HETEDIK FEJEZET A legnagyobb kincs

A napi feladatok és szertartások még sohasem tűntek ilyen soknak, fölöslegesnek és hosszúnak. A sápadt arcú kislányok a maguk alamuszi csintalanságaival, a nyughatatlan novíciák, a határozott és hűvös tekintetű papnők, akiknek egész élete féltékenység és nyavalygások, kicsinyes törekvések és elhamvadt vágyak titkos tárháza volt — mindezek a nők, akik között egész élete telt, akik számára az emberi nemet jelentették, most egyszerre voltak a szemében szánalomra méltók és unalmasak.

Ám ő, aki hatalmas erőket szolgált, ő, a koromfekete éjszaka papnője független volt mindettől a földhözragadtságtól. Nem kellett törődnie közös életük idegőrlő jelentéktelenségével, azokkal a végtelen napokkal, amelyeknek minden öröme abban merült ki, ha nagyobb darab birkafaggyút kapott az ember, mint a szomszédja… Ettől a napi rutintól teljesen szabadon élt. Odalent, a föld alatt meg különben sem voltak napok. Ott mindig éjszaka volt.

S ebben a véget nem érő éjszakában a fogoly: a sötét bőrű férfi, sötét varázslatok tudója vasba verve és kőbe zárva. Aki csak azt lesi, hogy ő jön hozzá vagy nem jön, kenyeret, vizet és ezzel életet hoz-e neki, vagy éppen kést, böllértálat és halált, ahogyan éppen kedve szottyan.

A férfiról csak Kosszilnak szólt, senki másnak, és maga Kosszil sem beszélt róla senkinek. Most már harmadik napja és éjszakája van a festett teremben, s még mindig nem kérdezett róla Kosszil semmit. Lehet, hogy úgy hiszi, már meg is halt, és Arha szólt Kezesnek: cipelje a tetemét a csontok kamrájába? De Kosszil nem az volt, aki csak úgy elhisz valamit. Arha viszont azzal nyugtatgatta magát, hogy igazán nincs semmi különös Kosszil hallgatásában. Kosszil a legszívesebben mindent titokban tartott, és azt is utálta, ha kérdeznie kell valamit. Különben pedig Arha figyelmeztette is, hogy ne avatkozzon az ő dolgába. Kosszil egyszerűen csak engedelmeskedett.

Akkor viszont, ha a férfi már föltehetően meghalt, Arha nem kérhetett a számára ételt, így tehát azon túl, hogy a nagy ház pincéjéből elcsent egypár almát meg némi szárított hagymát, nem volt semmilyen tartaléka. Reggelijét és vacsorájára kis házba kérte arra hivatkozva, hogy egyedül akar étkezni, és éjjelente levitte az ételt a labirintus festett termébe, csak a levest ette meg maga. Ahhoz már hozzászokott, hogy egytől négy napig terjedő böjtöket tartson, tehát nem is sokat törődött az egésszel. Az az ember lent a labirintusban úgy falta fel nyomorúságos kenyér-, sajt- és babfőzelékadagjait, ahogy a béka kapja be a legyet: hamm! és már sehol semmi. Már ötödször vagy hatodszor történt így. Viszont a rab mindig udvariasan megköszönt neki mindent, mintha csak a vendége lenne, ő pedig a háziasszonya olyan terített asztal mellett, amilyenekről az Istenkirály palotájában rendezett lakomákról szóló mesékben hallott. Amelyek roskadoztak a sült pecsenyétől, vadaktól, borral töltött kristályserlégektől. Nagyon furcsa volt ez az ember.

— És azok a Belső-földek ugyan mifélék?

Levitt magával egy kicsiny, összecsukható elefántcsont széket, hogy ne kelljen ácsorognia, mialatt a foglyát kikérdezi. Az ő rangjában mégsem illenék a rabbal egy szintre, a földre ülnie.

