Messier 13

I.

Fogalmam sem volt, hogyan jutottam arra a túlvilági helyre, töprengésre azonban egy szempillantásnyi időm sem maradt. Az egymás után szinte robbanásszerűen előgomolygó, vakító fényű, tömör és súlyos, az égő plazmához hasonló füstfelhők mindenfelől körülvettek. Nem láttam az utat, amelyen jöttem, eltűnt, csupán a sziklák mögött lángoló szakadékot éreztem. Vákuumos csizmám nem védett a tűztől. Ha rögtön rá nem találok a sziklapadra, azaz inkább csak keskeny bevágásra a kráter bazaltfalában, amely ebbe a pokolba vezet, már nem lesz hová sietnem.

A füst egyszerre ritkulni kezdett. A felhők kavarogtak, s közvetlenül előttem egy kis kerek nyílás tárult fel. Széles fennsíkot pillantottam meg, amelyen az elhamvadó tűz után csak imitt-amott vibráltak apró lángocskák. A füst mindkét oldalon halvány narancsszínűvé vált, lángra lobbant, azt kellett hinnem, hogy itt mellettem kel fel az ijesztő szépségű nap.

Ekkor vettem észre Annát. Felém fordulva állt a fennsík szélén. Karjait széttárta, mint a gyerekek, amikor a madarakat utánozzák. A fény annyira elvakított, hogy nem láthattam sem a szemét, sem az ajkát, csupán fejének körvonalai rajzolódtak ki, mégis esküdni mernék, hogy mosolygott. Ugyanebben a pillanatban a vulkán kigőzölgésének maró ízét éreztem meg a számban. Arra gondoltam, hogy rés támadt a szkafanderen. De ennek már nem volt jelentősége.

Elfordította a fejét, és ekkor vettem észre, hogy nincs egyedül. Pár méterrel mögötte megjelent anyám karcsú alakja, és amikor őt fürkésztem, a háta mögött ott termett apám. Vele együtt előkerült Rud is, közönséges tréningruhában, ami teljesen érthetetlen volt ezen az átkozott helyen. Legutóbb a klubban voltunk együtt... hány éve is?

Lehetetlen. Teljesen lehetetlen. Hiszen...

Anna elindult. Egy lépést tett felém, és integetett. Izmaimat megfeszítve próbáltam felemelni lábamat a szikláról. Hiába. Kiáltásra nyitottam a számat, ebben a pillanatban az égő fennsík hajszálvékony üvegként pattant szét. A lábam előtt mély hasadék tátongott, lángnyelvek csaptak fel, s velük együtt egy égitest kérgének égett foszlányai repkedtek, ez semmiképpen sem lehetett a Föld. Amikor kisvártatva az egyik erősebb kitörés egy pillanatra fellebbentette a füstfüggönyt, Anna már nem volt ott. Ha megtettem volna azt a lépést feléje...

Sohasem tudom meg, hogy figyelmeztetni akart-e, vagy hívott is oda, ahol a feneketlen, tüzes nyílás húzódott. Egy hangot hallottam, aztán elborított a sötétség. A kráter, a füst, a lángnyelvek, minden eltűnt egy szempillantás alatt. Távoli, dallamos hangok. Ösztönösen mélyet lélegzek, és nem kis erőfeszítéssel kinyitom a szemem.

Álmok. Álmok szállnak rám. Már csak ez hiányzott. Most, amikor akár alszom, akár ébren vagyok, ha teszek valamit, vagy ha a mindennél rosszabb várakozásban telik az időm, uralkodnom kell minden mozdulatom, minden szavam, minden érzésem felett. Amikor nem engedhetek magamhoz egyetlen olyan gondolattöredéket sem, amely nem méretett meg előzőleg az emlékezetembe táplált információk szűrőjén, amelyek úgy vannak összpontosítva és rendszerezve, hogy egyetlen célt szolgáljanak. Szükség esetén emlékezetem képes arra, és meg is kell tennie, hogy a hozzákapcsolt berendezés segítségét igénybe vegye. Csakhogy ebben a berendezésben nincsen a múltamra vonatkozó adat. Nincs említés a légikatasztrófáról, amely miatt a másodperc törtrésze alatt egyedül maradtam a világon. Nincsenek ott a gondolatok, amelyek megfordultak a fejemben, amikor a pályaudvaron várakozva, ahonnan valamennyien együtt készültünk szabadságra utazni, megpillantottam a robbanás távoli villanását, és meghallottam az iszonyatos, tompa morajlást, amelybe azonnal beleszövődött a mentők szirénázása. Mentésről szó sem lehetett, ezzel már jóval azelőtt tisztában voltam, mint hogy a szomorú és gondterhelt reptéri dolgozók odajöttek hozzám, és “beszélgetésre” hívtak a főnöki irodába. Nem is mentem be velük, és nem mentem el a szimbolikus temetésre sem, amelyet nagy ügybuzgósággal rendezett meg a pilóták helyi klubja. Jelképesen persze, hiszen az áldozatok holtteste...

Elég. Különben még bebizonyosodik, hogy Bess kétségei, amikor felkerestem, hogy az operatív csoporthoz kérjem át magamat, nem is voltak olyan értelmetlenek, mint akkor gondoltam. Annyi bizonyos, hogy nem volt őszinte. Annyit hímezett-hámozott, hogy a végén én magam kérdeztem meg, továbbítja-e a Központnak a javaslatomat. Vagy talán attól fél, hogy át akarok menni a “Hármashoz” pillanatnyi megingásom következtében, és ezzel nem kíván közösséget vállalni. Nem várva a feleletére, amelyet egyébként sem sietett el, megkérdeztem még, hogy véleménye szerint lesz-e valami jelentősége elhatározásom előzményeinek, ha már az operatív csoportban leszek és megkapom a konkrét feladatokat. Erre sem válaszolt. A tapintat nem volt az a tulajdonság, amely megkülönböztette a többi NVÜ-funkcionáriustól. Egyikünk sem volt tapintatos. Ez velejárt a munkánkkal.

Első beszélgetésünk végén közöltem, hogy egy hét múlva visszatérek, és búcsú nélkül távoztam. Lehet, hogy ez használt, de az is lehet, hogy mégis meggyőztem, mert három nap múlva megkaptam a kinevezést. Másnap reggel felszámoltam a dolgaimat a Naprendszer Védelmi Ügynökség központi hivatalában, és átköltöztem az Atlasz déli lábánál levő gyakorlótérre. Ott váltam gyakorlati emberré én, a teoretikus, aki addig feldolgoztam az összegyűlt adatokat, ellenőriztem a jelentéseket, és időről időre kialakítottam az NVÜ tevékenységének ideológiáját, tudósok által szított sajtótámadások tüzében. Ügynök lettem, egy azok közül, akik eddig a szememben csupán a funkcionáriusok névtelen seregét jelentették, akik a számtalan világűrbeli bázison és állomáson tevékenykedtek. Számomra csak egy-egy információs számot jelentettek a komputerek memóriaegységéből, akiket a központi archívum nyilvántartott.

