Mozgó képek

Nézzétek…

Ez az űr. Néha a legvégső határnak nevezik.

(Kivéve, hogy persze nem lehetséges legvégső határ, mert akkor nem lenne semmi, amihez képest határ lehetne, de ami a határokat illeti, határozottan utolsó előtti…)

És a csillagok áramlata előtt nebula függ, hatalmas és fekete, egy vörös óriás föl-fölvillan, akár az istenek tébolya…

Aztán a fölvillanásokról kiderül, hogy egy irdatlan szem csillanásai, amit hunyorgó szemhéj takar el időről-időre, majd megmoccan a sötétség úszólába, és Nagy A’Tuin, a csillagteknőc tovaúszik a semmin át. A hátán négy gigászi elefánt. Azok vállán, vízzel koszorúzva, apró, keringő napocskája alatt csillogva, a fagyos Tengelyét körbevevő hegységek körül fenségesen forogva nyugszik a Korongvilág, világ és világok tükröződése.

Csaknem valótlan.

A valóság nem digitális, vagy ki- vagy bekapcsolt állapot, hanem analóg. Valami lépcsőzetes. Más szóval a valóság tulajdonság, aminek a dolgok pont ugyanúgy vannak birtokában, mint mondjuk a súlynak. Például bizonyos emberek valóságosabbak, minta többiek. Becslések szerint csak körülbelül ötszáz valóságos ember van bármely adott bolygón, és ez az oka, amiért folyton és váratlanul összefutnak egymással.

A Korongvilág annyira valótlan, amennyire ez lehetséges mialatt még épp csak elég valóságos a létezéshez.

És épp csak elég valóságos ahhoz is, hogy nagy bajban legyen.

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldnyire forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.

Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette itt soha sem esett az eső. Noha körülötte a dűnék a szél szobrászkodásának alkotásai voltak, az alacsony dombtető örökös harsány szélcsöndbe burkolózott.

Semmi sem változott itt évszázadok óta, csak a homok.

Mostanáig.

A partra mosott fából kezdetleges kunyhót építettek a tengerpart elnyúló hajlatán, bár az „építették” szóval leírni sérti a történelem összes kezdetleges kunyhóépítőjének becsületét; ha hagyták volna, hogy a tenger egyszerűen fölhalmozza az uszadékfát, lehet, hogy jobb munkát végez.

És benne egy öregember épp most halt meg.

— Ó! — mondta. Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a kunyhó belsejét. Az utolsó tíz évben nem látta kristálytisztán.

Aztán lelendítette, ha nem is a lábát, legalábbis a lába emlékezetét a tengeri haraszttal tömött szalmazsákról és fölállt. Aztán kiment a gyémántragyogású délelőttbe. Érdeklődéssel látta, hogy — noha halott — még mindig szertartásos talárjának kísérteties hasonmását viseli — ugyan piszkos és kopott, ám még mindig föl lehet ismerni, hogy eredetileg sötétvörös plüss volt, aranysujtásokkal. Vagy a ruháid is meghalnak veled együtt, vagy talán csak a szokás hatalmának engedelmeskedve öltözöl szellemileg.

Szintén a megszokás vezette lépteit a kunyhó melletti uszadékfa-rakáshoz. De amikor megpróbált néhány gallyat fölszedni, a keze átsiklott rajtuk.

Káromkodott.

És ekkor történt, hogy észrevette a víz szélén álldogáló és a tengert bámuló alakot, aki egy kaszára támaszkodott. Az illető fekete köntöse csapkodott a szélben.

Bicegve elindult felé, eszébe jutott, hogy halott, és elkezdett nagyokat lépni. Már évtizedek óta nem tudott rendesen lépkedni, de elképesztő, hogy milyen könnyű ezt az egészet újra fölidézni.

Mielőtt megtette volna az út felét a sötét alakig, az megszólította.

DEKKAN RIBOBE — mondta.

— Én vagyok.

AZ UTOLSÓ KAPUŐR.

— Nos, azt hiszem.

A Halál tétovázott.

VAGY AZ VAGY, VAGY NEM — szögezte le.

Dekkan megvakarta az orrát. Na persze, gondolta, képes kell legyél arra, hogy megérintsd önmagad. Különben darabokra esnél.

— Az előjirás szerint az Őrt a Főpapnőnek kő beiktatnija — magyarázkodott. — És sok ezer évek óta nincsenek Főpapnők. Tuggya, én az egészet csak a vén Tentótól tanútam el, aki itt élt énelőttem. Csak aszonta nekem egy nap, „Dekkan, úgy néz ki, haldokolok, szóval most rajtad múlik, mer’ ha nincsen más, aki rendesen emlékszik, az egész újra fog kezdődni, és tudod, hogy azt mit jelent”. Hát, na jó. De ez nem az, amit az ember rendes beiktatásnak nevezhet, szerintem.

Fölnézett a homokdombra.

— Csak ő volt itt meg én — folytatta. — Asztán csak én, emlékezve Holivudra. És most… — Szájához kapta a kezét.

— Hú… ööö — mondta.

IGEN — értett egyet a Halál.

Helytelen lenne azt állítani, hogy pánik suhant át Dekkan Ribobe arcán, mert abban a percben az arca több ölre volt tőle és olyasféle merev vigyort viselt, mintha végül megértette volna a viccet. De a szelleme kétségtelenül aggódott.

— Tuggya, a dolog úgy áll — hadarta —, hogy soha senki nem jön ide, tuggya, kivéve a halászokat a szomszédos öbölből, és azok csak itt haggyák a halat és elrohannak a babona miatt és én meg valahogy nem mehettem el, hogy inast keressek vagy valami, mer’ ugye muszáj a tűznek égni meg valakinek meg kell csinálni a kántálást.

IGEN.

— …Rettentő nagy felelősség, ha te vagy az eggyetlen, aki el tuggya végezni a dolgot…

IGEN — értett egyet a Halál.

— Hát persze, ezzel nem mondok újat magának…

NEM.

— …Úgy értem, abba’ reménykedtem, hogy valaki hajótörést szenved, vagy valami, vagy erre jön kincskeresőbe’ és elmagyarázhatom, ahogy a vén Tentó elmagyarázta nekem, megtaníthatom nekik azokat a kántálásokat, elrendezhetem az egészet, mielőtt meghalok…

IGEN?

— Föltételezem, nincs lehetőség arra, hogy én valahogy…

NINCS.

— Gondoltam — felelte Dekkan csüggedten.

Ránézett a nagy robajjal partra verődő hullámokra.

— Volt valaha egy nagyváros ott lent, sok ezer évvel ezelőtt — jelentette ki. — Úgy értem, ott, ahol a tenger van. Amikor viharos az idő, hallani lehet a régi templomharangokat, ahogy konganak a tengerbe’.

TUDOM.

— Régen a szeles éjjeleken ki szoktam ülni oda, és hallgattam. Elképzeltem az összes halott népséget ott lenn, ahogy kongattyák a harangokat.

ÉS MOST MENNÜNK KELL.

— A vén Tentó aszonta, van valami ott a domb alatt, ami kényszeríteni tudja a népeket, hogy fura dolgokat tegyenek. Különös ötleteket ültet a fejükbe — mesélte Dekkan, s vonakodva követte a kimért léptekkel vonuló alakot. — Nekem sose voltak különös ötleteim.

CSAKHOGY TE KÁNTÁLTÁL — válaszolta a Halál. Csettintett az ujjával.

A ló abbahagyta a próbálkozást a gyér dűnefű lelegelésére és odaügetett a Halálhoz. Dekkan meglepődve látta, hogy patanyomok maradnak a homokban. Szikrákra számított, vagy legalábbis megolvadó sziklára.

— Ööö — szólalt meg. — Megmondaná nekem, ööö… hogy most mi fog történni?

A Halál megmondta neki.

— Gondoltam — felelte Dekkan komoran.

Fönt az alacsony dombon a tűz, amely egész éjszaka égett, hamuzápor közepette összeroskadt. Ám néhány zsarátnok még izzott.

Hamarosan ki fognak aludni.

…

…

…

.

Kialudtak.

.

…

…

…

Egy teljes napig nem történt semmi. Aztán, a borongó domb szélén lévő kis horpadásban néhány homokszemcse elmozdult és apró lyuk keletkezett.

Valami előbújt. Valami láthatatlan. Valami jókedvű és önző és csodálatos. Valami olyan megfoghatatlan, mint egy eszme, s valójában pontosan az is volt. Egy vad ötlet.

Vén volt, olyan módon, amely nem mérhető semmiféle emberalkotta kalendáriummal, és tüstént akadtak emlékei és szükségletei. Emlékezett a létezésre más időkben és más világegyetemekben. Emberekre volt szüksége.

Fölemelkedett a csillagok háttere előtt, és kígyózva, akár a füst, alakot váltott.

A láthatáron fények égtek.

Szerette a fényt.

Néhány másodpercig figyelte őket, aztán, akár egy láthatatlan nyílvessző, a város felé nyújtózott és elszáguldott.

Az akciót is szerette…

És eltelt számos hét.

Van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet, a Korongvilág legnagyobb városába.

Legalábbis azt mondják, hogy van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet.

Ám ez tévedés. Minden út elvezet Ankh-Morporkból, csak az emberek néha a rossz irányba mennek rajtuk.

A költők már réges-rég föladták a kísérletezést a város leírásával. Mostanság a ravaszabbja megpróbálja inkább mentegetni. Azt mondják, na jó, talán tényleg bűzlik, talán tényleg túlzsúfolt, talán tényleg egy kicsit olyan, mint a Pokol lenne, ha ott kioltanák a tüzeket és egy évig inkontinens tehéncsorda istállójául szolgálna, de azt el kell ismerd, hogy tele van hamisítatlan, reszkető, lendületes élettel. És ez igaz, még akkor is, ha a költők mondják. Ám azok az emberek, akik nem költők, azt kérdik, na és? A matracok is tele szoktak lenni élettel, mégsem ír hozzájuk senki ódákat. A polgárok utálnak ott élni, és, ha távozniuk kell üzleti ügyekben vagy kalandvágyból vagy, amint többnyire történni szokott, amíg valami elévülési határidő le nem jár, alig várják, hogy visszamehessenek, hogy megint élvezettel utálhassanak ott élni. A szekerük hátuljára matricákat ragasztanak, amin ez áll: „Ankh-Morpork — Utáld vagy Hagyd ott!”. Elnevezték A Nagy Vahuninak, a gyümölcsről[1].

Időnként a város uralkodója falat építtet Ankh-Morpork köré, állítólag azért, hogy kívül tartsa az ellenséget. Ám Ankh-Morpork nem fél az ellenségtől. Valójában szívesen látja az ellenséget, föltéve, hogy olyan ellenség, akinek van költőpénze[2]. Már túlélt árvizet, tűzvészt, seregeket, forradalmakat és sárkányokat. Minden bizonnyal néha csak véletlenül, ám túlélte őket. A város vidám és javíthatatlanul haszonleső szellemisége mindennek ellenállt…

Mostanáig.

Bumm.

A robbanás eltávolította az ablakokat, az ajtót és a kémény nagy részét.

Ez olyasmi volt, amire számítani lehetett az Alkimisták utcájában. A szomszédok jobban szerették a robbanásokat, amelyek legalább azonosíthatóak és hamar végük van. Sokkal jobbak, mint a szagok, amelyek alattomosan törnek rád.

A robbanások a környékhez tartoztak — már ami kevés megmaradt belőle.

És ez igazán remek volt, még a helyi ínyencek mércéje szerint is. A gomolygó fekete füstnek mélyvörös magva volt, amit nem sűrűn lát az ember. A félig megolvadt téglafal darabkái a szokásosnál jobban megolvadtak. Roppant hatásos volt, vélték a műértők.

Bumm.

Egy-két perccel a robbanás után egy alak támolygott elő a töredezett szélű lyukból, ahol korábban az ajtó állt. Haja nem volt, és ami ruha még maradt rajta, lángolt.

Odavonszolta magát a nem túl nagy tömeghez, mely a pusztulást csodálta, és kormos kezével történetesen egy forró-húspástétom- és kolbász-kifliben-árust ragadott meg, akit Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellernek hívtak és szinte varázslatos képességgel rendelkezett, hogy mindig fölbukkanjon ott, ahol esetleg vásárt köthet.

— Keresekeggy — jelentette ki az alak álmatag, kába hangon szót. — Itt van a nyelvem hegyén.

— Hólyag? — ajánlotta Torok.

Kereskedői érzéke újra működni kezdett. — Egy ilyen élmény után — tette hozzá, odakínálva egy sülttésztatokot, tele oly sok újrahasznosított szerves hulladékkal, hogy nagyon közel járt az értelemre ébredéshez —, arra van szüksége, hogy forró húspástétom kerüljön a gyomrába…

— Nemnemnem. Znem hólyag. Zamit akkor mondasz, amikor fölfedeztél valamit. Kiszaladsz az utcára és azt kiabálod — magyarázta a parázsló alak kapkodva. — Klönleges szó — fűzte hozzá, s homloka ráncokba gyűrődött a korom alatt.

A tömeg, kelletlenül beletörődve, hogy nem lesz több robbanás, köréjük gyűlt. Ez még lehet majdnem olyan jó.

— Aha, úgy van — jelentette ki egy koros férfi, pipáját tömve. — Kirohansz és azt kiáltod „Tűz! Tűz!” — Diadalmasnak látszott.

— Nemaz…

— Vagy „Segitség!”, vagy…

— Nem, a fickónak igaza van — szögezte le egy nő, aki egy kosár halat vitt a fején. — Van arra egy külön szó. Méghozzá külföldi.

— Úgy van, úgy van — mondta a szomszédja. — Egy különleges idegen szó azok számára, akik fölfedeztek valamit. Valami külföldi csirkefogó találta ki a fürdőkádjába’…

— Hát — közölte a pipás férfi, rágyújtva az alkimista izzó kalapjával — én például nem értem, hogy miért kéne az embereknek ebben a városban külföldiül karattyolni, csak mer’ megfürödtek. Különben is, csak nézzenek rá! Nem is fürdött. Kéne fürödnie, nem vitás, de nem tette. Minek akar nekiállni külföldiül karattyolni? Nekünk is vannak tökéletesen megfelelő szavaink a kiáltozáshoz.

— Mint például? — tudakolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra.

A pipázó tétovázott. — Hát — szólt —, például… „Fölfedeztem valamit”… vagy… „Hurrá!”…

— Nem, én arra a marhára gondoltam arra Tsort felé, vagy hol. Ült a fürdőkádjában, és támadt az az ötlete valamiről, és üvöltve kirohant az utcára.

— Mit üvöltött?

— Fogalmam sincs. Talán, hogy „Adjatok egy törülközőt!”

— Fogadok, hogy lenne neki miért üvölteni, ha errefelé próbálkozna ilyesmivel — jelentette ki Torok vígan. — És most, hölgyeim és uraim, van itt nálam néhány kolbász kifliben, amitől maguk…

— Heuréka — motyogta a koromszínű alak, és előre-hátra imbolygott.

— Mi van vele? — érdeklődött Torok.

— Semmi, az az a szó. Heuréka. — Aggodalmas vigyor terjedt szét a fekete arcvonásokon. — Azt jelenti, hogy „Megvan!”.

— Mi van meg? — kérdezte Torok.

— Az. Legalábbis megvolt. Az oktocellulóz. Döbbenetes cucc. Itt volt a kezemben. De túl közel tartottam a tűzhöz — emlékezett az alak a csaknem agyrázkódást szenvedettek hüledező hangján. — Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem. Ne hagyd, hogy fölforrósodjék! Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem a naggyon fontos tényt.

Visszatámolygott a füstölgő romokba.

Himpeller figyelte, ahogy elment.

— Vajon mi volt ez az egész? — mormolta. Aztán vállat vont és harsogásig fölemelte a hangját. — Húsos piték! Forró kolbászok! Kiflibe’! Olyan frissek, a disznó még észre se vette, hogy eltűntek!

A ragyogó, kavargó eszme a dombról mindezt végignézte. Az alkimista még csak azt se tudta, hogy az ötlet ott van. Csak annyit tudott, hogy ma szokatlanul találékony.

Most az eszme kiszúrta a pástétomkereskedő elméjét.

Ismerte ezt a fajta elmét. Imádta az ilyen elméket. Az olyan elme, amely el tud adni lidérces pástétomokat, el tud adni álmokat is.

Ugrott.

Egy távoli dombon a szellő fölkavarta a hideg, szürke hamut.

Lejjebb a dombon, egy vájatban két szikla között, ahol egy törpe borókabokor küzdött a létért, volt egy rés, ahol parányi homokszivárgás kezdődött.

Bumm.

Vakolatpor finom rétege lebegett Mustrum Maphlavesnek, a Láthatatlan Egyetem új Arkrektorának íróasztalára pont akkor, amikor megpróbált egy különösképp vesződséges legyet a horgára kötni.

Kipillantott a festett üvegablakon. Füstfelhő emelkedett Morpork külvárosa fölé.

— Kincstárnook!

A Kincstárnok néhány másodpercen belül megérkezett, kifulladva. A hangos zajok mindig fölidegesítették.

— Az alkimisták voltak, Magiszter — lihegte.

— Ezen a héten már harmadszor! Fránya, robbanékony tűzijáték-kalmárok! — morogta az Arkrektor.

— Sajnos, Magiszter — felelte a Kincstárnok.

— Mégis, mit képzelnek ezek, hogy ilyesmit csinálnak?

— Meg nem tudnám mondani, Magiszter — válaszolta a Kincstárnok, újra lélegzethez jutva. — Az alkímia sosem érdekelt. Mindent összevéve túlságosan… túlságosan…

— Veszélyes — szögezte le az Arkrektor. — Rengeteg átkozott vackot összekutyulnak és azt mondják, hé, mi lesz, ha még hozzáadunk egy csepp sárga izét és aztán két hétig mászkálnak szemöldök nélkül.

— Azt akartam mondani, hogy használhatatlan — közölte a Kincstárnok. — Megpróbálják a dolgokat bonyolultan csinálni, amikor rendelkezésünkre áll a tökéletesen egyszerű, hétköznapi mágia.

— Azt hittem, megpróbálják kikészíteni a bölcsek kövét vagy mit — jegyezte meg az Arkrektor. — Véleményem szerint az egész átkozott badarság. Mindegy, már itt sem vagyok.

Amikor az Arkrektor elkezdett kioldalogni a szobából, a Kincstárnok sietve meglengetett egy maroknyi papírt előtte.

— Mielőtt elmegy, Arkrektor — szólalt meg kétségbeesetten —, azon tűnődtem, esetleg nem lenne-e hajlandó aláírni néhány…

— Most nem, jóember — csattant föl az Arkrektor. — Muszáj fölkeresnem egy fickót egy ló miatt, mi?

— Mi?

— Rendben. — Az ajtó azzal bezárult.

A Kincstárnok csak nézte és sóhajtozott.

Az évek során a Láthatatlan Egyetemnek sokféle Arkrektora volt már. Nagyok, kicsik, ravaszak, kissé hibbantak, rendkívül hibbantak — jöttek, ellátták a hivatalt, némely esetben ahhoz sem elég hosszan, hogy a Nagy Csarnokba akasztandó hivatalos festményt be lehessen befejezni, és meghaltak. A varázslatok világában a rangidős varázslóknak ugyanolyan kilátásuk volt a hosszan tartó munkaviszonyra, mint az aknamezőn bekötött szemmel szökdécselőknek.

Ám a Kincstárnok nézete szerint ez nem igazán fontos. A név alkalomadtán megváltozhat, de ami igazán fontos, az, hogy mindig van egy Arkrektor, és az Arkrektor legfőbb feladata, a Kincstárnok fölfogásában, a papírok aláírása, és jobb, a Kincstárnok szempontjából, ha előtte el sem olvassa őket.

Ez a mostani azonban más. Először is, szinte sosincs a szobájában, kivéve, amikor kibújik sáros ruháiból és tisztát ölt. És kiabál az emberekkel. Rendszerint a Kincstárnokkal.

Mégis, akkor, amikor tették, valóban jó ötletnek látszott, hogy olyan Arkrektort válasszanak, aki negyven éve be se tette be a lábát az Egyetemre.

Az utóbbi években olyan heves belharcok zajlottak a varázslóság különféle rendjei között, hogy most az egyszer a rangidős varázslók egyetértettek abban, hogy az Egyetemnek egy időre szüksége van stabilitásra azért, hogy békében és nyugalomban folytathassák ármánykodásaik és intrikáik néhány hónapig. A nyilvántartás átvizsgálása rátalált Barna Maphlavesre, aki, miután meglepően fiatalon, huszonhét évesen Hetedik Szintű mágus lett, otthagyta az Egyetemet, hogy gondját viselje a családi birtoknak az ország szívében.

Maphlaves ideálisnak tűnt.

— Pont a megfelelő fickó — mondták mindnyájan. — Alapos tisztogatás. Új seprű. Falusi varázsló. Visszatérés az izéhez, a varázslóság gyökereihez. Derűs öregfiú pipával és csillogó szemmel. Olyan pasas, aki meg tudja különböztetni az egyik növényt a másiktól, bebolyongja-az-erdő-mélyét-minden-állata-testvére-fajta teremtés. A szabad ég alatt alszik, minden valószínűség szerint. Tudja, merről fúj a szél, ezen sem lepődnénk meg. Nevén nevez minden fát, ráteheted a nyakad. A madarakkal is beszél.

Érte küldtek egy hírnököt. Barna Maphlaves sóhajtott egyet, szitkozódott egy darabig, megkereste a varázspálcáját a konyhakertben, ahol egy madárijesztő támaszaként szolgált, és útnak indult.

— És ha a pacák problémásnak bizonyul — tették hozzá a varázslók gondolatban és titokban —, nem lehet probléma megszabadulni olyasvalakitől, aki fákkal beszélget.

Aztán megérkezett, és kiderült, hogy Barna Maphlaves tényleg beszél a madarakkal. Jobban mondva, kiabál a madarakkal, és amit rendes körülmények között kiabált, az az volt, hogy „Megszárnyaztalak, te szemét!”

A mezők állatai és az ég szárnyasai ismerték Barna Maphlavest. Annyira jó mintafölismerő képességet fejlesztettek ki, hogy körülbelül húsz mérföldes körzetben a Maphlaves birtokok körül elfutottak, elrejtőztek, illetve reménytelen helyzetben vadul támadtak egy csúcsos kalap puszta látványától.

A megérkezése után első tizenkét órában Maphlaves egy falka vadászsárkányt telepített a tálalóba, kilőtte iszonyú íjpuskáját a Művészetek Tornyán fészkelő varjakra, megivott egy tucat palack vörösbort, és hajnali kettőkor ment aludni egy nótát dalolva, amelyben olyan szavak fordultak elő, amiket néhány idősebb és feledékenyebb varázslónak ki kellett keresnie a szótárban.

És aztán ötkor kelt, hogy kacsára vadásszon lent, a folyótorkolat mocsaraiban.

És amikor visszajött, panaszkodott, hogy mérföldekre nincs egy jó pisztrángfogó folyó. (Az Ankh-folyóban nem lehet horgászni, mert már ahhoz is föl-le kell ugrálni a horgon, hogy elsüllyedjen.)

És sört rendelt a reggelijéhez.

És adomákat mesélt.

Másrészt, gondolta a Kincstárnok, legalább nem avatkozik bele az Egyetem tényleges irányításába. Barna Maphlavest a legkevésbé sem érdekelte bármi irányítása, kivéve talán egy kopófalkát pórázon. Ha nem lehetett rá nyilakat lőni, vadászni, vagy horgászni, nem látta sok értelmét.

Sör reggelire! A Kincstárnok megborzongott. A varázslók nem szoktak legjobb formájukban lenni dél előtt, és a reggeli a Nagycsarnokban néma, bágyadt esemény volt, csak köhögés, a szolgák halk csoszogása és szórványos nyögdécselés törte meg a csöndet. A veséért és véreshurkáért és sörért rikkantó ember új jelenségnek számított.

Az egyetlen, aki nem rettegett a szörnyű fickótól, a vén és teljesen süket Motolla Alánk volt, aki már betöltötte a százharmincat és, jóllehet az ősi mágikus művek szakértőjének tartották, megfelelő előzetes értesítést és nekifutást igényelt, hogy megbirkózzon a jelennel. Sikerült megemésztenie a tényt, hogy az új Arkrektor az egyik olyan élősövény-és-pipibolond fickó lesz, egy-két hetébe fog telni, míg fölfogja a dolgok megváltozását, s időközben udvarias és kulturált társalgást folytatott aból a kevésből kiindulva, amire még vissza tudott emlékezni a Természettel illetve bármivel kapcsolatban.

Ilyesféleképpen:

— Gondolom, ez bizonyára, mm, nagy változás magának, mm, hogy valódi ágyban alszik, ahelyett, mm, hogy a szabad ég alatt tenné? — És: — Ezeket az izéket, mm, itt késnek és villának hívják, mm. — És: — Mit gondol, ez a, mm, zöld valami a tojásrántottán, esetleg lehet petrezselyem?

Ám mivel az új Arkrektor evés közben sose figyelt igazán oda semmire, amit bárki mondott neki, és Alánk sose vette észre, hogy nem kap választ, egész jól kijöttek egymással.

Különben is, a Kincstárnoknak más gondja volt.

Először is, az alkimisták. Nem lehet megbízni az alkimistákban. Túlságosan komolyan veszik a dolgokat.

Bumm.

