A Bika órája

Tormansz poklában

A tudományos-fantasztikus irodalom majdani történészei — ha lesznek ilyenek — bizonyára felfigyelnek majd arra a tényre, hogy ebben a műfajban a Szovjetunióban 1957 előtt eredeti orosz mű évente legfeljebb 10–15 jelent meg, aztán hirtelen felugrott a szám 1958–1962 között évi átlagban ötvenötre, majd 1963 után évi körülbelül száz műre. Az irodalomtörténészek „beletúrnak — ahogyan Majakovszkij írta — a mának megkövesült ganajába”, felfedik a számok szikár oszlopai mögött a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális okokat és indítékokat, megállapítják, hogy ebben a szakaszban szinte seregestül jöttek új és új írók, akik kifejezési eszközül a tudományos fantasztikumot választották, észreveszik, hogy ezt a fellendülést mekkora elméleti, kritikai, esztétikai tevékenység kisérte, és elemzéseiket egyre finomítva eljutnak egy névhez, amely ott áll e megújulás élén, eljutnak Iván Antonovics Jefremov nevéhez. És a mennyiségi fejlődés mögött felfedezik majd a szovjet tudományos fantasztikum minőségi változását is.

Miben is áll ez a minőségi változás, mi a lényege?

Megértéséhez elegendő, ha az olvasó átlapozza Beljajev valamelyik regényét a két háború közötti időből, beleolvas a „Tudósítások a jelenről és a jövőről” című gyűjtemény valamelyik fantasztikus riportjába, és melléjük teszi Jefremov korszakhatárt jelentő könyvét, „Az Andromédaköd”-öt. Beljajev regényének — kimondva vagy kimondatlanul — a szórakoztatás a célja. Jules Verne „iskolájához” tartozik, kalandokról és különös helyzetekről, képzeletbeli találmányokról és azok következményeiről mesél érdekesen és izgalmasan, meglendíti a fantáziát, különösen a fiatal olvasó fantáziáját, tiszteletet és bámulatot ébreszt a tudomány és a technika iránt, és vágyat, hogy az ember részt vegyen hasonló eseményekben, dolgozzon a tudomány és a technika fellendítésén. Beljajev nem, vagy csak ritkán beszél arról, hogy milyen is lesz vagy milyen legyen a jövő társadalma és a jövő embere. Lényegében tudomásul veszi kora olvasójának jogát az ábrándokhoz, a reális lehetőségeket figyelembe vevő álmodozáshoz. Beljajev művei tulajdóriképpen ifjúsági olvasmányok, még akkor is, ha közülük jó néhány a felnőttek olvasmányává lett.

A fantasztikus riportok gyűjteménye közelebb áll a realitáshoz. írói néhány évre próbálnak előrenézni, leírják a „csodálatos felfedezéseket és találmányokat”, az atomenergia békés felhasználásának módszereit, a mezőgazdaság komplex gépesítését, az elektromos halászatot, az emberek munkáját egy modern diszpécser-központban vagy a Föld körül keringő megfigyelő űrállomáson. Az érdekesség itt kizárólag a technikára tolódik, a kalandok helyén a munka nehézségei vagy szépségei állnak, az írók ragaszkodnak a tudomány tényeihez, a képzelet helyét a józan számítás és extrapoláció veszi át. Érdemes meg-jegyezni, hogy ez a Józan” számítás néhol mennyire irreális, másutt viszont mennyire lemarad a száguldó valóságtól. 1955ben ez az antológia még feltételezte, hogy nagyarányú földmunkákat felszíni atomrobbantásokkal végeznek, és úgy számította, hogy 2000 körül száll le a Holdra az első ember…

A tudományos-fantasztikus irodalmat ez idő tájt ifjúsági irodalomnak, szórakoztatásnak vagy a tudományos ismeretterjesztés szépirodalmi formájának tekintették.

Ekkor, 1957-ben, először egy ifjúsági lap hasábjain, majd könyvalakban megjelent Jefremov regénye, „Az Andromédaköd”.