Nem voltam újonc. Már nem gyötörtek meg a szociológiai, pszichológiai és alkalmassági teszteken. Egy alig rövidített taktikai tanfolyamot végeztem a Ganymedesen meg a Spi-11 galaktikai laboratóriumban, ugyanabban, ahol negyven évvel ezelőtt elsőként fogták fel a Messier 13 csillagkép felől érkező jeleket. Most már a csillagok felé repültem, a középkori csillagásznak, a csillagködök első rendszerezőjé-nek katalógusából ismert tizenhármas csillagkép irányába. Utazásom végpontja mégsem számított nagyon távolinak. A szomszédos galaktika szélén várt rám a Millsnek, a miénktől nem sokban különböző napnak, a negyedik bolygója, a Petty, amelyet két felfedezőjéről: Peterssenről és Tytkinről neveztek el, és amelyen már néhány évtizede földi tudósok tartózkodtak. Tudósok meg olyanok is, mint én. Bár ez utóbbiak nem magán a bolygón munkálkodtak, hanem csak az egyik holdján.

A hang, amely elűzte szorongató álmaimat, és arra késztetett, hogy a szememet kinyissam, tovább tartott. Olyan volt, mint egyetlen feszített húr csendes zúgása. Eltelt még néhány másodperc, mire megértettem, mit jelent. Az űrhajó kiért a fekete időfolyosóból. Visszatértünk egyáltalán nem kifogástalan érzékeink világába, még ha ez a világ légüres tér volt is.

Most hanyatt kellene feküdnöm, mozdulatlanul, várni, amíg elhallgat a figyelmeztető jel. De mit tegyek, ha órák óta nem csináltam mást. Aludtam, ahelyett hogy az éjszakát vártam volna. Ekkor tehát a változatosság kedvéért elhatároztam, hogy felkelek.

Már csaknem háromszáz éve ismeretesek a végtelen térben a szupernagy gravitációs mezők, amelyeket a csillagászok eleinte csak az ún. fekete lyukakhoz társítottak. Amikor két évszázaddal korábban Vivien nyilvánosságra hozta elméletét, amely végleg lezárta az Einsteinnel kapcsolatos spekulációkat, oly módon, hogy a matematika új résztudománya magába ötvözte az egész geometrodinamikát a relativitáselmélettel, mint egy bizonyos kivételes esettel együtt, kiderült, hogy a gravitációs mezőket kísérő jelenségek lehetővé teszik, hogy az ember elvileg végtelen sebességgel utazzék galaktikákon át. Alig ötven évvel később előállították az első olyan űrhajókat, amelyek felhasználták a saját erőművükben létrehozott mesterséges gravitációs mezőket. Száz év óta a metagalaktika nyitva áll az ember előtt. Egy távoli csillagrendszerhez, amely mondjuk huszonnégyezer fényévre van, el lehet jutni a másodperc törtrésze alatt, csupán azt az időt kell hozzászámítani, amely alatt el lehet jutni arra a helyre, ahol az előírások megengedik a szupernagy gravitációs mezők stimulálását. Nem szabad ugyanis a fekete folyosókba behatolni a naprendszer üstököseinek aféliumai előtt, és nem szabad távolabb elhagyni, mint a célba vett bolygótól való megfelelő távolságban. Más szóval: így csak olyan helyre lehet utazni, amelynek a koordinátái megfelelő pontossággal megállapíthatók a start előtt, és amelyek jól ismertek, hogy a pilótákat ne lephessék meg a navigációt akadályozó körülmények. – Hiszen ha az időfolyosóból kilépő legénység nem ismeri a cél paramétereit, sokkalta rosszabb helyzetbe kerül, mint az ókori hajósok, amikor a vihar lesöpörte a fedélzetről a mérőeszközöket és térképeket, és ráadásul eltörte az árbocot meg a kormányt. A földi berendezések, mint a kronométerek vagy az információs hálózat, az ilyen utazás alatt nem működnek. Minden információnak, akár az ember idegszálain, akár az automaták számára készített mesterséges idegeken áramlik át, időre van szüksége. Márpedig ez a tényező a fekete folyosókban nem látszik. Az úticélra vonatkozó pontos adatok bekódolása nélkül az embereknek nemcsak a visszatérésre, de még bármely naprendszer elérésére sem volna a legkisebb esélyük sem.

Az űrhajó, amelynek fedélzetén tartózkodtam, olyan úton haladt, amelyet nemcsak elméletben, de gyakorlatban is több ízben ellenőriztek. A Földről a Pettyre vezető utat alighanem már tizedik alkalommal tette meg. Berendezéseket szállított oda meg tudósokat, történészeket, régészeket, egxobiológusokat, másokat pedig visszahozott. Tévedésről szó sem lehetett. Mindössze annyit állapítottam meg, hogy a fekete folyosó elhagyását jelző hang, amint a kézi kalkulátorom regiszterén megjelenő számok tanúsították, jó negyed miliparszekkel korábban hangzott fel, mint kellett volna.

A metagalaktika száz év óta nyitva áll az ember számára. Megvizsgáltuk a tér jókora darabját, megtaláltuk a világok millióját, amelyekről milliónyi ember írt doktori disszertációt. Egyet nem találtunk csupán: civilizációt. Legalábbis addig, amíg a Messier 13 felé irányított expedíció véletlenül rá nem akadt útközben a Mills-rendszerre, és benne csaknem a nap-ekoszféra kellős közepén keringő bolygóra. Ezen a bolygón volt élet. Magas fejlettségű civilizáció létezett. Valaha. Persze maradtak utána berendezések, építmények. Nem maradt azonban élő tanúja a hajdani ragyogásnak. Vagyis a Kapcsolat apostolai újabb vereséget szenvedtek, a régészek számára viszont nem várt paradicsom tárult fel. Ők azután el is foglalták a bolygót, és az ő birtokukban van mind a mai napig.

Legalábbis, ők így gondolták. Valójában az első perctől fogva a Petty holdján elhelyezett NVÜ-állomásunk diszkrét védelme alatt álltak. Nem lehetett csak úgy magukra hagyni a tudósokat. Túlságosan ki voltak éhezve a Kapcsolatra, következésképpen meggondolatlanok voltak. Arról, hogy az egyik holdon a mi állomásunk működik, nem volt tudomásuk, legalábbis úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Nekünk ez egyébként közömbös volt.

