NYOLCADIK FEJEZET A nevek

Visszavezette Kezest a kacskaringós, sötét folyosókon, majd otthagyta a mélysírkamra feketeségében, hogy ássa meg a sírt, amellyel majd meggyőzik Kosszilt arról, hogy a tolvaj elnyerte méltó büntetését. Későre járt már, hát egyenesen a kis házba ment, és ágyba bújt. Éjszaka hirtelen fölriadt álmából: eszébe jutott, hogy a köpönyegét, otthagyta a festett teremben. Annak a szerencsétlennek semmi melegítője nincs a saját rövidke köntösén kívül abban a nyirkos ürességben. Ágya sincs, csak az a poros kőszarkofág. Hideg sír, fagyos sírgödör, szorongatta torkát a sajnálkozás, de túl fáradt volt ahhoz, hogy teljesen fölébredjen. Hamarosan újra elnyelte az álom. Hosszú ideje először álmodott. Azt álmodta, hogy a festett terem faláról a holtak nagy, megtépázott madarakhoz hasonló árnyai leszállnak. Emberi kezük és lábuk van, s ott guggolnak a sötét üregek porában. Röpülni nem tudnak. Eledelük a por, italuk a sár. Azoknak az árnyai voltak, akik nem születhetnek újjá, a régi emberek és a hitetlenek szellemei, azokéi, akiket a Névtelenek rég fölfalták. Ott kuporogtak körülötte a homályban, néha halk sipákolás vagy nyöszörgés tört elő a torkukból. Egyikük egészen közel merészkedett hozzá. Először megijedt tőle, megpróbált odébb húzódni, de moccanni sem bírt. Ennek az egynek madárfeje volt, nem emberi arca, de a haja aranylott, és asszonyi hangon szólt hozzá:

— Tenar! — kedvesen és becézőn: — Tenar!

Fölriadt megint. Szája agyaggal betapasztva. Kősírban feküdt, mélyen a föld alatt. Kezét-lábát halotti lepel kötötte gúzsba, sem mozdulni, sem szólni nem volt képes.

Kétségbeesése úgy elhatalmasodott, hogy mellkasát föltépve kiszakadt belőle, mint egy tűzmadár, szétzúzta kőkoporsóját, és kitört a napfénybe — ablaktalan kamrájának gyér nappali világosságába.

Ezúttal végleg fölébredt. Fölült ágyában, lidérces álmaitól elgyötörten, elködösült tudattal. Magára kapkodta ruháit, és kiment a kis ház fallal kerített udvarán lévő víztárolóhoz. Karját, arcát, majd egész fejét belemerítette a jéghideg vízbe, míg egész testét ki nem rázta a hideg, érverése eszeveszetten fölgyorsult. Hátrabillentette csatakos haját, fölegyenesedett, és föltekintett a reggeli égboltra.

A nap már régen fölkelt, ragyogó, tiszta téli nap állt előtte. Az ég sárgás, de teljesen üres. Magasan, oly magasan, hogy ráolvadt a napfény, és csillogott, mint egy aranypihe, egy madár körözött a levegőben: egy karvaly vagy éppen egy parlagi sas.

„Tenar vagyok! — szólt magában némán, reszketve a hidegtől, a rémülettől és az izgalomtól a végtelen, napfényben fürdő égbolt alatt. — Visszakaptam a nevemet! Én vagyok Tenar!”

Az aranypihe elhúzott nyugatra, a hegyek felé, eltűnt a szeme elől. A még alacsonyan álló nap bearanyozta a kis ház tetejét. Az aklok felől fölhallatszott a birkák bégetése. A kéményekből égő fa füstje szállt, elkeveredve a hajdinakása illatával, és tovalibbent a friss szellő szárnyain.

„Jaj, de éhes vagyok… De honnan tudta? Honnan tudhatta a nevemet?… Jaj, mennem kell, hogy bekapjak valamit, szörnyen megéheztem…”

Fejére húzta a csuklyáját, és futva megindult a reggelizőasztal felé.


Háromnapi félböjt után szinte elnehezült az ételtől, egész súlyosnak érezte magát. Már nem gyötörték vad képzetek, elszállt a kicsinyhitűség és a rettegés. Érezte, hogy reggeli után Kosszil szemébe nézhet.

A magas, súlyos alak mellett sétált fölfelé, az étkezőtől a nagy ház felé vezető ösvényen. Megszólalt csöndesen:

— Végeztem a betolakodóval… De szép nap is ez a mai!

A hideg, szürke szemek ferdén meredtek rá a fekete csuklya alól.

— Én pedig úgy tudtam, hogy a főpapnőnek emberáldozat bemutatása után három napig tartózkodnia kell minden eledeltől!

Ez tényleg igaz volt. Arha teljesen megfeledkezett róla, és arckifejezése nyomban elárulta, hogy így történt.

