Amerikai istenek

KILENCEDIK FEJEZET

Árnyék meg sem szólalt, amíg aznap késő este maguk mögött nem hagyták Illinois államot. Amikor meglátta az ÜDVÖZÖLJÜK WISCONSINBAN feliratot, ennyit kérdezett:

— Szóval kik voltak azok a fazonok, akik elkaptak a parkolóban? Deszka úr meg Szikla úr? Kik voltak ők?

Az autó fényszórója téli tájat világított meg előttük. Szerda még korábban közölte, hogy nem a sztrádán fognak utazni, mert nem tudja, a sztráda kinek az oldalára állt, ezért Árnyék végig dűlőutakon vezetett. Nem bánta. Még azt sem tudta biztosan, Szerda őrült-e vagy sem.

Szerda felmordult.

— Csak ijesztgetnek. Az ellenségeink közé tartoznak. Ők a rossz fiúk.

— Szerintem — mondta Árnyék — ők nem így gondolják. Ők azt hiszik, jó fiúk.

— Természetesen. Az igazi háborút mindig két olyan csoport vívja, akik mind biztosak benne, hogy nekik van igazuk. Azok az igazán veszedelmes emberek, akik azt hiszik, hogy kizárólag azért teszik, amit tesznek, mert kétségtelenül nekik van igazuk. És ettől válnak igazán veszélyessé.

— És te? — kérdezte Árnyék. — Te miért teszed azt, amit teszel?

— Mert így tartja kedvem — felelte Szerda. Aztán elvigyorodott. — Úgyhogy ez rendben van.

Aztán Árnyék azt kérdezte:

— Hogyan menekültetek meg? Egyáltalán, mindenki megmenekült?

— Igen — mondta Szerda. — Habár éppen csak sikerült. Ha nem álltak volna meg, hogy elkapjanak téged, elcsíphettek volna mindannyiunkat. De ez több pártatlan szemlélődőt meggyőzött arról, hogy talán nem is vagyok teljesen őrült.

— Szóval hogyan jutottatok ki?

Szerda a fejét csóválta.

— Nem azért fizetlek, hogy kérdezősködj — közölte. — Mondtam már.

Árnyék vállat vont.

Az éjszakát egy Super 8-as motelben töltötték, La Crosse-tól délre.

Karácsony napján úton voltak, északi irányba tartottak, néha elkanyarodtak kelet felé. A farmokat felváltották a fenyőerdők. A városok egyre távolabb voltak egymástól.

Karácsonyi ebédjüket késő délután költötték el egy csarnoknyi méretű családi étteremben, Közép-Wisconsin északi részén. Árnyék kedvetlenül turkálta a száraz pulykát, a lekvárszerűen édes áfonyaszósz csomóit, a kőkemény krumplit és a harsogóan zöld konzervborsót. Viszont abból ítélve, ahogyan Szerda az ételre vetette magát és ahogyan a nyelvével csettintgetett hozzá, neki ízlett az ennivaló. Minél többet evett, annál beszédesebb lett. Fecsegett, tréfálkozott és flörtölt a pincérnővel, ha a közelükbe tévedt, pedig a sovány, szőke lányról nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán kinőtt az iskoláskorból.

— Bocsásson meg, aranyom, de hadd zaklassam még egy kicsit — hozna nekem abból a csodálatos forró csokoládéból? És bízom benne, hogy nem tart túlságosan szemtelennek, ha bátorkodom megjegyezni, milyen bájos és vonzó ruhát visel ma. Ünnepélyes, mégis csinos.

A pincérnő, aki ezüstös csillámporral szegélyezett rikító piros és zöld szoknyát viselt, felkuncogott, elpirult, boldogan elmosolyodott, és már indult is Szerda újabb bögre csokoládéjáért.

— Vonzó — mondta Szerda elgondolkodva, miközben a távolodó lányt figyelte. — Bájos — mondta. Árnyéknak az az érzése támadt, hogy nem a ruháról beszél. Szerda belapátolta az utolsó adag pulykát, aztán megtörölgette a szakállát a szalvétájával és eltolta a tányérját. — Ahh. Ez jó volt. — Körülnézett a családias étteremben. A háttérben karácsonyi dalok szóltak magnóról: a dobos kisfiú nem volt nagy tehetség, parumpapom-pom, rapappom pom, rapapom pom.

— Vannak dolgok, amik változnak — szólalt meg Szerda hirtelen. — Az emberek azonban… az emberek mindig ugyanolyanok maradnak. Egyes svindlik örökké kitartanak, másokat egész hamar elnyel a világ meg a feledés homálya. Az én kedvenc szélhámosságom sem igazán kivitelezhető manapság. De ettől függetlenül meglepően sok trükk bizonyult időtlennek — a Spanyol Fogoly, a Talált Táska, az Aranygyűrű (ami ugyanaz, mint a Talált Táska, de táska helyett aranygyűrűvel), a Hegedűtrükk…

— Még sohasem hallottam a Hegedűtrükkről — mondta Árnyék. — Azt hiszem, a többit ismerem. A régi cellatársam azt mesélte, egyszer tényleg megcsinálta a Spanyol Foglyot. Szélhámos volt.

— Ahh — mondta Szerda, és felcsillant a bal szeme. — A Hegedűtrükk remekbe szabott, csodálatos szálhámosság volt. Az eredeti változatához két emberre van szükség. Mint minden igazi szélhámosság, ez is a kapzsiságra és a vágyakozásra épít. Egy becsületes embert is át lehet verni, de ahhoz többet kell dolgozni. No. Egy hotelban vagyunk, egy fogadóban vagy egy finom étteremben, és miközben ebédelünk, észreveszünk egy férfit — kopottas, de előkelő ruhákat visel, nem neveznénk züllöttnek, de egyértelműen elpártolt tőle a szerencse. Nevezzük mondjuk Abrahamnek. És amikor itt az ideje rendezni a számlát — de nem valami hatalmas összegről van szó, ötven, hetvenöt dollárról — kellemetlen meglepetés! Hová tűnt a tárcája? Édes Istenem, biztosan az egyik barátjánál hagyta, aki a közelben lakik. Azonnal elszalad és visszaszerzi! De tessék, főnök úr, zálogként fogja ezt a hegedűt. Mint láthatja, nem mai darab, de ezzel keresem meg a betevőt.

Szerda arcán óriási ragadozómosoly terült végig, amikor megpillantotta a közeledő pincérnőt.

— Ó, a forró csokoládé! Egyenesen az én karácsonyi angyalkámtól! Mondja, drágaságom, kaphatnék még egy darabot abból az ízletes kenyérből, ha van egy szabad perce?

A pincérnő — hány éves lehet? — gondolta Árnyék: tizenhat, tizenhét?

— lesütötte a szemét és pipacsvörösre pirult. Remegő kézzel letette a forró csokoládét, és visszavonult a terem másik végébe, a lassan forgó süteményes tálcához, ott megtorpant és Szerdát bámulta. Aztán besurrant a konyhába a kenyérért.

— Szóval. A hegedűt — tagadhatatlanul régi, talán egy kicsit kopottas is — elteszik a tokjába, és a mi pénztelen Abrahamünk útra kel, hogy visszaszerezze a tárcáját. De egy elegáns úriember, aki éppen befejezte a vacsoráját és eddig szemlélője volt a párbeszédnek, most a vendéglőshöz lép: elképzelhető lenne, hogy egy pillantást vessen arra a hegedűre?

— Természetesen megoldható. A vendéglős átnyújtja neki, és az elegáns úriember — nevezzük Barringtonnak — eltátja a száját, aztán összeszedi magát és becsukja, közben áhítattal bámulja a hegedűt, mint aki bebocsáttatást nyert a szentélybe, hogy megnézhesse a próféta csontjait. „Nahát!” — mondja — „ez… ez nem lehet más… nem, ez lehetetlen… de igen, mégis… magasságos ég! De ez hihetetlen!”,és egy megbarnult papírfecnire mutat a hegedű belsejében, a gyártó jelére — de még enélkül is felismerte volna, mondja, a fényezéséről, a hegedű fejéről, az alakjáról.

— Barrington a zsebébe nyúl és egy gravírozott névjegykártyát vesz elő, és közli, hogy ő neves kereskedő, ritka és antik hangszerekkel foglalkozik. „Tehát ez egy ritka hegedű?” — kérdezi vendéglősünk. „Az bizony” — feleli Barrington, aki még mindig bámulattal nézi a hegedűt — „és ha jól ítélem meg, megér legalább százezer dollárt. Én ilyesmivel kereskedem, és egy ilyen egyedi darabért magam is kifizetnék ötven… — nem is, hetvenötezer dollárt ropogós bankókban. Van egy ügyfelem a nyugati parton, aki holnap meg is venné, látatlanban, elég neki egy távirat, és azonnal kifizeti az általam megnevezett összeget.” — Aztán az órájára pillant, és megnyúlik az arca. — „A vonatom…” — mondja. — „Mindjárt lekésem a vonatomat! Drága uram, ha eme felbecsülhetetlen értékű hangszer birtokosa visszatér, kérem, adja át neki a névjegyemet, mert legnagyobb sajnálatomra most indulnom kell.” — És ezzel Barrington távozik, mert tudja, hogy az idő és a vonat senki emberfiára nem vár.

— Vendéglősünk szemügyre veszi a hegedűt, a kíváncsiság keveredik benne a sóvárgással, és egy terv kezd formálódni benne. De telnek-múlnak a percek, és Abraham nem tér vissza. És már nagyon későre jár, amikor az ajtón kopottas ruhákban, de büszkén beront a mi Abrahamünk, a hegedűs, egy tárcát szorongat a kezében, ami valaha jobb napokat látott, és még a legjobb napokban sem lapult benne több száz dollárnál, és pénzt húz elő, szeretné kifizetni a vacsoráját és kéri vissza a hegedűjét.

— Vendéglősünk a pultra teszi a hegedűtokot, és Abraham úgy veszi kézbe, ahogy anya ringatja a gyermekét. „Árulja el nekem” — mondja a vendéglős (akinek szinte égeti a zsebét annak a férfinak a névjegye, aki rögtön kifizetne ötvenezer dollárt, ropogós készpénzben) — „mennyit ér ez a hegedű? Csak mert az unokahúgom rájött, hogy szívesen megtanulna hegedülni, és úgy egy hét múlva születésnapja lesz.” „Eladjam ezt a hegedűt?” — kérdezi Abraham. — „Soha. Húsz éve az enyém, és az összes államban hegedültem már vele. Az igazat megvallva, akkoriban, amikor megvásároltam, ötszáz dolláromba kóstált.”

— Vendéglősünk ügyel rá, nehogy elmosolyodjon. „Ötszáz dollár? Mi lenne, ha én itt és most ezer dollárt fizetnék érte?” A hegedűsnek először felderül az arca, aztán elkomorodik, és azt mondja: „De jó uram, én hegedűs vagyok, ezen kívül semmi máshoz nem értek. Ez a hegedű ismer és szeret engem, és az ujjaim már annyira hozzászoktak, hogy a sötétben is le tudnék játszani rajta egy dalt. Hol találok még egyet, ami ilyen csodálatosan szól? Ezer dollár szép summa, de én ebből élek. Sem ezerért, sem ötezerért nem adom.”

— Vendéglősünk szinte látja, hogyan zsugorodik a haszon, de ez üzlet, és ha pénzt akar, hát pénzt kell költenie. „Nyolcezer dollár” — mondja. „Nem ér meg annyit, de megtetszett ez a hangszer és én nagyon szeretem, szinte elkényeztetem az unokahúgomat.” — Abraham szinte könnyekben tör ki a gondolatra, hogy meg kell válnia szeretett hegedűjétől, de miként utasíthatna vissza nyolcezer dollárt? — különösen akkor, ha vendéglősünk a fali széfhez lép és nem nyolc-, hanem kilencezer dollárral tér vissza, egy szalaggal átfogott köteggel, amit kész azonnal a hegedűs kopott zsebébe csúsztatni. „Maga remek ember” — mondj vendéglősnek. — „Egy szent! De meg kell esküdnie, hogy vigyázni fog az én kicsikémre!”, és vonakodva átnyújtja a hegedűt.

— De mi történik, ha a vendéglősünk egyszerűen Abraham kezébe nyomja Barrington névjegyét, és közli, hogy szép summa vár rá? — kérdezte Árnyék.

— Akkor két vacsora árát veszítettük az üzleten — felelte Szerda. Egy kenyérdarabbal kitörölte a tányérban maradt maradékokat meg a szaftot, és élvezettel elfogyasztotta.

— Lássuk csak, jól értettem-e — mondta Árnyék. — Tehát Abraham kilencezer dollárral gazdagabban távozik, és a vasútállomás parkolójában találkozik Barringtonnal. Elfelezik a pénzt, beszállnak Barrington Fordjába, aztán irány a következő város. És gondolom, a csomagtartóban van egy láda, tele százdolláros hegedűkkel.

— A magam részéről becsületbeli kérdésnek tekintettem, hogy soha ne fizessek értük öt dollárnál többet — mondta Szerda. Aztán a közelben ácsorgó pincérnőhöz fordult. — Nos, kedvesem, kényeztessen el minket mindazon kívánatos desszertek felsorolásával, amelyeket a mi Urunk születése napján nekünk kínálni tud. — A lányra meredt — sőt szinte kihívóan bámulta —, mintha nem tudna olyan finomságot ajánlani, ami közel annyira ínycsiklandó lenne, mint maga a lány. Árnyék rendkívül kellemetlenül érezte magát: mintha egy vén farkast figyelt volna, amint becserkész egy túlságosan fiatal gidát, aki nem tudja, hogy ha nem rohan el — most rögtön —, egy távoli tisztáson végzi és hollók csupaszítják le a csontjait.

A lány ismét elvörösödött, és közölte, hogy a desszert almás pite á la mode — „vagyis vaníliafagylalttal” —, karácsonyi sütemény á la mode, vagy piros-zöld puding. Szerda a lány szemébe nézett és azt mondta, kipróbálná a karácsonyi süteményt á la mode. Árnyék kihagyta a desszertet.

— Na most, ami a szélhámosságokat illeti — folytatta Szerda —, a Hegedűtrükk legalább háromszáz éve ismert. És ha találsz egy megfelelő balekot, Amerikában még ma is elsütheted.

— Nem azt mondtad, hogy a kedvenc stiklidet ma már nem lehet eljátszani? — kérdezte Árnyék.

— Ez így igaz. Azonban nem ez volt a kedvencem. Nem, az én kedvencemet Püspöki Fortélynak nevezték. Megvolt benne minden: izgalom, alakoskodás, alkalmazhatóság, meglepetés. Időről időre felmerül bennem, hogy esetleg némi alakítgatással… — egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. — Nem. Azok az idők már elmúltak. Mondjuk 1920-at írunk, és egy közepes méretű vagy egy nagyobb városban vagyunk — talán Chicagóban, esetleg New Yorkban vagy Philadelphiában. Egy hatalmas ékszeráruházban járunk. Megjelenik egy papnak öltözött ember —, de nem egyszerű papi ruhát visel, hanem a püspökök lila ornátusát —, és kiválaszt egy nyakláncot — egy gyönyörűséges, lélegzetelállító, csupa gyémánt, csupa gyöngy darabot, és tucatnyi ropogós százdollárossal fizet érte.

— A legfelső bankjegyen elkent, zöld tintapaca éktelenkedik, és a boltvezető bocsánatkérő arccal, ám ellentmondást nem tűrően átküldeti a pénzt a szemközti bankba, hogy leellenőriztesse. A segéd hamar visszatér a bankókkal. A bankban azt mondták, egyik sem hamis. A tulajdonos ismét elnézést kér, de a püspök nem is lehetne megértőbb, átérzi a problémát, hiszen micsoda emberek vannak manapság, sem Istent, sem a törvényt nem tisztelik, mindenhol az erkölcstelenség és a feslettség — meg persze a szégyentelen nők, mert az alvilág kimászott a csatornából és megtelepedett a mozgóképszínházak vásznain, és mit is várhatna az ember? A nyakláncot beteszik egy ládikába, és a tulajdonos próbál nem sokat töprengeni azon, miért vásárol az egyház felkent püspöke egy ezerkétszáz dolláros nyakláncot, és azon sem, miért ropogós bankókkal fizet érte.

— A püspök szívélyes búcsút vesz tőle, és kisétál az utcára, de akkor hirtelen súlyos kéz ereszkedik a vállára. „Nahát. Sima, te pernahajder, hát már megint ez a régi trükk?” — kérdezi valaki, és a megtermett, becsületes ír arcú rendőr visszakíséri a püspököt az ékszerboltba.

— „Bocsánatát kérem, de vásárolt itt valamit ez az ember?” — kérdezi a hekus. — „Természetesen nem” — vágja rá a püspök. — „Mondja meg neki, hogy nem.” „Dehogynem” — feleli az ékszerész. — „Egy gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott nyakéket vett tőlem — ki is fizette, készpénzben.” „Megnézhetném azokat a bankjegyeket?” — kérdezi a rendőr.

— Így hát az ékszerész kiveszi a kasszából a tizenkét darab százdollárost, átnyújtja a rendőrnek, aki a fény felé tartja őket, aztán ámultan megcsóválja a fejét. „Nahát, Sima” — mondja —, „micsoda remek darabok! Igazi művész vagy, az már biztos!” — A püspök arcán elégedett mosoly suhan végig. „Nincsen bizonyítéka” — mondja. — „És a bank szerint eredetiek. Valódi zöldhasú mind.” „Azt meghiszem” — bólint a rendőr —, „de kétlem, hogy a bank tud arról, hogy Sima Szilveszter a városba érkezett, vagy arról, milyen minőségi százasokat passzolt el Denverben és St. Louisban.” — Ezzel a püspök zsebébe nyúl és előhúzza a nyakláncot. — „Ezerkétszáz dollár értékű gyémánt és gyöngy ötven centet érő papírért meg tintáért cserébe”

— mondja a rendőr, akiben láthatóan egy filozófus veszett el. — „Ráadásul van pofád egyházi személynek kiadni magadat. Szégyellhetnéd magadat”

— teszi hozzá, amint a püspök csuklójára csattintja a bilincset, aki nyilvánvalóan nem püspök, és el is vezeti, de még előtte ír egy elismervényt az ékszerésznek a nyakláncról és az ezerkétszáz dollárról. Végtére is ezek bizonyítékok.

— Tényleg hamis pénz volt? — kérdezte Árnyék.

— Természetesen nem! Friss bankjegyek voltak, egyenesen a bankból, csak egy ujjlenyomattól és az elkent zöld tintától kicsit érdekesebbek lettek.

Árnyék a kávéját kortyolta. Rosszabb volt, mint amit a börtönben adtak.

— Szóval a hekus egyértelműen nem hekus. És mi lett a nyaklánccal?

— Bizonyíték — mondta Szerda. Lecsavarta a sótartó tetejét és kis kupac sót öntött az asztalra. — De az ékszerész kap egy elismervényt, és a hekus biztosítja róla, hogy a tárgyalás után azonnal visszakapja a nyakláncot. Gratulálnak neki, milyen remek állampolgár, és ő máris arra gondol, milyen kiváló történet lesz ebből másnap este az öregfiúk klubjában, miközben büszkén figyeli, amint a rendőr kivezeti az álpüspököt a boltból, egyik zsebében ezerkétszáz dollár, a másikban ezerkétszáz dollár értékű gyémánt nyakék, és egyenesen a rendőrség épülete felé tartanak, ahová soha nem fognak megérkezni.

Megjelent a pincérnő, hogy elvigye a tányérokat.

— Árulja el nekem, szépségem — mondta neki Szerda. — Férjnél van? A lány nemet intett.

— Bámulatos, hogy még senki nem csapott le egy ilyen lélegzetelállítóan szép hölgyre. — Szerda kusza ábrákat rajzolt a kiöntött sóba, zömök, szögletes, rúnaszerű betűket. A pincérnő mozdulatlanul állt mellette, és most már nem őzgidára emlékeztette Árnyékot, hanem inkább egy fiatal nyúlra, aki a félelemtől és a határozatlanságtól megdermedve kuporog a közeledő kamion reflektorfényében.

Szerda lehalkította a hangját, annyira, hogy az asztal túloldalán ülő Árnyék is alig hallotta.

— Mikor végez?

— Kilenckor — mondta a lány, és nyelt egyet. — Legkésőbb fél tízkor.

— Milyen remek szállodák vannak a környéken?

— Van a Hatos Motel — mondta a lány. — Nem nagy szám.

Szerda egy pillanatra puhán megérintette a lány kézfejét, sószemcséket szórva a bőrére. A lány meg sem próbálta lesöpörni.

— De nekünk — mondta Szerda, és hangja alig hallható dörmögés volt — a gyönyör igazi palotája lesz.

A pincérnő Szerdára nézett. Összeharapta vékony ajkát, tétovázott, aztán bólintott és visszamenekült a konyhába.

— Ugyan már — mondta Árnyék. — Ez majdnem liliomtiprás.

— Sohasem izgattam magamat az ilyesmi miatt — közölte Szerda. — És szükségem van rá, de nem saját maga miatt, hanem mert kell nekem valaki, aki felráz egy kicsit. Már Dávid király is tudta, hogy egy biztos receptje van annak, ha szeretnéd felfrissíteni a vért vén testedben: fogj egy szüzet és zárd magadra az ajtót.

Árnyék azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon az Eagle Point-i szálloda éjszakás portásnője szűz volt-e.

— Nem aggódsz a betegségek miatt? — kérdezte. — Mi van, ha terhes lesz? Mi van, ha megjelenik a bátyja?

— Nem — felelte Szerda. — Nem aggódom a betegségek miatt. Nem kapom el őket. Sajnálatos módon — az esetek nagy részében — a magamfajták magja terméketlen, szóval a kereszteződés sem jellemző. Régebben gyakran megesett. Manapság sem lehetetlen, de olyan kicsi a valószínűsége, hogy szinte elképzelhetetlen. Szóval emiatt sem kell aggódnom. És sok lánynak van apja meg bátyja. Az nem az én gondom. Száz esetből kilencvenkilencben amúgy is azonnal eltűnök a városból.

— Tehát maradunk éjszakára?

Szerda megdörgölte az állát.

— Én megszállok a Hatos Motelben — mondta. Aztán a kabátzsebébe nyúlt. Előhúzott egy bronzszínű lakáskulcsot, amin egy cetli fityegett, rajta gépírással egy cím: Northridge Rd 502, 3. lakás. — Ami viszont téged illet, rád vár egy lakás, egy igen távoli városban. — Egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán kinyitotta, felemás szeme szürke volt és csillogott, majd azt mondta: — A távolsági busz húsz perc múlva érkezik a városba. A benzinkútnál áll meg. Itt a jegyed. — Elővett egy összehajtogatott buszjegyet és átcsúsztatta az asztalon. Árnyék felvette és megnézte.

— Ki az a Mike Ainsel? — Ez a név állt a jegyen.[3]

— Te. Kellemes karácsonyt.

— És hol van Lakeside?

— Az eljövendő hónapok során az lesz a te boldog otthonod. Most pedig, mivel a kellemes dolgok mindig hármasával jönnek… — Díszpapírba bugyolált apró csomagot húzott elő a zsebéből és átlökte az asztalon. A rászáradt paradicsomfoltokkal tarkított ketchupos doboz mellett állt meg. Árnyék meg sem mozdult.

— Nos?

Árnyék habozva letépte a piros csomagolópapírt. Világosbarna borjúbőr tárca bukkant elő alóla, ami fényesre kopott a sok használattól. A tárcában talált egy jogosítványt a saját fényképével, Michael Ainsel nevére, milwaukee-i címmel, egy Visa MasterCardot M. Ainsel névre, és húsz ropogós ötvendolláros bankjegyet. Összecsukta a tárcát és eltette a belső zsebébe.

— Kösz — mondta.

— Vedd úgy, hogy karácsonyi prémium. Most pedig hadd kísérjelek ki a buszhoz. Majd integetek, amikor elindulsz északnak.

Kisétáltak az étteremből. Árnyék alig bírta elhinni, hogy ennyivel hidegebb lett az utóbbi néhány órában. Nem esett a hó, ahhoz túl hideg volt. Fájdalmasan hideg. Kemény tél volt ez.

— Hé, Szerda. Mindkét szélhámosság, amiről meséltél… a hegedűs trükk meg a püspökös móka, a püspökkel meg a rendőrrel… — Tétován elhalt a hangja, és megpróbálta összeszedni, szavakba önteni a gondolatait.

— Mi van velük?

Árnyék hirtelen rájött.

— Mindegyik kétemberes stikli. Mindkét oldalon van valaki. Volt társad? — Árnyék lélegzete felhőként szökött elő a szájából. Megfogadta, hogy ha Lakesideba ér, karácsonyi prémiumának egy részét a létező legmelegebb, legvastagabb télikabátra költi.

— Igen — felelte Szerda. — Igen. Volt egy társam. Egy fiatalabb társam. De legnagyobb sajnálatomra, azok az idők már elmúltak. Most viszont itt van a benzinkút, és ott, ha a szemem nem csal, a busz. — A jármű éppen indexelve bekanyarodott a parkolóba. — A kulcson megtalálod a címet — mondta Szerda. — Ha bárki kérdezősködne, a nagybátyád vagyok, aki a rendkívül valószínűtlen Emerson Borson névre hallgat. Költözz csak be Lakeside városába, Ainsel öcsém. Egy héten belül érted megyek. Együtt fogunk utazni. Meglátogatjuk azokat, akiket meg kell látogatnom. Addig húzd meg magad és kerüld a bajt.

— És a kocsim…? — kérdezte Árnyék.

— Majd vigyázok rá. Érezd jól magad Lakeside-ban — mondta Szerda. Kinyújtotta a karját és kezet fogtak. Szerda keze hidegebb volt, mint egy hulláé.

— Jézusom — mondta Árnyék. — Te aztán hideg vagy.

— Akkor minél előbb meggyömöszkölöm azt a helyre kislányt a Hatos Motel hátsó szobájában, annál jobb. — És a másik kezével megszorította Árnyék vállát.

Egy szédítő pillanatig Árnyék egyszerre két dolgot látott: látta az előtte álló ősz férfit, amint megszorítja a vállát, de látott mást is: rengeteg telet, száz meg száz telet, meg egy szürke férfit széles karimájú kalapban, aki a botjára támaszkodva járja a településeket, bepillant a meleg fénnyel világító ablakokon, és csak nézi a boldogságot meg a lángoló életet, amiből ő sohasem részesülhet…

— Eredj — mordult fel Szerda megnyugtató hangon. — Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, és minden rendben is lesz.

Árnyék megmutatta a jegyét a sofőrnek.

— Pokoli napot választott az utazáshoz — mondta a nő. Aztán némi komor elégedettséggel még hozzátette: — Kellemes karácsonyt.

A busz majdnem teljesen üres volt.

— Mikor érünk Lakeside-ba? — kérdezte Árnyék.

— Két óra múlva. Kicsit talán több — felelte a nő. — Állítólag közeledik a hidegfront. — Megnyomott egy gombot, mire egy szisszenéssel és puffanással becsukódott az ajtó.

Árnyék a busz közepe táján ült le, ameddig tudta, hátradöntötte az ülést és gondolkodott. A jármű ringása és a kellemes meleg elbágyasztotta, és mielőtt észrevette volna, hogy elálmosodott, már el is aludt.

A földben és a föld alatt. A jelek a falakon a nedves agyag színében vöröslöttek: tenyérlenyomatok és ujjnyomok, imitt meg amott elnagyolt rajzok állatokról, emberekről és madarakról.

A tűz még mindig égett, a bölényember még mindig a tűz túloldalán ült, és Árnyékot bámulta hatalmas szemével, ami olyan volt, akár a tócsába gyűlt fekete sár. Az összetapadt, barna szőrcsomók között megbújó bölényajkak nem moccantak, amikor a bölényhang azt mondta:

— Nos, Árnyék? Hiszel már?

— Nem tudom — felelte Árnyék. Most vette észre, hogy az ő szája sem mozog. Bármilyen szavakat is váltottak ők ketten, azokat nem kellett kimondani, legalábbis úgy nem, ahogyan eddig Árnyék a beszédet képzelte.

— Te igazi vagy?

— Higgyél — mondta a bölény ember.

— Te is… — Árnyék tétovázott, majd azt kérdezte: — Te is isten vagy?

A bölényember egyik kezével benyúlt a lángok közé és kihúzott egy égő ágat. A közepén fogta meg. Kék és sárga lángnyelvek nyaldosták vörös kezét, de nem égették meg.

— Ez a föld nem isteneknek való — mondta a bölényember. De már nem ő beszélt, ezt Árnyék is tudta, itt, az álmában: a tűz volt az ágon, a lángok ropogása, lobogása szólt hozzá itt, ezen a sötét helyen, a föld alatt.

— Ezt a földet az óceán mélyéről hozták fel — mondta a tűz. — Egy pók szőtte saját anyagából. Kiszarta egy holló. Ez a föld egy halott apa teste, kinek a csontjai a hegyek, szemei a tavak.

— Ez az álmok és a tűz földje — mondta a láng.

A bölényember visszatette az ágat a tűzbe.

— Miért mondod el nekem mindezt? — kérdezte Árnyék. — Én nem vagyok fontos. Egy senki vagyok. Egészen jó edző voltam, egy igazán szánalmas, kisstílű bűnöző, és talán nem is olyan jó férj, mint gondoltam… — Elhalt a hangja.

— Hogyan segíthetek Laurán? — kérdezte a bölényembert. — Megint élni akar. Megígértem, hogy segítek neki. Tartozom neki ennyivel.

A bölényember nem szólt semmit. A barlang mennyezetére mutatott. Árnyék pillantása követte a mozdulatot. A magasban vékony, sápadt, téli fénysugár szűrődött be egy szűk nyíláson keresztül.

— Oda fel? — kérdezte Árnyék, és nagyon szerette volna, ha legalább egy kérdésére választ kap. — Fel kell mennem oda?

Akkor elragadta az álom, a gondolatból tett lett, és Árnyék belefúródott a sziklába meg a földbe. Olyan volt, akár egy vakond, megpróbált átmászni a földön, mint egy borz, túrta, mint egy sündisznó, félrelapátolta, akár egy medve, de a föld túl kemény volt, túlságosan tapadt, és Árnyék torkából zihálva tört elő a levegő, és hamarosan már nem tudott továbbmenni, nem bírt ásni és mászni, és akkor tudta, hogy meg fog halni, valahol a világ alatt, a mélyben.

Saját ereje nem volt elegendő. Egyre erőtlenebbül próbálkozott. Bár tudta, hogy a teste egy túlfűtött buszban utazik a jéghideg erdőben, ha megfullad itt, a világ alatt, akkor megfullad ott is, és már most apró zihálásokkal kapkodja a levegőt.

Küzdött és nyomakodott tovább előre, még erőtlenebbül, és minden mozdulattal tovább fogyott az értékes levegő. Csapdába esett: nem mehetett tovább és nem térhetett vissza oda, ahonnan jött.

— Most alkudjunk — szólalt meg egy hang a fejében.

— Mivel alkudjak? — kérdezte Árnyék. — Nincsen semmim. — Agyag ízét érezte a szájában, sűrű, szemcsés sarat.

És akkor azt mondta: — Leszámítva saját magamat. Még a sajátom vagyok, igaz?

Mintha a mindenség visszatartotta volna a lélegzetét.

— Felajánlom magamat — mondta Árnyék.

Azonnal választ kapott rá. A szikla és föld a testére zúdult, és olyan erősen préselődött rá, hogy az utolsó korty levegőt is kiszorította belőle. A szorítás fájdalommá vált és minden oldalról kínozta. Elérte a fájdalom csúcspontját és ott maradt lebegve, és tudta, hogy ennél többet képtelen elviselni, majd ebben a pillanatban enyhülni kezdett a föld lüktetése és Árnyék ismét kapott levegőt. A feje felett erősebbé vált a fény.

A föld a felszín felé lökdöste.

Amikor a sziklák ismét görcsösen összehúzódtak, Árnyék megpróbálta meglovagolni a hullámot. Ez alkalommal érezte, hogy halad felfelé.

Az utolsó, szörnyűséges összehúzódás fájdalma hihetetlen volt, és Árnyék érezte, hogy összepréselődik, összetörik és átnyomakszik egy mozdulatlan sziklarésen, csontjai szilánkokra repednek, húsa alaktalan masszává válik. Amikor a szája és megnyomorított feje kibukkant a lyukból, sikoltozni kezdett félelmében és fájdalmában.

Miközben sikoltozott, eszébe jutott, vajon az ébrenlét világában is sikoltozik-e — álmában, odaát, az elsötétített buszon.

És amikor az utolsó görcs is megszűnt, Árnyék a földön hevert, ujjai vörös agyagba vájtak.

Ülő helyzetbe tornázta magát, kezével letörölte az arcáról a földet és felnézett az égre. Szürkület volt, hosszú, lilás szürkület, kezdtek előbújni a csillagok, sorban, egymás után, és ezek sokkal fényesebb és élénkebb csillagok voltak, mint amilyeneket Árnyék valaha látott vagy el tudott képzelni.

— Hamarosan lehullanak — szólalt meg a háta mögött a lángnyelv recsegő hangja. — Hamarosan lehullanak, és a csillagok népe találkozik a föld népével. Lesznek közöttük hősök és férfiak, akik szörnyetegeket ölnek és elhozzák a tudást, de egyikükből sem lesz isten. Ez a hely nem kedvez az isteneknek.

Széllökés csapott Árnyék arcába, és megdöbbentően hideg volt. Mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Hallotta a sofőr hangját, amint közli, hogy megérkeztek Pinewoodba, és azok kedvéért, akik rá akarnak gyújtani vagy sétálnának egyet, tíz percre megállnak itt, aztán mennek tovább.

Árnyék lebotorkált a buszról. Megint egy vidéki benzinkútnál álltak, ami majdnem pontosan úgy nézett ki, mint az előző. A sofőr segített néhány kamaszlánynak beszállni, és betette a bőröndjeiket a csomagtérbe.

— Hé — mondta a sofőr, amikor meglátta Árnyékot. — Maga Lakeside-ban száll le, igaz?

Árnyék álmosan azt felelte, hogy igaz.

— A fenébe is, az egy jó város — mondta a nő. — Néha eszembe jut, hogy egyszerűen összecsomagolom az összes holmimat és átköltözöm Lakeside-ba. A legszebb város, amit valaha láttam. Régóta él ott?

— Most járok ott először.

— Akkor egyen ám egy pástétomot Mabelnél a nevemben, megértette?

Árnyék úgy döntött, nem firtatja a dolgot.

— Árulja el nekem — mondta —, beszéltem álmomban?

— Ha beszélt is, én nem hallottam. — A nő az órájára pillantott. — Vissza a buszra. Majd szólok, ha megérkeztünk Lakeside-ba.

A két lány, akik Pinewoodban szálltak fel — Árnyék kételkedett benne, hogy bármelyikük idősebb tizennégy évesnél —, az előtte levő ülésre ült. Barátnők, következtette ki Árnyék, miután véletlenül fültanúja lett a beszélgetésüknek, nem testvérek. Az egyikük szinte semmit sem tudott a szexről, annál többet az állatokról, sokat segített vagy sok időt töltött egy állatmenhelyen, a másikat pedig nem érdekelték az állatok, de bőven el volt látva az internetről meg a tévé nappali műsoraiból összeszedett rengeteg információmorzsával, ezért azt hitte, sokat tud az emberi szexualitásról. Árnyék riadt ámulattal hallgatta a magát okosnak képzelő lány részletes és precíz fejtegetését arról, hogyan lehet Alka-Seltzer pezsgőtablettákkal fokozni az orális szex élményét.

Végül úgy döntött, kirekeszti őket, és a busz zaján kívül minden mást kizárt a tudatából, így ezután csak időnként szűrődtek be hozzá a beszélgetésfoszlányok.

Goldie, tudod, olyan jó kutya, fajtatiszta retriever és bárcsak apu is igent mondana, és a kutyus mindig csóválja a farkát, ha meglát.

Karácsony van, igazán megengedhetné, hogy használjam a motoros szánt.

A nyelveddel felírhatod a nevedet a fiúk micsodájára.

Hiányzik Sandy.

Igen, nekem is hiányzik.

Azt mondták, ma két méter hó fog esni, de úgyis csak kitalálják, az egész időjárást csak kitalálják és senki nem szól érte…

Aztán felszisszentek a fékek, a sofőr azt kiáltotta, „Lakeside!”, és csattanva kinyíltak az ajtók. Árnyék a lányok után lépett ki egy videókölcsönző és egy szolárium fényesen kivilágított parkolójába, ami ezek szerint a távolsági busz megállójaként is szolgált. Borzalmasan hideg volt, de friss hideg. Azonnal felébresztette. Délre és nyugatra a város fényei izzottak, kelet felé egy tó sápadtfehér jégpáncélja nyújtózott.

A lányok a parkolóban topogtak és drámaian fújkodták a kezüket. Az egyik, a fiatalabb lopva Árnyékra sandított, majd szégyenlősen elmosolyodott, amikor rájött, hogy a férfi észrevette.

— Boldog karácsonyt — mondta Árnyék.

— Ja — mondta a másik lány, aki úgy egy évvel lehetett idősebb a barátnőjénél. — Boldog karácsonyt magának is. — Répavörös haja volt és pisze orra, amit vagy százezer szeplő borított.

— Szép város — mondta Árnyék.

— Nekünk tetszik — mondta a fiatalabb lány. Ő volt az állatbarát. Szégyenlősen Árnyékra vigyorgott, kivillantva kék fogszabályzóját. — Maga valaki — közölte Árnyékkal komoran. — De valakinek a testvére, vagy valakinek a fia, vagy valami?

— Alison, te tiszta lökött vagy — mondta a barátnője. — Mindenki a fia vagy a testvére valakinek, vagy valami.

— Én nem erre gondoltam — mondta Alison. Egy vakítóan fehér pillanatra autólámpák borították fénybe mindannyiukat. A lámpák egy furgonhoz tartoztak, a furgon pedig egy anyukához, aki azonnal bepakolta a lányokat meg a csomagokat a kocsiba, aztán elhajtott, és Árnyék egyedül maradt a parkolóban.

— Fiatalember? Segíthetek valamiben? — Az öregember bezárta a videotéka ajtaját. Zsebrevágta a kulcsokat. — A bolt zárva van karácsonykor — közölte Árnyékkal vidáman. — De én lekukkantok, amikor megjön a busz. Megnézem, minden stimmel-e. Nem venném a lelkemre, ha egy szerencsétlen fickó itt állna magányosan karácsony napján. — Elég közel volt ahhoz, hogy Árnyék lássa az arcát is: öreg, de elégedett arc volt, egy olyan emberé, aki lassú kortyokban kiitta az élet keserű poharát, és nagyjából-egészéből arra jutott, hogy whisky ráadásul finom whisky van benne.

— Tulajdonképpen megadhatná a helyi taxivállalat számát — felelte Árnyék.

— Megadhatnám — mondta az öreg kétkedve —, de Tom ilyen késő éjjel már biztosan ágyban van, és még ha fel is tudná rázni, nem sok öröme származna belőle — kicsit korábban láttam már a Szarvasitatóban, és nagyon jól érezte magát. Nagyon, nagyon jól. Mondja csak, hová szeretne menni?

Árnyék megmutatta neki a lakáskulcsra erősített cetlit.

— Hát — mondta az öreg —, ez jó tízperces séta, de tán húsz is megvan, át a hídon, aztán körbe. De nem nagy móka, ha hideg van, és amikor amúgy sem tudja, merre megy, akkor mindig hosszabbnak tűnik — észrevette már? Az első alkalom az örökkévalóságig tart, utána meg egy villanás az egész.

— Igaz — mondta Árnyék. — Erre még nem is gondoltam. De azt hiszem, igaza van.

Az öregember bólintott. Elvigyorodott, és arca ezernyi ráncba futott össze.

— A fenébe, hisz karácsony van. Tessie meg én átvisszük.

Árnyék követte az öreget, ki az útra, ahol egy hatalmas, öreg túraautó parkolt. A dühöngő húszas években ilyenekkel furikázhattak a büszke gengszterek, még felhágóléc is volt rajta, meg minden más. Az utcalámpa vakító fényében mélysötét színe volt, ami lehetett vörös és lehetett zöld.

— Ez itt Tessie — mondta az öreg. — Hát nem szép? — A tulajdonos büszkeségével paskolta meg a motorháztetőt, a karcsún ívelő bal oldali első sárhányó mellett.

— Milyen gyártmány? — kérdezte Árnyék.

— Egy Wendt Phoenix. A cég 31-ben tönkrement, a nevet felvásárolta a Chrysler, de soha többé nem gyártottak egyetlen Wendtet sem. Harvey Wendt, a társaság alapítója helybéli fiú volt. Elköltözött Kaliforniába és megölte magát 41-ben, 42-ben. Hatalmas tragédia.

A kocsiban bőr és állott cigarettafüst szaga terjengett — nem friss szag volt, inkább olyasmi, mintha a hosszú évek során sok ember rengeteg cigarettát és szivart szívott volna el az autóban, és a kárpit lassan beitta a parázsló dohány füstjét. Az öregember elfordította az indítókulcsot és Tessie elsőre elindult.

— Holnap garázsba megy — közölte Árnyékkal. — Ráhúzom a porvédőt, és ott marad tavaszig. Igazság szerint most sem szabadna vezetnem, mert havas a talaj.

— Nem megy jól a hóban?

— Ó, remekül megy. A gondot a só okozza, amit az utakra szórnak. Gyorsabban korrodálja ezeket a vén szépségeket, mint hinné. Vigyem egyenesen a címre, vagy nincsen ellenére egy holdfényes városnézés?

— Igazán nem akarok gondot…

— Nem gond. Ha maga is annyi idős lesz, mint én, a szemhunyásnyi álomnak is örülni fog. Manapság szerencsésnek tartom magam, ha éjszakánként öt órát aludni bírok — felriadok, és csak pörög meg forog az agyam. De hol hagytam a modoromat? A nevem Hinzelmann. Mondanám, hogy hívjon Richie-nek, de a népek errefelé amúgy is Hinzelmann-nak neveznek. Megszorítanám a kezét, de Tessie-hez két kézre van szükség. Megérzi, ha nem figyelnek rá.

— Mike Ainsel — mondta Árnyék. — Örülök, hogy találkoztunk, Hinzelmann.

— Akkor viszont megkerüljük a tavat. Városnézés — mondta Hinzelmann.

A főutca, ahol most gurultak végig, még így éjjel is takaros utca volt, és igazán ódivatúnak tűnt, a szó legnemesebb értelmében — mintha a helybéliek száz éve folyamatosan törődnének az utcájukkal, és nem hagynának elveszni semmit, amit kedvelnek.

Hinzelmann megmutatta Árnyéknak a város két éttermét, amikor elhajtottak mellettük (az egyik egy német étterem volt, a másikat meg úgy jellemezte, hogy „részben görög, részben norvég, és az adagok nem férnek el a tányéron”); felhívta a figyelmet a pékségre és a könyvesboltra. („Amondó vagyok, egy város nem is város könyvesbolt nélkül. Lehet, hogy városnak hívja magát, de ha nincsen könyvesboltja, senkit nem tud átverni.”) Amikor a könyvtárnál jártak, lassított, hogy Árnyék jobban megnézhesse az épületet. Ódivatú gázlámpák pislákoltak a bejárat felett — Hinzelmann büszke mozdulattal intett feléjük.

— Az 1870-es években építette John Henning, a helyi fabáró. Ő Henning Emlékkönyvtárnak akarta elnevezni, de miután meghalt, az emberek Lakeside Könyvtár néven kezdték emlegetni, és azt hiszem, ez időtlen időkig így is marad. Hát nem álomszép? — Akkor sem lehetett volna büszkébb, ha ő maga építette volna. Az épület egy kastélyra emlékeztette Árnyékot, és ezt meg is mondta.

— Így igaz — bólintott Hinzelmann. — Tornyocskák meg minden. Henning azt akarta, hogy kintről ilyen várszerű legyen. Odabent még mindig megvannak az eredeti fenyőfa polcok. Miriam Schultz szeretné kihajítani az egész berendezést és modernizálni az épületet, de a könyvtár szerepel a történelmi örökségek listáján, ezért az égvilágon semmit sem tehet.

Végighajtottak a tó déli partján. A város a tó köré épült, ami tíz méter mélyen csillogott az út szintje alatt. Imitt-amott már fehéres foltok tompították a felszínét, máshol ragyogó víztócsák verték vissza a város fényeit.

— Kezd teljesen befagyni — mondta Árnyék.

— Már vagy egy hónapja fagy — mondta Hinzelmann. — A fehér folt hófúvás, a fényes pont jég. Hálaadás után fagyott be, egyetlen hideg éjszaka alatt, simára, akár a tükör. Szokott lékhorgászni, Ainsel úr?

— Soha.

— A férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.

— Ezt megjegyzem. — Árnyék kinézett Tessie ablakán a tóra. — Rá lehet már menni?

— Rá lehet. Akár kocsival is, bár részemről még nem kockáztatnám meg. Hat hete van idefent ilyen hideg. De itt, Észak-Wisconsinban hozzá kell szokni, hogy minden sokkal keményebben és gyorsabban fagy, mint bárhol máshol. Egyszer elmentem vadászni — szarvasra, ez, ó, harminc, negyven éve történhetett —, lőttem egy bakot, de elhibáztam és üldözőbe vettem, át az erdőn — ez a túloldalon, a tó északi részén történt, nem messze onnan, ahol majd lakni fog, Mike. No, a lényeg, hogy ilyen gyönyörűséges bakot még az életben nem láttam, akkora volt, mint egy kisebb ló, úgy higgye el nekem. Persze akkoriban fiatalabb és szaporább voltam, mint mostanság, és bár abban az évben már Mindenszentek előtt leszakadt a hó és akkor Hálaadás körül jártunk, szűz hó takarta a talajt, friss, ropogós, és jól láttam a bak nyomait. Úgy tűnt, mintha az én nagydarab haverom egyenesen a tó felé tartott volna rémületében.

— Hát, tudja, csak egy sültbolond próbál lerohanni egy szarvasbikát, de itt vagyok én, egy igazi sültbolond, és rohanok utána, és ott van ni, a tóban áll, ó, négy- vagy ötcentis vízben, és csak néz engem. Abban a pillanatban a nap eltűnik egy felhő mögött, és beáll a fagy — tíz perc alatt több fokot zuhant a hőmérséklet, és ez így igaz, ahogy mondom. És az öreg szarvas nekirugaszkodik és nem bír megmozdulni. Belefagyott a jégbe.

— Én meg lassan odasétálok hozzá. Látszik, hogy el akar futni, de be van fagyva, és ez nem fog összejönni. Én viszont nem bírom rávenni magamat, hogy lepuffantsak egy védtelen vadállatot, ha az képtelen elmenekülni — miféle ember tenne ilyet? Szóval előhúzom a sörétes puskámat és a levegőbe durrantok vele.

— No, a dörrenés meg a sokk együtt elegendő ahhoz, hogy a bak kiugorjon a bőréből, és tekintve a befagyott lábait, egészen pontosan ezt tette. Az egész bundája meg az agancsa ott marad a jégben, és iszkol vissza az erdőbe, rózsaszínen, mint egy újszülött egér és minden porcikájában remeg.

— Mit mondjak, pocsékul éreztem magamat szegény szarvas miatt, és rávettem a városi horgolószakkör asszonyságait, hogy kössenek neki valami meleg ruhát, amit viselhet télen, és azok kötöttek neki egy egész testet fedő gyapjúruhát, nehogy halálra fagyjon szegény. Persze mindenki rajtunk vihogott, mert virító narancssárga fonalat használtak, nehogy valaki megpróbálja lelőni. A vadászok errefelé narancssárga ruhában járnak a vadászidényben — tette hozzá segítőkészen. — És ha most azt hiszi, hogy akár egyetlen hazug szó is volt mindebben, hát bebizonyíthatom az igazamat. Az agancs mind a mai napig ott lóg az előszobám falán.

Árnyék felkacagott, és az öregember arcán az igazi mesteremberek elégedett mosolya játszott. Megálltak egy nagy téglaépület előtt, amihez széles faterasz is tartozott, amit hívogatóan hunyorgó, arany karácsonyi fényekkel díszítettek.

— Ez az öt-nulla-kettes — mondta Hinzelmann. — A hármas lakás a felső szinten lesz, a túlsó, tóra néző oldalon.

— Köszönöm, Hinzelmann úr. Beszállhatok esetleg a benzinbe?

— Hívjon csak Hinzelmannak. És egy fityinggel sem tartozik. Boldog karácsonyt kívánunk, Tessie meg én.

— Biztosan nem fogad el semmit?

Az öregember az állát vakargatta.