És ez volt az utolsó. Teljes napok múltak el a kis robbanások megszakításai nélkül. A város ismét visszatért a normális kerékvágásba, ami nagy bolondság volt tőle.

A Kincstárnok elmulasztotta figyelembe venni, hogy a robbanások megszűnése nem jelenti azt, hogy az alkimisták abbahagyták, amit csináltak, akármi volt is az. Csak annyit jelent, hogy immár jól csinálják.

Éjfélre járt. A parton hullámtörés morajlott és foszforeszkáló ragyogást hozott létre a sötétben. Viszont az ősi domb körül olyan tompán hangzott, mintha több réteg bársonyon keresztül érkezett volna.

A lyuk a homokban mostanra egész nagy lett.

Ha belehallgatóznál, esetleg azt hinnéd, ki tudod venni a tapsolást.

Még mindig éjfél volt. Ankh-Morpork füstje és kigőzölgései fölött telihold siklott — hálásan, hogy több ezer mérföld ég választja el tőlük.

Az Alkimisták Céhszékháza új volt. Mindig új szokott lenni. Az elmúlt két évben négyszer dőlt robbanva romba és épült újra, a legutóbbi alkalommal előadó- és bemutatóterem nélkül, abban a reményben, hogy ez esetleg jótékony hatású lépésnek bizonyul.

Ezen az éjszakán számos bebugyolált alak osont be alattomban az épületbe. Néhány perccel később a legfölső emelet egyik ablakában a fények elhalványodtak és kialudtak.

Illetve nem teljesen.

Valami zajlott odafönt. Különös villogás töltötte ki az ablakot, nagyon rövid időre, amit aztán szaggatott éljenzés követett.

És valami zaj is hallatszott. Ezúttal nem robbanás, hanem furcsa, gépies berregés, mint valami elégedett macska egy bádogdob alján.

Így szólt: kittakattakittakatta… katt.

Több percig folytatódott a tetszésnyilvánítás háttérzajában. És aztán egy hang azt mondta:

— Ennyi, emberek.

— Ennyi micsoda? — firtatta Ankh-Morpork Patríciusa másnap reggel.

A férfi előtte félelemtől reszketett.

— Nem tudom, méltóságod — válaszolta. — Engem nem szoktak beengedni. Az ajtón kívül kellett várjak, méltóságod.

Idegesen fűzte össze az ujjait. A Patrícius merev pillantása odaszögezte helyére. Igazán kitűnő metsző tekintet volt, és az egyik dolog, amiben kitűnt, az, hogy az embereket a beszéd folytatására késztette akkor is, amikor azt hitték, már rég befejezték.

Csakis a Patrícius tudta, hány kéme van a városban. Ez a konkrét besúgó szolga volt az Alkimisták Céhében. Egyszer az a balszerencse esett meg vele, hogy meg kellett jelenjen a Patrícius előtt szándékos piszmogás vádjával, és akkor saját jószántából úgy határozott, beáll kémkedni[3].

— Ez minden, méltóságod — vinnyogta. — Csak volt az a kattogó zaj meg az a villózó ragyogás az ajtó alatt. És, őőő, azt mondták, hogy rossz itt a nappali fény.

— Rossz? Hogyan?

— Ööö. Nem t’om, uram. Csak rossz, azt mondták. El kell menjenek valahova, ahol jobb, azt mondták. Huh. És azt mondták nekem, menjek és szerezzek nekik ennivalót.

A Patrícius ásított. Volt valami végtelenül untató az alkimisták badarságaiban.

— Nahát — mondta.

— De alig negyedórával előtte vacsoráztak! — bökte ki a szolga.

— Talán az embernek ehetnékje támad attól, akármi legyen is, amit csináltak — felelte a Patrícius.

— Igen, és a konyhát már rég bezárták éjszakára és el kellett menjek venni egy tálcáravaló forró kolbászt kifliben Torok Himpellertől.

— Nahát. — A Patrícius lenézett az íróasztalán heverő aktákra. — Köszönöm. Elmehetsz.

— És tudja mit, méltóságod? Ízlett nekik. Tényleg ízlett nekik!

Az, hogy az alkimistáknak egyáltalán van Céhe, meglepő tény. A varázslók is épp oly kevéssé hajlandóak együttműködni egymással, ám természetükből adódóan a rangsor és a versengés megszállottjai. Szükségük van szervezettségre. Mi jó van abban, hogy Hetedik Szintű mágus vagy, ha nincs hat másik szint, amiket lenézhetsz, és a Nyolcadik Szint, ahova törekedhetsz? Szükséged van a többi varázslóra, hogy legyen kit utálj és megvess.

Míg ellenben minden alkimista egyedül alkimista, elsötétített szobákban vagy rejtett pincékben dolgozik, és szüntelen keresi a főnyereményt — a Bölcsek Kövét, az Életelixírt. Az alkimisták általában sovány, kötőhártya-gyulladásos férfiak, olyan szakállal, amely valójában nem is szakáll, inkább a kölcsönös védelemért összebújó egyéni szőrszálak csoportja, és sokan közülük azt a tétova, nem evilági arckifejezést viselik, amit úgy szerezhetsz be, ha túl sok időt töltesz forrásban levő higany közelségében.

Szó sincs arról, hogy az alkimisták utálnák egymást. Gyakran észre sem veszik a többi alkimistát, vagy azt hiszik róluk, rozmárok.

És imigyen kicsiny, lenézett Céhük sosem törekedett más Céhek, mondjuk a Tolvajok vagy a Koldusok vagy az Orgyilkosok befolyásos státusára, ehelyett inkább annak szentelte magát, hogy azoknak az alkimistáknak özvegyét vagy családját segítse, akik például túlságosan is lazán álltak a ciánkálihoz, vagy lepároltak némi érdekes gombát, megitták az eredményt, aztán leléptek a tetőről, hogy eljátszadozzanak a tündérekkel. Na persze, nem volt túl sok özvegy és árva, mert az alkimistáknak nehezére esik a kapcsolattartás másokkal az ilyesmihez elég hosszan, és általában, ha egyáltalán sikerült megházasodniuk, csak azért tették, hogy legyen, aki fogja az olvasztótégelyük.

Mindent összevéve, az egyedüli szakértelem, melyet Ankh-Morpork alkimistái ez idáig a világ elé tártak, az a rátermettség volt az arany átváltoztatására kevesebb arannyá.

Mostanáig…

Most elöntötte őket az olyan emberek ideges izgatottsága, akik váratlanul egy egész vagyont találnak a bankszámlájukon, és nem tudják, vajon föl kellene-e hívni rá mások figyelmét, vagy egyszerűen fogják az egészet és iszkoljanak.

— A varázslóknak nem fog tetszeni — jelentette ki egyikük, egy sovány, tétova, Lully nevű férfi. — Azt fogják mondani, hogy varázslat. Tudjátok, mennyire zabosak lesznek, ha azt hiszik, varázslatot űzöl, pedig nem is vagy varázsló.

— Nincs benne semmi varázslat — szögezte le Tomas Goldfis, a Céh elnöke.

— Ott vannak a krampuszok.

— Az nem mágia. Az csak szokványosan okkult.

— Hát, ott vannak a szalamandrák is.

— Teljesen közönséges természetrajz. Nincs abban semmi rossz.

— Hát, na jó. De ők akkor is mágiának fogják hívni. Tudjátok, hogy milyenek.

Az alkimisták komoran bólogattak.

— Mind reakciósok — jegyezte meg Sendivoge, a Céh titkára. — Pöffeszkedő magikokraták! És a többi Céh is! Mit tudnak ők a haladás útjáról? Mit törődnek vele? Évek óta csinálhatnának valami ilyesmit, de teszik? Ők ugyan nem! Csak gondoljátok el, hogy mennyivel… nos, jobbá tehetjük az emberek életét. A lehetőségek fölmérhetetlenek.

— Ismeretterjesztés — szólt Goldfis.

— Történelemtanítás — tette hozzá Lully.

— És persze, ott van még a szórakoztatás — tóditotta Csapinós, a Céh pénztárosa. Alacsony, izgulékony ember volt. A legtöbb alkimista mindig ideges; ez abból fakad, hogy fogalmuk sincs, ezután mit fog tenni a bugyborékoló anyaggal teli olvasztótégely, amivel épp kísérleteznek.

— Nos, igen. Nyilvánvalóan némi szórakoztatás is — értett egyet Goldfis.

— A nagy, történelmi drámák némelyike! — lelkendezett Csapinós. — Csak képzeljétek magatok elé a látványt! Összeszedtek néhány színészt, ők eljátsszák, csak egyszer, és az emberek szerte a Korongon annyiszor nézhetik meg, ahányszor csak akarják! Jókora bérmegtakarítás, mellesleg — fűzte hozzá.

— De csak ízlésesen! — figyelmeztetett Goldfis. — Miénk a hatalmas felelősség, hogy gondoskodjunk róla, semmi olyan nem kerül bele, ami bármilyen módon… — a hangja vontatottá vált — …tudjátok… bárdolatlan.

— Le fognak állítani minket — jósolta sötéten Lully. — Ismerem a varázslókat.

— Ezt már alaposan meghánytam-vetettem — jelentette ki Goldfis. — A fény amúgy is túl gyatra itt. Mind egyetértettünk ebben. Derült égre van szükségünk. És arra, hogy jó messze legyünk innen. Azt hiszem, ismerek egy nekünk való helyet.

— Tudjátok, el se tudom hinni, hogy tényleg megcsináljuk — mondta Csapinós. — Egy hónappal ezelőtt még csak egy őrült ötlet volt. És most működik az egész! Mintha varázslat lenne! Csak persze nem mágikus, ha értitek, mire gondolok — tette hozzá sietve.

— Nem pusztán illúzió, hanem valóságos illúzió — jegyezte meg Lully.

— Nem tudom, hogy gondolt-e már rá valaki — tétovázott Csapinós —, de ezzel kereshetnénk egy kis pénzt. Umm?

— De hát az nem fontos — lepődött meg Goldfis.

— Nem. Nem, persze, hogy nem — motyogta Csapinós. Odalesett a többiekre.

— Nem nézzük meg még egyszer? — kérdezte szégyenlősen. — Szívesen forgatom a kurblit. És, és… nos, tudom, hogy nem sokkal járultam hozzá ehhez a tervezethez, de most előhozakodnék ezzel a, ööö, izével.

Előhúzott egy nagyon nagy zacskót a talárja zsebéből és odapottyantotta az asztalra. A zacskó fölborult és néhány fehér, bodros, idomtalan golyószerűség gurult ki belőle.

Az alkimisták megbámulták.

— Ez mi? — érdeklődött Lully.

— Hát — válaszolta Csapinós feszengve —, azt kell csinálni, hogy fogtok valamennyi kukoricát, és beleteszitek, mondjuk, egy Hármas Számú tégelybe egy kis étolajjal, értitek, és aztán lefeditek egy tányérral vagy valamivel, és amikor fölmelegítitek, elkezd robbanni, mármint nem komolyan robbanni, és amikor abbamarad a durrogás, leveszitek a tányért, és a kukorica átalakult ezekké a, ööö, micsodákká. — Értetlen arcok meredtek rá. — Meg lehet enni — motyogta mentegetőzve. — Ha teszünk rá vajat meg sót, olyan az íze, mint a sózott vajé.

Goldfis kinyújtotta vegyszermarta kezét és óvatosan kiválasztott egy bodros darabkát. Elgondolkozva rágogatta a falatot.

— Nem is tudom, miért csináltam — pirult el Csapinós. — Csak valahogy az volt az érzésem, hogy ennek így kell lenni.

Goldfrs folytatta a rágást.

— Olyan az íze, akár a kartonpapíré — jelentene ki valamivel később.

— Sajnálom — mentegetőzött Csapinós, megpróbálva a kupac maradékát visszakotorni a zacskóba. Goldfis könnyedén rátette kezét kollégája karjára.

— Jelzem — mondta, miközben elvett egy újabb puffasztott falatot —, van benne egy bizonyos valami. Igenis helyénvalónak tűnik. Mit mondtál, mi is a neve ennek?

— Valójában nincs neve — felelte Csapinós. — Én csak durrantott gabonának hívom.

Goldfrs vett még egyet. — Fura, hogy az ember nem tudja abbahagyni az evését — jegyezte meg. — Afféle még!-szerű. Durrantott gabona? Rendben. Mindenesetre… uraim, kezdjük forgatni a kurblit még egyszer!

Lully elkezdte visszatekerni a filmet a laterna-non-magicába.

— Azt mondtad, ugye, hogy ismersz egy helyet, ahol ténylegesen kivitelezhetjük a tervet és ahol a varázslók nem fognak háborgatni minket? — firtatta.

Goldfis kezébe ragadott egy maréknyi durrantott gabonát.

— A tengerparton van, jó távol — válaszolta. — Kellemes, napos, és mostanság senki sem megy oda. Nincs ott semmi, csak valami szélfútta öregerdő meg egy templom meg homokdűnék.

— Egy templom? Az istenek szörnyen zabosak lesznek, ha az ember… — kezdte Csapinós.

— Figyelj! — mondta Goldfis. — Az az egész vidék évszázadok óta lakatlan. Nincs ott semmi. Se emberek, se istenek, se semmi. Csak rengeteg napsütés és föld, ami ránk vár. Fiúk, ez a mi nagy esélyünk. Tilos nekünk a varázslás, nem tudunk aranyat csinálni, még a mindennapit se tudjuk előteremteni… szóval csináljunk legalább mozgó képeket! Csináljunk történelmet!

Az alkimisták hátradőltek és bizakodóbbnak tűntek.

— Igen! — mondta Lully.

— Ó! Jó — értett egyet Csapinós.

— A mozgó képek egészségére! — lelkesedett Sendivoge, föltartva egy maréknyi durrantott gabonát. — Hol hallottál erről a helyről?

— Ó, én… — Goldfis elhallgatott. Zavarodottnak tűnt. — Nem tudom — válaszolta végül. — Nem tudok… pontosan visszaemlékezni. Biztos valamikor hallottam róla, aztán elfelejtettem, és most csak úgy eszembe jutott. Tudjátok, hogy szokott történni az ilyesmi.

— Aha — bólogatott Lully. — Mint ahogy velem meg a filmmel. Olyan volt, mintha emlékeznék arra, hogyan kell csinálni. Fura trükkökre képes az ember agya.

— Aha.

— Aha.

— Egy ötlet, aminek eljött az ideje, értitek, ugye?

— Aha.

— Aha.

— Az kell legyen.

Kissé aggodalmas csönd telepedett az asztal tájékára. A némaság arra utalt, hogy mindegyikük elméje megpróbál rátapintani gondolatujjával valami zavaróan rendellenesre.

A légkör csillogni látszott.

— Hogy hívják ezt a helyet? — tudakolta végül Lully.

— Nem tudom, hogy nevezték annak idején — felelte Goldfis hátradőlve és magához húzva a durrantott gabonát. — Manapság Holivud a neve.

— Holivud… — merengett Lully. — Valahogy… ismerősen hangzik.

Ismét csönd támadt, amíg végiggondolták.

Sendivoge törte meg végül.

— Hát jó — jelentette ki jókedvűen. — Holivud, íme, itt jövünk!

— Aha — motyogta Goldfis és megrázta fejét, mintha egy nyugtalanító gondolatot próbálna elűzni. — Igazán fura. Valahogy az az érzésem… hogy egész idő alatt… arrafelé tartottunk.

Több ezer mérfölddel Goldfis alatt, Nagy A’Tuin, a világteknőc álmatagon folytatta a lapátolást, át a csillagfényes éjszakán.

A valóság egy görbe.

Nem ez a baj. A baj az, hogy nincs belőle annyi, amennyinek lennie kellene. A Láthatatlan Egyetem Könyvtárában…

— a varázslás és kiadós vacsorák legrangosabb iskolája a Korongvilágon, amelynek könyvgyűjteménye olyan nagy tömegű, hogy eltorzítja a Teret és az Időt — …nagy halmokban tárolt misztikusabb szövegek szerint a teljes valaha teremtett eredeti valóság legalább kilenctizede a multiverzumon kívül található, s mivel a multiverzum, természetéből adódóan, hiánytalanul magában foglal minden létezőt, ez némi megerőltetést jelent a dolgok számára.

A világegyetemek határain kívül lelhetőek föl a nyersvalóságok, a lehetett-volnák, a lehetségesek, a sosemvoltak, a vad ötletek, mind folyton keletkezőben és megsemmisülőben, kaotikusan, akár az elemek a forrongó szupernóvákban.

És néha-néha, ahol a világok falai egy kissé elvékonyodnak, képesek beszivárogni.

És a valóság kiszivárog.

A hatás olyan, mint azoké a mélytengeri forró vizű gejzíreké, amelyek körül a különös tengerfenéki lények elegendő hőt és élelmet találnak a létezés röpke, parányi oázisának létrehozásához olyan környezetben, ahol egyáltalán semmilyen életnek nem lenne szabad lennie.

Holivud ötlete ártatlanul és jókedvűen szivárgott be a Korongvilágba.

És valóság szivárgott ki.

Amire rátaláltak. Mert vannak Izék odakint, amelyeknek képessége a valóság apró, törékeny halmazainak kiszimatolására a dolgot a cápákkal és a vérszaggal ugyancsak vérszegénynek tünteti föl.

Az Izék elkezdtek odagyűlni.

Vihar siklott a homokdűnéken, ám ahol az alacsony dombhoz ért, úgy tűnt, a felhők elkanyarodnak. Csak néhány esőcsöpp hullott a napégette talajra, és a viharos szél lenge szellőnél nem többé csillapult.

Homokot fújt a réges-rég kialudt tűz maradványaira.

Lejjebb a lejtőn, közel egy üreghez, amely elég nagy volt, mondjuk, egy borznak, egy kicsiny sziklakő elmozdult és legurult.

Gyorsan eltelt egy hónap. Esze ágában se volt hosszabban elidőzni.

A Kincstárnok tisztelettudóan bekopogott az Arkrektor ajtaján, aztán kinyitotta.

Egy íjpuskából kilőtt nyílvessző az ajtóhoz szögezte kalapját.

Az Arkrektor leengedte az íjat és szúrósan rámeredt.

— Átkozottul veszélyes ilyesmit csinálni, nem? — rivallta. — Csúnya balesetet okozhatott volna.

A Kincstárnok nem jutott volna oda, ahol ma tart, vagyis inkább tartott tíz másodperccel ezelőtt, amikor nyugodt és magabiztos személyiség volt, nem pedig ott, ahol most van, azaz egy enyhe szívroham szélén, a váratlan izgalmak gyors kiheverésének rendkívüli képessége nélkül.

Kihúzta kalapját az ősi asztalosmunkára krétázott céltáblából.

— Nem történt baj — jelentette ki. Nincs az a hang, amely ennyire nyugodtan csendülhet iszonyú erőfeszítés nélkül. — A lyukat alig lehet látni. Miért, ööö, lődöz az ajtóra, Magiszter?

— Használja az eszét, ember! Odakint sötét van és a falakat kőből építették. Nem várja tőlem, hogy az átkozott falakra lőjek, ugye?

— Á! — szólt a Kincstárnok. — Az ajtó, tudja, ööö, ötszáz éves — tette hozzá finoman árnyalt szemrehányással.

— Úgy is néz ki — felelte az Arkrektor nyersen. — Átkozott nagy fekete vacak. Amire itt szükség van, ember, az sokkal kevesebb kő meg fa és egy kicsivel több vidámság. Tudja, néhány vadászjelenetet ábrázoló metszet. Meg egy-két dísz.

— Azonnal gondoskodni fogok róla — hazudta zökkenőmentesen a Kincstárnok. Eszébe jutott a köteg papír a hóna alatt. — Közben, Magiszter, esetleg nem lenne ellenére…

— Rendben — mondta az Arkrektor fejébe nyomva csúcsos kalapját. — Derék ember. Na most, van egy beteg sárkány, aminek gondját kell viselnem. A kis ördögfajzat napok óta hozzá se nyúl a kátrányához.

— Az Ön aláírása egyik-másik… — mormolta sietve a Kincstárnok.

— Nem vagyok hajlandó ezzel bíbelődni — jelentette ki az Arkrektor, elhessegetve kollégáját. — Már így is túl sok átkozott papír van itt. És… — átnézett a Kincstárnokon, mintha épp most jutott volna eszébe valami.

— Fura dolgot láttam ma reggel — közölte. — Láttam egy majmot a belső udvaron. Határtalan szemtelenség.

— Ó, igen — válaszolta derűsen a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros lehetett.

— Övé az a háziállat, mi?

— Nem, félreértetett, félreértett, Arkrektor — felelte vidoran a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros.

Az Arkrektor rámeredt.

A Kincstárnok mosolya kezdett megüvegesedni.

— A Könyvtáros majom?

A Kincstárnoknak némi idejébe telt, míg világosan elmagyarázta az ügyet, s aztán az Arkrektor így szólt: — Szóval akkor azt mondja nekem, hogy ezt a fickót varázslat változtatta majommá?

— Igen, egy baleset a Könyvtárban. Varázsrobbanás. Egyik percben még ember, a következőben orángután. És nem szabad majomnak neveznie, Magiszter. Ő valójában antropoid.

— Ugyanaz az átkozott család, nemde?

— Úgy néz ki, hogy nem. Ő nagyon, ööö, agresszív lesz, ha majomnak nevezik.

— Nem mutogatja a fenekét az embereknek, ugye?

A Kincstárnok behunyta szemét és megborzongott.

— Nem, Magiszter. Amire gondol, az a gibbon.

— Á! — Az Arkrektor fontolóra vette ezt. — Akkor azok közül nem dolgozik itt egy se?

— Nem, Magiszter. Csak a Könyvtáros, Magiszter.

— Ezt nem tűrhetem el. Érti, nem tűrhetem el. Nem tűrhetem, hogy nagydarab, szőrös izék cammogjanak szerte az egyetemen — szögezte le az Arkrektor. — Szabaduljon meg tőle!

— Jóságos ég, még mit nem! Ő a legjobb Könyvtáros, aki valaha az egyetemen dolgozott. És rettentően megéri a pénzét.

— Miért? Mit fizetünk neki?

— Lyukas mogyorót — vágta rá a Kincstárnok. — Ráadásul ő az egyetlen, aki tudja, hogyan működik valójában a Könyvtár.

— Akkor változtassa vissza! Nem férfiembernek való élet majomnak lenni.

— Emberszabású, Arkrektor. És sajnos, úgy tűnik, hogy ő előnyben részesíti a dolgot.

— Honnan tudja? — firtatta gyanakvóan az Arkrektor. — Tud beszélni?

A Kincstárnok tétovázott. Mindig ez a gond a Könyvtárossal. Mindenki annyira megszokta már, hogy nehéz visszaemlékezni arra az időre, amikor a Könyvtárat nem egy elsárgult fogú, három férfival fölérő erejű emberszabású irányította. Ha az abnormális elég sokáig folytatódik, előbb-utóbb az lesz a normális. Csak hát amikor nekifogsz elmagyarázni egy kívülállónak, nagyon furán hangzik. Idegesen köhécselt.

— Mindig azt mondja „úúúk”, Arkrektor — válaszolta.

— És az mit jelent?

— Azt jelenti, „nem”, Arkrektor.

— És akkor hogyan mond igent?

A Kincstárnok már előre rettegett ettől. — „Úúúk”, Arkrektor — felelte.

— Ez ugyanaz az úúúk, mint az előző!

— Ó, dehogy. Nem. Biztosíthatom, nem. Más a hanghordozás… úgy értem, amikor hozzászokik az ember… — a Kincstárnok vállat vont. — Föltételezem, csak nagy gyakorlatunk van mára megértésében, Arkrektor.

— Hát, ő legalább fitten tartja magát — jegyezte meg undokul az Arkrektor. — Nem úgy, mint a többi fickó. Ma reggel bementem a Tanári Zsibongóba, és tele volt horkoló pasasokkal!

— Azok minden bizonnyal a rangidős oktatók voltak, Magiszter — világosította föl a Kincstárnok. — Én magam azt mondanám, hogy a lehető legfittebbek.

— Fittek? A Dékán úgy néz ki, mint aki fölfalt egy ágyat!

— Á, igen, de, Magiszter — szólt a Kincstárnok elnézően mosolyogva —, a „fitt” szó, legalábbis az én értelmezésemben, azt jelenti, hogy „alkalmas egy bizonyos célra”, és én merem állítani, hogy a Dékán teste a lehető legteljesebben alkalmas arra, hogy egész nap üldögéljen és sok, nehéz ételt fogyasszon. — A Kincstárnok megengedett magának egy hajszálvékony mosolyt.

Az Arkrektor olyan régi vágású pillantást vetett rá, hogy az akár egy ammonité is lehetett volna.

— Ez valami vicc? — kérdezte az olyasvalaki gyanakvó hangnemében, aki valójában nem fogná föl a „humorérzék” szó jelentését még akkor sem, ha leültetnéd egy órára és ábrákkal szemléltetve elmagyaráznád neki.

— Csupán véleményt nyilvánítottam, Magiszter — felelte óvatosan a Kincstárnok.

Az Arkrektor a fejét rázta. — Ki nem állhatom a vicceket. Ki nem állhatom az olyan fickókat, akik egyfolytában mókásak próbálnak lenni. Abból ered, hogy túl sok időt töltenek zárt helyiségben. Ha futna néhány húszmérföldes kört, a Dékán más ember lenne.