Az első jelzések a rejtélyes jelenségekről, amelyeket a Pettyn dolgozó tudósok tapasztaltak, megközelítőleg egy hónappal ezelőtt jutottak el Központunkba. Valaki világító spirálokat vett észre a látóhatár fölött, néhány régész a saját szemével látott kisebb repülő objektumokat, a bázis pilótája pedig azt jelentette, hogy egyik ellenőrző repülése során erős reflektorokat pillantott meg a földön, a kutatóállomásoktól, azaz az emberektől is néhány ezer kilométerre levő helyen. Ekkor a Petty holdján elhelyezett NVÜ-állomás egyszerre kulcsfontosságúvá vált. Azonnal útnak indult egy jelentős csoport, hogy megerősítse az addig csupán kétfőnyi legénységet. Az expedíció élén maga Bess állt. Én pedig éppen ekkor kaptam meg az első feladatot azóta, hogy az íróasztaltól megváltam. Csak általuk ismert okokból helyezett a “Hármas” vezetősége az űrhajó legénységébe, amely a tudósok soron következő csoportját vitte a Pettyre. Fotonikusként utaztam, mint a negatív szelvényes mérési módszer szakembere. Nos, ehhez többé-kevésbé valóban értettem is. És mivel a Pettyn éppen a rejtélyes jelentésekkel kapcsolatban volt szükség mérési szakemberre, így az űrhajón tartózkodásom indoklásában még valami igazság is volt. Persze csak valami. A teljes igazságot nem kellett tudniok.

Feltápászkodtam, kiegyenesedtem. A szemem előtt karikákat láttam, gyorsan meg kellett támaszkodnom a kabin falán. Ez volt a helyzet: száz éve repülünk így, de még senki sem volt képes kitalálni megfelelő árnyékolást a szupererős gravitációs mezők hatása ellen, még ha azokat maguk az űrhajók erőművei hozzák is létre. Nem voltak károsak az egészségre, de megbénították a mozgáskészséget és a gondolkodást. Már ami a pilótákat és a legénységet illeti. Mi ugyanis nem engedhettük meg, hogy a környezettel való gondolati kapcsolatunkat akár egy pillanatra is akadályozhassa bármi. Ezért aztán a NVÜ Műszaki Akadémiája külön a számunkra kialakította a személyes korrekciós berendezést. A többi már csak megfelelő kiképzés és gyakorlás kérdése volt.

Végigzongoráztam a szkafanderembe varrt vörös lemezke billentyűin, és máris jobban éreztem magamat. A figyelmeztető jel továbbra is működésben volt. Ha meg akarok maradni a legénység közönséges tagjának, nem árulhatom el, hogy a fekete folyosó elhagyása számomra egyszerűbb, mint a többieknek. Csakhogy elég sokat aludtam. Aludtam és álmodtam. Szükségem volt a mozgásra. Embereket akartam látni. Nem volt kedvem várni. Azonkívül ott volt még az időrepüléshez való túl gyors visszatérés problémája. Ezzel, fizikai állapotomtól függetlenül, nem késlekedhettem.

Kiléptem a folyosóra. A lámpákat kikapcsolták, csupán a falak foszforeszkáltak halványan. Átléptem a régi rakétára emlékeztető ovális ajtó magas küszöbét, és az irányítóteremben találtam magamat, így neveztük a legnagyobb kabint, amelyben szabad időnkben szoktunk összeverődni, hogy zenét hallgassunk, együnk valamit vagy elbeszélgessünk. Az utóbbi számomra egyáltalán nem volt sürgős, mégis akár akartam, akár nem, a többiekhez hasonlóan kellett viselkednem. Ők pedig túlontúl is barátságosak voltak. A hatfőnyi legénységből, a pilótákat is beleszámítva, öten először repültek a Pettyre. Majd szétfeszítette őket a büszkeség, a kíváncsiság. Önmaguknak sem vallották be. Kizárólag a feltárások szakmai oldaláról beszélgettek. Elleplezni mégsem tudták, legalábbis előttem nem. Váratlan elhallgatásaikból, félszavaikból, önkéntelen mozdulataikból, valahányszor a beszélgetések véletlenül a legutóbb tapasztalt rejtélyes jelenségeket érintették, minden nehézség nélkül meg lehetett érteni, hogy mindegyikük a Kapcsolat istenségének áldoz vágyaiban. Hiszen tudósok...

Abban a pillanatban, amikor átléptem az irányítóterem küszöbét, a figyelmeztető jel elhallgatott, mintha késsel vágták volna el. Ennek következtében megjelenésem sokkal természetesebbnek tűnt, mint számítottam. Nem kellett állítólagos rossz közérzetemet ecsetelgetnem, amelyre pedig még a folyosóban felkészültem.

– Helló – mormogtam, és az ablakot utánzó négyszögletes ernyő alatti szabad fotel felé indultam. Mögötte helyenként aranyszínnel átszőtt, örökké fekete légüres tér terjeszkedett. Az ernyő ezt a fekete színt sötétkékre festette át, így az égboltot a földihez tette hasonlóvá. Talán nekik szükségük volt erre.

Warda felém fordult és elmosolyodott. Rögtön utána elkomolyodott, jelentőségteljesen felvonta szemöldökét, és ujját a szájára tette. Ránéztem, azután kérdő pillantást vetettem a rádióapparátus előtt ülő Barcewra. Az csak egy futó pillantást vetett rám, s állával az előtte villódzó jelzőlámpákra mutatott. Közelebb mentem és megálltam a háta mögött.

– Mi történt? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mennyire el van foglalva.

Hosszabb ideig váratott a válaszra. Végül megcsóválta a fejét, és ismét rám nézett. Tekintetében feszültség vibrált.

– Rövidesen megtudjuk – dörmögte. Mutatóujjával a vezérlőasztal szélén kopogott, és hozzátette: – Zamfi és Leski a vezérlőpultnál vannak. Kérték, hogy ne zavarjuk őket. Számításokat végeznek. Amint valamit megtudnak... – felemelte a hangját.

Wardára néztem. Elkapta pillantásomat, és szó nélkül mutatott a fotelra, amely felé az előbb igyekeztem. Ezúttal éltem a meghívással.

– Miről van szó? – kérdeztem ismét, halkan, hogy jóakaratomat bizonyítsam. – Miért ébresztettek minket ilyen korán?

Warda elmosolyodott, megfordult a fotelban, fejét a vállamhoz közelítette.

– Annyit mondtak csak, hogy semmi vész – suttogta. – Úgy látszik, hogy valami hírt kaptak, vagy pedig a tachdar talált előttünk valamilyen sugárzásféleséget – tette hozzá meggyőződés nélkül. Megesküdtem volna, hogy a száján volt már az “objektum” szó. A tachdar egy objektumot talált. Igen, mindegyikük erről ábrándozik. És egyiküknek sem jut eszébe, hogy a Föld számára az ilyen találkozás egyáltalán nem biztos, hogy jót jelent. Lehet, hogy az ellenkezőjét.

– Semmi mást nem tudnak? – vetettem oda közömbös hangon, közben arra gondoltam, hogy meg kell tudnom, miről van szó, mégpedig sürgősen. Mielőtt valami butaságot elkövetnének... amennyiben tényleg volt előttünk valami. Még ha csak sugárzás vagy hullámnyaláb, tehát valami olyasmi, ami esetleg akár így, akár úgy mégiscsak érdekes adatokat szolgáltat.