— Mondok én valamit — szólalt meg. — Valamikor a következő héten esetleg beugrom magához, és vesz tőlem néhány jegyet. A tombolára. Jótékonysági célokra. Most pedig, fiatalember, menjen és bújjon az ágyba.

Árnyék elmosolyodott.

— Kellemes karácsonyt, Hinzelmann — mondta.

Az öregember vörös, kibütykösödött kezével megszorította Árnyék kezét. Kemény és kérges volt a tenyere, mint egy tölgyfaág.

— Ügyeljen az ösvényre felfelé menet, mert csúszós lesz. Innen látszik a lakása ajtaja, ott, oldalt, látja? Én majd megvárom itt lent, amíg biztonságosan bejut. Csak intsen, ha megvan, és már itt sem vagyok.

Addig járatta a Wendt motorját, amíg Árnyék feljutott a ház melletti lépcsőn, és a kulcsával kinyitotta a lakás ajtaját. Az ajtó feltárult, Árnyék intett, és az öregember a Wendtben — Tessie, gondolta Árnyék, és a női nevű autó ismét mosolyt csalt az arcára —, vagyis Tessie és Hinzelmann megfordultak az úton és elindultak vissza, a híd felé.

Árnyék becsukta az ajtót. A lakásban dermesztő hideg volt. Régen elköltözött emberek szaga lapult a levegőben, akik elmentek innen és más életet kezdtek, de még érezni lehetett, mit ettek és miről álmodtak idebent. Megtalálta a termosztátot és felcsavarta harminc fokra. Bement a parányi konyhába, kihúzta a fiókokat, kinyitotta az avokádószín hűtőt, de nem volt benne semmi. Nem meglepő. De legalább friss illata volt, nem penészedett be.

A konyha mellett volt egy kicsi hálószoba, csupasz matraccal, ahonnan egy még kisebb fürdőszoba nyílt, amit nagyrészt kitöltött a zuhanyfülke. A vécében régi cigarettacsík színezte barnára a vizet. Árnyék lehúzta.

Az egyik szekrényben talált lepedőt meg takarót és megágyazott. Aztán levetette a cipőjét, a kabátját, az óráját, felöltözve bemászott az ágyba és azon gondolkodott, mennyi ideig tart, amíg felmelegszik.

Sötét volt és csend, majdnem teljes némaság, nem hallatszott más, csak a hűtő zümmögése meg egy rádió hangja valahonnan az épületből. Árnyék a sötétben feküdt és arra gondolt, hátha kialudta magát a buszon, és az éhség, a hideg, az új ágy meg az utolsó néhány hét tébolya miatt esetleg éberen hever itt egész éjszaka.

Puskalövésként csattant valami a csendben. Faág, gondolta, vagy a jég. Odakint fagy.

Szerette volna tudni, meddig kell várnia Szerdára. Egy napot? Egy hetet? Bármennyi is legyen, valamivel le kell kötnie magát. Eldöntötte, hogy ismét gyúrni fog, és addig gyakorolja az érmetrükökket, amíg simán nem mennek (gyakorold csak a trükkjeidet, suttogta egy hang a fejében, de nem a sajátja, kivéve egyet, azt, amit szegény, halott Bolond Sweeney mutatott neked, miután halálrafagyott a hidegben és elfelejtették és nem bírt felnőni a követelményekhez, azt a trükköt ne. Ó, azt semmiképpen se.)

De Lakeside rendes város volt. Érezte.

Az álmára gondolt, ha álom volt az egyáltalán, azon az első cairói éjszakán. És eszébe jutott Zorja… de hogy a fenébe is hívták? Az éjféli nővér.

Aztán Laurára gondolt…

És mintha ablakot nyitott volna a gondolat erejével. Látta Laurát. Valahogyan látta.

Laura Eagle Pointban volt, az édesanyja hatalmas háza mögött, a hátsó udvaron.

Ott ácsorgott a hidegben, amit már nem érzett többé, és amit mégis állandóan érzett, a ház mögött, amit Laura anyja 1989-ben vásárolt a biztosítási pénzből, miután Laura apja, Harvey MacCabe szívrohamban meghalt a mértéktelen ivászattól, és bámult befelé, hideg kezét az üvegre nyomta, és lélegzete nem homályosította el az ablakot, egyáltalán nem, és nézte az anyját, a nővérét, a nővére férjét meg a gyerekeit, akik Texasból jöttek haza karácsonyozni. Igen, Laura ott állt kint a hidegben és nem bírta elfordítani a fejét.

Árnyék oldalára hemperedett és könnyek gyűltek a szemébe.

Kukkolónak érezte magát és más irányba terelte a gondolatait, erővel kényszerítette őket, hogy visszatérjenek hozzá: most a lenti tavat látta és sarkvidéki szél fújt, dermesztő ujjai százszor hidegebbek voltak, mint egy holttesté.

Árnyék egyre lassabban szedte a levegőt. Hallotta a feltámadó szél hangját, a ház körül vijjogó elkeseredett üvöltést, és egy pillanatra mintha szavakat hallott volna a szélben.

Ha már lenni kell valahol, miért ne legyek itt, gondolta, aztán elaludt.

Dingdong.

— Fekete Varjú k’sasszony?

— Igen.

— Samantha Fekete Varjú?

— Igen.

— Feltehetünk néhány kérdést, hölgyem?

— Maguk zsaruk? Kicsodák maguk?

— A nevem Város. A kollégám Makadám úr. Két társunk eltűnése ügyében nyomozunk.

— Hogy hívták őket?

— Tessék?

— Mondja meg a nevüket. Tudni akarom, hogy hívták őket. A társaikat. Mondja meg a nevüket, és akkor esetleg segítek.

— …Oké. Deszka úr és Szikla úr. Nos, feltehetek pár kérdést?

— Ha maguk meglátnak valamit, rögtön elnevezik magukat róla? „Ó, te leszel Járda úr, ő itt Szőnyeg úr, köszönj szépen Repülőgép úrnak”?

— Nagyon vicces, ifjú hölgy. Első kérdésem: tudnunk kell, ismeri-e ezt a férfit. Tessék. Megtarthatja a fényképet.

— Tyűha. Szemből meg profilból, még számok is vannak alatta… Nagydarab. Viszont aranyos. Mit követett el?

— Belekeveredett egy kisvárosi bankrablásba, néhány évvel ezelőtt, ő volt a sofőr. Két társa úgy döntött, megtartják a zsákmányt és cserben hagyták. Feldühödött. Megkereste őket. Nem sokon múlt, hogy meg nem ölte őket puszta kézzel. Az ügyészség vádalkut kötött a bántalmazottakkal: azok ellene tanúskodtak. Ez az Árnyék nevű férfi hat évet kapott. Ebből hármat letöltött. Ha engem kérdez, az ilyen alakokat egyszerűen be kellene zárni és elhajítani a kulcsot.

— Ezt olyan ritkán hallani a mindennapi életben, tudja. Mármint kimondva.

— Micsodát, Varjú kisasszony?

— „Zsákmány”. Az emberek nem túl gyakran mondanak ilyesmit. Talán csak a filmekben. Nem valóságos.

— Ez nem egy film, Varjú kisasszony.

— Fekete Varjú. Fekete Varjú kisasszony. A barátaim Samnek szólítanak.

— Értem, Sam. Ami ezt az embert illeti…

— De maguk nem a barátaim. Hívjanak nyugodtan Fekete Varjú kisasszonynak.

— Na ide figyeljen, maga taknyos kis…

— Semmi gond, Makadám úr. Sam — elnézést, hölgyem —, vagyis Fekete Varjú kisasszony segíteni akar nekünk. Törvénytisztelő polgár.

— Hölgyem, tudjuk, hogy segített Árnyéknak. Látták magukat együtt egy fehér Chevy Novában. Elvitte magát egy darabon. Meghívta vacsorára. Mondott esetleg valamit, ami segíthet nekünk a nyomozásban? A két legjobb emberünk tűnt el.

— Sohasem találkoztunk.

— Találkoztak. Kérem, ne kövesse el azt a hibát, hogy ostobának néz minket. Nem vagyunk ostobák.

— Mmm. Sok emberrel szoktam találkozni. Lehet, hogy összeakadtunk, és már meg is feledkeztem róla.

— Hölgyem, önnek is előnyére válik, ha együttműködik velünk.

— Máskülönben kénytelenek lesznek bemutatni másik két barátjuknak, Hüvelykszorító és Lidokain uraknak?

— Hölgyem, nem könnyíti meg a helyzetét.

— Hű. Sajnálom. Nos, segíthetek még valamiben? Csak mert mindjárt azt fogom mondani, hogy „Pá!”, becsukom az ajtót, és gondolom, maguk ketten akkor beszállnak Autó úrba és elhajtanak innen.

— Hölgyem, kénytelenek leszünk figyelembe venni az együttműködés teljes hiányát.

— Pá!

Klikk.

TIZEDIK FEJEZET

Egy sötétségben és mocsokban eltöltött élet — erről álmodott Árnyék Lakeside városában, azon az első éjszakán. Egy gyermek élete, réges-régen és messze innen, az óceán túlpartján, azon a földön, ahol felkel a nap. De ebben az életben nem voltak napfelkelték, csak a nappali félhomály és az éjjeli sötétség.

Senki sem beszélt hozzá. Kintről beszűrődött az emberi beszéd, de ezt ugyanúgy nem értette, mint a baglyok huhogását vagy a kutyák csaholását.

Emlékezett, vagy úgy hitte, hogy emlékezett egy fél emberöltővel ezelőtti éjszakára, amikor csendben belépett hozzá az egyik nagy ember, és nem bilincselte meg és nem adott neki enni, hanem domborodó melléhez ölelte. Jó illata volt. Forró vízcseppek potyogtak az arcáról az ő arcára. Ő félt és hangosan vonyított a félelemtől.

A nő sietne letette a szalmára, kiment a kunyhóból és beszíjazta az ajtót.

Emlékezett a pillanatra és kincsként őrizgette, mint a többi emléket, a káposztatorzsa édességét, a szilva gyümölcsízét, az alma hersegését, a sült hal zsíros zamatát.

És most a tűz fényében meglátta az arcokat, mindegyik őt bámulta, amikor kivezették a kunyhóból, életében először és utoljára. Tehát így néznek ki az emberek. Sötétben nőtt föl, sohasem látott arcokat. Minden olyan új volt. Olyan furcsa. A máglyafénye bántotta a szemét. Kötélhurkot vetettek a nyakába és arra a helyre vezették, ahol a férfi várt rá.

És amikor a lángok megvilágították az első pengét, hatalmas ujjongás harsant a tömegből. A sötétségből érkezett gyermek velük nevetett, boldogan és szabadon.

És akkor a penge lesújtott.

Árnyék kinyitotta a szemét és tudatosult benne, hogy éhes, fázik, és a lakás ablakát jéghártya borítja belülről. Megfagyott lehelet, gondolta. Felkelt és örült, amiért nem kell felöltöznie. Amikor elsétált az ablak mellett, a körmével megkapargatta az üveget, és érezte, hogy jég szorult a körme alá, ami rögtön elolvadt.

Megpróbálta felidézni, mit álmodott, de nem emlékezett semmire, csak sötétségre és a nyomorúság érzésére.

Felhúzta a cipőjét. Ha tegnap jól jegyezte meg az utat, a tó északi végében átsétál a hídon, és máris megérkezik a városközpontba. Felvette vékony kabátját, és eszébe jutott az önmagának tett ígérete, hogy vásárol egy meleg télikabátot.

Kinyitotta a bejárati ajtót és kisétált a teraszra. A hidegtől elakadt a lélegzete: szippantott a levegőből, és érezte, hogy az orrában megfagynak a szőrszálak. A teraszról remek kilátás nyílt a tóra, ahol a nagy fehérséget elszórtan szürke foltok törték meg.

A hideghullám megérkezett, az biztos. A hőmérséklet bőven fagypont alatt lehetett, és biztosan nem lesz kellemes séta, de bízott abban, hogy gond nélkül eljut a városba. Mit is mondott tegnap Hinzelmann — tízperces út? És Árnyék szép szál ember volt. Majd megszaporázza a lépteit és lehelgeti a tenyerét.

Elindult délnek, a híd irányába.

Nem sokkal később, amikor a jéghideg levegő a tüdejébe mart, köhögni kezdett, száraz, ugató köhögéssel. Hamarosan sajogni kezdett a füle, az arca és a szája, aztán a lába is. Mélyen a zsebébe süllyesztette védtelen kezét és összeszorította az ujjait, hátha attól melegebb lesz egy kicsit. Lassan eszébe jutottak Low Key Lyesmith hihetetlen meséi a minnesotai telekről — különösen az, amiben egy medve felkergetett egy vadászt a fára, de az elővette a farkát, nagy, sárga ívben levizelt a magasból, és a gőzölgő vizelet még le sem ért a földre, már megfagyott, és akkor a férfi a kőkemény, fagyott vizeletcsúszdán lecsusszant a szabadságba. Az emlék savanyú mosolyt csalt az arcára, és újabb száraz, fájdalmas köhögés szaladt ki belőle.

Lépés lépés után. Hátranézett. A ház közelebb volt, mint hitte.

Rájött, hogy hibát követett el. De már három vagy négy percre jutott a lakástól, és a hidat is látta. Ugyanannyi értelme volt folytatni az utat, mint visszamenni. (És akkor mihez kezdene? Hívna egy taxit a süket telefonon? Megvárja a tavaszt? A lakásban nincsen ennivaló, emlékeztette magát.)

Továbbment, és séta közben fokozatosan módosította a hőmérséklettel kapcsolatos becsléseit, leginkább lefelé. Mínusz tíz? Mínusz húsz? Vagy mínusz negyven, a hőmérőnek az a különös pontja, ahol a Celsius és a Fahrenheit megegyezik. Annyira azért nincsen hideg. De ha fúj a szél, mindig hidegebb van, és most keményen, állhatatosan és folyamatosan fújt a tó fölött, Kanadán át egyenesen az Északi-sarkról.

Irigykedve gondolt a kéz- és lábmelegítőire. Bárcsak most is lenne nála egy.

Újabb tíz perc gyaloglás után — ha jól számolta — a híd még mindig nem került közelebb. Olyan hideg volt, hogy már reszketni sem bírt. Fájt a szeme. Ez nem egyszerű hideg volt: ez már tudományos-fantasztikus regénybe illett. Ez a történet a Merkúr sötét oldalán játszódott, még amikor azt hitték, hogy van sötét oldala. Vagy a sziklás Plútón, ahol a Nap csak egy csillag a sok között, alig világít fényesebben náluk a sötétségben. Ezt itt, gondolta Árnyék, csak egy hajszál választja el azoktól a helyektől, ahol vödörbe lehet tölteni a levegőt és úgy folyik, akár a sör.

Az a néhány jármű, amelyik elhajtott mellette, valótlannak tűnt: űrhajók voltak, kis vákuumfagyasztott fém- és üvegadagok, és a bennük ülő emberek mind melegebben voltak felöltözve, mint ő. A fejében megszólalt édesanyja egyik kedvenc dala, a „Séta a téli csodaországban”, és Árnyék összeszorított ajkakkal zümmögte a dallamot és az üteméhez igazította a lépteit.

Nem érezte a lábát. Lenézett fekete bőrcipőjére meg vékony pamutzoknijára, és most először komolyan aggódni kezdett, hogy le fog fagyni valamije.

Ez már nem volt vicc. Ez már több volt, mint egyszerű ostobaság, átcsúszott az igazi, Jesszusom ezt rettentően elszúrtam ballépések birodalmába. Ennyi erővel csipkeruhát is viselhetett volna: a szél átfújt a ruháján, megdermesztette a csontjait meg a velőt, a szempilláit, és a meleg zugot a visszahúzódó heregolyók alatt.

Menj tovább — parancsolta magának. — Menj tovább. Ha hazaértél, megállhatsz és ihatsz egy csöbörnyi levegőt. Egy Beatles-dal csendült fel a fejében és most ehhez igazította a lépteit. Csak amikor a refrénhez ért, akkor jött rá, hogy a „Help!” című nótát zümmögi.

Már majdnem elérte a hidat. Mindjárt átsétál rajta és még mindig tíz percre lesz a nyugati part boltjaitól — vagy egy kicsit messzebb…

Sötét autó hajtott el mellette, megállt, aztán gomolygó kipufogófüstöt pöfékelve visszatolatott és megállt mellette. Lehúzódott az egyik ablak, a bentről kitóduló gőz meg pára összekeveredett a füsttel, és sárkányleheletként kavargott a kocsi körül.

— Minden oké, uram? — kérdezte egy hekus az autóból.

Árnyék első ösztönös reakciójaként majdnem rávágta, Háppersze, minden tökéletes és csúcsszuper köszönöm szépen biztos úr. De ezzel már elkésett, és helyette azt kezdte mondani:

— Mindjárt megfagyok. Elindultam a városba, hogy ennivalót meg meleg ruhát vegyek, de alábecsültem a távot — és eddig jutott gondolatban, amikor rájött, hogy ebből a fogvacogáson kívül csak annyi hallatszott: „M-m-meg-ffagyok”, és gyorsan hozzátette:

— S-s-s-sajnálom. Hideg. Bocs.

A rendőr kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját.

— Azonnal beszáll és felmelegszik, megértette? — Árnyék hálatelt szívvel bemászott a hátsó ülésre, a kezét dörzsölgette, és megpróbálta elhessegetni a lefagyott lábujjak gondolatát. A rendőr visszaült a kormányhoz. Árnyék a rácson keresztül megnézte magának. Nem akart arra gondolni, mikor ült utoljára egy rendőrautó hátsó ülésén, és nem akarta észrevenni, hogy hátul nincsen kilincs, hanem inkább életre dörgölte a kezét. Fájt az arca, akárcsak vöröslő ujjai, és most, a melegben ismét megsajdultak a lábujjai. Ez, gondolta, jó jel.

A hekus sebességbe tette a kocsit és elindultak.

— Hát tudja — mondta, de nem nézett hátra, csak egy kicsit hangosabban beszélt —, ha megbocsát, ez igazán nagy ostobaság volt. Nem hallgatta az időjárásjelentéseket? Mínusz harminc van odakint. Isten tudja, mennyivel érezzük hidegebbnek a szél miatt, mínusz ötvennek vagy hatvannak, de azt hiszem, ilyen hidegben a szél a legutolsó, ami miatt aggódni kell.

— Kösz — mondta Árnyék. — Kösz, hogy megállt. Nagyon, nagyon hálás vagyok magának.

— Nem messze innen egy nő ma reggel kiment megtölteni a madáretetőt, köntösben meg papucsban, és odafagyott, szó szerint odafagyott a járdához. Ma reggel mondták a tévében. Maga új errefelé. — Ez majdnem kérdés volt, de a férfi tudta rá a választ.

— Múlt éjjel érkeztem a távolsági járattal. Arra gondoltam, veszek magamnak pár meleg ruhát, kaját meg egy kocsit. Nem számítottam ilyen hidegre.

— Ja — mondta a hekus. — Engem is meglepett. Túlságosan lefoglalt az, hogy a globális felmelegedés miatt aggódtam. Chad Mulligan vagyok. A lakeside-i seriff.

— Mike Ainsel.

— Helló, Mike. Jobban van?

— Igen, egy kicsit.

— Mit szeretne, hová vigyem először?

Árnyék belemártotta a kezét a lentről áradó tűzforró levegőbe, ami fájdalmasan égette az ujjait, aztán visszahúzta. Mindent a maga idejében.

— Mi lenne, ha kitenne a városközpontban?

— Szó sem lehet róla. Amíg nem egy bankrabláshoz van szüksége rám sofőrként, boldogan elviszem bárhová, ahová menni akar. Vegye úgy, hogy ez a város üdvözlő járata.

— Mit ajánlana, hol kezdjük?

— Csak múlt éjjel költözött be.

— Így igaz.

— Reggelizett már?

— Még nem.

— Hát, nekem ez állatira jó kiindulópontnak tűnik — mondta Mulligan. Addigra átjutottak a hídon és bejutottak a város északnyugati részébe.

— Ez a főutca — mondta Mulligan —, és az ott… — tette hozzá, amikor a főutcán jobbra fordultak — a főtér.

A főtér még így télen is lenyűgöző volt, de Árnyék érezte, hogy igazából nyáron kellene látnia, amikor színes kavalkádként borít el mindent a pipacs, a nőszirom meg mindenféle más virág, és a tér egyik sarkában zöld-ezüst lugast alkotnak az egymáshoz bújó nyírfák. Most színtelenek voltak, csontvázként is gyönyörűek, a zenepavilon üresen állt, a szökőkutat télre elzárták, a barna homokkőből épített városházán fehér hósipka díszelgett.

— …ez pedig — fejezte be Chad Mulligan a mondatot, és egy magas, táblaüveges öreg épület elé gurult a tér nyugati részén — Mabel büféje.

Kiszállt a kocsiból és kinyitotta Árnyéknak a hátsó ajtót. Mindketten lehajtott fejjel siettek végig a járdán a hidegben és a szélben, aztán beléptek a meleg helyiségbe, ahol frissen sütött kenyér, pástétom, leves és szalonna illata terjengett.

A hely majdnem teljesen üres volt. Mulligan letelepedett az egyik asztalhoz és Árnyék leült vele szemben. Gyanította, hogy Mulligan azért csinálja mindezt, mert szeretné jobban szemügyre venni őt, az idegent. De persze az is lehet, hogy a seriff egyszerűen az, aminek látszik: barátságos, segítőkész jóindulatú.

Egy asszony sietett az asztalukhoz. Nem kövér volt, hanem nagy, nagydarab, bronzszín hajú hatvanas nő.

— Helló, Chad — mondta. — Biztosan kérsz egy forró csokit, amíg gondolkodsz. — Két laminált étlapot tett le eléjük.

— De nem kérek rá habot — bólintott a seriff. — Mabel túlságosan jól ismer — fordult Árnyékhoz. — Maga mit kér, öregem?

— A forró csoki remekül hangzik — mondta Árnyék. — És semmi kifogásom a tejszín ellen.

— Remek — mondta Mabel. — Éljen csak veszélyesen, drágám. Nem mutatsz be minket egymásnak, Chad? Ez a fiatalember netán egy új rendőrtiszt?

— Még nem — mondta Chad Mulligan vakító mosollyal. — Ő Mike Ainsel. Múlt éjjel költözött Lakeside-ba. Elnézést. — Felállt, a helyiség hátsó részébe sétált és belépett az ÁLLÓK feliratú ajtón, rögtön az ÜLŐK táblával ellátott bejárat mellett.

— Maga az új lakó a Northridge Roadon. A régi Pilsen-házban. Ó, igen — mondta a nő boldogan —, már tudom, kicsoda maga. Hinzelmann járt itt reggel pástétomért és mindent elmesélt. Mondja, csak forró csokit isznak, vagy szeretné megnézni a menüt is?

— Én reggelizem — mondta Árnyék. — Mi jó itt?

— Itt minden jó — felelte Mabel. — Magam készítek mindent. De Yoopie-tól keletre és délre ez az utolsó hely, ahol pástétomot kap, és azok különösen jók. Átmelegítik az embert és laktatóak. Ez a specialitásom.

Árnyék nem tudta pontosan, milyen az a pástétom, de azt mondta, legyen, és Mabel néhány perc múlva visszatért valamivel, ami egy széles, összehajtott pitére emlékeztetett. Az alsó részét szalvétába csavarták. Árnyék a szalvétánál fogva felemelte és beleharapott: forró volt, hússal, krumplival, répával és hagymával töltötték meg.

— Életem első pástétoma — mondta. — Nagyon jó.

— Ez olyan yoopie-dolog — közölte a nő. — Az esetek nagy részében csak fent, Ironwoodban kap ilyesmit. A cornwalliaktól származik, akik átjöttek Amerikába és a vasbányákban dolgoztak.

— Yoopie?

— A fenti félsziget. Yoopie. Michigan északkeleti csücske.

Visszatért a seriff Beleszürcsölt a forró csokoládéba.

— Mabel — mondta —, csak nem beletuszkoltál egy pástétomot ebbe a kedves fiatalemberbe?

— Finom — mondta Árnyék. Tényleg az volt, forró tésztába rejtett ízletes meglepetés.

— Megy is rögtön a pocakra. — Chad Mulligan megpaskolta a hasát. — Én figyelmeztettem. Oké. Szóval szüksége lenne egy autóra. — Miután levetette csuklyás zubbonyát, kiderült róla, hogy hórihorgas férfi, kerekded pocakkal. Nyúzott, értelmes arca volt, inkább tűnt mérnöknek, mint hekusnak.

Árnyék tele szájjal bólintott.

— Rendben. Felhívtam pár embert. Justin Leibovitz el akarja adni a terepjáróját, négyezret kér érte, de háromezerben is kiegyezne. Guntherék nyolc hónapja árulják a Toyotájukat, ocsmány egy dög, de most már valószínűleg fizetnének érte, csak tűnjön el végre a felhajtójukról. Ha nem zavarja, hogy ronda, jó vásárt csapna. A férfimosdóból felhívtam Missy Gunthert a Lakeside Ingatlanközvetítőnél és hagytam neki üzenetet, mert még nem volt bent, biztosan a haját csináltatja Sheilánál.

Árnyék az utolsó falatig tökéletesnek találta a pástétomot. Bámulatosan laktató volt. „A csontjaidra tapad” — szokta mondani az édesanyja az ilyen ennivalóra. — „Kipárnázza a derekadat.”

— Nos — mondta Chad Mulligan seriff, és letörölte a szájáról a forró csoki habját. — Arra gondoltam, a következő állomás a Hennings Mezőgazdasági Bolt lesz, ott szerezhet igazi téli öltözéket magának, utána beugrunk Dave Élelmiszerboltjába, hogy telepakolhassa az éléskamrát, onnan pedig elviszem a Lakeside Ingatlanügynökséghez. Ha egy összegben letesz nekik egy ezrest, rendkívül boldogok lesznek, ha az nem megy, kiegyezhetnek havi ötszáz dolláros törlesztésben, négy hónapon keresztül. Rusnya egy járgány, mint már említettem, de ha a kölyök nem festette volna lilára, tízezret érne, ráadásul megbízható, amire errefelé nagy szükség van télen, nekem elhiheti.

— Ez nagyon kedves magától — mondta Árnyék. — De nem bűnözőket kellene kergetnie ahelyett, hogy az új jövevényeknek segít? Nem mintha kifogásom lenne ellene, persze.

— Mi is mind ezt hajtogatjuk neki — kuncogott Mabel.

Mulligan vállat vont.

— Ez egy jó város — mondta egyszerűen. — Nincs sok zűr. Valaki mindig túllépi a sebességhatárt — ami nem rossz, mert a bírságokból jön össze a fizetésem. Péntek, szombat éjjelenként akad egy-egy barom, aki felönt a garatra és elpüföli kedves házastársát — és higgye el nekem, ez nem mindig egy sémára meggy: férfiak és nők egyaránt megteszik. De errefelé nyugodt az élet. Ha valaki bezárta a kulcsát a kocsijába, engem hív. Csaholó kutyák. Minden évben elcsípünk néhány gimnazistát, akik füvet rejtegetnek az ülés mögött. Az eddigi legnagyobb esetem öt éve volt, amikor Dan Schwartz berúgott, felgyújtotta a lakókocsiját, aztán ámokfutást rendezett a főutcán a tolókocsijában, kezében egy sörétessel, és azt ordibálta, hogy lelövi, aki az útjába kerül és senki sem akadályozhatja meg, hogy eljusson a sztrádára. Szerintem Washingtonba akart menni, hogy megölje az elnököt. Máig elfog a röhögés, ha eszembe jut Dan, amint a sztráda felé száguld a tolókocsijában, amire a következő matricát ragasztotta: „A fiam fiatalkorú bűnöző, és a te eminens kislányodat dugja.” Emlékszel, Mabel?

Mabel összeszorított szájjal bólintott. Ő láthatóan nem találta annyira mulatságosnak a dolgot.

— Mit csinált?

— Beszéltem vele. Odaadta a puskát. A börtönben kialudta a mámorát. Dan nem rossz fickó, csak részeg volt és dühös.

Árnyék kifizette a reggelijét, és Chad Mulligan tessék-lássék tiltakozása ellenére mindkét forró csokit.

A Hennings Mezőgazdasági Bolt raktárméretű épület volt a város déli részén, ahol a traktoroktól kezdve a játékokig mindent kapni lehetett (a játékokat a karácsonyi díszekkel együtt már most kedvezményesen árulták). Az üzletben nyüzsögtek a karácsonyi pótbevásárlók. Árnyék észrevette az egyik lányt a buszról, a fiatalabbat. Intett neki, amit a lány némi tétovázás után kék fogszabályzós mosollyal viszonzott. Árnyék megpróbálta elképzelni, hogyan fog kinézni tíz év múlva.

Valószínűleg olyan gyönyörűségesen szép lesz, mint a pénztárnál álló lány, aki csipogó vonalkód-leolvasóval pásztázta végig a vásárolt holmikat, ami valószínűleg egy traktorral is megbirkózott volna, ha valaki azzal jelenik meg a kasszánál.

— Tíz pár jégeralsó? — jegyezte meg a lány. — Beöltözünk télire, hmm? — Úgy nézett ki, mint egy fiatal filmcsillag.

Árnyék ismét tizennégy éves, ostoba kamasznak érezte magát, akinek csomó került a nyelvére. Szótlanul nézte, ahogyan a lány leolvassa a hőtartó csizmát, a kesztyűt, a pulóvert és a libatollal bélelt kabátot.

Most inkább nem akarta kipróbálni a Szerdától kapott hitelkártyát, különösen nem a segítőkész Chad Mulligannel az oldalán, ezért mindenért készpénzzel fizetett. Aztán a csomagokkal eltűnt a férfimosdóban, ahol magára öltötte szerzeményei nagy részét.

— Jól néz ki, colos barátom — mondta Mulligan.

— Legalább nem fázom — felelte Árnyék, és kint, a parkolóban sem fázott, pedig a szél hidegen égette az arcát. Mulligan indítványára a hátsó ülésre tette a szatyrokat és beült előre.

— Szóval mivel foglalkozik, Ainsel úr? — kérdezte a seriff — Egy ilyen nagydarab fickó, mint maga. Mi a szakmája? Lakeside-ban is ebből fog élni?

Árnyék szíve szaporábban kezdett verni, de a hangja magabiztos maradt.

— A nagybátyámnak dolgozom. Az országot járja, mindenfélével kereskedik. Én cipelem a nagyobb dolgokat.

— Jól megfizetik?

— Családtag vagyok. Ő tudja, hogy nem fogom átverni, én meg menet közben tanulok egy keveset a szakmából. Amíg rá nem jövök, pontosan mivel akarok foglalkozni. — Az egész teljesen meggyőzően csúszott ki a száján, könnyedén, mint egy kígyó. Abban a pillanatban mindent tudott Mike Amseiről, és kedvelte Mike Ainselt. Neki nem voltak olyan gondjai, mint Árnyéknak. Mike Ainsel nem házasodott meg soha. Mike Ainselt nem vallatta Deszka úr meg Szikla úr egy tehervagonban. A televíziók sem beszélgettek Mike Ainsellel („Akarod látni Lucy cicijét?” — kérdezte egy hang a fejében). Mike Ainselnek nem voltak rémálmai és nem hitt a közelgő viharban.

Dave élelmiszerboltjában telepakolta a kosarat hideg ennivalóval — tejjel, tojással, kenyérrel, almával, sajttal, keksszel. Semmi komoly. A főzéssel még ráér. Miközben a polcok között bóklásztak, Chad Mulligan egyfolytában ismerősökkel találkozott, és bemutatta nekik Árnyékot: „Ez itt Mike Ainsel, kivette azt az üres lakást a Pilsen-házban, ott fent, a tó hátsó csücskében”. Árnyék hamarosan meg sem próbálta megjegyezni a neveket. Mindenkivel kezet szorított, mosolygott, és kényelmetlenül érezte magát, mert szigetelt védőöltözetében izzadni kezdett a meleg üzletben.

Chad Mulligan átfuvarozta a túloldalra, a Lakeside Ingatlanügynökséghez. Missy Gunther frissen lakkozott hajjal és csillogó körmökkel várta őket, és neki be sem kellett mutatni a jövevényt — tökéletesen tudta, kicsoda Mike Ainsel. Hát, a Borson úr, Emerson bácsikája, micsoda kedves ember, lakott itt, mikor is, hat, nyolc hete már, és azt a lakást bérelte a Pilsen-házban, és ugye, milyen imádnivaló onnan fentről a kilátás? De édesem, várja csak meg a tavaszt, és mi olyan szerencsések vagyunk, errefelé rengeteg tó zöld lesz az algától nyaranta, az ember gyomra kifordul tőle, de a mi tavunk, hát, tudja, jön majd július negyedike, és szó szerint inni lehetne a vízből olyankor, és Borson úr még tavaly előre kifizette a bérleti díjat az egész évre, ami pedig a kocsit illeti, el sem hiszi, hogy Chad Mulligan még emlékszik rá, és igen, nagyon szívesen megválik tőle. Az igazat megvallva már majdnem odaadta Hinzelmannak, legyen ez az idei roncs, nem mintha roncs lenne, isten őrizz, a fiáé volt, mielőtt elment volna tanulni Green Baybe, és, hát a srác egyszer csak átfestette lilára, és ha-ha-ha, nagyon reméli, hogy Mike Ainsel kedveli a lila színt, csak ennyit akart mondani, és ha nem, hát nem hibáztathatja érte…

Mulligan seriff a litánia közepén elnézést kért.

— Úgy tűnik, szükség van rám az irodában. Örülök, hogy találkoztunk, Mike — mondta, és átpakolta Árnyék csomagjait Missy Gunther furgonjába.

Az asszony elfuvarozta Árnyékot a házukig, ahol a garázsfelhajtón megpillantotta az öregecske furgont. Az egyik felét a hófúvás mázolta vakítóan fehérre, míg a többi része olyan lázálom szerűen lila volt, amihez az embernek nagyon sokat és nagyon durván kell szívnia, hogy egyáltalán kedvelni kezdje.

Viszont első próbálkozásra beindult, működött benne a fűtés, bár majdnem tíz percig kellett járatni a motort, teljesen felcsavart fűtéssel, hogy a belső hőmérséklet elviselhetetlen hidegről szimplán fagyosra változzon. Miközben a kocsi kiolvadt, Missy Gunther a konyhába kísérte Árnyékot — elnézést a rumliért, de a kicsik karácsonykor mindenhol széthagyják a játékaikat, és egyszerűen nincsen szívem elpakolni, nem kér esetleg egy kis maradék pulykát? Jó, akkor kávét, egy pillanat, és kész lesz egy friss kannával —, majd Árnyék levett egy nagy, piros játékautót az ablak melletti székről, leült, és Missy Gunther megkérdezte tőle, találkozott-e már a szomszédaival, és ő bevallotta, hogy még nem.

Miközben a kávé lefőtt, megtudta, hogy a házban négyen laknak rajta kívül — amikor még Pilsenéké volt, ők laktak a földszinten és kiadták a két emeleti lakást, de most két fiatalember, Holz úr és Neiman úr költözött a helyükre, együtt laknak, és úgy laknak együtt, jóságos ég, van itt mindenféle ember, annyifélék vagyunk, bár az olyanok, mint ők, inkább Madisonban vagy Minneapolisban kötnek ki, de az igazat megvallva, errefelé fikarcnyit nem érdekel senkit a dolog. Key Westben töltik a telet, áprilisban jönnek vissza, akkor majd biztosan találkoznak. Az a helyzet, hogy Lakeside rendes város. Na most Ainsel úr mellett Marguerite Olsen lakik a kisfiával, kedves asszony, nagyon, nagyon kedves, de nehéz élete volt, mégis annyira bájos teremtés, és a Lakeside Newsnál dolgozik. Nem a világ legizgalmasabb újságja, de Missy Gunther szerint a helyzet az, hogy a helybéliek többsége kedveli.

Ó, mondta és kitöltötte a kávét, bárcsak láthatná Ainsel úr a várost nyáron vagy késő tavasszal, amikor virágzik az orgona, az almafa meg a cseresznye, mert Missy Gunther szerint ehhez fogható nincs az egész világon.

Árnyék kifizetett ötszáz dollár előleget, beült a kocsiba és hátramenetben végighajtott az udvaron, ki az úttestre. Missy Gunther megkocogtatta az ablakot.

— Ez a magáé — mondta. — Majdnem elfelejtettem. — Sárgásbarna borítékot nyomott Árnyék kezébe. — Ez amolyan vicc. Pár éve nyomtattuk. Nem kell most megnéznie.

Árnyék köszönetet mondott az asszonynak és óvatosan visszaautózott a városba. A tóparton ment. Bárcsak láthatná tavasszal vagy nyáron vagy ősszel: biztosan nagyon szép lehet, ebben nem is kételkedett.

Tíz perc alatt otthon volt.

A kocsit a ház előtt hagyta és felsétált a lépcsőn a hideg lakásba. Kipakolta a szatyrokat, berakta az ennivalót a hűtőbe meg a konyhaszekrénybe, aztán kinyitotta a borítékot, amit Missy Gunthertől kapott.

Egy útlevél lapult benne. Kék, laminált fedőlapja volt és az első oldalon egy nyilatkozatot talált, miszerint Michael Ainsel (Missy Gunther szabatos kézírásával) mostantól fogva Lakeside polgára. A következő oldalon a város térképe díszelgett. A többi lapon különböző boltokban beváltható kuponok voltak.

— Azt hiszem, jól fogom itt érezni magam — mondta hangosan. A jégvirágos ablaküvegen keresztül lepillantott a tóra. — Ha egyszer vége lesz ennek a hidegnek.

Délután kettő körül valaki dörömbölt az ajtón. Árnyék az egyik eltüntető trükköt gyakorolta egy negyeddollárossal, amit észrevétlenül hajigált egyik kezéből a másikba. Túlságosan fáztak és elgémberedtek az ujjai, ezért állandóan elejtette a pénzdarabot, és akkor is elejtette, amikor meghallotta a kopogást.

Az ajtóhoz ment és kinyitotta.

A valódi riadalom pillanata: az ajtóban álló férfi fekete álarcot viselt, ami az arca alsó részét eltakarta. A tévésorozatok bankrablói viseltek ilyen álarcot, vagy egy gyenge horrorfilm sorozatgyilkosa, aki így akarja megriasztani az áldozatait. A férfi fejét fekete, kötött sapka takarta.

Viszont kisebb és vékonyabb volt Árnyéknál, és első látásra nem volt nála fegyver. És rikító színű steppelt kabátot hordott, amit a sorozatgyilkosok normális esetben inkább mellőznének.

— Hihelhan — mondta a látogató.

— He?

A férfi lehúzta a maszkot és Hinzelmann vidám arca bukkant elő alóla.

— Azt mondtam, „Hinzelmann”. Látja, el sem tudom képzelni, mit csináltunk, mielőtt feltalálták ezeket az álarcokat. Vagyis pontosan emlékszem, mit csináltunk. Vastag, kötött sapkát hordtunk meg egy csomó sálat, és ne is akarja tudni, miket még. Szerintem bámulatos, mi mindennel elő nem rukkolnak manapság. Lehet, hogy öreg vagyok már, de nem morgolódom a fejlődés miatt, én ugyan nem.

Szónoklata végeztével egy kosarat nyomott Árnyék kezébe, amit helyi sajttal, palackokkal, lekvárosüvegekkel és a címkéjük szerint őzhúsból készült kolbászkákkal raktak tele, majd belépett az ajtón.

— Kellemes karácsony másodnapját kívánok — mondta. Álarc ide vagy oda, az orra, a füle és az arca középső része cseresznyepiros volt. — Hallom, máris evett egyet Mabel pástétomából. Hoztam pár dolgot.

— Ez nagyon kedves magától — mondta Árnyék.

— Ugyan, semmiség. A következő héten majd elkezdem nyaggatni a tombolával. A Kereskedelmi Kamara szervezi, és errefelé én vagyok a Kereskedelmi Kamara. Tavaly majdnem tizenhétezer dollárt gyűjtöttünk a Lakeside-i Kórház gyermekosztályának.

— Hát akkor miért nem vág meg most egy jegyre?

— Nem kezdem el addig, amíg a roncs ki nem kerül a jégre — felelte Hinzelmann. Kinézett az ablakon a tóra. — Hideg van odakint. Szerintem múlt éjjel legalább tíz fokkal hűlt le a levegő.

— Nagyon gyorsan történt — bólintott Árnyék.

— A régi szép időkben pont ilyen fagyokért imádkoztak — mondta Hinzelmann. — A papám mesélte.

— Ilyen időjárásért?

— Az ám, mert a telepesek csak így élték túl a telet. Nem jutott mindenkinek elég ennivaló, és nem lehetett csak úgy leugrani a boltba és telepakolni a kocsit, nem ám, uram. Szóval a nagyapusom nekiállt törni a kobakját, és amikor beálltak az igazán hideg napok, mint ez itt, fogta nagyanyust meg a lurkókat, a bácsikámat, a nénikémet meg a papámat — ő volt a legfiatalabb —, és a cselédlányt meg a napszámost, aztán lement velük a patakhoz, megitatta velük a különleges gyógynövényekből készült főzetét, aminek még az óhazából hozta a receptjét, és patakvízzel locsolta végig őket. Persze pillanatokon belül megfagytak, merevre és kékre, mint egy csomó jégkrém. Begurította őket az árokba, amit még korábban ásott és szalmával töltött fel, és szépen sorba rakta őket, mint a hasábfát, szalmát tömködött közéjük, aztán széles deszkákkal letakarta az árkot, nehogy az állatok kiássák őket — akkoriban még kószáltak erre farkasok, medvék meg mindenféle állat, amit manapság nem lát az ember, de az a sárkányfejű ember, a hodag az nem, mert az csak kitaláció, és nem akarom én próbára tenni a hiszékenységét, nem ám, uram — szóval deszkákkal befedte az árkot, amit aztán a következő hóesés teljesen eltüntetett, leszámítva a zászlót, ami azt mutatta, hol van az árok.

— Azután az én nagyapusom kényelmesen kibekkelte a telet, és nem kellett az élelem vagy a tüzelő miatt aggódnia. És amikor beköszöntött az igazi tavasz, elsétált a zászlóhoz, félrehányta a havat, leszedte a deszkákat, aztán egyesével hazavitte a családtagjait és letette őket a tűzhely elé, hogy felengedjenek. Soha senki nem reklamált, az egyik napszámost leszámítva, akinek a fél füle bánta a dolgot, mert a nagyapus rosszul rakta fel a deszkákat, és beszökött egy rágcsáló kedvű egér. No persze, akkoriban még igazi telek járták, úgyhogy ezt meg lehetett csinálni. Ezeken a mai nyápic teleken szinte hideg sincsen.

— Valóban? — kérdezte Árnyék. Komoly arcot vágott ugyan, de közben nagyon jól szórakozott.

— Nem ám, 49 óta, de maga túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen rá. No, az tél volt. Látom, vásárolt magának járművet.

— Ja. Mit gondol róla?

— Igazság szerint soha nem kedveltem azt a Gunther fiút. Volt nekem egy pisztrángos patakom, bent az erdőben, a birtokom legvégén, nagyon hátul, na jó, igazából az már a városé, de én köveket fektettem le a vízbe és kis tavacskákat csináltam, mert a pisztrángok szeretik az ilyen helyeket. Fogtam ott néhány igazi szépséget — az egyik példány meglehetett vagy három, három és fél kiló, a kis Gunther szétrugdosta a köveket és megfenyegetett, hogy feljelent a természetvédőknél. Most Green Bayben van és vissza fog jönni ide, a kelleténél hamarabb. Ha volna igazság a világon, felcsapna téli szökevénynek, és szervusz, világ, de nem, ez úgy tapad, mint bogáncs a gyapjúzokniba. — Elkezdte kirakosgatni a pultra az ajándékkosár tartalmát. — Ez itt Katherine Powdermaker vadalmalekvárja. Mióta az eszemet tudom, minden karácsonyra kapok tőle egy bödönnel, és az a szomorú igazság, hogy még soha ki nem nyitottam egyet se. Ott állnak a pincében, negyven vagy ötven bödön. Ki tudja, egyszer még felbontok egyet, és kiderül, hogy finom. Hátha magának ízlik.

— Mi az a téli szökevény?

— Mm. — Az öreg feljebb tolta a sapkáját a fején és rózsaszín mutatóujjával megvakargatta a halántékát. — Hát, Lakeside-ban is előfordul az ilyesmi — rendes város ez, talán jobb is, mint az átlag, de nem tökéletes. Vannak telek, amikor, hát, egy-egy kölyök kicsit bekattan, amikor olyan hideg van, hogy nem lehet kimenni a házból és porhó takarja a földet, amiből rendes hógolyót sem lehet csinálni, mert szétesik…

— Világgá mennek?

Az öregember komor arccal bólintott:

— Részemről a televíziót hibáztatom, mert olyasmiket mutat a kölyköknek, amilyen nekik sohasem lehet — a Dallast, a Dinasztiát meg az összes többi ostobaságot. 83 ősze óta nincsen tévém, leszámítva egy fekete-fehér vackot a szekrényben, amit azért tartok, hátha beugrik hozzám valaki a városból és meccs van a tévében.

— Megkínálhatom valamivel, Hinzelmann?

— Kávéval ne. Ég tőle a gyomrom. Csak vizet kérek. — Megcsóválta a fejét. — Az országnak ebben a sarkában a szegénység a legnagyobb gond. Nem úgy, mint a gazdasági válság idején, sokkal inkább… hogy hívják azt, amikor valami motoz a dolgok szegélyén, mint egy csótány?

— Lappang?

— Az az. Lappang. A favágásnak vége. A bányászatnak vége. A turisták nem mennek északabbra a The Delisnél, leszámítva egy maroknyi vadászt meg azt a pár kölyköt, akik kempingezni jönnek a tavakhoz — és ők nem sok pénzt költenek a városokban.

— Viszont Lakeside egészen jól elboldogul, ahogy látom.

Az öregember Árnyékra pislogott egyet.

— Higgye el nekem, rengeteg erőfeszítésbe kerül — mondta. — Kemény munka. De ez egy rendes város, és az itteniek minden erejüket a városra fordítják. Nem mintha az én családom nem lett volna szegény. Kérdezze csak meg, milyen szegények voltunk.

Árnyék komoly arcot erőltetett magára és megkérdezte:

— Milyen szegények voltak, Hinzelmann úr?

— Csak Hinzelmann, Mike. Olyan szegények voltunk, hogy még tűzre sem telt. Szilveszterkor az apám elszopogatott egy mentolos cukorkát, mi, kölykök meg összegyűltünk körülötte és a leheletében melengettük a kezünket.

Árnyékból kirobbant a vihogás. Hinzelmann felhúzta a símaszkot, felküzdötte magára hatalmas steppelt kabátját, elővette a zsebéből a kulcsokat és felhúzta nagy kesztyűit.

— Ha nagyon elunná magát idefent, csak jöjjön le a boltba és keressen engem. Megmutatom a szárított légycsaligyűjteményemet. Az annyira unalmas, hogy megkönnyebbülés lesz visszajönni ide. — Fojtott, de érthető hangon beszélt.

— Így teszek — mondta Árnyék mosolyogva. — Hogy van Tessie?

— A téli álmát alussza. Majd tavasszal előhozom. Vigyázzon magára, Ainsel úr. — Becsukta maga után az ajtót.

A lakásban egyre hidegebb lett.

Árnyék felvette a kabátját meg a kesztyűjét. Aztán felhúzta a csizmáját. Most már alig látszott a tó az ablakra fagyott jégréteg miatt, ami absztrakt festménnyé változtatta a látképet.

Árnyék lélegzete felhőként gomolygott a levegőben.

Kiment a lakásból, végigsétált a teraszon és bekopogtatott a szomszéd lakás ajtaján. Odabent női hang kiabált valakivel, hogy hallgasson már el, az isten szerelmére, és halkítsa le a tévét — biztosan egy gyerekkel, gondolta Árnyék, a felnőttek nem így kiabálnak egymással. Kinyílt az ajtó, és egy nagyon hosszú, nagyon fekete hajú, fáradt nő bámult rá riadtan.

— Igen?

— Üdvözlöm, asszonyom. A nevem Mike Ainsel. Én vagyok a szomszéd.

A nő arckifejezése árnyalatnyit sem változott.

— Igen?

— Asszonyom, borzalmas hideg van a lakásomban. A radiátorból jön egy kis meleg, de a lakás egyáltalán nem melegszik fel tőle.

A nő tetőtől talpig végigmérte, aztán halovány mosoly derengett fel a szája sarkában.

— Na, jöjjön be. Különben ebben a lakásban sem lesz túl meleg. Árnyék belépett az ajtón. A padlón színes játékok hevertek mindenfelé. A fal mellett kis kupacokban álltak a karácsonyi csomagolópapírok maradványai. A tévé előtt, centikre a készüléktől egy kisfiú ült, és a Disney-féle Herkulest nézte a videón. Rajzolt szatír trappolt végig kiabálva a képernyőn. Árnyék hátat fordított a tévének.