— Hát, ez igaz — értett egyet a Kincstárnok. — Például halott.

— Egészséges lenne.

— Igen, ám mindazonáltal halott.

Az Arkrektor ingerülten összekuszálta az iratokat az íróasztalán.

— Lazsálás — morogta. — Túl sok lazsálás folyik itt. A hely tisztára lezüllött. Az emberek fogják maguk, egész nap alszanak és egyfolytában majommá változnak. Bezzeg amikor diák voltam, nekünk még csak eszünkbe se jutott majommá változni! — Epésen fölnézett.

— Mit akart? — csattant föl.

— Tessék? — kérdezte ijedten a Kincstárnok.

— Azt akarta, hogy csináljak valamit, nem? Azért jött ide, hogy megkérjen, csináljak valamit. Valószínűleg, mer’ én vagyok itt az egyetlen, aki nem mélyen alszik vagy üldögél egy fán, rikácsolva minden reggel — tette hozzá az Arkrektor.

— Ööö. Azt hiszem, azok a gibbonok, Arkrektor.

— Mi? Mi? Ugyan próbáljon már meg értelmesen beszélni, ember!

A Kincstárnok összeszedte magát. Nem látta be, miért kellene így bánni vele.

— Valójában az egyik diák miatt akartam beszélni Önnel, Magiszter — jelentette ki fagyosan.

— Diák? — vakkantotta az Arkrektor.

— Igen, Magiszter. Tudja, ugye? Ők azok a vékonyabb fickók sápadt arccal? Mert mi egyetem vagyunk? A diákok együtt járnak az egésszel, mint a patkányok…

— Azt hittem, vannak arra embereink, hogy foglalkozzanak velük.

— A tanári kar. Igen. Ám néha… nos, szeretném tudni, Arkrektor, vajon hajlandó lenne-e megnézni ezeket a vizsgaeredményeket…

Éjfél volt — nem ugyanaz az éjfél, mint korábban, de ahhoz nagyon hasonló. Vén Tom, a néma harang az Egyetem harangtornyában, épp elkongatta tizenkét zengzetes csöndjét.

Esőfelhők préselték ki utolsó néhány csöppjük a város fölött. Ankh-Morpork elterpeszkedett pár nedves csillag alatt, olyan valóságosan, akár egy tégla.

Abrand Stib, varázslótanonc, letette a könyvét és megdörzsölte az arcát.

— Rendben — mondta. — Kérdezz bármit! Rajta! Akármit.

Viktor Tugelbend, varázslótanonc, fölkapta a Necrotelicomnicon, Értelmezés Diákok Számára Gyakorlati Példatárral megviselt példányát és találomra föllapozta. Közben Abrand ágyán hevert. Legalábbis a lapockái azt tették. A teste fölnyújtózott a falon. Ez tökéletesen szokványos testtartás kényelembe helyezkedett diákok esetében.

— Oké — mondta. — Rendben. Oké? Mi, igen, mi a neve annak a külső dimenzionális szörnynek, amelynek jellegzetes rikácsolása a „Hogytemithogytemithogytemit”?

— Druker Kopjle — vágta rá Abrand.

— Aha. Hogyan kínozza halálra áldozatait Tsup Aklatep, a Pokoli Csillagvarangy, akinek Egymillió Porontya Van?

— Ő… meg ne mondd… lefogja őket és addig mutogatja a képeket kicsinyeiről, míg az áldozat agya összerobban.

— Igen. A magam részéről mindig is kíváncsi voltam, hogy az miként történik — jegyezte meg Viktor szórakozottan forgatva a lapokat. — Gondolom, miután ezredszer is elmondtad, hogy, „Igen, a fiúcska a maga szemét örökölte”, már amúgy is hajlasz az öngyilkosságra.

— Te annyi mindet tudsz, Viktor — jelentette ki Abrand elismeréssel. — Meglep, hogy még mindig diák vagy.

— Ööö, igen — válaszolta Viktor. — Ööö. Csak pechem van a vizsgákon, azt hiszem.

— Folytasd! — kérte Abrand. — Kérdezz még egyet!

Viktor újra kinyitotta a könyvet.

Egy pillanatig csönd támadt.

Aztán megszólalt: — Hol van Holivud?

Abrand behunyta szemét és ököllel verte a fejét. — Várjunk csak, várjunk csak… ne mondd meg… — Kinyitotta szemét. — Hogy érted azt, hogy hol van Holivud? — firtatta éles hangon. — Nem emlékszem semmire semmiféle Holivudról.

Viktor mereven bámult le a lapra. Azon nem állt semmi semmiféle Holivudról.

— Megesküdtem volna, hogy hallottam… azt hiszem, elkalandoztak a gondolataim — fejezte be akadozva. — Biztos ettől a rengeteg készüléstől.

— Igen. Tényleg agyára megy az embernek, nem? De megéri, hogy varázslók lehessünk.

— Aha — felelte Viktor. — Alig várom.

Abrand becsukta a könyvet.

— Elállt az eső. Másszunk át a falon! — javasolta. — Megérdemlünk egy pohárral.

Viktor az ujját ingatta. — De csak egy pohárral. Józan kell maradjak — szögezte le. — Holnap lesz a záróvizsga. Tisztán kell tartsam a fejem!

— Huh! — nyögte Abrand.

Természetesen nagyon fontos, hogy józan legyél, amikor vizsgázol. Számos érdemleges pályafutás az utcasöprés, gyümölcsszedés és aluljáróban-gitározás iparágakban alapul ezen egyszerű tény fölfogásának elmulasztásán.

Ám Viktornak különleges oka volt az éberségre.

Még a végén elköveti azt a hibát, hogy átmegy.

Néhai nagybátyja kisebb vagyont hagyott rá, hogy ne legyen varázsló. Amikor a végrendeletet írta, nem fogta föl, hogy ezt teszi, ám pontosan ezt érte el vele. Azt hitte, hogy segít unokaöccsének elvégezni az egyetemet, ám Viktor Tugelbend igen értelmes fiatalember volt, afféle csavaros észjárással, és imigyen okoskodott:

Mik az előnyei és hátrányai a varázslóságnak? Hát, szert teszel bizonyos mennyiségű presztízsre, de gyakran kerülsz kockázatos helyzetbe, és kivétel nélkül mindig annak veszélyében forogsz, hogy egyik mágustársad eltesz láb alól. Nem látott jövőt abban, hogy köztiszteletben álló tetem legyen.

Másrészt…

Mik az előnyei és hátrányai a varázslótanoncságnak? Van egy csomó szabadidőd, bizonyos mértékű szabadságod olyasmikben, mint például rengeteg sör benyakalása és trágár nóták gajdolása, senki sem próbál megölni, eltekintve a dolgok közönséges, mindennapos ankh-morporki módjától, és, hála a hagyatéknak, szerényen, ám kényelmesen élhetsz. Na persze, presztízsből nem jut neked sok, de legalább életben vagy, hogy ezt tudhasd.

Ezért Viktor jelentékeny energiát szentelt először a végrendelet feltételei, majd a Láthatatlan Egyetem bizánci vizsgaszabályzata és végül az utolsó ötven év összes vizsgakérdése tanulmányozásának.

A záróvizsgán 88 pont kellett az elégségeshez.

A bukás könnyű lett volna. Megbukni akármelyik hülye képes.

Viktor nagybátyja nem volt bolond. A hagyaték egyik feltételeként az szerepelt, hogy ha Viktor valaha kevesebb pontot kap 80-nál, a pénzforrás kiszárad, mint híg köpet a forró kályhán.

A nagybácsi bizonyos tekintetben győzött. Kevés diák tanult olyan keményen, mint Viktor. Azt rebesgették, hogy ismeretei a mágiáról a legkülönb varázslókéval vetekedtek. Órákat töltött a Könyvtárban, egy kényelmes karosszékben grimoire-okat olvasva. Szorgosan kutatta a válaszformátumokat és vizsgamódszereket. Addig hallgatta az előadásokat, míg fejből tudta idézni őket. A tanári kar általában úgy vélte, hogy évtizedek óta ő a legértelmesebb és kétségkívül a legszorgalmasabb diák, és Viktor minden záróvizsgán gondosan és hozzáértően 84 pontot ért el.

Hátborzongató volt.

Az Arkrektor az utolsó oldalhoz ért.

Végül megszólalt: — Á! Értem. Sajnálja a fiút, ugye?

— Nem hiszem, hogy teljesen fölfogta, mire gondoltam — jelentette ki a Kincstárnok.

— Szerintem eléggé világos — felelte az Arkrektor. — A fiú folyton nagyon közel jár ahhoz, hogy átmenjen. — Kihúzta az egyik papírt. — Egyébként itt az áll, hogy három évvel ezelőtt átment. 91 pontot kapott.

— Igen, Arkrektor. De föllebbezett.

— Föllebbezett? A megfelelt ellen?

— Azt mondta, nem hiszi, hogy a vizsgáztatók észrevették, hogy rosszul adta meg az oktiron allotrópjait a hatos kérdésnél. Azt mondta, élni se tudna a lelkiismeret-furdalástól. Azt mondta, élete végéig kísértené, ha igazságtalanul sikert érne el jobb és méltóbb diákok előtt. Láthatja, hogy a következő két vizsgán csak 82, illetve 83 pontot kapott.

— Mi az oka?

— Azt gondoljuk, hogy biztosra ment, Magiszter.

Az Arkrektor ujjaival dobolt az íróasztalon.

— Nem tűrhetjük — szögezte le. — Nem tűrhetjük, hogy valaki itt cselleng csaknem varázslóként és kinevet minket a, a… mi az amibe nevetnek az emberek?

— Pontosan ezt érzem én is — dorombolta a Kincstárnok.

— Be kellene csapjuk — jelentette ki szigorúan az Arkrektor.

— Ki, Magiszter — helyesbített a Kincstárnok. — A becsapás azt jelentené, hogy rászedjük és félrevezetjük.

— Igen. Jó ötlet. Tegyük azt! — javasolta az Arkrektor.

— Nem, Magiszter — tiltakozott türelmesen a Kincstárnok. — Ő becsap minket, szóval mi kicsapjuk őt.

— Rendben. Kiegyenlítjük a dolgokat — szólt az Arkrektor. A Kincstárnok a szemét forgatta. — Vagy be — tette hozzá. — Szóval azt akarja, hogy adjam ki a fiú útját, he? Csak küldje be reggel, és…

— Nem, Arkrektor. Ezt nem tehetjük meg csak úgy.

— Nem-e? Azt hittem, itt mi dirigálunk!

— Igen, de az ember nem lehet elég óvatos, ha Tugelbend úrfival van dolga. Ő ugyanis a rendtartás szakértője. Szóval arra gondoltam, hogy adhatnánk neki ezt a vizsgakérdést a holnapi záróvizsgán.

Az Arkrektor elvette az odakínált papírlapot Ajka némán mozgott, miközben elolvasta.

— Csak egyetlenegy kérdés?

— Igen. És vagy átmegy, vagy megbukik. Szeretném azt látni, hogyan sikerül neki 84 százalékot elérni ebből.

Egy bizonyos értelemben, melyet tanárai, legnagyobb bosszúságukra, nem igazán tudtak meghatározni, Viktor Tugelbend volt a leglustább lény is az egész világtörténelem folyamán.

Nem egyszerűen, közönségesen lusta. A közönséges lustaság pusztán az iparkodás hiánya. Viktor azon már réges-rég túllépett, egyenesen átvágott a mindennapos semmittevésen és messze, a túloldalon bukkant elő. Sokkal nagyobb erőfeszítéssel került munkát, mint amennyit a legtöbb ember a kemény dolgozásba fektet.

Sosem akart varázsló lenni. Sosem akart valami sokat, kivéve talán, hogy hagyják békén és ne ébresszék föl délig. Amikor kicsi volt, az emberek ilyesmiket kérdeztek: „És mi szeretnél lenni, kisfiú?”, amire azt felelte: „Nem tudom. Mit hoztál?”

Az emberek nem hagyják, hogy ilyesmivel sokáig megúszd. Nem elég, hogy az vagy, ami, azon kell iparkodj, hogy valami más legyél.

Viktor próbálkozott. Meglehetősen hosszú ideig megpróbált arra vágyni, hogy kovács legyen, mert az érdekesnek és romantikusnak tűnt. Ám az kemény munkával és nehezen megmunkálható fémdarabokkal jár együtt. Aztán megkísérelte azt kívánni, hogy orgyilkos legyen, ami mozgalmasnak és romantikusnak látszott. De azzal is kemény munka jár, meg az, ha tényleg jobban belegondolsz, hogy hébe-hóba meg kell ölj valakit. Aztán megpróbálta azt kívánni, színész legyen, ami drámainak és romantikusnak nézett ki, ám kiderült, hogy poros harisnyával, kényelmetlen bútorozott szobákkal, és, legnagyobb megdöbbenésére, kemény munkával jár.

Hagyta, hogy a családja egyetemre küldje, mert az kevésbé volt megerőltető, mint nem menni.

Hajlamos volt arra, hogy sokat mosolyogjon, kissé tanácstalanul. Ez azt a benyomást keltette az emberekben, hogy valamicskével intelligensebb náluk. Valójában olyankor azt próbálta kisütni, mit is mondtak épp neki.

És vékony bajuszt viselt, amitől bizonyos megvilágításban kedélyesnek tűnt, ám más megvilágításban úgy nézett ki tőle, mintha nemrég sűrű csokoládéturmixot ivott volna.

Meglehetősen büszke volt a bajszára. Amikor varázsló lesz belőled, elvárják, hogy abbahagyd a borotválkozást és olyan szakállt növessz, mint egy rekettyés. A legrangidősebb varázslók képesnek tűntek arra, hogy bajuszukkal táplálékot szűrjenek ki a levegőből, akár a bálnák.

Most fél kettőre járt. Viktor az egyetem felé bandukolt a Megfoltozott Dobból, a város összes italmérése közül a legeltökéltebben rossz hírű kocsmából. Viktor Tugelbend mindig azt a benyomást keltette, hogy bandukol, még akkor is, amikor futott.

Eléggé józan volt, és ezért kissé meglepődött, amikor a Törött Holdak Terén találta magát. Az Egyetem mögötti szűk sikátor felé tartott, és a falrészhez a könnyen hozzáférhetően elhelyezett elmozdítható téglákkal, ahol sok-sok évszázad óta a varázslótanoncok csöndben megkerülték, pontosabban átmászták a Láthatatlan Egyetem esti kijárást tiltó rendelkezéseit.

A tér nem esett útba.

Megfordult, hogy visszabandukoljon az úton, ahol jött, aztán megtorpant. Valami szokatlan folyt éppen.

Általában szokott itt lenni egy mesemondó, vagy néhány zenész, vagy egy vállalkozó, aki lehetséges vevőket keresett Ankh-Morpork olyan fölösleges épületeire, mint a Művészetek Tornya vagy a Rézhíd.

Most csak valami népség egy nagy vetítővásznat állított föl, ami úgy nézett ki, mintha egy lepedőt feszítettek volna ki két rúd közé.

Odaballagott hozzájuk. — Mit csináltok? — érdeklődött barátságosan.

— Előadás lesz.

— Ó! Színészkedés — bólogatott Viktor különösebb érdeklődés nélkül.

Visszalődörgött a nedves sötétségbe, ám megállt, amikor egy hangot hallott a két épület közötti homályból.

A hang azt mondta, eléggé halkan „Segítség!”.

Egy másik hang így szólt: — Csak add szépen ide, jó?

Viktor közelebb őgyelgett és az árnyékokba sandított.

— Helló? — mondta. — Minden rendben?

Csönd támadt, aztán egy halk hang kijelentette: — Nem tudod, mi válik javadra, igaz, kölyök?

Kése van, gondolta Viktor. Nekem fog rontani egy késsel. Ez azt jelenti, hogy vagy meg fognak késelni, vagy el kell fussak, ami komoly energiapocséklás.

Az olyanok, akik nem veszik figyelembe a rendelkezésükre álló tényeket, azt hihetik esetleg, hogy Viktor Tugelbend kövér és kehes. Valójában vitathatatlanul ő volt a leginkább sportolásra hajlamos diák az Egyetemen. Ha súlyfölösleget kell cipelned, az túl nagy erőfeszítés, ezért gondoskodott róla, hogy föl se szedje, és formában tartotta magát, mert valamirevaló izomzattal sokkal kisebb erőkifejtés kell a dolgok elvégzéséhez, mintha hájpacnikkal próbálod meg elintézni őket.

Így aztán körbelendítette kezét egy visszakezes ütésre. Nem csak eltalálta, hanem röppályára is állította az útonállót.

Aztán megtalálta a leendő áldozatot, aki még mindig a falhoz kucorodott.

— Remélem, nem sérült meg — mondta.

— Meg ne mozdulj!

— Nem állt szándékomban — felelte Viktor.

Az alak előbújt az árnyékokból. Hóna alatt csomagot tartott, és a kezét fura mozdulattal emelte arca elé, mindkét mutató- és hüvelykujját kinyújtotta merőlegesen s aztán összeérintette őket, így a férfi apró menyétszeme úgy tűnt, mintha keretből nézne ki.

Valószínűleg szemmelverést próbál kivédeni, gondolta Viktor. Varázslónak látszik, azzal a rengeteg jelképpel a ruháján.

— Hihetetlen! — mondta a férfi átkancsítva ujjai között. — Csak fordíts el egy kicsit a fejed, légy szíves! Nagyszerű! Az orr vacak, de, gondolom, azon tudunk segíteni.

Előrelépett és megpróbálta átölelni Viktor vállát. — Nagy szerencse számodra — jelentette ki —, hogy találkoztál velem.

— Az lenne? — kérdezte Viktor, aki eddig a fordítottját hitte.

— Pont az a típus vagy, amit kerestem — közölte a férfi.

— Sajnálom — felelte Viktor. — Azt hittem, éppen kirabolják.

— A fickó ezt akarta — válaszolta a férfi, megveregetve a csomagot hóna alatt. Úgy kongott, mint egy gong. — Bár persze semmi haszna sem lett volna belőle.

— Nem ér semmit? — tudakolta Viktor.

— Megfizethetetlen.

— Akkor ez rendben van — jegyezte meg Viktor.

A férfi föladta a próbálkozást Viktor vállának átkarolására, amely meglehetősen széles volt, és beérte egyik lapockájával.

— De rengeteg ember lett volna csalódott — jelentette ki. — Na, most figyelj ide! Jó a kiállásod. Remek profil. Mondd, fiú, szeretnél szerepelni a mozgó képekben?

— Ööö — felelte Viktor. — Nem. Nem hiszem.

A férfi szájtátva nézett rá.

— Ugye, hallottad, mit kérdeztem? — firtatta. — Mozgó képek?

— Igen.

— Mindenki szeretne szerepelni a mozgó képekben!

— Köszönöm, én nem — válaszolta udvariasan Viktor. — Biztos nagyon érdemleges állás, de szerintem a mozgó képek nem hangzanak nagyon érdekesnek.

— Én a mozgó képekről beszélek!

— Igen — felelte Viktor nyájasan. — Hallottam.

A férfi a fejét csóválta. — Hát — jelentette ki —, nagyon boldoggá tettél! Hetek óta most először találkoztam olyannal, aki nem akar mindenáron a mozgó képekbe kerülni. Azt hittem, mindenki be akar jutni a mozgó képekbe. Amint megláttalak, azt gondoltam: a fiú arra számít, hogy munkát kap a mozgó képeknél ma éjjeli tettéért.

— Azért nagyon köszönöm — hárította el Viktor. — De nem hiszem, hogy kedvem lelném benne.

— Hát, valamivel azért tartozom neked. — Az alacsony férfi kotorászott a zsebében és előhúzott egy névjegyet. Viktor elvette. Ez állt rajta:

— Arra az esetre, ha meggondolnád magad — magyarázta. — Holivudban mindenki ismer engem.

Viktor rábámult a névjegyre. — Köszönöm — rebegte. — Ööö. Maga varázsló?

Goldfis csúnyán nézett rá.

— Ezt meg miből gondolod? — csattant föl.

— Mágikus szimbólumokkal díszített ruhát visel…

— Mágikus szimbólumok? Nézd meg jobban, fiú! Ezek kétségtelenül nem egy nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv jelképei! Ezek olyan fölvilágosult mesterség jelképei, amelynek tiszta, új hajnala épp most… ööö, hajnalodik! Mágikus szimbólumok! — fejezte be megsemmisítően gúnyos hangnemben. — És ez talár, nem ruha! — fűzte hozzá.

Viktor rámeredt a csillagok és növekvő holdak és izék gyűjteményére. A fölvilágosult mesterség, melynek tiszta, új hajnala épp hajnalodik, jelképei szerinte pont úgy néztek ki, mint a nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv szimbólumai, ám valószínűleg nem ez a megfelelő alkalom hangot adni véleményének.

— Sajnálom — ismételte meg. — Nem tudtam tisztán kivenni őket.

— Alkimista vagyok — közölte Goldfis, csak kevéssé megengesztelődve.

— Ó, ólomból arany meg ilyesmi — kapcsolt Viktor.

— Nem ólomból, fiú. Fényből. Ólommal nem működik. Fényből arany…

— Tényleg? — mondta udvariasan Viktor, miközben Goldfis elkezdte egy háromlábú állvány fölállítását a tér közepén.

Kisebb tömeg gyülekezett. Egy kisebb tömeg nagyon könnyen összegyűlt Ankh-Morporkban. A városban akadt néhány a világegyetem legkiválóbb bámészkodói közül. Azok bármit megnéznek, különösen akkor, ha fölmerül a lehetőség, hogy valaki mulatságos módon megsérülhet.

— Van rá okod, hogy ne maradj itt az előadásra? — vetette oda Goldfis, és elsietett.

Egy alkimista. Hát, mindenki tudja, hogy az alkimisták kissé őrültek, gondolta Viktor. Ez teljesen normális.

Ugyan, ki akarná az idejét mozgó képekkel tölteni? A legtöbbje rendben lévőnek látszik ott, ahol van.

— Kolbászok kiflibe’! Addig vegyék, amíg meleg! — bődült el egy hang a füle mellett. Viktor megfordult.

— Ó, helló, Mr. Himpeller! — üdvözölte.

— ’Estét, fiú! Akarsz bedobni egy finom, forró kolbászt?

Viktor mustrálgatta a fénylő tubusokat a Himpeller nyakáról lógó tálcán. Étvágygerjesztően illatoztak. Mindig étvágygerjesztően szoktak illatozni. És aztán beleharapsz és megint megtudod, hogy Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller egy állat olyan részeit is hasznosítani tudja, amelyek birtoklásáról az állat nem is tudott. Himpeller rég rájött, hogy elég pirított hagymával és mustárral az emberek bármit megesznek.

— Diákoknak kedvezményes árszabás — súgta oda Himpeller bizalmasan. — Tizenöt garas, és azzal ráteszem a kést a saját torkomra. — Stratégiai megfontolásból fölcsapta a fedőt, gőzfelhőt támasztva.

A pirított hagyma csípős illata elvégezte kártékony dolgát.

— Na jó, de csak egyet — bizalmatlankodott Viktor.

Himpeller kipöccintett egy kolbászt a serpenyőből, és ugyanolyan a jártassággal, amilyennel a béka bekapja a kérészt, belependerítette egy kiflibe.

— Nem fogod megbánni — közölte vidáman.

Viktor egy hagymadarabot rágcsált. Az elég biztonságosnak tűnt.

— Mi ez az egész? — bökött hüvelykujjával a csattogó vászon irányába.

— Valamiféle szórakoztatás — felelte Himpeller. — Forró kolbászok! Nagyon finomak! — Újra szokásos összeesküvői sziszegéssé halkította hangját.

— Azt hallottam, ez a menő most a többi városban — tette hozzá. — Valamiféle mozgó képek. Megpróbálták helyrepofozni, mielőtt Ankh-Morporkba jöttek vele.

Figyelték Goldfist és egy pár kartársát, amint a háromlábú állványon lévő dobozzal műszakilag matatnak. A doboz elején egy kerek nyílásban fehér fény jelent meg, és megvilágította a vetítővásznat. A tömeg lagymatagon éljenzett.

— Ó! — szólalt meg Viktor. — Értem már. Ennyi az egész? Ez csak sima, jól ismert árnyjáték. Csak ennyi, nem más. A nagybátyám szokta volt csinálni, hogy elszórakoztasson. Ismeri, nem? Valahogy mozgatod a kezed a fény előtt, és az árnyékok afféle sziluettszerű képet hoznak létre.

— Ó, igen — hezitált Himpeller. — Mint a „Nagy Elefánt”, vagy a „Megkopasztott Sas”. A nagyapám szokott régen ilyesmiket csinálni.

— A nagybátyám főleg „Nyomorék Nyulat” csinált — emlékezett Viktor. — Tudja, nem valami jól ment neki. Igazán nagyon kínossá vált néha. Ott ültünk körben mindnyájan, vadul tippelve olyasmiket, hogy „Megdöbbent Sün”, vagy „Veszett Hermelin”, és ő duzzogva elvonult aludni, mert nem találtuk el, hogy valójában azt mutogatta el, ahogy „Lord Henry Skipps és Hűbéresei legyőzik a Trollokat a Pszeudopoliszi Csatában”. Nem értem, mi olyan különös a vászonra vetített árnyképekben.