— Rengeteg sziget van arra. Azt beszélik, negyvenszer négy, csupán a Szigetvilágban, azután ott vannak még a peremvidékek. Még egyetlen ember sem utazta be az összes peremvidéket, senki sem számolta össze a szigeteket. És mindegyik más, mint a többi. Talán Enyhely mind között a legcsodálatosabb: hatalmas földdarab a világ közepén. Enyhely szívében, egy hajókkal zsúfolt tágas öböl partján épült az enyhelyi Nagy kapu hatalmas városa. A város tornyai fehér márványból valók. Minden fejedelem vagy nagykereskedő házának saját tornya van. Így tehát a tornyok egymás fölé magasodnak. A házakon piros cseréptető, a csatornákon átívelő hidak pedig színes: vörös, kék és zöld mozaiklapokkal vannak kirakva. A tornyok csúcsán a fejedelmek legkülönbözőbb színű zászlói lobognak. A legmagasabb torony legtetején áll, hegyével az ég felé Vandór-Akbé kardja. Amikor Enyhelyben fölkel a nap, első sugarai arra a pengére hullanak és megcsillantják, amikor pedig leszáll, az esti sötétben is aranylón fénylik a kard még egy darabig.

— Ki volt az a Vandór-Akbé? — kérdezte Arha szégyenlősen.

A férfi fölnézett rá. Nem szólt semmit, csak kissé elmosolyodott. Azután, mintha csak úgy magában beszélne, így szólt:

— Igaz is, ti itt tényleg keveset tudhattok róla. Talán semmi mást azon kívül, hogy egyszer eljött ide a karg vidékre. Ebből a meséből mennyit tudsz?

— Annyit, hogy elveszítette a varázsbotját, az amulettjét és minden erejét, akárcsak te magad — felelte a lány. — Elmenekült a legfőbb pap elől, elvitorlázott nyugatra, ahol sárkányok végeztek vele. Hanem ha ide is eljött volna, a Sírokhoz, nem kellettek volna a sárkányok!

— Majdnem így igaz — felelt a fogoly.

Arha nem akart többet hallani Vandór-Akbéról, mintha érezné, hogy ez veszélyes téma.

— Azt beszélik, hogy sárkányvitéz volt. Te meg azt mondod, hogy te is az vagy. Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy sárkányvitéz.

A lány minden kérdésében ott vibrált a gúny, de ő mindig egyenesen és őszintén válaszolt, mintha csak komolyan venné a csúfondáros faggatózást.

— Olyasvalaki, akivel a sárkányok szóba állnak — mondta —, az a sárkányvitéz, legalábbis ez a dolog lényege. Nem valami trükkös varázslat ez, amivel a sárkányokon uralkodhat valaki, ahogyan sokan gondolják. A sárkányok fölött nincsenek urak. Egy sárkánnyal kapcsolatban csak két kérdés létezik: hogy szóba áll-é veled, vagy inkább felfal? Ha el tudod érni, hogy az előbbit és ne az utóbbit cselekedje veled, nos, akkor lehetsz, akkor vagy sárkányvitéz.

— Hát a sárkányok beszélni is tudnak?

— Ó, hogyne! Méghozzá a legősibb nyelven, amelyet mi, emberek olyan nehezen tanulunk meg, és olyan törve használunk a varázslatainkhoz és ráolvasásainkhoz. Egyetlen ember sem tudja tökéletesen azt a nyelvet, talán még a tizedrészét sem. Nincs annyi ideje, hogy megtanulja. De a sárkányok ezer évig is elélnek… Érdemes velük elbeszélgetni, ahogy bizonyára már magad is sejted.

— Vannak sárkányok itt, Atuanban?