— Oké — mondta a nő. — A következőt kell tennie. Először szigeteli az ablakot, a Henningsben lehet kapni ilyesmit, olyan, mint a fólia, de ablakokra való. Ráragasztja az üvegre, és ha van hozzá kedve, még a hajszárítóval is végigmehet rajta, akkor egész télen ott is marad. Ez megakadályozza, hogy kiszökjön a meleg. Aztán vegyen egy vagy két hősugárzót. Az épület kazánja öreg már, és nem igazán tud mit kezdeni az igazi hideggel. Mostanában enyhe telek voltak, gondolom, hálásnak kellene lennünk emiatt. — Aztán kezet nyújtott. — Marguerite Olsen.

— Örülök, hogy megismerhetem — mondta Árnyék. Lehúzta a kesztyűjét és kezet szorított a nővel. — Tudja, asszonyom, mindig úgy gondoltam, hogy egy Olsennek szőkébbnek kellene lennie.

— Az exférjem olyan szőke volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Rózsaszín arcú és szőke. Akkor sem bírt volna lebarnulni, ha fegyvert fognak rá.

— Missy Gunther mesélte, hogy a helyi lapnál dolgozik.

— Missy Gunther mindenkinek mindent elmesél. Nem is értem, minek helyi lap, amíg itt van nekünk ő. — Bólintott. — Igen. Néha tudósítok erről-arról, de a hírek nagy részét a főszerkesztő írja. Nekem jut a természetvédelmi rovat, a kertészkedés, vasárnaponként a szerkesztői vélemények meg a „Közösségi napló”, ami idegölő részletességgel taglalja, ki kivel vacsorázott tizenöt mérföldes körzetben.

A nő fekete szeme Árnyékot fürkészte, és őt egy pillanatra elfogta a színtiszta déjá vu érzése. Jártam már itt korábban, gondolta.

Nem, inkább a nő emlékeztet valakire.

— No mindegy, szóval így kell felfűteni a lakást — mondta a nő.

— Köszönöm — mondta Árnyék. — Ha melegebb lesz nálam, jöjjön át a kisfiával.

— Leonnak hívják — mondta a nő. — Örülök, hogy találkoztunk… elnézést…

— Ainsel — mondta Árnyék. — Mike Ainsel.

— Miféle név ez az Ainsel?

Árnyéknak sejtelme sem volt róla.

— Az én nevem — mondta. — Attól tartok, sohasem érdekelt a családunk története.

— Norvég, esetleg? — kérdezte a nő.

— Nem nagyon tartottuk a kapcsolatot — mondta Árnyék. Aztán eszébe jutott a bácsikája, Emerson Borson, és hozzátette: — Legalábbis a családnak azzal az ágával.

Mire Szerda megérkezett, Árnyék minden ablakra feltette az átlátszó műanyag fóliát, és egy-egy hősugárzó ontotta a meleget a nappaliban meg a hátsó hálószobában. Egészen barátságos volt a klíma.

— Mi a büdös franc az a lila szarláda odakint? — kérdezte Szerda köszönésképpen.

— Hát — mondta Árnyék —, te elvitted a fehér szarládámat. Tényleg, hol van?

— Eladtam Duluthban — felelte Szerda. — Az ember nem lehet eléggé óvatos. Ne izgulj, megkapod a részedet — ha vége lesz ennek az egésznek.

— Mit keresek én itt? — kérdezte Árnyék. — Mármint ebben a városban. Nem az életben.

Szerda felvillantotta azt a vigyorát, amitől Árnyéknak mindig kedve támadt megütni.

— Azért laksz itt, mert ez az utolsó hely, ahol keresni fognak. Itt el tudlak rejteni.

— A többes szám az öltönyösökre vonatkozik?

— Pontosan. Attól tartok, a Sziklára Épült Ház kiesett a játékból. Nehezíti egy kicsit a helyzetet, de majd megbirkózunk vele. Most csak topogunk, kódorgunk, várjuk, hogy elkezdődjön a móka — ami kicsit később lesz esedékes, mint számítottuk. Azt hiszem, elhalasztják tavaszig. Addig semmi komoly nem történhet.

— Hogyhogy?

— Mert zagyválhatnak mikro-milli-szekundumokról, virtuális világokról és paradigmaváltásokról, miegymásról, attól még őket is kötik az év ciklusai. Ezek halott hónapok. Az ilyenkor kivívott győzelem halott győzelem.

— Fogalmam sincs, miről beszélsz — mondta Árnyék. Ez nem volt teljesen igaz. Volt valami ködös elképzelése, de remélte, hogy téved.

— Kemény telünk lesz, és te meg én a lehető legbölcsebben használjuk ki az időnket. Összetoborozzuk csapatainkat, kiválasztjuk a harcmezőt.

— Oké — mondta Árnyék. Tudta, hogy Szerda igazat mond, legalábbis részben. Háború közeleg. Nem, ez nem igaz: már el is kezdődött. A csata közeleg. — Bolond Sweeney azt mondta, hogy neked dolgozott az első éjszakán, amikor találkoztunk. A halála előtt mondta.

— Szerinted olyan ember kell nekem, aki még egy ilyen nyomorultat sem tud legyőzni egy kocsmai verekedésben? De cseppet se félj, legalább tucatszor megháláltad a beléd vetett bizalmamat. Jártál már Las Vegasban?

— A nevadai Las Vegasban?

— Ott.

— Nem.

— Ma éjjel odarepülünk Madisonból, egy úriember magánrepülőjén, amivel a nagypályás szerencsejátékosok utaznak. Meggyőztem őket, hogy a fedélzeten a helyünk.

— Te sohasem fáradsz bele a hazudozásba? — kérdezte Árnyék. Lágyan, kíváncsian kérdezte.

— A legkevésbé sem. Mindegy is, mert igazat mondtam. Mi játszunk a legnagyobb tétre mind között. Az utak tiszták, pár óra alatt Madisonban lehetünk.

Szóval zárd be az ajtót és kapcsold ki a fűtést. Borzasztó szerencsétlenség lenne, ha távollétedben leégne a ház.

— Kivel találkozunk Las Vegasban?

Szerda megmondta.

Árnyék lekapcsolta a hősugárzókat, beszórt néhány ruhadarabot a sporttáskájába, aztán visszafordult Szerdához.

— Nézd, kicsit hülyén érzem magam. Tudom, hogy éppen most mondtad meg, kivel fogunk találkozni, de… nem is tudom. Biztosan kihagyott az agyam. Elfelejtettem. Megmondanád még egyszer?

Szerda még egyszer megmondta.

Árnyék most majdnem megjegyezte. A név ott lebegett az emlékezete peremén. Bárcsak jobban figyelt volna az előbb. Aztán annyiban hagyta a dolgot.

— Ki vezet? — kérdezte.

— Te — felelte Szerda. Kiléptek az ajtón, lesétáltak a deszkalépcsőn, végigmentek a jeges ösvényen és beszálltak a fekete Lincoln Town Carba. Árnyék vezetett.

Amikor valaki belép egy kaszinó ajtaján, minden oldalról kísértések ostromolják — olyan kísértések, amelyekre kizárólag egy szívtelen, lélek nélküli ember mondhatna nemet, akiből furcsa módon a kapzsiság szikrája is hiányzik. Figyelj csak: először az ezüstpénzek géppuskaszerű ropogása hallatszik, amint pörögve, csörögne potyognak a nyerőgép tálcájára, és a peremen túlcsordulva elöntik a monogramos szőnyeget, de ezt felváltja a nyílásokba dobált érmék csilingelő sziréndala, majd ezt a lármás, pittyegő kórust is elnyeli a nagyterem, és megnyugtató háttérzajjá alakítja, mire elér a kártyaasztalokhoz, ami csak éppen annyira hangos, hogy nem hagyja csillapulni az adrenalint a játékosok ereiben.

A kaszinóknak van egy titkuk — olyan titok ez, amit nagy becsben tartanak és mindenáron megőriznek, mert ez az egyik legszentebb misztérium mind között. Mert a legtöbb ember nem azért játszik, hogy nyerjen, bár a köztudatban ez az elképzelés él, ezt adják el nekünk, ezt hajtogatják örökké és mi is erről álmodozunk. De ez csak kényelmes hazugság, ami az embert becsábítja az örökké nyitott, hívogató, hatalmas ajtókon.

A titok a következő: az emberek azért játszanak, hogy veszítsenek. A kaszinóba azokért a pillanatokért járnak, amikor úgy érezhetik, hogy élnek: amikor megpörgetik a kereket, felfordítják a kártyákat, és a pénzüket a gépekbe szórva saját magukat is elveszítik. Lehet, hogy tele szájjal emlegetik a nyerő éjszakákat, a megnyert összegeket, de amit kincsként rejtegetnek, titkos kincsként, az nem más, mint a vesztés pillanata. Ez amolyan áldozat.

A pénz megállíthatatlan zöld-ezüst áradatként hömpölyög át a kaszinón, kézről kézre, játékostól krupiéhoz, onnan a pénztároshoz, onnan az igazgatóhoz, onnan a biztonsági őrökhöz, míg a végén Minden Szentségek Legszentebbikébe, a legbensőbb szentélybe, a Pénzszámláló Szobába kerül És itt, a kaszinó számlálószobájában pihen meg végül, itt, ahol kisimítják, kötegelik, indexelik a zöldhasúakat, itt, ezen a helyen, ami kezd idejétmúlttá válni, hiszen a kaszinón átzubogó pénz egyre megfoghatatlanabb: bitek elektronikus áradata, telefondrótokban hömpölygő adatsorozat.

Három embert látunk a szentélyben, akik pénzt számolnak a kamerák üveges tekintetének kereszttüzében — a látható kamerákon kívül hüllőszerű, apró gépszemek is figyelik őket, de ezekről ők hárman nem tudnak Egyetlen ember egy műszak alatt több pénzt számol meg, mint amennyit egész életében megkeres. Amikor alszanak, mindannyian pénzről álmodnak, kupacokról és kötegekről, meg egyre növekvő számsorokról, szortírozzák és sorban elveszítik őket. Hetente legalább egyszer mindannyiuknak eszébe jut, miképpen játszhatnák ki a kaszinó biztonsági berendezéseit, hogyan tűnhetnének el annyi pénzzel, amennyit csak fel bírnak markolni — és miután megvizsgálták a lehetőségeket, kelletlenül rá kellett jönniük, hogy ezek mind kivitelezhetetlenek, és maradnak inkább az állandófizetésnél, el-elkerülik a börtön meg a jeltelen sír kettős rémét.

Itt, a sanctum sanctorumban ül az a három ember, aki számlája a pénzt, meg az őrök, akik figyelik őket, akik hozzák és viszik a pénzt; és van itt még valaki. Makulátlan, grafitszürke öltönyt visel, a haja sötét, arca simára borotvált, viselkedése minden értelemben teljesen feledhető. A többiek még egyszer sem vették észre, hogy ott van, és ha fel is figyeltek rá, abban a pillanatban meg is feledkeztek róla.

A műszak végén kinyílik a szoba ajtaja, és a grafitszürke öltönyös férfi az őrökkel együtt végigsétál a folyosókon. Léptek susognak a monogramos szőnyegen, miközben egy belső rakodóterembe gurítják a páncélszekrényekbe pakolt pénzt, ahol páncélozott járművekbe rakják az egészet. Amikor a rámpa tetején kinyílik az ajtó és az autók kihajtanak Las Vegas hajnali utcáira, a grafitszürke öltönyös férfi észrevétlenül belép az ajtón, felsétál a rámpán és kiballag az épület elé. Pillantásra sem méltatja New York kicsinyített mását.

Las Vegas olyan, mint egy kisgyerek képeskönyvszerű álma egy városról — itt egy mesebeli kastély, ott egy fekete piramis, szfinxszel, a csúcsán vakító fény tép a sötétbe és úgy forog körbe-körbe, mint az ufók leszállófényei, és mindenhol neonjósdák és villódzó képernyők ígérnek boldogságot meg vagyont, helybéli vagy vendégként érkező énekeseket, nevettetőket, mágusokat reklámoznak, és a fények örökké villóznak, hívogatnak és csalogatnak. Fény- és lángkoszorú kíséretében óránként kitör egy vulkán. Egy kalózhajó óránként elsüllyeszt egy hadigályát.

A grafitszürke öltönyös férfi kényelmesen ballag az utcán és érzi, hogyan zúdul át a városon a pénz áradata. Nyáron az utcák izzanak a hőségtől, és minden kapualjból légkondicionálók lihegnek fagyos levegőt a verejtékszagú melegbe, lehűtik az arcán csillogó izzadtságot. Most, a sivatagi télben, nagy megelégedésére száraz és hideg az idő. A pénz áramlása finom, csipkeszerű hálóként lüktet a gondolataiban, a fény és a mozgás háromdimenziós huroklabirintusa ez. Ami ezt a sivatagi várost illeti, lenyűgözi a sebesség, amivel a pénz egyik helyről a másikra, kézből kézbe kerül: a száguldó tempó megszállottja, ami szenvedélybetegként csalogatja ki az utcára.

Egy taxi követi, lassan gurul utána az utcán, tisztes távolságban tőle. A férfinak nem tűnik fel, eszébe sem jut, hogy figyelnie kellene: olyan ritkán veszik észre, hogy számára a puszta gondolat is elképzelhetetlen, hogy valaki követheti.

Hajnali négy van, és egyszer csak egy kaszinóval egybeépített szállodában találja magát, ami már harminc éve kiment a divatból, de még mindig működik, hogy holnap nagy fél év múlva felrobbantsák, lerombolják és örökre elfeledjék. Senki sem ismeri, senki sem emlékszik rá, de a bár koszos és csendes, cigarettafüst kék köde lebeg a levegőben és egy fenti magánlakosztályban valaki hamarosan néhány millió dollárt fog elveszíteni egy pókerjátszmában. Néhány emelettel lejjebb a grafitszürke öltönyös férfi leül, de a pincérnő rá sem hederít. A „Why Can’t He Be You?” szól felvételről, szinte tudatküszöb alatt. Öt Elvis-hasonmás nézi a tévében a rögbimeccs hajnali ismétlését, mindannyian más színű flitteres ruhát viselnek.

Világos színű öltönyt viselő, nagydarab férfi foglal helyet a grafitszürke öltönyös asztalánál, és ha társát nem is, de őt már észreveszi a pincérnő — aki túl sovány ahhoz, hogy csinos legyen, és szemmel láthatóan túlságosan anorexiás ahhoz, hogy a Luxorban vagy a Tropicanában dolgozzon, és most a munkaidőből hátralévő perceket számolja —, az asztalhoz jön és elmosolyodik. A férfi hatalmas vigyort villant felé. „Ragyogóan fest ma, drágám, üdítő látvány szegény, vénséges szememnek” — mondja, és a nő busás borravalót szimatolva szélesen elmosolyodik. A világosszürke öltönyt viselő férfi Jack Daniel’st rendel magának, a mellette ülő vendégnek Laproaight vízzel.

— Tudod mondja a halványszürke öltönyös férfi, miután megkapta az italát —, a legköltőibb mondat, ami valaha is elhangzott ennek az átkozott országnak az egész történelme során, az Kanada Bill Jonestól származik, akit 1853-ban, Boton Rouge-ban tejesen legatyásítottak a hamiskártyások fáraózás közben. George Devol, aki Kanada Bilihez hasonlóan szintén nem riadt vissza attól, hogy alkalmanként megkopasszon egy-egy balekot, félrehúzta Bilit, és megkérdezte, hogy nem látja-e, hogy itt csalnak. És Kanada Bili felsóhajtott, vállat vont és azt mondta: „Tudom. De ez az egyetlen parti a városban.” És visszament játszani.

Bizalmatlan, sötét szemek méregetik a halványszürke öltönyös férfit. A grafitszürke öltönyös mond valamit válaszképpen. A halvány öltönyös, akinek őszülő, vörhenyes szakálla van, a fejét csóvája.

— Nézd — mondja —, sajnálom, ami Wisconsinban történt. De mindenkit épségben kimenekítettem, nem? Senki sem sérült meg.

A sötét öltönyös belekortyol a hígított Laproaighba, ízlelgeti az ital posványos zamatát, ami olyan, mintha egy holttest bomlott volna fel a mocsár vizében. Kérdez valamit.

— Nem tudom. Gyorsabban zajlanak a dolgok, mint vártam. Mindenki rá van gerjedve a kölyökre, akit küldöncfiúnak vettem fel — ott vár kint, a taxiban. Még mindig benne vagy?

A sötét öltönyös válaszol valamit.

A szakállas férfi megrázza a fejét.

— A nő kétszáz éve eltűnt. Ha még él, akkor sincs beleszólása az eseményekbe.

Újabb megjegyzés.

— Nézd — mondja a szakállas, és legurítja az italát. — Beszállsz, és ha szükségünk van rád, jössz, én pedig gondoskodom rólad. Mit akarsz még? Szomát? Tudok szerezni egy üveggel. Igazit.

A sötét öltönyösnek elkerekedik a szeme. Aztán kényszeredetten bólint és tesz egy megjegyzést.

— Persze, hogy az vagyok — feleli a szakállas pengeéles mosollyal. — Miért, mit vártál? De fogd fel úgy, hogy ez az egyetlen parti a városban. — Kinyújtja kissé mancsszerű kezét és megszorítja a másik férfi manikűrözött kezét. Aztán elsétál.

A sovány pincérnő zavartan az asztalhoz lép: most egyetlen ember ül a sarokban, egy választékosan öltözött, sötét hajú férfi grafitszürke öltönyben.

— Minden rendben? — kérdezi a nő. — A barátja még visszajön?

A sötét hajú férfi felsóhajt, majd elmagyarázza, hogy a barátja nem jön vissza, tehát sem a hölgy elvesztegetett idejét, sem a fáradozását nem fogja kifizetni. De amikor meglátja a nő elkeseredett pillantását, megsajnálja, és végigpillant az elméjét behálózó aranyfonalakon, a mátrixot tanulmányozza, követi a pénz útját, amíg egy csomóponthoz nem ér, majd közli a nővel, hogy ha harminc perccel a váltás után, azaz pontban hat órakor a Kincses Sziget előtt lesz, találkozik egy denveri onkológussal, aki éppen negyvenezer dollárt nyert kockán, és szüksége lesz egy mentorra, egy társra, aki segít neki elkölteni a nyereményét, mielőtt negyvennyolc óra múlva felszáll a hazafelé tartó gépre.

A szavak nyomtalanul elpárolognak a pincérnő fejében, de jobb kedvre derül tőlük. Felsóhajt, és észreveszi, hogy a sarokban ülő két fickó meglépett és még borravalót sem adtak — aztán eszébe jut, mi lenne, ha munka után nem menne rögtön haza, hanem elkanyarodna a Kincses Szigethez, de ha valaki megkérdezné, miért, nem lenne képes megmondani.

— Szóval ki volt ez a fickó? — kérdezte Árnyék, amikor már a repülőtér beszállócsarnokában jártak. Mindenfelé játékgépek álltak. Voltak, akik még ebben a korai órában is pénzzel tömték a gépeket. Árnyékban felmerült a gondolat, hogy ezek az emberek esetleg soha nem is jutottak ki innen, csak leszálltak a gépről, besétáltak a csarnokba, és csapdába ejtették őket az örvénylő képek meg a villogó fények, amíg az utolsó negyeddollárosukat is bele nem szórják a gépbe, és akkor megfordulnak, majd felszállnak a hazafelé tartó repülőre.

A következő pillanatban tudatosult benne, hogy elbambult, pedig Szerda most mondta meg neki, ki volt a sötét öltönyös férfi, akit a taxiban ülve követtek.

— Szóval velünk van — mondta Szerda. — Igaz, egy üveg Szomába fog kerülni.

— Mi az a Szoma?

— Egy ital. — Felszálltak a chartergépre, ahol rajtuk kívül csak három kicsapongó üzletember ült, akiknek a reggeli munkakezdésre vissza kellett térniük Chicagóba.

Szerda kényelembe helyezte magát és rendelt egy Jack Daniel’st.

— A magamfajták számára ti, emberek… — kezdte, aztán kicsit tétovázott. — Olyan ez, mint a méhek meg a méz — folytatta. — Minden méh csak egyetlen apró, nagyon apró mézcseppet termel. Ezer, sőt talán millió méh munkája kell ahhoz az egy csupornyi mézhez, amit a reggelihez az asztalra teszel. Most képzeld el, mi lenne, ha kizárólag mézen tudnál élni. Így élnek a magamfajták… a hitből, az imákból és a szeretetből táplálkozunk.

— A Szoma pedig…

— Ha ragaszkodunk az előző hasonlathoz, olyan, mint a mézsör. — Felkuncogott. — Koncentrált hit és ima, erős itókává párolva.

Nebraska felett járhattak és jellegtelen reggelijüket fogyasztották, amikor Árnyék megszólalt.

— A feleségem — mondta.

— Aki meghalt.

— Laura. Nem akar halott maradni. Ő mondta. Miután kiszabadított a vonatból.

— Ilyen egy jó feleség. Kimenekít a szörnyűséges fogságból és végez mindazokkal, akik bántottak téged. Igazán nagy becsben kellene tartanod, Ainsel öcsém.

— Igazán élni akar. Meg tudjuk tenni? Lehetséges ez?

Szerda sokáig nem szólt semmit, és Árnyék már azt hitte, nem hallotta a kérdést, vagy esetleg nyitott szemmel elszenderedett. De Szerda maga elé meredt, és így szólt:

— Ismerek egy bűbájt, mely gyógyítja a fájdalmat és a betegséget, megszabadítja a szívet a gyász terhétől.

— Ismerek egy bűbájt, mely érintéssel gyógyít.

— Ismerek egy bűbájt, melytől földre hullanak ellenségem fegyverei.

— Ismerek egy másikat, mely minden béklyóból és bilincsből kiszabadít.

— Az ötödik bűbáj: röptében kapom el a nyílvesszőt, és nem esik bajom tőle.

Halkan, nyomatékosan beszélt. Nyoma sem volt a parancsoló hangsúlynak és a vigyornak. Úgy beszélt, mint aki egy vallásos rituálé szavait mondja fel, vagy sötét, fájdalmas dologra emlékezik.

— A hatodik: az ártó varázslatok nem engem, hanem a bűbájost bántják.

— A hetedik bűbáj, melyet ismerek: puszta pillantásommal kioltom a tüzet.

— Nyolcadik: ha valaki gyűlöl, barátsággá változtatom gyűlöletét.

— Kilencedik: dalommal álomba ringatom a szelet és lecsitítom a vihart, míg partot ér a hajó.

— Ez volt az első kilenc bűbáj, amit megtanultam. Kilenc éjen át lógtam a csupasz fán, oldalamat lándzsával szúrták át. Hideg szelek és forró szelek hintáztattak és ostoroztak, és nem ettem, nem ittam, feláldoztam magamat saját magamnak, és akkor feltárultak előttem a világok.

— Tizedik bűbájként megtanultam, miként űzhetem el a boszorkányokat, hogyan ragadhatom el őket forgószéllel az égbe, hogy soha többé ne találjanak vissza házuk ajtajához.

— Tizenegyedikként: ha dalba fogok, mikor csata dühöng, sértetlenül vezetem át vele a harcosokat a csata forgatagán, és épségben eljuttatom őket otthonukba.

— A tizenkettedik bűbáj, melyet ismerek: ha akasztott embert látok, le tudom szedni a bitóról, hogy a fülünkbe súgja mindazt, amit látott.

— Tizenharmadik: ha vizet fröcskölök egy gyermek fejére, az a gyermek nem fog elesni csatában.

— Tizennegyedik: ismerem minden isten nevét. Az összes átkozott istenét.

— Tizenötödik: hatalomról, dicsőségről és bölcsességről álmodom, és ha akarom, az álmaimban az emberek is hisznek.

Most nagyon halkan beszélt, és Árnyéknak hegyeznie kellett a fülét, hogy a repülőgép dübörgésén át is hallja a szavait.

— A tizenhatodik bűbáj, melyet ismerek: ha szerelemre vágyom, bármelyik nő szívét és elméjét meg tudom nyerni.

— Tizenhetedik: ha akarok egy nőt, az soha nem akar rajtam kívül senki mást.

— És ismerek egy tizennyolcadikat is, és ez a leghatalmasabb mind között és senki emberfiának nem mondhatom el, mert ez a titok, melyről senki más nem tud, csak te, a legnagyobb titok, ami valaha is létezett.

Felsóhajtott és elhallgatott.

Árnyék egész testében megborzongott. Mintha ablak nyílt volna előtte egy másik helyre, egész világokra innen, ahol akasztott embereket ringat a szél, ahol boszorkák sikoltanak az éjszakai égen.

— Laura — ennyit tudott mondani, semmi mást.

Szerda elfordította a fejét, és Árnyék fakószürke szemébe nézett.

— Nem tudom életre kelteni — mondta. — Azt sem tudom, miért nem halott, hiszen annak kellene lennie.

— Azt hiszem, miattam — mondta Árnyék. — Az én hibám volt.

Szerda felhúzta a szemöldökét.

— Amikor Bolond Sweeney megmutatta, hogyan kell csinálni azt az érmetrükköt, kaptam tőle egy aranypénzt. Nekem azt mondta, nem a megfelelő érmét adta oda. Hanem valami sokkal hatalmasabbat, mint eredetileg hitte. Laurának ajándékoztam.

Szerda felmordult, lehajtotta a fejét, összevonta a szemöldökét. Aztán hátradőlt.

— Így már lehetséges — mondta. — És nem, nem tudok segíteni. Persze az csak rád tartozik, mivel töltöd a szabad idődet.

— Ez mit akar jelenteni? — kérdezte Árnyék.

— Azt jelenti, nem akadályozhatlak meg abban, hogy saskövekre és mennydörgésmadarakra vadássz. De végtelenül hálás lennék, ha csendes visszavonultságban töltenéd a napjaidat Lakeside városában, ahol senki sem lát, és remélhetőleg senki nem is gondol rád. Ha húzóssá válnak a dolgok, minden kézre szükségünk lesz a kormánynál.

Nagyon öregnek és törékenynek látszott, amikor ezt mondta, szinte még a bőre is áttetszővé vált, és alatta szürke volt a húsa.

Árnyék nagyon, nagyon szerette volna megszorítani Szerda szürke kezét. Szerette volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz — amiben nem hitt, de tudta, hogy ezt kellene mondania. Odakint öltönyös emberek utaztak fekete vonatokban. Volt egy kövér kölyök a limuzinjával, meg emberek a tévében, akik mind rosszat akartak nekik.

Nem érintette meg Szerda kezét. Nem szólt semmit.

Később gyakran eltűnődött azon, vajon változtatott-e volna bármit ez a mozdulat. Elháríthatta volna azt a sok szenvedést, ami ezután következett? Azt mondogatta magának, hogy nem. Tudta, hogy nem. De mégis, később azt kívánta, bárcsak megérintette volna Szerda kezét azon a lassan szárnyaló gépen, útban hazafelé.

A kurta téli nappal már fakulni kezdett, amikor Szerda kitette Árnyékot a lakása előtt. Amikor kinyitotta az ajtót, a dermesztő hideg még valószínűtlenebbnek tűnt így Las Vegasszal összehasonlítva.

— Kerüld a bajt — mondta Szerda. — Húzd meg magad. Ne kavard fel a vizet.

— Mindezt egyszerre?

— Ne okoskodj velem, édes fiam. Lakeside-ban eltűnhetsz, mint a kámfor. Nagy szívességet kellett igénybe vennem, hogy biztonságban lehess itt. Ha egy másik városban lennél, perceken belül kiszagolnának.

— Nyugton maradok és kerülöm a bajt — mondta Árnyék, és komolyan gondolta. Az egész élete zűrökből állt, és erről szívesen lemondott volna, akár örökre. — Mikor jössz vissza? — kérdezte.

— Hamarosan — mondta Szerda, aztán beindította a Lincolnt, felhúzta az ablakot és eltűnt a rideg éjszakában.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Eltelt három hideg nap. A hőmérő higanyszála még nappal sem tudott mínusz tizenhét fok fölé emelkedni. Árnyék nem is sejtette, hogyan voltak képesek az emberek életben maradni ebben a hidegben az elektromosság, az arcvédő maszk, a pihekönnyű termo-alsóneműk és a gyors utazások kora előtt.

Ellátogatott a videotékába, ami egyszerre volt szolárium, horgász- és csalibolt, ahol megnézte Hinzelmann kézzel készített műlegyeit. Érdekesebbnek bizonyultak, mint várta: színes életutánzatok tollból és fonálból, apró horoggal a belsejükben.

Megkérdezte Hinzelmannt.

— Igazából? — kérdezte Hinzelmann.

— Igazából — mondta Árnyék.

— Hát — mondta az öregember — néha nem élték túl a telet és meghaltak. A szivárgó kémények, rosszul szelelő tűzhelyek és vízmelegítők legalább annyi emberrel végeztek, mint a hideg. De akkoriban kemény idők jártak — egész nyáron meg ősszel az ennivalót és a tűzifát halmozták fel télire. A legrosszabb a téboly volt. Egyszer a rádióban hallottam, hogy a dolognak köze van a napfényhez, mert abból nincsen elég télen. A papám mindig azt mondogatta, hogy a népek ilyenkor teljesen meggárgyultak — téli tébolynak nevezték. Lakeside mindig megúszta, de néhány környező város keményen megsínylette. Kölyökkoromban még az a szólás járta, ha a cselédlány nem próbált megölni februárig, nem is jó semmire.

— A könyvek aranyat értek — amikor a városnak még nem volt könyvtára, minden kincsnek számított, amit el lehetett olvasni. Amikor nagyapus kapott egy könyvet a testvérétől. Bajorországból, az összes német bevándorló összegyűlt a városházán, hogy felolvasson nekik belőle, és a finnek meg az írek meg a többiek később elmeséltették a németekkel az egészet.

— Húsz mérföldre délre egyszer találtak egy mezítelen nőt, aki a halott csecsemőjével a kezében gyalogolt a hóban, és nagyon nem szenvedhette, amikor el akarták venni tőle. — Merengve megcsóválta a fejét és kattanva becsukta a csalitartó szekrény ajtaját. — Csúnya ügy. Nem akar beiratkozni a kölcsönzőbe? Egyszer itt is megnyílik a Blockbusters helyi üzlete és akkor hamar lehúzhatjuk a rolót. De addig is elég szép kollekcióból válogathat.

Árnyék emlékeztette rá Hinzelmannt, hogy se tévéje, se videója nincsen. Jól érezte magát Hinzelmann társaságában — kedvelte az öregember visszaemlékezéseit, lódításait és manószerű vigyorát. De biztosan kínossá válna a helyzet, ha be kellene vallania, hogy amióta beszélgetett egy televízióval, azóta az összeset elkerüli.

Hinzelmann beletúrt az egyik fiókba és egy bádogdobozt húzott elő — ránézésre karácsonyi ajándékdoboznak tűnt, amiben csoki vagy sütemény lehetett: a fedeléről foltos télapó sandított felfelé, coca-colás üvegekkel megrakott tálcával a kezében. Hinzelmann leszedte a fémtetőt, és noteszt meg üres jegyeket szedett elő.

— Mennyit adjak?

— Mennyi micsodát?

— Roncsjegyeket. Ma tolom ki a kocsit a jégre, ezért ma kezdem árusítani a jegyeket. Egy jegy öt dollár, tíz jegy negyven, húsz jegy negyvenöt. Egy jegyért öt percet kap. Azt persze nem ígérhetjük, hogy a maga öt perce alatt el is süllyed, de az, aki legközelebb tippelt, ötszáz dolcsit nyer, és ha mégis elsüllyed öt perc alatt, hát ezer üti a markát. Minél korábban veszi meg a jegyet, annál több időpontra tippelhet. Akaija látni az információs anyagot?

— Persze.

Hinzelmann átnyújtott egy fénymásolt lapot. A roncs egy öreg autó volt, amiből kiszedték a motort meg a benzintartályt, és télvíz idején kitolták a jégre. Valamikor tavasszal majd olvadni kezd a jég, és ha kellően elvékonyodott az autó alatt, az eltűnik a vízben. A legkorábbi időpont, amikor erre valaha sor került, február huszonhetedike volt („Kilencvennyolc telén. Bár én inkább nem is nevezném azt télnek”), a legkésőbbi pedig május elseje („Ez meg 1950-ben történt. Már-már azt gondoltuk, karót kell verni a tél szívébe, hogy végre kimúljon.”) A kocsi az esetek nagy részében valamikor április első napjaiban süllyedt a tóba — általában kora délután.

Hinzelmann jegyzetfüzete szerint áprilisban az összes kora délutáni időpont elkelt. Árnyék harminc percet vásárolt március 23-án reggel, kilenctől fél tízig. Leszámolt Hinzelmannak harminc dollárt.

— Bárcsak mindenkivel ilyen könnyű dolgom lenne — mondta az öreg.

— Köszönetképpen a kellemes fogadtatásért, amiben az első itteni estémen részesített.

— Nem, Mike — mondta Hinzelmann. — Ez a gyerekeknek megy. — Egy pillanatra elkomolyodott, ráncos, öreg arcáról eltűnt manószerű fintora. — Ugorjon be hozzám ma délután, segíthet kitolni a roncsot a tóra.

Öt kék kártyát nyújtott át Árnyéknak — ódivatú kézírásával mindegyikre ráfirkantotta a napot meg az órát, majd ezeket feljegyezte a noteszébe is.

— Hinzelmann — mondta Árnyék —, hallott már valaha a saskövekről?

— Ami ott van észak felé? Nem, az egy folyó. Attól tartok, nem tudom.

— És mennydörgésmadarakról?

— Hát, az Ötödik utcában volt egy Mennydörgésmadár Galéria, de már bezárták. Nem vagyok nagy segítség, mi?

— Hát nem.

— Mondok én valamit. Miért nem néz utána a könyvtárban? Kedves népek dolgoznak ott, bár ezen a héten talán kicsit lefoglalja őket a kiárusítás. Már mutattam, hol van, igaz?

Árnyék bólintott és elköszönt. A könyvtár magától is eszébe juthatott volna. Beszállt lila kocsijába, dél felé indult a főutcán, és egészen a tó legdélibb pontjáig ment, a városi könyvtárnak otthont adó, kastélyszerű épületig. Besétált az ajtón. KIÁRUSÍTÁS, hirdette a pince irányába mutató nyíl. Maga a könyvtár a földszinten volt. Árnyék leverte a havat a csizmájáról és bement.

Egy elutasító arckifejezésű nő, aki összeszorított, karmazsinszín szájjal ült ott, csípős hangon megkérdezte, tud-e segíteni valamiben.

— Azt hiszem, be kellene iratkoznom — felelte Árnyék. — És mindent tudni akarok a mennydörgésmadarakról.

Az Amerikai bennszülöttek hitvilága és hagyományai jelzetű polcot az egyik toronyban találta meg. Leemelt néhány könyvet és leült az ablak mellé. Perceken belül megtudta, hogy a mennydörgésmadarak a legendák gigászi madarai, hegycsúcsokon élnek, ők hozzák a villámokat, és szárnycsapásaikkal mennydörgést kavarnak. Az is ott állt, hogy néhány törzs szerint a mennydörgésmadarak teremtették a világot. Fél óra múlva sem tudott meg ennél többet, és egyik könyv tárgymutatójában sem szerepeltek a saskövek.

Az utolsó könyvet tette vissza a polcra, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Kicsi, komoly arc lesett rá a súlyos polcok közül. Amikor odanézett, az arc eltűnt. Hátat fordított a fiúnak, aztán óvatosan körülpillantott: megint figyelték.

A Szabadság-érme a zsebében volt. Elővette, jobb kezébe fogta és felemelte, hogy a fiú is jól lássa. Eltüntette a bal tenyerében, megmutatta, hogy mindkét keze üres, a bal kezét a szájához emelte, köhögött egyet és a pénzt a bal tenyeréből a jobbjába ejtette.

A fiú elkerekedett szemmel bámult rá, aztán eliszkolt, és pillanatokkal később a mosolytalan arcú Marguerite Olsennel tért vissza, aki gyanakodva mérte végig Árnyékot.

— Üdv, Ainsel úr. Leon azt mondja, varázsolt neki.

— Apró szemfényvesztés, asszonyom, semmi több. Most jut eszembe, még meg sem köszöntem a tanácsát. Azóta olyan meleg van nálam, hogy meg lehet sülni.

— Az jó. — A nő jeges arckifejezése cseppet sem enyhült.

— Szép ez a könyvtár — mondta Árnyék.

— Gyönyörű épület. De a városnak valami sokkal hatékonyabbra és kevésbé szépre van szüksége. Meglátogatja a kiárusítást odalent?

— Nem terveztem.

— Hát pedig megtehetné. Jótékony célokat szolgálna vele.

— Semmiképpen sem fogom elmulasztani.

— Kimegy a folyosóra, aztán le a lépcsőn. Örülök, hogy találkoztunk, Ainsel úr.

— Szólítson csak Mike-nak.

A nő szó nélkül megfogta Leon kezét és elindultak a gyerekrészleg felé.

— De anya — hallotta Árnyék a kisfiú hangját —, nem szemhéj vesztés volt, akkor sem. Láttam, hogy eltűnt és utána kiesett az orrából. Láttam.

A falon lógó olajfestményről Abraham Lincoln bámult le rá. Lesétált a tölgyfából és márványból épített lépcsőn a pincébe, és belépett egy asztalokkal telezsúfolt terembe, ahol kupacokban álltak a válogatás nélkül összedobált könyvek: puhafedelesek és keményborításúak, regények és szakkönyvek, magazinok és enciklopédiák hevertek egymás mellett az asztalokon, némelyik gerinccel kifelé, némelyik nem.

Árnyék a szoba hátuljába sétált, ahol réginek látszó, bőrkötéses könyvek álltak, fehér katalógusszámmal a gerincükön.

— Maga az első ember, aki ma ebbe a sarokba téved — szólalt meg egy férfi, aki az üres ládák, zsákok és a fém pénzesdoboz mellett ücsörgött. — A legtöbben a krimiket, a gyerekkönyveket meg a romantikus regényfüzeteket viszik. Jenny Kerton, Danielle Steel, ilyesmi. — A férfi Agatha Christie egyik könyvét, az Ackroyd-gyilkosságot olvasta. — Minden, amit az asztalon lát, ötven cent, de egy dollárért hármat adunk.

Árnyék megköszönte az információt és folytatta a nézelődést.

Rábukkant Hérodotosz könyvének egyik kopott, bőrkötéses kiadására. Eszébe jutott róla a börtönben hagyott puhafedeles példány. Talált egy könyvet, aminek Bámulatos otthoni illúziók volt a címe, és első ránézésre érmetrükkök is lehettek benne. Mindkét könyvet letette a pénzesdoboznál ülő férfi elé.

— Vegyen még egyet, ugyanúgy egy dollár — mondta a férfi. — Ha eggyel többet visz, nagy szívességet tesz nekünk. Szükségünk van a helyre.

Árnyék visszasétált az öreg, bőrkötéses könyvekhez. Arra gondolt, azt a könyvet fogja kimenekíteni innen, amit nagy eséllyel senki sem vinne magával, de képtelen volt dönteni A húgyvezeték leggyakoribb betegségei, illusztrációkkal, egy szakorvos tollából, illetve a Feljegyzések Lakeside város tanácsüléseiről 1872-1884 között. Megnézte az orvosi szakkönyv illusztrációit, és arra gondolt, hogy biztosan akad a városban egy kamasz, aki megbotránkoztathatja vele a barátait. A tanácsülésekről szóló könyvet is letette a férfi elé, aki elvette az egy dollárt és berakta a könyveket Dave Élelmiszerüzletének barna papírzacskójába.

Árnyék távozott a könyvtárból. Innen tisztán be lehetett látni a tavat. Még a lakását is látta, fent, a hídnál, olyan volt, mint egy babaház. A híd mellett, a jégen emberek mozogtak, egy sötétzöld autót toltak a fehér tó közepe felé.

— Március huszonhárom — közölte Árnyék a tóval suttogva. — Reggel kilenctől fél tízig. — Vajon meghallotta a tó meg a roncs? És ha meghallották, hallgattak is rá? Nem valószínű.

Fagyos szél mart az arcába.

Chad Mulligan seriff a lakása előtt várt rá. Árnyék szíve szaporábban kezdett dobogni, amikor meglátta a rendőrautót, és csak akkor csitult el egy kicsit, amikor észrevette, hogy a rendőr a papírmunkával bíbelődik.

A papírzacskóval a kezében a kocsihoz sétált.

Mulligan leengedte az ablakot.

— Könyvtári kiárusítás? — kérdezte.

— Igen.

— Két vagy három évvel ezelőtt szereztem náluk egy doboz Robert Ludlum regényt. Azóta is egyfolytában el akarom olvasni őket. Az unokatestvérem esküszik a fickóra. Manapság eszembe jut néha, hogy ha partra vetődnék egy lakatlan szigeten és nálam lenne az a doboz, esetleg befejezhetném őket.

— Tehetek valamit magáért, főnök?

— Semmit az égvilágon, öregem. Arra gondoltam, beugrom, megnézem, sikerült-e beilleszkednie. Tudja, van egy kínai mondás, ha megmented egy ember életét, örökre felelős vagy érte. No, nem azt akarom mondani, hogy múlt héten az életét mentettem meg. De attól még kedvem támadt felugrani magához. Milyen a lila Gunthermobil?

— Jó — felelte Árnyék. — Jó. Remekül megy.

— Örömmel hallom.

— A könyvtárban találkoztam a szomszédommal — mondta Árnyék. — Olsen asszonnyal. És kíváncsi voltam…

— Hogy mitől vág állandóan ilyen búbánatos képet?

— Fogalmazhatunk így is.

— Hosszú történet. Ha van kedve autókázni velem egy kicsit, elmesélhetem az egészet.

Árnyék egy pillanatra elgondolkodott.

— Oké — mondta. Beült az anyósülésre. Mulligan egy darabig észak felé tartott, aztán lekapcsolta a lámpát és leállt az út mellett.

— Darren Olsen Stevens Pointban, az egyetemen találkozott Margie-dzsal és visszahozta magával ide, északra. Marge végzős média szakos volt. Darren meg, a franc tudja, talán szállodavezetést tanult. Amikor hazajöttek, mindenkinek leesett az álla. Ez, lássuk csak, tizenhárom, tizennégy éve történt. Margie gyönyörű volt… az a fekete haj… — Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. — Darren a camdeni Motel Americát vezette, húsz mérföldre innen nyugatra. A gond csak az volt, hogy senkinek sem akaródzott megállni Camdenben, így végül bezárták a helyet. Két fiuk volt. Akkoriban Sandy tizenegy éves lehetett. A kicsi — Leon, igaz? — még csak karonülő csecsemő.

— Darren Olsen nem volt bátor ember. Jól rögbizett a gimiben, de szerintem akkor lehetett utoljára valaki. Mindegy. Nem merte megmondani otthon, hogy elveszítette a munkáját. Ezért egy vagy két hónapon át minden reggel beült a kocsijába, kora reggel elhajtott, késő este hazajött és panaszkodott, hogy milyen nehéz napja volt a szállodában.

— Mit csinált? — kérdezte Árnyék.

— Mm. Nem tudom biztosan. Szerintem felment Ironwoodsba, vagy lefelé, Green Baybe. Gondolom, kezdetben állásra vadászott. Aztán nem túl sokára már ivással múlatta az időt, és több mint valószínű, hogy időnként prostikkal vigasztalódott. Még a szerencsejátékot is kipróbálhatta. Az biztos, hogy körülbelül tíz hét alatt kiürítette a bankszámlájukat. Csak idő kérdése volt, Marge mikor jön rá… hoppá!

Kikanyarodott az útra, bekapcsolta a szirénát meg a lámpát, és halálra rémisztett egy apró termetű emberkét, aki iowai rendszámú kocsijával most jött le a dombról hetvennel.

Miután Mulligan megbírságolta a vándorló kedvű iowait, folytatta a történetet.

— Hol is tartottam? Oké. Szóval Margie kirúgta és beadta a válókeresetet. Aztán dühödt válóperes csatározássá fajult a dolog. Legalábbis a People magazinban mindig így nevezik az ilyesmit. Dühödt Válóperes Csatározás. A gyerekek Margie-hoz kerültek. Darren láthatási jogot kapott, de azon kívül szinte semmit. Nos, Leon akkor még nagyon kicsi volt, Sandy viszont idősebb, jó fej srác, az a fajta, aki bálványozza az apját. Soha nem engedte, hogy Margie egy rossz szót szóljon róla. Elveszítették a házukat — szép kis ház volt, lent a Daniels Roadon. Margie albérletbe költözött. Darren elment. Időnként felbukkant és mindenkinek megkeserítette az életét.

— Így ment ez évekig. Visszajött, a srácokra költötte az összes pénzét, megríkatta Margie-t. Többen azt kívántuk, bár ne jönne vissza soha többé. Amikor a szülei nyugdíjasok lettek, elköltöztek Floridába, mert elegük lett a wisconsini télből. Szóval tavaly megint előkeveredett valahonnan, és magával akarta vinni a srácokat Floridába, karácsonyozni. Margie közölte vele, hogy ne is reménykedjen és tűnjön el innen. Elég kínos volt — még nekem is ki kellett jönnöm hozzájuk. Családi perpatvar. Mire kiértem, Darren az udvaron ordítozott mindenfélét, a fiúk alig álltak a lábukon, Margie meg zokogott.

— Közöltem Darrennel, hogy ha nem vigyáz, lesittelem éjszakára. Egy pillanatra azt hittem, megüt, de annyira nem volt részeg. Elvittem a kamionparkolóba, a város déli végén és közöltem vele, hogy tűnés. Bántotta már eleget azt az asszonyt… másnap elment.

— Két héttel később Sandy eltűnt. Nem szállt fel az iskolabuszra. A legjobb barátainak azt mondta, hogy hamarosan találkozik a papájával, meg Darren valami különleges, tuti ajándékot hoz neki a floridai karácsonyért cserébe. Azóta nem látta senki. Az ilyen gyerekrablás a legkeményebb dió. Nehéz dolog megtalálni egy srácot, aki nem akarja, hogy megtalálják, nem igaz?

Árnyék azt felelte, hogy igaz. De észrevett valami mást is. Chad Mulligan szerelmes volt Marguerite Olsenbe. Vajon tisztában van vele, hogy ez mennyire nyilvánvaló?

Mulligan még egyszer kihúzott az útra, és villogó lámpákkal leállított néhány kamaszt, akik hatvannal mentek. Nem bírságolta meg őket, „csak jól rájuk ijesztettem, a mindenit.”

Aznap este Árnyék a konyhaasztalnál ülve megpróbált egycentessé változtatni egy ezüstdollárt. A trükköt a Bámulatos otthon! illúziókban találta, de az instrukciók dühítően ködösek és használhatatlanok voltak. Minden második mondat úgy szólt, hogy „ekkor tüntessük el az egycentest a szokásos módszerrel”. Vajon ebben a környezetben mi lehet a „szokásos módszer”? Ejtse a másik kezébe? Csúsztassa az ingujjába? Kiáltson fel, hogy „Jajj istenem, egy oroszlán!”, aztán dugja a zsebébe a pénzt, amíg a közönség másfelé figyel?

Feldobta és elkapta az ezüstdollárt — eszébe jutott a hold meg a nő, akitől az érmét kapta —, aztán kipróbálta a bűvésztrükköt. Nem akart működni. Átsétált a fürdőszobába, kipróbálta a tükör előtt és meggyőződött róla, hogy így egyszerűen nem működhet. Felsóhajtott, eltette a pénzt és letelepedett a díványra. Az olcsó rongy szőnyeggel betakargatta a lábát és kinyitotta a Feljegyzések Lakeside város tanácsüléseiről 1872-1884 között című kötetet. A két hasábba szorított betűk szörnyen aprók, szinte olvashatatlanok voltak. Átlapozta a könyvet, megnézte a korabeli fényképek reprodukcióit és a városi tanács egyes képviselőiről készült portrékat: bozontos pofaszakállakat, agyagpipákat, kopott és csillogó kalapokat látott, illetve néha különösen ismerős arcokra bukkant. Nem érte váratlanul, hogy az 1882-es városi közgyűlés titkára egy pocakos férfi, bizonyos Patrick Mulligan volt: borotvált arccal és tíz kilóval karcsúbban kiköpött mása lett volna Chad Mulligannek, az… ükunokájának talán? Kíváncsi volt, vajon Hinzelmann pionír nagyapja szerepel-e a képeken, de végül úgy tűnt, nem volt tagja a testületnek. Miközben egyik fényképről a másikra ugrott, egyszer mintha megpillantotta volna a Hinzelmann nevet, de amikor visszalapozott, már nem találta meg, és az apró betűktől megfájdult a feje.