— Abból ítélve, amit hallottam, ez nem olyan — mesélte Himpeller. — Eladtam az egyik fickónak korábban egy Óriás Kolbászkülönlegességet, és ő azt mondta, hogy az egész lényege az, hogy nagyon gyorsan peregnek a képek. Nagyon sok képet összeragasztottak és egymás után mutatják őket. Nagyon, nagyon gyorsan, azt mondta.

— Nem túl gyorsan — szögezte le Viktor határozottan. — Az ember nem láthatná, ahogy haladnak, ha túl gyorsak lennének.

— Azt mondta, pont az a titka az egésznek, hogy nem látod a haladásuk — válaszolta Himpeller. — Egyszerre kell látnod az összeset, vagy valami.

— Akkor minden kép homályos lenne — állította Viktor. — Erről nem kérdezte?

— Ööö, nem — motyogta Himpeller. — Ami azt illeti, a fickónak pont akkor el kellett rohannia. Azt mondta, kissé furán érzi magát.

Viktor tűnődve pillantott a még megmaradt kolbászára a kifliben, és, amint ezt tette, tudatára ébredt, hogy őt is bámulják.

Lenézett. Egy kutya üldögélt a lábánál.

Kicsi, karikalábú, drótszőrű, alapjában véve szürke, ám barna, fehér és fekete foltokkal előretolt pontokon, és őt bámulja.

Határozottan az övé volt a legáthatóbb tekintet, amit Viktor valaha is látott. Nem volt fenyegető, vagy hízelgő. Csak nagyon kimért és nagyon alapos, mintha a kutya emlékezetébe vésné a részleteket, hogy később tökéletes személyleírást adhasson a hatóságoknak.

Amikor az állat megbizonyosodott, hogy övé Viktor teljes figyelme, pillantását átvitte a kolbászra.

Nyomorultan érezve magát attól, hogy ilyen kegyetlen egy szegény jószághoz, Viktor lefricskázta a kolbászt. A kutya egyetlen gazdaságos mozdulattal elkapta és lenyelte.

Mostanra egyre több ember sodródott a térre. Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller arrébb bandukolt és serényen üzletelt azokkal a késő éjjeli duhajokkal, akik túl részegek voltak ahhoz, hogy meggátolják az optimizmus diadalát a tapasztalat fölött; egyébként is bárki, aki éjjel egykor vesz ételt, miután addig lumpolt, valószínűleg úgyis zajosan rosszul lesz, szóval akár föl is mutathat valamit tevékenysége eredményeként.

Viktort fokozatosan körbevette a sokaság. A tömegben nem csak emberek akadtak. Fölismerte, tőle néhány lábnyira, Detritus hatalmas, dimbes-dombos alakját, a vén trollt jól ismerte minden diák, mint olyat, aki bárhol munkára talál, ahol jó pénzért nagyon szigorúan ki kell dobni az embereket. A troll észrevette őt, és megpróbált kacsintani. Ez mindkét szeme behunyásával járt, mert Detritus nem értett a bonyolult dolgokhoz. Széles körben úgy vélték, hogy ha Detritust meg lehetne tanítani írni és olvasni annyira, hogy leüljön és kitöltsön egy intelligenciatesztet, akkor valamicskével kevésbé intelligensnek bizonyulna a széknél.

Goldfis fölemelt egy szócsövet.

— Hölgyeim és uraim! — mondta. — Önök abban a kiváltságban részesülnek ma este, hogy szemtanúi lehetnek egy történelmi fordulópontnak a… ebben a század… — leengedte a szócsövet, és Viktor hallotta, hogy kapkodva odasúgja egyik segédének: — Melyik században vagyunk? Tényleg? — és aztán újra fölemelte a szócsövet és folytatta az eredeti vontatottan és pallérozottan optimista hangon. — A Repülőkutya Századában! Nem másnak, mint a Mozgó Képek születésének! Olyan képeknek, amelyek varázslat nélkül mozognak!

Elhallgatott a tapsra várva. Ám hiába. A tömeg csak nézte. Ahhoz, hogy egy ankh-morporki tömegből dörgő tapsvihart válts ki, nem elég, ha a mondataid felkiáltó jellel fejezed be.

Kissé elcsüggedve, Goldfis folytatta: — Azt szokták mondani, amit látok, azt elhiszem! De, hölgyeim és uraim, önök nem fognak hinni a Szemüknek! Aminek hamarosan szemtanúi lesznek, az a Természettudomány Diadala! A Kor Csodája! Világ…, mit több, merem állítani, Univerzumrengető Fölfedezés!…

— Akárhogy is, jobb kell legyen, mint az a szemét kolbász — szólalt meg egy halk hang Viktor térdénél.

— …Természeti Mechanizmusok Kihasználása Illúziók Teremtésére! Illúziókéra, Hölgyeim és Uraim, anélkül, hogy Mágiához folyamodnánk!…

Viktor hagyta, hogy a pillantása lefelé vándoroljon. Nem volt ott lenn semmi más, csak a kiskutya, amint buzgón vakarta magát. Az állat lassan fölnézett és azt mondta: — Vaú?

— …Lehetőség Tudás elsajátítására! A Művészetekére! A Történelemére! Köszönöm, Hölgyeim és Uraim! Hölgyeim és Uraim, Önök Még Nem Láttak Semmit!

Újabb reményteli tapsszünetet tartott.

Valaki a tömeg elején megszólalt: — Ez igaz. Nem látunk semmit.

— Aha — értett egyet vele a mellette álló asszony. — Mikor hagyja már végre abba eztet és kezdi el az árnyjátékot?

— Úgy van — csattant föl egy másik nő. — Játssza el a „Nyomorék Nyulat”! A gyerekeim mindig nagyon élvezik aztat.

Viktor egy ideig másfelé nézett, hogy eloszlassa a kutya gyanakvását, aztán megfordult és rámeredt.

Az állat barátságosan figyelte a tömeget, és szemlátomást nem vett róla tudomást.

Viktor kísérleti jelleggel fülébe dugta az ujját. Biztos valami visszhangtrükk volt, vagy ilyesmi. Nem arról volt szó, hogy a kutya „vaúzott”, bár az is gyakorlatilag egyedülállónak számít, a világegyetem kutyáinak többsége soha sem „vaúzik”, bonyolult ugatásban törnek ki, mint „vúúúú!” meg „hmyauffl”. Nem, az volt a gond, hogy valójában egyáltalán nem ugatott. Azt mondta „vaú”.

Viktor megrázta a fejét, és visszanézett, amikor Goldfis lemászott a vászon elől és intett egyik segédének, hogy kezdje forgatni a kurblit a doboz oldalán. Csikorgás hallatszott, ami aztán folyamatos kattogássá változott. Homályos árnyak táncoltak át a vásznon, aztán…

Az egyik utolsó dolog, amire Viktor emlékezett, az volt, hogy egy hang a térde mellett megszólal: — Rosszabb is lehetett vón, cimbora. Mondhattam volna „miaú”-t.

Holivud álmodik…

És most nyolc órával később van.

Egy szörnyen másnapos Abrand Stib bűntudatosan pislogott az üres padra maga mellett. Nem jellemző Viktorra, hogy ne jelenjen meg egy vizsgán. Mindig azt szokta mondani, élvezi a kihívást.

— Készüljenek föl a lap megfordítására! — szólította föl őket a felügyelő a terem végéből. Hatvan jövendő varázsló hatvan mellkasát szorította össze a sötét, elviselhetetlen feszültség. Abrand idegesen matatott szerencsetollával.

A varázsló a pódiumon megfordította a homokórát. — Elkezdhetik — mondta.

Többen a magabiztosabb diákok közül ujjcsettintéssel fordították meg a lapot. Abrand tüstént megutálta őket.

Odanyúlt a szerencse-tintatartójáért, idegességében teljesen elvétette, s aztán fölborította. Apró, fekete áradat hömpölygött a vizsgakérdéseken.

Pánik és szégyen öntötte el őt is, csaknem ugyanolyan alaposan. A köntöse szegélyével próbálta fölitatni a tintát, s ezzel egyenletesen szétkente az íróasztalon. A szerencsehozó aszaltvarangyát elmosta az ár.

Lángolva a zavartól, fekete tintát csöpögve, esedezve nézett föl a vizsgafelügyelő varázslóra, s aztán kérően vetette tekintetét a mellette lévő üres padra.

A varázsló bólintott. Abrand hálásan átsiklott a padok közti folyosón, várt, míg a szíve abbahagyta a zakatolást, és aztán, nagyon óvatosan, megfordította a lapot az asztalon.

Tíz másodperccel később, és a józan ész ellenére, újra megfordította arra az esetre, hátha valami tévedés történt és a többi kérdés valahogy mégiscsak a másik oldalon található.

Körülötte ötvenkilenc, lankadatlan erőfeszítéssel nyikorgó elme intenzív csöndje honolt.

Abrand ismét megfordította a lapot.

Talán tényleg valamiféle tévedés. Nem… itt az Egyetem pecsétje és az Arkrektor aláírása meg minden. Szóval esetleg ez valamiféle különleges teszt. Talán most figyelik őt, hogy lássák, mit fog tenni…

Alattomban körülnézett. Úgy tűnt, a többi diák keményen dolgozik. Talán mégis valóban tévedés. Igen. Minél többet gondolkozott rajta, annál logikusabbnak tűnt. Az Arkrektor valószínűleg aláírta a lapokat és aztán, amikor az írnokok másolták a kérdéseket, az egyikük csak odáig jutott, hogy leírja a mindennél fontosabb első kérdést, és aztán talán elhívták vagy valami, és senki sem vette észre, és odatették Viktor asztalára, de most ő nincs itt, és Abrand kapta, ami azt jelenti, döntötte el a jámborság hirtelen rohamában, hogy az istenek kétségtelen azt akarták, hogy neki jusson. Elvégre, nem az ő hibája, ha valamiféle hiba ilyen vizsgakérdést juttat neki. Valószínűleg szentségtörés lenne vagy ilyesmi, ha semmibe venné a lehetőséget.

El kell fogadják, amit leírtál. Abrand nem azért lakott egy szobában a világ legkiválóbb vizsgaszabályzat-szakértőjével, hogy ne tanuljon el tőle egyet s mást.

Újra rápillantott a kérdésre: „Mi a neve?”.

Megválaszolta.

Egy idő múlva aláhúzta, többször is, a szerencsevonalzójával.

Egy kicsivel később, hogy igyekezetet mutasson, fölé írta: „A válassz az Első kérdésre:”.

További tíz perc elteltével megkockáztatta „Ami nem más, mint az én nevem” az alatta lévő sorban, és aláhúzta.

Szegény jó Viktor tényleg nagyon szomorú lesz, hogy ezt elmulasztotta, gondolta.

Vajon hol lehet most?

Holivudba még nem vezetett út. Aki oda igyekezett, a chirmi országúton kellett elinduljon és a bozótos vidék egy bizonyos jelöletlen pontján el kellett kanyarodjon, hogy nekivágjon a homokdűnék felé. Vadlevendula és rozmaring szegélyezte az árokpartot. A méhek döngicsélésén és egy mezei pacsirta távoli dalán kívül nem hallatszott hang, amitől csak még nyilvánvalóbb lett a csönd.

Viktor Tugelbend letért az útról azon a ponton, ahol a töltést áttörte és letaposta a számtalan szekér, valamint, a látszat szerint, egyre növekvő számú láb átvonulása.

Még mindig jó néhány mérföld állt előtte. Továbbvánszorgott.

Valahol a tudata hátsó részében egy fojtott hang ilyesmiket kérdezett: „Hol vagyok? Miért csinálom ezt?” és egy másik része pontosan tudta, hogy nem muszáj mindezt megtennie. Mint a hipnotizőr áldozata, aki tudja, hogy valójában nem hipnotizálták és akkor száll ki belőle, amikor akarja, csak épp most történetesen nem érzi ennek szükségét, hagyta, hogy irányítsák lépteit.

Nem volt biztos benne, hogy miért. Csak azt tudta, hogy van valami, amiben részt kell vegyen. Valami, ami talán soha többé nem fordul elő ismét.

Valamivel hátrébb, de egyre inkább fölzárkózva, Ráteszema-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller próbált megülni egy lovat. Nem volt természetadta jó lovas és egyszer-egyszer lepottyant; ez volt az egyik ok, amiért még nem érte utol Viktort. A másik az volt, hogy mielőtt elhagyta a várost, időt szakított arra, hogy olcsón eladja kolbász-kifliben üzletét egy törpének, aki hinni se tudott szerencséjének (miután néhány kolbászt csakugyan megkóstol, már nem lesz képes hinni szerencséjében).

Valami szólította Himpellert, méghozzá aranyhangon.

Jóval Torok mögött, lúdtalpát vonszolva a homokban, közelgett Detritus, a troll. Nehéz megbizonyosodni arról, hogy mit gondol annál jobban, mint amennyire meg lehet mondani, hogy mit gondol egy postagalamb. A troll csak azt tudta, hogy az a hely, ahol lennie kellene, nem az, ahol van.

És végül, még messzebb az úton, haladt egy nyolclovas társzekér, amely rönkfarakományt szállított Holivudba. Kocsisa nem gondolkozott semmi különösről, bár kissé zavarba ejtette egy esemény, amely pont akkor történt, amikor távozott Ankh-Morporkból a hajnal előtti sötétségben. Egy hang az útmenti homályból odakiáltotta: „Állj, a városi őrség nevében!” és ő megállt, és amikor semmi egyéb nem történt, körülnézett s nem látott ott senkit.

A társzekér tovadübörgött, fölfedve a képzeletbeli szemlélő előtt Gaspod, a Csodakutya pöttöm alakját, amint megpróbálja kényelembe helyezni magát a fagerendák között a kocsi hátulján. Ő is Holivudba tartott.

És ő sem tudta, miért.

Ám eltökélte, hogy kideríti.

A Repülőkutya Századának utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a korongvilági életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akiknek intelligenciája az Emberénél hatalmasabb, de legalábbis sokkal ocsmányabb; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint ahogy egy három napja koplaló férfi fürkészi a Mindaz-Amit-Egv-Tallérért-Behabzsolhatsz étlapot Harga Bordafogadója falán[4]…

Hát, igazából… a legtöbb varázsló elhitte volna, ha valaki elmondta volna nekik.

És a Könyvtáros egész biztos elhitte volna.

És Mrs. Marietta Kozmopilita a Chirm utca 3-ból, Ankh-Morpork, szintén elhitte volna. Ám ő abban is hitt, hogy a világ kerek, hogy egy fokhagymagerezd a fehérneműs fiókjában majd távol tartja a vámpírokat, hogy jót tesz az embernek, ha néha társaságba jár és nevet egy nagyot, hogy mindenkiben van némi kedvesség, csak meg kell keresd, és hogy három, szörnyű, apró törpe minden éjjel meglesi őt vetkőzés közben[5].

Holivud!…

…még nem volt semmi különös. Pusztán egy domb a tenger mellett, és a domb másik oldalán, egy csomó homokdűne. Az a fajta gyönyörű táj, amely csakis akkor gyönyörű, ha távozhatsz, amint kurtán megcsodáltad szépségét, és elmehetsz máshová, ahol akadnak forró fürdők és jeges italok. Ha tényleg ott kell maradj, bármennyi időre, az penitencia.

Mindazonáltal létrejött ott egy város… épp hogy. Fakalibák épültek mindenütt, ahol valaki lepakolt egy rakomány gerendát, és ezek hevenyészettek voltak, mintha az építők sajnálták volna elrabolni az időt valami fontosabbtól, amit szívesebben csinálnának. Csupán szögletes palánkdobozok voltak.

Kivéve a homlokzatot.

Ha meg akarod érteni Holivudot, mondta Viktor évekkel később, akkor meg kell értsd építészetét.

Látni fogsz egy kockát a homokon. Lesz neki kinagyolt, csúcsosodó teteje, de az nem fontos, mert sohasem esik Holivudban. Lesznek rések a falakban, ócska rongyokkal betömve. Az ablakok lyukak — az üveg túl törékeny ahhoz, hogy elfuvarozzák a messzi Ankh-Morporkból. Hátulról a hátulnézet pont olyan, mint egy óriási fa-hirdetőtábla, melyet dúcrendszer támaszt alá.

Elölről az elölnézet intarziás, faragott, festett, túldíszített, barokkos építészeti szertelenség. Ankh-Morporkban a józan eszű emberek díszítetlenre építették házukat, hogy ne keltsen figyelmet, és belülre tartogatták a dekorációt. Ám Holivud belsejükkel kifelé viselte házait.

Viktor elkábulva sétált végig azon, ami a fő utcának számított. Kora hajnalban ébredt föl odakint a dűnék között. Miért? Úgy döntött, Holivudba jön, de miért? Nem tudott rá visszaemlékezni. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni, csak arra, hogy akkor ez látszott magától értetődő tennivalónak. Számtalan jó oka volt rá.

Bárcsak eszébe jutna legalább egy…

Nem mintha a tudatában lett volna hely emlékek számbavételére. Az elméjét túlságosan elfoglalta az észlelés, hogy nagyon éhes és kínzóan szomjas.

Zsebei átkutatása összesen hét garast gyümölcsözött. Az még egy tányér levesre se elég, nemhogy egy kiadós étkezésre.

Kiadós étkezésre van szüksége. A dolgok sokkal világosabbak lesznek egy kiadós étkezés után.

Áttülekedett a tömegen. A többség ácsnak látszott, de akadtak mások is, akik vegyszeres üvegeket vagy rejtélyes dobozokat cipeltek. És mindenki nagyon gyorsan és eltökélten közlekedett, valami feltett, sajátos szándékkal.

Őt kivéve.

Végigbaktatott a rögtönzött utcán, száját tátotta a házak láttán, s úgy érezte magát, akár az elbitangolt szöcske a hangyabolyban. És úgy tűnt, nincs sehol…

— Miért nem nézel az orrod elé?!

Viktor visszapattant a falról. Mire visszanyerte egyensúlyát, az ütközés másik részvevője már elsuhant a tömegben. Egy pillanatig csak bámult, aztán kétségbeesve a lány után szaladt.

— Hé! — kiáltotta. — Elnézést! Bocsánat? Kisasszony?

A lány megállt és türelmetlenül várt, míg Viktor odaért.

— Mi az? — kérdezte.

Egy lábbal alacsonyabb volt a fiúnál, az alakja kétes, mert nagy részét egy nevetségesen fodros ruha takarta, habár öltözéke nem volt annyira komikus, mint a hatalmas, csupa lokni, szőke paróka. És az arca sminktől fehérlett, kivéve a szemét, amit vastagon fekete keretezett. Olyan lámpaernyő összbenyomását keltette, amely az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott.

— Mi az? — ismételte meg a lány. — Gyerünk már! Öt perc múlva kezdődik a forgatás!

— Ööö…

A lány kissé fölengedett. — Ne, ne is mondd! — szólította föl. — Épp most érkeztél. Új neked ez az egész. Nem tudod, mit csinálj. Éhes vagy. Nincs pénzed. Igaz?

— Igen! Honnan tudtad?

— Mindenki így kezdi. És most be akarsz törni a mozgóba, igaz?

— Mozgó?

A lány a szemét forgatta, a fekete gyűrű mélyén.

— Mozgó képek!

— Ó… — igen, gondolta Viktor. Nem tudtam, de ezt akarom. Igen. Ezért jöttem ide. Miért nem jutott eddig ez eszembe?

— Igen — válaszolta. — Igen, ezt akarom tenni. Be akarok, ööö, törni. És azt hogy kell csinálni?

— Az ember mindegyre vár és vár. Amíg az embert föl nem fedezik. — A lány leplezetlen megvetéssel végigmérte a fiút. — Miért nem állsz be ácsnak? Holivudnak mindig szüksége van fölkészült famészárosokra.

És azzal megpördült, faképnél hagyta, s eltűnt a sürgő-forgó emberek tömegében.

— Ööö, köszönöm — kiáltotta utána Viktor. — Köszönöm. — Még jobban fölemelte hangját és hozzátette: — Remélem, a szemed rendbe jön!

Megcsörgette az érméket zsebében.

Hát, az ácsolás szóba se jöhet. Nagyon is úgy hangzik, mintha kemény munka lenne. Egyszer már kipróbálta, és a fa meg ő hamarosan egyezségre jutottak — ő nem nyúl hozzá, a fa meg nem fog széthasadni.

Vonzónak tűnt, hogy mindegyre várjon és várjon, ám ahhoz, hogy megtehesse, pénz kellene.

Az ujjai váratlanul egy kis téglalapra leltek. Előhúzta és megnézte.

Goldfis névjegye.

Kisült, hogy Holivud 1 csupán két vityilló egy magas kerítésen belül. Hosszú sor rostokolt a kapunál. Trollokból, törpékből, és emberekből állt. Úgy néztek ki, mintha már régóta ott vesztegelnének, valójában némelyikük olyan természetesen csüggedt módon görnyedezett, miközben még függőleges maradt, hogy akár az eredeti, történelem előtti sorban állók külön kifejlődött leszármazottai is lehettek volna.

A kapuban egy tagbaszakadt, izmos férfi őrködött, aki a némi hatalomhoz jutottak egyetemes, öntelt pillantásával szemlélte a sort.

— Elnézést… — szólította meg Viktor.

— Goldfis úr ma reggel már nem fogad föl újabb embereket — vágta oda a férfi a szája sarkából. — Szóval tűnés!

— De ő azt mondta, hogyha valaha ide…

— Nem azt mondtam, hogy tűnés, haver?

— Igen, de…

Résnyire, kinyílt a kerítésajtó. Egy apró, sápadt arc kikukucskált.

— Szükségünk van egy trollra meg két emberre — közölte. — Egy napra, szokásos bér. — A kapu újra becsukódott.

A férfi kiegyenesedett és sebhelyes kezével tölcsért formált a szája elé.

— Oké, ti szörnyű népség! — üvöltötte. — Hallottátok a pasit! — Szemét a fajállat-tenyésztő gyakorlott pillantásával futtatta végig a soron. — Te, te, meg te — mondta rájuk mutatva.

— Elnézést — szólalt meg Viktor segítőkészen —, azt hiszem, az a férfi ott volt valójában az első…

Eltaszították az útból. A szerencsés hármas becsoszogott. Viktor úgy vélte, látja a pénzérmék csillanását, amint gazdát cserélnek. Aztán a kapus felé fordította dühös, kivörösödött képét.

— Te — bökött rá — húzz a sor végére! És maradj ott!

Viktor rámeredt. Aztán ránézett a kapura. Rápillantott a csüggedt emberek hosszú sorára.

— Ümm, nem — rázta a fejét. — Nem hinném. De azért köszönöm.

— Akkor mars innen!

Viktor barátságos mosolyt vetett rá. Elsétált a kerítés mellett, és követte, ahol a túlsó végén, befordult egy keskeny sikátorba.

Viktor addig keresgélt a sikátorokban szokásos szemétben, míg talált egy darab papírfecnit. Aztán fölgyűrte ingujját.

És csak ezután vizsgálta meg gondosan a kerítést, míg nem talált néhány meglazult palánkot, melyek, némi erőfeszítés árán, beengedték.

Ezzel olyan helyre jutott, amely tömve volt szövetgöngyölegekkel és fűrészáruval. Senki sem járt arra.

Céltudatosan lépkedve, tudatában, hogy soha senkit nem vonnak kérdőre, aki fölgyűrt ingujjal, kezében tüntetően egy darab papírral céltudatosan lépked, nekivágott az Érdekes és Tanulságos Kinematográfia fából és vászonból készült meseországának.

Voltak ott épületek más épületek hátuljára festve. Voltak ott fák, amelyek elölről fák voltak, hátulról meg csak dúcok rengetege. Volt bőségesen tevékeny kapkodás, bár, amennyire Viktor ki tudta venni, valójában senki sem csinált semmit.

Nézte, amint egy férfi hosszú, fekete köpönyegben, fekete kalapban, és olyan bajusszal, mint egy kerti söprű, hozzákötöz egy lányt az egyik fához. Szemlátomást senki sem igyekezett a férfit meggátolni ebben, jóllehet a lány küzdött. Mi több, ketten közönyösen figyelték, és volt ott még egy férfi, aki egy háromlábú állványra tett nagy doboz mögött állt egy kurblit forgatva.

A lány esedezve széttárta karját, és hangtalanul tátogott szájával.

Az egyik néző fölállt, rendezgetett egy halom táblát maga mellett, majd az egyiket föltartotta a doboz elé.

A tábla fekete volt. Rajta, fehérrel, e szavak álltak: „Nee! Nee!”

A táblát fölmutató férfi ellépett a doboz elől. A gonosztevő megpödörte a bajszát. A férfi visszasétált egy másik táblával. Ezúttal ez állt rajta: „Ahá! Asz én büzke szépségem!”

A másik ülő néző fölkapott egy szócsövet.

— Nagyszerű, nagyszerű — mondta. — Oké, öt perc szünet és aztán mindenki jöjjön vissza ide a nagy verekedésjelenethez.

A gonosztevő kiszabadította a lányt. Mindketten elkószáltak. A férfi abbahagyta a kurbli tekerését, rágyújtott egy cigarettára, aztán kinyitotta a doboz fedelét.

— Mindenki vette ezt? — kérdezte.

Nyöszörgéskórus hallatszott.

Viktor odament és megkopogtatta a szócsöves fickó vállát.

— Sürgős üzenet Goldfis úrnak? — mondta.

— Az irodában van, amott — felelte a férfi, arrafelé bökve hüvelykujjával a válla fölött anélkül, hogy körülnézett volna.

— Köszönöm.

