és megcsókolni.

— Ki az? ki az? — kiálta Abellino megragadva Kecskerey karját.

— Szeretnéd tudni?

— Akarom tudni!

— Hát — a férje.

— Ez ostoba gúny! — szólt Abellino egészen elfeledkezve magáról. — Ezt senki sem fogja hinni. Azon nő szeret valakit! Szeret valakit gyalázatos átadással. És ez a vén gazember tudja, és eltűri, csakhogy rajtam bosszút állhasson. De én kitudom, hogy ki az! Kitudom, ha az ördög, is és gyalázatos pert indítok ez asszony ellen, amilyet még ember nem látott.

Többen azok közül, kik hozzá közel álltak, tréfásan kezdtek mentegetőzni, hogy rájuk ne gyanakodjék, ők ártatlanok az egészben, ők nem dicsekedhetnek Kárpáthyné boldog hajlandóságával.

E percben erős férfias hang szólalt meg közöttük.

Rudolf volt az.

— Uraim! Önök nem veszik észre, hogy helytelen és nemesemberekhez nem illő tréfát követnek el egy asszony nevével, akit sértegetni senkinek sincs oka, sem joga a világon.

— Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? — kérdé Kecskerey elcsodálkozva.

— Az, hogy én férfi vagyok, és nem engedem, hogy előttem egy nőt rágalmazzanak, akit én tisztelek.

Ez nagy szó. Már erre csakugyan el kellett hallgatni. Nemcsak azért, mert Rudolfnak igaza volt, s mert ő erkölcsi tekintéllyel bír a világ előtt, hanem azért is, mert ő legjobb vívó és lövő a környékben, és hidegvérű és szerencsés.

A klubban nem hozták többet elő Kárpáthynét.

Flóra pedig megtudta az esetet, s örömében, gyönyörűségében összevissza csókolá érte férjét.

XXVII. Kárpáthy Zoltán

Amitől Abellinónak reszketni kellett, megtörtént. — Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.

Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg háziorvosa a nábobot: “Önnek neje fiat szült!”

Ki merne hozzáfogni, hogy János örömét leírja? Amit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiú! aki nevét örökölni, örökíteni fogja, aki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit, s ifjú erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy család hazának és emberiségnek tartozik.

Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! Hogy fogják nevét milliók áldani!

Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és ne felejtsen el soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: “Ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször”.

Mi legyen e fiú neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.

Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani!

Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s odatették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömkönny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis piros képű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ránc támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamóca, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orcáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával összevissza csókolá piros két orcáját, még mosolyogni kezdett, s vígan kiáltott egypárszor, amit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott.

— Beszélj még lelkem kicsinyem — rebegé János látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. — Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi! Mit mondtál megint?

Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét odamagyarázva azt, hogy az visszakívánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy odalopózott a mellékszobába, s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek; minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta — és minden bemenőtől izent neki valamit.

Ki bírná örömét leírni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, sohasem teszi őt le kezéből!

Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.

— Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, amit róla beszélnek.

— Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, amit mi beszélünk.

János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől, s gépileg követte őt a szomszéd terembe.

— Nos, uram; mi az, amit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?

— Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.

— Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.

— Isten nagy örömöt mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.

— Mit akar ön mondani? — ordíta fel ijedten Kárpáthy, s arca elkékült.

— Lám, nagyságos uram, ez volt, amitől féltem, azért hittam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén, és tanulja viselni az Isten kezét.

— Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?

— Nagyságod neje meg fog halni.

Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.

— Ha volna számára e világon segély — szólt az orvos —, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak percek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.

Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.

Odaállt ágya mellé, és nem szólt egy szót is. Szemei könnytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.

A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arcát a vánkosba rejtve. Flóra a kisgyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.

A beteg felemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyújtja reszkető forró kezét, s megfogja vele férjeét, s odavonja azt lihegő ajkaihoz.

...— Emlékezzék reám... — susogja alig hallhatólag.

János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.

A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; óh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, amíg egymástól el bírnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán: “— az írisz és az amaránt... a sárga jávor — szegény árva jávor, ültessétek azt máshová.... eljössz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd....”

János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, amíg e szavakat mondja.

Alig egy órai nehéz küzdés után elcsöndesült a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélegzetvétele megkönnyebbül.

Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelíd hangon szólt a körüle állókhoz, arcának kínos izzadsága elmúlik.

— “Férjem, kedves férjem” — szól érzékeny tekintetet vetve Jánosra.

A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.

Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét odatartja a beteg ajkához.

Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arcát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit, s ismét lehunyja, és alszik tovább.

Az anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja a delnő kezét, és suttogva rebegi:

— “Légy anyja gyermekemnek.”

Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félrefordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könnyezését.

Ekkor elvonja kezeit a beteg, és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították még:

— Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen...

Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik.

— Elaludt... — suttogja a férj csöndesen.

— Meghalt... — rebegi az orvos bánatos tekintettel.

És a jó öreg nábob térdre hull az ágy mellett, s arcát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen... keservesen...

A nő alszik, és álma örök. Arcán túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről — a föltámadásig... Senki sem fogja őt többé felkölteni...

XXVIII. Titkos látogatók

Nemsokára eljött a tél; korán beálltak a hideg, zúzmarás, hófuvatagos idők; fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötétszürkés, lilaszín gőzkör, mely percről percre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér, és éjszaka van. Csak a sík hófehérsége tart némi világot a táj felett.

Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva, miket jövő-menő szánok törtettek egyik falutól a másikig.

A kárpátfalvi kastély oly búsan látszik mélázni az egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s víg vadászcsoportok hánykódtak népes udvarán; most alig két-három ablakban ég világ, s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne.

Egyikén e fakó utaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen parasztszánt látunk végigsikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Kárpátfalva felé tart.

A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elöl juhászbundából hajtja egy parasztember a két ösztövér lovat.

A hátul ülő gyakran feláll a szánban, s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a kárpátfalvi vadaskert erdejei, s amint egy dobogó hídra fölérnek, megpillantja a jövevény, amit keresett.

— Azok ott ugyebár fenyőfák? — kérdi kocsisától.

— Igenis, ifjú uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek, mikor minden más fa lehullatta a levelét.

Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit.

— Itt majd megálljunk, atyafi. Kend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki.

— Nem jó volna, ha elkísérném az ifjú urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni.

— Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én.

Azzal leszállt az idegen a szánról, s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arrafelé vette útját, ahol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén.

Mi van ezen fenyők alatt?

A Kárpáthy-család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja — Barna Sándor.

Az ifjú kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csakúgy leszállt a sír férgeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége, és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé.

Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel.

El kellett vándorolnia a megholt kedves sírhalmához, kit éltében-haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatta, hogy szerette, s hűlt szívéhez éppen annyi joga van most, mint akárkinek a földön.

A két öreg nem iparkodott őt visszatartani; hadd menjen, hadd vigye oda bánatát, és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát.

Télvíz idején útnak indult a fiú, s leírás után, melyet Teréztől hallott, megismeré a fenyőligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a családi sírbolt körül, hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér.

Elhagyta a szánt, keresztülvágott a mezőn, a fuvaros betért az útféli csárdába azalatt.

Egy másik úton eközben két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon.

— Rókanyomokat látok Márton — szól az elöl menő lovas, a hátul jövőt figyelmeztetve. — Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk.

A lovász erősíteni látszik ura állítását.

— Menj te egyenesen a nyomon, s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkerítem addig.

Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közül, s kísérőjét előrebocsátva, maga oldalvást került, lassú lépést járatva a hóban.

Amint azonban kísérőjét elveszté szem elől, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkálással tartott a fenyves felé.

Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához, s átmászott a széles árkon.

A hóvilágnál bizton haladt keresett céljához.

Nagy fehér márványemlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala aláfordított fáklyával.

Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.

E látogató Rudolf.

Tehát mind a ketten eljöttek, s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt.

Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz, s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot látott összeroskadt, félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.

Egyik sem ismert rá a másikra.

— Mit keres ön itt, uram? — szólt Rudolf elébb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhöz.

Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf, és nem bírta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában.

— Gróf Szentirmay úr — szólt szelíden —, én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül, és ne kérdezzen tőlem semmit.

Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra. Most világlott át eszén, hogy hiszen e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifjú kézművessel volt eljegyezve, aki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak.

Most érte mindent.

Megfogá a szegény ifjú kezét, s megszorította azt.

— Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?

— Igen, uram. Nincs akit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is, és sohasem fogok mást szeretni.

— Tehát vele volt eljegyezve — gondolá Rudolf magában —, mennyire szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjún kívül sohasem ismer senkit; még most is élne, és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifjú szívében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra.

