Mozgó képek

Viktor megveregette a zsebeit. Visszafutott a fülkébe, és eszeveszetten keresgélt.

Gyufa. Nincs itt egyetlen gyufaszál sem!

Kilökte az előcsarnok ajtaját és kirontott az utcára, ahol a tömeg rémült bűvöletben nyüzsgött és figyelte az ötven láb magas Gingert, amint kiszabadítja magát az épület romjai közül.

Viktor kattogást hallott maga mellett. Gaffer, a kurbliman elszántan filmre vette a jelenetet.

A Tanszékvezető Himpellerrel ordított.

— Naná, hogy nem használhatunk varázslatot ellene! Ezeknek szükségük van a mágiára! A varázslatoktól csak megerősödnek!

— De valamit muszáj tenni! — sikította Himpeller.

— Tisztelt uram, nem mi kezdtünk olyasmiket megpiszkálni, amiket jobb… — a Tanszékvezető habozott az acsargás közepén — …megpiszkálatlanul hagyni — fejezte be akadozva.

— Gyufát! — kiáltotta Viktor. — Gyufát! Siessenek!

Mindnyájan rámeredtek.

Aztán a Tanszékvezető bólintott. — Közönséges tűz — mondta. — Igazad van. Az megteszi. Remek gondolat, fiú. — A zsebében kotorászott és előhúzott egy köteg gyufát, amit láncdohányos varázslók mindig maguknál tartanak.

— Nem gyújthatod föl az Ódiumot! — csattant föl Himpeller. — Egy csomó film van bent!

Viktor letépte a plakátot a falról, hevenyészett fáklyává csavarta és meggyújtotta egyik végét.

— Pontosan az az, amit meg fogok gyújtani — szögezte le.

— Elnézést…

— Ostoba! Ostoba! — üvöltötte Himpeller. — Az a cucc tényleg gyorsan ég!

— Elnézést…

— És akkor mi van? Nem állt szándékomban hosszasan benn lebzselni — válaszolta Viktor.

— Úgy értem, tényleg gyorsan!

— Elnézést — ismételte meg Gaspod türelmesen. Mind lenéztek rá.

— Én meg Laddie meg tudnánk csinálni — mondta. — Négy láb jobb, mint kettő és így tovább, ismerik, nem? Amikor a helyzet megmentésére kerül a sor.

Viktor Himpellerre pillantott és fölvonta szemöldökét.

— Gondolom, esetleg képesek rá — ismerte el Himpeller. Viktor bólintott. Laddie kecsesen fölugrott, kikapta a fáklyát a fiú kezéből és visszaszaladt az épületbe, Gaspod mögötte totyogott.

— Csak hallucináltam, vagy az a kiskutya tényleg tud beszélni? — firtatta Himpeller.

— Azt állítja, nem tud — felelte Viktor.

Himpeller habozott. Az izgalmak egy kissé megzavarták. — Hát — szólalt meg —, gondolom, ő csak tudja.

A kutyák a vászon felé nyargaltak. A Viktor-Izé már majdnem kiszabadult és félig elterült a filmdobozokon.

— Meggyújthatom én a tüzet? — kérdezte Gaspod. — Ez tényleg az én feladatom.

Laddie engedelmesen ugatott és kiejtette szájából a lángoló papírt. Gaspod fölkapta és óvatosan megközelítette az Izét.

— A helyzet megmentése — motyogta és rápottyantotta a fáklyát egy filmtekercsre. Az azonnal meggyulladt és kellemetlen, fehér tűzzel égett, mint a lassú magnézium.

— Oké — jelentette ki. — És, most pokoli gyorsan húzzunk innen…

Az Izé fölsikoltott. Ami hasonlatossága Viktorhoz még megmaradt, most megszűnt és valami olyasmi, mint egy vulkánkitörés egy akváriumban, tekergett a lángok közt. Kivágódott egy csáp és megragadta Gaspod lábát.

A kutya odafordult és megpróbált beleharapni.

Laddie visszapattogott a katasztrófasújtotta terem egész hosszában, és rávetette magát a csapkodó csápra. Az visszaütött, ledöntötte Laddie-t a lábáról és végigszánkáztatta Gaspodot a padlón.

A kiskutya fölült, néhány ingatag lépést tett, és elesett.

— A nyavalyás lábamnak annyi — morogta. Laddie bánatos pillantást vetett rá. Lángok pattogtak a filmdobozok körül.

— Gyerünk, tágulj innét, te hülye korcs! — utasította Gaspod. — Az egész a levegőbe fog repülni perceken belül. Ne! Ne vegyél föl! Tegyél le! Nincs időd…

Az Ódium falai látszólagos lassúsággal terjeszkedtek, minden deszka és kő megtartotta helyzetét az összes többihez viszonyítva, ám külön-külön indultak útnak.

Aztán az Idő utolérte az eseményeket.

Viktor hasra vágta magát.

Bumm.

Egy narancssárga tűzgömb emelte meg a tetőt és hömpölygött föl a ködös égre. Törmelékek zúdultak a többi ház falaira. Egy vörösen izzó filmdoboz kaszált el a fekvő varázslók feje fölött, fenyegető vujvujvuj hangot adva, és nekirobbant egy távoli falnak.

Magas, vékony siránkozás hallatszott, ami hirtelen ért véget.

A Ginger-Izé imbolygott a hőségben. A forró légáramlás hullámozva fölemelte szoknyáját a dereka köré, és az Izé állt, vibrálva és bizonytalanul, miközben a romok esőztek körülötte.

Aztán esetlenül megfordult és előretámolygott.

Viktor Gingerre nézett, aki a kőtörmelék-halom — a néhai Ódium — fölött vékonyodó füstfellegeket bámulta.

— Ez nem stimmel — motyogta a lány. — Ez nem így működik. Ez nem így szokott történni. Pont amikor azt hiszed, már túl késő, a hősök kivágtatnak a füstből. — Gyászos tekintetét a fiú felé fordította. — Nem igaz? — kért megerősítést.

— Csak a mozgókban — válaszolta Viktor. — És ez a valóság.

— Mi a különbség?

A Tanszékvezető megmarkolta Viktor vállát és megpördítette a fiút.

— A Könyvtár felé tart! — kiáltotta. — Meg kell állítanod! Ha odaér, a mágia leküzdhetetlenné teszi! Sosem fogjuk legyőzni! Képes lesz idehozni a többit is!

— Maguk varázslók — mondta Ginger. — Miért nem állítják meg maguk?

Viktor a fejét rázta. — Az Izék imádják a mágiánkat — jelentette ki. — Ha varázsolsz, bárhol a közelükben, attól csak erősebbek lesznek. De nem tudom, mit tehetnék…

A hangja elakadt. A tömeg várakozóan nézett rá. Nem úgy néztek rá, mintha ő lenne az egyetlen reményük. Úgy néztek rá, mintha ő lenne a bizonyosságuk.

Hallotta, hogy egy kisgyermek megkérdi: — Most mi lesz, mami?

A kövér nő, aki ölében tartotta, nagyon határozottan így felelt: — Egyszerű. A fiú nekiront és az utolsó pillanatban megállítja. Mindig úgy történik. Már láttam őt így cselekedni.

— Még sohasem cselekedtem így! — tiltakozott Viktor.

— Láttam, amikor megtette — válaszolta önelégülten a nő. — A Paszta Fiaiban. Amikor az ifjú hölgy, ez ni — röviden meghajolt Ginger felé — ült azon a lovon, ami ledobta őt majdnem a szakadékba, és maga odavágtatott és visszarántotta az utolsó pillanatban. Nagyon hatásos volt szerintem.

— Az nem A Paszta Fiaiban volt — közölte egy idősebb férfi tudálékosan, miközben megtömte pipáját. — Hanem A Trollok Völgyében.

— A Fiakban — helyesbített egy sovány nő mögüle. — Én csak tudom, húszszor néztem meg.

— Igen, az tényleg nagyon jó volt, ugye — jegyezte meg az első asszony. — Valahányszor látom azt a jelenetet, amikor a lány elhagyja őt és ő odafordul hozzá és azzal a pillantással nézi, elsírom magam…

— Elnézést, de az nem A Paszta Fiaiban volt — mondta a férfi lassan és eltökélten ejtve ki a szavakat. — Maga a híres köztéri jelenetre gondol a Persellö Szenvedéjekben.

A kövér asszonyság megfogta Ginger ellen nem álló kezét és megveregette.

— Rendes pasit fogott ki magának — jelentette ki. — Mindig, minden egyes alkalommal megmenti magácskát. Ha engem hurcolnának el az őrült trollok, az én uram egy szót se szólna, csak megkérdezné, hová szeretném, ha elküldené a cuccaim.

— Az én férjem ki nem mozdulna a karosszékéből, még ha sárkányok falnának föl se — közölte a sovány nő. Gyöngéden megbökte Gingert. — De több ruhát kellene viseljen, kisasszony. Amikor legközelebb elhurcolják, hogy majd meg lehessen menteni, ragaszkodjon ahhoz, hogy magával vihessen egy meleg kabátot. Nem tudok úgy ránézni magára a vásznon, hogy ne gondoljam magamban, ez a lány kihívja maga ellen a kiadós megfázást, ha így jár-kel.

— Hol van a fickó kardja? — érdeklődött a gyermek belerúgva anyja sípcsontjába.

— Gondolom, máris megy érte — felelte az anya és bátorító mosolyt vetett Viktorra.

— Ööö. Igen — mondta Viktor. — Gyere, Ginger! — Megfogta a lány kezét.

— Adjatok utat a fiúnak! — kiáltotta a pipázó parancsolóan.

Megtisztult körülöttük a tér. Ginger és Viktor látták, hogy ezer reménykedő arc lesi őket.

— Ezek azt hiszik, hogy mi valódiak vagyunk — nyögte Ginger. — Senki sem tesz semmit, mert azt hiszik, te vagy a hős, az istenek szerelmére! És mi nem tehetünk semmit! Ez az Izé nagyobb, mint mi ketten együtt!

Viktor mereven bámult le a macskakövekre. Valószínűleg emlékszem egy-két varázsigére, gondolta, ám a közönséges varázslatnak semmi haszna a Tömlöc Létsíkokkal szemben. És abban is tuti biztos vagyok, hogy a valódi hősök nem lebzselnek az éljenző tömegek közepén. Ők elvégzik a munkát. A valódi hősök, mint szegény, öreg Gaspod. Senki sem veszi őket észre, csak utólag. Ez a valóság.

Lassan fölemelte a fejét.

Vajon tényleg ez a valóság?

A levegő sistergett. Van másféle mágia is. És most vadul csattog a világban, miként az elszakadt film. Bárcsak megragadhatná…

A valóság nem kell valóságos legyen. Talán, ha megfelelőek a körülmények, csak annak kell lennie, amit az emberek hisznek…

— Állj hátrébb! — suttogta.

— Mit fogsz csinálni? — kérdezte Ginger.

— Megpróbálkozom némi Holivud-féle varázslattal.

— Holivudban nincs semmi varázslat!

— Én… azt hiszem, van. Csak másfajta. Mindnyájan érezzük. Van mágia, csak meg kell találni!

Néhányszor mélyet lélegzett, és hagyta, hogy a tudata lassan kihámozza az igazságot.

Ez a titok. Megcsinálod anélkül, hogy gondolkoznál. Csak hagyod, hogy kívülről jöjjenek az utasítások. Ez is csak egy feladat. Csak érzed a képdoboz lencséjét magadon, és máris másik világba pottyansz, egy olyan világba, amely csupán izgő-mozgó ezüstszínű négyszög.

Ez a titka. A mozgó.

A közönséges mágia csupán mozgatja a dolgokat. Nem képes létrehozni egy valóságos dolgot, amely egy másodpercnél tovább létezne, mert ahhoz rengeteg erő kell.

