Vészbanyák

Süvített a szél. Villámok döfködtek összevissza a földbe, mint valami kétbalkezes orgyilkos. Mennydörgés görgött oda-vissza a sötét, esőkorbácsolta dombokon.

Olyan fekete volt az éjszaka, mint a macska belseje. Az a fajta éjszaka volt, amikor el lehet hinni, hogy az istenek gyalogként mozgatják az embereket a végzet sakktábláján. Ennek az elementáris viharnak közepén, a csöpögő rekettyebokrok között tűz világolt, akár a veszettség egy menyét szemében. Mikor a katlan buzogva fölforrt, egy vérfagyasztó hang így rikácsolt:

— Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze?[1]

Csönd támadt.

Végül egy másik hang, sokkal mindennapibb hangvétellel, azt válaszolta:

— Nos, tőlem lehetne például a jövő kedd.

Az űr feneketlen mélyén úszik Nagy A'Tuin, a csillagteknőc, hátán hordozva négy óriási elefántot, amelyek vállukon cipelik a Korongvilág tömegét. Parányi nap és hold kering körülöttük bonyolult röppályán, hogy évszakokat idézzenek elő, így valószínűleg sehol másutt a multiverzumban nem szükséges, hogy egy elefánt néha fölemelje a lábát azért, hogy hagyja a napot elhaladni.

Hogy pontosan miért van ez így, talán sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy a világegyetem Teremtője megunta a szokásos teendőket a tengelymenti elhajlással, sugárvisszaverő képességgel, meg forgássebeséggel, és úgy döntött, hogy most az egyszer jót fog mulatni.

Jó eséllyel lehetne arra fogadni, hogy egy ilyen világ istenei feltehetőleg nem sakkoznak, s ez valóban így is van. Igazából az istenek sehol sem sakkoznak. Nincs elég képzelőerejük. Jobban szeretik az egyszerűbb, gonosz játszmákat, amikben az ember Nem Önnön Korlátain Túl, hanem Egyenest az Örök Feledésbe Lép; az összes vallás megértésének kulcsa az, hogy az istenek elképzelése a mulatságról olyan Ki Nevet a Végén, amit letálisra ólmozott kockákkal játszanak.

Varázserő tartja össze a Korongvilágot — varázserő, amit magának a világnak forgása generál, varázserő, ami selyemszál módjára gömbölyödik ki a lét alapjául szolgáló struktúrából, hogy összeöltse a valóság sebeit.

Egy jó nagy adag belőle a Kostető Hegységben végzi, ami a Tengelyhez közeli megfagyott tájaktól egy kiterjedt szigetvilágon át egész a Peremről vég nélkül űrbe ömlő, meleg tengerekig nyújtózkodik.

Nyers mágia sistereg láthatatlanul csúcstól csúcsig, s a hegyekbe földeli magát. A Kostető látja el a világot a varázslók és boszorkányok többségével. A Kostetőn a falevelek akkor is mozognak, ha szellő se rebben. Esténként sétára indulnak a sziklák.

Olykor még a talaj is elevennek tűnik…

Olykor még az ég is.

A vihar tényleg beleadott apait-anyait. Ez volt élete nagy esélye. Éveket töltött tartományokban csellengve — beiktatva némi hasznos munkát heves széllökések formájában —, tapasztalatokat gyűjtögetett, kapcsolatokat alakított ki, alkalmanként gyanútlan pásztorokra ugrott, vagy meglehetősen kicsi tölgyfákat csavart ki tövestül. Most egy érvényesülési lehetőség az időjárásban alkalmat adott neki arra, hogy föllépjen, s abban a reményben építette föl szerepét, hogy az egyik nagy éghajlat esetleg kiszúrja tehetségét.

Igazán remek vihar volt. Volt benne hatásos projekció és szenvedély, s a kritikusok egyetértettek abban, hogy idővel, ha egyszer majd megtanulja uralni mennydörgését, olyan vihar lesz, amire érdemes odafigyelni.

Az erdők harsogva tapsoltak, s teli voltak köddel meg levegőben szállingózó falevelekkel.

Ahogy már kimutattuk, ilyen éjszakákon kezdenek az istenek — nem sakkot — játszani a halandók sorsával s királyi trónokkal. Rendkívül fontos emlékezetünkben tartani, hogy mindig csalnak, egészen a végéig…

Egy hintó érkezett robogva a hepehupás erdei ösvényen, vadul rázkódott, amikor a kerekeket megdobták a fagyökerek. A hajtó verte a fogatot, ostorának kétségbeesett csattanása egész takarosan szolgált ellenpontul a feje fölötti vihar égzengéseihez.

Hátrébb — csak egy kicsivel hátrébb s egyre közeledve — három csuklyás lovas nyargalt.

Az ilyen éjszakákon történnek a gonosztettek. És persze a jótettek is. De egészében véve inkább gonosztettek.

Az ilyen éjszakákon a boszorkányok házon kívül vannak.

Nem hazán kívül. Nem szeretik a külföldi étkeket, s az ivóvízben sem lehet megbízni, és a sámánok mindig elhappolják a nyugágyakat. Viszont a telihold előnyomult a foszlányos felhőkből, és a száguldó levegő teli volt suttogással, meg teljesen félreérthetetlen célzással a mágiára.

Az erdő fölötti tisztásukon a boszorkák imígyen társalgának:

— Pótmamáskodom kedden — mondta az, amelyiknek nem volt kalapja, de fehér fürtök olyan sűrű zsúpfedele fedte, hogy úgy nézett ki, mintha sisakot viselne. — Jászónunk legifjabbik csemetéjére fogok vigyázni. De a pénteket össze tudom hozni. Siess már azzal a teával, kedves. Teljesen kiszáradtam!

A trió legfiatalabb tagja sóhajtott, s a katlanból némi forró vizet mert a teáskannába.

A harmadik boszorkány barátságosan megveregette a kezét.

— Egész jól csináltad — mondta. — Még egy kicsit gyakorolnod kell a rikácsolást. Nem igaz, Ogg Ángyi?

— Nagyon tetszetős rikácsolás, azt gondoltam — felelte sietve Ogg Ángyi. — S látom azt is, hogy Pityergi Komámasszony, nyugodjékbékében, sokat segített neked a kancsításban.

— Kiváló kancsítás — ismerte el Mállotviksz Néne.

A kezdő boszorkában, akit egyébként Magrat Beléndeknek hívtak, számottevően fölengedett a feszültség. Félelemmel vegyes csodálattal tekintett Mállotviksz Nénére. Közismert volt keresztül-kasul a Kostetőn, hogy Mss. Mállotviksz szinte semmit nem tart elég jónak. Ha azt mondta, kiváló a kancsítás, akkor Magrat szeme valószínűleg egyenest az orrlyukába bámul föl.

A varázslóktól eltérően, akik semmit sem szeretnek jobban egy szövevényes hierarchiánál, a boszorkák nem túlzottan lelik kedvük a karrierépítés szervezeti úton történő megközelítésében. Minden egyes boszorkány magánügye, hogy fölvesz-e egy lányt, akinek majd átadhatja a területét, amikor meghal. A boszorkányok természetüknél fogva nem társas lények, legalábbis ami a többi boszorkát illeti, és egyáltalán nincsenek vezetőik.

Nem létező vezetőik közül Mállotviksz Néne iránt viseltettek a legnagyobb tisztelettel.

Magrat keze kissé remegett teakészítés közben. Természetesen roppant örömteli, ám némileg idegtépő is, ha az emberlánya munkaéveit falusi boszorkányként Néne és, az erdő túloldalán, Ogg Ángyi között kezdi meg. Az ő ötlete volt, hogy alakítsanak helyi boszorkánygyülekezetet. Úgy érezte, hogy az, nos, sokkal okkultabb. Legnagyobb meglepetésére a másik kettő beleegyezett, vagy legalábbis nem tiltakoztak túlságosan.

— Gyűrjek kezet? — kérdezte vala Ogg Ángyi. — Mire jó a kézgyűrés?

— Gyülekezetre gondolt, Gytha — magyarázta akkor Mállotviksz Néne. — Tudod, mint a régi szép időkben. Találkozó.

— Térdemelintgetés? — firtatta Ogg Ángyi reménykedve.

— Semmi táncolás — figyelmeztette Néne. — Nem helyeslem a táncolást. Vagy a dalolászást, vagy a túlzott izgalomba jövést, vagy az egész balzsamokkal kenekedést, meg hasonlókat.

— Jót tesz az embernek, ha kiszabadul kicsit — felelte boldogan Ángyi.

Magratnak csalódást okozott, hogy nem lesz tánc, s megkönnyebbülést érzett, hogy nem reszkírozta meg egyik-másik fejében előzőleg megfordult gondolatot. Kotorászott a magával hozott csomagban. Ez volt az első boszorkányszombatja, s eltökélte magát, hogy jól fog csinálni mindent.

— Kér valaki sütit? — tudakolta.

Néne szúrósan nézett a sajátjára, mielőtt beleharapott. Magrat denevérmintát sütött bele. Még kis szemeket is tett rá, mazsolából.

A batár nagyokat ütközve keresztülcsörtetett a fákon az erdő szélén, néhány másodpercig két keréken futott, amikor nekivágódott egy sziklának, az egyensúlyozás minden törvénye ellenére visszanyerte egyensúlyát, s továbbrobogott. De most lassabban haladt. Az emelkedő volt a sebesség kerékkötője.

A kocsis, harci szekérhajtó módjára szálegyenesen állva, kirázta haját a szeméből, s belemeredt az esthomályba. Senki sem lakott itt fönt, magának a Kostetőnek ölén, de fényt látott maga előtt. Mindenre, ami könyörületes, bizony fény világlik előtte.

Mögötte egy nyílvessző temetkezett a hintó tetejébe.

Mindezenközben Verenc király, Lancre uralkodója, fölfedezést tett.

Mint a legtöbb embert — legalábbis a legtöbb embert úgy hatvan éven alul —, Verencet sem foglalkoztatta különösebben, hogy mi történik, ha meghalt. Miként a legtöbb ember az idők hajnala óta, ő is föltételezte, hogy a végén az egész majd csak rendben lesz valahogy.

És, mint a legtöbb ember az idők hajnala óta, most halott volt.

Valójában a saját lépcsői egyikének alján feküdt a Lancre Kastélyban, hátában egy tőrrel.

Fölült, s meglepődve észlelte, hogy míg valaki, akire határozottan hajlamos volt úgy gondolni, hogy saját maga, fölül, valami, ami rendkívül hasonlít a testére, fekve marad a padlón.

Mellesleg igazán kitűnő test, most, hogy először pillantja meg kívülről. Mindig is meglehetősen ragaszkodott hozzá, bár el kellett ismerje, hogy a dolog láthatólag már nem így áll.

Nagy volt s csupa izom. Jól viselte gondját. Megengedett neki egy bajuszt s hosszú, leomló fürtöket. Gondoskodott róla, hogy bőségesen jusson egészséges testmozgáshoz a szabadban, meg félig átsütött marhahúshoz. És most, pont amikor egy test hasznos lehetne, cserbenhagyta őt. Vagy ki.

Mindennek tetejébe meg kell adja magát a mellette álló magas, vékony alaknak. Nagy részét elfedte egy csuklyás fekete köntös, de a kar, ami kinyúlt a redőkből, hogy megmarkoljon egy nagy kaszát, csak csont volt.

Amikor az ember halott, vannak dolgok, amiket ösztönösen fölismer.

HELLÓ.

Verenc teljes magasságában — vagy legalábbis abban, ami teljes magassága lett volna, ha az a része, amire a „magasság” szót alkalmazni lehetett volna, nem feküdt volna mereven a padlón olyan jövővel nézve farkasszemet, amivel kapcsolatosan csakis a „mélység” szó tűnik találónak — kihúzta magát.

— Jól jegyezd meg, én király vagyok! — mondta.

VOLT, FELSÉG.

— Mi? — vakkantotta Verenc.

AZT MONDTAM, VOLT. ÚGY HÍVJÁK, MÚLT IDŐ. HAMAROSAN HOZZÁ FOG SZOKNI.

A magas alak meszes ujjaival dobolt a kasza nyelén. Szemlátomást nyugtalanította valami.

Ha már erről van szó, gondolta Verenc, engem is. De a jelenlegi körülményei közt rendelkezésére álló számos félreérthetetlen célzás kezdett áttörni azon az őrülten vakmerő ostobaságon, ami jellemének nagyobbik részét alkotta, s földerengett neki, hogy bármiféle királyságban legyen is jelenleg, nem ő a király.

— Te vagy a Halál, fickó? — reszkírozta meg.

SZÁMTALAN NEVEM VAN.

— Most melyiket használja? — kérdezte egy árnyalattal több tisztelettudással Verenc. Emberek nyüzsögtek körülöttük; valójában jó csomó közülük rajtuk keresztül nyüzsgött, akár a kísértetek.

— Ó, szóval Felmet volt az — tette hozzá a király tétován, a lépcső tetején obszcén élvezettel meglapuló alakra nézve. — Apám mindig mondta, hogy sose engedjem a hátam mögé kerülni. Miért nem vagyok dühös?

MIRIGYEK, vetette oda kurtán a Halál. ADRENALIN ÉS ÍGY TOVÁBB. ÉS ÉRZELMEK. EGYIK SINCS NEKED. NINCS MÁSOD, CSAK GONDOLAT.

A magas alak láthatólag döntésre jutott.

EZ TELJESEN SZABÁLYTALAN, folytatta, szemlátomást magához intézve szavait. MINDAZONÁLTAL KI VAGYOK ÉN, HOGY VITASSAM?

— Tényleg, ki?

TESSÉK?

— Azt kérdeztem, tényleg, ki?

HALLGASS!

A Halál féloldalra hajtott koponyával állt, mintha valami belső hangot hallgatna. Amikor lecsúszott a csuklyája, a néhai király észrevette, hogy a Halál — egyet kivéve — minden szempontból hasonlít egy kifényesített csontvázra. A szemgödre kéken izzott. Azonban Verenc nem félt; nem csak azért, mert nehéz félni bármitől is, amikor azon részeid, amelyek szükségesen ahhoz, hogy félelmet tudj érezni, több lábnyira dermedeznek, hanem mert tényleg sose félt semmitől élete során, s esze ágában se volt most elkezdeni. Részint azért volt így, mert nem volt képzelőtehetsége, ám azért is, mert azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.

A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik — elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.

De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.

A Halál sóhajtott egyet.

FÖLTÉTELEZEM, SENKI SE SZÓLT NEKED? kockáztatta meg.

— Hogy mondja?

SEMMI ELŐÉRZET? KÜLÖNÖS ÁLMOK? EGYETLEN ESZELŐS VÉN JÓS SE KIABÁLT RÁD AZ UTCÁN?

— Miről? A kimúlásról?

NEM, FÖLTÉTELEZEM NEM. TÚL SZÉP IS LENNE ILYESMIRE SZÁMÍTANI, mondta savanyúan a Halál. AZ EGÉSZET RÁM HAGYTÁK.

— Kicsoda? — tudakolta elképedve Verenc.

VÉGZET. SORS. MEG AZ ÖSSZES TÖBBI, a Halál rátette kezét a király vállára. ATTÓL TARTOK, AZ A NAGY HELYZET, HOGY ESEDÉKES A KÍSÉRTETTÉ VÁLÁSOD.

— Ó! — Verenc lenézett a… testére, ami elég szilárdnak tűnt. Aztán valaki keresztülsétált rajta.

NE HAGYD, HOGY EZ FÖLZAKLASSON.

Verenc nézte, ahogy saját, immár merev tetemét tisztelettudóan kiviszik a csarnokból.

— Meg fogom próbálni — ígérte.

DERÉK FICKÓ.

— Noha nem hinném, hogy képes lennék arra a cirkuszra a fehér leplekkel meg láncokkal — jegyezte meg. — Muszáj körbemászkálnom nagyokat nyögve meg sikítozva?

A Halál vállat vont.

AKARSZ?

— Nem.

AKKOR ÉN A HELYEDBEN NEM FÁRADOZNÉK EZZEL. A Halál előhúzott egy homokórát sötét köntöse rejtekéből, s alaposan szemügyre vette. ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL, mondta. Sarkon fordult, kaszáját vállára vetette, s elkezdett kisétálni a csarnokból a falon keresztül.

— Hé! Várjon egy kicsit! — kiáltotta Verenc utánaszaladva.

A Halál nem nézett vissza. Verenc követte őt át a falon; olyan volt, akár a séta a ködben.

— Ez minden? — követelte. — Úgy értem, meddig leszek kísértet? Miért vagyok kísértet? Nem hagyhat itt csak úgy! — Megtorpant, s fölemelt egy ellenmondást nem tűrő, kissé átlátszó ujjat. — Állj! Megparancsolom!

A Halál komoran rázta fejét, s keresztüllépett a következő falon. A király olyan méltóságteljesen sietett utána, amennyire csak telt tőle, s ott találta a Halált a pártázaton álldogáló nagy, fehér ló hevederével babrálva. A ló abrakostarisznyát is viselt.

— Nem hagyhat itt csak úgy! — ismételte meg az egyértelműen ellentétes értelmű bizonyíték dacára.

A Halál odafordult hozzá.

DEHOGYNEM, mondta. ÉLŐHALOTT VAGY, TUDOD? A KÍSÉRTETEK AZ ÉLŐK ÉS HOLTAK KÖZTI VILÁGOT LAKJÁK. NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM. Megveregette a király vállát. NE AGGÓDJ, tette hozzá, NEM FOG ÖRÖKKÉ TARTANI.

— Akkor jó.

DE LEHET, HOGY ÚGY FOG TŰNNI.

— Valójában meddig fog tartani?

FÖLTÉTELEZEM, MÍG BE NEM TELJESÍTED A VÉGZETED.

— És honnan fogom tudni, hogy mi a végzetem? — tudakolta kétségbeesve a király.

— Nos, hogy tudnám kitalálni?

TUDOMÁSOM SZERINT EZEK A DOLGOK ÁLTALÁBAN NYILVÁNVALÓVÁ VÁLNAK, közölte a Halál, s föllendítette magát a nyeregbe.

— És addig kísértenem kell ezen a helyen — Verenc király körbenézett a huzatos oromzaton. — Teljesen egyedül, fölteszem. Képes lesz bárki is látni engem?

Ó, AZ OKKULTRA HAJLAMOSAK. KÖZELI ROKONOK. ÉS PERSZE A MACSKÁK.

— Gyűlölöm a macskákat.

A Halál arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még merevebb lett. Szemgödrében a kék izzás vörösen villant egy pillanatra.

ÉRTEM, kongta. A hangvétel azt sugallta, hogy a sima meghalás túl jó a macskagyűlölőknek. ÚGY KÉPZELEM, A NAGY TERMETŰ KUTYÁKAT SZERETED.

— Ami azt illeti, igen — A király morózusan bámulta a hajnalt. A kutyái. Tényleg hiányozni fognak a kutyái. És a mai milyen remek napnak látszik vadászatra.

Eltűnődött, hogy a kísértetek vadásznak-e. Úgy képzelte, szinte biztosan nem. Nem is esznek, vagy isznak, ami azt illeti, és ez igazán lehangoló. Szerette a nagy, zajos banketteket és életében számtalan korsó jó sört öntött a gallérja alá[2]. És pocsék sört, ha már szóba került a dolog. Sose volt képes megállapítani a különbséget, általában másnap reggelig.

Elkeseredetten belerúgott egy kőbe, s komoran észlelte, hogy a lába egyenesen átsuhan rajta. Nincs vadászás, ivás, tivornyázás, se dáridó, se solymászás… Földerengett benne, hogy a testi élvezetek ugyancsak gyérek test nélkül. Hirtelen semmi értelme se lett élni. A tény, hogy már nem tette, egyáltalán nem vidította föl.

NÉMELYEK SZERETNEK KÍSÉRTETEK LENNI, vigasztalta a Halál.

— Hmm? — morogta csüggedten Verenc.

FÖLTÉTELEZEM, NEM IS OLYAN SZÍVET TÉPŐ FÁJDALOM. LÁTHATJÁK, HOGYAN BOLDOGULNAK UTÓDAIK. ELNÉZÉST? VALAMI BAJ VAN?

Ám Verenc eltűnt a falba.

UGYAN, NE IS TÖRŐDJ VELEM, szólt durcásan a Halál. Azzal a tekintettel nézett körbe, ami átlát időn és téren és emberi lelkeken, s észrevett egy földcsuszamlást a távoli Klaccsban, egy hurrikánt Howondaföldön, egy járványt Hergenben.

MINDIG CSAK A GÜRC, motyogta, s sarkantyúba kapta lovát föl, az egekbe.

Verenc átrohant saját kastélyának falain. Lába alig érintette a földet — igazából a padló egyenetlensége azt jelentette, hogy néha egyáltalán nem is érintette a földet.

Királyként megszokta, hogy úgy bánik a szolgákkal, mintha ott se lennének, s kísértetként átszaladni rajtuk majdnem ugyanaz volt. Az volt az egyetlen különbség, hogy nem álltak félre.

Verenc odaért a gyerekszobához, megpillantotta a betört ajtót, a földre hullott lepedőket…

Meghallotta a patkódobogást. Elérte az ablakot, meglátta saját lovát hintóba fogva lóhalálában kivágtatni a nyitott kapun. Néhány másodperccel később három lovas követte. A patkódobogás hangja még egy pillanatig visszhangzott a macskaköveken, majd elhalt.

A király ököllel ütötte a párkányt. Ökle több hüvelyknyire belemerült a kőbe.

Aztán kivetődött a levegőbe, méltóságán alulinak tartva a mélység észlelését, s félig repült, félig rohant, át az udvaron, be az istállóba.

Csupán húsz másodpercébe került megtanulni, hogy a rengeteg dolog közé, amit egy kísértet nem tud csinálni, be kell sorolja a lóra pattanást is. Sikeresen fölmászott a nyeregbe, vagy legalábbis szétvetett lábakkal ült pont fölötte a levegőben, de amikor a ló végül megbokrosodva kitört, a füle mögött zajló rejtélyes dolgoktól minden képzeletet felülmúlóan megriadva, Verenc ott maradt lovaglóülésben öt lábnyi friss levegőn.

Megpróbált futni és eljutott egész úgy a kapuig, mielőtt a levegő kátrányállagúra sűrűsödött.

— Nem tudsz — szólt mögötte egy szomorú, öreg hang. — Ott kell maradnod, ahol meggyilkoltak. Ezt jelenti a kísértés. Nekem elhiheted. Én csak tudom.

Mállotviksz Néne megmerevedett a második sütivel félúton szája felé.

— Valami jön — mondta.

— Bal hüvelyked bizsergéséből tudod? — firtatta Magrat nagy komolyan. Magrat rengeteget tanult a boszorkaságról könyvekből.

— A fülem bizsergéséből — közölte Néne. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult. A jó öreg Pityergi Komámasszony a maga módján kitűnő boszorkány volt, de túlságosan képzelődő. Túl sok virág, meg romantikus képzelgés, meg ilyesmik.

Néha-néha egy villám lobbanása megmutatta az egészen az erdőig terjedő fényért, de az eső a meleg nyári talajon ködkísértetekkel töltötte meg a levegőt.

— Patkódobogás? — kérdezte Ogg Ángyi. — Senki se jön föl ide ilyenkor éjszaka.

Magrat félénken körbelesett. A hangafüves pusztán itt-ott óriási menhirek álltak, eredetük az idők homályába veszett, s azt beszélték róluk, hogy megvan a maguk mozgalmas magánélete. Megborzongott.

— Mi van itt, amitől félni kéne? — nyögte ki sikerrel.

— Mink — felelte Mállotviksz Néne önelégülten.

A patkódobogás közelgett, s lelassult. S aztán a hintó ott zötyögött a rekettyebokrok között, a lovakat hámjuk tartotta állva. A hajtó leugrott, odarohant a batár ajtajához, kihúzott bentről egy nagy batyut, s a trió felé iramlott vele.

Már megtette a fél utat a nedves tőzegen keresztül, amikor megtorpant s rettegő tekintettel bámult Mállotviksz Nénére.

— Minden rendben — suttogta a boszorkány, s a suttogás olyan tisztán hallatszott a viharban, mint a harangszó.

Néhányat előrelépett, s egy alkalmas módon épp akkor lobbanó villám lehetővé tette számára, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. Aminek az a jellegzetes fókusza volt, ami elárulta azoknak, akik Beavatottak, hogy a férfi nem néz többé semmire ezen a világon.

Egy utolsó rángatózó mozdulattal Néne karjába lökte a batyut, és előrezuhant, egy íjpuskából kilőtt nyílvessző tollai álltak ki hátából.

Három alak érkezett a tűzfénybe. Néne fölnézett egy másik szempárba, ami olyan jeges volt, mint a Pokol lejtői.

Tulajdonosuk félredobta az íjpuskát. Egy pillanatra megcsillant láncinge az átázott köpönyeg alatt, mikor előhúzta a kardját.

Nem suhogtatta meg. A szempár, ami Néne arcára szegeződve maradt, nem olyasvalakinek a szempárja volt, aki suhogtatással bíbelődik. Olyasvalakinek szempárja volt, aki pontosan tudja, mire valók a kardok. Kinyújtotta a kezét.

— Ide fogod adni nekem — jelentette ki.

Néne félrerántotta a pokróc egyik redőjét, s lenézett egy apró, alvásba burkolózott arcra karjában.

Fölnézett.

— Nem — válaszolta elvi alapokon.

A katona róla Magratra és Ogg Ángyira pillantott, akik olyan mozdulatlanok voltak, mint a menhirek a fenyéren.

— Boszorkányok vagytok? — tudakolta.