Az első barakk, ahova bedugta a fejét, semmi mást nem tartalmazott, csupán apró kalitkák sorait, melyek elnyújtóztak messze, a sötétbe. Kivehetetlen izék rontottak a rácsoknak, és rácsiviteltek. Viktor kapkodva becsapta az ajtót.

A következő ajtó föltárta Goldfist, amint egy üvegkészítmény-darabok és papíráradat borította asztal előtt áll. Nem fordult meg.

— Csak tegye le oda! — vetette oda szórakozottan.

— Én vagyok az, Goldfis úr — szólalt meg Viktor.

Goldfis megfordult, tétován rábámult, mintha Viktor hibája lenne, hogy a neve semmit sem jelent.

— Igen?

— Amiatt az állás miatt jöttem — jelentette ki Viktor. — Emlékszik?

— Miféle állás? Mire kell emlékeznem? — érdeklődött Goldfis. — Hogy a fenébe került maga ide?

— Betörtem a mozgó képekbe — felelte Viktor. — De egy kalapács és néhány szög helyrehozhatja a dolgot.

Pánik virágzott ki Goldfis arcán. Viktor előhúzta a névjegyet és meglengette, reményei szerint megnyugtatóan.

— Ankh-Morporkban? — mondta. — Két éjszakával ezelőtt? Amikor veszélybe került?

Kezdett derengeni a dolog. — Ó, igen — szólt Goldfis alig hallhatóan. — És te voltál, aki némi segítséget nyújtott.

— És maga azt mondta, hogy látogassam meg, ha képeket akarok mozgatni — válaszolta Viktor. — Akkor nem akartam, de most már igen. — Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Goldfist.

Közben azt gondolta: Meg fog próbálni kibújni alóla. Már megbánta az ajánlatot. Vissza fog küldeni engem a sorba.

— Hát, persze — jelentette ki Goldfis —, rengeteg nagyon tehetséges ember akar szerepelni a mozgó képekben. Most már bármelyik nap megoldjuk a hangot is. Úgy értem, ács vagy? Van alkímiai tapasztalatod? Idomítottál valaha krampuszokat? Egyáltalán, ügyes a kezed?

— Nem — ismerte be Viktor.

— Tudsz énekelni?

— Kevéssé. A fürdőkádban. De nem túl jól — ismerte el Viktor.

— Tudsz táncolni?

— Nem.

— Kardok? Tudod, hogy kell kardot forgatni?

— Egy kicsit — felelte Viktor. Néha kezébe vett egyet a tornateremben. Valójában sohasem harcolt ellenféllel, mert a varázslók általában irtóznak a testgyakorlástól és az egyetlen egyetemi polgár, aki rajta kívül betette oda a lábát, a Könyvtáros volt, és ő csak a köteleket és gyűrűket használta. Ám Viktor lendületes és egyéni vívótechnikát gyakorolt a tükör előtt, amely még sosem győzte le.

— Értem — jegyezte meg Goldfis komoran. — Nem tudsz énekelni. Nem tudsz táncolni. Egy kicsit tudsz kardot forgatni.

— Viszont kétszer is megmentettem a maga életét — állította Viktor.

— Kétszer? — csattant föl Goldfis.

— Igen — felelte Viktor. Nagy levegőt vett. Ez kockázatosnak bizonyulhat. — Akkor — mondta —, és most.

Hosszú csönd támadt.

Aztán Goldfis megszólalt: — Igazán nem hinném, hogy erre szükség volt.

— Sajnálom, Goldfis úr — kérlelte Viktor. — Én tényleg nem olyan ember vagyok, de maga ezt mondta, és idegyalogoltam egész úton és nincs semmi pénzem és éhes vagyok és megcsinálok bármit, ami kell magának. Akármit. Kérem!

Goldfis kételkedve nézett rá.

— Még a színészkedést is? — kérdezte.

— Tessék?

— Mozogni meg tetetni, mintha csinálna valamiket — magyarázta Goldfis segítőkészen.

— Igen!

— Kész szégyen egy hozzád hasonló értelmes, iskolázott fiú számára — jelentette ki Goldfis. — Mi a foglalkozásod?

— Egyetemre járok, hogy va… — kezdte Viktor. Eszébe jutott Goldfis ellenszenve a varázslók iránt, és helyesbített. — …hivatalnok legyek.

— Vahivatalnok? — firtatta Goldfis.

— Viszont azt nem tudom, hogy jó színész leszek-e — vallotta be Viktor.

Goldfis meglepettnek tűnt. — Ó, teljesen rendben leszel — állította. — Nagyon nehéz rosszul színészkedni a mozgó képekben.

Kotorászott a zsebében és előhúzott egy talléros érmét.

— Tessék — nyújtotta oda. — Menj és szerezz valami ennivalót!

Tetőtől talpig végigmérte Viktort.

— Vársz még valamire? — tudakolta.

— Hát — válaszolta Viktor —, azt reméltem, hogy elmondja nekem, mi folyik itt.

— Hogy érted?

— Két éjszakával ezelőtt megnéztem a maga, a maga mozgóját — kissé büszke volt arra, hogy emlékszik a szakkifejezésre —, még a városban és hirtelen itt akartam lenni és jobban akartam ezt, mint bármi mást. Előtte egész életemben sohasem akartam semmit igazán!

Goldfis megkönnyebbült vigyorgásban tört ki.

— Ó, az! — mondta. — Az csak Holivud varázslata. Nem varázslói mágia — tette hozzá sietve —, ami csupa babona meg halandzsa. Nem. Hanem varázslat az átlagembernek. Az ember agya csak úgy sistereg a rengeteg lehetőségtől. Tudom, mert az enyém is azt tette — fűzte hozzá.

— Igen — értett egyet Viktor kissé bizonytalanul. — De hogyan működik?

Goldfis arca fölragyogott.

— Tudni szeretnéd? — kérdezte. — Tudni szeretnéd, hogyan működnek a dolgok?

— Igen, én…

— Tudod, a legtöbb ember olyan kiábrándító — nyilvánított véleményt Goldfis. — Mutatsz nekik valami tényleg bámulatosat, mint például a képdoboz, és ők csak „ó!-znak”. Meg se kérdik, hogy működik. Mr. Madár!

Az utolsó mondatot már kiáltotta. Egy idő múlva kinyílt egy ajtó a pajta túlsó végén és megjelent egy férfi.

A nyakában egy képdoboz lógott. Vegyes szerszámok csüngtek az övéről. A kezét vegyszerek színezték el, és nem volt szemöldöke, amiről Viktor később megtanulta, biztos jele annak, hogy az illető némi időt töltött az oktocellulóz körül. Valamint a sapkáját megfordítva viselte.

— Ez itt Gaffer[6] Madár — vigyorgott Goldfis. — A főkurblimanunk. Gaffer, ez itt Viktor. Színészkedni fog nekünk.

— Ó — szólalt meg Gaffer, s ugyanúgy nézett Viktorra, ahogy a hentes nézhet a kizsigerelt állatra. — Valóban?

— És szeretné tudni, hogyan működnek a dolgok! — folytatta Goldfis.

Gaffer újabb epés pillantást vetett Viktorra.

— Zsineggel — jelentette ki gyászosan. — Az egészet zsinegek mozgatják. Elképednél attól, hogyan esnének szét a dolgok errefelé — magyarázta —, ha nem lennék itt a gombolyag zsinegemmel.

A nyakában lógó dobozból hirtelen fölbolydulás hallatszott. Rácsapott a tenyerével.

— Ti csirkefogók ezt abba is hagyhatjátok — mondta. Odabiccentett Viktornak.

— Ingerlékenyek lesznek, ha fölborul a rutinjuk — indokolta meg.

— Mi van a dobozban? — faggatta Viktor.

Gaffer Goldfisre kacsintott. — Fogadok, hogy tudni szeretnéd! — jelentette ki.

Viktornak eszébe jutottak a bekalickázott izék, amiket a pajtában látott.

— Hallomás alapján közönséges krampuszok — kockáztatta meg óvatosan.

Gaffer elismerő tekintettel nézett rá, amilyen az ostoba kutyának jár, ami most meglehetősen okos kunsztot mutatott be.

— Aha, úgy van — ismerte el.

— De hogyan akadályozza meg a szökésük? — tudakolta Viktor.

Gaffer gúnyosan vigyorgott. — Döbbenetes cucc a zsineg — mondta.

Ráteszem-a-kést-a-saját-Torkomra Himpeller egyike volt azon ritka embereknek, akik képesek egyenes vonalúan gondolkozni.

A legtöbb ember kacskaringókban és cikcakkosan gondolkozik. Például, elindulnak egy ilyen gondolatból, hogy, mondjuk, vajon hogyan válhatnék gazdaggá, és aztán továbbhaladnak egy tétova pályán, amely ilyen gondolatokat hoz magával: vajon mi lesz vacsorára, meg vajon az ismerőseim közül ki kölcsönözne nekem öt tallért?

Míg ellenben Torok egyike azoknak, akik képesek felismerni a gondolatot a folyamat másik végén, ami ebben az esetben Én immár nagyon gazdag vagyok, egyenest húznak a kettő között, s aztán annak mentén gondolják végig az utat, amíg csak oda nem érnek a végére.

Nem mintha összejött volna. Úgy találta, mindig akadt valami apró, ám alapvető szépséghiba a folyamatban. Rendszerint különös vonakodás az emberek részéről, hogy megvásárolják, amit ő el akart adni.

Ám Torok összes megspórolt pénze most egy bőrzacskóban pihent ujjasa alatt. Már eltöltött egy napot Holivudban. A mindhalálig üzletember szemével tekintett Holivud roskatag, olyan, amilyen szervezettségére. Úgy tűnt, nincs számára hely benne, ám ez nem jelentett gondot. A csúcson mindig van hely.

Egy teljes napi kérdezősködés és gondos megfigyelés elvezette az Érdekes és Tanulságos Kinematográfiához. És most az utca túlsó végén ácsorgott, feszülten figyelve.

A sort fürkészte. Szemügyre vette a kapuban álló férfit. Döntésre jutott.

Végigsétált a sor mellett. Eszes ember volt. Tudta, hogy eszes ember. Amire most szüksége van, az az izom. Valahol itt lennie kell…

— ’Napot, Mr. Himpeller!

Az a lapos fej, az a dimbes-dombos kar, az a lebiggyedő alsó ajak, az a károgó hang, amely dió nagyságú IQ-ra vall. Mindennek összege…

— Én vagyok az. Detritus — mondta Detritus. — Ki hitte volna, hogy itt látom magát, mi?

Olyan vigyort vetett Himpellerre, akár egy létfontosságú hídpilléren hirtelen megjelenő repedés.

— Helló, Detritus! A filmnél dolgozol? — kérdezte Himpeller.

— Nem kifejezetten dolgozom — válaszolta Detritus szégyenlősen.

Himpeller némán a trollra pillantott, akinek kicsorbult ökle volt általában az utolsó szó bármely utcai verekedésben.

— Szerintem ez fölháborító! — jelentette ki. Előhúzta pénzes-zacskóját és kiszámolt öt tallért. — Szeretnél nekem dolgozni, Detritus?

Detritus tisztelettudóan megérintette kiszögellő homlokát.

— Igenis, Mr. Himpeller — felelte.

— Akkor erre gyere!

Himpeller visszasétált a sor elejére. A kapuban álló férfi elé lökte karját, hogy útját állja.

— Mit képzelsz, hova mész, haver? — tudakolta.

— Találkozóm van Goldfis úrral — közölte Himpeller.

— És ő vajon tud erről? — firtatta az őr, olyan hangon, ami jelezte, hogy ő, személy szerint akkor se hinné el, ha föl lenne írva nagy betűkkel az égre.

— Még nem — mondta Himpeller.

— Hát, barátocskám, ebben az esetben foghatod magad és…

— Detritus?

— Igen, Mr. Himpeller?

— Üsd meg ezt a fickót!

— Igenis, Mr. Himpeller.

Detritus karja száznyolcvan fokos ívben lendült körbe, a végén eszméletvesztéssel. Az őr fölemelkedett a földről, átvágódott az ajtón és végül húsz lábbal arrébb elpihent az ajtó romjai között. A sorban állók éljeneztek.

Himpeller helyeslően pillantott a trollra. Detritus mindössze egy elrongyolódott ágyékkötőt viselt, mely eltakarta, akármi volt is az, amit a trollok szükségesnek vélnek elfedni.

— Jól van, Detritus!

— Igenis, Mr. Himpeller.

— De majd gondoskodnunk kell arról, hogy öltönyhöz juss — jelentette ki Himpeller. — És most, légy szíves, őrizd a kaput! Ne engedj be senkit!

— Igenis, Mr. Himpeller.

Két perccel később egy kicsiny, szürke kutya ügetett át a troll rövid ó-lába között és átszökkent a kapu maradványai fölött, ám Detritus nem tett semmit, hogy megakadályozza, mert mindenki tudja, hogy a kutyák nem valakik.

— Mr. Goldfis? — szólalt meg Himpeller.

Goldfis, épp óvatosan átkelőben a műtermen egy doboz friss nyersfilmmel, habozott a keszeg alak láttán, aki úgy rohant felé, akár egy rég elveszett menyét. Himpeller arckifejezése olyan volt, amit valami hosszú és áramvonalas és fehér visel, miközben átúszik a zátonyon a gyerkőcök lubickoló területének meleg, sekély vizeibe.

— Igen? — szólt Goldfis. — Maga kicsoda? Hogy került…

— A nevem Himpeller — válaszolta Himpeller. — De szeretném, ha Toroknak szólítanál.

Egyik kezével megragadta Goldfis ellen nem álló kezét, aztán másik kezét az alkimista vállára tette, és előrelépett, élénken rázogatva az első kezet. Ez az intenzív barátságosság benyomását keltette, és azt jelentette, hogy ha Goldfis elhátrál, ki fogja ficamítani saját könyökét.

— És nagyon szeretném, hogy tudd — folytatta Himpeller —, hogy mindnyájunknak hihetetlenül imponál, amit ti, fiúk, itt csináltok!

Goldfis csak nézte, amint a kezével bőszen barátság kötődik, és bizonytalanul vigyorgott.

— Tényleg? — kockáztatta meg.

— Ez az egész… — Himpeller csak annyi időre engedte el Goldfis vállát, ami épp elegendő volt, hogy túláradóan rámutasson a lendületes zűrzavarra körülöttük. Fantasztikus! Bámulatos! És annak a te utolsó darabodnak, na, mi is volt annak a címe…?

— Bolondozás a boltban — felelte Goldfis. — Arra gondolsz, amikor a tolvaj ellopja a kolbászokat és a boltos megkergeti?

— Aha — bólintott Himpeller, és állandó mosolya csak egy-két pillanatra üvegesedett meg, mielőtt újra teljesen őszintévé vált. — Aha. Az volt az. Döbbenetes! Valódi lángelme! Csodásan eljátszott metafora!

— Tudod, csaknem húsz tallérunkba került — mesélte Goldfis szégyellős büszkeséggel. — És persze a kolbászok még negyven garasba.

— Elképesztő! — állította Himpeller. — És bizonyára sok százan látták, ugye?

— Ezrek — felelte Goldfis.

Himpeller mostani vigyorára már nincs is hasonlat. Ha még ennél is szélesebb lett volna, leesik a feje búbja.

— Ezrek? — mondta. — Valóban? Olyan sokan? És persze mind fizetnek neked, ó, mennyit is…?

— Ó, pillanatnyilag csak gyűjtést rendezünk — magyarázta Goldfis. — Csak, hogy fedezze a költségeket, amíg a kísérleti stádiumban vagyunk, érted, ugye? — Lenézett. — Vajon — tette hozzá —, esetleg nem engedhetnéd el most már a kezem?

Himpeller követte pillantását. — Dehogynem! — értett egyet és elengedte. Goldfis keze saját szakállára még folytatta egy darabig a föl-le mozgást, puszta izomgörcsből kifolyólag.

Himpeller egy pillanatig hallgatott, olyan férfi arckifejezésével, aki épp bensőséges társalgást folytat valami belső istennel. Aztán megszólalt: — Tudod, Tomas… szólíthatlak Tomasnak?… amikor megnéztem azt a remekművet, azt gondoltam, Himpeller, mindezek mögött van egy alkotóművész…

— …honnan tudod, hogy a nevem…?

— …egy alkotóművész, gondoltam, akinek szabadnak kellene lennie, hogy múzsáját kergethesse, ahelyett, hogy az irányítás összes kicsinyes részlete terheli, igazam van?

— Hát… igaz, hogy ez a rengeteg adminisztrálás kissé…

— Pontosan így gondolom én is — vágott közbe Himpeller. — És azt mondtam magamnak, Himpeller, most rögtön oda kell menj és föl kell ajánld a szolgálataid. Tudod. Adminisztrálni. Levenni válláról a terhet. Hadd csinálja, amihez a legjobban ért, nincs igazam? Tom?

— Én, én, én, igen, persze, igaz, hogy az erősségem valójában inkább a…

— Rendben! Rendben! — jelentette ki Himpeller. — Tom, én elfogadom!

Goldfis szeme kifejezéstelenné vált.

— Ööö — mondta.

Himpeller játékosan vállon öklözte az alkimistát. — Csak mutasd meg nekem az irodát — szólította föl —, és aztán azonnal mehetsz és csinálhatod, akármi legyen is az, amit olyan jól csinálsz!

— Ööö. Jó — egyezett bele Goldfis.

Himpeller megragadta az alkimista mindkét karját és ezer wattos becsületességet sugárzott.

— Számomra ez megtisztelő pillanat — jelentette ki rekedt hangon. — El sem tudom mondani neked, milyen sokat jelent ez nekem. Őszintén állíthatom, hogy ez életem legboldogabb napja. Azt akarom, hogy tudd ezt, Tommy. Komolyan!

Az áhítatos csöndet halk, gúnyos kuncogás törte meg.

Himpeller lassan körbenézett. Nem volt mögöttük senki, eltekintve egy kicsiny, szürke korcstól, amely egy halom rönkfa árnyékában ült. Az állat észrevette a kereskedő arckifejezését és oldalra hajtotta fejét.

— Kaff? — mondta.

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller futólag körülnézett valamiért, amit hozzávághatna, ráébredt, hogy az nem férne össze szerepével, és visszafordult a rabul ejtett Goldfishez.

— Tudod — közölte őszintén —, tényleg nagy szerencse számomra, hogy találkoztam veled.

Viktornak az ebéd a vendéglőben a tallérjába meg még két garasába került. Az ebéd egy tál leves volt. Minden sokat kóstál, mondta a levesárus, mert mindent jó messziről kell idehozni.

Holivud körül nem voltak majorságok. Különben is, ki termelne izéket, amikor filmet is csinálhat?

Ebéd után Viktor jelentkezett Gaffernál próbafelvételre.

Az abból állt, hogy egy percig meg sem mozdulhatott, míg a kurbliman a képdoboz teteje fölött fontoskodva rámeredt. Miután eltelt egy perc, Gaffer így szólt: — Rendben. Őstehetség vagy, fiú.

— De nem csináltam semmit — értetlenkedett Viktor. — Csak azt mondta, ne mozduljak.

— Aha. Pontosan erről van szó. Erre van szükségünk. Olyanokra, akik tudják, hogyan kell mozdulatlanul állni — közölte Gaffer. — Semmi olyan sallangos színészkedés, mint a színházban.

— De még nem mondta el, hogy mit csinálnak a krampuszok a dobozban — mondta Viktor.

— Ezt csinálják — felelte Gaffer, és lenyomott két csappantyút. Egy sor apró, rosszindulatú szem bámult ki Viktorra.

— Ez a hat krampusz itten — mutatta, gondosan elkerülve a karmokat — kinéz a doboz elején lévő kis lyukon és képeket fest arról, amit lát. Hatnak kell lenni belőlük, oké? Kettő fest, és négy meg fújja a képet, hogy megszáradjon. Azért, mert hogy már jön is a következő kép, érted? Ez azért van, mert abban a pillanatban, hogy ezt a kurblit, itt, ni, elforgatjuk, az átlátszó membránszalag egy kockányit lecsévélődik a következő képhez. — Elforgatta a kurblit. Az kittakattogott, és a krampuszok halandzsáztak.

— Miért csinálták ezt? — firtatta Viktor.

— Á — mondta Gaffer — azért, mert a kurbli ezt a kis kereket is meghajtja, rajta az ostorokkal. Ez az egyetlen módja, hogy elég gyorsan dolgoztassuk őket. Az átlagkrampusz lusta kis ördög. Különben is, az egész csak visszacsatolás kérdése. Minél gyorsabban forgatod a kurblit, annál gyorsabban csévélődik a film, és annál gyorsabban kell fessenek. Az ember el kell találja a megfelelő sebességet. Nagyon fontos munkakör a kurblimané.

— De ez az egész nem túl, nos, kegyetlen?

Gaffer meglepettnek tűnt. — Ó, nem. Nem igazán. Minden félórában kapok pihenőt. A Kurblimanok Céhének előírása.

Továbbsétált a munkapad mellett oda, ahol egy másik doboz hevert, nyitott hátlappal. Ezúttal egy kalitkányi lomhának látszó gyík pislogott szomorúan Viktorra.

— Ezzel nem vagyunk nagyon elégedettek — oktatta Gaffer. — De ez a legjobb, amit tehetünk. Tudod, a tipikus szalamandra egész nap a sivatagban fekszik, magába szívja a fényt, és amikor megijed, ismét kibocsátja. Önvédelmi fogás, úgy hívják az ilyet. Szóval amikor a film pereg, és ez a zár, itt, ni, előre-hátra kattog, a fényük kijut, át a filmen és ezeken a lencséken, itt, és a vászonra kerül. Alapjában véve roppant egyszerű.

— Hogyan ijeszti meg őket? — érdeklődött Viktor.

— Látod ezt a kurblit?

— Ó!

Viktor elgondolkozva bökdöste a képdobozt.

— Hát, na jó — mondta. — Szóval lesz egy csomó kis kép. És gyorsan forgatja őket. Szóval valami elmosódottságot kellene lássunk, de nem úgy történik.

— Á! — tette ujját szája elé Gaffer bennfentességet sugallva. — Az bizony a Kurblimanok Céhének titka. Beavatott adja tovább beavatottnak — fűzte hozzá, fontoskodva.

Viktor szúrós pillantást vetett rá. — Azt hittem, hogy csak pár hónapja készítenek filmeket — jegyezte meg.

Gafferban volt annyi tisztesség, hogy ravasz képet vágjon. — Hát, oké, pillanatnyilag inkább valahogy körbeadjuk — ismerte el. — De csak adj nekünk néhány évet és máris tovább fogjuk adni ahhoz ne nyúlj!

Viktor bűntudatosan rántotta vissza kezét a padon lévő bádogdoboz-halomtól.

— Azokban van maga a film — közölte Gaffer, óvatosan egyik oldalra bökdösve őket. — Az ember nagyon óvatos kell legyen vele! Nem hagyhatod, hogy túlságosan fölmelegedjen, mert oktocellulózból van, és az erős ütődéseket se szereti.

— Mi történik akkor? — kérdezte Viktor a bádogdobozokra meredve.

— Ki tudja? Senki se élt elég hosszan ahhoz, hogy elmondhassa nekünk. — Gaffer Viktor arcára pillantott és elvigyorodott.

— Ne aggódj emiatt! — mondta. — Te a mozgókép-doboz előtt leszel.

— Kivéve, hogy fogalmam sincs a színjátszásról — dörmögte Viktor.

— Tudod, hogyan csináld, amit mondanak neked? — firtatta Gaffer.

— Mi? Hát. Igen. Azt hiszem.

— Csak annyit kell tudj, fiú. Ez minden, amire szükséged van. Ez meg dagadó izmok.

Kiléptek a perzselő napfényre és Goldfis vityíllója felé indultak.

Amit birtokba vettek.

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller találkozott épp a filmmel.

— Amit gondoltam — kezdte Himpeller —, az az, hogy, hát, frigyelj csak! Valami ilyesmi.

Föltartott egy kartonlapot.

Azon ez állt, reszketeg kézírással:

— Mi az, hogy hótt kwizin? — faggatta Viktor.

— Külföldiül van — válaszolta Himpeller. Mogorván nézett Viktorra. Olyasvalakivel, mint Viktor, egy fedél alatt lenni nem volt része a tervnek. Azt remélte, hogy elkapja Goldfist, amikor épp egyedül van. — Ételt jelent — tette hozzá.

Goldfis rábámult a kartonlapra.

— Ez meg mi? — érdeklődött.

— Miért ne — mondta Himpeller, nagyon óvatosan fogalmazva, — tartanád föl ezt a lapot az előadás végén?

— Miért tennénk?

— Mert az olyanok, mint Sham Harga, reng… egész sok pénzt fognak fizetni érte — magyarázta Himpeller.

Mindnyájan rábámultak a kartonlapra.

— Én már ettem Harga Bordafogadójában — közölte Viktor. — Nem állíthatom, hogy az a legjobb. Nem a legjobb. Jó messze van a legjobbtól. — Töprengett egy darabig. — Valójában olyan messze van a legjobbtól, amilyen messze csak lehet.

— Az nem számít — jelentette ki Himpeller csípősen. — Az nem fontos.

— De — kezdte Goldfis —, ha fogjuk magunk és kijelentjük, hogy Harga Bordafogadója a legjobb hely a városban, mit fog gondolni a többi étterem?

Himpeller áthajolt az asztal fölött.