Letette a könyvet a mellkasára, és akkor tudatosult benne, hogy kezd ledöccenni a feje. Butaság lenne a díványon aludni, okoskodott. Néhány lépésre van a hálószoba. Másrészt viszont a háló és az ágy öt perc múlva is ott lesz, meg egyébként sem fog elaludni, csak egy pillanatra hunyja le a szemét…

Sötétség dübörgött körülötte.

Tágas síkságon állt. A nyílás mellett, ahonnan a múltkor előbukkant, ahová kilökte a föld. Az égről még mindig hullottak a csillagok, és minden csillag, amelyik a vörösföldre ért, férfivá vagy nővé változott. A férfiaknak hosszú, fekete hajuk volt és széles arccsontjuk. A nők ügy néztek ki, mint Marguerite Olsen. Ők voltak a csillagok népe.

Sötét, büszke pillantások méregették Árnyékot.

— Meséljetek nekem a mennydörgésmadarakról — mondta nekik Árnyék — Kérlek Nem nekem kell A feleségemnek.

Egymás után, sorban hátat fordítottak neki és abban a pillanatban, amikor az arcukat elvesztette szem elől, eltűntek, eggyé váltak a tájjal De az utolsó nő, akinek ősz sávok csíkozták fekete haját, a borszínű égre mutatott.

— Kérdezd meg őket magad — mondta. Nyári villámok hasították végig az eget, egy pillanatra láthatártól láthatárig bevilágították a tájat.

A közelben sziklák magasodtak, homokkő csúcsok meg sudár oszlopok, és Árnyék elkezdett felkapaszkodni a legközelebbire. A sziklahegy színe régi elefántcsontra emlékeztetett. Amikor megmarkolt egy kiálló darabot, az felhasította a tenyerét. Csont, gondolta Árnyék Nem kő. Régi, száraz csont.

Álmodott, és az álmokban nem lehet választani: vagy nincsenek lehetőségek, vagy ha vannak, már az álom kezdete előtt eldőlt, mi lesz az álmodó sorsa. Árnyék mászott tovább. Fájt a keze. Csontok reccsentek, roppantak és szilánkokra hasadtak mezítelen talpa alatt. Szilajul tombolt körülötte a szél, és Árnyék a csonttoronyhoz tapadva kapaszkodott tovább.

A hegy végig egyfajta csontból állt. Mindegyik csontdarab száraz volt és gömbölyű. De amikor újabb villám lobbant, rájött, hogy tévedett: üreges szemük volt meg foguk, és jókedv nélkül vigyorogtak rá.

Valahol madarak rikoltottak. Esőcseppek hullottak az arcára.

Most már több száz láb magasságban tapadt a koponyatorony oldalához, és fehéren izzó villámnyalábok égették az égre a csúcs felett köröző árnyékmadarak körvonalait — gigászi, fekete, kondorkeselyűre emlékeztető madarak voltak, fehér tollpamaccsal a nyakukon. Hatalmas, kecses, irtózatos madarak voltak, szárnycsapásaik mennydörgésként dübörögtek végig az éjszakai égen.

A torony körül keringtek.

Szárnyhegytől szárnyhegyig öt vagy hat méter hosszúak lehettek.

Aztán az egyik madár vitorlázva megindult feléje, és kék villámok sisteregtek a tollain. Árnyék a koponyák közötti hasadékba préselte magát, üres szemgödrök meredtek rá, kusza, elefántcsontszín fogsorok vigyorogtak, de ő mászott tovább, egyre feljebb húzózkodott a koponyák hegyén, mindem éles perem a bőrébe vájt, és Árnyék undorodott, rettegett és ámult.

Újabb madár csapott le rá, emberkéz nagyságú karom mélyedt a karjába.

Kinyújtotta a kezét és megpróbált kitépni egy tollat a madár szárnyából — ha mennydörgésmadártoll nélkül tér vissza a törzshöz, szégyent hoz a fejére és soha nem lehet férfi —, de a madár egy csapással elhőkölt előle és Árnyék nem érte el. A mennydörgésmadár szorítása gyengült, aztán elengedte a karját és visszalendült a szélbe. Árnyék mászott tovább.

Legalább ezer koponya van itt, gondolta. Ezer és ezer. És nem mindegyik emberi. És végül az oszlop tetején állt, lassan köröztek a feje fölött a hatalmas madarak, a mennydörgésmadarak apró szárnycsapásokkal vitorláztak a vihar hullámain.

Hangot hallott, a bölényember hangját, aki az ő nevét kiáltotta a szélbe és elárulta, kinek a koponyái ezek…

A torony megrázkódott, és a legnagyobb madár — szeme az eget cakkozó villám kékesfehér izzása — mennydörögve megindult feléje, és Árnyék zuhant, gurult lefelé a torony oldalán…

A telefon fülsértő hangon felvisított. Árnyék nem is tudta, hogy be van kötve. Kábán, bizonytalanul felemelte a kagylót.

— Mi a faszt csinálsz?! — ordította Szerda a telefonba, és Árnyék még sohasem hallotta ilyen dühösnek. — Mi a szentséges büdös faszt szórakozol?!

— Elaludtam — mondta Árnyék ostobán.

— Szerinted mi a fasznak duglak el egy olyan rejtekhelyre, mint Lakeside, ha rögtön akkora lármát csapsz, amire még egy halott ember is felfigyelne?

— Mennydörgésmadarakról álmodtam… — motyogta Árnyék. — És egy toronyról. Koponyákról… — Valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy elmesélje az álmot.

— Tudom, miről álmodtál. Mindenki átkozottul jól tudja. Jézusom. Mi a szarnak rejtelek el téged, ha rögtön reklámozni kezded magadat?

Árnyék nem szólt semmit.

A vonal túlsó végén csend támadt.

— Reggel ott leszek érted — mondta végül Szerda. Mintha csillapodott volna a haragja. — San Franciscóba utazunk. Virágot is tűzhetsz a hajadba, ha kedved tartja. — Ezzel megszakadt a vonal.

Árnyék letette a telefont a szőnyegre és elgémberedett tagokkal felült. Reggel hat volt, odakint még nem világosodott. Reszketve feltápászkodott a díványról. A befagyott tó felett sikoltozva vágtatott a szél. És valaki sírt a közelben, a falon túl. Biztos volt benne, hogy Marguerite Olsent hallja, hogy ő az, aki halkan, megállás nélkül és szívszaggatóan zokog odaát.

Átsétált a vécébe, vizelt, aztán visszament a hálószobába és becsukta az ajtót, kizárva a síró nő hangját. Odakint úgy üvöltött, úgy jajgatott a szél, mintha szintén egy elveszett gyermeket keresett volna.

Januárhoz képest San Franciscóban szokatlanul meleg volt, olyannyira, hogy Árnyék inge izzadtan tapadt a hátához. Szerda mélykék öltönyt viselt, hozzá aranykeretes szemüveget, és úgy nézett ki, mint egy szórakoztatóiparban dolgozó ügyvéd.

A Haight Streeten sétáltak. A szajhák, a kéregetők és a csövesek mind megbámulták őket, és egyikük sem nyújtotta eléjük apróval teli papírpoharát, egyikük sem kért tőlük semmit.

Szerda konokul összeszorította a száját. Amikor a fekete Lincoln reggel megállt a ház előtt, Árnyék rögtön látta, hogy a férfi még mindig haragszik, ezért nem kérdezett semmit. A repülőtérig egyikük sem szólalt meg. Árnyék egészen megkönnyebbült, amikor Szerda az első osztályra szállt fel, ő pedig hátra, a turistaosztályra ment.

Most késő délután volt. Árnyékot, aki gyerekkora óta nem járt San Franciscóban és azóta mindössze különböző filmek helyszíneként látta, megdöbbentette, mennyire ismerős volt a város, milyen színpompásak és egyediek a faházak, milyen meredekek a dombok és mennyire nem olyan itt, mint bárhol máshol.

— Nehéz elhinni, hogy Lakeside is ugyanebben az országban van — mondta.

Szerda végigmérte. Aztán azt mondta:

— Pedig ez nem igaz. San Francisco ugyanúgy nincsen többé egy országban Lakeside városával, mint ahogyan New York sincsen egy országban New Orleansszal, vagy Miami Minneapolisszal.

— Valóban? — kérdezte Árnyék jámboran.

— Valóban. Akadnak közöttük bizonyos kulturális azonosságok — pénz, szövetségi kormányhivatalok, szórakoztatóipar, végtére is nyilvánvalóan a kontinens ugyanaz, de azt az illúziót, hogy ez egyetlen ország, mindössze a zöldhasú, a David Letterman Show és a McDonald’s kelti. — Az utca végén feltűntek egy park fái. — Most találkozni fogunk egy hölggyel, légy kedves hozzá. De ne túl kedves.

— Nem probléma — mondta Árnyék.

Elindultak a füvön.

Elsétáltak egy fiatal lány mellett, aki alaposan megnézte őket. Nem lehetett több tizennégy évesnél, a haját zöldre, narancssárgára és rózsaszínre festette. Egy korcs kutya üldögélt mellette, pórázként és nyakörvként a nyakába akasztott zsineg szolgált. A kutya vakkantott, aztán a farkát csóválta.

Árnyék egy egydollárost nyomott a lány kezébe. A lány úgy meredt a pénzre, mintha nem lenne biztos benne, mi az.

— Vegyél rajta kutyakaját — ajánlotta Árnyék. A lány bólintott és elmosolyodott.

— Őszinte leszek — mondta Szerda. — Nagyon óvatosnak kell lenned a hölggyel, akit most meglátogatunk. Még a végén szemet vet rád, és az nem lenne túl jó.

— Talán a barátnőd?

— Kína összes műanyag vackáért se — mondta Szerda barátságosan. A haragja mintha elpárolgott volna, vagy esetleg félretette későbbre. Árnyék gyanította, hogy Szerda haraggal üzemel.

Az egyik fa tövében, egy kiterített papírabrosz mellett egy nő üldögélt a füvön és a különféle ennivalókkal megrakott műanyag dobozok között válogatott.

Kicsit… de nem, nem volt kövér, egyáltalán nem: tulajdonképpen formás volt — Árnyék eddig nem hitte volna, hogy valaha is használni fogja ezt a szót. Haja olyan szőke volt, hogy már-már fehérnek tűnt, platinaszőke fürtjei régen halott filmcsillagokat idéztek, ajkát karmazsinvörösre festette, és első ránézésre huszonöt és ötven között lehetett.

Amikor odaértek hozzá, éppen sikerült kiválasztania egy tányér tojásos rizst. Felpillantott, végigmérte Szerdát, letette a tányért és megtörölte a kezét.

— Üdvözöllek, vén szélhámos — mondta, de közben mosolygott, mire Szerda mélyen meghajolt és csókot lehelt a nő kezére.

— Istenien nézel ki — mondta aztán.

— Hogy a fenébe nézhetnék ki máshogyan? — érdeklődött a nő kedvesen. — Egyébként is hazudsz. Nagyon nagy hiba volt New Orleansba menni — mennyit is szedtem fel ott, tizenöt kilót? Esküszöm. Amikor kacsázva kezdtem járni, tudtam, hogy ideje távozni. Egyfolytában összedörzsölődnek a combjaim, hát el tudod ezt képzelni? — Ez utóbbi kérdést már Árnyékhoz intézte, akinek sejtelme sem volt, mit kellene válaszolnia erre, és érezte, hogy az arcát elönti a forróság. A nő elégedetten kacagott. — Elpirult! Szerda, édesem, te egy pirulós fiút hoztál nekem! Milyen bámulatosan kedves tőled. Mi a neve?

— Ez itt Árnyék — mondta Szerda. Láthatóan élvezte Árnyék zavarát. — Árnyék, köszönj Easternek.

Árnyék nyögött valamit, ami akár egy „Helló” is lehetett, és a nő megint rámosolygott. Árnyék úgy érezte magát, mint akit telibe kapott a fényszóró sugara — az orvvadászok lőnek így szarvast, amikor az állat mozdulni sem bír a hirtelen fényáradatban. Innen is érezte a nő parfümjének illatát, a jázmin, lonc, édes tej és női bőr bódító aromáját.

— Mi a pálya? — kérdezte Szerda.

A nő — Easter — mély torokhangon felnevetett, jóízűen és örömmel. Hogyan lehetne nem kedvelni valakit, aki így nevet?

— Minden rendben — felelte. — Mi a helyzet veled, vén farkas?

— Abban reménykedem, hogy magam mellé állíthatlak.

— Az idődet vesztegeted.

— Legalább hallgass meg, mielőtt elküldesz.

— Semmi értelme. Ne erőlködj.

A nő Árnyékra pillantott.

— Foglalj helyet és kóstold meg az ennivalót. Tessék, itt egy tányér, rakd meg alaposan. Mindegyik nagyon finom. Tojás, sült csirke, currys csirke, csirkesaláta, ez meg itt lapin… igazából nyúl, de nincsen csodálatosabb a hideg nyúlhúsnál, abban a lábosban meg nyúlpaprikást találsz — de mondd csak, miért is nem szedek neked egy adagot? — Ezzel felkapott egy műanyag tányért, megrakta ennivalóval és átnyújtotta Árnyéknak. Aztán Szerdára nézett. — Kérsz valamit? — kérdezte.

— Rendelkezz velem, drágám — felelte az.

— Te — mondta neki a nő —, akkora seggfej vagy, hogy nem is értem, miért nem folyik kaka a füledből. — Üres tányért lökött Szerda elé. — Szolgáld ki magad.

A nő háta mögött ragyogó délutáni nap fénye platinaszín glóriát varázsolt köré.

— Árnyék — mondta, miközben élvezettel rágcsált egy csirkelábat. — Milyen aranyos név. Miért hívnak Árnyéknak?

Árnyék megnedvesítette az ajkát.

— Sráckoromban — mondta — mi, vagyis az anyám meg én, mi, vagyis ő, szóval amolyan titkárnő volt egy csomó amerikai nagykövetségen, és városról városra költöztünk Észak-Európában. Aztán megbetegedett és korán nyugdíjba kellett vonulnia, ezért visszajöttünk az Államokba. Sosem tudtam, mit mondjak a többi gyereknek, ezért mindig kiszúrtam magamnak a felnőtteket és koslattam utánuk, szótlanul, mint egy árnyék. Gondolom, társaságra vágytam. Nem tudom. Elég kicsi gyerek voltam.

— Megnőttél — mondta a nő.

— Igaz — mondta Árnyék. — Megnőttem.

A nő visszafordult Szerdához, aki hideg gumbolevest kanalazott.

— Ez az a fiú, aki mindenkit annyira felbosszantott?

— Hallottál róla?

— Nyitott füllel járok — mondta a nő. Aztán Árnyék felé fordulva hozzátette: — Jobb, ha távol tartod magadat tőlük. Túl sok titkos társaság működik a világban, és ezek nem hűségesek senkihez, és nem szeretnek semmit. Akár a kormánynak, akár a multiknak dolgoznak, de lehetnek függetlenek is, attól még ugyanolyan mind. Vannak köztük teljesen amatőrök és rendkívül veszélyesek. Hé, vén farkas, hallottam egy viccet a minap, biztosan tetszeni fog. Honnan tudhatjuk, hogy a CIA-nak semmi köze nem volt a Kennedy-gyilkossághoz?

— Ismerem — mondta Szerda.

— Kár. — A nő figyelme visszatért Árnyékra. — De a fekete öltönyösök, akikkel te találkoztál, kissé mások. Ők azért léteznek, mert mindenki tudja, hogy létezniük kell. — Egy papírpohárból kihörpintette az ital maradékát, ami talán fehérbor lehetett, majd felállt. — Az Árnyék jó név — mondta. — Iszom egy mochacchinót. Gyertek.

Elindult.

— Mi lesz az ennivalóval? — kérdezte Szerda. — Nem hagyhatod csak itt.

A nő rámosolygott, a kutyás kislányra mutatott, aztán kitárta a karját, mintha megölelné az egész utcát és az egész világot.

— Legyen az övék — mondta, és ismét elindult. Árnyék és Szerda követte.

— Ne feledd — mondta Szerdának séta közben —, én gazdag vagyok. Remekül elboldogulok. Miért segítenék neked?

— Egy vagy közülünk — mondta a férfi. — Ugyanúgy elfelejtettek és elhanyagoltak, mint bármelyikünket. Eléggé egyértelmű, melyik oldalon a helyed.

Megérkeztek egy kávézóhoz, átsétáltak a teraszon, bementek, leültek. Csak egy pincérnő volt odabent, aki szemöldökgyűrűjével jelezte, milyen kasztba tartozik, meg egy nő a pult mögött, aki kávét főzött. A pincérnő odalépett hozzájuk, automatikus mosolyt villantott rájuk, egy asztalhoz vezette őket, felvette a rendelést.

Easter Szerda darabos, szürke kezére tette karcsú kezét.

— Hidd el nekem — mondta. — Remekül érzem magam. A nekem szentelt húsvéti napokon[4] még mindig tojást és nyulat esznek, cukorkákat meg húst, az újjászületés és a szaporodás jelképeként. Virágot tűznek a kalapjuk mellé és virágokat ajándékoznak egymásnak. És mindezt az én nevemben. Minden évben egyre többen és többen. Az én nevemben, vén farkas.

— Te pedig zsírosodsz, miközben a szeretetükben és az imádatukban dúskálsz? — kérdezte Szerda szárazon.

— Ne legyél seggfej. — A nő hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Belekortyolt a mochaccinójába.

— Komolyan kérdeztem, drágám. Természetesen egyetértek veled abban, hogy milliók és milliók ajándékozzák meg egymást a nevedben, előírás szerint megtartják a neked szentelt ünnepségeket, még eldugott tojásokat is keresnek a fűben. De vajon hányan tudják, ki vagy te? He? Elnézést, kisasszony! — Ezt a pincérlánynak mondta.

— Még egy kávét? — kérdezte a lány.

— Nem kérek, drágám. Mindössze az jutott eszembe, hátha segíthet megoldani a mi kis nézeteltérésünket. A barátnőmmel azon vitatkoztunk, mit jelent az a név, hogy „Easter”?

A lány úgy meredt rá, mintha zöld varangyosbékák másztak volna elő a szájából. Aztán azt mondta:

— Nem érdekelnek az ilyen keresztény dolgok. Pogány vagyok.

— Szerintem a latinból származik — szólalt meg a pult mögött álló nő. — „Krisztus feltámadt”. Vagy valami ilyesmi.

— Tényleg? — kérdezte Szerda.

— Ja, biztosan — mondta a nő. — Mint ahogy a nap felkel keleten.[5]

— És Krisztus feltámadt, mint a nap hajnalban. Persze — milyen logikus következtetés. — A nő elmosolyodott, és visszafordult a kávédarálóhoz. Szerda felpillantott a pincérnőjükre. — Azt hiszem, mégis kérek egy presszókávét, ha nem bánja. És árulja el nekem, mit tisztel, mint pogány?

— Mit tisztelek?

— Így van. Ha nem csalódom, eléggé széles a skála. Szóval kinek állítja fel a házi oltárt? Ki előtt hajt fejet? Kihez fohászkodik pirkadatkor és alkonyatkor?

A lány ajka néhány hangtalan szót formázott, majd végül azt mondta:

— A női princípiumot tisztelem. Ami mindent áthatja. Tudja.

— Hát persze. És ami a maga női princípiumát illeti… van neki neve?

— Ő az istennő, aki bennünk él — felelte a szemöldökgyűrűs lány, és kezdett elpirosodni az arca. — Nincsen szüksége névre.

— Ah — mondta Szerda, és vigyorgott, a majmok fenyegető vigyorával —, akkor netán káprázatos bacchanáliákat tart a tiszteletére? Szokott vérvörös bort kortyolgatni a telihold fényében, miközben skarlátszínű gyertyák lobognak az ezüst gyertyatartókban? Sétált már meztelenül a tenger habjai között, miközben elragadtatottan kántált névtelen istennőjéhez, és érezte, hogy hullámok nyaldossák a lábát és úgy lefetyelik végig a combját, mint ezernyi leopárd nyelve?

— Maga gúnyolódik velem — mondta a lány. — Mi már nem csinálunk ilyesmiket. — Nagy levegőt vett. Árnyék gyanította, hogy elszámolt magában tízig. — Kávét, még valaki? Még egy mochaccinót, asszonyom? — Mosolya most olyan volt, mint amivel köszöntötte őket.

Ők intettek, hogy nem, aztán pincérnő hátat fordított nekik és üdvözölte az új vendégeket.

— Tessék — mondta Szerda —, most láthattunk valakit, „akiben nincsen meg a hit, és nem áhítja a szórakozást”, mint azt Chesterton mondta. Pogány, az bizony. Mi lenne, ha végigsétálnánk az utcán, Easter drágám, és megkérdeznénk a járókelőket, vajon hányan tudják, hogy a húsvéti mulatság egybeesik egy pogány ünneppel, amit Eószról, a hajnal istennőjéről neveztek el? Lássuk csak… megvan. Megkérdezünk száz embert. Minden egyes emberért, aki tudja az igazságot, levághatod az egyik ujjamat, és ha azokból kifogytunk, akkor a lábujjaim kerülnek sorra. És minden húsz emberért, aki nem tudja, velem töltesz egy éjszakát. Az esélyek egyértelműen neked kedveznek — végtére is San Franciscóban vagyunk. Ezeken a meredek utcákon nyüzsögnek a pogányok és a boszorkányok.

A nő zöld szeme Szerdára szegeződött. Árnyéknak úgy tűnt, pontosan ilyen zöld színe van tavasszal a faleveleknek, amelyeken átragyog a nap. A nő nem szólt semmit.

— Megpróbálhatnánk — folytatta Szerda. — De a végén tíz-tíz ujj maradna a kezemen meg a lábamon, és öt éjszakát töltenék az ágyadban. Szóval ne mondd, hogy imádkoznak hozzád és megtartják az ünnepedet. Csak a nevedet hajtogatják, de nem jelent nekik semmit. Az égvilágon semmit.

Könnyek csillantak a nő szemében.

— Tudom — mondta csendesen. — Nem vagyok ostoba.

— Nem — mondta Szerda. — Nem vagy az.

Túlságosan messzire ment, gondolta Árnyék.

Szerda megszégyenülten lehajtotta a fejét. — Sajnálom — mondta. Árnyék őszinte komolyságot hallott kicsendülni a hangjából. — Szükségünk van rád. Szükségünk van az erődre. Szükségünk van a hatalmadra. Harcolsz hát velünk, amikor kitör a vihar?

A nő habozott. A bal csuklójára nefelejcsvirágokat tetováltak, mintha karkötő lenne.

— Igen — szólalt meg kis idő múlva. — Azt hiszem, igen.

Biztosan van igazság abban a régi mondásban — gondolta Árnyék —, ha képes vagy őszinteséget színlelni, nyert ügyed van. Aztán elszégyellte magát, amiért ez jutott az eszébe.

Szerda csókot lehelt az ujjára és megérintette Easter arcát. Odahívta a pincérnőt és kifizette a kávékat. Óvatosan kiszámolta a pénzt, összehajtotta, összefogta a számlával és átnyújtotta a lánynak.

Árnyék a távozó pincérnő után szólt.

— Hölgyem! Elnézést. Ezt elejtette. — Egy tízdolláros bankjegyet emelt fel a padlóról.

— Nem — mondta a lány a kezében tartott, összehajtott pénzekre pillantva.

— Láttam, hogy elejtette, hölgyem — mondta Árnyék türelmesen. — Szerintem számolja meg.

A lány megszámolta a pénzt, értetlen arccal felnézett, aztán azt mondta:

— Jesszus. Igaza volt. Sajnálom. — Elvette Árnyéktól a tízdollárost és elment.

Easter kikísérte őket az utcára. Kezdtek tompulni a fények. Biccentett Szerdának, aztán megérintette Árnyék kezét.

— Miről álmodtál tegnap éjjel?

— Mennydörgésmadarakról — felelte Árnyék. — A koponyák hegyéről.

A nő bólintott.

— És tudod, kinek a koponyái voltak?

— Hallottam egy hangot — mondta Árnyék. — Álmomban. Elárulta nekem.

A nő biccentett és várt.

És Árnyék azt mondta:

— Az enyémek voltak. Az én régi koponyáim. Ezer és ezer.

A nő Szerdára nézett.

— Szerintem ő egy őriző. — Széles mosolyt küldött Árnyék felé. Aztán megveregette a karját és elindult. Árnyék sokáig nézett utána, és megpróbált — nem sok sikerrel — nem gondolni a nő egymáshoz dörzsölődő combjaira.

Amikor már a taxiban ültek és a repülőtér felé hajtottak, Szerda Árnyékhoz fordult.

— Mi a fene volt ez a tíz dollárral?

— Kevesebbet fizettél neki. Az ő fizetéséből vonták volna le.

— És mi a francnak érdekel ez téged? — Szerda őszintén dühösnek tűnt.

Árnyék elgondolkodott.

— Hát, én sem szeretném, ha valaki ezt tenné velem — mondta végül. — Nem csinált semmi rosszat.

— Nem? — Szerda a levegőbe bámult, valahová maga elé, aztán folytatta. — Hétéves korában bezárt egy kismacskát a szekrénybe. Napokig hallgatta, hogyan miákol. Amikor elhallgatott, kivette a szekrényből, cipősdobozba tette és elásta a hátsó udvaron. Egyszerűen el akart temetni valamit. Minden munkahelyén következetesen lop. Általában kisebb összegeket. Tavaly meglátogatta a nagyanyját az öregek otthonában, ahová bezárták az öregasszonyt. A nagyanyja éjjeliszekrényéről elemelt egy régi aranyórát, aztán besurrant egy csomó másik szobába is, és kisebb pénzösszegeket meg személyes ingóságokat lopott el a nyugdíjas éveiket élő, lassan leépülő emberektől. Amikor hazaért, nem tudta, mihez kezdjen velük, megijedt, hátha megtalálják, ezért a pénz kivételével minden mástól megszabadult.

— Értem már — mondta Árnyék.

— Ezen kívül tünetmenetes trippere van — folytatta Szerda. — Gyanítja, hogy esetleg fertőzött, de nem tesz semmit ellene. Amikor az előző barátja megvádolta, hogy tőle kapta el a betegséget, megsértődött és azóta nem hajlandó találkozni a fiúval.

— Ezt már nem kellett volna — tiltakozott Árnyék. — Már mondtam, hogy értem. Ezt bárkivel meg tudnád tenni, igaz? Fel tudnád sorolni a rossz tulajdonságaikat.

— Persze — bólintott Szerda. — Mindenki ugyanazt csinálja. Esetleg azt hiszik, hogy egyedi, különleges bűnöket követnek el, de az esetek legnagyobb részében ezek kicsinyes, ismétlődő bűnök.

— És ez feljogosít arra, hogy ellopj tőle tíz dollárt?

Szerda kifizette a taxist; aztán besétáltak a repülőtérre és megkeresték a kaput. Még nem lehetett beszállni. Szerda azt mondta:

— Mi mást tehetnék? Nem áldoznak nekem bikát meg kost. Nem ajánlják fel a gyilkosok és rabszolgák felakasztott, hollóvájta tetemét. Ők teremtettek. Aztán elfelejtettek. Most visszaszerzek tőlük valamicskét. Szerinted ez igazságtalan?

— A mamám mindig azt mondta, hogy „Az élet igazságtalan” — felelte Árnyék.

— Természetesen — bólintott Szerda. — A mamák mindig ilyesmiket mondanak, meg azt, hogy „Ha a barátaid kútba ugranának, te is utánuk ugranál?”

— Te átvágtad tíz dollárral, én adtam neki tíz dollárt — mondta Árnyék konokul.

— Ezt kellett tennem.

A hangosbeszélő bejelentette, hogy a beszállás megkezdődött. Szerda felállt.

— Bár minden döntésed ilyen egyszerű lenne — mondta.

A hideghullám gyengülni kezdett, mire a hajnali órákban Szerda kitette Árnyékot a lakás előtt. Lakeside-ban még mindig fertelmesen hideg volt, de már nem hihetetlenül hideg. Amikor áthajtottak a városon, az M&I Bank oldalára szerelt jelzőtáblán a 3:30 és a -20 °C villogott felváltva.

Délelőtt fél tíz volt, amikor Chad Mulligan seriff bekopogtatott Árnyék ajtaján és megkérdezte, ismer-e egy Alison McGovern nevű lányt.

— Nem hinném — mondta Árnyék álmosan.

— Van itt egy fénykép róla — mondta Mulligan. Árnyék azonnal felismerte a képen látható arcot: a kék fogszabályzós lány volt, akit a barátnője az Alka Seltzer pezsgőtabletták és az orális szex összefüggésére okított.

— Ja, persze. Oké. Azzal a busszal jött, amivel én érkeztem a városba.

— Merre járt tegnap, Ainsel úr?

Árnyék körül tótágast állt a világ. Tudta, hogy nem követett el semmi rosszat. (Megszegted a feltételes szabadlábra helyezés feltételeit és álnevet használsz — suttogta egy nyugodt hang a fejében. — Ez talán nem elég?)

— San Franciscóban — felelte. — Kaliforniában. A bácsikámnak segítettem leszállítani egy baldachinos ágyat.

— Tud nekem mutatni egy jegyet? Vagy valamit hasonlót?

— Persze. — Mindkét beszállókártya a farzsebében volt. — Miről van szó?

Chad Mulligan szemügyre vette a beszállókártyákat.

— Alison McGovern eltűnt. A Lakeside Állatmenhelyen dolgozott szabad idejében. Megetette az állatokat, megsétáltatta a kutyákat. Suli után mindig ott töltött pár órát. Szóval. Dolly Knopf, az állatmenhely vezetője este mindig hazavitte kocsival. Alison tegnap nem érkezett meg.

— Eltűnt.

— Ja. A szülei hívtak fel tegnap. Ez a buta kislány néha stoppal ment ki a menhelyre. Az már a városon kívül van, a W úton, eléggé elhagyatott hely. A szülei ugyan mindig szóltak neki, hogy ne tegye, de errefelé sohasem történik semmi… az emberek még az ajtót sem zárják, tudja? A gyerekek meg úgysem hallgatnak a jó tanácsra. Szóval nézze meg még egyszer a képet.

Alison McGovern mosolygott. A képen piros fogszabályzót viselt, nem kéket.

— Esküszik rá, hogy nem rabolta el, nem erőszakolta meg, és nem végzett vele, vagy ilyesmi?

— San Franciscóban voltam. És soha nem csinálnék ilyen szarságot.

— Én is erre gondoltam, öregem. Szeretne segíteni a kutatásban?

— Én?

— Maga. Ma reggel kiszálltak a K9-es csoport technikusai — eddig semmi. — Felsóhajtott. — A fenébe is, Mike. Nagyon remélem, hogy egyszer csak felbukkan Minneapolisban egy idióta barátja társaságában.

— Maga szerint ez valószínű?

— Szerintem lehetséges. Szeretne csatlakozni a kutató expedícióhoz?

Árnyék emlékezett rá, hogy találkozott a lánnyal a Hennings Mezőgazdasági Boltban, és eszébe jutott Alison szégyenlős, fogszabályzós mosolya, meg az, hogy milyen gyönyörű nő lesz belőle egyszer. — Megyek — mondta.

A tűzoltóság előcsarnokában kéttucatnyi férfi meg nő várakozott. Árnyék felismerte köztük Hinzelmannt, és több másik arc is ismerősnek tűnt. Voltak ott rendőrök és a megyei seriff barna egyenruhás emberei.

Chad Mulligan elmondta, mit viselt Alison az eltűnése napján (vörös anorákot, zöld kesztyűt és kék kötött sapkát a kapucnija alatt), majd háromfős csapatokba osztotta az önkénteseket. Az egyik csoportot Árnyék, Hinzelmann és egy Brogan nevű férfi alkotta. Mindenkit figyelmeztettek, hogy nagyon hamar besötétedik, és közölték velük, ha — ne adj’ isten — rábukkannának Alison testére, „ne, ismétlem, ne nyúljanak semmihez”, csak szóljanak vissza rádión, de ha életben van, mindenképpen tartsák melegen, amíg a segítség megérkezik.

A W útra küldték őket.

Hinzelmann, Brogan és Árnyék egy befagyott patak partján haladtak. Indulás előtt minden csoport kapott egy kis kézi adóvevőt.

A felhők alacsonyra ereszkedtek és szürke volt a világ. Az elmúlt harminchat órában nem esett a hó. A ropogó hótakaró csillogó fehérségében élesen kirajzolódtak a lábnyomok.

Az őszülő halántékú, vékonyka bajuszt viselő Brogan egy nyugalmazott ezredesre emlékeztetett. Ő vezetett, és közben elmesélte Árnyéknak, hogy nyugdíjas gimnáziumigazgató.

— Én sem leszek már fiatalabb. Manapság néha tanítok, megrendezem az iskolai színdarabot — amúgy is mindig ez volt az év csúcspontja —, olykor vadászgatok, meg van egy kis kunyhóm a Pike-tónál és túl sok időt töltök ott. — Amikor kiszálltak a kocsiból, még hozzátette: — Egyrészt szeretném, ha megtalálnánk. De ami azt illeti, ha valaki rábukkan a kislányra, nagyon örülnék, ha nem mi lennék azok. Érti, mire gondolok, nem?

Árnyék tökéletesen értette, mire gondol.

Nem sokat beszéltek. Mentek az erdőben és azt nézték, látnak-e vörös anorákot, zöld kesztyűt, kék sapkát vagy fehér testet. Brogan időnként kapcsolatba lépett Chad Mulligannel az adóvevő segítségével.

Ebédidőben csatlakoztak a többiekhez, és hotdogot ettek és forró levest ittak a kutatás idejére lefoglalt iskolabuszban. Valaki felhívta a figyelmet egy vörös farktollas sasra, valaki azt mondta, az inkább sólyom, de a madár elrepült és ezzel vége szakadt a vitának.

Hinzelmann elmesélt nekik egy történetet a nagyapja trombitájáról. A dolog akkor történt, amikor az öreg megpróbált játszani rajta a hidegben, a pajta mellett, ahol gyakorolni szokott, de a hangszer meg sem mukkant.

— Erre bejött a házba, és letette a trombitát a tűzhelyre, hogy kiolvadjon. Nos, a család már lefeküdt aludni, és egyszer csak elkezdtek jönni a trombitából a kiolvadt hangok. Nagyanyám úgy megijedt, hogy majdnem meghalt ott helyben.

A délután eredménytelen volt, lehangoló és alig akart véget érni. Lassan kifakult a világból a fény: megrövidültek a távolságok, indigókékre sötétedett a táj, és a szél majdnem lemarta az arcukról a bőrt. Amikor már túl sötét volt a kutatáshoz, Mulligan rádión lefújta a további keresést aznap estére, aztán mindenkit felszedtek és elfuvaroztak a tűzoltóságra.

A tűzoltóság épülete mellett állt a Szarvasitató Kocsma, ahol aztán a kutatócsoport legtöbb tagja kikötött. Mindenki fáradt volt és kedvetlen, és arról beszélgettek, milyen hideg lett, meg arról, hogy néhány nap múlva Alison úgyis felbukkan, és nem is sejti majd, mennyi gondot okozott mindenkinek.

— Ne ebből ítélje meg a várost — mondta Brogan. — Rendes hely ez.

— Lakeside a legrendesebb város itt északon — mondta egy csinos nő, akinek Árnyék nem emlékezett a nevére, már ha egyáltalán bemutatkoztak egymásnak. — Tudja, hány munkanélküli él Lakeside-ban?

— Nem — felelte Árnyék.

— Kevesebb mint húsz — mondta a nő. — Ötezernél több ember él a városban meg a környékén. Lehet, hogy nem vagyunk gazdagok, de mindenki dolgozik. Nem úgy, mint a bányavárosokban, északkeleten — a legtöbb kísértetvárossá vált. Az agrárvárosokat a tejárak csökkenése vagy disznók alacsony ára ölte meg. Tudja, mi a leggyakoribb halálozási ok a középnyugati gazdálkodók között?

— Öngyilkosság? — Árnyék csak tippelt.

A nő szinte csalódottnak tűnt.

— Igen, az. Végeznek magukkal. — Megcsóválta a fejét, majd folytatta. — Túl sok város van errefelé, amit kizárólag a vadászok és a nyaralóvendégek tartanak el, mert beszedik tőlük a pénzt, és néhány trófeával meg szúnyogcsípéssel gazdagabban küldik őket haza. Aztán vannak a multik városai, ahol minden csúcsszuper, amíg a Wal-Mart fel nem számolja az elosztóközpontot vagy a 3M fel nem hagy a CD-gyártással, mert akkor hirtelen ott ül egy csomó ember, aki képtelen fizetni a kölcsönöket. Elnézést, de nem hallottam a nevét.

— Ainsel — mondta Árnyék. — Mike Ainsel. — Helyi főzésű, patakvízből készült sört ivott. Finom volt.

— Callie Knopf vagyok — mondta a nő. — Dolly húga. — Az arca még mindig piros volt a hidegtől. — Szóval csak azt akartam mondani, hogy Lakeside szerencsés. Itt mindenből van egy kicsi — mezőgazdaság, könnyűipar, turizmus, mesteremberek. Meg jó iskolák.

Árnyék zavartan pillantott a nőre. Valahogyan üresen csengtek ezek a szavak. Mintha egy ügynököt, egy jó ügynököt hallott volna, aki hitt ugyan a termékben, amit árusított, de mégis mindent megtett volna, hogy az összes kefét vagy az egész sorozat lexikont megvásárolják tőle. A nő valószínűleg észrevette az arckifejezését.

— Elnézést — mondta. — Ha az ember nagyon szeret valamit, állandóan csak arról akar beszélni. Maga mivel foglalkozik, Ainsel úr?

— A nagybátyám antik holmikkal kereskedik szerte az országban. Velem cipelteti a nagy és nehéz dolgokat. Jó munka, de nem állandó. — A bár üdvöskéje, egy fekete macska bukkant fel Árnyék lábánál, és a csizmájához dörgölte a fejét. Aztán felugrott mellé a padra és elaludt.

— De legalább sokat utazik — mondta Brogan. — Csinál még valamit ezenkívül?

— Van maguknál nyolc darab negyeddolláros? — kérdezte Árnyék. Brogan a zsebébe túrt apróért. Talált öt negyeddollárost és Árnyék elé csúsztatta őket. Callie Knopf hozzátett még hármat.

Árnyék két sorba rendezte az érméket. Aztán szinte hibátlanul megcsinálta azt a trükköt, amikor úgy tett, mintha a falapon keresztül dobálná át a pénz felét az egyik kezéből a másikba.

Ezután a jobb kezével felmarkolta a nyolc pénzdarabot, baljával megfogott egy szalvétával letakart, üres vizespoharat, és úgy tett, mintha a jobb kezéből sorban eltűnnének a pénzek és hallható csörrenéssel megjelennének a letakart pohárban. Utána szétnyitotta üres jobb tenyerét, és a szalvétát lerántva megmutatta nekik a pénzeket a pohárban.

Visszaadta nekik a pénzeket — hármat Callie-nek, ötöt Brogannak —, aztán Brogan kezéből kivett egy érmét, akinél így csak négy maradt. Ráfújt a pénzre, ami egycentessé változott, majd átnyújtotta Brogannak, aki megszámolta a negyeddollárosokat, és megrökönyödve tapasztalta, hogy mind az öt darab nála van.

— Maga egy Houdini! — recsegte Hinzelmann elégedetten. — Az biztos!

— Csak egy amatőr — mondta Árnyék. — Sokat kell még tanulnom. — De azért feltámadt benne egy árnyalatnyi büszkeség. Ez volt az első felnőtt közönsége.

Hazafelé menet beugrott a boltba, hogy vegyen magának egy doboz tejet. A kasszánál álló, gyömbérszín hajú lány ismerősnek tűnt. Szeme karikás volt a sírástól. Az arcát elborították a szeplők.

— Én ismerlek téged — mondta neki Árnyék. — Te vagy… — és majdnem azt mondta, hogy a pezsgőtablettás lány, de elharapta a mondatot, és inkább másképpen fejezte be: — Te vagy Alison barátnője. A buszon találkoztunk. Remélem, semmi baja nem lesz.

A lány szipogva bólintott.

— Én is. — Kifújta az orrát, és a ruhája ujjába tűrte a zsebkendőt.

A kitűzőjén a következő felirat állt: SZIA! SOPHIE VAGYOK! KÉRDEZZ CSAK MEG, HOGYAN FOGYHATSZ 10 KILÓT EGY HÓNAP ALATT!

— Egész nap őt kerestük. Még nem találtuk meg.

Sophie biccentett, és visszanyelte a könnyeit. Elhúzta a tejesdobozt a leolvasó előtt, és a gép csipogva kiírta az árát. Árnyék átnyújtott két dollárt.

— Elmegyek ebből a rohadt városból — szólalt meg hirtelen a lány elfúló hangon. — Elköltözöm a mamámhoz Ashlandbe. Alison elment. Sandy Olsen tavaly tűnt el. Jo Ming tavalyelőtt. Mi van, ha jövőre én leszek a következő?

— Azt hittem, Sandy Olsent az apja vitte magával.

— Igen — mondta a lány keserűen. — Azt meghiszem. Jo Ming meg elköltözött Kaliforniába, Sarah Lindquistnek pedig hegymászás közben veszett nyoma, és soha nem találták meg. Tökmindegy. Ashlandbe akarok menni.

Nagy levegőt vett, és egy percig bent tartotta. Aztán váratlanul Árnyékra mosolygott. Semmi hamisság nem volt ebben a mosolyban. Egyszerűen azt mondták neki, hogy így kell mosolyognia, ha valaki fizet az áruért. Szép napot kívánt. Aztán az Árnyék mögött álló nőhöz fordult, és elkezdte kipakolni a megrakott bevásárlókocsit.

Árnyék fogta a tejet, beszállt a kocsiba, aztán elindult hazafelé, elhajtott a benzinkút meg a jégre tolt roncs mellett, át a hídon, és megérkezett a házhoz.

Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja, írta Ibis úr tökéletesen gömbölyödő betűkkel.

Ennyi a mese — a többi csak részlet.

Vannak történetek, amelyeket elegendő valódi átérzéssel hallgatni, és rögtön mély sebet ejtenek rajtunk. Mint például? Tessék, itt egy jó ember, aki mind a saját értékítélete, mind a barátai felfogása szerint jó ember: hűséges és őszinte a feleségéhez, imádja és mindennel elhalmozza a kisgyerekeit, törődik az ország sorsával, a lehető legjobban végzi a munkáját. Azaz hatékonyan és jólelkűen zsidókat küld a halálba: élvezi a zenét, ami a háttérben szól megnyugtatásképpen, és mindig figyelmezteti a zsidókat, ne feledkezzenek meg az azonosító számukról, amikor a zuhanyzóba mennek — mindig elmondja nekik, hogy sokan elfelejtik a számukat, aztán más ruháját veszik fel, amikor kijönnek a zuhanyzóból. Ez megnyugtatja a zsidókat. Létezik élet a zuhanyzó után, mondogatják magukban. Emberünk minden részletében felügyeli a folyamatot, amíg a holttestek a kemencébe nem kerülnek — ha van valami, ami miatt rosszul érzi magát, az, hogy még mindig hatással van rá az elgázosítás. Tudja, ha igazán jó ember lenne, nem érezne mást, csak színtiszta gyönyört, hiszen a világ végre megszabadul a kártevőktől.

Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja. Ez így annyira egyszerű.

Egyetlen ember sem sziget, jelentette ki Donne, és tévedett. Ha nem lennénk mindannyian szigetek, már régen elvesztünk volna, belefúltunk volna egymás tragédiáiba. Elszigeteljük magunkat (és ne feledjük, hogy már az igében is ott van a sziget szó) mások tragédiáitól, azzal, hogy szigetek vagyunk és azzal, hogy ezeknek a történeteknek mind egyforma a szerkezetük. A visszatérő motívum nem változik soha: volt egyszer egy emberi lény, aki megszületett, élte az életét, aztán így vagy úgy meghalt. Tessék. A részleteket mindenki beírhatja saját tapasztalatai alapján. És a történet ugyanúgy nem eredeti, mint az összes többi és ugyanúgy egyedülálló, mint minden élet. Az emberi életek olyanok, mint a hópelyhek: általunk jól ismert mintákba rendeződnek, és úgy hasonlítanak egymásra, mint borsószemek a hüvelyben (megnézted már valaha a borsószemeket a hüvelyben? De jól megnézted? Elég egy percig vizsgálgatni valamennyit, aztán már véletlenül sem téveszted össze őket), és mégis páratlanok.

Egyéni sorsok nélkül csak számokat látunk: ezer halottat, százezer halottat, „az emberi veszteségek elérhetik az egymilliót”. Ha megismerjük az egyéni sorsokat, a statisztikai adatokból emberek lesznek — de még ez is csak hazugság, mert az emberek továbbra is szenvedni fognak, de most már számok formájában, és már maguk a számok is értelmetlenek és zsibbasztóak. Lássuk csak, nézd azt a kisgyereket, felpüffedt a hasa, legyek nyüzsögnek a szeme sarkában, lába vékony, mint egy csontvázé — könnyebb lesz neked attól, ha tudod, mi a neve, mennyi idős, miről álmodik és mitől fél? Ha belenézhetsz a lelkébe? És ha könnyebb lesz tőle, nem igazságtalanság ez a nővérével szemben, aki mellette hever a perzselő porban, mint egy kisgyermek torz, felpuffadt karikatúrája? És tessék, ha átérezzük a helyzetüket, akkor ők most fontosabbak a számunkra, mint a többi ezer gyermek, akik ugyanúgy éheznek, és akikből — hozzájuk hasonlóan — hamarosan a legyek miriádnyi, nyüzsgő gyermeke fog táplálkozni?

Az ilyen gyötrelmes pillanatokat már nem vagyunk képesek elviselni, és a szigeteinken maradunk, ahol nem okozhatnak nekünk fájdalmat. Ezeket a pillanatokat sima, biztonságos, gyöngyházfényű burok fedi, hogy gyöngyként csusszanjanak ki a lelkünkből és ne tépjenek rajtunk sebeket.

A kitalált történetek segítségével beléphetünk ezekbe a fejekbe, ezekre az idegen helyekre és más szemén keresztül nézhetjük a világot. És megállunk a mesében, mielőtt meghalnánk, vagy nem is mi halunk meg, mert nekünk nem esik bántódásunk, aztán lapozunk vagy becsukjuk a könyvet a mesén túli világban, és éljük tovább a saját életünket.

Életünket, amely a többihez hasonlóan cseppet sem hasonlít a többire. És ilyen egyszerű az egész: Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja.

Ott, ahol a lány született, a következő mondás járta: egy férfi sem tudhatja biztosan, ki a gyermek apja, de ami az anyját illeti, ohó, abban aztán biztos lehetsz. A vérvonal és a tulajdon anyai ágon öröklődött, de a hatalom mindig a férfiak kezében maradt: egy férfi teljes jogú birtokosa volt a lánytestvére gyermekeinek.

Történt egyszer, hogy háború dúlt azon a földön — kicsi háború volt, inkább amolyan csetepaté két viszálykodó falu között. Szinte csak torzsalkodás. Az egyik falu nyert, a másik veszített.

Az élet áru, az ember tulajdon. Azon a földön a rabszolgaság több ezer éve a kultúra szerves részének számított. Az arab rabszolgatartók elpusztították Kelet-Afrika utolsó nagy királyságait, a nyugat-afrikaiak pedig végeztek egymással.

Semmi szokatlan vagy törvénytelen nem volt abban, hogy a nagybátyjuk eladta őket, bár az ikreket varázserejű teremtményeknek tartották, és a nagybátyjuk félt tőlük, annyira félt, hogy nem árulta el nekik, mit tervez velük, hátha akkor bántani fogják az árnyékát és meghal. Tizenkét évesek voltak. A lányt Wututunak hívták, mint a hírvivő madarat, a fiút Agasunak, mint egy halott királyt. Egészséges gyerekek voltak, és mivel ikrek voltak, fiú meg lány, sok mindent meséltek nekik az istenekről, és mivel ikrek voltak, meghallgatták mindazt, amit meséltek nekik, és nem felejtették el soha.

A nagybátyjuk kövér volt és lusta. Ha több marhája lett volna, a gyerekek helyett talán inkább azokból adott volna el egyet, de nem így tett. Eladta az ikreket. Legyen elég ennyi belőle: többet nem bukkan fel ebben a történetben. Az ikrek sorsát követjük tovább.

Több mint tíz mérföldön át hajtották őket, néhány más rabszolgával együtt, akiket a háborúban szereztek vagy vettek, míg egy kisebb helyőrséghez értek. Itt eladták őket, és az ikreket meg tizenhárom társukat hat, késekkel meg lándzsákkal felfegyverzett férfi vette meg, akik nyugat felé hajtották őket, a tenger felé, aztán sok-sok mérföldön át a tengerparton. Most tizenöten voltak rabszolgák, kezüket lazán összekötötték és a nyakuknál fogva fűzték őket egymáshoz.