Néne bólintott. Villám csapott le az égből és egy bokor úgy ötven ölnyire tűzbe borult. A két katona a férfi mögött motyogott valamit, de ő mosolygott s fölemelte páncélos kezét.

— Elhárítja a boszorkányok bőre az acélt? — kérdezte.

— Tudomásom szerint nem — felelte Néne kiegyensúlyozottan. — Esetleg tehetsz vele egy próbát.

Az egyik katona előrelépett, s óvatosan megérintette a férfi karját.

— Uram, tisztesség ne essék szólván, uram, ez nem jó ötlet…

— Maradj csöndben.

— De rettentő balszerencsét…

— Meg kell kérjelek még egyszer?

— Uram — mondta a katona. Tekintete Nénéébe ütközött egy pillanatra, s reményvesztett rettegést tükrözött.

A vezér rávigyorgott Nénére, akinek egyetlen izma se moccant.

— A parasztmágiád bolondoknak való, éj anyja. Lesújthatok rád, ott, ahol állsz.

— Akkor sújts, fickó — szólította föl Néne, elnézve a férfi válla fölött. — Ha azt súgja a szíved, sújts olyan keményen, ahogy csak mersz.

A kapitány fölemelte kardját. Újra villám cikázott, s néhány öllel arrébb kettéhasított egy sziklát, megtöltve a levegőt füsttel s égett szilícium bűzével.

— Mellé — nyugtázta a vezér elégedetten, s Néne látta, hogy izmai megfeszülnek, ahogy készült lecsapni a karddal.

Szerfelett megdöbbent kifejezés suhant át arcán. Oldalra fordította fejét, és kinyitotta száját, mintha megpróbálna kibékülni egy új ötlettel. Kardja kiesett kezéből, s heggyel lefelé beleszúródott a tőzegbe. Aztán sóhajtott és összecsuklott, nagyon puhán, halomba roskadva Néne lábánál.

A boszorkány kissé megbökte lábujjával.

— Talán nem voltál tudatában annak, hogy mit céloztam meg — suttogta. — Éj anyja, még mit nem!

A katona, aki előzőleg megkísérelte visszatartani a vezért, elborzadva bámult a véres tőrre kezében, s elhátrált.

— N-n-nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez… ez nem helyes — dadogta.

— Erről a vidékről való vagy, fiatalember? — érdeklődött Néne.

A katona térdre rogyott.

— Veszett Csikaszból, naccsága — válaszolta. Visszanézett az elesett kapitányra. — Ezért meg fognak ölni! — jajgatta.

— De azt tetted, amiről azt gondoltad, helyes — mutatta ki Néne.

— Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy nekifogjak embereket ölni.

— Nagyon helyes. Én a helyedben elszegődnék matróznak — jelentette ki Néne elgondolkozva. — Igen, egy tengerészeti karrier. Amint lehet, elkezdeném. Valójában most rögtön. Menekülj el, ember. Menekülj a tengerhez, ahol nem maradnak nyomok. Hosszú, boldog életed lesz, ígérem — Egy pillanatig elmerengett, aztán hozzátette. — Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint amilyen akkor lenne, ha itt maradnál.

A katona kihúzta magát, hálából, rettegésből és csodálatból vegyített pillantással ajándékozta meg a boszorkányt, s eliramlott a ködbe.

— És most esetleg valaki elmondhatná nekünk, hogy mi ez az egész? — szólt Néne a harmadik férfi felé fordulva.

Ahol korábban a harmadik férfi volt.

Patkók távolodó dobolása hallatszott a tőzegen, aztán csönd.

Ogg Ángyi előrebicegett.

— El tudnám fogni — jegyezte meg. — Mi a véleményed?

Néne fejét rázta. Leült egy sziklára s ránézett a karjában tartott gyermekre. Fiúcska volt, nem több, mint kétéves, és egészen csupasz a takaró alatt. Tétován ringatta, s a semmibe bámult.

Ogg Ángyi megvizsgálta a két tetemet, annak a modorában, aki számára a kiterítés nem tartogat félelmet.

— Talán banditák voltak — szólt Magrat remegő hangon.

Ángyi fejét rázta.

— Fura dolog — mondta. — Mindketten ugyanazt a címert viselik. Két medve fekete-arany pajzson. Tudja valaki, hogy mit jelent?

— Verenc király címere — felelte Magrat.

— Az ki? — kérdezte Mállotviksz Néne.

— Ő uralja ezt az országot — világosította föl Magrat.

— Ó! Az a király! — legyintett Néne, mintha a dolog nem érdemelt volna figyelmet.

— Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme — hökkent meg Ogg Ángyi. — Magrat, vess egy pillantást a hintóba.

A legfiatalabb boszorkány körbeturkált a kocsibelsőben, s egy zsákkal tért vissza. Kiborította, s valami a tőzegre huppant.

Mostanra a vihar átmorajlott a hegy túloldalára, és a vizes hold híg fényzabkását vetett a nedves fenyérre. Ami megcsillant azon, ami, kétségkívül, egy szerfelett fontos korona volt.

— Egy korona — mutatta ki Magrat. — Vannak rajta olyan szúrós izék is.

— Nahát! — jegyezte meg Néne.

A gyermek bugyborékolt álmában. Mállotviksz Néne ki nem állhatta a jövőbe nézést, de most érezte, hogy a jövendő egyenesen ránéz.

És a boszorkánynak egyáltalán nem tetszett a kinézete.

Verenc király a múltra pillantott, és többé-kevésbé ugyanerre a nézetre jutott.

— Te látsz engem? — kérdezte.

— Ó, hogyne. Egész tisztán, de tényleg — válaszolta az újonnanjött.

Verenc szemöldöke összeráncolódott. Kísértetnek lenni jóval több szellemi erőfeszítést igényelt, mint elevennek lenni: negyven évig ragyogóan elboldogult anélkül, hogy napjában egy-kettőnél több alkalommal el kellett volna gondolkodjék, most meg állandóan muszáj.

— Á — mondta. — Te is kísértet vagy.

— Jól kiszúrtad.

— A fej volt az a hónod alatt — magyarázta Verenc elégedetten önmagával. — Az vezetett nyomra.

— Zavar téged? Visszatehetem a helyére, ha zavar téged — jelentette ki segítőkészen az öreg kísértet. Szabad kezét odanyújtotta. — Örvendek a szerencsének. Serbili vagyok, Lancre királya.

— Verenc. Úgyszintén — Lenézett az öreg király arcába s hozzátette. — Nem emlékszem, hogy láttam volna a képmásod a Hosszú Galérián…

— Ó, az mind az én időm után történt — legyintett Serbili elutasítólag.

— Akkor hát mióta vagy itt?

Serbili lenyúlt és megvakarta az orrát.

— Úgy ezer éve — közölte büszkeségtől csengő hangon. — Élve és kísértve.

— Ezer éve!

— Valójában én építtettem ezt a kastélyt. Épp csinosan kifestettem, amikor az unokaöcsém levágta a fejem, míg aludtam. El sem tudom mondani neked, mennyire fölbosszantott a dolog.

— De… ezer év… — ismételte meg Verenc elgyöngülve.

Serbili karon fogta.

— Nem olyan rossz — tett bizalmas vallomást, miközben az ellenállásra képtelen királyt keresztülvezette az udvaron. — Sok szempontból jobb, mint elevennek lenni.

— Azok akkor átkozottul fura szempontok! — csattant föl Verenc. — Én szerettem életben lenni!

Serbili biztatóan vigyorgott.

— Hamarosan hozzá fogsz szokni — mondta.

— Nem akarok hozzászokni!

— Erős morfogenetikus erőtered van — mutatta ki Serbili. — Értek hozzá. Keresni szoktam az ilyesmit. Igen. Nagyon erős, azt kell mondjam.

— Az mi?

— Tudod, én sose tudtam magam jól kifejezni szavakkal — magyarázta Serbili. — Mindig könnyebbnek találtam fejbe csapni az embereket valamivel. De úgy gondolom, hogy a lényeg az, hogy mennyire voltál életteli. Úgy értem, amikor éltél. Valami, amit — röviden elhallgatott — állati vitalitásnak neveznek. Igen, az lesz az. Állati vitalitás. Azt mondhatni, minél többed volt belőle, annál inkább önmagad maradsz, ha kísértet leszel. Úgy vélem, te száz százalékosan eleven voltál, amikor életben voltál.

Verencnek akarata ellenére hízelgett a dolog.

— Megpróbáltam jó kondícióban maradni — mondta.

Átsétáltak a falon a Nagy Csarnokba, ami most üresen állt. A kecskelábú asztalok látványa automatikus reakciót váltott ki a királyból.

— Hogyan kerítünk magunknak reggelit? — firtatta.

Serbili feje meglepődve nézett föl.

— Sehogy — felelte. — Mi kísértetek vagyunk.

— De én éhes vagyok!

— Nem vagy éhes. Tudod, ezt csak képzeled.

Csörömpölés hallatszott a konyhából. A szakácsok már fönn voltak, és, egyéb utasítás hiányában, a kastély szokásos reggeli menüjét készítették elő. Ismerős illatok lebegtek elő a konyhához vezető sötét boltív alól.

Verenc szippantott.

— Kolbász — szólt álmodozón. — Szalonna. Tojás. Füstölt hal — Serbilire bámult — Véres hurka.

— Valójában nincs is gyomrod — mutatta ki az öreg kísértet. — Ez az egész csak a fejedben van. Csak a szokás hatalma. Csak azt gondolod, hogy éhes vagy.

— Azt gondolom, hogy éhen halok.

— Igen, de igazából semmit sem tudsz megérinteni, tudod — magyarázta gyöngéden Serbili. — Egyáltalán semmit se.

Verenc leeresztette magát egy padra, puhán, hogy ne libegjen át rajta, és kezébe temette arcát. Hallotta már korábban, hogy a halál szörnyű lehet. Csak nem fogta föl, mennyire.

Bosszút akart állni. Ki akart jutni ebből a váratlanul borzalmas kastélyból, hogy megtalálja a fiát. És még inkább elborzasztotta, hogy azon kapta magát, hogy amit igazán akar, de most rögtön, az egy tányér vese.

Nedves hajnal öntötte el a tájat, megmászta a Lancre Kastély oromzatát, elfoglalta az erődítményt, s végül áttört a napozószoba szárnyas ablakán.

Felmet herceg komoran bámult ki a csöpögő erdőre. Olyan rengeteg volt belőle! Nem arról van szó, döntötte el, hogy bármi kifogása lenne a fák, mint olyan, ellen, csak az, hogy ilyen rengeteg fa látványa rettenetesen leverő. Állandóan rátört a vágy, hogy megszámolja őket.

— Valóban, szerelmem — mondta.

A herceg azokat, akik megismerkedtek vele, valamiféle gyíkra emlékeztette, lehetséges, hogy arra a fajtára, amelyik vulkanikus szigeteken él, naponta egyszer mozdul meg, van egy elcsökevényesedett harmadik szeme, és havonként ismétlődő eseményként pislog. Ő magát civilizált embernek tartotta, akihez jobban illik egy tisztességesen megszervezett időjárás száraz levegője és ragyogó napsütése.

Másrészt, tűnődött, nem kizárt, hogy fának lenni jó. A fáknak nincs füle, ebben eléggé biztos volt. És láthatólag elboldogulnak a házasság áldott állapota nélkül. Egy hím tölgyfa — ennek muszáj lesz utánanéznie — egy hím tölgyfa csak belehullatja virágporát a szellőbe, és az egész vacakolás a makkokkal, hacsak nem gubacsok azok, nem, szinte bizonyos volt benne, hogy makkok, valahol másutt történik…

— Igen, drágaságom — mondta.

Igen, a fák jól megoldották az egészet. Felmet herceg rámeredt az erdő tetejére. Önző disznók.

— Határozottan, egyetlenem — mondta.

— Mi? — kérdezte a hercegné.

A herceg tétovázott, kétségbeesetten megpróbálva visszajátszani a monológ utolsó öt percét. Volt valami arról, hogy ő csak félig férfi és… szándékosan pipogya? Szándékában pipogya? És biztos volt benne, hogy volt valami panaszkodás a kastély hidegségére. Igen, valószínűleg az lesz az. Nos, ez egyszer azok a rohadt fák is végezhetnek némi munkát.

— Azonnal ki fogok vágatni s idehozatni néhányat, kincsem — mondta.

Lady Felmet pillanatnyilag szóhoz sem jutott. Ez naptári eseményszámba ment. Nagy darab, imponáló asszony volt, aki azt a benyomást keltette a vele először találkozó emberekben, hogy egy teljes szélben vitorlázó gályát látnak; a hatást fölerősítette a lady azon szerencsétlen tévhite, hogy a vörös bársony jól áll neki. Ami azonban nem kiemelte az arcszínét, hanem passzolt hozzá.

A herceg gyakorta elmerengett azon, micsoda jószerencse érte azzal, hogy elvehette. Felesége becsvágyának motorja nélkül csak egy lenne a helyi uraságok közül, s nem nagyon lenne mit tennie a vadászáson, iváson, és droit de seigneur-jének[3] gyakorlásán kívül. Ehelyett, most csak egy lépésnyire van a tróntól, és hamarosan uralkodója lehet mindannak, amit maga körül lát.

Föltéve, hogy nem bánja, hogy az mind fa.

Sóhajtott.

— Mit vágatsz ki? — tudakolta jegesen Lady Felmet.

— Ó, hát a fákat — válaszolta a herceg.

— Mi köze hozzá a fáknak?

— Nos… olyan rengeteg van belőlük — felelte mély átérzéssel a herceg.

— Ne térj el a tárgytól!

— Bocsánat, édesem.

— Azt kérdeztem, hogy hogyan lehettél olyan idióta, hogy hagytad őket elmenekülni? Mondtam neked, hogy az a szolga túlságosan hűséges. Nem lehet megbízni az olyan alakokban.

— Valóban nem, szerelmem.

— Föltételezem, esetleg föl sem merült benned, hogy valakit utánuk küldhetnél?

— Bencent, drágám. És két gárdistát.

— Ó! — a hercegné elhallgatott. Bencen, a herceg személyi testőrségének kapitánya, olyan hatékony gyilkos volt, akár egy pszichopata mongúz. Ő maga is a kapitányt választotta volna. Bosszantotta, hogy ideiglenesen megfosztották a lehetőségtől, hogy férjét hibáztassa, de egész jól kapott új erőre.

— Egyáltalán nem kellett volna utánuk küldeni, ha hallgattál volna rám. De sose teszed.

— Mit nem teszek, szenvedélyem?

A herceg ásított. Hosszú volt az éjszaka. Volt egy teljesen fölöslegesen drámai méretű égiháború, s aztán meg az a mocskos ügy a késekkel.

Már említettük, hogy Felmet herceg egy lépésre állt a tróntól. A kérdéses lépés a Nagy Csarnokba vezető lépcső tetejétől az aljáig tartott, amin Verenc király végigzuhant a sötétben, hogy, a valószínűség minden törvényével ellenkezően, saját tőrén landoljon.

Azonban a király saját orvosa már kinyilvánította, hogy az elhalálozás természetes okokra volt visszavezethető. Bencen meglátogatta a doktort, és elmagyarázta, hogy a lépcsőn történő legurulás tőrrel az ember hátában olyan betegség, amit elkapnak a szájukat kinyitó ostobák.

És tényleg, már többeket megfertőzött a király személyi testőrei közül, akik egy kissé nagyothallottak. Kisebbfajta járvány tört ki.

A herceg összeborzadt. A múlt éjszakának akadtak egyes részletei, amik mind homályosak, mind iszonyúak voltak.

Megpróbálta biztosítani önmagát, hogy az összes kellemetlenségnek már vége, és van egy királysága. Nem valami különös, szemlátomást főleg fák, de királyság és van koronája.

Bárcsak meg tudnák találni.

Lancre Kastélyt egy sziklakiszögellésre építette egy olyan építész, aki hallott már Gormenghastról, de szűkösebb volt a költségvetési kerete. De azért megtett minden tőle telhetőt a leszállított árú fiatornyok, alkalmi vétel pártázatok, pillérek, csipkézett lőrések, vízköpők, öregtornyok, bástyák, udvarok és tömlöcök pöttöm preparátumával; valóban mindent, amire csak egy kastélynak szüksége lehet, kivéve talán az elfogadható alapozást és az olyan habarcsot, amit nem mos el egy könnyű zápor.

A kastély szédelegve hajolt a Lancre-folyó száguldó, fehér vize fölé, ami ezer lábbal lejjebb sötéten morajlott. Hébe-hóba egyes darabkák beleestek.

Bármilyen kicsi volt is, a kastélyban ezer hely akadt egy korona elrejtésére.

A hercegné kivonult, hogy találjon valaki mást, akit lehordhat, s ott hagyta Lord Felmetet komoran kibámulva a tájra. Eleredt az eső.

Erre a végszóra érkezett a viharos dörömbölés a kastély kapuján. Súlyosan megzavarta a kastély kapusát, aki Csonka Miszter Tökfejet játszott a kastély szakácsával és a kastély Bolondjával a konyha melegében.

Morgott és fölállt.

— Kívül kopogás — mondta.

— Min kívül? — érdeklődött a Bolond.

— Az ajtón kívül, te hülye.

A Bolond aggodalmas pillantást vetett rá.

— Kopogás az ajtón kívül? — firtatta gyanakvóan. — Ez nem valamiféle zen, ugye?

Amikor a kapus elmorgott a kapufülke irányába, a szakács még egy krajcárt dobott a kasszába, és szúrósan nézett kártyalapjai fölött a Bolondra.

— Mi az a zen?

A Bolond csengettyűi csilingeltek, ahogy elrendezte kártyáit. Gondolkozás nélkül így válaszolt:

— Ó, Szumtin filozófiai rendszerének alszektája a Forgásiránti Klaccsban, cikornyátlan zordonaságáról és meditáción valamint légzési technikákon keresztül elérhető személyes lelki béke és egészség kínálatáról ismeretes, egyik érdekes jellegzetessége a látszólag értelmetlen kérdések kérdezése azért, hogy ezáltal szélesebbre tárja a fölfogás ajtaját.

— Hogy is volt ez? — kérdezte gyanakodva a szakács. Nagyon ideges volt. Amikor fölvitte a reggelit a Nagy Csarnokba, egyfolytában azt érezte, hogy valami megkísérli kivenni a tálcát a kezéből. És mintha ez nem lett volna elég rossz, ez az új herceg visszaküldte őt… Megborzongott. Zabkása! Meg lágytojás! A szakács túl öreg volt az ilyesmihez. Megrögződött szokásai voltak. Az igazi feudális hagyományokhoz ragaszkodó szakács volt. Aminek nem volt alma a szájában és nem lehetett nyárson sütni, azt ő nem akarta fölszolgálni.

A Bolond, kezében egy kártyalappal, tétovázott, elfojtotta páni rettegését, s sebesen gondolkodott.

— Hitemre, bácsikám — vinnyogta —, tekegyelmed jobban teli vagyon kérdésekkel, mint a tátincs farvitorlával.

A szakács megnyugodott.

— Nos, oké — szólt, noha nem teljesen elégedetten. A Bolond zsinórban elvesztette a következő három leosztást, csakis a biztonság kedvéért.

Mindeközben a kapus elhúzta a reteszt a nagykapuba vágott kis ajtón, s kikukucskált.

— Ki kopogtata kívül? — morrant.

A katona annak ellenére, hogy bőrig ázott és halálra rémült volt, meghökkent.

— Kívül? Min kívül? — kérdezte.

— Ha nekiállsz kekeckedni, akkor tőlem akár piszok jól kívül is maradhatsz egész álló nap — válaszolta a kapus nyugodtan.

— Nem! Ebben a minutumban beszélnem kell a herceggel! — kiáltotta a gárdista. — Házon kívül vannak a boszorkányok!

A kapus már azon volt, hogy azt válaszolja „Az évszaknak megfelelően” vagy „Bárcsak én is ott lennék”, de megakadt, amikor megpillantotta a férfi arcát. Nem annak az embernek arca volt, aki átvenné a dolog szellemét. Olyasvalaki kinézete volt, aki olyasmiket látott, amikről tisztességes embernek nem szabadna tudnia…

— Boszorkányok? — kérdezte Lord Felmet.

— Boszorkányok! — dühöngött a hercegné.

A huzatos folyosón, egy olyan halk hang, akár a szél a távoli kulcslyukakban, reménykedő hangnemben így szólt:

— Boszorkányok!

Az okkultra hajlamosak…

— Az beavatkozás, nem más — közölte Mállotviksz Néne. — És semmi jó nem fog származni belőle.

— Olyan romantikus — zihálta Magrat, és fölsóhajtott.

— Üntyüli-püntyüli! — mondta Ogg Ángyi.

— Különben is — jegyezte meg Magrat —, megölted azt az utálatos fickót!

— Sose tettem olyat. Csak fölbátorítottam… a dolgokat, hogy úgy történjenek, ahogy nekik tetszik — Mállotviksz Néne homlokát ráncolta. — A kapitányban nem volt semmi tisztelettudás. Amikor az ember elveszti a közmegbecsülést, az bajt okoz.

— Aja-aja, babuci.

— Az a másik férfi azért hozta őt ide, hogy megmentse! — kiabálta Magrat. — Azt akarta, hogy tartsuk őt biztonságban! Ez nyilvánvaló! Ez a sors keze!

— Ó, nyilvánvaló — legyintett Néne. — Azt elismerem, hogy nyilvánvaló. A baj csak az, hogy attól, hogy a dolgok nyilvánvalóak, még nem biztos, hogy igazak is.

Kezében latolgatta a koronát. Nagyon nehéznek érzett, egy olyan módon, ami túlmegy a fontokon és unciákon.

— Igen, de a lényeg az… — kezdte Magrat.

— A lényeg az — vágott közbe Néne —, hogy jönnek majd keresni. Komoly népek. Komoly keresés. Döntsük-le-a falat és égessük-le-a-zsúpot keresés. És…

— Hogy ityeg a fityeg, lurkó?

— …És Gytha, biztos vagyok benne, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha abbahagynád a gőgicsélést! — csattant föl Néne. Érezte, hogy az idegei színre lépnek. Az idegei mindig a legjobb formájuk hozták, valahányszor nem volt biztos valamiben. Ráadásul visszavonultak Magrat kunyhójába, s a berendezés is kezdett az idegeire menni, mert Magrat hitt a Természet bölcsességében, meg a tündékben, meg a színek gyógyító erejében, meg az évszakok körforgásában, meg egy csomó más dologban, amikkel Mállotviksz Nénének esze ágában se volt közösködni.

— Nem óhajtod megmondani nekem, hogy kell egy gyerekre vigyázni, ugye! — csattant föl enyhén Ogg Ángyi. — Mikor nekem tizenöt van?

— Csak annyit mondok, hogy el kéne gondolkozzunk róla — jelentette ki Néne.

A másik kettő nézte őt egy darabig.

— Nos? — kérdezte Magrat.

Néne ujjai a korona szélén doboltak. Homlokát ráncolta.

— Először is, el kell vigyük a fiút innen — mondta, s föltartotta kezét. — Nem, Gytha, biztos vagyok benne, hogy a házad ideális meg minden, de nem biztonságos. A gyereknek valahol máshol kell fölnőnie, jó messze innen, ahol senki se tudja, ki ő. És aztán itt van ez — egyik kezéből a másikba dobálgatta a koronát.

— Ó, az könnyű — szólt Magrat. — Úgy értem, az ember csak eldugja egy szikla vagy valami alá. Tényleg könnyű. Sokkal könnyebb, mint a csecsemő.

— Hát nem — felelte Néne. — Az oka pedig az, hogy az ország teli csecsemőkkel és mind ugyanúgy néznek ki, de nem hinném, hogy koronából sok lenne. Különben is, ezeknek megvan a szokása, hogy rájuk találnak. Valahogy segítségért kiáltanak az emberi tudathoz. Jól jegyezd meg, ha bedugnád itt egy szikla alá, egy héten belül véletlenül fölfedeztetné magát.

— Ez biza igaz — bólogatott komolyan Ogg Ángyi. — Hányszor hajítottál egy varázsgyűrűt az óceán legmélységesebb fenekére, hogy aztán, amikor hazamentél, hogy egyél egy falat rombuszhalat uzsonnára, ott találd?

Csöndben fontolgatták.

— Egyszer se — válaszolta ingerülten Néne. — És te se. Különben is, lehet, hogy a fiú majd vissza akarja kapni. Amennyiben jogosan az övé, na persze. A királyok nagy becsben tartják a koronákat. Igazán, Gytha, néha olyanokat mondasz…

— Fölteszem a teát, jó? — vágott közbe Magrat vidáman, s eltűnt a mosogatókonyhába.

A két idősödő boszorkány udvarias és szúrós csöndben ült az asztal két oldalán. Végül Ogg Ángyi megszólalt:

— Takarosan rendbe hozta, nem? Virágok meg minden. Mik azok az izék a falon?

— Pecsétek — fanyalgott Néne. — Vagy valami olyasmi.

— Ki hitte volna — mondta udvariasan Ogg Ángyi. — Meg azok a köntösök, meg varázspálcák, meg dolgok is, mind!

— Modern — húzta az orrát Néne. — Jánykoromban volt egy darab viaszunk, meg két tűnk, és meg kellett elégedjünk velük. Azokban az időkben a két kezünkkel kellett megcsinálni a saját varázslataink.

— Nos, hát azóta jó sok pisi folyt le a Lancrén — mutatta ki Ogg Ángyi bölcsen. Vigasztalóan megütögette a kisgyereket.