— Nincsenek, már évszázadok óta. Úgy tudom, Karego-Átban sincsenek. De azt beszélik, hogy a legészakibb szigeten. Hur-át-Huron, a legmagasabb hegyekben még él néhány nagyobbfajta sárkány. A Belső-földek közül csak, a legnyugatibb részeken fordulnak elő, a nyugati peremvidéken, azokon a szigeteken, ahol nem laknak emberek, és egyáltalán ritkán vetődik el oda valaki. Ha nagyon éhesek, megtámadják a tőlük keletre eső földeket, de ez ritkán fordul elő. Én láttam azt a szigetet, ahol azért jönnek össze, hogy együtt táncoljanak. Hatalmas szárnyukon körbe-körbe repülnek, hol befelé, hol kifelé, egyre magasabbra és magasabbra a nyugati tenger fölött, mint őszi viharban az elsárgult levelek. — Látomással eltelt tekintete áthatolt a fekete falfestményeken, magukon a falakon, át a földön és a sötétségen. Látta, hogyan nyúlik el töretlenül a nyílt tenger a lebukó nap felé, látta, hogy szállnak az aranyló sárkányok az aranyszínű szél szárnyain.

— Hazudsz! — förmedt rá a lány mérgesen. — Most találtad ki az egészet.

A fogoly meglepődve tekintett felé.

— Ugyan miért hazudnék neked, Arha?

— Hogy bolondnak és ostobának érezzem magam, hogy féljek. Hogy te magad meg bölcsnek látszódjál és bátornak és erősnek és sárkányvitéznek meg mindenféle ennek-annak! Te láttad, hogyan táncolnak a sárkányok, láttad az enyhelyi kapu tornyait, és különben is mindenről mindent tudsz! Én pedig nem tudok semmit, és sohasem jártam még sehol. De mindaz, amit tudsz, csupa hazugság! Senki sem vagy, csak egy tolvaj, egy nyomorult rab, nincs halhatatlan lelked, és többé innét el nem mégy soha! Mit sem számít, hogy vannak óceánok, léteznek sárkányok és fehér tornyok meg más mindenfélék, mert te soha többé meg nem látod őket, sőt még a napvilágot sem látod többé soha. Minden, amit én ismerek, csak ez a sötétség, ez a föld alatti éjszaka. És ez minden, ami valóban létezik. Ez minden végül is, ami megismerhető. A csönd és a sötétség. Te mindent tudsz, varázsló. Én csak egyetlen dolgot ismerek, de ez az egyetlen valóságos dolog!

A varázsló lehajtotta a fejét. Hosszú, rézbarna keze nyugodtan pihent a térdén. A lány láthatta arcán a négyszeres sebhelyet. Távolabb járt az idegen, mint ő a sötétben. Jobban ismerte a halált, mint ő maga… még a halált is… A gyűlölet hulláma csapott föl benne iránta, egy pillanatig szinte elszorította a torkát. Miért ült ott olyan védtelenül, és miért volt mégis olyan erős?! Miért nem tudta sehogy sem legyőzni?

— Látod, ezért hagytalak életben — szólalt meg hirtelen, csöppet sem gondolva a jövővel. — Azt akarom, hogy megmutasd a varázslótudományodat! Addig maradsz élve, amíg lesz még mit megmutatnod nekem. Ha már nem maradt semmi, ha az egész csak ámítás és hazugság, nos, akkor végzek veled. Megértetted?

— Igen.

— Akkor jól van. Nos, gyerünk tovább!

A rab egy percre tenyerébe temette az arcát, és kissé odébb mozdult. A vaspánt nem engedett neki semmilyen kényelmes testhelyzetet, csak ha teljes hosszában kinyújtózva feküdt.

Végül fölemelte az arcát, és igen komoly hangon megszólalt:

— Figyelj hát, Arha. Mágus vagyok, akit te varázslónak nevezel. Értek bizonyos trükkökhöz, és van némi erőm. Ez igaz. Az is igaz viszont, hogy itt, az ősi erők birodalmában az én erőm nagyon csekély, a tudásom elhagy. Mégis mutathatok neked néhány illúziót és mindenféle csodákat. Ez a varázslótudomány legalja. Ilyen bűvészmutatványokra már gyerekkoromban is képes voltam. Ezeket még itt is megcsinálhatom. De ha hiszel bennük, meg is ijeszthetnek, s akkor esetleg kedved támad megölni engem, ha a félelem dühössé tesz. Ha pedig nem hiszel bennük, akkor csak afféle ámításnak és csalásnak látod majd őket, ahogyan most is nevezed. Mindenképpen kockára kell tehát tennem az életem. Pedig egyetlen vágyam most, hogy életben maradhassak.