Wututu megkérdezte testvérét, Agasut, mi történik ezután velük.

— Nem tudom — mondta Agasu. Mindig mosolygott: fogai fehérek voltak és hibátlanok, és gyakran mutogatta őket, amikor elvigyorodott, és boldog mosolya mindig jókedvre derítette Wututut. Agasu most nem mosolygott. Inkább megpróbált bátornak mutatkozni a testvére előtt, fejét felszegte, kihúzta a vállát, és olyan büszke, fenyegető és mulatságos volt, mint egy szőrét borzoló kiskutya.

A sebhelyes arcú férfi, aki Wututu mögött jött a sorban, azt mondta:

— Eladnak a fehér ördögöknek, akik magukkal visznek minket a házukba, a nagy víz túlsó partjára.

— És ott mit fognak velünk csinálni? — követelte Wututu. A férfi nem szólt semmit.

— Nos? — kérdezte Wututu. Agasu megpróbált hátranézni a válla felett. Menet közben tilos volt beszélgetni vagy énekelni.

— Lehet, hogy megesznek minket — mondta a férfi. — Ezt mesélték nekem. Ezért van szükségük ilyen sok rabszolgára. Mert mindig éhesek.

Wututu sírni kezdett. Agasu azt mondta neki:

— Ne sírj, testvérem. Nem fognak megenni téged. Én megvédelek. Az isteneink megvédenek.

De Wututu csak sírt tovább és nehéz szívvel gyalogolt és olyan nyers, mindent elöntő fájdalmat, haragot és félelmet érzett, amit csak egy gyermek tud. Képtelen volt elmondani Agasunak, ő nem tart attól, hogy felfalják a fehér ördögök. Ő életben marad, ebben biztos volt. Azért sírt, mert félt, hogy megeszik a testvérét, és nem volt benne biztos, hogy meg tudja védeni.

Megérkeztek egy kereskedőállomáshoz és tíz napig tartották ott őket. A tizedik nap reggelén valamennyiüket kiterelték a kunyhóból, ahol raboskodtak (és ami nagyon zsúfolttá vált az utolsó napokban, mert újabb férfiak érkeztek messzi földekről, saját rabláncra fűzött csoportjaikkal). A kikötőbe vezették őket, és Wututu meglátta a hajót, ami majd elviszi innen a rabszolgákat.

Az első gondolata az volt, milyen hatalmas, a második pedig az, hogy túl kicsi és nem fognak mind beférni. Könnyedén ringatózott a vízen. A csónak ide-odajárt a part és a hajó között, a fedélzetre szállította a foglyokat, ahol megbilincselték és az alsó fedélközbe zsúfolták őket a tengerészek, akiknek téglavörös vagy napbarnította bőrük, furcsa, hegyes orruk és szakálluk volt, amitől mind vadállatoknak tűntek. Néhány tengerész hasonlított azokra a férfiakra, akik a partig kísérték őket. A férfiakat, a nőket és a gyereket elválasztották egymástól és a rab szolgafedélzet különböző részeibe toloncolták. Ennyi rabszolgát nehéz volt elhelyezni a hajón, ezért többeket fent, a fedélzeten láncoltak le, a tengerészek függőágyai alatt.

Wututut nem az asszonyok, hanem a gyermekek közé tették, és nem láncolták le, csak bezárták. Testvérét, Agasut a megláncolt férfiak közé lökték, akik heringekként zsúfolódtak össze a fedélközben. Itt mindig büdös volt, pedig a legénység felmosta a deszkákat az utolsó szállítmány után. A bűz beette magát a fába: a félelem és az epe szaga volt ez, a hasmenésé és a halálé, a lázé, a tébolyé meg a gyűlöleté. Wututu a forró raktérben gubbasztott a gyerekek között. Mindkét oldalról izzadó gyermekek préselődtek hozzá. Az egyik hullámlökés az ölébe taszított egy kisfiút, aki bocsánatot kért, de Wututu nem ismerte a nyelvet, amit beszélt. Megpróbált rámosolyogni a félhomályban.

A hajó vitorlát bontott. Súlyosan imbolygott a hullámokon.

Wututu arra a helyre gondolt, ahonnan a fehér emberek érkeztek (bár egyikük sem volt igazán fehér: napégette, barna férfiak voltak, sötét bőrrel). Vajon annyira nincs mit enniük, hogy egészen az ő földjéig el kellett jönniük ennivalóért? Vagy ő lesz az ínyencség, a ritka csemege, olyan emberek asztalán, akik már annyi mindent ettek az életben, hogy csak a fazekukba kerülő fekete hústól fut össze a szájukban a nyál?

A kihajózás utáni második napon a hajó szélviharba keveredett, ami nem is volt vészes, de a fedélzet dülöngélt meg bukdácsolt, és hányás szaga keveredett a vizelet, a hasmenés meg a félelem kipárolgásába. A rab szolgafedélzet mennyezetébe vágott szellőzőrácsokon keresztül vízesésként zúdult a nyakukba az eső.

Egy hét után, amikor már nem látszott a szárazföld, a rabszolgákról levették a bilincseket. Figyelmeztették őket, hogy elég bármilyen engedetlenség vagy bajkeverés, és a büntetésük keményebb lesz, mint azt el tudnák képzelni.

Reggel babot és kétszersültet kaptak enni, meg egy korty ecetes citromlevelet, ami olyan savanyú volt, hogy összerántotta az arcukat, és köhögtek meg folyt a szájukból a nyál, néhányan pedig nyöszörögve, jajgatva vártak sorukra. De nem köphették ki: ha valakit rajtakaptak, hogy kiköpi vagy nem nyeli le, azt megkorbácsolták vagy megverték.

Este sózott húst kaptak. Rossz íze volt és a szürke húsdarabokat szivárványos hártya borította. Legalábbis az utazás kezdetén. Ahogy teltek-múltak a napok, a hús egyre pocsékabb lett.

Ha alkalmuk nyílt rá, Wututu és Agasu egymáshoz bújtak, és az édesanyjukról, az otthonukról és pajtásaikról beszélgettek. Wututu olykor elmesélte azokat a történeteket, amiket az édesanyjától hallott, mint például Elegba, a legfurfangosabb isten meséjét, aki Nagy Mawu szeme és füle volt a világban, és aki üzeneteket vitt Mawunak, majd visszatért ura válaszaival.

Hogy megtörjék az utazás egyhangúságát, a tengerészek esténként megparancsolták a rabszolgáknak, hogy énekeljenek nekik és táncolják el szülőföldjük táncait.

Wututunak szerencséje volt, hogy a gyermekek közé került. Őket egymás mellé zsúfolták és nem törődtek velük — a nők már nem mindig voltak ilyen szerencsések. Egyes rabszolgahajókon a nőket rendszeresen megerőszakolták, mintha hallgatólagosan ez is része lenne az útnak. Ez nem olyan hajó volt, ami nem jelentette azt, hogy nem erőszakoltak meg senkit.

Vagy száz férfi, nő és gyermek lelte halálát azon a hajóúton, és őket a tengerbe hajították — néhányan még meg sem haltak, de az óceán zöldes hidege hamarosan lehűtötte halálos lázukat, és kapálózva, fuldokolva, elveszetten süllyedtek a mélybe.

Wututu és Agasu egy holland hajón utaztak, de erről ők mit sem tudtak, és lehetett volna akár angol, portugál, spanyol vagy francia hajó is.

A hajó fekete matrózai, akiknek a bőre még Wututu bőrénél is feketébb volt, megmondták nekik, hová menjenek, mit csináljanak és mikor táncoljanak. Egyik reggel Wututu észrevette, hogy az egyik fekete őr őt bámulja. Evés közben a férfi odajött hozzá és sokáig meredt rá szótlanul.

— Miért csinálod? — kérdezte Wututu a férfit. — Miért szolgálod a fehér ördögöket?

A férfi vigyorgott, mintha ez lenne a világ legmulatságosabb kérdése. Aztán lehajolt, és az ajka majdnem a lány füléhez ért, és Wututu kis híján rosszul lett a férfi forró leheletétől.

— Ha idősebb lennél — közölte a férfi —, sikoltoznál a gyönyörtől, amikor a péniszem a testedbe hatol. De talán ma éjjel meg is teszem. Láttam, milyen szépen táncolsz.

A lány végigmérte a férfit mogyoróbarna szemével, és rezzenéstelen arccal azt mondta neki — sőt talán még el is mosolyodott:

— Ha belém dugod ott lent, leharapom az odalent rejtőző fogaimmal. Boszorkány vagyok és nagyon éles fogaim vannak odalent. — Elégedetten nyugtázta a férfi arckifejezését. A tengerész nem szólt semmit és elsétált.

A szavak az ő szájából szóltak, de nem a saját szavai voltak: nem ő gondolta és nem ő mondta ki őket. Nem, és tudta, hogy ezek Elegba, a mókamester szavai voltak. A világot Mawu teremtette, és Elegba csínytevéseinek köszönhetően a matróz elveszítette az érdeklődését iránta. Elegba szólt a száján keresztül, ő lovagolta meg egy pillanatra, Elegba, a furfangos, akinek mindig acélkemény a férfiassága, és Wututu aznap éjjel, elalvás előtt hálát adott neki.

Néhány fogoly nem volt hajlandó enni. Őket addig korbácsolták, míg végül ételt vettek a szájukba és le is nyelték, bár a korbácsolásba közben két férfi belehalt. De utána egyetlen fogoly sem próbálta meg koplalással kivívni a szabadságát. Egy férfi meg egy nő kiugrott a hajóból, hátha így végezhetnek magukkal. A nőnek sikerült. A férfit megmentették, az árbochoz kötözték és egész nap korbáccsal verték, míg a hátán nem maradt ép bőr, aztán ott hagyták kikötözve, míg leszállt az éjszaka. Nem kapott enni és nem ihatott mást, csak a saját vizeletét. Harmadnapra zagyválni kezdett, a feje megdagadt és megpuhult, mint a napon felejtett dinnye. Amikor abbahagyta a zagyválást, áthajították a palánkon. Ezenkívül öt napra minden rabszolgára visszatették a bilincset.

Hosszú út volt és a foglyok rettenetesen szenvedtek, és a legénységnek sem volt kellemes, bár régen megtanulták már, hogyan keményítsék meg szívüket, és úgy tettek, mintha csak gazdálkodók lennének, akik élő állatot szállítanak a vásárra.

Kellemes, balzsamos idő volt, amikor horgonyt vetettek Bridgeportban, Barbados szigetén, és a hajóhoz küldött lapos csónakokban partra szállították, aztán a piactérre hajtották a foglyokat, ahol némi ordítozás után, husángok segítségével sorokba rendezték őket. Sípszó harsant, és a piacteret elözönlötték a vizslató pillantású, tapogató, vörös arcú emberek, akik mindvégig kiabáltak, vizsgálgattak, alkudoztak és morogtak.

Itt választották el egymástól Wututut és Agasut. Olyan gyorsan történt — egy nagydarab férfi szétfeszítette Agasu száját, megnézte a fogait, megtapogatta a karizmait, biccentett, és két másik ember elrángatta a testvére mellől. Nem küzdött. Wututura nézett, és odakiáltott neki: „Légy bátor!”. A lány bólintott, aztán a világot homályos foltokká mosták a könnyei, és jajgatni kezdett. Együtt ikrek voltak, varázserejű, nagy hatalmú lények. Külön-külön csak szenvedő gyerekek.

Wututu ezután csak egyszer találkozott a testvérével, és akkor sem a földi életben.

Lássuk, mi történt Agasuval. Először elvitték egy ültetvényre, ahol fűszert termesztettek, azután minden álló nap megkorbácsolták azért, amit elkövetett és azért is, amit nem követett el, megtanítottak neki néhány angol szót, és fekete bőre miatt elkeresztelték Tinta Jacknek. Amikor megszökött, kutyákkal eredtek a nyomába, visszavitték és vésővel vágták le az egyik lábujját, hogy soha ne felejtse el a leckét. Megpróbálta halálra éheztetni magát, de amikor visszautasította az ennivalót, kiverték az elülső fogait és addig nyomták belé a zabkását, amíg nem maradt más választása, mint lenyelni az ételt vagy megfulladni.

Már azokban az időkben is jobban szerették a rabszolgaságban született munkaerőt, mint az Afrikából hozott embereket. A szabadon születettek megpróbáltak megszökni vagy meghalni, és ez mindenképpen a haszon rovására ment.

Amikor Tinta Jack tizenhat éves volt, több másik rabszolgával együtt eladták egy cukornádültetvényre, St. Domingue-ra. A nagydarab, törött fogú rabszolgát itt Jácint névre keresztelték. Ezen az ültetvényen találkozott egy öregasszonnyal a falujából — régebben cseléd volt, de aztán túl bütykös és köszvényes lett a keze —, aki elmondta neki, hogy a fehérek szándékosan szórják szét az ugyanabból a faluból, városból vagy vidékről származó rabszolgákat, nehogy felüsse a fejét a lázadás vagy az elégedetlenség. Nem szerették, ha a rabszolgák a saját nyelvükön beszélgettek egymással.

Jácint megtanult egy keveset franciául és megismerte a katolikus egyház néhány tanítását. Minden nap kiment cukornádat vágni, jóval napfelkelte előtt, és napnyugta után tért vissza.

Született néhány gyereke. A szigorú tiltás ellenére a hajnali órákban több társával együtt kiosont az erdőbe, ahol kalindát táncoltak és dalokat énekeltek Damballa-Wedónak, a fekete kígyó alakjában mutatkozó kígyóistennek. Agasu énekelt Elegbának, Ogunak, Shangónak, Zakának és még sok más istennek, akiket a rabszolgák hoztak magukkal a szigetre, a gondolataikban és a szívük legmélyén.

St. Domingue cukornádültetvényén kevés rabszolga élt tíz évnél többet. Abban a kevéske szabad időben, ami jutott nekik — két óra a déli hőségben és öt óra az éjszaka sötétjében (tizenegytől négyig) —, gondoskodniuk kellett saját ennivalójukról (mert uraik nem adtak nekik enni, mindössze kiutaltak néhány apró parcellát, amit maguknak kellett gondozniuk), és ebben a kevés időben tudtak csak aludni és álmodni. De még így is találtak rá alkalmat, hogy ilyenkor összegyűljenek, énekeljenek, táncoljanak, meg az isteneiknek hódoljanak. A szigetnek termékeny talaja volt, és mélyen meggyökereztek benne Dahomey, Kongó meg Nigéria istenei, akik mind nagyra nőttek, terebélyesedni kezdtek és szabadságot ígértek azoknak, akik nekik hódoltak az erdő mélyén.

Jácint huszonöt éves volt, amikor a jobb kézfejét megcsípte egy pók. A seb elfertőződött és elüszkösödött a keze: nem sokkal később az egész karja megduzzadt, belilult és fertelmes szagot árasztott. Lüktetett és fájt.

Karcos rumot öntöttek a szájába, aztán fogtak egy machetét, és izzó fehérre hevítették a tűzben. Utána vállból levágták a karját egy fűrésszel és a lángoló késsel égették ki a sebet. Egy hétig hevert lázasan. Aztán visszament dolgozni.

A Jácint nevű, félkarú rabszolga részt vett az 1791-es rab szolgafelkelésben.

Az éjszakai tisztáson Elegba szállta meg a testét, és úgy lovagolt rajta, ahogyan a fehérek a lovaikon, és az ő száján keresztül szólt a többiekhez. Jácint nem sok mindenre emlékezett abból, amit mondott, de a társai azt mondták, szabadságot ígért nekik. Csak fájdalmas, botszerű merevedésére emlékezett, és arra, hogy a hold felé emelte mindkét kezét — azt, ami megmaradt neki és azt is, amit elveszített.

Leöltek egy disznót, és az ültetvényen dolgozó férfiak és nők megitták az állat gőzölgő vérét, fogadalmat tettek és testvérekké váltak. Megesküdtek, hogy ők lesznek a felszabadító sereg, és utána még egyszer esküt tettek az összes istennek, akiket magukkal hurcoltak a távoli földekről.

— Ha meghalunk a fehérek elleni harcban — mondogatták egymásnak —, Afrikában születünk újjá, az otthonunkban és a törzsünk körében.

A felkelésnek volt még egy Jácint nevű tagja, ezért Agasut Nagy Félkarúnak nevezték. Harcolt, imádkozott, áldozott és tervezgetett. Sorban hullottak el mellette a barátai meg a szerelmei, és ő harcolt tovább.

Tizenkét évig tartott a háború, az őrjítő, véres harc az ültetvényesek és a francia csapatok ellen. Harcoltak, egyszer sem lankadtak, és hihetetlen módon ők győztek a végén.

1804. január elsején kihirdették St. Domingue függetlenségét, amit a világ hamarosan Haiti Köztársaság néven fog megismerni. Nagy Félkarú ezt már nem érte meg. 1802 augusztusában végzett vele egy francia katona szuronya.

Abban a pillanatban, amikor a Nagy Félkarú meghalt (akit korábban Jácintnak, előtte meg Tinta Jacknek hívtak, de a szívében mindig Agasu maradt), a testvére — akit ő Wututunak nevezett, de az első ültetvényen, Karolinában Máriának szólították, és amikor házicseléd lett, Dézinek, majd a Lavere család házában, New Orleans mellett Zsuzsi névre keresztelték — megérezte, hogy hideg bajonett szúr a bordái közé, felsikoltott és kitört belőle a csillapíthatatlan zokogás. Két ikerlánya felébredt és ordítani kezdett. Az újszülött kislányok színe a tejeskávéra emlékeztetett, nem is hasonlítottak azokra a fekete gyerekekre, akiknek még az első ültetvényen adott életet, amikor szinte maga is kislány volt — de azokat a gyerekeket tizenöt és tízéves koruk óta nem látta. A középsőnek született kislány egy évvel azelőtt meghalt, hogy őt eladták mellőlük.

Azóta, hogy Zsuzsit először partra tették, számtalanszor megkorbácsolták — egyszer sót dörgöltek a sebeibe, máskor olyan keményen megverték, hogy napokig nem tudott leülni, és ordított, ha valami a hátához ért. Fiatalabb korában többször megerőszakolták: feketék, akikkel meg kellett osztania a fekhelyét, és fehérek egyaránt. Láncra verték. De egyszer sem sírt. Észak-Karolinában egyszer látta, hogy egy tányérból adtak enni a rabszolgák gyermekeinek meg a kutyáknak, és saját apró gyerekei a kutyákkal marakodtak a cafatokért. Látta mindezt — és látott már ilyet korábban, de később is sokszor, amíg el nem vitték onnan —, és megszakadt a szíve.

Egy ideig nagyon szép volt. De a kínkeserves évek nem múltak el nyomtalanul felette, és megcsúnyult. Az arca megráncosodott, és túl sok fájdalom lapult azokban a barna szemekben.

Tizenegy évvel ezelőtt, amikor huszonöt éves volt, egyszer csak elsorvadt a karja. Egyik fehér ember sem tudott vele mit kezdeni. A hús mintha lemállott volna a csontjairól, és a karja úgy lógott az oldala mellett, mint egy csontváz keze, és alig tudta mozgatni. Ezután házicseléd lett.

A földbirtokos Casterton családot lenyűgözte, milyen remekül főz és milyen gondosan végzi a házimunkát, de Casterton asszonyt zavarta a lány elsorvadt karja, ezért eladták a Lavere családnak, akik egy évre költöztek ide Loiusianából: Monsieur Lavere kövér, vidám ember volt, akinek kapóra jött egy szakács és egy mindenes szobalány, és a legcsekélyebb mértékben sem zavartatta magát Dézi rabszolga elsorvadt karja miatt. Amikor egy év múlva visszamentek Louisianába. Zsuzsit, a cselédlányt is magukkal vitték.

New Orleans városában gyakran látogatták a nők, de a férfiak is, hogy gyógyfüveket, báj italokat, apró fétiseket vásároljanak tőle, igen, természetesen mind feketék voltak, de azért akadtak köztük fehér emberek is. A Lavere család szemet hunyt a dolog felett. Talán élvezték a megbecsülést, amit a tisztelt és rettegett rabszolgalány jelentett nekik. Azonban nem voltak hajlandóak felszabadítani.

Éjszakánként Zsuzsi kiment a lápvidékre, és minden éjjel eljárta a kalindát meg a bambulát. Akárcsak St. Domingue szigetén, vagy a szülőföldjükön, a lápvidéki táncosok itt is egy fekete kígyót választottak voudounnak — de őket nem szállták meg a szülőföldjük istenei, sem a többi afrikai népé, mint tették azt a testvérével és St. Domingue népével. Ám ő lankadatlanul hívogatta őket, és könyörögve kérte, segítsenek rajtuk.

Hallotta, amint a fehérek a St. Domingo (ők így mondták) szigetén kirobbant lázadásról beszéltek, meg arról, hogy eleve kudarcra van ítélve — „Gondoljon csak bele! Egy kannibál ország!” —, aztán egyszer csak feltűnt neki, hogy már nem beszélnek róla többet.

Hamarosan az az érzése támadt, hogy St. Domingo soha nem is létezett, ami pedig Haitit illeti, ezt a szót egyszer sem említették. Mintha az egész amerikai nép elhatározta volna, hogy akaratuk puszta erejével úgy eltüntetnek egy jókora karib-tengeri szigetet, mintha az sohasem létezett volna.

A Lavere gyerekek egész nemzedéke nőtt fel Zsuzsi vigyázó szemei előtt. Amikor a legfiatalabb még kicsi volt, képtelen volt kimondani a nevét, ezért Zuzu mamának hívta, ami szép lassan rajta maradt. Aztán elérkezett 1821, amikor Zsuzsi az ötvenes évei közepén járt. Sokkal idősebbnek látszott.

Sokkal több titkot ismert, mint a vén Sanité Dédé, aki cukorkát árult a Cabildo előtt, többet mint Marie Saloppé, aki a vudu királynőjének hívta magát: ők mindketten szabad, színes bőrű nők voltak, Zuzu mama pedig csak egy rabszolga, aki rabszolgaként fog meghalni, mint azt a gazdája egyszer megmondta neki.

Az a fiatal nő, aki azért látogatott el hozzá, mert tudni akarta, mi történt a férjével, özvegy Parisnének nevezte magát. Nagykeblű, fiatal és büszke teremtés volt. Ereiben afrikai, európai meg indiai vér csörgedezett. Bőre vöröses árnyalatú volt, haja csillogóan fekete. Szeme fekete volt és gőgös. Férje, Jacques Paris talán meghalt. Amennyire ezt nyomon lehetett követni, háromnegyed részt fehér férfi volt, egy valaha büszke család fattya, akik sok más bevándorlóhoz hasonlóan szintén St. Domingo szigetéről menekültek el, és ugyanúgy szabadnak született, mint káprázatos szépségű, fiatal felesége.

— Az én Jacques-om. Halott? — kérdezte özvegy Parisné. Fodrászként dolgozott, házról házra járt, és elegáns frizurákat készített a New Orleans-i hölgyeknek, hogy csinosan tudjanak eleget tenni megerőltető társadalmi kötelezettségeiknek.

Zuzu mama megtanácskozta a dolgot a csontokkal, aztán megcsóválta a fejét.

— Egy fehér asszonnyal van, valahol északon — mondta. — Egy aranyszőke, fehér nővel. Életben van.

Ebben nem volt semmi mágia. New Orleans városában mindenki tudta, kivel szökött meg Jacques Paris, mint ahogy a nő szőkesége sem volt titok.

Zuzu mamát meglepte, hogy özvegy Parisné nem is sejti, hogy a férje minden áldott este egy rózsaszín leányzóba erőszakolja kevert vérű, apró pipijét, már amikor nem volt részeg és másra is használni tudta a vizelésen kívül. De talán mégis tudta. Talán más célja volt a látogatásnak.

Onnantól kezdve özvegy Parisné hetente egyszer-kétszer meglátogatta az öreg rabszolganőt. Egy hónap múlva ajándékokat hozott: szalagokat, köményes pogácsát és egy fekete kakast.

— Zuzu mama — mondta a lány —, eljött az ideje, hogy megtaníts mindenre, amit tudsz.

— Igen — mondta Zuzu mama, aki tudta, merről fúj a szél. Ráadásul özvegy Parisné bevallotta, hogy amikor megszületett, hártya feszült a lábujjai között, vagyis volt egy ikertestvére, akit még az anyaméhben megölt. Zuzu mamának nem volt más választása.

Megtanította a lánynak, hogy ha két szerecsendiót fűz egy madzagra, majd a madzagot addig tekeri a nyakára, míg a zsineg el nem szakad, elmúlnak a szívzörejek, ha pedig felvág egy galambot, amely még sohasem repült, és azt a páciens fejére teszi, a madártetem magába szívja a lázat. Megmutatta neki, hogyan készíthet kívánságzacskót, ami egy kis bőrerszény, benne tizenhárom garassal, kilenc gyapotcserjemaggal és egy fekete disznó sörtéjével, és miképpen kell megdörzsölni a zsákot, hogy teljesítse a kívánságait.

Özvegy Parisné mindent megtanult, amire Zuzu mama tanította. Viszont nem érdekelték az istenek. Nem igazán. Őt a gyakorlatias dolgok vonzották. Elvezettel hallgatta, hogy ha élő békát márt mézbe, majd leteszi egy hangyaboly mellé és megvárja, míg tisztára pucolják a csontjait, alapos vizsgálódással rálelhet egy lapos, szív alakú meg egy horgos csontdarabra: a horgos csontot annak a ruhájára kell akasztania, akit szeretne magába bolondítani, a szív alakút pedig jól el kell rejtenie (mert ha elvész, a szerelmes férfi felbőszült kutyaként fordul ellene). Ha így tesz, a szerelme biztosan az övé lesz.

Megtanulta, hogy ha szárított kígyóból őrölt port kever ellensége púderébe, az meg fog vakulni, és ha éjfélkor egy tégla alá temeti ellenlábasa ellopott és kifordított alsóneműjét, az illető hamarosan vízbe fúl.

Zuzu mama megmutatta özvegy Parisnénak a Csodagyökereket, a mondabeli Hódító János nagyszerű, apró gyökérkéit, meg a sárkányvért, a valerianát és a kankalint. Megtanította, hogyan kell magzatot elveszejtő teát, bűbájitalt meg faire-Shingo főzetet készíteni.

Zuzu mama mindezt megmutatta özvegy Parisnének, és még sokkal többet is ennél. De a lány akkor is csalódást okozott neki. Mindent megtett, hogy beavassa a titkos igazságokba, hogy feltárja előtte a tudás mélyebb részét, mesélt neki Papa Legbáról, Mawuról, Aido-Hwedóról, a voudoun kígyóról meg a többiekről, de az özvegy Parisnét (most már elárulom, milyen néven látta meg a napvilágot, és később ugyanezzel a névvel lett ismert: Marie Laveau-nak hívták. De nem ő volt a híres Marie Laveau, akiről mindenki hallott, ő az anyja volt, aki később özvegy Glapionné lett) nem érdekelték a távoli földek istenei. Ha St. Domingo dús, termékeny talaj volt, amiben gyökeret verhettek az afrikai istenek, akkor ez a föld, ahol kukorica, dinnye és gyapot nőtt és édesvízi rákok éltek a vizekben, kopár volt és meddő.

— Nem akar tudni az a lány — panaszolta Zuzu mama Clémentine-nek, a bizalmasának, aki a környék házaiban mosta a függönyöket meg az abroszokat. Clémentine arcát égésnyomok csúfították el, és az egyik gyermeke meghalt, amikor leforrázta egy felborult kondér.

— Akkor ne tanítsad — mondja erre Clémentine.

— Tanítom én, de nem veszi észre az értékes dolgokat — csak azt látja, mit lehet velük csinálni. Gyémántokat adok neki, de őt csak a csicsás üveg érdekli. A legjobb vörösborral traktálom, de ő csak folyóvizet iszik. Fogolysülttel kínálom, de ő csak patkányt eszik.

— Akkor minek küszködsz vele? — kérdezi erre Clémentine.

Zuzu mama megrántja sovány vállát, amitől megremeg elsorvadt keze.

Erre a kérdésre nem tud válaszolni. Csak annyit mondhatna, hogy azért, mert hálás, hogy még él, és tényleg hálás: túl sok embert látott meghalni. Vagy mert álmaiban látja a rabszolgák eljövendő felkelését, mint történt az LaPlace-ban (ahol leverték őket), de a szíve mélyén tudja, hogy Afrika istenei, Legba és Mawu segítsége nélkül soha nem kerekedhetnek felül fehér kínzóikon, soha nem térhetnek vissza a szülőföldjükre.

Amikor majdnem húsz évvel ezelőtt felriadt azon a szörnyű éjszakán és érezte a bordái közé hatoló acél hidegét, Zuzu mama meghalt. Ő már régen nem él, csak gyűlöl. Ha bárki megkérdezné, képtelen lenne felidézni a bűzölgő hajón utazó, tizenkét éves lány emlékét — túl sokszor megverték és megkorbácsolták azóta, túl sok éjszakát töltött bilincsben, túl sokszor szakították el azoktól, akiket szeretett és túl sokat szenvedett.

De mesélhetne a fiáról, akinek levágták a hüvelykujját, amikor a gazdájuk rájött, hogy tud írni meg olvasni. Mesélhetne a lányáról, aki tizenkét éves korában nyolc hónapos terhes volt az egyik hajcsártól, és arról, miként ástak gödröt a vörös földbe, hogy ne veszítse el a gyermeket, de utána addig korbácsolták, míg csurom vér nem lett a háta. Hiába ásták meg a lyukat, a lánya egyszerre búcsúzott el a gyermekétől és az életétől egy vasárnap reggelen, amikor az összes fehér a templomban ült…

Túl sokat szenvedett.

— Hódolj előttük — mondta Zuzu mama a fiatal Parisnének a mocsárban, egy órával éjfél után. Mindketten derékig mezítelenek voltak, szakadt róluk a víz a fülledt éjszakában, bőrük színét kihangsúlyozta a fehér holdvilág.

Az özvegy Parisné férje, Jacques (aki három évvel később fog meghalni, meglehetősen furcsa körülmények között) mesélt egy keveset St. Domingo isteneiről, de Marie-t mindez nem érdekelte. A hatalom a rítusokban van, nem az istenekben.

Zuzu mama és özvegy Parisné együtt dúdoltak, dobogtak és térdepeltek a mocsárban, a fekete kígyóknak énekeltek, a színes bőrű, szabad nő és az elsorvadt karú rabszolganő.

— Nemcsak arról van szó, hogy ha te boldogulsz, akkor ellenségeid gyengülnek — mondta Zuzu mama.

A ceremóniák litániája, a szavak, amelyeket valaha ő és a testvére is ismert, már kikoptak az emlékeiből. A csinos Marie Laveau-nak azt mondta, hogy a szavak nem számítanak, csak a dallam és a ritmus a fontos, és most, amikor énekelve dobognak a sárban, különös látomása támad. Látja a dalok ritmusát, a kalindáét meg a bambuláét, és azt, ahogyan az egyenlítői Afrika lüktetése lassan szétárad az éjféli tájon, amíg az egész ország bele nem remeg és átveszi a régi istenek ritmusát. És most, a mocsárban dobogva azt is megérti, hogy ez sem, még ez sem lesz elegendő.

Zuzu mama a csinos Marie-hoz fordul, és az ő szemén keresztül látja magát, a fekete bőrű öregasszonyt, akinek ráncos az arca és csontsovány karja mereven lóg az oldala mellett, és a tekintete elárulja, hogy ő látta a gyermekeit kutyákkal verekedni az ennivalóért. Látta magát, és akkor, életében először megérezte, hogy ez a fiatalasszony mennyire fél és iszonyodik tőle.

Aztán felkacagott, leguggolt és jó kezével felemelt a földről egy kígyót, ami olyan hosszú volt, mint egy husáng és olyan vastag, mint egy hajókötél.

— Nesze — mondta. — Ez lesz a mi voudoununk.

A kígyó nem tiltakozott, amikor a Marie kezében tartott kosárba dobta.

És akkor, a holdfényben újabb látomása támadt, ez alkalommal utoljára, és meglátta testvérét, Agasut. De nem az a tizenkét éves fiú volt, akit a bridgeporti piacon elszakítottak tőle, hanem egy hatalmas, kopasz férfi, aki hézagos fogsorral vigyorgott rá, és mély hegek csíkozták a hátát. Egyik kezében machetét tartott. Jobb karja alig volt több, mint egy csonk.

Zuzu mama kinyújtotta egészséges bal kezét.

— Maradj, maradj még egy kicsit — suttogta. — Ott leszek. Hamarosan ott leszek veled.

És Marie Paris azt hitte, hogy az öregasszony hozzá beszél.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Árnyék vezetett. Nyugat felé tartottak, át Wisconsinon meg Minnesotán, aztán beértek Észak-Dakotába, ahol a hó borította dombok hatalmas, alvó bölényekre emlékeztettek, és Szerda meg ő mérföldeken át nem láttak mást, csak a semmit, de abból rengeteget. Egy idő után dél felé fordultak. Dél-Dakota irányába, a rezervátumok felé.

Szerda lecserélte a Lincolnt, amit Árnyék szívesen vezetett, és most egy ősöreg, lassú Winnebago lakókocsival utaztak, aminek mindent átható kandúrszaga volt, és ezt egyáltalán nem vezette szívesen.

Amikor felbukkant az első útjelző tábla, ami a még mindig több száz mérföldnyire innen látható Rushmore-hegy felé mutatott, Szerda felmordult.

— No, az tényleg szent hely — mondta.

Árnyék eddig azt hitte, alszik.

— Azt tudom, hogy az indiánok szent helyként tisztelték.

— Az is — mondta Szerda. — Az amerikaiak mindig ezt csinálják — kell nekik valami ürügy, hogy felkerekedjenek és hódoljanak. Manapság senki nem jön el megnézni egy hegyet. Gutzon Borglum gigantikus elnöki arcait annál inkább. Amikor kőbe faragta őket, az emberek úgy érezték, most már lehet jönni, és tömegével autóznak ide, hogy élőben is megnézzenek valamit, amit ezer képeslapon láthattak már.

— Ismertem egyszer egy fickót. Az Izomtanyára járt kondizni, még évekkel ezelőtt. Ő mesélte, hogy a dakota indiánok, a törzs fiataljai felmásznak a hegyre, aztán halálmegvető bátorsággal, összekapaszkodva emberi láncot alkotnak, hogy az utolsó láncszem le tudja hugyozni az elnök orrát.

Szerdából kirobbant a röhögés.

— Hát ez remek! Nagyon jó! És melyik elnök böki ennyire a szemüket?

Árnyék vállat vont.

— Azt nem mondta.

A Winnebago kerekei számolatlanul falták a mérföldeket. Árnyék kezdte úgy érezni, mintha a kocsi mozdulatlanul állna, és az amerikai táj suhanna el mellettük hatvanhét mérföld/óra állandó sebességgel. Téli köd nyaldosta a dolgok peremét.

Utazásuk második napjának közepén jártak, és már majdnem elérték úti céljukat. Árnyék, aki egész úton gondolkodott, egyszer csak megszólalt:

— Múlt héten eltűnt egy kislány Lakeside-ból. Amikor San Franciscóban voltunk.

— Mm? — Szerdát jól hallhatóan nem érdekelte az ügy.

— Alison McGovernnek hívták. Nem ő az első gyerek, aki eltűnt. Voltak mások is. Mindannyian télen vesztek el.

Szerda a szemöldökét ráncolta.

— Micsoda tragédia, nem? Az ember mindig látja azokat a fényképeket a tejesdobozok oldalán — bár az is igaz, hogy meg nem tudnám mondani, mikor láttam mostanában egy gyermek arcképét tejesdobozon —, meg a sztráda menti parkolók falán. „Láttál engem?” — mindig ez van alájuk írva. Ami alapvetően egy mélyen egzisztenciális kérdés. „Láttál engem?” Kanyarodj le a következő lehajtónál.

Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha helikopter húzott volna el felettük, de a felhők túlságosan alacsonyra ereszkedtek, és nem látott semmit.

— Miért éppen Lakeside? — kérdezte.

— Már mondtam. Kedves, csendes hely, ahol nyugodtan elrejtőzhetsz. Eltűntél a térképről, ott nem érzékel a radar.

— De miért?

— Mert ez van. Most balra — mondta Szerda. Árnyék balra fordult.

— Valami bűzlik — mondta Szerda. — A picsába. Jézus a kibaszott biciklin. Lassíts, de ne állj meg.

— Nem akarsz beavatni?

— Bajban vagyunk. Nem ismersz egy kerülő utat?

— Nem igazán. Tudod, most járok először Dél-Dakotában — mondta Árnyék. — És fogalmam sincs, hová megyünk.

A domb túloldalán valami vörösen villogott, színesre festve maga körül a ködöt.

— Úttorlasz — mondta Szerda. Mélyen az öltönye egyik zsebébe túrt, aztán egy másikba, mintha keresne valamit.

— Megállok és megfordulok.

— Nem fordulhatunk meg. Követnek — mondta Szerda. — Lassíts le tíz-tizenöt mérföldes sebességre.

Árnyék a tükörbe pillantott. Egy mérföldre mögöttük fényszórók világítottak.

— Biztos vagy ebben? — kérdezte.

Szerda felhorkantott.

— Mint ahogy a tojás az tojás — felelte. — Miként azt a pulykatenyésztő mondta, miután kikelt nála az első teknősbéka. A, megvan! — és ezzel egy kis darab fehér krétát halászott elő az egyik zsebe legmélyéről.

Nekiállt telefirkálni a furgon műszerfalát, mintha egy algebrafeladatot próbálna megoldani, vagy mintha csavargó lenne, aki a hobók titkosírásával hosszú üzenetet karcol a falra a többi csavargónak: harapós kutya, veszélyes város, kedves asszony, a börtön nem szigorú, ki lehet húzni bent egy éjszakát…

— Oké — mondta Szerda. — Most tornázd fel harmincra. És ne is menj lassabban. A mögöttük haladó járművek egyike a lámpáit meg a szirénát bekapcsolva megindult feléjük.

— Ne lassíts — ismételte Szerda. — Le akarnak állítani, mielőtt elérnénk a torlaszt. — Kricc. Kracc.

Felértek a dombtetőre. Az úttorlasz már negyed mérföldre sem volt tőlük. Az úton tizenkét kocsi állt keresztben, az út mellett pedig egy csomó rendőrautó meg néhány nagy, fekete furgon.

— Kész — mondta Szerda, és eltette a krétát. A műszerfalat teljesen elborították a rúnaszerű irkafirkák.

A szirénázó autó utolérte őket. Lelassított, felzárkózott melléjük, és rájuk ordított egy hangosbeszélő:

— Húzódjon le! — Árnyék Szerdára pillantott.

— Fordulj jobbra — mondta Szerda. — Hajts le az útról.

— Ezzel a járgánnyal nem merem megcsinálni. Felborulunk.

— Nem lesz semmi gond. Hajts jobbra. Most!

Árnyék félrerántotta a kormányt. A Winnebago hatalmasat zökkent és megingott. Egy pillanatra azt hitte, mégis igaza lesz és fel fognak borulni, de az ablakon túli világ szétfoszlott és megremegett, mint amikor szél fodrozza végig a kristálytiszta tóban tükröződő képet.

Eltűntek a felhők, a köd, a hó és a napfény.

Most csillagok ragyogtak felettük, fagyott fénydárdákként döftek az éjszakai égbe.

— Itt állj le — mondta Szerda. — Gyalog megyünk tovább.

Árnyék leállította a kocsit. Hátrament a Winnebago hátuljába, felhúzta a kabátját, a csizmáját meg a kesztyűjét. Aztán kimászott a járműből. — Oké. Mehetünk — mondta.

Szerda meglepetten pillantott rá, de mintha lett volna még ott valami más is — bosszúság talán. Vagy büszkeség.

— Miért nem tiltakozol? — kérdezte. — Miért nem kiabálod, hogy ez lehetetlen? Mi a szar történt veled, hogy azt teszed, amit mondok, ráadásul ilyen kurvára nyugodtan?

— Mert nem azért fizetsz, hogy kérdezősködjek — felelte Árnyék. Amikor ezt kimondta, már pontosan tudta, mi az igazság. — Laura óta egyébként sem lepődöm meg semmin.

— Amióta visszatért a halálból?

— Mióta megtudtam, hogy Robbie-val kefélt. Az fájt. A többi csak a hab a tortán. Most hova megyünk?

Szerda az egyik irányba mutatott, és elindultak arrafelé. A talajt fényes, néha üvegszerű, vulkáni eredetű kődarabok borították. A levegő csípős volt, de nem téliesen fagyos. Oldalazva lebotorkáltak egy domboldalon. Ott rábukkantak egy kitaposott ösvényre és elindultak rajta. Árnyék lenézett a domb aljára.

— Mi a franc ez? — kérdezte, de Szerda az ajkához érintette az ujját és kurtán megcsóválta a fejét. Hallgass.

Az a valami leginkább egy géppókra emlékeztetett, kékes fémből készült testén LED-ek villóztak, és akkora volt, mint egy traktor. A domb lábánál kuporgott. Mögötte csontok hevertek kusza összevisszaságban, mindegyik mellett gyertyalángnyi tűznyelv lobogott.

Szerda egy intéssel jelezte, hogy maradjon távol ezektől a valamiktől. Árnyék ezért oldalra lépett, ami hiba volt, mert megcsúszott az üvegsima ösvényen, kibicsaklott a bokája, és bukfencezve, csúszkálva és pattogva gurult lefelé. Megpróbált megkapaszkodni egy sziklában, de az obszidián csonk úgy hasította fel a bőrkesztyűjét, mintha az papírból lenne.

A domb aljáig meg sem állt, aztán elterült a géppók meg a csontok között.

Megtámaszkodott a földön, hogy feltornázza magát, és véletlenül rámarkolt egy combcsontra, és…

…és nappal volt, ő pedig dohányzott, meg az óráját nézte. Mindenfelé autók álltak körülötte, némelyik üresen, némelyik nem. Bárcsak ne itta volna meg az utolsó csésze kávét, mert szörnyűségesen vizelnie kellett, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.

A helyi rendfenntartó erők egyik tagja lépett hozzá, egy kövér férfi, akinek zúzmara fagyott harcsabajuszára. Már elfelejtette a nevét.

— Nem értem, hogyan veszíthettük el őket — mondja a Helyi Rendfenntartó Erő mentegetőzve és zavartan.

— Optikai illúzió volt — feleli erre ő. — Ilyen különös időjárási körülmények között előfordul. A köd miatt. Délibáb volt. Egy másik úton mentek. Mi meg azt hittük, ezen.

A Helyi Rendfenntartó Erő csalódottnak látszik.

— Ó. Azt hittem, olyasmi ez, mint az X-aktákban — mondja.

— Attól tartok, ennyire nem izgalmas a dolog. — Időnként kiújul az aranyere, és most is viszket a feneke, ami biztos jele annak, hogy újabb fájdalmas időszak közeleg. Szeretne már visszamenni Washingtonba. Bárcsak lenne itt egy fa, hogy beállhasson mögé: a vizelési inger egyre rosszabb. A földre dobja és eltapossa a cigarettát.

A Helyi Rendfenntartó Erő az egyik rendőrautóhoz sétál és mond valamit a sofőrnek. Mindketten a fejüket csóválják.

Ő közben előveszi a mobilját, belép a telefonkönyvbe és megkeresi a „Mosoda” bejegyzést, ami annyira tetszett neki, amikor beírta — utalás a The Man from U.N.C.L.E. című kémfilmsorozatra, de nem is, most eszébe jut, hogy ez nem is onnan van, ott szabóműhelynek hívták, ő a Get Smartra gondolt, és most furcsán érzi magát, kicsit csalódott is, hiszen hosszú éveken át nem jött rá, hogy az csak egy vígjáték, pedig sráckorában mennyire szeretett volna egy cipőbe épített telefont…

Női hang szól a telefonba.

— Igen?

— Itt Város úr. Világ urat keresem.

— Egy pillanat. Megnézem, bent van-e.

Csend. Város úr keresztbe teszi a lábait, feljebb rántja a pocakján az övét — most már tényleg le kell adnia azt a pár kilót —, hogy ne szorítsa a hólyagját. Aztán udvarias, finom hang szólal meg a telefonban.

— Helló, Város úr.

— Elveszítettük őket — mondja Város. Csalódottság szorítja görcsbe a gyomrát: ezek a rohadékok, ezek a mocskos, geci szemétládák ölték meg Sziklát meg Deszkát, az isten szerelmére. Jó emberek voltak. Jó emberek. Borzasztóan szeretné megdugni Deszka feleségét, de tudja, hogy még csak most temették el a férjét, várnia kell egy keveset. Ezért havonta egyszer meghívja vacsorázni, amolyan befektetésképpen, a nő pedig hálás a figyelmességéért…

— Hogyan?

— Nem tudom. Eltorlaszoltuk az utat, nem mehettek sehová, de mégis eltűntek.

— Az élet újabb apró rejtélye. Ne izguljon. Megnyugtatta a helyieket?

— Azt mondtam, optikai csalódás volt.

— Beveszik?

— Valószínűleg.

Volt valami rendkívül ismerős Világ úr hangjában — de milyen különös gondolat is ez, hiszen pontosan két éve dolgozik neki, naponta beszélnek, hát persze, hogy ismerős a hangja.

— Most már messze járhatnak.

— Küldjek embereket a rezervátumba?

— Nem ér meg annyi felhajtást. Túl sok jogi bonyodalommal járna, és ennél több szálat én sem tudok kézben tartani ma reggel. Rengeteg időnk van. Jöjjön vissza. Nyakig ülök a találkozó megszervezésében.

— Gondok vannak?

— Most mindenki megpróbálja megmutatni, kinek a farka a legnagyobb. Én indítványoztam, hogy az egész legyen itt. A technikusok Austinban akarják, esetleg San Joséban, a játékosok Hollywoodban, a Sérthetetlenek a Wall Streeten. Mindenki a maga hátsó udvarában szeretné megszervezni. Senki sem enged.

— Tehetek esetleg valamit?

— Még nem. Lesz, amelyikre rámordulok, másokat megcirógatok. Tudja, hogy megy ez.

— Igen, uram.

— Folytassa, Város.

Megszakad a kapcsolat.

Város arra gondol, hogy kommandósokat kellett volna ráküldenie arra a kurva Winnebagóra, vagy alá kellett volna aknáznia az utat, esetleg taktikai atomlövedékkel lőni őket, akkor megtanulták volna azok a rohadékok, hogy itt komoly dolgokról van szó. Mint ahogyan azt egyszer Világ úrtól hallotta, Mi Lángoló Betűkkel írjuk a jövendőt, és Város úr most arra gondol, hogy Jézusom, ha most nem vizelhet, az egyik veséjének annyi, mert egyszerűen felrobban, ahogy a papája szokta mondogatni, amikor Város még kisfiú volt és sokat utaztak a sztrádán és a papája mindig azt mondta: „Mindjárt szétdurranok…” — Város úr még most is tisztán hallja a papa recsegő jenki akcentusát — „Ki kell csavarnom a gyíkot, mert mindjárt szétdurranok…”

…és Árnyék érezte, hogy valaki szétfeszíti a tenyerét, egyesével fejti le az ujjait a combcsontról. Már nem kellett vizelnie — az valaki más volt.

Ő a csillagok fényében állt egy sziklás pusztaságban.

Szerda ismét csendre intette. Aztán elindult, és Árnyék követte.

A géppók felől nyikordulás hallatszott és Szerda megtorpant. Árnyék is megállt és várt. A pók oldalán zöld fénynyalábok futottak végig. Árnyék megpróbálta nagyon halkan venni a levegőt.

A történteken tűnődött. Az előbb mintha belepillantott volna valakinek a fejébe. Aztán arra gondolt: Világ úr hangja. Nekem tűnt ismerősnek. Az az én gondolatom volt, nem Város úré. Megpróbált rájönni, kinek a hangját hallotta, de nem sikerült.

Majd eszembe jut — gondolta. — Előbb vagy utóbb úgyis eszembe jut.

A zöld fények kékre váltottak, aztán pirosra, majd eltompultak, és a pók leereszkedett a fémlábakra. Szerda megindult előre, magányos alak a csillagok fényében, széles karimájú kalapban, tépett, sötét köpönyege szeszélyesen csapkodott a sehonnan sem fújó szélben, botja kopogva verdeste végig az üveges sziklákat.

Amikor a fémpók már csak távoli csillanás volt a csillagfényes éjszakában, messze a hátuk mögött, a pusztaságban, Szerda megszólalt.

— Most már biztonságosan beszélgethetünk.

— Hol vagyunk?

— A kulisszák mögött — felelte Szerda.

— Hogy mondtad?

