AZ ELVESZETT KERESZT

I. fejezet A visszatérők

Jeruzsálem összes harangja zúgott, hogy tudassa az egész világgal: az ifjú király győztesen tér haza. A Szent Annától a Szent Sírig, a Szent Jakab-katedrálistól a Templomig, a Szent Istvántól a Szent Egyedig, a Szent Lázártól a Kórházig, a Sion-hegyi Szűz Máriától és Szent Megváltótól a getsemánei Szűz Máriáig és Szent Megváltóig minden kápolnából, minden kolostorból a falakon belül vagy a vidéken elszórtan egymásnak feleltek a harangok mély vagy éppen törékeny hangon az este tiszta levegőjében, melybe felhőként szállt föl a lovasok fölverte por.

A hűbéri sereg már nem volt teljes. 1176 augusztusában szólították fegyverbe őket azzal a paranccsal, hogy a Szaladin fivére nevében Damaszkuszt kormányzó Turan sah éléskamráját, a hallatlanul termékeny Bekaa38 vidéki földeket földúlva kényszerítsék rá a kormányzót, hagyja el városát. Most a főváros felé visszatérve birtokról birtokra lemorzsolódtak. Ain Anzsarnál győzelmet arattak, Turan sah pedig sebeit nyalogatva visszatért fehér városába. IV. Balduin Tyrbe vonult, ahol az unokabátyja, III. Tripoliszi Rajmond embereivel és a hatalmas zsákmányból neki járó résszel tengerre szállt kastélya felé. Nemrég a gróf még a királyság régense volt, de Balduin tizenöt évesen elérte a királyi nagykorúságot, és most már egyedül uralkodott. Rajmond elegánsan visszavonult. Akrában, Caesareában, Jaffában további csapatokat, további zsákmányt hagytak, de a királyi sereg kíséretében még mindig sok volt a búzával megrakott szekér, a katona és a fogoly.

A tömeg tudta, hogy a király a Szent István-kapun át érkezik, hogy először is hálát adva és fegyvereit letéve térdet hajtson a Szent Sír előtt, mielőtt a palotába vonul. Ezen az útvonalon tolongott az emberek hada, annyira ellepték a teraszos tetőket, hogy úgy festett, akár egy hullám, mely a parton túlcsapva szétterjed a környező kis utcákba, melyeket a lenyugvó nap már nem világít meg. Amikor a városfalon megszólalt a király érkezését jelző harsonaszó, hatalmas éljenzés szállt az ég felé.

Végre fölbukkant Balduin, szálfaegyenesen, lován – egy szép, fehér takaros, tüzes szemű arab telivéren! –, melyet egy kézzel irányított, miközben másik keze könnyedén a kardja mellett pihent, melynek hüvelye a bal lábát verdeste. A jeruzsálemi királyok címerével – arany mankós kereszt összekapcsolódva négy, ugyanilyen kis kereszttel –

díszített köpeny alatt az acélsodrony páncél a térdétől a válláig beborította, és sodronysisakban folytatódott a fején, rajta a királyi koronával. A csillogó fémszövet 38 Bekaa vagy Bikaa – hosszan elnyúló medence Libanonban a Libanoni-hegység és az Antilibanon között.

(A szerk.)

csak a napbarnított, határozott arcot hagyta szabadon, a büszke orrot, a szép rajzolatú állat és a nagy szempárt, melynek mély kékje olyan ragyogó volt, hogy a tekintetével találkozva az egyszerű emberek – néha mások is! – úgy érezték, mintha maga Krisztus pillantása esne rájuk. Amikor pedig Balduin mosolygott, mint most, a győzelem örömétől, nem voltak hajlandók elhinni, amit mostanra mindannyian tudtak: hogy ebben az oly szép kamaszban, ebben a tizenöt éves parancsnokban, akinek hősiességét és nagylelkűségét zengték a katonák, a lepra undorító vadállata szunnyad. Félelem nélkül közeledtek hozzá, meggyőződésük volt, hogy Isten majd helyrehozza ezt a hatalmas igazságtalanságot, és csoda történik. A nép minden erejéből kérte ezt a csodát, miközben örömkiáltásokkal zengte körül ifjú királyát útja mentén.

Még valaki áhította, akarta hinni a csodát. IV. Balduin oldalán, szintén páncélban, királyi címerrel, elgondolkodva lovagolt a Courtenay fattyú, aki soha nem hagyta el, se éjjel, se nappal. Pedig tudta, hogy a betegség jelei, a barna foltok elterjedtek a testen, és bár a kór lassan fejlődik – talán a zsidó orvos olajának köszönhetően? –, jelen van.

Ugyanakkor királyához hasonlóan benne is mély, tüzes és reményekkel teli hit élt.

Ráadásul egy vitathatatlan tény is táplálta a hatalmas reményt, hogy Isten, amikor úgy látja jónak, megadja a csodálatos gyógyulást: sem ő, sem senki, aki Balduin közelében élt és szolgálta, nem kapta el a betegséget. Ez jel kell legyen! Erősebbnek érezte magát, mint valaha.

Thibaut tizenhat évesen erős, barna bőrű és hajú fiú volt, átható szürke szemmel.

Korához képest magas volt, ahogyan Balduin is, fegyverforgatásban edzett, máris félelmetes izomzattal. Keskeny, finom rajzolatú arcával könnyen szaracénnak nézhették volna, csak a tekintete volt más, és a vidámsága, mely örökké ironikus ráncot rajzolt a szája sarkába. Semmit sem örökölt a Courtenay-k szőke szépségéből, melyből Balduin bőségesen részesült. Külseje a nemes örmény lányt idézte, aki oly rövid ideig lehetett édesanyja. Természetét tekintve nagylelkű és alkalmazkodó volt, de képes a legsötétebb, erőszakra hajló dühkitörésekre is, ha azt bántották, amit vagy akit a legjobban tisztelt. Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld, ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen helyet adjon rajongásában. Ráadásul inkább bizalmatlan volt, Balduin nevetve „hitetlen Thibaut”-nak is nevezte, nem könnyen adta ki magát, és ösztönösen tudta, hogy egy uralkodó környezetében nem szabad mindenkiben megbízni.

A lépcsősen emelkedő, gyakran kőárkádokkal vagy a házakat összekötő

passzázsokkal fedett utca szűk volt, és Balduin elszakadt kísérete legnagyobb részétől.

Csak az öreg Onfroi de Toron tudta követni, aki huszonöt éve hősiesen viselte a főparancsnoka kardot, valamint a zászlóvivője, Hugues de Gibelet, a fegyvernöke, Thibaut de Courtenay és öt vagy hat báró. Ennyi elég is volt: a tömeg a szűk utcán tolongott, így is óvatosnak kellett lenniük, hogy lovaikkal kárt ne tegyenek bennük.

Végül kiértek egy tágas térre a háromszorosan szent bazilika elé, mely fenségesen emelkedett azúrkék kupolája alatt, s melynek közepe pünkösdkor kinyílt, hogy beengedje Isten tüzét. A kitárt dupla kapun át látni lehetett a benti aranyozásokat, zománcdíszeket és mozaikokat az ezernyi gyertya fényében. Előtte ott állt a pátriárka, Amaury de Nesle, a tiszteletet parancsoló vénember, akinek fehér szakálla, arannyal szőtt mitrája és bíbor palástja, melyet egy rubincsat kapcsolt össze, az Atyaisten képét idézte. Annak ellenére, hogy mögötte ott állt a templomos nagymester, Odon de Saint-Omer, az ispotályosok mestere, Joubert atya, távolabb pedig vagy harminc díszruhás pap és egyházi személy, mindenki csakis őt látta. Magas alakja elhomályosította a többieket, és mivel tudták róla, hogy mélységesen jámbor, szigorú erkölcsű és emelkedett szellemű ember, szinte azt várták, hogy villám csap elő pásztorbotjából.

A tömeg a pillanat fennköltségében hirtelen elcsöndesedett – a harangok továbbra is zúgtak –, Balduin a földre ugrott, mintha a páncél súlytalan lenne, levette koronás sisakját, melyet átadott Thibaut-nak, hátravetette a sodrony fejvédőt fölfedve sűrű, szinte fehér tincsekkel tarkított mézszínű haját, majd nagy, könnyed léptekkel a pártiárkához lépett, és meghajolt előtte, hogy megcsókolja a gyűrűjét.

Ekkor Amaury de Nesle szeretetteljes mosollyal megfogta a vállát, és könnyes szemmel megölelte…

Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol: „Milyen fiatal, milyen szép, milyen bátor, milyen nemes, és máris lassú, borzalmas… és elkerülhetetlen halálra ítéltetett.” Mégis elfojtotta felindulását:

– Isten megáldotta a fegyvereidet, fiam! – szólalt meg erős hangon, mely végigzengett a téren. – Mondjunk érte együtt köszönetet!

Ahogy az apa vezeti gyermekét, együtt indultak meg a templom felé, s a pátriárka egy percre sem vette el kezét a fiatal király válláról. A papok követték őket, a Balduint kísérő nemes urak pedig leszálltak a nyeregből, és térdre ereszkedtek, hogy imájuk csatlakozzon Jeruzsálem uráéhoz.

Thibaut is így tett, és elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki, hogy aznap este felrúgták a megszokott, dagályos ceremóniát ezért az egyszerű találkozásért a lelkek pásztora és a testek pásztora között.

A király hosszan imádkozott térden állva a márványlap előtt, amely alatt a Sír volt.

Teljes szívéből hálát adott a győzelemért és a békének ezért a pillanatáért, négyszemközt Istennel.

Balduin imái a legkevésbé sem emlékeztettek a hasonló korú, különféle örömökkel, szép kardvágásokkal, hódításokkal és szerelemmel elfoglalt fiúk imáihoz.

Neki nem kellett a jövő felől aggódnia, hiszen az övé legfeljebb néhány évre korlátozódott, nem kellett feleséget választania, akit sosem ölelhet. Teljes egészében a népének adta szerelmét. A népnek, melynek volt jövője, mely a világ legnemesebb földjének letéteményese. Balduinnak máris gondolnia kellett arra, ki lesz elég méltó és bölcs ahhoz, hogy az ő halála után elkormányozza Jeruzsálemet a gazdagító béke nyugodt vizén. A kamasz király azért imádkozott, hogy legyen elég ereje és bátorsága fölülemelkedni a fájdalmon, mely hamarosan utoléri, és folytassa a feladatát, bármi történjen is, a királyság javára és Isten dicsőségére.

Tudta, hogy a politikai viszonyok neki kedveznek. Szaladin, aki akkoriban Egyiptomban tartózkodott, ahonnan elűzte a Fátimida-dinasztiát39, és a sajátját ültette a helyébe – az Ajjúbbidákat –, végleg el akarta távolítani Szíriából Nureddin fiát, Al-Szalihot. Igaz, elfoglalta Damaszkuszt, a „nagy, csöndes, fehér” várost, az ifjú hercegnek azonban maradtak elkötelezett hívei, akik erős városokra, Aleppóra és Moszulra támaszkodhattak. Tripoliszi Rajmond, aki Balduin tizenötödik születésnapjáig régens volt, bölcsen felmérte, hogy Al-Szalih támogatásával hatékonyabban küzdhet Szaladin ellen, mint ha szemtől szembe rátámad.

Fegyverszüneteket, sőt még egy kölcsönös segítségnyújtási szerződést is kötött a herceggel. Például a megelőző évben, amikor Szaladin Aleppót ostromolta, Rajmond gyors támadást intézve Homs ellen feladatta vele az ostromot, miközben Balduin, aki tizennégy évesen már hadvezér volt, feldúlta Damaszkusz környékét, hogy megfossza a várost élelem-utánpótlásától.

Szaladin egy ideig nyugton maradt, de mivel továbbra is égett a vágytól, hogy a saját kezében egyesítse az egész muzulmán Szíriát, visszatért Aleppo ostromára, melynek csodálatos erődítménye nem hagyta nyugodni álmait. Balduin ekkor hadba szólította hűbéreseit, és ismét Damaszkuszra irányította csapásait. Miután Turan sahot Ain-Anjarrnál legyőzték, a bátyja beletörődőn feladta Aleppót, és visszatért Kairóba, ahol lázongások kezdődtek. Az egységes birodalomról szőtt álmait későbbre halasztva a „szultán” hosszú fegyverszünet mellett döntött, melyet Guillaume de Tyr kancellár tökéletesen kielégítőnek talált. Balduin Jeruzsálembe visszatérve teljes egészében a királysága jövőjének szentelhette magát. Szaladin megtanulta, hogy tisztelnie kell…

A pátriárka, amikor ugyanazzal a szeretetteljes mozdulattal, ahogyan betessékelte, visszakísérte Balduint a Szent Sír előtti térre, megáldotta a bárókat és a város körülöttük tolongó lakóit. Bejelentette, hogy másnap hálaadást tartanak, ahová mindenkit elvár, majd elbúcsúztak egymástól. Balduin remek lovas mivoltához illő

könnyedséggel nyeregbe szökkent, és rámosolygott Thibaut-ra:

– Menjünk haza. Alig várom, hogy viszontlássam a házat…

– Csak maga nevezi így!

– Talán, de a palota szó, bármennyire szereti is az anyám, annyira nem illik hozzá!

Valóban, egyik elnevezés sem illett igazán az előkelő és szigorú épülethez, amelyet I. Balduin emeltetett a régi Dávid-erőd szívében, melyet újjáépítettek, és masszív, szögletes tornyokkal vettek körül. A tornyok közül karcsú nyúlánkságával kiemelkedett a bibliai király nevét viselő donjon40, mint egy mecset minaretje vagy mint egy virág, melyen a magas, csipkés galéria alkotja a még összezárt szirmokat. Az erődítménynek azonban megvolt a maga szépsége, a sárgás kövek illatos kerteket, virágokkal díszített belső udvarokat, karcsú, fehér jázminnal vagy kék repkénnyel futtatott oszlopos fedett galériákat és teraszokat fogtak közre, ahol az éjszaka beálltával olyan jó volt 39 A Fátimidák 969-től uralkodtak Egyiptomban egészen Szaladin 1171-es győzelméig.

40 A donjon (ejtsd: donzson) öregtorony, lakótorony, a kora középkori várakban a várúr lakhelye. (A szerk.)

leheveredni és nézni a csillagokat. Erről álmodozott Malduin, ahogy a forró utcákon vezette lovát. Kezdte legyűrni az elmúlt napok fáradsága, ahogyan ez egy ideje gyakrabban előfordult vele. Felbőszítette ez a tény: fáradtnak lenni tizenöt évesen, ki hallott ennél nevetségesebbet?! Mégis igyekezett eltitkolni érzéseit, továbbra is mosolygott, integetett szabad kezével, kedves szavakat intézett egy-egy ismerős archoz.

Jó volt ez a mindenkitől felé áradó szeretet, a büszkeség, melyet a békét hozó dicsőséges fegyverek keltettek. Remélte, hogy gyümölcsöző lesz ez a béke, hiszen lehetővé teszi a gazdag karavánok közlekedését, a termés beérhet a földeken, és mindenki szabadon végezheti munkáját anélkül, hogy egy porlepte, lélekharang kísérte lovas rossz hírt hozna, például hogy ellenség tört be a királyság valamely pontjára.

Szultán, Balduin lova ráfordult a lankás lejtőre, mely a citadella felvonóhídjához vezetett, amikor egy fiatal lány ugrott elő a tömegből, és szinte a ló lábai elé vetette magát. Fehér rózsacsokor volt a kezében, melyet estében sikerült a király kezébe dobnia, és azt kiáltotta:

– A tiéd, királyom! Ahogyan a szerelmem is!

Balduin óvó kiáltása felelt rá: a lányt mindjárt eltapossa Szultán patája, anélkül, hogy bármit is tehetne. Thibaut azonban máris a földön termett: az ő lova kevésbé volt tüzes, mint az uráé, és hajlandó volt azonnal megállni. Karjaiba kapta, és megmentette a lányt. A király néhány lépéssel előrébb megfegyelmezte a váratlan eseménytől megrémült lovát, a földre szökkent, és a most már mozdulatlan telivér hátára dobta a kantárt. Odalépett a kissé elkábult lányhoz, aki a földön fekve kezdett magához térni, miközben Thibaut a fejét támasztotta. Letérdelt mellé, és egy pillanatig elnézte a keskeny, finom elefántcsont arcot. Csillogó fekete, dús hajfonat szabadult elő a fehér muszlin csipkekendő alól, mely a kis piros szatén fejfedőről hullott alá, kiemelve ajka rózsás színét, szeme mély sötétjét, mely felragyogott, ahogy felismerte a királyt.

– Megsérült? – kérdezte Balduin.

– Nem, felség. Csak elájult, de szerencséje volt: Szultán gyűlöli, ha a lába elé ugranak.

– Csak hogy virágot adjanak nekem! – hatódott meg Balduin. – Köszönöm, ifjú hölgy, de nagy kockázatot vállalt.

– Nem, hiszen itt van mellettem. Ó, nagyuram, az ön szolgálatában a halálba is dalolva mennék…

Fölemelkedett, fölállt, és megrázta csillogó piros szatén ruháját, melyet cizellált aranylánc díszített. Balduin rámosolygott:

– Micsoda őrültség! De milyen édes ezt hallani! Hogy hívják?

– Ariane, felség. Az örmény ékszerész, Toros lánya a…

Nem volt ideje befejezni. Mintha a neve kiejtésére öltene hirtelen testet, a tömegből előlépett egy kövér, borvörös ruhás, magas fekete posztókalapot viselő férfi, és félrelökte Thibaut-t, majd megragadta a lány karját:

– Szemérmetlen leányzó! Megesküdtél, hogy sírba kergetsz? Bocsásson meg neki, felség! Az édesanyja halála óta megzavarodott szegény feje, és ráadásul ő az egyetlen, akit utódul hagyott nekem a szerencsétlen. Értse meg a bánatomat, és adja vissza nekem! Te meg gyere!

A szóáradatot ütlegelés kísérte, melyet Thibaut képtelen volt elviselni: kiszakította Arianét az apai haragból, melyet igazságtalannak érzett.