Felsóhajtott. Végigsimította dús fehér üstökét, és visszatért az előző helyzetbe.

– Megígérték, hogy jelzik, ha ellenőrizték az adatokat – mondta szomorúan. Még ő is. Az egzobiológusok nesztora... még apám is járt az előadásaira. Apám...

– Van összeköttetésünk a Pettyvel? – kérdeztem gyorsan. A fejét rázta.

– Nincs – válaszolta. – Azaz egy perccel ezelőtt még nem volt – helyesbített.

– A folyosóban kell lennünk – tette hozzá magyarázóan.

Felálltam. Közömbös arccal nyújtózkodtam egyet, és kényelmes léptekkel az ajtó felé indultam. Warda csodálkozó tekintettel nézett utánam. Ezt azonban nem vettem észre. A küszöbön ‘majdnem összeütköztem Lénával, és félre kellett állnom, hogy utat engedjek neki. Vékonyka világos kezeslábasban volt, és úgy látszott, hogy pár perce riadt fel álmából. Bizonyára így is volt. Nem volt ideje, hogy a tükörbe nézzen. Fogalma sem volt, hogy néz ki. Gesztenyebarna haja, amely rendesen lágy hullámokban göndörödött, most szénaboglyaként ágaskodott a fején. Persze azt nem lehetett mondani, hogy csúnya volt. Még csak nem is a kezeslábas zavart, amely jóformán semmit sem takart el. Csak az jutott eszembe, hogy egy tudósnak több ezer fényév távolságban földi hálószobájától nem kellene így kinéznie. Arra is gondoltam, nem csoda, hogy Barcew Léna társaságában zavaros tekintetű, esetlen kamasszá változik, holott a korai amerikai kultúrák elismert tekintélyű szakembere, és egyik oszlopos tagja az Atlantisz előtti Régészeti Intézetnek. Hány éves lehetett? Negyven? Ötven? Mindenesetre ereje teljében levő kisportolt férfinak látszott, aki ráadásul agglegény.

– Itt vagytok? – kérdezte lihegve Léna. – Mi történt? – Izgatott tekintettel mért végig bennünket. – Értékeltem az adatokat, és úgy érzem, túl korán léptünk ki a folyosóból...

– Nyugalom – dünnyögtem mosolyogva. – Várjuk a hírekét az irányítóból. Ők is ellenőrzik az adatokat... és úgy látszik, van mit ellenőrizniük... meglehetősen váratlanul. Persze nem komoly a dolog – tettem hozzá megnyugtatóan, és igyekeztem kitérni előle. Megállított, tenyerével megérintve a vállamat.

– Hová mész? – kérdezte meglepetve. – Hogyhogy váratlanul? – kérdezte tanácstalanul. – Miféle hír?

Barcew felállt, és néhány lépést tett felénk. Végül megállt, tüntetőén elfordította tekintetét Léna kezeslábasáról, és gondterhelten nézett rám.

– Hamarosan megjön a jelentés – vetette oda jeges hangon. – Többet egyelőre nem tudunk...

Határozott mozdulattal kiszabadítottam a karomat, udvariasan eltoltam a nő kezét, és kimentem. Elhaladtam a tartalék információs berendezés, aztán a hajtóműhöz vezető lift bejárata mellett, és megálltam az ekranizációs vezetékek sűrű hálózatával biztosított acélajtó előtt. Pillanatnyi habozás után kinyitottam a komplikált zárat, és bementem.

Az ajtóval szemben a hatalmas képernyő előtt Zamfi ült mozdulatlanul. A fotel támlája mögül csak fekete fejét láthattam. Meg sem mozdult, amikor beléptem. Bizonyára meg sem hallotta a mágneses zár kattanását. A csillagokkal tarkított, fekete légüres tér képe függőlegesen helyezkedett el szeme előtt, át- meg átszőve rendszertelenül felvillanó fényvonalakkal. Tisztában voltam vele, hogy a komputer a Leski által ellenőrzött számítási adatokat viszi fel a képernyőre. Leski a kabin ellentétes oldalán ült az űrhajó főkomputeré-nek széles, félkör alakú vezérlőpultja előtt. Ujjait mozdulatlanul tartotta a billentyűk fölött. Ő sem árulta el a legkisebb mozdulattal sem, hogy észrevette behatolásomat a vezérlőterembe, amely mindenképpen az elfogadott szokások nyílt megsértését jelentette. Az irányítást nem szabad megzavarni, pláne nem, ha különleges esemény történik. Az ügyelet szent dolog. Hát még akkor, amikor az űrhajó valamilyen nem várt komplikációk következtében idő előtt kilép a fekete folyosóból.

A kabin közepére mentem és megálltam. Kis ideig néztem a képernyőt, és megpróbáltam kikövetkeztetni valamit az egymást követő adatokból, miközben tekintetem véletlenül a teleran négyszögletes kijelzőjére tévedt. Határozott zöld vonal futott a közepén. Tehát minden rendben. A Petty a cél felé irányítja már az űrhajót. Akkor meg miért van ez az egész zűrzavar? És miért esik hirtelen a sebességünk csaknem nullára, amit a másodperc töredéke alatt észrevettem, miután a telerant fürkésztem?

Ismét a képernyőre néztem, és hirtelen valami felderengett bennem. Nem teketóriáztam tovább, gyorsan odamentem Leskihez, és megálltam a háta mögött.

– Mi történik itt? – kérdeztem a kelleténél kissé hangosabban. – Miért állunk?

Ezt az egyet még megtehettem. Adtam a kíváncsiskodót.

Leski összerezzent. Gyorsan felém fordította napbarnított arcát. Meglepődés tükröződött rajta, de leplezetlen izgalom is. A várakozás láza volt benne. Annyira hatása alatt volt, hogy szokatlan megjelenésem sem tűnt fel neki.

– Mindjárt meglátjuk... – mondta felindultságtól remegő hangon. – Most fejezem be a pályaadatok ellenőrzését...

Ezt felesleges volt mondania. Magam is észrevettem, hogy az űrhajó már egy bizonyos cél felé halad. Csakhogy több millió kilométeres körzetben semmiféle olyan cél nem lehetséges, ami minket érdekelne. Sőt semmiféle, cél nem lehetséges.

– Meteoritok ? – kérdeztem, tovább tettetve. – Vagy valami sugárnyaláb?

– Meglátod... – ismételte sokat ígérőén, és jelenlétemről megfeledkezve visszafordult a vezérlőpulthoz.

Még megvolt az a reményem, hogy kozmikus katasztrófa során elégett égitest egy eltévedt darabkájának elég ritkán tapasztalható esetéről van szó. De mindenesetre fémdarabnak kellett lennie, ami valóban nem volt kizárt, de nagyon kevéssé valószínű. A ferroindukciós érzékelők nem hagytak kétséget az utunkban álló test szerkezetét illetően. Ha azonban mégis valami olyasmi ez, aminek nem lenne szabad itt jelentkeznie, akkor küldetésem előbb befejeződik, mintsem azt bárki feltételezhette. Jószerével mielőtt elkezdődött.