— Azt fogják gondolni — szögezte le —, hogy „Miért nem nekünk jutott ez először eszünkbe”?

Hátradőlt. Goldfis a teljes értetlenség pillantását villantotta rá.

— Légy szíves, menj neki ennek még egyszer! — kérte.

— Ők majd pontosan ugyanazt akarják csinálni! — adta elő Himpeller.

— Tudom már — szólalt meg Viktor. — Azt akarják majd, hogy tartsunk föl lapokat olyasmikkel, hogy „Ténylegesen Nem is Hargáé a Legjobb Hely a Városban, hanem a Miénk Az”.

— Valami ilyesmi, valami ilyesmi — csattant föl Himpeller, és szúrósan rámeredt. — Talán csiszolhatunk a megfogalmazáson, de valami ilyesmi.

— De, de — Goldfis küzdött, hogy előrevigye a társalgást —, Hargának az nem fog tetszeni, nem igaz? Ha fizet nekünk azért, hogy azt mondjuk, az ő étterme a legjobb, és aztán elfogadunk pénzt másoktól, hogy azt mondjuk, az ő helyűk a legjobb, akkor Harga biztos…

— Még több pénzt fog fizetni nekünk — jelentette ki Himpeller —, hogy mondjuk újra, csak nagyobb betűkkel.

Mindnyájan rámeredtek.

— Tényleg azt gondolod, hogy ez így lesz? — kérdezte Goldfis.

— Igen — felelte Himpeller határozottan. — Hallgasd csak meg az utcai árusokat bármelyik reggel! Nem azt kiabálják, „Majdnem friss narancs, csak kissé lottyadt, tűrhető áru”, ugye? Dehogy, azt kiabálják, „Vegyék a mészédes narancsot, naggyon finom!” Józan üzleti érzék.

Megint áthajolt az asztalon.

— Úgy tűnik nekem — közölte —, hogy tudnál mit kezdeni egy kevéssel belőle errefelé.

— Úgy néz ki — értett egyet Goldfis elhalóan.

— És a pénzzel — folytatta Himpeller, hangja a valóság réseibe illesztett feszítővas —, tényleg belevághatnád művészeted tökéletesítésébe.

Goldfis egy kissé földerült. — Az igaz — mondta. — Például valamiképp hanghoz juthatnánk…

Himpeller nem figyelt oda. Odamutatott a falhoz támasztott táblák rakására.

— Azok mik? — firtatta.

— Á! — felelte Goldfis. — Az az én ötletem volt. Azt gondoltuk, hogy, ööö, józan üzleti érzékről tanúskodna — úgy ízlelgette a kifejezést, mintha valami ritka, új édesség lenne — értesíteni az embereket a többi mozgó képről, amiket készítünk.

Himpeller fölvette az egyik táblát és kritikusan kartávolságra tartotta magától.

Ez állt rajta:

— Ó — sóhajtotta lehangoltan.

— Ez nem jó? — kérdezte Goldfis, most már teljesen legyőzve. — Úgy értem, mindent elmond, amit az embereknek tudniuk kell, nem igaz?

— Szabad? — kérdezte Himpeller és elvett egy krétadarabot Goldfis íróasztaláról. Egy darabig céltudatosan firkált a tábla hátlapjára, aztán megfordította.

Most így szólt:

Viktor és Goldfis figyelmesen olvasták, ahogy az ember az étlapot tanulmányozza idegen nyelven. Valóban idegen nyelv volt, és csak még rosszabbá tette, hogy egyben a saját anyanyelvük is.

— Nahát, nahát — kezdte Goldfis. — Szavamra… nem tudom, hogy volt-e benne valami tényleg tiltott. Ööö. Csak nagyon történelmi história. Azt gondoltam, hogy segít a, tudod, gyerekeknek és így tovább. Tanít egy kis történelmet. Ők valójában sosem találkoztak, tudod, ettől lett az egész olyan tragikus. Az egész nagyon, ööö, szomorú. — Rámeredt a táblára. — Bár meg kell mondjam, határozottan rátapintottál valamire ezzel. Ööö. — Valami miatt nyugtalannak tűnt. — Igazából nem emlékszem elefántokra — mondta, mintha a dolog az ő hibája lenne. — Ott voltam egész délután, míg forgattuk, és nem tudok felidézni ezer elefántot egyik jelenetben se. Biztos vagyok benne, hogy észrevettem volna.

Himpeller szemét meresztette. Nem tudta, honnan jönnek, ám most, hogy foglalkozni kezdett vele, néhány nagyon is tiszta ötlete támadt, hogy mi mindennek kell filmekben szerepelnie. Az ezer elefánt jó kezdet.

— Nincsenek elefántok? — érdeklődött.

— Nem hiszem, hogy lennének.

— Hát, vannak legalább táncosnők?

— Hümm, nincsenek.

— Hát akkor vannak benne vad üldözések és ujjuk hegyével kapaszkodó, szirtek szélén lógó emberek?

Goldfis kissé fölvidult. — Azt hiszem, valahol van egy erkély benne — közölte.

— Igen? Lóg róla valaki az ujja hegyével kapaszkodva?

— Nem hiszem — válaszolta Goldfis. — Úgy emlékszem, Melisande kihajol a korlát fölött.

— Jó, de a közönség visszafojtott lélegzettel fogja-e lesni, hogy vajon leesik-e?

— Remélem, hogy Pelias beszédét fogják nézni — felelte Goldfis ingerülten. — Kénytelenek voltunk öt táblára írni. Apró betűkkel.

Himpeller fölsóhajtott.

— Azt hiszem, tudom, mit akarnak az emberek — jelentette ki —, és ők nem akarnak rengeteg apró betűs írást olvasni. Látnivalót akarnak!

— Az apró betűs írás nem elég? — kérdezte gúnyosan Viktor.

— Táncosnőket akarnak! Izgalmat akarnak! Elefántokat akarnak! Azt akarják, hogy a hősök essenek le a tetőről! Álmokat akarnak! A világon nyüzsögnek a kis emberek nagy álmokkal!

— Mi, úgy érti, hogy törpék meg manók és így tovább? — tudakolta Viktor.

— Nem!

— Árulja el nekem, Mr. Himpeller — szólalt meg Goldfis —, pontosan mivel foglalkozik?

— Portékákat árulok — felelte Himpeller.

— Főként kolbászt — tette hozzá önként Viktor.

— És portékákat — egészítette ki éles hangon Himpeller. — Csak akkor árulok kolbászt, amikor a portékaeladás kissé pang.

— És a kolbászok eladásából következtet arra, hogy képes jobb mozgó képeket készíteni? — firtatta Goldfis. — Bárki képes kolbászt eladni! Nem így van, Viktor?

— Hát… — mondta vonakodva Viktor. Himpellert kivéve senki sem tudta volna eladni Himpeller kolbászait.

— Na, hát akkor — mondta Goldfis.

— A lényeg az — folytatta Viktor —, hogy Mr. Himpeller még olyanoknak is el tud adni kolbászt, akik már vettek tőle.

— Úgy van! — erősítette meg Himpeller. Rámosolygott Viktorra.

— És az olyan ember, aki képes kétszer eladni Mr. Himpeller kolbászait, bármit képes eladni — szögezte le Viktor.

A másnap reggel ragyogó volt és derült, mint minden nap Holivudban, és ők elkezdték Cohen, a Barbár Érdekes és Különös Kalangyait. Himpeller azt mondta, egész éjjel dolgozott rajta.

Azonban a cím Goldfistől származott. Jóllehet Himpeller biztosította róla, hogy Cohen, a Barbár voltaképpen történeti személy és minden bizonnyal nevelő hatású, Goldfis a végsőkig kitartott A Wérfürdő Völgye! ellen.

Viktornak odanyújtottak valamit, ami bőrerszénynek látszott, ám kiderült, hogy a jelmeze. Két szikla mögött átöltözött.

Adtak neki egy óriási, életlen kardot is.

— Na most — mondta Himpeller, aki egy vászonszéken ült —, amit teszel, az az, hogy küzdesz a trollokkal, odarohansz, kiszabadítod a lányt máglyán, verekszel a többi trollal, aztán elszaladsz a mögé a másik szikla mögé. Én így látom a dolgot. Mit szólsz hozzá, Tommy?

— Hát, én… — kezdte Goldfis.

— Remek! — örvendezett Himpeller. — Oké. Igen, Viktor?

— Trollokat említett. Miféle trollok? — firtatta Viktor.

A két szikla kibontakozott.

— Nehogy, má’ agóggyon bármi miatt, miszter — mondta a közelebbi. — Én meg a jó öreg Galenit, az ott, már centire kidolgoztuk az egészet.

— Trollok! — kiáltotta Viktor elhátrálva.

— Aha — válaszolta Galenit. Meglengetett egy szögekkel kivert bunkót.

— De, de… — nyögte Viktor.

— Na? — kérdezte a másik troll.

Amit Viktor mondani szeretett volna ez: de ti trollok vagytok, ádáz, élő sziklák, akik a hegyekben laknak és eltángálják az utazókat hatalmas fütykösökkel, nagyon hasonlókkal ahhoz, amit épp a kezetekben tartotok, és azt hittem, amikor trollokról volt szó, hogy közönséges emberek lesznek beöltözve, ó, nem is tudom, szürkére vagy valamilyenre festett zsákvászonba.

— Ó, rendben — felelte elhalóan. — Ööö.

— És ne hallgass oda azokra a sztorikra, hogy mink embert eszünk — közölte Galenit. — Az rágalom, az bizony. Úgy értem, mink sziklából vagyunk, minek akarnánk embert enni…

— Lenyeni — vágott közbe a másik troll. — Arra gondótál.

— Aha. Minek akarnánk lenyeni embereket? Mindig kiköpjük a darabkákat. És különben is, már abbahagytuk azt az egészet — tette hozzá sietve. — Nem mintha valaha is csinátuk vóna. — Barátságosan oldalba bökte Viktort, csaknem eltörve ezzel egyik bordáját. — Jó itten — vallotta be összeesküvői modorban. — Napi három tallért kapunk meg egy tallérnyi védőkrém hozzájárulást a nappali munkáért.

— Azér’, mert különben kővé válnánk szürkületig, ami kész gyötrelem — jegyezte meg a társa.

— Aha, meg föltartja a forgatást és mindenki rajtad gyújcsa meg a gyufáját.

— Plusz a szerződésünkbe’ az áll, hogy kapunk öt garas pótlékot a saját bunkónk használatáér’ — tódította a másik troll.

— Ha esetleg végre elkezdhetnénk… — szólalt meg Goldfis.

— Miért csak két troll van? — siránkozott Himpeller. — Mi olyan hősies a verekedésben csupán két trollal? Huszat kértem, nem igaz?

— Nekem kettő is nagyon megfelel — rikkantotta oda Viktor.

— Idehallgasson, Mr. Himpeller — mondta Goldfis —, tudom, hogy segíteni próbál, ám az alapvető gazdaságosság…

Goldfis és Himpeller elkezdtek vitatkozni. Gaffer, a kurbliman sóhajtott és visszavitte a mozgókép-dobozt, hogy megetesse és -itassa a panaszkodó krampuszokat.

Viktor rátámaszkodott a kardjára.

— Csomószor csináltatok ilyesmit, igaz? — kérdezte a trolloktól.

— Aha — bólogatott Galenit. — Állandóan. Például, az Egy Király Váltságdíjába’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És a A Sötét Erdőbe’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És, és a Titkok Hegyébe’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és föl-le ugrált az embereken. Nem fizetődik ki, ha a külsőd alapján beskatulyáznak egy szerepkörbe.

— És te ugyanazt csinálod? — érdeklődött Viktor a másik trollhoz fordulva.

— Ó, Morréna jellemszínész, az vagy, ugye — válaszolta Galenit. — A legjobb a szakmában.

— Mit játszik?

— Sziklákat.

Viktor csak bámult.

— Mer’ hogy kőkemények az arcvonásai — folytatta Galenit. — Nem csak sziklákat. Látnod kéne, ahogy vénséges monolitot alakít. El lennél képedve. Gyerünk, Morry, mutasd meg neki a feliratodat.

— Hogyisne — tiltakozott Morréna szégyenlősen vigyorogva.

— Gondolkozok azon, hogy megváltoztatom a nevem a mozgó képek miatt — mondta a magáét Galenit. — Olyasmire, ami valamivel nívósabb. „Kovára” gondoltam. — Aggodalmas pillantást vetett Viktorra, már amennyire Viktor meg tudta ítélni az arckifejezések igénybe vehető skáláját egy olyan arcon, ami úgy nézett ki, mint amit acéllal megfejelt csizmával rugdostak ki gránitból. — Mit szólsz hozzá’? — kérdezte a troll.

— Ööö. Nagyon tetszetős.

— Szerintem erőteljesebb — jegyezte meg a leendő Kova.

Viktor hallotta magát így szólni: — Vagy Szikla. A Szikla nagyon szép név.

A troll rámeredt, ajka némán mozgott, míg kipróbálta ezt a művésznevet.

— Hű! — rikkantotta. — Ez nem jutott eszembe. Szikla. Ez tetszik. Szerintem több járna nekem napi három tallérnál egy ilyen névvel, mint a Szikla.

— Kezdhetünk végre? — firtatta szigorúan Himpeller. — Talán megengedhetünk magunknak több trollt, ha ez a film sikert arat, de nem fog, ha túllépünk a költségvetési kereten, ami azt jelenti, hogy ebédidőre készen kellene legyünk. Na most, Morry és Galenit…

— Szikla — helyesbítette Szikla.

— Csak nem? Mindegy, ti ketten kirontotok és megtámadjátok Viktort, oké. Rendben… forgass…

A kurbliman forgatta a képdoboz kurbliját. Halk, kattogó nesz hallatszott, valamint a krampuszok részéről erőtlen sikolyok kórusa. Viktor segítőkésznek és ébernek tűnve állt.

— Ez azt jelenti, hogy kezdesz — magyarázta Goldfis türelmesen. — A trollok kirohannak a sziklák mögül és te bátran megvéded magad.

— De nem tudom, hogyan kell trollokkal harcolni! — siránkozott Viktor.

— Tudod mit — mondta a frissen átkeresztelt Szikla —, te hárítasz először, és mi valahogy elintézzük, hogy ne üssünk meg.

Világosság derengett.

— Úgy érted, az egész színlelés? — hökkent meg Viktor.

A trollok összenéztek, alig egy pillanatra, mindazonáltal tekintetük szerét ejtette, hogy kifejezze: döbbenetes, nem, hogy olyan izék, mint ez, látszólag uralják a világot.

— Aha — felelte Szikla. — Az az. Semmise valódi.

— Tilos nekünk megölni tégedet — nyugtatta Morréna.

— Úgy van — helyeselt Szikla. — Mi ugyan nem fogunk megölni tégedet.

— Leállicsák a pénzünk, ha olyasmiket csinálunk — tette hozzá Morréna morcosan.

A valóságban keletkezett törésen kívül az Izék gyülekeztek, és valami szemhez hasonlatossal bekukucskáltak a fényre és melegre. Mostanra már egész tömeg gyűlt össze belőlük.

Egyszer már létezett egy átvezető út. Azt mondani, hogy az Izék emlékeztek erre, helytelen lenne, mert semmi olyan bonyolulttal nem rendelkeznek, mint az emlékezet. Épp csak van nekik valami annyira bonyolult, mint, mondjuk, a fej. Ám ösztöneik és érzelmeik vannak.

Bejárat kell nekik.

Megtalálták.

Hatodszorra már egész jól ment. A fő gondot a trollok lelkesedése okozta, amivel csépelték egymást, a földet, a levegőt, és elég sűrűn önmagukat. Végül Viktor csak arra koncentrált, hogy megpróbálja eltalálni a mellette elsüvítő bunkókat.

Himpeller elégedettnek tűnt ezzel. Gaffer nem.

— Túl sokat mozogtak — jelentette ki. — Az idő felében nem is voltak képben.

— Ez harc volt — mondta Goldfis.

— Jó, de nem tudom mindenfelé mozgatni a képdobozt — szögezte le a kurbliman. — A krampuszok hanyatt esnének.

— Nem lehetne leszíjazni őket vagy valami? — tudakolta Himpeller.

Gaffer megvakarta az állát. — Gondolom, oda tudnám szögezni a lábuk a padlóhoz — felelte.

— Mindegy, jelen pillanatban megteszi — állította Goldfis. — Most leforgatjuk a jelenetet, amiben megmented a lányt. Hol a lány? Világosan megmondtam neki, hogy legyen itt. Miért nincs itt? Miért nem teszi soha senki, amit mondok neki?

A kurbliman kivette a cigarettacsikket a szájából.

— A csaj az Egy Merés Kalandorban filmezik a domb túloldalán — árulta el önként.

— De hát azt be kellett volna fejezzék tegnap! — nyöszörögte Goldfis.

— Fölrobbant a film — világosította föl a kurbliman.

— Mindjárt fölrobbanok! Hát, gondolom, megcsinálhatjuk a következő verekedést. A lánynak abban nem kell szerepelnie — adta be a derekát Goldfis kelletlenül. — Na jó, mindenki! Megcsináljuk azt a részt, amikor Viktor megküzd a félelmetes balgroggal.

— Mi az a balgrog? — érdeklődött Viktor.

Egy baráti, ám súlyos kéz veregette meg a vállát.

— Az egy hagyományos gonosz szörny, ami alapjában véve Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal — tudatta Szikla. — Mos’ megyek is és segítek neki a festésbe’.

Azzal eldübörgött.

Láthatólag senkinek se kellett Viktor ebben a pillanatban.

A homokba szúrta a nevetséges kardot, elbóklászott és talált némi árnyékot néhány satnya olajfa alatt. Sziklák is voltak ott. Finoman megkocogtatta őket. Úgy tűnt, egyik se valaki.

A föld hűvös kis mélyedésbe süppedt, ami csaknem kellemes volt a holivudi domb kiégető mércéje szerint.

Még léghuzat is fújt valahonnan. Amikor nekidőlt a köveknek, érezte, hogy hűs szellő érkezik belőlük. Odalent biztos tele van barlanggal, gondolta.

…messze, a Láthatatlan Egyetemen, egy huzatos, sok oszlopos folyosón, egy kis szerkezet, aminek évek óta senki sem szentelt különösebb figyelmet, lármázni kezdett…

Szóval ilyen Holivud. Az ezüst vetítővásznon nem ilyennek tűnt. Úgy látszott, hogy a mozgó képek rengeteg várakozással járnak, és, amennyiben jól hallotta, az időrend összezavarásával. Egyes dolgok megtörténtek azok előtt a dolgok előtt, amelyek után történtek. Minden szörny csak Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal. Semmi sem igazán igazi.

Furcsa ugyan, de ez izgalmas.

— Na, most lett elegem ebből — szólalt meg mellette egy hang.

Viktor fölnézett. Megérkezett egy lány a másik ösvényen. Az arca a sápadt smink alatt kipirult a megerőltetéstől, a haja nevetséges loknikban lógott a szemébe, és olyan ruhát viselt, amit, noha nyilvánvalóan rászabták, olyasvalakinek terveztek, aki tíz évvel fiatalabb és rajong a csipkeszegélyért.

Ugyancsak vonzó lány volt, bár ezt nem lehetett azonnal észlelni.

— És tudod, mit mondanak, amikor panaszkodsz? — firtatta a lány. Ezt nyilvánvalóan nem Viktortól kérdezte. Ő csupán rendelkezésre álló hallgatóság volt.

— El sem tudom képzelni — felelte Viktor udvariasan.

— Azt mondják, „Bőven vannak mások, akik odakint várnak az esélyre, hogy bekerülhessenek a mozgó képekbe”. Ezt mondják.

A lány nekitámaszkodott egy göcsörtös fának és szalmakalapjával legyezte magát. — És túl meleg van — panaszolta. — És most egy röhejes egytekercsesben kell játsszak Goldfisnél, akinek halvány fogalma sincs az egészről. És valami kölyökkel, akinek valószínűleg büdös a szája, még ott a széna a hajában, és olyan a homloka, hogy meg lehetne teríteni rajta ebédhez.

— Meg trollok — egészítette ki Viktor nyájasan.

— Te jó ég! Csak nem Morry és Galenit?

— De igen. Csak Galenit most Sziklának hívja magát.

— Azt hittem, Kova lesz a neve.

— A Szikla jobban tetszik neki.

A sziklák mögül Goldfis keserves óbégatása hallatszott arról, hogy hova tűnt mindenki, pont amikor szüksége lenne rájuk. A lány a szemét forgatta.

— Ó, jóságos istenek! Ezért hagyom ki az ebédet?

— Bármikor leeheted a homlokomról — javasolta Viktor és talpra állt.

Megvolt az az elégtétele, hogy érezhette a lány elgondolkozó tekintetét tarkóján, miközben elhozta kardját és néhányszor kísérletképp megsuhogtatta, a szükségesnél jóval nagyobb erővel.

— Te vagy a fiú az utcáról, igaz? — kérdezte a lány.

— Pontosan. És te vagy a lány, aki forgatni szándékozott — mondta Viktor. — Látom, sikerült.

A lány kíváncsian pillantott rá. — Hogy szereztél állást ilyen gyorsan? A legtöbben hetekig várnak a lehetőségre.

— Mindig úgy véltem, van lehetőség, csak meg kell találni — közölte Viktor.

— De hogyan…

Viktor addigra már jókedvű nemtörődömséggel arrébb sétált. A lány követte, arcára zsémbes fintor rögzült.

— Á! — szólt Goldfis gúnyosan, fölpillantva. — No de ilyet! Mindenki ott van, ahol lennie kellene. Jól van. Abból a részből indulunk el, ahol a fiú rátalál a máglyára kötözött lányra. Amit te teszel — utasította Viktort — az, hogy kiszabadítod, aztán magaddal viszed és megküzdesz a balgroggal, és te — mutatott a lányra — követed őt, és olyan megmentettnek látszol, amennyire csak lehet, oké?

— Abban jó vagyok — mondta rezignáltan a lány.

— Nem, nem, nem! — tiltakozott Himpeller, kezébe temetve arcát. — Ne azt már megint!

— Nem ezt akartad? — kérdezte Goldfis. — Verekedéseket és megmeneküléseket?

— Annál többnek kell lenni benne! — állította Himpeller.

— Mint például? — követelőzött Goldfis.

— Ó, nem is tudom. Érzékiség. Csihipuhi, hajcihő. A jó öreg dajdaj.

— Fura zajok? Nem tudunk hangot rögzíteni.

— Mindenki rohangászó emberekről meg verekedésekről meg hanyattesésekről csinál mozgókat — jelentette ki Himpeller. — Lennie kéne valami többnek. Megnéztem az izéket, amiket itt csináltok, és szerintem mindegyik egyforma.

— Hát, szerintem meg minden kolbász egyforma — csattant föl Goldfis.

— Annak is kell lenniük! Pontosan ez az, amit az emberek várnak!

— És én szintén azt adom nekik, amit várnak — hárított Goldfis. — Az emberek szeretnek többet is látni abból, amit elvárnak. Verekedéseket és üldözéseket, ilyesmit…

— Elnézést, Goldfis úr — szólalt meg a kurbliman a krampuszok mérges karattyolását túlkiabálva.

— Igen? — förmedt rá Himpeller.

— Elnézést, Mr. Himpeller, de meg kell őket etessem negyedórán belül.

Himpeller fölnyögött.

Utólag Viktor mindig kissé bizonytalan volt az ezt követő néhány percet illetően. Így megy ez. Az életed megváltoztató pillanatok váratlanul történnek, mint mondjuk az, amelyikben meghalsz.

Annyit tudott, hogy volt még egy stilizált verekedés Morryval meg azzal, ami ijesztő korbács lett volna, ha a troll nem gabalyítja folyton a saját lába köré. És, amikor a félelmetes balgrog vereséget szenvedett és kioldalgott a képből, rettenetes grimaszokkal és megpróbálva fél kézzel magán tartani a szárnyát, Viktor megpördült, elvágta a lányt a máglyához erősítő köteleket, és éles szögben jobbra kellett volna magával vonszolja…

…elkezdődött a suttogás.

Nem szavak, hanem valami, ami a szavak veleje, ami egyenesen áthatolt a fülén, le a gerincoszlopán, s annyit se teketóriázott, hogy legalább pihenőt tartson az agyában.

Viktor a lány szemébe nézett s azon merengett, vajon ő is hallja-e.

Valahol, messze, voltak szavak. Ott volt Goldfis, aki azt mondta: — Gyerünk, folytasd, minek bámulod úgy a lányt? — és a kurbliman mondván: — Tényleg bemakrancosodnak, ha kimarad egy étkezés! — és Himpeller azt sziszegte, mint valami elhajított tőr: — Abba ne hagyd a kurbli forgatását!

Viktor látószögének élei elhomályosodtak, és a homályban voltak alakok, melyek átalakultak és elhalványodtak, mielőtt esélye lett volna megvizsgálni őket. Tehetetlenül, akár egy légy a borostyánáradatban, annyira uralkodva sorsa fölött, mint egy szappanbuborék a hurrikánban, előrehajolt és megcsókolta a lányt.

A füle csengésén túl további szavak hallatszottak.

— Miért csinálja a fiú azt? Mondtam neki, hogy azt csinálja? Senki sem mondta neki, hogy azt csinálja!

— …és aztán föl kell takariccsak utánuk, és biztosíthatlak, az nem…

— Forgasd azt a kurblit! Forgasd azt a kurblit! — sikította Himpeller.

— Na most, miért néz úgy a fiú?