– Elég legyen! Nem tiszteled a királyodat, hogy úgy viselkedsz előtte, mintha otthon lennél? Senkinek nem áll szándékában elvenni a lányodat: csak kedvesen rózsát ajándékozott a királynak. Nincs okod megverni.

A kövér férfi fújtatott dühében, de közben fölmérte a hatlábnyi páncélt, mely elorozta tőle a zsákmányát. Komoly erőfeszítések árán lecsillapodott.

– Meg kell értened, nemes báró! Ez a szerencsétlen lány öt csodálatos partit utasított vissza azzal az ostoba ürüggyel, hogy a királyt szereti, és neki tartogatja magát. A palotába akar menni, hogy szolgálja…

Ez alkalommal Balduin lépett közbe:

– Nyugalom, emberek. Úgy látom, ez már rám tartozik!

Komoly hangja olyan parancsoló volt, hogy nyomban csönd támadt. A fiatal király folytatta:

– A lánya követni fogja, ahogyan az kötelessége, Toros ékszerész, hisz egyetlen nőnek sem szabad szolgálnia engem, kivéve Mariettát, akit mindannyian ismertek, és aki a tejével táplált. Ellenben arra kérem, bánjon jól vele, ne pedig úgy, ahogyan most tette. Ami önt illeti, ifjú hölgy, hálás vagyok a rózsákért, de semmi mást nem adhatok.

– Azt hiszed?

Olyan gyors volt a lendület, hogy senki sem állíthatta meg. Ariane Balduin nyakába ugrott, ajkára szorította a sajátját, és megcsókolta. A döbbent királynak tiltakozni sem maradt ideje. A lány azután elhúzódott tőle, és ragyogó arccal rámosolygott:

– Íme! – kiáltotta. – Akár akarod, akár nem, a tiéd vagyok, nagyuram, hisz leprásnak mondanak, és ha te leprás vagy, leprás leszek én is… Most pedig gyere, apám!

Mehetünk haza.

A csók megdermesztette a tömeget. Szétnyílt a lány előtt, aki fölszegett fejjel, boldog mosollyal tért vissza az örmény negyedbe, nyomában összezavarodott apjával.

Mindenki nézte, ahogy távolodik. Balduin gépies mozdulattal az ajkához emelte a kezét, de nem törölte meg, majd a kezét nézegette, mintha azt várná, hogy meglátja rajta a hihetetlen pillanat nyomát… Végül sarkon fordult, nyeregbe ugrott, és megindult a citadella felé, miközben ábrándosan beszívta a csokor illatát. Egy pillanatra Thibaut-hoz fordult:

– Alma és friss menta íze volt az ajkának – suttogta. – Sosem fogom elfelejteni… De vajon miért csinálta?

– Egyszerűen, mert szereti önt.

– Annyira, hogy meg akarja osztani velem a betegséget? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha megbetegszik ettől a csóktól…

– Nem hinném. Évek óta élek ön mellett, és nem én vagyok az egyetlen. Soha senki nem kapott el semmit. Tehát ne próbálja tönkretenni ezt a szép emléket!

Balduin egy pillantással köszönetet mondott, majd a vastag falak felé fordult, ahol a hosszú trombiták már az érkezését jelezve szóltak. A felvonóhidat leeresztették, a kapurácsot fölvonták, fölfedve az első udvart, ahol a citadella népe tolongott a nemrég meggyújtott tüzek körül. Mindannyian a fiatal királyt éltették, szép és izgalmas zeneként a füleinek, mely gyöngéd keretet adott az imént átélt hallatlan pillanatnak.

Miközben Szultán a lakhelyéhez vitte, Balduin elfeledkezett a kórról, mely egyszerre emésztette testét és lelkét.

A királyi épület bejárata előtt az udvar várta, az udvar, mely elsősorban asszonyokból, kisgyerekekből és vénemberekből állt, akik vagy az egyházhoz tartoztak, vagy túl öregek voltak a fegyverfogáshoz. A fáklyák táncoló fényében hullámzó, színes festményként hatottak, melynek középpontjában egy ragyogó, magas és szép, nemes hölgy állt, akinek csillogását alig tompította, hogy közeledett a negyvenhez: a király anyja, a szép Agnès, akit néhányan – bár csak illemből és foghegyről –

„anyakirálynénak” szólítottak, annak ellenére, hogy sosem viselte a koronát. Sajnálatos módon, hiszen egyetlen nő sem volt káprázatosabb nála. Sem erkölcstelenebb: az ágyában egymást követték a férfiak, és nem mindig férji minőségben. Elég volt számára, hogy szépek, életerősek és tüzesek legyenek a szerelmi játékokban, melyekre szüksége volt, akár a kábítószerre. Nem sokszor érte visszautasítás. Teste, melyet vállától combjáig az évszaktól függően szaténba vagy bársonyba burkolt, érzékiséget árasztott, és még legádázabb ellenségei is titokban arról álmodták, hogy elkapják a galéria egyik sötét sarkában vagy a kert árnyékos szegletében, de leginkább egy ostrommal bevett, végigfosztogatott város zajában és tombolásában, hiszen az asszony a leg-alantasabb ösztönöket ébresztette föl. Néhányan sikerrel jártak, de ettől csak még inkább gyűlölték, mert nem tudtak kellően kedvére tenni, és ezt a tudtukra is adta. Így a háta mögött sértegették, azt suttogták, hogy átadta a fiának lelke rothadását, és Balduin az anyja bűneiért fizet.

Valóban elsöprő, felkavaró szépség volt. Hosszú, tüzes, szőke hajával, melyet szabadon hagyott, mint egy fiatal lány, és alig fogta össze a homlokán egy zafírkarikával, melyre az esti szellőben lebegő muszlinkendőt erősített, diadalmas oroszlánra emlékeztetett. Azúrkék szemében gőg csillogott, szép, ívelt ajkainak mosolya pedig csókra hívott. Hisz a fia győztesként tér vissza, és vele az ifjú Renaud de Sidon is, negyedik férje, akihez, bár tizenöt évvel fiatalabb volt nála, nem sokkal harmadik férje halála után ment hozzá. A harmadik – Hugues d’Ibelin – azt a férjet váltotta fel, aki I. Amalrich néven király lett, de már az asszony szeretője volt akkor is, amikor még Marash urának felesége volt. A négyszeres házastársi kötelék azonban sosem tartotta vissza Ágnest attól, hogy bárkinek odaadja magát, aki fölébresztette kíváncsiságát és vágyát.

A legfrissebb választottja ott állt mellette, alig valamivel hátrébb: egy püspök volt.

Furcsa prelátus, aki azért választotta az egyházat, hogy vagyont szerezzen, ahogy mások a kereskedelmet választják vagy a fosztogatást egy zsoldos csapatban.

Kezdetben egyszerű gévaudani szerzetes volt, akinek menekülnie kellett a kolostorából az abbé haragja elől, amiért teherbe ejtette a szomszédos városka egyik előkelőségének a lányát, így futott egészen Marseille-ig, ahol egy Palesztinából visszatérő csoport beszámolója fölébresztette az éhségét, és zarándokokhoz csatlakozva hajóra szállt.

Caesareában szállt partra, ahol Renaud de Sidon volt az úr, aki éppen akkor vette feleségül Ágnest – 1174 végét írták –, és úgy intézte, hogy találkozzon az úrnővel, akinek híre az ő fülébe is eljutott. Gond nélkül elcsábította. Csodálatos, szőke, acélos izomzatú, tüzes tekintetű, szép, fehér fogú, ragadozó-mosolyú férfi volt, és szexuális étvágya fölért Agnès igényeihez. A gyóntatója lett – ami igazán kényelmes volt a meghitt együttlétekhez, hiszen ismervén a bűneit, a gyónás nem igényelt hosszas magyarázatokat –, majd amikor a találkozásuk után néhány hónappal meghalt a caesareai püspök, fejére tehette a mitrát, és kezébe vehette a pásztorbotot, hála szép hölgye közbenjárásának. A valódi nevét azonban soha nem tudták meg. A Szentföldre érkezve a Heracliust választotta magának, mert a császár, aki egykor visszafoglalta Jeruzsálemet a perzsáktól41, szerencsehozó keresztapának tűnt számára. Balduin visszatérésének estéjén pedig ott volt az első sorokban. A püspök imái csak akkor szóltak Jézus Krisztushoz, ha más lehetősége nem volt, és akkor is csak foghegyről, hisz korrupt, mohó és teljességgel gátlástalan lelke csak két istennő, Fortuna és Vénusz előtt hódolt.

Balduin nem szerette, és ezt nem is nagyon titkolta: éppen csak annyira, hogy ne okozzon bánatot az anyjának, akit szeretett, és akiről semmi rosszat nem akart tudni.

Heraclius nem sokat törődött vele. Tudta, hogy a fiú előbb vagy utóbb halálra van ítélve, miközben ő maga életerős és egészséges. Így a felszínen könnyedén mutatott tiszteletet iránta: csak annyit kívánt, hogy elég ideig éljen ahhoz, hogy Agnès megszerezhesse számára a pátriárka címet. Amaury de Nesle öreg volt és beteg, már bizonyára nem él sokáig. Az előkelő cím hatalmat biztosít a király fölött is, hiszen a Szent Város valódi ura Krisztus, akinek a pátriárka a képviselője. Hogy méltó-e erre vagy sem, nem sokat számít… Legalábbis Heraclius így gondolta, miközben mindig rendkívüli módon csillogó zöld szeme a fiatal királyt figyelte, amint leszáll a nyeregből, hogy köszöntse az anyját. Egyetlen aggodalma Balduinnal szemben az volt, hogy a kór, mely hat éve ütötte föl a fejét, mintha semmiféle pusztítást nem végzett volna. Mert bár azt kívánta, hogy a leprás elég ideig éljen ahhoz, hogy megadja neki, amit akar, ugyanakkor iszonyatosan félt a fertőzéstől, mely Ágnest látszólag nem nyugtalanította.

Legalábbis hivatalosan nem.

Igaz, nem csókolta meg, de maga a fiatalember már régen száműzte a gyöngédségnek ezt a megnyilvánulását. Agnès mégis megölelte néha, amikor páncélban volt, és a bőrük nem ért egymáshoz, vagy az ajkához nyújtotta a kezét, amikor térdet hajtott a királyi felség előtt, ahogyan most is tette a viszontlátás 41 A névadó Hérakleiosz bizánci császár 610-től 641-ig uralkodott.(A szerk.) pillanatában. A legkisebb érintésre is remegés futott végig a szép püspökön, akinek a bátorság nem tartozott legfőbb erényei közé. Ha egyáltalán voltak erényei!

– Felséges fiam! – kiáltott fel ebben a pillanatban az „anyakirályné” tiszta és könnyed hangon. – Nagy öröm a visszatérése. Mindannyiunkat boldogsággal tölt el a győzelem, mely hosszú időre meghozta a békét!

– Isten hallgassa meg a szavait, anyám. Isten hallgassa meg…

– Nem hisz az ellensége szavának?

– Turan sah félti Damaszkuszt, melyet hamarosan éhínség sújt, és kivédte a legsürgetőbb bajt, de Szaladin az igazán fontos, Szaladin pedig Kairóban van. Lehet, hogy az öccse csak kibúvót keresett, hogy kivárja a visszatértét.

– Ebben az esetben miért nem foglalta el Damaszkuszt? Na és Aleppo?

– Aleppo hallgatólagosan a szövetségesünk, anyám, hiszen tőlünk várja, hogy elálljuk Szaladin útját, elismertessük az ifjú Al-szalih jogait, és ezzel fenntartsuk az iszlám megosztottságát. Ami Damaszkuszt illeti, ahhoz erősebb hadsereg kellene, mint amekkorát én ki tudok állítani. Talán tavasszal, ha Európából komolyabb keresztes csapatokat küldenek. Szaladin idővel bizonyára visszatér, Damaszkusz azonban addigra kimerül a nélkülözésben. Istennek hála mi még nem tartunk itt.

– Mit fog csinálni?

– Hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján… és hagyom cselekedni Tripolisz grófját is.

Rajmond unokabátyám az utolsó csata után visszatért a birtokára, és nem marad tétlen. Kifinomult politikus, és…

Agnès arcát és szemét hirtelen eltorzította a harag:

– Az az áruló! És maga még mindig rábízza magát? Nem értem, miért! Ha jól tudom, maga a király, és ő már nem régens!

Balduin jól ismerte a régi gyűlöletet, melyet anyja táplált Rajmond iránt: ugyanaz a gyűlölet volt, mint a többi nagyúrral szemben, akik rákényszerítették I. Amalrichot, hogy taszítsa el őt a trónra lépés érdekében. Ám vele szemben talán valamivel még eresebb volt ez a gyűlölet: amikor a férfi régens volt, Agnès megpróbálta elcsábítani, Rajmond azonban hajlíthatatlanul hűséges maradt feleségéhez, a szép Eviche de Tiberiade-hoz. A király természetesen figyelmen kívül hagyta anyja haragját:

– Ő a legnagyobb hatalmú bárónk, és szakértelme nagyon értékessé teszi. Majd később beszélünk erről. Most engedje, hogy köszöntsem a nővérem!

Agnès mellett, valamivel hátrébb húzódva ott állt Sybilla, az elsőszülött lány.

Tizenhét éves, szőke, másfajta szépséget képviselő fiatal lány: haja világosabb, természete nyitottabb volt. Ágnestől örökölte kék szemét és telt ajkát, arca metszése, kis, kerek és makacs álla, szája elszánt vonala az apját idézte, egyértelműen megmutatva, hogy tényleg I. Amalrich lánya. Pedig kétségek merülhettek föl efelől egy olyan asszony esetében, mint Agnès. Sybilla nagyon kecses és ruganyos teremtés volt, karcsú teste részben még a kamaszkort idézte, de már előre jelezte a kiteljesedést, mozgásában pedig a férfiak tekintetét lángra gyújtó művészet tükröződött, melyet anyja mesterfokon gyakorolt. Összességében elbűvölő fiatal lány volt, leszámítva, hogy ritkán nézett az emberek szemébe, és gúnyos mosolya kellemetlen lehetett.

Thibaut de Courtenay némi aggodalommal figyelte a jelenetet. Nem szerette Ágnest, hiába volt a nagynénje, sem Sybilla unokatestvérét, és sajnálta, hogy Balduin kötődik hozzájuk. A két nő nem érdemelte meg a gyöngédségét.

Annyira mások voltak, mint Elisabeth! Agnès húga és Thibaut nevelőanyja mára visszavonult a bethániai nővérekhez egy megerősített kolostorba, az Olajfák hegyének oldalában, melyet Szent Lázár oltalma alá helyezett a néhai Melisendis királyné42, I.

Anjou Fulco felesége, annak az Anjou Fulcónak43, aki azzal, hogy nőül vette II. Balduin lányát, Bouillon Gortfried vérét a Plantagenetékével44 váltotta fel. Melisendis húga, Yvette volt a rendházfőnök anya. Természetes volt, hogy ide vonulnak vissza a család nőtagjai. Sybilla is itt nevelkedett, de nem tett szert túl nagy műveltségre. Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy a görög nyelvvel, bármiféle tudománnyal vagy egyéb fölösleges dologgal terhelje az agyát, mely kizárólag az öltözködés és a gyönyörök iránt mutatott érdeklődést.

Nemrég egy újabb hercegnő váltotta fel: Isabelle-nek hívták, nyolcéves volt, és Balduin féltestvére, a bizánci hercegnő Komnenosz Mária lánya, aki j I. Amalrich felesége lett Agnès elűzése után. A világ legelragadóbb kislánya volt, és Thibaut-n remegés futott végig, ahányszor fölidézte magában a bájos alakot, ahogy oly büszkén kihúzza magát a vastag, aranyló barna hajfonatok súlya alatt, az édes, tiszta vonású arcot, melyet ugyanolyan szempár ragyogott be, mint az apjáé: világos azúr, melyben mintha az ég tükröződne. Sybilla koraérett bágyadtságával ellentétben egy igazi kislány vidámsága, mozgékonysága és huncutsága lakozott benne, szaladgálása, vidám nevetése betöltötte a szent házat. Balduin imádta, Thibaut pedig még nála is jobban attól a naptól fogva, amikor a kislánynak ötéves korában sikerült fölkapaszkodnia az apja telivérjére, és a lovászok kiáltásaitól megrémült ló szélsebesen elvágtatott vele.

Thibaut az első útjába eső lóra fölpattanva a nyomába vetette magát, és sikerült kiszabadítania a veszélyes száguldásból, hagyva, hogy a királyi mén magától lecsillapodjon. A fiú akkor még csak tizenhárom éves volt: mindenki gratulált hőstettéhez, neki azonban csak az a mélységes boldogság számított, melyet Isabelle-t a karjába szorítva érzett, amikor a kislány hozzásimult, remegve, mint egy rémült kismadár. Nem sírt, de hófehér volt, és hevesen vert a kis szíve. Thibaut csókokkal és simogatásokkal borította, hogy megnyugtassa, Isabelle pedig lassan összeszedte magát, mialatt lassú léptekkel visszafelé tartottak a Dávid-kapuhoz. Amikor a fiú átadta a rémült nevelőnőnek, úgy érezte, mintha lénye egy részétől kellene megválnia.

Az eltelt három év csak tovább szította ezt az érzést, mely annál is erősebb lett, mert a király halálakor Mária királyné a lányával nabluszi birtokára menekült Agnès haragja elől, aki gyűlölte, és aki, amint a fia lett a király, erővel visszatért, hogy a palotában rendezkedjen be. Balduin örült, hogy viszontlátja az édesanyját, és kedvesen 42 Melisendis királynő – férje halála után – 1143-tól 1161-ig uralkodott. (A szerk.) 43 Anjou Fulco kb. 1090-ben született, és 1131 és 1143 között volta Jeruzsálemi Királyság királya. (A szerk.) 44 Királyi dinasztia, amely II. Henriktől II. Richárdig Anglia uralkodóit adta 1154 és 1399 között. (A szerk.) fogadta. Mária királyi pompával költözött át szép birtokára Isabelle lánya kíséretében.

