A tavaszi hajnal sárkányai

1. Menekülés sötétségből sötétségbe

A sárkánysereg tisztje lassan ballagott lefelé a lépcsőn a Sós Szellő fogadó második emeletéről. Jóval elmúlt éjfél, a fogadó vendégei jórészt már régen aludni tértek. A tiszt nem hallott más hangot, csak odalent, a Vér-öböl szikláinak nekivágódó hullámok moraját.

A lépcsőfordulón egy pillanatra megállt és gyorsan körülnézett a lenti ivóban. A helyiség üres volt, csak egyetlen sárkányfattyú aludt az asztalra borulva, részeg hortyogással... a szárnya minden horkantásra megremegett, a durva deszkaasztal recsegett és imbolygott a súlya alatt.

A tiszt keserűen elmosolyodott és újra nekiindult a légcsőnek. Acélból kovácsolt sárkánypikkelyes páncélt viselt, amely a Sárkány Nagyurak félelmes vértezetének mintájára készült. Sisakja eltakarta a fejét és az arcát, vonásai így nem voltak fölismerhetőek. Sisakrostélya alól egyedül vörösesbarna szakállának vége látszott ki, aminek alapján az emberi fajhoz volt sorolható.

A lépcső aljánál hirtelen megtorpant, láthatóan meglepte., hogy a fogadós még mindig ébren van, és ásítozva lapozza pénztárkönyveit. Kurtán odabiccentett neki és szó nélkül, máris indult volna ki a fogadóból, de a tulaj megállította egy utánavetett kérdéssel. —Várható, hogy a Nagyúr hazajön ma éjjel?

A tiszt megállt és félig visszafordult, hogy az arca azért árnyékban maradjon, övéből elővett egy pár kesztyűt és nekilátott, hogy fölhúzza. Dermesztően hideg idő volt odakint. A tengerparti várost olyan kegyetlen téli orkán kerítette hatalmába, amilyet eddig még sohasem kellett átélnie háromszáz esztendős fönnállása alatt, itt, a Vér-öböl partján. — —Ebben az ítéletidőben? — vetette oda a sárkánytiszt. — Aligha... ilyen orkánban még a sárkányok sem tudnak repülni.

-Igaz — mormogta a fogadós egyetértéssel. — Nem való ez az idő sem embernek, sem állatnak. — Némi gyanúval mérte végig a sárkánytisztet. — És neked mi dolgod van, uram, hogy ki kell menned ebbe a viharba?

A tiszt hidegen végigmérte a férfit. — Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá, hová megyek, vagy éppen mit csinálok.

-Ó, bocsánat! — hadarta a fogadós és úgy emelte föl a kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani. — Csak azért kérdem, hogy ha a Nagyúr mégis visszatérne, és netán keresne, megmondhassam neki, hol találhat.

— Arra nem lesz szükség — morogta a sárkánytiszt. — Hagytam neki egy... izé... üzenetet... abból megtudhatja a távollétem okát. Különben is visszajövök, még hajnal előtt... csak egy kis friss levegőre van szükségem... ennyi az egész.

— Azt elhiszem — kuncogott a fogadós —, három napja ki sem léptél a szobájából... vagy inkább három éjszakát kellett volna mondanom! Jaj... nem kell úgy megdühödni... — tette hozzá rémülten, látva a tiszt szemének villanását a sisakrostély alatt —, minden csodálatom azé a férfié, aki őt ilyen sokáig itt tudja tartani... különben, hová távozott ilyen sietősen?

— A Nagyurat sürgősen hívták ... valami fontos ügyet kell elintéznie keleten, Solamnia vidékén — válaszolta a tiszt vicsorogva —, de a helyedben nemigen faggatóznék tovább a dolgai után!

— Nem, nem — vágta rá a tulaj sietve —, persze, hogy nem! Nos... hát jó estét kívánok. Mi is a neved? Igaz, bemutatott bennünket egymásnak, de valahogy nem jegyeztem meg.

— Tanis — dünnyögte a tiszt tompa hangon —, Tanis, Fél-Elf... és jó estét neked is. Hűvösen biccentett, helyére rángatta a kesztyűjét, szorosabbra fogta magán a köpönyegét, kinyitotta a fogadó ajtaját és kilépett a tomboló viharba. A fagyos szél bevágott az ivóba, eloltotta a gyertyákat és szerteszórta a fogadós irományait. A tiszt egy pillanatig birkózott az ajtóval, mialatt a fogadós megállás nélkül káromkodott és kapkodott röpködő számlái után. Végül a távozó csak becsapta maga mögött a súlyos ajtót, mire a fogadóban helyreállt a béke, a nyugalom és a meleg.

A fogadós utánanézett és jól látta, amint elhalad az ablak előtt, lehajtott fejjel feszül neki az orkánnak, miközben köpönyege vadul csapkod körülötte.

Egy másik alak is figyelemmel követte a tisztet. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó bevágódott, a részeg sárkányfattyú fölkapta a fejét, fekete hüllőszeme csak úgy villogott. Óvatosan kelt föl az asztal mellől és gyors, biztos léptekkel megindult. Karmos lábán könnyedén odaszökellt az ablakhoz és kibámult rajta. Várt néhány pillanatig, majd maga is kinyitotta az ajtót és eltűnt a viharban.

A fogadós látta az ablakból, hogy a sárkányfattyú ugyanarra indul, mint a tiszt. Közelebb totyogott az ablakhoz és orrát az üveghez nyomva kinézett rajta. Vad ötétség uralkodott odakint. Az utcákat máskor megvilágító, magas vastartókban égő tüzek most sisteregve sziporkáztak a süvöltő szélben és zuhogó esőben. De a fogadósnak úgy tűnt, hogy látja, amint a sárkánysereg tisztje befordul a város központja felé vezető egyik utcába. A legsötétebb árnyékba húzódva ott osont a nyomában a sárkányfattyú is. A fogadós megcsóválta a fejét és fölébresztette a pult mögött egy karosszékben szundikáló éjszakai ügyeletest.

— Az az érzésem, hogy a Nagyúr ma este megérkezik, akárhogy esik vagy fúj —

magyarázta az álmos pincérnek. —-Azonnal ébressz föl, ha valóban megjönne!

Megrázkódott és még egyszer kibámult a sötét éjszakába, lelki szemeivel maga előtt látva, amint a katonatiszt végigsiet Roncsosd kihalt utcáin, a sárkányfattyú árnyalakja meg ott ólálkodik a nyomában.

— Bár, ha jobban meggondolom — motyogta félhangon —, mégis inkább hagyj aludni! Az orkán teljesen megbénította a várost ezen az éjszakán. A kocsmák, amelyek pislákoló ablakaikkal rendesen hajnalig nyitva tartottak, most bezártak és ablaktábláikat is becsukták a vihar ellen. Az utcák elnéptelenedtek, senki sem merészkedett ki olyan orkánba, amely bárki emberfiát ledönthetett volna a lábáról és még a legmelegebb ruhán is könnyűszerrel áttört dermesztő hidegével.

Tanis lehajtott fejjel, fürgén igyekezett előre, s amennyire tehette, a szélvihar erejét valamelyest csökkentő, sötétbe burkolózó házak tövében haladt. Szakállát így is hamarosan belepte a dér, s apró, éles hópihék marták az arcát. A fél-elf reszketett a hidegtől és átkozta magában a bőréhez érő, jeges sárkánypáncélt. Időnként hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, nem keltett-e különös érdeklődést valakiben a fogadóból való hirtelen távozása, de hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. A havas eső olyan vadul kavargott körülötte, hogy még a házak körvonalait is alig vehette ki, nemhogy valami mást is meglásson.

Egy idő után úgy döntött, hogy jobb lesz, ha csak arra figyel, hogy a helyes utat megtalálja. Hamarosan annyira elgémberedett a hidegtől, hogy már nem is igen törődött vele, vajon követi-e valaki vagy sem.

Csak rövid ideje tartózkodott Roncsosd városában, hogy pontosak legyünk, mindössze négy napja... és azoknak jó részében is állandóan vele volt.

Tanis erővel próbálta száműzni a lány emlékét a tudatából, miközben az utcatáblákat leste az esőfüggönyön át. Csak nagyjából sejtette, merrefelé halad. A barátai egy távoli fogadóban voltak, valahol a város peremén, távol a dokkoktól, a bároktól és bordélyházaktól. Egy pillanatra rémülten villant az eszébe, mit is csinálna, ha eltévedne. Kérdezősködni semmiképpen sem merne utánuk...

De végül csak megtalálta, amit akart. Botladozott a néptelen utcákon, csúszkált a jégen és kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor végre megpillantotta a keresett fogadó vadul táncoló cégérét. Valahogy még a neve sem jutott az eszébe, de most azért fölismerte: "Révgát fogadó!

Ostoba elnevezés, gondolta magában és úgy reszketett a hidegtől, hogy még a kilincset is alig tudta megragadni. Fölrántotta az ajtót, amit, miután a szél ereje beröpítette a helyiségbe, csak nagy erőfeszítéssel tudott becsukni maga után.

Ezen a lepusztult helyen persze nem volt semmiféle éjszakai ügyeletes. A koszos tűzhely rostélya mögött füstölgő fahasábok fényénél észrevett a pulton egy gyertyacsonkot, amely nyilvánvalóan a záróra után hazatévelygő vendégek "kényelmét" szolgálta. A keze úgy remegett, hogy alig tudott szikrát csiholni a tűzszerszámából. Elgémberedett ujjait csak némi idő után tudta munkára fogni, akkor végre meggyújtotta a gyertyadarabot és pislákoló fényénél fölkapaszkodott az emeletre.

Ha megfordult volna, hogy kinézzen az ablakon, megláthatta volna, amint egy homályos alak behúzódik egy kapualjba az utca túlsó oldalán... de Tanis nem törődött a háta mögött lévő ablakkal, elég volt kitapogatnia a lépcsőfokokat az orra előtt.

— Caramon!

A nagydarab harcos egy szemvillanásnyi idő alatt fölült, ösztönösen fegyveréhez kapott, még mielőtt kérdőn a fivérére nézett volna.

— Valami zajt hallottam odakint — suttogta Raistlin. — Mint amikor kardhüvely ütődik a páncélhoz.

Caramon a fejét rázva próbált szabadulni álmosságától és karddal a kezében kimászott ágyából. Odaosont az ajtóhoz, ahonnan már ő is meghallotta az éberen alvó fivérét fölébresztő zajt. A szobák előtt húzódó folyosón páncélba öltözött alak lopakodott végig. Caramon látta, amint sápadt gyertyafény szűrődik be az ajtó alatti résen. A vértezet halk csörömpölése éppen az ő ajtajuk előtt hallgatott el.

A gyertyafény keskeny csíkja megrebbent... a kinti alak biztosan a másik kezébe vette a gyertyát, hogy jobban hozzáférjen a kardjához. Caramon előrenyúlt és lassan, csöndesen félrehúzta az ajtó reteszét. Várt egy pillanatig. Nem történt semmi. Az illető biztosan tétovázik, talán azon töpreng, vajon ez-e a keresett ajtó. Nos, mindjárt meggyőződhet róla, gondolta magában a harcos.

Hirtelen rántással föltépte az ajtót. Kiszökkent mögüle, megragadta a sötét alakot és berántotta a szobába. Izmos karjának minden erejével a padlóra terítette a páncélos férfit. A gyertyacsonk elgurult... lángja belefulladt saját viasztócsájába. Raistlin már mormolta is a varázsigét, amely majd pókhálószerű, ragadós szálakkal béklyózza le az áldozatot. —Állj, Raistlin, hagyd abba! —kiáltotta az alak. Caramon fölismerte a hangot és megrázta a fivérét, hogy megtörje mágikus összpontosítását.

-Raist! Ez Tanis!

A mágus megrázkódott, magához tért révületéből, karja bénultan lehanyatlott. A következő pillanatban a melléhez kapott és felköhögött.

Caramon aggódó pillantást vetett ikertestvére felé, de Raistlin türelmetlen kézmozdulattal leintette. A harcos tehát visszafordult Tanishoz, lehajolt és talpra segítette őt.

— Tanis! — kiáltotta, és lelkes ölelésével kis híján kiszorította belőle a szuszt. — Hová tűntél? Majd' belebetegedtünk az izgalomba. Minden istenekre, te megfagytál! Gyere ide, mindjárt fölélesztem a tüzet. —Raist — fordult még egyszer a fivéréhez Caramon —, biztos, hogy jól vagy?

— Rám ne legyen gondod! — suttogta Raistlin. Visszahanyatlott az ágyára és kapkodva szedte a levegőt. Szeme aranylón villant a föllobbanó lángok fényében, amint a hálásan a tűzhely mellé kuporodó fél-elfre nézett. — Inkább hívd ide a többieket!

— Helyes! — ugrott Caramon máris az ajtó felé.

— Előbb azért jó lenne, ha fölvennél magadra valamit — jegyezte meg a varázsló szemrehányóan.

Caramon elvörösödött, visszafutott az ágyához és előkotorta bőrnadrágját. Gyorsan fölráncigálta, majd inget is húzott magára, úgy sietett ki a folyosóra és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Tanis és Raistlin hallotta, hogy csöndesen kopogtat a síkföldiek ajtaján. Hallották Zúgószél nyers kérdését, majd a harcos izgatott, hadaró magyarázatát. Tanis Raistlin felé fordult, látta, amint a varázsló áthatóan méregeti különös, homokóra-szemével, mire elfordította a fejét és belebámult a tűzbe.

— Hol jártál, fél-elf? — kérdezte Raistlin lágy, suttogó hangján.

Tanis idegesen nyelt egyet. — Foglyul ejtett egy Sárkány Nagyúr — kezdte jó előre kigondolt mondókáját. —A Nagyúr természetesen elhitte, hogy az ő tisztje vagyok és megkért, hogy kísérjem el a városon kívül állomásozó csapataihoz seregszemlére. Persze engednem kellett a kérésének, különben még gyanút fogott volna. Végre, ma éjszaka kereket oldhattam tőle.

— Éhérdekes! — köhintette a szót Raistlin.

Tanis élesen végigmérte. — És ugyan, mi olyan érdekes benne?

— Eddig még sohasem hallottam tőled semmi hazugságot, fél-elf — dünnyögte Raistlin csöndesen. — Egész... hmm... szórakoztatónak találom.

Tanis már válaszra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, visszaért Caramon, nyomában Zúgószéllel, Aranyholddal és az ásítozó Tikával.

Aranyhold gyorsan Tanishoz lépett és szorosan átölelte.

Barátom! — suttogta és egészen hozzásimult. — Annyira aggódtunk érted...

Zúgószél keményen kezet rázott vele és ritka mosoly terült szét rendszerint komor arcán. Gyöngéden átkarolta a feleségét és kihámozta őt Tanis karjai közül, de csak azért, hogy maga lépjen a helyére.

— Testvér! — dörmögte Zúgószél a síkföldiek que-shu nyelvjárásán és megropogtatta Tanis csontjait. —Már attól féltünk, hogy fogságba estél... talán meg is haltál... nem tudtuk, hogy...

-Mi történt? Hol jártál? — kiáltotta Tika és ó is igyekezett, hogy a fél-elf karjába bújhasson. Tanis egy pillantást vetett Raistlinre, de a mágus hanyatt feküdt, különös szemét a mennyezetre szegezte és látszólag nem törődött a körülötte zajló beszélgetéssel. Tanis öntudatosan megköszörülte a torkát és tudva, hogy a varázsló egyetlen szavát sem mulasztja el, megismételte történetét. A többiek együtt érző érdeklődéssel hallgatták. Néha közbevetettek egy-egy kérdést. "És ki volt az a Nagyúr? Mekkora a sárkánysereg? Pontosan merre tanyázik? Mit kerestek a sárkányfattyak Roncsosdban? Valóban őrájuk vadásztak? Hogyan sikerült végül megszöknie?"

A fél-elf folyékonyan válaszolgatott a záporozó kérdésekre. Ami a Nagyurat illeti, nem sokat látott belőle... nem tudta kideríteni a kilétét. A sereg nem túl nagy létszámú. A városon kívül táborozott le. A sárkányfattyak tényleg vadásznak valakire, de nem őrájuk. Valami embert keresnek, akinek furcsa neve van... Berem, vagy valami ilyesmi.

Amikor a nevet kiejtette, Caramonra pillantott, de nem látta a harcos arcán a fölismerést. Megkönnyebbülten föllélegzett. Nagyon jó, Caramon nem ismerte föl a férfit, aki a Perechon fedélzetén javítgatta a vitorlákat. Nem emlékezett rá, vagy nem ismerte föl a férfi nevét sem. Akár így, akár úgy, nagyon jól van!

A többiek bólogatva, figyelmesen hallgatták a történetét. Tanis megkönnyebbülten fölsóhajtott. Ami pedig Raistlint illeti... nos, az nem sokat számít, mit gondol vagy mond a varázsló. A többiek akkor is neki hinnének a mágussal szemben, ha nappalnak nevezné az éjszakát. Ezzel nyilvánvalóan Raistlin is tisztában volt, ezért nem vonta kétségbe szavai igazságát. Tanis nyomorultul érezte magát, reménykedett benne, hogy további kérdésekkel nem kényszerítik még bonyolultabb hazugságokra és a bizonyosság kedvéért nagyot ásított, majd felnyögött, mint aki elviselhetetlenül kimerült.

Aranyhold azonnal talpra szökkent, arcán őszinte aggodalommal. — O, bocsáss meg, Tanis! — mondta kedvesen. — Milyen önzőek is vagyunk! Hiszen átfáztál, kimerült vagy, mi meg csak beszéltetünk itt. Holnap pedig korán kell kelnünk, hogy idejében hajóra szállhassunk.

— A csudába is, Aranyhold! Ne légy bolond! Hogyan szállhatnánk bármilyen hajóra ebben az ítéletidőben? — mordult föl Tanis.

Mindenki döbbenten meredt rá, még Raistlin is fölült az ágyában. Aranyhold szeme elsötétült, arca rideg vonásokat öltött, ezzel emlékeztette a fél-elfet, hogy vele senki sem beszélhet ilyen hangon. Zúgószél szorosan mellélépett és az ő arca is elkomorult. A csönd egyre kényelmetlenebbé vált. Végül Caramon mentette meg a helyzetet egy mennydörgő torokköszörüléssel. — Nos, ha holnap nem tudunk hajóra szállni,

megpróbáljuk holnapután! —mondta megnyugtató hangon. — Ne aggódj miatta, Tanis, a sárkányfattyak sem merészkednek ki ebben az időben... biztonságban vagyunk...

— Értem én... sajnálom... — mormolta a fél-elf —, nem akartam úgy rád kiabálni, Aranyhold, de ez a pár nap igazán próbára tette az idegeimet. Úgy kimerültem, hogy még az agyam sem fog rendesen... megyek is a szobámba.

— A fogadós kiadta valaki másnak — közölte Caramon, majd sietve hozzátette —, de itt megalhatsz, Tanis... tessék, az ágyam...

— Nem, nem, jó lesz nekem a padlón is — és Aranyhold tekintetét kerülve nekilátott a sárkányvértezet lefejtésének, miközben szemét saját reszkető ujjaira szegezte.

Aludj jól, barátom — suttogta Aranyhold lágyan.

Tanis meghallotta hangjában a változást és szinte látta, amint szenvedélyes pillantást váltanak Zúgószéllel. Égy pillanat múlva a síkföldi kezének biztató érintését érezte meg a vállán. Azután elmentek... Tika is velük tartott, jó éjszakát köszönt és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót.

Várj csak, hadd segítsek — ajánlotta Caramon, tudván, hogy Tanis, akinek szokatlan a vért, nehezen boldogul a bonyolultszíjakkal és csatokkal. —Hozzak valami ennivalót vagy italt? Égy kis forralt bort?

— Nem kell — felelte Tanis elcsigázottan, megkönnyebbülve kibújt a páncélból, s közben gondolni sem akart arra, hogy alig pár óra múlva ismét föl kell öltenie. — Csak aludnom kell egy keveset.

— Tessék... legalább a takarómat fogadd el — erősködött Caramon, látva, hogy a fél-elf reszket a hidegtől.

Tanis hálásan átvette a takarót, bár maga sem volt tisztában vele, mitől is reszket igazán... a hidegtől, vagy a lelkében dúló, heves érzelmektől. Lefeküdt és a takaró mellett a köpönyegét is magára terítette. Becsukta a szemét, igyekezett egyenletesen és nyugodtan lélegezni, mert tudta, hogy a tyúkanyó-természetű Caramon addig nem alszik el, míg meg nem győződik róla, hogy neki is kényelmes helye van. Tanis valóban jól érezte magát, és kisvártatva meghallotta, hogy a harcos is bebújik az ágyába. A tűz lassan leégett és mindent elnyelt a sötétség. Pár pillanat múlva fölharsant Caramon mennydörgő horkolása. A másik ágy felöl Raistlin fojtott köhögése hallatszott.

Amikor már biztos volt felőle, hogy a két iker mélyen elaludt, Tanis kinyújtózkodott, feje alá tette a kezét és éberen bámult a sötétségbe.

Már reggelre járt, amikor a Sárkány Nagyúr visszaérkezett a Sós Szellő fogadóba. Az éjszakai pincér azonnal észrevette, hogy a Nagyúr komisz hangulatban van. Nagyobb erővel rúgta be az ajtót, mint maga a förgeteg és dühödten bámult be az ivóba, mintha annak melege és nyugalma az ellensége lenne. Valóban úgy nézett ki, mint az odakint tomboló elemek valamilyen tartozéka. Még a gyertyák lángja is inkább tőle és nem a besüvítő széltől rebbent meg. Vele lépett be a helyiségbe a komor sötétség. A pincér rém ülten kecmergett talpra, de a N agyúr tekintete nem őrá szegeződött. Kitiara az egyik asztalnál ülő sárkányfattyút nézte, aki sötét hüllőszemének alig érzékelhető villanásával jelezte, hogy valami igencsak kedvezőtlenül alakult.

A rémisztő sárkánymaszk mögött a Nagyúr szeme összeszűkült, tekintete vészjóslóan hideggé vált. Égy pillanatig még ott állt az ajtóban, nem törődött a mellette bezúduló, köpönyegét vadul lobogtató széllel.

— Gyere föl! — vetette oda végül ridegen a sárkányfattyúnak.

A teremtmény bólintott és a nyomába szegődött, karmos lába karistolta a deszkapadlót. — Esetleg valamit... — nyifogta rémülten az éjszakás a félelmes, falrengető csattanással bevágódó ajtó felé.

— Semmit! — förmedt rá Kitiara és kezét kardja markolatára téve elvonult a kocsonyaként reszkető alak mellett. Pillantásra sem méltatta... nekivágott a lakosztályához vezető lépcsőnek, mialatt a szerencsétlen ember összetörten zuhant vissza a székére.

Kitiara nagy kulccsörgéssel nyitotta ki az ajtót, belépett és azonnal körülpásztázta tekintetével a helyiséget.

A szoba üres volt.

A sárkányfattyú türelmesen, némán várakozott a háta mögött.

Kitiara dühödten, vad erővel rántotta meg a sárkánysisak szíját és letépte a fejéről. Lehajította az ágyra és a válla fölött hátrakiáltott:

— Gyere be és csukd be az ajtót!

A sárkányfattyú engedelmeskedett a parancsnak... halkan hajtotta be az ajtószárnyat. Kitiara nem nézett a teremtményre... csípőre tett kézzel, sötéten meredt a földúlt ágyra. — Szóval elment! — mondta, inkább kijelentő, mint kérdő hangsúllyal.

— Igen, Nagyúr! — selypítette a sárkányfattyú, sziszegő hangján.

— És követted őt, ahogy megparancsoltam?

Természetesen, Nagyúr — hajolt meg a hüllőember.

— És hová ment?

Kitiara végigsimított sötét, göndör haján. Még mindig nem fordult meg, így a sárkányfattyú nem láthatta az arcát és fogalma sem lehetett róla, milyen érzelmeket rejteget előle... ha egyáltalán vannak érzelmei.

— Egy fogadóba, Nagyúr, a város szélén, a neve "Révgát".

— Egy másik nőhöz? — a Nagyúr hangjában feszültség érződött.

— Nem hinném, Nagyúr — a sárkányfattyú elnyomott egy mosolyt. — Azt hiszem, valami barátai vannak ott. Jelentették, hogy idegenek szálltak meg abban a fogadóban, de mivel a leírásuk nem felelt meg a Smaragdemberének, nem hallgattuk ki őket.

— Hagytatok ott megfigyelőt?

Természetesen, Nagyúr. Azonnal tájékoztatunk, ha ó maga, vagy közülük bárki elhagyná a fogadót.

A Nagyúr még egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután végre megfordult. Az arca hideg volt és nyugodt, bár kísértetiesen sápadt. Elfehéredésének azonban számos jó oka lehetett, gondolta a sárkányfattyú. Hosszú utat kellett végigrepülnie vissza a Főpap Tornyától... azt is beszélik, hogy az ottani serege csúfos vereséget szenvedett... mellesleg előkerültek a legendás sárkánydárdák, valami sárkánygömbökkel együtt. Azután a Sötétség Királynője által olyannyira keresett Smaragdembert sem sikerült megtalálnia, holott a kémek jelentése szerint itt tartózkodik a városban. A Nagyúrnak jó néhány dolog miatt kell aggódnia, mulatott magában a sárkányfattyú. Miért is búslakodna egyetlen férfi miatt? Annyi szeretője lehet, amennyit csak megkíván,' sőt, jórészt jóképűbbek és sokkal szolgálatkészebbek, mint ez a búsképű fél-elf. Ott van például Bakaris...

— Helyesen cselekedtél — szakította meg Kitiara a sárkányember töprengését.

Nemtörődöm szemérmetlenséggel lehányta magáról a páncélját és közönyösen legyintett. Ismét önmaga volt. — Ezért meglesz a jutalmad. Most pedig hagyj magamra!

A sárkányfattyú meghajolt és szemét a padlóra szegezve sebesen távozott. A teremtmény nem hagyta megtéveszteni magát... kifelé menet észrevette azt a cetlit. Még azt is megállapította, hogy finom elf-betűkkel rótt írás áll rajta. Alig csukta be maga után az ajtót, csörömpölő zajra lett figyelmes... a sárkánypáncél egy darabja csapódott odabent teljes erőből a falnak.

2 Az üldözés

Reggel felé az orkán kitombolta magát. Az ereszről aláhulló vízcseppek egyhangú kopogásának ritmusa úgy lüktetett Tanis sajgó fejében, hogy szinte visszakívánta a dühöngő vihart. Az ég szürke volt és ólmos súllyal nehezedett a fél-elf lelkére. — A tenger-még biztosan nagyon háborog — mormolta Caramon csüggedten. Miután nagy figyelemmel hallgatta végig Port Baliforban a Malacfütty fogadó tulajdonosa, Vilmos által mesélt valamennyi tengerészhistóriát, Caramon lassan magát is afféle tapasztalt tengerészkapitánynak érezte. Senki sem szállt vele vitába, mivel egyikük sem értett semmit a tengerészethez. Csak Raistlin nézte fivérét gúnyos mosollyal, amikor... annak ellenére, hogy egész életében csak párszor ült hajón, jobbára kisebb csónakokon... úgy beszélt, mint valami vén tengeri medve. — Talán még innen kimennünk is nagyon kockázatos lenne... — szólalt meg Tika.

— De megyünk... még ma! — mondta komoran Tanis. — Még akkor is, ha úszva kell távoznunk ebből a városból.

A többiek egymásra pillantottak, majd visszafordultak Tanishoz. A fél-elf az ablak előtt állt és kifelé bámult, így nem láthatta összeráncolt szemöldöküket és vállrándításaikat, de azért tisztában volt az érzelmeikkel.

A társaság az ikrek szobájában gyúlt össze. Még jó órányi idő volt pirkadatig, de Tanis azonnal fölébresztette őket, amint meghallotta, hogy csöndesedik a vihar.

Mély levegőt vett és szembefordult társaival. — Sajnálom... lehet, hogy önkényességnek tűnik — mondta —, de olyan veszélyekről tudok, amelyeket nem magyarázhatok el most rögtön. Nincs rá idő. Csak annyit mondhatok, hogy életünkben eddig sohasem jártunk olyan közel a csúfos pusztuláshoz, mint e pillanatban, ebben a városban! El kell innen mennünk, mégpedig most, azonnal! Rádöbbent, hogy a hangja hisztérikussá élesedik, ezért elhallgatott.

Teljes volt a csönd, majd Caramon szólalt meg bizonytalanul: — Hát persze, Tanis... — Már mindent összecsomagoltunk — tette hozzá Aranyhold —, bármikor indulhatunk, ha úgy látod jónak.

— Akkor gyerünk! — mondta határozottan Tanis.

— El kell mennem a holmiért — szólalt meg Tika reszkető hangon.

— Menj csak, de siess! — utasította Tanis.

— Majd é...én segítek — ajánlkozott Caramon csöndesen.

A Tanishoz hasonlóan, zsákmányolt sárkánypáncélba öltözött nagydarab harcos és a lány gyorsan eltávozott, talán abban a reményben, hogy lophatnak még néhány utolsó, magányos percet — gondolta magában a fél-elf a türelmetlenségtől reszketve. Zúgószél és Aranyhold is elsietett a csomagjaikért. Raistlin mozdulatlanul a helyén maradt. Neki minden szükséges holmija kéznél volt: kincset érő varázskellékeivel teli zsákocskái, varázspálcája és jelentéktelen tasakjában a fölbecsülhetetlen értékű, golyónyivá zsugorodott sárkánygömb.

Tanis érezte, hogy Raistlin különös tekintete rámered, úgy, mintha a varázsló egyenesen behatolt volna lelkének sötét mélységeibe azzal a furcsán csillogó, aranyló szemével. De a mágus mégsem szólt semmit. Vajon miért? — gondolta Tanis mérgesen. Most szinte örömmel vette volna Raistlin kérdezősködését vagy vádjait. Megkönnyebbülést jelentett volna számára, ha könnyíthet a lelkén és föltárhatja az igazságot... még úgy is, hogy tisztában volt annak minden lehetséges következményével.

De kínzó köhögését leszámítva Raistlin egy hangot sem hallatott. Néhány percen belül mindenki visszatért a szobába.

Készen vagyunk, Tanis — mondta Aranyhold fojtott hangon.

Egy pillanatig Tanis nem tudott megszólalni. Elmondom nekik, tépelődött magában. Fölsóhajtott és a gyülekezet felé fordult. Megpillantotta társai arcát, érezte iránta való bizalmukat, belé vetett hitüket. Feltétel nélkül készen álltak követni őt. Nem törhette le bizakodásukat. Nem ingathatta meg ezt a hitet, hiszen ez volt minden, amiben megkapaszkodhattak. Fölsóhajtott és csak ennyit mondott mogorván:

Rendben van — és az ajtóhoz lépett.

Maquesta Kar-Thon arra ébredt, hogy valaki megdöngeti a kabinja ajtaját. Hozzászokott, hogy bármelyik pillanatban megszakíthatják az álmát, ezért azonnal fölpattant és máris nyúlt a csizmája után.

Mi történt? — kiáltotta.

Mielőtt megkapta volna a választ, gyorsan fölmérte a helyzetet. A kabinablakon kinézve megállapította, hogy az orkán elcsitult, de a hajó ringásából azt is kikövetkeztette, hogy a tenger még erősen háborog.

Itt vannak az utasok! — kiáltotta valaki és ő azonnal fölismerte első tisztje hangját. — Szárazföldi patkányok! — morogta ingerülten, fölsóhajtott és lerúgta félig fölhúzott csizmáját. — Küldd vissza őket! — parancsolta és visszafeküdt az ágyába. — Ma nem bontunk vitorlát!

Valami szóváltásra kerülhetett sor odakint, mert hallotta, amint a tisztje hangja ingerülten megemelkedik, egy másik pedig visszaordít neki. Maquesta elcsigázottan mégis felkelt. Első tisztje, Bas Ohn-Koraf minotaurus volt... egy nem valami könnyed természetű faj képviselője. Rendkívül erős volt és bármikor kész az ölésre... többek között ezért is került a tengerre. Egy olyanhajón, mint a Perechon, senki sem firtatta a másik múltját. Maquesta kirúgta kabinja ajtaját és fölsietett a fedélzetre.

— Mi történik itt? — kiáltotta legszigorúbb hangján, miközben első tisztjének vadállati fejéről egy sárkánytisztnek látszó alak vörös szakállas képére fordította tekintetét. De azonnal fölismerte a férfi enyhén ferde vágású szemét és keményen belenézett.

— Azt mondtam, fél-elf, hogy ma nem bontunk vitorlát és úgy is gon...

— Maquesta — vágott közbe Tanis gyorsan —, beszélnem kell veled! — Már lépett is felé a minotaurus mellett, de Koraf keményen megragadta és visszapenderítette. A fél-elf háta mögött fölmordult és előrelépett egy jóval nagyobb termetű sárkánytiszt. A minotaurus szeme mohón fölcsillant és a derekára csavart selyemsál mögül előrántott egy görbe tőrt. A fedélzeten máris összesereglett a legénység és kíváncsian várta az összecsapást. — Caramon — szólt Tanis és kezével nyugalomra intette őket.

— Kof... — csattant föl Maquesta, és haragos pillantásával arra emlékeztette első tisztjét, hogy ezek fizető utasok, és nem bánhat velük durván, legalábbis a szárazföld közelében nem.

A minotaurus fogait vicsorította, de a tőr épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy elővillant. Kof megfordult és sértődötten elballagott, a legénység morgolódott, de azért tovább figyelt. Máris igen érdekesnek ígérkezett a mostani utazás.

Maquesta talpra segítette Tanist és éppolyan tüzetesen vizsgálta a tekintetével, mint azokat, akik munkára jelentkeznek a hajóra. Azonnal föltűnt neki, hogy a fél-elf drámai változáson ment keresztül azóta, hogy alig négy nappal ezelőtt először találkozott vele, amikor azzal a nagydarab harcossal hármasban nyélbe ütötték a megállapodást a Perechon kibérléséről.

A férfi úgy nézett ki, mint aki azóta oda-vissza megjárta Abyss mélységeit. Meglehet, valami komoly bajba keveredett — gondolta zavartan. Nos, nem én fogom kihúzni belőle... legalábbis nem úgy, hogy a hajómat tenném érte kockára. Viszont a barátaival együtt már kifizették az útiköltségfelét. Maquestának pedig szüksége volt a pénzre. Manapság nehéz dolga volt egy kalóznak, amikor a Nagyurakkal kellett fölvennie a versenyt...

— Gyere a kabinomba! — szólította föl Maq nyersen és máris megindult előtte.

— Maradj itt a többiekkel, Caramon! — fordult a társához a fél-elf. A termetes harcos bólintott. Caramon sötéten végigmérte a minotaurust és visszaballagott társaihoz, akik csekélyke ingóságaik körül toporogtak.

