A Bika órája

III. FEJEZET A Tormansz fölött

„A bolygó forgási sebessége egyenlítőnél gamma 1/16, forgási idő 22 földi óra…” — jelentette az összegező berendezés, nem-emberi tisztasággal ejtve a szavakat. A széles adattároló szalag lekúszott a hajónapló vevőkészülékébe. A „Sötét Láng” automatái gondosan megfigyelték a Tormanszt, a legapróbb részlet sem kerülte el figyelmüket.

— Meglepő a széndioxid mennyisége az alsó légrétegekben — szólt Tor Lik. — S mennyi van még feloldva az óceánokbán! Akárcsak a földi, geológiai ókorban, amikor a széndioxidót még nem kötötte le részben a szénképződés folyamata.

— Melegházi effektus? — tudakolta Szol Szain.

— Az éghajlat itt egyébként enyhe és egyenletes. A Tormansz egyenlítője „függőlegesen” áll a földihez képest, azaz merőleges a forgási síkra, a forgási tengely pedig azonos a keringési pálya vonalával…

— A vízhiány semmivé teheti ezeket az előnyöket —. szólt közbe Grif Rift, aki a felszín-szondázás görbéit olvasta le —, az óceánok területe ötvenöt század, az átlagos vízmélység pedig egy-két kilométer.

— Ez önmagában még nem jelent nedvességhiányt — mondta Tor Lik —, megvizsgáljuk a párolgás, a vízpáratelítettség egyensúlyát, a széláramlatokat. Nagyobb jégfelhalmozódás a sarkokon ilyen éghajlatnál nem várható, nem is látunk. Nincsenek sarki zónák és általában erős légmozgások.

Az emberek folytatták a munkát a műszereknél, s időnként egy-egy pillantást vetettek a körlátkép-aknára, amelyet Gén Atal kinyitott számukra. Az akna, amely áthatolt az űrhajó falain és áttetsző ittrium kerámiából készült, széles ablakban végződött, tükörrendszer segítségével szabad szemmel is megfigyelhetővé tette a bolygót.

A csillaghajó alján levő ablakban látszott az alig észrevehetően mozgó bolygó. A „Sötét Láng” huszonkétezer kilométér magasságban keringett, egy kicsit lassabban, mint a bolygó, így kényelmesen meg lehetett figyelni a Tormansz felszínét. A felhőtakarón, amely a földlakóknak eleinte rejtélyesen sűrűnek tetszett, az egyenlítőnél hatalmas rések tátongtak: ólomszürke tengerek, füves pusztaságnak vagy erdőnek látszó barna síkságok, alacsony hegyek sárga gerincei és tömbjei úsztak át rajtuk. A megfigyelők hamarosan megszokták a bolygó külsejét, és egyre több részletet megértettek a felvételeken. A Tormansz, noha méretében csaknem azonos volt a Földdel, és planetáris jellegében sok vonatkozásban hasonlított hozzá, planetográfiai részletekben nagyon különbözött tőle. A tengerek hatalmas területet foglaltak el az egyenlítőnél, a szárazföldek pedig a sarkok felé tolódtak. A meridionális tengerszorosokkal, illetve tengerekkel elválasztott szárazföldek mintegy két koszorút alkottak, mindegyik négy szegmentumból állt, amelyek az egyenlítő felé kiszélesedtek és a sarkok felé elkeskenyedtek, olyasformán, mint a Földön Dél-Amerika. Messziről és fentről a bolygó felszíne szimmetrikus elrendezésűnek tetszett, nagyon különbözött a földi szárazföldek és tengerek bonyolult körvonalaitól. A nagy folyók főleg a sárkoktól az egyenlítő felé tartottak, s az egyenlítői óceánba vagy a tengerszorosokba torkolltak. Közöttük vízben szegény szárazföld széles sávjai, nyilván sivatagok húzódtak.

— Mit szól ehhez a planetológus — húzta össze a szemét szokott módján Szol Szain —, furcsa bolygó?

— Semmi furcsa nincs rajta! — felelte komolyan Tor Lik. — Ősibb, mint a mi Földünk, de gyorsabban forog. Ennél fogva a szárazföldek sarki undulációja gyorsabban ment végbe és messzebb ért, mint nálunk. A szimmetria, helyesebben a két félgömb hasonlósága a véletlen műve. A Tormansz mélye valószínűleg nyugodtabb, mint a Földé, az emelkedés és a sülylyedés nem olyan erős, nincs vagy kevés a működő tűzhányó, gyengébbek a földrengések. Mindez törvényszerű. Másvalami a meglepő — A széndioxid bősége magas oxigéntartalom mellett? — szólalt meg Grif Rift.

— A tormansziak túlságosan sok természetes fűtőanyagot égettek el: Nekünk itt nehéz lesz a légzés, kerülnünk kell a nagyobb terepmélyedéseket. Ellenben a tenger, amely bővelkedik széndioxidban, áttetszőbb lesz, akár a Föld legősibb geológiai korszakaiban… a fenéken valószínűleg nagy tömegű mészkőlerakódás található… Mindez nem egyeztethető össze a lakosságnak azzal a számával, amelyet a cefeusziak kétszázötven évvel ezelőtt állapítottak meg.

— Itt sok az ellentmondás a planetográfia és a demográfia között — bólintott Grif. — Addig talán nem is érdemes a megfejtésükön töprengem, amíg alacsonyabb pályára nem ereszkedünk. Ha nincsenek műholdjaik, akkor a felfedeztetés kockázatán kívül semmi akadálya, hogy bármilyen magasságban zavartalanul körülrepüljük a bolygót.

— Annál is inkább, mert az első keringési pályán minden megfigyelést elvégeztünk — mondta lelkesen Tor Lik.

— Csedinek és Faynak még van dolga. Nyelvésznőnknek sikerült elég hosszú szöveget kapnia, hogy Kam Amat módszerévei kiderítse a nyelv szerkezetét. Fay Rodisz azt kívánja, hogy mire megközelítjük a bolygót és figyelhetjük a tévéadásokat, addigra értsük a tormanszok nyelvét.

— Ésszerű! Elkerüljük a téves asszociációkat; ezekből származnak a merev klisék, amelyek megakadályozzák a megértést.

— Maguk, planetológusok, jól felkészültek! Még lélektanból is!

— Régóta megfigyelték a fiziko-kozmológusoknak azt a fogyatékosságát, hogy a saját területükre összpontosítják a figyelmüket. Súlyos hibák származtak abból, hogy elhanyagolták az embert mint a bolygó szempontjából jelentős tényezőt. Erre most már ügyelünk — mondta Tor Lik, és megállította a sárga szalag lassú futását.

— Maga egyúttal szépen előrehaladt a szakmájában. Alighogy elvégezte a Herkules-tetteket, feltalálta a hipszobolométért, és szputnyikról felfedezte azt az óriási réz-higany övezetét, amelyről a geológusok ma is vitáznak, mint rendkívül ritka kivételről — tette hozzá Grif Rítt.

A fiatal planetológus elpirult, s hogy zavarát leplezze, hozzátette:

— Pedig ez a kivétel húsz kilométer mélységben terül el a felszín alatt!..

A planetológus nem sokáig várt. Néhány nap múlva (az éjszakák ilyen magas körpályán igen rövidek voltak!), a „Sötét Láng” észrevétlenül lejjebb siklott olyan pályára, amelynek magassága fele akkora sem volt, mint a Tormansz átmérője, s hogy ne használjon el sok energiát, növelte relatív sebességét.

Csedi és Fay Rodisz teleaggatta a körtermet tormanszi nyelvű hipnotáblákkal. A személyzet minden tagja, ha végzett közvetlen munkájával, idejött, és elmerült a sémák szemléletébe, egyidejűleg hallgatta és tudat alatt emlékezetébe véste az idegén nyelv szavainak hangzását és értelmét. A tormanszi nyelv nem volt egészen idegen, szemantikája és aldeológiája nagyón emlékeztetett a Föld régi nyelveire. Meglepően keveredtek benne a kelet-ázsiai szavak az MVK végén elterjedt angol nyelv szavaival. A földihez hasonlóan planetáris volt, bár még fennmaradtak egyes nyelvjárások a bolygó különböző féltekéin, amelyekre a földieknek megfelelő egyezményes elnevezéseket kellett kitalálni. Azt a féltekét, amely a Tormansz keringési pályáján a forgás szerint elöl volt, elnevezték észalónak, a hátulsót meg délinek. Mint később kiderült, a Tormansz asztronómusai a féltekéket elülsőnek és hátsónak, Életnek és Halálnak nevezték.

Az egyetemes nyelv megkönnyítette a kutatók dolgát, de a hangmagasság váltakozása és a nazális, hol elnyújtott, hol felgyorsított kiejtés sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a pontos és tiszta földi kiejtés.

— Mire jó ez? — bosszankodott Grif Rift, aki a legrosszabb volt Csedi tanítványai között. — Üvöltés, jajgatás vagy nyávogás helyett nem lehetne a gondolat árnyalatait újabb szóval kifejezni? Vajon ez nem visszatérés a fákon ugráló ősökhöz?

— Vannak, akiknek egyszerűbb ugyanazt a szót különböző módon kiejtve változtatni az értelmen — felelte Tivisza, aki a parancsnok szerint mesterien „nyávogott”.

— Nekem könnyebb megjegyezni tíz új szót, mint felüvölteni a már ismert szónak a közepén vagy a végén — vonta össze komoran a szemöldökét Grif Rítt. — Nem mindegy hogy száz vagy százötvenezer szót használnak?

— Nem mindegy, ha a szó írásos képe annyira nem egyezik a kiejtéssel, mint a tormansziaknál — szögezte le Csedi mint szaktekintély.

— Hogyan alakulhatott ki ilyen ésszerűtlen eltérés?

— A rövidlátó maradiság az oka. Ez nálunk is tapasztalható volt a világnyelv megszületése és a nyelvjárások racionalizálása előtt, amelyet a fordítógépek megjelenése kényszerített ki. A társadalmi fejlődés meggyorsulásával a nyelv változni és gazdagodni kezdett, a helyesírás azonban a régi színvonalon maradt. Sőt romlott: konokul egyszerűsítették a helyesírást, hogy megkönnyítsék a nyelvtanulást a lusta és ostoba emberek számára, holott a társadalmi fejlődés mind nagyobb bonyolultságot kívánt.

— S ennek következtében a nyelv elvesztette fonetikai gazdagságát?

— Óhatatlanul. A folyamat azonban bonyolultabb volt. Például a kultúra fellendülésével a Föld minden népénél gazdagodott az érzelmeket kifejező, a látható világot és a belső élményeket leíró köznyelv. Majd a munkamegosztás kialakulásával megjelent a műszaki, a szakmai nyelv, s a technika fejlődésével egyre gazdagodott, mígnem szavainak száma meghaladta a köznyelv szavainak számát, amely viszont szegényedett. Gyanítom, hogy a Tormansz köznyelve éppoly szegényes, mint a miénk volt az MVK végén, sőt annál is szegényebb.