Ám Holivud könnyedén létrehoz dolgokat újra és újra, tucatszor egy másodperc alatt. Nem kell, hogy sokáig tartsanak. Csak az kell, hogy elég sokáig tartsanak.

Ám Holivud varázslatát csak Holivud szabályainak engedelmeskedve teremtheted meg…

Kinyújtotta sziklaszilárd kezét a sötét égbolt felé.

Világítás!

Szőnyegvillámlás világította meg az egész várost.

Képdoboz!

Gaffer bőszen forgatta a kurblit.

Felvétel!

Senki sem látta, honnan jött a ló. Csak ott termett, átszökkenve a tömeg feje fölött. Fehér volt, rengeteg imponáló ezüstverettel a zablán, gyeplőn és kantáron. Viktor nyeregbe pattant, amikor az állat elvágtázott mellette, aztán hatást keltően fölágaskodtatta, hogy lábával kapáljon a levegőben. Kirántotta a kardot, ami egy másodperccel korábban még nem volt ott.

A kard és a ló csaknem észrevehetetlenül villogott.

Viktor mosolygott. A fény megcsillant a fogán. Csing. Csillanás igen, ám hang nincs; még nem találták föl a hangosfilmet.

Higgy benne! Ez a módja. Sose hagyd abba a hivést! Ámítsd el a szemet és elámítottad az agyat.

Aztán elporzott a nézők éljenző sorai között az Egyetem és a nagyjelenet felé.

A kurbliman lazított. Ginger megütögette a vállát.

— Ha abbahagyod a kurbli forgatását — közölte kedvesen —, kitöröm az átkozott nyakad!

— De Viktor már majdnem kívül van a felvételen…

Ginger Motolla Alánk ősöreg tolószéke felé lökte a kurblimant és olyan mosollyal ajándékozta meg a vén varázslót, amitől kis zsírfelhők gőzölögtek ki a fülén.

— Elnézést — szólalt meg a lány fullasztó hangon, melynek hatására minden mágus minden lábujja összegömbölyödött a hegyesorrú cipőkben —, de nem kérhetnénk kölcsön magát egy percre?

— Hé-héj! Lassan a testtel!

… vuamm… vuamm…

Abrand Stib természetesen tudott a vázáról. Mindegyik hallgató elzarándokolt oda, hogy vessen rá egy pillantást.

Ám nem szentelt neki különösebb figyelmet, miközben a folyosón osont, újabb kísérletet téve egy estényi szabadság megszerzésére.

…vuammvuammVUAMMVUAMMVUAMMMMMvuamm.

Nem kell mást tegyen, csak átvág a kerengőkön és…

TTYALP.

Mind a nyolc cserépelefánt egyszerre lőtt ki labdacsot. A rezográf fölrobbant, s olyasmivé változtatta a tetőt, amilyen a borsszóró.

Egy-két perccel később Abrand nagyon óvatosan föltápászkodott. A kalapja pusztán lyukak gyűjteménye volt, amelyet csak szálak tartottak össze. Az egyik füléből is kiszakadt egy darabka.

— Csak egy italt szerettem volna — motyogta bambán. — Mi abban a rossz?

A Könyvtáros a Könyvtár kupoláján lapult és az utcákon rohangászó tömeget figyelte, miközben az óriási szörnyalak közelebb támolygott.

Kissé meglepődve vette észre, hogy azt valamiféle átlátszó ló követi, amelynek patái nem csapnak zajt a macskaköveken.

És azt egy háromkerekű tolószék követte, amely mindössze két keréken vette a kanyarokat, s mögötte szikrák lövelltek. Varázslókkal volt megrakva, s mindegyik torkaszakadtából kiabált. Néha-néha egyikük elvesztette a kapaszkodót és a tolószék mögött kellett fusson, míg össze nem szedett elégséges sebességet ahhoz, hogy újra fölugorhasson rá.

Hárman közülük nem jártak sikerrel. Azaz egyiküknek sikerült annyira, hogy megkapaszkodjon a hátul húzódó bőrfedélben, és a másik kettő volt annyira sikeres, hogy megmarkolhassa az előtte lévő köntösét, így hát most, minden alkalommal, amikor a tolószék bekanyarodott, egy három, ajajajajozó varázslóból álló farok csapkodott hátul, vadul keresztbe az úton.

Valamint volt még ott egy csomó polgári személy, de ha lehet, ők még hangosabban kiáltoztak, mint a varázslók.

A Könyvtáros rengeteg fura dolgot látott a maga idejében, de kétség sem fért hozzá, hogy ez volt az 57. legfurább[30].

Itt fönt nagyon tisztán hallotta a hangokat.

— …muszáj forgásban tartsd! Csak akkor sikerülhet Viktornak, ha forgatod! Ez Holivud varázslata! Viktor a valóságos világban teszi működőképessé! — Ezt mondta egy lányhang.

— Rendben, de a krampuszok nagyon csökönyösek lesznek, ha… — Ez rendkívüli nyomásnak alávetett férfihang volt.

— Pokolba a krampuszokkal!

— Hogyan csinálhatott a fiú lovat? — Ez meg a Dékán. A Könyvtáros fölismerte a sopánkodását. — Az magas fokú varázslás!

— Ez nem valódi ló, hanem mozgóképló! — Újra a lány. — Te! Te lassítasz!

— Nem is! Nem is! Látod, forgatom a kurblit, forgatom a kurblit!

— Nem lovagolhat olyan lovon, ami nem valóságos!

— Maga mágus és mégis ezt hiszi?

— Valójában varázsló vagyok.

— Hát, akármi. Ez nem a magukféle mágia.

A Könyvtáros bólintott és abbahagyta az odafigyelést. Akadt más dolga bőven.

Az Izé már csaknem odaért a Művészetek Tornyához és hamarosan megfordul, hogy a Könyvtár felé tartson. Az Izék mindig rárepülnek a legközelebbi varázserő-forrásra. Szükségük van rá.

A Könyvtáros előzőleg talált egy hosszú vasdárdát az Egyetem egyik porladozó raktárában. Gondosan tartotta egyik lábával, míg leoldozta a kötelet, melyet korábban a szélkakashoz kötözött. Az fölért végig a Torony tetejéig; ráment az egész éjszakája ennek elrendezésére.

Megtekintette a várost odalent, aztán ököllel verte a mellkasát és fölüvöltött:

— ÁáááÁÁÁáááÁÁÁ… hngh, hngh.

Lehet, hogy az ököllel ütlegelés nem volt teljesen elengedhetetlen, gondolta, miközben várta, hogy megszűnjenek a zúgó hangok és a kis, villogó fények.

Egyik kezével megmarkolta a dárdát, a másikkal a kötelet és ugrott.

A legszemléletesebb módszer a Könyvtáros lengésének leírására a Láthatatlan Egyetem épületei fölött, ha egyszerűen rögzítjük a repülés közben kiadott hangokat.

Először: — AááÁÁÁáááÁÁÁááá. — Ez nem szorul magyarázatra, és az ív korai szakaszára vonatkozik, amikor úgy látszott, mintha minden jól menne.

Aztán: — Áááárghhhh. — Ezt a hangot adta ki, amikor több méterrel elhibázta az imbolygó Izét és ráébredt, hogy, amennyiben egy nagyon magas és szerfölött szilárd kőtorony tetejére kötötted a kötelet és most arrafelé lendülsz, ha útközben nem sikerül eltalálnod valamit, az olyan hiba, melyet nagyon meg fogsz bánni hátralévő, megcsonkított életeden át.

A kötél befejezte a lengést. Pontosan olyan nesz hallatszott, mint amikor a vajjal megtöltött gumizsák belecsapódik egy kőtömbbe, és ezt, egy-két pillanattal később, egy nagyon halk „úúúk” követte.

A dárda elcsörömpölt a sötétségbe. A Könyvtáros tengeri csillagként kezét-lábát szétvetve a falhoz tapadt, kéz- és lábujjait belegyömöszölve minden rendelkezésre álló repedésbe.

Esetleg képes lehetett volna lemászni egyedül, ám ez a választási lehetőség nem adatott meg neki, mert az Izé kinyújtotta egyik vibráló kezét és leszedte a falról olyan hang kíséretében, mint amikor a lefolyócsövet tisztító pumpa megszüntet egy különösen zűrös dugulást.

Az Izé föltartotta az orángutánt az elé, ami jelen pillanatban az arca volt.

A tömegek a Láthatatlan Egyetem előtti térre özönlöttek, a Himpellerekkel előtérben.

— Nézz rájuk! — sóhajtotta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. — Ezrével vannak itt, és senki sem árul nekik semmit!

A tolószék újabb szikrazápor közepette csúszva megállt.

Viktor már várt rá, a fantomló vibrált alatta. Nem egyetlen ló, hanem lovak sora gyors egymásutánban. Nem mozogva, csak kockáról kockára változva.

Megint villám villant.

— Most mit csinál a fiú? — kérdezte a Tanszékvezető.

— Megpróbálja távol tartani az Izét a Könyvtártól — válaszolta a Dékán, átkémlelve az esőn, mely kopogni kezdett a macskakövön. — Ahhoz, hogy életben maradjanak a valóságban, az Izéknek mágiára van szüksége, hogy egybetartsák maguk. Tudod, nekik nincs természetes morfogenetikus erőterük, és…

— Csináljanak már valamit! Robbantsák föl varázslattal! — kiáltotta Ginger. — Ó, az a szegény majom!

— Nem használhatunk varázslatot! Az olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre! — csattant föl a Dékán. — Különben is… fogalmam sincs, hogyan robbant föl az ember egy ötven láb magas nőt. Ez nem olyasmi, amire valaha is fölkértek, hogy tegyem meg!

— Ez nem nő! Ez… ez egy filmbeli teremtmény, maga idióta! Azt hiszi, tényleg olyan nagy vagyok? — kiabálta Ginger. — Ez Holivudot használja! Ez egy holivudi szörnyeteg! Filmországból!

— Kormányozzon, azistenekverjékmeg! Kormányozzon!

— Nem tudom, hogy kell!

— Csak vesse latba a teljes súlyát!

A Kincstárnok idegesen markolta a söprűnyelet. Könnyű magának mondani, gondolta. Hozzá van szokva.

Épp kiléptek a Nagycsarnokból, amikor egy óriási nő támolygott át a kapun, fél kezében egy makogó emberszabásúval. Most a Kincstárnok megpróbálta irányítani az Egyetem múzeumának vénséges söprűjét, miközben mögötte egy őrült az íjpuskája megtöltésével próbálkozik.

Föl a légtérbe, mondta volt az Arkrektor: abszolúte elengedhetetlen, hogy levegőbe emelkedjenek.

— Nem tudja mozdulatlanul tartani? — kérdezte az Arkrektor.

— Nem két személynek készült, Arkrektor!

— Ember, átkozott lehetetlenség rendesen célozni, amikor maga így köröz vele az égen!

Holivud ragályos szelleme, mely úgy csapdosott át a városon, mint egy acél hajókábel, aminek egyik vége hirtelen elszabadul, ismét áthasított az Arkrektor elméjén.

— Mi nem hagyjuk cserben az embereink — motyogta.

— Orángutánjaink, Arkrektor — helyesbített gépiesen a Kincstárnok.

Az Izé Viktor felé imbolygott. Esetlenül mozgott, a valóság őt ráncigáló erőivel küszködve. Vibrált, miközben megkísérelte megtartani az alakot, mellyel a világra mászott, így Ginger képmásai váltakoztak valami olyanról nyert futó képekkel, amely vonaglott és tekergett.

Mágiára volt szüksége.

Viktort és a kardot mustrálta, és ha képes volt valami olyan bonyolultra, mint például a tudás, akkor tudhatta magáról, hogy sebezhető.

Megfordult és Ginger meg a varázslók irányába rontott.

Akik lángokban törtek ki.

A Dékán különösképpen tetszetős kék színben égett.