Óriási érdeklődést keltett, nagy vitát kavart. Meglepő és szokatlan mű volt ez a szovjet tudományos fantasztikumban. Hihetetlen és merész távlatokat rajzolt, sok évezreddel rohant előre az emberiség jövőjébe, olyan tudományokról és technikáról írt, amely elképzelhetetlen magasságokban áll korának technikája és tudománya fölött és olyan emberekről, akik mármár az istenek mindenhatóságával felfegyverkezve, harmonikus, boldog, érdekes és szép világot teremtettek maguknak. Nem Beljajev képzelete és nem is a fantasztikus riportok íróinak valóságszeretete jellemezte Jefremov regényét. A vitában mindezt — ilyen vagy amolyan formában — szemére is lobbantották az írónak. Sokan érezték úgy, hogy Jefremov elszakadt a valóságtól, elképzelései üres, tartalmatlan délibábok, regényének hősei pedig olyan „felsőbbrendű emberek”, akiknek nincs közük az emberi realitásokhoz. Egyik olvasója még azt is számonkérte tőle, hogy miért nem szerepelnek munkások a regényben…

A vita Jefremov igazának elismerésével ért véget. Az olvasók nagy tömegét lenyűgözte az író bátor jövőbetekintése, az ember erejébe vetett hite, képzeletének szárnyalása, mélyen erkölcsös, humanista szemlélete, horizontjának nyíltsága. Nem szabad természetesen elfelejtenünk, hogy a Szovjetunió tudómányos életében éppen akkoriban hatalmas jelentőségű kérdésekről kezdtek vitázni. Az űrhajózás vagy űrkutatás, a kibernetika és a biológia tudománya ekkoriban hárította félre a fejlődést akadályozó nézeteket, a szovjet tudomány éppen ugrásra készen állt. Világos volt, hogy Jefremov tudományos fantasztikuma sokkal közelebb áll a természettudományok új felfedezéseihez, ezért sokkal korszerűbb és realistább, mint akár Beljajevnek, akár a fantasztikus „rövidtávú” jövőt ábrázoló írások riportereinek munkái.

Jefremov regénye a Szovjetunióban kezdődő tudományostechnikai forradalom irodalmi kísérője vagy előfutára volt, ennek igazságát, erejét, lendületét és optimizmusát fejezte ki. A Szovjetunióban vele kezdődött a modem tudományos fantasztikum, az az irodalom, amely azóta eszmékben, ötletekben, témákban gyorsan meggazdagodva és kiterjeszkedve, morális és társadalmi kérdésekre érzékenyen reagálva igazi elismerést szerzett és hatalmas olvasótábort hódított magának az egész világon, s ugyanakkor — már magával a létével — kihívta más országok, elsősorban a kapitalista világ tudományos fantasztikumát és polarizáló hatást gyakorolt rá.

A Science fiction történészei vagy esztétái ma már nem beszélhetnek témájukról a szovjet tudományos fantasztikumot lekicsinyéivé vagy mellőzve, ahogy ezt az ötvenes évek elején még megtehették. A vita túlment a Szovjetunió határain, s eredményeként „Az Androméda-köd” a világ Science fiction irodalmának „klasszikusai” közé került.

Jegyezzük meg, hogy Jacques Bergier őszinte elismeréssel beszél róla a Science fiction történetét összefoglaló művében, s Gábor Dénes, aki magyar fordításban olvasta, „briliáns” munkának tartja és a wellsi hagyományok folytatásának.

Nem véletlenül emlegetem oly sokszor a vitát. Jefremov tudatos író, elmélkedő, gondolkodó természet, és ez azt is jelenti, hogy szívesen vitázik. Első nagyobb művétől, a „Csillaghajók”tói eltekintve szinte minden munkája vitairat is.

1945-ben, szinte abban a pillanatban, amikor a szovjet és amerikai csapatok találkoztak az Elbánál, megjelent egy novella az „Astounding” című amerikai Science fiction magazinbán. Címe „Az első kapcsolat” volt, Murray Leinster írta, és arról szólt, hogy egy földi űrhajó találkozik a csillagközi térben egy „idegen” nem-földi űrhajóval. Mindketten gyanakodva, bizalmatlanul nézik egymást. A novella az „idegenséget” hangsúlyozta…

Jefremov találkozott a novellával, és megírta a téma szocialista szemléletű és igazságú változatát, a „Kígyó szíve” címmel. Ebben a novellában az értelmes lények közti távolság és idegenség nagyobb, mint Leinster írásában, mégis létrejön a kapcsolat, hiszen az értelem, az ember jövője nem a gyanakvást sugallja, hanem a kölcsönös bizalmat.

Vitatkozott „Az Androméda-köd” is, de még nyíltabban, még erőteljesebben vitázik Jefremov új regénye nézeteinek szinte összefoglalása, „A Bika órája”.

„”A Bika órája” — írja előszavában az író —, válaszként született.”