Bár mindkettőjüket nagyon szerette, a fiatal király hallgatott Guillaume de Tyr, egykori nevelője tanácsára, aki tudva, mire képes Agnès, elővigyázatosabbnak látta, ha az özvegy királynét és a lányát biztonságba helyezik a kínos meglepetések ellen.

Az elutazásuk természetesen nagyon elszomorította Thibaut-t, és őszinte örömmel fogadta a hírt, hogy a kislány a bethániai kolostorba került: így kétszeres lelkesedéssel látogatja majd Elisabethet.

Balduin figyelmét nem kerülte el, milyen érzelmeket ébresztett a húga a barátjában. Amikor egy napon célzást tett rá, Thibaut fülig pirult és bezárult, akár egy kagyló. A fiatal király elnevette magát:

– Talán bűnösnek érzed magad? Ahogy tudom, szeretni nem bűn…

– Magasan felettünk állót szeretni az! Én csak egy fattyú vagyok.

– Kit érdekel ez? Az első kimagasló tettedért hercegi rangra emellek. Én vagyok a király. És mindkettőtöket szeretlek.

Soha többé nem beszéltek erről, de Thibaut a szívében őrizte az ígéretet, hisz tudta, hogy Balduin állja a szavát.

Erre gondolt aznap este, ahogy a magánlakosztálya félé követte, mely egy nagy, hűvös szoba volt egy árkádos galéria védelmében, a fügefás udvarra nyílt, ahol egy szökőkút csobogott. Így akarta Amalrich király amikor a betegség megmutatkozott, hogy a fia nyugodtan pihenhessen, védve a citadella-palota mindennapos hangzavarától. A lakosztályhoz néhány lépcsőfokkal fürdők kapcsolódtak. Balduin egyedül Thibaut-val osztotta meg otthonát, mely felett Marietta, Balduin egykori dajkája uralkodott. Az asszony senkinek, még az udvari orvosnak sem engedte át – aki még véletlenül sem tiltakozott volna – a feladatot, melyet kiváltságának tekintett: hogy megmosdassa és a betegsége miatt szükséges kezelésben részesítse a királyt.

Askaloni parasztasszony volt, a férje termesztette és hozta a palotába a különös illatú hagymát, melyről elhíresült a vidék45. Agnès, aki akkoriban Jaffa és Askalon grófnője volt, éppen akkor szülte meg a fiát, amikor Marietta egyszerre elvesztette a férjét, akit agyonnyomott egy beomlott fal, és a kisbabáját, akit gyógyíthatatlan láz vitt el. Ő maga tökéletes egészségnek örvendett, és bőségesen volt teje. A gróf fiának szoptatására először felfogadott dajka nem tetszett az anyának, ezért Mariettához fordultak, aki teljes lényét a gyönyörű kisfiúnak szentelte, aki új értelmet adott életének. Azóta nem hagyta el, és a lepra kiütközése távolról sem sarkallta menekülésre, sőt, megerősítette szeretetét, hiszen tudta, hogy Balduinnak egyre nagyobb szüksége lesz rá. Külsejét tekintve se széle, se hossza asszonyság volt, erőteljes testalkattal, kerek, szinte kifejezéstelen arccal, melyben azonban szép sötét szem ragyogott, melyet nem egykönnyen sütött le. Kivétel nélkül mindig kék vászonruhát viselt fehér köténnyel, ősz haját fehér pamut főkötő alá szorította, és varázspálcájával irányította a szolgálattal megbízott inasokat.

Természetesen ott volt, amikor kinyílt az ajtó Balduin és a fegyvernöke előtt.

45 A keresztes hadjáratok vitték el nyugatra a salottahagymát.

Thibaut mélységesen megkönnyebbült, mert a király visszautasította a meghívást az anyja által rendezett lakomára azzal a kifogással, hogy nem éhes, és inkább szeretne megmosakodni és pihenni.

– Te maradhattál volna, Thibaut – jegyezte meg, miközben a társa kioldotta a kardját rögzítő bőrövet, és egy ládára tette a fegyverét. – Nagyobb az étvágyad, mint az enyém, és anyám külön téged is meghívott.

– Tudja, hogy nem kedvelem az édesanyja lakomáit. Túlságosan szereti a fűszerek és az aromák keveredését, és mindig túl erősek a borok. Elnehezítik a tejet, és furcsa gondolatokat ébresztenek…

Nem tette hozzá, hogy néhány hónapja kerüli a királyné társaságát, ha a király nincs jelen. Elhatározása tizenhatodik születésnapján született, amikor a Szent Sírtemplomban Balduin lovaggá ütötte. Aznap este kissé különös gratulációt kapott Ágnestől. Az asszony értésére adta, hogy kedvére valónak találja, és csak rajta múlik, hogy a kapcsolatuk túllépjen I rokoni szálak keretein. Az újdonsült lovag nem volt ostoba, pontosan értette, miről van szó. Hallatlanul megdöbbent és felháborodott, de az értetlent adva vonult vissza: igazán nagyon örül, hogy drága nagynénje végre viszonozza a szeretetet, mellyel ő mindig is viseltetett iránta, s ez csak megerősíti azokat a szálakat, melyek eddig is kötötték királyi fiához…

Agnès nem erőltette a dolgot. Szemmel láthatólag azon tűnődött, vajon a fiú tényleg annyira ostoba-e, mint mutatja, és későbbre halasztotta ennek a tulajdonképpen másodlagos kérdésnek a tisztázását, hisz csak egy szeszélyt tükrözött, amilyen gyakran elfogta jóképű és jó felépítésű fiatal fiúk láttán. Thibaut elraktározta magában a történteket, és megfogadta, hogy kerülni fogja a négyszemközti találkozásokat a forróvérű Agnèsszel. A háború neki kedvezett. Remélte, hogy a béke is megnyugtatóan alakul majd…

Balduin ejtette a témát, miközben Thibaut segítségével levette a rugalmas, de ellenálló páncélt – Tripoliszi Rajmond Damaszkuszból hozatott ajándékát –, mely alatt vastag vászoninget viselt. Ujja hegyével elgondolkozva megsimogatta a duzzanatot, mely nemrég jelent meg a két szemöldöke között, s mely mintha növekedett volna.

Gyakran emelte hozzá a kezét, mert csak az érintés útján érezte a létezését, belülről nem.

– Azt hiszem – szólalt meg hirtelen –, a betegség már nem sokáig kíméli az arcom…

Marietta, aki éppen a fürdőbe indult a törölközővel, melybe Balduint burkolja majd, ha kilép a dézsából, hirtelen megállt a küszöbön. Érezte, hogy elsápad, és várt egy pillanatot, mielőtt visszafordult volna:

– Biztosan megcsípte valami rovar – mondta végül tompán. – Teszek rá kenőcsöt…

– Nem sokat érne. Azt hiszed, nem tudom, milyen a lepra lefolyása? Lassanként eldeformálódik és felpuffad az arcom. „Oroszlánmaszk” lesz, ahogy mondják. Ez azt jelzi, hogy sietnem kell…

Nem fejezte be a mondatot. Egy szolga keze alatt nyílt az ajtó, és bejelentették a kancellár érkezését.

Balduin újra bekötötte inge madzagját, hogy egykori nevelője köszöntésére induljon. Egy csapásra nyugodt és mosolygós lett az arca, mert úgy szerette a férfit, ahogyan egykor az apját.

Negyvenhat évesen Guillaume, Balduin lovaggá ütése óta Tyr érseke, a királyság kancellárja s egyben krónikása sokkal inkább szerzetesre, mint prelátusra hasonlított.

Közepes termetű, közepes testalkatú férfi volt, őszülő haja kerek sapkaként övezte nagy tonzúráját, melyhez a kopaszodásban hamarosan csatlakozik a homloka.

Szigorúan borotvált arca szabálytalan volt, de élénk és vidám, mozgékony vonásokkal, gyakran mosolygó, nagy szájjal és barna szemmel, melyben a derűs ragyogás időnként átadta helyét a komolyságnak, melyből a nehéz államügyeket és az emberi lélek mélységeit egyaránt megérteni képes szellem táplálkozik. Hatalmas volt a tudása, melyet Európában szerzett a legnagyobb gondolkodók, Clairvaux-i Bernát, Gilbert de la Porrée, Maurice de Sully, Hilaire de Poitier vagy Róbert de Melun mellett a húsz év alatt, amíg a legrangosabb egyetemeket látogatta. Ugyanakkor nem volt aszkétaalkat, ahogyan azt pocakja is mutatta, mely enyhén kirajzolódott a fehér csuklyás ruha alól, mely felett fekete dalmatikát viselt egyetlen dísszel: egy ametiszt keresztes mellékkel, mely tökéletesen illett gyűrűjéhez.

– Hol járt, nagyuram? – feddte gyengéden a király. – Reméltem, hogy láthatom a Szent Sírnál, hogy együtt mondjunk hálát az Úrnak.

– A pátriárka talán nem örült volna, és joggal. A győzelem az öné, felség, és Isten egyedül önt kívánta hallani. Ami engem illet, végig kellett gondolnom egy üzenetet, mely Aleppóból érkezett. Al-szalih annyira hálás önnek azért, hogy megszabadította Szaladin szorongatásától, hogy úgy határozott, visszaad néhány foglyot, akik régóta raboskodnak nála. Először is a nagybátyját, Jocelin de Courtenay-t, akit Haranban fogtak el tizenkét évvel ezelőtt. Az apádat, Thibaut – tette hozzá a fiatalember felé fordulva.

– Az apám? – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hiszem, egészen el is felejtettem már.

Alig négyéves voltam, amikor fogságba esett, és amikor meglátogatta azt az asszonyt, akit anyámnak tartok, soha nem érdekeltem különösebben. Úgy nézett rám, mint egy szórakoztató jószágra, és soha meg sem ölelt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép volt, és mindig pompásan öltözött. Azt hiszem, csodáltam… de ez minden!

– Mostanra biztosan kevésbé szép! Tizenkét év egy török erődítményben megváltoztatja az embert. De nem csak róla van szó: visszakapjuk Renaud de Châtillont is. Őt pedig soha nem láthatta egyikük sem, hiszen még meg sem születtek, amikor Nur ed-Din szultán fogságba ejtette.

– Még él? – lepődött meg Balduin. – Azt hittem, már csak legenda. Azt beszélik, ő

volt a legfanatikusabb katona a világon. Példátlan tehetséggel…

– Ugyanilyen példátlan volt az őrültsége, a kegyetlensége, a gőgje és az önzése is! A legrosszabb bajkeverő, akit csak a hátán hordott a föld…

– És visszaadják? Pedig mintha úgy hallottam volna, a néhai szultán megesküdött, hogy csak olyan elképesztő nagyságú váltságdíj ellenében adja ki, melynek összegyűjtéséhez évszázadok kellenének neki, bármennyire is Antiochia hercege. Al-szalih figyelmen kívül hagyná az apja esküjét?

– A legkevésbé sem. A váltságdíjat kifizették. Százezer arany dinárt!

– Százezret? De kicsoda, istenem? A felesége, Constance hercegnő meghalt, a veje, a mostani antiochiai herceg pedig nem sokat törődhet vele…

– Valóban így van. Megválaszolatlan marad a kérdés. Ki fizetett azért, hogy a béke visszatértével visszakapjuk ezt a bajkeverőt? Neked tulajdonképpen rokonod, Thibaut.

Châtillon, ahonnan származik, nincs messze Courtenay-től.

– Nos – sóhajtott fel Thibaut –, úgy tűnik, gyarapszik a családom. Örülnöm kellene ennek?

– A jövő majd elárulja…

Ismét belépett Marietta, arcán elégedetlen kifejezéssel. Mélyen meghajolt az érsek előtt, de morogni kezdett:

– Nem várhatják meg az államügyek, hogy a király megfürödjön és pihenjen egy keveset? Nagy szüksége van rá! Ezt önnek is tudnia kellene, nagyuram!

– Igaza van. Bocsássa meg, felség, hogy önre törtem, nem is gondoltam, hogy zavarom. Megyek…

– Ne – tiltakozott Balduin. – Szeretnék önnel megbeszélni egy fontosabb ügyet, mint a foglyok visszatérése. Hajlandó lenne várni néhány percet? Talál itt galileai bort és gyümölcsöt, hogy kellemesebb legyen a várakozás.

Guillaume de Tyr mosolyogva bólintott, és a galérián leült az egyik faragott cédrusszékre, melyet kék párnák tettek kényelmesebbé – a kék és a fehér volt Balduin kedvenc színe. Talpas réztál állt mellette fügével és kupákkal, meg egy sötét, illatos borral teli szidoni üvegkancsóval megrakva. Thibaut követte, töltött neki, majd leült mellé:

– Nem mesélné el ennek a Renaud de Châtillon-nak a történetét, nagyuram? –

kérdezte, és töltött magának is.

– Az apádé nem is érdekel?

– Van mit mondani róla?

– Nem igazán. Igazad van: a másik lebilincselőbb. És veszedelmesebb is a királyság békéjére nézve. Valójában a története egy nagy család másodszülöttjéé, akit az öröklés törvényei arra kényszerítenek, hogy magának szerezzen vagyont. A második keresztes hadjárattal hagyta el Franciaországot, azzal, amelyet VII. Lajos indított, s amelyet a felesége, Aliénor királyné is elkísért. Zárójelben megjegyzem, miatta zárult rövidre a vállalkozás. Mindössze azért, mert Antiochiában a nagybátyja, Raymond de Poitiers uralkodott, aki kora legvonzóbb férfija volt. Aliénor szenvedélyes kalandba bonyolódott vele, mely természetesen nem volt a férje ínyére. Ezért sietve visszatértek Franciaországba. Renaud de Châtillon azonban nem tartott velük. Tetszett neki a vidékünk a napsütésével, a gazdagságával és az európainál sokkalta szabadabb életével.

Itt maradt, és az első Rajmond herceg szolgálatába állította a kardját. Így gyakran került a herceg felesége, Constance látómezejébe.

Amikor 1149 júniusában Rajmond meghalt egy Nur ed-Din elleni ütközetben, Constance megözvegyült, és nem maradt más védelmezője, mint egy kisgyermek.

Rajmond pedig a felesége révén volt Antiochia hercege. Constance özvegy volt, négy gyermek édesanyja, de mindössze huszonkét éves. Erős karra volt szükség a nagy jelentőségű hercegség élén: újból férjhez kellett mennie. A legelőkelőbb nagyurak, sőt hercegek, Manuel császár rokonai pályáztak a kezére. Mindannyiukat visszautasította, és egy szép napon kijelentette, hogy egy vagyontalan lovagot szeret, egy Renaud de Châtillon nevű kalandor katonát, és hozzá akar menni. Szép kis botrány kerekedett: mindenki tiltakozott, a királyság bárói, az antiochiai elöljárók, de… Constance megmakacsolta magát.

A püspök elvett egy fügét, szemmel látható örömmel megízlelte, ivott egy korty bort, majd folytatta:

– Nem tudom, hogyan hatott rá a tizenhat évnyi börtön, annál is inkább, mert mostanra ötven felé jár, de igazán csodálatos férfi volt, egy óriás, akinek barbár szépsége nem sok nőt hagyott hidegen. Constance, aki őszintén szerette Raymond de Poitiers-t, csakis nagyon vonzó férfit választhatott utódául. Nem érdekelte a botrány, hozzáment, de hamarosan rádöbbent, hogy őrültséget követett el, mert Renaud, ahogy az ismeretlenség homályából hirtelen az antiochiai herceg rangjára emelkedett, teljesen elvesztette az arányérzékét. Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de bölcs és köztiszteletben álló öregember volt. Renaud a kora és testi gyengesége ellenére lefogatta, és az erődbe vitette. Ott, miután véresre korbácsolták, mézzel kenték be a sebeit, és meztelenül kiláncolták a legmagasabb toronyra, kitéve az égető napnak és a rovarok támadásainak.

– Micsoda aljasság! – kiáltott fel Thibaut undortól elszoruló szívvel. – És természetesen a szerencsétlen belehalt… •

– Nem. Az volt a szerencséje, hogy az akkori jeruzsálemi királyt, III. Balduint, a mi hercegünk nagybátyját elég gyorsan értesítették arról, mi folyik Antiochiában. Elküldte Renaud-hoz a kancellárját és Akra püspökét, azzal a határozott paranccsal, hogy adja át nekik az áldozatát. Az új herceg felmérve, hogy komoly bajba keveredhet, szabadon engedte az öreget, akit a megmentői Jeruzsálembe vittek. Nyomorúságos állapotban volt, igaz, de megélt még néhány évet, és megőrizte az antiochiai pátriárka címet.

Eközben a sziliciai örmény herceg – Szilicia Antiochiától északra fekvő tartomány

– megpróbált megszabadulni a bizánci uralomtól. Komnenosz Manuel odaküldte az unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta igényt formáltak. Renaud-nak hízelgett a megkeresés, és vidáman útnak indult, hogy feldúlja szomszédja földjét. Annyira kegyetlen volt, hogy az örmények békét kötöttek a császárral, és Renaud-nak haza kellett térnie, ám ő kártérítést követelt Bizánctól lojális és jó szolgálatáért. Mivel semmit sem kapott, úgy határozott, kiszolgálja magát. Ehhez a leggazdagabb görög tartományt választotta, Ciprus szigetét, mely Saint-Simeon kikötőjétől mintegy negyven mérföldre feküdt, és lerohanta. Nem kímélte a ciprusiakat, mindenkit lemészárolt: nem feledkezett meg a legkisebb gyermekekről sem. Emberei feldúlták, tönkretették a termőföldeket és a gyümölcsösöket, kifosztották és felégették a templomokat, betörtek a kolostorokba, megerőszakolták és megfojtották az apácákat, a szerzeteseknek levágták a lábát, a karját, az orrát és a fülét.