Tanis szó nélkül ereszkedett le Maq nyomában és bebújt utána a kajütbe. Az apró helyiség még két embernek is szűk volt. A Perechon karcsú építésű, csinos, fürge és könnyen manőverezhető hajó volt. Eszményi volt Maquesta foglalkozása szempontjából, amikor gyorsan kellett ki-be siklania a kikötőkbe, fölvennie vagy leraknia olyan árukat, amelyekhez nem szükségszerűen volt bármi köze. Alkalmasint ugyanis azzal is gyarapította a jövedelmét, hogy elcsípett egy-egy Palanthas vagy Tarsis kikötőjéből útra kelő, gazdag rakománnyal terhelt kereskedőhajót és lecsapott rá, mielőtt annak legénysége észre térhetett volna. Ilyenkor megcsáklyázták és kifosztották áldozatukat és villámgyorsan odébb állt.

Arra is képes volt, hogy bármikor lehagyja a Sárkány Nagyurak nehézkes hajóit, bár alapelvének tekintette, hogy békén hagyja őket. Mostanában azonban a Nagyurak hajói egyre gyakrabban adtak díszkíséretet a kereskedőbárkáknak. A legutóbbi két útja során Maquesta komolyösszegeket veszített, ez volt az egyik oka, hogy utasok szállításáig süllyedt, amit sohasem tett volna meg normális körülmények között. A fél-elf levette a sisakját és leült... helyesebben lezöttyent az asztal mellé, mivel szokatlan volt neki a hajó szeszélyes imbolygása. Maquesta állva maradt és könnyedén egyensúlyozott a lábán — Nős, mit akarsz? — kérdezte nyersen és ásított egyet. — Megmondtam már, hogy nem indulhatunk... a tenger még mindig...

— De indulnunk kell! — vágott közbe Tanis keményen.

— Ide figyelj! — mondta Maquesta türelmesen (emlékeztetve magát arra, hogy mégiscsak fizető vendégről van szó) —, ha valami zűrbe keveredtetek, ahhoz nekem semmi közöm!. Nem kockáztatom sem a hajómat, sem a legénységemet azért...

— Nem mi kerültünk bajba — szakította félbe Tanis és keményen Maquesta szemébe nézett —, hanem te!

— Én? — kiáltott föl Maquesta és megrökönyödve hátralépett.

Tanis összefonta a kezét az asztal lapján és lenézett rá. A horgonyán ficánkoló hajó heves ringása és az utóbbi napok kimerültsége fölkavarta a gyomrát. Maquesta a fél-elf szakálla alatt zöldes színben játszó bőrére és a beesett szeme alatti karikákra nézett és arra gondolt, hogy ennél a fél-elfnél már jobb állapotban lévő hullákat is látott életében. — Ezt hogy érted? — kérdezte feszesen.

— Engem... én egy Sárkány Nagyúr fogságába kerültem... három nappal ezelőtt —kezdte mondókáját Tanis csöndesen és le nem vette szemét a kezéről. — Nem is... azt hiszem, hogy a "fogság" nem is a megfelelő szó. Me...meglátott ebben a páncélban és azt hitte, hogy az ő tisztjei közül való vagyok. Kénytelen voltam elkísérni őt az egyik táborába. Ott voltam... abban a táborban... az utóbbi napokban és r...rájöttem valamire. Megtudtam, hogy a Nagyúr és sárkányfattyai ki után kutatnak a városban... hogy mi, vagyis hogy ki az igazi céljuk.

— Igazán? — sürgette Maquesta és érezte, hogy a félelem úgy keríti hatalmába, mint valami ragályős betegség. — De nem a Perechont...

— A kormányosod — nézett a szemébe Tanis —, az a Berem nevű!

— Berem! — ismételte meg Maquesta a nevet rémülten. — De miért? Az az ember süketnéma! Egy féleszű! Talán tényleg jó kormányos, de semmi több! Ugyan, mit követhetett volna el, amiért Sárkány Nagyurak vetik magukat a nyomába?

— Azt nem tudom — mondta Tanis elcsigázottan és próbálta leküzdeni hányingerét. — Azt már nem tudtam kideríteni. Abban sem, vagyok biztos, hogy ők maguk tudják! De az a határozott parancsuk, hogy mindenáron fogják el őt és vigyék a... — itt becsukta a szemét, hogy megszabaduljon a himbálódzó lámpa látványától —, ...a Sötétség Királynője elé! A hajnal lassan kibontakozó fénye vöröslő, lapős sugarakkal hintette be a tenger háborgó felszínét. Egy pillanatra megcsillant Maq sima, fekete bőrén és lángként verődött vissza a vállát verdeső arany fülbevalóról. A nő idegesen beletúrt sűrű, göndör, fekete hajába. Maquesta érezte, hogy a torka összeszorul. — Majd megszabadulunk tőle — mondta ridegen és az asztalra támaszkodva fölállt. — Kitesszük a partra... találok más kormányost helyette...

Ide figyelj! — kapta el Tanis Maquesta karját és erős szorításával megállásra kényszerítette őt. — Talán máris tudják, hogy itt van! De ha mégsem tudják... és elkapják, az sem teszi könnyebbé a dolgot. Ha egyszer rájönnek, hogy itt volt, ezen a hajón... már pedig kiderítik előbb-utóbb, abban biztos lehetsz, nos, vannak olyan eszközök, amivel egy némát is meg tudnak "szólaltatni. Mellesleg elfognak téged is és mindenkit, aki a hajódon van. Letartóztatnak vagy rövid úton megszabadulnak tőled!

Elengedte Maq karját... érezte, hogy képtelen tovább tartani. — Ilyesmit már eddig is nemegyszer megtettek. Tudom... maga a Nagyúr dicsekedett el vele. Egészfalvakat pusztítottak el. Embereket kínoztak meg és gyilkoltak halomra. Aki ezzel az emberrel kapcsolatba kerül, annak a sorsa megpecsételődött. Attól félnek, hogy valami halálos titkot rejteget, és nem engedhetik meg, hogy azt bárkinek továbbadja.

Maquesta leült. — Berem? — suttogta maga elé halkan, hitetlenkedve.

— Eddig nem tehettek semmit az orkán miatt. A Nagyurat is elhívták Solamniába... valami nagy csata volt arrafelé — morogta Tanis gyászosan. — De a Nagyassz... Nagyúr ma visszaérkezik. És akkor... — de nem tudta folytatni. Görcsös rángás futott végig rajta és feje a karjára hanyatlott.

Maquesta szúrós szemmel nézte. Igaz lehet-e mindez? Vagy csak azért találta ki az egészet, hogy kényszerítse őt, vigye el valahová, valamilyen veszély elől? Az asztalra boruló, szenvedő férfi láttán csöndesen elkáromkodta magát. A hajóskapitány mindig jól szemügyre vette az embereket. Kénytelen volt rá, hogy kordában tartsa marcona, durva legénységét. Most is megérezte, hogy a fél-elf nem hazudik. Legalábbis nem mindenben. Gyanította, hogy bizonyos részleteket elhallgatott, de ez a történet Beremről, bármily hihetetlennek hangzott is, valahogy mégis igaznak tűnt.

Valóban, most már összeáll a kép — gondolta keserűen és átkozta magát. Mindig büszke volt az ítélőképességére, emberismeretére. Mégis, valahogy szemet hunyt Berem különössége fölött. Miért? Ajka elkeseredetten legörbült. Megtetszett neki a férfi, ezt el kell ismernie! Olyan volt, mint egy gyerek, kedves és ártatlan. És elkerülte a figyelmét, hogy vonakodik partra szállni, retteg az idegenektől és hajlandó egy kalózhajón szolgálni, de sohasem vesz részt a rablásban. Maquesta ülve maradt még egy pillanatig, és a hajó mozgását figyelte. Kinézett és látta a fehér hegycsúcsokon táncoló napfényt, ám egyszer csak a nap elhomályosult... elnyelték az előnyomuló szürke fellegek. Veszélyes dolog most kifutni a hajóval, de ha azután kedvező szelet kapnának...

— Hát, szívesebben lennék kint a nyílt tengeren — jegyezte meg Maq inkább magának, mint Tanisnak —, minthogy csapdába ejtsenek itt a parton, akár egy patkányt.

Miután döntött, Maquesta fürgén fölpattant és már indult is az ajtó felé, de ekkor meghallotta, hogy Tanis felnyög. Visszafordult és szánakozva végigmérte a férfit. — No, gyere, fél-elf! — mondta majdhogynem kedvesen. Átkarolta a vállát és segített fölállnia. — Sokkal jobban érzed majd magad odakint a fedélzeten, a friss levegőn. Különben is el kell mondanod a barátaidnak, hogy ami rájuk vár, nem lesz holmi tengeri kéjutazás. Tisztában vagy vele egyáltalán, milyen kockázatot vállaltok?

Tanis bólintott. Nehézkesen Maquestára támaszkodva végigbotorkált az imbolygó fedélzeten.

— De nyakamat rá, hogy nem mondtál el mindent — suttogta a nő, miközben becsukta az ajtót és segített Tanisnak fölkapaszkodni a lépcsőn a felső fedélzetre. — Akármibe lefogadom, hogy a Nagyúr nem csak Beremre vadászik. De azt is érzem, hogy nem ez az első vihar, amelyet megúsztatok a legénységeddel együtt. Nos, remélem, hogy ezúttal sem hagy el a szerencse!

A Perechon kint hánykolódott a nyílt tengeren. Orrvitorlával haladt előre alig érzékelhetően, keservesen meg kellett küzdenie minden hüvelyknyi útért. Szerencséjükre hátszéllel vitorlázhattak: az élénk, állandó dél-nyugati szél egyenesen kivitte őket Istar Vértengerére. Mivel a Roncsosdtól észak-nyugatra fekvő Kalaman városába igyekeztek az Északi-fok megkerülésével, ez az irány egy kis kerülőt jelentett számukra. De Maquestát nem aggasztotta a dolog. Olyan messzire akart jutni a szárazföldtől, amennyire csak lehetett.

Még azt is magyarázta Tanisnak, hogy akár észak-kelet felé is mehetnének és így eljuthatnának Mithrasba, a minotaurusok hazájába. Bár a minotaurusok közül néhányan átálltak a Nagyurak seregeihez, legtöbbjük azonban még nem esküdött föl a Sötétség Királynőjére. A szolgálataik fejében egyébként az Ansalon keleti része fölötti uralmat követelték, amely vidékeket viszont nemrég kapta meg egy új Sárkány Nagyúr, egy Varangyh nevű hobgoblin. A minotaurusok ugyan egyáltalán nem kedvelték az embereket, sem az elfeket, de... legalábbis jelen pillanatban... a Nagyurakat sem szívlelik túlzottan. Maq és legénysége már nemegyszer meghúzta magát Mithrasban, most is biztonságban lesznek ott... egy darabig.

Tanis csöppet sem örült ennek a késlekedésnek, de a sorsát most már nem ó irányította. Miközben ezeken töprengett, a fél-elf odanézett a férfira, aki magányosan állt e vér— és lángtenger kellős közepén. Berem a kormányállásban volt, szilárd, biztos kézzel forgatta a kereket, kifejezéstelen, nyugodt, békés arccal.

Tanis mereven bámulta a kormányos ingének elejét, hátha megpillanthat valami halvány, zöldes csillanást. Vajon milyen sötét titok lappanghat annak lelke mélyén, akinek mellkasában jó pár hónappal azelőtt Pax-Tharkasban meglátta a húsba mélyen beágyazott, ragyogó, zöld ékkövet? Vajon miért pocsékolja az idejét több száz sárkányfattyú ennek az egyetlen embernek a fölkutatására most, amikor a háború megnyerésének esélyei még ennyire egyformák? Miért akarja Kitiara olyan elkeseredetten fölkutatni ezt a Berem nevű férfit, hogy még solamniai seregeinek vezényléséről is lemond és helyette Roncsosd tüzetes átkutatását irányítja, pusztán annak kósza hírére, hogy valahol itt látták az illetőt?

— Ő mindennek a kulcsa! — emlékezett vissza Tanis Kitiara szavaira. — Ha sikerül elfognunk, Krynn a Sötétség Királynőjének hatalmába kerül. Akkor nem lesz többé erő, amely elbírhatna velünk!

Tanis reszketve, összeszoruló gyomorral, de mégis valamiféle csodálattal meredt a férfira. Úgy látszott, hogy Berem... mindentől annyira távol áll... a legcsekélyebb tudomást sem vesz a világ bajairól. Talán tényleg féleszű, ahogy Maquesta mondta? Tanis eltöprengett. Visszaemlékezett a férfi arcára, amikor Pax-Tharkasban néhány kurta másodpercre megpillanthatta a fölfordulás kellős közepén. Emlékezett az arckifejezésére, amikor hagyta, hogy az áruló Eben elvezesse őt a menekülés kétségbeesett reményében. Az az arc nem tükrözött félelmet, zavart vagy közönyt. Tényleg... milyen is volt? Beletörődő! Igen, ez az! Mintha előre tudná, milyen sors vár rá és mégis megy tovább, kiszabott útján. Abban is biztos volt, hogy amikor Berem és Eben a várkapuhoz ért, a védelmi gépezet sok száz tonnányi olyan hatalmas sziklatömböt zúdított rájuk,

amelyeknek fölemeléséhez egy sárkány erejére lett volna szükség. A kőzápor mindkettőjüket menthetetlenül maga alá temette.

Legalábbis Eben többé sohasem került elő. Viszont hetekkel később, Aranyhold és Zúgószél esküvőjének napján ő és Sturm ismét megpillantotta Beremet... élve! Ám mielőtt elfoghatták volna, nyoma veszett a tömegben. Azóta hírét sem hallották... mindaddig, amíg Tanis föl nem ismerte öt három... nem is... négy nappal ezelőtt, amint békésen foltozgatja a vitorlákat ennek a hajónak a fedélzetén.

Berem békésen kormányozta a hajót a tenger hullámain. Tanis kihajolt a korláton és görcsösen öklendezett.

Maquesta semmit sem mondott Beremről a legénységnek. A kikötőből való hirtelen távozásuk magyarázatául csak annyit hozott föl, hogy értesülései szerint a Sárkány Nagyúr túlságős érdeklődést kezdett mutatni a hajójuk iránt, s ezért bölcsebbnek tartotta, ha kifutnak a nyílt tengerre. Senki sem tett föl neki további kérdéseket. A legénység általában nem rajongott a— Nagyurakért, s különben is már elég régen voltak a parton ahhoz, hogy egy fillérjük se maradjon.

Tanis sem tárta föl barátai előtt sietségük igazi okát. Valamennyien nemegyszer hallották már tőle a Smaragdember történetét, de (Caramon kivételével) voltak annyira udvariasak, hogy nem tették szóvá, amit gondoltak... mint Tanis jól sejtette..., hogy ő és Sturm kissé sokszor emelte poharát az ifjú pár boldogságára a lakodalom idején. Nem faggatták, miért kell kockára tenniük az életüket a háborgó tengeren. Tökéletesen megbíztak a fél-elfben. A tengeribetegség rohamaitól és a mardosó bűntudattól elkínzott Tanis szerencsétlenül kuporgott a fedélzeten és némán bámult ki a tengerre. Aranyholdnak sikerült gyógyító erejével valamelyest talpra állítania, de a gyomra háborgásával, úgy látszik, még egy papnő sem tudott mit kezdeni. Zűrzavaros lelke pedig végképp kívül esett a lány hatalmán.

Ült hát a padlón, meredten figyelte a tengert és szakadatlanul rettegett, hogy egyszer csak megpillanthatja egy hajó vitorláit a látóhatáron. A többiek, talán mert jobban kipihenték magukat, kevésbé szenvedtek a tajtékzó vízen bukdácsoló hajó szeszélyes táncától, ámbár valamennyien bőrig áztak a fedélzeten olykor végigzúduló hullámok vizétől. Caramon döbbenten látta, hogy még Raistlin is egész jól érzi magát. A varázsló a társaságtól kissé távolabb kuporgott egy darab vitorlavászon alatt, amit a matrózok feszítettek ki, hogy, amennyire lehetséges, védelmet nyújtson utasaiknak a hullámok ellen. Nem látszott betegnek, sőt, még csak nem is köhögött annyit, mint máskor. Olybá tetszett, hogy teljesen elmerült a gondolataiban... aranyló szeme fényesebben csillogott, mint a vágtató viharfelhők között bujkáló, sápadt, reggeli nap.

Maquesta egy vállrándítással elintézte Tanis aggályait az esetleges üldözőket illetően. A Perechon jóval fürgébb, mint a Nagyurak nehézkes hajói. A kikötőből minden baj nélkül kijutottak: távozásukról csak a hozzájuk hasonló kalózhajók vettek tudomást. E testvériség tagjai viszont sohasem zaklatták egymást holmi kérdésekkel.

A tenger lassacskán megnyugodott, kisimult, a fenyegetően rájuk telepedő zivatarfelhőket pedig szétfújta a megélénkülő szél. Tiszta, csillagos éjszaka köszöntött rájuk. Maquesta kiadhatta a parancsot további vitorlák fölhuzására. A hajó szinte szárnyalt a vízen. Reggelre kelve a társaság életük egyik legrémisztőbb látványára ébredt.

Messze kinn úsztak Istar Vértengerén.

A nap hatalmas aranygolyóként billegett a keleti látóhatáron, amikor a Perechon orra belehasított a vízbe, amely úgy vöröslött, akár a mágus köpönyege, vagy a szája sarkában kibuggyanó vércseppek.

— Találó neve van — fordult Tanis Zúgószélhez, amint ott álltak a korlátnak támaszkodva és bámulták a vörös, sötétlő hullámokat. Nem láthattak messzire. Szakadatlanul zúdult rájuk az égből a viharos szél, ólomszürke függönnyé korbácsolva körülöttük a tenger vizét. — Nem hittem el, hogy tényleg ilyen — csóválta meg a fejét Zúgószél. — Úgy hallgattam Vilmos történeteit erről a tengerről , mint holmi meséket a hajókat egészben elnyelő tengeri sárkányokról és láb helyett halfarkat viselő nőkről. — Dehát ez... — és a síkföldi barbár ismét megcsóválta a fejét; szorongó tekintettel bámulva a vérszínű hullámokat. — Gondolod, igaz lehet, hogy ez itt mindazoknak a vére, akik Istarban pusztultak el, amikor a tüzes hegy lezúdult a Papkirály Templomára? — kérdezte Aranyhold halkan és szorosan férje mellé húzódott.

— Micsoda butaság! — horkant föl Maquesta. Átsétált hozzájuk a túlsó oldalról, de közben állandóan járt a szeme, azt lesve, vajon a hajó és legénysége valóban megtesz-e minden tőle telhetőt.

— Hát ti is meghallgattátok Malacképű Vili locsogását? — kérdezte nevetve. — A fickó élvezi, ha ráijeszthet a szárazföldi patkányokra. A víz színe a fenekéről fölkavart iszaptól származik. Ne feledjétek, hogy itt nem homok fölött hajózunk, mint az óceán többi részén. Itt valaha szárazföld volt... a nagyváros, Istar és egész gazdag környéke. Amikor a tüzes hegy lezuhant az égből, kettéhasította ezt a földet... az óceán vize bezúdult és új tenger keletkezett a helyén. Istar minden gazdagsága most ott hever a mélyben, a hullámok alatt.

Maquesta álmodozó tekintettel nézett ki a korlát fölött, mintha áthatolhatna a zavaros vízen és megpillanthatná odalent az elveszett fényes város mesés gazdagságát.

Vágyakozón fölsóhajtott. Aranyhold megvetően pillantott a barna bőrű hajóskapitányra, szívében iszonyattal és szomorúan gondolt a szörnyű rombolásra és a halottak sokaságára.

— És mi kavarja föl ennyire az iszapot? — kérdezte Zúgószél és komor képpel nézte a vérvörös hullámokat. — Az ember azt gondolná, hogy még az árapály és a hullámverés sem korbácsolhatná ennyire föl.

— Jól mondod, barbár — nézett Maquesta elismeréssel a magas, jóképű síkföldire. — Viszont a te néped földművelő volt, vagy valami ilyesmi, ha jól hallottam, szóval alaposan ismertétek a földet. Ha itt belemártod a kezed a vízbe, megérezheted benne a homokszemcséket. Azt beszélik, hogy a tenger közepe táján van valami hatalmas örvény, amely a legmélyebb tengerfenékről is fölkavarja az iszapot. De hogy ez igaz-e, vagy csak a Malacképű újabb fantáziaszüleménye, azt nem tudhatom. Én még sohasem láttam, és senki más sem, akivel eddig hajóztam, pedig kiskorom óta járom ezt a tengert és még az apámtól tanultam a mesterségemet. Az ismerőseim között még nem akadt olyan bolond, aki bevitorlázott volna a tenger közepe fölött állandóan dúló tornádóba.

— Akkor hogyan juthatunk el Mitharasba? — mordult föl Tanis. — Hiszen a Vértengernek pontosan a túlsó partján fekszik, ha hihetünk a térképeidnek.

— Déli irányban is kerülhetünk Mitharas felé, ha üldözőbe vesznek bennünket. Ha viszont nem, akkor megkerülhetjük a tenger nyugati oldalát és a partok mentén fölhajózhatunk az Északi-fok felé. Ne emészd magadat emiatt, fél-elf. — És Maq nagyvonalúan intett a kezével. — Így legalább elmondhatod, hogy a Vértengert is láttad... Krynn egyik igazi csodáját!

Amikor Maquesta épp a hajó végébe tartott, kiáltás harsant az árbockosárból.

— Hé, fedélzet! Vitorla nyugat felől! — rikoltotta odaföntről a megfigyelő.

Maquesta és Koraf ugyanabban a pillanatban kapta elő a messzelátóját és szögezte a nyugati látóhatárra. A társaság tagjai riadtan összenéztek és közelebb húzódtak egymáshoz. Még Raistlin is otthagyta vitorlavászon rejtekhelyét, kilépett a fedélzetre és nyugatra meresztette aranyszemét.

— Hajó? — mormolta Maquesta Koraf fülébe.

— Nem — röffentette a minotaurus tört köznyelven —, egy felhő, asszem. De megy gyorsan, nagyon gyors. Gyorsabban, mint felhő, amit én valaha lát.

Egyszer csak mindnyájan sötét foltokat vettek észre a láthatáron, foltokat, amelyek a szemük láttára növekedtek.

Tanis hirtelen szívszaggató fájdalmat érzett, mintha kardpenge hatolt volna a testébe. Olyan éles, olyan valóságős volt ez a fájdalom, hogy felnyögött tőle és bele kellett kapaszkodnia Caramonba, hogy össze ne essen. A többiek rémülten néztek rá, a harcos meg támogatón átnyalábolta barátját izmos karjával.

Tanis már tudta, mik azok a feléjük száguldó foltok.

És azzal is tisztában volt, ki irányítja őket.

3.

Egy sárkánykötelék — mondta Raistlin és fivére mellé lépett. — Öt sárkány, ha jól látom.

— Sárkányok! — lihegte Maquesta. Egy pillanatig remegő kézzel kapaszkodott a korlátba, majd lendülettel megfordult. — Minden vitorlát föl! — adta ki a parancsot.

A legénység csak bámult nyugat felé, szemüket és tudatukat a matrózok nem tudták elszakítani a közelgő rettenettől. Maquesta fölemelte a hangját és üvöltve ismételte meg a parancsot, nem gondolt másra, csakis imádott hajójára. Ordított ugyan, de hangja mégis nyugodt volt és áttörte a legénységet béklyóba fogó sárkányiszony első, még gyenge burkát. Néhányan ösztönösen ugrottak, hogy teljesítsék a parancsát, azután a többiek is követték őket. Koraf is biztatta őket a korbácsával: mindenkin végighúzott vele, aki az általa elvártnál lassabban mozgott. A terjedelmes vitorlák pillanatokon belül csattogva kibomlottak. A csigák vészjóslóan nyikorogtak, a kötélzet sikoltozva dalolt.

— Tartsd közel a vihar széléhez! — üvöltötte Maq Beremnek. A kormányos lassan bólintott, de üres arckifejezése láttán nehéz lett volna megállapítani, hallotta-e az utasítást vagy sem.

Valószínűleg mégiscsak igen, mivel a Perechon közelebb húzódott a Vértenger mélyét állandóan fölkavaró forgószélhez, sebesen száguldott a hullámok tetején, vadul űzte előre a tornádó ködszürke-légörvénye.

Vakmerő művelet volt ez, azt Maquesta is világosan átlátta. Csak szakadjon el egy feszítőkötél, hasadjon szét egy vitorla vagy törjön ketté egy vitorlarúd és máris tehetetlenné válnak. Mégis vállalnia kellett a kockázatot.

— Hiábavaló — jegyezte meg Raistlin hűvösen. — Vitorlával nem hagyhatod le a sárkányokat. Nézd csak... látod, máris milyen sebesen közelednek? Ezek szerint követtek, fél-elf. — Odafordult Tanishoz: — A nyomodba szegődtek, miután elhagytad a tábort... vagy talán — sziszegte a varázsló... — magad irányítottad őket ide!

— Nem! Esküszöm, hogy... — elhallgatott.

Az a részeg sárkányfattyú! Becsukta a szemét és némán szidalmazta magát. Hát persze, Kit figyeltette ót! Benne sem bízott jobban, mint a többi férfiban, akikkel megosztotta az ágyát. Milyen átkozott, önző bolond is volt! Azt hitte, hogy ó valami különleges érték a nő szemében... hogy szereti őt! Az a lány soha nem szeretett senkit. Teljesen képtelen volt bármilyen szeretetre...

— Igen, biztosan követtek — szűrte a szót Tanis összeszorított fogai között. — Hinnetek kell nekem! Me...meglehet, hogy ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy senki sem jön utánam abban a viharban. De nem árultalak el benneteket, erre esküszöm!

— Hiszünk neked, Tanis — mondta Aranyhold, szorosan mellé állt és mérges pillantást vetett Raistlinre a szeme sarkából.

A varázsló nem szólt semmit, csak megvetően lebiggyesztette az ajkát. Tanis kerülte a tekintetét, inkább a közelgő sárkányok felé fordult. Most már világosan kirajzolódtak az égen. Látták hatalmasra tárt szárnyaikat, mögöttük hosszan kígyózó farkukat és óriási, kékes törzsük alatt kalimpáló, félelmetes, karmos lábaikat.

— Az egyiken ül valaki — jelentette Maquesta sötéten, szemén a messzelátóval. — Egy sárkánylovas, szarvas sisakban.

— Egy Sárkány Nagyúr — tette hozzá Caramon teljesen fölöslegesen, hiszen mindnyájan nagyon jól tudták, mit jelent az a viselet. A nagydarab harcos komoran nézett a fél-elfre. — Jobb, ha elmondod, Tanis, mi történik itt! Ha ez a Nagyúr tényleg elhitte, hogy az ő tisztje vagy, akkor miért fáradt vele, hogy követtessen és most miért vetette utánunk magát? Tanis válaszának akadozó szavait azonban ebben a pillanatban rémült, tagolatlan bömbölés nyomta el, a félelem, iszonyat és düh keverékéből összeálló üvöltés annyira vadállati volt, hogy mindenki figyelmét eltántorította a sárkányokról. A kormányállás felől hallatszott. Valamennyien odafordultak és a fegyverükhöz kaptak. A matrózok abbahagyták a sürgést-forgást, Koraf bénultan megállt, állati képe döbbenetet tükrözött, amint az üvöltés egyre hangosabbá és rémültebbé vált.

Egyedül Maq őrizte meg a lélekjelenlétét. — Berem! — kiáltotta és futva megindult a fedélzeten, félelme hirtelen föltárta előtte a férfi zavart tudatának mélyét. Átvetette magát a korláton, de elkésett vele.

Berem, arcán a tébolyult félelem kifejezésével, elnémult, s csak meresztette a szemét a közeledő sárkányokra. Azután újból fölordított, a félelem hörgő üvöltésével, amitől még a minotaurus ereiben is megfagyott a vér. Fölöttük a vitorlák dagadoztak a szélben, a kötélzet pattanásig feszült. Már az összes vitorla fent volt, s a hajó szinte már a hullámok fölött siklott és széles, fehér tajtékcsíkot vont maga után. A sárkányok mégis egyre közelebb kerültek hozzá.

Maq csaknem elérte Beremet, amikor az a fejét sebzett állatként megrázta és megpörgette a kormánykereket.

— Nee! Berem! — sikoltotta Maquesta.

A hirtelen kormánymozdulat olyan váratlanul pördítette meg a kis hajót, hogy majdnem fölborult. A tatárboc kettéroppant a terheléstől és a hajó megfarolt. Vitorlák, merevítő kötelek, vitorlakötelek és emberek egymásba gabalyodtak a fedélzeten vagy belezuhantak a Vértengerbe.

Koraf Maq után kapott és félrerántotta őt a lezuhanó árboc elöl. Caramon a fivérét nyalábolta át-és döntötte a padlóra, saját testével takarva vézna alakját a rájuk zúduló kötelek és törött fadarabok elöl. A matrózok elnyúltak a fedélzeten vagy nekitántorodtak a kikötőbakoknak. A hajó gyomrának mélyéről hallották az elszabaduló rakomány dübörgését. Mindenki kétségbeesetten kapaszkodott a kötelekbe, vagy bármibe, ami a keze ügyébe esett, miközben úgy látszott, hogy Berem menten fölborítja a hajót. A vitorlák úgy csapkodtak, mint valami haldokló madár szárnyai, a kötélzet megereszkedett, a hajó magatehetetlenül hánykolódott.

Ám a mesteri tudású kormányos, bár látszólag eszét vette a rémület, azért még mindig tengerész volt. Ösztönösen keményen markolta a kormánykereket, amikor az igyekezett elszabadulni. Lassan visszatornázta a hajót szélirányba, olyan vigyázattal, ahogy egy anya ringatja halálos beteg gyermekét. A Perechon kísérteties lassúsággal egyenesbe állt. Az élettelenül, petyhüdten csüngő vitorlák megteltek széllel és kifeszültek. A Perechon a kellő irányba fordult és megindult útjának új szakaszán.

A fedélzeten tartózkodók akkor döbbentek rá valamennyien, hogy a tengerbe-fúlás gyorsabb és könnyebb halál lett volna számukra, amikor a szélűzte pára szürke függönye magába burkolta a hajót.

— Ez megőrült! Egyenesen a Vértenger tornádójába kormányoz bennünket — motyogta Maquesta megtört, alig

érthető hangon, miközben nagy nehezen talpra állt. Koraf képe dühödt maszkká torzult és megindult Berem felé, kezében egy kötélfogó kampóval.

— Ne, Kof! — nyögte Maquesta és belékapaszkodott. — Lehet, hogy Beremnek van igaza. Talán éppen ez lesz az utolsó lehetőségünk. A sárkányok nem mernek utánunk jönni a viharba. Berem hozott ide bennünket és ő az egyetlen kormányosunk, aki esetleg ki is juttathat innen. Ha megkapaszkodhatunk idekint, a peremén...

Egy villám cikcakkos fénycsíkja fölszaggatta a szürke párafüggönyt. A köd szétvált és nyomasztó látvány tárult föl előttük. Fekete felhők kavarogtak a dühöngő szélben, zöldes villám sercent és megtöltötte a levegőt az égő kén savanyú szagával. A vöröslő víz a magasba szökött, majd aláomlott. A felszínén fehéres tajték bugyborékolt, mint a haldokló száján kibuggyanó hab. Egy pillanatig mindenki mozdulatlanná dermedt. Csak álltak némán, kicsinek és szánalomra méltónak érezték magukat a természet dühöngő erőivel szemben. Ekkor lecsapott rájuk a szél. A hajó fölágaskodott, bukdácsolt és imbolygott a törött árboc súlya alatt. Hirtelen sűrűn megeredt az eső, jégszemek doboltak a fedélzet deszkáin... a baljós, szürke függöny ismét összezárult körülöttük.

Maquesta parancsára néhány matróz végigtámolygott a fedélzeten, hogy kiszabadítsa a m ég megmaradt vitorlákat. Egy másik csapat elkeseredetten küszködött a vadul ide-oda csapkodó, törött árboc maradványainak eltávolításával. A tengerészek baltákkal estek neki, elvagdalták a köteleit és hagyták, hogy elmerüljön a vörösen kavargó vízben. Az árboc félrehúzó súlyától megszabadított hajó lassan egyenesbe állt. A szél ugyan megtáncoltatta az egyik árbocát elveszített, sérült vitorlájú Perechont, de mégis sikerült kiverekednie magát a tornádóból.

A pusztulás veszélye csaknem teljesen kitörölte tudatukból a közeledő sárkányokat. Most, hogy remélhetően nyertek még néhány percnyi életet, újból az ólomszürkén ömlő esőbe meresztették a szemüket.

— Gondolod, hogy megszabadultunk tőlük? — kérdezte a nagydarab harcos súlyos, erősen vérző sebbel a fején. Szemében tükröződött a fájdalom, de még így is minden figyelmét a testvére kötötte le. Raistlin ugyan nem sérült meg, de a szaggató köhögéstől alig tudott megállni a lábán.

Tanis komoran megrázta a fejét. Gyorsan végigpillantott a társain, nem sebesült-e meg komolyabban valaki, majd odaintette Őket magához. A kötélzet maradványaiba kapaszkodva, egymás után bukdácsoltak oda hozzá a felhőszakadásban, miközben vissza-vissza pillantottak a tajtékzó tengerre.

Eleinte nem láttak semmit. Még a hajó tatja is alig volt kivehető a zuhogó eső és a tarajos hullámok sűrű permetén keresztül. Egy-két matróz még tétova örömkiáltásokat is hallatott, abban a reményben, hogy a sárkányok végleg elmaradtak mögülük.

De Tanis csak tovább meresztette a szemét nyugatra és tudta, hogy csak a halál fékezheti meg üldözésükben a Nagyurat. A matrózok ujjongása azonban rémült üvöltözésbe váltott a következő pillanatban, amint egy kék sárkány feje hirtelen áttört a szürke felhőn, rájuk meredt féktelen dühtől izzó, vörös szemével és feléjük tátotta agyarakkal teli, félelmetes pofáját.

A sárkány hatalmas szárnyait szilárdan kifeszítette, és fittyet hányva a tomboló széllökésekre, felhőszakadásra és jégesőre, egyre közeledett. A kék szörnyeteg hátán ott feszített a Sárkány Nagyúr. Nincs nála fegyver, állapította meg Tanis keserűen. Nincs is szüksége fegyverre... csak Berem kell neki, őt elfogja, a többiekkel meg majd végez a sárkány. Tanis lehajtotta a fejét. Rosszullét kerülgette attól, ami rájuk vár és a bűntudattól, hogy mindennek ő maga az okozója.

Fölnézett... talán mégis van némi esély, gondolta kétségbeesetten... talán a Nagyúr nem ismeri föl Beremet és nem pusztítja el mindnyájukat, tartván tőle, hogy ő is az áldozatok között lesz. De amint a kormányosra nézett, minden kósza reménye hamvába holt. Úgy látszik, még az istenek is összeesküdtek ellenük!