Arha fölnevetett ennek hallatán, majd így szólt:

— De hisz egy darabig mindenképpen életben maradsz, hát nem érted? Hogy te milyen ostoba vagy! No jól van, most pedig mutass valami varázslatot. Tudom, hogy csalás az egész, ezért nem ijedek meg tőlük. Persze igazából akkor sem félnék, ha mind valóság lenne. Gyerünk hát. A drágalátos bőröcskéd biztonságban van, legalábbis ma éjjelre még.

Erre most a másik kacagott föl, miként imént a lány. Csak úgy játszadoztak az életével, mint valami labdával.

— Hát akkor mit mutassak neked?

— Miért, mit tudnál?

— Akármit.

— Már megint kérkedsz és hetvenkedsz.

— Ó, nem! — kiáltotta kissé megriadva. — Nem én! Legalábbis nem volt szándékomban.

— Mutass hát valamit, amit szerinted érdemes látnom. Bármit.

Lehajtotta a fejét, és egy darabig a tenyerébe bámult. Nem történt semmi ezalatt. Arha lámpásában füstölögve lobogott a faggyúgyertya lángja. A fekete festmények a falon, ezek a madárszárnyú, mégis mozdulatlan alakok nagy, vörös-fehér, festett szemükkel ott lebegtek a férfi és a lány feje fölött. Egy hang sem rezdült. Arha csalódottan és valahogy kissé szomorúan fölsóhajtott. Gyenge szegény. Nagy dolgokról jártatja a száját, de tenni nem tud semmit. Nem több, mint egy ügyes hazudozó, hiszen még csak nem is valami jó tolvaj.

— Jól van hát — szólt végül a lány, és összemarkolta a szoknyáját, hogy fölálljon.

Ruhája anyaga különösen ropogott, ahogy fölemelkedett ültéből. Végigpillantott magán, és megrökönyödve pattant föl.

Évek óta viselt súlyos, fekete gúnyája eltűnt. Lágyan csillogó finom selyemruha volt rajta. Türkizkék, akár az alkonyi égbolt. Bő harangként omlott alá a csípőjéről. Szoknyarészét kis ezüstkorongocskák, apró gyöngyök és kristályszemcsék díszítették. Az egész hímzett ruha úgy csillogott, akár egy hirtelen májusi zápor.

Rámeredt a mágusra. A szava elakadt.

— Nos, hogy tetszik?

— De honnan…

— Arra a ruhára hasonlít, amelyet egy hercegkisasszonyon láttam az enyhelyi Nagy palotában, a nap visszatérésének ünnepén — mondta csöndesen, és elégedetten szemlélte művét. — Azt mondtad, valami olyat mutassak, amit érdemes megnézned. Megmutattam hát neked saját magadat.

— Most csináld… csinálj úgy, hogy tűnjön el!

— Nekem adtad a köpönyegedet — mormogta a férfi válaszul. — Én talán nem adhatok neked semmit? De jól van, ne izgulj, hiszen csalóka kép csak az egész. Nézd csak.

Ujja moccanása sem látszott, szó sem hagyta el ajkát. A kékes selyemzuhatag mégis semmivé vált, és ott állt Arha megint durva fekete ruhájában.

Egy darabig meg sem moccant.

— Honnan tudhatnám — szólalt meg végre —, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad?

— Nem tudhatod, — válaszolta a férfi. — És én sem tudom, minek tűnök a te szemedben.

Arha eltűnődött egy kicsit megint.