— Ne aggódjon, ifjú hölgy! — szólalt meg a Tanszékvezető a tüze mélyéről. — Ez csak illúzió. Nem valóságos.

— Nekem mondja? — fakadt ki Ginger. — Rajta, folytassák!

A varázslók előreléptek.

Ginger lépéseket hallott maga mögül. A Himpellerek voltak azok.

— Miért fél a lángoktól? — érdeklődött Soll, amikor az Izé elhátrált az előrenyomuló varázslók elől. — Ez csak illúzió. Éreznie kellene, hogy nem keletkezik hő.

Ginger a fejét rázta. Úgy nézett ki, mint aki a hisztéria tarajos hullámán szörfözik, talán mert nem mindennap fordul elő, hogy láthatod önmagad óriás képmását, amint eltiporja a várost.

— A holivudi varázslathoz szokott — magyarázta. — Azaz nem szegheti meg Holivud szabályait. Nem képes érezni, nem képes hallani. Csak lát. Amit lát, az a való. És amitől a film fél, az a tűz.

Mostanra az óriás Gingert nekiszorították a toronynak.

— Nos, csapdába esett — jelentette ki Himpeller. — Most elkapták.

Az Izé a közelgő lángokra pislogott.

Megfordult. Szabad kezével fölnyúlt. Elkezdett fölmászni a toronyra.

Viktor lecsusszant a lóról és abbahagyta a koncentrálást. A ló elenyészett.

Páni félelme ellenére azért talált okot egy kis kárörömre. Bárcsak varázslók is részt vettek volna a mozgókban, most pontosan tudnák, mit kell tenni.

A kritikus fúziós frekvencia a lényeg. Még a valóságnak is van olyanja. Ha csak egy másodperc töredék részére vagy képes létrehozni valamit, még nem jelenti azt, hogy nem értél célt. Azt jelenti, hogy folytatnod kell.

Rákmódra osont a torony alja mentén, fölbámulva a mászó Izére, és megbotlott valami fémesben. Kiderült, hogy a Könyvtáros leejtett dárdája az. Egy kicsivel arrébb, a kötél vége belelógott egy pocsolyába.

Egy pillanatig rájuk meredt, aztán a dárdát használta arra, hogy levágjon néhány lábnyi kötelet, amiből hevenyészett vállszíjat készített a fegyvernek.

Megragadta a kötelet, kísérletképpen megrántotta és aztán…

A húzásra kellemetlen mód nem érkezett ellenállás. Hátravetette magát, pont mielőtt sok száz lábnyi átázott kötél nedvesen csattant a kövezeten.

Kétségbeesve körülnézett egy másik tetőre vezető utat keresve.

A Himpellerek tátott szájjal nézték az Izé mászását. Nem mozgott nagyon gyorsan, és hébe-hóba be kellett ékelje a makogó Könyvtárost egy kapóra jött támpillérbe, míg rá nem lelt a következő kapaszkodóra, ám azért haladt fölfelé.

— Ó, igen. Igen. Igen — susogta Soll. — Micsoda kép! Színtiszta mozi!

— Egy óriási nő fölhurcol egy sikoltozó majmot egy magas épületre — sóhajtotta Himpeller. — És még csak bért se kell fizessünk!

— Aha — mondta Soll.

— Aha… — mondta Himpeller. A bizonytalanság csöpp rezzenése színezte hangját.

Soll sóvárogni látszott.

— Aha — ismételte meg. — Ööö.

— Tudom, hogy mire gondolsz — közölte vonakodva Himpeller.

— Ez… úgy értem, tényleg remek, csak… hát, nem tehetek róla, de úgy érzem…

— Aha. Valami nem stimmel — mondta ki kereken Himpeller.

— Nem rossz — tiltakozott Soll reményvesztve. — Nem pontosan rossz. Mint olyan, nem rossz. Csak hiányzik… — elhallgatott, mert nem talált szavakat.

Sóhajtott. És Himpeller is sóhajtott.

A fejük fölött mennydörgés zengett.

És a borult égből érkezett egy söprű, rajta két sikító varázslóval.

Viktor belökte az ajtót a Művészetek Tornyának alján.

Odabent sötét volt, és hallotta, ahogy lecsöpög a víz a távoli tetőről.

Azt beszélték a toronyról, hogy ez a legrégibb épület a világon. Határozottan úgy is érződött. Most már nem használták semmire, és a belső padlók réges-rég elrohadtak, szóval nem maradt más benne, csak a lépcső.

Csigalépcső, amely magába a falba erősített hatalmas deszkákból állt. Némelyikük hiányzott. Még nappali világosságban is veszélyes lett volna megmászni.

A sötétben… semmi esélye.

Kivágódott mögötte az ajtó és Ginger lépett be, maga mögött húzva a kurblimant.

— Nos? — firtatta. — Siess már! Meg kell mentened azt a szegény majmot!

— Emberszabásút — javította ki Viktor szórakozottan.

— Akármit.

— Túl sötét van — motyogta Viktor.

— Sosincs túl sötét a mozgókban — jelentette ki kereken Ginger. — Csak gondold meg!

Megbökte a kurblimant, aki sebesen rávágta: — Igaza van. Sosincs sötét a mozgókban. Magától értetődik. Kell legyen elég világosság, aminél láthatod a sötétet.

Viktor fölpillantott a homályba, aztán vissza Gingerre.

— Figyelj! — szólt sürgetőleg. — Ha én… ha valami balul sül el, szólj a varázslóknak a… tudodmiről. A nézőtérről. Az Izék ott is meg fognak próbálni áttörni.

— Én nem megyek vissza oda!

Dörgött az ég.

— Eredj már! — kiáltotta Ginger halálsápadtan. — Világítás! Képdoboz! Felvétel! És minden ilyesmi!

Viktor összeszorította a fogát és nekiiramodott. Elég fény volt ahhoz, hogy alakot adjon a sötétségnek, és lépcsőfokról lépcsőfokra szökkent, miközben Holivud varázslatos litániáját mormolta az agyában.

— Elég fény kell legyen ahhoz — zihálta —, hogy lásd a sötétet.

Tovább botorkált.

— És Holivudban sosem fogy el az erőm — tette hozzá remélve, hogy a lába hinni fog neki.

Ez gondoskodott a következő fordulóról.

— És Holivudban ott kell legyek a kellő pillanatban — kiáltotta. Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és levegő után kapkodott.

— Mindig még épp jókor — motyogta.

Elkezdett újra fölfelé szaladni.

A pallók álomként maradtak el a lába alatt, mint a képdobozon keresztülkattogó filmkockák.

És meg fog érkezni a kellő pillanatban. Emberek ezrei tudják, hogy megteszi.

Ha a hősök nem érkeznek meg a kellő pillanatban, mi értelme van bárminek? És…

Nem volt deszka süllyedő lába alatt.

A másik lába már emelkedett, hogy elhagyja a lépcsőfokot.

Minden uncia energiáját egy ínszalag-megpendítő lökésbe összpontosította, érezte, hogy a lábujjai elérik a következő, fönti lépcsőfok szélét, előredobta magát, s aztán ugrott megint, mert a másik választása a szilánkos bokatörés volt.

Ez marhaság.

Futott előre, erejét megfeszítve kereste tekintetével a további hiányzó pallókat.

— Mindig még épp jókor — motyogta.

Szóval talán megállhatna és kipihenhetné magát? Még akkor is a kellő pillanatban érkezhetne. Ezt jelenti, nemde, a kellő pillanat…

Nem. Tisztességesen kell eljárjon.

Újabb hiányzó deszka volt előtte.

Kifejezéstelenül bámulta helyére.

Ebből egy egész toronynyi vár rá.

Röviden összpontosított és ráugrott a semmire. A semmi pallóvá vált azon időtartam töredékére, amire szüksége volt, hogy elugorhasson a következőre.

Elvigyorodott a sötétben, és egy fényszikra csillant meg a fogán.

Semmi, amit Holivud hozott létre, nem volt valóságos sokáig.

De képes vagy valóságossá tenni elég sokáig.

Nagy hurrá Holivudnak.

Az Izé most lassabban vibrált, kevesebb időt töltött azzal, hogy Ginger óriási másának látsszon, és többet azzal, hogy úgy nézzen ki, mint egy állatkitömő bűzelzárójának tartalma. Fölhúzta csöpögő tömegét a torony tetejére és ott elhevert. Levegő fütyült át légcsövein. A csápjai alatt szétporladt a kő, amikor a mágia elszivárgott és helyére az Idő éhes bosszúszomja került.

Az Izé össze volt zavarodva. Hol vannak a többiek? Itt van egyedül és körülvéve egy idegen helyen…

…és most már dühös is. Kinyújtóztatott egy szemet és rábámult a küszködő orángutánra, abban, ami korábban kéz volt. Mennydörgés rengette meg a tornyot. Eső zuhogott a kövekre.

Az Izé kinyújtott egy állábat és a Könyvtáros dereka köré tekerte…

…és észlelte, hogy egy újabb alak, nevetségesen apró, robban ki a lépcsőházból.

Viktor lecsatolta a dárdát a hátáról. Ilyenkor mit csinál az ember? Ha emberekkel kell elbánni, több választási lehetőség is akad. Mondhatod azt, hogy „Hé, tedd le azt az emberszabásút és gyere elő föltartott csápokkal!”. Mondhatod…

Egy karomban végződő tapogató, olyan vastag, mint a karja, vágódott le a kövekre, megrepesztve őket.

A fiú hátraugrott és fonákkal előrelendítette a dárdát, amivel mély, sárga sebet vágott az Izé irhájába. Az vonyított és kellemetlen gyorsasággal csoszogott körbe, hogy még több csáppal hadonásszon felé.

Alak, gondolta Viktor. Ezeknek nincs valódi alakja ezen a világon. Túl sok időt kell önmaga egybetartásával töltsön. Minél inkább rám kell koncentráljon, annál kevésbé tud arra figyelni, hogy ne essen darabokra.

Az Izé különböző részeiről össze nem illő szemek választéka bújt elő.

Amikor Viktorra fókuszáltak, vörös, vérben forgó erektől ráncolódtak össze.

Oké, gondolta a fiú. Enyém az összes figyelme. És most?

Beledöfött egy harapós karomba, és felugrás közben állig fölhúzta a térdét, amikor egy szerencsére nem azonosítható álláb megpróbálta lenyisszantani a lábát alóla.

Újabb tapogató kúszott elő.

Egy nyílvessző suhant át rajta ugyanazzal a hatással, amit az acélgolyó ér el, ha átlövik egy sodóval megtöltött zoknin. Az Izé visított.

A söprű nyílegyenesen átszáguldott a torony teteje fölött, s közben az Arkrektor lázasan újratöltött.

Viktor hallott egy távoli „Ha vérzik, akkor meg is tudjuk ölni!”-t, melyet „Hogy érti azt, hogy mi?” követett.

Viktor előrenyomult, odasuhintva mindenre, ami sebezhetőnek látszott. A lény alakot váltott, megpróbálva megvastagítani irháját vagy páncélt növeszteni, valahányszor a dárda felé suhant, de nem volt elég gyors.

Igazuk van. Meg lehet ölni, gondolta Viktor. Lehet, hogy rámegy az egész nap, de nem legyőzhetetlen…

És akkor Ginger állt előtte, arckifejezése csupa fájdalom és megbotránkozás.

Viktor tétovázott.

Egy nyílvessző csapódott abba, ami esetleg az Izé törzse lehetett.

— Talihó! Forduljunk ismét körbe, Kincstárnok!

A képmás szertefoszlott. Az Izé rikácsolt, elhajította a Könyvtárost, mint valami babát, és összes csápját teljesen kinyújtva Viktorra vetette magát. Az egyik leütötte a fiút lábáról, három másik kicibálta kezéből a dárdát és aztán az Izé fölágaskodott, mint egy pióca, fölemelve a vasdárdát, hogy leüsse kínzóit az égről.