— Ez azt jelenti, hogy a szakmai élet túlsúlyba került a szabad idővel szemben?

— Kétségkívül. Az embereknek kevés idejük jutott önművelésre, művészetre, sportra, még az egymással való érintkezésre is. Sokkal kevesebb, mint a társadalmi kötelességeikre. Az is elképzelhető, hogy nem tudták jól felhasználni szabad idejüket önképzésre és képességeik tökéletesítésére. Az egyik is, másik is a rossz szervezés és a társadalmi tudat alacsony színvonalának jele. Fay Rodisz szerint a Tormansz rádióadásainak általunk ismert szövegeiben éppoly kevés az értelem, mint nálunk volt az MVK régi történelmi korszakaiban, amikor a silány papírra nyomott napilapok, a televízió— és rádióadások legfeljebb három-öt százaléknyi hasznos információt tartalmaztak. Fay Rodisz pedig a nagyszámú szemantikai sztereotípiából azt gyanítja, hogy a bolygón az írásbeliség valamilyen oknál fogva a fejlődés alacsony fokán áll. De mi még nem láttunk tormanszi írást, a gépek által rögzített szövegből fejtettük meg a nyelvet.

— Még az írást is megtanuljuk? — sóhajtott fel tréfásan Vir Norin. — Meddig kell még keringenünk a Tormansz fölött?

— Már nem sokáig — vigasztalta Csedi —, most már érdékesebb dolgok következnek. Olla Dez ma megkezdte a tévéadások vételét, és alighanem már holnap megláthatjuk a Tormansz életét.

Meg is látták. A Tormansz televízió nem érte el a Föld eudoplasztikus technikájának színvonalát, de a közvetítések tiszták voltak, szép színskálával.

A „Sötét Láng” személyzete, a szolgálatban levők kivételével, elhelyezkedett az óriási sztereoképemyő előtt, órák hoszszat figyelte az idegen életet. A tormansziak annyira hasonlítottak a földi emberekre, hogy senki sem kételkedett benne: a történészek feltevései a VEK három csillaghajójának sorsát illetően helyesek voltak. Furcsa érzés fogta el a földlakókat. Mintha történelmi témájú előadásokat néztek volna. Gigantikus városokat láttak egymástól nagy távolságra szétszórva a bolygón. Ezek a városok tölcsérként szívták magukba a lakosság zömét. A tormansziak többemeletes házakban összezsúfolva laktak, amelyek alatt, földalatti labirintusokban folyt a mindennapos technikai munka. A városok körüli satnya zöldövezeteket széles utak szelték át, csápokként nyúlva bele a tágas mezőkbe, ahol a Földön honos szójababhoz és burgonyához hasonló növényeket termesztettek nagy mennyiségben. A legnagyobb városok az egyenlítői tenger közelében épültek, a folyótorkolatoknak azokon a szakaszain, ahol a köves talaj szilárd támaszt adott a nagy épületeknek. A folyóktól és a megművelt földektől távol óriási területeken gyér fűvel és végtelenül egyhangú bozótossal benőtt szavannák terültek el.

A megművelt föld övezeteiben meglepő volt az állandó települések hiánya. Fárasztó látványt nyújtott a sivár, hosszú és alacsony épületek egyhangú ismétlődése az elülső és a hátsó féltekén, a nagyvárosok és a kisebb lakott helyek körül. Nehézkes gépek mozogtak a porban, megmunkálva a talajt vagy begyűjtve a termést, nem kevésbé nehézkes járművek robogtak dübörögve a széles és sima utakon.

A földi megfigyelők nem értették, miért zúgnak így ezek a hatalmas gépek, mígnem rájöttek, hogy a szörnyű zaj oka egyszerűen a motorok rossz konstrukciója, az alkatrészek hanyag összeillesztése.

A Föld lakói csendben, nehogy zavarják társaikat, órákon át nézték a bolygó életét, szinte elkábította őket a tömérdek benyomás. Időnként a „Sötét Láng” személyzetének egyik-másik tagja felállt és átment a körteremnek abba a részébe, ahol egy hosszú asztalon ételek voltak feltálalva. Étkezés közben megbeszélték benyomásaikat, majd visszatértek a képernyőkhöz, minél kevesebbet akartak elmulasztani a Tormansz tévéműsoraiból. Illetve a bolygó nem is Tormansz, hanem Jan-Jah, így nevezték tormanszi nyelven. Ám a Tormansz elnevezés olyan mélyen belevésődött az expedíció tagjainak tudatába azokban a hónapokban, amikor gondolataikat szinte teljesen ez a bolygó foglalta le, hogy továbbra is ezt a nevet használták.

Megismerték a bolygó fővárosát is: a Föld nyelvére lefordítva úgy hívták, hogy a Bölcsesség Központja.

Helyesnek bizonyult Fay Rodisz feltevése, hogy a tormansz írás bonyolult jelek, ideogrammák rendszere, amelyek nem hangokat, hanem fogalmakat jelölnek. Ezeknek elsajátítása még az éles eszű földlakóknak is sok időbe tellett volna. Szerencsére volt az írásjeleknek egyszerűsített gyűjteménye is, amivel elboldogultak a mindennapi életben és a sajtóhírek könnyebb nyelvezetében. Új táblákkal díszítették fel a „Sötét Láng”-on a terem falait. Díszítették, mert a jelek formája esztétikai élvezetet nyújtott a csillaghajó személyzetének. Bonyolult ábráik ízléses absztrakt rajzoknak látszottak. A szővegeket vagy élénksárga papírra írták feketével, vagy pedig erős sötétzöld színnel halványkék alapra.

— Milyen szép a mi vonalas betűink szegényes egyszerűségéhez képest! — lelkesedett Olla Dez. — Ha visszatérünk, nem kellene a tormanszi ábécét az Általános Korszerűsítési Tanács elé terjeszteni?

— Nem hiszem — felelte Fay Rodisz ezt a fajta írást már használták a Földön, mégpedig sok évszázadon át. Minden idők és népek konzervatívjai ezt védelmezték a tisztán főnetikus ábécével szemben, amelyből a mi vonalas írásunk alapelemei származnak. Azt bizonygatták, hogy ezeket a jeleket, lévén ideogrammák, egyformán értik a különböző nyelveken beszélő népek…

— S a betűk nemcsak absztrakt jelekké válnak, hanem kőnkrét értelem szimbólumaivá is — vette át a szót Olla Dez. — Azért van ilyen sok belőlük!

— S túlságosan kevés az exponenciálisan bővülő emberi gondolkodás számára — tette hozzá Csedi Daan.

— Ön jól meglátta a fő ellentmondást — bólintott Fay Rodisz —, mindennek ára van; az ideogrammákat használó írás előnyei a kultúra és tudomány fejlődésével jelentéktelenekké válnak. Viszont százszorosára növekszik a hátránya, a fogaimák merevsége, amely konzerválja a gondolkodás elmaradottságát, lassítja fejlődését. A bonyolult, szép írás, amely a gondolat ezernyi árnyalatát fejezi ki ott, ahol millió árnyalatra van szükség, archaizmussá válik, olyanná, mint a képírás volt a kőkorszakban, ahonnan kétségkívül származik is.

— Rég megadtam magam, Fay! — nevetett Olla Dez. — Az ÁKT-ban a barlangi gondolkodás védelmezőjének bélyegeztek volna. Köszönöm, hogy megmentett a szégyentől.

— Az ÁKT aligha bánt volna el ilyen kegyetlenül magával — felelte Rodisz ugyanolyan tréfásan. — A Tanács többsége férfi, s amellett mindenben kételkedő. Az ilyenek nem nehéz ellenfelei a női nemnek, kivált az olyan csinos nőknek, mint maga.

— Ne tréfáljon — mondta Csedi komolyan —, én tragikusnak érzem, hogy az ideogrammák ilyen hosszú ideig fennmaradtak a Tormanszon. Ez a gondolkodás szükségszerű elmaradottságát jelenti…

— Vagy inkább a lassú haladást és a formák archaikusságát — igazította ki Rodisz —, az elmaradottság mindig relatív. De mihez viszonyítsunk? A Földhöz? De melyik kor fejlettségi szintjéhez. A mi korunké jóval magasabb. A szép, értelmes és egyetértő élet, a világ mohó megismerésének, a szépség és öröm gazdagító boldogságának hány évszázada maradt már mögöttünk! Melyikünk ne volna hajlandó azokban az időkben élni?

— Én — szólalt meg Vir Norin. — Őseink olyan keveset tudtak. Nem bírtam volna…

— Én sem — csatlakozott hozzá Fay Rodisz de a tudás határtalan tengere éppúgy terül el előttünk, mint őelőttük. Nincs érzelmi különbség. És az egyéni érték, az álmok és a szerelem, a barátság és a megértés — mindaz, ami nevel minkét? Ebben egyformák vagyunk. Miért is vitatnánk el a tormansziaktól, hogy hasonló fokon állnak? Csak azért, mert az írásuk elmaradott? Egyébként is úgy látszik, hogy a kínszenvedés bolygója mellett szóló legfontosabb bizonyíték nem helytálló. A mi demogrammjaink nem igazolják a Cefeusz-expedíció adatait a lakosság kolosszális számáról. Óriási a különbség!

— Hihetetlen! — ingatta a fejét Grif Rifit. — Egyebekben a cefeusziak kitűnő planetográfúsoknak bizonyultak. Ez vagy tévés, vagy…

— Vagy erősen csökkent a lakosság száma — fejezte be Fay Rodisz. — Lehetséges. De akkor ez katasztrófa, holott mi semmi különöset nem vettünk észre.

— Nem okvetlenül katasztrófa — szólt közbe Tivisza Henako.

— A Cefeusz-expedíció óta több mint kétszázötven év telt el. Vegyük a VEK kezdetére jellemző átlagos életkort, a hétven évet. Ez alatt az átlagos életkor négyszeresének megfelelő időszak alatt a Tormansz lakossága még nagyobb mértékben csökkenhetett, vagy ellenkezőleg, növekedhetett merőben belső okokból.

— Én úgy gondolom, a belső okok a katasztrófa legrosszabb formái — mondta Csedi. — Tévéadásaiból ítélve egyelőre nem tetszik nekem ez a Jan-Jah bolygó!