— Rávehetnél, hogy annak lássalak… — Majd elhallgatott, mert a fogoly fölemelte a kezét, és fölmutatott a mennyezetre. A lehető legegyszerűbb mozdulat volt ez. A lány azt hitte, hogy valami bűbájt bocsát reá, ezért gyorsan hátraszökkent az ajtó felé. A rab mozdulatát követve mégis fölnézett, és a magas, boltíves mennyezetben meglátta az Istenfivérek templomának kincseskamrájából nyíló kis négyszögletű kémlelőlyukat.

Nem jött belőle fény. Nem látott, nem hallott semmit odafont. A férfi mégis odamutatott, és kérdőn tekintett rá.

Rövid időre mind a ketten teljesen mozdulatlanná dermedtek.

— Az egész varázslatod gyerekek félrevezetésére való ámítás — mondta határozottan. — Csalás és hazugság. Eleget láttam belőle. A Névtelenek tápláléka leszel. Többé nem jövök vissza ide.

Ezzel fogta a lámpáját, és kiment. A vasreteszeket keményen, hangos csattanással lökte a helyére. Azután mozdulatlanná dermedt odakinn. Kétség emésztette. Mit tegyen ezek után?

Mennyit láthatott vagy hallhatott mindebből Kosszil? Miről is beszéltek odabent? Nem emlékezett semmire. Úgy tűnt, sohasem mondta azt, amit pedig tényleg kimondott a fogoly füle hallatára. Minduntalan megzavarta a meséivel: sárkányokról, tornyokról, azzal, hogy neveket adott a Névteleneknek, hogy mindenáron élni akart, és köszönetet mondott érte, hogy a köpönyegén heverhet. Sohasem azt mondta, amit éppen várt volna tőle. Lám, még a talizmán felől sem kérdezte, amit máig viselt a kebelébe rejtve.

Jól is van így talán, ha már Kosszil úgyis hallgatózott.

De ugyan mit számít az egész? Mit árthatna neki Kosszil? A kérdés megfogalmazása nélkül is tudta rá a választ. Semmit sem könnyebb elpusztítani egy kalitkába zárt sólyomnál. Az az ember védtelen ott, leláncolva kőketrecében. Az Istenfívérek papnőjének mást sem kell tennie, csak leküldenie az éjjel Dubbit, a szolgáját, hogy fojtsa meg. Ha pedig sem ő, sem Dubbi nem ismernék ilyen mélyen a labirintus útjait, az is elegendő, ha a kémlelőnyíláson valami méregport szór a festett terembe. Volt egy csomó, mindenféle ártó anyagokkal teli dobozkája és fiolája. Némelyik víz vagy étel megmérgezésére való, mások a levegőt tették halálossá, ha valaki sokáig belélegezte őket. Akkor reggelre a fogoly meghal, és ezzel vége az egésznek. Többé sohasem gyúl fény a sírkövek alatt.

Arha végigsietett a szűk kőfolyosókon a mélysírkamrába vezető kijárat felé, ahol Kezes várakozott rá hűségesen, mint egy hatalmas béka a sötétben. Az öreg zavarban volt Arhának a fogolynál tett látogatásai miatt. Nem vihette magával heréltjét az egész útra, ezért maradtak ennél a felemás megoldásnál. Most igen megörült neki, hogy itt van kéznél. Benne legalább vakon megbízhatott.

— Figyelj rám, Kezes. Most azonnal el kell menned a festett terembe. Mondd azt annak az embernek, hogy a mélysírkamrába viszed, s ott elevenen eltemeted. — Kezes tágra nyitotta apró szemét. — Mondd ezt neki hangosan. Oldd el a láncát, azután vezesd el a… — Itt megtorpant, mert még nem döntötte el véglegesen, hol tudná a legjobban elrejteni a foglyát.

— A mélysírkamrába — szólt Kezes izgatottan.