— Gondolj rá úgy mintha a kulisszák mögött lennél. Mint a színházban. Eltűntünk a közönség szeme elől, és most a díszletek mögött vagyunk. Ez egy rövidebb út.

— Amikor megfogtam azt a csontot, egy fickó fejébe kerültem, akit Városnak hívnak. Az öltönyösökkel van. Utál minket.

— Igen.

— A főnökét Világ úrnak hívják. Nagyon emlékeztetett valakire, de nem tudom, kire. Belepillantottam Város fejébe — vagy benne voltam a fejében. Nem vagyok benne biztos.

— Tudják, merre mentünk?

— Azt hiszem, most fújják le az üldözést. Nem akarnak utánunk jönni a rezervátumba. Egyébként egy rezervátumiba megyünk?

— Talán. — Szerda egy pillanatra megállt, rátámaszkodott a botjára, aztán ment tovább.

— Mi volt az a pókszerű izé?

— A mintázat megtestesülése. Keresőprogram.

— Veszélyesek?

— Ha valaki annyi idős, mint én, mindig a legrosszabbat feltételezi.

Árnyék elmosolyodott.

— Miért, milyen öreg vagy?

— Mint a nyelvem — felelte Szerda. — És néhány hónappal idősebb a fogaimnál.

— Annyira rejtegeted a lapjaidat — mondta Árnyék —, hogy néha nem is tudom, vannak-e lapjaid egyáltalán.

Szerda nem válaszolt, csak felmordult. A dombok egyre meredekebbek lettek.

Árnyék szédült. A csillagok mintha a halántékában meg a mellkasában doboló vérrel lüktettek volna egy ütemre. Amikor leértek a következő domb aljára, megtántorodott, szóra nyitotta a száját, aztán elhányta magát.

Szerda az egyik belső zsebébe nyúlt és egy laposüveget húzott elő.

— Igyál egy kortyot — mondta. — De csak egyet.

A folyadéknak átható illata volt és úgy párolgott szét a szájában, mint a nagyon finom konyak, bár nem volt alkoholíze. Szerda kivette a kezéből a laposüveget és eltette.

— Nem tesz jót a közönségnek, ha a kulisszák mögött találja magát. Ezért vagy rosszul. Gyorsan ki kell jutnunk innen.

Szaporább léptekkel folytatták az útjukat, Szerda elszántan cammogva, Árnyék pedig meg-meginogva, bár az italtól jobban érezte magát. Narancshéj, rozmaringolaj, borsmenta és szegfűszeg íze maradt utána a szájában.

Szerda megmarkolta a karját.

— Arra — mutatott balra, két egyforma, kővé dermedt üvegdombra. — Sétálj át közöttük. Maradj mellettem.

Besétáltak a két sziklahalom közé, és hideg levegő meg vakító napfény csapott Árnyék arcába.

Egy meredek hegyoldalon álltak. Eltűnt a köd, fényes, fagyos nappal volt, makulátlan kék színben izzott az ég. A hegy lábánál kavicsos út kanyargott, és vörös kombi közeledett rajta dülöngélve, mint egy játékautó. A közeli házból fából rakott tűz füstje szállt. Lakókocsi lehetett, amit harminc évvel ezelőtt valaki itt hagyott a domboldalon. Azóta sokat javítgattak és foltozgattak rajta, és imitt-amott még hozzá is építettek.

Amikor az ajtó elé értek, az kinyílt és egy középkorú férfi pillantott ki rájuk metsző pillantással, a szája pedig keskeny volt, mintha késsel vágták volna az arcába.

— Aj, hallottam ám a két fehérről, akik elindultak meglátogatni engem. Két fehér egy Winnebagóval. És azt is hallottam, hogy elvesztek, mert a fehér emberek mindig eltévednek, ha nem raknak tele mindent a tábláikkal. És erre ez a két szánalmas pária itt toporog a küszöbömön. Tudjátok, hogy a lakoták földjén jártok?

— Mióta vagy te lakota, vén zsivány? — kérdezte Szerda. Kabátot meg lehajtható fülű sapkát viselt, és Árnyék alig hitte, hogy az előbb a csillagok fényében még széles karimájú kalap meg tépett köpönyeg volt rajta. — No, Whiskey Jack, én mindjárt éhen halok, a barátom meg most szabadult meg a reggelijétől. Nem akarsz behívni az otthonodba?

Whiskey Jack a hónalját vakargatta. Farmernadrágot hordott meg atlétatrikót, ami olyan szürke volt, mint a haja. A lábán mokaszint viselt és rá sem hederített a hidegre.

— Jól érzem magam itt. Gyertek be, fehér emberek, akik elhagyták a Winnebagójukat.

A lakókocsiban sokkal nagyobb volt a füst, és az asztalnál ült még valaki. Kopott szarvasbőr nadrágot viselt, de cipőt nem. Kéregbarna bőre volt. Szerda elégedettnek tűnt.

— Nohát — mondta —, úgy tűnik, késlekedésünk mégis gyümölcsözőnek bizonyult. Whiskey Jack és Alma Johnny. Két legyet egy csapásra.

Az asztalnál ülő férfi, Alma Johnny Szerdára meredt, aztán benyúlt a két lába közé és rámarkolt az ágyékára.

— Megint nem jött be. Megnéztem, de mindkét golyóm megvan, ippeg ott, ahol lenniük kell. — Árnyékra nézett, és a tenyerét mutatva felemelte a kezét. — A nevem John Chapman. Ne is törődj vele, mit hadovál rólam a főnököd. Seggfej. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. Némely ember egyszerűen seggfejnek születik, ennyi az egész.

— Mike Ainsel — mondta Árnyék.

Chapman megdörgölte borostás állát.

— Ainsel — mondta. — Ez nem név. De szükség esetén megteszi. Hogy hívnak?

— Árnyéknak.

— Akkor én is Árnyéknak hívlak. Hé, Whiskey Jack… — de valójában nem azt mondta, hogy Whiskey Jack, gondolta Árnyék. Amit ő mondott, az sokkal több szótagból állt. — Hogy állsz az ennivalóval?

Whiskey Jack fakanállal a kezében felemelte a fatüzelésű tűzhelyen rotyogó fekete vasfazék tetejét.

— Lehet enni — mondta.

Négy műanyag tálat vett elő, mindegyiket telemerte és letette őket az asztalra. Kinyitotta az ajtót, kiment és egy műanyag kannát húzott ki a hókupacból. Behozta, és négy nagy poharat töltött tele valamilyen homályos, sárgásbarna itallal. Végül előszedett négy kanalat. Leült a többiek mellé az asztalhoz.

Szerda gyanakodva méregette a poharát.

— Mint a húgy — mondta.

— Még mindig azt iszod? — kérdezte Whiskey Jack. — Ti, fehérek, teljesen hülyék vagytok. — Aztán Árnyék felé fordulva még hozzátette: — A pörkölt vadpulykából van. John hozta az almát.

— Gyenge almabor — mondta John Chapman. — Soha nem hittem a tömény szeszben. Elveszi az ember eszét.

A pörkölt nagyon finom volt, akárcsak az almabor. Árnyéknak kényszerítenie kellett magát, hogy lassítson, megrágja a falatot, és ne csak mohón nyeldesse, de éhesebb volt, mint hitte. Még egy tányérral szedett a pörköltből és töltött a borból.

— Azt csicsergik a verebek, hogy mindenféle emberekkel beszélgetsz és mindenféléket ígérgetsz nekik. Olyanokat hallani, hogy hadiösvényre szólítod az öregeket — szólalt meg John Chapman. Árnyék meg Whiskey Jack elmosogattak, és műanyag edényekbe lapátolták a pörkölt maradékát. Whiskey Jack kitette az edényeket a hóba, majd egy tejesdobozt nyomott a bucka tetejére, hogy később is megtalálja.

— Azt hiszem, szakértő módon és hibátlanul összefoglaltad az eseményeket — mondta Szerda.

— Ők fognak győzni — mondta Whiskey Jack színtelen hangon. — Már győztek is. Ti pedig veszítettetek. Mint a fehérek meg a én népem. A legtöbbször ők nyertek. Amikor veszítettek, egyezségeket kötöttek. Amiket nem tartottak be. Ezért megint ők nyertek. Én nem harcolok még egy vesztes ügyért.

— És te csak ne pislogjál felém — mondta John Chapman —, mert még ha harcolnék is melletted — amit nem fogok —, nem sok hasznomat látnád. Azok a koszlott, patkányfarkú korcsok elhagytak, és úgy megfeledkeztek rólam, mint annak a rendje. — Elhallgatott, aztán azt mondta: „Paul Bunyan”. Lassan megcsóválta a fejét, és megismételte, amit az előbb mondott. „Paul Bunyan.” Árnyék még soha nem hallott két ennyire ártalmatlan szót ilyen elítélően kiejtve.

— Paul Bunyan? — kérdezte, — Ő mit követett el?

— Hülyeségekkel tömte tele az emberek fejét — mondta Whiskey Jack. Vett egy szálat Szerda cigarettájából, és a két férfi füstölve üldögélt az asztal mellett.

— Mint azok az idióták, akik kitalálják, hogy vigyázniuk kell a kolibrik súlyára, fogazatára vagy valami hasonló ostobaságra, esetleg egyszerűen meg akarják védelmezni a madarakat a cukor veszélyeitől — magyarázta Szerda. — Ezért azzal a kurva cukorpótlóval töltik tele az etetőket. A madarak meg megisszák. Aztán elpusztulnak, mert a kis hasukat ugyan megtöltötték, de az ételben nem volt kalória. Ez az igazi Paul Bunyan. Senki sem mesélt Paul Bunyan-történeteket. Senki nem hitt benne. 1910-ben kitámolygott egy New York-i reklámügynökség ajtaján, és üres kalóriákkal töltötte meg az ország mítoszokra kiéhezett gyomrát.[6]

— Én kedvelem Paul Bunyant — mondta Whiskey Jack. — Egyszer elmentem a Mall of Americába és felültem a Paul Bunyan-hullámvasútra, még jó néhány évvel ezelőtt. Amikor felérsz a legtetejére, megpillantod az öreg hatalmas arcképét, aztán mész is lefelé. Placcs. Nekem nincsen vele bajom. Engem nem zavar, hogy létezett, mert nem vágta ki a fákat. De még az sem olyan jó, mintha fákat ültetett volna. Az jobb.

— Ezt jól megmondtad — jegyezte meg Johnny Chapman.

Szerda füstkarikát fújt. A karika a levegőben lebegett, csápokra és fodrokra foszlott szét, aztán eltűnt.

— A fenébe, Whiskey Jack, nem erről van szó, és ezt te is tudod.

— Nem segítek neked — felelte Whiskey Jack. — Ha szétrúgják a seggedet, gyere vissza nyugodtan, és ha még mindig itt vagyok, megint kapsz tőlem enni. A legjobb kaját errefelé.

— A többi lehetőség rosszabb — mondta erre Szerda.

— Fogalmad sincs arról, mi a többi lehetőség — felelte Whiskey Jack. Aztán Árnyékra nézett. — Vadászol, igaz? — Hangja rekedt volt a füsttől meg a cigarettától.

— Dolgozom — mondta Árnyék.

Whiskey Jack megrázta a fej ét.

— De vadászol valamire — mondta. — Rendezni akarsz egy tartozást.

Árnyék Laura kék ajkára gondolt, meg a kezét mocskoló vérre, és bólintott.

— Hallgass ide. A róka volt itt először, és az ő testvére volt a farkas. Róka azt mondta, az emberek örökké fognak élni. Ha meghalnak, haláluk nem tart sokáig. Farkas azt mondta, nem, az emberek meghalnak, mert meg kell halniuk, minden élőnek meg kell halnia, különben elszaporodnak és elborítják a világot, felfalják a lazacokat, a karibut meg a bölényeket, az összes tököt meg a kukoricát. Aztán egy napon meghalt Farkas, és azt mondta a Rókának, gyorsan, add vissza az életemet. És Róka azt felelte, nem, a holtak maradjanak csak holtak. Meggyőztél. És amikor ezt mondta, zokogott. De kimondta, és ezt így is gondolta. Most Farkas uralkodik a halottak világában, Róka pedig a nap és a hold fényében él, és még mindig gyászolja a testvérét.

— Ha nem szállsz be, hát nem szállsz be — szólt közbe Szerda. — Megyünk tovább.

Whiskey Jack arca szenvtelen maradt.

— A fiatalemberrel beszélgetek — mondta. — Rajtad már nem segíthetek. Rajta még igen. — Visszafordult Árnyékhoz. — Meséld el az álmodat.

— Koponyákból rakott tornyon kapaszkodtam felfelé — mondta neki Árnyék. — Hatalmas madarak repkedtek felette. Villámok cikáztak a tollaik között. Megtámadtak. A torony összedőlt.

— Mindenki álmodik — mondta Szerda. — Indulhatunk végre?

— Nem mindenki álmodik a Vakinjanról, a mennydörgés madaráról — mondta Whiskey Jack. — A visszhangjait még itt is érezni lehetett.

— Én mondtam — jegyezte meg Szerda. — Jézusom.

— Nyugat-Virginiában él egy fészekaljnyi mennydörgésmadár — mondta Chapman lustán. — Néhány nőstény meg egy öreg, magányos hím. Tudok egy tojó párról azon a vidéken, amit Franklin államának hívtak akkoriban, de szegény Benről végül nem neveztek el államot. Valahol Kentucky és Tenessee között van. Persze még a régi szép időkben sem akadt belőlük túl sok.

Whiskey Jack kinyújtotta a kezét, ami vörös volt, mint az agyag, és gyengéden megérintette Árnyék arcát.

— Ajj — mondta. — Így igaz. Ha becserkészel egy mennydörgésmadarat, visszahozhatod az asszonyodat. De ő a farkasé, a halott világban, nem szabadna a földön járnia.

— Honnan tudod? — kérdezte Árnyék. Whiskey Jack ajka meg sem moccant.

— Mit hallottál a bölénytől?

— Hogy higgyek.

— Jó tanács. Megfogadod?

— Igen. Azt hiszem. — Szavak nélkül beszélgettek, nem mozdult a szájuk, nem hallatszott a hangjuk. Árnyék nem tudta, mit lát ebből a másik két férfi: vajon ők ketten most mozdulatlanul állnak egy szívdobbanásnyi ideig, sőt talán csak a szívdobbanás töredékéig?

— Ha megtaláltad a törzsedet, látogass el hozzám — mondta Whiskey Jack. — Segíthetek.

— Így teszek.

Whiskey Jack leeresztette a kezét. Aztán Szerda felé fordult.

— Visszamész a Ho Csankért?

— A miért?

— Ho Csank. A winnebago indiánok nevezik így magukat.

Szerda megrázta a fejét.

— Túl rizikós. Problémás lehet visszahozni onnan. Keresni fogják.

— Lopott?

Szerda megbántottnak tűnt.

— Véletlenül sem. A papírok a kesztyűtartóban vannak.

— És a kulcsok?

— Nálam — mondta Árnyék.

— Az unokaöcsémnek, Harry Kék Szajkónak van egy 81-es Buickja. Miért nem adod nekem a lakókocsid kulcsait? Cserébe megkapod az ő autóját.

— Miféle csere ez? — Szerda komolyan dühbe gurult. Whiskey Jack vállat vont.

— Tudod, milyen nehéz lesz visszahozni a kocsidat onnan, ahol hagytad? Szívességet teszek neked. Kell vagy nem? Engem nem érdekel. — Ezzel összeszorította sebhelyvékony ajkát.

Szerda dühösnek látszott, aztán a haragot lehangoltság váltotta fel.

— Árnyék, add oda a kulcsokat ennek az embernek. — Árnyék átnyújtotta a kulcsokat Whiskey Jacknek.

— Johnny — mondta Whiskey Jack —, elkísérnéd őket Kék Szajkóhoz? Mondd meg neki, hogy azt üzenem, adja oda nekik a kocsiját.

— Örömmel — felelte John Chapman.

Felállt, az ajtóhoz sétált, felemelt a földről egy zsákvászon hátizsákot, kinyitotta az ajtót és kisétált. Árnyék meg Szerda követték. Whiskey Jack megállt az ajtóban.

— Hé — szólt oda Szerdának. — Te ne gyere ide vissza. Nem látlak itt szívesen.

Szerda az ég felé emelte a mutatóujját.

— Dugd fel — mondta nyájasan.

Elindultak lefelé a hóban, és sorban átkecmeregtek a szélfújta torlaszokon. Chapman ment elöl, meztelen lába vörös volt a ropogósra fagyott hótól.

— Nem fázik? — kérdezte Árnyék.

— A feleségem csoktó indián volt — felelte Chapman.

— És megtanította azokra az ősi praktikákra, amik megvédik a hidegtől?

— Francokat. Teljesen hülyének tartott — mondta Chapman. — Mindig azt hajtogatta, hogy „Johnny, hát mér’ nem veszel fel végre egy csizmát?” — A lejtő egyre meredekebb lett, és kénytelenek voltak szüneteltetni a beszélgetést. Botladozva, csúszkálva mentek lefelé, a nyírfák törzsébe kapaszkodtak, nehogy elessenek. Amikor kissé lankásabbá vált a terep, Chapman folytatta. — Persze meghalt már. Azt hiszem, hogy amikor meghalt, kissé megőrültem. Bárkivel megtörténhet. Akár veled is. — Rácsapott Árnyék karjára. — Jézus és Jehosafát, te aztán nagy legény vagy.

— Azt mondják — felelte Árnyék.

Körülbelül fél órán át araszoltak lefelé a hegyről, míg a végén elérték a lábánál kacskaringózó-kavicsos utat, és elindultak a fentről látott épületcsoport felé.

Autó lassított mellettük, aztán megállt. A kormánynál ülő nő áthajolt a másik ablakhoz, letekerte, és kiszólt nekik:

— Hé, fiúk, elvigyem magukat?

— Ez nagyon kedves öntől, asszonyom — mondta Szerda. — Egy Harry Kék Szajkó nevű urat keresünk.

— Biztosan lent van a szórakoztató központban — felelte a nő. Árnyék úgy tippelte, hogy a negyvenes évei körül járhatott. — Szálljanak be.

Beszálltak. Szerda az anyósülésre ült, Johnny Chapman meg Árnyék hátra. Árnyéknak alig fért el a lába, de azért megtett minden tőle telhetőt. A kocsi nagyot rándult, aztán megindult a kavicsos úton.

— Szóval honnan jönnek? — kérdezte a nő.

— Egy barátunkat látogattuk meg — felelte Szerda.

— Fent a hegyen — tette hozzá Árnyék.

— Milyen hegyen? — kérdezte a nő.

Árnyék hátrafordult, és kinézett a koszos hátsó ablakon át a hegyre. De semmilyen hegyet nem látott: nem volt ott semmi, csak a síkság felett lebegő felhők.

— Whiskey Jack — mondta.

— Aha — bólintott a nő. — Mi Inktominak nevezzük errefelé. Szerintem ugyanarról beszélünk. A nagyapám jó kis történeteket mesélt róla. Persze a legjobbak eléggé trágárak voltak. — Ráhajtottak egy buckára. A nő átkozódott. — Jól vannak ott hátul?

— Igen, asszonyom — felelte Johnny Chapman. Két kézzel kapaszkodott az ülésbe.

— Rezervátumi út — mondta a nő. — Megszokja az ember.

— Mindegyik ilyen? — kérdezte Árnyék.

— Eléggé — mondta a nő. — A környéken az összes ilyen. És ne jöjjön nekem azzal, hogy mi van azzal a sok pénzzel, amit a kaszinók termelnek, mert ki az a bolond, aki kijönne ide, a semmi közepére kaszinózni? Abból a pénzből nem sok jut el hozzánk.

— Sajnálom.

— Ne sajnálja. — Recsegve-ropogva sebességet váltott. — Tudja, hogy a környék fehér népessége folyamatosan csökken? Ha elindul valamerre, végig kísértetvárosokat talál. Miért is maradnának a farmokon, ha egyszer meglátták a tévében, milyen a világ? És egyébként sem éri meg gazdálkodni errefelé, ezeken a terméketlen területeken. Elvették a földjeinket, letelepedtek, most meg elmennek. Délre. Nyugatra. Ha elég sokat várunk, talán mind elmennek New Yorkba, Miamiba meg Los Angelesbe, és harc nélkül visszaszerezhetjük az ország középső részét.

— Sok szerencsét — mondta Árnyék.

Kék Szajkót a szórakoztató központban találták meg, a biliárdasztalnál, ahol trükkös lövésekkel próbált lenyűgözni egy csapatnyi fiatal lányt. Jobb kézfejére egy kék szajkót tetováltak, a jobb fülében pedig egy csomó fülbevaló lógott.

— Hó hóka, Harry Kék Szajkó — mondta John Chapman.

— Húzz a picsába, te mezítlábas, bolond fehér kísértet — mondta Kék Szajkó társalgási hangnemben. — A frászt hozod rám.

A terem túlsó végében idősebb férfiak ültek, és kártyáztak vagy beszélgettek. A fiatalabbak, akik annyi idősek lehettek, mint Kék Szajkó, a sorukra vártak a biliárdasztalnál. Az asztal nagy volt és széles, az egyik oldalán felhasadt a zöld posztó, amit ezüstszürke szigetelőszalaggal ragasztottak meg.

— Üzenetet hoztam a nagybátyádtól — mondta Chapman zavartalanul. — Azt üzeni, add oda a kocsidat ennek a két embernek.

A csarnokban harminc, sőt talán negyven ember lehetett, és most mindannyian elszántan meredtek a lapjaikra, a lábukra, a körmük hegyére, és buzgón próbáltak úgy tenni, mint akik nem hallanak semmit.

— Nem a nagybátyám.

A teremben állt az áporodott cigarettafüst. Chapman szélesen elmosolyodott, közszemlére téve a legcsúnyább fogazatot, amit Árnyék emberi szájban valaha is látott. — Elmondanád ezt neki is? Az mondja, te vagy az egyetlen oka, amiért még a lakoták között van.

— Whiskey Jack sok mindent mond — felelte Kék Szajkó ingerülten.

De ő sem azt mondta, hogy Whiskey Jack. Majdnem ugyanazt, de kicsit másképpen hangzott: Wisakedjak, gondolta Árnyék. Ez az a név. Egyáltalán nem Whiskey Jack.

— Igen — közölte Kék Szajkóval. — Többek között azt is mondta, hogy elcserélhetjük a Winnebagónkat a Buickodra.

— Semmilyen Winnebagót nem látok.

— Majd elhozza neked — mondta John Chapman. — Te is tudod.

Harry Kék Szajkó megpróbálkozott egy trükkös lövéssel, de elrontotta. Kicsit remegett a keze.

— Nem vagyok a vén róka unokatestvére — mondta. — Bárcsak ne mondogatná ezt mindenkinek.

— Jobb egy élő róka, mint egy halott farkas — szólt közbe Szerda olyan mély hangon, hogy az szinte morgásnak hangzott. — Nos, hajlandó vagy eladni nekünk az autódat?

Harry Kék Szajkó jól láthatóan megborzongott.

— Persze — mondta. — Persze. Csak vicceltem. Sokat viccelek, az már igaz. — Letette a dákót az asztalra, és levett egy vastag dzsekit az ajtó melletti fogason lógó sok egyforma dzseki közül. — Először hadd hordjam ki a szarságaimat a tragacsból.

Közben mindvégig úgy pislogott Szerda felé, mintha biztosra venné, hogy az öregember bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Harry kocsija száz méterrel odébb parkolt. Menet közben elsétáltak egy meszelt falú, kicsi katolikus templom előtt, ahol egy papi gallért viselő férfi bámulta őket az ajtóból. Úgy szívta a cigarettáját, mint aki nem is élvezi.

— Szép jó napot, atyám! — kurjantott felé Johnny Chapman, de a galléros férfi nem válaszolt. Eltaposta a cigarettáját, felvette a csikket a földről, az ajtó melletti vödörbe dobta és bement.

Kék Szajkó kocsijáról hiányoztak a visszapillantó tükrök, és Árnyék még az életben nem látott ilyen kopott gumikat: mindegyik tökéletesen sima volt és fekete. Harry közölte velük, hogy a kocsi zabálja az olajat, de ameddig töltik bele, a világ végéig gurulni fog, már ha meg nem áll.

Harry telepakolt egy fekete szemeteszsákot a szarságaival (közte több lecsavarható kupakos, olcsó sörrel, aminek még lötyögött az alján valamennyi, fóliába csavart kannabiszmaradékkal, amit meglehetősen ügyetlenül próbáltak elrejteni a hamutartóban, egy bűzös borz farkával, kéttucat country- meg western-kazettával, illetve a Stranger in a Strange Land című könyv megsárgult, kopott példányával).

— Bocs az előbbi cseszegetésért — mondta Harry Szerdának, amikor átnyújtotta a kulcsokat. — Nem tudja, mikor kapom meg a Winnebagót?

— A nagybátyádat kérdezd. Ő a kibaszott autókereskedő, nem én — mordult fel Szerda.

— Wisakedjak nem a nagybátyám — mondta Harry Kék Szajkó. Felmarkolta a fekete szemeteszsákot, bement a legközelebbi házba és becsukta az ajtót. Johnny Chapmant Sioux Fallsben tették ki, egy bioélelmiszert árusító bolt előtt. Szerda meg sem szólalt útközben. Sötét hangulatban volt, amióta csak Whiskey Jacktől eljöttek.

St. Paul mellett, egy családi étteremben Árnyék belelapozott az újságba, amit valaki az asztalon felejtett. Rápillantott a főoldalra, rápillantott még egyszer, aztán megmutatta Szerdának.

— Ezt nézd meg — mondta.

Szerda sóhajtott, majd az újságra nézett.

— Igazán örülök — közölte —, hogy a légiirányítók sztrájk nélkül meg tudtak egyezni a vitás kérdésekben.

— Nem arra gondoltam — mondta Árnyék. — Nézd. A dátum szerint február tizennegyedike van.

— Boldog Valentin-napot!

— Tehát elindultunk január, mikor is, huszadikán, huszonegyedikén. Nem nagyon követtem az idő múlását, de január harmadik hete lehetett. Mindent összevetve három napot utazhattunk. Akkor hogyan lehet február tizennegyedike?

— Mert majdnem egy hónapig gyalogoltunk — felelte Szerda. — A Puszta Földeken. A kulisszák mögött.

— Ezt nevezem útrövidítésnek — mondta Árnyék.

Szerda eltolta maga elől az újságot.

— A seggfej Almamag Johnny meg az ő Paul Bunyanja. A valóságban Chapmannek tizennégy almáskertje volt. Több ezer hektáron gazdálkodott. Igen, valóban gondoskodott róla, hogy béke legyen a nyugati határvidéken, de ezen kívül egyetlen igaz történetet nem hallhatsz felőle, azt leszámítva, hogy egyszer tényleg megbuggyant egy kissé.[7] De nem számít. Ahogy az újságok mondják, ha az igazság nem elég, hozd le a legendát. Ennek a országnak szüksége van a legendáira. És ebben már maguk a legendák sem hisznek.

— De te látod, mi folyik itt.

— Nekem már leáldozott. Ki a faszt érdekel, mi van velem?

Árnyék erre azt mondta lágyan:

— Isten vagy.

Szerda szúrós pillantást vetett rá. Már majdnem mondott valamit, aztán visszasüppedt a székébe, és az étlapot kezdte tanulmányozni.

— És? — mondta végül.

— Istennek lenni jó dolog — mondta Árnyék.

— Tényleg? — kérdezte Szerda, és ez alkalommal Árnyék volt az, aki elfordította a fejét.

Huszonöt mérföldre Lakeside-tól, egy benzinkút mosdójának a falán Árnyék megpillantott egy házilag készített, fénymásolt hirdetményt: Alison McGovern fekete-fehér fotója volt rajta, felette egy kézzel írott kérdés: Láttál engem? A fényképet az iskolai évkönyvből fénymásolhatták ki: egy magabiztosan mosolygó, kék fogszabályzós kislányt ábrázolt, aki állatokkal szeretne foglalkozni, ha nagy lesz.

Láttál engem?

Árnyék vett egy Snickerst, egy üveg vizet, meg a Lakeside News legutóbbi számát. A címlapsztorit Marguerite Olsen írta, a fényképen egy fiú meg egy idősebb férfi állt a befagyott tavon, egy sufniszerű, jégre épített lékhalászkuckó mellett, és egy nagy halat tartottak a kezükben. Mosolyogtak. Rekordméretű halat fogott apa és fia — folytatás a harmadik oldalon.

Szerda vezetett. — Olvass fel nekem valami érdekeset — mondta.

Árnyék megfontoltan lapozgatva áttanulmányozta az újságot, de nem talált semmi érdekeset.

Szerda a garázsfeljárónál tette ki Árnyékot. A feljárón gubbasztó füstszínű macska alaposan megbámulta, de amikor meg akarta simogatni, elmenekült.

Árnyék megállt a teraszon, a lakásajtó előtt és lenézett a tóra, amit imitt-amott zöld meg barna lékhalászkunyhók pettyeztek. A legtöbb mellett autó is állt. A híd közelében a vén, zöld roncs állt a jégen, pontosan úgy, mint az újságban.

— Március huszonharmadika — közölte Árnyék bátorítóan a ronccsal. — Délelőtt negyed tíz körül. Meg tudod csinálni.

— Esélytelen — szólalt meg egy női hang. — Április harmadika. Este hat. Aznap enged fel a jég. — Árnyék elmosolyodott. Marguerite Olsen síruhát viselt. A terasz túlsó végén töltögette a madáretetőket.

— Olvastam a cikkét a Lakeside Newsban.

— Izgalmas, mi?

— Hát, inkább oktató jellegű.

— Már azt hittem, vissza sem jön — mondta a nő. — Jól eltűnt, mi?

— A nagybátyámnak szüksége volt rám — felelte Árnyék. — Úgy elszaladt az idő, szinte észre sem vettük.

A nő betette az utolsó faggyúkockát a ketrecbe, majd egy műanyag tejesflakonból korpát öntött a hálós etetőbe. A közeli fenyőfán türelmetlen csipogtak az olívazöld télikabátjukat viselő tengelicék.

— Az újságban nem találtam semmit Alison McGovernről.

— Nem tudtunk mit írni. Még mindig nem találták meg. Elterjedt a pletyka, hogy valaki látta Detroitban, de mint kiderült, vaklárma volt.

— Szegény kislány.

Marguerite Olsen visszacsavarta a kupakot a kannára.

— Remélem, meghalt — mondta tárgyilagosan.

Árnyék teljesen megdöbbent.

— Miért?

— Mert a többi lehetőség sokkal rosszabb.

A tengelicék zaklatottan ugrándoztak a fenyőfa ágán, és türelmetlenül várták, hogy végre eltűnjenek onnan az emberek.

Nem Alisonról beszélt — gondolta Árnyék. — Hanem a sajátfiáról. Sandyről. Hiányzik Sandy — mondta valaki nem is olyan régen. Ki volt az?

— Jót beszélgettünk — mondta.

— Igen — mondta a nő. — Szerintem is.

A február maradéka kurta, szürke napok gyors sorozatává olvadt össze. Voltak napok, amikor havazott, voltak napok, amikor nem. Kezdett enyhülni az idő, olykor fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet. Árnyék a lakásban maradt, de lassan úgy érezte magát, mint akit börtönbe zártak, így hát amikor Szerdának nem volt rá szüksége, sétákra indult a környéken.

A nap nagy részét sétálással töltötte, és hosszú vándorutakat tett a város környékén. Magányos barangolása során eljutott a nemzeti park határáig északon meg nyugaton, délen pedig tehénlegelőkbe és kukoricamezőkbe ütközött. Végigment a helyi túraösvényen, elhagyatott síneken és hátsó dűlőutakon bandukolt. Olykor még a befagyott tavon is átkelt, az északi partról a délire. Néha találkozott helybéliekkel, téli kirándulókkal vagy kocogókkal, és ilyenkor integetett nekik, üdvözölte őket. Az esetek nagy részében senkit sem látott, csak varjakat meg tengelicéket, nagy ritkán egy elütött oposszumot vagy mosómedvét falatozó sólymot. Egy emlékezetes alkalommal végignézte, hogyan fog egy sas ezüstös pikkelyű halat a peremén befagyott, de középen szabadon zubogó White Pine-folyóból. A hal vadul ficánkolt a sas karmai között, pikkelyén a déli nap sugarai csillogtak. Árnyék elképzelte, mi lenne, ha a hal kiszabadulna és elúszna az égen, aztán komoran elmosolyodott.

Rájött, hogy ha sétál, nem kell gondolkodnia, és ez tökéletesen megfelelt neki — ha gondolkodni kezdett, elméje olyan helyekre kalandozott, amelyek felett nem volt hatalma, ahol kényelmetlenül érezte magát. A kimerültség sokkal jobb volt. Amikor teljesen kifáradt, a gondolatai nem tértek vissza Laurához, a különös álmokhoz, esetleg olyan dolgokhoz, amelyek nem léteztek vagy nem létezhettek. Amikor séta után hazatért, azonnal elaludt és nem álmodott.

A főtéren, George Borbélyüzletében összefutott Chad Mulligan seriffel. Árnyék mindig sokat várt a fodrászoktól, de azok soha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Minden hajvágás után többé-kevésbé ugyanúgy nézett ki, mint előtte, csak rövidebb volt a haja. A szomszédos székben ülő Chadet meglepően aggasztotta, milyen lesz a külseje. Amikor a fodrász végzett, a seriff komoran a tükörképe szemébe nézett, mintha mindjárt megbírságolná gyorshajtásért.

— Jól néz ki — mondta neki Árnyék.

— Akkor is ezt mondaná, ha nő lenne?

— Szerintem igen.

Átsétáltak a téren Mabel büféjébe, és rendeltek két bögre forró csokoládét.

— Hé, Mike — mondta Chad. — Nem gondolt még rá, hogy belépjen a rendőrséghez?

Árnyék vállat vont.

— Nem mondhatnám — felelte. — Szerintem egy csomó dolgot tudni kell hozzá.

Chad a fejét csóválta.

— Tudja, mi egy ilyen városban a rendőri munka legfontosabb része? Higgadtnak maradni. Ha történik valami, ha valaki ordítani kezd magával, mindenféle ocsmányságokat vág a fejéhez, akkor tudnia kell azt mondani, hogy az egész csak egy félreértés, és ha mindenki megőrzi a nyugalmát, maga majd elintézi a dolgot. És ezt komolyan kell gondolnia.

— És ezután elintézem a dolgot?

— Legtöbbször ez azt jelenti, hogy megbilincseli őket. De igen, ahogyan tudja, elintézi. Szóljon, ha be akar lépni. Éppen embereket keresünk. És pont olyanokra gondoltunk, mint maga.

— Nem felejtem el. Ha már nem kell segítenem a nagybátyámnak.

Belekortyoltak a forró csokiba.

— Mondja, Mike — szólalt meg Mulligan —, maga mit tenne, ha lenne egy távoli rokona, egy nő. Tegyük fel, özvegy. És elkezdené hívogatni magát.

— Mármint?

— Telefonon. Nem itt lakik. Messze innen. — A seriff arcán két piros folt tűnt fel. — Tavaly találkoztunk egy családi esküvőn. Akkoriban még volt férje, vagyis élt még a férje, és egyébként rokon. Nem közvetlen rokon. Nagyon távoli.

— Tetszik magának?

A férfi elpirult.

— Nem is tudom.

— Akkor másképpen teszem fel a kérdést. Maga tetszik neki?

— Hát, mondott pár dolgot, amikor felhívott. Nagyon csinos nő.

— És… mit fog tenni?

— Esetleg meghívhatnám ide. Nem? Végül is mondott olyasmit, hogy szívesen meglátogatna.

— Mindketten felnőtt emberek. Én azt mondom, hajrá.

Chad bólintott, elvörösödött, aztán megint bólintott.

Árnyék lakásában hallgatott a telefon. Nem jutott eszébe senki, akit felhívhatott volna. Egyszer, késő éjjel felemelte a kagylót, belehallgatott, és biztos volt benne, hogy a szél zúgását hallja, meg egy távoli beszélgetés foszlányait, ami túl halk volt és nem értette rendesen. „Halló” — szólt bele a telefonba. — „Van ott valaki?” — kérdezte, de nem kapott választ, bár hirtelen csend lett, és valahol nevetés harsant, olyan messze, olyan halkan, hogy nem is volt biztos benne, hallotta-e egyáltalán.

A következő néhány hétben többször elkísérte Szerdát.

Egyszer egy kunyhó konyhájában üldögélt Rhode Islanden, míg Szerda az elsötétített hálószobában vitatkozott egy nővel, aki nem volt hajlandó felkelni, és az arcát sem mutatta meg egyiküknek sem. A hűtő polcán két műanyag zacskó volt, az egyikben tücsköket, a másikban új szülött egerek tetemét tartották.

Egy seattle-i rockklubban végignézte, amint Szerda megpróbálja túlkiabálni a zenekar dübörgését, és üdvözlő szavakat ordít egy rövid, vörös hajú, kék spirálokkal kitetovált lány fülébe. A beszélgetés eredményes lehetett, mert Szerda elégedetten vigyorogva távozott.

Öt nappal később egy bérelt autóban várta Szerdát, aki bosszús arccal sétált ki egy dallasi irodaházból. Beült, bevágta az ajtót és egy darabig meg sem szólalt, csak haragtól vörös arccal ült az ülésen.

— Indulj — szólalt meg végül. — Seggfej albánok — tette hozzá. — Nem mintha bárkit is érdekelnének.

Három nappal később Boulderbe repültek, ahol kellemes ebéden vettek részt öt fiatal japán hölgy társaságában. Mindvégig udvarias megjegyzéseket váltottak, és amikor távoztak, Árnyék azt sem tudta eldönteni, egyáltalán megegyeztek-e valamiben. Szerda viszont egészen jókedvűnek látszott.

Kezdte várni a napot, amikor visszatérhet Lakeside-ba. Ott nyugalmas volt az élet, szívesen látták, és ezt kezdte egyre jobban megbecsülni.

Azokon a reggeleken, amikor nem sofőrködött, áthajtott a hídon és leparkolt a főtéren. Két pástétomot vett Mabelnél: az egyiket ott helyben megette és utána ivott egy kávét. Ha valaki ott felejtette az újságot, elolvasta, bár annyira soha nem érdekelték a külvilág hírei, hogy magától vegyen egyet.

A másik pástétomot papírba csomagolva magával vitte és megette ebédre.

Az egyik reggel az USA Todayt olvasta, amikor Mabel lépett az asztalhoz.

— Hé, Mike. Ma merre megy?

Halványkék volt az ég. A reggeli köd már felszállt és deres hártyát hagyott a fatörzseken.

— Nem tudom — mondta Árnyék. — Talán megint végigmegyek a gyalogösvényen.

A nő újratöltötte a kávéspoharát.

— Járt már kelet felé, a Q úton? Arrafelé nagyon szép a táj. Az a kis utca lesz az, ami a Huszadik sugárútról indul, a szőnyegbolt mellett.

— Nem. Még nem jártam arrafelé.

— Hát — mondta a nő — pedig nagyon szép.

Rendkívül szép volt. Árnyék letette a kocsit a város határában, aztán elindult az út szélén. A szélfútta vidéki út a várostól keletre magasodó dombok között kanyargott. A dombokat csupasz juharfák, csontfehér nyírfák és sötét fenyők borították.

Valahol a nyomába szegődött egy sötét kismacska. Szürke bundája volt és fehér zoknija. Árnyék odasétált a macskához. Az nem futott el.

— Szia, macska — mondta neki fesztelenül.

A macska félrehajtotta a fejét és végigmérte smaragdszín szemével. Aztán fújt — nem a férfira, hanem valamire az út túloldalán, de Árnyék nem látta, mi az.

— Nyugi — mondta a macskának. Az állat átsurrant az úton és eltűnt a lábon maradt kukoricaszárak között.

A következő kanyarban apró temetőre bukkant. A sírkövek viharvertek voltak, bár néhány mellett friss virágcsokrot látott. A temető körül nem volt fal, sem kerítés, csak a kortól és a jégtől meggyötört alacsony eperfák jelezték, hol húzódik a határvonal. Árnyék átlépett az út mellé kotort hókupacon és a latyakon. A bejáratot két kőoszlop jelölte, de kapu nem volt. A két kapuoszlop között besétált a temetőbe.

Körbesétált a sírok között és szemügyre vette a sírköveket. Egyik feliraton sem szerepelt 1969-nél újabb dátum. Lesöpörte a havat egy stabilnak látszó gránitangyalról és lekucorodott mellé.

Előhúzta a zsebéből a papírba csavart csomagot és kivette belőle a pástétomot. Tört egy darabot a tetejéből: az étel gőzölgött a hideg levegőben. És nagyon jó illata volt. Beleharapott.

Valami moccant mögötte a bozótban. Először azt hitte, a macska az, de aztán parfüm illata csapott az orrába, a parfüm illatán pedig átsejlett a rothadás szaga.

— Ne nézz rám, kérlek — szólalt meg a nő a háta mögött.

— Helló, Laura — mondta Árnyék.

A nő hangja óvatos volt, sőt talán egy picit riadt is.

— Szia, kutyuskám — mondta.

Árnyék tört a pástétomból.

— Kérsz egy kicsit? — kérdezte.

A nő most közvetlenül a háta mögött állt.

— Nem — felelte. — Edd csak meg. Én már nem eszem ennivalót.

Árnyék ette tovább a pástétomot. Finom volt.

— Szeretnék rád nézni — mondta.

— Nem vagyok szép látvány — mondta a nő.

— Kérlek.

A nő kilépett a kőangyal mögül. Árnyék szemügyre vette a napfényben. Volt, ami változott rajta, és volt, ami nem. A szeme nem változott, sem bíztató, gunyoros mosolya. És nyilvánvalóan eléggé régen meghalt már. Árnyék végzett a pástétommal. Felállt, kiszórta a morzsákat a zacskóból, aztán összehajtogatta a papírt és eltette a zsebébe.

A cairói halottasházban eltöltött időnek köszönhetően valahogy nem zavarta annyira Laura társasága. Nem tudta, mit kellene mondania.

A nő hideg keze Árnyék kezére csúszott és gyengéden megszorította. Árnyék érezte, hogyan ver a saját szíve a mellkasában. Félt, és leginkább az riasztotta meg, milyen normálisnak is tűnt ez az egész. Olyan jó érzés volt a felesége mellett állni, hogy szívesen elácsorgott volna itt örökké.

— Hiányzol — vallotta be.

— Itt vagyok — mondta a nő.

— Ilyenkor hiányzol a legjobban. Amikor itt vagy. Amikor nem állsz mellettem, amikor csak egy kísértet vagy a múltból, álom egy másik életből, akkor könnyebb.

A nő megszorított az ujjait.

— Hát — mondta Árnyék. — Milyen a halál?

— Kemény — mondta a nő. — Nem akar véget érni.

Laura Árnyék vállára hajtotta a fejét. Ez majdnem sok volt neki.

— Van kedved sétálni egyet? — kérdezte.

— Persze. — A nő Árnyékra mosolygott: ideges, féloldalas mosoly egy halott arcon.

Kisétáltak az apró temetőből, és kézen fogva elindultak vissza, a város felé.

— Hol voltál? — kérdezte a nő.

— Itt — felelte a férfi. — Nagyrészt.

— Karácsony óta — mondta Laura — mintha elveszítettelek volna. Néha tudtam, merre jársz, néhány óráig, néhány napig. Éreztelek. Aztán megint eltűntél.

— Ebben a városban voltam — mondta Árnyék. — Rendes kis város.

— Ó — mondta a nő.

Már nem azt a kék kosztümöt viselte, amiben eltemették. Most több réteg pulóver volt rajta, hosszú, sötét színű szoknya, és magas szárú, burgundivörös csizma. Ez utóbbit Árnyék meg is dicsérte.

Laura félrehajtott fejjel nézett rá. Aztán elmosolyodott.

— Hát nem szép? Chicagóban bukkantam rá, egy nagy cipőáruházban.

— És mi szél hozott ide Chicagóból?

— Ó, onnan már régen eljöttem. Dél felé tartottam. Zavart a hideg. Azt hihetnéd, hogy örültem neki. De attól tartok, ha meghalsz, másként állsz a dologhoz. Nem érzel hideget, egyszerűen nem érzel semmit, és azt hiszem, a halottak egyedül a semmitől félnek. Texasba akartam menni. Galvestonban akartam tölteni a telet. Azt hiszem, gyerekkoromban Galvestonban teleltünk.

— Szerintem nem — mondta Árnyék. — Ezt még sohasem említetted.

— Nem? Akkor valaki más volt. Nem tudom. Emlékszem a sirályokra — kenyeret hajigáltam nekik, annak a több száz sirálynak, mert az egész eget elborították a sirályok, csapkodtak a szárnyukkal, és a levegőben kapták el a kenyérdarabokat. — Elhallgatott. — Ha nem én láttam, akkor valaki más volt az — mondta aztán.

A sarkon felbukkant egy autó. A sofőr intett nekik. Árnyék visszaintegetett.

Bámulatosan normális dolognak tűnt a feleségével sétálgatni.

— Ez jó — mondta Laura, mintha a gondolataiban olvasott volna.

— Igen — mondta Árnyék.

— Amikor megéreztem a hívást, sietnem kellett. Éppen megérkeztem Texasba.

— Hívást?

A nő az arcába nézett. A nyakában megcsillant az arany pénzdarab.

— Olyan volt, mint egy hívás — mondta. — Egyszer csak eszembe jutottál. Hogy mennyire szeretnélek látni. Mint egy mohó étvágy.

— Szóval tudtad, hogy itt vagyok?

— Igen. — A nő megtorpant. Elfintorodott, és elkékült ajkába harapott. Oldalra hajtotta a fejét. — Igen. Hirtelen tudtam. Azt hittem, te hívsz, de akkor nem te voltál az, ugye?

— Nem.

— Nem akartál látni.

— Nem erről van szó — mondta Árnyék tétovázva. — Nem. Nem akartalak látni. Túlságosan fáj.

A lábuk alatt ropogott a hó és gyémántként szikrázott a napfényben.

— Nehéz dolog lehet nem élni — mondta Laura.

— Mármint nehezen viseled, hogy meghaltál? Nézd, rá fogok jönni, hogyan tudlak visszahozni, mármint rendesen. Szerintem jó úton járok…

— Nem — mondta a nő. — Vagyis nagyon köszönöm. És remélem, hogy tényleg képes leszel rá. Sok rosszat elkövettem… — Megrázta a fejét. — De én rólad beszéltem.

— Én élek — mondta Árnyék. — Nem haltam meg. Emlékszel?

— Nem haltál meg — mondta a nő. — De szerintem nem is élsz. Nem igazán.

Ennek a beszélgetésnek nem kellene így alakulnia — gondolta Árnyék. — Semminek sem kellene így alakulnia.

— Szeretlek — mondta Laura szenvtelenül. — Te vagy az én kutyuskám. De amikor tényleg meghalsz, sokkal tisztábban látod a dolgokat. Olyan, mintha nem lenne itt senki. Érted? Egy nagy, tömör, ember alakú lyuk vagy a világban. — Elfintorodott. — Még amikor együtt voltunk… imádtam veled lenni. Bálványoztál és mindent megtettél volna értem. De néha bementem a szobába, és eszembe se jutott, hogy van még ott valaki. Aztán felkapcsoltam a lámpát, vagy éppen lekapcsoltam, és akkor jöttem rá, hogy te is ott vagy, ott ülsz egyedül, de nem olvasol, nem tévézel, nem csinálsz semmit.

Gyorsan megölelte Árnyékot, mintha el akarná venni a szavai élét.

— Robbie-ban azt szerettem a legjobban, hogy ő volt valaki. Néha nagy seggfej tudott lenni, máskor meg nevetségesen viselkedett, és szerette, ha tükrök között szeretkeztünk, hogy lássa, hogyan kefélünk, de ő élt, kutyuskám. Akart dolgokat. Kitöltötte a teret. — Megállt, felnézett Árnyékra és egyik oldalról a másikra biccentette a fejét. — Sajnálom. Megbántottalak?

Árnyék félt, hogy a hangja elárulná, ezért egyszerűen nemet intett.

— Jó — mondta a nő. — Akkor jó.

Közeledtek a parkoló felé, ahol letette a kocsit. Árnyék úgy érezte, mondania kellene valamit: Szeretlek vagy Kérlek, ne menj el, esetleg Sajnálom. Olyasmit, amivel az ember helyrehozza azt a beszélgetést, ami figyelmeztetés nélkül sötét helyekre kanyarodott. De ehelyett azt mondta:

— Nem vagyok halott.

— Talán nem — felelte a nő. — De biztos vagy benne, hogy élsz?

— Nézz rám — mondta a férfi.

— Ez nem válasz — mondta halott felesége. — Ha élsz, tudsz róla.