— Tulajdonképpen még nem halt meg — igyekezett visszavívni azt a könnyed hangot, amely oly simán kínálta magát alig egy perccel azelőtt. — Elevenen lett eltemetve. A Sírok alatt. Fakoporsóban. Van benne némi levegő, hiszen nincs leforrasztva, deszkából van. Lassan hal meg a nyomorult, hosszú lesz a haldoklása. Akkor kezdem majd a böjtöt, amikor megbizonyosodom róla, hogy halott.

— És hogyan tudod meg?

Izgalmában megint tétovázott.

— Megtudom… aaa… az én uraim majd tudatják velem.

— Értem. És hol van a sírgödör?

— A mélysírkamrában. Megparancsoltam Kezesnek, hogy a sima kő alatt ássa ki. — Nem szabadna ilyen gyorsan, ilyen ostobán hebegő hangon válaszolnia. Meg kell őriznie a méltóságát Kosszil előtt.

— Elevenen, és fakoporsóban. Kockázatos dolog így egy varázslóval, úrnőm. Biztos vagy benne, hogy a szája le van pecsételve: ne tudjon bánni a varázsigéivel? Hát a kezét összekötözték? Még ha a nyelvüket kivágták is, képesek varázslatot szőni, egyetlen ujjmozdulattal.

— Ugyan, mit számít a varázsereje? Üres hókuszpókusz az egész! — szólt vissza a lány fölemelt hangon.

— Eltemettetett, és az én uraim már várnak a lelkére. A többi pedig nem tartozik rád, nővér.

Ezúttal túl messzire ment. Mások is meghallhatták. Például Pendelyes meg pár másik leányzó, Dubbi és egy Mebbét nevű papnő, mind hallótávolságon belül voltak. A lányok persze mindig hegyezték a fülüket, és Kosszil nagyon is jól tudta ezt.

— Mindenhez van közöm, ami itt történik, úrnőm. Ami csak előfordul a birodalmában, az mind az Istenkirályra tartozik, a halhatatlan férfiúra, akinek én a szolgálója vagyok. Még a föld alatti szent helyekre és az emberek szívébe is behatolhat és betekinthet, és senki sem akadályozhatja meg ebben.

— De én igen! A Sírok világába senki sem teheti be a lábát, ha azt a Névtelenek megtiltják. Ők itt voltak már a te Istenkirályod előtt, és itt lesznek utána is. Halkan vedd csak a szádra az ő nevüket, nővér! Ne vond magadra az ő bosszújukat! Behatolhatnak az álmaidba, elméd legrejtettebb zugaiba, és őrületbe kergethetnek!

A lány szeme tüzesen villogott. Kosszil arca nem volt látható, alattomosan rejtőzködött a fekete csuklya mélyén. Pendelyes és a többiek rémülten és megrökönyödötten bámultak rájuk.

— Ó, azok már vének — szólt Kosszil hangja halkan, sziszegő fenyegetéssel a csuklya ráncai közül. — Öregek már. A kultuszuk feledésbe merült, e helyet kivéve mindenütt. A hatalmuk elenyészett. Ma már csak holmi árnyak. Nincs többé semmi erejük. Ne is próbálj engem megrémítem, elemésztett. Te vagy az első papnő. Tán nem azt jelenti ez, hogy az utolsó is te vagy?… Engem nem csaphatsz be! Belelátok én a te szívedbe. A sötétség előlem semmit el nem rejthet. Vigyázz magadra, Arha!

Megfordult ezzel, és továbbment súlyos, kimért lépteivel, nagy, durva szandáljával eltiporva a keményre fagyott fűszálakat, az Istenkirály templomának fehér oszlopos tornáca felé.

A lány dermedten, sötéten, földbe gyökerezett lábbal állt megalázottan a nagy ház előudvarának közepén. Kosszil alakján kívül senki és semmi nem mozdult az udvar és a templom, a domb és a sivatag, a síkság és a hegyvidék széles, üres tájképén.

— A sötétség eméssze el a lelkedet, Kosszil! — kiáltotta utána a héjarikoltás hangján a lány, és kinyújtott, mereven előremutató kezével rászögezte az átkot a papnő széles hátára, még mielőtt az fölléphetett volna templomának első lépcsőfokára. Kosszil megrázkódott, de le sem lassította lépteit, és nem fordult vissza. Csak ment tovább, és eltűnt az Istenkirály templomának ajtajában.


Arha az üres trónus legalsó lépcsőfokán ülve töltötte el az egész napot. Nem mert behatolni a labirintusba. A többi papnőhöz sem kívánt csatlakozni. Elnehezült lelke mozdulatlanul odaszögezte hosszú-hosszú órákon keresztül, a hatalmas terem hideg porába. Meredten nézte a páros oszlopok hosszú sorát, amint elvesztek a terem távoli végének homályában. Nézte a tető résein betörő napsugárnyalábokat, a trónus mellett álló bronz háromláb tányérjában izzó faszén parazsából fel-felgomolygó sűrű füstoszlopot. Az apró egércsontokkal mintákat rajzolt a márványlépcső poros felületére. Fejét lehajtotta, elméje lázasan működött, s mégis valahogy tompán és bután.