A viharos szél föltépte Berem ingét. Tanis még az eső szürke függönyén keresztül is látta, hogy a férfi mellkasába ágyazódott zöld drágakő fényesebben ragyog föl, mint az előbbi zöld villám, vészjósló irányfényként villog az orkán forgatagában. Berem meg észre sem veszi, talán még a sárkányt sem látja. Csak mered előre, amint a hajót egyre beljebb és beljebb kormányozza Istar Vértengerébe.

Mindössze ketten látták tisztán a ragyogó ékkövet. Mindenki mást megbénított a rájuk telepedő sárkányiszony, szemüket nem tudták levenni a fölöttük lebegő, hatalmas, kék teremtményről. Tanis olyan világosan látta a fényes drágakövet, mint akkor, hónapokkal ezelőtt. És jól láthatta a Sárkány Nagyúr is. Az ércálarc mögött villogó szemet ellenállhatatlanul magára vonta a világító ékkő és a következő pillanatban, amint a fél-elf fölegyenesedett az orkánban imbolygó fedélzeten, találkozott a Nagyúr és Tanis tekintete. Ekkor a kék sárkányt elkapta egy váratlan szélroham. Enyhén félrebillent, de a Nagyúrnak a szeme sem rebbent. Tanis a kegyetlen jövőt látta meg abban a barna szempárban. A sárkány azonnal lecsap rájuk, és karmai közé kaparintja Beremet. A Nagyúr egy hosszú, gyötrelmes pillanatig élvezi majd a diadalát, azután megparancsolja iszonyú hátasának, hogy eméssze el a többieket...

Tanis olyan világosan látta ezt a nő szemében, mint a szerelmi szenvedélyt, alig pár nappal ezelőtt, amikor a karjában tartotta őt.

A Sárkány Nagyúr egy pillanatra sem tévesztette őt szem elől és közben fölemelte kesztyűs kezét. Lehetett ez parancsoló intés a sárkánynak, hogy csapjon le rájuk, de a búcsú gesztusa is a fél-elf felé. Sohasem tudta meg, melyik volt igazán, mert ebben a pillanatban remegő hang üvöltötte túl az orkán bömbölését, meglepő erővel.

— Kitiara! — ordított föl Raistlin.

A varázsló félretaszította Caramont és a sárkány felé rohant. A nedves fedélzeten megcsúszott, vörös köpönyege vadul lengett körülötte a pillanatról pillanatra erősödő szélben. Egy szélroham hirtelen letépte fejéről a csuklyát, fémes bárén megcsillantak az esőcseppek, homokóra-szeme aranylón villant az orkán sűrűsödő sötétjében.

A Sárkány Nagyúr belekapaszkodott hátasának kéken ívelő nyakán díszlő szúrós sörényébe és olyan élesen rántotta vissza, hogy a sárkány mérges tiltakozással fölhorkant. A Nagyúr a döbbenettől megbénult, barna szeme kitágult a sárkánysisak rostélya mögött, amint lent megpillantotta kölyökkorától általa nevelt féltestvérének törékeny alakját. Tekintete halványan megrebbent, amikor észrevette, hogy Caramon odalép ikerfivére mellé.

— Kitiara? — suttogta Caramon elfúlón és arca elsápadt az iszonyattól, amint a fölöttük lebegő sárkányra nézett.

A Nagyúr még egyszer Tanis felé fordította álarcos fejét, azután Beremet kereste a szemével. Tanis visszafogta a lélegzetét. Kitiara szemében jól látszott a lelkében dúló vihar.

Ahhoz, hogy megkaparinthassa Beremet, meg kellene ölnie kisöccsét, aki kardforgató tudományának minden csínját-bínját tőle tanulta, és végeznie kellene a törékeny ikerrel is. Meg kellene ölnie azt a férfit is, akit... valaha... szeretett. Ekkor Tanis észrevette, hogy a lány tekintete megfagy és reményvesztetten megcsóválta a fejét. Itt már nem számít semmi... Kitiara kész megölni édes testvéreit és őt is. Visszaemlékezett a szavaira: "Elfogjuk Beremet és egész Krynn a lábunk előtt fog heverni. A Sötétség Királynőjétől nagyobb jutalmat kapunk, mint amilyenről bármikor álmodhattunk volna!"

Kitiara a kormányosra mutatott és elengedte a sárkány sörényét. Skie kegyetlen rikoltással hozzákészült a támadáshoz. Ám lovasának pillanatnyi megingása végzetes következményekkel járt. Berem rá sem nézve, egyre mélyebbre kormányozta a hajót az orkán szívébe. A szél bömbölve rángatta a kötélzetet, a hajó tetején átcsaptak a hullámok. A jeges eső élesen vágott végig rajtuk és vastag, fehér kéreggel vonta be a fedélzetet.

Váratlanul még a sárkány is bajba került. Elkapta egy szélörvény, s nyomban utána egy másik... vadul csapkodott a szárnyával, amint újabb és újabb szélrohamok zúdultak rá. Fejét hasogatta a jégeső és majd' átszakította érzékeny bőrszárnyát. Csak urának mindenek fölötti akaratereje akadályozta meg benne, hogy kimeneküljön a gyilkos tornádóból és elszárnyaljon békésebb egek felé.

Tanis látta, hogy Kitiara dühösen mutogat Berem felé, figyelte, amint Skie minden erejét összeszedve megpróbál közelebb férkőzni a kormányoshoz.

Ekkor egy borzalmas erejű szélroham rázta meg a hajót, nyomában hegymagas hullám borította el őket. Fehéren tajtékozó víz zubogott körülöttük, az embereket ledöntötte a lábukról és végigszánkáztatta őket a fedélzeten. A hajó vészesen megdőlt. Mindenki igyekezett megkapaszkodni valamiben... kötélben, hálóban, akármiben, hogy az áradat le ne sodorja az őrjöngő tengerbe.

Berem a kormánykerékkel birkózott, amely mint valamiféle élőlény, úgy tekergett a keze alatt. Vitorlák hasadtak ketté, emberek tűntek el. a Vértengerben szívbénító sikollyal. Azután a hajó, minden eresztékében recsegve-ropogva, keservesen ismét egyenesbe állt. Tanis gyorsan fölpillantott a magasba.

A sárkány... és Kitiara... eltűnt.

A sárkányiszony béklyójából kiszabadult Maquesta azonnal magához tért... hátha mégis megmentheti haldokló hajóját. Parancsokat üvöltözve előrelendült és belebotlott Tikába. — Lefelé, béna banda! — ordított Tanisra, túlkiabálva a bömbölő orkánt. — Fogd a barátaidat és lefelé! Utunkban vagytok! Tünés a kabinomba!

Tanis zsibbadtan bólintott. Ösztönösen, mintha érzéketlen álomban járna, levezette társait a hajó gyomrába.

A testvérét közvetlenül mögötte, a hátán cipelő Caramon zavarodott tekintete késként hatolt a szívébe. Raistlin aranyszeme lángostorként vágott végig rajta... égette a lelkét. Elment mellette és a többiekkel együtt betámolygott a szűk kabinba, amely eszeveszetten imbolygott és rongybábukként hajigálta őket egymás hegyére-hátára.

Tanis megvárta, míg mindnyájan bebújnak a kis helyiségbe és nekifeszült az ajtónak... képtelen volt megfordulni és szembenézni velük. Most is maga előtt látta Caramon űzött tekintetét és Raistlin szemének vádló villanását. Hallotta Aranyhold csöndes zokogását és azt kívánta magában, hogy bárcsak 'meghalna most rögtön, mielőtt szembe kellene néznie vele.

De nem ez volt a sorsa. Lassan mégiscsak megfordult. Aranyhold mellett ott állt Zúgószél sötét, komor arccal, fölmagasodva majdnem az alacsony mennyezetig. Tika beharapta az ajkát, arcán könnyek gördültek végig. Tanis hátát nekivetette az ajtónak és homályos szemmel nézett a barátaira. Hosszú pillanatokig senki nem szólt semmit. Csak az orkán üvöltése és a fedélzetet ostromló hullámok robaja hallatszott. A mennyezet réseiből csöpögött rájuk a víz. Átáztak és átfáztak, reszkettek a félelemtói, az elkeseredéstől és a megrázkódtatástól.

— Nagyon sajnálom — motyogta Tanis és megnyalta sólepte ajkát. A torka kapart, alig tudott megszólalni. — M...már el a ... akartam mondani...

— Tehát ott voltál négy teljes napig — mondta Caramon lágyan, suttogva. — A nővérünknél! A Sárkány Nagyűr nővérünknél...

Tanis lehajtotta a fejét. A hajó vadul imbolygott a talpa alatt, bele kellett kapaszkodnia Maquesta padlóhoz csavarozott asztalába. Visszanyerve egyensúlyát fölegyenesedett és ismét szembefordult a társasággal. A fél-elfnek már sokféle fájdalmat kellett elviselnie eddigi életében... az előítéletek, szeretteinek elveszítése, tőr, nyíl és kard ütötte sebek fájdalmát. De az árulás társai szeméből áradó vádja szinte szétszaggatta a lelkét. — Kérlek, higgyetek nekem! — Ó, micsoda szavak! — gondolta magában indulatosan. Ugyan, miért kellene hinniük nekem? Hiszen, amióta visszatértem, mást sem csináltam, csak hazudtam nekik. — Nos, jól van — kezdte újra —, tudom, semmi okotok rá, hogy higgyetek nekem, de legalább hallgassatok meg! Félve jártam Roncsosd utcáit, amikor nekem támadt egy elf. Csak ezt az álcát látta rajtam — mutatott Tanis a sárkánypáncéljára —, és azt hitte, hogy a sárkánysereg tisztje vagyok. Mit mondhattam volna neki? És akkor ő — Tanis nyelt egyet és tenyerével megtörölte az arcát —, ő elvitt engem egy fogadóba... és... — hangja elfulladt, nem volt ereje a folytatáshoz.

— És akkor te négy napot és éjszakát töltöttél el egy Sárkány Nagyúr ölelő karjai között — csattant föl Caramon ingerülten. Nagy nehezen fölállt és vádlón szegezte mutatóujját Tanisra. — És akkor, négy nap múlva, szűkséged volt egy kis pihenésre! Akkor eszedbe jutottunk és méltóztattál meggyőződni, vajon még mindig várunk-e rád? És mi vártunk! Akár valami bamba birkanyáj...

— Jól van hát, Kitiarával voltam és kész! — kiáltotta Tanis váratlan haraggal. — És igen, szerettem őt! Nem kívánom, hogy bármelyikőtök is megértsen. De soha, egy pillanatig sem árultalak el benneteket! Minden istenekre esküszöm! Amikor elment Solamniába, az volt számomra a legelső esély a szökésre... és ki is használtam. Igen, követhetett egy sárkányfattyú... nyilvánvalóan Kit parancsára. Igen, lehet, hogy ostoba vagyok... de áruló az nem!

— Phű! — köpött a padlóra Raistlin.

— Ide figyelj, varázsló! — förmedt rá Tanis. — Ha elárultalak benneteket, akkor miért lepődött meg annyira, amikor meglátott titeket, a testvéreit? Ha elárultalak volna, miért nem küldtem rátok néhány sárkányfattyút a fogadóba, hogy szedjenek össze benneteket? Bőven lett volna rá időm. És arra is, hogy Beremet elfogattassam velük. Ő az, aki igazán kell neki... őutána túrják föl az egész várost a sárkányfattyai! Én tudtam, hogy itt van, ezen a hajón! Kitiara a Krynn feletti uralmat kínálta azért, ha elárulom neki. Ennyire fontos ez az ember! Csak annyit kellett volna tennem, hogy Kitiarát elvezetem hozzá... és a Sötétség Királynője busásan megjutalmazott volna érte.

— Ne mondd, hogy ez nem fordult meg a fejedben — sziszegte Raistlin.

Tanis válaszra nyitotta a száját, de mégsem mondott semmit. Tudta, hogy a bűne éppoly világosan látszik az arcán, mint a szakáll, amelyet egyetlen igazi elf sem növeszthetne. Felnyögött és kezébe temette az arcát, hogy ne kelljen látnia őket. — Én... én szerettem őt — mondta megtörten —, végig, e hosszú évek alatt és sohasem fogadtam el, hogy micsoda tulajdonképpen... s amikor szembekerültem vele, akkor sem tudtam mit csinálni. Te szeretsz — fordult Zúgószél felé —, és te is — mondta Caramonnak. Ekkor a hajó ismét megbillent és Tanisnak ismét bele kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, hogy egyensúlyát megtartsa az imbolygó hajón. — Ti ugyan mit tettetek volna a helyemben? Ötödik éve velem van minden álmomban! — elhallgatott és más sem szólt semmit.

Caramon arca szokatlanul komoly volt, Zúgószél csak Aranyholdat nézte.

— Amikor végre elment — folytatta Tanis fájdalmas, lágy hangon —, csak ott feküdtem az ágyában és undorodtam magamtól. Meglehet, ti most gyűlöltök engem, de nem utálhattok annyira, amennyire én magamat vetem meg! Akkor Lauranára gondoltam... és...

Tanis elhallgatott és fölszegte a fejét. Még panaszáradata közepette is észrevette, hogy a hajó irányt változtat. A többiek is riadtan néztek körül. Nem kellett tapasztalt tengerésznek lenniük ahhoz, hogy észrevegyék: már nem olyan vadul táncol körülöttük a világ. Most csöndesen siklottak előre, de ez a suhanás azért volt különösen ijesztő, mert nem volt természetes. Mielőtt igazán elgondolkozhattak volna azon, vajon mit jelent mindez, deszkaszaggató döngetést hallottak a kabin ajtaján.

— Maquesta mond, ti följön ide! — ordította nyersen Koraf.

Tanis gyors pillantással végigmérte barátait. Zúgószél arca sötét volt, tekintete Taniséba fúródott, de nem csillant benne megértés fénye. A síkföldi már régen nem bízott senkiben, aki nem az emberi fajhoz tartozott. Együtt végigküzdött heteknek és hónapoknak kellett eltelniök ahhoz, hogy Tanisban megbízzon és igazi testvérének tekintse őt. Most vajon mindez szertefoszlik? Tanis keményen a szemébe nézett. Zúgószél lesütötte a szemét és egyetlen szó nélkül elment volna Tanis mellett, de egyszer csak megállt.

— Igazad van, barátom — mondta és a talpra álló Aranyhold felé nézett. — Valóban szerettem — ezután keményen megfordult és fölment a fedélzetre.

Aranyhold homályos tekintettel Taníst fürkészte, amint a férje után indult és a fél-elf együtt érző megértést látott ebben a néma pillantásban. Szívében arra vágyott, hogy ez a pillantás egyszersmind a megbocsátást jelentse számára.

Caramon megingott, azután ellépett mellette anélkül, hogy egyetlen szót szólt vagy ránézett volna. Raistlin némán követte fivérét, de közben egyetlen pillanatra sem vette le aranyló tekintetét a fél-elfről. Tényleg volt valami gúny azokban az aranyló szemekben? Vagy csak a hosszú ideje senki bizalmát sem élvező Raistlin nyert végre valami elégtételt? A fél-elf még csak nem is sejthette, mire gondol a varázsló. Végül Tika lépett el mellette és biztatóan megveregette a karját. A lány tudta, mit jelent a szerelem... Tanis egy pillanatra magára maradt a kajütben, elmerült mélységesen sötét gondolataiban. Azután fölsóhajtott és barátai után eredt.

Abban a pillanatban, ahogy a fedélzetre lépett, Tanis megértette, mi történt valójában. Barátai feszült, sápadt arccal bámultak ki a korláton túlra. Maquesta föl s alá rohangált az előfedélzeten és folyékonyan káromkodott saját zavarős nyelvén.

Amint meghallotta Tanis közelgő lépéseit, fekete szemében a gyűlölet villant.

— Végképp tönkretettél bennünket! — mondta méregtől fröcsögve. — Te és az az istenverte kormányos!

Maquesta szavai ismerősen csengtek a tudatában, mintha már hallotta volna valahol, valamikor. Tanis már-már nem is tudta világosan... a nő szólt-e hozzá, vagy csak a hallása űz tréfát vele?

— Belezuhanunk az örvénybe! — kiáltotta a nő.

4. Fivérem...

A Perechon úgy szökellt előre a hullámok tetején, mint valami vízimadár. De szárnyaszegett madár volt, amely a vízörvény kavargón áradó hátán rohant alá a vérvörös sötétségbe.

A rettenetes erő kisimította a tenger vizét, amelynek felszíne festett üvegablakhoz lett hasonló. Az öblös mélységből komor, végtelennek hallatszó üvöltés zengett. Még a viharfelhők is végtelen vonaglással keringtek fölötte, mintha a saját megsemmisítésére törekvő örvény magát a természetet szippantotta volna magába.

Tanis görcsbe merevedett ujjakkal markolta a korlátot. Belebámult az örvény mélyébe, annak sötét szívébe, de mégsem érzett félelmet vagy rémületet... csak valami furcsa zsibbadtságot. De már ez sem jelentett számára semmit. Örömmel fogadta volna a gyors és kíméletes halált.

Mindnyájan némán álltak a szerencsétlen hajó fedélzetén, szemük tágra nyílt a borzalmas látványtól. Még nem jutottak az örvény közepére, az több mérföldnyi átmérőjű volt. A víz puhán, simán kavargott. Fölöttük és körülöttük tombolt a szél, arcukat csapkodta az eső. Nem törődtek vele, többé nem is vettek róla tudomást. Csak annyit láttak, hogy ellenállhatatlanul zuhannak a sötétség középpontja felé.

A rémületes látvány elég volt hozzá, hogy Beremet kizökkentse fásultságából. A kezdeti döbbenet után Maquesta lázasan osztogatta a parancsokat. Az emberek kábultan engedelmeskedtek neki, de igyekezetükben nem volt sok köszönet. A forgószélnek feszülő vitorlák széthasadoztak, az elpattanó kötelek a vízbe sodorták a rémülten üvöltöző matrózokat. Bárhogy igyekezett is Berem, nem volt képes megfordítani vagy az örvény gyilkos öleléséből kiszabadítani a hajót. Koraf is bevetette erejét a kormánykerék forgatásába, de ezzel az erővel akár a föld forgását is megpróbálhatták volna megállítani. Egyszer csak Berem föladta a harcot, a válla megereszkedett. Csak bámulta a tajtékzó vizet és nem törődött sem Maquestával, sem Koraffal. Tanis látta, hogy az arca nyugodt, ugyanerre a baljós nyugalomra emlékezett PaxTharkasból is, amikor Berem kézen fogta Ebent és nekilódult a halálos kőzáporként rájuk omló falnak. Melle közepén sejtelmesen fénylett a zöld kő és visszatükrözte

a tenger vizének vörösét.

Egyszer csak Tanis erős kéz szorítását érezte a vállán, s ez fölrázta bénult rémületéből. — Tanis, hol van Raistlin?

A fél-elf megfordult és egy pillanatig bambán nézett Caramonra, mint egy ismeretlenre, azután megvonta a vállát.

— Ugyan, mit számít? — mormolta keserűen. Hadd haljon meg ott, ahol kedve tartja...! — Tanis! — rázta meg Caramon ezúttal jóval erősebben. —A sárkánygömb... a varázstudománya! Talán segíthetne...

Tanis ettől magához tért. — Az istenekre, azt hiszem, igazad lehet!

Gyorsan körülpillantott, de a varázslónak nyomát sem látta. Megborzongott: Raistlin tud segíteni rajtuk vagy önmagán. Homályosan visszaemlékezett arra, mit mondott Alhana, az elf-hercegnő, a sárkánygömbökről, hogy azok megalkotói nagy erejű önvédelmi képességgel ruházták föl e gömböket.

— Lefelé! — ordított föl és már kapott is a csapóajtó után, miközben hallotta, hogy Caramon bőszen trappol mögötte.

— Mi történt? — kiáltott feléjük Zúgószél a korlát mellől.

— Eltűnt Raistlin! A sárkánygömb! — ordította neki Tanis a válla fölött. — Te ne gyere! Majd mi Caramonnal elintézzük. Jobb, ha itt maradsz a többiekkel.

— Caramon! — sikoltotta Tika és a harcos után vetette magát, de Zúgószél még idejében elkapta és visszatartotta. A lány rémülten meredt Caramon után és tehetetlenül nekidőlt a mellvédnek.

Caramon mindebből semmit sem vett észre. Hamarosan megelőzte Tanist... nagydarab teste meglepően gyorsan mozgott. Tanis botladozva követte a fedélközbe vezető lépcsőn, amikor hirtelen meglátta, hogy Maquesta kabinjának ajtaja nyitva van és a hajó ringását követve leng pántjain. A fél-elf berontott rajta, de nyomban meg is torpant, mintha falba ütközött volna.

A kis helyiség közepén ott állt Raistlin. A mennyezet gerendájáról csüngő lámpában gyertya égett. A mágus arca fémmaszkként fénylett, szemében aranyló tűz lobogott. Kezében tartotta a sárkánygömböt, Silvanestiből származó zsákmányukat. Tanis látta, hogy a gömb megnövekedett, már elérte egy játéklabda nagyságát. Belsejében káprázatos színek táncoltak. A szédítő látványtól Tanis kénytelen volt tekintetét elfordítani.

Caramon ott állt Raistlinnel szemben, arca kísértetiesen sápadt volt, épp olyan, amilyennek Tanis silvanesti álmában látta, amikor a harcos holtan feküdt előtte. A varázsló egyik tenyerét a mellére szorítva köhögött. Tanis megindult felé, de a mágus ráemelte villogó szemét.

— Ne gyere közelebb, Tanis! — lihegte Raistlin és vér buggyant ki a száján.

— Miért, mit csinálsz?

— Menekülök a biztos halál elől, fél-elf — nevetett föl kelletlenül a varázsló, furcsa kacaját Tanis eddig csak kétszer hallotta életében. — Mit gondolsz, mégis mit csinálok? — És hogyan menekülsz? — kérdezte Tanis és különös félelem vett erőt rajta, amint a mágus aranyszemébe nézett és meglátta benne visszatükröződni a gömb fényeit.

— A varázstudomány... és a gömb segítségével. Egészen egyszerű dolog, bár lehet, hogy a te gyönge elméd nem foghatja föl. Most már elegendő erőm van hozzá, hogy a testi erőmet egyesítsem a lelki energiáimmal. Így tiszta energiává változom, mondjuk fénnyé, hogy könnyebben megértsd. Fényként azután úgy járhatom az eget, akár a napsugár és bármikor, bárhol visszatérhetek ebbe a való világba, amikor csak kedvem tartja. Tanis megcsóválta a fejét: Raistlinnek igaza volt, képtelen volt felfogni a varázsló szavait. Nem tudta megérteni, de mégis fölébredt benne némi remény.

— És a gömb ezt mindnyájunkkal megteheti? — kérdezte keményen.

— Meglehet — felelte köhögését elnyomva Raistlin —, de nem vagyok biztos benne. És nem is kockáztatom meg, annyit ugyanis tudok, hogy én megmenekülhetek. A többiek meg nem érdekelnek. Te vezetted őket ebbe a vérvörös halálba, fél-elf, hát vezesd is ki őket belőle!

Tanis félelmét harag váltotta fel. — De legalább testvéredet... — kezdte indulattal. — Senkit! — kiáltotta Raistlin összeszűkült szemmel. — Húzódj hátrébb!

Elkeseredett, tébolyult harag öntötte el Tanis agyát. Valahogy kényszeríteni kellene a mágust, hogy hallgasson a józan észre. Talán akkor mindnyájan megmenekülhetnének különös varázsereje által. Annyit még ő is tudott a mágiáról, hogy tudja: Raistlin most nem varázsolhat, hisz

minden erejére szüksége lesz a sárkánygömb leigázásához. Már lépett is előre, amikor valami ezüstösen megvillant a varázsló tenyerén. Látszólag a semmiből éles kis ezüst tőr került elő, amit Raistlin egy vékony bőrszíjon viselt a csuklójához kötözve. Tanis megdermedt és egyenesen a mágus szemébe nézett.

— Jól van hát! — lihegte súlyosan. — Engem gondolkodás nélkül megölnél, tudom, de nem bántanád a testvéredet. Caramon, állítsd meg!

A harcos egy lépést tett ikerfivére felé, de Raistlin fenyegetően fölemelte a tőrt. — Ne csináld, testvér — suttogta halkan —, ne gyere közelebb!

Caramon megingott.

— Menj csak, Caramon — mondta Tanis határozottan —, téged biztosan nem bánt!

— Mondd csak meg neki, Caramon — sziszegte a mágus mélyen testvére szemébe nézve. Homokóra-pupillája kitágult, aranyló fénye veszedelmesen fölvillant. — Mondd csak meg Tanisnak, mire vagyok képes! Te jól tudod... és én is. Ezt mi mindig tudjuk, valahányszor egymás szemébe nézünk, nem igaz, kedves testvér?

— Miről beszél ez itt? — kérdezte Tanis csak félig odafigyelve a mágus szavaira. Ha valamivel el tudná téríteni... mondjuk rávetné magát...

Caramon elsápadt. — Az Ősmágia Legendás Tornyairól — dadogta. — De tilos beszélnünk róla... Par-Salian megtiltotta...

-Az most már nem számít semmit-vágottközbe Raistlin remegő hangon. — Par-Salian az égvilágon semmit sem tehet már ellenem. Ha végre enyém lesz az, amit megígértek, akkor még a nagy Par-Salian sem állhat meg előttem! De ehhez nektek semmi közötök, világos?

Raistlin nagyot sóhajtott, azután szemét a fivérére szegezve beszélni kezdett. Tanis csak fél füllel hallgatta, s közben közelebb lépett hozzá. Egyetlen mozdulat és a törékeny mágus máris összerogy... Hamarosan mégis azon kapta magát, hogy Raistlin hangja teljesen rabul ejti, kénytelen figyelni a szavaira, mintha elvarázsolta volna.

— Az utolsó próbát önmagam ellen kellett megtennem az Ősmágia Legendás Tornyában és kudarcot vallottam vele. Megöltem, Tanis. Megöltem a testvéremet — mormolta meglepően nyugodt hangon —, legalábbis akkor úgy hittem, hogy Caramon volt az. — Megvonta a vállát. — Később kiderült, hogy csak egy árnykép volt, amelyet azért varázsoltak elém, hogy megismerhessem gyűlöletem és féltékenységem mélységeit. Azt gondolták, hogy ezáltal megtisztíthatom sötét lelkemet. Egyet azonban megtanultam, hogy nincs önuralmam. Minthogy azonban ez nem tartozott az igazi próbatételhez, a kudarcomat sem fordították ellenem... egyetlen személyt leszámítva.

— Néztem, ahogy megöl engem! — zokogott föl Caramon keservesen. — Kényszerítettek rá, hogy nézzem és úgy próbáljam megérteni őt. — A nagydarab férfi tehetetlenül a tenyerébe hajtotta a fejét és görcsösen összerázkódott. — És meg is értettem — nyöszörögte. — Akkor megértettem... sajnálom. Csak ne menj el nélkülem, Raist! Olyan gyönge vagy...

szükséged lesz rám...!

— Többé már nem, Caramon — suttogta Raistlin csöndes sóhajjal —, többé már nincsen szükségem rád!

Tanis elborzadt tőlük. Nem akart hinni az egészben. Raistlin színeváltozásában. — No, gyerünk, Caramon! — utasította a harcőst.

— Ne kényszerítsd őt, Tanis, hogy a közelembe jöjjön — mondta Raistlin szinte kedvesen, mintha kitalálta volna a fél-elf gondolatait. — Biztosítalak róla, hogy képes vagyok rá. Amit eddig egész életemben kerestem, most végre itt van a markomban. Nem hagyom, hogy bármi megállítson. Nézz csak Caramon arcára! Ő már tudja! Egyszer már megöltem... máskor is megtehetem. Isten veled, testvér!

A varázsló ezzel mindkét kezét rászorította a sárkánygömbre és fölemelte a gyertya lobogó lángja felé. A színek tébolyult táncot lejtettek a gömbben és egyre jobban' ragyogtak. A varázslót mágikus erő fogta körül.

Tanis minden erejével megpróbálta leküzdeni a félelmét és megkísérelte egy utolsó, elkeseredett mozdulattal megállítani Raistlint. De meg sem tudott moccanni. Hallotta a lassan eldünnyögött varázsszavakat. A kavargó fény már szinte elviselhetetlenül erős volt. Tenyerével eltakarta az arcát, de a fény még azon is keresztülhatolt és egyenesen az agyába hasított. Fájdalma kibírhatatlan volt. Nekitántorodott az ajtófélfának és közben meghallotta Caramon iszonyodó kiáltását. A nagydarab harcős a következő pillanatban hangős puffanással végigvágódott a padlón.

Ekkor minden elcsöndesedett, a kabint elborította a sötétség. Tanis egész testében reszketett és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem látott semmit, csak egy nagyméretű, vörös gömb lenyomatát a tudatában. Lassan azonban hozzászokott a szeme a sötétséghez. A gyertya sercegve lobbant egyet és forró viasz csöpögött le egész kis tócsába a mozdulatlanul, némán heverő Caramon feje mellé. A harcos szeme nyitva volt, üresen meredt a semmibe.

Raistlin eltűnt.

Tika Waylan fönt állt a Perechon fedélzetén, bámulta a vérvörös tengert és minden erejével igyekezett visszafojtani a kikívánkozó sírást. Bátornak kell lenned, ismételgette magában végtelenül. Megtanultál keményen harcolni a csatában, ezt Caramon is elismerte. Mostpedig bátran kell szembenézned ezzel a megpróbáltatással. Egyszer, végül mégiscsak összekerülünk, de most nem szabad látnia, hogy sírok.

Az utolsó négy nap valamennyiük idegeit nagyon megviselte. Nehogy a Roncsosd utcáin nyüzsgő sárkányfattyak fölfedezzék őket, inkább ki sem mozdultak a koszos fogadóból. Tanis különös eltűnése rémülettel töltött el mindenkit. Tanácstalanok voltak, nem csináltak semmit, még csak nem is kérdezősködtek utána. Így végül hősszú napokra szobáikba zárkóztak és Tika is kénytelen volt Caramon közelében tartózkodni. Egymás iránti mélységes vonzódásuk, amelyet nem fejezhettek ki igazán, valódi kínszenvedés volt számukra. A lány szerette volna átölelni Caramont, érezni maga körül a harcős szorítását, amint erős, izmos teste nekifeszül az övének.

Tika biztos volt benne, hogy Caramon is vágyik ugyanerre. Néha olyan ellágyuló pillantásokat vetett felé, hogy a lány máris legszívesebben odabújt volna hozzá, hogy megossza vele a szerelmet, amelyet olyan biztosan érzett a nagydarab harcos szívében. De erről szó sem lehetett, legalábbis addig, amíg Raistlin ott csüng ikerfivére nyakán, mint valami törékeny árnyék. Újból és újból fölidézte Caramon szavait, amelyeket a városba érkezésük előtt mondott neki.

"A kötelesség a testvéremhez fűz. Azt mondták az Ősmágia Legendás Tornyában, hogy az ereje segíthet megmenteni a világot. Én vagyok az ő ereje... a testi ereje. Szüksége van rám. Elsősorban neki tartozom felelősséggel és amíg ez így lesz, semmi mással nem törődhetek. Te megérdemelnéd, hogy legyen valakid, Tika, akinek te vagy a legfontosabb. Éppen ezért én békén hagylak téged, hogy találhass magadnak ilyen valakit!"

De én nem akarok senki mást — gondolta a lány szomorúan és a következő pillanatban megeredtek a könnyei. Gyorsan elfordult, hogy Aranyhold és Zúgószél ne vegye észre. Még félreértenék, azt hihetnék, hogy félelmében sír. Nem, a halálfélelem olyasmi volt, amit már régen sikerült legyőznie. Mostanában az töltötte el a legnagyobb rettegéssel, hogy egyedül, magányosan éri el a halál.

Most is mit csinálnak? — gondolta magában, ijedten törölgetve szemét a keze fejével. A hajó egyre közelebb és közelebb siklott ahhoz a borzalmas, sötét szemhez. Hol lehet Caramon? Megyek, megkeresem őket, akármit mond is Tanis.

Ékkor meglátta, amint a fél-elf félig vonszolja, félig támogatja fölfelé a harcost a csapóajtón. Amint megpillantotta Caramon holtsápadt arcát, 'fikának a szívverése is elállt. Megpróbált odakiáltani nekik, de nem jött ki hang a torkán, csak valami tagolatlan üvöltés, amire Aranyhold és Zúgószél ijedten fordult meg a korlátnál, ahonnan a félelmetes örvényt bámulták. Látván, hogy Tanis megroggyan súlyos terhe alatt, Zúgószél azonnal a segítségére sietett. Caramon úgy támolygott, mint egy holtrészeg, homályos szeme vakon bámult a semmibe. Zúgószél abban

a pillanatban kapta el, amikor Tanis lába végleg fölmondta a szolgálatot.

— Nincs semmi bajom — lihegte a fél-elf válaszul Zúgószél kérdő tekintetére. — Aranyhold, Caramonnak van szüksége a segítségedre!

— Mi történt, Tanis? —jött meg Tika hangja a rémülettől. — Mi baj van? Hová lett Raistlin? Talán... — elhallgatott. Tanis tekintete sötét volt az odalent hallottaktól és látottaktól. — Raistlin elment — vetette oda röviden.

— Elment? Hová? — nézett körül Tika döbbenten, mintha attól tartana, hogy mindjárt meglátja a testét, amint ott hányódik az örvénylő, vérvörös tengeren.

— Hazudott nekünk — magyarázta Tanis, miközben segített Zúgószélnek letenni Caramont egy nagy kötéltekercsre. A harcos nem szólt semmit. Olybá tetszett, hogy nem is látja őket, csak •bámult ki vakon a vérszínű hullámokra. — Emlékszel, mennyit erősködött, hogy menjünk Palanthasba és derítsük ki a sárkánygömb használatának titkát? Nos, már tudja használni a gömböt! És most el is ment vele... talán éppen Palanthasba. De nem hiszem, hogy fontos lenne, hová. — Ránézett Caramonra, szomorúan megcsóválta a fejét, majd hirtelen megfordult és odasietett a korláthoz.

Aranyhold rátette gyógyító kezét a nagydarab férfira, és olyan halkan suttogta a nevét, hogy a többiek nem is hallották a dühöngőszélben. Érintésétől azonban Caramon összerezzent és vadul reszketni kezdett. Tika megragadta a kezét és mellé térdelt. Caramon még mindig némán meredt maga elé, de megeredtek a könnyei és végigcsorogtak az arcán. Aranyhold szeme is könnyektől csillogott, de tovább simogatta a homlokát és úgy szólongatta őt, mint egy anya eltévedt gyermekét.

Zúgószél szigorú, haragtól elsötétülő arccal lépett Tanis mellé. — Mi történt? — kérdezte zordan.

