A kudarc

Az űrhajósok mély szurdokokon keresztül jutottak el a diktátor székhelyéig. Egy fiatalember vezette őket, Io fiainak egyike. A többiek már bizonyára a Vio-litta hegység ösvényein kúsztak, az antennákhoz igyekezve. A pontosan meghatározott órában, amikor megjelenik az égen a Mani-oo bolygó holdjának korongja, használhatatlanná teszik az energetikai tornyokat, a Föld embereinek kísérője pedig bezúzza a diktátor hangárjának tetőzetét. Georgij és John Eye ugyanakkor a csillagrakétához törnek, és ha alkalom adódik rá, akkor megsemmisítik magát a diktátort is.

Vakítóan ragyogtak a csillagok a pirosas égbolton, az emberek árnyéka kísértetiesen nyúlt el a homokdombokon. Valahol a távolban fénysugarak pislogtak. Ott valószínűleg valamiféle aggregátorok dolgoztak.

Végül a fiatalember megállt. Az űrhajósok megpillantották a hangár átlátszó tetejét, ott tartózkodott a diktátor. A fiú a földhöz simult, és jelekkel mutatta az űrhajósoknak, hogy nekik is le kell feküdniük. Sziklák között kúsztak, óvatosan tolták maguk előtt a robbanóanyaggal töltött hengert.

A hangár közelében a fiú a kezét nyújtotta a Föld emberei felé, és halkan mondott valamit, a kezével búcsút intve.

— Mi a neved? Hogy hívnak? — suttogta John Eye.

A fiú értetlenül megvonta a vállát, és tehetetlenül széttárta a kezét.

— Elfelejtetted, hogy itt nincs fordítógép — jegyezte meg Georgij.

A fiú eltűnt a sziklák között. A látóhatár kivilágosodott. Az égboltot ezüstös felhők lepték el. Aztán előgördült Mani-oo, a bolygó holdjának óriási, sápadtzöld korongja. Az emberek szíve hevesebben vert.

Ebben a szempillantásban tompa robbanás rázta meg a földet. Vakító fényözön ragyogta be az égboltot, de rögtön ki is aludt. Sötét felhő futott a Mani-oo korongjára, és elfedte.

Georgij görcsösen ragadta meg John Eye kezét. A távolban még egy robbanás dörrent, amely után kő-zápor hullott alá a földre. Az űrhajósok felpattantak, és sebesen a hangárhoz rohantak. A porban henteregve kúszott elébük a fiú. Arca vérben úszott, a szemei lecsukódtak. Valamit mondott dallamos nyelvükön, és parancsolóan a hangárra mutatva, elterült a földön.

— Isten veled, barátom — mondta halkan John Eye, és a réshez rohantak, amely az épület falán sötétlett.

Amint befutottak a helyiségbe, a csillag fényénél megpillantották a gépek soraival bekerített „Értelem” körvonalait és a diktátor púpját. A hangárban halotti csend honolt.

— Gyosabban a robbanóanyagot! — kiáltott Georgij. — Amíg nincs energia, ezek az ördögi masinák sem rettenetesek!

Az űrhajósok a diktátorhoz rohantak, és előkészületeket tettek, hogy felrobbantsák. De hirtelen láng csapott fel, amely vakító fénnyel árasztotta el a helyiséget, a diktátor antennáján szikrák villantak fel, és a burkolatán vad táncba kezdtek a színes lángocskák. Az emberek bénultan, és akaratuktól fosztottan megdermedtek. Homály szállt rájuk, és eszméletüket vesztve, valami feneketlen mélységbe zuhantak.

Amikor felocsúdtak, a terem ragyogó, nappali fényben úszott. Az űrhajósok előtt változatlanul ott magasodott a diktátor vészjósló gömbje, a gépszolgák megszámlálhatatlan hadától körülvéve.

— Vége mindennek — súgta alig hallhatóan John Eye.

A diktátor mellett valami megmozdult. Elvált tőle, és megindult feléjük Ró púpos alakja. A korcs fekete szája diadalittas vigyorba rándult. Aztán eltorzult szájából csikorogva törtek elő a szavak. — Kivel akartatok harcba szállni, ti esztelenek? Nézzétek!

Az éles fény kihunyt, és az űrhajósok szeme előtt feltárult a gépek rettenetes világának széles panorámája. Automaták bányászták a föld alatt az ércet, amelyből itt tüstént fémet olvasztottak, automaták készítették az összes lehetséges munkadarabokat, új gépeket, újfajta, halált hozó fegyvereket konstruáltak, gépek irányították az energetikai állomásokat is. Vég nélkül csak automaták, automaták, automaták! És valamennyi gép egyetlen akaratnak, a vasdiktátor parancsainak engedelmeskedett. A vasdiktátornak, aki a Ró által adott program szerint cselekedett. Az űrhajósok látták, amint a szörnyű harci gépek serege elindult csillagrakétáival, méghozzá ezek sokkal tökéletesebbek voltak számos tekintetben az eddig ismerteknél, elindultak ezek az űr- sárkányok a kozmikus térségekbe, rárontottak a bolygókra, és módszeresen mindent félresöpörtek az útjukból. És mindenütt a diktátor hideg, könyörtelen akarata kísérte és irányította ezt a sereget.

Georgij felnyögött. Hát ez vár a világmindenség minden bolygójára! Ezt a jövőt készíti elő a Földnek is a diktátor! Sehol egyetlen élőlény, egyetlen kis bokor vagy fűcsomó! Csak gépek, csak automaták mindenütt! És ismét kigyulladt a nappali fény. „Bizonyára csodálatos világ lehetett itt, mielőtt a gépek uralomra jutottak volna” — gondolta bánatosan Georgij. Gondolatait félbeszakította Ró hideg hangja:

— Elég volt. Remélem, végleg meggyőződtetek arról, hogy teljesen értelmetlen az ellenem való harc. Te Georgij, ettől a perctől kezdve meg is szűnsz a jelenben létezni. Egy eljövendő világban, csak akkor fogsz életre kelni, amikor már az egész világmindenség a lábaim előtt hever!

John Eye irtózattal látta, hogy a terem mélyéből két hosszúkás alakú készülék emelkedik a levegőbe, és Georgijhoz úsznak oda. A parancsnoknak már csak annyi ideje maradt, hogy a kezét barátja felé nyújtsa, és odakiáltson:

— Isten veled, John Eye!

A gépkarok a levegőbe emelték Georgijt, odavitték az átlátszó burához, amely alatt az emelvényen az aranyhajú asszony állt, és leeresztették Georgijt az asszony mellé. A parancsnok szeme még nyitva volt, de már nem mozdult. Az űrhajós szoborrá vált, néma szemrehányással a tekintetében, szeme a távolba, a ragyogó kék napra meredt.

— Téged azonban, akit John Eye-nek hívnak — mondta Ró —, nem pusztítalak el. Nem! Felbocsátalak az űrbe…

A navigátor, szinte félájultan meredt Georgijra, nem tudta levenni róla a szemét. Irtózatában vagy nem értette, vagy nem hallotta, amit Ró mondott neki. John Eye lassan a szörnyeteg felé fordította a fejét, és gyűlölettől izzó tekintettel mérte végig…

Загрузка...