Egyelőre várnom kellett. Egy mozdulattal megérintettem a kesztyűmben elhelyezett kis táblácskát, amelynek révén bármelyik pillanatban kapcsolatba léphettem a Petty holdján levő NVÜ-bázisunkkal, aztán visszamentem a zárt ajtóhoz, és nekitámasztottam a hátamat. A vezérlőteremben nem volt harmadik fotel.

Nem kellett sokáig várnom. Öt-hat perc múlva Zamfi felszisszent. A képernyőn megálltak a vonalak. Leski érthetetlenül mormogott valamit, azután gyorsan felállt, és az analizátorhoz lépett. Vagy harminc másodpercig állt előtte bólogatva, mintha azt akarta volna mondani, hogy a. berendezés minden feltételezését igazolta, végül az adó-vevő készülék felé indult. Az utolsó pillanatban sikerült útját álmom.

– Mi ez? – kérdeztem olyan hangon, amely még saját magam számára is kissé agresszívnek tűnt. – Mi a terved?

Leski megmerevedett. Lassan felemelte a fejét, és meglepett tekintettel mért végig, mintha csak most venné észre, hogy itt vagyok. Csodálkozó arckifejezése fokozatosan kedvetlenné változott, később ellenségessé. Az emelkedett hangulat, amelyet az iménti felfedezés keltett, nyomtalanul elmúlt. Kiábrándultság és rossz szájíz maradt csupán. Egyet nem tagadhattam meg tőle. A reflexet. Egyből rájött. Na persze, végül is jól ismerte a világűrt és a benne kötelező szabályokat. És senki más nem engedhetett meg magának olyan hangnemet vele szemben, mint amilyet én használtam az előbb. És senki más nem lépett volna be a vezérlőterembe ilyen kritikus pillanatban.

– Te... – sziszegte. Tekintete elkerülte az arcomat, és Zamfi felé irányult. Az dermedten ült, ujjait változatlanul a már kialudt képernyő alatt sorakozó billentyűk felett tartotta.

Bólintottam.

– Igen – erősítettem meg nyugodt hangon. – Kellemetlen számomra, Leski, mégis tudnom kell, miről van szó és mit akartok tenni. Mesterséges tárgy, ugye?

Ismét futó pillantást vetett Zamfi felé, mintegy a segítségét kérte, azután elfordult, és mozdulatlanná vált.

– A “Hármas” tagja vagyok – mondtam még mindig nyugodtan. – De hát ezt ti is tudjátok! Tényleg azt akarjátok, hogy az utasítások szerint cselekedjem? Jól meggondolták azok, akik kiadták... tiszteletben kell tartanotok a munkájukat. Nekem mindenesetre azt kell tennem. Talán megegyezésre juthatunk...

Csend. Még egy pillanatot vártam, azután használtam az adómat. Természetesen rejtjeleztem a jelentésemet, de olyan kódot alkalmaztam, amelyet a laikusok is jól érthetnek, hogy legalább ebben az esetben ne hagyjam őket kétségek közt.

A válasz szinte azon nyomban megérkezett. Egyidejűleg a teleran ernyőjéről eltűnt a Petty állomásának jelzése. Az űrhajó fölötti ellenőrzést az NVÜ-bázis vette át a holdról. Ezt bármelyik egységgel megtehették területükön belül. Úgy is lehet mondani, hogy ettől a perctől az űrhajó és legénysége kényszerhelyzetbe került: Engedelmeskedniök kellett, ha ismét fogni akarják a célbázis irányjelzését és a navigáció lehetőségét..

– Rendben – mondtam ismét Leski háta mögött állva. – Most pedig hagyjátok abba a szembekötősdit. Nem akartam kellemetlenséget okozni nektek, de megvan a magam munkája. És el kell végeznem, mint ahogy ti is elvégzitek a magatokét. Tehát...

– A munkáját! – szakított félbe Zamfi gúnyosan. – A Naprendszer Védelmi Ügynöksége – tette hozzá nyomatékkal. – Szép kis munka. Ha legalább egyszer végiggondolná valamelyikőtök, mitől is akarjátok védeni a mi kis világunkat! Igazából mit akartok elvenni tőle!

– Csillapodj! – szólalt meg végre Leski. – Kár a szóért. Ők nem gondolják végig. Ők tudják. Pontosabban azt hiszik. Jól van – fordította felém arcélét, ami azt akarta jelezni, hogy most közvetlenül hozzám fordul. – Előttünk egy nem azonosítható objektum van, amely nem a természet alkotása. Ráhangoltuk a sebességet, és közeledünk feléje... a találkozás nagyjából... – kis szünetet tartott, és rápillantott a mutatókra – tíz perc múlva következik be. Ne izgulj – folytatta kötekedőén –, nem állt szándékunkban odamenni. Szondát akartunk küldeni...

– Személyzettel? – vágtam közbe.

Legyintett, aztán rögtön visszanyerte lelki egyensúlyát.

– Ti automatákat küldenétek? – válaszolt kérdéssel.

Már eleget tudtam. Azt is tudtam, mit kell tennem, mielőtt működésbe lépett volna minikészülékem, hogy közölje a bekódolt utasításokat.

– Pontosan ezt fogod tenni – feleltem Leskinek. – Szondát küldesz. A személyzetnek azt mondod, hogy... galaktikán túli meteorittal találkoztál. És hozzáteszed, hogy az irányítók a Pettyn nem adtak engedélyt a repülés megszakítására. Felfegyverzett szondát választasz... remélem, tudod, mire gondolok. Baráti érzéseket tápláltok minden lehetséges civilizáció iránt, mégis vannak ilyen szondáitok a fedélzeten. Egyet nem győzöl majd sajnálni: nem fogod megvárni a visszatérését. Azt nem kell mondanom, hogy nemcsak automaták fognak benne utazni... és azt hiszem, az is világos, ki fogja kezelni azokat a fegyvereket. Ha semmi olyat nem találok, ami iránt érdeklődnünk kellene, érintetlenül el fogjuk küldeni nektek a Pettyre az egész objektumot. Ha azonban ...

– Ha – vágott a szavamba Zamfi – találnak ott élőlényt, akkor legalább azonnal eloszlanak a felfedezett civilizációval szembeni kétségeik... – hangja a haragtól fulladozott. Amit mondott, ironikus is lehetett volna, ha sikerült volna lepleznie a fájdalom érzését. Megérthettem volna. Csakhogy nem akartam. Ráadásul nem is tudtam. Amint már megmondtam, mindegyikünknek megvolt a maga munkája...