— Raistlin azt mondta, hogy ő... Nem, nem tudok beszélni róla... most nem. — Tanis megcsóválta a fejét és megborzongott. Kihajolt a korláton és csak bámulta az odalent kavargó, zavaros vizet. Halkan elkáromkodta magát elf nyelven, amit igazán ritkán tett és a kezébe temette az arcát.

Barátja elkeseredését látva Zúgószél vigasztalóan tette kezét a fél-elf megereszkedett vállára.

— Egyszóval, végül csak ide jutottunk — mormolta a síkföldi. — Ahogyan abban az álomban láttuk... a varázsló elment és a testvérét itt hagyta meghalni.

— És ahogy az álom mondta, én is cserbenhagytalak benneteket — motyogta Tanis fojtott, remegő hangon. — Mit tettem? Ez az én bűnöm... én hoztam ránk ezt a sorscsapást. — Barátom — mormolta Zúgószél, megindultan Tanis szenvedése láttán — mii nem ítélhetjük el az istenek cselekedeteit...

— A pokolba az istenekkel! — kiáltotta Tanis bőszen, barátja felé fordult és öklével nagyot csapott a hajó korlátjára. — Én tettem! Magamtól döntöttem! Azokon az éjszakákon, amikor együtt voltam vele és a karjaimban tartottam őt, hányszor, de hányszor jutott eszembe, hogy milyen könnyű lenne végleg ott maradnom vele, örökre! Nem ítélhetem el Raistlint, hiszen lám, milyen egyformák voltunk vele. Mindkettőnket legyőzött egy mindent elemésztő szenvedély!

— De téged nem győzött le, Tanis! — vigasztalta Zúgószél. Erős markával megragadta a fél-elf mindkét vállát és kényszerítette rá, hogy komor arcába nézzen. — Te nem estél áldozatul a szenvedélyednek, mint a varázsló. Ha így lenne, ott maradtál volna Kitiara mellett... de te elhagytad őt, Tanis!

— Igen, elhagytam — mormolta Tanis keserűen. — Úgy szöktem el tőle, mint valami tolvaj. Szembe kellett volna szegülnöm vele. Megkellett volna mondanom neki az igazat magamról. Akkor lehet, hogy engem megöl, de ti biztonságban maradtatok volna. A többiekkel együtt megmenekülhettél volna te is. Mennyivel egyszerűbb dologlett volna az én halálom... de lám, nem volt hozzá elég bátorságom. Most pedig, íme, hová vezettelek benneteket — ezzel a fél-elf kiszakította magát Zúgószél szorításából. — Igen, tönkretettem nem csak a saját, hanem a ti életeteket is!

Körülnézett a fedélzeten. Berem még mindig a kormánynál állt és arcán különös, lemondó kifejezéssel markolta a már semmire sem használható kereket. Maquesta is harcolt még hajója megmentéséért, parancsszavakat kiáltozott az üvöltő szélben, túlharsogva a feneketlen örvény mély bömbölését. De a rémülettől megbénult matrózai többé nem engedelmeskedtek neki. Egyesek sírtak, mások káromkodtak, de a legtöbben hang nélkül, tehetetlen iszonyattal nézték, amint a gigászi, forgó víztömeg ellenállhatatlanul rántja le a hajót a mélység végtelen sötétjébe. Tanis ismét megérezte a vállán Zúgószél érintését. Már-már haraggal próbálta kitépni magát, de a síkföldi keményen tartotta. — Tanis, testvérem, akkor döntöttél úgy, hogy végigmész ezen az úton, amikor Vigaszban, az Otthon fogadóban Aranyhold segítségére siettél. Büszkeségemben kis híján visszautasítottalak, pedig akkor már halottak lennénk az asszonyommal együtt. Azért hozhattuk vissza az ősi istenek tudását a világnak, mert te nem hagytál magunkra szorult helyzetünkben. Visszahoztuk a gyógyítás tudományát és a reményt. Emlékszel, mit mondott az Erdőmester? Nem gyászoljuk meg azokat, akik teljesítik életük küldetését. És mi teljesítettük a küldetésünket, barátom! Ki tudja, mennyi élet sorsába szóltunk bele? Ki tudja, de ez a remény még hatalmas, végső győzelemhez is elvezethet! Számunkra a harc meglehet, véget ért. Legyen hát! Letesszük kardunkat, de csak azért, hogy mások fölvegyék és folytassák a küzdelmet!

— Szép szavakat mondasz, síkföldi — csattant föl Tanis —, de áruld el nekem az igazat! Tudod úgy nézni a halált, hogy közben nem érzel keserűséget? Neked mindened megvan, amiért érdemes tovább élned... Aranyhold, a még meg nem született gyermekeitek...

Hirtelen görcsös fájdalom torzította el Zúgószél arcát. Elfordult, hogy elrejtse, de Tanis világosan látta, mennyire szenved és akkor, váratlanul mindent megértett. Tehát még ezt is elveszi tőlük! A fél-elf kétségbeesetten behunyta a szemét.

— Aranyhold és én nem szóltunk volna neked erről, enélkül is van éppen elég bajod. — Zúgószél fölsóhajtott. — A gyermekünknek ősszel kellett volna megszületnie — mormolta —, akkor, amikor a selyemfák lombja rőtarany színűvé válik és amikor egy esztendeje Aranyholddal megérkeztünk Vigaszba a kék kristálypálcával. Azon a napon talált ránk a lovag, Fényeskardú Sturm... ő vitt el bennünket az Otthon fogadóba...

Tanis fölzokogott, mély, keserves zokogással, a fájdalom tőrként hasított a szívébe. Zúgószél szorosan átkarolta barátját.

— Azt tudjuk, hogy a selyemfák elpusztultak azóta — folytatta tompa hangon —, gyermekünknek csak elszenesedett, korhadt tuskókat mutathattunk volna. Most viszont majd olyannak láthatja meg azokat a csodálatos fákat, amilyennek az igazi istenek teremtették ő cet, egy olyan helyen, ahol örök életűek. Ne keseregj, barátom, testvérem! Segítettél, hogy a remény visszatérjen az emberek szívébe... hinned kell hát azokban az istenekben!

Tanis szelíden eltolta magától a síkföldit, nem volt rá ereje, hogy a szemébe nézzen. Saját lelke görcsbe rándult, eltorzult, mint Silvanesti meggyötört fái. Miféle hit? Neki már nem maradt hite! Mit számítanak neki az istenek? Ő maga hozta meg keserves döntését. Ő taszította el magától mindazt, ami valaha is érték volt számára az életében... elf-hazáját, Laurana szerelmét! Ő volt az, aki képes volt a barátságot is akár elpusztítani. Csupán Zúgószél tántoríthatatlan hűsége... ez a rosszul irányított hűség volt az, ami visszatartotta a síkföldit attól, hogy megtagadja őt.

Az elfek nem követhetnek el öngyilkosságot. Szentségtörésnek tartják azt, mivel hitük szerint miden lehetséges ajándék közül az élet a legnagyobb. De Tanis vágyakozva nézett a Vértenger örvényébe, várta, hogy az befogadja.

Jöjjön hát gyorsan az a halál! — könyörgött magában. Záruljanak össze fölöttem ezek a vérvörös hullámok! Hadd rejtőzzem el a mélyükön. És, ha ti valóban léteztek, istenek, és hallotok engem, egyetlen dolgot kérek tőletek; titkoljátok el Laurana előtt a szégyenemet! Máris túl sok embernek okoztam szenvedést...

De még most, hogy a lelke ezt a könyörgést rebegte, amely, mint remélte, az utolsó lesz Krynn földjén, egy

árnyék vetődött rá, amely sötétebb volt, mint a föléjük boruló viharfellegek. Ekkor meghallotta Zúgószél kiáltását és Aranyhold sikolyát, de a hangjukat elfojtotta a víz harsogása, amint a hajó alázuhant az örvény sötét mélyébe. Tanis még egyszer fölnézett és a feketén kavargó felhők közül egy hatalmas, kék sárkány tüzesen izzó szemét látta elővillanni. A szörnyeteg hátán ott ült Kítiara.

Semmiképpen sem akarván megadni nekik a fényes győzelem esélyét, Kit és Skie keresztültört az orkánon és most a sárkány, félelmes karmait előremeresztve, lecsapott, egyenesen Berem felé. A férfinak mintha gyökeret vert volna a lába, tehetetlenül nézte az alázuhanó sárkányt.

Tanis utolsó erejét összeszedve nekilódult a fedélzetnek és keresztülgázolt a kavargó, vörös áradaton. Tiszta erőből belefejelt Berem gyomrába és hanyatt lökte őt... a következő pillanatban elborította őket egy hullám. Tanis belekapaszkodott valamibe, nem tudhatta biztosan, mibe és szorosan hozzásimult a fedélzet deszkáihoz. A hajó egyszer csak egyenesbe állt. Amikor Tanis fölnézett, sehol sem látta Beremet. A magasból hallotta a sárkány dühödt rikoltását.

Ekkor Kitiara Tanisra mutatott és túlordította az őrkán bömbölését. Skie tüzes szeme most egyenesen rá szegeződött. A fél-elf fölemelte a kezét, mintha elhessegethetné vele a szörnyet és fölnézett a sárkány dühtől tébolyult szemébe, miközben az minden erejével megpróbálta meglovagolni az eszeveszett szélrohamokat.

Hát itt a vég, kapta magát a gondolaton, látva a sárkány felé markolászó karmait. Ennyi volt az élet! Ezért éltem, hogy végül ez az iszonyat végezzen velem! Egy pillanatra Tanis úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedve elvesztette a lába alól a talajt. Csak annyit érzett, hogy vadul rázza a fejét és összefüggéstelenül üvöltözik valamit. A tengerár és a sárkány egyszerre csapott le rá. Nem látott maga körül semmi mást, csak vért... Tika Caramon mellett kuporgott, és úgy aggódott érte, hogy még félni is elfelejtett. De a harcős észre sem vette, hogy ott van. Csak meredten nézett a sötétbe, arcán könnyek csurogtak végig, keze ökölbe szorult és egyetlen szót ismételgetett végtelen litániaként. A hajó kétségbeesett, álomszerű lassúsággal billegett az örvény peremén, mintha maga a hajótest fája is valahogy megtorpant volna a rémülettől. Maquesta együtt vívta törékeny hajójával az életért folytatott végső küzdelmet, mozgósította maradék erőit, megpróbálta puszta akaraterejével megváltoztatni a természet törvényeit. De nem érhetett el vele semmit. A Perechon egyetlen, utolsó, reménytelen rázkódással túlsiklott az örvény szélén és alábukott a kavargó, bömbölő mélységbe.

Eresztékei megroppantak, árbocai kitöredeztek, az emberek üvöltve csúszkáltak a meredek fedélzeten, mialatt a vérvörös sötétség tátongó torkába szippantotta a hajót. Miután minden elcsitult, egyetlen szó lebegett tovább a vizek fölött, mint valami rémült áldás:

— Fivérem...

5.

Palanthasi Astinus a dolgozószobájában ült. Keze biztos mozdulatokkal vezette a lúdtollat az előtte lévő pergamenlapon. A toll hegye alól kikerülő tiszta, világős írás még távolról is jól olvasható volt. Astinus gyorsan teleírta a lapot, munkája közben látszólag még csak nem is gondolkodott. A felületes szemlélő úgy vélhette volna, hogy gondolatai a fejéből közvetlenül a tollba, onnan pedig a pergamenre áramlanak, olyan sebesen rótta a sorokat. Az írás folyamatát csak akkor szakította meg, amikor a tollat tintába mártotta, de ez a mozdulat is annyira gépies volt számára, hogy nem tartott tovább, mint föltenni az "i"-re a pontot vagy áthúzni egy "t" betűt.

A szoba ajtaja halk nyikordulással kinyílt. Astinus föl sem nézett munkájából, bár írás közben igazán nem gyakran zavarták meg. A történelemtudós az ujjain megszámolhatta volna, hányszor fordult elő vele ilyesmi. Az egyik ilyen eset az Összeomláskor következett be. Az alaposan megzavarta az írásban... még most is undorral gondolt vissza a kiömlött tintára, amely akkor az egész lapot tönkretette.

Egyszóval kinyílt az ajtó és egy árnyék vetődött az íróasztalára. Semmi sem hallatszott, bár az, árnyékához tartozó test mély lélegzetet vett, mintha meg akart volna szólalni. Az árnyék megremegett, agresszív lendületétől a test is összerázkódott.

Bertrem az, jegyezte meg magában Astinus, aki mindent megjegyzett és a jövő tájékoztatása végett elraktározott tudatának valamelyik zugában.

A fent jelzett napon az Ébrenlét huszonkilencedik órájában Bertrem belépett a szobámba. A toll rendületlenül száguldott tovább a lapon. Amikor annak végére ért, Astinus puhán fölemelte és rátette az asztal egyik végében fölhalmozott, hasonló méretű pergamenlapok oszlopának tetejére. Később, már éjszaka, amikor a történész befejezte munkáját és nyugovóra tért, esztéták léptek be a helyiségbe olyan áhítattal, ahogy papok lépnének egy szentélybe és összeszedték a pergamenlapokat. Óvatosan magukkal vitték a nagykönyvtárba. Itt azután a szilárd, biztos kézírással telerótt lapokat szétválogatták és sorba rakták, majd bekötötték a Krónikák, Krynn története, írta Palanthasi Astinus feliratot viselő vaskős kötetbe.

— Mester — szólalt meg Bertrem reszkető hangon.

A fent jelzett napon, az Ébrenlét harmincadik órájában Bertrem megszólalt — rótta a sorok közé Astinus.

— Bocsáss meg a zavarásért, Mester — folytatta Bertrem elhalón —, de az ajtód előtt haldoklik egy ifjú.

A fent jelzett napon, amint a Pihenés Órája 29-re hágott,

egy ifjú meghalt az ajtónk előtt.

— Tudd meg a nevét — mondta Astinus, de föl sem tekintett és az írást sem hagyta abba —, hogy följegyezhessem. Pontosan kell tudnom, hogyan írja. És tudd meg, honnan való és mennyi idős, ha még nincs vége teljesen.

— A nevét tudom, Mester — válaszolta Bertrem —, Raistlin. Vigasz városából származik, Abanasinia földjéről.

A fent jelzett napon, amint a Pihenés Órája 28-ra hágott, a Vigaszból való Raistlin meghalt...

Astinus ekkor abbahagyta az írást és föltekintett.

— Raistlin... Vigaszból?

— Igen, Mester — felelte Bertrem és hétrét görnyedt a nagy megtiszteltetéstől. Most első ízben fordult elő, hogy Astinus egyenesen ránézett, pedig Bertrem azoknak az esztétáknak a rendjébe tartozott, akik már több, mint egy évtizede éltek itt a nagy könyvtárban. — Talán ismered őt, Mester? Ezért merészeltelek megzavarni a munkádban. Azt kérte tőlem, hogy találkozhasson veled.

— Raistlin...

Astinus tollából egy csepp tinta ráhullott a pergamenre.

— Hol van most?

— A lépcsőn, Mester, ahol rátaláltunk. Arra gondoltunk, hogy talán ezek közül az új gyógyítók közül, akikről mostanában hallani, akik Mishakal istennőt tisztelik, valamelyik talán segíthetne rajta.

A történész bosszúsan nézte a tintapacát. Fölvett egy csipetnyi fehér, finom homokot és óvatosan ráhintette a foltra, hogy el ne maszatolja a később ráhelyezett lapokat. A következő pillanatban visszahajolt a munkája fölé.

— Ezt az ifjút semmiféle gyógyító sem szabadíthatja meg a betegségétől — mondta a tudós olyan hangon, amely akár az idő mélységeiből is származhatott volna. — De hozzátok be ide és helyezzétek el egy szobában.

— Hozzuk be a könyvtárba? — ismételte meg Bertrem mélységes megrökönyödéssel. — Mester, eddig még soha senki sem léphetett be ide, a mi rendünk tagjain kívül... — Majd megnézem őt, ha marad rá időm, amikor véget ér a nap — folytatta Astinus, mintha nem is hallotta volna az esztéta szavait. — Mármint, ha még életben lesz.

A toll ismét nekilendült a pergamennek.

— Igenis, Mester — mormolta Bertrem és kihátrált a szobából.

Miután becsukta az ajtót, az esztéta keresztülvágott az ősi könyvtár hűvös, néma márványcsarnokain, szeme nagyra nyílt az esemény fölötti csodálkozástól. Vastag, súlyős köpönyegével végigsöpörte a padlót, simára borotvált fején verejtékcseppek jelentek meg futtában, a szőkatlan erőfeszítéstől. Rendjének arra vetődő tagjai álmélkodva nézték; amint beviharzott a könyvtár főbejáratának kapuboltozata alá. Gyorsan kikukucskált a kapuba vágott kis üvegablakon és meglátta a fiatalember lépcsőn heverő testét.

— Azt a parancsot kaptam, hogy hozzuk be — fordult Bertrem a társaihoz. — Astinus fogadja őt ma este, ha addig életben marad.

Az esztéták döbbent csendben összenéztek és azon töprengtek, vajon milyen csapást hozhat ez rájuk?

Haldoklom!

A tudat keserűséggel töltötte el a varázslót. Feküdt a hűvös, fehér cellában, ahol az esztéták ágyba dugták és gyalázta saját vézna, törékeny testét, a próbatételeket, amelyek ilyen kegyetlenül megtörték és az isteneket, akik mindezzel sújtották. Addig ontotta a szidalmakat, amíg nem jött ki több szó a tőrkán és már a gondolkodáshoz sem maradt ereje. Azután csak hevert a fehér vászonlepedők alatt, amelyek szemfödélnek is beillettek volna és érezte, amint a szíve foglyul ejtett madárként vergődik a mellkasában. Raistlin életében másodszor volt teljesen egyedül és félt. Ezelőtt csak egyetlenegyszer maradt magára, az Ősmágia Legendás Tornyában a próbatétel három szörnyűséges napja alatt. És vajon akkor valóban egyedül volt-e? Azt gondolta, hogy nem, de nem emlékezett vissza világosan. A hangot... azt a hangot, amely néha megszólította őt, amelyet sohasem tudott igazán azonosítani, de mégis, valahogyan ismerősnek tűnt, azt mindig a toronnyal kapcsolta össze. Akkor ott segített rajta, mint már többször is azóta. Az a hang vele együtt élte túl a megpróbáltatást.

De most tudta, hogy ezt már nem élheti túl. A mágikus átalakulás, amelyen keresztülment, túlságosan nagy megterhelést jelentett gyönge testének. Igaz, sikerült, de milyen áron?

Az esztéták vörös köpönyegébe burkolózva találtak rá, amint vért hányt a márványlépcsőjükre. Amikor kérdeztek tőle valamit, nagy nehezen kinyögte Astinus nevét és a sajátját. Utána elveszítette az eszméletét. Amikor fölébredt, itt találta magát ebben a szúk, hideg szerzetesi cellában. Magához térve annak is tudatára ébredt, hogy haldoklik. Többet követelt a testétől, mint amire képes lehetett. A sárkánygömb talán megmenthette volna, de már nem futotta az erejéből semmilyen varázslásra. Az igék szavai kihullottak a tudatából.

Mindenképpen gyönge vagyok a gömb hatalmas erejének megfékezéséhez, döbbent rá. Ha csak egyetlen pillanatra rájön, hogy elveszítettem az erőmet, azonnal elemészt! Nem, most már csak egyetlen esélye maradt... a nagy könyvtárban őrzött kötetek. A sárkánygömb azt tudatta vele, hogy ezek a könyvek tartalmazzák a régi, hatalmas varázslók titkait, akikhez hasonlók többé sohasem lépnek Krynn földjére. Talán ugyanott megtalálhatja élete meghosszabbításának eszközét is. Beszélnie kell Astinusszal. Hozzá kell férnie a nagy könyvtár kincseihez, visította a rendíthetetlen esztétáknak, akik mindössze bólogattak neki válaszul.

— Astinus fogad ma este — mondták végül —, ha lesz rá ideje.

— Ha neki lesz rá ideje! — dühöngött Raistlin tehetetlenül. — Ha nekem lesz még időm! Érezte, hogy élete órájának homokszemei kiperegnek az ujjai közül és bármilyen erősen szorítaná markát, úgysem tudja azokat visszatartani.

Az esztéták sajnálkozó pillantásokkal méregették, nem tudták, mihez kezdhetnének vele. Hoztak ugyan neki némi ennivalót, de Raistlin egy falatot sem tudott enni. Még azt a keserű kotyvalékot sem tudta lenyelni, amely kissé enyhíthette volna a köhögését. Jobb híján mérgesen elzavarta a közeléből ezeket az idiótákat. Visszahanyatlott kemény párnájára és csak nézte, hogyan kúszik előre a napsugár a cellája falán. Életösztönének utolsó maradékát is megfeszítve próbált megnyugodni, tisztában lévén vele, hogy ez a féktelen düh különben végez vele.

Gondolatai visszaszálltak a fivéréhez.

Kimerülten lecsukta a szemét és elképzelte, hogy Caramon ott ül az ágya szélén. Szinte érezte, ahogy az izmos karok fölemelik a törzsét, hogy könnyebben lélegezzen. Még testvérének ismerős verejték-, bőr— és acélszagát is érezni vélte. Caramon biztosan gondját viselné... az a melák nem hagyná meghalni...

De nem... fogalmazódott meg benne a gondolat. Caramon mostanra már halott.

Mindnyájan meghaltak, a szerencsétlen bolondok. Nekem kell gondoskodnom magamról. Hirtelen észrevette, hogy ismét ájulás környékezi. Elkeseredett harcba kezdett, de elveszítette a csatát. Utolsó erőfeszítésével beledugta a kezét köpönyegének egyik zsebébe. Ujjai rákulcsolódtak a sárkánygömbre, amely ismét üveggolyónyira zsugorodott és abban a pillanatban magába nyelte a sötétség.

Emberi hangokra és arra ébredt, hogy valaki ott van vele a cellában. Átverekedte magát a sötétség rétegein, feltört öntudatának felszínére és kinyitotta a szemét.

Közben beesteledett. Lunitari vöröses fénye pislákolt be az ablaknyíláson, mint valami reszkető vérfolt a simafalon. Az ágya mellett gyertya égett valahol, annak fényében két ember föléhajoló árnyékát sejtette a homályban. Az egyikben azt az esztétát ismerte föl, aki belébotlott a lépcsőn. És a, másik? Valahogy az is ismerősnek tűnt...

— Ébredezik, Mester — mormolta a szerzetes.

— Valóban — jegyezte meg a férfi szenvtelenül. Föléhajolt, figyelmesen megnézte az ifjú arcot, elmosolyodott és némán bólintott, mintha valami régen várt vendége érkezett volna meg a mágus személyében. Különös volt az a tekintet, nem is kerülte el sem Raistlin, sem az esztéta figyelmét.

— Én vagyok Astinus — szólalt meg a férfi —, te pedig Raistlin vagy, Vigasz városából. — Az vagyok. — Raistlin ajka gyengén, alig hallhatóan formálta a szavakat. Amint fölnézett Astinusra, ismét

elöntötte a harag, amikor észébe jutott a tudós közönyös kijelentése, hogy találkozik vele, ha lesz rá ideje. Az arc láttán dermesztő hideg tört rá... még sohasem látott ennyire hűvös és érzéketlen arcot, amelyből hiányzik minden emberi érzelem és szenvedély. Ezen az arcon nem fogott az idő...

Raistlin felnyögött. Az esztéta segítségével ülő helyzetbe tornázta magát és Astinusra meredt.

A tudós észrevette Raistlin haragját és csöndesen megjegyezte: — Furcsán nézel rám, ifjú varázsló. Ugyan mit látsz azzal a homokóra-szemeddel?

— Egy férfit... látok... aki nem haldoklik-lihegte Raistlin, fájdalmasan kapkodva a levegőt. — Természetesen, miért, mit vártál? — pötyögte az esztéta és gyöngéden nekitámasztotta a haldoklót a párnáinak. — A Mester itt volt már akkor is, amikor beírta a krónikába Krynn első lakosának születését és akkor is itt lesz, amikor az utolsó halálát kell majd bejegyeznie. Így hangzik Gilean, a Könyvek Istenének tanítása.

— Ez igaz lehet? — suttogta a mágus.

Astinus könnyedén megvonta a vállát. — Az én életem története semmiség a világ történelméhez képest. Most pedig beszélj, Vigaszból való Raistlin! Mit óhajtasz tőlem? Egész kötetek maradnak ki, mialatt a veled való üres fecsegésre pocsékolom az időmet. — Egy szívességet... kérek... könyörgöm! — A szavak fájdalmasan szakadtak ki Raistlin melléből, apró vércseppek kíséretében. — Az én életemből... már csak... órák maradtak. Hadd töltsem el Őket... tanulással a ... nagy könyvtárban!

Bertrem nyelve szárazon tapadt a szájpadlásához a fiatal varázsló hallatlan arcátlanságának hallatán. Rémülten tekintett Astinusra és várta az elkerülhetetlen, ostorcsapásszerű elutasítást, ami bizonyára még a bőrt is letépi ennek a neveletlen ifjúnak a csontjairól.

Hősszú, néma pillanatok teltek el, amelyeket csak Raistlin lélegzetének sípoló nesze zavart meg. Astinus arckifejezése mit sem változott. Végül csak ennyit mondott hidegen: — Tégy, ahogy óhajtod.

Astinus nem törődött Bertrem megkövült képével, hátat fordított és megindult az ajtó felé. — Várj! — szólt utána Raistlin reszelős hangon. Miközben Astinus lassan megállt, a mágus felé nyújtotta reszkető kezét. — Azt kérdezted, mit láttam, amikor rád néztem? Most én kérdezem tőled ugyanezt. Én is megláttam valamit a te arcodon, amikor fölém hajoltál. Fölismertél engem! Te ismersz engem! Ki vagyok én? Milyennek látsz?

Astinus visszafordult, arca jeges, üres és kifejezéstelen volt, akár a márvány. — Te azt mondtad, hogy egy férfit látsz, aki nem haldoklik — suttogta a tudós a varázsló felé. Egy pillanatra elgondolkodott, majd megvonta a vállát és elfordult megint. — Én viszont egy olyan férfit látok, aki igen.

Ezekkel a szavakkal kilépett az ajtón.

Megállapítást nyert, hogy te, aki kezedben tartod ezt a könyvet, sikeresen túljutottál a próbatételeden az Ősmágia Legendás Tornyainak valamelyikében, és bebizonyítottad a képességedet egy sárkánygömb nagy más hasonló tárgy leigázására (lásd a ,,C" mellékletet), valamint, hogy megfelelő képességekkel rendelkezel olyan varázsigék kimondására...

— Igen, igen... — mormolta Raistlin és sietve futott végig a lapon pókokként sorakozó rúnákon. Türelmetlenül végigolvasta a fölsorolt varázsigéket és végre elérkezett az összegzéshez.

Miután mindezen követelményeknek, Mestereid megelégedésére eleget tettél, a kezedbe adjuk ezt a varázskönyvet. Itt van tehát a Kulcs, amellyel föltárhatod mágikus titkainkat. Raistlin artikulálatlanul üvöltve hajította félre az ezüst rúnákat tartalmazó, éjkék borítású varázskönyvet. Reszkető kézzel nyúlt a maga mellett fölhalmozott, ugyancsak éjkék kötésű fóliánsok következő kötete után. A rátörő köhögési roham azonban megbénította. Levegő után kapkodva rémülten gondolt rá, hogy nem folytathatja a munkáját.

Elviselhetetlen volta fájdalom. Néha már arra vágyott, hogy ragadja el az elmúlás, érjen véget az örökös kínszenvedés. Zsibbasztó gyöngeség lett úrrá rajta, s hagyta, hogy feje lebukjon az asztalra és megpihenjen a karján. Pihenés, ó édes, fájdalommentes pihenés! Lelki szemei előtt megjelent fivére képe. Ott volt Caramon, a túlvilági létben és várta kis testvérkéjének érkezését. Raistlin világosan látta ikertestvérének hűséges kutyaszemét, érezte a felé áradó sajnálatot...

Nyögve mélyet lélegzett és ülő helyzetbe kényszerítette magát. Méghogy Caramonnal találkozom! Hát teljesen elment az eszem? — förmedt saját magára. Micsoda ostobaság! Alvadt vérrel borított ajkát megnedvesítette pár csepp vízzel és máris nyúlt, hogy közelebb húzza magához a következő, éjkék kötésű varázskönyvet. A gyertyafényben fölvillantak az ezüst rúnák és a jéghideg érintésű kötés pontosan olyannak látszott, mint a körülötte fölhalmozott többi köteté. Ugyanolyan volt ez a borító, mint azé a varázskönyvé, amely a birtokában volt, amelynek minden jelét már betéve ismerte, s amely a valaha élt legnagyobb varázsló, Fistandantilus varázskönyve volt.

Raistlin remegő kézzel nyitotta föl a fedelét. Lázas szemével csak úgy falta a rúnákat, olvasta a már ismerős ajánlást, amely szerint csak a magasabb rangú varázslók olvashatják és rendelkeznek elég tudással a benne rejlő igék megértéséhez. Bárki más tekintene ezekre a lapokra, nem láthat rajtuk semmi mást, csak értelmetlen ákombákomokat.

Raistlin megfelelt minden követelménynek. Egész Krynn földjén talán ő volt az egyetlen Fehér vagy Vörös Köpönyeges varázsló, talán csak a nagy Par-Saliant leszámítva, aki ezt elmondhatta magáról. Mégis, amikor beletekintett a könyvbe, nem volt más számára benne, mint némi zagyva irkafirka.

Itt van tehát á Kulcs, amellyel föltárhatod mágikus titkainkat!

Raistlin vékony, vinnyogó hangon fölsikoltott és fojtogatni kezdte a zokogás. Keserű, tehetetlen haraggal vetette magát az asztalra és söpörte le a könyveket a padlóra. Ujjai tébolyultan markolták a levegőt és újból felüvöltött. A varázslat, amelynek megidézéséhez túl gyönge volt, most valahogy mégis engedett a dühének.

A nagy könyvtárterem ajtaja előtt elhaladó esztéták rémülten tekingettek egymásra e szörnyű üvöltések hallatán. Egyszer csak meghallottak egy másik hangot is, valami recsegést, amelyet mennydörgésszerű robaj' követett. Rémülten meredtek az ajtóra. Egyikük meg is ragadta és próbálta elfordítani a kilincset, de az ajtót szorosan bezárták. Ekkor lemutatott a padlóra és mindnyájan ijedten hátrahőköltek az ajtó alatti résel kiszűrődő kísérteties fény láttál. A csarnokból kénbűz áradt, amelyet olyan erejű, vad szélroham sodort tovább, amelytől a vastag ajtó kis híján kettérepedt. Az esztéták újabb dühkitörés hörgő üvöltését hallották, de erre már futva vágtak neki a márványfolyosónak és rémülten kiáltoztak Astinus utál.

A sietve érkező tudós megállapította, hogy a nagy könyvtár ajtaján varázslat ül. Nem is lepődött meg túlságosan. Lemondó sóhajtással kis könyvecskét húzott elő a köpölyege zsebéből, letelepedett egy közeli karosszékbe és sebesen jegyzetelni kezdett benne. Az esztéták összesereglettek körülötte és ijedten figyelték a bezárt csarnokból előtörő különös hangokat.

Ismét mennydörgés robajlott, alapjaiban rázva meg a hatalmas épületet. Olyan éles fénycsík villant föl hosszan a bezárt ajtó körül, mintha odabent világos lappal lelne és nem éppel az éjszaka legsötétebb órája. Az orkánszerű, üvöltő szél zúgását a varázsló éles sikolyai szőtték át. Puffanó, dübörgő lesz hallatszott és a forgószél-űzte pergamenlapok hangos zizegése. Az ajtó alól lángnyelvek törtek elő.

— Mester! — kiáltotta az egyik esztéta iszonyodva. — Elpusztítja a könyveket!

Astinus csak megrázta a fejét és egy pillanatra sem hagyta abba az írást.

Ekkor hirtelen minden elcsöndesedett. A könyvtár ajtaja alól elővillanó lángnyelvek úgy tűntek el, mintha maga a sötétség nyelte volna magába őket. Az esztéták tétovázva közeledtek az ajtóhoz, fejüket félrehajtották, úgy figyeltek a benti neszekre. De már nem hallatszott más, csak valami halk kaparászás. Bertrem megtaszította tenyerével az ajtót. Meglepetésére az engedett a nyomásnak.

— Az ajtó most már kinyílik, Mester! — jelentette. Astinus fölállt. — Menjetek vissza a dolgozószobáitokba! _ parancsolata. — Semmi keresnivalótok itt!

A szerzetesek némán meghajoltak, még egy, utolsó, ijedt pillantást vetettek az ajtóra és Astinust magára hagyva sietve nekivágtak a visszhangzó folyosólak. A tudós még várt egy-két pillanatig, míg a többiek biztosan eltűntek a folyosóról, azután lassan kinyitotta a nagy könyvtár ajtaját.

A szűk ablaknyílásokon besütött az ezüstös és a vöröses holdvilág. A bekötött könyvek ezreivel megrakott polcok katonásan sorakoztak a homályban. A falakban lévő nyílások zsúfolásig voltak pergamentekercsekkel. A holdfény megvilágított egy papírokkal vastagon borított asztalt. Az asztal közepén leégett gyertyacsonk bűzölgött, mellette egy nyitott, éjkék kötésű varázskönyv, amelynek csontfehér lapjain megcsillant a holdfény. További kötetek hevertek a padlón szerteszét.

Astinus körülnézett és összevolta a szemöldökét. A falakat fekete csíkok éktelenítették. A csarnokban erősen érződött a kél és a füst szaga. A levegőben még mindig pergamenlapok keringtek és őszi vihar utáni hulló falevelekként szállingóztak a mágus padlón heverő testére.

A tudós gondosan becsukta és be is zárta maga mögött az ajtót. Azután a földön szétszóródott lapokon keresztülgázolva odalépett a fekvő alakhoz. Nem szólt egy szót sem és nem is hajolt le, hogy fölsegítse az ifjú varázslót. Csak megállt Raistlin mellett és elgondolkodva szemlélte.

Melléérve, Astinus köpönyegének széle beleakadt a mágus kinyújtott, fémszínű kezébe, mire a fekvő fölemelte a fejét. Raistlin a halál közelségétől elsötétülő szemmel meredt Astinusra

— Nem találtad meg, amit kerestél? — kérdezte a történész és hidegen végigmérte az ifjú varázslót.

— A Kulcs! — nyögte Raistlin fehér, vérfoltos ajakkal. — Elveszett... az idők során... a bolondok! – Karomszerűen begörbült ujjai ökölbe szorultak, a haragon kívül már nem maradt benne semmi erő. — Milyen egyszerű! Mindenki ismerte... de nem jegyezte föl senki! A Kulcs! Az egyetlen, amire szükségem lett volna... elveszett!

— Ezzel tehát az utad véget ér, öreg barátom — mormolta Astinus minden együttérzés nélkül.