Viktor föltámaszkodott könyökére és koncentrált.

Csak legyen elég sokáig valóságos.

A villámcsapás kék és fehér fénybe vonta az Izé körvonalát.

A mennydörgés után a lény részegen tántorgott, az elektromosság kis indái tündököltek egész testén és sivító hangot adtak. Néhány végtag füstölgött.

Megpróbálta összetartani magát a testében körös-körül tomboló erők ellenében. Vadul végigvágódott a kövön, kis, fura, nyávogó hangokat hallatott, és aztán, egyetlen ép szemével fenyegetően Viktorra bámulva, kilépett a semmibe.

Viktor négykézlábra lökte föl magát és odakúszott a tető szélére.

Az Izé még a lefelé úton sem adta meg magát. Vadul próbálkozott tollak és irhák és hártyák evolúciójával, megkísérelve találni valamit, aminek segítségével túlélheti a zuhanást…

Lelassult az Idő. A levegőben bíbor fátyol képződött. A Halál meglengette a kaszáját.

A TE HELYED A HOLTAK KÖZÖTT VAN — jelentette ki.

…és aztán olyan hang hallatszott, mint amikor a mosott ruha hozzácsapódik egy falhoz, és kiderült, hogy az ilyen zuhanást kizárólag egy tetem képes túlélni.

A tömeg közelebb húzódott az ömlő esőben.

Most, hogy az irányítás teljesen megszűnt, az Izé alkotómolekuláivá olvadt szét, amelyek belemosódtak a csatornába, le a folyóba, aztán ki a tenger hideg mélyére.

— Likvidálódik — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Azt tenné? — csodálkozott a Tanszékvezető. — Azt hittem, az valamiféle fizetőképesség.

Megbökte a maradványt a lábával.

— Óvatosan — intette a Dékán. — Még nem feltétlen halott, ami örökkön fekszik.

A Tanszékvezető megvizsgálta a tetemet.

— Nekem úgy tűnik, ez piszkosul halott — közölte. — Várjunk csak… valami mozog…

Az egyik széttárt csáp oldalra huppant.

— Ráesett valakire? — érdeklődött a Dékán.

Rá bizony. Kihúzták alóla Abrand Stib rángatózó testét, és addig-addig tapogatták és lapogatták jóindulatúlag, míg kinyitotta a szemét.

— Mi történt? — tudakolta.

— Rád esett egy ötven láb magas szörnyeteg — válaszolta könnyedén a Dékán. — Ööö, jól vagy?

— Csak inni szerettem volna egyet — motyogta Abrand. — Rögtön utána jöttem volna vissza, istenek bizony.

— Miről beszélsz, fiú?

Abrand oda se fütyült rá. Föltápászkodott, kissé imbolyogva, és eltántorgott a Nagycsarnok irányába, és soha, de soha többé nem hagyta el az Egyetem területét.

— Fura fickó — jegyezte meg a Tanszékvezető. Visszanéztek az Izére, ami már csaknem teljesen szétolvadt.

— A szépség ölte meg a szörnyet — mondta a Dékán, aki szerette az ilyen mondásokat.

— Ugyan, dehogy! — tiltakozott a Tanszékvezető. — Az ölte meg, hogy úgy belecsobbant a földbe.

A Könyvtáros fölült, és megdörzsölte a fejét.

Egy könyvet löktek a szeme elé.

— Olvasd! — kérte Viktor.

— Úúúk.

— Kérlek!

Az emberszabású kinyitotta egy piktogramokkal teli oldalon. Egy pillanatig csak pislogott rájuk. Aztán az ujja a lap jobb alsó sarkába vándorolt, és elkezdte jobbról balra követni a jeleket.

Jobbról balra.

Szóval így kell olvasni őket, gondolta Viktor.

Ami azt jelenti, hogy egész idő alatt tévedett.

Gaffer, a kurbliman végigpásztázta képdobozával a varázslók sorát, s aztán leúsztatta a gyorsan szétolvadó szörnyre.

A kurbli abbahagyta a forgást. Gaffer fölemelte a fejét, és ragyogó mosolyt vetett mindenkire.

— Ha lennének szívesek szorosabban csoportosulni, uraim? — szólalt meg. A varázslók engedelmesen még közelebb csoszogtak. — A fény nem túl jó.

Soll leírta: „Varázslók megtekintik a Tettemet, 3. beállitás” egy darab papírra.

— Kár, hogy nem vetted a zuhanást — jelentette ki, hangja élének hisztéria adott merített szélt. — Talán megcsináltathatjuk kaszkadőrökkel vagy ilyesmi?

Ginger térdét ölelve a torony árnyékában ült, és megpróbálta abbahagyni a reszketést. Az alakok között, amelyekkel az Izé próbálkozott pont a vég előtt, szerepelt az övé is.

Függőlegesbe húzta magát, majd, megkapaszkodva a durva kőművesmunkában, hogy visszanyerje egyensúlyát, tétován ellépdelt. Nem tudta biztosan, mit tartogat a jövő, de ha van bármi beleszólása a dologba, akkor kávé okvetlenül lesz benne.

Amikor elment a torony ajtaja mellett, lábdobogás hallatszott és Viktor támolygott elő, mögötte a peckesen masírozó Könyvtárossal.

A fiú szóra nyitotta száját, aztán elkezdett levegő után kapkodni. Az orángután félrelökte és erősen megmarkolta Ginger karját. Meleg, puha fogás volt, ám azért utalt arra, hogy, ha valaha szükségét látná, a Könyvtáros könnyedén tudna bármely kart kocsonyás csővé változtatni, benne szilánkokkal.

— Úúúk!

— Nézze, ennek vége — mondta Ginger. — A szörnyeteg halott. Így érnek véget a dolgok, oké? És most megyek és kerítek egy italt.

— Úúúk!

— Úúúk magának is.

Viktor fölemelte fejét.

— Még… nincs vége — közölte.

— Számomra vége. Épp most láttam magam átváltozni egy… egy csupacsáp IZÉVÉ. Tudod, egy ilyen Izének van egy kis hatása egy lányra.

— Az nem fontos! — bökte ki Viktor. — Félreértettük az egészet! Nézd, most majd folyton megpróbálnak betörni! Vissza kell menned Holivudba! Ott is át fognak törni!

— Úúúk — értett egyet a Könyvtáros, bíbor körmével megbökve a könyvet.

— Hát, nélkülem is megtehetik — felelte Ginger.

— Dehogy, nem tehetik! Úgy értem, mindenképp megteszik! De te megállíthatod őket! Ó, ne nézz így rám! — Oldalba taszította a Könyvtárost. — Rajta, mondd el neki! — szólította föl.

— Úúúk — válaszolta türelmesen a Könyvtáros. — Úúúk.

— Nem értem, mit mond! — siránkozott Ginger.

Viktor összeráncolta a homlokát. — Nem érted?

— Nekem ez az egész csak majommakogás!

Viktor szeme oldalra fordult. — Ööö…

A Könyvtáros egy pillanatig úgy állt, mint egy kis történelem előtti szobor. Aztán nagyon gyöngéden megfogta Ginger kezét és megveregette.

— Úúúk! — közölte elnézően.

— Sajnálom — mondta Ginger.

— Figyelj! — rimánkodott Viktor. — Rosszul értelmeztem! Te nem segíteni próbáltál az Izéknek, hanem megpróbáltad megállítani Őket! Pont fordítva olvastam! Az nem egy férfi a kapu mögött, hanem egy férfi a kapu előtt! És egy férfi a kapu előtt — vett egy nagy levegőt — az őr!

— Igen, de nem tudunk gyorsan eljutni Holivudba! Mérföldekre van!

Viktor megrántotta a vállát. — Menj és hozd ide a kurblimant! — javasolta.

A talaj Ankh-Morpork körül termékeny és jórészt átengedték a káposztaföldeknek, melyek nagyban hozzájárulnak a város jellegzetes szagának kialakulásához.

A hajnal előtti szürke fény végiggördült a kékeszöld térségen és két gazda körül, akik korán akarták elkezdeni a spenót-betakarítást.

Fölnéztek, nem a zaj miatt, hanem a csönd sebesen haladó pontjára, oda, ahol valami nesznek kellett volna lennie.

Egy férfi meg egy nő volt ott, valamint valami olyan, mint egy ötös méretű férfi tizenkettes méretű bundában, mind egy harci szekéren, ami villózott mozgás közben. A szekér a Holivudba vezető úton gördült és hamarosan eltűnt a szemük elől.

Egy-két perccel később követte egy tolószék. A tengelye vörösen izzott. Tele volt egymással üvöltöző emberekkel. Egyikük egy kurblit forgatott egy dobozon.

Annyira túlterhelt volt, hogy a varázslók néha lepottyantak és futhattak utána, kiáltozva, míg lehetőségük nyílt, hogy megint fölugorhassanak rá és kezdhessék újra az üvöltözést.

Akárki kísérelte meg kormányzását, nem járt sikerrel, és a tolószék keresztül-kasul kanyargott az úton, s végül teljesen levágódott róla, egyenesen bele egy csűr oldalába.

Az egyik földműves oldalba bökte a másikat.

— Eztet már láttam a mozgókba’ — jelentette ki. — Mindig ugyanaz történik. Belevágódnak egy csűrbe, és mindég rikoltozó csirkékkel borítva gyünnek elő a másik oldalán.

A társa tűnődve támaszkodott a kapájára.

— Azt a látványt érdemes lenne megnézni — mondta.

— Biza.

— Csak mer’ odabe’ nincs más, fiam, csak húsz tonna káposzta.

Némi recsegés-ropogás után a tolószék kirobbant a csűrből a csirkék záporában és vadul az út felé igyekezett.

A gazdák egymásra néztek.

— Ó, a büdös francba! — fakadt ki egyikük.

Holivud a láthatáron vöröslött. A földlökések mostanra erősebbek lettek.

A vibráló harci szekér előbukkant egy faültetvényből és megállt a városba levezető lejtő tetején.

Köd koszorúzta Holivudot. Az abból elődöfő fénydárdák becikcakkozták az eget.

— Elkéstünk? — kérdezte Ginger reménykedve.

— Majdnem túl késő — válaszolta Viktor.

— Úúúk — állította a Könyvtáros. A körme előre-hátra száguldott, miközben az ősi képírást olvasta — jobbról balra, jobbról balra.

— Tudtam, hogy valami nincs rendjén — jelentette ki előzőleg Viktor. — Az alvó szobor… az őr. A régi papok énekeket énekeltek és szertartásokat végeztek, hogy ébren tartsák. Amennyire telt tőlük, emlékeztek Holivudra.

— De én semmit sem tudok az őrről!

— De igen, tudsz. Valahogy ott mélyen, odabenn.

— Úúúk — közölte a Könyvtáros, megkoppintva egy lapot. — Úúúk!

— Azt mondja, alighanem az eredeti Főpapnők leszármazottja vagy. Azt gondolja, hogy Holivudban mindenki leszármazottja a… tudod… úgy értem, amikor az Izék először áttörtek, az egész város elpusztult és a túlélők elmenekültek mindenfelé, érted, de mindenki a maga módján emlékezett még olyasmikre is, amik az őseikkel történetek meg, úgy értem, ez olyasmi, hogy van ez a nagy emlékezettó és mindnyájan kapcsolatban állunk vele, és amikor az egész elkezdődött újra, mindnyájunkat ideszólított a helyszínre, és te megpróbáltad helyrehozni a dolgot, csak annyira gyönge volt már, hogy nem tudott elérni téged, csakis álmodban…

Ügyefogyottan elhallgatott.

— „Úúúk”? — firtatta gyanakvóan Ginger. — Te ezt az egészet egy „úúúk”-ból szeded?

— Hát, nem csak egyből — ismerte be Viktor.