Mintha Csedi szavait igazolná, a sztereoképemyő mélyéből dallamos zene hallatszott, amelyet csak ritkán szakított meg disszonáns jajveszékelés. A földlakók előtt szürkésbama üveg hez hasonló anyaggal borított tér jelent meg egy dombon. A téren üvegösvény vezetett az ugyanolyan anyagból készült lépcsőhöz. A magas vázákkal és vaskos, szürke kőoszlopokkal díszített rövid lépcső üvegépületbe vitt, amely ragyogott a vőrös Nap fényében. A légies homlokzatot alacsony oszlopok tartották. A bejárat előtt két fekete edény állt, amelyből könynyű füst szállt.

Az üvegösvényen fiatalemberek haladtak, rövid botocskákkai ütögetve zengő-bongó korongokat. Néhányan a vállukon átvetett szíjakon kicsi, arannyal díszített dobozkákat vittek. A dobozkák ugyanarra a zenére voltak behangolva, amelyet a földlakók a zöld-kék színképhez soroltak. Az eddig hallott tormansz zene mind csak a piros vagy sárga hangnem és dallamárnyalathoz tartozott.

A tévékamera most közelebbről mutatta a vonulókat, és kiemelt a tömegből két párt, akik izgalom és a nyugtalanság, az elszántság különös keverékével tekingettek kísérőikre és hátrább a városra. Mind a négyükön egyforma élénksárga körgallér volt, amelyre kitátott szájú, tekergő, fekete kígyók voltak ráfestve.

Mindegyik férfi kézen fogva vezette társnőjét. Oldalazva közeledtek a lépcsőhöz, és hirtelen énekeim, vagy inkább jajveszékelni kezdtek. A jajongó dallamot valamennyi kísérő átvette.

Csedi Daan, Fay Rodisz és Tivisza Henako, akik legjobbán tudtak tormanszi nyelven, feszülten figyeltek. Kattant a hangrögzítő különleges szűrője, amely modulálta a gyors, értheteden beszédet.

A korai halált dicsőítik, ezt tartják az ember legfőbb társadalmi kötelességének — kiáltott fel Tivisza Henako.

Fay Rodisz némán hajolt a képernyőhöz, mint mindig, ha valami megdöbbentőt látott. Csedi Daan a kezébe temede az arcát, és a sebtében lefordított éneket ismételte, amelynek dallama eleinte tetszett a földlakóknak.

Csedi félbeszakította a fordítást, és csodálkozva Ray Rodiszra pillantott.

— Azt éneklik, hogy a halál adóját az élet huszonötödik évében kell leróni! Ezt a négyet a Gyöngéd Halál Palotájába kísérik.

— Hogy létezhet ilyen társadalom? — kiáltott fel bosszúsan Olla Dez, megfeledkezve az illendőségről. — Minél fejlettebb a társadalmi szerkezet és a tudomány, annál később érik meg az ember.

— Mert mi, biológusok, már a régmúlt MVK-tól fogva elsősorban az élet, jobban mondva a fiatalság meghosszabbítását tűztük ki célul — mondta Neia Holly, nem véve le tekintetét a lépcsőn felvonuló tormansziakról.

— Nálunk az ember, az élet bonyolultsága és az óriási menynyiségű információ miatt, a Herkules-tettek végrehajtása előtt még gyermeknek számít. Újabb húsz évig tart az ifjúkor, s csak a negyvenedik életév körül tekinthető valaki felnőttnek. Utána hetven év vár még ránk, az érettség, a teljes energia, az erős munka és az élet megismerésének egész korszaka, szemben azzal a tíz-húsz évvel, amely az ősidőkben az ember rendelkezésére állt. Azelőtt valaki negyvenéves korában öregnek számított. Én öregasszony volnék — mondta Fay Rodisz.

S az ember meghalt, anélkül, hogy valamit is megismert volna a világ változatosságából és szépségéből! — kiáltotta felháborodottan Vir Norin. — De abban a régi korban, amikor az emberek kilencven százaléka még olvasni sem tudott, ez nem is meglepő. A hosszú élet teher volt. A fiatalon elhunytakat az istenek kegyeltjeinek nevezték. De a Tormanszon eléggé fejlett technikai civilizáció van. Hogy vághatnak ki olyan fákát, amelyek még nem hoztak gyümölcsöt? Ez esztelen pusztítás!

Vir, maga megfeledkezik róla, hogy nem kommunista, s nem is szocialista társadalommal állunk szemben, hanem osztálytársadalommal. Szerintem a korai halál szörnyű szokása közvetlen összefüggésben van a túlnépesedéssel és a bolygó természeti kincseinek kimerülésével — felelte Rodisz.

— Értem — mondta Csedi —, korai halál, de nem mindenkinek!

— Igen. Azoknak, akik a technikai haladást irányítják, tovább kell élniük, a vezető rétegről nem is szólva. Azok halnak meg, akik a társadalomnak nem tudnak mást adni, mint az életüket és az egyszerű fizikai munkát, vagyis akik alkalinatlanok magasabb műveltségi szint elérésére. Mindenesetre két osztály van a Tormanszon: műveltek és műveletlenek, s felettük helyezkednek el a vezetők, valahol közöttük pedig a művészet emberei, akik szórakoztatnak, díszítenek és megmagyarázzák a dolgokat.

— Ők sem halnak meg huszonöt éves korukban! — kiáltott fel Olla Dez.

— Természetesen. De például a színészek, akiknek fiataloknak és szépeknek kell lenniük, szintén nem élnek sokkal tovább — felelte Fay Rodisz, A csillaghajó televizofonjában heves, vad ritmusú zene hangzott fel, felváltva az embertömeg ütemes járását kísérő dallamot. Az ismeretlen hangszerek rikoltozó hangjai széttördelték az alig hallható, ugráló és nyugtalan melódiát. Megkezdődött a film.

Dús füvű pusztaságon át otromba szekerek vonultak. A földi kérődzőkhöz hasonló, négylábú szarvas állatok — talán antilopok, talán ökrök — húzták őket. Hosszabb lábú, szarvasra emlékeztető állatokon feketére sült tormanszi férfiak nyargaltak, fejszével vagy olyasféle szerkezettel a kezükben, amilyen hajdan a Földön a lőfegyver volt. Ezek a férfiak rettenthetetlen bátorsággal védelmezték a csapatot kurta lábú, csúszó-mászó ragadozók, magas és oldalt nyomott fejű rettenetes kígyók serege ellen. A szekereket néha ugyanolyan lovasok támadták meg, vágtában lövöldözve. A tűzharcban vagy a pusztaságon át vonuló karaván pusztult el, vagy a támadók, néha egyik is, másik is.

A földlakók hamarosan megértették: a film arról szól, hogyan hódították meg a tormansziak a bolygót. Csak az nem derült ki, hogy kik a támadó rablók. A bolygó őslakói nem lehettek, hiszen semmiben sem különböztek a letelepülőktől.

A „Sötét Láng” személyzetének temérdek olyan filmet, előadást és képet kellett végignéznie, amely a hősi múltról, az új bolygó meghódításáról szólt. Vad verekedések, lovaglások, gyilkosságok váltakoztak a lelkiélet meglepően lapos és sivár ábrázolásával. Mindenütt és mindig a fiatal férfiak diadalmaskodtak, akiket a szórakoztató illúziók képzeletbeli világában nagyra értékelt tulajdonságokkal ruháztak fel. Ilyen volt az erő, a gyors reagálás, a lőni tudás kezdetleges, cső fórmájú fegyverből, amelyből a gázok teijedése folytán keletkező erő súlyos fémdarabot lökött ki.

Az ilyen témák ismétlődtek különböző változatokban, s a földlakók hamar ráuntak. Mégis nézték annak a néhány régi híradórészletnek a kedvéért, amelyet a legostobább cselekménybe is gyakran beiktattak. A régi töredékeken felvillant a bolygó ősi és gazdag élete, amikor az ember még nem változtatta meg. Ilyen volt a történelem előtti Föld is, csak még gazdagabb állat— és növényvilággal. Megismétlődött az a kép, amelyet valaha úgy ismertek a földi történelemben, mint a fehér faj letelepedését Amerikában. A periférián a szabados, féktélén, a törvényekkel nem sokat törődő pionírok, a rendezett központokban pedig a hit és a társadalmi rend védelmezői. Azután a pionírok megfékezése a szabad társadalom teljes elnyomásáig. Nem hiába hívják a fővárost a Bölcsesség Központjának. Ez a név akkor keletkezett, amikor a pionírok meghódították a Tormansz bolygót.

A Tormanszon kezdettől fogva több volt a füves pusztaság, mint az erdő. A bolygón nem alakultak ki olyan óriási állatok, mint a Föld elefántja, orrszarvúja vagy zsiráfja. Ökörhöz hasonló és antilop formájú élőlények óriási csordái árasztották el egykor a végtelen pusztaságokat. A vörös Nap sugaraitól átmelegített sekély tengerek vízinövényeinek sűrű tömegében a földiekhez meglepően hasonló halak nyüzsögtek.

Az erős szelek hiányát az is bizonyította, hogy az egyenlítői tengerpart dombos részein a Földön elképzelhetetlen mé retű fák nőttek hajdanán. A sarkokhoz közelebb eső vidékeken valamikor nagy kiteijedésű mocsarak terültek el, a földi taxodiumhoz hasonló egyforma fákkal borítva, csak a levelük volt barnás árnyalatú, apró és keskeny, mint a szétnyomott tűlevél.

Ez volt a Tormanszon, ahogy a régmúlt időkben felvett filmek vitathatatlanul tanúsították. De most a földlakók mindenütt vagy megművelt mezőket, vagy végtelenbe nyúló alacsony bozótosokat láttak, ahol semmiféle más növény nem nőtt. Még a Tormansz gyenge szellői is sűrű port kavartak a bokrok fölött. A száraz pusztaságok vigasztalóbb látványt nyújtottak, de a fű ott is alacsonynak és gyérnek látszott. Ezek is inkább félsivatagokra emlékeztettek.

A bolygó múltjáról szóló filmek talán a tormansziak térmészetes sóvárgását csillapították a természet egykori változatossága után? A lakosság túlnyomó többsége nagyvárosokban lakott, ahol a vakmerő vágtatások és lövöldözések a tágas pusztaságokon vagy a vadászkalandok az őserdőkben, a ragyogó és tiszta csillagok alatt természetesen immár mindörökre csak a múlt emlékeként éltek.

Nehezebben lehetett magyarázatot találni olyan másfajta látványosságokra, amikor gyönyörű nők félig levetkőzve, erőtikus mozdulatokat tettek és undorítóan egyértelmű pózokban hanyatlottak a férfiak karjába. Mindamellett a földlakók egyetlenegyszer sem láttak teljes meztelenséget vagy az Érosz tiszta megnyilvánulását, ami olyannyira természetes volt a hazai bolygón. Itt valamit feltétlenül elkendőztek, mintegy célozva bizonyos tiltott vagy titkolt tulajdonságokra, valószínűlég azzal a szándékkal, hogy serkentsék a lusta képzeletet vagy felkeltsék az érdeklődést azokban, akik már ráuntak a nemi kapcsolatokra.