Mállotviksz Néne fintorgott. Ogg Ángyi háromszor ment férjhez, s szerte a királyságban egy egész törzset uralt gyerekekből és unokákból. Valójában nem volt kifejezetten tilos a boszorkáknak megházasodni. Ezt elismerte Néne, noha vonakodva. Rendkívül vonakodva. Újra rosszallóan megszívta orrát, ami hibának bizonyult.

— Mi ez a bűz? — csattant föl.

— Á — mondta Ogg Ángyi, gondosan eredeti pozíciójába helyezve a gyereket. — Azt hiszem, most elmegyek megnézni, hogy van-e Magratnak egy tiszta rongya, jó?

S most Néne egyedül maradt. Zavarban volt, ahogy az ember mindig zavarba jön, amikor egyedül marad valaki más szobájában, s küzd a késztetéssel, hogy fölkeljen és közelebbről szemügyre vegye a könyveket a kredenc fölötti polcon, vagy megvizsgálja, hogy poros-e a kandallópárkány. Újra meg újra megforgatta kezében a koronát. S megint azt a benyomást keltette benne, hogy nagyobb és nehezebb, mint valójában.

Észrevette a tükröt a kandallópárkány fölött, és lenézett a koronára. Csábító volt. Gyakorlatilag esengett azért, hogy fölpróbálja, jó-e a méret. Nos, miért ne? Megbizonyosodott, hogy a többiek nincsenek a közelben, s aztán egyetlen mozdulattal lekapta a kalapját s fejére tette a koronát.

Úgy tűnt, ráillik. Néne büszkén kihúzta magát, s parancsolóan intett a tűzhely általános irányába.

— Jó lesz, ha engedelmeskedsz! — mondta. Dölyfösen odabiccentett a falióra-nagyapónak. — Csapd le a fejét, hej! — kommandírozta. Komoran mosolygott.

S megfagyott, amikor meghallotta a sikolyokat, s a lovak viharzását, s a nyílvesszők halálos suttogását, és az eleven húsba csapódó lándzsák nedves, hars hangját. Roham roham után visszhangzott a koponyáján át. Kard akadt pajzsba, vagy kardba, vagy csontba — könyörtelenül. Évek áramlottak át tudatán egy másodperc leforgása alatt. Voltak idők, mikor a holtak közt feküdt, vagy egy faágról lógott, de mindig akadt egy kéz, hogy fölemelje újra, s ráhelyezze egy bársony vánkosra…

Néne nagyon óvatosan leemelte a fejéről — komoly erőfeszítés volt, mert ez nem tetszett a koronának —, s letette az asztalra.

— Szóval szerinted ez teszi a királyt, mi? — susogta halkan. — Kíváncsi vagyok, miért akarják olyan sokan ezt a hivatalt?

— Kérsz cukrot? — kérdezte Magrat a háta mögött.

— Az az ember, aki király lesz, született bolond — állította Néne.

— Tessék?

Néne megfordult.

— Nem vettem észre, hogy bejöttél — jegyezte meg. — Mit is mondtál?

— Kérsz cukrot a teádba?

— Három kanállal — vágta rá Néne. Mállotviksz Néne életének kevés bánata közé tartozott, hogy minden erőfeszítése ellenére, pályája csúcsára rózsás almához hasonló arcbőrrel és összes fogával együtt érkezett el. Semennyi ráolvasás sem tudott rábeszélni akár egyetlen bibircsókot, hogy gyökeret verjen csinos, bár kissé lószerű vonásain, és a cukor hihetetlen mennyiségben történő fogyasztása csak arra volt jó, hogy határtalan energiával lássa el. Egy varázsló, akivel megtanácskozta a dolgot, elmagyarázta, hogy ez metabolizmusa következtében van így, ami legalább annyit lehetővé tett, hogy Ogg Ángyinál kissé különbnek érezze magát, aki, gyanúja szerint, még csak nem is látott olyat soha.

Magrat kötelességtudóan kiásott három púpos kanállal. Olyan jó lenne, gondolta vágyódva, ha hébe-hóba valaki azt mondaná „köszönöm”.

Hirtelen ráébredt, hogy a korona őt bámulja.

— Érzed, igaz? — tudakolta Néne. — Megmondtam, nem? A koronák segítségért kiáltanak!

— Rettenetes.

— Dehogy, dehogy. Csak az, ami. Nem tehet róla.

— De ez varázslat!

— Csak az, ami — ismételte meg Néne.

— Rá akar venni, hogy próbáljam föl — mondta Magrat, keze félúton a levegőben.

— Igen, azt szokta.

— De én erős leszek — szögezte le Magrat.

— Azt meghiszem! — értett egyet Néne, váratlanul furán kifejezéstelen arckifejezéssel. — Mit csinál Gytha?

— Megfürdeti a babát a mosogatóban — válaszolta Magrat kissé bizonytalanul. — Hogyan tudnánk elrejteni egy ilyesmit? Mi történne, ha elásnánk tényleg nagyon mélyre valahol?

— Egy borz előkaparná — felelte fáradtan Néne. — Vagy valaki nekiállna aranyat vagy mit ásni. Vagy egy fa körétekerné a gyökereit, s aztán kitépné egy vihar és fölszedné valaki és föltenné…

— Hacsak nem lenne olyan erős akaratú, mint mi — mutatta ki Magrat.

— Kivéve akkor, igen — vizsgálgatta Néne a körmeit. — Bár a koronákkal az van, hogy nem a föltevésük a gond, hanem a levételük.

Magrat fölemelte a koronát, és megforgatta kezében.

— És még csak nem is néz ki különösebben úgy, mintha korona lenne — említette meg.

— Láttál egy csomót, úgy vélném — gúnyolódott Néne. — Szakértőjük vagy, természetesen.

— Láttam egy párat. Sokkal több drágakő volt rajtuk és a közepükbe meg szövetdarabkák — felelte dacosan Magrat. — Ez csak egy kis, vékony vacak…

— Magrat Beléndek!

— Tényleg láttam. Amikor Pityergi Komámasszony…

— …nyugodjékbékében…

— …nyugodjékbékében, tanított, el szokott vinni engem át Girheshátra, vagy bárhová Lancréban, ahol a vándorszínészek épp fölléptek. Rajongott a teátrumért. Nekik több koronájuk volt, mint amennyit meg tudnál bottal fenyegetni, bár, jól figyelj — röviden elhallgatott —, Komámasszony azt mondta, hogy azok valójában csak pléhből meg papírból meg izéből vannak. És a drágakövek üvegből. De azok sokkal valódibbnak látszottak, mint ez. Nem gondolod, hogy ez fura?

Mállotviksz Néne, aki soha nem vallotta be tudatlanságát bármiről, nem tétovázott.

— Ó, igen — mondta. — Akkor hát egyike azoknak a dolgoknak, mi?

— Pityergi Komámasszony azt mondta, hogy a teátrum tükröt tart az életnek — mesélte Magrat. — Azt mondta, őt ez mindig fölvidítja.

— Nem csodálom — felelte Néne vaktában. — Legalábbis, ha tisztességesen játsszák. Rendes népek, ugye, ezek a teátrumjátszók?

— Azt hiszem.

— És vándorolnak szerte az országban, azt mondod? — gondolkozott el Néne a mosogatókonyha ajtaja felé tekintve.

— Mindenütt. Azt hallottam, most is van egy vándortársulat Lancréban. Nem mentem el, mert tudod… — Magrat lenézett. — Az nem helyes, ha egy nő egymaga elmegy ilyen helyekre.

Néne bólintott. Teljes mértékben helyeselte az ilyes nézeteket egész addig, míg föl nem merült a leghalványabb gyanúja, hogy ezek rá is vonatkozhatnának.

Ujjai Magrat asztalterítőjén doboltak.

— Rendben — szólalt meg végül. — És miért ne? Menj, szólj Gythának, hogy jól bugyolálja be a gyereket. Rég volt, mikor utoljára hallottam tisztességesen teátrumot játszani.

Magrat el volt bűvölve, mint mindig. A színház nem volt több néhány festett zsákvászondarabnál meg hordókra fektetett palánkok alkotta színpadnál meg egy fél tucat padnál, amelyeket kipakoltak a község egyetlen terére. Ám ugyanakkor valahogy szerét ejtette, hogy A Kastéllyá, A Kastély Másik Részévé, Ugyanazon Helyszín Későbbé, A Csatattérré váljon, s most épp Egy Út A Városon Kívül volt. A délután csodás lett volna, ha nincs Mállotviksz Néne.

Több velőkig hatoló pillantás után, amit a háromszemélyes zenekarra vetett, hogy lássa, ki tudja-e ókumlálni, melyik zeneszerszám a teátrum, az öreg boszorkány végül figyelmét a színpadnak szentelte, s kezdett nyilvánvalóvá válni Magrat számára, hogy vannak bizonyos alapvető vonásai a színháznak, amiket Néne még nem igazán kapiskál.

Jelenleg épp föl-leugrándozott sámliján dühében.

— A fickó megölte őt — sziszegte. — Miért nem csinál már valaki valamit? A fickó meggyilkolta! És mindenki szeme láttára!

Magrat kétségbeesetten szorongatta kollégája karját, amikor az küzdött, hogy talpra álljon.

— Teljesen rendben van a dolog — suttogta. — Az ipse nem halott!

— Hazugnak nevezel, lányom? — csattant föl Néne. — Láttam az egészet!

— Figyelj, Néne, ez nem igazán valóságos, érted?

Mállotviksz Néne egy kissé lecsillapodott, de még mindig morgolódott a bajsza alatt. Kezdte úgy érezni, hogy a dolgok bolondot próbálnak csinálni belőle.

Fönn a színpadon egy lepedőbe burkolt férfi szellemes monológot adott elő. Néne feszülten figyelt néhány percig, s aztán oldalba bökte Magratot.

— Most meg miről karattyol? — akarta tudni.

— Azt mondja, mennyire sajnálja, hogy a másik férfi halott — válaszolta Magrat, s a téma megváltoztatása érdekében sietve hozzátette. — Jó sok a korona, ugye?

Néne nem hagyta magát eltéríteni.

— Akkor meg minek gyilkolta meg?

— Nos, ez egy csöppet bonyolult… — felelte Magrat elgyöngülten.

— Szégyen, gyalázat! — rivallta Néne. — És az a szegény hótt még mindig ott hever!

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira, aki egy almát rágcsált, s egy tudományos kutató metsző tekintetével tanulmányozta a színpadot.

— Úgy vélem — mondta lassan —, úgy vélem, hogy ez az egész csak színlelés. Nézd csak, a fickó még mindig lélegzik.

A közönség többi része, akik mostanra már eldöntötték, hogy ez a kommentálás teljes mértékben a darabhoz tartozik, egy emberként bámult a tetemre. Az elpirult.

— És nézd csak meg a csizmáját is — folytatta Ángyi kritikusan. — Egy valódi király szégyellne ilyen csizmát viselni.

A tetem megpróbálta eldugni lábát egy papírmasé bokor mögé.

Néne, valami homályos módon úgy érezve, hogy kisebbfajta győzelmet arattak a valótlanságok és mesterkedések szálláscsinálói fölött, vett egy almát a zacskóból, s megújult érdeklődéssel figyelt. Magrat idegei elkezdtek kioldódni, s visszatelepedett, hogy élvezze a darabot. De, mint hamarosan kiderült, nem sokáig. Hitetlenségének készséges fölfüggesztését félbeszakította egy hang, imígyen szólva:

— Ez a rész mi?

Magrat fölsóhajtott.

— Nos — kockáztatta meg —, ő azt gondolja, hogy ő a herceg, de valójában ő a másik király lánya, férfinak öltözve.

Néne hosszas, elemző pillantásnak vetette alá a színészt.

— Márpedig ő férfi — jelentette ki. — Szalmaparókában. Elvékonyítja a hangját.

Magrat megborzongott. Tudott valamicskét a színházi szokásokról. Már előre rettegte ezt a részt. Mállotviksz Nénének határozott Nézetei voltak.

— Igen, de — világosította föl boldogtalanul —, ez Teátrum, tudod. Minden női szerepet férfiak játszanak.

— Miért?

— Nőket nem engednek színpadra — közölte Magrat alig hallható hangon, s lehunyta a szemét.

Azonban nem hallatszott kitörés a balján lévő ülés felől. Megreszkírozott egy gyors pillantást.

Néne csöndesen rágogatta ugyanazt az almadarabkát újra meg újra, szemét le nem vette a cselekményről.

— Ne csapj hűhót, Eszme — szólalt meg Ángyi, aki szintén ismerte Néne Nézeteit. — Ez egy jó rész. Úgy vélem, kezdem kapiskálni a dolgot.

Valaki megütögette Néne vállát, s egy hang azt mondta:

— Asszonyom, lenne olyan szíves levenni a kalapját?

Néne roppant lassan megfordult a sámliján, mintha rejtett motor hajtaná, s százkilowattos, gyémántkék fixírozásban részesítette a közbeszólót. A férfi ettől megfonnyadt, s visszarogyadozott sámlijára, a boszorkány arca egész végig követte, oda le.

— Nem — válaszolta Néne.

A férfi fontolóra vette a választási lehetőségeket.

— Rendben van — motyogta.

Néne visszafordult, s odabiccentett a színészeknek, akik megálltak, hogy őt figyeljék.

— Nem tudom, mit bámultok — morogta a boszorkány. — Folytassátok!

Ogg Ángyi odaadott neki egy másik zacskót.

— Vegyél egy fodormentás cukorkát — javasolta.

Újra csönd töltötte be a hevenyészett színházat, eltekintve a színészek tétova hangjától, akik állandóan Mállotviksz Néne felborzolódott alakjára pillogtak, meg a két, kérlelhetetlenül orcától orcáig köpült fodormentás cukorka szopogatásának neszétől.

Aztán Néne azt mondta olyan átható hangon, hogy az egyik színész elejtette fakardját:

— Az egyik oldalon van egy fickó, aki suttog nekik!

— Az a súgó — magyarázta Magrat. — Ő mondja meg nekik, hogy mit mondjanak.

— Maguktól nem tudják?

— Azt hiszem, elfelejtik néha — fanyalgott Magrat. — Ki tudja, mi okból.

Néne megbökte Ogg Ángyit.

— Most mi folyik? — kérdezte. — Mér' van ott fönn az összes király meg mindenki?

— Ez egy bankett, tudod — jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ogg Ángyi. — A halott király miatt, az volt az, az a csizmás, csak ha jobban megnézed, látni fogod, hogy most úgy csinál, mintha katona lenne, és mindenki beszédeket mond, hogy milyen jó uralkodó is volt, és azon töprengenek, ki ölhette meg.

— Tényleg? — firtatta komoran Néne. Végignézett a szereplőkön, a gyilkost keresve.

Elhatározta magát.

Aztán fölállt.

Fekete vállkendője úgy lebegett körötte, akár egy bosszúálló angyal szárnyai, aki eljött, hogy megszabadítsa a világot az összes ostobaságtól meg tettetéstől meg mesterkedéstől meg ámítástól. Dühös ujjal mutatott a bűnös félre.

— Ő tette! — kiáltotta diadalmasan. — Mink mind láttuk őtet! Ő tette egy tőrrel!

A közönség elégedetten vonult ki. Igazán jó darab volt, döntötték el, bár nem túl könnyen követhető. De az roppant mókás volt, amikor az összes király elszaladt, és a feketeruhás nő fölugrott és mindenfélét kiáltozott. Már önmagában ennyi megérte a félkrajcáros belépőt.

A három boszorka egyedül ült a színpad szélén.

— Kíváncsi vagyok, hogy veszik rá azt a rengeteg királyt meg lordot, hogy idejöjjenek és ezt csinálják? — tűnődött Néne anélkül, hogy egy cseppet is zavarba jött volna. — Azt hittem volna, hogy túlságosan elfoglaltak ehhez. Uralkodással meg ilyesmikkel.

— Nem — mondta fáradtan Magrat. — Nem hinném, hogy teljesen érted a dolgot.

— Nos, mindenesetre szándékomban áll a dolog mélyére hatolni — csattant föl Néne. Fölmászott a színpadra, s elhúzta a zsákvászonfüggönyt.

— Hé, te! — kiáltotta. — Te halott vagy!

A peches néhai tetem, aki sonkás szendvicset eszegetett idegeit megnyugtatandó, hanyatt esett a sámlijáról.

Néne belerúgott egy bokorba. A csizmája egyenesen átszaladt rajta.

— Látod? — mondta nagy általánosságban a világnak, különösen elégedett hangon. — Semmi sem valódi! Az egész csak festék meg botok meg papír hátulról.

— Segítségükre lehetek valamiben, kegyes hölgyek?

Zengzetes, csodás hang volt, minden egyes diftongusa gyönyörűen csusszant a helyére. Aranybarna hang volt. Ha a multiverzum Teremtőjének van hangja, akkor az ilyen. Ha volt valami hátránya, akkor az, hogy nem az a hang, amit, például, szén megrendelésére lehetne használni. Az ilyen hangon megrendelt szén gyémánttá válna.

Szemlátomást egy nagy darab, kövér férfihoz tartozott, akit csúnyán megmart egy bajusz. Orcáin rózsaszín erek rajzolták ki egy meglehetősen nagy város térképét; orrát sikerrel el lehetett volna rejteni egy tál szamócában. Szakadozott zekét viselt meg csupa lyuk harisnyát olyan magabiztos fellépéssel, ami csaknem meggyőzte az embert, hogy az összes vermelinnel szegélyezett bársonyköntöse épp mosásban van. Egyik kezében törülközőt tartott, amivel nyilván a még mindig arcát borító sminket akarta eltávolítani.

— Ismerem magát — mondta Néne. — Maga követte el a gyilkosságot — oldalvást Magratra sandított, s kelletlenül elismerte. — Legalábbis úgy látszott.

— Annyira örülök. Mindig nagy öröm igazi műértővel találkozni. Olbán Kedélyvámos, szolgálatára. Ennek a csavargóbandának igazgatója — áradozott a férfi, lekapva molyrágta föveget, s mély meghajlásban részesítve a boszorkányt. Nem annyira tiszteletteljes köszöntés volt, mint inkább gyakorlat felsőfokú anatómiából.

A kalpag egy sor szövevényes ívben csavarodott és lengedezett, s végezetül egy kar végén végezte, ami most egyenesen az égbolt irányába mutatott. Mindezenközben a férfi egyik lába elvándorolt mögé. A teste többi része udvariasan lerogyott, míg a feje egy magasságba nem került Néne térdével.

— Nos, igen — jelentette ki Néne. Úgy érezte, hogy ruhái egy kissé kitágultak és sokkal forróbbak.

— Azt gondolom, hogy nagyon jól csinálta — nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. — Az a mód, ahogy azt a rengeteg szót olyan kegyesen kiáltozta. Rögtön láttam, hogy maga király.

— Remélem, nem okoztunk gondot — mentegetőzött Magrat.

— Drága hölgyem — kezdte Kedélyvámos. — El se tudom mondani magának, hogy milyen nagy örömöt okoz egy puszta ripacsnak, ha megtudhatja, hogy közönsége keresztüllátott az arcfesték puszta héján az alatta lévő szellemig!

— Én úgy vélem, el tudná — felelte Néne. — Úgy vélem, maga bármit el tudna mondani, Mr. Kedélyvámos.

A férfi föltette újra föveget, s közben szemük összetalálkozott abban a hosszú, mérlegelő pillantásban, amivel a profik mérik föl egymást. Kedélyvámos tört meg elsőnek, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is indult a versenyben.

— Hát akkor — szólt —, minek köszönhetem három ilyen elbűvölő hölgy látogatását?

Igazából győzött. Néne álla leesett. Sose írta volna le magát annál dicsérőbben, hogy „mindent tekintetbe véve, takaros”. Másrészt meg Ángyi olyan ragacsos volt, mint egy csecsemő, s arca akár egy kis összetöppedt mazsola. És a legtöbb, amit Magratról el lehetett mondani az, hogy tűrhetően csúnyácska, meg pirospozsgásra súrolt, meg olyan laposmellű, mint egy vasalódeszka rajta két borsószemmel, még akkor is, ha a feje túlontúl is tele van zsúfolva képzelgésekkel. Néne érzett valamit, valamiféle mágiát munkálkodni. De nem azt a fajtát, amihez hozzászokott.

Kedélyvámos hangja volt az. A kiejtés puszta folyamatával átalakított mindent, amiről beszélt.

Nézd őket kettejüket, mondta magában, úgy illegnek-billegnek, mint két tökfej. Néne megállította kezét saját vaskemény kontyának igazgatásában, s jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

— Beszélni szeretnénk magával, Mr. Kedélyvámos — a színészekre mutatott, akik a díszleteket bontották le, nagy ívben elkerülve őt, s összeesküvő suttogással hozzátette. — Valahol tanúk nélkül.

— Drága hölgyem, mi sem természetesebb — felelte a férfi. — Jelen szállásom amaz nagyrabecsült nyakolajozóban vagyon szemközt.

A boszorkányok körbenéztek. Végül Magrat megreszkírozta:

— A kocsmára gondol?

Hideg és huzatos volt Lancre Kastély Nagy Csarnoka, és az új kamarás húgyhólyagja bizony nem volt már fiatal. A férfi állt és feszengett Lady Felmet pillantása alatt.

— Ó, igen — mondta. — Vannak nekünk, bizony. Rengeteg.

— És az emberek nem csinálnak semmit velük? — kérdezte a hercegné.

A kamarás pislogott.

— Tessék?

— Az emberek eltűrik őket?

— Úgy bizony — felelte a kamarás boldogan. — Jó szerencsének tartják, ha van a faluban egy boszorkány. Szavamra, úgy van.

— Miért?

A kamarás tétovázott. Amikor utoljára rászorult egy boszorkányra az azért történt, mert bizonyos végbélproblémák az árnyékszéket mindennapos kínzókamrává változtatták, s a boszorka készítette üvegnyi balzsam a világot kellemesebb hellyé varázsolta.

— Elsimítják az élet apróbb hepehupáit és döccenőit — válaszolta.

— Ahonnan jövök, nem engedélyezzük a boszorkákat — jelentette ki szigorúan a hercegné. — És nem áll szándékunkban, hogy itt másként legyen. El fogsz látni minket a címükkel.

— Címükkel, úrasszonyom?

— Ahol laknak. Remélem, az adószedőitek tudják, hol lehet őket megtalálni?

— Á — nyögte a kamarás boldogtalanul.

A herceg előrehajolt trónján.

— Remélem — szólt —, hogy fizetnek adót?

— Nem pontosan fizetnek, nem — mondta a kamarás.

Csönd támadt. Végül a herceg megnoszogatta.

— Folytasd, ember!

— Nos, inkább úgy van, hogy nem fizetnek, tudja. Sose éreztük úgy, azaz az előző király nem gondolta… Nos, csak egyszerűen nem fizetnek.

A herceg hitvese karjára tette kezét.

— Értem — jegyezte meg hűvösen. — Nos, jó. Elmehetsz.

A kamarás megkönnyebbülten kissé fejet hajtott, s rákmódra kisurrant a csarnokból.

— Nahát! — mondta a hercegné.

— Bizony.

— Szóval a családod így képzelte a királyság működtetését, mi? Kifejezett kötelességed volt meggyilkolni az unokatestvéred. Egyértelműen az emberi faj érdekében tetted — közölte a hercegné. — A gyöngék nem érdemlik meg, hogy életben maradjanak!

A herceg megborzongott. Hitvese folyton emlékezteti erre. Egészében véve semmi kifogása se volt emberek meggyilkolása ellen, vagy legalábbis ennek megparancsolása és a kivitelezés megtekintése ellen. De egy rokon megölése meglehetősen szíven üti az embert, vagy — most, hogy visszaemlékszik — inkább májon.

— Valóban — nyögte ki. — Na persze, úgy néz ki, hogy sok boszorkány van erre, s esetleg nem lesz könnyű megtalálni azt a hármat, akik kint voltak a fenyéren.

— Az nem számít.

— Persze, hogy nem.

— Vedd kézbe a dolgot.

— Igen, szerelmem.

Dolog a kézben. Előzőleg igenis kézbe vette a dolgot. Ha behunyja szemét, maga előtt látja a testet legurulni a lépcsőn. Tényleg hallatszott a megdöbbenés fölszisszenése, ott lenn a csarnok sötétjében? Dolog a kézben! Már próbálta lemosni a vért a kezéről. Ha le tudná mosni a vért a kezéről, mondta magának, akkor az egész meg nem történtté válna. Sikálta és sikálta. Addig sikálta, míg sikítozni nem kezdett.

Néne nem érezte otthon magát kocsmákban. Merev vigyázzban ült citromos portóija mögött, mintha az védőpajzs lenne a világ csábításai ellen.

Ogg Ángyi viszont lelkesen hajtotta föl harmadik italát, és, gondolta savanyúan Néne, már jócskán azon az úton jár, ami valószínűleg a szokásos asztalon táncolásával fog végződni, alsószoknyái mutogatásával, és a „Sej, haj, a Sün Sejehaját Meghágni Nem Lehet de Nem Lehet” eléneklésével.

Az asztalt rézpénzek bontották. Kedélyvámos és felesége a két végén ültek, számoltak. Némileg verseny jellege volt a dolognak.

Néne Mrs. Kedélyvámost nézegette, miközben az asszony kikapdosta férje ujjai alól a krajcárokat. Intelligensnek látszott, s szemlátomást úgy bánt urával, ahogy egy juhászkutya kedvenc bárányával. A házasélet bonyodalmait csak a távolból ismerte Néne, ugyanúgy, ahogy a csillagász szemléli egy messzi, idegen világ felszínét de már fölötlött benne, hogy egy Kedélyvámosnak való feleség nagyon különleges nő kell legyen, kimeríthetetlen türelem- és szervezőtehetség-tartalékokkal, meg fürge ujjakkal.