— Hű!

— Ha abbahagyod a kurbli forgatását, ebben a városban nem kapsz többé munkát!

— Ide hallgasson, miszter, én történetesen a Kurblimanok Céhének tagja vagyok…

— Abba ne hagyd! Abba ne hagyd!

Viktor fölmerült. A suttogás elnémult, s helyébe a hullámtörés távoli moraja lépett. Visszatért a valóságos világ, forró és határozott körvonalú, a nap az égboltra tűzve, akár egy nagy napért odaítélt kitüntetés.

A lány nagy levegőt vett.

— Én, mi a szösz, én rettenetesen sajnálom — dadogta Viktor elhátrálva. — Tényleg nem tudom, mi történt…

Himpeller föl s alá ugrándozott.

— Ez az, ez az! — kiabálta. — Mikorra lesz vetítésre kész?

— Hát, ahogy már mondtam, meg kell etessem a krampuszokat és ki kell takaritsak…

— Rendben, rendben… akkor lesz időm, hogy megrajzoltassak néhány plakátot — mondta Himpeller.

— Már csináltattam néhányat — jegyezte meg Goldfis fagyosan.

— Fogadok, hogy megtetted, fogadok, hogy megtetted — motyogta izgatottan Himpeller. — Fogadok, hogy megtetted. Fogadok, hogy ilyesmik állnak rajtuk „Ön esetleg szeretne meknézni egy Elégé Érdekes Mozgó Képet!”

— Azzal meg mi a baj? — akarta tudni Goldfis. — Ez egy nyavalyás látnivaló, jobb, minta sült kolbász!

— Mondtam neked, hogy amikor kolbászt árulsz, nem lebzselsz és vársz, hogy az emberek akarjanak kolbászt, hanem mész és éhessé teszed őket. És mustárt teszel rájuk. És az az, amit az a fiú, ott, megtett.

Fél kezével Goldfis vállára csapott, a másikkal szélesen gesztikulált.

— Hát nem látod? — tudakolta. Tétovázott. Különös ötletek áramlottak az agyába, gyorsabban, mint ahogy ki tudta volna gondolni őket. Elfogta a szédülés az izgalomtól és a lehetőségektől.

— A Szenvedéj Palosa — mondta. — Így fogjuk hívni. Nem fogjuk elnevezni valami ostoba vén tetűről, aki már valószínűleg nincs is életben. A Szenvedéj Palosa. Aha. Viharos Regéje… a Vágynak és a Nyers, Nyers, Nyers hogyhíjjáknak egy Megkínzott Kontinens Őshevében! Romantika! Igézet! Három Perzselő Tekercsben! Borzongj az Élethalálharc alatt a Ragadozó Szörnyekkel! Sikíts, amikor ezer elefánt…

— Csak egy tekercs — morogta ingerülten Goldfis.

— Forgassatok még hozzá ma délután! — károgta Himpeller forgó szemmel. — Csak még több verekedésre meg szörnyre van szükség!

— És egész biztosan nincsenek elefántok — acsarogta Goldfis.

Szikla fölemelte dimbes-dombos karját.

— Igen? — szólt Goldfis.

— Ha van szürke festék meg valami cucc, amiből füleket lehet csinálni, biztos vagyok benne, hogy én meg Morry el tudnánk…

— Soha senki nem készített háromtekercsest — tűnődött el Gaffer. — Az akár rázós is lehet. Úgy értem, majdnem tíz perc hosszú lenne. — Merengőnek tűnt. — Gondolom, ha nekiállnék nagyobbá tenni az orsókat…

Goldfis tudta, hogy sarokba szorították.

— Na, ide figyeljetek… — kezdte.

Viktor mereven bámult le a lányra. Mindenki más fütyült rájuk…

— Ööö — motyogta. — Nem hiszem, hogy szabályosan bemutatkoztunk egymásnak?

— Nem úgy tűnt, mintha ez akadályozott volna téged — felelte a lány.

— Normális körülmények között nem tennék ilyesmit. Biztos… rosszul voltam. Vagy valami.

— Ó, remek! És ettől most érezzem jobban magam, mi?

— Nem ülünk le az árnyékba? Itt kint nagyon meleg van.

— A szemed tisztára… parázslóvá vált.

— Tényleg?

— Tényleg nagyon furának látszott.

— Tényleg nagyon furán éreztem magam.

— Tudom. Ettől a helytől van. Hat az emberre. Tudod — mondta és letelepedett a homokra —, mindenféle szabályok vannak a krampuszok meg egyebek érdekében, nem szabad kifárasztani őket, milyen ételt kaphatnak, ilyesmik. Viszont senki sem törődik velünk. Még a trollok is jobb bánásmódban részesülnek.

— Gondolom, lehet ahhoz valami köze, hogy egyfolytában hét láb magasak és 1.000 fontot nyomnak — jegyezte meg Viktor.

— A nevem Theda Withel, de a barátaim csak Gingernek hívnak — közölte a lány.

— Az én nevem Viktor Tugelbend. Ööö. De a barátaim csak Viktornak neveznek — válaszolta Viktor.

— Ez az első mozgód, mi?

— Honnan tudod?

— Úgy néztél ki, mint aki élvezi.

— Hát, jobb, mint dolgozni, nem igaz?

— Csak várj, amíg olyan régóta csinálod, mint én — jelentette ki keserűen a lány.

— Az mennyire régóta?

— Csaknem a kezdetektől. Öt hete.

— Hű! Az egész olyan gyorsan történt.

— Ez a legjobb dolog, ami valaha történt — szögezte le Ginger határozottan.

— Föltételezem, igen… szabad nekünk elmennünk enni? — érdeklődött Viktor.

— Nem. Bármelyik percben kiáltani fognak értünk — felelte Ginger.

Viktor bólintott. Alapjában véve egész boldogan boldogult az életben azzal, hogy azt csinálta, amihez kedve volt, határozottan, ám nemtörődömül, és nem látta értelmét, hogy ezzel fölhagyjon, még Holivudban sem.

— Akkor majd kiabálniuk kell — jelentette ki. — Szeretnék enni valamit meg egy jeges italt. Talán csak túl sok napsütésben volt részem.

Ginger bizonytalannak tűnt. — Hát, ott van a kantin, de…

— Remek. Megmutathatod nekem az utat.

— Úgy kirúgják az embert, hogy…

— Micsoda, a harmadik tekercs előtt?

— Azt mondják „Bőven vannak mások, akik égnek a vágytól, hogy betörhessenek a mozgó képekbe”, tudod…

— Nagyszerű. Ez azt jelenti, hogy ott van nekik az egész délután, hogy kiválasszanak közülük kettőt, akik pont úgy néznek ki, mint mi. — Ezzel elment Morry mellett, aki szintén megpróbálta szikla árnyékába húzódni.

— Ha bárki keres minket — vetette oda —, épp ebédelünk.

— Mi, épp most? — kérdezte a troll.

— Igen — válaszolta határozottan Viktor és továbbment.

A háta mögül hallotta, hogy Himpeller és Goldfis heves vitába bonyolódott, hébe-hóba félbeszakítja őket a kurbliman, aki az olyan ember komótos hangján beszél, aki tudja, hogy a mai napért is hat tallért fog kapni, történjék bánni.

— …hőskölteménynek fogjuk nevezni. Az emberek örökké erről fognak beszélni.

— Igen, azt fogják mondani, hogy ettől mentünk csődbe!

— Figyelj, tudom, hol szerezhetek gyakorlatilag önköltségi áron néhány színes fametszetet…

— …aztat gondoltam, hogy ha szerzek némi zsineget és a mozgókép-dobozt kerekekre kötözöm, hogy mozgatni lehessen mindenfele…

— Azt fogják mondani az emberek, az a Goldfis, az aztán igazi mozgóképműves, van mersze azt adni nekünk, amit akarunk, ezt fogják mondani. Olyan férfi, aki a visszagurítja a médium hogyhíjjákját…

— …talán ha készítenék egy afféle rúd és görgő összeállítást, egészen közel vihetnénk a képdobozt a…

— Mi? Azt hiszed, azt mondanák?

— Bízz bennem, Tommy!

— Hát… na jó. Rendben. De nem lesznek elefántok. Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni. Csak semmi elefánt.

— Bizarrnak tűnik — jelentette ki az Arkrektor. — Úgy néz ki, mint egy konda cserépelefánt. Azt hittem, azt mondtad, valami gépezet?

— Inkább… inkább afféle szerkezet — felelte tétován a Kincstárnok. Megbökte. Több cserépelefánt megingott. — Azt hiszem, Megbütykölő Rikter készítette. Még az én időm előtt.

Nagy, díszes cserépnek nézett ki, s csaknem olyan magas volt, mint amilyen magas egy magas állású személy. Körbe a peremén nyolc cserépelefánt lógott vékony bronzláncon, az egyik előre-hátra himbálózott a Kincstárnok érintésétől.

Az Arkrektor lekukucskált a cserép belsejébe.

— Csupa emeltyű meg fújtató — jegyezte meg utálkozva.

A Kincstárnok odafordult az Egyetem kulcsárnőjéhez.

— Hát, akkor, Mrs. Körömlob — kérdezte —, pontosan mi történt?

Mrs. Körömlob, terjedelmes, rózsaszín, és fűzőbe préselt, lesimította vörösesszőke parókáját és megbökte a pöttöm szobalányt, aki mellette lézengett, akár egy vontatóhajó.

— Mongyad el őméltóságának, Kszandra — utasította.

Kszandra úgy nézett ki, mint aki az egészet szánja-bánja.

— Hát, uram, kérem, uram, tudja, épp poroltam…

— Épp porolhassa — tette hozzá Mrs. Körömlob segítőkészen. Amikor Mrs. Körömlobot elragadta a heveny osztályöntudat, képes volt beszédében ott is suk-sükölni, ahol amúgy lehetetlennek tűnt.

— …és asztán elkezdett zajt csiná’ni…

— Zajt csaphassa — közölte Mrs. Körömlob. — Szóval Kszandra jött és szólt nekem, méltóságod, az utasításaimnak megfelelően.

— Miféle zajt, Kszandra? — tudakolta a Kincstárnok olyan kedvesen, amennyire telt tőle.

— Kérem, uram, afféle… — a lány hunyorított — …vuamm… vuamm… vuamm… vuamm… vuanunvuammvuamm-VUAMMVUAMM… ttyalp, uram.

— Ttyalp — utánozta a Kincstárnok komolyan.

— Igen, uram.

— Ttyalp — visszhangozta Mrs. Körömlob.

— És ekkor történt, hogy leköpött, uram — mondta Kszandra.

— Megtisztíthassa a légutakat — helyesbített Mrs. Körömlob.

— Úgy tűnik, hogy az egyik elefánt kiköhögött egy apró ólomlabdacsot, Magiszter — magyarázta a Kincstárnok. — Az volt a, ööö, „ttyalp”.

— Az istenekre, csak nem? — fakadt ki az Arkrektor. — Nem tűrhetem, hogy a cserepek fogják maguk és leköpdössék az embereket!

Mrs. Körömlob arca megvonaglott.

— Miért csinálta ezt? — tette hozzá Maphlaves.

— Meg nem tudnám mondani, Magiszter. Azt hittem, esetleg maga tudni fogja. Úgy emlékszem, Rikter docens volt az egyetemen a maga diákévei idején. Mrs. Körömlob nagyon aggódik — tette hozzá olyan hangon, mely egyértelművé tette, hogy amikor Mrs. Körömlob aggódik valami miatt, roppant oktalan Arkrektor lenne az, aki ezt nem veszi figyelembe —, hogy a személyzetet mágikusan akadályozzák munkájában.

Az Arkrektor megkocogtatta a cserepet öklével. — Mi, a vén „Számok” Rikter? Ugyanarról a fickóról beszélünk?

— Nyilván, Arkrektor.

— Teljesen buggyant volt az öreg. Azt hitte, mindent meg lehet mérni. Nem csak hosszúságot meg súlyt meg ilyesmiket, hanem mindent. Azt mondta, ha valami létezik, akkor az ember képes kell legyen megmérni. — Maphlaves szeme elhomályosult az emlékektől. — Mindenféle fura szerkentyűt fabrikált. Úgy vélte, az ember képes megmérni az igazságot és szépséget és az álmokat meg mindent. Szóval akkor ez a vén Rikter egyik játékszere, mi? Kíváncsi vagyok, vajon mit mér?

— Én asztat hiszem — szólt Mrs. Körömlob —, hogy el kellene tenni valahova, ahol nem árthasson, ha önöknek is megfelel.

— Igen, igen, igen, persze — vágta rá sietve a Kincstárnok. Nehéz volt megtartani a személyzetet a Láthatatlan Egyetemen.

— Szabaduljon meg tőle! — javasolta az Arkrektor.

A Kincstárnok elborzadt. — Ó, nem, uram — tiltakozott. — Mi sosem dobunk ki semmit. Ráadásul, valószínűleg igen értékes.

— Hmm — morfondírozott Maphlaves. — Értékes?

— Lehet, hogy jelentős történelmi lelet, Magiszter.

— Hát akkor, tetesse a dolgozószobámba! Mondtam már, hogy derűsebbé kell tenni a helyet. Egy amolyan társalgást provokáló szokatlan darab, nemde? És most mennem kell. Muszáj fölkeresnem egy fickót egy griffmadár idomítása ügyében. Jó napot, hölgyeim…

— Ööö, Arkrektor, csak annyit szeretnék tudni, nem írná-e alá… — kezdte mondani a Kincstárnok, ám csupán a csukódó ajtónak.

Senki sem kérdezte meg Kszandrától, hogy melyik cserépelefánt köpte a labdacsot, és különben is, az irány nem mondott volna nekik semmit.

Még azon a délutánon két hordár beköltöztette a világegyetem egyetlen működő rezográfját[7] az Arkrektor dolgozószobájába.

Senki sem talált megoldást arra, hogy miként lehetne hangot adni a mozgó képekhez, azonban volt egy hang, amely különösképp összekötődött Holivuddal. Ez pedig a szögek beverésének hangja volt.

Holivudban megállíthatatlanná vált a láncreakció. Új házak, új utcák, új kerületek keletkeztek egyik napról a másikra. És azok a körzetek, ahol a sebtében kiképzett alkimistainasok még nem teljesen tették magukévá az oktocellulóz-gyártás kényesebb szakaszait, még ennél is gyorsabban semmisültek meg. Nem mintha sokat számított volna. Még szinte el sem oszlott a füst, és valaki máris újra kalapált.

És Holivud maghasadással növekedett. Nem kellett hozzá más, csak egy biztos kezű, nemdohányzó legény, aki el tudja olvasni az alkímiai jeleket, egy kurbliman, egy zsák krampusz és rengeteg napsütés. Ó, meg néhány ember. De belőlük volt bőven. Ha valaki nem tudott krampuszokat tenyészteni vagy vegyszereket elegyíteni vagy a kurblit ütemesen forgatni, még mindig tarthatta a lovak kantárát vagy fölszolgálhatott és kinézhetett szenzációsan, miközben reménykedett. Vagy, ha semmi más nem vált be, beverhetett szögeket. Épület roskatag épület után körítette az ősi dombot, vékonyka deszkáik azon nyomban megvetemedtek és elszíntelenedtek a könyörtelen napsütéstől, de máris sürgős szükség volt még többre.

Mert Holivud hívogatott. Minden nap egyre többen érkeztek. Nem azért jöttek, hogy lovászok vagy vendéglői szolgálók vagy prompt ácsok legyenek. Azért jöttek, hogy filmet készítsenek.

És nem tudták, miért.

Amint azt Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller pontosan tudta a szíve mélyén, ha valahol összegyűlik két vagy több ember, valaki meg fog próbálni eladni nekik gyanús kolbászokat kifliben.

Most, hogy Himpeller tulajdonképpen mással volt elfoglalva, mások bukkantak elő, hogy ellássák ezt a feladatot.

Az egyik ilyen a klaccsi Bonodar Iglic volt, akinek óriási, visszhangzó hodálya nem is annyira étterem volt, mint inkább etetőüzem. Az étkezde egyik végét hatalmas, gőzölgő levesestálak foglalták el. A maradékot asztalok, és az asztalok körül…

Viktor elképedt.

…trollok, emberek és törpék ültek. Meg néhány manó. És talán még egy-két tünde is, a Korongvilág legillékonyabb fajából. És sok minden más is, amikről Viktor remélte, hogy csupán jelmezbe bújt trollok, mert ha nem, akkor itt mindenki hamarosan nagy bajban lesz. És mindnyájan ettek, és az volt a döbbenetes dolog, hogy nem egymást.

— Fogsz egy tányért, beállsz a sorba és aztán fizetsz érte — magyarázta Ginger. — Úgy hívják, önetető.

— Fizetsz, még mielőtt megeszed? Mi történik, ha az étel szörnyű?

Ginger komoran bólintott. — Pont ez az oka.

Viktor vállat vont, és lehajolt az ebédosztó pult mögött álló törpéhez. — Szeretnék…

— Csak becsinált van — közölte a törpe.

— Miféle becsinált?

— Csak egyféle van. Ezér’ híjják becsináltnak — acsargott a törpe. — A becsinált az becsinált.

— Azt akartam megtudni, hogy miből készült — világosította föl Viktor.

— Ha képes vagy ezt firtatni, nem vagy elég éhes — jelentette ki Ginger. — Két becsináltat, Fruntkin.

Viktor rámeredt a szürkésbarna izére, amit a tányérjába csurgattak. Rejtélyes konvekciós áramlatok a felszínre sodortak fura, darabos bigyókat, azok egy pillanatig ott imbolyogtak, aztán újra lesüllyedtek, remélhetőleg örökre.

Iglic a Himpeller-féle konyhaművészeti iskolához tartozott.

— Vagy becsiná’t, vagy túró, öregem. — A szakács gúnyosan fixírozta — Fél tallér. Olcsó féláron.

Viktor vonakodva nyújtotta oda a pénzt, és Gingert keresve körülnézett.

— Itt vagyok — mondta Ginger, miközben lecsüccsent az egyik hosszú asztalnál. — Szia, Mennydörgőláb! Helló, Breccsa, hogy s mint? Ez itt Viki. Új fiú. Szia, Sniddin, észre se vettelek!

Viktor azon kapta magát, hogy be van ékelve Ginger és egy hegyi troll közé, aki úgy nézett ki, mintha páncélinget viselne, de kiderült, hogy csak holivudi páncéling, azaz setesután kötött fonál, ezüstszínűre festve.

Ginger elkezdett élénken társalogni egy négy hüvelyk magas manóval meg egy félig medvejelmezbe bújt törpével, s ettől Viktor kissé elszigeteltnek érezte magát.

A troll odabiccentett neki, aztán fintort vágott a tányérja felé.

— Van pofájuk eztet horzsakőnek nevezni — morogta. — Még ahhoz se vették a fáracságot, hogy levágják róla a lávát. És még csak a homok ízét se lehet érezni!

Viktor rámeredt a troll tányérjára.

— Nem is tudtam, hogy a trollok követ esznek — csúszott ki a száján.

— Mér’ ne?

— Nem abból vagytok ti is?

— Dehogynem. De te meg húsból vagy és mégis, na, te mit eszel?

Viktor lenézett a saját tányérjára. — Jó kérdés — motyogta.

— Viki Goldfissel készít filmet — jegyezte meg Ginger hozzájuk fordulva. — Úgy néz ki, hogy három tekercsest fognak csinálni.

Az általános érdeklődés mormogása hallatszott.

Viktor gondosan kitett a tányérja szélére valami sárga kalimpálót.

— Mondjátok — szólalt meg töprengve —, amikor filmeztek, volt bármelyikteknek is egy… hallottatok afféle… éreztétek, hogy ti… — Tétovázott. Mindenki őt nézte. — Úgy értem, éreztétek valaha is, hogy valami rajtatok keresztül alakítja a szerepet? Nem tudom másként megfogalmazni.

A vele ebédelők ellazultak.

— Az csak Holivud — jelentette ki a troll. — Ilyen hatása van. Attó’ a rengeteg, szerteszét tocsogó alkotókészségtő’.

— Bár neked szörnyen pocsék rohamod volt — jegyezte meg Ginger.

— Egyfolytában megesik — állapította meg a törpe megfontoltan. — Holivud már csak ilyen. Múlt héten én meg a fiúk a Törpék Meséin dolgoztunk és hirtelen mind elkezdtünk énekelni. Csak úgy. Mintha az a dal váratlanul a fejünkben termett volna. Ehhez mit szólsz?

— Miféle dal? — kérdezte Ginger.

— Fogalmam sincs. Mi csak Hejhó nótának hívjuk. Ugyanis annyi volt az egész. Hejhóhejhó. Hejhóhejhó.

— Pont úgy hangzik, mint minden törpedal, amit eddig hallottam — dörmögte a troll.

Már elmúlt két óra, mire visszamentek a mozgókép készítésének helyszínére. A kurbliman leszedte a képdoboz hátlapját és apró lapáttal kapargatta a doboz padlóját.

Himpeller, arcán egy zsebkendővel, aludt vászonszékében. Ám Goldfis teljesen ébren volt.

— Ti ketten meg hol voltatok? — üvöltötte.

— Éhes voltam — válaszolta Viktor.

— És jobban teszed, ha éhes is maradsz, fiam, mert…

Himpeller megemelte zsebkendője csücskét.

— Kezdjünk neki! — motyogta.

— De nem tűrhetjük, hogy a színművészek mondják meg nekünk…

— Fejezd be a mozgót, és aztán rúgd ki! — javasolta Himpeller.

— Rendben! — Goldfis fenyegetően rázta ujját Viktor és Ginger felé. — Ebben a városban nem kaptok többé munkát!

Valahogy átvergődtek a délutánon. Himpeller rávette őket, hogy egy lovat is beiktassanak, és megátkozta a kurblimant, mert a képdobozt még mindig nem lehetett elmozdítani. A krampuszok panaszkodtak. Így aztán a lovat fejjel előre a kép doboz elé tették, és Viktor föl-le pattogott a nyeregben. Ahogy Himpeller megfogalmazta, ez is megteszi a mozgó képekben.

Utána Goldfis szerfölött kelletlenül fizetett nekik két tallért fejenként és elbocsátotta őket.

— El fogja mondani az összes többi alkimistának — közölte csüggedten Ginger. — Úgy összetartanak, mint valami ragasztó.

— Föltűnt nekem, hogy mi csak napi két tallért kapunk, ám a trollok hármat — mondta Viktor. — Mi az oka?

— Az, hogy nincs olyan sok troll, aki mozgó képeket akar csinálni — felelte Ginger. — És egy jó kurbliman akár napi hat, sőt hét tallért is kaphat. A színészek nem fontosak. — Megfordult és szúrósan a fiúra szögezte tekintetét.

— Egész jól megvoltam — állította. — Semmi különös, de azért oké. Eléggé sok munkát kezdtem kapni. Az emberek azt gondolták, megbízható vagyok. Kezdtem fölépíteni a karrierem…

— Nem lehet karriert építeni Holivudra — vágott közbe Viktor. — Az olyan lenne, mintha ingoványra építenél házat. Semmi sem valódi.

— Én élveztem! És te most elrontottad az egészet! És most alighanem mehetek vissza abba a rettenetes kis faluba, amiről valószínűleg soha nem is hallottál! Vissza a nyavalyás fejőlánysághoz! Nagyon köszönöm! Valahányszor meglátom egy tehén farát, rád fogok gondolni!

Ezzel elviharzott a város irányába, otthagyva Viktort a trollokkal. Egy idő múlva Szikla megköszörülte a torkát.

— Van hol laknod? — kérdezte.

— Nem hinném — válaszolta Viktor elgyöngülten.

— Sosincs elég szállás — jegyezte meg Morry.

— Azt gondoltam, esetleg a parton alszom — tudatta Viktor. — Végül is, épp elég meleg van. Azt hiszem, tényleg rám férne egy alapos pihenés. Jó éjszakát!

Azzal elbandukolt abba az irányba.

A nap lemenőben volt és a tengerről fújó szél némileg lehűtött mindent. A domb egyre sötétülő tömege körül kigyúltak Holivud fényei. Holivud csak a sötétségben lazított. Ha a nyersanyagod a nappali világosság, eszedben sincs elvesztegetni.

Nagyon kellemes volt a tengerparton. Voltaképpen senki se ment oda. Repedezett és sókérges uszadékfa nem használható építkezéshez. Hosszú, fehér sorban halmozódott föl az árapály-vonalon.

Viktor összeszedett annyit, hogy tüzet rakhasson, aztán lehevert és bámulta a hullámverést.

A szomszédos dűne tetejéről, egy száraz fűcsomó mögé rejtőzve, Gaspod, a csodakutya elmélkedve figyelte.

Két órával járt éjfél után.

Az immár a markában tartotta őket, örömittasan áradt ki a dombból, árasztotta káprázatát a világba.

Holivud álmodik…

Álmodik boldog-boldogtalan nevében.

Egy deszkaburkolatos viskó forró, csöndes sötétjében Ginger Withel vörös szőnyegekről és éljenző tömegekről álmodott. Meg egy fémrácsról. Álmában folyton visszatért egy fémrácshoz, aminél a meleg levegő fuvallata föllibbenti a szoknyáját…

Egy némiképp fényűzőbb viskó nem sokkal hűvösebb sötétségében Goldfis, a mozgóképműves éljenző tömegekről álmodott, és hogy valaki átadja neki a díjat a legjobb mozgó képért, amit valaha készítettek. A díj óriási nagy szobor volt.