— Még sosem hallottam ilyen nagy csomó… — kezdte Ginger, aztán elnémult. A legpuhább bőrnél is puhább kéz fogta meg a kezét. Megfordulva belenézett az arcba, amelyhez képest egy leeresztett futball-labda gyönyörű.

— Úúúk — nyilatkozta a Könyvtáros.

Ginger tekintete egy pillanatig összeakadt az övével.

Aztán a lány megszólalt: — De én sohasem éreztem magam a legkevésbé sem főpapnőnek…

— Az az álom, amiről meséltél — vágott közbe Viktor. — Az nagyon is főpapnőszerűen hangzott szerintem. Nagyon… nagyon…

— Úúúk.

— Papi. Aha — tolmácsolt Viktor.

— Az csak egy álom — vetette oda Ginger idegesen. — Hébe-hóba ezt álmodtam, amióta csak az eszem tudom.

— Úúúk úúúk.

— Mit mondott? — kérdezte Ginger.

— Azt mondja, valószínűleg sokkal régebbre megy vissza, mint gondolod.

Előttük Holivud úgy csillogott, mint a fagy, mint egy megszilárdult csillagfényből készült város.

— Viktor? — szólalt meg Ginger.

— Igen?

— Hol vannak a holivudiak?

Viktor lenézett, végig az úton. Ahol embereknek kellett volna lennie, menekülőknek, kétségbeesetten elinalóban… nem volt semmi.

Csak csönd és a fény.

— Hol vannak? — ismételte meg a kérdést a lány.

A fiú Ginger arckifejezésére pillantott.

— De az alagút beomlott! — mondta, és nagyon hangosan mondta abban a reményben, hogy attól igaz lesz. — Teljesen elzáródott a világtól!

— Viszont a trolloknak nem telne sok idejébe megtisztítani az utat — felelte Ginger.

Viktornak eszébe jutott a… a Cthinema. És az első vetítés, amely sok ezer éve zajlik. És az összes ismerőse, amint ott ülnek, a következő ezer évben. Miközben a fejük fölött a csillagok megváltoznak.

— Persze, esetleg lehetnek… nos… valahol máshol — hazudta.

— De nincsenek — válaszolta Ginger. — Ezt mindketten tudjuk.

Viktor reményvesztve meredt a fények városára.

— Miért mi? — tudakolta. — Miért velünk kell ennek történnie?

— Mindennek meg kell esnie valakivel — állította Ginger.

Viktor megrántotta a vállát. — És csak egyetlen lehetőséget kapsz — mondta. — Igaz?

— Épp amikor szükségét érzed, hogy megmentsd a világot, lesz egy világ, amit megmenthetsz — hangoztatta Ginger.

— Aha — szólt Viktor. — Micsoda mázlink van.

A két földműves bekukucskált a csűr ajtaján. Káposztarakások várakoztak egykedvűen a homályban.

— Monttam neked, hogy káposzta — jelentette ki egyikük. — Tuttam, hogy nem csirke. Fölismerek egy káposztát, ha látom, és aztat hiszem el, amit látok.

Fölöttük a magasból hangok érkeztek, közeledőben:

— Az istenek szerelmére, ember, hát nem képes kormányozni?

— Akkor nem, ha maga teljes súlyát latba veti, Arkrektor!

— Hol a pokolban vagyunk? Nem látok semmit ebben a ködben!

— Én csak akkor fogok látni, ha beirányozhatom… ne hajoljon úgy ki! Ne hajoljon úgy ki! Mondtam, hogy ne hajoljon…!

A gazdák oldalra vetődtek, amikor a söprű átdugóhúzózott a nyitott ajtón és eltűnt a káposztahalmokban. Távoli, becőtermésű szortyogás hallatszott.

Végül egy fojtott hang megszólalt — Kihajolt!

— Hülyeség. Szép kis slamasztikába juttatott. Ez mi?

— Káposzta, Arkrektor.

— Valami zöldségféle?

— Igen.

— Ki nem állhatom a zöldségeket. Hígítja a vért.

Csönd támadt. Aztán a földművesek hallották, hogy a másik hang azt mondja: — Hát, nagyon sajnálom, maga vérszomjas, basáskodó hájtömeg!

Megint csönd támadt.

Aztán: — Kirúghatom magát, Kincstárnok?

— Nem, Arkrektor. Élethosszig szól a kinevezésem.

— Ebben az esetben húzzon ki innen és menjünk, igyunk egyet!

A földművesek elosontak.

— A jó büdös francba! — jegyezte meg az, amelyik hitt a káposztákban. — Ezek varázslók. Jobb nem belekeveredni a francos varázslók ügyeibe.

— Aha — értett egyet a másik gazda. — Ööö… mit jelent a franc? Pontosan?

Ez a csönd ideje volt.

Semmi sem moccant Holivudban, csak a fény. Az lassan villózott. Holivudi fény, gondolta Viktor.

Szörnyű előérzet érződött a levegőben. Ha egy filmdíszlet lehet egy álom, amely arra vár, hogy valóságossá tegyék, akkor a város ennél egy lépéssel följebb van a skálán — egy valóságos hely, várva valami újra, valamire, amit a megszokott nyelv nem írhat le.

— — kezdte a fiú, és elhallgatott.

— ? — mondta Ginger.

— ?

— !

Egy pillanatig egymásra meredtek. Aztán Viktor megragadta a lány kezét és a legközelebbi épülethez húzta, ami történetesen a kantin volt.

A benti színhely leírhatatlan és egész addig az is maradt, amíg Viktor rá nem lelt a táblára, erre szokták fölkrétázni, amit tréfálkozva „menünek” hívtak.

A fiú kézbe vette a krétát.

— BESZÉLEK, DE NEM HALOM MAGAM — írta, és ünnepélyesen átnyújtotta a krétát a lánynak.

— ÉNSE. MÉR?

Viktor tűnődve dobálgatta a krétát, aztán leírta: — ASZEM MER SOSE TALÁLTUK FÖL A HANGOSFILMET. HA NEM LETEK VOLNA KRAMPUSZOK, AMIK ZÍNESBEN TUNAK FESTENI, TALÁN CSAK FEKETE-FEHÉR LENE MINDEN.

Körbenéztek a helyszínen. Érintetlen vagy félig megevett ételek voltak szinte minden asztalon. Ez nem számított különösebben szokatlannak Iglicnél, ám rendszerint keserűen panaszkodó emberekkel járt együtt.

Ginger kényeskedve belemártotta egy ujját a legközelebbi tányérba.

— Még meleg — artikulálta.

— Gyerünk! — mondta Viktor némán, az ajtóra mutatva.

A lány megpróbált valami bonyolultat mondani, a fiú kifejezéstelen arcától összeráncolta homlokát és leírta: — VÁRNUNK KELLENNE A VARÁZSLÓKRA.

Viktor egy pillanatig megmeredve állt. Aztán ajka olyan kifejezést formált, amiről Ginger sosem ismerte volna be, hogy ismeri, és kirohant az épületből.

A túlterhelt tolószék már az utcán száguldott, tengelyeiből csak úgy áradt a fiast. Föl-le ugrált előtte és a karját lengette.

Hosszú, néma beszélgetés zajlott le. Jó sokat krétáztak a legközelebbi falra. Végül Ginger nem bírta tovább türtőztetni türelmetlenségét és odasietett.

— TÁVOL KELL TARCSAK MAGUK ETTŐL. HA ÁTÖRNEK, MAGUKBÓL EBÉD LEZ.

— VALAMINT BELŐLED IS. — Ez takarosabb kézírás volt, a Dékáné.

Viktor azt írta: — KIVÉVE, HOTY ÉN ASZEM TUDOM, MI TÖRTÉNIK. KLÖNBEN IS, MAGUKRA SZÜKSÉG LESZ, HA BALUL ÜTNEK KI A DOLGOK.

Odabiccentett a Dékánnak, és visszafutott Gingerhez és a Könyvtároshoz. Aggódó pillantást vetett az orangutánra. Formai szempontból a Könyvtáros varázsló — legalábbis, amikor még ember volt, varázsló volt, szóval föltehetőleg most is az. Másrészt viszont emberszabású is, és olyasvalaki, aki kapóra jöhet vészhelyzetben. Úgy döntött, megkockáztatja.

— Na, gyerünk! — tátogta.

Könnyű volt meglelni az utat a Dombra. Ahol korábban ösvény vezetett, most széles csapás volt, szívettépően teleszórva a sietős elhaladás szemetével. Egy szandállal. Egy eldobott képdobozzal. Egy földön kúszó tollboával.

A dombba nyíló ajtót letépték zsanérjairól. Tompa izzás látszott az alagútból. Viktor vállat vont és bemasírozott.

A törmeléket nem tisztították teljesen el, csak félrelökték és lelapították, hogy a sokaság átjuthasson. A mennyezet nem szakadt be. Ez nem a törmeléknek volt köszönhető. Hanem Detritusnak.

Ő tartotta fönn a helyén.

Majdnem fönn. Mostanra már fél térdre ereszkedett.

Viktor és a Könyvtáros sziklákat halmoztak a troll köré, míg aztán Detritus levehette válláról a terhet. Nyögött, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki nyög, és előrebukott. Ginger fölsegítette.

— Mi történt? — tátogta neki.

— ?? — Detritus elképedtnek tűnt hangja hiányától és megpróbált rákancsítani a szájára.

Viktor sóhajtott. Látomása támadt a holivudi népségről, amint vakon csörtetnek a folyosón, a trollok meg elkaparják az eltömődést. Mivel Detritus volt a legkeménykötésűbb, természetesen főszerepet kellett játsszon. És mivel az egyetlen funkció, amire agyát normális körülmények között használta, az, hogy megakadályozza a feje búbjának beesését, természetesen őt hagyták ott, hogy tartsa meg az egész domb súlyát. Viktor elképzelte, ahogy a troll odakiált, meghallatlanul, amikor a többiek elrohannak mellette.

Eltűnődött, vajon írjon-e neki egy fölvidító üzenetet, ám Detritus esetében ez csaknem bizonyosan időpocsékolás. Különben is, a trollnak nem állt szándékában itt ácsorogni. Elügetett a folyosón arcán komor kifejezéssel, bőszen összpontosítva valami sajátos magánküldetésre. Földet érő ökle két barázdát hagyott a porban.

Az átjáró a barlangba nyílt, amely, Viktor most rádöbbent, afféle előcsarnoka volt magának a nézőtérnek. Talán sok ezer évvel ezelőtt a kérelmezők kitódultak ide, hogy vegyenek… mit? Szentelt kolbászt, esetleg, és megáldott durrantott gabonát.

Most fantomfény öntötte el a termet. Még mindig tele volt nedves és ősi penésszel, bárhova is nézett Viktor. Ám ahova nem nézett, látómezejének szélén, folyton az az érzése támadt, hogy a hely olyan díszes, akár egy palota, vörös plüssfüggönyökkel és barokk aranyékítményekkel. Folyton éles szögben mozdította a fejét, megpróbálva elkapni a kísérteties, csillogó képet.

Tekintete összetalálkozott a Könyvtáros aggodalmas arckifejezésével és fölkrétázta a barlangfalra:

— KEVEREDŐ VALÓSÁGOK?

A Könyvtáros bólintott.

Viktor arca megvonaglott, és a holivudi gerillák — legalábbis két gerilla meg egy orángután — kis csapatát fölvezette a kopott lépcsőn a nézőtérre.

Viktor később rádöbbent, hogy Detritus mentette meg mindnyájukat.

Egyetlen pillantást vetettek a kavargó képekre az obszcén vásznon és…

Álom. Valóság. Higgyetek!

Várjatok…

…és Detritus megpróbált keresztülgyalogolni rajtuk. A képek, melyeket úgy terveztek meg, hogy bármely értelmes lény tudatát csapdába ejtsék és elbűvöljék, visszapattantak sziklakoponyája hátsó részéről és azonnal újra előjöttek. Detritus egyáltalán semennyi figyelmet se fordított rájuk. Máshol járt az esze[31].