— Dehogyis, te bolond. Azt mondtam, hogy ezt mondd neki, s nem hogy ezt is csináld. Várj csak…

Melyik hely lehetett biztonságban Kossziltól és kémeitől? Nem más, mint a föld alatti világ legmélyebb zuga, a Névtelenek birodalmának legszentebb és legrejtettebb helye, ahová Kosszil nem mehet el. Nem mer. De Kosszil talán nem elég bátor, hogy bármit megtegyen? Lehet, hogy retteg a sötét helyektől, de az a fajta, aki bármilyen félelmet leküzd, csak hogy elérje a célját. Ki tudhatja, valójában mennyire ismerte meg a labirintus útjait Thar elbeszélései nyomán, magától Arhától, előző életében vagy éppenséggel az elmúlt években, saját titkos földerítő útjain? Arha gyanította, hogy jóval többet tud, mint amennyit elhitet magáról. Van azonban egy hely, amelyet biztosan nem ismer. A legféltveőrzöttebb titok.

— El kell vinned a foglyot oda, ahová vezetlek, méghozzá teljes sötétségben. Azután, majd ha visszahozlak ide, kiásol egy sírgödröt a mélysírkamrában, készítesz hozzá egy koporsót, üresen beleteszed a gödörbe, visszahányod rá a földet, de úgy, hogy ha valaki netán keresi, meg is találja. A sírgödör mély legyen. Megértetted?

— Nem — felelte Kezes morcosan és ingerlékenyen. — Kicsikém, az ilyen csalás nem bölcs dolog. Nem jó vége lesz. Odalent férfi nem tartózkodhat! Szörnyű lesz érte a büntetés…

— Egy vén bolondnak majd kivágják a nyelvét, annyi szent! Te merészeled megmondani nekem, mi a bölcs, mi nem? Én a sötétség erőinek parancsát követem. Te pedig engem követsz!

— Nagyon sajnálom, kicsi úrnőm. Ó jaj, de bánt!

Mégis visszamentek a festett terembe. Arha odakint várakozott a folyosón, amíg Kezes eloldotta a láncot a falba ágyazott gyűrűtől. Hallotta, amint a mély hang kérdezi:

— Ezúttal hová, Kezes? — Mire válaszul a reszelős csipogás, morcosán:

— Elevenen eltemetünk, úrnőm parancsára. A sírkövek alatt. No gyerünk! — Arha hallotta, amint a súlyos lánc megcsörren. Akár egy ostorcsapás.

Előjött a fogoly. Csuklója Kezes bőrövével összekötözve. Mögötte maga Kezes, rövid pórázra fogva őt, mint valami mérges kutyát. Hanem a nyakörv a derekán volt, bőrszíj helyet pedig vaslánc a póráz. Szemét Arhára emelte, de ő elfújta a gyertyát, és szó nélkül megindult a sötétben. Nyomban fölvette hosszú, elnyújtott lépéseit. Mindig így haladt, ha fény nélkül járt a labirintusban. Ujjaival könnyedén, de csaknem szakadatlanul söpört végig a kőfalon, mindkét oldalon. Kezes és a fogoly a nyomában haladt. A póráz miatt sokkal nehézkesebben, végig nyögdécselve és szuszogva. Mindenképpen sötétben kell maradniok, mivel Arha nem akarta, hogy bármelyikük megtanulhassa ezt az útvonalat.

„A festett teremből fordulj balra, haladj el két nyílás mellett, tarts jobbra, a négyes úthoz, és lépj be a jobb oldali nyíláson, ezután jön egy hosszú, görbe folyosó és egy lefelé vezető magas, csúszós lépcsősor, emberi láb számára túl keskeny fokokkal.” Ezeken a lépcsőkön túl Arha még sohasem járt.