És a kézműves nem kérdé a főúrtól: “Hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között?” Mással volt elfoglalva ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázminlugas alatt, s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!... És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje.

Rudolf úgy szánta az ifjút.

— Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.

— Köszönöm, uram, én is megyek; már elvégeztem, amiért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt, és én még csak közel sem lehettem hozzá. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni.

A sírkőre nagy aranybetűkkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágnál ott ragyogtak a betűk:

“Kárpáthyné Mayer Fanny.”

Az ifjú kézműves levevé fövegét, s áhitattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek “Fanny” mindenik betűjét.

— Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget — szólt azután felállva Rudolfhoz —, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.

Rudolf nem felelt semmit, de félrefordítá arcát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifjú szemeibe lásson.

— Mármost mehetünk, uram.

— Hol akarja ön az éjt tölteni? Jöjjön Szentirmára velem.

— Köszönöm, uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út elég látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon.

Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kívánja, hogy ne vigasztalják.

Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig, ahol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón, és meg ne ölelje.

Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó őhozzá e magas úr.

A szán nemsokára eltűnt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen idejött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül... Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt, és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arca, midőn utánanézett az elvetett amarántnak, midőn szilaj paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétségbeesett arccal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És amidőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könnyel.

Az eltávozott ifjú térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.

Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett — szeretett — és meghalt? Meghajtá ő is térdét ez emléken.

És olvasá azt a nevet.... Mint a kísértethívás, oly csábítón ragyogott előtte ez öt betű “Fanny”.

Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott... gondolkozott...

Végre odahajolt, és megcsókolá sorba az öt betűt.... éppen, mint ama másik ifjú...

Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte, s félóra múlva Kárpáthy János udvarán voltak, ki sietve hívatá Rudolfot még az éjjel.

XXIX. A végintézet

Rudolfot már várták a kastélyban. Amint leugrott lováról, az előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz.

A cselédség mind fekete ruhát kapott, amióta az úrnőt eltemették, s a tükrök és címerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal húzva, ahogy a temetés napján hagyták.

János magánszobájában várt Rudolfra, s amint belépni látta őt, felkelt helyéből, és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.

— Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél; megbocsátasz, hogy ily órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az isten! Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. — Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból, s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az. Kétszer éreztem hasonlóul, mindkétszer szélütést kaptam; úgy hiszem, most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan ésszel, nyugodt vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kívántalak felkérni. Elfogadod-e azt?

Rudolf némán inté helyeslését.

— Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. Akiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.

Amíg végigmentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot elmondva neki: “Nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni — ott ama széken feledé sálját, most is ott van — amott az asztalon egy pár kesztyű, miket legutoljára viselt — itt ült — itt rajzolt — amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!”

Majd egy szobába nyitott be, melyet amint a gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.

— Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd hálószobája.

— Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy maradt, ahogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle. (Oh, Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél írni szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott. Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból. Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák, mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt imakönyv, melynek magától szétnyílt lapjai közt egy írisz és egy amaránt és egy jávorfa-levél. Nagyon szerette e virágokat.

— Menjünk innen, menjünk — sürgeté őt Rudolf. — Nekem fáj az, amit te beszélsz.

— Neked fáj, és nekem jólesik. Egész napokat elültem itt, ezeken a helyeken, s visszagondoltam magamban minden szót, amit mondott, láttam őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan — láttam, mint hajolt a félig kész hímzés fölé; láttam, mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni...

— Óh, jerünk, jerünk innen.

— Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza többet soha. Holnap sima fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt felkeresni, más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.

És könnytelenül, mosolyogva, mint aki menyegzőjére készül, hagyá el a szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha senkitől sem, csak általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.

— Jerünk, jerünk!

A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.

Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, telt képű férfi, ki a meleg kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig — vén bűnösök.

A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiú elhagyta a fényes szalonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.

A fiskális is ott van, és tollakat farag minden ember számára, s azokat félszárig veri a kalamárisokba, melyek a kerek asztalon mindenki elé vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.

Abból, hogy senki sincs jelen a nábob nagyságos és méltóságos s főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett a végintézkedéssel, s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.

Amint János és Rudolf beléptek, az együtt levők komoly ünnepélyességgel üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, amidőn egy élő rendelkezik a halála utániakról.

János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, bal felől Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiskálist, hogy értse, amit mondott.

Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram, s elrakott maga elől minden gyertyát. Ő tudja, hogy miért.

— Édes barátim, jó feleim! — kezdé a nábob, míg mindenki mélyen elhallgatott. — Isten megszámlálta napjaimat, s múlandó éltemet dicsőbbel váltja fel; azért legyetek tanúim, hogy amiket ez órában mondok, ép ésszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent felsége kezeimre bízott, több, mint egymillió forintra menő készpénzzel rendelkezhetem, mint amely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta! Végrendeletemet azon kezdem, aki előttem a legkedvesebb volt a világon, és aki már a sírban nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig írisz és amaránt virágokat tenyészteni, miket “ő” annyira szeretett, s azokkal feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tízezer forint kamatját élvezzék a madarasi kastély kertészei, kiknek firól fira kötelességük leend ezért egy, az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy fehér pad áll... Ez volt az ő kedvenc helye — suttogá itt félig magához beszélve János —, itt ült ő egész délutánokon keresztül... És ültessen a kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az egész összeg szálljon a szegényekre.

Rudolf hideg, mozdulatlan arccal ült ott a beszélő mellett; senki sem veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja.

“Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is — fogják egykor mondani az utódok, akik végrendeletét olvassák —, fűnek-fának hagyományozott.”

— Továbbá — folytatá János —, ötvenezer forintot hagyok oly célra, hogy annak jövedelméből szegény, jó erkölcsű leányok házasíttassanak ki. Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk, gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak Istenhez azokért, akik meghaltak, akkor háromnak a szűzek közül, kiket a lelkész legérdemesebbnek fog ítélni, nyújtsa át a község előtt a menyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz, szórjanak rá virágot, és imádkozzanak, hogy tegye őt isten boldogabbá a túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kívánságom.

Itt megállt megvárva, míg az ügyvéd utoléri az írással szavait, mialatt fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papíron nyargaló toll percegése által zavarva.

Midőn az ügyvéd feltekintett a papírról mutatva, hogy mindent leírt, János felsóhajtott, s fejét alácsüggeszté:

— Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben múlandó éltemet elhagyom — folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly visszhangosan zengett el a teremben, mintha egészen üres volna az) —, amidőn meghalok, kívánom, hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem, az öreg Pál ismerni fogja azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll már hálószobámban, mindennap látom azt, és megszoktam rágondolni, gyakran belefekszem, és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, éppen olyan, mint az “övé”, csakhogy ami azon fehér volt, az ezen mind fekete. A név ki van verve szépen ezüstszegekkel, csak az évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni, melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, aki őfölötte imádkozott, ami oly szép volt.

— Uram, uram — szólt közbe a lelkész. — Ki olvasott az élet és halál könyvében, hogy kettőnk közül ki él tovább?

János inte neki, hogy legyen nyugodt, ezt jobban tudja már ő.

— Addig semmi gyászfátyolt le ne vegyenek a szobákról, legyen minden úgy, ahogy az ő temetésekor volt. Ugyanazon éneklő diákok jöjjenek el Debrecenből, s énekeljék fölöttem ugyanazon énekeket, egyet se mást. Mind ugyanazt, amit őfölötte, ugyanazon ifjak. Nekem oly szép volt ez ének mind.

— Óh, uram — szólt a pap —, lehet, hogy azon ifjak már akkor meglett férfiak lesznek valamennyien.

János megcsóválta fejét, és folytatá.

— És azután felnyitván a sírboltot, két fülke között töressék át a közfalat, hogy ne legyen az én koporsóm és az ő koporsója között semmi, hogy szállhassak sírba azon boldog gondolattal, hogy őmellette fogok alunni a boldog feltámadás napjáig, melyet hozzon el Isten minden igazhivőre. Ámen.

És a nagy komoly férfiak mind sírtak körül az asztal mellett, és egyik sem szégyenlé magát a másik előtt; még a hidegvérű ügyvéd is összerágta tollát, s nem látta a betűket, melyeket leírt... Csak János arcán nem volt szomorúság.

Úgy beszélt, mint aki vőlegényi szobáját rendezi.