– Így vagy úgy, valamit küldünk nektek – fordultam az ajtó felé. – Egyelőre üljetek nyugodtan, amíg el nem indulok. Azután elmondjátok a többieknek, hogy s mint... már ami a meteoritot illeti. És ne próbáljátok keresztülhúzni a számításaimat... Amint jelentettem a mieinknek, hogy indulásra készen állok, felvehetitek a kapcsolatot a Pettyvei, különben, amikor ezt most mondom, már el is indultak. És még egyet – vetettem hátra –, gondoljatok rólunk, amit akartok, az emberek biztonsága s vele együtt persze valamennyiőtök biztonsága, akik itt a fedélzeten vagytok, számomra sokkal fontosabb, mint bármilyen “kapcsolat” idegenekkel. Viszontlátásra.

Nyugodtan becsuktam magam mögött az ajtót-, s útközben ellenőrizve a szkafanderem becsatolását, elindultam egyenesen a folyosó vége felé. A zsilipkamrában megtaláltam a sisakomat és az űrruhámat. Öt perccel később a zsilipkamrán túli térben bemásztam a szétlapított golyó formájú jármű kicsiny bejáratán. Ebben a helyiségben benne volt a világmindenség végtelensége. Atmoszféra, hőmérséklet, élet, mindez már mögöttem maradt, túl a zsilip túlsó bejáratán.

Utoljára ellenőriztem a szonda és a szkafander összeköttetését, egy pillantást vetettem az aggregátorok feszültségmutatójára meg az annihilátor transzformátorára, utána ösz-szeköttetésbe léptem az űrhajó vezérlőtermével.

– Adjátok meg az objektumra vonatkozó összes adatot – mondtam magam elé. – És mindent, amit tudtok róla. Minél hamarább megteszitek, annál előbb szabadultok meg tőlem. Figyelem, bekapcsolom a szalagot – fejeztem be, lenyomva minikomputerem memóriakapcsolóját.

A következő néhány percben csendben figyeltem a járművem irányítóegységeibe táplált kontrolladatokat. Amikor a komputer ernyőjén megjelentek az utolsó adatok, nem vártam már meg az ellenőrző számításokat, amelyet Leski több ízben elvégzett, mielőtt értesítette volna a többieket, amiben én megakadályoztam, hanem megnyomtam a “start” feliratú hatalmas vörös billentyűt. A fejem fölött megpillantottam a csillagokat. Az űrhajó bejárata nesztelenül feltárult. Hamarosan mindenünnen csillagok vettek körül. Ebből tudtam, hogy kint vagyok a végtelen térben.

Akaratom ellenére szomorúan gondoltam a tudósokra. Bármelyikük a fele életét odaadta volna, ha találkozhat az idegen civilizációval. Az az egyetlen idegen civilizáció, amelyet a világűrben találtunk, sok ezer, ha nem sok millió évvel ezelőtt virágzott, és ma már csak a régészek számára jelent ínyencfalatot. Ugyanakkor, amit magam előtt láttam, minden kétséget kizáróan értelmes lények alkotása volt. És nem hinném, hogy olyan régi lenne, mint a Pettyn talált leletek. Ezzel kapcsolatban persze tévedhettem.

Az űrhajó vagy laboratórium, vagy ki tudja, micsoda, szabályos kocka alakú volt. Csupán a test egyik lapja volt meghosszabbítva egyenes, lapos koronggá, amely vagy tíz méter hosszan magasodott a kocka fölé. Napelem? Antenna? Napozó terasz?

A titokzatos szerkezet közvetlen közelében haladtam, s nagyon óvatosan úgy manővereztem, nehogy megsértsem. Folyton próbálkoztam a rádiókapcsolattal, de az objektum hallgatott. Semmilyen sugárzást vagy hullámot nem bocsátott ki, legalábbis általunk ismertet nem. Halott volt. Halott volt, vagy ezt a látszatot kellett keltenie. A kém szerepére kijelölt szerkezetet mindenesetre ilyesféleképpen kellett beprogramozni.

Az ellenkező oldalon a kocka felületén a bejárat négyzet alakú körvonala látszott. Semmiféle ismert űrhajóbejáratra nem hasonlított. Zár helyett középen hat kerek nyílást láttam. Amennyiben persze valóban zárként szolgáltak, s nem, mondjuk, madáretetőként.

Még néhányszor körbejártam a szerkezetet, aprólékosan végigkutattam felületének minden négyzetcentiméterét, utána – ujjaimat a hajtómű – és az antianyag-kibocsátó billentyűn tartva – elindultam az egyébként sima felület egyetlen kiemelkedő pontja felé. Készen arra, hogy a másodperc törtrésze alatt teljes erővel lecsapjak, a sisakom nyílásából figyeltem, ahogy kis űrhajóm szárnya alól előkígyózik az elektromágnesben végződő vezeték. Mikor a vezeték vége hozzáért az idegen objektumhoz, egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet. Egy másodperc, kettő, három... semmi. Csend.

Mélyet sóhajtottam, és a rádióadómmal kezdtem foglalatoskodni. Az űrhajó a Petty holdján levő bázisunkból már úton volt. Maga Bess jött vele. Ami engem illet, csak annyit tanácsoltak, hogy a helyzettől függően cselekedjem. Semmi sem hiányzott jobban, mint a jó tanács. Meg kell vallanom azonban, hogy nem is számítottam másra.

Automatikusra kapcsoltam a rádióközpontomat, és kinyitottam az ajtót. Nemsokára a szonda érdes páncélján álltam, és kesztyűmmel simogattam az idegen jármű felületét. Már amennyiben jármű volt.

Továbbra sem történt semmi. Egyre-másra érintettem a különböző érzékelőket az előttem feketéllő kis gömb oldalához, s közben figyelmesen néztem a miniatűr mutatókat. Egyik sem mozdult. A hajó belsejében ideális csönd uralkodott. Csönd és mozdulatlanság. Semmiféle berendezés nem működött, legalábbis olyan nem, amely Földön ismert energiaforrásból táplálkozott volna.