— Mrs. Kedély vámos — szólalt meg végül —, lehetek oly vakmerő, hogy megkérdjem, megáldatott-e a maguk frigye gyümölccsel?

A házaspár bambán bámult.

— Úgy érti… — kezdte Ogg Ángyi.

— Nem, értettem — mondta halkan Mrs. Kedélyvámos. — Nem. Volt egy kislányunk.

Kis felhő ereszkedett az asztal fölé. Egy-két másodpercig Kedélyvámos pusztán embernagyságúnak látszott, és sokkal öregebbnek. Mereven nézte a kis pénzkupacot maga előtt.

— Csak, tudják, itt van ez a gyerek — mutatott rá Néne a csecsemőre Ogg Ángyi karjában. — És otthonra van szüksége.

A Kedélyvámosok csak néztek. Aztán a férfi fölsóhajtott.

— Nem gyereknek való ez az élet — jelentette ki. — Mindig mozgásban. Mindig újabb város. Nincs lehetőség iskoláztatásra. Azt mondják, hogy az manapság nagyon fontos — de a szemét nem vette le a fiúról.

Mrs. Kedélyvámos megkérdezte:

— Miért van szüksége otthonra?

— Mert nincs neki — válaszolta Néne. — Legalábbis olyan nincs, ahol szívesen látnák.

A csönd folytatódott. Aztán Mrs. Kedély vámos megszólalt:

— És maguk, akik ezt kérik, maguk milyen minőségben…?

— Keresztanyaként — vágta rá Ogg Ángyi. Néne némileg meghökkent. Ez sose jutott volna eszébe.

Kedélyvámos szórakozottan játszadozott az előtte lévő érmékkel. A felesége átnyúlt az asztal fölött, megérintette karját, s egy pillanatig szavak nélkül kommunikáltak. Néne másfelé nézett. Szakértő módon tudta olvasni az arckifejezéseket, de akadtak alkalmak, amikor ezt inkább elkerülte.

— Sajnos, szűkében vagyunk a pénznek… — kezdte Kedélyvámos.

— De mégis bőven elég lesz — mondta eltökélten a felesége.

— Igen. Azt hiszem, úgy lesz. Boldogan vállalnánk a gyerek gondját.

Néne bólintott, aztán halászni kezdett köpenye legmélyebb rejtekén. Végül előhúzott egy kis bőrzacskót, amit kiborított az asztalra. Sok ezüst közt még néhány apró aranyérme is akadt.

— Ennek fedeznie kell… — keresgélte a szavakat — a pelenkákat meg ilyesmiket. Ruhákat meg izéket. Akármiket.

— Százszorosan, azt mondanám — nyögte elhalóan Kedélyvámos. — Ezt miért nem mondta előbb?

— Nem érte volna meg az árát, ha meg kellett volna vásárolnom magukat.

— De hát nem tud rólunk semmit! — lepődött meg Mrs. Kedélyvámos.

— Nem, ugye? — felelte nyugodtan Néne. — Természetesen szeretnénk hallani, hogyan boldogul a fiúcska. Küldhetnek nekünk leveleket meg ilyesmiket. De nem lenne valami jó ötlet beszélni erről azután, hogy innen távoznak, értik? A gyerek érdekében.

Mrs. Kedély vámos a két öregasszonyra nézett.

— Van még valami, igaz? — firtatta. — Valami nagyszabású mindezek mögött?

Néne tétovázott, aztán bólintott.

— De semmi haszna nem lenne, ha tudnánk?

Újabb bólintás.

Néne fölállt, amikor több színész belépett, megtörve ezzel a varázst. A színészeknek megvan az a szokása, hogy betöltik a rendelkezésükre álló teret.

— Vannak még elintéznivalóim — jelentette be. — Kérem, bocsássanak meg.

— Hogy hívják a fiút? — tudakolta Kedély vámos.

— Tamás — válaszolta Néne szinte habozás nélkül.

— János — mondta Ángyi. A két boszorkány összenézett. Néne nyert.

— Tamás János — felelte határozottan, és kivonult.

Odakint összefutott a levegőért kapkodó Magrattal.

— Találtam egy ládát — mondta az ifjú boszorka. — Benne volt az összes korona meg bigyusz. Ezért beletettem, úgy, ahogy mondtad, az egész hóbelevanc legaljára.

— Jól van — dicsérte Néne.

— A koronánk egész kopottnak látszott a többihez képest!

— Ez is mutatja, mi? — mondta Néne. — Látott valaki?

— Nem, mindenki túl elfoglalt volt ahhoz, de… — Magrat tétovázott, és elpirult.

— Ki vele, leányzó.

— Pont utána odajött egy férfi és belecsípett a fenekembe — Magrat teljesen elvörösödött, és kezét a szájára csapta.

— Tényleg? — szólt Néne. — És aztán?

— És aztán, aztán…

— Igen?

— Azt mondta, azt mondta…

— Mit mondott?

— Azt mondta „Szia, szépségem, mit csinálsz ma este?”

Néne egy darabig elrágódott ezen, aztán azt firtatta:

— Az öreg Pityergi Komámasszony nem fordult meg sokfelé, nem járt társaságba valami sokat, igaz?

— A lába miatt, tudod — felelte Magrat.

— De megtanította neked a bábáskodást meg mindent, ugye?

— Ó, azt, hát hogyne — válaszolta Magrat. — Rengeteget csináltam.

— De… — hezitált Néne, ismeretlen területen tapogatózva —, sose beszélt arról, amit az ember előzetesnek nevezhetne.

— Tessék?

— Tudod — magyarázta Néne hangjában a kétségbeesés élével. — Férfiak meg ilyesmi.

Magrat úgy nézett ki, mint aki mindjárt pánikba esik.

— Mi van velük?

Mállotviksz Néne számtalan szokatlan dolgot cselekedett meg a maga idejében, és ugyancsak sokra volt ahhoz szükség, hogy meghátráljon egy kihívás elől. De ezúttal föladta.

— Azt hiszem — nyögte gyámoltalanul —, hogy talán jó ötlet lenne, ha csöndesen elbeszélgetnél Ogg Ángyival a napokban. Minél hamarabb.

A mögöttük lévő ablakból kacagás hallatszott, poharak csilingelése, s egy vékony hang nótára fakadva:

— …a zsiráffal, Ha székre állsz. De a sün…

Néne abbahagyta a hallgatást.

— Csak ne most — tette hozzá.

A színtársulat néhány órával napnyugta előtt elindult, négy szekerük elzötyögött a Sto-síkság és a nagyvárosok felé vezető úton. Lancréban volt egy városi rendelet, hogy a ripacsok, szemfényvesztők, és egyéb potenciális bűnözői elemek kívül kell legyenek a kapukon naplementére; ez valójában senkit sem sértett, mert a városnak nem voltak említésre méltó falai, s amúgy se törődött különösebben azzal senki, ha egyesek sötétedés után újra visszaszivárogtak. Csak a dolog látszata számított.

A boszorkányok Magrat kunyhójából nézték, Ogg Ángyi ősrégi, zöld kristálygömbjét használva erre.

— Ideje lenne, hogy megtanuld, hogy kell ezzel a vacakkal hangot is nyerni — motyogta Néne. Kissé megbökte, amitől a kép hullámozni kezdett.

— Nagyon furcsa volt — szólt Magrat. — Azokban a szekerekben. A cuccaik! Papírmasé fák, és mindenféle jelmezek, és… — meglengette kezét —, volt az a nagy kép a külrészekről, azzal a csomó templommal meg mindennel, teljesen föltekerve. Gyönyörű volt.

Néne morgott.

— Szerintem bámulatos volt, ahogy azok az emberek királyokká meg izékké váltak, szerinted nem? Olyan volt, mint a varázslat.

— Magrat Beléndek, miket nem mondasz? Csak papír volt meg festék. Mindenki láthatta!

Magrat szólásra nyitotta száját végigfutatta fejében az ezt követő vitát, és befogta a száját.

— Hol van Ángyi? — kérdezte.

— Kinn fekszik a pázsiton — válaszolta Néne. — Egy kissé gyengélkedik — és odakintről behallatszott Ogg Ángyi hangja, amint teljes hangerővel gyengélkedik.

Magrat fölsóhajtott.

— Tudod — mondta —, ha mi tényleg a keresztanyjai vagyunk, akkor adnunk kellene neki három ajándékot. Ez a hagyomány.

— Miről beszélsz, te jány?

— A három jóságos boszorkánynak kötelessége három ajándékot adni a csecsemőnek. Tudod, olyat, hogy szépség, bölcsesség meg boldogság — erőltette a témát Magrat dacosan. — Így szokták csinálni a régi szép időkben.

— Ó, a mézeskalács-házikókra meg ezekre gondolsz — legyintett Néne. — Rokkák, meg tökök, meg az ujj megszúrása rózsatüskével, meg hasonlók. Ilyeneket sose tűrnék el.

Elgondolkozva tisztogatta a gömböt.

— Igen, de… — kezdte Magrat. Néne fölnézett rá. Ilyen ez a Magrat. Tele a feje tökkel. Mindenki tündér-keresztanyja, bagóért. De jó lélek, mindezek ellenére. Kedves a kis, szőrös állatokkal. Az a fajta ember, akit aggaszt, hogy a madárfiókák kipottyanhatnak a fészekből.

— Nézd, ha téged ez boldogabbá tesz — mormolta, meglepődve önmagán. Bizonytalanul meglengette kezét a távozó szekerek képmása fölött. — Mi is legyen az… gazdagság, szépség?

— Nos, a pénz nem minden, és ha az apjára üt épp elég jóképű lesz — felelte Magrat hirtelen elkomolyodva. — Mit szólsz a bölcsességhez?

— Az olyasmi, amit magának kell elérnie — jelentette ki Néne.

— Tökéletes látás? Szép énekhang? — a kinti pázsitról bejött Ogg Ángyi recsegő, ám lelkes hangja, eldalolva az éjszakai égboltnak, hogy A Varázsló Vesszejének Göcsört Van A Végén.

— Nem fontos — jegyezte meg hangosan Néne. — Kobakológiai alapon kell gondolkodni, tudod? Semmi piszmogás ilyen szépség meg gazdagság ügyekkel. Azok nem fontosak.

Visszafordult a gömbhöz, s fél szívvel gesztikulált.

— Jobb, ha akkor mész és összeszeded Ángyit, ha már mindhárman kellünk ehhez.

Ángyit végül be kellett támogatni és el kellett magyarázni neki a dolgokat.

— Három ajándék, he? — mondta. — Jánykorom óta nem csináltam ilyen dolgot, ami visszavisz… mit csinálsz?

Magrat gyertyákat gyújtva sürgött-forgott a szobában.

— Ó, hát meg kell teremtsük a megfelelő varázslatos hangulatot — magyarázta. Néne vállat vont, de nem szólt semmit, még az ilyen szélsőséges provokáció dacára se. Minden boszorkány a maga módján varázsol, és ez Magrat háza.

— Akkor hát mit is fogunk adni neki? — firtatta Ángyi.

— Éppen erről vitatkoztunk — válaszolta Néne.

— Én tudom, mit akar majd — jelentette ki Ángyi. Javaslatot tett, amit fagyos csönd fogadott.

— Nem értem, mi haszna lenne annak — közölte végül Magrat. — Nem lenne kifejezetten kényelmetlen?

— A fiú meg fogja köszönni nekünk, ha fölnőtt, higgy nekem — állította Ángyi. — Az első férjem mindig azt mondta…

— Valami kevésbé testi szokott lenni a dolog stílusa — vágott közbe Néne, szúrósan meredve Ogg Ángyira. — Nincs semmi szükség arra, hogy mindent elronts, Gytha. Miért kell neked mindig…

— Nos, én legalább elmondhatom, hogy én… — kezdte Ángyi.

Mindkét hang motyogássá halkult. Hosszas, ingerült csönd következett.

— Azt hiszem — szólalt meg Magrat tettetett vidámsággal —, hogy esetleg jó ötlet lenne, ha mi mind visszamennénk a kis házikónkba, és a magunk módján csinálnánk. Tudjátok. Külön-külön. Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.

— Jó ötlet — jelentette ki Néne határozottan, s fölállt. — Gyere, Ogg Ángyi — csattant föl. — Hosszú volt a nap és mind eléggé fáradtak vagyunk.

Magrat hallotta, ahogy egymással zsörtölődve elindultak az ösvényen.

Meglehetősen elszomorodva ült a színes gyertyák közepette, kezében egy kis üveg szerfelett varázslatos tömjénnel, amit a messzi Ankh-Morpork egyik varázsfelszerelés áruházából rendelt meg. Alig várta, hogy kipróbálhassa. Néha, gondolta, szép is lenne, ha az emberek egy kicsit kedvesebbek lennének…

Rámeredt a gömbre.

Nos, akár el is kezdheti.

— Kívánom, hogy könnyen tudjon barátokat szerezni — suttogta. Tudta, ez nem valami sok, de olyasmi volt, aminek sosem jött rá a nyitjára.

Ogg Ángyi egyedül ült a konyhájában, óriási kandúrja összegömbölyödve ölében, kitöltött magának egy lefekvés előtti itókát, s a homályon keresztül megpróbált visszaemlékezni a sün nóta tizenhetedik versszakának soraira. Volt valami a kecskékkel, ez rémlett neki, de a részletek kisiklottak emlékezetéből. Az idő elkoptatja az emlékezőtehetséget.

Fölköszöntötte a láthatatlanul jelenlevőt.

— Rohadt jó memória, az kellene neki — mondta. — Mindig emlékezzen a szavakra!

És Mállotviksz Néne, hazafelé lépdelve az éjféli erdőn át, maga köré tekerte sálát, és tűnődött. Tényleg hosszú volt a nap, és fárasztó. A teátrum volt a legrosszabb benne. Az a rengeteg ember, mind azt tettetve, hogy másvalaki, olyan dolgok megtörténése, amik nem igazak, tájképdarabok, amiken át tudod dugni a lábad… Néne szerette tudni, hol áll, és nem volt biztos benne, hogy kiáll az ilyesmi mellett. Úgy tűnt, hogy a világ egyfolytában változik.

Régebben nem változott ennyit. Az egész úgy, ahogy van, elképesztő.

Gyorsan gyalogolt a sötétben, annak egyenes lépteivel, aki legalábbis abban biztos, hogy az erdőben, ezen a nedves és szeles éjszakán, különös és rettenetes dolgok fordulnak elő, és az ő.

— Legyen a fiú az, akinek hiszi magát, bárki is legyen az — mondta Néne. — Ez minden, amit az ember remélhet ezen a világon.

Akár a legtöbb ember, a boszorkányok sem fókuszáltak időben. A különbség az, hogy ők halványan tudatában vannak ennek és hasznát veszik. Becsben tartják a múltat, mert egyes részeik még mindig ott élnek, és képesek látni a jövendő előrevetett árnyait.

Néne ki tudta venni a jövő alakját. Kések voltak benne.

Másnap reggel ötkor kezdődött. Négy férfi lovagolt át az erdőn, közel Néne kunyhójához, hallótávolságon kívül kikötötték a lovakat, s roppant óvatosan átosontak a ködön.

A szolgálatos őrmester nem örült megbízatásának. A Kostető szülötte volt, s egyáltalán nem tudta, hogyan fog hozzá az ember egy boszorkány letartóztatásához. De azt egész biztosan tudta, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet. S neki nem tetszett az az ötlet, hogy a boszorkánynak nem fog tetszeni az ötlet.

Az emberei szintén kostetőiek voltak. Szorosan követték őt, készen arra, hogy mögé bújjanak az első jelére bárminek, ami szokatlanabb, mint egy fa.

A ködben Néne kunyhójának gombaszerű alakja volt. Rakoncátlan gyógyfüves kertje mozogni látszott, még a moccanatlan levegőben is. Olyan növényeket tartalmazott, amiket sehol máshol nem lehetett látni a hegyekben, gyökereiket és magvaikat a Korongvilág ötezer mérföldjén át adták-vették, és az őrmester megesküdött volna, hogy a virágok egyike-másika felé fordult. A férfi megborzongott.

— Most mi lesz, őrmester?

— Mi… mi szétszóródunk — felelte. — Igen. Szétszóródunk. Ezt fogjuk tenni.

Óvatosan mozogtak a sűrűben. Az őrmester lekuporodott egy kapóra jött fatörzs mögé, s így szólt:

— Jól van. Remek. Nagyjából fölfogtátok az elképzelés alapjait. És most szóródjunk szét újra, s ezúttal külön-külön fogunk szétszóródni.

Az emberek morogtak egy kicsit, de végül eltűntek a ködben. Az őrmester adott nekik néhány percet, hogy elfoglalhassák helyük, aztán azt mondta:

— Jól van. És most mi…

Elhallgatott.

Eltöprengett, hogy merjen-e kiáltani, s úgy döntött, inkább nem.

Fölállt. Levette a sisakját, hogy tisztelettudást mutasson, és a nedves füvön a hátsó ajtóhoz oldalgott. Nagyon halkan bekopogott.

Több másodperc várakozás után visszacsapta sisakját fejére, mondván:

— Nincs otthon senki. A francba — s nagy lépésekkel távozni kezdett.

Az ajtó kinyílt. Nagyon lassan nyílt, s az elképzelhető legtöbb csikorgással. Sima elhanyagolás nem okozhatta volna a nyöszörgés ilyen mélységét; az embernek heteken át gondosan meg kell dolgoznia forró vízzel. Az őrmester megtorpant, s aztán roppant lassan megfordult, miközben szerét ejtette, hogy olyan kevés izmot mozdítson, amilyen keveset lehetséges.

Vegyes érzései voltak azon tényt illetőleg, hogy az ajtóban nem volt semmi. Tapasztalatai szerint az ajtók nem nyílnak ki maguktól.

Idegesen megköszörülte a torkát.

Mállotviksz Néne, pont a fülénél, megszólalt.

— Ez bizony randa egy köhögés. Jól tetted, hogy eljöttél hozzám.

Az őrmester eszeveszett hála kifejezésével nézett föl rá. Azt mondta:

— Ááárgh.

— Mit csinált a banya? — firtatta a herceg.

Az őrmester mereven a herceg székétől néhány hüvelykkel jobbra eső területet fixírozta.

— Adott nekem egy csésze teát — válaszolta.

— És az embereiddel mi történt?

— Nekik is adott egy csészével, uram.

A herceg fölemelkedett székéről, s átölelte az őrmester rozsdálló páncélingbe bújtatott vállát. Rossz kedvében volt. A fél éjszakát keze mosásával töltötte. Azt gondolta, hogy valami folyamatosan suttog a fülébe. Zabkása reggelijét túl sósan szolgálták föl, mi több, belesütött almával, és a szakács hisztériázott a konyhában. A vak is láthatta, hogy a herceg szerfölött bosszús. Udvarias volt. A herceg olyan ember volt, aki egyre nyájasabbá válik ahogy fogy a türelme, egész addig, míg el nem éri a pontot, ahol a „Nagyon szépen köszönöm” szavaknak olyan vágóéle lesz, mint a nyaktilónak.

— Őrmester — szólalt meg, miközben lassan sétáltatta a fickót keresztben a teremben.

— Uram?

— Nem vagyok biztos benne, hogy a kiadott parancsaim világosak voltak, őrmester — jelentette ki a herceg kígyóhangon.

— Uram?

— Úgy értem, lehetséges, hogy összezavartalak. Azt akartam mondani, hogy „Hozzatok ide nekem egy boszorkányt, ha kell, láncok közt”, de talán amit ténylegesen mondtam az volt, hogy „Menjetek, s igyatok egy csésze teát”. Tényleg ez történt?

Az őrmester homlokát ráncolta. Szarkazmus mindezideig nem lépett az életébe. A rá dühös emberekkel kapcsolatos tapasztalata általában kiabálással s némelykor fadarabokkal járt.

— Nem, uram — felelte.

— Kíváncsi vagyok, hogy akkor valójában miért nem tetted meg azt, amit kértem?

— Uram?

— Úgy vélem, a banya némely varázsszavakat mondott, igaz? Hallottam boszorkányokról — közölte a herceg, aki az előző éjszakát egyes, a témáról szóló fölkavaróbb művek olvasásával töltötte egész addig, míg bekötözött keze nem kezdett túlságosan remegni[4]. — Úgy képzelem, természetfölötti gyönyörűségek látomásait kínálta neked? Mutatott neked… — a herceg megborzongott — …sötét bűbájt és tiltott kéjeket, amikhez hasonlatosra halandónak gondolnia se lenne szabad, s démoni titkokat, amelyek eléd tárták az emberi vágyak mélységeit?

A herceg leült, s zsebkendőjével legyezte magát.

— Jól van, uram? — érdeklődött az őrmester.

— Mi? Ó, tökéletesen, tökéletesen.

— Csak mert tisztára el tetszett vörösödni.

— Ne térj el a tárgytól, fickó — csattant föl a herceg, egy kissé összeszedve magát. — Ismerd be… a banya hedonisztikus és buja gyönyöröket kínált neked, amiket csupán azok ismernek, akik belekontárkodnak az érzékiség művészetébe, nem igaz?

Az őrmester vigyázzban állt, s egyenesen előre meredt.

— Nem, uram — válaszolta annak modorában, aki igazat mond, bármi történjék is. — Molnárkát kínált nekem.

— Molnárkát?

— Igen, uram. Volt benne mazsola is.

Felmet teljesen moccanatlan ült, míg küzdött lelki békéjéért. Végül mindaz, amit ki tudott nyögni, ez volt:

— És az embereiddel mi történt?

— Ők is kaptak molnárkát, uram. Mind, kivéve az ifjú Rogert, akinek tilos gyümölcsöt ennie a problémája miatt.

A herceg visszarogyott az ablakfülke padkájára, s kezével eltakarta szemét. Arra születtem, hogy lenn a síkságon uralkodjak, gondolta, ahol minden lapos, s nincs ez a rengeteg időjárás meg minden, és ahol az emberek nem úgy néznek ki, mintha tésztából lennének. Ez el fogja nekem mondani, hogy mit evett az a Roger.

— Ő kétszersültet evett, uram.

A herceg kibámult a fákra. Mérges volt. Módfölött mérges volt. Ám húsz évi házasság Lady Felmertél megtanította nem csupán érzelmei, de ösztönei kontrollálására is, s így még csak egy izomrándulás sem utalt gondolatmenetére. Különben is, tudata sötét mélyéről fölemelkedett egy érzés, amire mind ez idáig kevés ideje jutott. A kíváncsiság megvillantott egy uszonyt.

A herceg egész jól elboldogult ötven évig anélkül, hogy a kíváncsiságnak bármi hasznát látta volna. Ez nem olyan vonás volt, amit különösebben bátorítanak egy arisztokrata jellemében. Úgy találta, hogy sokkal jobb a bizonyosságra fogadni. Mindazonáltal fölmerült benne, hogy most az egyszer talán hasznos lehet a kíváncsiság.

Az őrmester a terem közepén állt, annak közönyös kinézetével, aki parancsszóra vár, s aki kész így várni, amíg a kontinentális eltolódás ki nem zökkenti helyéből. Sok éven át állt Lancre királyainak igénytelen szolgálatában, s ez megmutatkozott. A teste vigyázzban állt. Minden erőfeszítése ellenére a gyomra meg pihenjben.

A herceg pillantása a Bolondra esett, aki a trón mellett ücsörgött zsámolyán. Az összegörnyedt alak zavarba esve nézett föl, s fél szívvel rázta meg csengettyűit.

A herceg döntésre jutott. A haladás útja, úgy találta, a gyönge pontok megtalálásában rejlik. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ezek közé tartoznak olyasmik, mint egy király veséje egy sötét lépcső tetején, s koncentrált, hogy az ügyet kézbe vehesse.

…kéz. Sikálta és sikálta, de láthatólag hiába. Végezetül lement a tömlöcbe, s kölcsönvette a kínvallató egyik drótkeféjét, és azzal is sikálta és sikálta. Annak se volt hatása. Minél jobban sikálta, annál több lett a vér. Attól tartott, meg fog őrülni…

A gondolatot tudata hátsó felébe küzdötte. Gyönge pontok. Az volt az. A Bolond csupa gyönge pontnak látszik.

— Elmehet, őrmester.

— Uram — mondta az őrmester s mereven kimasírozott.

— Bolond?

— Frigyelj, komám — szólt idegesen a Bolond, s gyorsan megpendítette gyűlölt mandolinját.

A herceg leült a trónra.

— Már szerfelett nős vagyok — felelte. — Adj tanácsot, bolondom.

— Hitemre, bácsikám… — kezdte a Bolond.

— A bácsikád sem vagyok. Bizton érzem, hogy emlékeznék erre — közölte Lord Felmet olyannyira lehajolva, hogy orra vége néhány hüvelykre volt a Bolond megrettent arcától. — Ha következő megjegyzésed bácsikával, hitemrével, vagy frigyeljjel vezeted be, lesz neked nemulass!

A Bolond ajka hangtalan mozdult, aztán megkérdezte:

— Mi a véleménye az esedezemről?

A herceg tudta, mikor kell megengedni némi lazaságot.

— Az esedezemmel együtt tudok élni — jelentette ki. — És te is. De semmi vihánc! — bátorítóan vigyorgott — Mióta vagy Bolond, fiú?

— Esedezem, uracskám…

— Az uracskámat — jegyezte meg a herceg föltartva kezét, — mindent egybevéve, inkább ne.

— Esedezem, uracs… uram — mondta a Bolond s idegesen nyelt egyet. — Egész életemben, uram. Tizenhét évet töltöttem a hólyag jegyében, gyerekkoromtól fogva. S előttem az apám. S a nagybátyám ugyanakkor, mint ő. S előttük a nagypapám. S az ő…

— Az egész családod Bolond volt?