Ez a sajátságos erotika kötelező jellegű öltözködéssel párosult, ami a Földön ismeretlen volt. Senki sem mert nyilvános helyen megjelenni vagy mások társaságában otthon tartózkodni másképp, mint tetőtől talpig befedve testét.

A nők többnyire bő, rövid inget viseltek, széles és hosszú ujjakkal, alacsony állógallérral, puha, rendszerint fekete övét, bő nadrágot, vagy hosszú, bokáig érő szoknyát. Majdnem ugyanilyen volt a férfiak ruházata, csak rövidebb inggel. Kizárólag a fiatalok hordtak a földihez hasonló, térden felüli rövid nadrágot. Összejöveteleken vagy ünnepségeken világos és mintás anyagból készült ruhát vettek fel, gazdagon hímzett rövid köpenyt vagy körgallért terítettek magukra.

A földlakók úgy találták, hogy a ruházat kényelmes és egyszerű, megfelel a bolygó meleg éghajlatának és a változatos munkakörülményeknek. A legtöbb nőnek láthatóan a vörös és a sárga szín kombinációja tetszett, ami nagyon illett barna árnyalatú bőrükhöz és fekete hajukhoz. A férfiak a szürke-lila és bíborvörös színt kedvelték, a galléron és az ujjakon ellentétes árnyalatú díszítéssel. A tormanszi férfiak egy része a bal mellén, a szív fölött, ismeretlen jelekkel kivarrt, nyújtott rombusz alakú jelzést viselt. Csedi megfigyelte, hogy akiknek a rombuszában valami szemhez hasonló csillag van, azokat különös tisztelet övezi. De egyébként nemigen látszott, hogy tisztelnék egymást. A csillaghajósokat meghökkentette, milyen kiméletlenül tolonganak az utcákon, nem térnek ki egymásnak, nem segítik fel, ha valaki megbotlik és elesik. Sőt, ha valakit kisebb baleset ért, például elesett az utcán, a szemtanúk még nevettek is. Ha valaki elejtett egy törékeny tárgyat, vagy szétszóródott a csomagja, az emberek máris úgy kacagtak, mintha örülnének a más bosszúságának.

Ha azonban nagyobb baj történt — a tévéadások olykor járművekkel vagy repülőgépekkel történt baleseteket is közvetítettek —, rögtön tömeg verődött össze.

Körülállták a szerencsétlenül jártakat, és szótlanul, mohó kíváncsisággal figyelték, ahogyan a sárga ruhás férfiak, nyílván orvosok és mentők, segítettek a sebesülteken. A tömeg egyre nőtt, mindenfelől újabb nézők csődültek össze, arcukon ugyanaz a sóvár kíváncsiság. Leginkább az döbbentette meg a földlakókat, hogy az emberek nem segítő szándékkal, hanem csak bámészkodni fútottak oda.

Ha egyenes adás volt stadionból, gyárból, állomásról, városi utcáról, sőt lakásokból, akkor a bemondó szavait vagy a zenét egyhangú, tompa zúgás kísérte, amelyet az űrhajósok eleinte a közvetítés tökéletlenségének tulajdonítottak. Ám kiderült, hogy a Tormanszon egyáltalán nem törődtek a zaj megszüntetésével. A járművek búgtak, moteljaik zakatoltak, az ég remegett a repülőszerkezetek zúgásától. A tormansziak úgy beszélgettek, fütyültek és hangosan kiabáltak, hogy ügyet sem vetettek környezetükre. Ezernyi kis rádiókészülékből harsogott a zene, ének vagy a hangos és kellemetlenül modulált beszéd, s ez a zagyva keverék összefolyt. A „Sötét Láng” orvosa és biológusa számára rejtélyes volt, hogyan buják ki a bolygó lakói ezt a szakadatlan, csak késő éjjel gyengülő, förtelmes lármát.

Ahogy a földlakók közelebbről megismerkedtek ezzel a másmilyen élettel, furcsa sajátosságot fedeztek fel az egész bolygónak szóló adásban. A műsorok tartalma annyira különbözött a földi közös adásokétól, hogy külön tanulmányozást érdemelt.

A tudományos eredményeknek, a művészeteknek, a történelmi leletek és felfedezések bemutatásának, ami a földi adásokban fő helyet foglalt el, igen csekély figyelmet szenteltek, arról nem is szólva, hogy a Nagy Gyűrű hírei teljesen hiányoztak a tormanszi közvetítésekből. Nem a bolygó nyilvánossága előtt vitatták meg a társadalmi rendszerben történő változásokat, a nagy létesítmények tökéletesítését vagy tervezését, a jelentékeny kutatások megszervezését. Senki semmiféle kérdést nem vetett fel, nem úgy, mint a Földön, ahol kérdéseket intéztek a Tanácsokhoz vagy személyesen az emberiség valamelyik kiváló elméjéhez.

Nagyon kevés helyet juttattak olyan színdarabok bemutatásának és megvitatásának, amelyek új problémákat tárgyaltak, s igyekeztek megragadni a köztudatban és az egyéni gondolkodásban végbement fordulatokat és változásokat. Az idő java részét a véres múltról, a természet meghódításáról (vagy inkább pusztításáról) szóló filmek és a sportközvetítések töltötték ki. A Föld emberei furcsállották, hogy a sportversenyek temérdek embert vonzanak, akik azonban nem vesznek részt a vetélkedésben, a sportolók küzdelmétől viszont hallatlan izgalomba jönnek. A földlakók csak később értették meg a dológ lényegét: a sportversenyeken gondosan kiválogatott emberek szerepelnek, akik minden idejüket a kitartó és ostoba edzésekre áldozták. Másoknak nem volt helyük a versenyeken.

A testben-lélekben gyenge tormansziak gyermekek módjára körülrajongták kiváló sportolóikat. Ez nevetséges, sőt ellenszenves volt. Hasonló helyzetben voltak az előadóművészek is. Milliók közül választottak ki egyet-egyet. Ezeknek nagyszerű életkörülményeket biztosítottak, ők szerepeltek a színdarabokbán, filmekben és hangversenyeken. Nevük csalétekként szolgált a nézők számára, akik versengtek a színházjegyekért, és éppúgy körülrajongták a „csillagoknak” nevezett művészeket, mint a sportolókat. A „csillagok” mentesültek minden egyéb tevékenységtől. Bárki más, aki önállóan ért el a művészet csúcsaira, mint a Földön, itt szemlátomást nem szerepelhetett. A Tormansz életében általában mindeme rányomta bélyegét a szakmai beszűkültség, ami szegényítette az emberek érzelmi világát, korlátozta látókörüket. De lehet, hogy az űrhajósok csak azért látták így, mert ilyen összetételű információ jutott el hozzájuk. Megnyugtató feleletet csak a bolygó népével közvétlenül érintkezve kaphattak.

A tévéadások és rádióhírek igen nagy figyelmet szenteltek az emberek kis csoportjának, ezek nyilatkozatainak és utazásainak, tanácskozásainak és döntéseinek. A leggyakrabban Csoio Csagasz nevét emlegették, akinek a közélet legkülönbözőbb területével, elsősorban a gazdasági élettel kapcsolatos megnyilatkozásait óriási lelkesedéssel fogadták és úgy magasztalták, mint a legnagyobb államférfiúi bölcsességet. Lehetséges, hogy Csoio Csagasz kijelentései, bár nem látszottak zseniálisaknak, valami miatt mégis igen fontosak voltak a Tormansz lakói számára? Hogyan is ítélhették volna meg ezt a jövevények hatezer kilométer magasságból!?…

Fay Rodisz és Grif Rift figyelmeztette is erre forrófejű fiatál társait, akik élesen megfogalmazva mondtak véleményt.

A csillaghajósok furcsállották, hogy bár állandóan közöltek beszámolókat Csoio Csagasz és három legközelebbi munkatársa — a Jan Jah bolygó legfelső szerve, a Négyek Tanácsa tag-jainak — beszédeiről és utazásairól, még nem látták őket. Ezek a lépten-nyomon emlegetett emberek mintha mindenütt jelen lettek volna, mégsem voltak sehol.

Csupán egyszer látták, hogy a fővárosban, a Bölcsesség Központjában az utcákat és tereket elözönlő tömeg lelkes or dítással üdvözölt öt gépkocsit, amelyek az egykori földi páncél autókra hasonlítottak. A sötét ablakokon nem lehetett átlátni, de a tormansziak a tömegpszichózis hatása alatt úgy ordítottak és hadonásztak, ahogy a sportversenyeken szoktak.

A földlakók megértették, hogy ezek négyen, élükön Csoio Csagasszal, mindenek igazi urai. Mint a régi népeknél, a Tormanszon is túlsúlyban voltak az egyforma nevek, ezért az itteni embereknek három nevet kellett viselniük. Néha kétnevű ember is akadt köztük. Nyilván a kétnevűek alkották a bolygó társadalmának vezető osztályait. A tormanszi nevek kicsit hasonlítottak a földiekre, de a földlakók fülének disszonáns szótagokból álltak. Csoio Csagasz, Gentlo Si, Kandó Leluf és Zetrino Umrog — így hívták a négy legfőbb vezetőt. Mindenkinek a nevét rövidíteni lehetett, kivéve Csoio Csagaszét. Gén Si, Zet Ug, Ka Luf, ismétlődött bosszantó egyhangúSággal és változatlan sorrendben a Csoio Csagasz név után, mely úgy hangzott, mint a vad ősök mágikus varázsszava.

Olla Dez tréfásan megjegyezte, hogy a földlakók a maguk kettős, végtelenül változatos névrendszerükkel a Tormanszon a legfelső osztályhoz tartoznának.

— És te szeretnéd, nem röstellnéd? — kérdezte Csedi Daan.

— Lehetőség adódna, hogy lássak olyanokat, akik élet-halál urai. A második ciklusú iskolában nagyon szerettem a történelmi fantasztikumokat. Leginkább azok a könyvek kötöttek le, amelyek nagy királyokról, hódítókról, kalózokról és zsarnokokról szóltak. Tele vannak velük a Föld meséi, akármelyik ókori országban keletkeztek is.

— Ezt nem gondolod komolyan — mondta Csedi. — Az emberiségnek éppen ezek az emberek okozták a legnagyobb szénvédéseket, akik csaknem mindig műveletlenek és kegyetlenek voltak. A kettő szorosan összefügg. Rosszul berendezett társadalomban az ember vagy kénytelen önvédelemből erős, bátor lelkületet kialakítani magában, vagy, ami sokkal gyakoribb, külső támaszban, istenben bízni. Ha nem istenben, akkor az emberfeletti emberekben hittek, hogy hódolhassanak a mindenható uralkodóknak. Azok, akik ezt a szerepet játszották, rendszerint sötét politikai cselszövők voltak, csak a fasizmust adhatták az emberiségnek, semmi mást.