Végül a hat kis nyílásnál állapodtam meg. Közönséges, megszokott kis mélyedések, amelyek mászáskor alkalmasak az ujjak elhelyezésére. Nem voltak mélyek, kilincsnek, csavarnak vagy ehhez hasonlónak nyoma sem volt. Először mindet nyitott tenyérrel pásztáztam végig, azután sorra beledugtam az ujjaimat. Végül támadj egy ötletem. Öt nyílásba belehelyeztem bal kezem ujjait, a maradék hatodikba pedig a jobb kezem mutatóujját. Az egész négyzet alakú lemez megremegett. Én is megremegtem, de a kezemet nem vettem el. Legalább még egy másodperc telt el, mire a lemez megmozdult, és a szerkezet falában egy állandóan növekvő nyílás támadt. Nem mozgott gyorsan. Arra gondoltam, hogy egyszerűen nem megfelelően működik az ajtói Elhatároztam, hogy ellenőrzöm. Egyelőre nem is figyeltem befelé, ahol különben teljes sötétség volt. Megvártam, amíg az ajtó befejezi kínos vánszorgását. Ezután ujjaimat ismét a kicsiny nyílásokba helyeztem. Az ajtó meg sem mozdult. Nyilvánvalóan a becsukáshoz más módot kellett alkalmazni. Ezzel azonban nem kísérleteztem. Végül is az ajtó rejtélye érdekelt most a legkevésbé. Minden, amit itt tettem, csupán várakozás volt. Az egyetlen, amiről meg kellett győződnöm, mielőtt az állomásról ideküldött űrhajó megérkezik, hogy fenyeget-e az idegen szerkezet valamilyen nem várt meglepetéssel. Ezt a bizonyosságot, amennyiben több ezer fényév távolságban a Földtől lehet biztonságról beszélni, már megszereztem. Az érzékelőim eléggé univerzálisak voltak. Nem. A jármű belsejében semmilyen energiát igénylő berendezés nem működött. Márpedig az élő szervezetek ilyen “berendezések”. Nyugodtan visszatérhettem volna a szondámhoz, hogy elnyúljak a fotelban, és szunyókáljak egyet. Senki sem vethetett volna a szememre semmit. Bár azt sem tiltotta meg senki, hogy elvégezzem az első felderítést. És nem ismertem olyan indokokat, amelyek miatt le kellett volna erről mondanom.

Térdemet könnyedén behajtottam, és elrugaszkodtam a szonda páncéljáról. Fejjel előre, a kézi irányító fogantyúját a markomban szorongatva hatoltam be az idegen szerkezet belsejébe. Nem túl messze. Szándékosan beleakasztottam a csizmám sarkát az ajtó keretébe, és ebben a helyzetben maradtam. Fejlámpám fényével pásztáztam körbe.

Hordó alakú helyiség bejáratánál találtam magamat, amelyet a lámpa fényében csillogó sima fal határolt. Néhány centiméterre egymástól, vízszintesen, ezüstös színű, nyújtott háromszög alakú díszek futottak végig. A helyiség teljesen üresnek látszott. Csak balra vettem észre egy kisebb bemélyedést, amelyben négyzet alakú nyílás sötétlett. Pontosan akkora volt, hogy kifértem volna rajta űrfelszerelésemben.

Miután körülnéztem, az az érzésem támadt, hogy ismét a világűrben vagyok. Csak az első pillanatban merült el a reflektor fénye a mély sötétségben. Rögtön azután furcsán beárnyékolt, szinte befestett csillagokat pillantottam meg. Megérintettem gázpisztolyom ravaszát, és eltávolodtam a bejárattól. Ekkor értettem meg. Az egész űrszerkezet átlátszó volt. Legalábbis valamikor ilyen volt. Most, alighanem az idő múlásával, megszürkült, elhomályosodott, akár az antik tükrök. Nos, az efféle szerkezetek építéséhez mi is értettünk valamelyest. Mindenesetre elég jó bizonyítványt állított ki megalkotóiról. Főként azért, mert nem is biztos, hogy nem réges-régi konstruktőrökről volt szó.

Megálltam, és méterről méterre ismét rendszeresen végig kutattam a falakat reflektorom fényében.

A mennyezet egyenes és sima volt, csak a középső részén látszott egy közepes méretű, kusza vezetékekből álló szerkezet, amelyet fekete dobozkák vettek körül, ezeken valamiféle zárak voltak elhelyezve. A falak felső része is csupasz volt, bár itt is, ott is sínekre emlékeztető rudak álltak ki, amelyek képernyőket vagy más szerkezeteket tarthattak valamikor. Most már a nyomuk sem látszott.

Befejeztem a kabin felső részének vizsgálatát, s lámpámat a padló felé irányítottam. Eleinte körös-körül pásztáztam vele, a falnak támaszkodva, amely alatt hosszúkás fémdobozok sorakoztak sok-sok hasonló formájú ujjszerű kitüremkedéssel. A terem nagyon tágas volt. Túlságosan is tágas, az egész szerkezethez képest, amelyet szondám fedélzetéről már megfigyeltem. Csak amikor a félköríves erkélyszerűséget észrevettem, akkor jöttem rá, hogy az idegenek járműve egyetlen helyiségből áll. S az előtér, amelybe érkeztem, csupán egy elkerített része volt.

Lámpám fényét ekkor a kabin közepére irányítottam. A félhomályból visszatükröződött a fény, és valami olyasmit pillantottam meg, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy rögtön kikapcsoljam a lámpát. Néhány lépést tettem, kézbe vettem a lámpát, és fejemtől a lehető legtávolabbra tartva ismét meggyújtottam.

A kabin kellős közepén egy bárpultra emlékeztető kör alakú berendezés állt. A belsejébe egyetlen keskeny nyílás vezetett, amely azért annyira nem volt keskeny, hogy egy ember át ne férhetett volna. Pedig nem ember járt arra.

A pulttal körülvett szabad térség közepén, amely bizonyára a vezérlőpult volt, virágkehely alakúra kiképzett tárgy állt ki a padlóból. Mintha egy óriási kristályból faragták volna ki, mégis puha volt és rugalmas. Puha volt, ugyanis jól láttam, ahogy a szélei benyomódtak annak a valaminek a súlyától, ami kitöltötte a kehely belsejét, mint valami fotelt. Egy mozdulatlan alak... nem, nem automata. Meglehet, hogy tréfából egy majom groteszk alakját mintázták meg.

Ennek a valaminek valaha élőnek kellett lennie. A törzs és a végtagok finom vonásai, a nyitott, rezdüléstelen szem, az egész alak tehetetlensége nem hagytak kétséget efelől. Kisérleti állat? A vezérlőpultnál? Végül is a Földön is vannak idomított állatok. Lehet, hogy valahol a világűrben olyan állatok léteznek, amelyek képesek arra, hogy mást is elsajátítsanak, mint az apportírozást és a labdazsonglőrködést. Csakhogy...

Vártam egy kis ideig, aztán óvatosan közelebb léptem. Igen, az élet régen elszállt ebből a teremtményből, mégpedig örökre. Hogy milyen régen, azt persze meg sem kísérelhettem megtudni. Az űrben a halál is kicsúszik az idő kényszere alól...