Ezután Renaud hatalmas zsákmánnyal, de általános nemtetszéstől övezve tért haza: Ciprus keresztény föld volt, Renaud pedig azt állította magáról, hogy keresztény herceg. A császár elhagyta Bizáncot, hogy először is megbüntesse a sziliciai herceget, aki furcsa módon segített Renaud-nak a vállalkozásában, azután Antiochia felé vette az irányt, melynek most már senki sem kívánt segíteni. Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni. Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani. Végül ünnepséget rendeztek: a császár feleségül adta az unokahúgát, a szép Theodorát a jeruzsálemi királyhoz – akinek diplomáciai közbenjárása csodákat tett a válság során –, maga pedig feleségül vette Antiochiai Mariát, Constance lányát, Renaud mostohalányát. Lassan húsz éve lesz ennek.

– Gondolom, ezután már nyugton maradt ez a Renaud? Hogy lehet, hogy tizenhat éve Aleppóban raboskodik?

– Mert kiolthatatlanul ég benne a fosztogatás, a mészárlás, a megveszekedett hadakozás vágya. Az 1160-as év végén, amikor megtudta, hogy egy Aleppóhoz tartozó nagy sereg halad el az egykori Edessza grófság határa mentén, oda sietett, de nemhogy a hadat nem tudta legyőzni, még fogságba is esett. Meztelenül, egy teve hátára kötözve vitték Aleppóba… Nos, ennyi, fiam! Természetesen csak összefoglalót adtam, de a lényeget most már tudod. Ilyen ez a Renaud, akit most visszaadnak nekünk!

– Mit fog csinálni vele?

– Szavamra, nem tudom, hisz ő most már egy senki. Constance fia, III. Bohemund uralkodik Antiochiában, és még véletlenül sem akarja befogadni. Az emberünknek csak a kardja maradt… ha egyáltalán még tudja forgatni – sóhajtotta Guillaume de Tyr.

– Ezért szeretném annyira tudni, ki fizette ki a hatalmas váltságdíjat, hogy kiszabadulhasson. Nyugodtan hagyhatták volna a börtönben meghalni, hisz sejtelmem sincs, miféle jót hozhatna a királyságnak.

– Ki tudja – szólalt meg Balduin meleg hangja, aki úgy burkolózott fürdőlepedőjébe, mintha római tógát használna, visszajött, anélkül, hogy a két beszélgető észrevette volna, és meghallgatta az elbeszélés végét. – Az unokatestvérem, Tripoliszi Rajmond sokat változott, és főleg sokat tanult a rabsága alatt, kezdve az arab nyelvvel és néhány tudománnyal, melyet az iszlám fiai hirdetnek, valamint a költészettel. Ki tudja, nem így történt-e Châtillonnal is?

– Abban sem vagyok biztos, hogy Renaud tud olvasni – nevette el magát Guillaume. – Számolni, azt tud, de nagyjából ez minden. Leginkább a háborúhoz ért.

Mi pedig békében élünk… Miről óhajt beszélni velem, felség?

– Ugyanarról, amiről már néhány hónappal ezelőtt is beszélgettünk: az utódlásomról.

– Jaj, ne! – tiltakozott Thibaut. – Még nagyon korai…

– Hallgass! Nem tudod, mit beszélsz – sóhajtotta Balduin, és ismét végigsimított a kis dudoron a szemöldöke között. – Éppen ellenkezőleg, minden eddiginél jobban kell gondolnom rá. Kapott híreket Itáliából, nagyuram?

– Igen, felség, és azt hiszem, erről az oldalról elégedett lehet. Az ifjú Montferrat márki örömmel fogadta az ön tapogatózását a húgával, Sybillával kötendő házasság ügyében… Október elejére várhatjuk az érkezését.

Balduin megkönnyebbült sóhajjal lerogyott a székre, melyről Thibaut felállt:

– Istennek legyen hála a kegyért, melyben részesíti földünket! Guillaume de Montferratban megvan egy jó és igazságos király minden erénye. Fiatal, de máris mindenki elismeri a bátorságát, ahogyan a bölcsességét és a magasságát is: Hosszú Kard Guillaume-nak nevezik…

– A rokonsága sem érdektelen – fokozta tovább a kancellár. – A nagyapja VI. Kövér Lajos francia király nagybátyja volt, az édesanyja pedig a német császár testvére. Tehát unokatestvére a két nagy ország jelenlegi uralkodóinak: VII. Lajos francia királynak és Rőtszakállú Frigyes császárnak. Őszintén úgy hiszem, nála jobbat nem találhatunk –

állapította meg elégedetten.

– Egy idegent? – jegyezte meg meglepetten Thibaut. – Mit szólnak majd a bárók?

Nem egyet ismerek közülük, aki szívesen feleségül venné a hercegnőt!

– Ezt én is tudom – szakította félbe Balduin –, de semmit sem szólhatnak.

Montferrat királyi és császári vérből való, ahogy épp most mondtuk. Egy hercegnőnek herceg kell!

– Bizonyára, de vajon a nővére elfogadja?

– Ha hihetünk a beszámolóknak – vette át a szót az érsek –, a kérőben megvan minden, hogy elnyerje a tetszését. Az újdonság varázsán túl, mely kétségkívül az ő

javára szól, vonzó és kedves fiatalember, kellemes társaság, aki szereti a nagy lakomákat…

A király vidáman felnevetett:

– Tehát ez az igazi oka, hogy annyira tetszik önnek, nagyuram! Ebben meg fogják érteni egymást…

– Ó, nem szabad lebecsülnie! Az asztal, feltéve, ha az ember nem csak tömi magát, remek találkozóhely – felelte kedélyesen Guillaume. – A herceg könnyen szerez majd barátokat…

– Leginkább azt remélem, hogy az engedelmességet sikerül megszereznie. A királyságnak erős kézre lesz szüksége, amikor…

Bár nem fejezte be a mondatot, a két férfinek, akik hallgatták, nem esett nehezére követni a gondolatmenetét. Guillaume de Tyr odalépett hozzá, és csitítóan a vállára tette a kezét:

– Felség… gyermekem – suttogta, meg sem próbálva elfojtani gyengédségét és együttérzését. – Talán még messze vagyunk attól, és semmi sem sürget. A szinte csodatévő kenőcs, melynek receptjét Maimonidesz Mózes írta, és melyet most Joad ben Ezra készít, máris megmutatta az erejét. Évek óta kordában tartja a betegséget…

– De már nem sok maradt belőle – szólalt meg Marietta, aki a fürdőhelyiség ajtajában állva hallgatta a szavaikat.

Guillaume de Tyr felé fordult:

– Nyugodj meg! A karavánnak, melyet hónapokkal ezelőtt elindítottam a nagy tavak vidékére, hamarosan meg kell érkeznie. Ha minden úgy történik, ahogy remélem, Guillaume de Montferrat nem a közeljövőben uralkodik majd Jeruzsálemen, és bőven lesz időnk nagy tettekre…

– Felejtsük is el a sötét gondolatokat, és egyszerűen csak örüljünk az érkezésének!

– kiáltott fel Balduin ismét mosolyogva. – Châtillon és Jocelin nagybátyám mikor érkezik?

– Ő… talán egy hét múlva…

Három nappal később már ott is voltak.

Kék sólymával az öklén a király vadászatról tért vissza, melyen egyedül Thibaut és egy solymászinas társaságában vett részt. Kedvelte ezeket a vadászatokat a reggel hűvösében, amikor a nap nem sújtotta még a földet égető sugaraival. Ez volt a nap egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége létezett. Csak a szél illata létezett, mely mindig más volt, attól függően, hogy a tenger vagy a sivatag homokja felől fújt. Csak a vágta részegsége létezett, Szultán erőteljes testének melege a combján, a vadászsólyom röpte, mely sötét ékkőként csapott le az áldozatára, mielőtt visszatért volna, hogy karmaival megtelepedjen a vastag bőrkesztyűs öklön. Értékes pillanatok voltak ezek, a béke pillanatai, melyeket Balduin nem szeretett megosztani az udvartartásával, akik untatták, és akiknek ismerte intrikáit. A visszafelé vezető út vetett véget ezeknek a pillanatoknak, melyet a fiatal király gyakran megszakított: megállt néhány percre imádkozni ebben vagy abban a kolostorban, és nagylelkű alamizsnát osztott a koldusoknak, akik ellepték Jeruzsálem kapuit. Egy így elkezdett nap – beleszámítva a hajnali misehallgatást is! – mindig jobbnak tűnt fel előtte, mint a többi. Ezután újult erővel szentelte magát a kormányzás feladatainak, melyeket mindig teljesített, annak ellenére, hogy néha váratlan fáradtságrohamok törtek rá.

Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték, hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok, sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett álltak, melyből az egyikük éppen ivott. Meglehetősen ijesztő volt a külsejük illendő

ruházatuk és a lovaik ellenére, melyeket a lovászok már elvezettek az istállók felé.

Különösen az egyiküké: óriás volt, akinek monumentális vállán, bikanyakán oroszlánfej ült, kócos, őszülő hajjal, súlyos szemhéjjal, mely félig eltakarta a ragadozó, kemény szempárt, mely úgy csillogott, akár a réz a napsütésben. Kissé görnyedten állt, amitől valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették. Nagyon szép kék szeme volt, mely azonnal felébresztett egy emléket Thibaut-ban: pontosan ugyanilyen szeme volt a nagynénjének, azzal a különbséggel, hogy Agnès tekintetének szinte szemérmetlen magabiztosságából semmi sem volt fivére ferde pillantásában –

hiszen a férfi csakis a testvére lehetett. Ő ivott éppen. A másik a tömeghez szólt mennydörgő, kemény és fenyegető hangján, megszokott módján, hiszen az óriás sosem beszélt másképp: – Mit bámulnak, csikófattyú46 banda!? Nem kísértetek vagyunk, hanem jó és bátor lovagok, és bármikor kiütünk titeket a nyeregből akár lándzsával, akár karddal, akár bárddal – én legalábbis! –, annak ellenére, hogy tizenhat évet töltöttem egy utálatos börtönben anélkül, hogy bármelyikőtök megpróbált volna kiszabadítani! Engem! Engem, Renaud de Châtillont, Antiochia hercegét!

– Maga most már egy senki, Renaud úr! – szólalt meg egy békés hang az udvar fölött körbefutó oszlopos galériáról. – Constance hercegnő, akinek révén herceg lett, tizenhárom hosszú éve megtért a Teremtőjéhez, III. Bohemund pedig, a mostani uralkodó nem az ön véréből való. Ráadásul nem is kedveli magát!

Châtillon lángba borult tekintettel meredt a szemtelenre:

– Ki vagy te, hogy sértegetni mersz, és nem félsz, hogy megöllek? Igaz, elég távol maradtál. Gyere le, és mondd a szemembe!

– Szívesen lejövök. De tudja meg, hogy a nevem – Guillaume, Tyr érseke vagyok Isten kegyelméből, és ennek a királyságnak a kancellárja IV. Balduin királyunk kegyelméből.

– Szép kis párost alkottok ti ketten! – nevetett fel keményen a lovag, miközben Guillaume nyugodtan megindult a külső lépcső felé. – Úgy nézel ki, mint egy hájas szerzetes, és azt hallottam… hogy a király meg leprás! – fejezte be a földre köpve.

Ebben a pillanatban a tömeg szétnyílt a vadászok előtt, akiket a rotunda trombitásai az udvari eseményekbe belemerülve nem vettek észre, így nem is jelenthettek be. Figyelmetlenségüket orvosolandó most teli tüdőből fújni kezdték, de Balduin mindent hallott.

Szultán táncos léptét emelkedettebbre fogva közelebb ment a dühöngőhöz, és felülről végigmérte, kihasználva a ló magassága biztosította előnyt. Tehát ez az a Renaud de Châtillon, a félelem és könyörület nélküli lovag, a szinte elfeledett aleppói 46 Csikónak nevezték a keresztes lovagok Palesztinában született fiait.

fogoly? Sokkal inkább megveszekedett vadállatra hasonlított, mint legendás lovagra, de mi másra számíthattak azután, hogy hosszú éveket töltött rabságban olyan emberek között, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy megkönnyítsék a sorsát. Már az is csodaszámba ment, hogy ennyi fizikai erőt és vitalitást megőrzött!

A király nem szólt: csak nézte Renaud-t, és a csend kezdett nyomasztóvá válni.

Parancsoló szeme átható tisztasága alatt a vadember hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy harcol önnön erőszakossága és gőgje ellen. Úgy pislogott, akár egy hirtelen napfényre hívott bagoly, tekergett, mint a horgász horgára tűzött giliszta. És a király még mindig nem szólt. A tömeg visszafojtotta a lélegzetét…

Végül egy tompa, színtelen morgással Renaud engedett. Bizonyára megértette, hogy mást nem tehet, hiszen az érseknek igaza volt, ő már egy senki. Hirtelen térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, jobban legyőzte ez a kék szempár, mint a törökök ereje. Balduin előrehajolt a nyergében és felé nyújtotta kesztyűs kezét.

– Isten hozta, Renaud de Châtillon! – mondta egyszerűen, és szokatlanul kemény hangja bársonyos egységben csengett.

A visszatérő felemelte a fejét, meglátta a felé nyújtott kezet, megfogta, és alig észrevehető habozás után megcsókolta a hímzett bőrkesztyűt. Balduin ekkor némi gúnnyal elmosolyodott:

– Emelkedjen fel! Ki állítja, hogy ön senki? Nem maradt meg talán a lovagsága?

Ennél szebb címet nem találhat.

– Felséges király, herceg voltam! – mondta Renaud, és egy világra elég keserűség csengett a két szóban.

– Ismét az lehet talán. Nem maradt meg a kardja? A leghősiesebb kard, ha hihetek az önről szóló beszámolóknak. Nincs hiány feladatban. Sem visszafoglalandó szép földekben…

Ezzel a király leszállt a nyergéből, miközben az anyja lépett elő a palotájából a hölgyei kíséretében, akiknek sokszínű selyemruhái, muszlinfátylai és ékszerei virágba borították az udvart. Agnès – legalábbis látszatra – mélyen meghatódva odasietett a másik visszatérőhöz, aki szinte a semmibe olvadt hatalmas társa mellett, olyannyira, hogy senki oda sem figyelt rá.

Az asszony magához ölelte és többször szájon csókolta47:

– Szépséges fivérem! Isten megadta hát, hogy viszontlássam, pedig hinni sem mertem többé! Felséges fiam – tette hozzá izgatottan megfogva testvére kezét, hogy a királyhoz vezesse –, íme Jocelin nagybátyja, aki visszatért a hitetlenek fogságából!

Fogadja kegyesen, mert nagy öröm a visszatérése!

– Felesleges mondania, édesanyám. Szép nagybátyám – felelte Balduin ellenállhatatlan mosolyával –, isten hozta a palotában. Mostantól ez az otthona.

Nagyon kicsi voltam, amikor elhagyott minket, de nem felejtettem el…

Ezzel felé nyújtotta két kezét, Courtenay pedig meghajolva megfogta. Szeretetteljes 47 Akkoriban ez teljesen természetesnek számított

udvariasság volt ez a gesztus, de egyben lehetőség is, hogy elkerüljék az ölelést és megtartsák a fizikai távolságot.

– Szeretném megcsókolni, de soha senkit nem csókolok meg – tette hozzá a király.

– Majd az édesanyám megteszi helyettem.

– Igen, igen! – kiáltotta Agnès. – És megünnepeljük ezt a nagy napot, ahogy illik, amint a két utazónk megszabadult az út porától és rangjához méltó ruhát öltött.

– Tegye, anyám, tegye!

Miközben a hölgyek, akik úgy csiviteltek, akár egy felbolydult madárház, elvezették a két férfit a palota fürdője felé, ahol a hagyomány szerint megmossák, megfésülik és beillatosítják, majd felékesítik őket, Guillaume de Tyr odalépett a királyhoz, aki elgondolkozva figyelte a távozásukat.

– Gondolt már rá, felség, mit csinál a mérgezett ajándékkal, melyet Aleppó atabégjétől kapott? Ezek a férfiak nem sokat érnek. Châtillon egyetlen értéke az őrült bravúrossága és a hatás, melyet a katonáira tud gyakorolni, de szép nagybátyjáról még ez sem mondható el. Gyáva, és a javak tekintetében sem előnyösebb a helyzete, mint a társáé. Megőrizte Edessza és Turbessel grófi címét, de az apja és ő már régen elvesztették magukat a grófságokat. Egy üres cím nem sokat ér.

– Talán kap egy posztot az udvarban? Ami Renaud-t illeti, mivel hozzá kizárólag a fegyverek illenek, miért ne bíznánk rá Jeruzsálem védelmét?

– Lehet, hogy kissé soványnak találnák a javaslatát, felség. Mindketten mindig is nagyon mohók voltak, és a fogság biztosan csak rontott ezen.

– Kénytelenek lesznek beérni ennyivel! – kiáltott fel a király egy legyintéssel.

– Nem áll hatalmamban földeket adni nekik. Honnan vennék? Fosszak meg a javaitól két bárót, csak hogy kielégítsem őket, és teremtsek háborút a királyságban, amikor Szaladin végre nyugton van? Nem őrültem meg!

– Szent igaz! – zárta le a püspök egy mosollyal. – Örömmel tapasztalom ismét a bölcsességét. Egyébként a pompás élet, a nagy lakomák, a borok, a selymek, bársonyok és a nők néhány nap haladékot adnak nekünk. Nyugodtan belemerülhetnek a tivornyázásba…

Miközben a király az ünnep előkészületei keltette lármában Thibaut-val végre visszavonult a lakosztályába, hirtelen fegyvernökéhez fordult:

– Az apád érkezett meg. Miért nem léptél előre az imént, hogy üdvözöld? Igaz, én is egyesíthettelek volna titeket.

– Nagyon köszönöm, hogy nem tette, felség… Az érkezésének híre nem ébresztett örömöt bennem, és bármikor találkozunk, az túl korai lesz számomra.

– Pedig az apád.

– Ki vágyott valaha is arra, hogy egy gyáva fia legyen? Hisz annak mondják…

II. fejezet Amit egy asszony akar…

Apja, az ékszerész Toros házában Ariane-t pestises-ként kezelték.