Az előszó aztán kifejti az író véleményét az utópiáról és anti-utópiáról, illetve a tudományos-fantasztikus irodalom feladatáról. Jefremov szerint a jövőnek sem fekete, apokaliptikus ábrázolása, sem rózsaszínűre festett képe nem segíti a ma embérét, nem készíti elő feladataira, márpedig éppen ezt kell tennie. A jövő világát a tudomány segítségével kell felépítenünk, s amikor Jefremov a tudományról beszél, nemcsak a természettudományokra, hanem a társadalomtudományokra is gondol. A jövőt csakis a kommunizmus győzelmének fogadhatjuk el.

A regény cselekménye az író nézeteit, véleményét támasztja alá. A Tormansz távoli világában a fejlődésben megrekedt emberiséget zsarnokok, diktátorok kormányozzák, valóságos poklót teremtve, és ez a pokol nagyon emlékeztet a Földön ma megtalálható fasizálódó államokra. A tormanszi kizsákmányolás, a százféle manipuláció és az elnyomás földi modelljeit könnyen felismerhetjük a regényben. Jefremov látomásában a konkrét, kézzelfogható, ismert valóságot ezek a földi képek jelentik. Szemben áll velük — szinte az eszmék megtestesítőjeként — a „Sötét Láng” nevű csillaghajó eszményien tökéletes és magas rendű személyzete. Utópia és anti-utópia konfrontálódik, ütközik a regény lapjain. Mert az utópisztikus gondolatot nemcsak a Seholsincs szigeteket, Seholsem országokat ábrázolva fejtheti ki az író, de hősökben, emberi alakokban is. Egy jellem is lehet utópisztikus. És a „Sötét Láng” embereit, testileg-lelkileg egészséges, harmonikus, szép és ép űrhajósait és tudósait csak utópisztikusnak tekinthetjük.

Gyakran megállapították már, hogy a XX. század második fele ellensége az utópiának, eltünteti az utópiát az életből és irodalomból egyaránt. A kritikusok, teoretikusok néha siratták, néha helyeselték az utópia elmúlását világképük, gondolkozásmódjuk, elkötelezettségük szerint. Ha elfogulatlanul nézzük — de vajon lehetünk-e teljesen elfogulatlanok? — , azt kell mondánunk, hogy utópiára és anti-utópiára egyszerre van szükség. Hiszen a kapitalista környezetben anti-utópiát írni a kapitalizmus bírálatát jelenti, mint Bradbury, Vonnegut, Pohl, Huxley és mások művei bizonyítják.

„A Science fiction — írta Tóth Dezső — legjobb művelői számára az emberi jövendő — akár kritikailag, akár állitóan fogalmazott — ideális körvonalazásának kitűnő és a mára intenziven visszaható lehetősége. Ha félresöpörjük primitív és művészileg is jelentéktelen propagandaváltozatait, akkor jó főruma, összefogója a haladás erőinek. A tudományos-fantasztikus irodalom java eddig is azt mutatja, hogy a szocialista táborban állító, odaát kritikai értelemben konvergens módon ”hosszabbítja meg” a jelent. Az állító és a kritikai jelleg azonbán a tudományos, társadalmi konvergencia-elméletekkel szemben kitüntető megkülönböztetés: a béke, az alkotó emberi törekvések e műfajban kifejezésre jutó egységének tükre.”

Jefremov az utópiák „kihalása” után újra felelevenítette az elsiratott műfajt. Regényének cselekménye, gondolati gazdag sága, humanizmusa élénk, tiszta színfolt a tudományos fantasztikum nagy körképén, melyet írók és olvasók festegetnek, keresve a jövő útjait. „Az Androméda-köd” fordulatot jelentett a szárnyaló képzelet irányába, valószínű, hogy ugyanilyen fordulatnak fogják értékeim „A Bika órájá”-t az utópia, a nemes célokat kitűző tudományos fantasztikum irányába. Az egyértelmű állásfoglalás mindig nyomot hagy a történelemben, Iván Antonovics Jefremov, a biológiai tudományok doktora, paleontológus 1907. április 22-én született. Első tudományosfantasztikus könyve 1945-ben jelent meg, ezt két-három évenként sorra követték nagy hatású művei. Magyarul megjelentek a „Csillaghajók”, „Az Androméda-köd”, „A Kígyó szíve” című munkái. Neve és művészete világszerte ismert és elismert, hazájában és külföldön egyaránt őt tartják a modem szovjet tudományos-fantasztikus irodalom úttörőjének és egyik légnagyobb alakjának.

KUCZKA PÉTER