— De hát ki vagyok én? — kérdezte magától, de kérdésére nem jött semmi válasz.

Kezes jött csoszogva, végig a kettős oszlopsorok között, amikor a fény már régen nem szabdalta föl a terem sötétjét, és farkasordítóvá szigorodott a fagy. Lepényszerű képén mély szomorúság tükröződött. Megállt néhány lépésre a lánytól, lapátkeze bénán csüngött az oldalán. Elnyűtt köpönyegének hosszú cafrangjai verdestek a sarkát.

— Kicsi úrnőm…

— Mi van, Kezes? — nézett föl rá Arha tompa tekintettel.

— Kicsikém, hadd tegyek úgy, ahogy mondtad… amiről azt mondtad, hogy megtörtént. Meg kell halnia. Teljesen megbabonázott téged. Kosszil bosszút áll, meglásd. Vén és kegyetlen, te meg oly fiatalka vagy még! Nincs elég erőd.

— Nem árthat nekem!

— Ha megölne odakint, mindenki szeme láttára, még akkor sem akadna senki az egész Birodalomban, aki büntetést merne kiszabni rá. Ő az Istenkirály főpapnője, és az Istenkirályé minden hatalom. De biztos, hogy nyíltan nem tör az életedre. Lopva végez majd veled. Éjszaka. Méreggel.

— Akkor majd újjászületek megint.

Kezes összekulcsolta széles mancsot.

— De az is lehet, hogy meg sem öl végül — suttogta maga elé.

— Miről beszélsz?

— Be is zárhat valami üregbe a… szóval odalent… Akárcsak te azt az idegent… s akkor életben maradnál, fogságban évekig, hosszú évekig, meglehet. Ó, évekig… És nem születhetne új főpapnő, hiszen te nem haltál meg. A Síroknak mégsem lenne papnője, senki sem járná el a holdfogyta táncát, nem végezné el az áldozatokat, nem öntené az oltárra a vért. A sötétség erőinek imádata feledésbe merülne lassan, örökre. Ő és az ő ura szeretnék is, hogy így legyen.

— De Ők kiszabadítanának engem, Kezes.

— Addig nem, amíg haragszanak rád, kicsi úrnőm — suttogta Kezes.

— Hogy haragudnának?

— Miatta, tudod… A szentségtörésért még senki sem fizetett meg. Ó, kicsikém, kicsikém! Ők nem felejtenek!

Csak ült ott tovább, a legalsó lépcsőfok porában, lehajtott fejjel. Pillantása egy, a tenyerén tartott aprócska valamire esett: egy apró egérkoponya volt az. A baglyok csöndesen mocorogtak a trónus fölötti szarufákon. Leereszkedett az éjszaka sötétje.

— Ma éjjel ne menj le a labirintusba — szólt Kezes nagyon halkan. — Vonulj vissza a házadba, és aludj. Reggel menj el Kosszilhoz, és mondd meg neki, hogy levetted róla az átkot. Ezzel minden megoldódik. Nem kell többé bánkódnod. Majd én mutatok neki bizonyítékot.

— Miféle bizonyítékot?

— Hát hogy a varázslónak vége.

Arha szótlanul ült tovább. Lassan összeszorította a markát, és a törékeny kis koponya darabokra roppant ujjai között. Amikor újra szétnyitotta öklét, semmi sem volt a tenyerén, csak por és csontszilánkok.

— Nem! — kiáltotta, és leverte a port a kezéről.

— Meg kell halnia! Varázslatot vetett rád. Elvesztél, Arha!

— Semmiféle varázslatot sem vetett rám. Vén, álnok alak vagy, Kezes. Öregasszonyoktól rémüldözöl. Mégis hogyan gondolod, hogy odamégy hozzá, és megölöd? Hogy akarsz „bizonyítékot” szerezni? Olyan jól emlékszel a nagy kincstárhoz vezető útra, amelyen végigmentél tegnap éjjel? Emlékszel minden fordulóra, a lépcsőre; hogy mehetsz el a verem mellett? És akkor még mindig ott van az ajtó! Talán még azt is kinyitod?… Ó, szegény, öreg Kezes, milyen lomha az eszed! Hogy megrémített Kosszil! Menj csak le most a kis házhoz, és aludj. Ezeket a dolgokat pedig felejtsd el. Többé soha ne háborgass engem ilyen halálos tervekkel… Később majd én is jövök. Eredj, eredj most, vén bolond, vén tohonya. — Ezzel Arha fölkelt, gyengéden megtaszította Kezes széles mellét, simogatva és indulásra buzdítva egyszerre. — Jó éjszakát, öreg. Jó éjszakát.

Kezes megfordult. Vonakodva és rossz előérzettől nehézkesen, mégis engedelmesen trappolt végig az oszlopsorok között, a romos tető alatt. Arha némán nézett távolodó alakja után.

Kis idő múlva a szolga távozása után megfordult, megkerülte a trón emelvényét, és eltűnt mögötte a sötétben.

Загрузка...