Ahogy visszatértek a citadellához közeli örmény kerületbe – mely a város délnyugati részén terült el a fal mentén –, Toros lerázta magáról a döbbent bambaságot, mely akkor uralkodott el rajta, amikor a lánya megcsókolta a királyt.

Hirtelen kitört belőle a düh, és a hozzá hasonló kövér és higgadt emberektől meglepő

erővel és gyorsasággal a lányára vetette magát. Megragadta vaskos hajfonatát, és szabályosan vonszolta hazáig, nem törődve sem Ariane fájdalmas kiáltásaival, sem a járókelők különféle megjegyzéseivel, akik különben sem avatkoztak volna közbe, hiszen Toros gazdag és köztiszteletben álló férfi volt. A háza talán nem volt sokkal nagyobb a szomszédaiéhoz képest, de erősebb volt a védelme. Szilárd vasoszlopokból épült rács nyílt egy sötét folyosóra, melynek végét díszes vasveretekkel megerősített cédrusajtó zárta le. Mögötte nyílt az alacsony árkádos belső udvar. Közepén tengerkék fajanszmedencében vékony ezüst vízsugár csobogott. Virágba borult babérrózsák vették körül, oldalt pedig L alakban húzódott az épület, melynek egyik szárnyában a műhely, másikban a lakrészek kaptak helyet. Hűvös, kellemes látványt nyújtó volt a környezet, a bűnösnek azonban nem sok ideje maradt a szemlélődésre. Toros kíméletlenül félrelökött egy öreg, csúnya arcú, lapos főkötős cselédet, aki ahogy megbillent, elejtette sült hagymás tálját. Átvonszolta a lányát a konyhán és egy kamrán át a pince lejáratáig, ahová letaszigálta:

– Kapsz szalmát és ennivalót – üvöltötte magánkívül –, de addig itt maradsz, amíg ki nem derül, hogy elkaptad-e az átkozott kórságot. Ha megfertőzött, elmegyek a Szent Lázár-szerzetesekhez, hogy vigyenek el a lepratelepre, ahová bezárnak, míg csak élsz!

– És… ha nem kaptam el? – nyögte a meggyötört, félig elkábult lány.

– Azt… azt nem tudom! Végig kell gondolnom… Lehet, hogy akkor is elmegyek hozzájuk… elővigyázatosságból! Melyik férfi kérne belőled ekkora botrány után? Sarkis fia, akinek szántalak, biztosan nem! Hacsak nincs távol éppen? Tudom, hogy Akrába készült…

Torosnak nem volt fia, és fájdalommal látta volna, ha eltűnik a horizontról a házasság, mely közelebb hozhatja családját az ékszerész Sarkishoz. Gyorsan kergették egymást a gondolatok a fejében, és azt mondogatta magában, talán nincs veszve minden, ha Ariane nem kapja meg a leprát.

– Akár most rögtön el is vihet a lepratelepre – suttogta a lány elhaló hangon. – Ha nem lehetek a királyé, inkább választom a halált, mint Sarkis fiát.

– A királyé? Szerencsétlen őrült! Akármennyire beteg is, sosem kezdene veled!

Most már szajhának sem vagy jó, és ha nem türtőztetném magam…

Ütésre készen felemelte az öklét, Ariane pedig összegörnyedt és a nyaka közé húzta a fejét, hogy tompítsa a csapás erejét, mely azonban nem érkezett meg. Torosban felülkerekedett az üzleti érzék: úgy gondolta, ha a lánya nem kapta el a leprát, ostobaság lenne elcsúfítani alig kibontakozott szépségét, melyet az idő egyre hangsúlyosabbá tesz majd. Sarkis fián kívül más férfiak is értésére adták már, hogy szívesen az ágyukba fogadnának egy ilyen bájos feleséget. Az örmény ékszerész megvonta a vállát, és felment a pince néhány lépcsőjén, bezárta az ajtót és jól eltette a kulcsot. Gondolkoznia kellett!

Az ajtó előtt ott találta a cselédet, akinek eszébe sem jutott, hogy összeszedje a hagymát. Túlságosan öreg volt már ahhoz, hogy féljen a gazdájától, akit már pelenkás kora óta ismert, és a lányával szembeni bánásmódja felháborította. Azonnal nekitámadt:

– Mit csinált, hogy bántalmazod, és bezárod, mintha megveszett volna?

– Meg is veszett, és azt javaslom, hagyd ott, ahol van, ha nem akarod megérezni a haragom súlyát, mert Ariane durván megsértett és nyilvánosan megalázott.

– Az lehetetlen… vagy akkor elvesztette az eszét. Hacsak nem te vesztetted el? Egy ilyen kedves, ilyen szerény, okos lány! Az erény virága!

– A te erényvirágod a háborúból visszatérő' király lova elé vetette magát. Virágot adott neki… majd az ajkát, egy végeérhetetlen csókban. Egész Jeruzsálem előtt! –

recsegte Toros, miközben az öregasszony szomorúan lehajtotta a fejét.

– Régóta szereti! – sóhajtotta a könnyeit visszafojtva. – Attól a naptól fogva, amikor itt járt az apja, a király kíséretében, aki rubint akart vásárolni fiatal feleségének.

Mindketten hat– vagy hétévesek lehettek, és a lányodat örökre elkápráztatta. Olyan szép volt az a fiú!

– Sokkal kevésbé lesz szép, és nem is sokára! Bármennyire ápolják is, a lepra járja a maga útját. Még nem rejti el az arcát, de a kesztyűjét már nem veszi le. És a lányom, ez a szerencsétlen azt kiáltotta, hogy ha a király leprás, ő is az akar lenni, és neki akarja adni magát! Mindenki hallotta, és látta, ahogy hozzátapad, hogy megcsókolja. Ó, magasságos Isten, embert nem érhet ennél nagyobb szégyen! Nem is beszélve arról, aki eddig el akarta venni, de most már biztosan nem kér belőle!

– Ha Sarkis fiáról beszélsz – csattant fel az öregasszony –, megnyugtathatlak.

Tetvesen, rühesen, vért pisálva, előrehaladott leprával is elvenné, annyira vágyik rá!

– Egy éjszakára talán, hogy kielégítse a vágyát, de nem feleségnek. Sarkis be sem engedné többé a házába. És én még az ő fiukat akartam megtenni örökösömnek!

– De Ariane-nak nem kellett! Irtózik Leontól, Sarkis fiától, és lehet, hogy így akarta lehetetlenné tenni a házasságot, mely csak neked kedvezne. Most mit fogsz tenni?

– Gondolkozom! – mordult fel Toros, aki szemmel láthatólag ebbe az egyetlen ötletbe kapaszkodott.

– Ariane ott marad, ahol van, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy még mindig egészséges. Azután talán egy időre kolostorba megy, amíg elfeledkeznek a tettéről…

– És azután?

– Azután, azután! Mit tudom én? – dörögte az ékszerész. – Mondtam, hogy gondolkozni akarok.

– Jól van, értem. No de mi lesz a kis galambommal, amíg te gondolkozol? Ha a pincében senyved, nem jön rendbe, akár leprás, akár nem. Nem gondolod, hogy jobb helye lenne a szobájában?

– Hogy megfertőzze az egész házat? Levitetek neki egy szalmazsákot, te meg adsz neki enni. És megadsz neki mindent a mosakodáshoz, meg tiszta ruhát. Azokat, melyeket megérintett a leprás, szedd össze egy vasvillával, és dobd a tűzbe.

Megértetted?

– Remek lesz! – morogta Tekla. – Igen, megértettem! Szegény kislány!

– Nem őt kell sajnálni. Hanem engem… az egész házat… vagy az egész kerületet! Ő, ő szerelmes! – zárta le az ügyet Toros mértéktelen indulattal a hangjában.

Gúnyolódni akart, de az igazságra tapintott: Ariane ebben a pillanatban boldog volt a föld alatti lépcső fokán ülve. Karját összefonta a térde körül, lehunyta a szemét, és ajkán mosollyal újraélte magában dicsősége pillanatát: odament a királyhoz, mindenki előtt odakiáltotta neki a szerelmét, és megcsókolta az ajkát, melyet oly édesnek talált. Olyan volt, mintha neki adta volna magát az egész város előtt, és dalolt a szíve, mert oly hatalmas, oly erős volt a szerelme, és oly régóta készen állt arra, hogy a legrosszabbat is elfogadja, hogy a szolgálója lehessen, hogy ápolhassa, hogy vigyázhasson rá, és, miért is ne, vele együtt halhasson meg. Nem volt bolond, sem tudatlan. Tudta, mit jelent a lepra: a saját fülével hallotta, amikor híre jött a borzalmas csapásnak, melynek súlyát Balduin egy életen át viseli majd, de hitt a szerelem erejében. Mert egy napon az övébe fúródott egy kék szempár, és ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. Úgy költözött bele ebbe a tekintetbe, mintha kolostorba vonulna, és soha nem hagyta el többé…

Zajosan belépett Tekla, kezében a matraccal – kijelentette a gazdájának, hogy inkább ő gondoskodik a lány berendezkedéséről –, takaróval és párnákkal felszerelkezve, melyek kicsúsztak ujjai közül, és legurultak a lépcsőn, elűzve onnan Ariane-t. A lány felállt, hogy utat engedjen a lavinának, melyet az öreg cseléd sirámai kísértek:

– Az a szívtelen apád úgy határozott, hogy újabb parancsig a pincében fogsz lakni, szemem fénye! – kiáltott fel litániája végén. – De én ragaszkodom hozzá, hogy kényelmes legyen! Lesz világításod, és minden, ami kell! Vetkőzz le!

– Vetkőzzek le? Miért? A legszebb ruhámat vettem fel, és nem piszkoltam össze.

– Az apád nem így gondolja. Azt akarja, hogy egy vasvillával elvigyem és elégessem a ruháidat! Tehát vesd le őket, amíg hozok másikat!

– Ennyire fél? – sóhajtotta Ariane szomorúan. – Leprás lennék egyetlen csóktól?

– Szerintem inkább meg akar büntetni, amiért komoly akadályt gördítettél a házassági tervei útjába.

– Büntessen csak, amennyit akar! Nekem csak az a fontos, hogy Sarkis fia örökre elfordul tőlem! Irtózom a puszta gondolattól is, hogy a bőrömhöz érjen a bőre!

Kecskebakszaga van, és ocsmány kiütései az arcán!

– Mi ez amellett, amit választottál? A lepra, virágom, olyan, mint egy átok: elrohasztja a testet, és a fiatal király, akit oly szépnek látsz, iszonyat tárgya lesz!

– Számomra mindig olyan marad, mint az első napon.

– Borzalmas lesz az arca.

– De a szeme megmarad, és én bele akarok merülni a kék ragyogásba…

– Meg is vakulhat…

– Én nem vakulok meg, és a tekintete mélysége elfeledtet velem minden mást. Ne is próbálj tovább győzködni, Tekla! Szeretem, érted? És az egyetlen vágyam, hogy vele lehessek…

– Az apád nem fogja megengedni! Bezárva akar tartani, amíg be nem bizonyosodik, hogy egészséges vagy. Ha így van, egy időre kolostorba küld, hogy megtisztítsd a lelkedet… azután hozzáad Sarkis fiához!

Ariane, aki most a matracra telepedve ismét álmaiba merült, egy csapásra felpattant:

– Soha! Azt hiszed, azért viselem el az apám rám mérte büntetést, hogy azután egy olyan ágyba taszíthasson, melytől irtózom? Ha ez vár rám, a lehető leghamarabb ki akarok menni innen. Segítened kell!

– Miben? Hogy meggyorsítsam a vesztedet? – sóhajtotta az öregasszony szomorúan. – Ha kijutsz innen, a palotába szaladsz, ahol sosem engednének a fiatal király közelébe. A városban bolyonghatnál, kenyeret koldulva, te, akinek megbecsült és gazdag apja van? Néhány rézgarasért elárulnának, és Toros akkor egészen biztosan a lepratelepre küldene. Ne számíts rám, hogy segítek abban, hogy a vesztedbe rohanj!

– Megleszek a segítséged nélkül is! Teljesítsd csak a gazdád parancsait! – vetette oda keményen Ariane, és hátat fordított.

Tekla felmérte, hogy felesleges tovább próbálkoznia. Sóhajtva elhagyta a pincét, de nem sokkal később visszatért a ruhákkal és egy hármas csőrű olajlámpással, melynek apró lángjai szertefoszlatták az árnyakat, felfedve a szívszorító látványt: a parancsnak engedelmeskedve Ariane levetette a ruháját és az ingét, és meztelenül végigfeküdt a matracon, hogy fejét a kezére fektetve tovább folytassa álmodozását. A lámpás fényében aranyszínben csillogó kamasztest szépsége felkavarta a szolgálót. Különös módon egy pillanatig sem a lepra barna foltjaival képzelte el, hanem kiszolgáltatva Sarkis fia támadásainak a nászéj-szakán. Szinte látta az izgalomtól izzadó, húsos kezet

– a fiú mindig erősen izzadt, amikor Ariane-nal találkozott –, amint végigtapogatja a tökéletes formákat, egy kövér meztelen csiga nyúlós vonalát hagyva maga mögött, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Ariane még mindig mozdulatlanul feküdt, sőt, úgy tűnt, észre sem veszi a jelenlétét. Odadobta neki a ruhákat:

– Vedd fel, te szemérmetlen! Úgy festesz, mint egy… ügyfélre váró örömlány!

– Te mondtad, hogy vetkőzzek le, én csak engedelmeskedtem!

– Megvárhattad volna, míg visszajövök. Mi lett volna, ha az apád jön le?

– Mit számít az!? A lánya vagyok. Különben is itt van ez a takaró.

Tekla nem felelt. Ariane még túl fiatal, túl ártatlan volt ahhoz, hogy elképzelhette volna, hogy néha egy apa is képes vademberként viselkedni a saját lányával, ha az a lány ilyen izgató képet nyújt. Annál is inkább, mert Tekla jól tudta, mennyire szereti Toros a kislányokat, és különben sem buzgott túl benne az apai érzelem. A lánya kereskedelmi értéket képviselt a szemében, melynek kiteljesedésére ügyelt, míg eladhatja a legtöbbet ígérőnek… Igaz, a borzalmas betegség fenyegetése megvédi Ariane-t, de vajon mennyi ideig?

– Hozok ennivalót – mondta –, holnap pedig megmosdatlak. Ma este az a legfontosabb, hogy jól aludj. Majd… majd később beszélgetünk!

– Minek, ha nem akarsz segíteni?

– Olyan vagyok, mint az apád: gondolkoznom kell, de ne add fel a reményt! Tudod, hogy soha semmit nem tagadtam meg tőled!

Tekla ismét felment a pince lépcsőjén, és elszántan megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy megmentse szeme fényét!

Az elkövetkező napokban ráébredt, hogy a vállalkozás veszedelmesebb, mint gondolta, és Ariane megmentése szorult helyzetéből nehezen megoldható probléma. A természettől fogva gyanakvó Toros tudta, mennyire rajong a cseléd a lányáért, bár a gyengédség szó teljességgel ismeretlen volt számára. Tekla csak felügyelet mellett vihette le Ariane-nak, amire annak szüksége volt. Elvették tőle a kulcsot, és megadott időpontokban maga Toros nyitotta ki előtte az ajtót, majd a lépcső tetejéről figyelte minden mozdulatát, bottal a kezében, készen arra, hogy megüsse, ha megszegi a parancsait: annyi volt a feladata, hogy kicserélje a tálcát az ennivalóval, kiöntse a piszkos vizet, és kétnaponta frisset töltsön helyette – az ékszerész ragaszkodott hozzá, hogy a lánya mosakodjon! –, s eközben nem szólhatott hozzá egyetlen szót sem. A munka végeztével Toros visszazárta a pince ajtaját, és a kulcsot az övébe rejtette.

A szerencsétlen asszony, aki azelőtt mindig szembe mert szállni gazdája helytelennek vélt utasításaival, most elkeseredetten engedelmeskedett. Ez alkalommal nem volt más választása, a gazda érvényt szerzett akaratának: vagy vita nélkül engedelmeskedik, vagy bottal kergeti el, és még örülhet, hogy az élete megmarad.

Tekla tehát meghajolt, fölébe kerekedett a gonosz csillogás ereje, melyet azelőtt sosem látott az ékszerész szemében, s mely tökéletesen tükrözte neheztelését, haragját és megalázottságát! Valakinek egy nap meg kell majd fizetnie ezért, és az öreg cseléd attól tartott, Ariane lesz az. Ha megjelennek a lepra első jelei, Toros arra sem veszi a fáradságot, hogy elküldje a hozzá hasonlók közé: egyszerűen megöli és elégeti a testét.

Ha azonban sértetlenül hagyja el a pincét, ráerőszakolja az akaratát. Erre jutott a híres gondolkodásban, melybe, ahogy ő nevezte, „nagy balszerencséje” napján fogott.

Egyetlen dolog vigasztalta valamelyest Teklát: úgy tűnt, a galambocskája nem szenved a fogságtól, sőt mintha észre sem venné. Nem panaszkodott, nem siránkozott, mosolyogva fogadta öreg szolgálóját, majd becsukta a szemét, mintha álmodna.

Valójában folyamatosan a csók pillanatát élte újra, és akkora örömöt és békét merített belőle, hogy mellette nem sokat számított a bezártság.

Amikor nem álmodott – ébren vagy alvás közben –, imádkozott. Maga sem tudta, miért könyörög igazán. Talán azért, hogy megbocsáttassék nyilvános vallomása és az általa keltett botrány, de leginkább mégis azért, hogy megadassák neki, hogy viszontlássa szerelmét, ha pedig ez lehetetlen, engedjék meg neki, hogy apácafátyol alatt fejezze be életét, melynek egyedül a szerelem ad értelmet. Teklát leszámítva Balduin volt az egyetlen a világon, akit szeretett.