— Meglevén pedig az eltemetés, sírkövemet, mely szintén készen áll múzeumomban, tegyék az övé mellé. Csak az évszám hiányzik itt is. Azon kívül semmi se tétessék hozzá. Kívánom, hogy úgy maradjon, ahogy van. Nevem van ráírva, semmi más. Alá e sorok vannak vésve: “Élt csak egy esztendőt, álmodta a többit”.

— Ennyit rólunk, meghaltakról, elmúlandókról — folytatá Kárpáthy. — Egy kincsem van a föld alatt, kivel nemsokára egyesülni fogok. Másik kincsem, örömem, lelkem reménye itt marad. És ez fiam.

E szóknál jelent meg a legelső könny Kárpáthy szemében. Széttörülte azt, örömkönny volt.

— Ne legyen hozzám semmiben hasonlatos; legyen jobb, legyen okosabb, mint apja volt. Írja ügyvéd úr ezen szavakkal. Ki előtt titkolóznám? Isten színe előtt állok. Akarom, hogy fiam jobb legyen, mint én voltam. Talán az ő erényeiért megbocsátja az Isten, megbocsátja a haza, amit ellene vétettünk, én és őseim és azok mind, akik hozzám hasonló életet éltek. Mutassa ő meg életével, milyeneknek kellett volna lennünk. A gazdagság ne rontsa meg szívét, hogy vénségében meg ne bánja ifjúságát. Bár gondoskodtak volna rólam így. Bár apám kincseinek felén vezetőt, férfit nyert volna meg, ki megtanított volna rá, mint használjam a másik felét! Én azt akarom, hogy fiam boldog legyen. Mi a boldogság? Pénz? Birtok? Hatalom? Egyik sem az. Én bírtam mindezt, és nem voltam boldog. Lelke legyen gazdag. Eszes, becsületes, szilárd, jó polgár, jó hazafi legyen, s nemessége ne csak címerére, hanem szívébe is legyen írva.

E szavaknál az agg férfi arca oly magasztos, oly tiszteletreméltó kifejezést vőn fel, hogy önkénytelen eszébe juttatá a reánézőnek ama rég elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott a buzogány és a kézíj, a körülálló ivadéknak tanácsokat mondának, mik szerint ezer évig tartson élete e honnak.

— Jól tudom — folytatá Kárpáthy —, hogy ha egyetlen fiam gyámsága legközelebbi rokonára jutna, vagy megvesztegetett bírák neveznének ki számára önző, hízelgő gyámokat, azok megrontanák szívét, könnyelmű, esztelen embert nevelnének belőle, lelkét készakarva törpén hagynák, mert hisz a gazdagok bűnei több hasznot hajtanak az önzőknek, mint erényeik. És elborzadok azon gondolattól, hogy fiamat egy olyan megromlott szellem gondnoksága alatt kellene tudnom, mint unokaöcsém, Béla! — Ne aggódjék ön e sorokat leírni, ügyvéd úr. Én az isten ítélőszéke előtt vádolom őt, hogy rossz ember, rossz rokon, rossz hazafi, s csak bolondsága menti rosszaságát. Nem! Arról meg akarok nyugodva lenni, hogy ő nem ronthatja meg gyermekem szívét. Oly kézbe akarom őt adni, ahol minden jó indulat erénnyé válhatik benne, oly kézbe, mely őt vezetni fogja a becsület és honfidicsőség útjain, mely ápolni, védni fogja őt, jobban, mint ha én a sírból kinyújtanám kezemet az ő védelmezésére, oly férfi kezébe, ki jobb atyja lesz neki, mint lettem volna én, s ha nem fogja is őt szerethetni jobban, mint én szerettem, de szeretni fogja okosabban.... E férfi, kit fiamnak törvényes gyámul rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.

A jó öreg szívesen nyújtá e szavaknál a mellette ülő ifjúnak kezeit; míg Rudolf felszökött helyéről, s keblére borult és átölelte; és igen sokáig tarták egymást átölelve, mialatt senki sem szólt egy szót is.

Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott hangon suttogva, hogy e gyámságot elvállalja.

— “Ő” is így kívánta azt — szólt a nábob. — Utolsó órájában mondá e szavakat, kedves nőd karjaira téve fiát: “Légy anyja gyermekemnek!” Én nem felejtettem azt el. És most én mondom teneked! “Légy atyja gyermekemnek!” Boldog gyermek! Milyen jó atyát, milyen jó anyát hagyunk neki örökségül!

A jó öreg sokáig nem bírt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének elmondá, a nagy érzés annyira erőt vett rajta, hogy alig bírt magán uralkodni. Idő kellett rá, míg újra erejéhez tért, és folytathatá:

— Most emlékezzünk meg arról, aki életemnek legkeserűbb óráit okozta: unokaöcsémről, kit Bélának kereszteltek, s ki magát Abellinónak nevezte. Nem számlálom el azon vétkeit, miket Isten, a haza és énellenem elkövetett. Bocsássa meg azokat neki Isten és a haza, miként én is megbocsátom! De tettető és hazug volnék Isten előtt, ha azt mondanám ez órában, hogy őt szeretem. Olyan hideg vagyok iránta, mint akit sohasem láttam. Isten csapásának tartom rajta azt, hogy saját vagyonát külföldön őrült semmiségekre elpazarolván az enyimet nem örökölheti; maga kereste, maga érdemelte, s Isten kezéből vette ki ez ostort, hogy saját fejére üssön vele. Ha ő névnapomon kibékülés helyett koporsót nem küld, ha ő cselszövényeivel egy ártatlan hajadon lelki üdvét megrontani nem törekszik, sohasem lettem volna én e derék hajadon férje, kit Isten nyugtasson meg a földben, s dicsőítsen meg az égben, nem lett volna gyermekem, ő leendett örökösöm. Isten akarta így, s ő hozta magára veszedelmét. Most koldusbotra jut. Adóssága több, mint amennyi hajszála van. Mi lesz belőle? Dolgozni nem tud, semmihez sem ért, sohasem tanult semmit, nincs testének, lelkének hová lenni. Magát meg nem öli ő, mert a kéjencek nem tudnak öngyilkosok lenni. Ne is legyen az! Nem kívánom. Éljen és maradjon ideje megtérni Istenhez. Nem kívánom, hogy kolduljon, nem kívánom, hogy szükséget lásson, hogy mások ajtajára szoruljon. Hanem rendelem, miszerint Pesten lakó jogigazgatómnál minden napra kijárjon számára egy arany. Ez úgy hiszem elég arra, hogy valaki a szűkölködés ellen biztosítva legyen. Ezen egy aranyat pedig mindennap saját maga vegye fel, és senkinek másnak az rajta kívül ki ne adassék, hanem amely nap ki nem vette, az az ügyvédnek marad, és senki azt adósság fejében le nem foglalhatja, és soha egy napot is előlegezni abból nem szabad. Amidőn pedig János fővétele napja eljön, azon a napon kapjon egyszerre száz aranyat. Akarom, hogy előre örüljön e napnak minden esztendőben, és megemlegesse azt évrül évre.

Vele elvégeztem e földön dolgomat.

Több rokonom nincs, akiről megemlékezzem.

Barátaimat könnyű felszámítanom, csak hármat ismerek, kit valóban így nevezhetek s nem puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermekemet hagytam. Második Kiss Miska, ő is jó emberem, ki mindig szeretett; ha baleset ért, akkor volt mindig mellettem; neki hagyom kedvenc paripáimat, kedvenc agaraimat. Ezeknek jobb gazdát, neki kedvesebb emléket tudom nem hagyhatnék. Harmadik jó barátom Varga Péter, jószágigazgatóm...

— Óh, uram... — akará hebegni a másik öreg, de nyelve nem akart mozogni.

— ...Neki hagyom öreg szolgámat Pált és öreg Vidra bohócomat és a lapáji pusztát, melyet magam szerzék, éljen ott boldogul két hű cselédemmel.

...Minden tisztviselőim, akik jelenleg földi birtokaimat kezelik, fizetéseikben maradjanak, s ha elnyomorodnának, vagy ha gyarlóságaik miatt el kelle bocsáttatniok is, ne veszítsék el fizetéseiket.

...Ami rendelkezhető vagyonom ezeken felyül megmarad, azt jelen végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére szolgálandnak; kívánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok, örökké boldog legyen és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek, hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.

...És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva várom nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelitek porrá-lételem órája felé.”

Az utolsó szavak is leírattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet, s azzal Kárpáthy János után a jelen volt tanúk mind aláírták, megpecsételék azt, s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf mint megyefőnök átvette.

Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.

Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa asztalra egy aranyserleget borral, s egy aranytányérkát hosszúra vágott kenyérszelettel helyezett. Az Úr szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket részeltetik.