— És most? — kérdezte Árnyék.

— Hát — felelte Laura — láttalak. Most visszamegyek délre.

— Vissza Texasba?

— Valami meleg helyre. Nem érdekel túlzottan.

— Nekem itt kell várnom — mondta Árnyék. — Amíg a főnökömnek szüksége van rám.

— Ez nem élet — mondta Laura. Sóhajtott — aztán elmosolyodott, azzal a mosollyal, ami mindig elszorította Árnyék szívét, akárhányszor csak látta. Ez a mosoly minden alkalommal olyan volt, mintha akkor látná először.

Közelebb lépett, hogy megölelje, de a nő a fejét rázva elhúzódott előle. Leült egy hó borította piknikasztal szélére, és figyelte, ahogyan Árnyék elhajt.

KÖZJÁTÉK

Elkezdődött a háború, de senki sem vette észre. A viharfelhők alacsonyabbra ereszkedtek, de senki sem tudott róla.

Egy manhattani utcán két napig szünetelt a forgalom egy lezuhant gerenda miatt. A balesetben két ember meghalt, egy arab taxis meg az utasa.

Egy denveri kamionsofőrt holtan találtak otthonában. A gyilkos fegyver, egy guminyelű, karmos végű kalapács a hulla mellett hevert a padlón. A férfi arca érintetlen volt, de a tarkóját teljesen bezúzták, és barna rúzzsal különös jeleket rajzoltak a fürdőszobatükörre.

Az arizonai Phoenixben egy postai válogatóállomás alkalmazottja megőrült, és lelőtte Terry „Troll” Evensent, egy betegesen elhízott, nehézkes férfit, aki magányosan élt a lakókocsijában. Másokra is rálőtt, de egyedül Terry Evensen halt meg. A lövöldöző férfit — az első feltételezések szerint egy elégedetlen postai alkalmazottat — soha nem kapták el és nem is azonosították.

— Őszintén szólva — nyilatkozta Terry „Troll” Evensen főnöke az ötórás hírekben —, ha tippelnem kellett volna, hogy ki lesz az, aki megkattan, hát én a Trollra szavaztam volna. Nem dolgozott rosszul, de fura egy fazon volt, na, az ember sohasem tudhatja, nem?

Az interjút aznap este már megvágva sugározták.

Egy montanai közösségben holtan találtak kilenc szerzetest. A riporterek először tömeges öngyilkosságra gyanakodtak, de hamarosan kiderült, hogy halálukat szénmonoxid-mérgezés okozta, egy régi kazán hibája miatt.

Key Westben meggyaláztak egy temetőt.

Idahóban az Amtrak amerikai vasúttársaság járata az UPS csomagszállító kamionjával ütközött. A kamion sofőrje meghalt, a vonat utasai közül senki sem sérült meg komolyan.

Ebben a fázisban még csak hidegháború volt az egész, igazi furcsa háború, semmi olyasmi, amit meg lehetett volna nyerni vagy el lehetett volna veszíteni.

Szél mozgatta a fák ágait. Szikrákat szórt a felkavart tűz. Közeledett a vihar.

Sába királynője — akiről azt suttogták, hogy apai ágon félig démon —, boszorkány, bölcs és királynő, aki Sába uralkodója volt, amikor Sábánál nem akadt gazdagabb birodalom a világon, amikor hajók és tevék hordták onnan a fűszereket, a szantálfát és az ékköveket a világ minden sarkába, akit már életében bálványoztak, akit istennőként tiszteltek még a legbölcsebb királyok is, most, hajnali kettőkor a Sunset Boulevard járdáján áll és üres tekintettel bámulja a forgalmat, mint egy repedt sarkú műanyag menyasszony egy fekete és neonszín esküvői tortán. Úgy áll ott, mintha az övé lenne az egész járda meg az őt körülvevő éjszaka.

Ha valaki egyenesen az arcába néz, megmozdul az ajka, mintha magában beszélne. Ha férfiak hajtanak el mellette autóban, tekintetével megkeresi a szemüket és elmosolyodik.

Hosszú éjszaka volt.

Hosszú hét volt és hosszú négyezer év.

Büszke rá, hogy senkinek nem tartozik semmivel. A többi lánynak stricije van, rossz szokásaik, gyerekeik, mind elveszi tőlük azt, amit megkeresnek. Vele ez nem történik meg.

A munkájában nincsen már semmi szent. Már nincsen.

Múlt héten megérkezett az eső Los Angelesbe, síkosra áztatta az utakat és baleseteket okozott, lemorzsolta a sarat a domboldalakról, házakat sodort a kanyonok mélyére, ereszekbe és csatornákba mosta az egész világot, megfojtotta a folyó betonágyában megtelepedett csavargókat és csöveseket. Amikor az eső Los Angelesbe érkezik, mindig meglepetésként éri az embereket.

Bilquis az elmúlt héten bezárkózott. Képtelen volt kint ácsorogni az út szélén, ezért összekucorodva gubbasztott a szobájában, ahol a fal színe olyan, mint a nyers máj — hallgatta, hogyan kopog az eső az ablakon kivezetett légkondicionáló fémdobozán, és az interneten reklámozta magát. Több helyre feltette a meghívóját, az adultfriendfinder.com-ra, az LA-escorts.com-ra, a Classyhollywoodbabes.com-ra, és mindenhol névtelen e-mail címet adott meg. Büszke volt magára, amiért nekiállt egyezkedni az új területekért, de továbbra is ideges — nagyon sokáig távol tartotta magát minden olyasmitől, ami a nyomára vezethetne bárkit. Még az L. A. Weekly hátsó oldalain sem adott fel soha apróhirdetést, inkább saját maga választotta ki az ügyfeleit, felmérte, megszagolta, megérintette azokat, akik hódolni fognak neki, mert szüksége van a hódolatra, azokat, akik megengedik neki, hogy elvigye őket a legvégső határig…

És most jut eszébe, miközben reszketve ácsorog az utcasarkon (mert a késő februári eső elvonult ugyan, de a csípős hideg, amit hozott, az itt maradt), hogy neki is van egy legalább olyan rossz szokása, mint a drogfüggő szajháknak, és ez aggodalommal tölti el, és ismét megmoccan a szája. Ha elég közel állnál hozzá, hallhatnád, mit motyognak rubinvörös ajkai:

— Azért hát felkelek én, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem. — Ezt suttogja, meg még ezt is: — Éjszakánként őt kerestem, akit a lelkem szeretni kíván. Csókoljon hát engem ajka csókjaival. A szerelmem az enyém és az én az övé vagyok.

Bilquis reméli, hogy miután az eső elállt, az ügyfelek is visszajönnek. Az év legnagyobb részében a Sunset Boulevardon sétálgat fel és alá, élvezi a nyüzsgő éjszakákat. Havonta egyszer kifizet egy bizonyos összeget a rendőrség egyik nyomozójának, aki felváltotta előző, nyomtalanul eltűnt kollégáját. A férfit Jerry LeBecnek hívták és eltűnése mind a mai napig rejtély. Rögeszmésen belebolondult Bilquisbe és követni kezdte. Bilquis az egyik délután kopogó zajra ébredt, és amikor kinyitotta az ajtót, Jerry LeBec a kopott szőnyegen térdepelt és előre-hátra hintázva várta, hogy Bilquis kijöjjön. Közben ütemesen csapkodta a fejét az ajtónak, és ez a zaj ébresztette fel Bilquist.

Megsimogatta a férfi fejét és behívta a lakásba — később egy fekete szemeteszsákba tette a ruháit, és pár utcával arrébb egy hotel szemetesébe hajította az egészet. A pisztolyát meg a tárcáját egy zöldséges zacskóba dugta. Szétfőtt kávét és ételmaradékokat öntött a tetejükbe, aztán az egészet bedobta egy buszmegálló kukájába.

Nem tartott meg szuveníreket.

A narancsszín éjszakai eget nyugaton távoli villámlás világítja be, valahol a tenger felett, és Bilquis tudja, hogy hamarosan ismét elered az eső. Sóhajt. Nem szeretne megázni. Úgy dönt, inkább hazamegy, megfürdik, leborotválja a lábát — néha úgy érzi, mintha nem is csinálna mást —, aztán lefekszik.

Egy mellékutcában elindul felfelé a dombra, ahol a kocsija parkol.

Fényszórók villannak mögötte, lassan megállnak mellette, Bilquis az utca felé fordul és elmosolyodik. A mosoly az arcára fagy, amikor meglátja, hogy a kocsi egy hosszú, fehér limuzin. A limuzinokban utazó férfiak a járműben akarnak kefélni, nem Bilquis csendes szentélyében. Mindegy, legyen ez befektetés. A jövőre.

Zümmögve lehúzódik egy sötétített ablak és Bilquis mosolyogva a limuzinhoz lép.

— Hé, szívem — mondja. — Keresel valamit?

— Édes gyönyört — feleli egy hang bentről. A nő benéz az ablakon, bár nem sok mindent lát: ismer egy lányt, aki egyszer beszállt egy limuzinba öt részeg rögbijátékos mellé, és komoly sérüléseket szerzett, de itt csak egyetlen ügyfelet lát, és az is eléggé fiatalka. Nem tűnik Bilquis hódolójának, de a pénz, a jóféle, ropogós pénz is egyfajta energia — valaha régen barakának hívták —, aminek hasznát veheti, és őszintén szólva manapság minden apró segítség számít.

— Mennyi? — kérdezi a fiú.

— Attól függ, mit akarsz és milyen sokáig akarod — feleli a nő. — És hogy megengedheted-e magadnak. — A limuzin ablakából füstszag szivárog kifelé. Égő drótok és túlmelegedett áramkörök szaga. Kinyílik az ajtó.

— Én mindent megengedhetek magamnak — mondja a fiú. A nő behajol a kocsiba és körülnéz. A fickó egyedül van, pufók arcú kölyök, akit talán még a bárban sem szolgálnának ki, mert túl fiatal. Senki más, úgyhogy Bilquis beszáll.

— Szóval gazdag srác vagy, mi? — kérdezi.

— Még a gazdagoknál is gazdagabb — feleli a kölyök, és Bilquis felé araszol a bőrülésen. Tétován mozog. A nő rámosolyog.

— Mmm. Mindjárt beindulok, szívem — mondja neki. — Biztosan te is olyan dotcomos fickó vagy, akikről annyit olvasni?

A kölyök hirtelen felfújja magát, mint egy varangyosbéka.

— Ja. Többek közt. Én vagyok a technikus srác. — A kocsi elindul.

— Szóval — mondja a fiú. — Áruld el nekem, Bilquis, mennyiért szopnád le a farkamat?

— Minek neveztél?

— Bilquisnek — mondja a fiú ismét. Aztán énekelni kezd, de a hangját nem éneklésre teremtették. — Anyagtalan lány nagy az anyagias világban.

— A szavaiban van valami mesterkéltség, mintha tükör előtt gyakorolta volna ezt a párbeszédet.

A nő nem mosolyog, arckifejezése megváltozik, bölcsebb lesz, élesebb, keményebb.

— Mit akarsz?

— Már mondtam. Édes gyönyört.

— Megkapsz tőlem mindent, amit csak akarsz — mondja a nő. Ki kell szabadulnia ebből a kocsiból. Ahhoz valószínűleg túl gyorsan megy, hogy kiugorhasson, de ha nem bírja kidumálni magát innen, kénytelen lesz ezt tenni. Akármi is történik itt, nem tetszik neki.

— Amit csak akarok. Igen. — A kölyök elhallgat. Végignyalja az ajkát.

— Egy tiszta világot akarok. Azt akarom, hogy az enyém legyen a holnap. Evolúciót, devolúciót és revolúciót akarok. Be akarom juttatni a társaimat a mellékágak széléről a fősodorba. Ti a föld alá vonultatok. Nem jó ez így. A reflektorfény meg a csillogás minket illet. Elöl, középen. Ti olyan régóta vagytok a föld alatt, hogy már a szemeteket sem bírjátok használni.

— Én Ayesha vagyok — mondja neki a nő. — Nem tudom, miről beszélsz. Dolgozik egy lány azon a sarkon, ő Bilquis. Visszamehetünk a Sunsetre, és mindkettőnket megkaphatsz…

— Ó, Bilquis — mondja a fiú, és teátrálisan felsóhajt. — Az emberek nem tudnak ennél jobban hinni. Ennyit kapunk tőlük. Ez a nagy különbség a duma meg a tények között. — És megint énekelni kezd, hamis orrhangon. — Analóg lány vagy egy digitális világban. — A limuzin túl nagy sebességgel kanyarodik, és a kölyök majdnem Bilquis ölébe zuhan. A sofőrt nem látni a füstüveg mögött. Bilquist hirtelen az a képtelen balsejtelem fogja el, hogy nincs is sofőr, a fehér limuzin magától kering Beverly Hillsben, mint Herbie, a csodaautó.

Aztán a kölyök megkocogtatja a füstüveg elválasztót.

A kocsi lassít, de mielőtt teljesen megállna, Bilquis már ki is löki az ajtót, és félig ugrik, félig zuhan kifelé a betonra. Egy hegyoldalon vannak. Balra meredek sziklák, jobbra meredek szakadék. Futásnak ered, lefelé az úton.

A limuzin mozdulatlanul áll.

Elered az eső, Bilquis magassarkú cipője kicsúszik a lába alól. Gyorsan lerúgja, aztán fut tovább, bőrig ázva, és egy helyet keres, ahol lejuthatna az útról. Fél. Van hatalma, ez igaz, de az a vágy mágiája, a vagina mágiája. Ez tartotta életben ilyen sokáig ezen a földön, de minden másra éles szemét, az eszét, sudár testalkatát és szépségét használja.

Jobbra egy fémkorlát húzódik térdmagasságban, nehogy kisodródjanak a kocsik, és csak szakad az eső, folyóvá változtatja az utat, és Bilquis talpa vérezni kezd.

Előtte Los Angeles fényei nyújtóznak, ameddig a szem ellát, egy képzeletbeli királyság sziporkázó, elektromos térképe, mintha szétterítették volna az égboltot a földön, és Bilquis tudja, ha lejut az útról, biztonságban van.

Barna vagyok, de szép, suttogja némán az éjszakának és az esőnek. Sárón nárcisza vagyok én, a hölgyek lilioma. Erősítsetek aszúszőlővel, üdítsenek fel almával, mert a szerelem betege vagyok.

Cakkos villámnyaláb izzik zöld fényben az éjszakai égen. Bilquis alól kicsúszik a talaj, több métert csúszik lefelé, lenyúzza a bőrt a térdéről meg a könyökéről, és éppen feltápászkodik, amikor megpillantja a fentről közeledő autó fényeit. Túl nagy sebességgel jön, és Bilquis nem tudja, mit tegyen, vetődjön jobbra, ahol a hegyoldalhoz szorul, vagy balra, ahol lezuhanhat a mélybe. Átrohan az úton, hogy a nedves földfalhoz préselje magát, megpróbál felkapaszkodni rajta, de a fehér limuzin ficánkoló farral száguld felé a síkos szerpentinen, a pokolba is, legalább nyolcvannal jön, lehet, hogy irányíthatatlanul sodródik, és Bilquis keze belemarkol a gyomokba meg a földbe, most már megússza, tudja, de a nedves föld szétmorzsolódik a tenyerében, és visszazuhan az útra.

A limuzin akkora erővel kapja telibe, hogy a hűtőrács is behorpad, és a nő teste kesztyűbábként repül a levegőbe. A kocsi mögött csattan a betonon, és a becsapódás ereje szilánkokra töri a medencecsontját és bezúzza a koponyáját. Hideg esővíz csorog végig az arcán.

Átkozni kezdi gyilkosát: csendesen átkozódik, mert nem mozdul a szája. Megátkozza éberen és álmában, életében és halálában. Megátkozza, ahogyan egy féldémon csak átkozni tud.

Kocsiajtó csapódik. Valaki közeledik. Analóg lány voltál — dúdolja ismét a hamis hang — egy digitális világban. — És még hozzáteszi: — Kurva madonnák. Az összes szemét madonna. — Elsétál.

Becsapódik a limuzin ajtaja.

A kocsi hátramenetbe kapcsol és áthajt a nőn, először lassan. Csontok ropognak a kerekek alatt. Aztán megindul visszafelé, le a lejtőn.

Amikor az egésznek vége és a limuzin eltűnik a szerpentinen, nem marad utána más, csak szétkent, vörös húspép, szinte nem is látszik, hogy ember volt valaha, és hamarosan ezt is elmossa az eső.

MÁSODIK KÖZJÁTÉK

— Szia, Samantha.

— Mags? Te vagy az?

— Ki más? Leon mondta, hogy kerestél, csak éppen zuhanyoztam.

— Jót dumáltunk. Aranyos kis srác.

— Ja. Azt hiszem, megtartom.

Pillanatnyi, kényelmetlen csend mindkét részről, még a vonal is alig recseg. Aztán:

— Hogy megy a suli, Sammy?

— Kapunk egy hét szünetet. Gondok vannak a kazánnal. És mi a helyzet az északi erdőkben?

— Hát, új szomszédom van. Érmetrükkökkel szórakozik. A Lakeside News levelezési rovatában parázs vita dúl arról, hogy eldózerolják-e a régi temetőt a tó délkeleti partján, hogy több területe legyen a városnak, és becses személyemnek metsző vezércikkben kellett összegeznem a lap véleményét, anélkül, hogy bárkit megbántanék vagy elárulnám a saját véleményünket.

— Jó móka lehetett.

— Nem volt az. A múlt héten eltűnt Alison McGovern — Jilly és Stan McGovern legnagyobb gyereke. Kedves kislány. Vigyázott párszor Leonra.

Szóra nyílik egy száj, aztán becsukódik ismét, nem tudni, mit akart mondani, és helyette így szól:

— Ez szörnyű.

— Igen.

— És… — de ezt csak olyasmi követheti, ami biztosan fájna, ezért mást kérdez:

— Aranyos?

— Kicsoda?

— A szomszéd.

— Ainselnek hívják. Mike Ainselnek. Jó fej. Túl fiatal hozzám. Nagydarab fickó, olyan… mi is az a szó? M-mel kezdődik.

— Méla? Mogorva? Mesés? Másvalakié?

Kurta nevetés, aztán:

— Igen, azt hiszem, másvalakié. Vagyis… ha feltételezzük, hogy nős férfiaknak van közös ismertetőjelük, akkor az megvan benne is. De én a melankóliára gondoltam. Olyan melankolikus.

— És misztikus?

— Nem különösebben. Amikor beköltözött, elég anyátlannak tűnt — még azt sem tudta, hogyan kell szigetelni az ablakokat. Még mindig eléggé úgy fest, mint aki nem tudja, mit keres itt. Már amikor itt van — egyszer itt van, aztán megint eltűnik. Néha látom, hogy nagyokat sétál a környéken.

— Talán bankrabló.

— Aha. Én is pont erre gondoltam.

— Nem is. Az én ötletem volt. De figyelj, Mags, veled mi van? Te jól vagy?

— Aha.

— Valóban?

— Nem.

Hosszú szünet.

— Felugrom hozzád, meglátogatlak.

— Sammy, ne.

— A kazánt csak a jövő héten indítják be, addig nincsen suli. Vicces lesz. A nappaliban fogok aludni, a díványon. És meghívhatod vacsorázni a titokzatos szomszédot.

— Sam, te össze akarsz hozni vele.

— Kicsoda, én? Claudine, a pokolból szalajtott szuka után talán ideje visszatérnem a fiúkhoz egy időre. Képzeld, találkoztam egy helyes sráccal, amikor karácsonykor stoppal mentem El Pasóba.

— Ó. Figyelj, Sam, ne stoppolj.

— És szerinted hogyan jutok el Lakeside-ba?

— Alison McGovern is stoppolt. Még egy ilyen városban sem biztonságos. Küldök neked pénzt. Gyere busszal.

— Nem lesz semmi bajom.

— Sammy!

— Oké, Mags. Küldj pénzt, ha attól nyugodtabban alszol.

— Tudod, hogy nyugodtabb leszek.

— Oké, basáskodó nővérkém. Öleld meg Leont a nevemben, és mondd meg neki, hogy hamarosan beállít Sammy néni, de most lehetőleg ne rejtsen játékokat az ágyamba.

— Megmondom neki. Nem ígérem, hogy lesz foganatja. Mikor számíthatok rád?

— Holnap este. Nem kell lejönnöd elém a buszhoz — majd megkérem Hinzelmannt, vigyen fel Tessie-vel.

— Ezzel elkéstél. Tessie már naftalinban van. De akkor is el fog fuvarozni hozzám. Kedvel téged. Meghallgatod a történeteit.

— Vele kellene megíratnod a vezércikkeket. Lássuk csak. „Mi történjen a Régi Temetővel? Úgy történt, hogy kilencszázhárom telén a nagyapusom szarvast lőtt a tó melletti régi temetőben. Kifogyott már a lőszerből, ezért elővette a nagymamus ebédjéből megmaradt meggymagot, és azt töltötte a puskába. Telibe kapta a szarvas fejét, és a jószág úgy iszkolt el, mintha a pokol ördögei kergetnék. Két évvel később megint arra járt, és látja ám, hogy ott sétál ugyanez a hatalmas bak, de az agancsai között lombos meggyfa nőtt. Le is durrantotta nyomban, és nagymamus annyi meggyes pitét sütött belőle, hogy még következő évben is azt ették…”

És mindketten nevettek.

HARMADIK KÖZJÁTÉK

Florida, Jacksonville, hajnali 2 óra.

— A tábla szerint munkaerőt keresnek.

— Annak mindig híján vagyunk.

— Csak éjszaka tudok dolgozni. Az gond?

— Nem hinném. Hozok egy jelentkezési lapot. Dolgozott már benzinkútnál?

— Nem. De nem lehet túl nehéz.

— Hát nem atomfizika, az biztos. Tudja, asszonyom, ne sértődjön meg, de nem fest valami túl jól.

— Tudom. Betegség. Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Nem életveszélyes.

— Oké. Hagyja csak itt azt az űrlapot. Most nagyon kevés emberünk van éjszakai műszakban. Errefelé zombiműszaknak hívják. Ha sokáig csinálja, úgy érzi magát, mint egy zombi. Lássuk… ez itt Larna?

— Laura.

— Laura. Oké. Remélem, nem zavarják a fura alakok. Mert azok éjszaka bújnak elő.

— Azt elhiszem. Nem lesz velük gond.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Hé, öreg cimbora!

Mit mondasz, öreg cimbora?

Hozzuk már rendbe, cimbora,

A barátság kedvéért, cimbora.

Miért lennél dühös? Örökké barátok leszünk

Te, én, ő — annyi élet múlik ezen.

Stephen Sondenheim: „Öreg cimborák”

Szombat reggel volt. Árnyék kinyitotta az ajtót.

Marguerite Olsen volt az. Nem jött be, csak állt ott a napsütésben, komoly arccal.

— Ainsel úr…

— Mike, ha szabad kérnem — mondta Árnyék.

— Mike, igen. Nincs kedve átjönni ma este vacsorára? Hat óra körül? Semmi izgalmassal nem szolgálhatok, csak spagettivel.

— Szeretem a spagettit.

— Ha persze más elfoglaltsága lenne…

— Nincsen semmilyen más programom.

— Hatkor.

— Hozzak virágot?

— Ha akarja. De ez csak egy vacsora. Nem romantikus este.

Árnyék lezuhanyozott. Rövid sétára indult, le a hídon meg vissza. A nap patinás pénzdarabként függött az égen, és alaposan megizzadt a kabátjában, mire hazaért. A kocsival legurult Dave Élelmiszerboltjába és vett egy üveg bort. Húsz dollárba került, ami Árnyék szerint szavatolta a minőségét. Nem értett a borokhoz, ezért kaliforniai cabernet-t vett, mert kölyökkorában látott egyszer egy matricát egy autó hátsó lökhárítóján, ami szerint AZ ÉLET CABERNET, és ezen nagyon jól szórakozott.

Vásárolt egy cserepes növényt ajándékba. A növénynek zöld levelei voltak, virága nem. Még véletlenül sem volt romantikus.

Vett egy doboz tejet, amit soha nem fog már meginni, meg gyümölcsöt, amit soha nem fog megenni.

Ezután leparkolt Mabel büféjénél és vett egy pástétomot ebédre. Mabel arca felderült, amikor meglátta.

— Hinzelmann megtalálta már?

— Nem is tudtam, hogy keres.

— Pedig így van. El akarja vinni lékhorgászni. És Chad Mulligan kérdezte, láttam-e errefelé. Megérkezett valami távoli rokona. Nagyon cuki kis hölgy. Imádni fogja — mondta, miközben egy barna papírzacskóba tette a pástétomot.

Árnyék hazafelé megette. Egy kézzel vezetett, és lemorzsázta a nadrágját meg a kocsi padlóját. Elhajtott a könyvtár mellett a déli parton. A jég meg a hó fekete-fehér várossá változtatta a települést. A tavasz elképzelhetetlenül távolinak tűnt: a roncs az idők végezetéig ott áll majd a jégen, a lékhalászkunyhók, a kisteherautók meg a motoros szánok nyomai között.

Megérkezett a ház elé, leparkolt, felsétált a felhajtón, felkapaszkodott a falépcsőn. A madáretetőnél tolongó tengelicék meg csuszkák rá se hederítettek. Bement a lakásába. Megöntözte a növényt és nem tudta eldönteni, betegye-e a bort a hűtőbe vagy sem.

Még rengeteg ideje volt hatig.

Bárcsak most az egyszer kényelmesen tévézhetne. Szeretett volna kikapcsolódni, hogy ne kelljen gondolkodnia, csak ülni egy helyben, míg végigmossa az arcát a hang és a fény. Akarod látni Lucy ciciét? — suttogta valaki a fejében Lucy hangján, és Árnyék megrázta a fejét, pedig egyedül volt.

Rájött, hogy ideges. Mióta letartóztatták, most megy ELŐSZÖR normális emberek társaságába — nem fegyencekkel, istenekkel, kultúrhéroszokkal vagy álmokkal találkozik —, három év után először. Beszélgetni fog, mint Mike Ainsel.

Az órájára pillantott. Fél három. Marguerite Olsen hat órát mondott. Pontosan hatkor? Menjen kicsit korábban? Kicsit később? Végül úgy döntött, öt perccel hat után átsétál a szomszédba.

Megcsörrent a telefon.

— Egen? — szólt bele Árnyék.

— Hogy lehet így felvenni a telefont? — mordult rá Szerda.

— Majd ha beköttetem a telefont, udvariasan fogok beleszólni — felelte Árnyék. — Segíthetek valamiben?

— Nem tudom — mondta Szerda. Elhallgatott. Aztán így folytatta: — Ha isteneket akarsz egy csoportba gyűjteni, az olyan, mint felsorakoztatni egy csomó macskát. Természetüknél fogva nem alkalmasak rá. — Szerda hangja kimerülten csengett, és volt benne valami fásultság, amit Árnyék eddig még nem hallott.

— Mi a baj?

— Olyan nehéz. Olyan baszottul nehéz. Nem tudom, működni fog-e a dolog. Akár a torkunkat is elvághatnánk. A saját torkunkat.

— Ne beszélj így.

— Ja. Igazad van.

— Egyébként is, ha elvágod a torkodat — mondta Árnyék, hátha egy kis vidámsággal kizökkentheti Szerdát sötét hangulatából —, talán nem is fog fájni.

— De fájna. A fájdalom még az én fajtámat sem kíméli. Ha az anyagi világban mozogsz és cselekszel, az anyagi világ is visszahat rád. A fájdalom fáj, a kapzsiság megrészegít, a vágy perzsel. Lehet, hogy nehezen dobjuk fel a talpunkat, és holtbiztos, hogy nem halunk meg szépen, de mi is meg tudunk halni. Ha még szeretnek minket és emlékeznek ránk, hamarosan felbukkan valami, ami nagyon hasonlít ránk, átveszi a helyünket és az egész átkozott dolog kezdődik elölről. De ha elfelejtettek, végünk.

Árnyék nem tudott mit mondani.

— És most honnan beszélsz? — kérdezte végül.

— Rohadtul semmi közöd hozzá.

— Részeg vagy?

— Még nem. Csak egyfolytában Thorra gondolok. Nem ismerted. Nagydarab fickó volt, mint te. Jószívű. Nem volt nagy koponya, de ha megkérted, hát odaadta neked a saját francos ingét. És megölte magát. Ráharapott a revolver csövére és szétloccsantotta a fejét 1932-ben, Philadelphiában. Most mondd, hogyan halhat meg így egy isten?

— Sajnálom.

— Lófaszt érdekel ez téged, fiam. Nagyon hasonlított rád. Nagy volt és ostoba.

Szerda elhallgatott. Köhögött.

— Mi a baj? — kérdezte Árnyék másodszorra.

— Felvették velünk a kapcsolatot.

— Kik?

— Az ellenfeleink.

— És?

— Tárgyalni akarnak. A békéről Élni és élni hagyni, a kurva életbe.

— És akkor most mi lesz?

— Most elmegyek és iszom egy pocsék kávét a modern seggfejekkel Kansas City Szabadkőműves Páholyában.

— Oké. Eljössz értem, vagy találkozunk valahol?

— Maradj ott és húzd meg magad. Kerüld a bajt. Hallod?

— De…

Kattanás hallatszott, majd a telefon elhallgatott és úgy is maradt. Nem hallatszott búgó hang, de végtére is eddig sem hallatszott.

Nem tehetett semmit, csak várt. A beszélgetés kissé felkavarta. Úgy döntött, elmegy sétálni, felállt, de odakint már sötétedett, így hát ismét visszaült.

Fogta a Feljegyzések Lakeside város tanácsüléseiről 1872-1884 között című kötetet, belelapozott, végigfutott az apró betűkön, ha valami érdekeset látott, beleolvasott.

Mint megtudta, a városi tanácsot 1874-ben a városba érkező, kóborló külföldi favágók nagy száma foglalkoztatta. A Harmadik utca sarkára operaházat terveztek. Szó esett a munkafelügyelő sorsáról, ha a Malom-ér felduzzasztásának befejeztével a malomtóból rendes tó lesz. A tanács elrendelte, hogy Samuel Samuels úrnak hetvenöt dollárt, Heikki Salminnen úrnak pedig nyolcvanöt dollárt utaljanak át, kártérítésként az elárasztott földekért és a kiköltözés költségeiért.

Árnyéknak eddig eszébe sem jutott, hogy a tó mesterséges eredetű lehet. Miért hívják a várost Lakeside-nak, ha az egész tó egy felduzzasztott pocsolyaként kezdte? Amikor tovább olvasott, megtudta, hogy az ötlet felelőse bizonyos Hinzelmann úr volt — eredetileg Hüdemuhlen, Bajorországból —, akinek a város 370 dollárt bocsátott rendelkezésére az építkezés költségeire, a többi költséget közös adakozásból fedezték. Árnyék letépett egy csíkot a papírtörülközőből és bejelölte az oldalt. Szinte látta Hinzelmann elégedettségét, amikor elolvassa a nagyapjára vonatkozó részeket. Vajon tudja az öreg, milyen fontos szerepet játszott a családja a tó létrehozásában? Árnyék előrelapozott, hátha talál még pár utalást a dologra.

A tavat 1876 tavaszán adták át ünnepélves keretek között, a város százéves történelmére emlékező rendezvények előfutáraként. A tanács köszönő nyilatkozatot fogalmazott meg Hinzelmann úrnak.

Árnyék az órájára pillantott. Fél hat volt. A fürdőszobába ment, megborotválkozott, megfésülködött. Átöltözött. Valahogy az utolsó negyedóra is eltelt. Fogta a bort meg a cserepes növényt és átsétált a szomszédba.

Az ajtó azonnal kinyílt. Marguerite Olsen majdnem olyan idegesnek látszott, mint amilyennek Árnyék érezte magát. Elvette az üveget meg a cserepet és megköszönte. A tévében az Óz, a csodák csodája ment. Mindennek szépiaszíne volt, mert Dorothy még Kansasban volt, és lehunyt szemmel ücsörgött Marvei professzor lakókocsijában, miközben a vén csaló úgy tett, mintha a gondolatait olvasná, és már közeledett a tornádó, ami messzire ragadja eddigi életétől. Leon a tévé előtt kuporgott és egy tűzoltóautóval játszott. Amikor meglátta Árnyékot, elégedett kifejezés jelent meg az arcán, felpattant, berohant a hátsó hálószobába, közben majdnem elbotlott a saját lábában, majd egy pillanat múlva visszatért és diadalmasan meglengetett egy negyeddollárost.

— Figyuzz, Mike Ainsel! — kiáltotta. Aztán összezárta mindkét öklét, és úgy tett, mintha a pénzt a jobb kezébe dobná, amit aztán szélesre tárt. — Eltüntettem, Mike Ainsel!

— Valóban — bólintott Árnyék. — Vacsora után, ha a mamád nem bánja, megmutatom, hogyan csinálhatod még elegánsabban.

— Ha akarja, most is megmutathatja — mondta Marguerite. — Még Samanthára várunk. Elküldtem tejszínhabért. Nem tudom, mi tart ilyen sokáig.

Mintegy végszóra léptek koppantak a terasz deszkáin, és valaki vállal belökte a bejárati ajtót. Árnyék először nem ismerte fel, aztán a jövevény azt mondta, „Nem tudtam, milyet kérsz, amiben kalória van, vagy aminek olyan az íze, mint a tapétaragasztónak, ezért vettem egyet a kalóriásból”, és Árnyék akkor már tudta, kicsoda: a lány, akivel Cairóba menet találkozott.

— Az jó lesz — mondta Marguerite. — Sam, ő a szomszédom, Mike Ainsel. Mike, ő Samantha Fekete Varjú, a húgom.

Nem ismerlek — gondolta Árnyék elkeseredetten. — Sohasem találkoztunk. Tejesen idegenek vagyunk — Megpróbálta felidézni, hogyan gondolt a hóra, hogy az milyen könnyedén ment: ez elkeseredett küszködés volt. Kinyújtotta a kezét.

— Örülök, hogy találkoztunk — mondta.

A lány pislogott és az arcába nézett. Egy pillanatnyi zavarodottság után felismerés csillant a szemében, és lassan vigyorra görbült a szája.

— Helló — mondta.

— Megnézem, mi van az ennivalóval — mondta Marguerite feszülten, mint aki állandóan odaéget mindent, ha egyetlen pillanatra kilép a konyhából. Sam levette bélelt kabátját és a kalapját.

— Szóval te vagy a melankolikus, ám misztikus szomszéd — mondta. — Ki gondúta vóna? — Halk hangon beszélt.

— Te pedig — mondta Árnyék — Sam, a leányzó. Nem beszélhetnénk meg ezt később?

— Ha megígéred, hogy mindent elmondasz.

— Megegyeztünk.

Leon megcibálta Árnyék nadrágját.

— Megmutatod most? — kérdezte, és felmutatta a pénzt.

— Oké — felelte Árnyék. — De nem szabad elfelejtened, hogy egy varázslómester soha nem árulja el senkinek a trükköket.

— Megígérem — mondta Leon komolyan.

Árnyék a baljába szorította a pénzt, majd megfogta Leon jobb kezét és megmutatta neki, hogyan csinálhat úgy, mintha a jobb kezével kivenné a pénzt, de közben otthagyja Árnyék bal markában. Aztán hagyta, hogy Leon magától megismételje a mozdulatsort.

Néhány próbálkozással a kisfiúnak sikerült mesterien elsajátítania a trükköt.

— Már a felét megtanultad — mondta Árnyék. — A másik fele a következő: tereld el a többiek figyelmét, oda, ahol a pénznek lennie kellene. Nézz oda, ahová tennéd. Ha úgy csinálsz, mintha a jobbodban lenne, senki sem figyel a bal kezedre, még ha ügyetlen is vagy.

Sam mindezt enyhén oldalra biccentett fejjel nézte végig és nem szólt semmit.

— Vacsora! — kiáltotta Marguerite, aki hatalmas tál gőzölgő spagettivel a kezében bukkant elő a konyhából. — Leon, mosd meg a kezed.

A tésztát ropogós fokhagymás pirítós, sűrű, vörös mártás és finom, fűszeres húsgombócok kísérték. Árnyék gratulált Marguerite-nek.

— Régi családi recept — mondta a nő —, a család korzikai ágáról.

— Azt hittem, bennszülött amerikaiak.

— Apa cseroki — szólt közbe Sam. — Mags mamájának az apja Korzikáról jött. — Ő volt az egyetlen, aki valóban ivott a borból. — Amikor Mags tízéves volt, apa elhagyta őket és átköltözött a város túlsó felébe. Fél évvel később megszülettem én. Amikor a bíróság kimondta a válást, anya és apa összeházasodtak. Amikor tízéves lettem, minket is elhagyott. Szerintem csak tíz évig bírja.

— Hát, most már tíz éve van Oklahomában — mondta Marguerite.

— Anya szülei meg európai zsidók — folytatta Sam —, az egyik olyan országból, ahol régen kommunizmus volt, most meg csak káosz. Szerintem anyának tetszett az ötlet, hogy hozzámenjen egy cserokihoz. Keletlen kenyér meg sült máj. — Belekortyolt a vörösborba.

— Sam anyja vadóc egy nő — jegyezte meg Marguerite félig-meddig helyeslően.

— Tudjátok, hol van most? — kérdezte Sam. Árnyék nemet intett. — Ausztráliában. Megismerkedett az interneten egy fickóval, aki Hobartban él. Amikor személyesen is találkoztak, rájött, hogy a fazon csak megjátszotta magát. De nagyon megtetszett neki Tazmánia. Szóval most ott él egy női kommunában, és batikolást meg ilyesmiket tanít nekik. Jó, mi? Az ő korában!

Árnyék helyeselt, aztán szedett még a húsgombócokból. Sam mesélt nekik arról, hogyan űzték el az angolok Tazmánia őslakóit, meg az emberi láncról, amivel körbevették az egész szigetet, de csak egy öregembert meg egy beteg fiút tudtak elcsípni. Elmesélte, hogyan irtották ki a birkáikat féltő gazdálkodók az erszényes farkast — a tazmán tigrist —, és a politikusoknak csak a harmincas években jutott eszükbe, hogy védetté kellene nyilvánítani őket, amikor már egy sem maradt belőlük. Közben végzett a második pohár borral és töltött magának egy harmadikat.

— Mondd csak, Mike — kérdezte hirtelen, egyre pirosodó arccal —, te nem akarsz mesélni a családodról? Milyen az Ainsel-família? — Mosolygott, némileg gonoszkodó mosollyal.

— Igazán unalmas népség vagyunk — felelte Árnyék. — Egyikünk sem jutott el Tazmániáig. Szóval Madisonban tanulsz. Az milyen?

— Ó, hiszen tudod te azt — mondta a lány. — Művészettörténetet tanulok, feminista tanulmányokat folytatok, és kis bronzplasztikákat készítek.

— Ha nagy leszek — szólalt meg Leon —, varázsolni fogok. Pfff! Megtanítasz rá, Mike Ainsel?

— Persze — felelte Árnyék. — Ha a mamád megengedi.

— Vacsora után, Mags, miközben te lefekteted Leont — mondta Sam —, azt hiszem, lemegyek Mike-kal a Szarvasitatóba egy órára.

Marguerite meg sem rezzent. Csak a feje mozdult meg egy picit, és enyhén felhúzta a szemöldökét.

— Szerintem érdekes fickó — mondta Sam. — És sok közös témánk van.

Marguerite Árnyékra nézett, akit éppen teljesen lefoglalt, hogy a szalvétával eltüntessen egy nem létező paradicsomfoltot az álláról.

— Végül is felnőttek vagytok — mondta, de a hangsúlyából ítélve azt gondolta, hogy nem azok, és ha mégis, nem kellene azoknak lenniük.

Vacsora után Árnyék segített Samnek elmosogatni — ő törölgetett —, aztán megmutatott egy trükköt Leonnak: egycenteseket számolt Leon markába, aki akárhányszor szétnyitotta a tenyerét, mindig eggyel kevesebb pénzdarabot talált. Amikor az utolsó pénzdarabhoz értek — „Szorosan markolod? Biztos?” —, Leon kinyitotta a kezét és az egycentes tízcentessé változott. Leon panaszos kiabálása — „Hogyan csináltad? Anya, hogyan csinálta?” — egészen az előszobáig kísérte őket.

Sam levette a fogasról Árnyék kabátját.

— Menjünk — mondta. Arca kipirult a bortól.

Odakint hideg volt.

Árnyék beugrott a lakásába, és egy műanyag zacskóba dugta a Feljegyzések Lakeside város tanácsüléseiről című művet. Lehet, hogy Hinzelmann lenn van a kocsmában, és szerette volna megmutatni neki a nagyapjára vonatkozó részeket.

Egymás mellett sétáltak végig a felhajtón.

Amikor Árnyék kinyitotta a garázsajtót, a lányból kirobbant a kacagás.

— Istenkém — mondta, amikor meglátta a lila kocsit. — Paul Gunther járgánya. Megvetted Paul Gunther járgányát. Istenkém.

Árnyék kinyitotta neki az ajtót. Aztán megkerülte a kocsit és beszállt.

— Ismered?

— Két vagy három évvel ezelőtt itt laktam Magsnél. Én vettem rá a srácot, hogy fesse lilára.

— Ó — mondta Árnyék. — Jó, hogy van kit hibáztatni.

Kihajtott az útra. Kiszállt és becsukta a garázsajtót. Visszaszállt a kocsiba.

Sam furcsa pillantással méregette, mintha kezdene elszállni belőle a magabiztosság. Amikor Árnyék becsatolta a biztonsági övet, a lány megszólalt.

— Oké. Jó nagy butaság, mi? Beszállni egy sorozatgyilkos mellé.

— Múltkor sem esett semmi bajod — mondta Árnyék.

— Megöltél két embert — mondta a lány. — A szövetségiek vadásznak rád. Most meg kiderül, hogy álnéven élsz a nővérem szomszédságában. Vagy a Mike Ainsel az igazi neved?

— Nem — sóhajtott Árnyék. — Nem az. — Gyűlölte kimondani. Mintha valami fontos dolgot dobott volna el magától, mintha magára hagyta volna Mike Ainselt azzal, hogy letagadta — mintha egy baráttól búcsúzna el.

— Te ölted meg azokat az embereket?

— Nem.

— Becsöngettek hozzám és közölték, hogy láttak minket együtt. És az a fickó mutatott egy fényképet rólad. Mi is volt a neve… Kalap úr? Nem. Város úr. Mint A szökevényben. De én azt mondtam, nem ismerlek.

— Köszönöm.

— Akkor áruld el nekem, mi folyik itt — mondta a lány. — Megőrzöm a titkaidat, ha te sem árulod el az enyémeket.

— Egy titkodat sem ismerem.

— Hát most már tudod, hogy az én ötletem volt lilára festeni ezt az autót, és ezzel annyira a gúny és megvetés tárgyává tettem Paul Gunthert a környező megyékben, hogy kénytelen volt elköltözni a városból. Kissé be voltunk tépve — ismerte el.

— Szerintem ez nem valami nagy titok — jegyezte meg Árnyék. — Lakeside-ban biztosan mindenki tudott róla. Ez olyan elszállós szín.

És akkor a lány nagyon halkan, nagyon gyorsan azt mondta:

— Ha meg akarsz ölni, akkor ne bánts, kérlek. Nem szabadott volna beszállnom a kocsiba. Kibaszottul hülye vagyok. Azonosíthatlak. Jézusom.

Árnyék sóhajtott.

— Nem öltem meg senkit. Tényleg. Most pedig elviszlek a kocsmába — mondta. — Megiszunk valamit. Egy szavadba kerül, és megfordulok, hazaviszlek. Bárhogyan is döntesz, csak remélni tudom, hogy nem hívod a zsarukat.

Néma csendben hajtottak át a hídon.

— Ki ölte meg azokat az embereket? — kérdezte a lány.

— Ha elmondanám, akkor sem hinnéd el.

— De igen. — A lány dühösnek tűnt. Árnyéknak eszébe jutott, hogy talán hiba volt bort vinni a vacsorához. Az élet most semmiképpen nem tűnt cabernet-nek.

— Nem könnyű elhinni.

— Én bármit képes vagyok elhinni — közölte a lány. — Még csak nem is sejted, mi mindent.

— Tényleg?

— Hiszek abban, ami igaz, hiszek abban, ami nem, és hiszek abban is, amiről senki nem tudja, igaz-e vagy sem. Hiszek a Mikulásban, a húsvéti nyúlban, Marilyn Monroe-ban, a Beatlesben és Elvisben. Hallgass ide — hiszek abban, hogy az emberek tökéletesíthetőek, a tudás végtelen, hogy a világot titkos bankárkartellek irányítják, a Földet rendszeresen látogatják az idegenek, a szépek, akik úgy néznek ki, mint a ráncos lemurok, meg a csúnyák, akik teheneket boncolnak és el akarják venni tőlünk a vizet meg az asszonyokat. Hiszem, hogy a jövőnk egy nagy rakás szar és azt is hiszem, hogy állatira jó lesz, és egy napon visszatérnek az indián szellemek és mindenkinek szétrúgják a seggét. Hiszem, hogy a férfiak valójában nagyra nőtt kisfiúk, akiknek komoly kommunikációs problémáik vannak, és hiszem, hogy azért nem lehet jót szexelni Amerikában, mert kezdenek eltűnni az autósmozik. Hiszem, hogy a politikusok erkölcstelen gazemberek, és még mindig hiszem, hogy ők a jobb alternatíva. Hiszek benne, hogy Kaliforniát el fogja nyelni a szökőár, Floridát meg elönti a téboly, a sok krokodil meg a mérgező hulladék. Hiszem, hogy az antibakteriális szappan megölte a test ellenálló rendszerét a kosszal és a betegségekkel szemben, ezért egy napon majd kipusztít minket a nátha, mint a Mars-lakókat a Világok harcában. Hiszem, hogy a múlt század két legnagyobb költője Edith Sitwell és Don Marquis, hogy a jade megkövesedett sárkánysperma, és hogy több ezer évvel ezelőtt, egy másik életemben félkarú szibériai sámán voltam. Hiszem, hogy az emberiség sorsa meg van írva a csillagokban. Hiszem, hogy kiskoromban jobb íze volt a nyalókának, és az aerodinamika elvei szerint egy dongó nem is tud repülni, hogy a fény hullám és részecske, hogy valahol, egy dobozban van egy macska, aki egyszerre élő és holt (de ha nem adnak neki enni, végül kétféleképpen halott macska lesz belőle), és hogy a világegyetem néhány csillaga milliárd évekkel idősebb magánál a világegyetemnél. Hiszek egy személyes istenben, aki törődik velem és aggódik értem és mindent lát. Hiszek egy személytelen istenben, aki mozgásba lendítette a világot, aztán elment bulizni a barátnőivel, és azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Hiszek a közönyös káosz, háttérzaj és puszta szerencse uralta üres univerzumban. Hiszem, hogy akik szerint a szexet túlértékelik, még sohasem csinálták jól. Hiszem, hogy az, aki állítása szerint érti, mi folyik a világban, az apró dolgokban is hazudni fog. Hiszek a tökéletes becsületességben, meg az értelmes társadalmi hazugságokban. Hiszem, hogy egy nőnek joga van dönteni, egy babának joga van élni, és az emberi élet ugyan szent, még sincsen gondom a halálbüntetéssel, ha az igazságszolgáltatás teljesen megbízható, és azt is hiszem, hogy csak egy idióta bízna meg az igazságszolgáltatásban. Hiszem, hogy az élet játék, az élet egy kegyetlen vicc, és az élet az, ami akkor történik, amikor élsz, és ennyi erővel akár élvezni is lehetne. — Kifulladva elhallgatott.

Árnyék majdnem megtapsolta. De ehelyett inkább azt mondta:

— Oké. Szóval ha elmesélem, mire jöttem rá, nem nézel hülyének.

— Talán — felelte a lány. — Próbáljuk ki.

— Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy az összes isten, akit az emberek valaha is kitaláltak, most is közöttünk él?

— Talán.

— És vannak köztük új istenek, a számítógép, a telefon meg minden más dolog istene, akik úgy gondolják, a két csoport számára kicsi ez a világ. És nagy eséllyel ki fog törni közöttük a háború.

— És ezek az istenek ölték meg azt a két embert?

— Nem, őket a feleségem ölte meg.

— Nem azt mondtad, hogy a feleséged meghalt?

— Így van.

— És mielőtt meghalt volna, megölte őket?

— Azután. Ne firtasd.

A lány felemelte a kezét és kisöpörte a haját a homlokából.

Végighajtottak a főutcán és megálltak a Szarvasitató előtt. A cégér egy meglepett szarvast ábrázolt, aki a hátsó lábaira egyenesedve egy pohár sört szorongatott. Árnyék felkapta a zacskót a könyvvel és kiszállt.

— Miért háborúznának? — kérdezte Sam. — Eléggé feleslegesnek tűnik. Mit nyernének vele?