— Voltak köztük bölcsek és hősök is — felelte nyugodtan Olla Dez. — Szeretnék találkozni ilyen emberekkel. — Kezét összefonta a tarkóján, a dívány támlájának dőlt, és álmodozón lehunyta a szemét.

Fay Rodisz figyelmesen a híradástechnikai mérnökre pillantott.

— Csedinek egy szempontból igaza van — mondta. — Ezek az uralkodók nem tudták felmérni tetteik távolabbi követkézményeit. Ebből származott a felelőtlenség, ami végül is tragikumba torkollt. Én megértem Olla Dezt…

— Hogyan? — kiáltott fel egyszerre Csedi, Vir és Tivisza.

— A Föld minden embere olyan óvatos a cselekedeteiben, hogy nem állja az összehasonlítást a régmúlt uralkodóival. Nincs felruházva a hatalom külső jeleivel, bár valójában olyan, mint az óvatosan lépegető óriás elefánt az árkon-bokron át menekülő, rémült szarvashoz képest.

— Rémült uralkodó? — nevette el magát Olla. — Ez ellentmondás.

— De egyúttal dialektikus egység is — fejezte be Fay Rodisz.

Hasonló viták sokszor ismétlődtek, de a bolygó nyugodt tanulmányozása váratlanul véget ért.

Az éjszakai rádióügyeletes — ezúttal Gén Atal — riasztotta Rodiszt, Grifet és Csedit. Mind a négyen odamentek a képernyőhöz, amelynek sötétségét csak a hullámos jelzővonal fénye törte meg. A fordítógép ki volt kapcsolva, mivel a szavakát az űrhajósok már megértették:

„A Hátsó főobszervatórium közlését a figyelő állomások megerősítik. Bolygónk körül ismeretlen égitest, valószínűleg űrhajó kering körpályán. Pályájának az egyenlítőhöz mért szőge 45, magassága 200, sebesség…

— A keringési pályát is ki tudják számítani — dörmögte Grif Rift.

„A kozmikus test méretei az előzetes számítások szerint jóval kisebbek, mint azé az űrhajóé, amely a Bölcs Visszautasítás Korában látogatott el hozzánk. A figyelő állomások újabb jelentéseit reggel nyolc órakor közöljük.”

— Tehát felfedeztek minket — mondta Fay Rodiszhoz fordúlva Grif Rift, árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. — Mit tegyünk?

Rodisznak még felelni sem volt ideje, mert kivilágosodott a nagy képernyő, és feltűnt rajta az ismert bemondó.

— Sürgős közlemény! Mindenki hallgassa! Hallgassátok a Bölcsesség Központját! — A tormanszi bemondó szaggatottan, éles hangon beszélt, mintha a mondatok közepén felvakkantana. Felolvasta a csillaghajóról szóló közleményt, és így fe-jezte be: — Reggel kilenc órakor a nagy Csoio Csagasz barátja, maga Zet Ug fog beszélni. Mindenki hallgassa a Bölcsesség Központját!

— Mit tegyünk? — ismételte meg Grif Rift, lehalkítva a bemondó hangját, aki megismételte a közleményt.

— Beszélni kell Tormansszal! Zet Ug beszéde után megszakítjuk az adást, s én jelentkezem valamennyi képernyőn, leszállási engedélyt kérek. Olla Dez felkészült erre az esetre — mondta Fay Rodisz, s arcát alig észrevehető pír vonta be az izgalomtól.

A megjelölt időben a csillaghajó egész személyzete a képérnyő elé gyűlt. Elkövetkezett a döntő pillanat. Ezért jöttek el a Földről, ezért tették meg ezt a rendkívül veszélyes egyenes sugarú repülést. Minden attól függ, hogyan alakulnak a kapcsolatok a — sajnos hívatlan — vendégek és a tormansziak, vagy inkább a vezetőik között. Mert ennek a maroknyi embernek, sőt, talán egyedül Csoio Csagasznak a döntése szabja meg a Tormansz „akaratát”, ettől függ a földi expedíció sikere.

A sztereoképernyő fölött az óra a Tormansz főváros idejét mutatta. Fay Rodisz, aki egy időre elvonult a fülkéjébe, negyed órával Zet Ug beszéde előtt tért vissza. Valószínűleg már korábban elkészítette ruháját, mély tónusú, a Tormanszon leginkább kedvelt, narancssárga árnyalatú, vörös színű bolyhős anyagból. Rodisz arcvonásai, amelyeket a ruha még jobbán kiemelt, kemények és eltökéltek, szinte fenyegetőek lettek, könnyed mozdulatai pedig olyanok, mint a vörös Nap villódzása. Haját még rövidebbre nyírta, büszke nyaka szabadón érvényesült. Gondosan fésült, fekete hajfürtjei az arcába hulltak. Semmi ékszert nem tett magára. Leült a képernyő előtti karosszékbe, egy szót sem váltott társaival. Az OESZműszerek halk, megszokott zümmögése nem zavarta az űrhajó feszült csendjét.

Mintha óriási harci pajzsot vemének, kongó ércek, hangok jelezték, hogy a bolygó egyik vezetője fog beszélni. A képernyő egy ideig üres volt, majd egy alacsony ember jelent meg rajta, vörös körgallérban, amelyre szeszélyesen tekergő aranykígyók voltak ráhímezve. Bőre világosabbnak tetszett, mint a légtöbb tormanszi emberé. Beteges puffadtsága valamelyest meglágyította a vékony szája köré vésődött mély ráncokat, kicsi, értelmes szeme határozottságra vallott, s nyugtalanul ide-oda járt, mintha a tormanszi vezető attól félne, hogy valami elkerüli a figyelmét.

Olla Dez zavartan és csalódottan sóhajtott, s a szeme sárkából Fay Rodiszra pillantott. Rodisz higgadt maradt, mint akit nem ér váratlanulennek az embernek az ábrázata.

Zetrino Umrog végigsimított kicsi kezével magas, redőkkel barázdált homlokán.

— Jan-Jah népe! A nagy Csoio Csagasz megbízott, hogy figyelmeztesselek benneteket a veszélyre: égboltunkon jővevény jelent meg, amely a világegyetem sötétjéből és hidegéből érkezett. Az űrhajót ellenséges erők irányítják. Rendkívüli állapotot hirdetünk ki az egész bolygóra, hogy visszaverjük az ellenséget. Követjük elődeink példáját, Ino Kay kormányzásának idején tanúsított bölcsességüket, a nép bátorságát, amely a Bölcs Visszautasítás Korában elűzte a hívatlan vendégeket. Éljen Csoio Csagasz!

— Elég, nem? Világos a vezér beszéde? — súgta Olla Dez a műszerasztal mögül.

Fay Rodisz bólintott, s Olla az ütközőig elfordította a kék gombot, teljes kapacitásra kapcsolta a televizofont. Zet Ug képe megremegett, színes cikcakkokra esett szét, és eltűnt. Fay Rodisz, aki egy röpke pillanatig még látta a vezető ijedt arckifejezését, felkelt, és beállt a fókuszba. Mereven a középsugár rombuszába nézett, de a szeme sarkából úgy láthatta magát a képernyőkön, mint tükörben.

A meglepett tormansziak előtt Zet Ug képe helyett egy hozzájuk bámulatosan hasonló, gyönyörű, mosolygó nő jelent meg, és kellemes, erős hangon így szólt:

— Jan-Jah lakói és vezetői! A Földről jöttünk, arról a bolygóról ahol őseitek születtek és nevelkedtek. A véletlen idevetett benneteket, a térnek számunkra egykor elérhetetlen mélyére. Ma már le tudjuk küzdeni a távolságot; s eljöttünk hozzátok mint vérrokonokhoz, hogy közös erőfeszítéssel jobb életét teremtsünk. Soha senkinek nem voltunk ellenségei, tele vagyunk jóindulattal irántatok. Semmi sem választ el bennünkét tőletek, teljes megértésre juthatunk. Engedélyt kérünk, hogy leszállhassunk bolygótokra, megismerkedhessünk veletek, beszámolhassunk a földi életről és átadhassuk mindazt, ami jót és hasznosat tudunk. Az űrhajó személyzete mindössze tizenhárom emberből áll, tehát hozzátok képest maroknyian vagyunk. Semmiféle veszélyt nem jelentünk számotokra, ha vendégként fogadtok bolygótokon. Megtanultuk a nyelvetekét, hogy elkerüljük a tévedéseket és félreértéseket.

A képernyő szürkén fodrozódni kezdett, lapos és üres lett. Felhangzott a Bölcsesség Központja bemondójának a földiakók előtt már ismert hangja:

— Az adást… megszakítjuk az adást…

Fay Rodisz összenézett Grif Rifttel, hátralépett, és leült előbbi helyére. Olla Dez a kapcsoló felé nyúlt, de Rodisz egy kézmozdulattal megállította; a készülékhez hajolt, és erős, csengő hangon, ügyet sem vetve a zavaró sivításra és fütyülésre, így szólt:

— A „Sötét Láng” csillaghajó hívja a Négyek Tanácsát! Hívja a Négyek Tanácsát! Megismételjük: leszállási engedélyt kérünk! Kéijük, jelentsék Csoio Csagasznak, a Négyek Tanácsa elnökének. Várjuk a választ!

Olla Dez kikapcsolta a televizofont. Az ellipszis alakú antennán kék fény gyúlt ki. A sivítás és ugató kiabálás után halálos csönd ereszkedett a körteremre. Rodisz törte meg a csendet.

— Nem mondhatom, hogy a kezdet sikeres volt — mondta gondterhelten.

— Én úgy mondanám: hiába próbáltunk bemutatkozni a Tormansznak — mosolyodott el halványan Grif Rift.

— Szép kis vezetők ezek! — kiáltott fel Csedi indulatosan. — Félnek!

— Ugyanattól, amitől mindenki félt, aki kapitalista társadalomban nőtt fel, és akibe a kényszerű egyenlőtlenség irigységet oltott. Félnek a konkurrenciától — felelte szomorúan Fay Rodisz.

— Vagyis attól, hogy megfosztjuk őket hatalmuktól? — kérdezte Csedi.

— Hát persze!

— De hiszen ez képtelen és ostoba dolog! Minek nekünk a hatalom egy idegen világban?

— Ez nyilvánvaló számunkra, az egész Föld és a Nagy Gyűrű számára, de a Tormanszon aligha sok ember érti meg.

— Akkor meg miért kérünk leszállási engedélyt? Nyilvánvaló, hogy nem fogunk szót érteni — vonta fel a vállát Csedi.

— Azok miatt, akik meg tudnak érteni. De nekünk is meg kell értenünk őket, még ezeket a különös vezetőket is — felelte Rodisz határozottan.