Az állatot sűrű, rövid szőr borította, amely a lámpa fényénél vöröses volt és matt fényű. Minden bizonnyal a gerincesekhez tartozott. A csimpánzéhoz hasonló feje, bár arcvonásai némileg finomabbak voltak, természetellenesen hajolt hátra, a kehely formájú fotel kitüremkedéséhez. Nyaka, amelynek szélessége elérte a fejét, alul négy vállban folytatódott. Az a vállcsontja, amely az általunk ismert emberszabásúaknak jobb és bal oldalon helyezkedik el, ennek a teremtménynek elöl és hátul is nőtt, s így a púposság látszatát keltette. Keze azonban csak kettő volt, rövid és aránytalanul vékony, kerek tenyere viszont szokatlanul hosszú ujjakban végződött. Elöl a mellső vállon valami olyasmi látszott, amit jobb híján csökevényes harmadik kéznek lehetett tartani. Alkarja nem volt, tenyere sem, csupán egy ovális mélyedés látszott, amelyből két nyúlvány állt ki, talán ujjak, talán érzékszervek, amelyek a kívülről jövő jelzéseket fogták fel vagy esetleg a belülről jövőket. Eszembe jutott, hogy érdemes lenne megnézni, hogy vajon a negyedik “vállból” is ki-áll-e valami hasonló, de ehhez meg kellett volna fordítanom a teremtményt, ezt pedig nem akartam megtenni az űrhajó megérkezése előtt. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ennek a kíváncsiságnak a leküzdése sokba került. Egy méterrel közelebb hatoltam: alaposabban szemügyre vettem az idegen jármű utasának mozdulatlan testét. Csak ekkor vettem észre, hogy kerek tenyerén hat ujj van. Hat. Azonnal eszembe jutottak a marslakókról szóló réges-régi mesék. Ott a világűrbeli lényeknek mindig pontosan hat ujjuk volt, nem számítva a számos egyéb nyúlványt. De ennek a lénynek először is valóban hat ujja volt, másodszor pedig a régi csacskaságokkal kapcsolatos idétlen gondolat után rögtön eszembe villant egy másik: a bejárat lemezén hat nyílás volt. Amikor ujjaimat a nyílásokba helyeztem, a bejárat ki is nyílt. Ez a lény mégsem állat volt, hanem az objektum tudatos gazdája. Vajon nem reagált az élő szervezet sugárzására a bejárat zárja, vajon nem éppen a hatujjú lényekre gondolva tervezték meg a járművet?

A következő pillanatban még valamit észrevettem. A fotel lábánál egy gondosan összehajtogatott ruhacsomag feküdt. Figyelmesebben megnéztem és megállapítottam, hogy valóban ruha. Igen, ez valami szkafanderféleség volt. Kocka formára hajtogatott szkafander, amelyre hatalmas, üveges részszel ellátott sisakot helyeztek, ahhoz hasonlót, amilyet a napsugárzás ellen a mi konstruktőreink is alkalmaznak.

Lejjebb ereszkedtem, ügyelve arra, hogy sem a fotelt, sem a benne elhelyezkedő testet ne érintsem, és felemeltem a sisakot. Szemlátomást úgy illett a szőrös lényre, mintha ráön-tötték volna, nemcsak a fejét, hanem a nyaka vastagságát is figyelembe véve. Letettem a sisakot, és a szkafander után nyúltam. A pisztolyt a pultra helyeztem, a reflektort visszatettem a homlokomra, és felegyenesedve széthajtogattam a szkafandert vagy mi a csodát. Nem tévedtem. Elöl és hátul, ahol a mi ruhánk a mellkast és a hátat takarja, a szkafander kipúposodott, mintegy helyet biztosítva a négy váll számára. Mi kellett volna még?

Letettem a halott pilóta ruháját, aki már többé nem állat volt a számomra, és kapcsolatba léptem az állomással. Az ügyeletes azonnal összekapcsolt az űrhajóval. Bess, aki figyelemmel kísérte az adatokat az én rádióközpontommal összekapcsolt komputere képernyőjén, természetesen tudta, mit csinálok, nem következtethette ki azonban, hogy mit gondolok. A helyzet nem tette szükségessé az agyközpontokat körülvevő mezők közvetlen kapcsolatát, ami jelentősen akadályozta volna mozgásképességemet. Az ilyenfajta összeköttetés ugyanis megköveteli a súlyos és komplikált felszereléssel ellátott és ráadásul gyakran elromló sisak alkalmazását. Beszámoltam neki a látottakról. Azt válaszolta, hogy véleménye szerint sietségre nincs ok, és azonnal visszatérhetek a szondára, hogy ott várakozzam. Hozzátette, hogy háromnegyed óra múlva itt lesznek, aztán kikapcsolta a rádiót.

Az utasítás szerint cselekedtem. Amikor már elhelyezkedtem az emberi test formáját követő fotelomban, egy gondolat szöget ütött a fejembe. Az objektumban nem volt levegő. Azaz atmoszféra, amelyben lélegezhetne az ember. Az űrhajó külső ajtaja be volt csukva, a bizonyára zsilip szerepét betöltő belső ajtó azonban nyitva volt. Miért? Hiszen ily módon senki sem maradhat benne életben. Az űrhajón semmilyen külsérelmi nyom nem látszott. Ép volt, és hermetikusan zárt. És mégsem volt benne lélegzésre alkalmas gáz. Talán a kehely alakú fotelban levő lényt halálra ítélték, megfosztva a levegőtől? Lehetetlen. Túl költséges kivégzés. Vagy talán... csak koporsó? A tengerészeknek egykor az volt a szokásuk, hogy a fedélzeten meghalt társuk holttestét beburkolták, és a tengerbe dobták. S ez szép és előkelő temetésnek számított. Vajon az űrpilóta méltó sírhelye nem éppen a világűr-e? A költségek? Ugyan, ebben az esetben nem volt feltétlenül meghatározó szerepük. Ha például egy ismert és fontos személyiségről volt szó. Ez a sírbolt szebb és biztosabb, mint a piramis. És nagyobb is, mert végtelen. Az az összehajtogatott szkafander meg a sisak... Hát a hajdani pilótáknak vajon nem tették-e a sírjukra a fejhallgatójukat és az összetört légcsavart?

Elhessentettem ezt a gondolatot. Nincs idő halálról, temetésről és síremlékekről elmélkedni. Még az idegen civilizáció építette űrhajók szőrös utasaival kapcsolatban sem. Akár élő, akár halott az a civilizáció. Végül is nem lehet, legalábbis egyelőre, kizárni annak lehetőségét, hogy a tőlem nem mesz-sze mozdulatlanul álló objektum az egykor a Pettyt lakó élőlények alkotása, amelyet az elkövetkezendő vizsgálatok után átadunk a régészeknek, mint mindent, ami ezen a még élő bolygón található, amely ugyanakkor csupán egy hatalmas temető.

Negyvenöt percet vártam nyitott szemmel szunyókálva. Összerezzentem, amikor fülembe csendült Bess hangja. A főnök azt javasolta, hogy nyissam ki a bejáratot, és menjek ki a szonda fedélzetére.

Amikor a zárat kinyitottam, már nem voltak felettem csillagok. Eltakarta őket az óriási űrállomás törzse, amely fel volt szerelve mindazzal, amit az ember létezésének ezredévei során kutatásra, védekezésre és pusztításra képes volt kigondolni. Hatalmas reflektor világított. Egy pillanat alatt átfésülte a környéket, azután vakító fénnyel árasztotta el az idegen objektumot és engem, aki a parányi jármű páncélján álltam, amely az őt körülvevő végtelen térséghez képest kisebb volt a legparányibb részecskénél, amilyet az ember elképzelni képes.