— Nem tudom — ismerte be Árnyék.

— Az idegenekben könnyebb hinni, mint az istenekben — mondta Sam. — Talán Város úr és Akármi úr valójában a Sötét Zsaruk közé tartozik, csak az ufóknak dolgozik.

Megérkeztek a Szarvasitató ajtaja elé, és Sam megtorpant. Felnézett Árnyék arcára, lélegzete áttetsző felhőként lebegett körülötte.

— Csak annyit mondjál, hogy a jók mellett állsz.

— Nem tehetem — felelte Árnyék. — Bárcsak mondhatnám. De én nagyon igyekszem.

A lány végigmérte és az ajkába harapott. Aztán biccentett.

— Ennyi elég — mondta. — Nem adlak fel. Hívj meg egy sörre.

Árnyék belökte az ajtót, és az arcukba csapott a meleg meg a zene. Bementek.

Sam integetve üdvözölte néhány barátját. Árnyék bólintott pár embernek, akiknek emlékezett az arcára — még ha a nevükre nem is —, mert együtt keresték Alison McGovernt, vagy akikkel minden reggel találkozott Mabelnél. Chad Mulligan a bárpultnál állt, és egy alacsony, vörös hajú nőt ölelgetett — a távoli rokont, gondolta Árnyék. Kíváncsi volt, hogy nézhet ki, de a nő háttal állt neki. Amikor Chad megpillantott Árnyékot, tréfásan szalutálva üdvözölte. Árnyék vigyorogva visszaintegetett. Körülnézett, hátha megpillantja valahol Hinzelmannt, de úgy tűnt, az öregember nem jött le ma este. Kiszúrt egy üres asztalt és elindult arrafelé.

Aztán valaki sikoltozni kezdett.

Kellemetlen sikoly volt, mint amikor valaki teljes torokból üvölt, vagy mint amikor valaki kísértetet lát, és egy csapásra csend lett. Árnyék körülnézett, hol gyilkoltak meg valakit, aztán rájött, hogy mindenki őt nézi. Még a napközben az ablakban szunyókáló fekete macska is a zenegép tetején állt, és begörbített háttal, felszegett farokkal bámult felé. Lelassult az idő.

— Fogják meg! — sikította egy női hang, már-már a hisztéria határán. — Az isten szerelmére, állítsa meg valaki! Ne hagyják megszökni! Kérem! — Ismerte ezt a hangot.

Senki sem mozdult. Árnyékot bámulták. Ő visszabámult rájuk.

Chad Mulligan megmozdult és átsétált az emberek között. Az alacsony nő riadtan, tágra nyílt szemmel követte, mint aki azonnal sikítani kezd ismét. Árnyék ismerte. Persze, hogy ismerte.

Chad még mindig a kezében szorongatta a sörét, amit most letett egy közeli asztalra.

— Mike — mondta.

— Chad — mondta erre Árnyék.

Audrey Burton megmarkolta Chad ingujját. Arca hófehér volt, szemében könnyek csillogtak.

— Árnyék — mondta. — Te rohadék. Te gonosz, gyilkos rohadék.

— Biztosan ismered ezt az embert, drágám? — kérdezte Chad. Nem érezhette magát fényesen.

Audrey Burton hitetlenkedve végigmérte.

— Megőrültél? Évekig dolgozott Robbie-nál. Az a ringyó felesége a legjobb barátnőm volt. Gyilkosságért körözik. Engem is kikérdeztek. Szökött fegyenc. — Kezdte elveszíteni az önuralmát, hangja remegett az elfojtott hisztériától, és úgy hüppögött, mint egy Emmy-díjra áhítozó színésznő valamelyik nappali szappanoperából. Távoli rokonok — gondolta Árnyék közönyösen.

A bárban senki sem szólalt meg. Chad Mulligan Árnyékra nézett.

— Valószínűleg egy félreértésről van szó. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani a dolgot — mondta ésszerűen. Aztán a vendégek felé fordult: — Minden rendben lesz. Ne aggódjatok. Megoldjuk a dolgot. Minden rendben. — Aztán Árnyékra pillantott. — Menjünk ki, Mike. — Nyugodt hozzáértés. Árnyék le volt nyűgözve.

— Persze — felelte Árnyék.

Egy kéz érintette meg az ujjait, és amikor megfordult, megpillantotta Samet. Amennyire tőle telt, bátorítóan rámosolygott.

Sam Árnyékra nézett, aztán körülpillantott a bámuló arcokon. Odaszólt Audrey Burtonnek:

— Nem tudom, kicsoda maga. De. Oltári. Nagy. Picsa. — Majd lábujjhegyre állt, magához húzta Árnyékot és keményen szájon csókolta. Árnyék úgy érezte, percekig tartott, pedig a valóságos, óraketyegős időben öt másodperc lehetett.

Különös csók ez, gondolta Árnyék, miközben a lány ajka a szájához simult: ezt nem neki szánták. Hanem a többi vendégnek, hadd tudják meg, Sam kinek az oldalára állt. Ez a csók felért egy zászlóbontással. Már a csók közben egyértelművé vált, hogy a lány nem is kedveli — vagyis nem úgy.

De olvasott egyszer egy mesét, régen, amikor még kisfiú volt: egy vándorról szólt, aki leesett a szakadékba, és míg felette emberevő tigrisek kószáltak, alatta pedig a halálos mélység tátongott, neki sikerült félúton megkapaszkodnia. Elkeseredetten lógott egy szamócabokor mellett, és fent is, lent is a biztos halál várt rá. Mit tegyen? — így szólt a kérdés.

Amire ez volt a válasz: Egye meg a szamócát.

Kiskorában soha nem értette ezt a történetet. De most megértette. Így hát lehunyta a szemét, belevetette magát a csókba és nem figyelt másra, csak Sam bőrének puhaságára, ajkára, ami édes volt, akár a szamóca.

— Gyerünk, Mike — szólalt meg Chad Mulligan határozottan. — Kérem. Intézzük ezt el odakint.

Sam elhúzódott. Megnyalta a száját és elmosolyodott, és most már majdnem mosolygott a szeme is.

— Nem rossz — mondta. — Jól csókolsz, már egy fiúhoz képest. Oké, menjél ki játszani. — Aztán Audrey Burtonhöz fordult. — De maga — közölte — akkor is egy picsa.

Árnyék Sam felé hajította a kocsikulcsokat. A lány egy kézzel elkapta. Aztán Árnyék az ajtóhoz sétált és kilépett a bárból, a nyomában Chad Mulligannel. Puhán havazni kezdett, hópelyhek kavarogtak a neon fényreklám derengésében.

— Akar mondani valamit? — kérdezte Chad.

Audrey követte őket az utcára. Úgy festett, mint aki mindjárt ismét sikoltozni kezd.

— Chad, ez megölt két embert — mondta. — Járt nálam az FBI. Ez egy pszichó. Ha akarod, elkísérlek az őrsre.

— Elég bajt okoztál már — mondta Árnyék. A hangja fáradtan csengett, még saját magának is. — Menj el, kérlek.

— Chad? Hallottad ezt? Megfenyegetett! — kiáltotta Audrey.

— Menj be, Audrey — mondta Chad Mulligan. A nő úgy nézett rá, mint aki mindjárt vitatkozni kezd, de aztán összeszorította a száját, hogy belefehéredett az ajka, és visszament a bárba.

— Van valami hozzáfűznivalója? — kérdezte Chad Mulligan.

— Nem öltem meg senkit — mondta Árnyék.

— Hiszek magának — bólintott Chad. — Szerintem nem lesz nehéz tisztázni a vádak alól. Nem nehezíti meg a dolgomat, ugye, Mike?

— Minden oké lesz — mondta Árnyék. — Ez csak egy félreértés.

— Pontosan — mondta Chad. — Mi lenne, ha elmennénk az irodába, és tisztáznánk a dolgot?

— Letartóztat? — kérdezte Árnyék.

— Fenéket — mondta Chad. — Hacsak meg nem kér rá. Szerintem az a legjobb, ha állampolgári kötelességeinek eleget téve velem jön, és szépen elsimítjuk az ügyet.

Chad megmotozta Árnyékot és nem talált nála fegyvert. Beszálltak Mulligan kocsijába. Árnyék ismét a hátsó ülésre ült, a fémháló mögé. SOS — gondolta. — Vészhelyzet. Segítség. — Megpróbálta kizökkenteni Mulligant a gondolatai erejével, ahogy azzal a chicagói hekussal is tette. — Mike Ainsel vagyok, a haverod. Megmentetted az életemet. Hát nem látod, mekkora ostobaság ez? Nem feledkezhetnénk meg a dologról?

— Azt hiszem, nem ártott kihozni magát onnan — mondta Chad. — Elég, ha valamelyik nagyszájú kitalálja, hogy maga ölte meg Alison McGovernt, aztán meg is lincselik.

— Ott a pont.

Az út további részét csendben tették meg. Aztán bekanyarodtak a lakeside-i rendőrség elé, ami, mint arról Chad tájékoztatta, valójában a megyei rendőrfőnökhöz tartozott. A helyieknek csak pár szoba jutott. A megye hamarosan épít valami modernebbet. Addig azzal gazdálkodnak, ami van.

Besétáltak.

— Hívjak ügyvédet? — kérdezte Árnyék.

— Nem vádoljuk semmivel — mondta Mulligan. — De ahogy akarja. — Átvonultak néhány lengőajtón. — Foglaljon helyet.

Árnyék leült egy fából készült, égésnyomokkal tarkított székbe. Ostobának, zsibbadtnak érezte magát. A hirdetőtáblán, a nagy DOHÁNYOZNI TILOS! tábla mellett egy kis poszter lógott, rajta az ELTŰNT SZEMÉLY felirattal. Alison McGovernt ábrázolta.

Egy faasztalon a Sports Illustrated meg a Newsweek régi példányai hevertek. Tíz perc múlva megjelent Chad egy csésze vizes, forró csokoládéval, amit az automatából szerzett.

— Mi van a zacskóban? — kérdezte. Árnyék csak most vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a műanyag zacskót, benne a Feljegyzések Lakeside város tanácsüléseiről című művel.

— Régi könyv — felelte Árnyék. — Van benne egy fénykép a nagyapjáról. Vagy talán az ükapjáról.

— Igen?

Árnyék addig lapozgatott, amíg megtalálta a városi tanácsról készült csoportképet, és megmutatta a Mulligan nevű férfit. Chad kuncogott.

— Hát ez nem semmi — mondta.

A szobában teltek-múltak a percek, aztán az órák. Árnyék elolvasta a két Sports Illustratedet, majd nekilátott a Newsweeknek. Néha Chad is bekukkantott, egyszer azért, hátha Árnyék szeretne vécére menni, később meg behozott egy sonkás zsemlét és egy kis zacskó chipset.

— Kösz — mondta Árnyék, amikor elvette az ennivalót. — Le vagyok már tartóztatva?

Chad a fogát szívogatta.

— Hát — mondta. — Még nem. Úgy fest, hogy a Mike Ainsel nevet illegálisan használja. Másrészt ebben az államban annak hívja magát, aminek csak akarja, ha a szándékai tisztességesek. Egyelőre szabad.

— Telefonálhatok?

— Helyi hívás lesz?

— Távolsági.

— Telefonáljon az én számlámra, sok pénzt takaríthat meg vele, különben tömheti negyeddollárosokkal a kinti telefont.

Persze — gondolta Árnyék. — Ráadásul így azonnal megtudhatod, milyen számot hívtam, és valószínűleg belefogsz hallgatni egy másik irodából.

— Ez nagyszerű — mondta. Átmentek egy üres irodába. Árnyék egy cairói halottasház számát adta meg Chadnek, Illinois államban. Mulligan tárcsázott, aztán átnyújtotta Árnyéknak a kagylót. — Most magára hagyom — mondta, és kiment.

A telefon néhányszor kicsengett, aztán valaki felvette.

— Jacquel és Ibis. Segíthetek?

— Helló. Ibis úr, itt Mike Ainsel beszél. Karácsony körül besegítettem maguknál egy kicsit.

Pillanatnyi tétovázás, aztán:

— Persze, Mike. Hogy van?

— Nem túl jól, Ibis úr. Bajban vagyok. Le fognak tartóztatni. Reméltem, hogy látta arrafelé a bácsikámat, vagy el tud juttatni neki egy üzenetet.

— Természetesen mindjárt utánanézek. Tartsa, ööö, Mike. Valaki szeretne néhány szót váltani magával.

Valaki átvette a telefont, és rekedtes női hang szólt bele a kagylóba.

— Szia, édesem. Hiányzol.

Árnyék biztos volt benne, hogy még sohasem hallotta ezt a hangot. De ismerte a nőt. Biztosan ismeri…

Engedd el magad — suttogta a rekedtes hang abban az álomban. — Engedd el magad tejesen.

— Kivel csókolóztál, édesem? Féltékennyé akarsz tenni?

— Csak barátok vagyunk — mondta Árnyék. — Szerintem megpróbált bebizonyítani valamit. Honnan tudod, hogy megcsókolt?

— Mindent látok, amit a népem lát — felelte a nő. — Vigyázz magadra, édesem — Egy pillanatnyi csend után Ibis úr hangja hallatszott a telefonban.

— Mike?

— Igen.

— Nem tudjuk elérni a bácsikáját. Úgy tűnik, feltartották. De megpróbálok szólni Nancy bácsikájának. Sok szerencsét. — Letette.

Árnyék leült, hogy megvárja Chadet. Csak üldögélt az üres irodában, és arra gondolt, bárcsak leköthetné valamivel a figyelmét. Kelletlenül ismét előhúzta a Feljegyzéseket, felcsapta valahol középen és olvasni kezdett.

1876 decemberében előterjesztettek és megszavaztak egy rendelet, ami megtiltotta a köpködést az utcán és a középületekben, illetve a dohánytermékek bármilyen formájával elkövetett szemetelést.

Lemmi Hautala tizenkét éves volt, és „a közvélemény szerint pillanatnyi őrültségében elkóborolt” 1876. december 13-án. „Tüstént kezdetét vette a kutatás, azonban hamarost megakadályozta a hózivatar, amely elvakította a kereső csapatokat.” A tanács egyhangúlag megszavazta, hogy részvétteljes levelet küldjenek a Hautala családnak.

A következő héten felgyulladt Olsenék béristállója, de a tüzet sikerült sérülés nélkül eloltani, és sem emberben, sem állatban nem esett kár.

Árnyék tekintete végigfutott a zsúfoltan szedett hasábokon. Máshol nem említették Lemmi Hautalát.

Aztán hirtelen sugallatra, ami talán több is volt, mint véletlen szeszély, előrelapozott 1877 teléig. A januári beszámolók egyik bejegyzésében találta meg, amit keresett: Jessie Lovat — életkorát nem közölték — „egy néger gyereklány” nyomtalanul eltűnt december 28-án. A közkeletű vélekedés szerint „elrabolták az úgynevezett vándorló házalók”. A Lovat családnak nem küldtek részvétlevelet.

Árnyék éppen 1878 teléhez akart lapozni, amikor Chad Mulligan kopogott az ajtón, és olyan bűntudatos arccal lépett be az irodába, mint egy kisgyerek, aki intőt hozott haza.

— Ainsel úr — mondta. — Mike. Igazán sajnálom. Személy szerint én nagyon kedvelem magát. De ez nem változtat semmin, ugye tudja?

Árnyék azt felelte, hogy tudja.

— Nincsen más választásom — folytatta Chad —, le kell tartóztatnom, amiért megsértette a felfüggesztett börtönbüntetés feltételeit. — Ezután felolvasta Árnyéknak a jogait. Kitöltött néhány űrlapot. Ujjlenyomatot vett. Végigvezette a folyosón, át az épület túlsó felébe, a megyei börtönbe.

A terem egyik oldalán egy hosszú pult volt meg néhány ajtó, a másik oldalon két zárka meg egy ajtó. Az egyik zárkában egy férfi aludt a betonágyon egy vékony takaróba burkolózva. A másik üres volt.

A pult mögött barna egyenruhás, álmos tekintetű nő ült, aki Jay Leno műsorát nézte egy kicsi, fekete-fehér hordozható tévén. Átvette Chadtől a papírokat és aláírta Árnyék nevében. Chad még téblábolt egy kicsit mellettük, kitöltött pár űrlapot. A nő kijött a pult mögül, megmotozta Árnyékot, elvette az összes holmiját — a tárcáját, a pénzét, a lakáskulcsot, a könyvét, az óráját —, kipakolta őket a pultra, átnyújtott Árnyéknak egy zsákot, amiben narancssárga ruhák voltak, és közölte vele, hogy az üres cellában átöltözhet. Az alsónadrág meg a zokni maradhat. Árnyék bement a cellába és felvette a narancssárga ruhákat meg a papucsot. Rendkívül büdös volt odabent. A narancssárga felsőrész hátulján nagy, fekete betűkkel a LUMBER COUNTY BÖRTÖN felirat állt.

A zárka vécéje eldugult, pereméig megtöltötte a folyékony ürülék meg a savanyú sörszagot árasztó barna lötty.

Árnyék kijött, odaadta a nőnek a ruháit, amelyek a többi holmija mellé kerültek a műanyag zsákba. Árnyék még átnézte az irattárcáját, mielőtt átnyújtotta volna.

— Jól vigyázzon rá — mondta a nőnek —, mert ebben van az egész életem. — A nő elvette a tárcát és biztosította, hogy nála biztonságban lesznek. Chadet is megkérdezte, hogy így van-e, és Chad felnézett az utolsó űrlapról és azt felelte, igen, Liz igazat mond, még egyetlen fogoly holmiját sem veszítette el.

Árnyék a zoknijába csúsztatta azt a négyszáz dollárt, amit öltözködés közben elemelt a tárcájából, az ezüstdollárral együtt, amit pedig a zsebei kiürítésekor tüntetett el.

— Mondja — kérdezte, amikor Mulligan odalépett hozzá —, befejezhetném esetleg a könyvemet?

— Sajnálom, Mike. A szabály az szabály — mondta Chad.

Liz a hátsó szobába vitte Árnyék holmiját. Chad azt mondta, innentől Bute rendőr hozzáértő kezeibe helyezi az ügyet. Liz fáradtnak és közönyösnek tűnt. Chad távozott. Megcsörrent a telefon, és Liz — Bute rendőr — felvette a kagylót. — Oké — mondta. — Oké. Nem gond. Oké. Nem gond. Oké. — Letette a telefont és elfintorodott.

— Probléma? — kérdezte Árnyék.

— Igen. Vagyis nem igazán. Küldenek valakit Milwaukee-ból magáért.

— És ez miért probléma?

— Még három óráig itt kell tartanom — mondta a nő. — És az a zárka — mutatott az alvó ember felé — foglalt. Figyelnem kell, nehogy megpróbálja megölni magát. Nem igazán tehetném be mellé. De az egész nem ér meg annyit, hogy bejelentsem a megyeibe, aztán meg vissza az egészet. — Megcsóválta a fejét. — Oda meg nem akar bemenni, azt hiszem — mutatott az üres zárkára, ahol Árnyék az előbb átöltözött —, mert el van dugulva a kló. Büdös, mi?

— Igen. Borzalmas volt.

— Ilyenek az emberek. Minél hamarabb kicserélik az egészet, annál jobb, de már akkor is késő. Tegnap egy nő volt odabent, és biztosan lehúzott egy tampont. Mindig mondom nekik, hogy ne tegyék. Erre a célra van egy szemetes. Minden nyomorult tampon, amit lehúznak a klotyón, száz dollárba kerül a megyének, ennyit fizetünk ki a vízvezeték-szerelőnek. Szóval maradhat idekint, de akkor meg kell bilincselnem. Vagy bemegy a zárkába. — Árnyékra nézett. — Maga dönt — mondta.

— Egyik megoldástól sem rohannék a falnak — mondta Árnyék. — De a bilincset választom.

A nő leakasztott egy bilincset az övéről, majd megpaskolta a tokban lapuló félautomatát, csak úgy emlékeztetőnek. — Kezeket hátra — mondta.

A bilincs szorított: Árnyéknak vastag csuklója volt. A nő ezután béklyót tett a bokájára és leültette a pult túlsó végében egy padra, a fal mellé.

— Szóval — mondta Liz. — Maga békén hagy engem, én meg békén hagyom magát. — Elfordította a televíziót, hogy Árnyék is lássa.

— Kösz — mondta Árnyék.

— Ha végre beköltözünk az új irodákba — mondta a nő —, nem lesz több ilyen ostobaság.

Befejeződött Jav Leno műsora. Elkezdődött a Cheers bár. Árnyék sohasem nézte a Cheerst. Egyetlen epizódját látta csak — amikor Coach lánya eljön a bárba —, bár azt többször is. Ez már régebben szöget ütött a fejébe: ha nem nézel egy sorozatot, de egyszer elcsípsz belőle egy részt, azt éveken át, újra meg újra látni fogod — ez biztosan valami kozmikus törvény.

Liz Bute rendőr hátradőlt a székében. Még nem szunyókált el teljesen, de nem is volt ébren, ezért nem láthatta, amikor a bár vendégei abbahagyták a beszélgetést meg a szellemes beszólásokat, és Árnyékra meredtek a képernyőről.

Diane szólalt meg először, a szőke pincérnő, aki entellektüelnek tartotta magát.

— Árnyék — mondta. — Annyira aggódtunk érted. Lecsúsztál a térképről. Jó ismét látni téged — jóllehet bilincs és narancssárga couture van rajtad.

— Amondó vagyok, itt egy dolgot lehet csak tenni — nagyképűsködött Cliff, a bár legunalmasabb vendége —, most kell megszökni, a vadászidényben, amikor mindenki narancssárgát visel.

Árnyék nem szólt semmit.

— Á, látom, elvitte a cica a nyelvedet — mondta Diane. — No, mindegy, akkor is izgalmas hajtóvadászat volt!

Árnyék elfordította a fejét. Liz rendőr halkan hortyogni kezdett. Carla, a kis termetű pincérnő felcsattant.

— Oké, baromarcú! Adásunkat megszakítjuk, hogy megmutassunk neked valamit, amitől belecsurrantasz a nadrágodba. Készen állsz?

A képernyő felvillant és elsötétült. A bal alsó sarokban fehéren lüktetett az ÉLŐ KÖZVETÍTÉS felirat. Halk női hang szólalt meg:

— Természetesen még mindig nem késő a nyerő oldalra állni. De tudod, jogodban áll ott maradni, ahol vagy. Ezt jelenti amerikainak lenni. Ez a csodálatos Amerikában. Azzal, hogy szabadon hihetsz bármiben, szabadon hihetsz a téveszmékben is. Mint ahogy a szólásszabadság is biztosítja neked a jogot, hogy csendben maradj.

A képernyőn most egy utca látszott. A kép úgy billegett, mint a kézikamerás felvételek a dokumentumfilmekben.

Ritkuló hajú, napbarnított bőrű, kissé sunyi arckifejezésű férfi bukkant fel a képernyőn. Egy fal mellett állt, kávét kortyolt egy műanyag pohárból. A kamerába nézett, és azt mondta:

— A terroristák örökké kétértelmű szavak mögé bújnak, mint például a „szabadságharcos”. Maguk és én tudjuk, hogy egyszerűen gyilkos csőcselékről van szó. Mi az életünket kockáztatjuk, hogy ezen változtassunk.

Árnyék felismerte a hangot. Egyszer járt ennek a férfinak a fejében. Város úr hangja bentről más volt — mélyebb, zengőbb —, de nem lehetett összetéveszteni.

A kamera hátrahúzódott, és láthatóvá vált, hogy Város úr egy amerikai utcán áll, egy téglaépület mellett. Az ajtó felett egy háromszögbe meg egy iránytűbe foglalt G betű díszelgett.

— Pozícióban — mondta valaki, aki nem látszott.

— Lássuk, a benti kamerák dolgoznak-e — hallatszott a kommentátornő hangja.

Az ÉLŐ KÖZVETÍTÉS felirat továbbra is a bal alsó sarokban villogott. A képernyőn most egy kisebb hall látszott: a helyiségben félhomály volt. Két ember ült a terem túlsó végében egy asztalnál. Egyikük háttal ült a kamerának. A kamera ügyetlenül rájuk közelített. Egy pillanatra elhomályosult a kép, aztán ismét kiélesedett. A szemből mutatott férfi felállt, és járkálni kezdett fel-alá, mint egy láncra fűzött medve. Szerda volt az. Úgy festett, mint aki bizonyos szinten még élvezi is a dolgot. Amikor a kép kiélesedett, reccsenve bekapcsolt a hang is.

A férfi, aki háttal ült a kamerának, éppen azt mondta:

— …mi esélyt kínálunk rá, hogy itt és most véget vethessünk az egésznek, és ne legyen több vérontás, erőszak, szenvedés és halál. Hát nem ér ez meg annyit, hogy egy kicsit ti is engedjetek?

Szerda megtorpant és megfordult. Orrlyukai kitágultak.

— Először is — mordult fel —, meg kell értened, hogy arra kérsz, beszéljek mindannyiunk nevében. Ami kétségtelenül badarság. Másodszor: honnan a fenéből szeded, hogy elhiszem neked, hogy betartjátok a szavatokat?

A háttal ülő férfi a fejét ingatta.

— Igazságtalan vagy magaddal szemben — mondta. — Nyilvánvalóan nincsen vezetőtök. De rád hallgatnak. Figyelnek rád. Ami pedig a szavahihetőségemet illeti, nos, jelen egyeztető tárgyalásunkat rögzítik és élőben sugározzák — és ezzel a kamera felé intett. — Az embereid közül néhányan most is néznek minket. Mások videón fogják látni. A kamera nem hazudik.

— Mindenki hazudik — mondta Szerda.

Árnyék felismerte a háttal ülő férfi hangját. Világ úr volt, akivel Város úr telefonon beszélt, miközben Árnyék Város úr fejében volt.

— Tehát nem hiszed — kérdezte Világ úr —, hogy betartjuk a szavunkat?

— Szerintem az ígéreteitek arra valók, hogy megszegjétek őket, eskütök pedig hamis. De én betartom a szavamat.

— Garantáltuk a biztonságodat — mondta Világ úr —, és megegyeztünk a béketárgyalások megkezdésében. De itt kell megjegyeznem, hogy ifjú pártfogoltad ismét a kezünkben van.

— Nem — horkantott Szerda. — Nincsen.

— Arról beszéltünk, miként kezelhetnénk a bekövetkező paradigmaváltást. Nem kell szükségszerűen ellenségeknek lennünk. Nem igaz?

Ez láthatóan megdöbbentette Szerdát.

— Mindent megteszek, ami hatalmamban áll…

Árnyéknak feltűnt, hogy valami nincsen rendben Szerdával. Vörös pont égett a bal szemében, az üvegszemében. Amikor megmozdult, a pont izzó csíkot húzva követte.

— Ez egy nagy ország — mondta Szerda lassan, mint aki rendbe szedi a gondolatait. Megmozdította a fejét, és a lézercélzó vörös pontja az arcára csúszott. Aztán ismét felkúszott az üvegszeméig. — Van elég hely…

Lövés csattant — bár a tévé hangszórói tompították a zajt —, és Szerdának szétrobbant a fél feje. Hátrabukott a teste.

Világ úr felállt, és kisétált a képből, még mindig háttal a kamerának.

— Lássuk akkor még egyszer, ez alkalommal lassítva — mondta a kommentátornő megnyugtató hangon.

Az ÉLŐ KÖZVETÍTÉS felirat helyére a VISSZAJÁTSZÁS került. A vörös lézercélzó most lassan kúszott végig Szerda arcán az üvegszemig, és ismét véres felhővé robbant a fél arca. A kép kimerevedett.

— Valóban, ez itt még mindig Isten Saját Országa — jelentette ki a kommentátor végszóként. — A kérdés az, vajon melyik istené?

Valaki más — Árnyék szerint Világ úr lehetett, mert furcsa módon félig-medig ismerős hangon beszélt —, azt mondta:

— Most pedig folytatjuk félbehagyott műsorunkat.

A Cheers bárban Coach megnyugtatta a lányát, hogy tényleg nagyon gyönyörű, akárcsak az anyja.

Megcsörrent a telefon. Liz rendőr felrezzent és felült a székében. Felemelte a kagylót. „Oké. Oké. Igen. Oké” — mondta. Letette a kagylót. Kijött a pult mögül, és odaszólt Árnyéknak:

— Bekísérem a zárkába. Ne használja a klót. A lafayette-i seriff emberei mindjárt itt lesznek magáért.

Levette a bilincset meg a lábbéklyót és bezárta Árnyékot a zárkába. Miután becsukta az ajtót, a szag sokkal elviselhetetlenebbé vált.

Árnyék leült a beton priccsre, előhúzta a zoknijából az ezüstdollárt és gyakorolni kezdett, egyik pozícióból a másikba csúsztatta a pénzt, egyik kezéből a másikba, az egyetlen célja az volt, hogy elrejtse az esetleg figyelő tekintetek elől. El kellett ütnie valamivel az időt. Zsibbadt volt.

Aztán hirtelen felsajdult benne, mennyire hiányzik neki Szerda. Hiányzott az önbizalma, a stílusa. A meggyőződése.

Kinyitotta a kezét és lenézett Szabadság úrnő ezüst profiljára. Összezárta rajta az ujjait, szorosan megmarkolta. Vajon ő is életfogytiglani kap azért, amit el sem követett? Ha egyáltalán eljut odáig. Az alapján, amit eddig Város úrról és Világ úrról tudott, nem okozna nekik nagy gondot kitörölni a rendszerből. Talán autóbalesetet szenved, miközben átszállítják a következő börtönbe. Esetleg lepuffantják szökés közben. Nem elképzelhetetlen.

Az ablak túloldalán történt valami. Visszajött Liz rendőr. Megnyomott egy gombot, mire kinyílt egy ajtó, amit Árnyék innen nem láthatott, és belépett egy barna seriffegyenruhát viselő fekete rendőrtiszt és fürge léptekkel a pulthoz sétált.

Árnyék visszacsúsztatta az ezüstdollárt a zoknijába.

Az újonnan érkezett rendőr átnyújtott néhány papírlapot, Liz átfutotta, majd aláírta őket. Megjelent Chad Mulligan, néhány szót váltott a fekete férfival, aztán kinyitott a zárkát és belépett.

— Oké. Megjöttek magáért. Úgy tűnik, országos biztonsági ügy lett magából. Tudta?

— Remekül mutat majd a Lakeside News címoldalán — mondta Árnyék. Chad kifejezéstelen arccal nézett rá.

— Hogy letartóztattak egy csavargót, mert megszegte a felfüggesztett börtönbüntetés előírásait? Nem valami nagy történet.

— Szóval erről van szó?

— Nekem ezt mondták — felelte Chad Mulligan. Árnyék előrenyújtotta a karját, és Chad megbilincselte. Becsatolta a lábbéklyót és összekapcsolta a kézbilinccsel.

Most kivisznek innen — gondolta Árnyék. — Talán megpróbálhatok elfutni — lábbéklyóban, bilincsben, vékony, narancssárga ruhában, kint a hóban — és rögtön tudta, mennyire ostoba és reménytelen ez az ötlet.

Chad kikísérte az irodába. Liz kikapcsolta a tévét. A fekete rendőrtiszt végigmérte Árnyékot.

— Nagydarab srác — mondta Chadnek. Liz átnyújtotta az újonnan érkezett rendőrnek az Árnyék holmijait tartalmazó papírzsákot, és a férfi aláírta a szükséges nyomtatványt.

Chad Árnyékra pillantott, aztán a tisztre. A fekete rendőrhöz beszélt, de olyan hangosan, hogy Árnyék is hallja:

— Nézze. Csak azt szeretném mondani, hogy nem tetszik nekem ez az egész.

A tiszt bólintott.

— Vegye fel a kapcsolatot az illetékes szervekkel, uram. A mi feladatunk nem más, mint elszállítani.

Chad savanyú képet vágott. Árnyékhoz fordult.

— Oké — mondta. — Ki az ajtón. A mélygarázsba.

— Mi?

— Kimegyünk az ajtón. Ott van a kocsi.

Liz kinyitotta az ajtót.

— Ne felejtsék el visszajuttatni a rabruhát — mondta. — A múltkor is elküldtünk egy őrizetest Lafayette-be, de a ruháját azóta sem láttuk. A megyének kell megvennie. — Kikísérték Árnyékot a mélygarázsba, ahol már várt rájuk egy autó járó motorral. Nem a seriff hivatalából jött. Fekete furgon volt. A kocsi mellett egy másik rendőr állt, egy őszülő hajú, bajuszos fehér férfi és dohányzott. Amikor meglátta őket, eltaposta a cigarettáját és kinyitotta a hátsó ajtót.

Árnyék ügyetlenül beszállt — a bilincs meg a béklyó rendkívül akadályozta a mozgásban. A vezetőfülke és a hátsó ülés között nem volt rács.

A két rendőrtiszt beült előre. A fekete férfi beindította a motort. Várták, hogy kinyíljon a mélygarázs ajtaja.

— Gyerünk már — mondta a fekete férfi és türelmetlenül dobolt a kormánykeréken.

Chad Mulligan megkocogtatta az ablakot. A fehér férfi a társára pillantott, aztán leeresztette az ablakot.

— Ez nem jó így — szólalt meg Chad. — Csak ezt akartam mondani.

— Megjegyzését figyelembe vettük, uram, és továbbítjuk az illetékes szerveknek — mondta a sofőr.

Kinyílt a kinti világba vezető kapu. Még mindig esett a hó, szédítően kavargott a fényszórók fényében. A sofőr rálépett a gázra, aztán kigurultak az utcára és rákanyarodtak a főutcára.

— Hallottad, mi történt Szerdával? — kérdezte a sofőr. Most másképpen csengett a hangja, öregesebb volt és ismerős. — Meghalt.

— Igen. Tudom — felelte Árnyék. — Láttam a tévében.

— Faszok — mondta a fehér rendőr. Most szólalt meg először, rekedt hangja volt, akcentussal beszélt, és Árnyék őt is ismerősnek találta. — Én mondom, azok a faszok aztán faszok a javából.

— Köszönöm, hogy eljöttek értem — mondta Árnyék.

— Szóra sem érdemes — felelte a sofőr. Az egyik szembejövő autó fénye megvilágította az arcát, és máris öregebbnek tűnt. És alacsonyabbnak. Amikor utoljára találkoztak, kockás zakót és citromsárga kesztyűt viselt. — Milwaukee-ban voltunk, amikor Ibis felhívott. Úgy jöttünk, mintha démonok kergetnének.

— Szerinted hagyjuk, hogy lesitteljenek és villamosszékbe küldjenek, amikor csak arra várok, mikor törhetem be a fejedet a kalapácsommal? — kérdezte a fehér férfi mogorván, miközben a zsebében turkált cigarettáért. Kelet-európai akcentussal beszélt.

— Úgy egy óra múlva kerül szar a palacsintába — mondta Nancy úr, aki percről perce jobban hasonlított önmagára —, amikor a valódi rendőrök megjelennek érted. Még mielőtt rákanyarodnánk az 53. útra, félreállunk, megszabadítunk a láncaidról, és átveheted a ruháidat. — Csernobog mosolyogva felmutatta a bilincs kulcsát.

— Tetszik ez a bajusz — mondta Árnyék. — Jól áll.

Csernobog megsárgult ujjával végigsimított a bajuszán.

— Köszönöm.

— Szerda — mondta Árnyék. — Tényleg meghalt? Ez nem valami vicc?

Most jött rá, hogy egészen eddig ebbe a reménysugárba kapaszkodott, bármennyire is butaság volt. De Nancy úr arckifejezése mindent elárult, és az utolsó remény is szertefoszlott.

Hideg volt és sötét, amikor a látomás felderengett a nő előtt, mert a messzi északon a nappal csak egy szürke, félhomályos időszak volt a nap közepén, ami visszatért és eltűnt, majd visszatért megint: nem volt több, mint rövid közjáték a sötétség szakaszai között.

Nem voltak nagy törzs, már a korabeli felfogás szerint: az Északi Síkság nomádjai. Volt egy istenük, aki egy mamut koponyája volt, meg a mamut szőréből készített durva köpönyeg. Nunyunnini, így nevezték. Amikor nem vándoroltak, egy embermagasságú favázon pihent.

A nő a törzs szent asszonya volt, minden titkok tudója, és úgy hívták, hogy Atsula, a róka. Atsula mindig a törzs két harcosa előtt ment, akik hosszú póznákon vitték istenüket, akit medvebőrbe bugyoláltak, nehogy meglássa bárki is, aki nem méltó rá, vagy amikor nincsen szent időszak.

A tundrát járták a sátraikkal. A legszebb sátrat karibu bőréből varrták, az volt a szent sátor, és most négyen ültek odabent: Atsula, a papnő, Gugwei, a törzs vénje, Yanu, a harcosok vezetője és Kalanu, a felderítő.

Atsula hívta őket oda, egy nappal azután, hogy látomása támadt.

Atsula némi zuzmót morzsolt a tűzbe, majd szárított leveleket szórt a lángok közé elsorvadt bal karjával: a levelek szúrós, szürke füsttel égtek és éles, különös szaguk volt. Aztán Atsula levett egy facsészét egy fából készült polcról és átnyújtotta Gugweinek. A csésze félig volt valami sötétes-sárga folyadékkal.

Atsula nemrégen talált néhány pungh gombát — mindegyiken hét pötty volt, és csak egy igazán szent asszony találhatott hétpöttyös gombát —, újholdkor leszedte őket és szarvasbélre fűzve kiszárította mindet.

Tegnap elalvás előtt megette három szárított gomba kalapját. Zavaros és félelmetes dolgokról álmodott, gyorsan mozgó, ragyogó fényekről, sziklás hegyekről, ahol jégcsapokként szúrtak az ég felé a fényoszlopok. Az éjszaka közepén verejtékes testtel ébredt és vizelnie kellett. A facsésze fölé kucorodott és belevizelt. Aztán kitette a sátor elé a hóba és visszament aludni.

Amikor felébredt, kivette a csészéből a jégdarabokat, és sötétebb, sűrűbb folyadék maradt az alján.

Ezt a folyadékot adta körbe a többieknek, először Gugweinek, aztán Yanunak, aztán Kalanunak. Mindannyian nagyot kortyoltak belőle, majd Atsulának jutott az utolsó nyelet. Ivott, aztán áldozatként istenük, Nunyunnini elé öntötte, ami a csészében maradt.

A füstös sátorban ülve várták, hogy megszólaljon az istenük. Odakint a szél zihált és vonyított a sötétben.

Kalanu, a felderítő nő volt, de úgy öltözött és úgy járt, mint egy férfi: sőt asszonyává tette Dalanit, a tizennégy éves szüzet. Kalanu szorosan lehunyta a szemét, pislogott, aztán felállt és a mamutkoponyához sétált. Magára borította a mamutbőr köpönyeget és bedugta a fejét a mamut koponyájába.

— Gonoszság van ezen a földön — mondta Nunyunnini Kalanu hangján. — Gonosz, és ha itt maradtok, anyáitok és az anyáitok anyáinak a földjén, mind elpusztultok.

A három másik ember felmordult.

— A rabszolgatartók azok? Vagy a nagy farkasok? — kérdezte Gugwei, akinek hosszú, fehér haja volt és arca ráncos, mint a tüskés fák szürke kérge.

— Nem a rabszolgatartók — felelte Nunyunnini, a vénséges, kőirhájú isten. — Nem a nagy farkasok.

— Éhínség? Éhínség közeleg? — kérdezte Gugwei.

Nunyunnini nem felelt. Kalanu kibújt a koponya alól, és a többiekkel együtt várt. Gugwei magára terítette a mamutbőr köpenyt és bedugta a fejét a koponyába. — Nem éhínség ez, nem úgy, ahogy ti ismeritek — mondta Nunyunnini Gugwei szájával —, de éhínség jár majd a nyomában.

— Akkor mi az? — kérdezte Yanu. — Én nem félek. Szembeszállok vele. Vannak lándzsáink és vannak hajítóköveink. Jöjjön ellenünk száz hatalmas harcos, akkor is győzedelmeskedni fogunk. A mocsarakba űzzük őket és felnyitjuk a fejüket kovakő késeinkkel.

— Ez nem emberi dolog — mondta Nunyunnini Gugwei vén hangján. — Az égből jön majd, és sem a lándzsák, sem a kövek nem védhetnek meg benneteket.

— Hogyan védhetjük meg magunkat? — kérdezte Atsula. — Lángokat láttam az égben. A hang, amit hallottam, hangosabb volt tíz mennydörgésnél. Láttam kidőlni az erdőket és felforrni a folyókat.

— Ai… — mondta Nunyunnini, de nem szólt többet. Gugwei mereven meghajolva kibújt a koponyából, mert öreg ember volt már, és megdagadt, megcsomósodott a térde.

Csend volt. Atsula újabb leveleket szórt a tűzre, és a füst könnyeket csalt a szemükbe.

Aztán Yanu sétált oda a mamut fejéhez, széles vállára terítette a köpenyt és a koponyába dugta a fejét.

— El kell vándorolnotok — dübörgött Nunyunnini hangja. — A nap felé. Ahol a nap felkel, új földet találtok majd, ahol biztonságban lesztek. Hosszú utazás lesz: a hold kétszer megduzzad és leapad, meghal és életre kel, és lesznek rab szolgavadászok és hatalmas bestiák, de én majd vezetlek benneteket és vigyázok rátok, ha útnak indultok a napkelte felé.

Atsula a sáros padlóra köpött.

— Nem — mondta. — Nem. — Érezte, hogy az isten őt bámulja. — Nem — mondta. — Rossz isten vagy, ha ilyet mondasz nekünk. Meg fogunk halni. Mind meghalunk, és akkor ki visz téged magaslatról magaslatra, ki emel neked sátrat, ki keni be zsírral hatalmas agyaraidat?

Az isten nem szólt semmit. Atsula és Yanu helyet cseréltek. Atsula arca a megsárgult mamutcsont mögül meredt a többiekre.

— Atsula nem hisz — mondta Nunyunnini Atsula hangján. — Atsula meg fog halni, mielőtt ti elérnétek az új földet, de a többiek életben maradnak. Bízzatok bennem: kelet felé üres földek vannak. Az a föld a tiétek lesz, a gyermekeiteké és a gyermekeitek gyermekeié, hét nemzedéken át. Ha Atsula nem lenne ilyen hitetlen, örökre megtarthattátok volna. Reggel szedjétek össze a sátrakat meg minden holmitokat, és induljatok el a napfelkelte felé.

És Gugwei, Kalanu és Yanu fejet hajtottak, és áldották Nunyunnini hatalmát és bölcsességét.

A hold megduzzadt és leapadt, majd ismét megduzzad és leapadt. A törzs tagjai kelet felé, a napkelte irányába vándoroltak, küszködve haladtak a jeges szélben, ami megdermesztette fedetlen bőrüket. Nunyunnini igazat mondott: a törzsből senki sem halt meg utazás közben, kivéve egy asszonyt, aki belepusztult a szülésbe, de a szülő nő a holdé, nem Nunyunninié.

Átkeltek a földnyelven.

Kalanu a nap első fényénél otthagyta őket, és elment felderíteni az utat. Aztán sötét lett az ég, és Kalanu nem tért vissza, de az éjszakai égen fények izzottak, csomókba gyűltek, pislákoltak és csavarodtak, örvénylettek meg lüktettek, fehérek, zöldek, lilák meg vörösek. Atsula és a népe látott már északi fényt, de még mindig féltek tőle, ráadásul ilyennek még sohasem látták.

Aztán Kalanu visszatért hozzájuk, miközben újabb fények születtek és csorogtak végig az égen.

— Néha úgy érzem — mondta Atsulának —, hogy egyszerűen kitárom a karomat és belezuhanok az égbe.

— Mert felderítő vagy — felelte neki Atsula, a papnő. — Amikor meghalsz, belezuhansz az égbe, és csillag lesz belőled, hogy továbbra is mutathasd nekünk az utat.

— Keletre jeges sziklák vannak, magas sziklák — mondta Kalanu, aki hosszúra növesztve hordta a haját, mint a férfiak. — Megmászhatjuk őket, de sok napig fog tartani.

— Biztonságban leszünk, amíg te vezetsz minket — mondta Atsula. — Én meghalok a sziklák lábánál, és ez lesz az áldozat, ami benneteket az új földre visz.

Nyugatra, a földön, ahonnan jöttek, ahol órákkal korábban tért nyugovóra a nap, betegesen sárga fény villant, ragyogóbb a villámnál, ragyogóbb a napfénynél. Színtiszta, káprázatos robbanás volt, és a földnyelven álló törzs tagjai befogták a szemüket, köptek és felkiáltottak. Felsírtak a gyermekek.

— Ez a végzet, amiről Nunyunnini beszélt — mondta Gugwei, a vén. — Mert bölcs isten és hatalmas.

— Ő a legjobb minden isten között — mondta Kalanu. — Az új földön magas oszlopra helyezzük majd, és halolajjal meg zsírral fényesítjük az agyarait meg a koponyáját, és elmeséljük a gyermekeinknek, a gyermekeink gyermekeinek és a hetedik gyermek gyermekének, hogy Nunyunnini a legnagyobb minden isten között és soha nem felejtjük el.

— Az istenek hatalmasak — mondta Atsula, lassan, mint aki nagy titkot árul el. — De a szív még hatalmasabb. Mert a szívünkből jönnek mind, és oda is térnek vissza…

És ki tudja, meddig folytatta volna ezt az istenkáromlást, ha nem szakítja félbe egy ellentmondást nem tűrő érv.

A nyugaton felharsanó dübörgés olyan hangos volt, hogy vér csordult az emberek füléből, és sokáig nem hallottak semmit, egy időre megvakultak és megsüketültek, de életben maradtak, és tudták, hogy sokkal szerencsésebbek, mint a nyugatra élő törzsek.

— Ez jó — mondta Atsula, de nem hallotta a saját hangját, még a fejében sem.

Atsula a sziklák lábánál halt meg, amikor a tavaszi nap a csúcspontján járt. Nem érte meg, hogy saját szemével láthassa az Új Világot, és a törzs szent asszony nélkül vándorolt át az új földre.

Megmászták a sziklákat, aztán délre meg nyugatra mentek, míg egy völgyre nem bukkantak, ahol friss volt a víz, és a folyókban csak úgy nyüzsögtek az ezüstös színű halak, az erdőt szarvasok járták, amik még sohasem láttak embert, és olyan jámborak voltak, hogy mielőtt megöltek volna egyet, a vadászok a földre köptek és bocsánatot kértek a szellemektől.

Dalani három fiúnak adott életet, és néhányan azt mondták, hogy Kalanu végrehajtotta az utolsó varázslatot és képes megtenni a férfidolgot az asszonyával — mások pedig azt suttogták, hogy a vén Gugwei nem öreg még ahhoz, hogy elszórakoztasson egy fiatal feleséget, amikor távol van a férj, és az is biztos, hogy Gugwei halála után Dalaninak nem született több gyereke.

És eljött a jég kora, aztán elmúlt, és az emberek benépesítették az egész földet, új törzseket alapítottak és új totemeket választottak maguknak: a hollót, a rókát, a lajhárt, a nagymacskákat és a bölényt, és mindegyik állat a törzs jelképévé vált és mindegyik állatból isten lett.

A mamutok ezen az új földön nagyobbak voltak, lassabbak és sokkal ostobábbak, mint a szibériai síkságok mamutjai, és sehol sem találtak többé hétpettyes pungh gombát, és Nunyunnini nem szólt többé a törzséhez.

És amikor Dalani meg Kalanu unokáinak az unokái éltek a földön, felbukkant egy csapat harcos, egy nagy és gazdag törzs tagjai, akik észak felől, egy rabszolgavadász expedícióról tartottak hazafelé, és így találtak rá az első emberek völgyére: a férfiak nagy részét megölték, fogságba ejtették a legtöbb asszonyt meg gyereket.

Az egyik gyermek abban bízott, hogy megkegyelmeznek neki, és megmutatta a barlangot a hegyoldalban, ahol egy mamutkoponyát találtak, egy mamutbőr köpönyeg szétrongyolódott maradványait, egy facsészét, és Atsula, a látnok mumifikált koponyáját.

Az új törzs néhány harcosa azt mondta, hogy vigyék magukkal a szent tárgyakat, mert ha ellopják az első emberek isteneit, a hatalmukat is megszerzik velük, míg mások tiltakoztak, mert ezzel csak balszerencsét hoznának a fejükre és kivívnák saját istenük haragját (mert ezek a harcosok a holló törzséből érkeztek, és a hollók féltékeny istenek).

Így hát lehajították a tárgyakat a hegyről egy mély vízmosásba, és magukkal vitték az első törzs túlélőit a dél felé vezető hosszú úton. A holló törzsei meg a róka törzsei pedig még hatalmasabbak lettek, és Nunyunninit hamarosan teljesen elfelejtették.