Csaknem halálra tiportatni egy oda sem figyelő troll által csaknem az ideális kúra az olyan személyek esetében, akik összezavarják, mi a való és mi nem. A valóság olyasmi, ami nehéz léptekkel fölsétál a gerinceden.

Viktor visszahúzta magát a talpára, magához rántotta a többieket, rámutatott a vibráló, dagadozó négyszögre a csarnok túlsó végén és azt tátogta „Ne nézzétek!”.

Mindketten bólintottak.

Ginger szorosan a karjába kapaszkodott, amikor végigaraszoltak az ülések közti folyosón.

Egész Holivud itt volt. Ismerős arcokat láttak a sorok mentén, moccanatlan a didergető fényben, minden arckifejezés állandósult a helyén.

Viktor érezte, hogy a lány körmei a bőrébe vájnak. Itt volt Szikla, és Morry, és Fruntkin a kantinból, és Mrs. Kozmopilita, a ruhatárosnő. Itt volt Goldfis, és egy sor más alkimista. Itt voltak az ácsok, a kurblimanok, az összes sosemvolt csillag, az összes ember, aki tartotta a lovak kantárát vagy letakarította az asztalokat vagy sorban állt és várt és várt a nagy lehetőségre…

Homárok, gondolta Viktor. Volt valaha egy nagyváros, és számtalan ember meghalt, és most a homárok otthona.

A Könyvtáros odamutatott.

Detritus megtalálta Rubint a legelső sorban, és most megpróbálta kicibálni az ülésből. Akármerre mozdította a nőt, annak szeme visszafordult a táncoló képekre. Amikor odaállt elé, Rubin egy pillanatig pislogott, összeráncolta homlokát, aztán félrelökte Detritust. Utána az arckifejezése visszasiklott a kifejezéstelenségbe és visszatelepedett a székére.

Viktor a troll vállára tette kezét és olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint vigasztaló és hívogató lesz. Detritus arca maga volta boldogtalanság falfestménye.

A páncélöltözék még mindig ott hevert a vászon mögötti kőtömbön, a rozsdás korong előtt.

Reménytelenül bámulták.

Viktor puhatolózva végighúzta ujját a porban. Fényes, sárga fémcsík maradt utána. A fiú Gingerre nézett.

— És most? — tátogta.

A lány vállat vont. Azt jelentette — honnan tudjam? Korábban mindig aludtam.

Fölöttük a vászon most már nagyon dagadozott. Vajon mennyi idő múlva törnek át az Izék?

Viktor megpróbálta fölrázni a… nos, nevezzük férfinak Egy nagyon magas férfinak. Egy darabban öntött aranypáncélban. Ennyi erővel megpróbálhatna fölrázni egy hegységet is.

Átnyúlt és megkísérelte kiszabadítani a kardot, noha az hosszabb volt nála, és, még ha meg is tudná emelni, annyira lenne könnyen mozgatható, mint egy bárka.

A kardot szorosan markolták.

A Könyvtáros a vászon fényénél próbálta olvasni a könyvet, lázasan lapozgatva benne.

Viktor fölkrétázta a kőtömb oldalára: — EGYÁLTALÁN SEMIT SE TUCC KIGONDOLNI?

Ginger átvette a krétát: — NEM! TE FÖLÉBRESZTETÉL! NEM TUDOM, HOGY KELL MEGTENNI! AKÁRMI IS AZ!!!

A negyedik fölkiáltójelet csak azért nem tudta befejezni, mert megcsúszott a kréta. Távoli „ding” hallatszott, amikor egy része eltalált valamit.

Viktor kivette a lány kezéből a megmaradt részét.

— TALÁN VETNED KELENE EGY PILANTÁST A KÖNYVBE — javasolta.

A Könyvtáros bólintott, és megpróbálta Ginger kezébe tuszkolni a könyvet. Egy pillanatra a lány leintette és csak állt, az árnyékokba meredve.

Aztán elvette a könyvet.

Az emberszabásúról a trollra, majd a fiúra nézett.

Aztán hátralendítette a karját és elhajította a könyvet.

Ezúttal nem „ding” hangot adott ki. Ez határozott, mély és nagyon visszhangzó „booong” volt. Valami képes volt lármázni olyan helyen, ahol nem létezik hang.

Viktor megpördülve megkerülte a kőtömböt.

A nagy korong gong volt. Megkopogtatta. Rozsdadarabkák potyogtak róla, de a fém megremegett a könnyed ütéstől és a fiú érintésére újabb bádoghangú moraj kélt. A gong alatt, most, hogy tekintete ösztönösen kereste, hat láb hosszú fémrúd hevert, egyik végén kipárnázott golyóval.

Viktor megmarkolta és elrántotta állványáról. Vagy legalábbis megpróbálta. A rúd szilárdan odarozsdállt a helyére.

A Könyvtáros elhelyezkedett a másik végén, elkapta Viktor pillantását, és ezúttal közösen húzták meg. Rozsdaszemcsék vájtak Viktor kezébe.

Mozdíthatatlan volt. A gongütőt és állványát az idő és a sós levegő egyetlen fémes egésszé változtatta.

Aztán úgy tűnt, az idő lelassul, és a vibráló fényben kimerevített események sorozatává válik, mint amikor a mozgó képek átcsúsznak a képdobozon.

Katt.

Detritus lenyúlt Viktor feje fölött, megragadta a kalapácsot a közepénél, és fölemelte, kitépve az elrozsdásodott állványzatot magából a sziklából.

Katt.

Hasra vetették maguk, amikor a troll két kézzel megmarkolta, megfeszítette az izmait, és lendületet vett a gong felé.

Katt.

Katt.

Katt.

Katt.

Állóképek sorozatában elkapva, Detritus látszólag azonnal… katt… különböző, ám egymással összefüggő helyzetekbe mozdult, miközben megfordult egy kérges lábon, a kalapács feje… katt… fényes ívet húzott a sötétségben.

Katt.

A becsapódás olyan messzire hátralökte a gongot, hogy a láncok elszakadtak, és a korong maga az árok falához vágódott.

Gyorsan és hatalmas mennyiségben tért vissza a hang, mintha valahol eltorlaszolták és aztán hirtelen kieresztették volna, hogy vidáman löttyenjen vissza a világba és megfullasszon minden dobhártyát.

Booong.

Katt.

Az óriási alak a kőtömbön lassan fölült, lassú patakokban zuhogott róla a por. Alatta tiszta arany volt, az évek nem fakították meg.

Lassan, ám tudatosan mozgott, mintha óramű hajtaná. Egyik keze a hatalmas kardot markolta. A másik megragadta a kőtömb szélét, hogy az alak egyensúlya megmaradjon, miközben lelendítette a földre hosszú, elvékonyodó lábát.

Egyenesen állt, tíz láb magasan, kezét a kardmarkolaton nyugtatta és megpihent. Ez nem nagyon különbözött testtartásától a kőtömbön, de ezúttal az éberség benyomását keltette, hihetetlen, pillanatnyilag tétlen, üresben járó energiák érzetét. A legkisebb figyelmet sem fordította az őt fölébresztő négyesre.

A vászon abbahagyta vad lüktetését. Valami megérezte az aranyszín férfi jelenlétét és most rá összpontosította figyelmét. Ami azt jelentette, hogy ideiglenesen el kellett mozdítsa máshonnan.

A közönség mozgolódott. Kezdtek fölébredni.

Viktor megragadta a Könyvtárost és Detritust.

— Ti ketten — utasította őket — juttassatok ki mindenkit innen! Juttassátok ki őket villámgyorsan!

— Úúúk!

Holivud népének nem kellett sok biztatás. Az, hogy most, hogy tisztán látták a képeket a vásznon, a hipnózis párnája nélkül, elégséges ösztönzést adott bárkinek, aki Detritusnál eszesebb, hogy hirtelen jó messzire kívánkozzék innen. Viktor látta, hogy átverekszik maguk az üléseken, küszködnek, hogy elmenekülhessenek a nézőtérről.

Ginger elindult, hogy kövesse őket. Viktor megállította.

— Még nem — mondta halkan. — Mi nem.

— Hogy érted? — kérdezte a lány.

A fiú a fejét rázta. — Nekünk kell utoljára kimennünk — jelentette ki. — Ez az egész Holivud része. Használhatod a varázsát, de az is használ téged. Ráadásul, nem akarod látni, hogyan ér véget az egész?

— Élénken reméltem, hogy jó messziről nézhetem meg, hogyan ér véget az egész.

— Oké, akkor nézd másfelől… jó néhány percbe beletelik, míg kijutnak. Akár el is kerülhetjük a tülekedést, nem?

Hallották a kiáltásokat az előcsarnokból, amikor a korábbi közönség bezsúfolódott az alagútba.

Viktor fölsétált a hirtelen megürült ülések közti folyosón a hátsó sorhoz és leült egy szabaddá vált székre.

— Remélem, a jó öreg Detritusnak elég esze van, hogy ne maradjon hátra a mennyezetet tartani megint — jegyezte meg.

Ginger sóhajtott és letelepedett mellé.

Viktor föltette a lábát az előtte lévő ülésre és a zsebében kotorászott.

— Szeretnél — kérdezte — egy kis durrantott gabonát?

Az aranyszín férfi épp csak látható volt a vászon alatt. Lehajtott fejjel.

— Tudod, tényleg úgy néz ki, mint Oszvald bácsikám — állította Ginger.

A vászon olyan hirtelenséggel sötétült el, hogy a betörő feketeség csaknem zajt csapott.

Ez minden bizonnyal már sokszor megtörtént, gondolta Viktor. Világegyetemek tucatjaiban. Megérkezik a vad ötlet, és valahogy az aranyszín férfi, az Oszvald vagy akárki, is fölbukkan. Hogy felügyelje. Vagy valami. Talán akárhová megy Holivud, Oszlár követi.

Megjelent egy bíbor fénypetty és nagyon gyorsan növekedett. Viktor érezte, hogy belezuhan egy alagútba.

Az aranyszín alak fölemelte fejét.

A fény kanyargott és találomra vonásokat öltött. A vászon többé nem volt ott. Helyette ott volt valami, amint belép a világba. Nem kép látszott a terem túlsó végén, hanem valami, ami őrjöngve próbált létezni.

Az aranyszín férfi kirántotta kardját.

Viktor megrázta Ginger vállát.

— Azt hiszem, ez az a pont, amikor mi távozunk — közölte.

A kard kapcsolatot létesített. Arany fény árasztotta el a barlangot.

Viktor és Ginger már lefelé rohantak az előcsarnok lépcsőjén, amikor az első lökéshullám lesújtott. Rámeredtek az alagút üres szájára.

— Szó sem lehet róla! — közölte Ginger. — Nem fogok ott még egyszer kelepcébe kerülni.

Az elárasztott lépcső előttük húzódott. Nyilvánvalóan kapcsolatban kell álljon a tengerrel, és az tényleg csak néhány ölnyire van, ám a víz koromsötét volt, és Gaspod szavaival, előrejelezős.

— Tudsz úszni? — érdeklődött Viktor. A barlang egyik málladozó oszlopa nagy robajjal leomlott mögöttük. Magáról a nézőtérről rettenetes jajveszékelés érkezett.

— Nem túl jól — válaszolta Ginger.

— Én sem — közölte a fiú. Mögöttük a háborgás egyre rosszabb lett.

— Viszont — mondta Viktor megfogva a lány kezét — tekinthetjük úgy is, hogy ez remek alkalom arra, hogy tényleg gyorsan fejlődjünk.

Azzal ugrottak.

Viktor ötven ölnyire a parttól bukkant felszínre, a tüdeje majd’ szétpukkant. Ginger néhány lábbal arrébb robbant ki a tengerből. Taposták a vizet és szemlélődtek.