A cseléd is sokat imádkozott, de lényegesen kevésbé derűsen. Imái valamiféle őrületet tükröztek, össze-vissza könyörgéseit lázas kapkodás hatotta át. A szerencsétlen azt sem tudta, hova kapjon, kihez imádkozzon, melyik szent segítségét kérje a megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Ha Ariane egészségesen hagyja el a pincét, kiszolgáltatják a szörnyű Leonnak, és egészen bizonyosan rövid idő alatt belehal a bánatba, az undorba és talán a rossz bánásmódba, hisz a férfit durvának mondták. Ha pedig kiütközik rajta a lepra, Toros nem hagyja életben. Kegyetlen dilemma, melyben mindenképpen összetörik a szíve. Hacsak…? Az öregasszony mindennap futott a hajnali misére a szomszédos katedrálisba, és térden állva követte végig a szertartást, de többé nem ment az oltár közelébe a benne formálódó szörnyű gondolatok miatt, melyeket nem gyónhatott meg. Hogyan vallhatta volna be, hogy álmatlan éjszakáin azt tervezi, hogy megöli Torost, mielőtt az még tönkretehetné a lányát: és ki oldozná fel, ha beismerné, hogy már hozzá is fogott a terve megvalósításához?! Késő éjszaka elment a zsidó kerületbe, a város északi részére, hogy felkeressen egy bizonyos Rachelt, aki gyógyító és szépítő parfümjeiről és kenőcseiről volt híres, de különös, kevésbé ártatlan folyadékokat is készített. Tekla vagyona felét otthagyta nála: a két arany karkötő

egyikét, melyeket Ariane édesanyja hagyott rá, cserébe egy sötét üveges, szalmába tekert fioláért, melynek tartalmát bármilyen fűszeres vagy fokhagymás ételhez hozzá lehetett keverni, az ékszerész pedig éppen az ilyeneket szerette. Mióta a birtokába került a folyadék, az öregasszony valamivel nyugodtabbnak érezte magát, még ha nem is mehetett gyónni, hiába fájt a szíve…

A megoldás azonban máshonnan érkezett.

Ariane körülbelül három hete álmodozott a pincében, amikor egy este, amikor Toros a műhelyében éppen azokat az igazgyöngyöket és türkizeket tanulmányozta, melyeket aznap vett egy Akabából érkezett karaván kereskedőjétől, kemény döngetés hangzott fel a vasveretes kapun. Majd miközben a férfi ösztönös ijedséggel megmerevedett, újabb dörömbölés hallatszott, ez alkalommal parancsoló szavakkal kísérve:

– Nyisd ki, Toros ékszerész! A király nevében!

A férfi összerezzent, sietve egy bőrtokba csúsztatta, majd egy ládába zárta a köveket, és futott a kapuhoz. Először a keresztrudakat vette le, majd elfordított a kulcsot, és meghajolt a küszöbön megjelenő marcona alak előtt. Ő azonban azonnal félrehúzódott, és utat engedett egy hasonlóan magas alaknak, egy hölgynek, akinek összetett, kifinomult és enyhén részegítő parfümje betöltötte az alacsony termet. A hölgy megjelenése utánozhatatlan volt, és a fátyol ellenére, mely egészen a térdéig eltakarta, Toros máris felismerte, és még mélyebben meghajolt előtte. Az asszony elhaladt mellette és leült egy faragott, piros párnás székre, melyet a látogatóknak tartottak fenn. A tiszt odakint maradt.

Toros elmondta az ilyen magas rangú hölgy társaságában illendő szavakat:

– Ki vagyok én, hogy királyom fenséges édesanyja eljön nyomorúságos házamba, amikor elég lenne üzennie értem, és máris bemutatnék neki mindent, amit csak kíván?

Agnès felemelte a fátylát felfedve szőke haját, melyen arany és zafír karika fogta össze az azúrkék muszlinkendőt:

– Nem hétköznapi ügyről akarok beszélni veled, kereskedő – sóhajtotta a csípőjét körülfogó széles, zománccal, igazgyöngyökkel és zafírokkal díszített öv csatjával játszadozva. – Nem drágakövet vásárolok tőled, amiért jöttem, talán még értékesebb neked, bár nemrégiben sokat veszített az értékből…

Amint üzletről volt szó, Toros visszanyerte magabiztosságát, bár homályosnak találta a bevezetőt. Nyíltan meg is mondta:

– Nem értem… Bocsásson meg. Az „anyakirályné” elmosolyodott:

– Pedig nagyon egyszerű: a lányodat akarom!

– A… lányomat?

Torosnak vastag bőre volt, és szinte minden érzelem hiányzott belőle, ha pénzről volt szó. Ez a nő azonban meg akarta „venni” Ariane-t, és a minden igazi örményben ott szunnyadó büszkeség felébredése elsöpörte az üzleti érzéket:

– A király alattvalói vagyunk, felség, de nem jószágok vagy rabszolgák, és a lányom nem eladó!

Agnès lassan elmosolyodott, de a szeme kemény maradt:

– Nem akadályozlak meg, hogy nekem ajándékozd.

– Ajándékozzam? De miért?

– Ugyan, ne játszd az értetlent! Gondolom, nem felejtetted el a hadsereg visszatérését. A lányod a király nyakába ugrott, és hosszan szájon csókolta, miután kijelentette, hogy az övé akar lenni. Tehát érte jöttem. Pontosan azért, hogy neki adjam!

Hideg veríték csurgott végig Toros hátán, miközben a halvány remény, hogy egy nap Leon feleségül veszi Ariane-t, kezdett végleg szertefoszlani. Elgyengült a lába, és térdre rogyott, bár nem igazán remélte, hogy sikerül megindítania ezt a kérlelhetetlen asszonyt. A teste magától cselekedett, miközben az esze kétségbeesetten kutatott kitérő után. Csak szerencsétlen dadogásra futotta:

– Az… az lehetetlen.

– Miért?

– Felséges királyunk… ööö…

– Leprás? A lányod tudta ezt, amikor megcsókolta, és azt kiáltotta, hogy ő is az akar lenni iránta való szerelmében. Úgy gondoltam, ő az egyetlen esélye a fiamnak, hogy megismerje a test örömeit. Ezért akarom a lányod, hogy neki adjam. Legalább ezt kapja meg az életben! – tette hozzá hangjában olyan bánattal, melyre képtelennek gondolták volna… Nem az az asszony volt azonban, aki kiadja magát egy kereskedő

előtt, úgyhogy sietve háromszor köhintett, hogy visszanyerje keménységét. – Az imént nem azért beszéltem pénzről, hogy megvásároljam, hanem hogy te megszerezhesd magadnak a legszebb szegény fiatal lányt, akit csak találsz. Azután csak teherbe kell ejtened, és megajándékoz egy lánnyal… vagy ami még jobb, egy fiúval! Az örökössel, akire annyira vágysz! Most pedig hozd ide a szerelmes lányt, akit nem riaszt vissza a lepra! Látni akarom!

Ez parancs volt, s Toros annak is értelmezte. Nehézkesen felállt, lehajtott fejjel sandított Agnèsra, majd meghajolt:

– Ha felséged kegyeskedik várni egy keveset, máris…

– Ne vesztegesd arra az időt, hogy kicsinosítod! – utasította Agnès. – Olyannak akarom látni, amilyen, frissen ébredve!

Egy perccel később a mezítlábas, mindössze egy inget viselő Ariane-t, aki még alig nyitotta ki a szemét, annyira sietve hozták elő a fogságából, bekísérte az apja, akibe az imént felvázolt perspektíva lassan új erőt öntött. Hirtelen fiatalnak és nemzésre késznek érezte magát. Egy bizonyos fiatal lány, egy Sion-kapui szegény takács lányának a képe rajzolódott ki hirtelen emlékeiből.

– Íme Ariane, a lányom, felség!

– Látom. Most menj ki! Egyedül akarok lenni vele! Toros tiltakozásra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Az asszonnyal szemben minden vita időpocsékolás volt… Lábujjhegyen kiment, miközben a most már éber Ariane csodálattal teli meglepetéssel nézte a szép és pompásan öltözött hölgyet, akiről pontosan tudta, kicsoda. Félénken térdet hajtott, mosolyra fakasztva Ágnest:

– Tudod, ki vagyok?

A lány felindultságában szólni sem tudott, mindössze bólintott és lesütötte a szemét.

– Jól van. Miattad vagyok itt, mert meg akartalak ismerni. Emelkedj fel és nézz rám. Te vagy az, aki szerelmes a fiamba, a királyba? Ne pirulj! Nem szégyen, hisz a szerelemnél nincs szebb a világon.

Ariane élénken felvetette a fejét, és merészen Agnès szemébe nézett:

– Nem szégyenkezem, és nem tagadom meg egyetlen szavamat sem, melyet hozzá intéztem, mert képtelen voltam tovább hallgatni. Oly nagy bennem a szerelem, felség, hogy ki kellett kiáltanom, különben megfojt. Ó, tudatában vagyok merészségemnek és méltatlanságomnak, hisz ő nagy király, én pedig senki sem vagyok. De arról álmodom, hogy szolgálhatom.

– Olyannyira, hogy a tested is neki adnád?

– Övé a lelkem. A test semmi…

– Semmi? Minden gyönyör forrása, a legintenzívebb örömé és a legrosszabb fájdalmaké? Nem félsz a leprától?

– Az övétől nem. Ő megkapta a felszentelés olaját. Aznap Isten a vállára tette a kezét…

– És csodát remélsz? Erről van szó? El sem tudod képzelni, hogy ez a szép fiatalember undorítóvá válhat?

– Számomra sosem lesz az.

Balduin anyja ruganyos mozdulattal felállt a székéről, és odalépett a lányhoz.

Felemelte az állát, hogy a szeméből olvashassa ki az igazságot. Hitetlenkedve, bár homályos csodálattal fogadta az iménti szavakat. Megzavarta, hogy ez a lány pusztán a szerelem varázslatának bűvöletében elfogadja az elfogadhatatlant, miközben ő mindig testük ereje és szépsége alapján választotta szeretőit…

Kétség járta át. Az örmény lány arca tagadhatatlanul szép és finom volt, mint egy virág, de talán a teste többi része kevésbé tökéletes. Élénk mozdulattal kioldotta a masnit, mely az inget tartotta a karcsú nyak körül, és mikor a vászon a lány lábaihoz hullott, hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse, így lemeztelenítve Ariane fülig pirult, és azonnal összefonta a karját a melle előtt, miközben lesütötte a szemét, Agnès azonban kényszerítette, hogy tárja szét. Azután elvette a lámpást az asztalról és felemelte, hogy semmi ne maradjon árnyékban, majd lassan körbejárta a törékeny szobrot, melynek elefántcsont bőre megremegett.

– Gyönyörre születtél, kicsikém! – jelentette ki végül, hangjában enyhe nosztalgikus irigységgel.

Tizennégy évesen neki is ilyen tökéletes, hibátlan volt a teste, amikor először adta oda magát. Az állandó ápolás ellenére az idő és a túlzott élvezetek elnehezítették, bár így is kevés férfi tudott ellenállni érzéki vonzásának. A régi időknek mégis megvolt a maguk bája… Vizsgálódásával elégedetten újra megállt Ariane előtt.

– Szűz vagy, remélem? –

– Ó!

A szinte fájdalmas kiáltás egész szóáradattal felért. Agnès ismét gyűrűkkel teli ujjai közé fogta a lány arcát, és könnyű csókot lehelt a remegő ajkakra.

– Ha a fiam csak egyetlen virágot szakíthat le, azt akarom, te légy az! Vedd fel az inged, és menj, öltözz fel. Magammal viszlek.

– Magával visz? – suttogta Ariane felragyogó arccal.

– Természetesen. Mostantól a palotában fogsz élni. Siess, és szólj az apádnak, hogy várom…

Negyedórával később Ariane szemében ezernyi csillag fényével elhagyta Toros házát, hogy szerelméhez költözzön. Egyedül az öreg Teklát sajnálta, aki a ház küszöbén térdelve imádkozott, ingadozva az öröm, hogy boldognak látja szeme fényét, és az iszonyat között, melyet az elkerülhetetlenül tragikus sors jelentett. Toros megvigasztalódott az arannyal teli erszénnyel, melyet az „anyakirályné” megvetően otthagyott az asztalon…

Ha azonban Ariane azt hitte, már másnap reggel Balduinhoz vezetik, csalódnia kellett. A fellegvári palotába érve Agnès, aki az út alatt arról beszélgetett vele, mennyit tanult és mihez ért, rábízta arra az asszonyra, aki a „háza” felett őrködött, és aki azóta állt mellette, hogy a Courtenay-k Antiochiába menekültek. Josefa Damianos, a X.

században Oronte felett uralkodó bizánci herceg távoli leszármazottja mostanra túlérett, arrogáns és aszott asszony lett, aki mindenkivel éreztette előkelő származását, és teljes, ám tisztánlátó odaadással szolgálta Ágnest, akinek rossz szelleme volt. Ő

uralkodott a kevés udvarhölgyön, akiket szüleik pénztelensége vagy gyakorlati érzéke arra kényszerített, hogy egy olyan rossz hírű, de nagy hatalmú hercegnő körét alkossák, mint Agnès. Egy gazdag kereskedő lánya is bebocsátást nyerhetett, hisz a származás nem volt elsődleges.

– Újabb utasításig a lakosztályaimban fog élni – jelentette ki az „anyakirályné”. –

Először is keress neki egy sarkot, ahol alhat…

– Mihez ért?

– Tud hímezni, és tudod, milyen ügyesek ebben az örmények. Tud olvasni és lanton játszani is. Látod, el tudjuk foglalni addig is…

Agnès Josefa füléhez hajolt és súgott néhány szót. Az asszony összerezzent:

– És… hajlandó rá?

– Még jobb: ez a leghőbb vágya. De inkább várok egy keveset, mielőtt odaküldeném.

– Azt várja, hogy a fia meggyógyul? – mosolyodott el megvetően Josefa.

– Ne légy ostoba! Mindössze úgy gondolom, Sybilla esküvője lesz a megfelelő

alkalom.

Így történt, hogy Ariane, akár akarta, akár nem, beilleszkedett a fiatal lányok csapatába, akiknek többsége meglehetősen csúnya volt, hiszen leginkább arra szolgáltak, hogy kiemeljék a király anyjának ragyogását. Bizalmatlanul, szinte ijedten fogadták, annak ellenére, hogy a jól öltözött, zenélni tudó, mosolygós örmény lány érkezése nem megvetendő szórakozást hozott a kisasszonyoknak, akiket úrnőjük előszeretettel hanyagolt: csak a hivatalos alkalmakkor jelenhettek meg mellette, alig osztoztak nappali életében – Agnès néha egész nap ágyban maradt –, s még kevésbé az éjszakái életében, melyeket számukra túlságosan pikáns élvezeteknek szentelt.

Csakhogy merész tettének híre megelőzte Ariane-t: ő volt az, aki megcsókolta a leprás királyt. Bár néhányan titokban szerelmesek voltak Balduinba, a betegségtől való félelem felülkerekedett bennük. Így a palotába költözése és az ifjú Montferrat márki érkezése között eltelt napokat Ariane elszigeteltségben töltötte, de nem bánta. Amikor éppen nem arannyal és apró gyöngyökkel hímzett egy türkizkék szatén felsőrészt Sybillának, szabadon szaladtak ujjai a lant húrjain, miközben félhangosan az örmény költő, Davis Szaszun verseit énekelte, aki a rózsák szépségét és a jázmin illatát ünnepelte. Enyhe kárörömmel figyelte, hogy a szoba másik végében a kisasszonyok csendben maradnak és hegyezik a fülüket, hogy hallják, sőt, néhányan közelebb is merészkednek.

Alapvető önzése ellenére Agnès közben akart járni az érdekében, de Ariane alázatosan megkérte, hogy ne tegye. Ha valóban arra szánják, hogy a király közvetlen közelében éljen, az udvar többi része előbb vagy utóbb úgyis elhúzódik tőle. Agnès megértette, és nem makacskodott. Felkavarta a nyugodt elszántság, és a benne lakozó anya – hisz szerette a fiát! – örült a boldogság esélyének, melyet a sors útjukba sodort.

Ezekben a napokban Ariane gyakran látta Balduint, amikor kora reggel, miután misét hallgatott a fellegvár kápolnájában, vágtára indult a dombok közé, öklén a sólymával, egyedül Thibaut kíséretében. Közelebbről azonban csak egyszer találkoztak.

Uralkodói kötelezettségein kívül Balduin amennyire csak lehet, saját akaratából elszigeteltségben élt. Amikor éppen nem a tanácson elnökölt vagy audienciát tartott, egyáltalán nem kapcsolódott be a palota mindennapi életébe, mindössze távolságtartón és röviden felbukkant néha, még kevésbé vett részt a szórakozásban, kivéve, ha lovagi tornára került sor. Legtöbb étkezését egyedül fogyasztotta el, Thibaut és Marietta felszolgálásában, aki gondos figyelemmel vette körül, és előre megkóstolt minden felszolgált ételt és italt. Három ember azonban bármikor bemehetett hozzá, amikor csak akart: Guillaume de Tyr kancellár – naponta kétszer-háromszor is megjelent! –, a pátriárka, Amaury de Nesle, és a főparancsnok Onfroi de Toron. Mind idős, tapasztalt és bölcs emberek voltak. A fiatal király rájuk támaszkodott, tudva, hogy tőlük sosem kap kétséges tanácsot, őszintén szeretik, és nem törődnek a fertőzés veszélyével, melytől ősz fejjel felesleges tartaniuk. Tökéletes elkötelezettséggel viseltettek a fiatalember iránt, akit a balszerencse és a születés joga egyaránt megkoronázott. Csodálták a bátorságát, a beletörődését Isten akaratába, és körülvették, mint egy védő fal, melyen megtörtek a bárók intrikái, akik többet törődtek saját hatalmukkal, mint a királyság javával.

Eközben Jeruzsálem Sybilla hercegnő esküvőjére készülődött. Tudták, hogy Guillaume de Montferrat, a vőlegény Cipruson tart pihenőt, és a tetőfokára hágott az izgalom a város műhelyeiben és üzleteiben, a raktárakban, ahová a karavánok érkeztek, a gazdag és a szegény házakban, sőt még az ispotályosok irányítása alatt álló közfürdőkben is, ahol igyekeztek a legfinomabb olajokat és szappanokat beszerezni, melyekről megesküdtek, hogy Marseille-ből, Savone-ból vagy Velencéből származnak.