Raistlin fölemelte a fejét, aranyszeme lázasan csillogott. — Te valóban ismersz engem! Ki vagyok én? — követelte a választ.

— Ez többé már nem fontos —mondta Astinus. Megfordult, hogy távozzon a könyvtárteremből.

Szívet tépő sikoly harsant mögötte, egy kéz ragadta meg a ruháját és kényszerítette megállásra.

— Ne fordíts nekem is úgy hátat, ahogy elfordultál a:, világtól! — ordította Raistlin. — Hogy hátat fordítottam a világnak...? — ismételte meg a tudós halkan és lassan szembefordult a varázslóval. Méghogy hátat fordítottam a világnak! — Astinus hangjából ritkán érződött ki bármilyen érzelem, de most a harag úgy csattant föl lelke végtelen nyugalmában, mint a csöndes vízbe hajított kődarab.

— Hogy én? Hátat fordítottam a világnak? — Astinus hangja most már úgy dübörgött végig a csarnokon, akár; a mennydörgés az imént.

— Én magam vagyok a világ, ahogy azt te is jól tudod, öregbarátom! Időtlen időkkel ezelőtt születtem. Számtalan halállal haltam e napig! Minden elhullajtott könnycsepp... az enyém is volt! Minden csepp kiontott vér... az én vérem is volt! Minden fájdalmat, minden örömet, minden érzést meg kellett osztanom mindenkivel!

Itt ülök, kezemmel az Idő Glóbuszán, azon, amelyet ti csináltatok nekem, barátom, és keresztbe-hosszába járom , ezt a világot, írom a krónikáját. Elkövettem a legsötétebb' bűnöket és meghoztam a leghatalmasabb áldozatokat. Ember vagyok... elf és ogre! Férfi vagyok és nő... gyermekek sokaságát hoztam e világra! Láttalak olyannak, amilyen voltát és látlak olyannak, amilyenné lettél. Ha hidegnek' és érzéketlennek tűnök fel, csak azért van így, mert különben hogyan élhettem volna túl mindezt ép elmével?

Szenvedélyeim szavakban öltenek testet. Akik elolvassák a könyveimet, megértik, mit jelent az, végigélni minden időt és megjárni minden testet, amely valaha ezt a földet tapodta!

Raistlin szorítása elernyedt a történész köpönyegén és aléltan visszahanyatlott a padlóra. Ereje gyorsan vált semmivé. De utolsó leheletével még akkor is Astinus szavaiba kapaszkodott, amikor a szívén érezte a halál szorítását. Élnem kell, legalább még egy pillanatig! Lunitari, adj még egyetlen pillanatot, esedezett a vörös holdhoz, amelynek szelleméből merítik varázserejüket a vörös köpönyeges mágusok. Még jönni kell néhány szónak, ezt biztosan tudta. Néhány szónak, amely megmentheti. Csak addig kitarthasson! Astinus szeme fölvillant, amint lenézett a haldokló emberre. A szavak, amelyeket rázúdított, számtalan évszázad alatt gyülemlettek föl a krónikás lelkében.

— Az utolsó, tökéletes napon — mondta Astinus megremegő hangon — egyesül egymással a három isten: Paladine az ő fényességében, Takhisis Királynő, az ő sötétségében és végül beléjük olvad Gilean, a semlegesség Ura. Mindhármuknak ott lesz a kezében a Tudás Kulcsa. Ezeket a Kulcsokat leteszik a hatalmas oltárra és melléjük kerülnek majd az én könyveim is, bennük a valaha Krynn földjén élt valamennyi teremtmény történetével. És akkor végre teljessé válik a világ...

Astinus döbbenten elhallgatott, csak most jött rá, hogy mit mondott, mit cselekedett. De Raistlin többé már nem látta őt. Homokóra-pupillája kitágult, körülötte lánggal égett az aranyló dicsfény.

— A Kulcs! — suttogta elrévülten. — Most már tudom... most már megértem!

A legkisebb mozdulathoz is alig elegendő erővel, Raistlin belenyúlt az övéről csüngő jelentéktelen bőrzacskóba és elővette belőle a játékgolyónyi sárkánygömböt. Megtartotta reszkető kezében és belebámult gyorsan elhomályosodó szemével.

— Tudom, hogy ki vagy — suttogta Raistlin utolsó leheletével. — Most már ismerlek és esedezem, hogy jöjj a

segítségemre, ahogy már megtetted a toronyban és Silvanestiben. Áll az alku! Ments meg engem és én megmentelek téged!

A varázsló teste elernyedt. Ritkás, fehér hajjal borított feje lekoppant a padlóra, elátkozott látású szeme lecsukódott. A sárkánygömböt markoló ujjai kinyíltak, de mégsem engedték el egészen... az már erősebben hozzátartozott, mint maga a halál.

Raistlin alig volt több, mint egy vörös ruhadarabokba bugyolált csontkupac, úgy hevert ott, mozdulatlanul, a varázsigéje által megperzselt könyvtárban szerteszórt pergamenlapok között.

Astinus hosszú pillanatokig nézte a tetemet, alakja fürdött a két hold ezüstös-vörös fényében. Végül lehajtotta a fejét és kiment az elnémult könyvtárteremből... becsukta és remegő kézzel be is zárta maga mögött az ajtót.

Lassan visszaballagott a szobájába és órákig ült mozdulatlanul, vakon meredve a sötétbe.

6.

— Márpedig azt mondom, hogy Raistlin volt az!

— Én meg azt mondom, hogy ez a bozontos elefántról, távolba repítő gyűrűről vagy levegőbon élő növényekről szóló történeteid újabb díszpéldánya és mindjárt a nyakad köré is tekerem érte azt a vacak abroncsbotodat! — morogta Kova mérgesen.

— Nagyon is Raistlin volt — makacskodott Tasslehoff, de olyan csöndesen, hogy nem lehetett hallani, mialatt kettesben sétáltak Palanthas szép városának ragyogó, széles utcáin. A surranó már hosszú évek tapasztalatából jól tudta, meddig mehet el Kova piszkálásában és a törpe ingerküszöbe rendkívül alacsony volt az utóbbi napokban. — És Laurana fejét se tömd az eszelős meséiddel! — zsémbelt tovább Kova, pontosan kitalálva Tass következő gondolatát. — Úgyis van neki elég baja!

— De...

A törpe megállt és sűrű, fehér szemöldöke alól sötéten végigmérte a surranót.

— Megígérted?

— Jól van na, persze! — sóhajtott föl Tass.

Nem lett volna olyan komisz a helyzete, ha nem teljesen biztos benne, hogy tényleg látta Raistlint. Kovával együtt éppen Palanthas nagy könyvtárának lépcsői előtt sétáltak el, amikor a surranó éles tekintete megakadt ott valamin, amit körültolongtak a szerzetesek. Amikor Kova a szemközti épület egy különlegesen mesteri, törpe kőművesek munkáját dicsérő részletében gyönyörködött, Tass kihasználta az alkalmat és fürgén odasettenkedett, hogy jobban megnézze, mi történik a lépcsőn.

Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a szerzetesek fölemelnek egy pontosan olyan alakot, mint Raistlin... aranyló bőr, vörös köpönyeg, meg minden... és becipelik a könyvtárba. De mire izgatottan átrohant az utca túloldalára és odavonszolta a zsörtölődő törpét, a csoport már eltűnt a kapu mögött.

Tass még föl is rohant a lépcsőn és bebocsáttatást követelve megdöngette a kaput. De a kukucskálón kinéző esztéta annyira rémültnek látszott a puszta gondolattól, hogy egy surranót beengedjenek a könyvtárba, hogy a botránytól tartó törpe elvonszolta onnan a barátját, még mielőtt a szerzetes kinyithatta volna a száját.

Mivel a surranók esetében az ígéreteknek nem sok súlya van, Tass mégis úgy gondolta, hogy elmeséli Lauranának az esetet, de amikor az elf-lány késő este előkeveredett és meglátta annak elgyötört, szomorú, aggódó és kialvatlan arcát, a lágyszívü surranó magában elismerte, hogy ezúttal talán mégis Kovának van igaza. Ha tényleg Raistlin volt az, akkor valami titkos úton is járhatott és aligha örvendezett volna, ha hívatlanul rátörnek. Viszont...

A surranó sóhajtozva kutyagolt tovább, rugdalta a kavicsokat az utcán és bámulta a várős nevezetességeit. Palanthas valóban figyelemre méltó hely volt. A várős még a Hatalom Korszakában is híres volt kecses szépségéről. Krynn egyetlen városa sem volt hozzá hasonlítható, legalábbis ami az emberek településeit illeti. Kör alakúra építették, mint egy kocsikereket és a várős központja szó szerint maga volt benne a kerékagy. Minden nagyobb hivatalős épület itt összpontosult, azok széles lépcsőfeljárói és karcsú oszlopai lélegzetelállítóan lenyűgözőek voltak. A kerek városközpontból széles sugárutak vezettek a szélrózsa nyolc fő irányába. Kockakövekkel rakták ki Őket (természetesen az is törpe-munka volt), oldalukon fasorok húzódtak, amelyek lombja egész évben fénylőn aranylőtt. Ezek a sugárutak egyrészt északra, a kikötőbe, másrészt az óvárőst körülvevő fal hét kapujához vezettek.

Ezek a kapuk maguk is építészeti remekművek voltak, egy-egy pár karcsú minaret őrizte őket, amelyek jóval több, mint háromszáz lábnyi magasságba emelkedtek. Az óvárős falain kőbe vésett domborművek jelenítették meg a várős történetét az Álmok Korából. É falakon kívül épült az Újváros. Gondosan az óvárős mintájára építették szintén kör alakúra és ugyanúgy átszelték a széles, fasorokkal szegélyezett sugárutak. Az újváros köré azonban már nem húztak falakat. A palanthasiak nem nagyon kedvelték a falakat, amelyek szerintük megbontották az egységes városképet, s ezért az utóbbi időkben sem az ó, sem az Újvárosban nem építettek semmit, ami nem illett volna bele a városképbe. Palanthas alkonyi körvonalai gyönyörűséges látványt nyújtottak... egyetlen dolgot kivéve. Tass elkalandozó gondolatait Kova erőteljes hátba bökése zavarta meg.

— Mi a fene jött rád? — mordult rá mérgesen a törpére.

— Most éppen hol vagyunk? — kérdezte Kova zsémbesen és csípőre tette a kezét.

— Nős, itt vagyunk... — nézett körül Tass —, vagyishogy itt vagyunk, azt hiszem... de különben, mégiscsak azt hiszem, hogy nem is itt vagyunk a... — és szúrós szemmel meredt Kovára. — Mondd, hogy a csudába vezethettél rossz felé?

— Hogy ÉN! — a törpét majd' szétvetette a düh. — Te vagy az útikalauz! Te vagy a térképbújó! Te vagy az a surranó, aki úgy ismeri ezt a várost, mint a saját tenyerét! — De elgondolkodtam — védekezett Tass tétován.

— Mi a fenén? — bődült rá Kova.

— Igazán mély gondolataim voltak — dünnyögte Tass sértetten.

— Ugyan, ne is törődj velük! — torkollta le Kova és föl-alá tekingélt az utcán. Valahogy nem nagyon tetszett neki a dolgok állása.

Valóban eléggé furcsa ez a környék — visszhangozta Tass fürgén a törpe ki nem mondott gondolatát. —Valahogy olyan sivár... nem olyan, mint a többi utcák. —Vágyakozva nézett végig a néma, üres épületeken. — Kíváncsi vagyok...

Ne légy! — förmedt rá Kova. — Egy csöppet se! Máris megyünk vissza arra, amerről jöttünk...

— Naa! Gyere már tovább! — kérlelte Tass és tovaszökellt a néptelen utcán. — Csak még egy kicsit... nézzük meg, mi lehet arra lefelé! Tudod, hogy Laurana is azt mondta, nézzünk jól körül... derítsük föl az erős... az erélyes... szóval azokat a hogyishívjákokat. — Erődítményeket — morogta Kova és vonakodva csoszogott a surranó után. — Errefelé különben sincs egy szál se, te fakilincs! Ez ugyanis a város közepe. Ó meg a régi város körüli falakra gondolt. .

— Az egész város körül nincsenek is semmiféle falak — csipogta Tass diadalittasan. — Legalábbis az újváros körül. Ha pedig ez a központ, akkor miért ilyen kihalt? Azt hiszem, ki kellene derítenünk.

Kova fölhorkant. A surranó kezdett értelmesen beszélni, amitől a törpe megcsóválta a fejét és eltöprengett rajta vajon nem kellene-e a barátjának valahol lepihennie az árnyékban.

Jó pár percig némán ballagtak tovább, egyre jobban megközelítve a város közepét. Az egyik irányban alig néhány háztömbnyire emelkedett Palanthas Lordjának fényűző palotája. Magasba törő tornyait innen is jól kivehették. De hogy mi van azok előtt, azt nem látták... mindent elnyelt valami homály...

Tass bekukucskált az ablakokon és bedugta az orrát az útjukba kerülő házak kapujának résein. A következő saroknál ismét megszólalt. '

— Az a legkülönösebb — mondta némi szorongással, hogy ezek a házak mind üresek. — Elhagyatottak — suttogta tompán Kova. A törpe megmarkolta harci szekercéje nyelét és idegesen összerándult a surranó éles hangjára.

— Fura, rossz érzésem van ettől a helytől — motyogta Tass és közelebb húzódott a törpéhez. — Tudod, hogy én nem félek...

— De én igen! — morogta Kova jelentőségteljesen. — Azt mondom, gyerünk innen!

Tass végignézett az utca két oldalán sorakozó magas épületeken. Gondozottak voltak. A palanthasiak úgy látszik annyira büszkék a városukra, hogy még a lakatlan épületeket is tatarozzák. Látnivalóan jól megépített üzletek és lakások voltak azokban a házakban. Az utcák tiszták voltak, sehol semmi kosz vagy szemét. De minden teljesen kihalt volt. Ez valaha nagyon is virágzó negyed lehetett — gondolta a surranó. Ez a város szíve. Mi történhetett vele? Miért költözött el innen mindenki? Megborzongott, márpedig kevés olyan dolog fordult elő Krynn földjén, amitől egy surranó "megborzongott".

— Még csak patkányok sincsenek — mormolta Kova. Megmarkolta Tass karját és visszarántotta. — Nos, eleget láttunk!

— Ó, gyere már! — dünnyögte Tass, kiszabadította a karját, leküzdötte a borzongató érzést, kifeszítette keskeny vállát és újból nekiiramodott a járdának. De még három lépést sem tett, amikor a rájött, hogy egyedül maradt. Megtorpant és hátranézett. A törpe lecövekelt és dühösen meredt rá.

— Csak addig a facsoportig szeretnék elmenni, ott, az utca végében — mutatott előre Tass. — Nézd csak, egy közönséges liget, közönséges tölgyfákkal! Talán csak valami park vagy ilyesmi. Talán még meg is ebédelhetnénk ben...

— Nekem csöppet sem tetszik ez a hely — makacsolta meg magát Kova. — Valahogy... hmm... a Komor Erdőre emlékeztet... ahol Raistlin szólt azokhoz a szellemekhez. — Ugyan, de itt te vagy az egyetlen kísértet — rikoltotta Tass ingerülten és semmiért sem ismerte volna el, hogy neki is ugyanaz jutott az eszébe. — Hétágra süt a nap és egy város kellős közepén vagyunk, az ég és Reorx szerelmére...

— Akkor miért van ilyen veszett hideg?

— Mert tél van! — kiáltotta a surranó és széttárta a karját. De rögtön el is hallgatott és gyorsan körülnézett, olyan baljóslatúan visszhangzott a szava a kihalt utcán. — No, jössz? — kérdezte aztán félhangos suttogással.

Kova mély levegőt vett, összeszorította a fogát, szorosabban megmarkolta harci szekercéjét, és megindult a járdán a surranó felé, óvatos pillantásokkal méregetve a házakat mindkét oldalon, mintha attól tartana, hogy bármikor rávetheti magát valamelyikbot egy kísértet.

— 'Szen nem is tél van — dünnyögte a szája sarkából —, hacsak éppen itt nem!

— Még hetekig várhatunk a tavaszra — fordult vissza Tass boldogan, hogy vitatkozhat valamin, amivel elterelheti a figyelmét a gyomrában lejátszódó fura dolgokról, hogy görcsbe rándul meg ilyesmi.

De Kova nem bocsátkozott vitába vele... pocsék jel. Némán ügettek végig az utcán a következő sarokig. Az épületeknek itt hirtelen vége szakadt és valami ligetféle, következett. Tass jól látta messziről, hogy közönséges tölgyfacsoport az, bár abban biztos volt, hogy sem ő, sem a törpe még sohasem látott ilyen hatalmas tölgyeket a hosszú évek alatt, amióta Krynn országait járják.

Ahogy közelebb értek a ligethez, a különös hideg egyre erősödött, míg olyan dermesztővé nem vált, amilyet még a Jégfal gleccserénél sem éreztek. Még rosszabb volt, mert valahogy mintha magából a városból áradt volna és ez szinte képtelenség volt. Vajon mitől lehet ilyen hideg a városnak éppen ebben a részében? Hiszen a nap ragyog Egyetlen felhő sincs az égen. Az ujjaik hamarosan mégis teljesen megdermedtek. Kova nem bírta tovább markolni harci szekercéje nyelét, kénytelen volt visszadugni a tokjába. Tass foga vacogott, hegyes füle teljesen elfagyott és vad reszketés rázta.

— Gye...gyerünk in...nen mm ...minél ha ...marabb! — dadogta a törpe elkékülő szájjal. — Hi...szen csak ép ...pen egy ép ...pület árnyékában ál...lunk — motyogta Tass és kis híján leharapta a nyelvét. — H...ha kiérünk a n...napra, az m...majd m...mindjárt fölm...melegít! — Ni ...nincs az a t...tűz egész Kr...rynnen, ami ezt fö...fölmelegítse! — vacogta Kova és dühödten toporzékolt, hogy legalább a lába ne fagyjon le.

— Csa...csak m...még egy p...pár léhélé...pést! — indult tovább Tass táncos léptekkel, bár a lábát alig tudta rakni. Innen azonban már egyedül ment tovább. Megfordult és látta, hogy Kova bénán, mozdulatlanul áll a járdán. A fejét lehajtja és a szakálla reszket. Vissza kéne mennem hozzá — gondolta Tass, de képtelen volt rá. Tovább hajtotta a kíváncsiság, ami mindennél jobban megtizedeli a surranók lélekszámát.

Egyszer csak odaért a tölgyes szélére és itt... csaknem cserbenhagyta a szíve. A surranók általában érzéketlenek a félelemmel szemben, ezért csakis egy surranó jöhetett el ide, ilyen messzire. Ám most Tass úgy érezte, hogy mindjárt elnyeli valami soha nem tapasztalt erejű borzalom. És akármi legyen is az, az ott lapul abban a tölgyfaligetben. De hiszen csak közönséges fák, biztatta magát Tass reszketve. Én beszéltem már kísértetekkel a Komor Erdőben. Szembenéztem már vagy három-négy sárkánnyal.

Összetörtem egy sárkánygömböt. Ezek meg csak közönséges fák. Voltam fogoly egy gonosz varázsló várában, találkoztam Abyss mélységes mélyéből feltörő démonnal... ez meg itt csak egy liget!

Lassan, miközben állandóan szóval tartotta magát, Tass bearaszolt a tölgyfák közé. De nem jutott messzire, tulajdonképpen el sem hagyta a legelső fákat, ahonnan beláthatott a liget közepéig. A torka összeszorult, megfordult és futásnak eredt.

Amikor Kova meglátta a visszafelé menekülő surranót, tudta, hogy "mindennek vége". Mindjárt valami szörnyűség tör elő abból a tölgyesből. A törpe olyan hirtelen fordult meg, hogy belegabalyodott a saját lábába és végigterült az úton. Mellé érve Tass megragadta az övét és talpra rángatta. Aztán mindketten futásnak eredtek, a törpe a puszta életéért rohant. Hallani vélte, hogy egy istentelenül hatalmas valaminek a lába csattog a nyomában, de a világért sem mert volna visszanézni. A vérszomjas szörnyetegtől való rettegés addig űzte, míg a szíve már majd' kiszakadt a melléből. Végre csak elérkeztek az utca végére.

Ott kellemes meleg volt és vígan sütött a nap.

Eleven emberek nyüzsgő sokaságának valódi hangjait hallották a szomszédos utcák felől. Kova kimerülten megállt és levegő után kapkodott. Rémülten visszanézett a liget felé vezető utcára és meglepődve tapasztalta, hogy:: egy lélek sincs ott.

— Mi volt az? — kérdezte meg végül, amikor már végre meg tudott szólalni.

A surranó arca is halálsápadt volt. — E...egy t...torony — dadogta lihegve.

Kova szeme tágra nyílt. — Egy torony? — ismételte meg. — Végigrohantam az egész utcán, kis híján belepusztultam' és most kiderül, hogy egy torony elöl menekültem?! Nem hinném — vonta össze Kova fenyegetően busa szemöldökét —, hogy az a torony üldözött volna minket!

— N...nem is — ismerte el Tasslehoff. — Csak, ööö, állt ott magában. De akkor is ez volt a legborzalmasabb dolog, amit eddig életemben láttam. — A surranó hangja ünnepélyesen csengett, teste összerázkódott.

— És ez lenne itt az Ősmágia Legendás Tornya — mondta Palanthas Lordja Lauranának, amint aznap este a dombtetőn álló gyönyörű palota térképszobájában üldögéltek.' — Nem is csodálom, hogy a kis barátod halálosan megrémült. Már az is meglepő, hogy a Shoikan tölgyesig elmerészkedett.

— Surranó az illető — felelte Laurana mosolyogva.

— Ó, igen, így már érthető a dolog. Hmm, ez olyasmi, tudod, amire eddig nem is gondoltam. Surranókat kellene fölfogadni, hogy elvégezzék a torony körüli munkát. Csillagászati béreket kell kifizetnünk az embereknek, hogy legalább évente egyszer belépjenek azokba a házakba és valahogy rendbe szedjék őket. Hanem — és a lord arcáról lehervadt a mosoly —, nem hinném, hogy a város népe különösebb örömmel fogadna a falaink között nagyobb csapat surranót.

Amothus, Palanthas Lordja nagy léptekkel rótta a térképszoba csillogó márványpadlóját, kezét összekulcsolta hivatali palástja hátulján. Laurana mellette tipegett és arra vigyázott, hogy orra ne essen a hosszú estélyi ruha uszályában, amelyet a palanthasiak mindenáron ráerőltettek. Igazán kedves volt tőlük, hogy ajándékba adták a szép ruhát. Bár azt is tudta, hogy borzalommal nézték, amint Qualinesti uralkodóházának tagja, egy hercegnő, vérfoltos, viharvert páncélban jár-kel közöttük. Lauranának nem volt más választása, el kellett fogadnia a feltételeket. Nem tehette meg, hogy bármivel megbántsa a város előkelőit, akiktől segítséget kívánt kérni. De akkor is csupasznak, törékenynek és védtelennek érezte magát így, hogy a kardja nem volt az oldalán és nem acél ölelte a derekát.

Persze azzal is tisztában volt, hogy a palanthasi sereg tábornokai, a solamniai lovagok ideiglenes parancsnokai és más kiválóságok... például a város szenátorai törekedtek is rá, hogy törékenynek és védtelennek érezze magát. Minden pillantásukkal éreztették vele, hogy a szemükben ő "csak egy nő", aki egy darabig katonásdit játszott. Nos, az igaz, hogy jól végezte a dolgát... megvívta kisded háborúját és győzött, de most más... vissza a konyhába!

— És milyen az az Ősmágia Legendás Tornya? — kérdezte Laurana váratlanul. Egy heti tárgyalás után már megértette, hogy Palanthas Lordja, bár értelmes ember, mégis hajlamos a csapongó gondolkozásra és állandóan vissza kell terelgetnie őt az érintett témára.

— Ó, persze! Nos, megnézheted innen az ablakból, ha valójában akarod — mondta a lord vonakodva.

— Igen, szeretném látni — felelte Laurana hűvösen.

Lord Amothus megvonta a vállát, és odavezette Lauranát az ablakhoz, amelyre a lány már korábban is fölfigyelt mert azt vastag függöny takarta. A terem többi ablakának függönyei nem voltak behúzva, s így jól láthatta a lélegzetelállítóan gyönyörű várost. — Igen, emiatt, a torony miatt tartom lehúzva ezt a függönyt — válaszolta a lord Laurana kérdésére. — Sajnálatos dolog. A régi följegyzések szerint valaha ez lehetett a város legszebbik része. De még azelőtt, hogy a tornyot átok sújtotta volna...

A lord reszkető kézzel, gyászosan szomorú arccal húzta el a függönyt. Feltörő érzelmeinek láttán a lány kíváncsian nézett ki az ablakon és a látványtól elakadt a lélegzete.: A nap éppen lemenőben volt a hófödte hegycsúcsok mögött és vöröses bíbor kárpittal vonta be az eget. A reszket színek megvillantak Palanthas épületein, amint a gazdag, fehér márvány, amelyből épültek, visszatükrözte a kihunyó sugarakat. Laurana sohasem gondolta volna, hogy az emberek világában is létezhet ehhez fogható szépség,.: Fölvette a versenyt még szeretett hazájával, Qualinestivel is.

A következő pillanatban sötét folt vonta magára figyelmét a csillogó, gyöngyházfényű ragyogás közepén Magányos torony tört az ég felé. Nagyon magas volt. Bár a palota dombtetőn épült, annak a toronynak a csúcsa csak kicsivel volt a szemmagassága alatt. Fekete márvány falai éles ellentétben állottak a város ragyogó fehérségével Azt is láthatta, hogy valaha apró minaretek ékesíthette az oldalait, de azok már letöredeztek és részben leomlottak Üres szemgödrökhöz hasonló, sötét ablakai vakon meredtek a környező világra. Kerítés vette körül. Az is fekete volt és a kapu rácsán meglebbent valami. Egy pillanatra Laurana azt gondolta, hogy valami nagy madár szorulhatott a rudak közé, olyan elevennek látszott. Éppen meg akarta kérdezni a lordot, mi lehet az, amikor a férfi összerázkódott és elhúzta a függönyt.

— Sajnálom — szabadkozott —, de nem tudom elviselni... annyira megrázó. Ha csak rágondolok, hogy már évszázadok óta élünk vele együtt...

-Én egyáltalán nem látom olyan borzalmasnak — mondta Laurana őszintén, amint visszagondolt a toronyra és a körülötte elterülő városrészre. — Az a torony... pontosan oda illik. A városotok nagyon szép, de ez a szépség néha olyan rideg, olyan tökéletes, hogy már fel sem tűnik. — Kinézett a többi ablakon is és még egyszer elgyönyörködött a környék lenyűgöző szépségében. — De miután ezt is megláttam... ezt a kis szépséghibát a városotokon, mindez még jobban kiemeli előttem annak szépségét, ha érted, hogyan gondolom.

A lord elgondolkodó arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy nem érti. Laurana fölsóhajtott és valami megmagyarázhatatlan vonzódással nézett arra a behúzott függönyre. — És hogyan sújtotta átok azt a tornyot? — kérdezte végül.

— Ez akkor történt... de, ó, jön itt valaki, aki nálam sokkal jobban elmondhatja a történetét. — Lord Amothus megkönnyebbülten fordult a föltáruló ajtó felé. — Őszintén megvallom, hogy ez a történet nem tartozik a kedvenceim közé.

— Astinus, Palanthas könyvtárnoka! — jelentette be az ajtónálló az érkezőt.

Laurana megrökönyödve látta, hogy a teremben mindenki tisztelettel föláll, még a legfőbb tábornokok és főnemesek is. Mindez... egy könyvtáros tiszteletére? És ekkor, még nagyobb megdöbbenésére, Palanthas Lordja, a tábornokok és a főurak meghajoltak a belépő tudós előtt. Zavart udvariassággal Laurana is meghajtotta a fejét. Qualinesti királyi házának lánya lévén, saját apján, a Napszónokon kívül tulajdonképpen senki előtt sem kellett volna meghajolnia. Ám amikor fölegyenesedett és jobban megnézte azt az embert, úgy érezte, hogy a meghajlás a legkevesebb, ami kijár neki.

Astinus olyan könnyedséggel és magabiztosan lépett be, hogy Laurana arra gondolt, Krynn valamennyi uralkodójának, sőt, még az égbelieknek a jelenlétében sem jönne csöppet sem zavarba. Középkorúnak látszott, de ugyanakkor valami kortalan is érződött benne. Az arcát akár palanthasi márványból is faraghatták volna és a lányt az, első pillanatban visszariasztotta annak hideg érzelemmentessége. Ekkor azt is észrevette, hogy a férfi sötét szeme úgy csillog, mintha ezernyi lélek tüze égne mögötte.

— Elkéstél, Astinus — jegyezte meg Lord Amothus kedvesen és nyilvánvaló tisztelettel. Tábornokaival mindaddig állva maradt, míg a tudós le nem telepedett és Laurana megfigyelte, hogy még Solamnia lovagjai sem ülnek le. Majdnem eluralkodott rajta a szokatlan áhítat, úgy ereszkedett le a tágas csarnok közepén álló, térképekkel borított hatalmas asztal mellé.

— Akadt némi elintéznivalóm — felelte Astinus olya hangon, mintha egy feneketlen kútból szólt volna.

— Hallottam róla, hogy valami kellemetlenséged adódott — vörösödött el Palanthas Lordja zavartan. — Őszintén elnézésedet kell kérnem. El sem tudjuk képzelni, miképp kerülhetett az az ifjú a lépcsődre olyan döbbenetes állapotban. Miért nem tudattad velünk?

Eltávolíthattuk volna a tetemét minden további...

— Nem okozott gondot — vágott közbe Astinus sietve é Lauranára nézett. — A kérdést megfelelően kezeltük é már le is zártuk.

— De... khmm, mi történik az... ööö... maradványokkal — kérdezte Lord Amothus tétován. — Megértem, milye fájdalmasan érinthet ez, de van néhány egészségügyi intézkedés, amelyet a Szenátus megszavazott és én biz szeretnék lenni a dologban, hogy minden ennek megfelelően...

— Talán jobb lesz, ha én távozom, amíg ezt a kérdést nem zárják szólalt meg Laurana hidegen és fölemelkedett.

— Micsoda? Hogy eltávozol? — meredt rá Palanthas Lord értetlenül. — Hiszen éppen csak most érkeztél...

— Azt hiszem, a beszélgetésünk zavarja az elf-hercegnő — jegyezte meg Astinus. — Az elfek, ahogy te is bizonyár tudod, uram, igen nagy becsben tartják az életet. Sohase beszélnek ilyen érzéketlenül a halálról maguk között.

— Ó, te jó ég! — pirult el mélyen Lord Amothus és megragadta Laurana kezét. — Könyörgöm, bocsáss meg kedvesem! Valóban modortalanság volt tőlem! Kérlek, bocsáss meg hát, és ülj vissza Egy kis bort a hercegnőnek — intett Amothus egy szolgának, aki megtöltötte Laurana poharát.

— Éppen az Ősmágia Legendás Tornyairól beszéltetek, amikor beléptem. Te mit tudsz ezekről a tornyokról? — kérdezte Astinus és a tekintete egyenesen Laurana lelkébe mélyedt.

A lány összerázkódott az átható pillantás súlya alatt, kortyolt egyet a borából és már sajnálta, hogy szóba hozta az egészet. — Valójában — suttogta halkan —, talán jobb lenne, ha inkább a tárgyra térnénk. Biztos vagyok benne, hogy a tábornok urak szeretnének mihamarabb visszatérni a csapataikhoz és én...

— Mit tudsz azokról a tornyokról? — ismételte meg a kérdést Astinus.

— Én..., én... nem sokat — akadozott Laurana hangja, ismét kisgyermeknek érezte magát az iskolában, aki szorongva áll a tanítója előtt. — Volt egy barátom, vagy inkább ismerősöm, aki kiállta a próbát az Ősmágia Legendás Tornyában, Wayrethben, de ő...

— Raistlin, Vigaszból, ha nem tévedek — mondta Astinus teljesen nyugodtan.

— Hogyan? Igen! — dadogta Laurana meglepetten. — De honnan...

— Történész vagyok, ifjú hölgyem. Az a munkám, hogy tudjam. És most elmesélem neked Palanthas Tornyának történetét. És ne tekintsd ezt időpocsékolásnak, Lauralanthalasa, mivel ez a történet összefonódik a te sorsoddal. — Astinus, Laurana döbbent tekintetére ügyet sem vetve odaintett az egyik tábornoknak. — Te ott, húzd el azt a függönyt! Kizárjátok innen a város egyik legnagyszerűbb látványát, ahogy a hercegnő megjegyezte, amikor beléptem, ha jól emlékszem. Most pedig hallgasd meg a palanthasi Ősmágia Legendás Tornyának történetét!

Mesémet azzal kell kezdenem, amit felületesen a Vesztett Csatákként szoktak emlegetni. A Hatalom Korszakában, amikor Istar Papkirálya árnyékbirkózásba kezdett, bűnbakot keresett — és a mágiát űzőkben találta azt meg. Rettegett tőlük, félt hatalmas erejüktől. Nem értette meg őket, ezért váltak fenyegetővé a szemében.

Nem volt nehéz fölhergelnie a népet a mágiát űzőkkel szemben. Bár mélységesen tisztelték őket, sohasem bíztak meg bennük igazán. Először is azért, mert befogadták soraikba a világmindenség minden erejét... a Jóság Fehér Köpönyegeseit, a Semlegesség Vörös Köpönyegeseit és a Gonosz Fekete Köpönyegeseit. Tisztában voltak ugyanis azzal, amivel a Papkirály nem, hogy a világ e háromnak az egyensúlyára támaszkodik és ennek az egyensúlynak a megbontása csak pusztulást hozhat.

Így tehát a tömeg föllázadt a mágiát űzőkkel szemben. Természetesen az Ősmágia Legendás Tornyai voltak, az elsőszámú célpontok, mivel a Rend erői főként itt összpontosultak. És a fiatal mágusok is ezeket a tornyokat keresték föl a Próbatétel végett... már aki merte, mivel e Próbatétel nehéz, és ami még rosszabb, kockázatos. A bukás csak egyet jelenthet: halált!

— Halált? — ismételte meg Laurana hitetlenül. — Akkor hát Raistlin...

— Kockára tette az életét a Próba miatt. Kis híján megfizetett érte. De akkor sikerült megúsznia. A kegyetlen : büntetés miatt, ami a kudarcért járt, sötét pletykák terjedtek el az Ősmágia Legendás Tornyairól. A mágiát, űzök hiába próbálták megmagyarázni, hogy azok csupán a tudás központjai, és az életüket kockáztató fiatal varázslók szívesen vállalkoznak a Próbatételre, mert jól tudják, mit nyerhetnek általa. De ezekben a tornyokban tartották a mágusok a varázskönyveiket, egyéb irományaikat és varázseszközeiket is. Mégsem akart hinni bennük senki.; A nép körében különös szertartások és áldozatok történetei keringtek, amelyeket a Papkirály és csuhásai csak még jobban eltorzítottak, hogy ezzel is önmaguknak használjanak.