— Családi hagyomány, uram — válaszolta a Bolond. — Esedezem, úgy értettem.

A herceg újfent elmosolyodott, s a Bolond túlságosan aggódott ahhoz, hogy észre vegye, milyen sok foggal.

— Erről a vidékről származol, igaz? — érdeklődött a herceg.

— Fri… Igen, uram.

— Akkor hát mindent tudsz az őshonos hiedelmekről meg ilyesmikről?

— Föltételezem, igen, uram. Esedezem.

— Jól van. Hol alszol, Bolond?

— Az istállóban, uram.

— Mostantól alhatsz a szobám előtti folyosón — jelentette be a herceg jóindulatúan.

— Hű!

— És most — szólt a herceg, s a hangja úgy csurgott keresztül a Bolondon, mint a szirup a pudingon —, mesélj nekem a boszorkányokról…

Azon az éjszakán a Bolond a királyi padlólapokon aludt a Nagy Csarnok fölötti fütyörésző folyosón az istálló dohos, meleg szalmája helyett.

— Ez bolondság — mondta magának. — De, idefrigyelj, komám, elég nagy bolondság?

Rendszertelenül el-elbóbiskolt valamiféle álomba, amiben egy homályos alak egyfolytában próbálta fölhívni a figyelmét, s csak ködösen volt tudatában Lord és Lady Felmet hangjának az ajtó túloldalán.

— Határozottan kevésbé huzatos — ismerte el vonakodva a hercegné.

A herceg hátradőlt karosszékében, s feleségére mosolygott.

— Nos? — követelte az asszony. — Hol vannak a boszorkányok?

— Úgy tűnik, igaza volt a kamarásnak, hőn szerettem. A boszorkányok szemlátomást rabsorban tartják a helyi népességet. A gárda őrmestere üres kézzel jött vissza — kézzel… szigorúan elnyomta az okvetetlenkedő gondolatot.

— Akkor ki kell őt végeztetned — vágta rá hitvese azonnal. — Hogy példát statuálj a többinek.

— Olyan eljárás, drágám, amely végső soron azt eredményezi, hogy még kell parancsoljuk az utolsó katonának, vágja el saját torkát példát statuálandó önmagának. Erről jut eszembe — jegyezte meg a herceg szelíden —, úgy tűnik, mintha valamivel kevesebb szolga lenne a színen. Tudod, hogy rendes körülmények között nem avatkozom…

— Akkor ne tedd — csattant föl felesége. — A háztartás az én ellenőrzésem alá tartozik. Nem tudom elviselni a lazaságot.

— Biztos vagyok benne, hogy te tudod a legjobban, de…

— Mi lesz ezekkel a boszorkányokkal? Félreállsz tétlenül s hagyod, hogy a probléma megérjen valamikor a jövőben? Hagyni fogod, hogy ezek a boszorkányok dacoljanak veled? Mi van a koronával?

A herceg vállat vont.

— Kétségtelen, hogy a folyóban végezte — válaszolta.

— És a gyerek? Odaadták a boszorkányoknak? Szoktak azok embert áldozni?

— Úgy tűnik, nem — felelte a herceg. A hercegné némileg kiábrándultnak látszott.

— Ezek a boszorkányok — jegyezte meg a herceg. — Szemmel láthatólag varázslatot bocsájtottak a lakosságra.

— Nos, nyilvánvaló…

— Nem mágikus varázslatot. Úgy tűnik, tisztelik őket. Medicinákat meg ilyesmiket készítenek. A hegyvidékiek egyidejűleg félik őket, és büszkék rájuk. Nem kizárt, hogy kissé nehéz dió lesz föllépni ellenük.

— Azt is el tudnám hinni — morrant sötéten a hercegné —, hogy téged is megbabonáztak.

Valójában a herceget tényleg érdekelték. Az erő mindig sötét vonzerővel bír, mindenekelőtt ezért vette el a hercegnét feleségül. Mereven bámulta a tüzet.

— Valójában — szólt a hercegné, aki ismerte ezt a baljóslatú mosolyt — neked ez tetszik, igaz? A veszély gondolata. Emlékszem, mikor összeházasodtunk, az az ügy a csomózott kötéllel…

Csattintott ujjaival a herceg megüvegesedett tekintete előtt. A férfi fölegyenesedett.

— Egyáltalán nem! — kiáltotta.

— Akkor mit fogsz csinálni?

— Várok?

— Vársz?

— Várok és töprengek. A türelem rózsát terem.

A herceg hátradőlt. A mosoly, amit mosolygott, egy millió évet tölthetett egy sziklán ücsörögve. S aztán, pont az egyik szeme alatt, elkezdett vonaglani egy izom.

Vér szivárgott a kezén lévő kötésből.

S ismét telihold nyargalt a felhőkön.

Mállotviksz Néne megfejte és megetette a kecskéket, elfojtotta a tüzet, betakarta egy szövetdarabbal a tükröt, s előhúzta a söprűt az ajtó mögül. Kiment, bezárta maga mögött az ajtót, s fölakasztotta a kulcsot egy szögre az árnyékszékben.

Ez épp elegendő volt. A kostetői boszorkányság teljes történetében csupán egyetlen egyszer tört be egy tolvaj egy boszorkány kunyhójába. A szóban forgó boszorka a legrettenetesebb büntetést mérte rá[5].

Néne fölült a söprűre, s elmotyogott néhány szót, ám különösebb meggyőződés nélkül. Két további kísérlet után leszállt, megbabrálta a kötést, s újra próbálkozott. Volt valami halvány gyanúja némi csillogásnak a nyél egyik végén, de hamar kihunyt.

— A francba! — morogta a bajsza alatt.

Gondosan körülnézett, arra az esetre, ha valaki figyelné. Valójában csak egy vadászó borz volt ott, ami, hallván a rohanó lábak dobogását, kidugta fejét a bokrokból, s látta, ahogy Néne végigront az ösvényen, miközben merev karral tartja maga mellett a söprűnyelet. Végül beugrott a mágia, s a boszorkánynak sikerült bájtalanul rápattannia a söprűre, mielőtt az fölgördült volna az égre, kábé olyan kecsesen, mint egy kacsa, aminek hiányzik az egyik szárnya.

A fák fölül elfojtottan minden törpemechanizmusra vonatkozó átokszó hallatszott.

A legtöbb boszorka jobb szeretett magányosan álló kunyhóban lakni, a hagyományos görbe kéménnyel és növények benőtte zsúppal. Mállotviksz Néne helyeselte ezt; semmi jó nincs abban, hogy boszorka vagy, ha nem tudatod ezt a népekkel.

Ogg Ángyi mit sem törődött azzal, hogy mit tudnak a népek, s még kevesebbet azzal, hogy mit gondolnak, és egy új, csecsebecsékkel telizsúfolt házikóban lakott magának Lancre városának közepén, s saját magánbirodalmának szívében. Több lánya és menye járt oda főzni és takarítani valamiféle szolgálati beosztás szerint. Minden lapos felületet megtömtek a család messzi földre utazott tagjai által visszahozott dísztárgyak. Fiai és fiúunokái a farakást fölölezve, a tetőt zsindelyezve, a kéményt kisöpörve tartották; az italszekrény mindig tele volt, a hintaszéke melletti zacskót mindig jól megtömték dohánnyal. A tűzhely fölött lógott egy óriási tábla, fájába égetett „Anya” felirattal. A világ egész története során egyetlen egy zsarnok sem ért el ilyen tökéletes uralmat.

Ogg Ángyi macskát is tartott, egy hatalmas, félszemű, szürke kandúrt, amit Csövesnek nevezett, s ami megosztotta idejét az alvás, evés, és a legelképesztőbben vérfertőző macskatörzs nemzése között. A kandúr kinyitotta szemét, mint valami sárga, a Pokolra nyíló ablakot, amikor meghallotta Néne söprűjét ügyetlenül landolni a hátsó pázsiton. Fajtája ösztönével fölismerte, hogy Néne megcsontosodott macskagyűlölő, s puhán beszivárgott egy szék alá.

Magrat már pedánsan a tűz mellett üldögélt.

Egyike a kevés hajlíthatatlan varázstörvénynek, hogy gyakorlói nem tudják hosszabb időre megváltoztatni saját megjelenésük. Testük kifejleszt egy afféle alaki tehetetlenséget s fokozatosan visszatér eredeti formájához. De azért Magrat próbálkozott. Minden áldott reggel hosszú, sűrű és szőke volt a haja, de estére mindig visszavedlett normális, nyugtalan göndörségébe. Hogy javítsa a hatást, Magrat megpróbált ibolyákat és kankalinokat fonni bele. Az eredmény egyáltalán nem az lett, amit előzőleg remélt. Azt a benyomást keltette, hogy egy ablakból a fejére esett egy virágláda.

— Jó estét! — köszönt Néne.

— Üdvöz légy — mondta udvariasan Magrat. — Derűs légyen e találkozás! Csillag ragyog…

— Szasz! — vágott közbe Ogg Ángyi. Magrat összerezzent.

Néne leült s elkezdte eltávolítani a kalaptűket, amelyek magas kalapját kontyához szögezték. Végül rádöbbent Magrat kinézetére.

— Magrat!

A fiatal boszorkány ugrott egyet, s csontos kezét ruhája erkölcsös homlokzatára szorította.

— Igen? — rebegte.

— Mi van az öledben?

— A familiárisom — jelentette ki védekezően.

— Mi történt a varangyoddal?

— Elkószált — motyogta Magrat. — Meg különben is, nem volt túl jó.

Néne fölsóhajtott. Magrat kétségbeesett, megbízható familiárisra irányuló kutatása már jó ideje folyt, s a rájuk pazarolt szeretet és figyelem ellenére mindnek volt valami rettenetes fogyatékossága, mint például hajlam a harapdálásra, a láb alá kerülésre, illetve szélsőséges esetekben a metamorfózisra.

— Ezzel már tizenöt lesz idén — jelentette ki Néne. — Nem számolva a lovat. Ez micsoda?

— Egy szikla — kuncogott Ogg Ángyi.

— Nos, legalább tartós — jegyezte meg Néne.

A szikla kidugott egy fejet s enyhén szórakozott pillantást vetett rá.

— Ez egy teknősbéka — közölte Magrat. — Odalenn az ürügerinci piacon vettem. Hihetetlenül öreg és számos titkot tud, azt mondta az eladó.

— Ismerem a fickót — bólogatott Néne. — Ő az, aki olyan aranyhalat árul, ami elveszti aranyozását egy-két nap után.

— Egyébként Könnyűléptűnek fogom hívni — jelentette be Magrat, hangja lázas a kihívástól. — Megtehetem, ha akarom.

— Igen, igen, rendben, biztos vagyok benne — mondta Néne. — Különben meg, hogy s mint, nővéreim? Két hónap telt el, amióta utoljára találkoztunk.

— Minden új holdnál kéne — szögezte le szigorúan Magrat. — Rendszeresen.

— Akkor volt Tidorunk legifjabbikának esküvője — magyarázta Ogg Ángyi. — Nem mulaszthattam el.

— Én meg egész éjjel fönn voltam egy beteg kecskével — vágta rá sebtiben Mállotviksz Néne.

— Nos, jó — kételkedett Magrat. Kotorászott a táskájában. — Mindegy, ha belevágunk, jobb lesz, ha meggyújtjuk a gyertyákat.

Az idősebb boszorkányok rezignáltán néztek össze.

— De itt van nekünk a csinos új lámpás, amit Trézsink küldött nekem — mutatta ki Ogg Ángyi ártatlanul. — És a tüzet is föl akartam piszkálni.

— Kitűnően látok sötétben — szögezte le szigorúan Néne. — És már megint azokat a nevetséges könyveket olvastad. Grimmeséket.

— Grimoire-okat…

— És nem fogsz megint a padlóra rajzolni se — figyelmeztette Ogg Ángyi. — Napokba telt, amíg Drinánk föltakarította azt az összes izét múltkor…

— Rúnák — magyarázta Magrat. Könyörgés bújt meg tekintetében. — Figyelj, nem lehetne legalább egyetlen gyertya?

— Rendben — válaszolta Ogg Ángyi, kissé megenyhülve. — Ha ettől jobban érzed magad. De csak egyetlen egy, jegyezd meg. És egy tisztességes fehér. Semmi extra.

Magrat sóhajtott egyet. Valószínűleg nem lett volna jó ötlet előhozakodni táskája tartalmának maradékával.

— Itt kellenének legyenek még néhányan — jegyezte meg szomorkásan. — Az nincs rendben, egy három főből álló gyülekezet.

— Nem tudtam, hogy még mindig gyülekezet vagyunk. Senki se mondta nekem, hogy még mindig gyülekezet vagyunk — húzta az orrát Mállotviksz Néne. — Különben meg, nincs senki más a hegynek ezen az oldalán, kivéve a vén Hessegi Szülét, és ő mostanság nem jár társaságba.

— De egy csomó fiatal lány a falumban… — szólalt meg Magrat. — Tudod. Mind csupa lelkesedés lenne.

— Nem úgy szoktuk csinálni, s ezt te is jól tudod — felelte helytelenítőleg Néne. — Az emberlánya nem indul el, hogy rátaláljon a boszorkánymesterségre, hanem az jön s talál az emberlányára.

— Hogyne, hogyne — mondta Magrat. — Bocsánat.

— Rendben — nyugtázta Néne, kissé lecsillapodva. Sosem sajátította el a mentegetőzés képességét, de másokban nagyra értékelte.

— Hát akkor mi legyen ezzel az új herceggel? — kérdezte Ángyi, hogy enyhítse a légkört.

Néne hátradőlt.

— Leégettetett néhány házat Lusta Dögön — jelentette ki. — Az adók miatt.

— Milyen borzasztó! — mondta Magrat.

— A jó öreg Verenc király is azt szokta volt tenni — mutatta ki Ángyi. — Rettentő vérmérséklete volt.

— Ő azonban hagyta, hogy először az emberek kimeneküljenek — említette meg Néne.

— Ó, igen — bólogatott Ángyi, aki rendíthetetlenül királypárti volt. — Tudott ilyen nyájas lenni. S elég gyakran pénzt is adott az újjáépítésre. Ha nem felejtette el.

— És minden Disznóleséskor egy oldal szarvashús. Rendszeresen — emlékezett Néne sóvárogva.

— Ó, igen. Nagyon tisztelettudó a boszorkányokkal, az volt, bizony — tette hozzá Ogg Ángyi. — Amikor útban volt, hogy emberekre vadásszon, ha összetalálkozott velem az erdőben, mindig lekapta a sisakját meg „Reménylem, jó egészségben találom, Ogg Úrnő”, s másnap leküldte a komornyikját két palack valamivel. Rendes király volt.

— Ámbár emberekre vadászni nincs igazán rendjén — nyilatkozta Magrat.

— Nos, nincs — értett egyet Mállotviksz Néne. — De csak akkor fordult elő, ha valami rosszat csináltak. Verenc azt mondta, hogy igazából élvezik. És eleresztette őket, ha előbb jól megfuttatták.

— Meg aztán volt neki az a nagy lomposa — mondta Ogg Ángyi.

Érezhető változás következett be a légkörben. Melegebb lett, sötétebb, s szótlan összeesküvés árnyai töltötték be a sarkokat.

— Á, igen — jegyezte meg Mállotviksz Néne tartózkodóan —, a droit de seigneur-je.

— Sok gyakorlatra volt szüksége — bámult bele Ogg Ángyi a tűzbe.

— De másnap elküldte a kulcsárt, egy zacskó ezüsttel meg egy kosár ennivalóval járult hozzá az esküvőhöz — folytatta Néne. — Számtalan pár tudta illő módon megkezdeni a közös életet ennek köszönhetően.

— Á — értett egyet Ángyi. — És egy-két egyén is.

— Ízről ízre király — biccentett Néne.

— Miről beszéltek? — érdeklődött gyanakodva Magrat. — Háziállatot tartott?

A két boszorkány fölmerült abból a mélyebb áramlatból, akármi volt is az, ahol az idáig úsztak. Mállotviksz Néne vállat vont.

— Azt kell mondjam — folytatta Magrat zord hangnemben —, ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartjátok a néhai királyt, nem úgy tűnik, mintha különösebben aggódnátok amiatt, hogy meg lett gyilkolva. Úgy értem, állati gyanús baleset volt.

— Ilyenek a királyok — mutatta ki Néne. — Jönnek-mennek, az egyik jó, a másik rossz. Az ő apja meg megmérgezte az őt megelőző királyt.

— Az a vén Irgumtargum volt — mondta Ogg Ángyi. — Emlékszem, nagy, veres szakálla volt neki. Ő is nagyon nyájas volt, tudod.

— Csak most mindenkinek tilos azt mondania, hogy Felmet megölte a királyt — jelentette ki Magrat.

— Mi? — fakadt ki Néne.

— Múltkoriban kivégeztetett néhány embert Lancréban, mert ezt mondták — folytatta Magrat. — Rosszindulatú hazugságok terjesztéséért, azt állította. Azt mondta, hogy bárki, aki mást állít, meg fogja tapasztalni a tömlöcét belülről, csak nem sokáig. Azt mondta, Verenc természetes halált halt.

— Nos, az áldozatul esés orgyilkosságnak igenis természetes halálnem egy király esetében — szögezte le Néne. — Nem értem, mit szégyell ezen. Amikor a jó öreg Irgumtargumot meggyilkolták, rúdra tűzték a fejét, örömtüzet gyújtottak, és a palotában mindenki részeg volt egy hétig.

— Emlékszem — jegyezte meg Ángyi. — Körbehurcolták a fejét az összes faluban, hogy megmutassák, tényleg halott. Nagyon meggyőző volt szerintem. Különösen neki magának. Vigyorgott. Azt hiszem, pont így szeretett volna távozni.

— Viszont azt hiszem, lehet, hogy rajta kell tartsuk majd a szemünk ezen a mostanin — morfondírozott Néne. — Azt hiszem, egy kissé okos lehet. Az bizony nem jó dolog egy király esetében. És nem hiszem, hogy tudná, hogyan kell tisztelettudást mutatni.

— Múlt héten jött hozzám egy fickó, hogy megkérdezze, akarok-e adót fizetni — jelentette be Magrat. — Mondtam neki, hogy nem.

— Hozzám is eljött — bólogatott Ogg Ángyi. — De Jászónunk és Desőnk kimentek és megmondták nekije, hogy nem akarunk csatlakozni.

— Kis termetű férfi, kopasz, fekete kabátban? — firtatta Néne elgondolkozva.

— Igen — válaszolta a másik kettő.

— Ott ólálkodott a málnabokraimban — közölte Néne. — Csak amikor kimentem, hogy megtudjam, mit akar, elszaladt.

— Igazából adtam neki két krajcárt — mondta Magrat. — Azt mondta, meg fogják kínozni, tudjátok, ha nem veszi rá a boszorkányokat, hogy fizessenek adót…

Lord Felmet gondosan megszemlélte a két pénzdarabot az ölében.

Aztán ránézett az adószedőjére.

— Nos? — ösztökélte.

Az adószedő megköszörülte torkát.

— Nos, uram, tudja. Elmagyaráztam, hogy szükség van egy állandó zsoldoshadsereg fölfogadására, ekcetra, és azt kérdezték, minek, és mondtam, hogy az útonállók miatt, ekcetra, és azt mondták, az útonállók sose zaklatják őket.

— És a polgári építkezések?

— Á. Igen. Nos, kimutattam, hogy szükség van hidak építésére és karbantartására, ekcetra.

— És?

— Azt mondták, nem használják őket.

— Á — bólintott a herceg sokat tudón. — Nem tudnak átkelni folyó vízen.

— Ebben nem vagyok biztos, uram. Azt hiszem, a boszorkányok azon gázolnak át, akin csak akarnak.

— Mondtak még mást is? — érdeklődött a herceg.

Az adószedő őrülten csavargatta a köntöse szegélyét.

— Nos, uram. Megemlítettem, hogy az adók hogyan segítenek fönntartani a királyi Rendet és Nyugalmat, uram…

— És?

— Azt mondták, hogy a királynak kéne fönntartania a saját rendjét és nyugalmát, uram. És aztán egy pillantást vetettek rám.

— Miféle pillantást?

A herceg állát kezébe temetve ült. Teljesen le volt nyűgözve.

— Egy kissé nehéz azt leírni — mondta az adószedő. Megpróbálta elkerülni Lord Felmet tekintetét, ami azt a határozott benyomást keltette benne, hogy a kövezett padló a szélrózsa minden irányába menekül, s már több hektárt megtett. Olyan volt Lord Felmet lebilincseltsége a számára, amilyen a gombostű a nagy színjátszó lepkének.

— Próbáld meg! — javasolta a herceg.

Az adószedő elpirult.

— Nos — szólt. — Az… nem volt valami kedves.

Ami szemlélteti, hogy az adószedő jobban értett a számokhoz, mint a szavakhoz. Amit akkor mondott volna, ha a zavarba jövés, félelem, gyatra emlékezőtehetség és bármiféle képzelőerő teljes hiánya nem esküdött volna össze ellene, ez:

„Amikor kisfiú voltam, s a nagynénémnél voltam látogatóban, és Ő megtiltotta nekem, hogy egyek a tejszínből, és föltette egy magas polcra a kamrában, és amikor ő nem volt otthon, csakazértis fogtam egy sámlit, és fölmásztam érte, és visszajött, és én nem tudtam, és nem értem el rendesen a tálat, és ripityára tört a padlón, és ő kinyitotta az ajtót, és rám meredt: az volt az a pillantás. De az volt a legrosszabb, hogy ők is tudják.”

— Nem valami kedves — ismételte meg a herceg.

— Nem, uram.

A herceg bal keze ujjaival dobolt a trón karfáján. Az adószedő újólag megköszörülte torkát.

— Kegyelmességed… kegyelmességed nem kényszerít rá, hogy visszamenjek, ugye? — tudakolta.

— Hümm? — szólt a herceg. — Egyáltalán nem. Csak ugorj be a kínvallatóhoz, miután kimész innen. Tudd meg, mikorra tud beosztani.

Az adószedő hálás pillantást vetett rá, s hajlongva térdet hajtott.

— Igenis, uram. Máris, uram. Köszönöm, uram. Kegyelmességed roppant…

— Hogyne, hogyne — legyintett Lord Felmet szórakozottan. — Elmehetsz.

A herceg magára maradt a csarnok végtelenjében. Megint eleredt az eső. Néha-néha egy darab vakolat tört darabokra a padlólapokon, és a falakból recsegés-ropogás hallatszott, mikor még tovább roskadoztak. A levegő vénséges pincéktől szaglott.

Az istenekre, hogy gyűlöli ezt a királyságot!

Olyan kicsike volt, csak negyven mérföld hosszú s talán tíz széles, és csaknem egészében kegyetlen hegységekből állt, jegeszöld lejtőkkel meg késéles hegygerincekkel, vagy sűrű, összezsúfolt rengetegekből. Egy ilyen királyság egyáltalán semmilyen gondot nem szabadna okozzon.

Aminek nem igazán tudott a mélyére hatolni, az az érzés volt, hogy a királyságnak mélysége van. Úgy tűnt, túlságosan sok a geográfiája.

A herceg fölkelt s végiglépdelt az erkélyig, ami páratlan kilátást nyújtott a fákra. Belédöbbent, hogy a fák szintén visszanéznek rá.

Érzékelte a neheztelést. De ez fura volt, mert maguk az emberek nem tiltakoztak. Úgy tűnt, semmi ellen nem tiltakoznak különösebben. Verenc eléggé népszerű volt a maga módján. Egész nagy kivonulás volt a temetésén; a herceg visszaemlékezett a komoly arcok soraira. Nem ostoba arcok. Semmi esetre sem ostobák. Csupán szórakozottak, mintha amit a királyok csinálnak, tényleg nem lenne nagyon fontos.

Ezt majdnem olyan bosszantónak találta, mint a fákat. Bezzeg egy oltári jó felkelés, az bizony sokkal… sokkal helyénvalóbb lett volna. Az ember kilovagolhatott volna és fölakasztathatott volna lázadókat, kreatív feszültség lett volna, ami oly elengedhetetlenül lényeges egy állam tisztes fejlődésében. Annak idején, odalent a síkságon, ha belerúgtál az emberekbe, visszarúgtak. Itt fönn, amikor belerúgsz az emberekbe, arrébb lépnek, s türelmesen kivárják, hogy leessen a lábad. Hogyan maradjon fönn egy király neve a történelemben, ha ilyen emberek fölött uralkodik? Semmivel se lehet őket jobban elnyomni, mint amennyire egy matracot lehet.

Megemelte az adókat és leégettetett néhány falvat elvi alapokon, csak hogy megmutassa mindenkinek, kivel állnak szemben. Szemlátomást nem volt ennek semmi hatása.

Meg aztán itt vannak ezek a boszorkák, akiktől nem nyugodhatott.

— Bolond!

A Bolond, aki csöndesen bóbiskolt a trón mögött, rettegve ébredt.

— Igen!

— Gyere ide, Bolond!

A Bolond boldogtalanul végigcsilingelte az utat.

— Áruld el nekem, Bolond, itt mindig esik?

— Frigyelj, bácsikám…

— Csak a kérdésre felelj — vágott közbe Lord Felmet acélos türelemmel.

— Néha eláll, uram. Hogy utat engedjen a havazásnak. És néha vannak nekünk azok az igazán pazar orgiasztikus ködjeink — felelte a Bolond.

— Orgiasztikus? — firtatta szórakozottan a herceg.

A Bolond nem tudta leállítani magát. Megrettent füle hallotta, ahogy kicsúszik a száján, hogy:

— Sűrű, uram. A latatin orgulumból, ami levest vagy lét jelent.