A kék lámpa órák hosszat világított, de a bolygó hallgatott. A csillaghajó áttért az éjszakai oldalra, mikor Fay Rodisz felkelt, és az ebédlőbe hívta azokat, akik nem voltak szolgálatbán.

Mindenki hozzálátott a sötétbarna tápkeverék-kockákhoz, amelyek elég ízletesek voltak, hogy étvágyat gerjesszenek, és elég rugalmasak, hogy munkát adjanak az erős fogaknak és állkapcsoknak, amelyeket őseiktől örököltek, akik mindenféle kemény és nehezen emészthető ételeket ettek. Fay Rodisz megelégedett egy pohár sűrű KMT-vel, olajzöld itallal. Grif Rift csupán néhány korty tiszta vizet ivott.

Csedi Daan mint ügyeletes az újra megindult planetáris tévéadást figyelte. A tévékamerák a Tormansz különböző városainak utcáira és tereire, gyűléstermeire és tantermeire szegeződtek. Mindenütt izgatott tormansziak gesztikuláltak, kiabáltak messziről, vagy közvetlenül a felvevőkészülékek előtt törtek ki szóáradatban. Többnyire ez a kérdés hangzott el: „Mi legyen a csillaghajóval?”, s leggyakrabban ugyanazok a szavak ismétlődtek: „Takarodjon, nem engedjük leszállni, megsemmisítjük!”… Csillagvizsgálóhoz hasonló épület előtt, egy széles teraszon, kék ruhás fiatalember jelent meg. A bemondó közölte, hogy az Égi Örök egyike fog beszélni, annak a szervezetnek a tagja, amely a Jan-Jah bolygó sérthetetlenségét hivatott biztosítani. A kék ruhás ember nekieresztette a hangját: „Halljátok, hogy hazudott ez a céda, a csillagközi tolvajbanda vezére, aki példátlan arcátlansággal a mi nagy népünk vértestvérének merte nevezni magát. Már ezért a gyalázkodásért is büntetést érdemelnek a veszélyes jövevények. Tudósaink rég megállapították és bebizonyították: a Jan-Jah népe a Fehér Csillagokról jött, hogy meghódítsa a gazdátlan bolygót, és boldog, békés életet teremtsen itt…”

Csedi Daan olyan elmerülten figyelte a szónok beszédét, amelyet a földlakók számára szokatlan pátosszal, hol remegő, hol ordításba csapó hangon mondott el, hogy nem vette észre a háta mögött belépő Fay Rodiszt. Rodisz bekapcsolta a fordítógépet, de még az sem tudta megtalálni a „céda”, a „tolvajbanda”, a „gyalázkodás” szavak megfelelőjét. Rodisz kiment, hogy utánanézzen a szavak értelmének, Csedi pedig, időnként felnagyítva a kép egy-egy részletét, tovább figyelte a törneget, a fiatal embereket, akiknek olyan kifejezéstelen volt az arcuk, amilyen a fanatikusoknak vagy a bárgyú, közönyös embereknek szokott lenni.

Egy hirtelen támadt feltevés arra késztette Csedit, hogy a jelzőkarperecen bekapcsolja Olla Dez hívójelét. Olla futva jött, kipirultan, mert éppen visszaverte a támadást, amelyet Vir Nonn, Tivisza és Neia Holly együttesen intézett ellene az „uralkodók” iránti romantikus vonzalma miatt. Nyomában Fay Rodisz lépett be, egy kis jegyzéket hozott, amit az imént másolt ki a régi fogalmak szótárának „csillagocskájából”.

— Megtalálta a rejtélyes szavakat? — kérdezte Csedi, bár legszívesebben a saját feltevését mondta volna el.

— Szitkozódás, vagyis olyan szavak, amelyeket a pszichikai fejlődés alacsony fokán sértésként intéznek másokhoz.

— Miért? Hiszen ők semmit sem tudnak rólunk!

— Olyan módszerekkel befolyásolják az embereket, amelyeket annak idején nálunk törvénnyel megtiltottak, de széles körben alkalmaztak a fasiszta demagógiában és az MVK álszocialista államaiban. Hitler, ez a szörnyű bűnöző, aki ma-jomcsordának tekintette népét, pontosan azt tette, amit ezek a tormansz szónokok. Kivörösödve ordított, üvöltött, okádta magából a szidalmakat és a gyűlölet szavait, mérgezte a töméget. „A tömegben az ösztön a legfontosabb, mert belőle származik a hit” — ezek az ő szavai, amelyeket később az öligarchikus, álszocialista Kínában is használtak. Az ellenfelekkel nem vitatkoztak. Ordítanak velük, ütik őket, szükség esetén pedig fizikailag megsemmisítik őket. Láthatják, hogy a tormansz szónokok számára nincsenek más fogalmak, csak amiket a fejükbe vertek. Nem a józan értelemhez szólnak, hanem az állati indulatokhoz. Ne zavarja magukat a szitkozódás, ez csupán a szervezett népámítás egyik fogása.

Csedi felállt, és ökölbe szorítva kezét, végigsétált a képérnyők és műszertáblák fala előtt.

— Azt hiszem, megértettem a dolgot — szólalt meg lassan —, hívtam is Ollát, mielőtt maga bejött, hogy kísérletet tegyünk…

Rodisz és Olla várakozón tekintett Csedire.

— Van a Tormanszon egy másik planetáris hírszolgálat is. Azt, amelyiket mi naponta fogtunk, éppúgy ellenőrzik és megrostálják, mint mi a Világ Hálózatunkat. De mi azért szelektálunk, hogy a legérdekesebb és a legfontosabb anyagot közvetítsük, itt azonban egészen más céllal teszik.

— Értem — bólintott Fay Rodisz —, csak azt mutatják, amit a Tormansz vezetői akarnak. A hírek megválogatásával „meghatározott benyomás” jön létre. De lehet, hogy magukat a „híreket” is úgy állítják elő.

— Kétségtelenül. Akkor jöttem rá, mikor figyeltem a „háborgó népet”, azokat az embercsoportokat, amelyek teljes egyöntetűséggel, színlelt buzgalommal nyilvánítják véleményűkét. Ezeket úgy szedik össze a különböző városokban. Az emberek igazi arcát és véleményét nem látjuk és nem halljuk sem mi, sem a bolygó lakói.

— Ha így van… — kezdte Fay Rodisz.

— Akkor kell lennie egy másik hálózatnak is — folytatta Csedi. — Azon. közvetítik a valódi információkat. A vezetők nem nézik a hamisítványt. Ez nemcsak fölösleges, de veszélyes is számukra.

— S maga rá akar állni a másik hálózatra? — kérdezte Olla Dez. — Van valami elképzelése a paraméterekről?

Emlékszik, hogy lehallgattuk az obszervatóriumok éjszakai jelentéseit?

Olla Dez a hullámszelektáló fölé hajolt, a műszerek mutatói megelevenedtek, a közvetítőcsatomákat keresgélték.

Fay Rodisz átölelte Csedi vállát. Mindketten merőn nézték a sötét képernyőt. Néhány perc múlva hangos beszéd hallátszott, és a képernyőn egyidejűleg egy tágas helyiség tűnt fel, hosszú asztalsorokkal, amelyeken táblázatok és rajzok hevertek. A háttérben barna és sötétszürke ruhás emberek gyűltek körbe. Egészen mások, jóval idősebbek voltak, mint az utcákon tomboló fiatalok.

„Nem értem, miért ez a vakrémület — mondta valaki a csőport közepén. — Fogadni kellene a csillaghajót. Gondoljuk csak meg, milyen sokat megtudhatunk tőlük; ők nyilván sokkal fejlettebb kultúra emberei, és annyira hasonlítanak ránk…”

„Éppen ez a bökkenő — vágott közbe valaki —, mert akkor mi lesz a Fehér Csillagok-legendával?”

„Ugyan, kinek van ma már erre szüksége?” — vonta össze dühösen a szemöldökét az első.

„Azoknak, akik azt állítják, hogy a legnagyobb alkotó szellemnek, Coamnak a Fehér Csillagokról hozott könyvei tártálmázzák az örök igazságot. De ha mi a jövevények bolygójáról származunk, és ott minden annyira megváltozott, akkor…”

„Elég! A Négyeknek mindenütt ott a szemük és a fülük — szakította félbe az első beszélő —, hallgassunk.”

Az emberek, mintha valaki jelt adott volna rá, elfoglalták helyüket az asztaloknál. A tévé kamerái most egy laboratóriumot mutattak, ahol valami berendezés állt és falként sorakozó ketrecek, amelyekben valami eleven nyüzsgött. Itt sárga köpenyes idős embereket lehetett látni, ők is a földlakók csillaghajójáról beszélgettek.

„Végre rendkívüli esemény történt — mondta egy nő, aki olyan komikus hajfonatokat viselt, amilyenek a Földön csak kislányokhoz illenek. — Évezredekig tagadtuk, hogy körülöttünk fejlett kultúrájú, értelmes élet létezhet, vagy a legnagyobb ritkaságnak véltük. A Bölcs Visszautasítás Századában iderepült egy csillaghajó, most pedig megjelent egy másik, ráadásul közvetlen rokonainkkal. Miért is ne fogadhatnánk!”

„Pszt! — intette hallgatásra egészen földi módra egy hajlott korú tormansz férfi. — Ott — mutatott felfelé az ujjúval — még nem nyilatkoztak.”

S ezek az emberek is mintegy vezényszóra szétszéledtek. A tévé egy magas terembe kapcsolt át, ahol hatalmas, oszlop formájú gépek, csövek és kazánok álltak. Hirtelen elsötétült a képernyő. A vevőkészülék kék figyelőszeme kihunyt, zöldes foszforeszkálás világította meg a szűrőberendezés ablakát, s felhangzott az üvöltő tormanszi beszéd. Az ebédlőben tartózkodó földlakók sietve csatlakoztak a megfigyelőkhöz.

„Az idegen bolygóról jöttékhez! Az idegen bolygóról jöttekhez! A Négyek Tanács tárgyalásra hívja önöket. Lépjenek kétoldalú tévékapcsolatba egy külön csatornán. A technikus ismerteti a kapcsolás módját!”

A sötét sztereoképemyő megint kivilágosodott. A közönséges automata televizofonhoz hasonló szűk fülkében egy kékruhás, idős tormansz férfi ült. Az előtte levő kis hangtölcsérbe beszélve igyekezett megmagyarázni a földlakóknak a különcsatoma paramétereit. Olla Dez rögtön bekapcsolta a „Sötét Láng” már behangolt televizofonját. A tormanszi férfi hátrahőkölt és megdermedt a csodálkozástól, mikor a képernyőjén megpillantotta a csillaghajó embereit.