A levegő itt még áporódottabb volt, teljesen mozdulatlan, ráadásul valami orrfacsaró bűz is terjengett. Az útmutatás élénken élt az emlékezetében, még Thar hanghordozása is, amint elkántálta. „Azután lefelé a lépcsőn.” (A fogoly megbotlott mögötte a koromsötétben, hallotta nyögését, amint Kezes a lánc erőteljes megrántásával talpra állítja.) „A lépcső aljánál fordulj rögtön balra. Tovább balra, míg hármas nyíláshoz nem érsz, az elsőn fordulj jobbra, és haladj jobbra tovább.” A folyosók összevissza kanyarogtak és tekeregtek, egyetlen szakaszuk sem volt egyenes. „Ezután meg kell kerüld a veremgödröt — rémlik Thar hangja emlékezete ködében —, vigyázz, ott nagyon keskeny az út.”

Itt lelassította a lépteit, előregörnyedt, és egyik kezével folyamatosan tapogatta maga előtt a padozatot. A folyosó most hosszú darabon egyenesen futott, hamis biztonságérzetet keltve a benne lopakodóban. A sziklapadlatot szakadatlanul tapogató és söprögető ujjai egyszer csak a semmibe nyúltak. A kövezet szája kinyílt, a széle éles, rajta túl néma űr. A jobb oldali fal meredeken zuhant le a verembe. Baloldalt húzódott egy keskeny vájat vagy perem, alig szélesebb tenyérnyinél.

„Ott lesz a gödör. Fordulj arccal a bal oldali fal felé, simulj hozzá, és oldalazva menj tovább. A lábadat csak csúsztasd.”

— Kapaszkodj a láncba, Kezes!… Rajta vagy már a párkányon? Egyre keskenyebb, vigyázz! Ne nehezkedj a sarkadra. Én már túljutottam. Nyújtsd ide a kezed. Végre…

Az alagút innen sűrű cikcakkban futott tovább, teli szűk oldalnyílásokkal. Egyik-másik előtt elhaladva lépteik nesze furcsán, öblösen verődött vissza, s ami még különösebb: valami befelé áramló, enyhe huzatot is éreztek. Ezek a folyosók biztosan ugyanolyan vermekben végződnek, amilyen mellett az imént elhaladtak. Lehet, hogy a labirintusnak ez alatt az alacsonyan fekvő része alatt valami üres tér tátong, olyan mély és hatalmas üreg, amelyben a mélysírkamra barlangja szinte elveszne, valami hatalmas, fekete belső bugyor?

És e bugyor fölött az alagutak és folyosók egyre szűkültek. Alacsonyabbak lettek. Olyannyira, hogy végül még Arhának is meg kellett görnyednie. Lehet, hogy ennek az útnak nincs is vége?

Túlságosan is hamar beleütköztek az út végébe: egy zárt ajtóba. Arha a szokásosnál kissé gyorsabban és előrehajolva igyekezett, kezét és homlokát jól be is ütötte hát a váratlanul fölbukkanó ajtóba. Kitapogatta a kulcslyukat, azután karikáján azt a kicsi kulcsot, a sárkányfejűt, amelyet eddig még sohasem használt. Beleillett a zárba, el is fordult. A lány belökte az atuani sírok nagy kincstártermének ajtaját. Száraz, kesernyés, dohszagú fuvallat áramlott ki a vaksötét alagútba.

— Kezes, ide nem léphetsz be! Várj meg idekint, az ajtó előtt!

— Ő igen, én meg nem?

— Ha belépsz ebbe a helyiségbe, Kezes, többé sohasem hagyhatod el! Rajtam kívül mindenkire áll ez a törvény. Egyetlen halandó lény sem jöhet ki innen, csak én. Még így is bemennél?

— Megvárlak idekint — szólt a bánatos hang a feketeségből. — De úrnőm, úrnőm, be ne csapd azt az ajtót…

Kezes félelme annyira fölzaklatta Arhát, hogy valóban sarkig tárva hagyta az ajtót. Maga a hely tompa rettegéssel töltötte el, sőt még a szorosan megbilincselt fogolytól is tartott valamelyest. Odabent azután már meggyújtotta a lámpást. A keze reszketett. A gyertya lángja tétován pislákolt, olyan sűrű és halott volt bent a levegő. Az éjsötétben megtett hosszú vándorlás után a hunyorgó sárgás fény vakító ragyogásnak tűnt. A föléjük tornyosuló kincseskamra megtelt sejtelmesen libegő árnyékokkal.