Odakinn a homokdűnéken Szikla és Morry nyugtalanul szunyókált, mert a trollok természetüknél fogva éjjeli élőlények és az éjszakai alvás eónok-hosszan fönnálló ösztönöket sebzett meg. Ők hegyekről álmodtak.

Odalenn a tengerparton, a csillagos ég alatt, Viktor patadübörgésről, lobogó köpönyegekről, kalózhajókról, kardpárbajokról, csillárokról álmodott…

A szomszédos dűnén Gaspod, a csodakutya alvás közben fél szemét azért nyitva tartotta és farkasokról álmodott.

Ám Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller nem álmodott, mert nem is aludt.

Hosszú volt az út Ankh-Morporkba, és sokkal jobban szeretett lovakat eladni, mint lovagolni, ám végre megérkezett.

A Holivudot oly gondosan elkerülő viharokat Ankh-Morpork egyáltalán nem aggasztotta, és zuhogott az eső. Ez persze nem akadályozta a város éjszakai életét, csupán lucskosabbá tette.

Nincs semmi, amit ne vehetnél meg Ankh-Morporkban, akár az éjszaka közepén is. Himpeller sok mindent be akart szerezni. Azt akarta, hogy fessék meg a plakátokat. Mindenfélét akart. Ezek közül számos olyan ötletekkel járt, melyeket a hosszú lovaglás során kellett kiagyaljon és most nagyon aprólékosan el kellett magyarázza másoknak. És gyorsan kellett elmagyarázza őket.

Az eső tömör függönyé vált, amikorra végül kitántorgott a hajnal szürkés fényébe. A csatornák kiöntöttek. A háztetők hosszában rusnya vízköpők szakavatottan okádtak rá a járókelőkre, bár, mivel most hajnali ötre járt, a tömeg kissé ritkult.

Torok nagyot lélegzett a tömény városi levegőből. Valódi levegő. Jó messzire kellett volna menj ahhoz, hogy az ankh-morporkinál valódibb levegőre bukkanj. Pusztán belélegezve meg lehetett állapítani, hogy mások is ugyanezt teszik már sok-sok ezer éve.

Napok óta először érezte Himpeller, hogy tisztán gondolkozik. Ez volt a furcsa Holivudban. Amikor ott voltál, az egész természetesnek látszott, pont annak, amiről az egész élet szól, de amikor elszabadultál onnan és visszanéztél, olyan volt, mintha ragyogó szappanbuborékra néznél. Olyan volt, mintha amikor Holivudban tartózkodsz, nem egészen ugyanaz az ember lennél.

Hát, Holivud az Holivud, és Ankh az Ankh, és Ankh szilárd, és, Torok véleménye szerint, immúnis Holivud groteszkségével szemben.

Áttocsogott a pocsolyákon, s hallgatta az esőt. Egy idő múlva észrevette, először életében, hogy annak van ritmusa.

Fura. Ott élhetsz egész életedben egy városban, és el kell menj és újra vissza kell térj, mielőtt ráeszmélsz, hogy annak, ahogy az eső lecsöpög az ereszekről, van saját ritmusa. DAM-di-dam-dam, damdi-damdi-DAM-DAM…

Néhány perccel később Kolon főtörzsőrmester és Nobbs káplár az Éjjeli Őrjáratból egy kapualj menedékében barátilag megosztozott egy kézzel csavart cigarettán és azt tették, amihez az Éjjeli Őrjárat legjobban értett, azaz melegen és szárazon maradtak és kerülték a bajt.

Csupán ők voltak tanúi a mániákus alaknak, aki végigtocsogott a csöpögő utcán, átpiruettezett a pocsolyákon, megmarkolt egy lefolyócsövet, hogy átperdüljön a sarkon, és vígan összeverve bokáját eltűnt a látképből.

Kolon főtörzs visszaadta az ázott csikket társának.

— Az a jó öreg Torok Himpeller lett volna? — kérdezte egy idő múlva.

— Aha — válaszolta Nobby.

— Boldognak látszott, nem igaz?

— Ha engem kérdez, hát tutira elment az esze — felelte Nobby. — Így énekelni az esőben!

Vuamm… vuamm…

Az Arkrektor, aki eddig sárkánytörzskönyvét frissítette föl és késő esti italát kortyolgatta élvezettel a tűz előtt, fölnézett.

…vuamm… vuamm… vuamm…

— Az istenekre! — motyogta és odabaktatott a nagy cseréphez. Az most egyik oldalról a másikra imbolygott, mintha az épület rázkódna.

Az Arkrektor megbabonázva figyelte.

…vuamm… vuammvuammvuamm VUAMM.

A cserép mozdulatlanná imbolygott és elnémult.

— Fura — jelentette ki az Arkrektor. — Átkozottul fura!

Ttyalp

A szoba túlsó felén a pálinkásüvege összetört.

Barna Maphlaves nagy levegőt vett.

— Kincstárnook!

Viktort a pappadácsik ébresztették. A levegő máris meleg volt. Már megint szép lesz az idő.

Kigázolt a sekélyesbe, hogy megmosakodjon és kitisztuljon a feje.

Lássuk csak… még mindig megvan tegnapról a két tallérja, meg egy maréknyi garas. Megengedheti magának, hogy egy darabig maradjon, különösen, ha a tengerparton alszik. És Iglic becsináltja, noha csak alaki szempontból nevezhető ételnek, elég olcsó — bár, ha jobban meggondolja, ha ott eszik, esetleg előfordulhatnak kínos találkozások Gingerrel.

Még egyet lépett és elsüllyedt.

Viktor korábban sosem úszott a tengerben. Fölbukkant a felszínre, félig megfulladva és dühödten taposta a vizet. A part mindössze néhány ölnyire volt tőle.

Ellazult, időt adott magának, hogy lélegzethez jusson, és komótos gyorsúszásban kikallózott a hullámtörésen túl. A víz kristálytiszta volt. Ki tudta venni a feneket élesen lejtve — fölbukkant egy gyors levegővételre — egy homályos kékségbe, amelyben épp csak meg lehetett látni a nyüzsgő halrajokon keresztül a homokon szétszórt halvány, szögletes köveket.

Megpróbálkozott a lemerüléssel, leküzdve magát egész addig, amíg csengeni nem kezdett a füle. A legnagyobb homár, amit valaha látott, meglengette felé csápjait egy sziklás csavarulatról és elhussant a mélységbe.

Viktor ismét föllebegett, zihált és nagy tempókkal nekivágott a part irányába.

Hát, ha nem tudsz sikert aratni a mozgó képekben, itt van érvényesülési lehetősége egy halásznak, az biztos.

Egy strandböngészőnek is megfelelő megélhetése lenne. Elég szélszárította tűzifa halmozódott föl a dűnék szélén ahhoz, hogy évekre ellássa Ankh-Morpork összes tüzét. Holivudban álmában se jutott volna senkinek se eszébe, hogy tüzet gyújtson, a főzéstől vagy a vendégségtől eltekintve.

Ám valaki pont ezt tette korábban. Amikor kigázolt a partra, Viktor ráébredt, hogy távolabb a parton a fát nem ötletszerűen, hanem szemlátomást szándékosan halmozták föl takaros rakásokba. Még messzebb, a köveket hevenyészett tűzrakó hellyé hordták össze.

A tűzrakó helyet elborította a homok. Talán élt itt valaki más a parton, várva a kiugrási lehetőséget a mozgó képekben. Ha jobban megnézzük, a félig eltemetett kövek mögötti faanyagnak van egy amolyan odahurcolt kinézete. Az ember el tudná képzelni a tenger felől nézvést, hogy több fagerendát azért állítottak föl, hogy létrehozzanak egy boltíves kaput.

Talán az a valaki még mindig itt van. Talán van neki valami innivalója.

Valóban, az a valaki még mindig ott volt. De már hónapok óta nem volt szüksége ivásra.

Reggel nyolc óra volt. Viharos zörgetés ébresztette föl Bezam Telepest, az Ódiumnak, Ankh-Morpork gombamód szaporodó mozgóképszínei egyikének tulajdonosát.

Rossz éjszakája volt. Ankh-Morpork népe szerette az újdonságot. Az volt a gond, hogy nem szerették az újdonságot sokáig. Az Ódium egy hétig remek üzletet jelentett, a következő héten nullszaldós lett, és most a végét járta. Múlt éjjel a késői előadást mindössze egy süket törpe tekintette meg, és egy orángután, aki hozta magával saját földimogyoróját. Bezam, mivel profitja a földimogyoró és a durrantott gabona eladására épült, nem volt jókedvében.

Kinyitotta az ajtót és vaksin kibámult.

— Kettőig zárva vagyunk — közölte. — A matinéig. Jöjjön vissza akkor! Van hely mindenre.

Ezzel becsapta az ajtót. Az visszavágódott Torok Himpeller csizmájáról és orron vágta Bezamot.

— A Szenvedéj Palosa különbemutatója miatt jöttem — közölte Torok.

— Különbemutató? Miféle különbemutató?

— Az a különbemutató, amiről épp beszélni készülök veled — válaszolta Torok.

— Mink nem mutatunk be semmicse semmiféle különlegesen szenvedélyes pallosról! Mink levetíjjük Az Izgalmas…

— Mr. Himpeller aszongya, maga A Szenvedéj Palosát vetíti le — dörögte egy hang.

Torok az ajtófélfának támaszkodott. Mögötte látszott egy sziklatömb. Úgy nézett ki, mintha valaki legalább harminc éven át acéllabdákat vágott volna hozzá.

Meggyűrődött középen és lehajolt Bezamhoz.

Aki fölismerte Detritust. Mindenki fölismeri Detritust. Ő nem az a troll, akit könnyen elfelejtesz.

— De én még csak nem is hallottam… — kezdte Bezam.

Torok előhúzott egy nagy fémdobozt a kabátja alól és vigyorgott.

— És itt van néhány plakát — tette hozza, elővéve egy vaskos, fehér tekercset.

— Mr. Himpeller megengedte, hogy néhányat én ragasszak a falakra — jelentette ki Detritus büszkén.

Bezam kigöngyölte a plakátot. Szemríkató színekkel alkották meg. Azt ábrázolta, ami esetleg, de csak esetleg, Ginger lehetett, ajkát biggyesztve s olyan blúzt viselve, amely túl kicsi neki, valamint Viktort, midőn áthajítja a lányt fél vállán és közben másik kezével válogatott szörnyekkel harcol. A háttérben tűzhányók törtek ki, sárkányok suhantak az égen, és városok gyulladtak föl.

„A Mozgókép, Mejet Nem Tuttak Betiltani!” — olvasta habozva Bezam. — „Egy Persellö Kaland Egy Új Kontingens Fehéren Izo Hajnalán! Egy Férfi és Egy Nő Öszekerül egy Mekkergűt Világ Örvényébe! Csillogok: **Delores De Syn** a Nő szerepében és **Viktor Maraschino** Cohen, a Barbár szerepében!!! ISZGALMAK! KALAND!! ELEFÁNTOK!!! Hamarossan a Mozikba Magához kzl !!!!”

Újra elolvasta. Aztán így szólt:

— Hogy csillog Delores De Syn? — kérdezte gyanakodva.

— Az csillagok — magyarázta Torok. — Ezért tettünk a nevük mellé csillagokat, érted? — Közelebb hajolt hozzá és hangját átható suttogásig halkította. — Azt beszélik — mondta —, hogy a nő egy klaccsi kalóznak és vad, akaratos rabnőjének lánya, és a fiú a fia… a fia… egy kiközösített varázslónak és egy vakmerő cigány flamencotáncosnőnek.

— Hű! — fakadt ki Bezam, akarata ellenére lenyűgözve. Himpeller megengedett magának némi mentális hátba veregetést. Ő maga is el volt ragadtatva az ötlettől.

— Úgy gondolom, el kellene kezdened a vetítést úgy egy órán belül — jegyezte meg.

— Ilyen kora reggel? — kérdezte Bezam. A mai napra beszerzett mozgó az Egy Izgalmas Tanulmány a Cserépkészítésről volt, ami már erősen nyugtalanította. Ez sokkal jobb ajánlatnak tűnt.

— Igen — felelte Himpeller. — Mert egy csomó ember akarja majd megnézni.

— Hát, arról nem tudok — közölte Bezam. — Az utóbbi időben csaknem üres háznak vetítettem.

— Az emberek majd meg akarják nézni ezt — ígérte Torok. — Higgy nekem! Hát hazudtam én valaha neked?

Bezam megvakarta a fejét. — Hát, múlt hónapban egyik éjjel eladtál nekem egy kolbászt kifliben és azt mondtad…

— Képletesen mondtam — csattant föl Torok.

— Aha — erősítette meg Detritus.

Bezam megroskadt. — Ó! Nos. Hát, nem tudok semmit a képletesről — motyogta.

— Rendben — mondta Torok és úgy vigyorgott, mint egy ragadozó tök. — Csak nyiss ki, aztán hátradőlhetsz és besöpörheted a pénzt.

— Ó! Remek — nyögte elhalóan Bezam.

Torok barátian átölelte a férfi vállát. — És most — hozta elő —, beszéljünk csak a százalékos részesedésről.

— Miféle százalékos résesedésről?

— Vegyél egy szivart! — kínálta Torok.

Viktor lassan végigballagott Holivud névtelen fő utcáján. Homok volt minden körme alatt.

Nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett.

Valószínűleg a férfi csupán valami vén strandböngésző volt, aki egyik nap elaludt és nem ébredt föl, noha a mocskos vörös és aranyszín zubbony szokatlan strandböngésző viselet. Nehéz lett volna megmondani, mióta halott. A szárazság és a tengeri levegő tartósító szernek bizonyultak; megőrizték olyannak, ahogyan nyilván életében kinézett, ami egyébként olyan volt, mint egy hulla.

A kunyhója kinézete alapján, fura dolgokat böngészhetett a strandon.

Fölmerült Viktorban, hogy valakinek szólni kellene, ám valószínűleg nem akadt olyan Holivudban, akit érdekelt volna a dolog. Valószínűleg egyetlenegy ember volt a világon, akit érdekelt, hogy az öreg él-e, hal-e, és ő volt az első, aki megtudta.

Viktor eltemette a tetemet a homokba az uszadékfa-kunyhó szárazföld felé eső oldalán.

Meglátta Iglic éttermét maga előtt. Elhatározta, hogy megkockáztatja ott a reggelit. Különben is, szüksége volt egy helyre, ahol leülhet és elolvashatja a könyvet.

Nem az a fajta dolog volt, aminek megtalálását valószínűnek tartanád egy strandon, egy uszadékfa-kunyhóban, egy halott férfi kezében szorongatva.

A borítón ezek a szavak álltak: A Film Könve.

Az első oldalon, olyasvalaki takaros, gömbölyű betűs kézírásával, akinek nem ment valami könnyen az írás, további szavak voltak: Ez a ParaMountain Őrzőinek Cronicaya, lemassolva átalam, Deccan által, Merhogy a régi esik Széjel.

Viktor óvatosan forgatta a merev lapokat. Úgy tűnt, hogy csaknem azonos bejegyzésekkel van telezsúfolva. Egyiknél sem állt dátum, de ez nem tűnt nagyon fontosnak, mert az egyik nap többé-kevésbé olyan volt, mint a másik.

Főkeltem. Kimentem vécere. Raktam a tüszre, kihirdetem a Matiné Előadást. Reggeliztem. Röszét szedegettem. Raktam a tűzre. Gyűjtögetem a dombon. Elkántáltam az Esti Elöadásst. Vacsora. Elmontam a Késő Esti Előadás kántálást. Ikmentem vécere. Ágv.

Főkeltem. Kimentem vécere. Raktam a tüszre, kihirdetem a Matiné Előadást. Reggeliztem. Csoroget, a halász a Hidrióta-öbölből ithagyot 2 pompás tengeri sülőt. Rözét szedgetem. Beharangosztam az Estéli Előadást, raktam a tűzre. Hasztartasi tendök. Vacsora. Elkántáltam a Késő Esti előadást. Ágy. Éjfélkó fölketem, kimentem vcre, ellenőriztem a tüzet, de nem láta Szükségét Fának.

Meglátta a pincérnőt a szeme sarkából.

— Főtt tojást szeretnék — mondta.

— Becsinált van. Halbecsinált.

Viktor fölnézett Ginger lángoló szemébe.

— Nem is tudtam, hogy pincérnő vagy — jegyezte meg.

A lányt látszólag teljesen lekötötte a sótartó leporolása. — Tegnapig én se tudtam — válaszolta. — Nagy szerencsém volt, hogy Iglic állandó délelőttös felszolgálólánya lehetőséget kapott az új mozgó képben, amit a Egybesült Alkimisták csinálnak, nem? — Vállat vont. — Ha tényleg szerencsés vagyok, ki tudja? Talán még a délutáni műszakot is rám sózzák.

— Figyelj, én nem akartam…

— Becsinált van. Ha kell, edd, ha nem kell, hagyd ott! Ma reggel már három vendég mindkettőt megtette.

— Kell. Figyelj, nem fogod elhinni, de ezt a könyvet a kezében találtam egy…

— Tilos a vendégekkel enyelegnem. Nem ez a legjobb állás a városban, de nem fogok ettől is elesni miattad — csattant föl Ginger. — Halbecsinált, rendben?

— Ó! Igen. Bocs.

Visszafelé pörgette a lapokat. Deccan előtt ott volt Tento, aki szintén kántált háromszor egy nap és szintén kapott haladományokat és szintén ment vécére, bár nem olyan sűrűn, mint Deccan, vagy nem gondolta, hogy ezt mindig érdemes följegyezni. Előtte egy Meggelin nevezetű valaki volt a kántáló. Egy egész sor ember élt a tengerparton, és amikor még messzebbre mentél vissza, kiderült, hogy csoportosan tették, és azt megelőzően a bejegyzések jóval hivatalosabb érzést keltettek. Nehéz volt megállapítani. Úgy tűnt, azokat a részeket titkosírással írták: sor hátán sor apró, bonyolult képekből…

Egy tányér kezdetleges levest tettek elé.

— Figyelj — szólalt meg —, mikor végzel…

— Soha — felelte Ginger.

— Csak azon tűnődtem, nem tudod-e esetleg, hol…

— Nem.

Viktor rámeredt a becsináltleves homályos felszínére. Iglic azon elv alapján készítette, hogy amit vízben találsz, az hal. Volt a levesben valami lila és annak legalább tíz lába.

De azért megette. Végül is, harminc garasába került.

Aztán — mivel Ginger eltökélten tett-vett a pultnál, világítótorony módra háttal felé, azaz bárhogy próbálta fölhívni magára a lány figyelmét, mindig annak háta nézett felé anélkül, hogy látszólag elmozdult volna — Viktor ment, hogy másik állást keressen.

Még soha életében nem dolgozott semmiért. Tapasztalatai alapján az állás olyan dolog, ami csak másokkal esik meg.

Bezam Telepes megigazgatta a tálca szíját neje nyaka körül.

— Rendben — mondta. — Megvan minden?

— A durrantott gabona nyúlós lett — válaszolta asszonya. — És lehetetlenség melegen tartani a kolbászokat.

— Sötét lesz, szívecském. Senki se fogja észrevenni. — Megcsavarintotta a szíjat és hátrébb lépett.

— Na! — mondta. — Na már most, tudod, mit kell tenned. A felénél abbahagyom a film levetítését és fölemelem a táblát, amin az áll „Miért ne Próbálna ki egy Jeges Frisitö Italt meg Némi Durantott Gabonát?” és akkor te bemész ott azon az ajtón és végigsétálsz az ülések közt.

— Ennyi erővel akár a jeges, frissítő kolbászokat is megemlítheted — közölte Mrs. Telepes.

— És azt hiszem, abba kéne hagyd a fáklyahasználatot, amikor odakalauzolod az embereket a helyükre — folytatta Bezam. — Túl gyakran okozol tüzet.

— Ez az egyetlen módja, hogy lássak a sötétben — jelentette ki hitvese.

— Igen, de múlt éjjel kénytelen voltam visszaadni a pénzét annak a törpének. Tudod, milyen érzékenyek a szakállukra. Tudod mit, szívecském, adok neked egy bekalickázott szalamandrát. Hajnal óta fönn vannak a tetőn, mostanra üzemképesnek kell lenniük.

Azok is voltak. Az állatok szunyókálva hevertek ketrecük alján, testük finoman remegett, miközben magukba szívták a fényt. Bezam kiválasztotta a hat legérettebbet, nehézkesen lemászott vissza a vetítőfülkébe, és beborította őket a bemutató-készülékbe. Föltekerte Torok Himpeller filmjét egy orsóra, aztán kikukucskált a sötétbe.

Hát, na jó. Akár meg is nézheti van-e valaki odakint.

Ásítva odacsoszogott a bejárathoz.

Fölnyúlt és elhúzta a reteszt.

Lenyúlt és elhúzta a másik reteszt.

Kitárta az ajtót.

— Rendben, rendben — morogta. — Fáradjanak beljebb…

A vetítőfülkében tért magához, ahol Mrs. Telepes kétségbeesetten legyezte őt kötényével.

— Mi történt? — suttogta, megpróbálva kiverni fejéből az őt eltipró lábak emlékképét.

— Telt ház van! — felelte hitvese. — És még mindig rengetegen állnak sorban odakint! Végig az egész utcán! Azok miatt a gusztustalan plakátok miatt!

Bezam bizonytalanul, ám eltökélten állt talpra.

— Asszony, fogd be a szád, menj le a konyhába és durrants még gabonát! — kiáltotta. — És aztán gyere és segíts újrafesteni a hirdetőtáblát! Ha sorban állnak az öt garasos helyekért, akkor sorban fognak állni tíz garasért is!

Fölgyűrte az ingujját és megmarkolta a kurblit.

Az első sorban ott ült a Könyvtáros, ölében egy zacskó földimogyoróval. Néhány perccel később abbahagyta a rágcsálást és eltátott szájjal ült, és bámulta és bámulta és bámulta a villózó képeket.

— Tartsam a lova kantárát, uram? Nagysád?

— Nem!

Délre Viktor megkeresett két garast. Nem arról volt szó, hogy az embereknek ne lettek volna lovaik, amelyek kantárát tartani kellett, hanem arról, hogy nem akarták, hogy Viktor tartsa.

Végül egy görnyedt, alacsony férfi az utca távolabbi részéről mellé oldalgott, négy lovat húzva magával. Viktor már órák óta figyelte őszinte döbbenettel, hogy bárki is kedves mosolyt vet oda az összetöpörödött homunkulusnak, a lova kantáráról már nem is beszélve. De az öreg serényen űzte az ipart, míg Viktor széles válla, jóvágású arcéle, és becsületes, nyílt mosolya kifejezetten hátránynak számított a lómegőrző-üzletben.

— Most kezdted ezt, mi? — kérdezte az aszott férfi.

— Igen — felelte Viktor.

— Á! Tudtam. A nagy kiugrási esélyre vársz a mozgóba, mi? — Bátorítóan vigyorgott.

— Nem. Ami azt illeti, már túl vagyok nagy kiugráson — válaszolta Viktor.

— Akkor miért vagy itt?

Viktor vállat vont. — Kiugrottam.

— Á, csak nem? ’Genisuram, köszönömuram, zistenekálgyákmeguram, rendbe’vanuram — hadarta a férfi, elfogadva egy újabb kantárszárat.

— Gondolom, nincs szüksége segédre? — kérdezte Viktor reménytelen sóvárgással hangjában.

Bezam Telepes rámeredt az előtte heverő pénzhalomra. Torok Himpeller keze megmoccant, és máris kisebb pénzhalom állt ott, de még mindig nagyobb, mint amilyet Bezam valaha is látott, mármint ébren.

— És még mindig levetítjük minden negyedórában! — pihegte Bezam. — Föl kellett béreljek egy fiút, hogy forgassa a kurblit! Nem is tudom, mit kellene csináljak ennyi pénzzel?

Torok vállon veregette.

— Vegyél nagyobb épületet! — javasolta.

— Már gondoltam rá — közölte Bezam. — Igen. Valami, aminek díszes oszlopai vannak kinn az elején. És a lányom, Kalliopé igazán szépen orgonál, az remek kíséret lenne. És kell legyen rengeteg aranyfesték meg csigás izék…

Megüvegesedett a tekintete.

Az talált magának egy újabb elmét. Holivud álmodik.

…és legyen inkább palota, mint a mesés Rhoxie Klaccsban, vagy a létező leggazdagabb templom, durrantott gabonát és földimogyorót árusító rabszolgalányokkal, és Bezam Telepes körbesétál mindennek tulajdonosaként vörös bársonyzakóban, rajta aranysujtások…

— Hmm? — suttogta, miközben verejték gyöngyözött homlokán.

— Azt mondtam, mennem kell — válaszolta Torok. — Tudod, az embernek muszáj mozgásban maradnia a mozgóképiparban.

— Mrs. Telepes azt mondja, több filmet kell csinálj azzal a fiatalemberrel — jegyezte meg Bezam. — Az egész város róla beszél. Azt mondta az asszony, hogy számos hölgy elájult, amikor rájuk vetette azt az izzó pillantását. Ő maga is megnézte vagy ötször — tette hozzá, s hangját hirtelen gyanakvás dermesztette. — És az a csaj! Apám!

— Cseppet se aggódj! — jelentette ki Torok fennhéjázóan. — Kézben tartom ők…

Váratlanul kétség suhant át az arcán.