— A „Sötét Láng” csillaghajó készen áll a tárgyalásokra — mondta Olla Dez árnyalatnyi diadallal a hangjában, kissé akadozva ejtve a tormansz szavakat.

A kék ruhás technikus végre felocsúdott a meglepetésből, fojtott és érthetetlen hangon egy hajlított lábon álló kockába beszélt valamit, meghallgatta a választ, majd felemelte sápadt arcát.

— Készüljenek fel. Válasszanak ki valakit, aki jól beszéli a Jan-Jah nyelvét és ismeri az udvariassági formulákat. Kapcsolom a Négyek Tanácsa rezidenciáját!

A képernyőn hatalmas terem tűnt fel, falait függélyesen redőzött sötétzöld színű, súlyos szövettel vonták be. Az előtérben kerek asztal állt karmos mancs formájú, tömör, díszes faragású lábakon. Az asztalon csupán egy halványkéken derengő gömb volt. Ugyanolyan zöld szövettel bevont négy karosszék állt a fényes, napsárga szőnyegen. A hátsó falon csillagászati térkép függött, halványan csillogva egy fekete székrény fölött, amelynek ajtóit színes, finom vonalú rajzok díszítették. A szekrényen magas lámpa állt zöídszegélyű, halványkék ernyővel, fényét a négy emberre vetve, akik bántóan gőgösen terpeszkedtek el a karosszékekben. Hárman árnyékban maradtak, elöl egy szikár és magas férfi ült fehér körgallérban, fején szürkésfekete tüskés haj meredezett. Kemény szája nem volt összhangban rövid, tömpe orrával, átható pillantású, késkény szeme pedig szemöldökével, amelyet magasan felvont, mint aki feszülten gondolkodik. Olla Dez elégedett lehetett. Csoio Csagasz uralkodó benyomását keltette, s kétségkívül az is volt.

Fay Rodisz vörös-narancssárga ruhájában a fókuszba lépett. Csoio Csagasz kiegyenesedett, és sokáig nézte a földi asszonyt.

— Üdvözlöm önöket, bár hívatlanul jöttek! — szólalt meg végül.

„Ahhoz, hogy ”meghívót” kéijünk és választ kapjunk, több ezer évre lett volna-szükség!” — gondolta Rodisz, s ajka alig észrevehető mosolyra görbült, amire éppoly gyors reagálás következett, az uralkodó összébb vonta a szemöldökét.

— Vezetőjük, aki bolygójuk kormányzóitól megbízást kapott, hogy képviselje őket, magyarázza meg jövetelük célját — folytatta Csoio Csagasz.

Fay Rodisz röviden és pontosan beszámolt az expedícióról, a Jan-Jah bolygóról szerzett értesülések forrásairól és arról a három csillaghajóról, amely a VEK elején a Földről elindult és eltűnt. Csoio Csagasz közönyösen hallgatta. Hátradőlt, fehér kamásnis lábát puha zsámolyra helyezte. Minél dölyfösebbé vált a testtartása, a földlakók annál tisztábban látták a zavart, amely a Négyek Tanácsa elnökének lelkében úrrá lett.

— Nem értem, kinek a nevében beszélnek, jövevények. Önök túlságosan fiatalok! — mondta Csoio Csagasz, amikor Rodisz befejezte a tájékoztatást, és kérte, hogy fogadják a „Sötét Láng”-ot.

— Mi a Föld emberei vagyunk, és bolygónk nevében beszélünk — felelte Rodisz.

— Látom, hogy a Föld emberei, de kitől kaptak parancsot, hogy így beszéljenek és nem másképp?

— Mi nem tudunk másképp beszélni — válaszolta Rodisz —, mi itt az emberiség egy kis részecskéje vagyunk. A Föld bármely embere ugyanígy beszélne, talán csak más szavakkal vagy világosabban fejezné ki magát.

— Emberiség? Az micsoda?

— Bolygónk lakossága.

— Vagyis a nép?

— A nép fogalmát nálunk a régi időkben használták, mielőtt a bolygó valamennyi népe egyetlen családba olvadt. De ha ezt a fogalmat használjuk, akkor a Föld egységes népe nevében szólunk.

— Hogy beszélhet a nép törvényes vezetői helyett? Hogyan fejezhet ki a szervezetlen tömeg, még inkább az egyszerű nép egységes és hasznos véleményt?

— Mit ért azon, hogy „egyszerű nép”? — kérdezte óvatosan Fay Rodisz.

— A lakosságnak azt a részét, amely nem alkalmas a magasabb tudomány művelésére, hanem csak újratermelésre és a legegyszerűbb munkára.

— Nálunk nincsen egyszerű nép, nincsenek tömegek és uralkodók. A törvény pedig az emberiség óhaja, amelyet a vélemények összegezése fejez ki. Erre a célra pontos gépeink vannak.

— Nem értem, milyen értéke van az egyének, korlátolt és illetéktelen személyek nézeteinek.

— Nálunk nincsenek illetéktelen személyek. Minden nagy kérdést milliónyi tudós tanulmányoz sok ezer tudományos intézetben. Az eredményeket a nyilvánosság elé tárják. Kisebb kérdések megoldásával a megfelelő intézetek foglalkoznak, sőt egyes emberek is, de ezt a munkát koordinálják a fő gazdasági ágak Tanácsai.

— De hát csak van legfelső irányító szerv?

— Nincs. Szükség esetén, rendkívüli körülmények közt, a hatalom valamelyik Tanács hatáskörébe kerül. Ilyen például a Gazdasági, az Egészségügyi, Becsület— és Jogügyi, a Csillag hajózási Tanács. Az intézkedéseket az Akadémiák ellenőrzik.

— Úgy látom, önöknél veszedelmes anarchia van, s kétlem, hogy a találkozás Jan-Jah népének hasznára válna. Megzavarhatnák boldog és nyugodt életünket… Nem engedélyezem a csillaghajó leszállását. Térjenek vissza anarchista bolygojukra vagy folytassák kóborlásukat a világegyetem mélységeiben!

Csoio Csagasz felállt, egész hosszában kiegyenesedett, és mutatóujját egyenesen Fay Rodiszra szegezte. A Négyek Tanácsának másik három tagja felpattant, kezét egyszerre felkapta, a tenyér élét előre fordítva, ami a Tormanszon a légteljesebb helyeslést és lelkesedést fejezte ki.

Fay Rodisz elsápadt, s ő is kinyújtotta a kezét a Földön szokásos csillapító mozdulattal.

— Kérem, gondolkozzék még néhány percig — mondta csengő hangon Csoio Csagasznak. — Kénytelen vagyok összeköttetésbe lépni bolygónkkal, mielőtt döntő lépésre szánnánk el magunkat…

— Lehullt az álarc a jövevények arcáról! — Csoio Csagasz színpadiasán társai felé fordult. — Miféle döntő lépésre? — Fenyegetőn összehúzta keskeny szemét.

— Az attól függ, mire ad engedélyt a Föld! Ha…

— De hogy tudnak összeköttetést teremteni? — vágott közbe türelmetlenül Csoio Csagasz. — Az imént elérhetetlen távolságról beszélt. Vagy mindez csalás?

— Mi még soha senkit sem csaptunk be. Végső esetben óriási energia felhasználásával, egyenes sugárral át lehet hatolni a téren.

Fay Rodisz társai meglepetten néztek össze. Csedi Daan szólni készült, de Grif Rift megszorította a vállát, szemével hallgatást parancsolt.

Olla Dez nyugodtan odalépett Rodiszhoz, és a négyek figyelme most a Föld újabb képviselőjére összpontosult. Olla odaadta Rodisznak az űrhajóban belső beszélgetésre használt közönséges mikrofont, és a televizofon keretét áthelyezte egy másik képernyőre a terem végében, ahol a csillaghajó személyzete a Földről hozott sztereofilmeket és eudoplasztikus előadásokat szokta nézni. A csillaghajósok előtt nem volt kétséges, hogy a két nő előre megbeszélt terv szerint cselekszik.

Fay Rodisz fogta a mikrofont, és hívni kezdte a Csillaghajózási Tanácsot. A földi nyelv rövid és dallamos szavai ráolvasásként hangzottak a tormansziak fülének. A négy férfi a lámpa fénykorén kívül maradt, Fay Rodisz nem láthatta sötét arcukat.

A képernyőn megjelentek a Föld emberei. A háromdimenziós ábrázolásban és természetes színekben egészen valóságosak voltak. A híradórészlet egy nagy termet mutatott, ahol valamelyik Tanács ülésezett.

Csedi Daan hirtelen kiszabadította a vállát Grif Rift ujjai közül.

— Aljas csalás! — mondta hangosan.

Fay Rodisz meg sem rezzent, előrehajolva és a Tormansz uraira függesztve a szemét, folytatta:

— Lefordítom a Földhöz intézett kérdéseimet Jan-Jah nyelvére! — S felváltva beszélt hol földi nyelven, hol tormanszul. — Tisztelt tanácstagok, kénytelen vagyok engedélyt kérni rendkívüli intézkedésekre. A Tormansz vezetői, meg sem kérdezve a közvéleményt, és a bolygó számos emberének kívánsága ellenére, téves és jelentéktelen okokra hivatkozva, megtagadták csillaghajónktól a leszállási engedélyt…

— Hazugság! Önök talán nem látták a planetáris adásokbán, mennyire háborog a nép, követeli, hogy ne engedjük leszállni a csillaghajót, hanem minden teketória nélkül semmisítsíik meg? — vágott közbe keményen Csoio Csagasz.

— Mi bekapcsolódtunk a maguk külön hálózatába, és mást láttunk — felelte higgadtan Rodisz, majd így folytatta: — Ezért engedélyt kérek, hogy eltörölhessük a bolygó színéről a fővárost — a zsarnoki oligarchia központját —, vagy planetáris altatást végezhessünk, személyi szelekcióval.

Csoio Csagasz leroskadt az asztal szélére, a másik három pedig hadonászva előrohant.

Olla Dez észrevétlenül előbbre tekerte az eudoplasztikus szalagot. A televizofon képernyőjén a Tanács elnöke beszélt energikusan, s felmutatott egy térképre. A Tanács tagjai bólógattak. A Tamasz jövendő kutatói részére tervezett gyakorló iskola felépítéséről folyt a vita. Messziről azonban azt lehetett hinni, hogy Fay Rodisznak adták meg az engedélyt.

— Hallatlan! Nem bírom tovább! — Csedi Daan kiszaladt a teremből, a fülkéjébe rohant, bezárkózott, és kegyetlenül szenvedett.

Gén Atal, Tivisza és Menta Kor utána indult, de Fay Rodisz parancsoló hangját hallva megálltak.

— Megkaptam az engedélyt a rendkívüli intézkedésekre. Kérem, gondolják meg még egyszer. Két órát várok. — Fay Rodisz megfordult, hogy kilépjen a fókuszból.