Mindenki megpróbált előtérbe kerülni, és a palotában, különösen a hölgyek lakosztályaiban, hatalmas volt az izgalom: egy ilyen szép menyasszonyhoz a díszítésnek és a környezetnek is a lehető” legcsodálatosabbnak kell lennie. Selyem, muszlin, szatén, bársony és brokát suhogásában éltek. Új díszekkel, gazdagabb hímzésekkel próbálkoztak. A drágakőcsiszolók és az ékszerészek – a kettő gyakran egybeesett, ahogyan Torosnál is – arany és drágakő koronákat, öveket, láncokat, kapcsokat, karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A csodák virágzása mesés tavaszt hozott a Szent Városra az ősz közepén, hisz az ifjú hölgy, akit most férjhez adnak, Jeruzsálem királynője lesz, ha az Úr magához szólítja szerencsétlen öccsét – ezt mindenki tudta.

Egyik este, amikor a gyors vacsora után a kisasszonyok összegyűltek Sybilla körül, hogy rápróbáljanak egy ezüstszálaktól csillogó kék selyemruhát, az ajtónálló hangja a termen végigzengve jelentette:

– A király!

Csend lett. Ariane, aki a lenyugvó nap utolsó sugarait kihasználva egy ablakban hímzett, leejtette munkáját, és hirtelen remegő térdekkel felállt. Nem messze volt az ajtótól, és a király mellette halad majd el!

Amikor azonban Balduin belépett, nyomában Thibaut-val, aki egy ládikát hozott, csak a körvonalait látta a ragyogó ég háttere előtt; egy térdet hajtó árnyat. Ariane azonban nem hajtotta le a fejét: látni akarta a büszke arcélt a szinte szerzetesi ruha felett, melyet Balduin a leggyakrabban viselt, amikor nem a páncélt vagy a királyi palástot öltötte fel: egyszerű fehér csuhát, melyet a csípőjénél a kardot tartó öv fogott össze. Ariane észrevette, hogy az orra tövében kis dudor képződött, és tudta, mit jelent ez, de csak még erősebb lett a szerelme, mert a szívében megérezte, mennyit szenvedhet a király.

Thibaut felismerte a lányt, meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt.

Balduin Sybillához lépett.

– Ön oly gyönyörű, nővérem! Jól fog állni önnek a boldogság, mert remélem, megtalálja a boldogságot ebben a házasságban. Azt is remélem, ez tetszeni fog.

Intésére Thibaut fél térdre ereszkedett Sybilla előtt, és felé nyújtotta a ládikát. A lány kinyitotta, és egy elragadó koronát talált benne, mely Toros munkája volt: széles karika finom aranyból, smaragd és igazgyöngy levelekkel és virágokkal díszítve.

– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatva. – Felség, ön mindig oly nagylelkű!

– Ön a testvérem, és férjhez megy: mikor legyek nagylelkű, ha nem most!?

Örömében Sybilla előrelépett, hogy megölelje, de a király kesztyűs kezével gyengéden megállította:

– Ne… Az öröme a legszebb jutalmam. Most visszaadom a szépítkezésnek!

Sarkon fordult, és Thibaut a füléhez hajolt, hogy odasúgja:

– A rózsacsokros lány! Itt van, az első ablak előtt. Balduin összerezzent, de nem felelt, és folytatta az útját, a szeme azonban Ariane-ra szegeződött. A lány észrevette és fülig pirult, mialatt szinte maguktól meghajoltak térdei. Amikor Balduin eléje lépett, képtelen volt állni tekintete tüzét, és lehajtotta a fejét.

– Hogy kerül ide? – kérdezte a király gyengéden.

– Felséges édesanyja hozott el az apámtól, hogy szolgáló hölgyei körébe emeljen.

– Igazán? Akkor miért van egyedül ebben a sarokban? A többiek mellett lenne a helye.

Ez alkalommal Ariane végre felmerte emelni a tekintetét:

– Itt jobb a fény, és gyorsan be kell fejeznem ezt a ruhaujjhímzést – felelte a kis azúrkék brokátkupacra mutatva a lábánál.

– Már nem sokáig lesz jó a fény, hisz esteledik! Én… örülök, hogy itt van…

Ezzel a király gyors, nagy léptekkel távozott, talán attól tartva, hogy Ariane megismétli őrült gesztusát, de tévedett. Utolsó szavai akkora örömmel töltötték el– az örmény lányt, hogy kis híján elájult. Beletelt egy kis időbe, míg annyira összeszedte magát, hogy felálljon, majd visszaüljön a zsámolyára. Az angyalok Balduin hangján énekeltek neki, mely fiatal korához szokatlanul mély volt… Ez a hang pedig minden másnál jobban felkavarta.

Még boldogabb lett volna, ha tudja, hogy Balduin is osztozik felindulásában. Ezt Thibaut is tapasztalhatta, amikor a lakosztályukba visszamenet a király hangosan gondolkodott:

– Itt van a palotában! Milyen meglepő! Azt hittem, sosem látom többé, és itt van az udvarhölgyek között! Hihetetlen, nem?

A király magában beszélt, a szélnek szánva szavait, Thibaut mégis habozás nélkül bekapcsolódott a monológba:

– Megmondta: az édesanyja hozatta ide…

– Nem, nem ezt mondta. Most is hallom a szavait: „Az édesanyja eljött értem!” Az anyám személyesen ment volna el az örmény kerületbe, hogy ide hozza? Őt ismerve ennek semmi értelme.

– A lány nagyon ügyes hímzőnek tűnik, amennyire láttam…

– Sok ügyes hímző volt eddig is a környezetében. Akkor miért pont ő? Próbáld megtudni, Thibaut!

A fegyvernök elhúzta a száját. Nem volt ínyére, hogy az „anyakirálynő” közelébe kell merészkednie. Annál is kevésbé, mert Renaud de Sidon, a hölgy aktuális férje elutazott a birtokára, hogy csatlakozzon Tripoliszi Rajmondhoz, és közösen fogadják Montferrat márkit. A vőlegénynek Sidon kikötőjében kellett partot érnie, és Balduin ragaszkodott hozzá, hogy szép és nemes kíséret várja a hajónál, hogy illőn vezesse Jeruzsálembe. Jocelin de Courtenay is vele tartott számos báró társaságában.

Thibaut nem volt ostoba, hogy azt képzelje, azért, mert a férje távol van, Agnès rögtön megkörnyékezi, annál is kevésbé, mert a szép caesareai püspök mindig a közelében maradt – állandó kegyelmi állapotban élhetett, hisz Heraclius éjjel-nappal gyóntatta! –, de tudta, az asszony hajlamos a hirtelen lépésekre, hogy megragadja a pillanatot, és a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Bölcsebb lenne, ha először Mariettához fordulna: a király dajkájának szabad bejárása volt Agnès lakosztályaiba.

Mégis válaszolnia kellett Balduinnak:

– Megteszem, amit kér, felség, de engedjen meg egy kérdést.

– Mintha szükséged lenne az engedélyemre!

– Ez a lány… Ariane, úgy látom, érdekli önt.

A király elgondolkodó arcát széles mosoly ragyogta be.

– Ariane-nak hívják? Milyen szép név, és milyen remekül illik hozzá. No de ha tudtad, miért nem mondtad?

– Mert nem kérdezte, felség. Azt hittem… elfelejtette őt.

– Hogyan felejthettem volna el? Almaízű és mentafrissességű volt az ajka… de mit akartál tudni? Kérdezni akartál valamit.

– Kérdezni? Bocsásson meg, felség… azt hiszem, elfelejtettem.

– Majd eszedbe jut.

A fiatalember napbarnított arcán a legnaivabb ártatlanság tükröződött. Balduin tudta nélkül már megadta a választ, és Thibaut megtudta, hogy sokat gondol a

„rózsacsokros lányra”. Bizonyára annyira sokat, hogy beleszeretett. Már csak az a kérdés, jó-e ez neki vagy sem. De Ariane szemének néhány perccel ezelőtti csillogására visszagondolva Thibaut inkább az első feltételezést választotta: még egy olyan kevés tapasztalattal bíró fiú is, mint ő, egyértelműen látta, hogy a lány tiszta szívéből szerelmes…

Guillaume de Montferrat, Hosszú Kard érkezése nagy örömöt okozott. Hátsó gondolatok nélküli örömöt, hiszen tisztán látszott, hogy ezt a házasságot megáldja a szerelem: a jegyesek első találkozásukkor egymásba szerettek. Sybilla boldog hálával mondott köszönetet az öccsének, amiért ilyen szép férjet választott számára.

Guillaume huszonhét év körüli, magas és arányos testalkatú férfi volt. Arca modellül szolgálhatott volna egy római császár maszkjához, és fekete szeme vidám kontrasztot alkotott szőke hajával. Köztudott volt, hogy bátor lovag, és ügyesen bánik az övében függő hosszú karddal. Bölcs volt és megfontolt, keveset, de találóan beszélt, és úgy tűnt, megvan benne minden jó tulajdonság, hogy remek király legyen. Sybilla csodálatosnak találta, és mivel a férfit is azonnal meghódította jegyese szépsége, minden ok megvolt rá, hogy igazi ünnep legyen a házasságkötésük.

Az esküvő napján Jeruzsálem sülő húsok, fűszerek illatát árasztotta, elkeveredve a menet útvonalán százával elhelyezett virágokéval, a szökőkutakból folyó boréval, a meleg viaszéval és a füstölőkével. Fellobogózták a várost, s a Dávid-torony csúcsán ott lengett egymás mellett a király és Montferrat márki zászlaja. Az utcákon énekeltek, táncoltak, ünnepeltek, és a palotában a fényárban úszó, kárpitokkal, zászlókkal és csillogó selymekkel díszített nagy lovagteremben a fiatal pár elfoglalta helyét a kettős széken, Jeruzsálem címere alatt, mely felé a királyság legelőkelőbbjeit egybegyűjtő

tömeg tekintete szegeződött. Sybilla, aki a hagyomány szerint világos piros, arannyal szőtt és hímzett ruhát viselt, s ugyanilyen színű fátylát a fivérétől kapott korona rögzítette szőke hajához, különös módon riadtnak látszott, de lesütött szemhéja alól tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férjét, aki ugyanolyan meghatott volt, mint ő.

Alig ettek a felszolgált tálakból, de kezeik mindig egymáshoz értek, és arcuk belepirult az érintésbe. Szemmel láthatólag égtek a türelmetlenségtől, hogy egyedül maradjanak végre a nagy, mirtusszal illatosított és rózsaszirmokkal meghintett ágyban. Guillaume sokat ivott, bizonyára, hogy legyőzze felindulását.

Nem messze tőlük Agnès félmosollyal figyelte őket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy sikeres lesz kettőjük nászéjszakája, és talán gyümölcsöt is hoz. Az időpontot a holdciklus és a menyasszony havi ciklusa szerint választották meg. Ráadásul előző este az „anyakirályné” maga merítette bele Sybillát egy dézsa esővízbe, melyet az előző

felhőszakadás óta őriztek, hogy termékennyé tegye. Hisz mindenképpen biztosítani kell a dinasztiát. Igen, jó volt ez a házasság, és az ölelés vágyában égő fiatal pár látványa megvigasztalta Ágnest, amiért sok ellenségével kényszerült egy asztalhoz ülni.

Hiszen mind eljöttek – kivéve természetesen azokat, akik már nem éltek! Ott volt Antiochia hercege, III. Bohemund, egy elég szerencsétlen nagyúr, akit az orránál fogva vezetett a felesége, Orgueilleuse48 de Harenc, akire tökéletesen illett a neve. Eljött a két Ibelin fivér, halott harmadik férje, Hugues testvérei: a mirabeli és ramlai Balduin és az öccse, II. Balian, Ibelin ura, akik mindketten gyűlölték őt.

Az előbbi azért, mert őrülten szerelmes volt Sybillába, és ez a házasság kétségbe ejtette, az utóbbi pedig azért, mert szenvedélyesen szerette és feleségül kívánta venni riválisát, Komnenosz Mária királynét, Amaury özvegyét. Amit természetesen nem engedtek meg neki. És végül ott volt mind közül a legrosszabb: Tripoliszi Rajmond, a korábbi régens, egy jóképű, magas, napbarnított férfi, fekete, egyenes hajjal, széles vállal, erőteljes orral és sötét, elgondolkodó szemmel. Agnès az ágyába akarta vinni, hogy eszközévé tegye, de Rajmond óvakodott tőle – okkal! –, és úgy tűnt, ragaszkodik a feleségéhez, Echive-hez, aki Gautier de Saint-Omer, Tiberiás és Galilea hercegének özvegye volt. Azzal, hogy feleségül vette, a férfi Tripolisz grófságához csatolhatta a csodálatos hercegséget, s így a királyság legnagyobb ura lett. Rajmond intelligens volt és művelt, ügyes politikus, de talán ugyanúgy nem tetszett istennek, ahogyan Ágnesnek sem, hisz mostanáig nem sikerült gyermeket nemzenie a hercegnőnek, és kénytelen volt elfogadni, hogy adoptálja Saint-Omer négy fiát, akik egy nap visszaveszik majd tőle Galileát. Végül ott volt Renaud de Sidon, mostani férje, akit alig látott, mert a férfi bujdosott szégyenében, hogy Heraclius szeretőjének a férje. Ő is sokat ivott, és sosem nézett Ágnesre. Amint kijózanodik, megint elmegy Caesareába vagy Sidonba, a hűbérbirtokaira, melyeket figyelmesen irányít. Istennek hála Sybilla házassága megvédi ezektől az emberektől! És most már mellette van a fivére, Jocelin is, aki teljes szívével az ügynek és a családi vagyonnak szentelte magát, melynek helyreállításán aktívan tevékenykedett.

Az utolsó arc, ami magára vonta az „anyakirályné” tekintetét: Renaud de Châtilloné, akit nem igazán tudott kategóriába sorolni, hiszen ugyanolyan ravasz volt, mint ő. Sajátos módszerét követve, mellyel felmérte a férfiakat, s részben azért, hogy megtudja, milyen íze lehet a vadnak, lefeküdt vele, de a férfi túlságosan durva, érzéketlen szerető volt, aki ugyanúgy zabált az ágyban, mint az asztalnál, és képtelen volt megadni egy nőnek a gyönyört, melyet remélt. Ennek ellenére jó viszonyban váltak el:

– Találjon nekem egy gazdag és jó külsejű özvegyet, és hűséges szövetségese leszek

– jelentette ki Renaud kertelés nélkül.

Ezt azonban könnyebb volt kérni, mint megvalósítani: olyan hercegség, mint Antiochia, nem termett minden bokorban, és egyelőre Renaud-nak be kellett érnie azzal, hogy Jeruzsálem védelme felett uralkodik, melyet a király rá bízott, s mely feladat remekül illett hozzá. Kissé különös kormányzó volt. Igaz, nagyon pontosan teljesítette katonai feladatait, tudta, hogyan kell parancsolni és ügyelni az 48 Az orgueilleuse jelentése gőgös. (A ford.)

erődítmények állapotára, és tisztelték a katonák, akiket elkápráztatott a legendája és szélsőséges természete. De ugyanilyen híres volt a város bordélyházaiban és a kereskedőknél, akiket többé-kevésbé rendszeresen megsarcolt, hogy feltöltse siralmasan ellaposodott bukszáját.

Thibaut is Châtillont nézte, de neki nem voltak kétségei afelől, mit gondoljon róla: ez az ember veszélyes volt, annál is inkább, mert ördögi vonzerő áradt belőle, mely előtt könnyen meghajoltak azok, akiket elvakított őrült bátorságának legendája.

Voltak, akik csodálták, és sajnálatos módon közéjük tartozott Balduin is, a természet azon törvényét követve, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást. A beteg, hamarosan széthullásra ítélt testű fiatal királyt elkápráztatta Renaud hihetetlen életereje, jó kedélye és kielégíthetetlen élni akarása. Hőst látott benne, aki sztentori hangon irányítja az embereket, és nem vett tudomást arról, hogy a durva katona – hisz valójában nem volt más! –, amint távolabb kerül tőle, nem titkolja, milyen undort vált ki belőle a betegsége, és milyen reményeket táplál a gyors halála iránt, melynek bekövetkezését törvényszerűnek tartotta. Thibaut bizalmatlansága azonban gyűlöletbe csapott át azóta, hogy megértette, milyen tervet szövöget oroszlánsörényes fejében Châtillon: megszerzi a kis Isabelle kezét, akit ő, Thibaut annyira szeretett, és a révén Jeruzsálem hercege lesz. Nem volt nehéz kitalálni a folytatást: vassal vagy méreggel, megrendezett balesettel vagy nyílt gyilkossággal Renaud félresöpör minden akadályt a korona felé vezető útjából. Az, hogy ő ötvenéves, a kis hercegnő pedig nyolc, a legkevésbé sem érdekelte: nem titkolta, hogy szereti az éretlen gyümölcsöt.

Thibaut az esküvő előtti este szerzett tudomást a hihetetlen tervről, amikor a bethániai kolostorba ment, hogy – ahogy ezt máskor is gyakran tette – elvigyen a kislánynak egy ajándékot a királytól, és hogy tudassa, Balduin nem felejtette el, és változatlanul szereti. Tegnap az ajándék – egy igazgyöngy és türkiz kapocs – nagyobb volt a megszokottnál: Balduin meg akarta vigasztalni a húgát, amiért neki és édesanyjának távol kell maradnia az esküvői ünnepségektől. Meglepetésére – és csalódására – azonban Thibaut nem találkozhatott Isabelle-lel: Yvette anya, a rendfőnöknő erős kíséret mellett hazaküldte a kislányt édesanyjához, Nablusz várába.