De a herceg oda se figyelt. Odahallgatni az alantasok locsogására, saját tapasztalatai szerint, nem különösebben érdemes.

— Unatkozom, Bolond.

— Hadd szórakoztassam lordságod megszámlálhatatlan mulatságos szófacsarással s könnyed mókával.

— Próbáld meg!

A Bolond megnyalta kiszáradt ajkát. Valójában erre nem számított. Verenc király megelégedett azzal, hogy belerúgott, vagy a fejéhez vágott egy palackot. Egy igazi király.

— Várok. Nevettess meg!

A Bolond fejest ugrott.

— Minek okán, uracskám — nyekeregte —, minek okán lehessen az borlével itatott igavonó barmot az éjszakára bérelt gyertya fivérének ítéltetni?

A herceg összeráncolta homlokát. A Bolond úgy érezte, jobb lesz, ha nem vár.

— Mertmivel az gyertya lehessen faggyas, mígnem az igavonó barom hájtalan — mondta, s mivel hozzátartozott a vicchez, könnyedén megveregette Lord Felmetet pálcikára kötözött luftballonjával, s megpengette mandolinját.

A herceg mutatóujja kapkodó szólót vert a trónus karfáján.

— Igen? — fanyalgott — És aztán?

— Ez, ööö, volt mintegy a dolog egésze — felelte a Bolond, s sietve hozzátette. — A nagypapám úgy gondolta, hogy ez az egyik legjobb vicce.

— Merem állítani, hogy ő másképp adta elő — jelentette ki a herceg. Fölállt. — Hívasd a vadászaim. Azt hiszem, kilovagolok hajtóvadászatra. És te is jöhetsz.

— Uram, én nem tudok lovagolni!

Ezen a reggelen először, Lord Felmet elmosolyodott.

— Kolosszális! — mondta. — Akkor adatni fogunk neked egy lovat, amit nem lehessen meglovagolni. Ha. Ha.

Lenézett a kötéseire. És utána, ígérte magának, fölküldetek a fegyvermesterrel egy ráspolyt.

Eltelt egy év. A napok türelmesen követték egymást. Még rögtön a multiverzum kezdetén mind megpróbáltak egyszerre előzni, és nem jött össze.

Tamasján Hwel rozoga asztala alatt ült, apját nézte, aki föl-le járt fél karját lengetve és szónokolva. Kedélyvámos mindig lengette a karját, amikor beszélt; ha megkötöznéd a kezét a háta mögött, akkor megnémulna.

— Rendben van — mondta éppen —, s mit szólsz A Király Menyasszonyai-hoz?

— Tavaly — szólt Hwel hangja.

— Na jó. Akkor előadjuk nekik Málió, Klaccs Zsarnoká-t — jelentette ki Kedélyvámos, s gégéje zökkenőmentesen váltott sebességet, ahogy a hangja valami nagy, gördülő dologgá változott, ami meg tudta volna rezgetni az ablakokat egy átlagos városi főtéren keresztül. — „Vérzivatarban eljövék, És vér által uralkodom, Hogy senki se merészelje megkísérteni ezen véres falak…”

— Azt eljátszottuk tavalyelőtt — szögezte le végtelen nyugalommal Hwel. — Különben is, az embereknek elege van a királyokból. Egy kis kuncogásra vágynak.

— Nincs elegük az én királyaimból — jelentette be Kedélyvámos. — Édes fiam, az emberek nem azért járnak színházba, hogy vihogjanak, hanem hogy Átéljenek, Tanuljanak, Ámuljanak…

— Nevessenek — közölte határozottan Hwel. — Vess erre egy pillantást!

Tamasján hallotta a papírzizegést, meg a vesszők reccsenését, amikor Kedélyvámos leeresztette súlyát egy kellékes kosárra.

— Egy Afféle Varázsló — olvasta Kedélyvámos —, Vagy, Tőlem Csinálj, Amit Akarsz.

Hwel kinyújtotta lábát az asztal alatt, és odébb mozdította Tamasjánt, majd fülénél fogva előhúzta.

— Mi ez? — hörrent Kedélyvámos. — Varázslók? Démonok? Ördögfiókák? Kereskedők?

— Ugyancsak elégedett vagyok a második felvonás negyedik jelenetével — jegyezte meg Hwel, a kellékes doboz felé sarkallva a tipegő gyereket. — Komikus Mosogatás Két Szolgával.

— Van benne haláloságy-jelenet? — reménykedett Kedélyvámos.

— Niiincs — ismerte be Hwel. — De írhatok bele neked egy kacagtató monológot a harmadik felvonásba.

— Kacagtató monológot!

— Na jó, van hely egy magánbeszédre az utolsó felvonásban — sietett hozzátenni Hwel. — Írok egyet ma éjjel, semmi probléma.

— Meg egy leszúrást — említette Kedélyvámos, talpra állva. — Egy aljas gyilkosságot. Az mindig tetszésre talál.

Elmasírozott, hogy megszervezze a színpad fölállítását.

Hwel nagyot sóhajtott, s fölemelte pennáját. Valahol a zsákvászonfalak mögött ott volt Sunyikutya városa, ami valamiképp hagyta, hogy egy szurdok csaknem merőleges falában gubbasztó üregben épüljön föl. Bőven akad lapos földfelület a Kostetőn. Csak az a gond, hogy majdnem mind függőleges.

Hwel nem szerette a Kostetőt, ami fura, mert ez hagyományosan törpevidék, és ő törpe volt. De évekkel ezelőtt száműzték a törzséből, nem csupán a klausztrofóbiája miatt, hanem mert hajlamos volt az ábrándozásra. A helybéli törpekirály úgy érezte, hogy ez nem értékes adottság olyan valaki számára, akinek elvileg a bányászcsákányt kéne forgatnia, anélkül, hogy elfelejtené, mit is kéne megütnie vele, s így Hwel kapott egy nagyon kis zacskó aranyat, a törzs szívbéli jókívánságait, és egy eltökélt istenekhozzádot.

Történt pedig, hogy Kedélyvámos vándorszínészei épp arra jártak akkoron, és a törpe rászánt egy apró rézérmét a Síkságok Sárkánya előadására. Egyetlen arcizomrándulás nélkül nézte végig, visszament a szállására, s reggel bekopogott Kedélyvámos ekhós szekerén a Király A Hegy Alatt első fogalmazványával. Valójában nem volt túl remek, de Kedélyvámos elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy lássa, a torzonborz golyófejben akkora képzelőtehetség lakozik, ami elég nagy a világ átíveléséhez, és imígyen amikor a vándorszínészek elvándoroltak, az egyiküknek loholnia kellett, hogy lépést tartson…

A világegyetemben egész idő alatt hózáporoznak a nyers inspirációrészecskék. Hébe-hóba egyikük eltalál egy befogásra kész agyat, ami aztán föltalálja a DNS-t, vagy a fuvolára írt szonátaformát, vagy egy módszert arra, hogy a villanyégő feleannyi idő alatt égjen ki. De a többségük mellémegy. A legtöbb ember leéli az életét anélkül, hogy egyszer is eltalálná egy.

Egyesek még ennél is pechesebbek. Ők kapják az összeset.

Ilyen volt Hwel is. Az előadóművészetek teljes történetének ellátásához elegendő ihlet ömlött folyamatosan a kicsiny, nehéz koponyába, amit az evolúció egyáltalán nem szánt semmi látványosabbra annál, mint hogy figyelemre méltóan ellenálló legyen a fejszecsapásokkal szemben.

Megnyalta pennáját, s szégyellősen körbenézett a táborban. Senki sem figyelte. Óvatosan fölemelte a Varázslót, és föltárt egy további papírhalmot.

Az nem egy másik fércmű volt. Minden lapot izzadságfoltok szennyeztek, s magukat a szavakat kéziratszerte pacák és kihúzások és apróbetűs macskakaparta betoldások hálójában firkálták oda. Hwel rámeredt egy pillanatig, egyedül egy világban, ami csakis belőle állt, meg a következő üres lapból, no meg a kiáltozó, lármázó hangokból, amik álmaiban kísértettek.

Írni kezdett.

Megszabadulva Hwel sosem túl szigorú figyelmétől, Tamasján kilökte a kellékes kosár tetejét és, a nagyon fiatalok módszerességével, elkezdte kipakolni a koronákat.

A törpe kidugta nyelvét, miközben irányította tévelygő pennáját a tintapettyezte lapon. Már lelt helyet a sorsüldözte szerelmeseknek, a nevetséges sírásóknak, és a púpos királynak. Jelenleg a macskák és a görkorcsolyák okoztak neki gondot…

A gyöngyöző kacagásra fölnézett.

— Az istenek szerelmére, fiú — mondta. — Aligha illik rád. Tedd szépen vissza.

A Korong belegördült a télbe.

A telet a Kostetőn nem lehetséges becsülettel varázslatos, jégvirágos csodaországként leírni, ahol minden ágacskát törékeny jégporcukor csipkéz. A kostetői tél nem lacafacázik, hanem betekintést nyújt egyenest a világ megteremtése előtti őshidegbe. A tél a Kostetőn több öl havat jelent, s az erdők puszta gyűjteményei az árnyékos zöld alagutaknak a hóförgetegek alatt. Az ötlet, hogy a Tél valójában élvezetes is lehet, sose merült volna föl a kostetői lakosokban, akiknek tizennyolc szavuk van a hóra[6].

Verenc király kísértete a pártázaton ődöngött, elhagyatottan és éhesen, elbámult szeretett erdei fölött, s kedvező alkalomra várt.

Ez a tél az előjelek tele volt. Éjjelente üstökösök szikráztak a fagyos égen. Nappalonta csodásan bálna- meg sárkányalakú felhők lebegtek a föld fölött. Girheshát faluban egy macskának kétfejű kölyke született, ám mivel Csöves, jelentékeny erőfeszítéseinek betudhatóan, egymaga volt az utolsó harminc nemzedék összes hímnemű elődje, ez valószínűleg nem is volt olyan rendkívüli.

Azonban Lusta Dögön egy fiatal kakas tojt egy tojást, s el kellett tűrjön néhány rendkívül zavarba ejtő, személyeskedő kérdést. Lancre városában egy férfi megesküdött, hogy találkozott egy pasassal, aki saját szemével látta, hogy egy fa fölkel és jár. Volt egy rövid ideig tartó, csípős garnélarák-zápor is. Fura fények villóztak az égbolton. Hátrafelé meneteltek a libák. S mindezek fölött villogott a hideg tűz hatalmas függönye, az Aurora Coriolis, a Tengelyfény, aminek fagyos árnyalatai megvilágították s kiszínezték az éjféli havat.

Mindebben nem volt semmi, a legkevésbé szokatlan sem. A Kostető, ami, mondjuk azt, úgy fekszik keresztül a Korong irdatlan mágikus állóhullámán, mint egy ártatlanul a sínekre keresztbe ejtett vasrúd, olyannyira átitatódott varázserővel, hogy folyamatosan kisül a környezetbe. Az emberek fölébrednek éjszaka, ezt motyogva „Ó, már megint egy rohadt ómen”, és visszaalszanak.

Eljött a Disznólesés Éjjele, jelölve egy újabb év kezdetét. És, döbbenetes hirtelenséggel, nem történt semmi.

Az égbolt tiszta volt, a hó mély és ropogós, mint a cukormáz.

A fagyoskodó erdők csöndesek voltak és bádogszagúak. Az egyetlen, ami potyogott az égből, nem volt más, csak egyszer-egyszer egy-egy friss hózápor.

Egy férfi átsétált a lápon Girheshátról Lancréba anélkül, hogy látott volna akár egyetlen lidércfényt, fejetlen kutyát, járkáló fát, kísértethintót vagy üstököst, és utána be kellett vinni a kocsmába és megitatni, hogy fölborzolódjanak az idegei.

A kostetőiek sztoicizmusa, ami a varázslatos káosszal szembeni egyetlen hathatós ellenállási formaként fejlődött ki az évek során, azon kapta magát, hogy képtelen megbirkózni a hirtelen változással. Olyan volt ez, mint a zaj, amit nem hall az ember, csak amikor megszűnik.

Mállotviksz Néne most hallotta, ahogy megbújt egy halom steppelt paplan alatt fagypont alatti hálószobájában. A Disznólesés Éjjele hagyományosan az egyetlen éjszaka a Korong hosszú éve során, amikor a boszorkányoktól elvárják, hogy otthon maradjanak, s így korán lefeküdt egy zacskó alma és egy ágymelegítő kőpalack társaságában. De valami fölriasztotta szendergéséből.

Egy közönséges ember leosont volna a lépcsőn, esetleg fölfegyverkezve egy piszkavassal. Néne csak átkulcsolta a térdét, s hagyta, hogy tudata elbóklásszon.

Nem a házban volt. Ki tudta venni a kis, szapora egértudatokat és kecskéi kissé homályos elméjét, ahogy azok barátságos pöffeszkedéssel az ólban hevertek. Egy vadászó bagoly az éberség váratlan tőre volt, mikor ellibegett a háztető fölött.

Néne még jobban összpontosított, míg tudata tele nem lett a rovarok aprócska zümmögésével zsúpban meg a szúk percegésével a gerendákban. Nincs ott semmi érdekes.

Elfészkelt s hagyta, hogy kisodródjon az erdőbe, ami csöndes volt, eltekintve a tompa puffanásoktól, amikor a hó néha lecsusszant a fákról. Még a tél közepén is az erdő tele van élettel, általában szunyókálva föld alatti odúkban, vagy téli álmot aludva a fák belsejében.

Minden szokásosan. Még tovább terjeszkedett, a fönti tenyérre és titkos hágókba, ahol a farkasok rohannak halkan a megfagyott hókérgen; megérintette tudatuk, éles volt, akár a kés. Még magasabban nem volt semmi a hómezőkön, csak vermelinfalkák[7].

Minden úgy volt, ahogy lennie kell, kivéve, hogy semmi sem volt rendben. Volt valami… igen, volt valami eleven odakünn, valami ifjú és ősöreg és…

Néne megforgatta az érzést a fejében. Igen. Az volt az. Valami elhagyatott. Valami elveszett. És…

Az érzelmek sosem szimplák, ezt tudta Néne. Hámozd le, és még többet lelsz alatta…

Valamit, ami ha hamarosan nem szabadul meg az elhagyatottság és elveszettség érzésétől, nagyon dühös lesz.

És még mindig nem tudta megtalálni. Ki tudta venni a bábok csöpp kis tudatát a megfagyott avar alatt. Érzékelni tudta a gilisztákat, amelyek elvándoroltak a fagyvonal alá. Még néhány embert is tudott észlelni, pedig az volt mind közt a legnehezebb az emberi elme olyan sok gondolatot gondol egyszerre, hogy csaknem lehetetlen tartózkodási helyét megállapítani, olyan, mintha ködöt akarnál fölszögezni a falra.

Semmi sincs ott. Semmi sincs ott. Az érzés teljesen körbevette, és nem volt semmi, ami okozhatta volna. Olyan messzire lehatolt, amennyire csak tudott, egész a királyság legkisebb teremtményéig, és nem volt ott semmi.

Mállotviksz Néne fölült ágyában, meggyújtott egy gyertyát, s kinyúlt egy almáért. Mereven bámulta a halószobafalat.

Nem szerette, ha legyőzték. Igenis volt valami odakint, valami, ami beitta a mágiát, valami, ami nőtt, valami, ami olyan elevennek tűnt, hogy teljesen körülvette a házat, és ő nem volt képes megtalálni.

Csutkájáig fogyasztotta az almát, s gondosan a gyertyatartó tálcájára helyezte. Aztán elfújta a gyertyát.

Az éjszaka hűs bársonya visszasiklott a szobába.

Néne még egyszer, utoljára megpróbálta. Talán rosszfelé keresgélt…

Egy pillanattal később a padlón feküdt a párnát szorosan feje köré csavarva.

Ha elgondoljuk, hogy arra számított, apró lesz…

Lancre Kastély rázkódott. Nem volt erőteljes rázkódás, de nem is kellett az legyen, lévén, hogy a kastély megépítettsége olyan, hogy még enyhe szellőben is inog egy picit. Egy kicsiny fiatorony lassan lezuhant a ködös szakadék mélyébe.

A Bolond a padlólapokon feküdt és borzongott álmában. Értékelte a megtiszteltetést, már ha ez megtiszteltetés volt, de a folyosón alvástól mindig a Bolondok Céhéről álmodott, aminek zord, szürke falai mögött a rettenetes oktatás hét évét reszkette végig. Bár persze a padlókövek valamivel puhábbak voltak, mint az ottani ágyak.

Néhány lábbal arrébb egy páncélruha csilingelt halkan. A lándzsája addig rezgett páncélkesztyűjében, míg, úgy suhogva át az éjszakai levegőn, mint egy lecsapó krikettütő, lecsúszott és széttörte a padlólapot a Bolond füle mellett.

A Bolond fölült és rádöbbent, hogy még mindig borzong. És a padló is.

Lord Felmet szobájában a rázkódás porzuhatagokat küldött le az ősi baldachinos ágyról. A herceg fölébredt az álomból, amiben egy nagy vadállat dübörgött a kastélyban, s rettegve úgy döntött, hogy ez akár igaz is lehet.

Valami rég elhunyt király képmása lepottyant a falról. A herceg fölsikoltott.

A Bolond bebotorkált, megpróbálva megőrizni egyensúlyát egy olyan padlón, ami tengermód hullámzott, s a herceg kikászálódott az ágyból, és megragadta a kis termetű fickót zekéjénél fogva.

— Mi történik? — sziszegte. — Földrengés?

— Errefelé nincs nekünk olyanunk, uram — válaszolta a Bolond, s félre lett taszajtva, amikor egy sezlon lassan átlibegett a szőnyegen.

A herceg az ablakhoz rontott, s kinézett az erdőre a holdfényben. A fehér tetejű fák rázkódtak a csöndes éjszakai levegőben.

Egy vakolatdarab csapódott a padlóba. Lord Felmet megpördült, s ezúttal markolása fölemelte a Bolondot a padlóról.

A rengeteg fényűzés közé, amiket a herceg ragyogóan el tudott nélkülözni életéből, tartozott a tudatlanság luxusa is. Szerette azt érezni, hogy tudja, mi folyik. A lét nagyszerű bizonytalanságai nem rejtettek semminő vonzerőt számára.

— A boszorkányok azok, igaz? — morrant. Bal orcája rángatózni kezdett, mint a szárazra vetett hal. — Ők vannak ott kint, ugye? Ők gyakorolnak Hatást a kastélyra, nemde?

— Frigyelj, bácsikám… — kezdte a Bolond.

— Ők irányítják az országot, mi?

— Nem, nagyjóuram, ők soha…

— Ki kérdezett téged!

A Bolond a kastéllyal tökéletes ellenfázisban reszketett a félelemtől, ezért hát ő volt az egyetlen, aki most látszólag teljesen mozdulatlanul állt.

— Ööö, lordságod, uram — rebegte.

— Vitatkozni mersz velem?

— Nem, uram!

— Gondoltam. Föltételezem, szövetkeztél velük te is?

— Uram! — kiáltotta a Bolond, őszintén megdöbbenve.

— Ti mind szövetségben álltok, ti népség! — acsarogta a herceg. — Az egész banda! Nem vagytok mások, mint egy csapat főkolompos!

Félrelökte a Bolondot, fölrántotta a franciaablakot, s kilépett a fagyos éjszakai levegőre. Jól megbámulta az alvó királyságot.

— Hallotok engem mind? — sikította. — Én vagyok a király!

A rázkódás megszűnt, amitől a herceg elvesztette egyensúlyát. Gyorsan megtámaszkodott, s lesöpörte a vakolatot hálóingéről.

— Akkor jól van — mondta.

De ez rosszabb volt. Az erdő most odahallgatott rá. A szavak, amiket kimondott, eltűntek a csönd nagy vákuumában.

Volt valami odakint. Érezte. Elég erős volt, hogy megrázza a kastélyt, és most őt figyelte, őt hallgatta.

A herceg elhátrált, nagyon óvatosan, maga mögött motozott az ablakkilinccsel. Óvakodva belépett a szobába, becsukta az ablakot, és sietve behúzta a függönyöket.

— Én vagyok a király — ismételte meg halkan. Ránézett a Bolondra, aki úgy érezte, valamit várnak tőle.

Ez a férfi az uram és parancsolóm, gondolta. Ettem a kenyerét, vagy akármijét, ahogy az mondani szokás. Azt mondták nekem a Céh iskolájában, hogy egy Bolond hű kell maradjon urához egész a legvégéig, amikor már mindenki más cserbenhagyta. Jónak vagy rossznak ehhez semmi köze. Minden vezetőnek szüksége van a Bolondjára. Csakis a lojalitás jöhet szóba. Az minden. Még akkor is, ha nyilvánvalóan háromnegyedrészt elmebajos, én az ő Bolondja vagyok, míg egyikünk meg nem hal.

Legnagyobb rémületére észrevette, hogy a herceg zokog.

A Bolond kotorászott az ingujjában s elővarázsolt egy csengettyűkkel kihímzett, meglehetősen használt vörös-sárga zsebkendőt. A herceg szívszaggató hála kifejezésével arcán vette át, s kifújta orrát. Aztán eltartotta magától, s őrült gyanakvással rámeredt.

— Tőr az, amit magam előtt látok? — motyogta.

— Ümm. Nem, uram. Ez a zsebkendőm, tudja. Ha megnézi közelebbről, tulajdonképp meg lehet állapítani a különbséget. Nincs neki olyan sok éles éle.

— Kedves bolond — mormolta tétován a herceg.

Teljesen megtébolyodott, gondolta a Bolond. Elment az esze jó messzire, és ott megbomlott. Úgy be van csavarodva, hogy borospalackok kinyitására lehetne használni.

— Térdelj ide mellém, Bolondom.

A Bolond úgy tett. A herceg a vállára fektette mocskos kötését.

— Hű vagy, bolond? — firtatta. — Meg lehet bízni benned?

— Megesküdtem, hogy mindhalálig követem uramat — felelte rekedten a Bolond.

A herceg közel nyomta hibbant arcát a Bolondhoz, aki egy vérbe borult szempárba nézett föl.

— Én nem akartam — suttogta összeesküvő módjára. — Rákényszerítettek. Én nem akartam…

Az ajtó kivágódott. A hercegné töltötte be az ajtónyílást. Tényleg, majdnem pont ugyanolyan alakja volt.

— Leonál! — vakkantotta.

A Bolondot lenyűgözte az, ami a herceg szemével történt. Az őrült vörös fény eltűnt, visszaszívódott, s helyére kemény, kék tekintet került, amit már jól ismert. Ez nem azt jelenti, jött rá, hogy a herceg bármivel is kevésbé lenne dilis. Még józan eszének hidege is őrültség volt valamiképp. A hercegnek olyan elméje volt, ami úgy ketyegett, mint egy óra, és így nem csoda, hogy, mint egy óra, rendszeresen megkettyent.

Lord Felmet higgadtan nézett föl.

— Igen, drágám?

— Mi okozza ezt az egészet? — kívánta tudni az asszony.

— Boszorkányok, úgy gyanítom — válaszolta Lord Felmet.

— Tényleg nem hinném… — kezdte a Bolond. Lady Felmet pillantása nem csupán elhallgattatta, hanem csaknem odaszögezte a falhoz.

— Ez magától értetődik — mondta — Mekkora idióta vagy!

— Bolond, úrasszonyom.

— Az is — tett hozzá az úrnő, s visszafordult férjéhez.

— Nos — szólt komoran mosolyogva. — Még mindig dacolnak veled?

A herceg vállat vont.

— Hogy harcolhatnék a mágia ellen? — tudakolta.

— Szavakkal — felelte a Bolond gondolkozás nélkül, s azonnal meg is bánta. Mindketten őt bámultak.

— Mi? — kérdezte a hercegné.

A Bolond zavarában leejtette a mandolinját.

— A… a Céhben — mondta a Bolond — megtanultuk, hogy a szavak hatalmasabbak lehetnek még a mágiánál is.

— Bohóc! — csattant föl a herceg. — A szavak csak szavak. Rövidke szótagok. Botok és kövek esetleg eltörhetik a csontjaim — elhallgatott, ízlelgetve a gondolatot —, de a szavak sosem tehetnek kárt bennem.

— Uram, vannak olyan szavak, amik megtehetik — válaszolta a Bolond. — Hazug! Bitorló! Gyilkos! — a herceg hátratántorodott, és összerázkódva ragadta meg a trónus karfáját.

— Az ilyen szavakban persze nincs igazság — sietett hozzátenni a Bolond. — De úgy tudnak elterjedni, akár föld alatt a tűz, kitörésükkel elégetve…

— Igaz! Igaz! — sikította a herceg. — Hallom őket, állandóan! — előrehajolt. — A boszorkányok miatt! — sziszegte.

— Akkor, akkor, akkor más szavakkal lehetne ellenük harcolni — dadogta a Bolond. — A szavak még a boszorkányokkal is elbánhatnak.

— Milyen szavak? — kérdezte elgondolkozva a hercegné.

A Bolond vállat vont.

— Banya. Szemmel verő szipirtyó. Ostoba vénasszony.

A hercegné megemelintett egy vaskos szemöldököt.

— Nocsak, nem is vagy teljesen idióta — jegyezte meg. — A pletykára gondolsz.

— Pontosan, úrasszonyom — a Bolond szemét forgatta. Mibe mászott bele?

— A boszorkányok miatt — suttogta a herceg, nem különösebben bárkinek. — El kell mondjuk a világnak az igazat boszorkányokról. Gonoszak. Ők okozzák, hogy visszajön a vér. Még a dörzspapír sem segít.