— Egy pillanat! — kiáltotta Csoio Csagasz. — Milyen intézkedésekre kapott engedélyt?

— Bármilyenre.

— És mit határozott?

— Egyelőre semmit. Várom válaszát.

Rodisz kikapcsolta a televizofon vonalát, a Tormansz urai csak titkos hálózatuk sötét képernyőjét bámulhatták. Nem jutott mindjárt eszükbe, hogy kikapcsolják az adójukat, és a földlakók néhány percig megfigyelhették vitájukat és kapkodó, ijedt mozdulataikat:

— A helyzet veszélyes! — mondta egy horgas orrú, kerek és dülledt szemű tormanszi férfi, akiről a földlakók később megtudták, hogy Gén Si, Csoio Csagasz első helyettese. — A jővevények hatalma kétségbevonhatatlan.

— Akárhogy hazudnak is, a csillaghajót kétségkívül felszerelték nagyerejű fegyverrel. Anélkül senki se vállalkozna távoli utakra, ismeretlen bolygók felé — mormogta Zetrino Umrog de ha egy csillaghajó leszáll egy bolygóra…

— Az egészen más! — mondta Csoio Csagasz, s valamit kiáltott. A képernyő elsötétült.

Rodisz fáradtan ereszkedett a székre, és tenyerét néhányszór végighúzta az arcán és a haján, mintha mosakodna. Grif Rift némán feléje nyújtott egy talpas pohárban KMT-t, s az asszony hálás mosollyal elfogadta.

— Az előadás remekül sikerült! — mondta elégedetten Olla Dez, áttörve a méltatlankodó hallgatás gátját.

— Szégyen, gyalázat! A Föld emberei ne játsszanak hazug jeleneteket, és ne vetemedjenek csalásra! Nem hittük volna, hogy expedíciónk vezetője ilyen alávaló tettre képes! — mondta egymás szavába vágva Tivisza Henako, Menta Kor, Gén Atal és Tor Lik. Még a rendíthetetlen nyugalmú Div Szimbel is rosszallón nézett Fay Rodiszra. Neia Holly, Vir Norin, Szol Szain és Eviza Tanét viszont nem titkolta elragadtatását.

Fay Rodisz félretolta a poharat, felállt, és társaihoz lépett. Nagy, zöld szemének pillantása szomorú és határozott volt.

Magatartásom megítélése két csoportra osztotta önöket; talán éppen ez bizonyítja, hogy helyesen cselekedtem… Nem akarok mentegetőzni, hiszen magam is elismerem a hibát. Ismét ugyanazzal a kérdéssel állunk szemben, amellyel régen is oly sokszor találkoztak: beavatkozni vagy be nem avatkozni a fejlődés menetébe, vagy ahogy hajdan mondták, az egyes emberek, népek, bolygók sorsába. Kész receptek ráerőszakolása másokra bűn, de nem kisebb bűn nyugodtan nézni élőiényék, akár állatok, akár emberek millióinak szenvedését. A fanatikus vagy a saját nagyságától megszédült pszichopata habozás és lelkiismeret-fúrdalás nélkül mindenbe beleavatkozik, egyéni sorsokba, népek történelmi útjába, gyilkol az eszme nevében, amelyről az esetek túlnyomó többségében kiderül, hogy egy paranoiás ember agyának és beteges akaratának szüléménye. A mi világunk, a győztes kommunizmus világa, régen megszüntette azokat a szenvedéseket, amelyek a hatalom pszichikai eltévelyedéseiből és tudatlanságából erednek. Térmészetes, hogy mi valamennyien segítem szeretnénk azokon, akik még szenvednek. De hogyan kerüljük el a melléfogásokat, ha a harcban kénytelenek vagyunk alkalmazni a régi módszereket, a csalást, a titokzatosságot? Hát nem nyilvánvaló, hogy ha ezeket alkalmazzuk, egy szintre kerülünk azokkal, akiktől másokat meg akarunk menteni? Márpedig ha ugyanazon a színvonalon állunk, milyen jogunk van ítéletet mondani, hiszen elveszítjük a tudást. így tettem én is egy lépést a régi úton, s önök azt vetik a szememre, hogy amit tettem, megengedhetetlen.

Fay Rodisz leült az asztalhoz, szokása szerint tenyerébe támasztva az állát, és kérdőn végignézett a hallgató embereken.

Nem látta köztük Csedi Daant, kitalálta az okát, és a szeme ettől még szomorúbb lett.

— Vajon elvethettük-e teljesen a beavatkozást — kérdezte Grif Rift ha a társadalom gyermekkoruktól kezdve a fegyelem és öntökéletesítés útján vezeti az embereket? Enélkül senkiből nem válik ember. További lépés a nép közösségi életének, majd a népek, egy egész ország vagy bolygó életének tökéletesítése. Mi másnak nevezhetők ezek a szocializmus, a kommunizmus felé tett lépések, ha nem a tudás beavatkozásának az emberi kapcsolatok megszervezésébe?

— Igen, ez helyes, de csak ha belülről történik, nem kívülről — felelte Tor Lik. — Itt mi idegenek vagyunk, jövevények egy merőben más világból.

— Nem idegenek! Mi a Föld gyermekei vagyunk, és ők is azok! — kiáltott fel Neia Holly.

— Kétezer éven át a maguk útját járták, nélkülünk. Nincs jogunk hozzá, hogy most úgy tekintsük a tormansziakat, mint akik hozzánk tartoznak — vágott vissza Tivisza.

— Szabad egy biológusnak és antropológusnak ilyen felszínesen gondolkodnia? — kérdezte a homlokát ráncolva Eviza Tanét. — Kétezer évig nélkülünk, de milliókig velünk, és a legutolsó, a legnehezebb útszakaszon is, a barbárságtól és a feudalizmustól a VEK-ig! Miért idegenek hát? Ön talán elfelejtette, hogy az ember a csúcspontja a hárommilliárd évig tartó természetes kiválasztásnak, az életbenmaradásért vívott harcnak, ennek az infemónak, melynek titkát elsőként Darwin tárta fel? A gének révén történelmi átöröklés folytán össze vagyunk kapcsolva bolygónk egész állati létével, következésképp a tormansziak is. Vajon megtagadhatjuk eredetünket, ahogy számunkra ismeretlen okokból a Jan Jah mai lakosainak elődei tették annak idején? Ők régóta tudták, akárcsak mi, hogy az ember belemerült a gondolkodás, a felhalmozott információk nem érzékelhető óceánjába, amelyet a Megosztott Világ Korának nagy tudósa, Vemadszkij nooszférának nevezett. A nooszférában benne van a Föld színéről rég eltűnt emberek minden álma, sejtése, eszménye, a tudományos mégismérés módszerei, minden kor és nép művészeinek, íróinak, költőinek teremtő képzelete. Tudjuk, hogy a Föld embere a sa ját lelkivilágából merítette azt a hatalmas erőt, amely a kommunista társadalom felépítésében realizálódott: a csodálkozást és meghódolást a szépség előtt, a tiszteletet, a büszkeséget, az erkölcsiségbe vetett teremtő hitet, nem is beszélve az alapok alapjáról, a szerelemről. Az, hogy a tormansziak megszakítótták ezt a folytonosságot, természetellenes! Ezzel talán nem szegték meg a Nagy Gyűrű első törvényét, az információ szabadságát? Ha igen, akkor bizony jogunk van a legkeményebb beavatkozásra…

— Meggyőző! — mondta Szol Szain.

— S mégsem a régi módszerek igazolása! — szólt Tor Lik.

— Nem igazolása, már mondtam — felelte Fay Rodisz. — Képzeljünk el egy mérleget. Egyik serpenyőjébe dobjuk az egész bolygónak nyújtandó segítség lehetőségét, a másikba azt a hazug komédiát, amelyet én eljátszottam. Melyik lesz túlsúlyban?

— Nem vitás — helyeselt Menta Kor de a dolog lényege nem a jó és a rossz, az öröm és a bánat viszonyítása, mert ezeknek, mint tudjuk, csak nagyságuk abszolút, viszonyuk relatív. A veszély magvát én abban látom, hogy ha a hazugság és a megfélemlítés útjára lépünk, hol a határ, amelyen túl nem szabad mennünk?' Menta, maga nagyon pontosan megfogalmazta közös véleményünket — mondta a terembe váratlanul belépő Csedi Daan hazugságra hazugság a válasz, megfélemlítésre megfélemlítési kísérletek, s ezek elhárításához újabb csalások és megfélemlítések szükségesek, mindez pedig a félelem és a bánat megállíthatatlan lavinájaként zúdul lefelé.

Meggyőződésem, hogy az ellentmondás lényegét helyesen fogalmazta meg, de ezek az utolsó fokozatok egyelőre távoli absztrakciók — mondta Fay Rodisz.

A kék figyelőszem kialudt. A Jan-Jah bolygó hívta a „Sötét Láng”ot. Az űrhajón és a Négyek Tanácsának rezidenciáján kivilágosodtak a képernyők.

Csoio Csagasz egyenesen ült, karját keresztbe fonta a mellén, és mereven a földlakókra nézett.

— Engedélyezem a bolygó meglátogatását, vendégül látom önöket. Huszonnégy órán belül kijelöljük és előkészítjük az űrhajó leszállási helyét.

Fay Rodisz felállt, meghajolt. Ebbe a mozdulatába szemernyi kacér gúny vegyült.

— Köszönöm a Föld és űrhajóstársaim nevében. A leszállássál nem kell sietnünk. Előbb immunizáción kell átesnünk, nehogy behurcoljunk olyan kórokozókat, amelyek ellen önökben nincsenek ellenanyagok és magunkat is immunissá kell tennünk. Most, az engedély birtokában, föld —, víz- és levegőpróbát veszünk…

— Leszállás nélkül?

— Igen, erre a célra vannak rakétáink, amelyeket súrlódó rakétáknak hívunk. Úgy gondolom, tíz nap múlva készen állünk a leszállásra. Azonkívül… — Fay Rodisz egy pillanatra elhallgatott.

— Azonkívül? — villant fel Csoio Csagasz szeme.

— Ide hívom a második csillaghajót, hogy a Jan-Jah bolygó körül magas körpályán keringve váljon minket — arra az esetre, ha csillaghajónkkal valami baj történne.

— Csak nem olyan ügyetlenek a földi űrhajók vezetői? — mondta ingerülten Csoio Csagasz, mialatt a Négyek Tanácsának tagjai ijedten összenéztek.

— A világűr utazóinak, vagy ahogy az Égi Őrök neveztek minket, a világmindenség csavargóinak fel kell készülniük minden eshetőségre — mondta Fay Rodisz, erősen megnyomva az utolsó szavakat.

A Tormansz ura kelletlenül biccentett, és a teleaudiencia véget ért.