Így jött el egyszer a nap, amikor az emberek rátámadtak a mágiát űzőkre. És ekkor, a Rend történetében mindössze másodszor összejöttek a Köpönyegesek képviselői. Az első ,

összejövetel a sárkánygömbök készítésekor volt, amikor bennük egyesítették a jó és a gonosz lényegét, a semlegesség segítségével. Utána ki-ki ment tovább a maga útján. Most, amikor ismét közös veszedelem fenyegette őket, egyesítették erőiket, hogy megvédjék, ami az övék.

A varázslók két tornyot maguk romboltak le, hogy meg ne szállhassa őket a csőcselék, mivel ott olyasmihez nyúlhattak volna, ami meghaladta az ő szánalmas értelmük határait. E két torony lerombolása nagy pusztítással járt, és a Papkirály megrettent, mert egy-egy torony Istarban és Palanthas városában is állt. A harmadikkal, Wayreth messzi erdejében nem sokat törődött, mivel az távol esett a civilizáció e központjától.

A, Papkirály ekkor látszólag jámbor ajánlatot tett a mágusoknak. Megígérte nekik, hogy ha nem rombolják le a másik két tornyot, akkor békével távozhatnak, magukkal vihetik könyveiket, irományaikat és varázseszközeiket az Ősmágia Wayrethben lévő Legendás Tornyába. A varázslók, szomorúan bár, de elfogadták a javaslatot.

— És miért nem harcoltak? — vetette közbe Laurana. — Ifjú barátod, Raistlin, már néhány viszonylag gyönge varázsigétől is teljesen kimerült. Miután pedig kimondott egy igét, az szokás szerint kihullott az emlékezetéből örökre, hacsak a varázskönyvéből újra meg nem tanulta. És ez így van még a legmagasabb rangú mágusok esetében is. Így védenek meg bennünket az istenek azoktól, akik különben túlságosan hatalmasokká válhatnának és még az istenséget is maguknak követelhetnék. A varázslóknak tehát sokat kell aludniuk, hogy képesek legyenek az összpontosításra, és naponta újra kell tanulniuk az igéket. Hogyan szállhattak volna hát szembe ostromló seregekkel? Másrészt pedig, hogyan pusztíthatták volna el saját népüket?

Nem, ők úgy érezték, hogy el kell fogadniuk a Papkirály ajánlatát. Még a Fekete Köpönyegesek, akik igazán nem sokat törődnek a néppel, még ők is úgy gondolták, hogy vereséget szenvedhetnek és akkor a varázslás teljesen eltűnik a föld színéről. Kivonultak hát az Ősmágia istari Legendás Tornyából, amelybe a Papkirály csaknem azonnal bele is költözött. Azután elhagyták az itteni, palanthasi tornyukat is, de annak sorsa sokkal borzalmasabban alakult.

Astinus arcán eddig nem tükröződött semmilyen érzelem de most a hangja ünnepélyesebbé vált és az arca elsötétült.

— Nos, én pontosan emlékszem arra a napra — mondta inkább magának, mint az asztal körül ülőknek. — A varázslók hozzám hozták el a könyveiket és irataikat, hogy helyezzem biztonságba őket. Rengeteg könyv és egyéb iromány volt abban a toronyban, sokkal több, mint amennyit a varázslók magukkal cipelhettek volna Wayrethba. Azt tudták, hogy én biztonságban megőrzöm nekik őket. A varázskönyvek között sok olyan régi akadt,

amelyeket már nem tudtak elolvasni, mert védő igéket vetettek rájuk, azok Kulcsa pedig... elveszett. A Kulcs...

Astinus egy pillanatig némán eltöprengett. Aztán fölsóhajtott, mintha kellemetlen gondolatait űzné el és folytatta.

-Palanthas népe összegyülekezett a torony körül, amikor a Rend itteni legmagasabb rangú tagja, egy fehér köpönyeges varázsló bezárta karcsú aranykapuját egy ezüst kulccsal. Palanthas Lordja mohón leste, mikor végez. Mindenki tisztában volt vele, hogy ő is be akar hatolni a toronyba, ahogy a példaképe, Istar Papkirálya is tette. Csak úgy legeltette szemét a tornyon, mivel sokféle mendemonda keringett a nép között a benne rejlő jó é gonosz csodákról.

— Palanthas valamennyi nagyszerű épülete közül — mormolta Lord Amothus — azt beszélik, hogy az Ősmágia Legendás Tornya volt a legpompásabb. Most pedig...

— És mi történt? — kérdezte Laurana és megborzongott amint az esti sötétség betöltötte a termet. Eszébe jutott hogy valaki igazán meggyújtathatná a gyertyákat a szolgákkal. —A varázsló éppen átnyújtotta az ezüst kulcsot a lordnak — folytatta Astinus, mély, szomorú hangon. — Ekkor váratlanul egy fekete köpönyeges mágus jelent meg torony egyik felső ablakában. Amikor a tömeg rémülten fölnézett rá, elkiáltotta magát: "ez a kapu mindaddig zárva marad és a termekbe nem léphet be senki, míg hatalma teljében vissza nem tér a múlt és jövendő mestere!" — Ekkor a gonosz mágus kivetette magát az ablakon és rázuhant a kapu rácsára. Abban a pillanatban, ahogy az ezüst és arany rudak megszaggatták fekete köpönyegét, átkot kiáltott a toronyra. Vére beszennyezte a földet, az ezüstarany kapu széttöredezett, meggörbült és megfeketedett. A fehér és vérvörös kőből épült gyönyörű torony jeges, szürke kővé változott, fekete minaretjei leomlottak. A lord és népe iszonyodva elmenekült és a mai napig senki sem merészkedik Palanthas tornyának közelébe. Még a surranók sem — mosolyodott el röviden Astinus —, pedig ők nem félnek semmitől. Az átoknak olyan hatalmas az ereje, hogy minden halandót messzire elriaszt onnan...

— Amíg a múlt és jelen ura vissza nem tér — mormolta Laurana.

— Hah! Az az ember őrült volt! — csattant föl Lord Amothus. — Senki sem lehet a múlt és a jelen ura... hacsak nem te magad, Astinus.

— Én nem vagyok semminek az ura-jelentette ki Astinus, olyan mély, ércesen zengő hangon, hogy a teremben minden szem felé fordult. — Én emlékszem a múltra és papírra vetem a jelent. De nem kívánok uralkodni egyik fölött sem!

— Őrült volt, ahogy mondom! — vonta meg a vállát a lord. — Most pedig el kell viselnünk a torony szemsértő látványát, mivel senki sem mer a közelében élni vagy éppen odamenni, hogy végképp lerombolja.

— Azt hiszem, szégyenletes dolog lenne a lerombolása — mondta Laurana csöndesen és kinézett a távoli építményre. — Végül is ide tartozik...

— Valóban így van, ifjú hölgyem — nézett rá Astinus különös tekintettel.

Miközben a tudós beszélt, leszállt az éjszaka. A tornyot hamarosan elnyelte a sötétség, míg a város többi része fényárban úszott. Palanthas még a csillagokat is szívesen túlragyogná — gondolta magában Laurana, de az a kerek, sötét folt örökre ott marad a város közepén.

— Milyen szomorú és milyen keserű történet — jegyezte meg végül a lány. Úgy érezte, hogy föltétlenül mondania kell valamit, mivel Astinus egyenesen őt nézi. — És az... az a sötét valami, amit ott láttam meglibbenni a kapurácson...

— kezdte, de ijedten elhallgatott.

— Az örült, az őrült-ismételgette Lord Amothus sötéten. — Igen, alighanem annyi maradt meg belőle. Senki sem volt még képes rá, hogy odamenjen és meggyőződjön róla.

Laurana megrázkódott. Kezét sajgó fejéhez emelte és tudta, hogy ez a gyászos történet sokáig üldözi még, álmatlan éjszakáin és arra vágyott, hogy bár sohase hallotta volna. Hozzátartozik a sorsához! Mérgesen elűzte tudatából a gondolatot. Nem is számít... hisz úgysem lesz ideje ezzel foglalkozni. Anélkül is elég sötétnek látta a sorsát, nem hogy még lidérces dajkamesékkel is súlyosbítsa.

Mintha csak a gondolataiban olvasna, Astinus váratlanul fölemelkedett és kérte, hogy gyújtsanak világot.

— A múlt — mondta és hidegen nézett a lányra — elveszett. A jövőd viszont csakis a tiéd... és ezért még nem csekélymunkát kell elvégeznünk reggelig!

Mindenekelőtt föl kell olvasnom ezt a közleményt, amelyet alig pár órája kaptam kézhez Lord Gunthartól — mondta Palanthas Lordja és finomszövésű gyapjúköntöse alól előhúzott egy pergamentekercset, kiterítette az asztalon és vigyázva szétsimította a kezével. A fejét hátrahajtotta, úgy nézett le rá ... bizonyára a kellő távolságot kereste az olvasáshoz. Laurana, aki biztos volt benne, hogy ez csak az általa alig két napja Lord Guntharnak Amothusszal küldetett levélre adott válasz lehet, türelmetlenül beharapta az ajkát.

7. Solamnia lovagjainak, vezére

— Összegyűrődött — jegyezte meg Lord Amothus bocsánatkérőn. — A griffeket, amelyeket az elf-lordok oly kedvesen rendelkezésünkre bocsátottak — és meghajolt Laurana felé, aki hasonlóképpen válaszolt neki és közben égett a vágytól, hogy kitépje kezéből az üzenetet —, úgy látszik, képtelenség megtanítani rá, hogy kíméletesebben bánjanak az ilyen finom tekercsekkel. O, már tisztábban látom. "Lord Gunthartól Amothusnak, Palanthas Lordjának: Üdvözlet." Bűbájos ember ez a Lord Gunthar — nézett föl Amothus. — Tavalyjárt itt utoljára, a Tavaszelő Ünnepén, ami különben három hét múlva lesz esedékes, kedvesem. Számíthatunk rá, hogy megtiszteled ünnepségeink sorát...

— Nagy örömmel tenném, lordságod, ha három hét múltán még bármelyikünk itt lesz — mondta Laurana és kezét az' asztal alatt ökölbe szorítva próbálta megőrizni nyugalmát... Lord Amothus pislogott, majd elnézően elmosolyodott. — Hát persze, a sárkányseregek. Nos, folytassuk a felolvasást. "Őszinte szívvel gyászolom oly nagyszámú lovagunk elveszítését. Merítsünk némi vigaszt abból, hogy a földünket sötétséggel fenyegető gonosz elleni dicső küzdelemben áldozták föl életüket. Még nagyobb személyes gyászt érzek három legkiválóbb vezérünk, Lord Koronaőr Derek, a Rózsa lovagja, Alfred MarKenin, a Kard lovagja és Fényeskardú Sturm, a' Korona lovagja elveszítése fölött." A lord ekkor ismét Lauranához fordult: —Fényeskardú! Úgy emlékszem ő közeli barátod volt, kedvesem.

— Igen, lordságod — mormolta Laurana, lehajtotta a fejé és előrehulló hajával próbálta palástolni a szemében tükröződő gyászt. Oly rövid idő telt el még azóta, hogy eltemették Sturmot a Főpap Tornyának Paladine Csarnokában. Még most is mardosta a veszteség okozta fájdalom

— Folytasd az olvasást, Amothus — utasította a lordot ridegen Astinus. Nem maradhatok hosszú ideig távol munkámtól.

— Szavad parancs, Astinus — felelte a lord és elvörösödött Gyorsan nekilátott a felolvasásnak. "Ez a tragédia szokatlan helyzetbe hozta a lovagságot. Először is, a testület jelenleg... tudomásom szerint... főként a Korona lovagjaiból, Rendünk legalacsonyabb ragú lovagjaiból áll. Ez azt jelenti, hogy... bár valamennyien kiállták a próbát és elnyerték pajzsukat... mégis fiatalok és tapasztalatlanok. Legtöbbjük életében ez volt az első komolyabb ütközet. Emellett nem áll rendelkezésünkre a megfelelő vezérkar, mivel a Szabályzat előírásai szerint a parancsnokságnak a lovagság mindhárom rendjének képviselőiből kell állnia."

Laurana fölfigyelt rá, hogy a jelenlévő lovagok kényelmetlenül fészkelődnek a helyükön... vértjeik és fegyvereik halk zörgése hallatszott. Jelenleg ők voltak az ideiglenes parancsnokok addig, amíg ez a kérdés valahogyan meg nem oldódik. A lány behunyta a szemét és fölsóhajtott. Könyörgöm, Gunthar, gondolta magában, ezúttal hozz igazán bölcs döntést. Oly sokan haltak meg a politikai intrikák miatt. Legyen ennek most az egyszer vége!

"Töltse be ennélfogva Solamnia lovagjainak parancsnoki tisztét Lauralanthalasa, a Qualinesti királyi házból..."-a lord egy pillanatra elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy helyesen olvasta a szöveget. Laurana szeme tágra nyílt a döbbenettől. De az ő megrökönyödése semmiség volt a lovagokéhoz képest.

Lord Amothus szemét kimeresztve olvasta újra a sorokat. Ekkor meghallotta Astinus türelmetlen horkantását és sietve folytatta a felolvasást: "... aki e pillanatban a legnagyobb harci tapasztalatokkal rendelkezik és aki közülünk egyedül ismeri a sárkánydárdák használatának módját. Ezen írás hitelességét pecsétemmel igazolom. Lord Gunthar Uth Wistan, Solamnia Lovagjainak Nagymestere, satöbbi, satöbbi."-Gratulálok, kedvesem... vagy talán úgy kellene mondanom... tábornokom!

Laurana mozdulatlanul ült a helyén. Egy pillanatra úgy elöntötte a tehetetlen düh, hogy legszívesebben kivonult volna a teremből. Látomások kavarogtak lelki szemei előtt... Lord Alfred lefejezett holtteste, a szerencsétlen, haldokló Derek tébolya, Sturm megbékélt, élettelen tekintete, az elesett lovagok hosszú sorban kiterített tetemei...

Most pedig ő a parancsnok. Egy elf-hajadon a királyi házból. Elf mérce szerint még ahhoz sem elég idős, hogy kilépjen a szülői házból. Egy elkényeztetett kislány, aki megszökött otthonából, hogy gyermekkori szerelme, Tanis, a Fél-Elf után "loholjon. De ez az elkényeztetett csitri felnőtté cseperedett. A félelem, a fájdalom, a szörnyű veszteségek és a gyász – jól tudta-még atyjánál is idősebbé tette hirtelen.

Oldalra nézve látta, amint Sir Markham és Sir Patrick tanácstalan pillantást vált egymással. A Korona valamennyi lovagja közül e kettő mögött állt a leghosszabb szolgálati idő. Tudta, hogy mindketten kiváló harcosok és tiszteletre méltó férfiúk. Mindketten hősiesen küzdöttek a Főpap Tornyánál. Miért nem közülük választott Lord Gunthar, ahogyan ő maga is javasolta neki?

Sir Patrick elsötétülő arccal emelkedett föl. — Én ezt nem fogadhatom el — mondta halkan. — Lady Laurana kiváló harcos, ezt elismerem, de még sohasem vezényelt csapatokat a harcmezőn.

— Miért, te igen, ifjú lovag? — kérdezte Astinus rendíthetetlenül.

Patrick elvörösödött. — Nem, de ez azért mégis más... ő csak egy nő...

— Jé, valóban, Patrick! — kacagott föl Sir Markham. Ő gondtalan, könnyűvérű ifjú volt... a komoly, sőt, komor Patrick szöges ellentéte. — De a melleden nőtt szőr még nem tesz tábornokká. Nyugodj meg! Itt politikáról van szó. Gunthar bölcs döntést hozott. Laurana tisztában volt e szavak igazságával és mélyen elpirult. Ő biztos választást jelentett mindaddig, amíg Gunthar újrarendezheti a lovagság sorait és megszilárdíthatja saját nagymesteri pozícióját.

— De ez teljesen példátlan jelenség! — érvelt tovább Patrick, de kerülte Laurana tekintetét. — Biztos vagyok benne, hogy... a Szabályzatnak megfelelően... nők még a lovagok sorába sem léphetnek...

— Tévedsz — vágta rá Astinus határozottan. — Erre is van példa. A Harmadik Sárkányháború idején lovaggá ütöttek egy fiatal hölgyet, atyja és fivérei hősi halálát követően. A Kard lovagjának rangjáig emelkedett, maga is dicső küzdelemben lelte halálát és lovagtársai szívből meggyászolták.

Senki nem szólt semmit. Lord Amothus végtelenül zavartnak látszott... sőt, zavarában kis híján az asztal alá süllyedt Sir Markhamnak holmi szőrös mellekről tett megjegyzése hallatán. Astinus hűvös tekintetet vetett Sir Patrickra. Sir Markharc a boroskupájával játszadozott és Laurana felé pillantva elmosolyodott. Rövid, arcáról is leolvasható, kemény belső küzdelem után Sir Patrick a fogát csikorgatva visszatelepedett a helyére. — A parancsnokunkra! — emelte föl a kupáját Sir Markham.

Laurana nem válaszolt a gesztusra. Ő volt a parancsnok. De ugyan minek a parancsnoka? — gondolta magában keserűen. A Palanthasba küldött solamniai lovagok vert seregének... a több száz hajóra szálló közül alig ötvenen maradtak életben. Igaz, győzelmet arattak, de milyen borzalmas áron? A sárkánygömb elpusztult, a Főpap Tornya romokban hever...

— Igen, Laurana — szólalt meg Astinus —, annyi maradt rád, hogy összeszedheted a széttört cserepeket.

A lány meglepetten nézett föl, megrémült ettől a különös férfitól, aki kimondta a gondolatait.

— Én ezt nem akartam — mormolta béna ajakkal,

— Nem hinném, hogy bármelyikünk is imádkozott volna a háború kitöréséért — jegyezte meg Astinus, mintegy mellékesen. — Ám a háború mégis eljött, és most neked kell megtenned mindent, hogy megnyerd! — Ezzel fölállt a helyéről. Palanthas Lordja, a tábornokok és a lovagok, valamennyien tiszteletteljesen követték a példáját.

Csak Laurana maradt ülve... szemét a kezére szegezte. Érezte, hogy Astinus rámered, de ő csökönyösen megtagadta, hogy viszonozza a pillantását.

— Mindenképpen menned kell, Astinus? — kérdezte Lord Amothus szomorúan.

— Igen. Vár a munkám. Máris túl hosszú ideig maradtam távol tőle. Rátok is rengeteg munka vár mostantól, nagyrészt e világi és unalmas. Rám ehhez nincs szükségetek. Van már vezetőtök-mondta és könnyedén intett a kezével.

— Hogyan? — kiáltott föl Laurana, a szeme sarkából megpillantva Astinus kézmozdulatát. Most már a szemébe nézett, majd Palanthas Lordja felé fordult. — Hogy én? Ezt nem gondolhatod komolyan! Én csupán a lovagok parancsnoka vagyok...

— Ami azt jelenti, hogy Palanthas seregeinek is főparancsnoka vagy, ha megválasztunk — mondta a lord. — És ha Astinus téged javasol...

— Nem teszem — vágott közbe Astinus nyersen. — Én nem javasolhatok senkit. Én nem alakítom a történelmet... — itt váratlanul elhallgatott és Laurana meglepetten látta, hogy feslik le róla az álarc, helyet adva a szomorúság és bánat kifejezésének. — Vagyis arra törekszem, hogy n alakítsam a történelmet. Néha azonban kudarcot vallok... —

Fölsóhajtott, visszanyerte tartását, álarca is a helyére került. — Már megtettem azt, amiért idejöttem: föltártam előttetek a múlt ismeretét. Ez vagy befolyásolja majd, vagy'. nem a jövőtöket.

Astinus távozni készült.

— Várj! — kiáltotta Laurana és fölállt. Egy lépést tett felé, de mindjárt meg is torpant, amint a hideg, józan tekintet az övébe fúródott, visszautasítóan, akár egy ridegkőfal. — Te... szóval te... mindent látsz, ami a valóságban megtörténik?

— Így igaz!

-Akkor hát azt is megmondhatnád nekünk, hol vannak... és mit művelnek a sárkányseregek...

— Ugyan! Hiszen ezt te is éppoly jól tudod, mint én magam! — és Astinus ismét az ajtó felé fordult.

Laurana gyorsan végignézett a termen. Látta, amint a lord és a tábornokok szórakozottan merednek rá. Tudta, hogy megint úgy cselekszik, mint az egykori elkényeztetett gyereklány, de mindenképpen választ kellett kapnia. Astinus már az ajtó közelében járt, a szolgák éppen kitárták; előtte. Laurana megvetően végigmérte a többieket, ellépett az asztaltól és sietve átvágott a csillogó márványpadlón.; Közben igyekezetében megbotlott ruhájának esetlen uszályában. Astinus meghallotta a lépteit és megállt az ajtónyílásban. — Két kérdésem van — mondta Laurana halkan, amikor; beérte.

— Igen — felelte a tudós és mélyen belenézett a lány zöld szemébe —, egy az eszedben, másik a szívedben. Tedd föl az elsőt!

— Létezik-e még ép sárkánygömb?

Astinus egy pillanatig nem szólalt meg. Laurana ismét fájdalmat látott a szemében, amint kortalan arca hirtelen valahogy megöregedett. — Igen — mondta végül —, de csupán ennyit mondhatok. Égy még létezik. De képességeid határán túl van hogy fölhasználd vagy egyáltalán megszerezd. Ne is gondolj rá többé.

— Tanis birtokában volt — erőltette tovább a kérdést Laurana. — Ez azt jelenti, hogy elveszítette? Hol... — egy pillanatra megingott... ez volt a szívében bujkáló kérdés —, hol van most ő?

— Ezen se törd a fejed!

— Ezt hogy érted? — és a lány úgy érezte, hogy maga is megdermed a férfi fagyos hangjának hallatán.

— Én nem mondhatom meg előre a jövőt. Csak a jelent látom, amint éppen múlttá válik. Így láttam az idők kezdete óta. Láttam szerelmet, amely minden áldozatra kész volt és ezáltal visszaadta a világnak a reményt. Láttam szeretetet, amely le akarta küzdeni a büszkeséget és a buja vágyat a hatalomért, de kudarcot vallott. A világ sötétebbé vált általa, de ez csak annyi, mint egy napot eltakaró felhő. A nap... a szeretet maga... megmarad mögötte. Végül láttam szerelmet elveszni a sötétségben. Szerencsétlen, félreértett szerelmet, mert a szerető... férfi vagy nő... nem értette meg a saját szíve szavát.

— Rébuszokban beszélsz! — fakadt ki Laurana mérgesen.

— Valóban? — kérdezte Astinus és meghajolt. — Isten veled, Lauralanthalasa. Tanácsom az, hogy főleg a kötelességed teljesítésére ügyelj.

Ezzel a tudós kisétált az ajtón.

Laurana csak nézett utána, majd megismételte a szavait: szerelmet elveszni a sötétségben". Ez is valami rébusz, vagy tudja rá a választ, csak nem akarja elismerni, amire Astinus is utalt?

"Tanist otthagytam Roncsosdban, hogy intézkedjen a távollétemben" — így beszélt Kitiara... a Sárkány Nagyúr.. Kitiara, az ember-lány, akit Tanis szeretett.

Laurana szívében a fájdalom, amely egyfolytában marcangolta, amióta Kitiara kimondta azokat a szavakat... hirtelen elenyészett és hideg ürességet, kopár sötétséget hagyott maga után, mint azok a hiányzó csillagképek az éjszakai égbolton. "A sötétségben elveszett szerelem!" Tanis elveszett! Astinus nyilván ezt akarta megértetni vele. A kötelességed teljesítésére ügyelj! Igen, teljesíti a kötelességét mindenáron, hiszen mást úgy sem tud tenni.

Amikor szembefordult Palanthas Lordjával és tábornokaival, Laurana hátravetette a fejét, aranyló hajkoronája) megcsillant a gyertyafényben. — Átveszem a seregek parancsnokságát — mondta csaknem olyan hidegen, amilyen fagyos volt a lelkében tátongó űr.

— Hé, ez aztán a kőmívesmunka! — állapította meg Kova elégedetten toporogva az óváros bástyafalán. — Kétség nem férhet hozzá, ezt csak törpék építhették! Nézd csak meg, ahogy minden egyes követ kifaragtak, hogy pontosa illeszkedjenek a_ falba és két egyforma sincs közöttük.

— Lenyűgöző — ásítozott TasslehofF —, és mondd, azt a tornyot is törpék építették, a... — Jobb, ha arról nem beszélsz! — förmedt rá Kova. törpék különben sem vettek részt az Ősmágia Legendás Tornyainak építésében. Azokat maguk a varázslók alkották,

egyenesen a föld kincseiből teremtették... úgy varázsolták elő a mélyből a hozzá való köveket.

— Csodálatos lehetett — sóhajtotta Tass és elszállt az álmossága —, bárcsak én is ott lehettem volna. Hogyan..

— Az mind semmi — fortyant föl a törpe —, az igazi törpe kőfaragók munkájához képest, akik több évszázadon a tökéletesítették a művészetüket. Nézd csak meg ezt követ! Figyeld meg a vésőnyomok finom erezetét...

— Itt jön Laurana — szólt közbe Tass boldogan, hogy ezzel véget vethet a törpe építészeti remekművekről szóló leckéjének.

Kova elfordította a szemét a falrészletről és meglátta Lauranát, amint kilép a bástyára nyíló széles kapun és megindul feléjük. A lányon ismét a Főpap Tornyában viselt páncélruha feszült. A vérfoltokat letisztították az arannyal cizellált mellvértről, a horpadt acélt kikalapálták. Hosszú, mézszínű haja kilógott vöröstollforgós sisakja alól és ragyogott Solinari sugaraiban. Lassan lépdelt, szemét a keleti látóhatárra szegezte, ahol a hegyek fekete árnyékokként meredtek a csillagos ég felé. A holdfény az arcán is végigsimított. Kova mélyen fölsóhajtott, amint meglátta.

— Nagyon megváltozott — suttogta Tasslehoff fülébe. — Az elfek pedig nemigen változnak. Te emlékszel rá, amikor először megláttuk őt Qualinestiben? Ősszel, alig hat hónappal ezelőtt! Mégis, mintha évek múltak volna el...

— Még mindig nem heverte ki Sturm halálát, hiszen még egy hete sincs — mormolta TasslehofF, örökké csintalan surranó képén szokatlanul komoly, elgondolkodó kifejezéssel.

— Nem csak erről van szó — csóválta meg a fejét a vén törpe. — Az a találkozása Kitiarával, ott a Főpap Tornyának bástyáján, az is megviselhette. Biztosan Kitiara mondott neki valamit. Hogy az ördög vinné el! — morogta zordan. — Soha nem bíztam benne! Még e régi szép napokban sem. Engem nem is lepett meg igazán, hogy a Sárkány Nagyurak maskarájában látom. Hegységnyi acélpénzt adnék, ha megtudhatnám, mit pusmogott neki, amivel így letörte. Önmaga árnyéka volt, amikor lehoztuk a bástyáról, miután Kitiara meg a kék sárkánya elszelelt. A szakállamat tenném rá — dünnyögte a törpe —, hogy Tanisszal kapcsolatos a dolog.

— Én nem hiszem, hogy Kitiara Sárkány Nagyúr lett, hiszen mindig... mindig olyan... — Tass nem találta a megfelelő szót — ...izé... mulatságos volt!

— Mulatságos? — morogta Kova összefutó szemöldökkel. — Meglehet, de amellett kőszívű és önző is. Ó, persze, nagyon is bűbájos tudott lenni, ha akart. — Kova suttogóra fogta, mert Laurana már olyan közel járt hozzájuk, hogy meghallhatta volna. — De ezt Tanis sohasem vette észre... ő mindig többet föltételezett Kitiaráról. Azt képzelte, hogy ő ismeri egyedül, hogy a lány csak kemény burokkal veszi körül magát, hogy azzal álcázza túlságosan is lágy szívét. Haj! De annyi szív sem volt benne, mint itt, ezekben a kövekben.

— Mi újság, Laurana? — kérdezte Tass kedvesen, amint az elf-lány odaért hozzájuk. Laurana rámosolygott öreg barátaira, de — ahogyan Kova, mondta, ez már nem az elf-hajadonnak az az ártatlan mosolya volt, amelyet Qualinesti nyárfaligetében láttak.,. Most inkább olyannak tűnt, minta sápadt napfény a hideg, téli égen. Fénylett, de nem adott meleget... talán azért, mert a szemében sem maradt semmi melegség.

— Én lettem a seregek főparancsnoka — jelentette ki közömbösen.

— Gratulá... — kezdte Tass, de torkán akadt a szó a lány arckifejezése láttán.

— Igazán nincs mihez gratulálnod — mondta Laurana' keserűen. — Ugyan kinek is parancsolhatnék? Egy maroknyi lovagnak, akik egy romos toronyban kuksolnak a Vingaard hegységben, mérföldekre innen és talán még ezer embernek, akik itt rostokolnak, ennek a városnak a falai mögött. — Ezzel ökölbe szorította kesztyűs kezét és elnézett a keleti látóhatár felé, ahol tétován derengett a hajnal. Ott kint kellene lennünk! Most! Amíg a sárkánysereg még nem rendezte a sorait. Most könnyen megverhetnénk őket!' De nem, nem merünk kilépni a síkságra, még a sárkánydárdákkal sem! Ugyan mire használhatjuk Őket a magasan szálló sárkányokkal szemben? Ha lenne egy sárkánygömbünk is...

Egy pillanatra elhallgatott, azután mélyen felsóhajtott és arcvonásai megkeményedtek. — De hát nincs! Így gondolni sem érdemes rá. Egyszóval itt állunk Palanthas bástyáin és várjuk a közelgő halált.

— Ugyan, Laurana — szólalt meg Kova és megköszörülte kiszáradt torkát —, talán mégsem ennyire sötét a helyzet. Jók és erősek ennek a városnak a falai. Ezer ember könnyedén megvédheti őket. A gnómok a katapultjaikkal őrzik a kikötőt. A lovagok vigyázzák a Vingaard hegysége egyetlen járható hágóját és erősítést is küldtünk nekik. És igenis vannak sárkánydárdáink... még ha csak néhány is, de Gunthar már megüzente, hogy újabbak is úton vannak. No és ha nem tudunk a röpülő sárkányokra rátámadni! Ezután kétszer is meggondolják, hogy átrepüljenek-e a falaink fölött!

— Ez mind nem elég, barátom — sóhajtotta Laurana. — No persze, a sárkányseregeket visszatarthajtuk egy hétig, kettőig, talán még egy hónapig is. De mi jön azután? Mi lesz, ha már elfoglalták körülöttünk az egész vidéket? A sárkányokkal szemben csak annyit tehetünk, hogy bezárkózunk előlük biztonságos kis menedékeinkbe. Hamarosan a világ nem lesz más, csupán néhány parányi fénysziget a sötétség óceánjának közepén. És akkor ez a sötétség, szépen, egyenként elnyel majd minket is.

Laurana nekitámaszkodott a falnak és a kezére hajtotta a fejét.

— Mond csak, mióta nem aludtál? — kérdezte tőle Kova szigorú hangon.

— Nem is tudom — felelte a lány —, az ébrenlétem és az álmaim lassan teljesen összemosódnak. Éjszakáim felét járkálással töltöm, mint egy holdkóros, a nappalok felét meg végigálmodom.

— Akkor most épp ideje, hogy aludj egy kicsit — mondta Kova olyan hangon, amit Tasslehoff "nagypapásnak" nevezett. — Lassan mi is megyünk... az őrségünk hamarosan lejár. — Nem tehetem — mondta Laurana és megdörgölte a szemét. Az alvás említésére jutott el a tudatáig, mennyire kimerült. — Azért jöttem, hogy nektek is megmondjam... jelentést kaptunk róla, hogy sárkányokat láttak, amint Kalaman városa fölött nyugati irányban röpültek.

— Akkor errefelé közelednek — dünnyögte Tass, emlékezetében fölidézve a megfelelő térképet.

— És kijelentette? — kérdezte a törpe gyanakvón.

— A griffek! Mit fintorogsz? — Laurana halványan elmosolyodott Kova utálkozása láttán. — A griffek már eddig is rengeteget segítettek nekünk. Ha az elfek semmi mással nem járulnak hozzá ehhez a harchoz, csak a griffjeikkel, máris igen sokat tettek az ügyért.

— A griffek ostoba állatok — jelentette ki Kova. Körülbelül annyira bízom meg bennük, mint egy surranóban. Különben is — folytatta a törpe, ügyet sem vetve Tass méltatlankodó pillantására —, ennek semmi értelme. A Nagyurak nem küldik harcba a sárkányaikat, ha nem fedezik Őket a seregeik...

— Talán az a sereg nem is szóródott szét annyira, ahogy-, mi gondoljuk — mondta Laurana és bánatosan fölsóhajtott.` — Vagy az is lehet, hogy a sárkányokat csak azért küldték előre, hogy a lehető legnagyobb zűrzavart keltsék... meg törjék a várost... fölperzseljék az egész környező vidéket. Nem tudom. Látod, a hírük máris megelőzi őket.

Kova körülnézett. A szolgálatukat letöltött katonák továbbra is a helyükön maradtak és bámultak kelet felé ahol a hófödte csúcsok lassan rózsaszínbe öltöztek a+, világosodó hajnalban. Halkan pusmogtak maguk között, mialatt egyre többen csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik éppen most ébredtek föl és csak most hallották a híreket.'

— Ettől féltem a legjobban — sóhajtotta Laurana. Bármikor kitörhet a pánik. Figyelmeztettem Lord Amothust, hogy tartsa titokban a dolgot, de a palanthasiak nem szoktak hozzá, hogy bármit titokban tartsanak. Most itt van, mondtam, hogy ez lesz!

A mellvédről letekintve láthatták, amint az utcák megtelnek telnek félig öltözött, álmos, rémült emberekkel. Amint nézték, hogyan rohannak házról házra, Laurana elképzelte magában, miféle rémhírek kaphatnak szárnyra.

Beharapta az ajkát, zöld szeme haragosan villant. — Most majd leparancsolhatom a katonák egy részét a falakról, hogy visszatereljék az embereket a házaikba. Nem hagyhatom, hogy' az utcán lófráljanak, amikor a sárkányok lecsapnak! Hé, katonák, gyertek velem! — intett oda. Laurana egy csoport, közelben ácsorgó fegyveresnek és elsietett. Kova és Tass csak nézett utána, amint leszalad a lépcsőn, a lord palotája felé. Hamarosan meglátták utcákra benyomuló fegyveres őrjáratokat, amelyek megpróbálták visszakényszeríteni otthonaikba a tömeget, hogy; megfékezzék a kitörőben lévő pánikot. — No ezzel aztán sokra megyünk! — morgott az orra alatt Kova, miközben percről percre egyre többen özönlöttek ki az utcára.