A pap odaállt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy keresztényi alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán álltak körül.

A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:

— Az idvezítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe! — És nyújtá a poharat:

— Az Ő vére mossa le a te bűneidet!

János áhítattal imádkozott ez egyszerű szertartás után, s azután jámbor megnyugvással mondá a lelkésznek:

— Nemsokára színről színre fogom látni ama boldogabb hazánkat. Ha meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És most menjünk fiamhoz.

Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban: fiamhoz!

Mind, akik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az komolyan tekinte szét e hallgatag férfiarcokon, mintha már ő is közéjök való volna. János kivette őt, s karjára emelé. A gyermek nagy, okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után mindig újra illesztgette apró ajkait.

Azután körülvándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyerek kacagni, hánykolódni kezdett, kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint ahogy a gyermekek szokták tenni, mikor jókedvök van. Ki tudja, miért? Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.

— Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni...

Néhány óra múlva estebédnél ült az egész társaság.

Feltűnt, hogy János úr semmit sem evett, és nem ivott.

Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.

Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.

XXX. Búcsúvételek

Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban barátságos tűz robogott; éjfélen túl elült ott a tűz előtt, s múltról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket, árulás volna. Vannak titkok, miknek jobb a szívek fenekén maradni.

Éjfél után nagy járás-kelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve, s kilépett a tornácra. Szemben találkozék az öreg Pállal.

— Mi baj? — kérdezé tőle.

Az öreg szolga szólni akart, de ajkai össze voltak kulcsolódva, álla görcsösen remegett, mint aki sírni akar, és nem tud. Végre kitört a szó és a könny ajkán és szemein, zokogva monda:

— Meghalt...

— Lehetetlen az! — kiálta Rudolf, és sietett János hálószobájába.

Ott feküdt a nábob behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte nejének arcképe, hogy utolsó pillantása is őreá essék. Oly tiszteletreméltó volt ez arc a halál után, letisztulva róla a gyarló szenvedélyek, csak az ős eredeti jelleg látszott meg minden vonásiban.

Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele egy szobában aludt, és csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott.

Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt.

Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arcra meggyőzheté, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az megérkezett, már vége volt mindennek, csak a ravatalra volt szükség.

Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó, szemfödél, címerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama névünnepén.

Úgy történt minden, ahogy megrendelé.

Ugyanazon szobában állíták fel ravatalát, ahol neje feküdt.

Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a koporsóba.

Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan szép, olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek meg az ő koporsója fölött is.

Halálának híre benyargalá az egész vidéket, s miként amaz ünnepély napján, ismét tarka néppel tölt meg a kárpátfalvi udvar. De most a víg arcok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök közől; mindenki sietett őt még egyszer látni, és mindenki azt mondá, hogy nem lehet ráismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még akik életében látták őt így elváltozni.

Koporsóját roppant nép követte a sírboltig; fáklyáit az ország legelőbbkelő férfiai vitték, s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak utána.

A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös, az egyetlen fiú kísérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős, azt ölben kellett vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, aki látta, azt állítá, hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni, mintha valódi anyja volna.

Boldog gyermek!

A legnagyobb csapásokon, apa-anya veszteségen fájdalom nélkül esik át, s új atyát és anyát nyer helyettök.

A jó öreg nábobot elbúcsúztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly vigasztalólag hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sírt maga az a pap, akinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit kellett előszámlálnia, mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos, főméltóságú és excellenciás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kiktől egy alázatosan porrá lett halott — vitézlett Kárpáthy János ezennel búcsút veszen.

Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak, odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly enyészetesen hangzott a sírboltba alá a földön keresztül; maguk a sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be utána.

Most már örökre boldog!...

XXXI. A világ nyelve

A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiúmagzatot hagyva, aki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban.

A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ezáltal, s bukása megérzett egész az Île de Jérusalemig.

A sok összevissza bonyolult esetnél nekiszabadult a világ nyelve, nehány hétig elég tárgyat nyújtott az öreg nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, ami nem igaz.

Jerünk legelébb is Kecskerey úrhoz.

Nagy táncestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kíván ott mulatni.

Régi ismerőink közől többeket itt fogunk találni.

Itt van Livius, itt Konrád, a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay Georges, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendey, a különc báró Berky, az előtáncos Csepcsy Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édesapjok is képes volna elfeledni.

Táncszünet van; a férfiak a pipázóterembe gyűltek.

Egy emancipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papírszivarral, s délcegen hintázva magát egy szán alakú vasszéken.

Kecskerey barátunk három pamlagvánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés élceivel.

Kacagnak. Az öreg Kárpáthy temetését beszélik.

Most éppen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travesztációkkal Kecskerey barátunk.

— Az öregúrtól mindenesetre igen szép gyöngédség volt, hogy az íriszeket úgy pártul fogta, mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt bot büntetés alatt, hogy ahol egy íriszt találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék.

Az emancipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés.

A jávorfák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta, és azért semmiféle erdejében vágatni nem szabad.

— De mi lelte az öreget e bohóságokkal? — kérdé valaki.

— Hát lehet azt tudni, hogy ő mit miért tett? Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinónak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiú nem érvényes.

Óriási kacaj követte ezen ötletet.

A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arccal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek.

— Magam sem hiszem — szólt Kecskerey nevetve.

— De hát mi lesz azon esetben Abellinóból? — ezt szerette volna ismét valaki tudni.

— Nem kell miatta aggódni; az öregúr gondoskodott róla — viszonza Kecskerey fejét hátravetve —, mindennap egyre-másra egy aranyat kap in natura, melyet a Maroccaner-házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, mégpedig tökéletes kolduskosztümben: rongyos szűr a nyakában, kiszakadt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisnyával s nagy szegesvégű bottal; így kell neki minden reggel beállítania, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen.

Rettentő kacagás fogadta a leleményes illusztrációt. Mint látjuk, e percben senki sem oly nevetséges ember — mint Abellino.

Abellinóról senki sem tartá érdemesnek tovább beszélni.

A gazdag majorátustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egypár ezer forintnyi jövedelemre, melyet nagybátyja kegyelemdíjul hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, ami valaha terhelé. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbaj okban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ, az csak érdekesebbé teszi az embert; de hogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásüllyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. Ő e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vajon mit fog kezdeni?

— Legjobb volna, ha instruktornak szegődnék unokaöccse mellé — szólt valaki.

— De iszen annak már megválasztá János úr Rudolfot — szólt Kecskerey —, kikötve, hogy semmire se tanítsa a fiút, mint lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz!

Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emancipált delnő nevettében szinte hanyatt veté magát székestül — alig bírták elkapni.

A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna megtudni, vajon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá?

— Volt rá gondja! — nevetett Kecskerey — egészen más érzések között múlt ki. Egy banda cigányt állított oda ágya fejéhez, akik parasztnótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a másvilágra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta, hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek, s ezt a nótát húzzák a cigányok, mikor a temetőbe viszik: “Múlik, mint az árnyék, ez az élet” — mely igen szép halotti melódiával kezdődik, hanem azután végződik egy allegrón, melynek szövege: “Fogj nosza kulacsot!” Két cigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sírja fölött kedvenc nótáit; a kortyondi frátereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek, s ott a sírja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmot tűzött ki azon három szűz számára, akiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni; azonfelyül mindenét a cigányokra hagyta.

— Csak az a kár — szakítá félbe Gergely gróf a kedélyes rágalmakat sardonicus mosolygással —, hogy azoknak nem hagyományozott semmit, akik emlékét válogatott anekdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen!

Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi frátereket.

Kutyfalvinál vannak. Odakaptak most valamennyien.

Forog az örök pohár kézről kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van őbennük, a bor. Óriási nagyokat kacagnak. Az a boldogabb, aki bolondabbat tud mondani.

— Megtért az öreg vénségére — mond Horhi Miska folytatva egy régen nyújtott beszédet. — Egész nap zsoltárt énekelt, s megtanult vénségére franciául meg németül, hogy a másvilágon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velök.

— Hahhahha! Franciául és németül.

— Utolsó nap befalaztatá a pinceajtót, magam beszéltem a kőművessel, aki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi domíniumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni.

— Hahhahha! Orvosságos üvegekben!

— Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, aki az ő jószágain lakik, s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, és amely iskolásleány az iskolásfiúkkal játszik, kövessen eklézsiát.

— Hahhahha! A templomajtóban!

— De az unokaöccsét csak nem merte kitagadni.

— Esztendei fizetést rendelt neki; hiába, félt, hogy megátkozza a másvilágon.

— Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Kárpáthynak ne legyen mit enni.

— Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolc papot állított az ágya körül, s meghúzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta.

— Kivéve a fiát. Azt Szentirmay úrnak ajándékozá.

— De iszen — szólt Kutyfalvi csúf, szemtelen pofával —, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után.

— De már arról magam is felelek! — szól mellére ütve Csenkő Laci.

— Én is, én is! — kiáltának valamennyien.

És nincs senki itt, aki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon.

Míg élt e nő, meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni.

Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak.

Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, akik az orvosságot be nem veszik.

Vessünk most egy pillantást a Boulevard des Italiens-i klubba.

Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közel levőkből, előveszik azokat, akik távol vannak.

Jelen van a különc lord, az északi herceg, marquis Debry és többen, kikre semmi gondunk.

Éppen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, amilyennel rendesen láttuk.

— Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte — kiált elé a vidám márki. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, amely eldöntésre vár.) — Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született?

— Tökéletesen igaz — szól Mr. Griffard, leoldva hosszú téli sálját nyakáról.

— Ez nagy baj Abellinóra nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös egy helyettesíttetett.

— Azt pedig be nem bizonyíthatja — szól Griffard úr egész bizonyossággal.

— És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna?

— A nő példánya volt az erénynek — viszonza Mr. Griffard.

— Eh. Ez akkor nagyon rossz helyzet Abellinóra nézve.

— Még rosszabb a hitelezőire — szól közbe lord Burlington.

— Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak.

— Az kétségtelen — szól Mr. Griffard mosolygó, derült orcával. Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ránc a homlokon nem mutatja, hogy ő maga is egypár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellené, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbár táblabíró keresztet vont számadásain keresztül.

Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal, s kérdezé, kit gyászol.

— Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Kárpáthy János úr hitvesét, az én szívemtől szakasztott gyermekemet.

És azután sírt, mint a záporeső.

A Mayer leányok is feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kíváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét színű kelmékhez, s eziránt tudakozódni kezde, nem sírtak ugyan, mert az árt a szép szemeknek, hanem ők is elmondák:

— Nagynénénk (!) holt meg; a gazdag Kárpáthy Jánosné, s ámbár miránk nem hagyott semmit — a fukar, azért mi mégis meggyászoljuk.

Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet írt Rudolfhoz, melyben “sűrű könnyhullatások” kíséretében elmondja, hogy ő egyetlen, feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Kárpáthy Jánosné asszonyságtól még csak egy cipőszalagot sem bír, amiről rá emlékezhessék, amit keblében viselve naponta százszor elővonhasson, és százszor meg százszor összecsókolhasson, s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szívének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani; hanem utánanézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy fél kesztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat. Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná stb., stb....

Rudolf megérté a jó asszonyság kívánatát, s küldött neki emlékül — tízezer pengőt.

S Mayerné oly kegyes volt, hogy — nem küldte vissza.

Másszor ismét Flórának írt levelet az érzékeny anya, illetve nagyanya, amelyben ismét keserű könnyhullatások között borul lábaihoz elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szívének, ha egyetlenegy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a másvilágon is hiába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! — Esedezik tehát — kezeit, lábait csókolva a méltóságos asszonynak, adja tudtára, hogyan és miképpen láthatná ő meg egyetlenegy reményteljes unokáját. Hallja, hogy milyen szép, milyen remek, milyen kedves gyermek. Ő gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csak hogy egy pillanatig láthassa valahonnan, valami erdő széléből vagy valami toronyból, akár egy pinceablakból, hogy őtet észre ne vegye senki, azután nem bánja, ha meghal — s a többi, s a többi.

Szentirmayné igazán megdöbbent e fenyegetéstől.

Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné odamenjen érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Írni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelével eldicsekedni, s azt nem akarta, hogy kezének írása oly háznál, mint Mayeréké, hányódjék, vetődjék, s közszemlére legyen kitéve.

Szentirmayné okos nő volt, s kedélyének leleményességében kitalálta az ellenszert, mely Mayerné nagyon kellemetlen látogatását távol tartandá házától.

Írt Teréznek.

Azon lekötelező, behizelgő modorban, mely neki annyira sajátja volt, kérte meg az érdemes hölgyet, hogy hagyja el Pozsonyt megholt barátnéja iránti szeretetből, s töltsön nála néhány hetet.

Teréz nem állhatott ellent a szíves meghívásnak, sőt némi kötelességet vélt abban feltalálni, hogy Fanny gyermekének nevelési gondjait Szentirmaynéval megossza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy vett búcsút egyetlen bizalmas ismerőitől, Boltaytól és Sándortól, mint aki bizonyosan tudja, hogy ott fog maradni, ahova megy.

Úgy is lett.

Flóra sohasem bocsátá őt többé vissza, s a jó polgárnőnek sohasem volt alkalma arra gondolhatni, hogy itt tán nem eléggé becsülik; az egész háznál mindenki úgy tekinté, mint egyikét a legtiszteletreméltóbb rokonoknak.

Az ő jelenléte igen természetesen örökre távol tartá a drága nagymamát, aki a kerek földön senkitől sem félt, csupáncsak egyedül Teréztől. A paradicsomból képes volna őt vissza riasztani azon gondolat, hogy Teréz is ott lesz, hideg, szenvedélytelen arcával s azokkal az elevenig látó figyelmes szemekkel, amik előtt tettetni nem lehet.

De még másvalakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.

Amely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, amíg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképpen Kőhalmon — vegzálni a kasznárnékat és ispánnékat.

És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.

Flóra ilyenkor rendesen oly foglalkozásokat talált ki Teréz számára, vagy átküldé Kárpátfalvára, hogy Marionnak sohasem volt alkalma a békességes hölgyet bosszanthatni.

Gyakran bizalmas órákban elbeszélgetett Teréz az ifjú úrnővel Fanny gyermekkoráról; elmondá viszontagságait, a veszélyeket, mikben forgott. Mennyit szenvedett titkos szerelem miatt. Mennyit áldozott fel! Nagyon szeretett egy ifjút, és annak nevét sem mondta soha senkinek, a sírba vitte magával a titkot.

És Flóra meghitt órákban elmondá e szomorú dolgokat Rudolfnak, hogy azon nő gyermekkorától fogva szeretett boldogtalanul, és még tán a túlvilágon is szeret, és kényszeríté férjét igen gyakran elmenni vele a fenyőfák ligetéhez, s meglátogatni azt a sírkövet, melynek mindegyik betűje, mintha egy égő szem volna, mely könnyezve mosolyog!....

Egy szép napfényes délután künn a parkban sétált Flóra, egy kis csevegő hároméves gyermeket vezetve kezén.

A gyermek őt tanulta nevezni anyjának, s fecsegve tett hozzá százféle kérdést, mik közől egyre is dolgot adna megfelelni akárkinek.

A kastélyba ezalatt Marion kisasszony érkezett meg.

Hallva, hogy Flóra a parkban sétál, sietett le hozzá.

— Jó estét, jó estét, kedves grófném! Másodmagával? másodmagával? Alásszolgálója, nagyságos Kárpáthy úr, alásszolgálója. Ha én ezelőtt húsz esztendővel önnek papájára hallgattam volna, most ön már nagy legény lenne.

(Persze a hároméves fiú értette ezt az élcet.)

— Ah, milyen gyöngéd anya ön, Flóra! Milyen szépen tartja ezt a fiút. Milyen kár, hogy önnek magának nincs gyermeke.

(Egyike a legfájóbb gyöngédtelenségeknek egy fiatal nőnek szemére vetni, hogy nem anya.)

— No de az illúzió megvan. Mégis van gyermeke. Mégpedig szép gyermek. Látszik, hogy szüléi nagyon szerették egymást. S hogy a csalódás annál nagyobb legyen önre nézve a szemei a megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.

— Valóban — szólt Flóra elevenen —, sőt még szája mozdulása is úgy hasonlít hozzá — s azzal ölibe kapta a gyermeket, s összecsókolá szemeit és száját.

(Ez a nő hígvelejű! — gondolá magában Marion kisasszony bosszúsan feszítve ki napernyőjét — pedig árnyékban voltak — még csak féltékennyé sem lehet tenni.) Azt hitte, majd akkor meg fogja utálni a gyermeket, ha gyanút gerjeszthet ellene szívében. Nem ismerte Flóra szívét.

Tiszta, ártatlan volt az, mint egy gyermek szíve, s még a fogalom is hiányzott belőle azon eszmék számára, miket Marion meg akart benne honosítni.