Volt még egy rengés, miközben Mállotviksz Néne végigsietett a keskeny, megfagyott ösvényeken az erdőben. Egy darab összetapadt hó lecsusszant egy faágról, s szétporlott a kalapján.

Nincs ez rendben, ezt jól tudta. Sose törődj a… — akármi volt is —, de az hallatlan, hogy egy boszorkány elmenjen hazulról Disznólesés Éjjelén. Teljesen ellentmondott a hagyományoknak. Senki se tudta, miért, de az nem számít.

Kiért a fenyérre, s átcsörtetett a törékeny hangán, amiről a szél már lekotorta a havat. A láthatárhoz közel látszott a növekvő hold, s sápadt fénye megvilágította a boszorkány fölé tornyosuló hegyeket. Más volt a világ itt fönn, s olyan, ahova még egy boszorkány is csak ritkán merészkedik; többek közt a világ jeges születésének maradéka, csupa zöld jég és késélességű hegygerinc és mély, eldugott völgy terület. Ezt a tájat nem emberi lényeknek szánták — nem ellenséges, ahogy egy tégla vagy egy felleg sem ellenséges, csupán rettenetesen, rettenetesen nemtörődöm.

Kivéve, hogy most az egyszer ráfigyelt. Egy tudat, teljesen eltérő bármelyiktől, amivel valaha is összeakadt, neki szentelte figyelme jókora részét. Fölmeredt a jeges meredekekre, félig arra számítva, hogy látni fog egy toronymagas árnyékot mozogni a csillagok előtt.

— Ki vagy? — kiáltotta. — Mit akarsz?

A hangja visszaverődött, s visszhangzott a sziklákon. Magasan az ormok között távoli lavina dörgése hallatszott.

A fenyér tetején, ahol nyaranként a foglyok ólálkodtak a bokrokban, mint apró, suhogó idióták, állt egy menhir. Körülbelül ott, ahol a boszorkányok területe határos volt egymással, bár a határokat sohasem jelölték ki hivatalosan.

A menhir olyan magas volt, mint egy magas férfi, s kékes árnyalatú sziklából készült. Rendkívül mágikusnak tartották, mert, noha csak egyetlen egy volt belőle, soha senki nem volt képes megszámlálni; ha észrevette, hogy valaki tűnődve méregeti, mögé csoszogva eltüntette magát. Ez volt a leghártérbehúzódóbb monolit, amit valaha is fölfedeztek.

Valamint egyike volt a számos kisülési pontnak, amik szétárasztották a Kostetőn fölhalmozódott mágiát. A föld több ölnyire körülötte pőre volt a hótól s lágyan gőzölgött.

A menhir elkezdett elsomfordálni, s gyanakodva nézte a nőt egy fa mögül.

Néne tíz percig várt, míg Magrat sietve meg nem érkezett a Bősz Hermelinből fölvezető ösvényen, amely falu áldott jó természetű lakosai kezdtek hozzászokni a fülmasszázshoz és virágalapú homeopatikus gyógyszerekhez a tényleges lefejezéstől eltekintve az égvilágon minden nyavalyára[8]. Levegő után kapkodott, s csupán egy kendőt viselt hálóinge fölött, ami, ha Magratnak lett volna mivel, rendkívül kacérkodó lett volna.

— Te is érezted?

Néne bólintott.

— Gytha hol van? — kérdezte. Lenéztek a Lancre városa — a havas derengésben csak fények összevisszasága — felé vezető csapásra.

Buli volt. Fény ömlött az utcára. Emberlánc kígyózott ki s be Ogg Ángyi házába, aminek belsejéből néha átható kacagás, s összetörő üveg, és gyerekek nyűgösködésének őszítő-bőszítő zaja érkezett. Világos volt, hogy ebben a házban jelenleg a legvégsőkig kitapasztalják a családi életet.

A két boszorkány bizonytalanul álldigált az utcán.

— Gondolod, hogy be kéne menjünk? — tudakolta Magrat félénken. — Nem mintha meg lennénk hívva. És nincs nálunk egy üveg ital se.

— Nekem úgy hangzik, hogy máris túlontúl sok üveg ital van odabenn — jegyezte meg Mállotviksz Néne helytelenítőleg. Egy férfi tántorgott ki az ajtón, böfögött, Nénébe ütközött, azt mondta „Boldog Disznólesést anyjuk”, fölnézett az arcába, és azonnali hatállyal kijózanodott.

— Mss! — csattant föl Néne.

— A lehető legrettenetesebben sajnálom… — kezdte a férfi.

Néne ellentmondást nem tűrő módon söpört el mellette.

— Gyere, Magrat! — parancsolta.

A lárma odabenn a fájdalomküszöb környékén lebegett. Ogg Ángyi úgy kerülte meg a Disznólesés éji hagyományt hogy meghívta magához az egész falut s a szoba levegője már jócskán meghaladta a levegőszennyeződést korlátozó intézkedések előírásait. Néne átlavírozott a testek tömegén egy rekedt hang alapján, ami terjengősen tudatta a nagyvilággal, hogy, összehasonlítva más állatok valami egész hihetetlen választékával, a sün határozottan mázlista.

Ogg Ángyi egy széken csücsült a tűz mellett, egyik kezében iccés korsóval, s egy szivarral vezényelte az ismétlést. Vigyorgott, amikor meglátta Néne arcát.

— Nicsak, kedves öreg satrafám! — visította túl a lármát. — Hát te is eljöttél. Igyál egyet. Igyál kettőt. Szasz, Magrat. Húzz ide egy széket s fattyúzd le a macskát!

Csöves, aki összegömbölyödve heverészett a sutban s résnyire nyitott, sárga fél szemmel leste az ünnepséget, egyet-kettőt suhintott a farkával.

Néne mereven leült az illemtudás nyársat nyelt alakjaként.

— Nem maradunk — jelentette ki szúrósan nézve Magratra, aki tétován nyúlt egy tálka sósmogyoró felé. — Látom, elfoglalt vagy. Csak azon tűnődtünk, észrevettél-e… bármit. Ma éjjel. Egy kevéssel ezelőtt.

Ogg Ángyi összeráncolta homlokát.

— Dománk legidősebb csemetéje okádott — mondta. — Belekóstolt az apja sörébe.

— Hacsak nem szerfelett erős hányás vett rajta erőt — szögezte le Néne —, kétlem, hogy ez lett volna az, amire utaltam — bonyolult okkult jelet írt a levegőbe, amit Ángyi teljesen figyelmen kívül hagyott.

— Valaki megpróbált az asztalon táncolni — mesélte. — Beleesett Rittánk tökmártásába. Jót röhögtünk.

Néne megemelintette szemöldökét, s egy jelentőségteljes ujjat helyezett az orra mellé.

— Más természetű dolgokra céloztam — sugallta sötéten.

Ogg Ángyi rábámult.

— Valami baj van a szemeddel, Eszme? — kockáztatta meg.

Mállotviksz Néne fölsóhajtott.

— Rendkívül aggasztó, mágikus jellegű fejlemények vannak folyamatban — közölte hangosan.

A szoba elcsöndesedett. Mindenki a boszorkányokra meredt, kivéve Doma legidősebb csemetéjét, aki megragadta az alkalmat, hogy folytassa alkoholizálás-kísérleteit. Aztán, éppoly gyorsan, ahogy előzőleg elmenekült, több tucat beszélgetés sietve újra sebességbe kapcsolt.

— Talán nem lenne rossz ötlet, ha elmehetnénk és beszélhetnénk egymással valami kevésbé nyilvános helyen — említette meg Néne, ahogy a megnyugtató ricsaj újra átcsapott fölöttük.

Végül a mosókonyhában kötöttek ki, ahol Néne megpróbált beszámolni a tudatról, amivel összeakadt.

— Ott van odakint valahol a hegyekben és az erdőkben a fennsíkon — magyarázta. — És nagyon nagy.

— Azt éreztem, hogy keres valakit — jegyezte meg Magrat. — Egy óriási kutyára emlékeztetett. Tudod, amelyik elveszett. Tanácstalan.

Néne eltöprengett ezen. Most, hogy jobban meggondolja…

— Igen — értett egyet. — Valami olyasmi. Egy nagy kutya.

— Aggódó — tette hozzá Magrat.

— Keresve valamit — egészítette ki Néne.

— Földühödőben — fűzte hozzá Magrat.

— Igen — bólogatott Néne, mereven Ángyira bámulva.

— Lehet, hogy egy troll — találgatott Ogg Ángyi. — Benn hagytam majdnem egy egész pintet, tudjátok — tette hozzá szemrehányólag.

— Tudom, milyennek érződik egy troll tudata, Gytha — felelte Néne. Nem csattant föl. Valójában pont a csöndes módtól, ahogy ezt mondta, kezdett el Ángyi tétovázni.

— Aszongyák, van néhány igazán nagy troll a Tengely irányába' — mondta lassan Ángyi. — Meg jégóriások, meg nagy, szőrös hogyishívjákok, amik a hóhatár fölött élnek. De nem valami ilyesmire gondoltál, igaz.

— Nem.

— Ó!

Magrat megborzongott. Azt mondta magának, hogy egy boszorkánynak abszolút uralommal kell rendelkeznie saját teste fölött, és a libabőr vékony hálóinge alatt csak saját képzeletének terméke. Csak az volt a gond, hogy kitűnő a képzelőereje.

Ogg Ángyi fölsóhajtott.

— Hát akkor jobb lesz, ha vetünk rá egy pillantást — jelentette ki, s leemelte a fedőt a rézüstről.

Ogg Ángyi sosem használta a mosókonyhát, mert minden szennyesét a menyei mosták, szürke arcú, leigázott asszonyok törzse, akiknek nevére sose vette a fáradságot, hogy emlékezzék. Ezért hát a helyiség kiszáradt, elaggott gumók, kiégett katlanok, és darázslekvár-erjesztő üvegek tárolóhelyévé vált. Az üst alatt tíz éve nem gyújtottak tüzet. A téglái málladoztak, s ritka páfrányok nőttek a tűztér körül. A fedő alatti víz tintafekete volt, és, a pletyka szerint, feneketlen; a Ogg unokákat bátorították annak elhivésére, hogy a mélyén szörnyek lakoznak az idők hajnaláról, mivel Ángyi hitt abban, hogy egy kis borzongató és értelmetlen rettegés a gyermekkor varázsának elengedhetetlen alkotórésze.

Nyáron a sör behűtésére használta.

— Meg kell feleljen. Azt hiszem, talán össze kéne fogjunk egymással — javasolta. — És te, Magrat, bizonyosodj meg róla, hogy zárva van az ajtó.

— Mivel akarsz megpróbálkozni? — érdeklődött Néne. Mivel Ángyi területén voltak, a választás is teljesen rajta múlt.

— Mindig azt mondtam, hogy az ember nem ronthat el semmit egy jó kis Invokációval — jegyezte meg Ángyi. — Évek óta nem csináltam.

Mállotviksz Néne összeráncolta homlokát. Magrat így szólt:

— Ó, de nem is tudhatsz. Itt nem. Kell hozzá egy katlan meg egy varázskard. Meg egy nyolcszög. Meg fűszerek meg mindenféle hozzávaló.

Néne és Ángyi összenéztek.

— Nem az ő hibája — szögezte le Néne. — Azoké a grimmeséké, amiket vett — odafordult Magrathoz.

— Nincs szükség egyikre se nem — magyarázta. — Csak kobakológiára — körbenézett az ősöreg mosókonyhában.

— Azt kell használd, amid van — jelentette ki.

Fölvette az elszíntelenedett rézrudat, s elgondolkozva méregette kezében.

— Megigézzük és megidézzük tekegyelmed ezáltal — Néne szinte szünetet se tartott — az éles és rettentő rézrúd által.

A víz a forralóüstben lágyan hullámzott.

— Lásd, hogyan szórjuk — sóhajtotta Magrat — ezt az eléggé öreg mosószódát és némi szerfölött kemény szappanpelyhet tekegyelmed tiszteletére. Nahát, Ángyi, nem hinném…

— Csönd! Most te jössz, Gytha.

— És én segítségül hívom s megkötés alá helyezem tekegyelmed a Művészet kopaszodó sikálókeféjével és a Védelem rumplijával — mondta Ángyi meglengetve a hullámos mosódeszkát. A facsarótartozék leesett róla.

— Szép dolog a becsületesség — suttogta Magrat boldogtalanul —, de valahogy ez így nem az igazi.

— Hallgass rám, jányom — fordult oda Néne. — A démonok nem törődnek a dolgok külső megjelenésével. Azt számít, amit te gondolsz. Folytassuk!

Magrat megpróbálta elképzelni, hogy a kifakult és vénséges lúgszappan a legritkább izé, balzsalikom vagy mi a csoda, a távoli Klaccsból. Komoly erőfeszítésbe került. Csakis az istenek tudják, miféle démon válaszol egy ilyen megidézésre.

Néne szintén kissé kényelmetlenül érezte magát. Amúgy se volt oda különösebben a démonokért, s ez az egész ügy az invokációkkal meg háztartási eszközökkel varázslóskodástól bűzlött. Cinkosául szegődött a dolgoknak, elhitette velük, hogy fontosak. A démonoknak pattannia kéne, amikor hívják őket.

De az etikett előírta, hogy a vendégül látó boszorkányé a választás, és Ángyi kedvelte a démonokat, akik hímneműek voltak, vagy legalábbis annak látszottak.

Ezen a ponton Néne fölváltva körbehízelegte és fenyegette az alvilágot két lábnyi kifehéredett fadarabbal. Merészsége imponált magának.

A víz bugyogott kicsit, teljesen moccanatlanná vált, aztán egy hirtelen mozdulattal s halk pukkanó nesszel földuzzadt egy fejjé. Magrat leejtette a szappanát.

Jóképű fej volt, talán egy kissé kegyetlen a szem körül és kampós az orrnál, de mindennek ellenére jóképű egy amolyan könyörtelen módon. Ebben nem volt semmi meglepő; mivel a démon csupán kivetítette képmását ebbe a valóságba, ennyi erővel már jó munkát is végezhetett. Lassan megfordult, ragyogó fekete szobor a szeszélyes holdfényben.

— Nos? — szólalt meg.

— Ki vagy? — kérdezte Néne kereken.

A fej forgott, hogy szembenézzen vele.

— A nevem kiejthetetlen a nyelveden, asszony — válaszolta.

— Azt majd én eldöntöm — figyelmeztette Néne, s hozzátette. — Ne szólíts asszonynak.

— Rendben van. A nevem WxrtHltl-jwlpklz — felelte önelégülten a démon.

— Hol voltál, amikor a magánhangzókat osztogatták? Az ajtó mögött? — tudakolta Ogg Ángyi.

— Nos, Mr… — Néne csupán egy pillanat tört részéig tétovázott — …WxrtHltl-jwlpklz, úgy vélem, kíváncsi, miért hívtuk ide ma éjjel.

— Elvileg nem ezt kell mondanod — jegyezte meg a démon. — Elvileg azt kell mondanod…

— Kuss. Figyelmeztetlek, nálunk van a Művészet kardja és a Védelem nyolcszöge.

— Tőlem azt csináltok, amit akartok. Szerintem rumplinak és rézrúdnak néznek ki — gúnyolódott a démon.

Néne oldalra pillantott. A mosókonyha sarkába gyújtóst halmoztak, előtte egy nagy, nehéz fűrészbak állt. Mereven fixírozta a démont, és, anélkül, hogy odanézett volna, a rúddal keményen a vastag rönkre csapott.

A halotti csöndet, ami ezt követte, csak a fűrészbak két, tökéletesen széthasított felének előre-hátra imbolygása s lassú lepottyanása a tűzifarakásra törte meg.

A démon arckifejezése szenvtelen maradt.

— Három kérdést kérdezhetsz — közölte.

— Van valami fura szabadlábon a királyságban? — firtatta Néne.

A démon szemlátomást gondolkodóba esett.

— És semmi hazudozás — óvta nagy komolyan Magrat. — Különben jön a súrolókefe.

— Úgy érted, furább, mint szokásos!

— Ki vele! — mondta Ángyi. — Lefagy a lábam itt kinn.

— Nem. Nincs semmi fura.

— De mi éreztük… — kezdte Magrat.

— Várjunk csak, várjunk csak — vágott közbe Néne. Ajka hangtalanul mozgott. A démonok olyanok, mint a dzsinnek vagy a filozófiaprofesszorok — ha nem teljesen pontosan fogalmazol, boldog örömmel adnak neked abszolút precíz és tökéletesen félrevezető válaszokat.

— Van valami a királyságban, ami nem volt itt korábban? — reszkírozta meg.

— Nincs.

A hagyomány előírta, hogy csak hármat lehet kérdezni. Néne megpróbált megfogalmazni egy olyan kérdést, amit nem lehet szándékosan félreérteni. Aztán úgy döntött, hogy az helytelen hozzáállás lenne a játszma lejátszásához.

— Mi a fene folyik? — kérdezte óvatosan. — És semmi vacakolás, hogy megpróbálj kikecmeregni belőle, mert különben megfőzlek.

A démon láthatólag habozott. Nyilvánvalóan ez egy újfajta megközelítés volt.

— Magrat, csak rugdosd ide a gyújtóst, légy szíves — szólt Néne.

— Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen — közölte a démon, s hangját halvány kétségbeesés árnyalta.

— Igen, de nos, nekünk nincs időnk arra, hogy egész álló éjszaka szőrszálat hasogassunk veled. Az ilyen szócsaták lehet, hogy élvezetesek a varázslók számára, de nekünk van jobb dolgunk.

— Például főzhetnénk egy finom démonlevest — javasolta Ángyi.

— Ide hallgassatok — mondta a démon, és most határozottan rettegő nyüszítés volt a hangjában. — Nekünk nem szabad önként információt kiadni csak úgy. Vannak szabályok, tudjátok.

— Van egy kevés régről maradt olaj egy pléhdobozban a polcon, Magrat — említette Ángyi.

— Ha egyszerűen elmondom nektek… — kezdte a démon.

— Igen? — bátorította Néne.

— Nem fogjátok elárulni, ugye? — könyörgött a démon.

— Egy szót sem — ígérte Néne.

— Lakat lesz a számon — mondta Magrat.

— Nincs semmi új a királyságban — mesélte a démon —, de az ország fölébredt.

— Hogy érted ezt? — kérdezte Néne.

— Az ország boldogtalan. Olyan királyt akar, amelyik törődik vele.

— De hogyan… — kezdte Magrat, ám Néne csöndre intette.

— Nem az emberekre gondolsz, igaz? — firtatta. Az olajosan fénylő fej fejét rázta. — Persze, hogy nem, én se gondoltam.

— Mi… — kezdte Ángyi. Néne mutatóujját a szájára tette.

Megfordult s odalépdelt a mosókonyha ablakához, kifakult lepkeszárnyak s tavaly nyári dongók poros, pókhálós temetőjéhez. A sápadt derengés a fagyott ablaktáblán túl azt sugallta, hogy, a józan ész ellenére, hamarosan megvirrad egy új nap.

— Meg tudod mondani nekünk, miért? — tudakolta anélkül, hogy megfordult volna. Egy egész ország tudatát érezte…

Meglehetősen imponált neki a dolog.

— Én csak egy démon vagyok. Mit tudok én? Csak azt, ami van, nem annak a miértjét és hogyanját.

— Értem.

— Most elmehetek?

— Ümm?

— Legyen szíves!

Néne megrándulva kiegyenesedett újra.

— Ó. Persze. Szaladj csak — mondta szórakozottan. — Köszönöm.

A fej nem mozdult. Ott lézengett, mint a szállodai szolga, aki épp most cipelt föl tizenöt bőröndöt tíz emeletnyi lépcsőn, megmutatta mindenkinek, merre van a fürdőszoba, fölrázta a párnákat, s úgy érzi, már megigazgatta az összes függönyt, amit szándékában áll valaha is megigazgatni.

— Nincs az ellen kifogásotok, hogy kiutasítsatok innen, ugye? — szólt végül a démon, amikor senki se látszott elérteni a célzást.

— Mi? — vakkantotta Néne, aki megint mélyen elmerült gondolataiban.

— Csak mert jobban érezném magam, ha rendesen el lennék űzve. A „Szaladj csak”-ból hiányzik az a bizonyos valami — felelte a fej.

— Ó. Nos, ha ez neked örömet okoz. Magrat!

— Igen? — lepődött meg Magrat.

Néne odadobta neki a rézrudat.

— Lásd el a háziasszony szerepét, légy szíves — kérte.

Magrat elkapta a rudat annál fogva, amiről remélte, hogy Néne azt a rúd fogójának képzelte, s mosolygott.

— Hogyne. Persze. Oké. Ümm. El véled, gaz árny, el a legfeketébbik bugyrába…

A fej elégedetten mosolygott, mikor a szavak átgördültek rajta. Ez már jobban hasonlít az igazira.

Visszaolvadt az üst vizébe, akár a gyertyaviasz a lángban. Utolsó megvető megjegyzése, ami csaknem elveszett az örvénylésben, így hangzott: „Szaladj csaaakkk…”

Néne egyedül ment haza, amikor a hajnal hideg, rózsaszín fénye végigszánkázott a havon, s beengedte magát a kunyhójába.

A kecskék nyugtalankodtak óljukban. A seregélyek pusmogtak és műfogsoruk csattogtatták a tető alatt. Az egerek cincogtak a konyhakredenc mögött.

A boszorkány készített egy kanna teát, tudatában, hogy a konyhában minden nesz kissé hangosabbnak tűnik, mint amilyennek lennie kéne. Amikor belepottyantotta a kanalat a mosogatóba, úgy hangzott, mintha kalapáccsal csaptak volna egy harangra.

Mindig kényelmetlenül érezte magát azután, hogy szervezett varázslásba keveredett, vagy, ahogy ő fogalmazta volna, mísze lett saját magától. Azon kapta magát, hogy körbemászkál teendőket keresve, s aztán elfeledkezve róluk, amikor félig készen voltak. Föl-alá járkált a hideg konyhakövön.

Ilyen alkalmakkor szokott az elme rátalálni a legfurább tennivalókra azért, hogy elodázza elsődleges rendeltetését, azaz a gondolkodást. Ha bárki figyelte volna, meglepte volna a puszta eltökéltség, amivel Néne nekifogott az olyan feladatokhoz, mint a teáskanna aljának megtisztítása, vénséges diók kikotorászása a kredencen álló tálból, és megkövesedett kenyérmorzsák eltávolítása a kövek repedéseiből egy teáskanál hátsó felével.

Az állatoknak van tudata. Az embereknek is, bár az emberi elmék bizonytalanul ködös valamik. Még a rovaroknak is van pszichéje, csöppnyi, hegyes fénydarabkák a nem-tudat sötétségében.

Néne szakértőnek tartotta magát az elméket illetően. Egész biztos volt abban, hogy olyan dolgoknak, mint például országok, nincs tudata.

Az istenek szerelmére, még csak nem is elevenek. Egy ország az, nos, az…

Várjunk csak. Várjunk csak… Egy gondolat lopózott puhán Néne elméjébe, s félénken megpróbálta fölkelteni érdeklődését.

Van egy mód, ami által ezeknek a borongó erdőknek lehet tudata. Néne kihúzta magát, kezében egy már-már antiknak számító veknidarabbal, s tűnődve bámult a tűzhelyre. Lelki szemei keresztülnéztek rajta, ki a fák közti, hótöltötte folyosókra. Igen. Ez korábban soha nem merült föl benne. Na persze, olyan tudat lenne, ami a többi, benne lévő apróka tudatból tevődik össze; növények tudatából, madarak tudatából, medvék tudatából, még maguknak a fáknak óriási, lassú tudatából is…

Leült hintaszékébe, ami teljesen magától hintázni kezdett.

Gyakran gondolt az erdőre elterpeszkedő lényként, de csak, ahogy egy varázsló fogalmazta, metaforikusan; álmosan és poszméhektől zümmögve nyaranta, bömbölve és tombolva az őszi viharokban, összegömbölyödve és aludva telente. Eszébe jutott, hogy azonkívül, hogy más dolgok gyűjteménye, az erdő maga is egy különálló dolog. Eleven, csak nem úgy eleven, ahogy, mondjuk, egy makrancos hölgymenyét eleven.

És sokkal lassúbb.

Ennek fontosnak kell lennie. Milyen gyorsan ver egy erdő szíve? Egyszer egy évben, talán. Igen, ez nagyjából rendben lévőnek hangzik. Ott künn az erdő várja a ragyogóbb napsütést és hosszabb napokat, amelyek egymillió gallon nedvet fognak pumpálni több száz lábnyira föl az égbe egyetlen hatalmas diasztolés dobbanással, ami túl nagy és túl hangos ahhoz, hogy meghallja az ember.

És körülbelül ezen a ponton harapott Néne az ajkába.

Épp most gondolta a „diasztolés” szót, ami határozottan nem tartozott a szókincsébe.

Valaki van a fejében vele együtt.

Valami.

Ő gondolta mindezen gondolatokat vagy csak rajta keresztül gondolták őket?

Lebámult a padlóra, megpróbálva megtartani magának saját elképzeléseit. De az elméjén olyan könnyedén átláttak, mintha üvegből lenne.

Mállotviksz Néne talpra állt, s elhúzta a függönyt.

És ott voltak kinn azon, ami — melegebb hónapokban — a pázsit volt. És mindegyikük rámeredt.

Néhány perc elteltével kinyílt Néne kunyhójának főbejárata. Ez már önmagában eseményszámba ment; mint a legtöbb kostetői, Néne is a hátsó ajtón át élte életét. Csupán három olyan alkalom van az ember életében, amikor ildomos a főbejáraton át közlekedni, s az embert mindháromszor cipelik.