De Tass, aki egy kőtömbön állva-bámult le a mellvéd párkánya fölött, megrázta a fejét. — Úgysem számít — suttogta reménytelenül —, odanézz...

A törpe is sietve fölkapaszkodott a barátja mellé. Az emberek máris fölfelé mutogattak, óbégattak, íjaik és dárdáik után kapkodtak. Imitt-amott egy-két sárkánydárda tüskés ezüsthegye is megvillant a holdfényben.

— Hányan vannak? — kérdezte Kova szemét hunyorítva.

— Tízen — válaszolta Tass csöndesen. — Két kötelék... és méghozzá a nagyobb fajtákból. Meglehet, olyasfélék, amilyeneket Tarsisban láttunk. Nem látom jól a színüket abban a pirkadatban, de azt igen, hogy lovasaik is vannak. Talán Nagyurak... még az is lehet, hogy Kitiara... Hohó! — kiáltott föl Tass a hirtelen támadt gondolatra. — Remélem, hogy ezúttal beszélhetek vele! Biztosan érdekes dolog Sárkány Nagyúrnak lenni...

Szavai elenyésztek a város minden tornyából fölzengő harangzúgásban. Az utcán tolongók fölnéztek a mellvértre, ahol a katonák mutogattak a magasba és üvöltöztek. Mélyen odalent, Tass Lauranát is megpillantotta, amint kilép a Lord palotájából, Amothus és két tábornok kíséretében. A surranó a vállának állásából is megállapíthatta, hogy Laurana roppant dühös. A tornyok felé mutogatott... bizonyára el akarta hallgattatni a harangokat. De elkésett vele. Palanthas népének máris eszét vette a rémület. A tapasztalatlan katonák jó része is legalább annyira használhatatlan volt, akár a civilek. Sikolyok, rikoltások és rekedt üvöltések hallatszottak minden irányból. Tassnak a legsötétebb tarsisi emlékek jutottak az eszébe... amikor az emberek halálra taposták egymást az utcákon és egész házsorok lobbantak lángra.

A surranó lassan hátrafordult. — Azt hiszem, még sincs kedvem beszélni Kitiarával — suttogta halkan és kezéből ellenzőt formálva nézte, amint a sárkányok egyre közelebb és közelebb szállnak feléjük. — Valójában semmi kedvem megtudni, milyen lehet Sárkány Nagyúrnak lenni... biztosan szomorú, sötét és borzalmas dolog... Várj csak!

Meredten bámult kelet felé. Nem akart hinni a szemének, ezért annyira kihajolt a mellvéden, hogy kis híján lezuhant.

— Kova! — rikoltotta, szélesen hadonászva.

— Mi az? — bődült rá a törpe. Elkapta Tass kék térdnadrágjának övét és heves mozdulattal visszarántotta a kalimpáló surranót.

— Ez olyan, mint Pax-Tharkasban! — makogta Tass értelmetlenül. — Mint Huma sírjánál. Ahogy Fizban megmondta! Itt vannak hat! Ők jöttek el!

— Kik vannak itt? — bömbölte Kova türelmét veszítve.

A surranó az izgalomtól föl-le ugrándozott, az erszényei csak úgy kalimpáltak körülötte, aztán válasz nélkül megfordult és otthagyta a lépcsőn füstölgő törpét, aki tehetetlenül ordította utána: — Kik vannak itt, te hígagyú?

— Laurana! — rikoltotta Tass éles hangon, amely úgy hasított a hajnali légbe, akar a riadót lefújó trombitaszó. — Laurana, megérkeztek! Itt vannak! Ahogy Fizban megmondta! Laurana!

Kova a surranót átkozva visszafordult kelet felé. Gyorsan körülnézett, aztán hirtelen benyúlt egyik mellényzsebébe. Sietve előhúzott egy szemüveget... még egyszer körülnézett, nem latja-e valaki... és az orrára biggyesztette.

Jól látta most a halvány, rózsaszín fénycsíkot, amelye itt-ott megtörtek a hegylánc sötétebb csúcsai. A törpe nehezen fölsóhajtott... Könny szökött a szemébe. Gyorsan lekapta a szemüveget, beletette a tokjába, és visszatuszkolta a zsebébe. Mar tudta, mit látott: a hajnal rózsaszín fényében megcsillanó sárkány-szárnyakat... rózsaszínben játszó, hatalmas ezüst szarnyakat.

— Tegyétek el a fegyvereiteket, legények! — morogta Kova a körülötte lévő katonáknak és közben a könnyeit itatgatta Tasslehoff valamelyik zsebkendőjével. — Dicsőség a nagy Reorxnak! Most mar van némi esélyünk. Most mar van némi esélyünk...

8.

Amint a sárkányok leereszkedtek Palanthas nagy városának peremén, szárnyaik vakító sugárzással töltötték be a hajnali eget. A tömeg félelemtől reszketve tolongott a városfalakon és csak bámulta a fenségesen gyönyörű teremtményeket.

Az emberek először annyira megrémültek a hatalmas lényektől, hogy mindenáron el akartak űzni őket, hiába bizonygatta Laurana, hogy azok egyáltalán nem gonoszak. Végül magának Astinusnak kellett ismét előjönnie a könyvtárából és tájékoztatnia Amothust, miszerint ezek a sárkányok nem fogjak bántani az embereket. Erre Palanthas népe vonakodva ugyan, de letette a fegyvert.

Laurana ugyan tudta, hogy a nép, amely Astinusnak még azt is elhinné, ha egyszer azt állítaná, hogy ma éjfélkor jön föl a nap, a sárkányok esetében nem hisz neki.

Mindaddig, amíg ő maga is ki nem ment a városból és meg nem ölelte a férfit, aki az egyik gyönyörűséges szörnyeteg hátán lovagolt, az emberek nem hitték, hogy bármi igazság lehet az efféle dajkamesékben.

Ki lehet az az ember, aki idevezette hozzánk a sárkányokat? És egyáltalán, miért jöttek azok ide?

A nép ott tolongott a városfalakon, mindenki csak találgatott. Odakint a völgyben a sárkányok szárnyukat csapkodva melengették magukat a reggel hűvösében. Mialatt Laurana a férfihoz sietett, hátasáról egy másik alak szállt le, mellette egy nő, akinek ezüst haja éppúgy csillogott, mint a sárkányszárnyak. Laurana őt is megölelte. Ekkor, a bámészkodók legnagyobb meglepetésére, Astinus mindhármukat a könyvtárhoz vezette, ahová a szerzetesek szó nélkül beengedték őket. A nagy kapu csöndesen becsukódott mögöttük.

A lakosok továbbra is ott tébláboltak a falakon, kérdések özöne záporozott soraikban, miközben gyanakvó pillantásokkal méregették a lent várakozó ezüst sárkányokat.

Ekkor másodszor is megkondultak a harangok: Lord Amothus szólította gyűlésbe népét. Az emberek sietve elhagyták a városfalakat és megtöltötték a palota előtti nagy teret, ahol a lord palotájának erkélyéről kívánt megfelelni a kérdéseikre.

— Ezek az ezüst sárkányok — kiáltotta —, jólelkű teremtmények és azért jöttek el hozzánk, hogy segítségünkre legyenek a gonosz sárkányok elleni harcunkban, akárcsak Huma legendájában! És városunk alá nem más vezette el őket, mint...

De a lord szavait elnyelte a vad üdvrivalgás. Ismét megkondultak a harangok, ezúttal ünnepélyesen. A nép' dalolva, táncolva özönlött végig az utcákon. Végül, miután a lord még egy hiábavaló kísérletet tett beszéde folytatására, nem tehetett mást... ünneppé nyilvánította ezt a napot és visszavonult az erkélyről.

Következzék itt egy részlet a Krynn Története című Krónikából, ahogyan azt Astinus följegyezte a "Sárkányok esküje" című fejezetben.

Miközben én, Astinus lejegyzem e sorokat, az ifjú elf-lord, Gilthanas arcát nézem, aki Solostarannak, más néven a Napszónoknak, Qualinost Lordjának másodszülött fia,

Gilthanas sokban hasonlít húgára, Lauranára, és ez a hasonlóság nem csupán abból fakad, hogy testvérek. Mindkettejük vonásai finomak és kortalanok, mint az elfekéi általában. Mégis valahogy különböznek a többiektől. Arcukon látszanak a bánat mély vonásai, ami idegen Krynn elfjeinek arckifejezésétől. Bár attól félek, hogy még e háború befejezése előtt sok-sok elf válik hozzájuk hasonlatossá. De ez talán nem is olyan nagy baj, mivel ezáltal az elfek végre megtanulják, hogy ők is csupán részei e világnak és nem fölötte állnak.

Gilthanas jobbján a húga foglal helyet, balján pedig az egyik legszebb nő, akit valaha láttam Krynn földjén. Látszólag ő is olyan, mint egy elf-hajadon, ő egy vadonbéli elf-lány. Ám az én szememet nem tévesztheti meg varázstudományával. Nem nőként született e világra... sem elfként, sem másként. Ó egy sárkány... egy ezüst sárkány, annak a húga, aki Solamnia lovagját, Humát szerette. Silvara sorsa úgy diktálta, hogy a nővéréhez hasonlóan ő is egy halandóval essen szerelembe. De Humától eltérően, ez a halandó, Gilthanas, nem hajlandó elfogadni sorsát. Most ránéz a nőre... s a nő visszatekint rá. Szerelem helyett izzó haragot érzek a férfi szívében, amely lassan megmérgezi mindkettejük lelkét.

Most Silvara beszél. Hangja édesen dallamos. Gyertyám fénye megcsillan szép ezüst haján és éjkék, mély szemében.

"Miután fölruháztam Vasverő Therost az erővel a sárkánydárdák kikovácsolásához, ott az Ezüst Sárkány Szobrának a szívében" — meséli nekem Silvara — "hosszú időt töltöttem el a társasággal, mielőtt eljuttattuk e fegyvereket a Fehér Kő Tanácsa elé. Megmutattam nekik a sárkányszobor belsejét, a képeket a Sárkányháborúról, amelyeken láthatták, hogyan harcolnak a jólelkű ezüst-, arany— és bronzsárkányok gonosz társaik ellen."

— És hol van a ti népetek? — kérdezték tőlem. — Hol vannak ezek a jószívű sárkányok? Miért nem segítenek nekünk szorultságunkban?

"Ameddig csak tudtam, ellenálltam kérdéseik ostromának..."

Itt Silvara elhallgat és forró pillantást vet Gilthanasra. De a férfi nem néz vissza rá, inkább a padlóra szegezi a szemét. Silvara fölsóhajt és folytatja történetét.

"Végül képtelen voltám ellenállni az ő... és társai unszolásának. Beszéltem nekik az Esküről.

Amikor Takhisis, a Sötétség Királynője és gonosz sárkányai vereséget szenvedtek, a jó sárkányok is eltávoztak a földről, hogy helyre álljon az egyensúly a jó és a gonosz között. A Világ mélyéből vétetvén, visszatérünk oda, hogy időtlen álomba merüljünk. Aludhattunk volna ott az álmok világában tovább, de akkor bekövetkezett az Összeomlás s Takhisis újból megtalálta az utat, vissza, ebbe a világba Már régen készült erre a visszatérésre, ha a sors megadj neki a lehetőséget, így az nem érte őt fölkészületlenül Mielőtt Paladine tudomást szerezhetett volna róla, fölébresztette a gonosz sárkányokat és elküldte őket a világ rejtett zugaiba, hogy lopják el a jó sárkányok tojásait miközben azok békésen alszanak tovább...

A gonosz sárkányok el is vitték testvéreik tojásai Sanction városába, ahol a sárkányseregek gyülekeztek. Ott rejtették el őket, azokban a vulkánokban, amelyek a Pusztítás Urainak neveznek.

Hatalmas volt a jó sárkányok bánata, amikor végre Paladine fölébresztette őket és tudomást szereztek történtekről. Elmentek Takhisishoz, hogy megtudják tőle, milyen árat kell fizetniük a még meg nem született gyermekeikért. Borzalmas volt az az ár. Takhisis eskütételre kényszerítette őket. Valamennyi jó sárkánynak meg kellett fogadnia, hogy nem vesz részt az általa Krynn földjén tervezett háborúban. Az előző háborúban ugyani, a jó sárkányok mérték rá a döntő vereséget. Ezúttal a királynő előre biztosítani akarta, hogy ők nem avatkoznak bele a harcba."

Ekkor Silvara könyörgő szemmel néz rám, mintha én lennék az, akinek ítélkeznie kell fölöttük. Erre én komoran megrázom a fejemet. Távol áll tőlem, hogy bárki fölött is ítélkezzem. Én csupán történész vagyok.

Silvara így folytatja hát:

"Mit tehettünk volna? Takhisis kijelentette, hogy könyörtelenül lemészárolják tojásaikban szunnyadó gyermekeinket, ha nem tesszük le azt az esküt. Még Paladine sem segíthetett rajtunk. Előttünk állt a választás..."

Silvara lehajtja a fejét, haja elfedi az arcát. Hallom, ahogy hangja elfúl a könnyeitől. Utolsó szavait alig hallottam...

"És akkor vállaltuk a fogadalmat."

Megértettem, hogy képtelen a folytatásra. Ekkor Gilthanas ránézett egy pillanatra, megköszörülte a torkát és nyers hangon megszólalt:

"Én... vagyis... Theros, a húgom és én, végül meggyőztük Silvarát, hogy az esküjük nem lehet végleges. Azt mondtuk, kell lennie valami módnak arra, hogy visszaszerezzük a jó sárkányok elrabolt tojásait. Talán emberek kisebb csapata végrehajthatná ezt a hőstettet. Silvara ugyan nem hitte el teljesen, hogy igazunk lehet, de végül... hosszas győzködés után... csak beleegyezett, hogy elvisz engem Sanction városába, ahol a saját szememmel győződhetek meg róla, vajon kivihető-e egy ilyen terv vagy sem.

Az utunk hosszú volt és nehéz. Egyszer majd talán az átélt veszedelmekről is beszélhetek, de most képtelen vagyok rá. Túlságosan kimerültem, és időnk sincs rá. A sárkányseregek ujjászerveződnek. De még készületlenül érhetjük őket, ha azonnal lecsapunk rájuk. Látom, hogy Lauranát most is hajtja a vágy, hogy üldözőbe vehesse őket, mialatt itt beszélünk. Így tehát rövidre fogom a történetet.

Silvarát, ebben az "elf-alakjában", ahogy most láthatjátok... (az elf-lord hangjában bujkáló keserűség leírására nincsenek megfelelő szavak), ... és engem, Sanction város falai előtt elfogtak és börtönbe vetettek a Sárkány Nagyúr Ariakas katonái."

Gilthanas keze ökölbe szorul, arca elsápad a haragtól é félelemtől.

"Lord Verminaard, semmi, de igazán semmi volt Ariakashoz képest. Ennek az embernek a gonoszsága egyszer rűen végtelen. És legalább olyan okos, mint amilye kegyetlen. Ez a hadművészetének lényege, amely által győzelemről győzelemre vezette a seregeit. Leírhatatlan az a szenvedés, amelyet a karmai között ki kellett állnunk. Azt nem hiszem, hogy valaha is kép leszek mindent elmondani, amit velünk műveit."

Az ifjú elf-lordot vad reszketés keríti hatalmába. Silvara már nyújtja is felé a kezét, hogy megvigasztalja, de ő odébb húzódik és folytatja történetét:

"Végül... némi segítséggel... sikerült megszökniük. Sanction városában voltunk, abban a rettegett városban, amely a Pusztulás Urai nevű tűzhányók alkotta völgyben épül Azok a hegyek emelkednek ott mindenek fölé, fojtogat füstjükkel teli a levegő. Épületei mind újak és modernek rabszolgák ezreinek vérével építették őket. Az egyik he oldalában tornyosul Takhisis, a Sötétség Királynőjének temploma. A sárkánytojásokat itt a vulkánok mélyé rejtették el. Silvarával idetartottunk a Sötétség Királynőjének Templomába.

Mit mondhatnék erről a templomról egyebet, mint hogy az a sötétség és a lángok palotája. Oszlopai abból a tüzes kőből épültek, amely most is ott fortyog a hegy kénköves gyomrában. Takhisis papjai által ismert titkos utakon ereszkedtünk egyre mélyebbre. Azt kérditek, ki volt segítségünkre? Nem árulhatom el, mert ezzel végkép megpecsételném a sorsát. Csak annyit mondhatok, hogy valamelyik isten biztosan rajtunk tartotta a szemét." "Paladine"— suttogja közben Silvara, de Gilthanas kunt' kézmozdulattal leinti.

"Végre leérkeztünk a legmélyebb kamrákba és ott m is találtuk a jó sárkányok tojásait. Eleinte minden simán ment. Volt egy... tervem. Most már nincs jelentősége, d' akkor úgy tűnt, a segítségével megmenthetjük a tojások De, amint mondtam, most már mit sem számít. Egyik kamrából haladtunk a másikba és a tűz fényében ott csillogtak az ezüsttel, arannyal, bronzzal tarkálló tojások. És akkor..." Az elf-lord egy pillanatra elhallgat. Holtsápadt arca még jobban elhalványodik. Tartván tőle, hogy mindjárt elájul, intek az egyik szerzetesnek, hogy hozzon neki némi bőrt. Kortyint egyet, valamelyest magához tér, és folytatja az elbeszélést. Távolba révedő szemén látom, hogy most is előtte van minden átélt borzalom. Ami pedig Silvarát illeti, róla is írok majd a maga helyén.

Gilthanas így folytatja:

"Egyszer csak elérkeztünk egy kamrához, amelyben... nem tojásokat találtunk... csak összerepedezett, széttört tojáshéjakat. Silvara fölkiáltott haragjában, én pedig megijedtem, hogy fölfedezhetnek bennünket. Sejtelmünk sem volt róla, mit jelenthet ez, de úgy megdermedt tőle a vérünk, hogy még a tűzhányó forrósága sem melegíthette föl." Gilthanas elhallgat. Silvara nagyon halkan fölzokog. A férfi ránéz és én... most először... szerelmes szenvedélyt látok megcsillanni a szemében.

"Vigyétek ki innen!" — fordul az egyik esztétához — "pihennie kell!"

A szerzetesek kíméletesen kivezetik őt a szobából. Gilthanas megnyalja kiszáradt, cserepes ajkát és csöndesen folytatja:

,Ami ezután történt, még halálom után is nyomasztani fog. Napközben is ezzel álmodom. Azóta ugyan nem aludtam, mégis úgy érzem néha, hogy sikoltozva ébredek.

Ott álltunk Silvarával a kamra előtt, ahol az összetört tojáshéjak hevertek, csak bámultunk és töprengtünk, amikor valamiféle varázsige hangjait hallottuk a lángokkal megvilágított folyosó felől."

"A mágia szava!" — suttogta Silvara.

"Óvatosan közelebb húzódtunk, rémülten, mégis valamilyen szörnyű erő vonzásában. Egyre közelebb és közelebb értünk... és végre megláttuk..."

Gilthanas behunyja a szemét... Laurana megérinti karját, tekintete elhomályosul az együttérzéstől. A férfi visszanyeri a tartását, és tovább beszél.

"A tűzhányó legmélyén lévő barlangteremben áll Takhisis egyik oltára. Hogy mit ábrázolhatnak a faragványai azt meg nem mondhatom, mivel olyan vastagon borítja a, zöld vér és a fekete nyálka, hogy nem látszik többnek valami borzalmas lávakitüremkedésnél. Az oltár körüle csuklyás alakok... Takhisis papjai és Fekete Köpönyege varázslók álltak. Elhűlten láttuk Silvarával, hogy egy sötét ruhás pap előrelép, kezében egy fénylő, arany sárkánytojással és leteszi azt a vérgőzös oltárra. A Fekete Köpönyege varázslók és a sötét papok ekkor megfogták egymás kezét és elkezdték szőni igéjüket. Szavaik beleégtek a tudatunkba. Silvarával egymásba kapaszkodtunk, és attól rettegtünk, hogy beleörülünk a gonoszságba, amelyet ott érzünk magunk körül, de képtelenek vagyunk megérteni.

És akkor... akkor az oltáron heverő aranytojás sötéted kezdett. A szemünk előtt változott először undorító zöldre azután feketére. Silvara remegni kezdett.

A megfeketedett tojás ekkor fölrepedt az oltáron és héjból valami lárvaszerű teremtmény bujt elő. Olya irtóztató volt, hogy a látványától is elborzadtunk... hirtelen öklendezni kezdtem. Egyetlen gondolatom az volt, hogy meneküljek erről a helyről, de Silvara megértette, történik és nem akart eljönni. Együtt néztük hát, ami a lárva szétfeszíti nyálkával borított bőrét és a mélyéből gonosz alakok... sárkányfattyak sereglenek elő." Itt. iszonyodó nyögés szakítja meg a beszámolót Gilthanas feje a tenyerébe hanyatlik. Képtelen a folytatásra. Laurana vigasztalón fonja köré a karját, testvére belekapaszkodik a kezébe. Végül az elf-lord reszkető fölsóhajt.

"Silvarával együtt... majdnem fölfedeztek bennünket. mégis... ismét segítséggel... sikerült elmenekülnünk San tionból. Azután félig elevenen, félig holtan, emberek elfek elől egyaránt bujkálva menekültünk a jó sárkányok ősi rejtekhelyére."

Gilthanas fölsóhajt... arcán megjelenik a béke kifejezése "Az átélt borzalmak után ez édes pihenésnek tűnt számunkra egy lidérces éjszaka végén. Ezen a szépséges helyen még elképzelni is nehéz volt, hogy valóság lehetett, amit korábban láttunk. Amikor Silvara elmondta a sárkányoknak, mit művelnek a tojásaikkal, eleinte ők sem hittek a szavának. Némelyek még azzal is megvádolták őt, hogy az egészet csak kitalálja... így akarja elnyerni a támogatásukat. De valahol, a szívük mélyén azért tisztában voltak szavainak igazságával és... végül... csak elismerték, hogy rútul becsapták őket; s ezért az esküjük többé nem érvényes.

A jó sárkányok így most a segítségünkre sietnek... elrepülnek a föld minden tája felé, hogy fölajánlják erejüket. Visszatértek a Sárkányszoborhoz is és segédkeztek a sárkánydárdák előállításában, éppen úgy, ahogy Huma idején. És elhozták magukkal a Nagy Dárdákat is, amelyeket egyenesen a sárkányok hátára lehet erősíteni, ahogy az a képeken látható. Most már magunk is sárkányháton indulhatunk a csatába és a Sárkány Nagyurakkal még az égben is szembeszállhatunk."

Gilthanas elmond még néhány, jelentéktelenebb részletet, amelyeket nem szükséges itt följegyeznem. Ezután a nővérével együtt távozik a palotába, ahol Silvarával végre kipihenhetik magukat. Tartok tőle, hogy az iszonyat még sokáig kísérti majd őket, ha egyáltalán valaha is megszabadulhatnak tőle. É világ annyi szépsége mellett megeshet, hogy az ő szerelmüket is elnyeli a sötétség, amely kiterjeszti Krynn fölött szennyes szárnyait.

Így végződik palanthasi Astinus Írása a sárkányok esküjéről. Egy lábjegyzet utal arra, hogy Gilthanas és Silvara. Sanctionba tett utazásának további részletei, ottani kalandjaik és szerelmük szomorú története Astinus tollából később szintén bekerült e Krónikába és föllelhető a további kötetekben.

Laurana késő este még nekiült, hogy papírra vesse másnapi parancsait. Gilthanas még alig egy napja érkezett meg az ezüst sárkányokkal, de a parancsnok máris elké szült az ellenség bekerítésének végleges tervével. Még pár nap és sárkánydárdákkal fölfegyverzett sárkánylovasok kötelékeit vezetheti csatába.

Mindenekelőtt Vingaard Torony fölszabadítására, az ottani foglyok és rabszolgák kiszabadítására törekedett. Azután a tervek szerint dél és kelet felé nyomul tovább, maga előtt űzve a sárkányseregeket. Végül seregeivel beszorítja őket a Dargaard hegység közé oda, ahol Solamnia és Vadkelet elválik egymástól. Ha visszafoglalhatná Kalamant és kikötőjét, azzal elvághatná a kontinensnek ezen a részén tartózkodó sárkányseregek létfontosságú utánpótlási vonalait.

Laurana annyira elmerült a haditervekben, hogy tud mást sem vett az ajtó előtt álló őr harsány kérdéséről é az arra adott válaszról. Az ajtó kinyílt, de azt gondol hogy csak valamelyik hadsegédje jött be és föl sem nézet a munkájából, míg be nem fejezte a hadparancs utolsó részleteinek kidolgozását is.

Csak akkor kapta föl a fej ét meglepetten, amikor váratlant látogatója letelepedett a vele szemben álló székre.

— Ó! — kiáltotta elpirulva. — Bocsáss meg Gilthanas! D úgy elmerültem ebben... Azt hittem, hogy te... de ne i törődj vele! Hogy érzed magad? Úgy aggódtam...

— Jól vagyok, Laurana — szakította félbe Gilthanas csak fáradtabb voltam, mint gondoltam és... és nem i aludtam rendesen Sanction óta. — Elhallgatott, leült és asztalon kiterített térképekre nézett. Szórakozottan fölvet egy frissen kihegyezett lúdtollat és végigsimított rajta.

— Mi a baj, Gilthanas? — kérdezte Laurana csöndesen A bátyja fölnézett rá és szomorúan elmosolyodott. Túlságosan is jól ismersz engem — mondta —, soha semmi sem tudtam eltitkolni előtted, még gyermekkorunkba sem.

— Apánkról van szó? — kérdezte a lány ijedten. — Hallott valamit felőle?

— Nem, nem hallottam róla semmit — felelte Gilthanas —, azon kívül, amit már elmondtam... hogy szövetkezte az emberekkel és most közös erővel űzik ki a sárkányseregeket az Ergoth szigetekről, meg Sancristból.

— Ebben biztosan Alhana keze van — mormolta Laurana —, meggyőzte őket, hogy nem élhetnek tovább így, a világtól elzárva. Még Porthiost is sikerült meggyőznie... — És még miről győzte meg? — kérdezte Gilthanas, de nem nézett a húga szemébe.

Lyukakat fúrt a toll hegyével a pergamenbe.

— Igen, valami lakodalmat is emlegettek — mondta Laurana kimérten. — Ha igaz is, biztos vagyok benne, hogy csak afféle házassági egyezség lehet, a népeink egyesítése érdekében. El sem tudom képzelni, hogy Porthios szívében szeretet ébredhet bárki iránt, még ha olyan gyönyörű nőről van is szó, mint Alhana. Ami pedig magát az elf-hercegnőt illeti...

Gilthanas fölsóhajtott. — Az ő szívét eltemették a Főpap Tornyában, Sturmmal együtt. — Honnan tudod? — nézett rá Laurana álmélkodva.

— Láttam Őket együtt Tarsisban — felelte Gilthanas. — Láttam mindkettejük arcát. Mellesleg tudtam a csillagékszerről is, de mivel Sturm nyilvánvalóan titokban akarta tartani, nem szóltam róla. Kiváló férfiú volt — tette hozzá Gilthanas szelíden. — Büszke vagyok rá, hogy ismerhettem őt... és sohasem gondoltam, hogy valaha így nyilatkozom majd egy emberről!

Laurana nyelt egyet és keze fejével megtörölte a szemét. — Igen — suttogta tompán —, de ugye nem emiatt jöttél ide.

— Nem — ismerte el Gilthanas —, mégis majd meglehet, hogy ide lyukadunk ki. —Egy pillanatig némán ült a helyén, mint aki a gondolatait akarja összeszedni. Végül fölsóhajtott. — Történt valami Sanctionban, Laurana, amit még Astinusnak sem mondtam el. Nem mondanám el senki másnak sem, még ha magad kérnél rá akkor...

— És miért éppen nekem mondod el? — sápadt el Laurana. Remegő ujjakkal tette le a tollát. Úgy látszott, hogy Gilthanas nem is hallotta, amit a húga suttogott. Beszéd közben mereven a térképet bámulta. — Amikor... amikor menekültünk Sanctionból, vissza kellett mennünk Lord Ariakas palotájába. Ennél többet még neked sem mondhatok, mert ezzel elárulnám azt, aki annyiszor megmentette az életünket és még ma is ott él, veszélyek közepette és megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítse népét.

— Azon az éjszakán, amikor ott rejtőzködtünk, a szökés lehetőségére várva, véletlenül kihallgattuk Lord Ariakas és az egyik Nagyura beszélgetését. Egy nő volt az — nézett föl végre Gilthanas a húgára —, egy Kitiara nevű emberlány.

Laurana nem szólt semmit. Az arca elsápadt, a szem tágra nyílt és a gyér lámpafényben valahogy elszíntelene dett.

Gilthanas fölsóhajtott, közelebb hajolt hozzá és megfogta a kezét. A bőre olyan hideg volt, mint egy kihűlt tetem és ekkor a bátyja megérezte, hogy a lány tisztában v vele, mit szándékozik mondani neki.

— Ekkor eszembe. jutott, amit Qualinestiből való távozásunk előtt mondtál... hogy ez az ember-lány, akit Tanis, Fél-Elf szeret... Raistlin és Caramon nővére. Annak alapján ismertem föl, amit a fivérek meséltek róla. Persze, egyé ként is fölismertem volna, annyira hasonlít Raistlinre. És.. és akkor, ott Tanisról beszélt, Laurana! — Itt Gilthanas elhallgatott egy pillanatra, fölmérte, hogy beszélhet-e tovább. Laurana meg sem moccant, úgy ült a helyén, arca, akár egy jégmaszk.

— Bocsáss meg, Laurana, hogy fájdalmat okozok neked de tudnod kell róla — mormolta végül. — Kitiara és ez Lord Ariakas gúnyosan kinevette Tanist és a lány mondta... — Gilthanas elvörösödött —, azt nem tudom megismételni... de szeretői egymásnak, Laurana, ennyit mondhatok. Erről egészen érzékletesen beszélt és engedélyt kért Ariakastól, hogy előléptethesse a sárkányseregek tábornokává... valami olyan hír fejében, amit hamarosan megkap tőle... egy bizonyos Smaragdemberről...

— Ne tovább! — suttogta Laurana alig hallhatóan.

— Sajnálom, húgom — szorította meg a kezét Gilthanas arcán őszinte szomorúsággal. — Tudom, mennyire szere őt. Én... én most már megértem, mit jelent ennyi szeretni... — ezzel behunyta a szemét és lehajtotta a fej — És sejtem, milyen lehet, ha elárulják ezt a szerelmet

— Hagyj most magamra, Gilthanas! — motyogta Laurana Az elf-lord néma együttérzéssel megszorította a lány kezét, fölállt és halkan kiment a teremből... behúzta maga mögött az ajtót.

Laurana hősszú percekig ült a helyén, mozdulatlanul. Végül összeszorította az ajkát, fölvette a tollát és folytatta az írást, ott, ahol abbahagyta, amikor a bátyja megjelent előtte.

9. A győzelem

Várj csak, majd bakot tartok! — rikkantotta Tass segítőkészen.

— Nee... majd én... várj! — ordította Kova, de már hiába. A lelkes surranó már neki is veselkedett a törpe csizmájának, nagyot taszított rajta és egyenesen, fejjel nekilökte a barátját a fiatal bronzsárkány kemény, izmos testének. Kova kétségbeesett hadonászással nagy nehezen elkapta a sárkány nyakából lelógó kantárt és az életéért fohászkodva kapaszkodott meg benne, lassan pörögve, akár egy kampóról csüngő zsák. — Mit művelsz már megint odafönt? — kiáltott utána Tass és némi megvetéssel nézett föl rá. — Most nincs időnk itt játszadozni! Naa, hadd segítsek már végre...

— Állj, megállj! Hagyd abba! — bömbölte Kova és vadul rugdalt Tasslehoff keze felé. — Hátra! Lépj hátra, vissza, ha mondom!

— Hát akkor mássz föl magad! — dünnyögte Tass sértődötten és maga fürgén fölkapaszkodott.

A vöröslő képpel fújtató törpe lehuppant a földre. — Majd én is fölszállok, amikor eljön az ideje — morogta vad tekintettel méregetve a surranót. — Méghozzá a te segítséged nélkül! — Jól van na, de igyekezz! — rikoltozta Tass hadonászva. — Nézd, a többiek már mind nyeregbe szálltak!

A törpe a szeme sarkából még egyszer végigmérte a nagy bronzsárkányt, majd makacsul összefonta karját a mellén. — Ezen még gondolkodnom kell egy kicsit...

— Naa, Kova, gyere már! — fogta könyörgőre Tass. — Csak hátráltatsz bennünket! Repülni akarok! Kérlek, Kova, siess! — a surranó szeme hirtelen fölragyogott. — Tényleg, magam is mehetnék...

— Azt ugyan meg nem teszed — mordult föl Kova. — A szerencse végre nekünk kedve... de csak szálljon föl egy surranó sárkányháton, befellegzik mindannyiunknak! Már csak annyi lenne a dolgunk, hogy átnyújtsuk a Nagyúrnak a város kulcsait. Laurana is megmondta, ha egyáltalán repülhetsz, hát csak velem!

— Akkor meg szállj föl! — rikoltotta Tass élesen. — Vagy nélkülünk ér véget a háború. Nagypapa leszek, amíg végre elmozdulsz onnan!

— Méghogy te nagypapa! — dörmögte Kova és még egyszer odasandított a sárkányra, aki... legalábbis neki úgy tűnt... barátságtalanul méregeti őt. — Háát, azon a napon leszel te nagypapa, amikor nekem kihull a szakállam...

Khirshah, a sárkány türelmetlenül meresztette a szemét a két furcsa alakra. A fiatal sárkány... legalábbis a Krynn földjén élő sárkányok mércéjével mérve, a surranóval értett egyet: itt volt az idő a fölszállásra, a harcra. A legelsők között jelentkezett a hívásra, amelyet valamennyi arany,

ezüst, bronz és rézsárkányhoz intéztek. Csak úgy lobogott benne a harci láz.

Mégis, a fiatal bronzsárkány igen nagy tiszteletet és megbecsülést érzett a világ vénei iránt. Bár éveit tekintve sokkal öregebb volt Kovánál, Khirshah mégis a hosszú, teljes, gazdag életjeleit látta a törpén, akit ezért tisztelnie kell. Viszont, gondolta magában, ha én nem csinálok valamit, még a surranónak lesz igaza és a csata végét is lekéssük. — Bocsáss meg nekem, tiszteletre méltó uram — szólt közbe Khirshah, a törpék egyik legméltóságteljesebb megszólításával —, nem lehetnék én a segítségedre?

Kova meglepetten pördült meg, kereste, vajon ki szólt hozzá.

A sárkány meghajtotta előtte hatalmas fejét: — Nagyérdemű és tisztelt Uram — mondta a sárkány még egyszer, törpe nyelven.

Kova döbbenten hátrált, belebotlott a valahogy mögé került Tasslehoffba és ledöntötte a lábáról.