A föld remegett.

Holivud nyers fából és rövid szögekből épült városa szétrázódott. A házak lassan összecsúsztatták maguk, mintha kártyapaklik lennének. Itt-ott kis robbanások jelezték, hogy oktocellulóz raktárok is részt vesznek az eseményekben. Zsákvászonvárosok és gipszhegyek roskadtak romba.

És az egész közepén, kitérve a lezuhanó gerendák elől, ám semmi másnak nem engedve, hogy útjukba álljon, Holivud lakosai futva mentették életük. Kurblimanok, színészek, alkimisták, krampuszok, trollok, törpék — úgy szaladtak, mint a hangyák, melyeknek bolya fölgyulladt, lehajtott fejjel, pumpáló lábbal, tekintet bőszen a láthatárra szögezve.

A domb egy egész oldala beomlott.

Egy pillanatig Viktor úgy vélte, látja Oszbert óriási, aranyszín alakját — olyan anyagtalan, mint porszemcsék a fénysugárban —, amint Holivud fölé emelkedik és egyetlen, mindent fölölelő suhintással lecsap a kardjával.

Aztán eltűnt.

Viktor partra segítette Gingert.

Eljutottak a fő utcára, amely most néma volt, eltekintve a szórványos recsegéstől és puffanástól, amikor újabb deszka zuhant le a félig összedőlt épületekről.

Óvatosan lépkedtek a leomlott díszletek és összetört képdobozok között.

Mögöttük csattanás hallatszott, amikor A Repülőkutya Százada cégér lecsúszott rögzítő cölöpjeiről és a homokba huppant.

Elmentek Iglic kantinja mellett, melynek összeomlása növelte az átlagos ételminőséget az egész világon kis, mégis jelentős mértékben.

Átgázoltak a lecsévélődött, szélben csapkodó mozgókon.

Átmásztak a romba dőlt álmokon.

Annak peremén, ami valaha Holivud volt, Viktor megfordult és utoljára visszanézett.

— Hát, végül is igazuk lett — mondta. — Ebben a városban nem kapsz többé munkát.

Zokogás hallatszott. Legnagyobb meglepetésére, Ginger sírva fakadt.

Átölelte.

— Na, gyerünk! — szólt. — Hazakísérlek.

Holivud saját mágiája, immáron erejét vesztőben és gyökértelenül, átsistergett a tájon, lehetőséget keresve, hogy leföldelhesse magát:

Katt…

Kora este volt. A lenyugvó nap vöröslő fénye elárasztotta Harga Bordafogadójának ablakait, ami csaknem elhagyatott volt ebben a napszakban.

Detritus és Rubin kényelmetlenül feszengtek az emberméretű székeken.

A közelben egyetlen más személy tartózkodott, maga Sham Harga, aki egy ronggyal egyenletesebben kente szét a koszt az üres asztalokon és bizonytalanul fütyörészett.

— Khm — reszkírozta meg Detritus.

— Igen? — szólalt meg reménykedően Rubin.

— Khm. Semmise — közölte Detritus. Nem érezte magát otthonosan itt, de Rubin ragaszkodott a helyhez. Folyton azt érezte, a lány azt akarja, mondjon már valamit, de semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy megüthetné egy téglával.

Harga abbahagyta a fütyülést.

Detritus érezte, hogy a feje odacsavarodik A szája kinyílt.

— Játszd újra, Sham — mondta Holivud.

Harsogó akkord hallatszott. A Bordafogadó hátsó fala félremozdult abba a dimenzióba, bárhol is legyen, ahová az ilyesmik mennek, és egy bizonytalan, ám félreismerhetetlenül zenekar vette birtokba a helyet, melyet rendes körülmények között Harga konyhája és mögötte a büdös sikátor foglalt el.

Rubin ruhája flitterek vízesésévé vált. A többi asztal szélsebesen elvágtatott.

Detritus megigazgatott egy meglepetésszerű szmokingot, és megköszörülte a torkát.

— Esetleg akadályok lehetnek előttünk… — kezdte.

Megfogta Rubin kezét. Egy aranyvégű sétapálca eltalálta a bal fülét. Egy fekete selyemkalap termett ott nagy sebességgel és lepattant a könyökéről. Oda se fütyült rájuk.

— De míg van holdfény és muzsika…

A falak visszatértek. Az asztalok újra megjelentek. A flitterek föllobbantak és elhunytak.

— Ümm — szólalt meg váratlanul Detritus.

A lány fürkészően nézte őt.

— Khm. Sajnálom — mondta. — Nemtom, mi jött rám, az előbb.

Harga odasétált az asztalhoz.

— Mi volt ez az egész… — kezdte. Anélkül, hogy merev tekintete elmozdult volna, Rubin kilökött egy fatörzsnyi kart, megpördítette, és áttaszította Hargát a falon.

— Csókolj meg, te hülye bolond! — szólította föl.

Detritus összeráncolta szemöldökét. — Hogy mi? — kérdezte.

Rubin sóhajtott. Hát, ennyit az emberek módszereiről.

Fölkapott egy széket, és fejbe vágta vele a fiút, akinek ettől mosoly terült szét az arcán, és előrezuhant.

Rubin könnyedén fölemelte és átvetette a vállán. Ha tanult valamit Holivudban, akkor azt, hogy semmi értelme arra várni, hogy majd a Mesebeli Királyfi főbe kólint egy téglával. Magadnak kell megteremteni a saját tégláid.

Katt…

Egy törpebányában, Ankh-Morpork márgájától sok-sok mérföldre, egy nagyon mérges művezető csöndet kérve nagyot csapott a lapátjával és imígyen szóla:

— Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni, értve? Ha még egyszer, és komolyan mondom, még egyszer, értve? Csak még egyszer Hejhóhejhót hallok tőletek, nyavalyás kerti díszektől, akkor jön a kétfejű bárd, oké? Mi törpék vagyunk, az istenekverjékmeg. Szóval viselkedjetek ennek megfelelően. És ez rád is vonatkozik, Dudor!

Katt…

Hadd-legyen-egy-jó-napom, Csak-Nevezz-Tapsinak fölugrándozott a dűne tetejére és lekukucskált. Aztán újra visszacsúszott.

— Minden tiszta — jelentette. — Sehol egy ember. Csak romok.

— Egy hely csak nekünk — mondta a Macska boldogan. — Egy hely, ahol az összes állat, tekintet nélkül alakha vagy fajtáha, együtt élhet tökéletes…

A kacsa hápogott.

— A kacsa azt mondja — tolmácsolt Nevezz-Tapsinak-és-véged —, hogy érdemes megpróbálni. Ha már muszáj értelmesnek lennünk, akár jól is csinálhatnánk. Gyerünk!

Aztán megborzongott. Valami olyasmi érződött, mint a statikus elektromosság halvány utóíze. Egy pillanatra a kis terület a homokdűnéken remegett, mint a meleg által létrehozott pára.

A kacsa ismét hápogott.

Nem-Tapsi orrát ráncolta. Hirtelen nehéz lett az összpontosítás.

— A kacsa azt mondja — tétovázott —, a kacsa azt mondja… mondja… a kacsa… mondja… mondja… háp?

A Macska az Egérre nézett.

— Miaú? — kérdezte.

Az egér vállat vont. — Cin — észrevételezte.

A nyúl bizonytalanul ráncolta az orrát.

A kacsa a macskára sandított. A macska a nyulat bámulta. Az egér rámeredt a kacsára.

A kacsa rakétaként röppent föl. A nyúl gyorsan eltűnő homokfelhővé vált. Az egér elszáguldott a dűnéken át. És, sokkal boldogabban, mint valaha is az utóbbi hetekben, a macska utánavetette magát.

Katt…

Ginger és Viktor egy sarokasztalnál ültek a Megfoltozott Dobban. Végül Ginger megszólalt: — Jó kutyák voltak.

— Igen — felelte Viktor révetegen.

— Morry és Szikla egy örökkévalóságig ástak a törmelékben. Azt mondták, odalenn mindenféle pincék meg izék vannak. Sajnálom.

— Igen.

— Talán szobrot kellene állítsunk nekik, vagy valami.

— Ebben nem vagyok annyira biztos — felelte Viktor. — Úgy értem, ha figyelembe vesszük, mit tesznek a kutyák a szobrokkal. Talán a kutyák halála is része Holivudnak. Nem tudom.

Ginger ujjával követte egy péterszeg körvonalát az asztallapon.

— Most vége az egésznek — jelentette ki. — Te is tudod ezt, igaz? Nincs többé Holivud. Nincs tovább.

— Igen.

— A Patrícius és a varázslók nem fogják senkinek sem engedni, hogy mozgókat készítsen. A Patrícius nagyon határozott volt ebben.

— Nem hiszem, hogy bárki is akarna mozgót készíteni — válaszolta Viktor. — Most ki fog emlékezni Holivudra?

— Hogy érted?

— Azok a régi papok afféle kifonatlan vallást építettek köré. Teljesen elfelejtették, hogy valójában mi volt. De ez nem számit. Nem hiszem, hogy tényleg szükség van a kántálásra meg a tűzre. Csak emlékezni kell Holivudra. Kellene nekünk valaki, aki tényleg jól emlékszik Holivudra.

— Aha — értett egyet vigyorogva Ginger. — Ezer elefánt kellene neked.

— Aha. — Viktor nevetett. — Szegény öreg Himpeller — mondta. — Ő sem szerezte meg őket, soha…

Ginger egy krumplidarabkát mozgatott körbe-körbe a tányérján. Valami foglalkoztatta, és nem az étel.

— De azért klassz volt, nem igaz? — tört ki belőle. — Valami tényleg döbbenetesben volt részünk, ugye?

— Igen.

— Az emberek valóban azt gondolták, hogy jó volt, igaz?

— Ó, igen — felelte Viktor mogorván.

— Úgy értem, hát nem valami tényleg klasszat vittünk bele a világba?

— Ne hülyéskedj!

— Nem arra gondoltam. Istennőnek lenni a filmvásznon egyáltalán nem olyan, amilyennek földicsérik — szögezte le Ginger.

— Jó.

Ginger sóhajtott. — Nincs többé holivudi varázslat — keseregte.

— Azt hiszem, maradhatott egy kevés — jegyezte meg Viktor.

— Hol?

— Csak ide-oda sodródva. Gondolom, módot keresgél arra, hogy fölhasználódjon.

Ginger a poharára meredt. — Most mit fogsz csinálni? — kérdezte.

— Nem tudom. És te?

— Talán visszamegyek a tanyára.

— Miért?

— Holivud volt az én nagy esélyem, érted? Nincs valami sok munkalehetőség nőknek Ankh-Morporkban. Legalábbis — tette hozzá — olyan nincs, amire hajlandó lennék. Kaptam három házassági ajánlatot. Nagyon fontos emberektől.

— Valóban? Miért?

A lány a homlokát ráncolta. — Hé, annyira azért nem vagyok csúnya…

— Nem úgy értettem — vágta rá sietve Viktor.

— Ó, gondolom, ha befolyásos kalmár vagy, akkor nem rossz, ha híres feleséged van. Olyan, mint amikor ékszereket birtokolsz. — Lenézett. — Mrs. Kozmopilita azt kérdezte, nem kaphatná-e meg az egyiket azok közül, akik nem kellenek nekem. Mondtam neki, hogy övé lehet mind a három.

— Én magam is mindig így vagyok a választással — jelentette ki fölvidulva Viktor.

— Valóban? Hát, ha ennyi az összes választási lehetőség, akkor nem választok. Mi lehetsz még azután, hogy önmagad voltál, a lehető legnagyobb?

— Semmi — válaszolta Viktor.

— Senki sem tudja, milyen érzés.

— Minket kivéve.

— Igen.

— Igen.