E naptól fogva még jobban szerette a gyermeket.

Nehány év múlva ha találkozandunk vele, mint boldog édesanyát látandjuk, angyalszép és angyaljó gyermekektől körülrajongva, kiknek mindegyike azt hiszi Zoltánról, hogy az nekik testvérük, és Terézről, hogy az nekik nagynénjük. Flóra mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.

Mégis midőn egyszer Flóra azzal lepi meg a székvárosból hazatérő férjét, hogy a kis Zoltánnal eléje lovagol — a hölgy szelíd fehér paripáján, a gyermek egy kis eleven tatár lovon — Rudolf nem állhatja meg, hogy meg ne csókolja a fiút.

Még alig volt hatéves a gyermek, midőn egyszer Flóra felvitte a gyűlésterembe, ahol Rudolf éppen egy ragyogó, elmés beszédet tartott; a gyermek komolyan hallgatta végig, s midőn hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis pajtását a gyermekszobába, s ott megyegyűlést játszva velük, oly komoly orcával mondta el előttük az egyszer hallott beszédet és oly gyermeteg lelkesüléssel, hogy a ráleső Flóra el volt ragadtatva.

Mi lesz e fiúból, hogyha felnő!...

Azon két ifjú nemes neve, kiket István és Miklós név alatt ismerénk meg, azóta két óriássá nőtt fel nemzetünk történetében. Ha Isten erőt ad lelkemnek, egykor megkísérlendem őket nagyságuk tetőpontján bemutathatni.

Többi ismerőseinkről kevés mondanivalónk van még.

Abellino mind e mai napig él.

Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét hercegnővízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyothall, s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak hallótülkön keresztül képes élvezni.

Így jár-kel a világban. Toldott-foldott kísértet a múlt szép időkből, egyik kezében a mankósbot, mellyel köszvényes lábain segít, másikban a hallótülök. Hanem ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetre méltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak, s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.

Minden napra kijár az egy arany, mely miatt Pestről nem mozdulhat ki, csupáncsak János nap után, amikor egyszerre száz aranyat kap, és elutazik, s addig vissza nem jön, amíg bennetart; de azért ő most is úgy beszél, mint mikor még milliomokat prédált el. Úgy magasztal mindent, ami külföldi, s ócsárolja az itt levőt. Elfogadja, ami megvan, faute de mieux — jobb hiányában — de szíve, ha ugyan van nála ilyesmi, örök honvágyban szenved — Párizs felé.

Minden ember igen komikus alaknak tartja, s a főbb körökben csak azért is szívesen látják, mert sokat lehet rajta nevetni.

Szegény ember!

Más ember, ha megvénül, azt tisztelni szokták, az ő vénsége pedig arra való, hogy azon köröknek, mikben ő boldogabb időkben tónadó, első szerepvivő volt, mulattatására legyen.

Más embert vigasztal az nagy szerencsétlenségek után, hogy azokat érezni tudja; hogy komoly, hogy szomorú tud lenni, hogy megveti az életet, hogy meg tud halni; neki büntetése az, hogy nem érez, nem gondolkozik, és mégis óhajt élni.

Végszó

Magyarországon egész e század közepéig a nemesség képviselte a vagyont, értelmiséget és nemzeterőt. Ez az egyik tény.

És a magyar nemzet ez időben oly szegény, oly míveltség nélküli és oly erőfogyott volt, miként alig más nép Európában. Ez a másik tény.

A következtetést — ha szíveskedett a türelmes olvasó e regényt végiglapozni — meglelé.

Nagy hiba volna magamforma apró emberektől, ha azt hitetnék el magokkal, hogy valami nagy bajon segíteni tudnak, vagy ha az jobbra fordul, magoknak érdemeket tulajdonítanának benne; de még nagyobb hiba lenne, ha erejök csekélységének érzetében ezt a csekélységet nem iparkodnának arra fordítani, hogy nagyobbak és erősebbek társaságában csak egy lépésnyi haladásra is vihessenek egy elnyugodni készülő ügyet.

Nálunk a vagyonos osztály hivatása naponta emelkedik. Az ősi hazaszeretet, a nemzeti míveltség és az okszerű gazdálkodás példáit tőlük várja a nemzet.

Az idők elmúltak, amidőn a gazdag magyar nem tartá magát a magyar nemzet tagjának. Nagy és nemes elődök példája megmutatta, hogy boldogítni a legnagyobb boldogság.

Most már, ha a regényíró alakokat keres, kikben az üres álmíveltség divathőseit vagy a durva, parlagi, borzas jellemeket mutassa be, kénytelen értök a régen múlt időkbe visszamenni. Amonnét ma csak a valódi míveltséget s az ősszokásokból csak a valódi honfiúságot látjuk elfogadva; s egyik által sem leszünk sem mi magunk, sem mások előtt nevetségesekké. Vannak-e még a jelenben mintaképei e torzalakoknak? Nem hiszem, és nem állítom; annyi bizonyos, hogy engemet még senki sem támadott meg, aki magában Abellinóra vagy Kutyfalvi Bandira ismert volna.

Az öreg nábob jellemében osztálya nyers hibáit szándékoztam visszaadni, miket jókori nevelés és korszerű míveltség mindmegannyi erényekké lett volna képes átvarázsolni; de unokaöccse jelleméhez nem találtam semmi szépíteni, semmi kiengesztelni valót. Az ő botlásai nem hibák, hanem bűnök. Embernek rossz, hazafinak jellemtelen, szeretőnek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak — önhibája miatt — koldus. Egy kimenthető betű nincsen rajta. Megvetés, kigúnyoltatás e földi jutalma.

E végszó megírásával azért késtem, hogy barátaim (komolyan értve a szót) véleményét és illető megrovásait elébb meghallhassam, s szólhassak művem hibáiról.

Rosszallják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egynegyed része, csupa epizódokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, ahol a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák alól. A mesét illetőleg tulajdonképpen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék.

Nem helyeslik, hogy két nagy nevet beleszőttem e regénybe, kiknek azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mítoszi alaknak tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve magyar irányregényt azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem írhat, mint nem írhattak hőskölteményt a római írók Mars és Minerva nélkül; a különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad írni, s költői alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó kegyelet.

Némi anakronizmusokat hallék megjegyeztetni, miknek megrovását köszönettel fogadva, iparkodtam e második kiadásban kiigazítani.

A nyelv ellen tett észrevételek, miszerint nagyon sokszor használom az idegen szavakat. Erre, ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy annyira bele voltam merülve azon kor tanulmányozásába, hogy még nyelve is rám ragadt, hanem e vád egyéb műveimet is illeti, tehát kénytelen vagyok egész őszintén megvallani, miszerint én a végletekig vitt purizmust azért nem szeretem, mert újabb időkben avatatlan, a nyelvek összehasonlított jellemét nem értő nyelvészek annyira elszaporították a rossz új szavakat nyelvünkben, hogy kénytelen vagyok a régieket visszakérni s használatban tartani mindaddig, míg a magyar tudós társaság nagy szótára elkészül, melyben valódi értelmű, kifejező és magyar hangzású műszavakat fogunk találhatni, aminőket Czuczor, Széchenyi és Szemere Pál tudtak helyettesítni; természetesen itt nem tudományos műszavakat s nem azoknak alkotóit értettem, mert azokat szeretem úgy, ahogy vannak; s szent borzalommal emelek kalapot a vegytani műszavak rejtelmes kongása előtt.

Végre bocsánatot kérve szíves olvasóimtól hosszadalmasságomért, kérem derék műítészeinket, vegyék bonckés alá szerény művemet, s ami hibáit még én nem ismerem, legyenek szívesek felfedezni. Tanulni nem szégyen, és én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg.

Pesten, 1858. március 3-án.