Hat óriási kőláda terpeszkedett előttük. Vastag, finom, szürke porréteg takarta őket, mint a penész a megsavanyodott kenyeret. Semmi más. A falak durván faragottak, a mennyezet viszonylag alacsony. Hideg volt, mélységes, fojtogató hideg, amitől a szívben szinte megdermedt a vér. Még pókhálók sem voltak, csak a por. Itt nem volt semmi élet, semmi mozgás, még a labirintus ritka, apró, fehéres pókjaié sem. A porréteg vastag, nagyon vastag volt. Minden szemcséje egy-egy napot jelenthetett, amely nyomtalanul múlt el itt, ahol nem volt sem világosság, sem idő. Napok, hónapok, évek, egész korszakok, mind, mind sima porrá változott.

— Ez hát a hely, ahová igyekeztél — szólalt meg Arha. Hangja biztosan csengett. — Ez itt a sírok nagy kincseskamrája. Lám, mégis eljutottál ide… de többé el nem hagyhatod!

A fogoly nem szólt semmit. Arcvonásai nyugodtak. Hanem a tekintetében volt valami megindító: mély csalódottság. Olyasvalaki pillantása volt ez, akit becsaptak, elárultak.

— Azt mondtad, hogy élni akarsz. Ezt az egyetlen helyet ismerem, ahol életben maradhatsz. Kosszil megölne, vagy engem kényszerítene, hogy megöljelek, Karvaly. De itt nem érhet utol a keze.

Az idegen erre sem szólt semmit.

— Soha többé, semmilyen körülmények között nem hagyhatod el már a Sírokat. Hát nem érted? Ezen nem változtathat senki. Végre, lám, elérkeztél… minden utazásod végállomására. Amit kerestél — itt van.

A férfi rátámaszkodott az egyik kőládára. Összetörtnek látszott. Maga után vonszolt lánca élesen megcsörrent a kövön. A szürke falakra pillantott, a lengő árnyékokra és végül a lányra.

Arha félrefordította a tekintetét a kőládák felé. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy fölnyissa őket. Nem törődött azzal sem, miféle csodálatos kincsek porladozhatnak bennük.

— Itt már nem kell viselned ezekét a láncokat. — Odalépett hozzá, kikapcsolta a vaspántot, és kioldozta csuklóján Kezes bőrövét. — Az ajtót be kell zárnom, de ha majd eljövök, megbízom benned. Tudod, hogy innen úgysem mehetsz el többé… hogy ne is próbálkozz vele? Én vagyok az Ő bosszújuk, az Ő akaratukat teljesítem; de ha nem engedelmeskedem nekik, vagy ha te élsz vissza a bizalmammal, akkor ők maguk végzik be a bosszú művét. Nem próbálkozhatsz e helyiség elhagyásával úgy, hogy engem leütsz vagy megkísérelsz elbűvölni, amikor idejövök. Hinned kell nekem!

— Úgy cselekszem, ahogy óhajtod — szólalt meg végre a fogoly udvarias hangon.

— Hozok vizet és ennivalót, amikor csak tudok. Sokra ne számíts. Víz lesz elegendő, de egy darabig csak kevés eledel. Lassan már én magam is éhezem. Ahhoz azért elég lesz, hogy életben maradj. Előfordulhat, hogy nem tudok jönni egy-két napig, talán még tovább is. El kell altatnom Kosszil gyanúját. De biztosan eljövök. Megígérem. Itt van ez a palack. Takarékoskodj vele. Nem jöhetek egyhamar. De eljövök, igen, egész bizonyosan.

A fogoly Arhára emelte az arcát. Különös kifejezés játszadozott a vonásain.

— Vigyázz magadra, Tenar — szólt csöndesen.

Загрузка...