Ginger vigyorgott. Ez volt az első alkalom, hogy Viktor láthatta a lány arcát megfosztva ingerültségtől, dühtől, aggodalomtól vagy holivudi sminktől.

— Föl a fejjel! — vidította a lány. — Holnap is lesz nap.

Katt…

Távoli morajlás ébresztette föl Kolon főtörzsőrmestert, Ankh-Morpork városi őrségéből, békés szunyókálásából a főkapu fölötti őrszobában.

Porfelhő húzódott láthatártól láthatárig. Egy darabig tűnődve nézegette. A felhő egyre növekedett és végül egy sötétbőrű fiatalembert okádott ki magából, elefántháton.

Az illető odaügetett a kapuhoz és a városfalnál dübörögve megállt. A porfelhő, Kolon kénytelen volt észrevenni, még mindig ott lógott a láthatáron és még mindig nőtt.

A fiatalember tölcsért formált kezéből a szája körül és fölkiáltott: — Meg tudná mondani nekem, merre visz az út Holivudba?

— Annak alapján, amit hallottam, már nincs többé Holivud — felelte Kolon.

Úgy tűnt, a fiatalember ezt fontolóra veszi. Lenézett a kezében tartott papírdarabra. Aztán megszólalt: — Nem tudja, hol találom Mr. R. K. S. T. Himpellert?

Kolon főtörzs elismételte a kezdőbetűket a bajsza alatt.

— Torokra gondol? — érdeklődött. — Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerre?

— Itthon van?

Kolon főtörzs hátrapillantott a városra maga mögött. — Megyek és megnézem — válaszolta. — Mit mondjak, ki keresi?

— Leszállitanánk neki valamit. KF[32].

— Kaffer? — kockáztatta meg Kolon a mélyülő felhőre pillantva. — Maguk bivalyokat terelnek?

— Nem bivalyokat.

Hatalmas, szürke homlokok váltak láthatóvá a porban. Valamint érezhető lett a roppant jellegzetes szag, amit akkor kapsz, ha ezer elefánt napok óta káposztaföldeken legel.

— Csak várjon egy percet! — szólalt meg Kolon. — Megyek és idehozom.

Kolon visszahúzta a fejét az őrszobába és megbökte az alvó Nobbs káplárt, jelen pillanatban a várost szünet nélkül őrző, éles szemű fegyveres erők másik felét.

— Mija?

— Láttad ma reggel a jó öreg Torokot, Nobby?

— Aha, az Aranyélet utcán. Vettem tőle egy Óriás Kolbász-különlegességet.

— Visszatért a kolbászárusításhoz?

— Muszáj volt. Elvesztette minden pénzét. Mi történt?

— Csak vess egy pillantást kívülre, légy oly jó — javasolta Kolon változatlan hangon.

Nobby megtette.

— Úgy néz ki… maga szerint van ez ezer elefánt, főtörzs?

— Aha. Úgy ezer körül, azt mondanám.

— Gondoltam, hogy nagyjából ezernek látszik.

— A pasi odalenn azt állítja, Torok rendelte meg őket — közölte Kolon főtörzsőrmester.

— Ne mondja! Hát akkor impozáns méretekben fog belevágni ebbe az Óriás Kolbászizébe?

Összenéztek. Nobby gonoszul elvigyorodott.

— Megáll az ész! — mondta. — Főtörzs, engedje, hogy én menjek és mondjam el neki! Legyen szíves!

Katt…

Tomas Goldfis, alkimista és bukott mozgóproducer, megkavarta a tégely tartalmát és vágyódva fölsóhajtott.

Egy csomó arany maradt Holivudban szabadon bárki számára, akinek van bátorsága odamenni és kiásni. Azoknak, akiknek nincs, és Goldfis habozás nélkül elsőnek sorolta volna magát ezek közé, itt a jó öreg kipróbált-és-bevált, vagy fogalmazzunk másként, kipróbált-és-ismételten-kudarcot-vallott módszere a gazdagság előállításának. Szóval újra itthon van, s ott folytatja, ahol abbahagyta.

— Kisült belőle valami? — kérdezte Csapinós, aki beugrott, hogy együttérzéséről biztosítsa.

— Hát, ezüstös lett — felelte kétségek közt Goldfis. — És valahogy fémes is. És nehezebb az ólomnál. Ráadásul egy tonna ércet kell fölhasználni hozzá. Az a fura, hogy azt hittem, ezúttal rábukkantam valamire. Tényleg azt gondoltam, hogy ezúttal útban vagyunk egy új, tiszta jövő felé…

— Hogyan fogod elnevezni? — érdeklődött Csapinós.

— Ó, nem is tudom. Valószínűleg el sem érdemes nevezni — válaszolta Goldfis.

— Ankhmorporkium? Goldfisium? Nemólomium? — találgatott Csapinós.

— Inkább semmihasznium — morogta Goldfis. — Föl is adom és visszatérek valami értelmeshez.

Csapinós bekukucskált a kemencébe.

— Ebből nem lesz nagy bumm, ugye? — firtatta.

Goldfis megsemmisítő tekintetet vetett rá.

— Ebből? — kérdezte. — Honnan a búsból vetted ezt az ötletet?

Katt…

Koromsötét volta törmelék alatt.

Már régóta koromsötét volt.

Gaspod érzékelte a kőtonnákat e fölött az apró kis zug fölött. Ehhez nincs is szükség különleges kutyaérzékekre.

Odavonszolta magát, ahol korábban egy oszlop zuhant le a pincébe.

Laddie némi nehézség árán fölemelte a fejét, megnyalta Gaspod képét, és sikerült halk ugatást kiadnia.

— Laddie jó fiú… Gaspod jófiú…

— Laddie jó fiú! — suttogta Gaspod.

Laddie farka egyet-kettőt csapott a kövekre. Aztán egy darabig nyüszített, s a hangok közt egyre hosszabbak lettek a szünetek.

Aztán halk nesz hallatszott. Mint csont a kövön.

Gaspod füle megrándult. Fölnézett a közelgő alakra, jól kivehető még a teljes sötétségben is, mert örökkön-örökké sötétebb lesz, mint amire a puszta feketeség önmagában valaha is képes lehet.

Kihúzta magát, hátán égnek meredt a szőr, és morgott.

— Még egy lépés és leharapom és eltemetem a lábad — közölte.

Egy csontvázkéz kinyúlt és megvakargatta az állat fültövét.

Tompa ugatás hallatszott a sötétből.

— Laddie jófiú!

Gaspod, noha arcán csorogtak a könnyek, bocsánatkérő vigyorral nézett a Halálra.

— Szánalmas, nem? — kérdezte rekedten.

NEM TUDHATOM. SOSEM KEDVELTEM TÚLZOTTAN A KUTYÁKAT — felelte a Halál.

— Ó? Ami azt illeti, én se kedvelem a halál gondolatát — riposztozott Gaspod. — Mi most haldoklunk, igaz?

IGEN.

— Valójában meg sem lep. Életem nagy kalandja, a haldoklás — mondta Gaspod. — Csak hát azt hittem — tette hozzá reménykedve —, hogy van egy külön Halál a kutyáknak? Talán egy nagy, fekete kutya?

NINCS — tudatta a Halál.

— Ez furcsa — jelentette ki Gaspod. — Hallottam, hogy minden állatfajtának megvan a maga kísérteties, sötét szelleme, ami eljön érte a végén. Nem akarom megbántani — fűzte hozzá sietve. — Azt hittem, van ez a nagy kutya, amely odakocog hozzád és aszongya „Ok, Gaspod, elvégezted a dolgod és így tovább, tedd hát le a nehéz terhet, izé-mizé, és kövess a bélszínnel-pacallal folyó országba!”.

NEM. NINCS MÁS, CSAK ÉN — szögezte le a Halál. — A LEGVÉGSŐ HATÁR.

— Hogy lehet, hogy látom magát, ha még nem is vagyok hótt?

HALLUCINÁLSZ.

Gaspod óvatosnak tűnt. — Tényleg? Nahát!

— Laddie jófiú! — Az ugatás ezúttal hangosabb volt.

A Halál benyúlt köntöse titokzatos mélyére és előhúzott egy kis homokórát. A felső kihasasodásban szinte nem maradt homok. Gaspod életének utolsó másodpercei a jövőből múlttá sziszegtek.

És aztán nem volt ott egyáltalán semmi.

A Halál fölállt.

KÖVESS, GASPOD.

Alig hallható nesz hallatszott. Úgy hangzott, mint egy kacsintás auditív megfelelője.

Arany szikrák töltötték meg a homokórát.

A homok visszafelé csorgott.

A Halál vigyorgott.

És aztán, ott, ahol addig állt, ragyogó fényháromszög keletkezett.

— Laddie jófiú!

— Ott van! Monttam, hogy ugatást hallok! — közölte Szikla hangja. — Jó fiú! Ide, kutyus!

— Nahát, hogy én milyen boldog vagyok, hogy látlak… — kezdte Gaspod. A nyílás körül csoportosuló trollok egyáltalán nem figyeltek rá. Szikla félretaszította az oszlopot és gyöngéden fölemelte Laddie-t.

— Semmi olyan, amit az idő meg ne gyógyítana — jelentette ki.

— Most már megehetjük? — kérdezte egy troll fölötte.

— Te fogyatékos vagy mi? Ez hősies kutya!

— …elnézést…

— Laddie jófiú!

Szikla föladta a kutyát és kimászott a lyukból.

— …elnézést… — károgta utána Gaspod.

A távolból éljenzést hallott.

Egy idő múlva, mivel úgy tűnt, nincs igazán választási lehetősége, fájdalmasan kikúszott a ferde oszlopon és sikerült kivonszolnia magát a törmelék tetejére.

Nem volt ott senki.

Ivott egyet egy pocsolyából.

Fölállt, próbára téve a sérült lábat.

Menni fog.

És végül elkáromkodta magát.

— Vaú, vaú, vaú!

Elhallgatott. Ez így nincs rendben.

Újra próbálkozott.

— Vaú!

Körülnézett…

…és a színek kiszivárogtak a világból, visszatérítve azt az áldott fekete-fehér állapothoz.

Fölmerült Gaspodban, hogy Harga körülbelül most fogja kiszórni a hulladékot, és aztán kell legyen valahol egy istálló is. És mi egyébre van szüksége egy kiskutyának?

Valahol a messzi hegyekben farkasok vonyítottak. Valahol a meleg otthonokban a kutyák fejét, amelyeknek van nyakörve meg saját tálja, rajta a nevével, megsimogatták.

Valahol a kettő között, és furamód jókedvűen érezve magát ettől, Gaspod, a csodakutya elbicegett a pazarul egyszínű alkonyatba.

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldre forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.

Halászcsérek merültek alacsonyra a hullámok fölött. A tengeri mákok elszáradt feje zörgött az állandó szélben, amely megtisztította az eget a felhőktől és különös mintákba forgatta a homokot.

Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette, itt soha sem esett az eső.

Ám a szél fújt, és homokbuckákat halmozott Holivud városának kiszáradt, napszítta faanyagára.

Elsüvítette próbajátékát az elhagyatott parcellákon.

Átcigánykerekeztette a papírfecniket a világ málladozó gipszcsodáin.

Addig rázta a deszkákat, míg a homokba nem estek és el nem tűntek szem elől.

Kittakattakitta.

A szél körbesóhajtotta a képvetítő doboz csontvázát, amely részegen támaszkodott elhagyatott állványára.

Elkapta a földre lógó filmdarabot és levetítette az utolsó mozielőadást, kígyóvonalba csavarintva a porladozó, csillogó tekercset a homokon. A képvetítő üvegszemében apró alakok táncoltak rángatózva, csak egy pillanatra megelevenedve…

Kittakatta.

A film kiszabadult és elhussant a dűnék fölött.

Kitta… katt…

A kurbli egy percig előre-hátra lengett, aztán megszűnt a mozgás.

Katt.

Holivud álmodik.