Szómagyarázatok

Actaeon (Aktaión) — Arisztaiosz fia a görög mitológiában; mikor vadászat közben meglátta a nimfák között fürdő Artemiszt, ez őt szarvassá változtatta, mire saját falkája széttépte

ad vocem — a szóhoz (ti. kapcsolódva), erről jut eszembe

affreuse alliance — borzasztó, szörnyű szövetség

alarmíroz — felriaszt

allegro — gyors ütemű zenemű

alterál — zavar, nyugtalanít, felizgat

amalgamáz — vegyít, kever

amalgamizált — itt: kevert, vegyes

amaránt — rókafark nevű, egy évig élő, trópusi eredetű, sötétvörös, fürtös virágú dísznövény

amerikai szék — hintaszék

à part — félre

angolkert — természeti táj hatását keltő díszpark

Apollo — ókori napisten, a művészetek pártfogója

atelier — műterem

Bacchus — a bor és a vidámság istene az ókori görög és római mitológiában

balanszíroz — egyensúlyoz

banquier — bankár

bas-bleu — kékharisnya, tudálékos nő

battéria — ágyúüteg, ágyú

beauty — szépség

belle alliance — szép szövetség

Belle-Alliance — helység Belgiumban, róla nevezték el a poroszok a waterlooi csatát

Boulevard des Italiens — a párizsi nagy körút egy része

brütet — 1. kotlik, költ 2. tépelődik

cadet — ifjabb, fiatalabb

casta diva — szűzi istennő, híres ária Bellini Norma c. operájából

C’est bien fatal — Ez nagyon végzetes

chapeau bas-jával — levett kalappal

chère nièce — kedves unokahúg

chère voisine — kedves szomszédnő

chiméra — oroszlánfejű, kígyófarkú, kecsketestű, tűzokádó szörnyeteg az ókori görög mitológiában; itt: szenvedés, kín

cicisbeo — házibarát, szerető, férjes asszony állandó kísérője

confuse — zavart, szórakozott, zavarba hozott, konfúzus

convenant — megfelelő, alkalmas

crève-coeur — szívfájdalom, keserűség

cula — rongy, ringyó, szajha

csáté — nedves helyen növő sásféle növény

Danaé — Akrisziosz király leánya a görög mitológiában; atyja elzáratta, mert a delphoi jós azt jövendölte, hogy ha Danaénak fia születik, az meg fogja őt ölni; Danaé Zeusztól aranyeső képében nemzett fia, Perszeusz akaratlanul valóban agyonütötte Akriszioszt

Diána — vadászat istennője, a női erény védelmezője a római mitológiában

dichtet — 1. ábrándozik, 2. verset ír

eleuszi misztérium — Démétér, Perszephoné és Dionüszosz titkos kultusza, rejtelmes istentisztelet, a görög vallás legrégibb megnyilvánulása Attikában, Athén mellett

en garde — vigyázzban, éberen

epitheton — jelző

Erisz — a viszály istennője az ókori görög mitológiában; ő dobta Péleusz és Thetisz lakodalmán “a legszebbnek” feliratú aranyalmát az istennők közé; a civakodó istennők kölcsönösen megvesztegették a döntőbírának felkért Pariszt, aki szép Heléna elnyeréséért Aphroditének ítélte az almát; ezzel maga és honfitársai fejére vonta a csalódott Héra és Athéné bosszúját

établíroz — itt: letelepedik

examen — vizsga

ex nobili officio — nemesi kötelezettségből

faute de mieux — jobb híján

fölequipíroz — felszerel, ellát

feuilletonista — hírlapi tárcaíró

garde des dames — nők kísérője

ghibellin — a császári hatalom híveinek pártján levő személy Olaszországban a pápa és a német-római császár közötti háborúskodás idején

gourmand — ínyenc, élvsóvár

gőzkör — atmoszféra, légkör

granárium — magtár

groom — küldönc, inas, szolgafiú

guelf — a pápai hatalom híveinek pártja a XII—XIII. században, a pápa és a német-római császár közötti villongások idején

hands off — el a kezekkel

Heléna — a görög hősmonda szerint Menelaosz spártai király csodaszép felesége, akit Parisz trójai királyfi megszöktetett; a rege szerint emiatt tört ki a trójai háború

Herculaneum — ókori itáliai város Campaniában, Nápolytól délkeletre, a Vezúv nyugati lábánál, közel a tengerhez; az i. e. I. században a Vezúv nagy kitörése teljesen eltemette; a XVII. és XVIII. századi ásatások során számos értékes műemlékét (főleg bronzszobrait) tárták fel

hímen láncai — itt: házassági kötelékek

hippogriff — mesebeli szárnyas ló

Hunnia — Magyarország regényes, irodalmi neve; eredetileg a magyarságnak a hunokkal közös mondabeli őshazája

idióma — itt: nyelv

Indiák — maláji (indiai) szigetcsoport Ázsia és Ausztrália között

infámia — gyalázat, becstelenség, alávalóság

in massa — tömegben

in natura — természetben, természetbeli juttatásként

interjekció — indulatszó

inzultáció — sértés, sértegetés

írisz — nőszirom (virág)

Île de Jérusalem — a Szajna egyik szigete Párizsban

József — ótestamentumi hős, Jákob és Rákhel első fia

jurium director — jogi tanácsadó

jux — csíny, tréfa, móka, beugrató játék

kacsi — félre, hess, csiba (gyermekintő szó)

karmantyú — itt: prémes, gyapottal bélelt henger alakú burok, melyet a nők hordanak, hogy kezüket óvják a hidegtől; muff

Karmel-hegy — kb. 20 km hosszú mészkőhegy Palesztinában; a IV. század óta remeték lakhelye; kedvelt zarándokhely

Kern — mag, lényeg

komitíva — kísérőlevél

konfúzió — zavar

kontumácia — állhatatosság, makacsság, vesztegzár

kopáncs — itt: vadgesztenye burok

“kútba estem” — szórakoztató társasjáték

langos — széteresztett, lobogó

lazúr — áttetsző égszínkék festék

legális interes — törvényes kamat

lion — oroszlán, arszlán, aranyifjú; lionne — nőstényoroszlán, világszép nő

lőcsei kalendárium — híres naptár, mely a XVII. századtól kezdve a lőcsei Brever-féle nyomdában készült, s a naptári részen kívül apró történeteket, rövid krónikákat is tartalmazott; első példánya 1626-ból maradt fenn

Mademoiselle Fanny de Mayer avec famille — Mayer Fanny kisasszony családjával

ma foi — hitemre, (becsület)szavamra

majorátus — családi birtok, mely a család legidősebb tagját illette meg; hitbizomány

majoresco — a majorátus várományosa, a hitbizomány örököse, legidősebb fiú

makk csali, makk kettős — makk alsó (kártyalap)

Maroccaner-ház — Marokkói ház, híres üzletház a mai Engels téren

Mars — a háború istene a római mitológiában

médisance — megszólás, pletyka

meritum — itt: érdembeli rész, lényeg

mesdames — hölgyeim

Messalina — Claudius római császár feslett erkölcsű felesége

mille pardons — ezer bocsánat

Minerva — a bölcsesség istennője az ókori római mitológiában

moderne jeunesse — modern fiatalság, újító ifjúság

Mon cher Abellino — kedves Abellinóm

nargila — nargilé; perzsa eredetű török vízipipa, mely vízen át szűri meg a füstöt

née de — született

nihil de nobis sine nobis — semmit rólunk nélkülünk

nouvelle Messaline — új Messalina (l. Messalina)

oppozíció — ellenzék

orrolni kezdé — megsejtette

ottomán — kerevet; török eredetű, háttámla nélküli ülőbútor

parazol — napernyő

parforce vadászat — falkavadászat, hajtóvadászat kutyákkal

paszkvill — személyeskedő gúnyirat

patentíroz — szabadalmaz, elismer

perszvadeál — vádol

p. forint — pengő forint

poil de chèvre — kecskeszőr

prostituál — szégyenbe, gyalázatba taszít; szégyenletes állapotba juttat

protokolláltat — jegyzőkönyvbe felvétet, jegyzőkönyvileg hitelesít

prozopopea — szertartásosság, fondorlatosság, színpadiasság

pukerli — pukedli (szertartásos bók térdhajtással) a német Buckerl szóból

pur de laine — tiszta gyapjú

purizmus — tartózkodás az idegen szavak és kifejezések használatától; a nyelvi hibák és idegenségek üldözése

quadrille — francia négyes

quanta species — Óh, mily látvány!

quinterno — ötös találat a lottón

reggély — a reggel szóból az estély (este) mintájára képzett szó

rekommendál — ajánl

repülő só — illanó sav

rigorózum — szigorúság, kényelmetlen helyzet

rosztopcsin — erős orosz vagy lengyel pálinkafajta

Rue Vivienne Nr. II. — Vivienne utca II szám Párizsban a II. kerületben

ruinál — romlásba dönt, tönkretesz

salavári — bőszárú női nadrág Közel- és Közép-Keleten

sardonicus — gúnyos

sávolyos — egy átló irányában haladó, finom szövésű, mintás lenvászon

Schönbrunn — híres császári kastély — a múlt században Bécs mellett; ma a városhoz tartozik

seigneur — főúr

sikány — síkos, elcsúszásra alkalmas hely

skiccíroz — vázol; itt: “megfirkál”

sliffer — lepel, fátyol

spencer — testhez simuló, rövid kabátka, zubbony

staffage — környezet, kíséret

statútum — szervezeti szabályzat, alapszabály

Stuhl — szék

szatiszfakció — elégtétel

szeladon — érzelgős udvarló, szerelmes; szoknyavadász

sztereotip — itt: állandóan ismétlődő, elkoptatott

szuperintendencia — egyházi főfelügyelőség

szupremácia — itt: felsőbbrendűség, fölény

tikgömb — tojás

tónadó — hangadó

travesztáció — tréfásan utánzó, anakronisztikus módon átköltött, más viszonyok közé helyezett írásmű

vitalitium — életjáradék

vukli — hajfonat, tincs

whist — angol kártyajáték, a bridzs őse

A “Magyar Nábob” megköltése

“Megköltés”: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig nem volt, s szükség volt rá. Írókra nézve ez műszaki kifejezés. Meghatározója annak az agyműködésnek, amíg az író egy alapeszméből, amit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot.