A sárkány kígyózó nyakkal előrenyújtotta nagy fejét, hatalmas agyaraival puhán megfogta a surranót szőrmebekecsénél fogva és talpra állította, mint egy csipás kismacskát. — Háát, n....nem is tudom — dünnyögte Kova és elvörösödött zavarában, hogy így szólította meg egy sárkány. Szóval segíthetsz is... meg nem is. — Méltóságát visszanyervén a törpe elhatározta, hogy tekintélyt parancsolóan viselkedik. — Számtalanszor csináltam már ilyesmit, ne feledd. A sárkánylovaglás semmiség nekem, csak éppen... szóval, hogy... én már...

— Életedben még sohasem ültél sárkányháton — szólt' közbe Tasslehoff ingerülten — és... jajj!

— Szóval az utóbbi időben sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom — emelte meg a hangját Kova és közben jól oldalba bökte a surranót. — Így belekerülhet egy kis időbe,. míg újra belejövök.

— Hát persze, uram — felelte Khirshah, a leghalványabb mosoly árnyéka nélkül. — Nevezhetlek Kovának? — Csak nevezz — morogta a törpe.

— Én meg Tasslehoff Fúróláb vagyok — mondta a surranó és a sárkány felé nyújtotta apró kezét. — Kova soha sehová sem megy nélkülem. Ó, bocsánat, hiszen neked nincs igazán mivel kezet fognod... de sebaj. És téged hogy hívnak?

— A halandók számára Tűzfény a nevem — és a sárkány kecsesen meghajtotta a fejét. — És most, Sir Kova, ha utasítanád surranó fegyvernöködet...

— Fegyvernök! — ismételte meg Tasslehoff döbbenten, de a sárkány nem törődött vele. Parancsold meg a fegyvernöködnek, hogy jöjjön föl, majd én segítek neki, hogy megigazítsa számodra a nyerget és a dárdát.

Kova elgondolkodva megvakarta a szakállát, aztán nagyvonalúan intett.

— Hé, fegyvernök-mordult a surranóra, aki tátott szájjal meredt rá —, no, ugorj csak föl oda és tedd, amit mondtak!

— Én... te... mi... — dadogta Tass, de sosem fejezhette be, amit elkezdett, mivel a sárkány ismét fölkapta őt a földről. Agyaraival keményen megragadta a surranó bekecsét és föllódította őt a széles bronzhátára szíjazott nyeregbe.

Tasst annyira lenyűgözte a sárkánylovaglás gondolata, hogy önkéntelenül befogta a száját, ami pontosan megfelelt Khirshah szándékának.

— Most pedig, Tasslehoff Fúróláb — dörögte a sárkány —, figyelj csak! Az előbb háttal próbáltad bebillenteni uradat a nyeregbe, viszont úgy van jól, ahogy most te ülsz. A dárda fémbilincsének a lovas előtt jobbra kell a nyereghez kapcsolódnia, míg a harcosnak egyenesen előre nézve kell ülnie a jobb szárnyizületemen, pontosan a vállam fölött. Érted már?

— Igen, értem — rikkantotta Tass vad izgalommal.

— A pajzs, odalent a földön, megvéd a legtöbb fajta sárkánylehelettől...

— Hohóó! — bömbölte a törpe és dühös tekintettel újból összefonta a karját. — Mit értesz azon, hogy "legtöbb fajta"? És különben is, hogy üljek ott, egyszerre tartva a dárdát meg a pajzsot? Arról nem is beszélve, hogy ez a vacak pajzs nagyobb, mint én és a surranó együttvéve!

— Én meg úgy tudtam, hogy már nemegyszer csináltál ilyesmit, Sir Kova! — visongott Tass. A törpe képe elvörösödött a haragtól és már üvöltésre nyitotta a száját, de Khirshah lágyan közbeszólt.

— Sir Kova talán még nem szokott hozzá ehhez az új modellhez, Fúróláb fegyvernök. A pajzs rákapcsolódik a dárdára. A dárda abba a gyűrűbe illeszkedik, a pajzs meg a nyeregre támaszkodik és jobbra-balra elfordítható azon a nyélen. Ha rád támadnak, egyszerűen lehúzódsz mögé.

— No, nyújtsd csak föl azt a pajzsot, Sir Kova! — rikoltotta Tasslehoff.

A törpe dörmögve ügetett oda a földön heverő terjedelmes pajzshoz. Nyögött a súlya alatt, de valahogy csak fölcsúsztatta a sárkány oldalán. Khirshah segítségével ketten nagy nehezen helyére is illesztették. Akkor Kova visszament a sárkánydárdáért. Hátradőlt és fölnyújtotta a hegyét Tassnak, aki elkapta és... billegve, hogy majd' kiesett a nyeregből... belehelyezte a pajzson lévő nyílásba. Amint a csuklócsap a helyére kattant, a dárda kiegyensúlyozódott és könnyedén mozgatható lett, még a surranó kis mancsával is. — Óriási! — dünnyögte Tass és vígan gyakorlatozott vele. — Pufi! Itt egy sárkány! Püff! Ott egy másik! Majd én... uuuh! — és Tass fölegyenesedett a sárkány hátán, éppoly vadul billegve, mint a dárda. — Kova! Igyekezz már! Mindjárt elindulnak! Ott van Laurana, annak a nagy ezüstösnek a hátán. Seregszemlét tart és épp errefelé közeleg! Égy perc és megadja a jelet az indulásra! Csipkedd magad, Kova! — ugrándozott Tass föl-alá izgalmában!

-Először, Sir Kova-mondta Khirshah-, föl kell venned a védő mellényt. Úgy... nagyon jól van! Most azt a szíjat fűzd be a csatba! Nem, nem azt, hanem a másikat... no lám, máris sikerült!

— Most úgy nézel ki, mint az a szőrös mamut, amelye láttam egyszer-vihogott Tass. —Meséltem már róla neked?

— A fenébe vele! bömbölte Kova, esetlenül totyogva a vastag, prémszegélyes mellényben. — Most aztán igazán nincs idő egyik bugyuta történetedre sem! — Eddigre a törpe orra majdnem összeért a sárkányéval. — Nagyszerű,

szörnyecském! És most; hogy másszak föl? És előre mondom, nehogy hozzám merj érni az agyaraiddal!

— Szó sincs róla, Sir — felelte a sárkány mélységes tisztelettel. Lehajtotta a fejét és az egyik bronzszínű szárnyát teljes hosszában végignyújtotta a földön.

— No, így már mindjárt más! — dünnyögte Kova, megsimogatta a szakállát és elégedetten vigyorgott a surranóra. Ünnepélyes képpel rátelepedett a sárkány szárnyára,

fölemelkedett rajta a magasba és királyi testtartással elhelyezkedett a nyereg első felében.

-Elhangzott a jel! —rikoltotta Tass és maga is beszökkent a törpe mögé. Sarkával megrugdalta hatalmas hátasuk oldalát és elbődült: — Gyerünk! Indulás!

— Nono, ne olyan hevesen! — morogta Kova és kipróbálta a sárkánydárda működését. — Hé! És hogyan kormányozzalak?

— A zabla megfelelő rándításával jelezheted, hogy jobbra vagy balra óhajtasz-e fordulni. — Közben Khirshah maga is leste az indulás jelét. Végre megérkezett!

— Ó, már én is látom! — kiáltotta Kova és lehajolt valamiért. — Végül is, én vagyok a parancsnok... jajj!

— Természetesen, Sir! — és Khirshah felszökkent a levegőbe, kiterjesztette hatalmas szárnyait, hogy befogja a fölfelé szálló légáramlatokat a kis szirt fölött, ahol eddig tartózkodtak.

— Várj, a kantár... — kiáltotta Kova és vadul utánakapott' a markából kicsúszó szíjaknak. Khirshah csak mosolygott magában és úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

A jó sárkányok és leendő lovasaik, a lovagok a Vingaard hegység lankás, alsó lejtőin gyűltek össze. Itt a hideg, téli szelek átadták helyüket az észak felöl kerekedő langyos szellőknek, amelyek lassan fölolvasztották a föld fagyát. A megújuló élet friss illata töltötte be a levegőt, miközben a sárkányok ragyogó ívben röppentek a helyükre kötelékeikben. A látvány egyszerűen lélegzetelállító volt. Tasslehoff úgy érezte, hogy az örökkévalóságig... vagy tán még azon is túl emlékszik majd e napra. A reggeli fényben ezüst, réz és bronzszínű szárnyak ragyogtak. A "Nagy Sárkánydárdák" ezüsthegye visszaverte a napsugarakat. A lovagok páncélja vadonatújként csillogott. Az aranyszövésű, viharmadaras zászló fényesen lengett a szélben.

Az elmúlt pár hét maga volt a dicsőség. Kova szavai szerint a háborúban végre nekik kedvezett a szerencse.

Az Aranytábornok, ahogyan Lauranát nevezték a katonái, látszólag a semmiből kovácsolt hadsereget. A föllelkesült palanthasiak csak úgy özönlöttek a hívására. Még Solamnia lovagjainak tiszteletét is kivívta merész terveivel és kemény, határozott döntéseivel. Laurana gyalogos csapatai kirontottak Palanthas városából, elözönlötték a síkságot és a Sötét Hölgyként ismert Sárkány Nagyúr seregeit fejvesztett menekülésre kényszerítették. Most, miután győzelmet győzelemre halmoztak és a sárkányseregek egyre csak menekültek előlük, az emberek úgy érezték, hogy máris megnyerték a háborút.

Laurana azonban jobban átlátta a helyzetet. A Nagyúr sárkányaival még csak ezután kellett megküzdeniök. Hogy hol lehetnek, és mindeddig miért nem bocsátkoztak harcba, arról sem a parancsnoknak, sem tisztjeinek fogalmuk sem volt. Laurana állandó készenlétben tartotta a lovagokat és hátasaikat, hogy szükség esetén azonnal a levegőbe parancsolhassa őket.

Végül elérkezett annak a napja is. Az előörsök megpillantották a sárkányokat... a jelentések szerint kék és vörös kötelékek szárnyaltak nyugat felé, hogy megfékezzék a vakmerő tábornokot és szedett-vedett seregeit.

A Fehér Kő sárkányai, ahogy elnevezték őket, fénylő ezüst-bronz láncként húzódtak szét Solamnia síkságai fölött. Bár a sárkánylovas lovagok annyit gyakorolták a repülést, amennyit csak a szűk idő megengedett (az egy Kova kivételével, aki kereken megtagadta a dolgot), a világnak ez a sötét, alacsonyan szálló felhőkkel és nyirkos levegővel terhes fertálya még mindig nagyon idegen volt számukra.

Zászlóik vadul csapkodtak a szélben. A gyalogosok a füves pusztán vonuló bogaraknak látszottak alattuk. Némelyik lovag számára lelkesítő élmény volt a repülés, másoknak viszont az utolsó csepp bátorságát is próbára tette.

Laurana azonban jól vezette őket, példamutatóan mindig legelöl repült, azon a hatalmas ezüst sárkányon, amelyen a bátyja érkezett meg a Sárkányszigetek felöl. Maga a napsugár sem volt aranylóbb, mint hajának a sisakja alól elővillanó aranyzuhataga. A lány olyan jelképpé vált a szemükben, mint maguk a sárkánydárdák: karcsú volt, kecses, ragyogó és halálos. Akár Abyss mélységes mélyének Kapujáig is elmentek volna a nyomában.

A Kova válla mögül kikukucskáló Tasslehoff is jól látta az élen szárnyaló Lauranát. A harcvonal legelején haladt, néha hátrapillantott, nem maradoznak-e le mögötte lovag-. jai, máskor előrehajolt, hogy megtárgyaljon valamit ezüst hátasával. Látszott, hogy szilárdan kezében tartja a dolgokat, azért Tass úgy döntött, hogy lazíthat egy kicsit és kiélvezheti a repülés örömét. Valóban ez volt eddigi életének legnagyszerűbb kalandja. Könnyáztatta arccal bámult le a földre a legnagyobb gyönyör kifejezésével.

A térképkedvelő surranó végre a legtökéletesebb térképet láthatta maga alatt.

Odalent csodálatos részletességgel rajzolódtak ki a folyók és a fák, a hegyek és völgyek, a városok és megművelt földjeik. Most azt kívánta legjobban a világon, hogy megragadhassa, és örökre emlékezetébe véshesse ezt a csodálatos látványt.

Miért is ne? Villant az eszébe váratlanul. Térdével és csípőjével megtámaszkodott a nyeregben, elengedte Kova vállát és turkálni kezdett a szütyőéiben. Előkotort egy pergamendarabot, ráterítette a törpe hátára és már rajzolt is rá egy faszéndarabkával. — Ne ficánkolj már! — kiáltott barátjára, aki még mindig a gyeplő után kapkodott. — Mit művelsz ott, te tökfej? — dörögte a törpe és úgy csapkodott Tass felé, mintha valami elérhetetlen szúnyogot akarna elhessegetni.

— Térképet rajzolok! — visongott Tass boldogan. — Egy tökéletes térképet! Híres leszek általa! Idenézz! Itt vannak a katonáink, ezek a pici hangyák, ez meg itt a Vingaardszoros... ne mozogj!... máris összekuszáltam miattad!

Kova felnyögött, lemondott a gyeplőről és egyúttal a surranó lerázásáról is. Úgy döntött, legjobb lesz, ha a sárkányra és a reggelijére összpontosítja a figyelmét, de ekkor elkövette a hibát, hogy lenézett. Rémülten előre szegezte a tekintetét és megfeszítette minden izmát. Griffsörény sisakforgója vadul csapkodta az arcát a heves szélben. Madarak szálltak az égen, méghozzá alatta! Kova itt és most eldöntötte magában, hogy listáján a sárkányok a lovak, csónakok és ehhez hasonlók a "minden áron elkerülendő dolgok" mellé kerülnek.

— Ó! — rikoltott föl Tass lelkesen. — Ott vannak a sárkánycsapatok... micsoda csata... és én az egészet láthatom! — A surranó mélyen kihajolt a nyeregből, úgy bámult lefelé. Olykor-olykor, a légörvények zúgásán keresztül hallani vélte a páncélok csattogását és a küzdők ordítozását. — Nem repülhetnénk egy kicsit közelebb? Én is... ajjajj! Neem! A térképem!

Khirshah váratlanul meredeken lecsapott. A szélroham kitépte Tass kezéből a pergament. Gyászos képpel nézett utána, amint ellibegett a semmibe, mint egy hulló falevél. De nem volt ideje a szomorkodásra, mert egyszer csak látta, hogy Kova teste még jobban megfeszül.

— Mi van? Mi történt? — sikította Tass.

Kova is ordítozott valamit és előre mutogatott. Tass is erőlködött, hogy meglásson vagy meghalljon valamit, de ebben a pillanatban belefúródtak egy alacsonyan szálló ' felhőbe és a surranó "még az orra hegyét sem látta", ahogy a mocsári törpék mondják.

Khirshah hamarosan kibukkant a felhőgomolyból és akkor Tass is meglátta, miről van szó.

— Ó, uram! — nyögött föl a surranó döbbenten. Alattuk, közvetlenül az emberhangya-seregek fölött, több sorban törtek előre a sárkányok. Kék és vörös bőrszárnyaik gyászlobogókként terültek szét, amint alábuktak az Aranytábornok védtelen seregére.

Tasslehoff elborzadva látta, hogy az emberek előbb még szilárd sorai meginognak és széttöredeznek, amint hatalmába keríti őket a kegyetlen sárkányiszony. De nem volt hová elfutniok, hová elrejtőzniök a sima, füves pusztaságban. Hát ezért vártak eddig a sárkányok, jutott Tass eszébe és a rosszullét kerülgette a gondolatra, hogy a villámló, dörgő tűzcsóvák lesújtanak a védtelen seregre.

— Meg kell állítanunk őket... jaajj!

Khirshah olyan váratlanul fordult, hogy Tass majdnem leharapta a nyelvét. Egyik oldalán az égbolt fölbillent és egy pillanatra a surranó azt a lenyűgöző élményt élte át, hogy fölfelé zuhan. Inkább az ösztönére, semmint az eszére hallgatva, Tass megragadta Kova övét és hirtelen eszébe jutott, hogy neki is be kellett volna szíjaznia magát, ahogy a törpe tette. Helyes, legközelebb majd nem felejti el!

Persze, ha lesz egyáltalán legközelebb. A szél bömbölt körülötte, a föld pedig pörgött alatta, amint a hátasuk szűk spirálban zuhant lefelé. A surranók rajongtak az új élményekért... és ez kétségkívül az egyik eddigi legérdekesebb tapasztalata volt, de azért jobban szerette volna, ha a föld mégsem olyan gyorsan zuhanna felé.

— Nem úgy értettem, hogy most rögtön kell megállítanunk őket! — ordította Tass Kovának. Fölnézett... vagy inkább le?... és meglátta a többi sárkányt is magasan fölöttük... nem, mélyen alattuk! Minden teljesen összezavarodott. A sárkányok most már mögöttük voltak! Maguk előretörtek, a front élére... teljesen egyedül! Mit művel ez a Kova?

— Jaj, ne olyan gyorsan! Lassítsd le valahogy ezt az izét! — sikoltotta a törpének. — Mindenkinek elébekerültünk... még Lauranának is!

Kova semmire sem vágyott jobban, mint hogy lelassíthassa a sárkányukat. Az az utóbbi bukórepülés végképp elérhetetlenné tette számára a gyeplőt és most, minden erejével kapaszkodva üvöltötte: — Hóha, szörnyecském, hóha! —visszaemlékezett rá, hogy ez a varázsige a lovaknál legalábbis bevált. Hanem a sárkány föl sem vette!

A törpét csöppet sem vigasztalta a látvány, hogy nem csak ők küszködnek reménytelenül a sárkány irányításával. Hátuk mögött az egyenletes ezüstös-bronz vonal, mintegy néma parancsszóra szétszakadozott, amint a sárkányok kisebb csoportokra... kettes-hármas kötelékekre oszlottak.

A lovagok kétségbeesetten rángatták a gyeplőt, hogy szabályos, tömör lovagi rendbe kényszerítsék vissza sárkányaikat. Azok viszont jobban értették a dolgukat... az ég az ő birodalmuk volt. A légi harc egészen más volt, mint a földi. Majd ők megmutatják ezeknek a lónyúzóknak, hogyan harcoljanak sárkányhátról!

Khirshah kecsesen keringve alábukott egy másik felhőbe, mire Tass, amint magába nyelte a sűrű pára, azonnal elveszítette minden tájékozódó képességét, hogy mi van fönt vagy lent. A következő pillanatban majd megvakította a napfényes égbolt, ahogy a sárkány előbukkant a felhőből. Most már tisztában volt vele, hol van lent és hol van fönt... és az a lent igencsak közelinek bizonyult.

Ekkor Kova rémülten felüvöltött. Tass meglepetten fölnézett és látta, hogy egyenesen belerohannak egy kék sárkánykötelékbe, amelynek tagjai annyira belemerültek a gyalogság üldözésébe, hogy nem vették észre őket.

— A dárda! A dárda! — visítozta Tass.

Kova babrált a dárdával, de nem volt rá elég ideje, hogy pontosan beállítsa és a vállához illessze. Nem mintha ez számított volna. A kékek ugyanis még mindig nem látták meg őket. A felhőből előbukkanó Khirshah pontosan a hátukba került. Ekkor, akár egy bronzszínű láng, a fiatal sárkány a kékek csoportja fölé villant és megcélozta a vezetőjüket, egy kéksisakos lovast cipelő, hatalmas kék sárkányt. A sebesen és némán előresuhanó Khirshah mind a négy, gyilkosan éles karmú lábával belemart a vezérsárkányba.

Az ütközés ereje nekifeszítette Kovát a szíjainak. Tass a nyakába zuhant és leterítette. A törpe megpróbált fölülni, de a surranó szorosan tartotta az egyik karjával. Tass sisakjával csépelte Kova sisakos fejét és üvöltve bátorította sárkányukat.

— Ez nagyszerű volt! Csapi le rá megint! — visította vad gyönyörűséggel és tovább döngette Kova sisakját.

Kova dühödten káromkodott törpe nyelven és lerázta magáról a surranót. Ebben a pillanatban Khirshah fölfelé lendült és máris eltűnt a legújabb felhőben, még mielőtt a kékek agyáig eljutott volna, honnan támadhatták meg őket.

Egy pillanatig kivárt, talán azért, hogy meggyötört lovasai kissé rendbe szedjék magukat. Kova nagy nehezen fölült és Tass szorosan átnyalábolta. Valahogy úgy tűnt föl neki, hogy a törpe igencsak furcsán néz ki, olyan különösen elszürkült és furcsán gondterhelt. No persze, látta öt már ilyennek, emlékeztette Tass önmagát. Ám mielőtt megkérdezhette volna Kovát, hogy érzi magát, Khirshah ismét előrontott a felhőből.

Tass újra megpillantotta alattuk a kék sárkányokat. A vezérsárkány jóval följebb emelkedett és lomhán lebegett hatalmas szárnyain. Döbbent volt ugyan, de a sebesülése nem súlyos. Törzse hátsó részén csorgott a vér, ott, ahol a bronzsárkány éles karma belemart kemény, pikkelyes testébe. A sárkány és lovasa egyaránt az eget kémlelte, vajon honnan érhette őket a támadás? A sárkánylovas egyszer csak előremutatott. Tass megkockáztatott egy gyors hátrapillantást és elakadt a lélegzete. A látvány valóban lenyűgöző volt, amint ezüstös-bronz villanásokkal előtörtek a felhőtakaróból a Fehér Kő sárkányai és fülsiketítő bömböléssel lesújtottak a kék kötelékre. Annak szabályos rendje azonnal fölbomlott, amint följebb röppentek, hogy magasságot nyerjenek és megakadályozzák, hogy hátulról támadjanak rájuk. Egyszerre több helyen bontakozott ki az ütközet. Villámok cikáztak recsegve, hogy a surranó majdnem megvakult tőlük... ekkor a jobb oldalukon fölsikoltott egy nagy bronzsárkány és feketére összeégett fejjel alázuhant. Tass látta, hogy lovasa kétségbeesetten kapaszkodik a kantárba, szája üvöltésre nyílik, amit ugyan nem hallott, ahogy a földhöz csapódók tompa puffanását sem.

Most éppen azt figyelte, hogy száguld feléjük a föld és azon járt az esze, vajon milyen érzés lehetne becsapódni a füves pusztába? De nem töprenghetett sokáig, mert a következő pillanatban Khirshah félelmetes üvöltést hallatott.

A kék vezérsárkány éppen ekkor pillantotta meg őt és jutott el a füléig zengő kihívása. Elfordult a többi küzdőtől és vadul előrelendült, hogy folytassa párbaját a bronzszínűvel. — Most rajtad a sor, törpe! Célozd be a dárdát! — bődült el Khirshah. Széttárta hatalmas szárnyát és egyre följebb és följebb emelkedett... hogy jobban tudjon manőverezni és a törpének is időt adott a fölkészülésre.

— Majd én fogom a gyeplőt! — süvöltötte Tass.

De a surranónak fogalma sem volt róla, hallotta-e Kova vagy sem. A törpe arca kőkemény volt, lassan, gépiesen mozgott. A türelmetlenségtő) reszkető Tass nem tehetett semmit, kapaszkodott hát a kantárba és figyelte, amint Kova elszürkült ujjakkal babrálja a dárdát, míg a nyelét a vállához nem illeszti, hogy előreszegezze, ahogy tanították. Utána csak meredt előre, teljesen kifejezéstelen arccal.

Khirshah még emelkedett egy darabig, azután egyenesbe állt és Tass körülkémlelhetett, vajon merre van az ellenség? A kék sárkány és lovasa teljesen eltűnt a szemük elől. Egyszer csak Khirshah még följebb lendült, amitől Tass tehetetlenül felnyögött. Ott volt az ellenfél... közvetlenül szemben velük.

Látta, amint a kék kitátja ijesztő, agyaras pofáját. Eszébe jutott a villám, mire Tass gyorsan lebukott a pajzs mögé. Ekkor vette csak észre, hogy Kova még mindig egyenes derékkel ül, sötéten mered előre a pajzs széle fölött a feléjük száguldó sárkányra. Előrenyúlt, megragadta a törpe szakállát és lerántotta a fejét a védőpajzs mögé. Fölvillant a láng és süvítve zúgott körülöttük. Mennydörgő robaja szinte mindkettőjüket megbénította. Khirshah felbődült fájdalmában, de töretlenül robogott tovább előre. A két sárkány fejjel egymásnak rontott, a sárkánydárda beléhatolt kiszemelt áldozatába. Egy pillanatig Tass semmi mást nem látott, csak vörös és kék foltokat. A világ szédülten kavargott körülötte. Egyszer egészen közelről villant rá a másik sárkány iszonyú, gyűlölettől dühödten izzó szeme. Karmok villantak a levegőben. Khirshah fölrikoltott, a kék sikoltozott. Szár

nyak kavarták a levegőt. Odalent a föld vadul keringett, ahogy a viaskodó sárkányok lefelé zuhantak.

Miért nem engedi el Tűzfény? — gondolta Tass ingerülten... és a következő pillanatban meglátta...

Összeragadtunk!... tudatosult benne a szörnyű felismerés.

A sárkánydárda elvétette a célját. A kéknek csak a szárnyizületét találta el, beléhatolt a vállába és nem moccant onnan! A kék is elkeseredetten küzdött a szabadulásért, de a harci láztól elvakult Khirshah rendületlenül tépázta éles karmaival és marcangolta félelmes agyaraival.

Élethalálharcuk közepette mindkét sárkány megfeledkezett lovasairól. Tass maga sem törődött a másik sárkánylovassal mindaddig, amíg tanácstalanul föl nem pillantott és meg nem látta, hogy a kéksisakos sárkánytiszt bizonytalanul kapaszkodik az ő nyergébe, alig pár lábnyira tőle.

Aztán megint összekeveredett egymással föld és ég, amint a két sárkány még gyilkosabb indulattal egymásnak esett. Tass ködösen látta, hogy a tiszt fejéről leesik a kék sisak és szőke haja kibomlik a szélben. A szeme hideg volt, csillogó és a legkevésbé sem ijedt. Mereven nézett Tasslehoff szemébe.

Valahogy ismerősnek tűnik, gondolta Tass különös érzéssel, mintha mindez valamely más surranóval történne meg, ő pedig kívülről szemlélné a dolgokat. Vajon hol láthattam már ezt az alakot azelőtt? Vele együtt Sturm jelent meg az emlékezetében.

A sárkánytiszt kiszabadította magát szíjazatából és fölállt a kengyelben. Egyik keze élettelenül csüngött a törzse mellett, a másikat viszont határozottan előrelendítette... Tass számára hirtelen minden megvilágosodott. Pontosan tudta, mire készülődik a sárkánytiszt... olyan volt, mintha beszélt volna hozzá, megmondta volna, mit akar. — Kova! — kiáltotta Tass sürgetően. — Szabadítsd ki a dárdát! Szabadítsd már ki! De a törpe csak markolta tovább a dárdanyelet, különös, távolba révedő kifejezéssel az arcán. A sárkányok tovább

hadakoztak, marakodtak a levegőben... a kék gyötrődve tekergett, egyszerre szeretett volna szabadulni a dárdától és ellenfelétől egyaránt. Tass látta, amint a kék lovasa ordít valamit, mire a sárkány egy pillanatra abbahagyja a küzdelmet és mozdulatlanná dermed a levegőben.

A tiszt lenyűgöző lendülettel átvetette magát egyik sárkányról a másikra. Ép karjával átnyalábolta Khirshah nyakát, följebb húzta magát, majd mindkét izmos lábát is a vergődő sárkány nyaka köré fonta.

Khirshah ügyet sem vetett az emberre. Gondolatait teljesen lekötötte igazi ellensége. A tiszt gyorsan hátrapillantott Tasslehoffra és a közöttük ülő törpére és azonnal látta, hogy a két, szabályszerűen beszíjazott alak nem jelent számára valódi veszélyt. Ekkor kivonta hosszú kardját, lehajolt és lecsapni készült a nyerget a bronzsárkány mellkasához erősítő szíjazatra.

— Kova! — üvöltötte Tass. — Engedd már el azt a dárdát! Nem látod? Ha ez itt elvágja a tartóhevedert, a nyergünk mindenestől lezuhan! A dárda is leesik... és mi is vele együtt! Kova lassan odafordította a fejét és megértette a helyzetet. Még mindig halálos lassúsággal mozogva, reszkető kézzel tapogatta a dárda kioldószerkezetét, hogy segítségével a sárkányok kibontakozhassanak halálos ölelésükből. De sikerül-e neki időben?

Tass látta, hogy a hosszú kard ismét megvillan a levegőben, döbbenten nézte, hogy az egyik hevederszíj máris szakadtan fityeg. Nem volt ideje gondolkodásra vagy tervezésre. Mialatt Kova a kioldószerkezettel bajlódott, Tass óvatosan fölemelkedett és a derekára hurkolta a gyeplőt. Azután a nyereg szélébe kapaszkodva addig kúszott előre, míg egészen Kova elé nem került. Ott végighasalt a sárkány nyakán, lábát körülkulcsolta pik kelysörényes

gerincén és lassan előrearaszolva, a tiszt mögé került.

A katona nem törődött a mögötte lévő sárkánylovasokkal, miután úgy vélte, hogy mindketten szorosan beszíjazták magukat. Csak a céljára figyelt oda... a hevedereket már csaknem teljesen átvágta... s így sohasem tudta meg ki és mi csapott le rá.

Tasslehoff ugyanis kiegyenesedett és rápattant a tiszt hátára. Az meglepődött, vadul kapkodva próbálta megőrizni egyensúlyát, kiejtette kezéből a kardját és a sárkány nyaka után kapott.

Dühtől vicsorogva próbálta megállapítani, mi támadhatott rá, amikor egyszerre minden elsötétült előtte. Kis kezek fonódtak szorosan a fejére és eltakarták előle a fényt. Kétségbeesésében elengedte karjával a sárkányt, hogy megszabadítsa magát attól a valamitől, amiről megzavarodott elméje azt gondolta, hogy legalább hat keze és lába van és mindegyikkel úgy tapad rá, mint valami pók. De máris érezte, hogy csúszik lefelé, s így kénytelen volt visszakapaszkodni a sárkánysörénybe.

— Kova! Engedd el a dárdát! Kova... — Tassnak semmi más nem jutott az eszébe. A föld vészesen közeledett felé, amint az elgyöngült sárkányok lefelé keringtek. Agya teljesen megbénult. Szeme előtt fehér villámok cikáztak, ahogy minden erejével a tisztet szorította, aki még mindig erőteljesen küzdött alatta.

Egyszer csak hatalmas, fémes csattanást hallott.

A dárda kiszabadult. A sárkányok elszakadtak egymástól.

Khirshah kiterjesztette szárnyait és zuhanásából egyenesbe tornászta magát. Az ég és a föld ismét megszokott helyére került. Tass arcán sűrűn szánkáztak /a könnycseppek. De azért mégsem fél, bizonygatta magának zokogva. Soha nem látott még olyan gyönyörűséget, mint az a csodálatosan kék égbolt... odafönt, a helyén.

— Jól vagy, Tűzfény? — üvöltötte a surranó.

A bronzsárkány kimerülten bólintott.

— Foglyot ejtettem! — rikoltotta Tass, fölismerve a valós helyzetet. Lassan elengedte a férfit, aki kábultan, fuldokolva rázta a fejét.

— Jobban teszed; ha nem mész sehová — mordult rá Tass. Lesiklott a tiszt hátáról, végigkúszott a pikkelysörényen a sárkány széles válla felé. Látta, amint a tiszt fölnéz az égre, keserű indulattal ökölbe szorítja a kezét, megpillant va, hogy sárkányait Laurana és csapata fokozatosan leszorítja az égről. A tiszt mindenekelőtt a lányra szegezte a szemét... és ekkor Tass hirtelen rájött, hol is látta már azelőtt.

A surranó hirtelen magához tért ámulatából. — Most jobb lesz, ha leteszel bennünket a földre, Tűzfény — kiáltotta remegve —, igyekezz!

A sárkány hátrafordította a fejét, hogy megnézze lovasait, s ekkor Tass meglátta, hogy az egyik szeme súlyosan megsérült. Bronzfejének egyik oldalát sebek és égésfoltok díszítették, föltépett orrlikából csöpögött a vér. Tass körülpillantott, hol lehet a kéksárkány, de nem látta sehol.

Amikor újra a tisztre nézett, hirtelen csodálatos érzés töltötte el... most jött csak rá, mit is műveltek tulajdonképpen.

— Hé! — kiáltotta lelkesen Kovának. — Hát megcsináltuk! Megküzdöttünk egy sárkánnyal és én még foglyot is ejtettem! A saját kezemmel!

Kova lassan bólintott válaszul. Tass visszafordult és nézte, miképp növekszik egyre alatta a föld, s közben arra gondolt, hogy még soha, de soha nem látta ilyen gyönyörűnek és igazán földszerűnek.

Khirshah leszállt. A gyalogosok kiáltozva, üdvrivalgással, sereglettek köré. Valaki elvezette a fogoly tisztet és Tass nem is igen bánta a távozását, mivel a sárkánytiszt éles, átható pillantással mérte végig, mielőtt elhurcolták. De a, következő percben már el is felejtette és fölnézett Kovára.

A törpe szánalmasan kuporgott a nyeregben, arca most igazán vén és törődött volt, ajka teljesen elkékült.

— Valami baj van?

— Semmi.

— De a melledet tapogatod... megsebesültél? — Nem, nem, dehogy.

— Akkor meg minek...

Kova savanyúan elfintorodott. Látom, úgysem lesz, nyugtom, míg nem mondok valamit... nős, ha mindenáron tudni akarod, az a nyavalyás dárda az oka. És akárki találta is ki ezt az ostoba mellényt, még nálad is nagyobb gügye lehetett! A dárda nyele egyenesen a kulccsontomnak

ütődött. Kék-zöld foltok lesznek rajta egy jó hétig. Ami pedig a foglyodat illeti, hajszálon múlott, hogy mind a ketten ki nem nyúltatok, te tyúkeszű! Méghogy elfogtad, haha! Inkább afféle baleset volt, ha engem kérdezel. Sőt, még egyebet is mondhatok. Bármeddig élek, egyetlen ilyen böhöm baromra sem szállok föl soha többé!

Kova haragosan, keményen összeszorította a száját és olyan indulattal meresztette szemét a surranóra, hogy Tass jobbnak látta, ha megfordul és sietve eltűnik, mivel tudta, hogyha a törpe ilyen hangulatban van, a legokosabb, ha békén hagyják, amíg kifújja magát. Ebéd után már biztosan sokkal jobban lesz.

Már este volt és Tasslehoff összegömbölyödve, kényelmesen bújt a nagy bronzsárkány oldalához, amikor eszébe jutott, hogy Kova a mellkasának a baloldalát fájlalta! Pedig a dárda a törpe jobb vállának feszült neki!