Az ajtó meglehetős nehezen nyílt, fájdalmas rándulások és nyöszörgések sorozatával. Néhány festékpikkely leesett az ajtó előtti hótorlaszra, ami befelé rogyadozott. Végül, amikor már félig nyitva volt, az ajtó beékelődött.

Néne kínosan oldalazva kászálódott ki a résen, ki a mindazaddig háborítatlan hóba.

Előzőleg föltette csúcsos kalapját meg a hosszú, fekete köpönyeget, amit akkor viselt, amikor azt akarta, hogy bárki, aki látja, abszolúte biztos legyen benne, hogy ő boszorkány.

Volt ott félig eltemetve a hóban egy vénecske konyhaszék. Nyáron pompás hely volt arra, hogy az ember ott üljön, elvégezze az egy helyben végezhető, épp szükségessé vált háztartási munkákat, miközben szemmel tartja az ösvényt. Néne előcibálta, lesöpörte az ülésről a havat, és határozottan leült, szétvetett térddel és dacosan összefont karral. Előrefeszítette állát.

A nap már jócskán fönn járt, de a fény ezen a Disznólesés Napján még mindig rózsaszín volt és rézsútos. Megragyogtatta az összegyűlt lények fölött lógó nagy párafelhőt. A teremtmények nem moccantak, bár hébe-hóba egyikük topogott patájával, vagy megvakarta magát.

Néne fölpillantott egy rebbenő mozdulatra. Nem vette korábban észre, de kertje körül minden fa úgy teli volt madarakkal, hogy úgy nézett ki, mintha megérkezett volna egy korai, különös, csupa barna és fekete Tavasz.

A parcellát, ahol nyáron a Gyógyfüvek nőnek, a farkasok foglalták el, ülve vagy elterülve nyelvük lógatva. Mögöttük a medvék kontingense kuporgott, azok mellett az őzek szakasza. A metaforikus földszintet nyulak, menyétek, vermelinek, borzok, rókák és vegyes lények gyülevész hada szállta meg, amelyre, függetlenül a ténytől, hogy egész életük az űző és űzött véres légkörében élik le, foggal, körömmel és karommal ölve vagy azok által megöletve, általában erdei népségként szoktak utalni.

Együtt pihentek a havon, szokásos étkezési kapcsolataik tökéletesen elfeledve, s megpróbáltak farkasszemet nézni a boszorkánnyal.

Két dolog volt azonnal nyilvánvaló Néne számára. Az egyik, hogy úgy néz ki, ezek itt döbbenetes pontossággal reprezentálják az erdei élet keresztmetszetét.

A másikat nem állta meg, hogy ne mondja ki hangosan.

— Nem tudom, mi ez a varázslat — közölte. — De ingyen elárulom… amikor elmúlik a hatása, közületek néhányan, ti kis nyamvadékok, jobban teszik majd, ha inalnak.

Egyikük se moccant. Nem hallatszott semminő nesz, eltekintve egy zavarba jött képpel magán könnyítő vénecske borztól.

— Ide hallgassatok — szólt Néne. — Mit tehetek én? Hiába jöttök hozzám. Ő az új úr. Ez az ő királysága. Nem avatkozhatom be. Nem helyes beavatkozni, mégpedig azért, mert nem árthatom magam uralkodók ügyeibe. Magától kell elrendeződnie, jól vagy rosszul. Alapvető szabálya a mágiának, az biza. Nem mászkálhatsz szanaszét bűvigékkel uralkodva az embereken, mert egyre több varázsigét kellene használj, ahogy az idő telik — hátradőlt, hálásan, hogy a régóta fennálló hagyomány nem engedi meg, hogy a Fortélyosak és a Bölcsek uralkodjanak. Emlékezett, milyennek érzett a korona viselése, ha csak néhány másodpercre is.

Nem, az olyan dolgok, mint a koronák, zavaróan hatnak okos emberekre, az a legjobb, ha az egész kormányzás megmarad olyan egyéneknek, akiknek szemöldöke középen összefut, amikor gondolkodni próbálnak. Eléggé fura módon, sokkal jobban csinálják.

Hozzátette:

— Az embereknek maguknak kell ezt egyenesbe hozniuk. Közismert tény.

Úgy érezte, hogy az egyik nagyobbacska szarvasbika különösképp kétkedő pillantást vet rá.

— Igen, nos, hát megölte az előző királyt — ismerte el. — Ez a természet útja, nem? Tik mindent tudtok erről. A hogyishíjják túlélése. Azt se tudjátok, mi fán terem egy királyfi, hacsak nem hinnétek azt, hogy a császármadár fiókája.

Ujjaival dobolt a térdén.

— Különben is, az előző király nem volt igazán a barátotok, igaz? Azzal a folytonos vadászassál meg mindennel.

Háromszáz pár szem meredt rá szúrósan.

— Hiába bámultok engem mind — próbálkozott. — Nem avatkozhatok a királyok dolgába, csak mert ti nem kedvelitek őket. Ugyan hol végződne? Nem arról van szó, mintha valaha is ártott volna nekem.

Megpróbálta elkerülni egy föltűnően kancsal hermelin metsző tekintetét.

— Jó, akkor ez önző szempont — mondta. — Pontosan ez a boszorkánylét lényege. Szép jó napot mindnyájatoknak.

Bedübörgött, s megpróbálta becsapni az ajtót. Egyszer-kétszer megakadt, ami eléggé elrontotta a hatást.

Amikor már benn volt, elhúzta a függönyt, leült a hintaszékbe, és vadul hintázott.

— Pontosan ez a lényeg — szögezte le. — Nem avatkozhatok be. Pontosan ez a lényeg.

Az ekhós szekerek lassan döcögtek a kitaposott utakon, egy újabb kisváros irányába, aminek nevére a társulat nem igazán tudott visszaemlékezni, s azonnal el is fogja felejteni. A téli nap alacsonyan lógott a Sto-síkság nedves, ködös káposztaföldjei fölött, s a ködfátylas csönd fölerősítette a kerekek nyikorgását.

Hwel üldögélt, kurta, vaskos lábát átlógatva az utolsó szekér súberján.

Megtett minden tőle telhetőt. Kedélyvámos anno az ő kezébe tette Tamasján nevelését; „Te jobban értesz az ilyesmihez”, mondta vala, hozzátéve szokásos tapintatával, „Különben is, majdnem egymagas vagy vele”.

De a dolog nem működött.

— Alma — ismételte meg, meglengetve a gyümölcsöt a levegőben.

Tamasján rávigyorgott. Már majdnem hároméves volt, s még sosem mondott egyetlen olyan szót se, amit bárki megértett volna. Hwel sötét gyanút táplált magában a boszorkányokat illetően.

— De amúgy elég értelmesnek látszik — védte Mrs. Kedélyvámos, aki az ekhós szekér belsejében utazott, s a páncélinget foltozta. — Tudja, hogy mi micsoda. Megcsinálja, amit mondanak neki. Csak azt szeretném, ha beszélnél is — folytatta gyöngéden, megsimogatva a kisfiú orcáját.

Hwel odaadta az almát Tamasjánnak, aki ünnepélyesen elfogadta.

— Énszerintem a boszorkák rossz szolgálatot tettek neked, asszonyság — állította a törpe. — Tudod. Cseregyerekek meg miegymás. Régen gyakorta történt ilyesmi. A szépanyám mondta, hogy egyszer velünk is megtették. A tündérek elcsereberéltek egy embert meg egy törpét. Észre se vettük addig, amíg nem kezdte beverni a fejét mindenbe. Azt mondják…

Mindketten megpördültek, hogy Tamasjánra bámuljanak, aki odabiccentett nekik, s hozzálátott az alma megevésének.

— Ez a Féreg monológja A Zsarnokból — suttogta Hwel. Szokásos kifejezőkészsége ideiglenesen cserbenhagyta. — A kénköves pokolba! — mondta.

— De pontosan úgy hangzott, mint…

— Megyek, idehívom Kedélyvámost — jelentette be Hwel, s leugrott a saroglyáról, s átrohant a befagyott pocsolyákon a szekérsor elejére, ahol a színész-igazgató hangtalanul fütyörészett, és, igen, vándorolt.

— Mizujs, b'zugda-hiara[9] — üdvözölte vidáman.

— Gyere azonnal! A gyerek beszél!

— Beszél?

Hwel föl s alá ugrándozott.

— Idéz! — kiabálta. — Muszáj, hogy gyere! Pont úgy hangzik, mint…

— Én? — firtatta Kedélyvámos néhány perccel később, miután kiálltak a szekerekkel egy levéltelen fák alkotta ligetbe az út szélén. — Én ilyennek hangzom?

— Igen — felelte kórusban a társulat.

Az ifjú Willikins, aki a női szerepekre szakosodott, gyöngéden megböködte Tamasjánt, ahogy a fiú ott állt egy fölfordított hordón a tisztás közepén.

— Hé, fiú, tudod a szerepem a Tőlem, Csinálj, Amit Akarsz-ból? — kérdezte.

Tamasján bólintott.

— „Nem halott ő, azt mondom, ki e kő alatt nyugoszik. Hiszen ha csak hallaná a Halál…”

Lenyűgözött csöndben hallgatták, miközben a végtelen ködfelhők átgördültek a csöpögő mezőkön, és a nap vörös korongja lelebegett az égről. Amikor a fiú befejezte, forró könnyek gőzölögtek le Hwel arcán.

— Az összes istenekre — szólalt meg, amikor Tamasján befejezte —, átkozottul jó formában kellett legyek, amikor ezt írtam — zajosan kifújta az orrát.

— Tényleg így hangzom? — tudakolta Willikins, az arca sápadt.

Kedélyvámos gyöngéden megveregette a vállát.

— Ha tényleg így hangzanál, szépségem — mutatta ki —, akkor nem állnál fenékig a latyakban ennek az istenek háta mögötti mezőnek a kellős közepén, semmi mással, csak elkommunizált káposztával uzsonnára.

Összecsapta kezét.

— Annyi, annyi — szögezte le, kis páragomolyokat bocsátva a fagyos levegőbe. — Mindenki vissza a helyére. Napszálltára Sto Lat falain kívül kell legyünk.

Amikor a morgolódó színészek fölébredtek az igézetből, s visszavándoroltak a szekérrudakhoz, Kedélyvámos odaintette a törpét, s átkarolta vállát, vagyis inkább a feje búbját.

— Nos? — szólt. — A te fajtád mindent tud a mágiáról, vagy legalábbis ezt beszélik. Mit szólsz hozzá?

— A gyerek minden idejét a színpad körül tölti, mester. Teljesen természetes, hogy ráragad egy s más — válaszolta bizonytalanul Hwel.

Kedélyvámos lehajolt.

— Tényleg ezt hiszed?

— Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami fogta a fűzfarímeim, és megformálta, és visszalőtte a fülemen át egyenesen a szívem közepébe — felelte egyszerűen Hwel. — Azt hiszem, hogy hallottam egy hangot, ami a szavak durva felülete mögé került, és kimondta azt, amit eredetileg mondani szerettem volna, de nem volt hozzá elég tehetségem, hogy valóra váltsam. Ki tudja, honnan jönnek az ilyen dolgok?

Egykedvűen meredt Kedélyvámos vörös képébe.

— Akár az apjától is örökölhette — mondta.

— De…

— És ki tudja, mit valósíthatnak meg a boszorkányok? — folytatta a törpe.

Kedélyvámos érezte, hogy felesége megragadja a kezét. Amikor a férfi fölállt, tanácstalanul és mérgesen, az asszony megcsókolta a tarkóját.

— Ne kínozd magad — tanácsolta. — Hát nem így a legjobb? A fiad elszavalta az első szavát.

Eljött a tavasz, és Verenc, a néhai király, még mindig nem volt képes, hogy zokszó nélkül tűrje el halotti állapotát. Engesztelhetetlenül rótta a kastélyt, olyan módot keresve, ami által az épület ősi kövei kieresztenék őt markukból.

Valamint megpróbált kikerülni a többi kísértet útjából.

Serbili derék fickó volt, bár kissé fárasztó. Ám Verenc első alkalommal megfutamodott az Ikrek láttán, akik kéz a kézben totyogtak az éjféli folyosókon, apró kísértetük megemlékezés egy olyan tettről, ami még a visszatetsző királygyilkosságok megszokott átlagánál is sötétebb.

Meg aztán ott volt a Troglodita Vándor, egy meglehetősen elhalványult majomember szőrös ágyékkötőben, aki kétségtelenül pusztán azért kísértette a kastélyt, mert ráépítették a sírhalmára. Érthetetlen okból egy harci szekér rajta egy sikító nővel hébe-hóba átrobogott a mosókonyhán. És ami a konyhát illeti…

Egy nap föladta, mindannak ellenére amit a jó öreg Serbili mondott, s követte a főzés keltette illatokat a nagy, forró, magas kupolás barlangba, ami konyhaként és vágóhídként szolgálta a kastélyt. Fura, de gyerekkora óta nem járt arra. Valahogy a királyok és konyhák nem illenek jól egymáshoz.

Telistele volt kísértettel.

De nem emberivel. Még csak nem is előemberivel.

Voltak ott szarvasok. Voltak tinók. Voltak ott nyulak és fácánok és foglyok és ürük és malacok. Még néhány kerek, pacaszerű izé is volt, amik kellemetlen módon úgy néztek ki, mintha az osztrigák kísértetei lettek volna. Mindezek olyan szorosan zsúfolódtak össze, hogy valójában összekeveredtek és egymásba folytak, amivel a konyhát fogak és irhák és szarvak csöndes, lökdösődő lidércnyomásává változtatták, alig láthatóan, homályosan. Többen közülük észrevették őt, s hátborzongató zajok harsantak föl, amik mintha a távolból hallatszottak volna, repedt hangon és kellemetlenül a normális hangterjedelmen kívül. Mindezen keresztül közömbösen mászkált a szakács és kuktái, vegetáriánus kolbászkákat készítve.

Verenc fél percig bámészkodott, aztán elmenekült, azt kívánva, bárcsak lenne valóságos gyomra, és ledughatná ujját a torkán negyven évre, hogy minden, amit valaha megevett, följöjjön.

Vigaszt keresett az istállókban, ahol szeretett vadászkopói nyüszítettek, s az ajtót kaparták, s általánosságban véve roppant kényelmetlenül érezték maguk érzékelt, de nem látott jelenlétében.

És most a Hosszú Galériát kísértette — hogy gyűlölte a szót! —, ahol a régóta halott királyok portréi néztek le rá a poros árnyékokból. Sokkal barátibban viszonyult volna hozzájuk, ha nem találkozott volna össze közülük jó néhánnyal az épület különféle pontjain.

Verenc úgy döntött, hogy két célja van halálában. Az egyik, hogy kikerüljön a kastélyból és megtalálja a fiát, s a másik, hogy bosszút álljon a hercegen. De nem a meggyilkolásával, ezt eltökélte, még akkor se, ha lelne erre módot, mert egy örökkévalóság annak a vihorászó idiótának társaságában csak új borzalmat kölcsönözne a halotti állapotnak.

Ott ücsörgött Bemery királynő (670-722) képmása alatt, akinek meglehetősen szigorú szépsége sokkal, de sokkal boldogabbá tette volna, ha korábban délelőtt nem látta volna a királynőt átsétálni a falon.

Verenc megpróbálta elkerülni a falakon keresztülsétálást. Az embernek legyen méltósága.

Ráébredt, hogy figyelik.

Odafordította fejét.

Egy macska ült az ajtóban, lassú hunyorításnak vetve őt alá. Szürke cirmos volt, és szerfelett hájas…

Nem. Szerfelett nagy. Olyan sok sebhely borította, hogy úgy nézett ki, mint egy csupaszőr ököl. A füle kilyuggatott csonk volt, a szeme nemtörődöm rosszindulat sárga hasítéka, farka kérdőjelek vonagló sora, miközben a néhai királyt bámulta.

Csöves hallott róla, hogy Lady Felmetnek van egy kis, fehér nősténymacskája, s fölballagott, hogy tiszteletét tegye.

Verenc még sohasem látott állatot ilyen sok beépített gaztettel. Nem is szegült szembe, amikor a kandúr odakacsázott hozzá, és megpróbált a lábához dörgölőzni, úgy dorombolva, mint egy vízesés.

— Nahát, nahát — mondta a király bizonytalanul. Lenyúlt, s tett némi erőfeszítést, hogy megvakarja a két, szakadozott izét az állat feje búbján. Nagy megkönnyebbülés volt találni valakit, aki a kísértetek mellett képes volt látni őt, és Csöves, nem tehetett róla, de úgy érezte, egyértelműen szokatlan macska. A legtöbb kastélybéli cica vagy elkényeztetett kedvenc volt, vagy laposfülű konyhai és istállói habitüé, amelyek általában kifejezetten hasonlítottak azokra a rágcsálókra, amiken éltek. Viszont ez a macska a maga ura. Persze, minden macska ezt a benyomást kelti, ám a közömbös, állatias önmagába mélyedtség helyett, amit ezekben a teremtményekben titokzatos bölcsességként könyvel el a világ, Csöves valódi intelligenciát sugárzott. Valamint olyan bűzt is, ami képes lett volna ledönteni egy falat, és komoly arc- és orrmelléküreg-problémát okozott volna egy döglött rókának.

Kizárólag egyetlen embertípus tart ilyen macskát.

A király megpróbált leguggolni, s azon kapta magát, hogy kissé belesüllyed a padlóba. Összeszedte magát, s föllebegett. Úgy érezte, hogy ha az ember egyszer is megengedi magának, hogy alkalmazkodjék a helyi, kezdetleges szokásokhoz az illékony földöntúli világban, akkor nem marad számára remény.

Csak a közeli rokonok és az okkultra hajlamosak, azt mondta a Halál. Egyikből se volt sok a kastélyban. A herceg minősítése az első rubrikának felelt meg, de tunya haszonlesése körülbelül olyan hasznossá tette pszichikus szempontból, amilyen egy papagáj. Ami meg a többieket illeti, egyedül a szakács és a Bolond tűnt megfelelőnek, de a szakács rengeteg időt töltött a kamrában zokogva, mert tilos volt neki bármit nyársra húzni, ami véresebb egy paszternáknál, és a Bolond már így is olyannyira hisztérikus volt, hogy Verenc föladta a próbálkozást, hogy összeköttetésbe lépjen vele.

Na már most, egy boszorkány. Ha egy boszorkány nem okkult beállítottságú, akkor ő, Verenc király, csak egy légfuvallat. Valahogy a kastélyba kell keríteni egy boszorkát. És akkor…

Volt egy terve. Valójában több volt annál: Terv volt. Hónapokat töltött vele. A gondolkozáson kívül nem akadt más dolga. A Halálnak ebben igaza volt. A kísérteteknek nem volt mása gondolatokon kívül, s bár általánosságban véve a gondolatok mindig is távol álltak a királytól, a különféle testnedvekkel figyelmét elterelni képes test hiánya megadta neki a lehetőséget, hogy megízlelje az agytevékenység gyönyöreit. Még sohasem volt neki Terve, vagy legalábbis olyan nem, ami sokkal továbbjutott volna a „Nosza, keressünk valamit és öljük meg”-nél. És most, itt előtte, és mosakodva, itt ül a kulcs.

— Gyere ide, cicuska — kockáztatta meg. Csöves vesébe hatoló sárga pillantással ajándékozta meg.

— Macs — javította ki magát a király sietve, s elhátrált, az állatot hívogatva. Egy másodpercig úgy nézett ki, hogy nem fogja követni, de aztán, nagy megkönnyebbülésére, Csöves fölállt, ásított, s felé lépdelt. Csöves nem látott gyakran kísérteteket, s némileg érdekelte ez a magas, szakállas férfi az átlátszó testével.

A király elvezette egy poros oldalfolyosón, egy málladozó faliszőnyegekkel és régóta halott királyok képmásaival telizsúfolt lomtár felé. Csöves kritikusan megszemlélte, aztán leült a poros padló közepén, s várakozóan tekintett a királyra.

— Ugye látod, hogy bőven van itt egér meg minden — mutatta ki Verenc. — És az eső beesik a kitörött ablakon. Plusz itt van ez a rakás falikárpit, amin aludni lehet. — Sajnálom — tette hozzá, s az ajtóhoz fordult.

Ezen dolgozott az eltelt hónapok során. Amikor még élt, mindig nagy gondot fordított a testére, s amióta halott volt, gondot viselt az alakjára. Túlontúl könnyű volt elengedni magad és a szélek körül elmosódottá válni; voltak olyan kísértetek a kastélyban, akik puszta sápadt foltokká lettek. De Verenc acélos önfegyelmet gyakorolt és gyakorlatozott — na jó, keményen gyakorlatozásra gondolt —, és majd' kicsattant a fantomizmoktól. Az ektoplazma pumpálása hónapokon át végül jobb formába hozta, mint korábban bármikor, eltekintve attól, hogy halott volt.

Kicsiben kezdte, porszemekkel. Az elsőbe csaknem belenyuvadt[10], de állhatatosan kitartott, és fölfejlődött homokszemcsékig, aztán egész a száraz borsószemekig; még mindig nem merte megkockáztatni a konyhát, ám azzal mulatta magát, hogy túlsózta Felmet ételét, egyszerre csak egy csipettel, mígnem megemberelte magát, s azt mondta magának, hogy a mérgezés nem tisztességes eljárás, még férgek esetében sem.

Most teljes súlyával nekifeszült az ajtónak, s lényének minden mikrogramjával kényszerítette magát, hogy olyan nehézzé váljon, amennyire ez lehetséges. Az önszuggesztió verejtéke csöpögött orráról, s elenyészett, mielőtt földet ért volna. Csöves érdeklődve figyelte ahogy a kísérteties izmok mozogtak a király karján, akár a párosodó futball labdák.

Az ajtó mozdulni kezdett, nyikorgott, aztán fölgyorsult, s csattanva vágódott az ajtónyílásba. A zár helyére kattant.

Most aztán, ördög és pokol, működnie kell neki, mondta magának Verenc. Magától a büdös életben nem lesz képes fölemelni a kallantyút. De egy boszorkány biztos el fog jönni megkeresni a macskáját — nem igaz?

A kastélyon túli dombokon a Bolond a hasán feküdt, s belebámult egy kis tó mélyébe. Két pisztráng visszabámult rá.

Valahol a Korongon, ezt mondta neki a józan ész, kell legyen valaki, aki nála is nyomorultabb. Eltöprengett, ki lehet az.

Nem kérte, hogy Bolond lehessen, de nem számított volna, ha megteszi, mert nem jutott eszébe senki a családjából, aki bármire is odahallgatott volna, amit ő mondott, azok után, hogy az apja lelépett.

A Nagypapi, az aztán nem. Legkorábbi emlékképe a Nagypapiról az volt, hogy ott áll fölötte, és monoton gépiességgel megismételteti vele a vicceket, és minden egyes csattanót belever a fejébe az övével, ami vastag bőrből készült, s a tény, hogy csengettyűket varrtak rá, nem sokat javított a dolgokon.

Hét hivatalos, vadonatúj viccet tulajdonítottak Nagypapinak. Egymás után négyszer elnyerte az ankh-morporki Grand Prix de Idiots Sulthulye tiszteletbeli csörgősipkáját, amit még soha senki nem tett előtte, és ez föltehetőleg azt jelentette, hogy ő volt a legmulatságosabb ember, aki valaha is élt. Keményen megdolgozott érte, azt meg kell adni.

A Bolond borzongva emlékezett vissza, hogy hatéves korában hogyan közelítette meg félénken az öreget vacsora után a viccel, amit ő maga talált ki. Egy kacsáról szólt.

Élete legnagyobb verését érdemelte ki vele, ami már akkor is némi kihívást kellett jelentsen az öreg tréfacsinálónak.

— Meg fogod tanulni, fiú — minden egyes mondatot csilingelő csattanások központoztak, emlékezett vissza —, hogy nincs komolyabb a tréfánál. Mostantól fogva soha — az öreg megállt, hogy kezet váltson —, soha, soha nem fogsz kiejteni egy viccet, amit nem hagyott jóvá a Céh. Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi mulatságos? Frigyelj, koma, hadd kacagjanak a pallérozatlanok a szakképzetlen évődésen, az csak a tudatlanok nevetése. Soha. Soha. Soha többé ne kapjalak rajta, hogy mókázol!

Ezek után visszatért a háromszáznyolcvanhárom Céh-jóvá-hagyta tréfa megtanulásához, ami épp elég rossz volt, meg a glosszáriuméhoz, ami sokkal hosszabb volt és jóval pocsékabb.

És aztán Ankh-ba küldték, és ott, a csupasz, zord szobákban, rájött, hogy vannak más könyvek is, nem csak az óriási, nehéz, rézveretes Monstrum Vicclajstrom. Egy egész kerek világ volt odakint, teli szokatlan helyekkel, meg érdekes dolgokat művelő emberekkel, mint például…

Éneklés. Éneklést hall.

Óvatosan fölemelte fejét, s idegesen összerándult a sipkáján lévő csengettyűk csilingelésétől. Sietve megragadta a gyűlölt vackokat.

A dalolás folytatódott. A Bolond félve kikukucskált a résen a gyöngyvesszők között, amelyek teljesen elrejtették.

Az éneklés nem volt különösebben kitűnő. Az egyetlen szó, amit a daloló hallhatólag ismert, a „la” volt, de azt ugyancsak keményen megdolgoztatta. A dallam azt az általános benyomást keltette, hogy az énekesnő azt hiszi, hogy az emberek bizonyos körülmények között feltétlen „lalalá”-ra kell fakadjanak, és eltökélte, hogy megteszi, amit a világ elvár tőle.