A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy “költ”, mert kétféle értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy “dichtet” és azt, hogy “brütet”. S ez a kettő az írói működésnél együtt jár.

Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a romantikus tollas azon a tikgömbön, saját fantáziája melegével iparkodva azt kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel. Talán kakukk? Vagy éppen lidérc (baziliszk)? A realisztikus tollas már komolyabban végzi; ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi kemencéjébe rakja be az eszmetojását, aminek a héjára már rá van írva a név: “Crève-coeur”, a hévmérő szerint aláfűt, s bizonyosra működik.

Hát én a galamboktul vettem a példát. A galambköltésnél felváltja egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat, az emlékezet, az ítélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre melengetni.

Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne éppen olyan szent jelvénye a költészetnek is.

Pusztán fantáziával lehet írni szép meséket; fantázia nélkül lehet írni remek korrajzokat; de a regényírásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni. Ez az én elméletem.

Első kísérletemnél, mikor a Hétköznapokat írtam, hol a képzelem, hol az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi szenvedélyeken keresztül, amerre neki tetszett.

Későbbi munkáimban aztán egészen a fantázia vállalta magára a megköltést, s mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam, ott meg éppen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvú ember megírásánál egyedüli kútforrásom volt Cserei Mihály naplója. Egy vonás, egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfóniát kifundálja belőle. Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot, erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dinasztákat; senki sem cáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monográfiája, Décsy ozmanográfiája legalább segített stílszerűen felöltöztetni az alakjaimat. Ugyanezen a hippogriffon süvöltöztek azután a török elbeszéléseim: a Fehér rózsa, Janicsárok végnapjai, Véres könyv.

Egy kis kitérés az élő világba esett meg rajtam, mikor a Csataképek-et és a Bujdosó naplójá-t írtam: ezekben már volt igazi életismeret (nem mindenütt), de amint ezen a földhöz kötött pályán tovább akartam ballagni s szedegetni az élő virágot: egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy “hands off”! magyarul “kacsi”! s azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, ami a 48/9-es időkről szólt, szépen betapostatta papírmasénak; Sajó barátom letűnt a láthatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Óceániába, egy elsüllyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már éppen valami magyart kívántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Káspi-tó mellett. Ezen a réven mégiscsak csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot; az államhatóság szemet hunyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és hazaszeretők — az obi pusztán?

Egy évvel később, hogy Erdély aranykorát megírtam, látogattam el Erdélybe. A nőmmel együtt utaztam, ki Kolozsvárott vendégszerepelt. Érdekes út volt. Négy nap alatt Szolnoktul Nagyváradig gyors (?) kocsin. Az egész világ egy feneketlen sártenger; többet gyalog a kocsi mellett, mint fenn ülve, egy egész nap folyvást sík vízen keresztül, minden út nélkül, torony irányában.

Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, amin a Magyar nábob kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi vendégszereplése alkalmával, éppen ilyen árvízlepte sík pusztán a szemközt utazó alföldi dinasztával, akit egész Magyarország Józsa Gyuri név alatt ismert.

Ez volt az első eszmecsíra, amiből én a Magyar nábobot megköltöttem.

A többi munkáimnál is őszintén el fogom mondani, hogy honnan jutottam az alapeszméhez, némelykor az egész meséhez; annál inkább bevallhatom ezt a Magyar nábobnál, mert a feleségemtől kaptam, s csupán az első akkordot.

A magyar nábob egy tipikus alakja volt a magyar közéletnek, mondhatni egy egész korszaknak a kifejezése, akinek bizarr ötleteit, hatalmaskodásait, tréfás kalandjait sokan ismerték; egész adomakör gyűlt össze körüle. Nekem az az eszmém támadt, hogy én ezt az őseredeti magyar alakot, elébb a maga tüskés kopáncsaiban bemutatom, s azután megtisztulva állítom elé jobb tulajdonságai nemes székével (nem “Stuhl”, hanem “Kern”).

Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a harmincas évek nyilvános életében kezdett előrejutni.

Ez új korszellem személyesítőit megtaláltam abban a két nagy vezéralakban, kiket regényemben István grófnak és Miklós bárónak nevezek. Akkor még mind a kettő élő alak volt, s én nem tartottam jó ízlésnek élő személyeket regényben név szerint szerepeltetni. Ma már mind a kettő a múlté; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: Széchenyi Istvánt és Wesselényi Miklóst. Ifjúkori utazásaikat érdekes részletezéssel írta meg báró Kemény Zsigmond a Magyar szónokok és államférfiak életrajzai közt, sokkal jobban, mint én tudtam volna.

A párizsi eseményeket az egykorú lapokból tanulmányoztam, a Catalani—Mainvielle-né epizódot a Tudományos Gyűjtemény Koszoru melléklapjában találtam. Ugyanebben leltem a leírását a még azon évben dívott pünkösdi király népszokásnak.

A pozsonyi diétát s a honatyák nemzeti pompáját mint pozsonyi diák szemeimmel láttam.

Abellinónak az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak különösen kitűnt: akinek fényes ősi nevéhez még egy predikátumot ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres táncosnőnek a nevét, akit a főúr egész Európán keresztül városról városra kísért, s akire a fél vagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy minden este abba az ágyba fekhetett le, amelyet a továbbutazó művésznő reggel elhagyott.

Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.

A mellékalakok, még a legbizarrabb különcök is, csupa ismerősök, akik akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes lelkek.

Még a női alakokról kell szólnom.

Flóra grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása nálam. Gyermekkoromban a rajztanárom egy acélmetszetű női arcképet adott elém lemásolásra, aki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb eszményét képviselte. Azt énnekem finom hollótollal (még akkor érctoll nem volt) egészen az acélmetszés modorában, pontozva kellett megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, amíg csak tökéletesen nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf Seilern Crescentia, később gróf Széchenyi Istvánné arcképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a mintáját, arcban és lélekben.

Végül a Mayer leányok. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én is ismertem. Hírhedett szépségek voltak. Három közülök már “világszépleány”, a negyedik még gyermek. S ahány, annyiféle szépség. Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porcelán zománcú fehér-piros arcszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik francia lionne, szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr, rózsaszín lüktető cimpákkal. A harmadik, valódi almapiros arcú, fekete langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psziché-ideál: görög szoborminta, élő márvány. (Magyar családnevük volt; előkelő.)

A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik leánynak az volt ambíciója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyai Kálmán odajön hozzám, s beavat a legmélyebb titkába.

— Barátom, én feleségül veszem a szép Jennyt. Mit szólsz hozzá?

— Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor elkárhozol.

(Ez ugyan idézet volt az evangéliumból; Jézus mondá ezt a szombatnapon mezei munkát végező izraelitának.)

— Hát tudom.

— Akkor vedd el.

Rövid időn ismét odajött hozzám a palóc dalok költője.

— Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.

— Még?

— Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.

Tehát a szerelmes költő azt, amit a leány szerelmében elvesztett, meg tudta neki bocsátani; de azt, amit nyert benne — azt nem.

Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű tekintetes asszony lett belőle.

Öt évvel később már a legifjabb leány is eladó leány volt. Ez a magyar nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.

A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség világított az arcáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.

Megtaláltam benne azt az alakot, akit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő lett a “Fanny”.

S milyen csodája a sorsnak! Két évvel azután, hogy a Magyar nábob megjelent; ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő, dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb rovataiban.

Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.

Azóta negyven év elmúlt, hogy a Magyar Nábobot megírtam, azóta sok mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvenc munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet, nem találok benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy “ma” nem tudnám ezt így megírni, mint negyven év előtt.

1893. aug. 6