Az okot Elisabeth nővértől, a nevelőanyjától tudta meg: két nappal azelőtt Renaud de Châtillon megjelent a kolostorban azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizni kívánja a falakon kívül fekvő megerősített ház védelmét. Lovon jött és kíséret nélkül, hogy ne ijessze meg az apácákat. Be kellett engedni. Annál is inkább, mert azt állította, üzenetet hozott a királytól Isabelle-nek. Így aztán kénytelenek voltak bemutatni neki a kislányt, természetesen a rendfőnök anya felügyelete mellett, aki a silány – mindössze néhány kedves szót tartalmazó – üzenetből hamar megértette, hogy a férfi hazudik, és csak meg akarta nézni magának a kis hercegnőt.

– A rendfőnök anya azonnal úgy döntött, hazaküldi Nabluszba – tette hozzá Elisabeth. – Az a férfi úgy méregette, mintha eladó ló lenne. Épp csak arra nem kérte, hogy mutassa meg a fogait…

– Miért nem küldtek azonnal üzenetet a palotába, hogy értesítsék a királyt?

Hallatlan ez a viselkedés…

– Ezt mindannyian tudjuk, de a rendfőnök anya úgy gondolta, az a legsürgetőbb, hogy Isabelle távol kerüljön innen. Úgy tervezi, hogy majd a várost felkavaró ünnepségek után ír a királynak. Nyugodj meg, Thibaut: drága hercegnőnk biztonságba került ettől a vadállattól.

– Isabelle mit szólt hozzá?

– Kijelentette, nem hiszi, hogy a lovag királyi fivére nevében jött volna, csúfnak bélyegezte, majd végül kiöltötte rá a nyelvét, és kiszaladt a szobából.

Thibaut máris sokkal jobban érezte magát, és a fellegvárba visszatérve Balduint mosolyra fakasztó, tüzes hévvel számolt be a tapasztaltakról.

– Ugyan, nyugodj meg! Kedvelem Renaud-t, de egyáltalán nem áll szándékomban neki adni a kis Isabelle-t!

– Nem ad hangot irányában haragjának? – kiáltott fel Thibaut felmérve, hogy csak ő dühös, a király nem.

– Majd később meglátjuk. Yvette anya jól tette, hogy elküldte Isabelle-t Nabluszba, és egyelőre inkább úgy teszek, mintha nem tudnék a dologról. Châtillon képes lenne azonnal kérőként jelentkezni. Mindenképpen visszautasítanám, de szükségem van a hozzá hasonló értékű katonákra a királyság védelmében…

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Thibaut kénytelen volt beérni az előre sejthető

válasszal, hiszen nem tudta elképzelni, hogy Balduin ennek a szörnyetegnek adja elragadó Isabelle húgocskáját, de megfogadta, hogy alaposan odafigyel az egykori antiochiai hercegre.

A lakoma a végéhez közeledett. Eljött az idő, hogy az ifjú párt a nászi szobába vezessék. Agnès kézen fogta a lányát.

– Éljen az ifjú pár! – harsantak a vidám kiáltások.

Sybilla és Guillaume ittak egy kortyot a vendégeik egészségére, majd az udvarhölgyek közrefogták a menyasszonyt, hogy kikísérjék a teremből. Eközben a király és a bárók lantok, furulyák és háromhúros hegedűk hangjára elvezették Guillaume-ot, magukra hagyva a részegeket, akik már az asztal alá itták magukat…

Ahogy kiment, Thibaut látta, hogy Renaud de Châtillon is odabent marad. A székébe roskadva, tányérjában könyökölve nagy, mohó kortyokkal ivott, vérben úszó szeme azonban a trónusra szegeződött, mely Balduin után üresen maradt… Nem messze tőle az elsőszülött Ibelin, egy erőteljes, negyven körüli férfi karjára fektetett arccal sírdogált egy nagy bortócsa közepén. Thibaut de Courtenay szánakozó pillantást küldött feléje, akinek azt kellett látnia, hogy a szeretett hölgy egy másik férfi szerelméhez siet.

A nászi szobát élénk színű selymekkel burkolták körbe, az ablakokat és az ajtókat pedig részegítő illatú jázmin, rózsa és liliom füzérekkel díszítették föl, a hatalmas fehér ágy levendulával és illatos fűszerekkel megszórt, hímzett selyemlepedőivel pogány oltárra emlékeztetett a hosszú, piros gyertyák táncoló fényében. A fiatal lányok, akik Sybilla körül sürgölődtek, hogy megfésüljék és levetkőztessék, elpirultak, ahogy ránéztek.

Miután hosszú fehér ingbe öltöztették, melyen át-sejlett rózsás bőre és teste bájos vonala, Sybillát az ágyhoz vezették, melyet korábban megáldott a pátriárka, majd a párnáknak támasztott háttal ülve, szerényen lesütött szemmel várakozott. Guillaume nem sokkal később megérkezett a király nyomában, hogy elfoglalja helyét mellette az ágyban. A vőlegény is ingben volt, és leült ifjú felesége mellé, hogy feleljen az udvar kissé botladozó üdvözléseire és gratulációira. Azután Agnès mentával és más vágyfokozó füvekkel forralt borral kínálta őket, az udvarhölgyek pedig tapsoltak és énekeltek. Végül lassan mindenki visszavonult. Balduin távozott utolsóként, becsukta az ajtót, és átadta a kulcsot egy kamarásnak, aki egész éjjel ott őrködik majd, nehogy valaki megzavarja az ifjú házasokat.

Amikor utolérte Thibaut-t, a fegyvernököt meglepte sápadtsága és remegő keze.

– Felséges királyom, rosszul van? – aggódott.

– Azt hiszem, egy kicsit – suttogta Balduin a könnyeknél is szomorúbb mosollyal. –

Ez a házasság megnyugtat és megvigasztal a királyság jövőjét illetően, de a boldogság láttán, melyet magam akartam, képtelen vagyok elfojtani a gondolatot, hogy én is szerettem volna megházasodni, karjaimba zárni egy gyengéd fiatal lányt, és kényeztetni a testét, míg gyümölcsöt nem érlel. Nekem a sors a halált adta menyasszonyul!

A szerencsétlen fiú most először engedte feltörni a szenvedést, melyet máskor oly jól leplezett. Szavai mélyen felkavarták Thibaut-t. Mondhatta volna, hogy Sybilla cseppet sem gyengéd fiatal lány, és Guillaume talán nem lesz olyan boldog, mint kívánják neki, de a tréfa, melybe Balduin néha menekült, nem volt helyénvaló ebben a fájdalmas pillanatban. Nem tudta, mit felelhetne. Fivérként fogta meg barátja vállát, majd végül megszólalt:

– Talán csak próbatétel. Isten királlyá tette önt, és azt akarja, hogy nagy király legyen. Talán azért küldte a betegséget, hogy megacélozza a lelkét, és amikor jónak látja, elküldi a gyógyulást is. A csodák földjén élünk. Sosem szabad feladni a reményt!

Ahogy beszélt, Thibaut látta, hogy szavai nyomán felengednek a megfeszült vonások. Balduin végül elmosolyodott:

– Sosem adom fel a reményt az isteni kegyelemben, de köszönöm, hogy emlékeztettél rá. Menjünk imádkozni!

A sötét kápolnában, ahol mindössze a tabernákulum mécsese világított, a leprás király egy órán át feküdt a kövezeten, keresztbe tett karral, ahogyan a királlyá szentelése előtti éjszakán is, és imájában átadta magát Isten akaratának. Thibaut mögötte térdelt, és könnyben úszó szemmel, némán kiáltott az ég felé, hogy vegyék le királyáról a mártíromság fájdalmas terhét. A boldogságban úszó város és a testi örömök ünnepét ülő palota zajai megtörtek a vastag falakon, és a védett teremben eltöltött percek legalább a megnyugvást meghozták. A két fiatalember könnyedebb, bizakodóbb lélekkel tért vissza a királyi lakosztályba.

Az ajtó előtt ott találták Mariettát, aki megállította Thibaut-t. A királynak egyedül kell bemennie, mert valaki várja. Balduin összevonta a szemöldökét:

– Az éjszaka közepén? Ki az?

– Semmi olyasmi, ami érdekelhetné a királyságot – vonta meg a vállát az asszony. –

Sem a kíváncsiskodó fegyvernököket.

– Se éjjel, se nappal nem hagyom magára a királyt! – tiltakozott Thibaut, és megpróbálta félretolni a termetes asszonyságot, aki azonban kitartott.

Balduin eközben bement. Marietta megenyhült:

– Ugyan! Biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani. Éppen ellenkezőleg!

Eközben odabent hihetetlen látvány várta Balduint, aki egy pillanatra azt hitte, a nászszobába tért vissza. Ahogy az imént, itt is egy inget viselő fiatal lány ült a levendulával és rózsaszirmokkal megszórt ágyban a piros gyertyák fényében. Lesütött szemmel, izgalomtól kipirult arccal összefonta karját a keble előtt, mely kirajzolódott a finom anyag alatt. Csak a hajszíne volt más: a jelenés haja sötétebb volt, mint az éjszaka, és ahelyett, hogy gyöngyökkel fogták volna össze, szabadon omlott alá a lágy ívű vállra. Balduin sosem látott ennél bájosabbat…

Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, de hamar összeszedte magát. Vonzotta a szép látomás, és leült az ágy szélére.

– Kisasszony – suttogta –, miért van itt? Ariane anélkül, hogy fel mert volna pillantani rá, fülig pirulva, bizonytalan hangon felelt:

– Hogy örömet szerezzek önnek, felséges királyom. Felséges édesanyja mindent maga készített elő, hogy ön is megkapja ma éjjel a szerelmet, ahogyan a hercegnő is.

– Az… anyám? Hogy merte ezt parancsolni magának?

Ariane hirtelen felvetette a szemét, és a király látta, hogy fekete gyémántként csillog:

– Parancsolni? Ó, felséges királyom, magam is eljöttem volna, ha ő nem hoz el!

Tudja, hogy szeretem önt! De… talán elfelejtette?

– Nem… nem, dehogy! Hogyan… felejthettem volna el? A csók, melyet magától kaptam, megédesíti napjaimat… és felkavarja éjszakáimat.

– Akkor adja vissza… vagy engedje, hogy még többet adjak! Sokkal többet!

Ariane elhagyta a párnák védelmét, és a selyemlepedőkön egészen közel siklott a királyhoz. Balduin alig egy ujjnyira az ajkától érezte az örömtől ragyogó arcot, miközben nyakát friss karok illatos gyengédsége fogta körül. Ariane még közelebb jött, ajkuk egymáshoz ért, s egymásba olvadt a mindent elsöprő szenvedélyben. Balduin a keze alatt érezte a felkínálkozó fiatal test melegét, a mellkasán a kis, kemény kebleket, csípőjében pedig a vágy égető emelkedését, mely elsöpörte mind józan eszét, mind akaratát. Mégis, amikor érezte, hogy Ariane ujjai kibontják ruháját, hogy a bőrét érintsék, összerezzent, és el akart húzódni:

– Ne… nem akarom…

– Én pedig akarom! Szeretlek! Nem is tudod, mennyire szeretlek. Mindig is a tiéd voltam, és csak ezért a pillanatért éltem. Ne tedd tönkre. Olyan boldog vagyok!

Boldog volt a király is. El sem tudta volna mondani, mennyire. Ariane, azzal a vele született tudással, melyet a szerelem kelt életre Keleten, gyengéd csókokkal és ölelésekkel burkolta be. Gyengéd és ellenállhatatlan kényeztetéssel, melynek Balduin engedett. Átvette az irányítást, és végül boldog zokogással, szinte őrült izgalommal hatolt belé, fájdalmas kiáltást szakítva fel a szűz lányból. A sikoly kijózanította Balduint, és visszaadta akaratát. Nyögve elszakadt Ariane-tól, az ágytól, és botladozva megindult a galéria oszlopai felé, melyeknek nekitámaszkodott, várva, hogy lecsillapuljon a szíve. Zúgott a feje, ahogy hallotta, hogy a lány panaszosan hívja:

– Gyere vissza, szerelmetes uram!

– Nem! Nem lett volna szabad! Hogyan felejthettem el, hogy mi vagyok… és mi vagy te?

Ariane utána jött és a karjába siklott. A királynak nem volt ereje elküldeni.

– Hogy mi vagyok? A tulajdonod, a szolgálód, a rabszolgád, de leginkább az, aki szeretni fog, míg csak él…

– Éppen az életedre gondolok! En a halált hordozom magamban… borzalmas halált, te pedig olyan szép vagy, olyan tiszta, olyan fiatal!

– Mit számít! Egy nap úgyis meghalok! Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a karodra, mert erős a szerelem, akár a koporsó…

Az utolsó szavakra Balduin összerezzent:

– Ismered az Énekek énekét? Szinte hihetetlen.

– Miért? A világ legszebb szerelmes verse, és a fajtámbéli lányok műveltebbek, mint gondolod…

Nevetett, és nevetése lefegyverezte a királyt, ám amikor vissza akarta húzni az ágyba, ellenállt:

– Nem szabad! Furdalna utána a lelkiismeret!

– Szóval nem szeretsz – nyögte a lány a sírás küszöbén.

– Éppen azért akarlak kímélni, mert szeretlek. Keze közé fogta az arcát, és olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az ajkuk.

– Ó, igen, szeretlek! A rózsacsokor óta úgy élsz bennem, mint egy gyengéd fényesség… és egy szívet tépő bánat! Ha olyan férfi lennék, mint a többi, királynővé tennélek…

– Nem, nem tehetned meg, mert túlságosan alacsony a származásom, de ezt nem kell sajnálnod, mert végül mégis együtt vagyunk. Fogadd el, amit a sors… és felséges édesanyád ad! Nem vágyom másra, mint hogy melletted legyek, az árnyékodban, de egészen közel hozzád. A többi kérdésben Istenre bízom magam és a szerelemre!

Előfordul, hogy csodákat tesz…

Újra hatott a báj. Olyan édes volt hallani ezt a hangot, s még inkább, amit mondott, hogy igazi gyógyírként hatott a fiatal király sajgó szívére. Miért utasítaná vissza, miért utasítson el mindig mindent? Hirtelen túl fáradtnak érezte magát, hogy harcoljon önmaga ellen.

– Hogyan taszítsam el, amire a világon a legjobban vágyom? – suttogta arcát a lány hajába fúrva, boldogan érezve, hogy Ariane hozzásimul.

Talán visszatértek volna a vérfoltos lepedőjű ágyba, de kint a nehéz bronzvereteken forduló ajtók zaja hallatszott, katonai parancsszavakkal és lódobogással kísérve. Azután valaki elkiáltotta magát:

– Üzenet Bizáncból! A királynak!

Balduin sietve felkapta a földről Ariane ingét, majd a széken hagyott köpenyét, segített beleburkolóznia, gyorsan megcsókolta, majd Mariettát szólította, hogy kísérje vissza a lányt az anyja lakosztályaiba. A dajka azonban nem volt ott.

– Lement valamiért a konyhába – magyarázta Thibaut, aki odakint egy padon őrködött. – Akarja, hogy megkeressem?

– Nem – vágott közbe Ariane. – Egyedül is visszatalálok. Nincs olyan messze!

Ezzel, mint egy könnyű árnyék, eliramodott a kő csigalépcső felé, miközben Balduin visszament a szobájába, hogy a császári követ fogadásához méltóbb ruhát öltsön. Thibaut nem követte azonnal, rossz előérzete támadt: amikor az örmény lány szélvészként elsuhant előtte, homályos fenyegetést érzett. Egy pillanatig habozott, majd bekiabált az urának:

– Utánamegyek. Túl sok a részeg ma éjjel a palotában.

Ezzel lefutott a lépcsőn, átszelte a kihalt fügés udvart, befordult egy alacsony boltív alatt, és egy keskenyebb lépcsőhöz érkezett. Kiáltásokat hallott. Négyesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és kiért a két, falra rögzített fáklyával megvilágított passzázsra. Látta, hogy amitől tartott, megvalósulni látszik. Ariane kiáltott, de mostanra csak nyögni tudott a férfi durva keze alatt, aki megerőszakolta. Leszakította róla köpenyét, és Thibaut csak a lány meztelen, szétfeszített lábát látta a férfi alatt, aki nagy csípőmozgásokkal rángatózott rajta. Hirtelen dühében rárontott a nyomorultra, megragadta a ruhája gallérját, melynek arany szálai megcsillantak a sötétben, elszakította a szerencsétlen lány testétől, és akkora erővel taszította hátra, hogy a támadó nekicsapódott a falnak, ahol összerogyott, és eszméletét vesztette a csapás súlya alatt. Éppen az egyik fáklya alá esett, és Thibaut gond nélkül felismerte: Jocelin de Courtenay volt, az apja…

Alig lepődött meg. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta, amikor megérkezett Renaud de Châtillonnal, Thibaut semmit sem érzett iránta, hacsak a bizonyosságot nem, hogy ezzel az emberrel szemben mindig óvatosnak kell lennie, és soha, semmiféle kötelék nem szövődik közöttük. Courtenay akkori nyomorúságos külseje sem tudta meghatni, hisz fiatal kora ellenére tudott olvasni a látszat mögött. A túlságosan rugalmas, túl simulékony, túl kitérő, egyszerre kecses és arrogáns megjelenésű Jocelin de Courtenay Tripoliszi Rajmonddal ellentétben semmit sem tanult fogolyéveiből: csak még kéjsóvárabb lett, és még mohóbban ki akarta élvezni a kiváltságokat, melyeket Edessza és Turbessel névleges grófi címe ugyanúgy nem indokolt, ahogyan rabtársának antiochiai hercegi címe sem. Az volt a szerencséje, hogy a húgát egy olyan király anyjának szerepében találta, akinél a tévedés veszélye nélkül tudni lehetett, hogy nem lesz hosszú életű. Az első' pillanattól kezdve megvetette ezt a királyt, és félt tőle, de a lehető legártatlanabb maszk mögé rejtette az érzéseit.

Mostanra udvarnagyi rangra emelték, megajándékoztatta magát egy városi palotával és elég pénzzel ahhoz, hogy azt a pompás életet élje, mely eddig annyira hiányzott neki: hosszú órákat töltött az asztalnál vagy az ágyban csinos lányok vagy fiatal fiúk társaságában, fennmaradó idejében pedig értékes, arannyal vagy ezüsttel szőtt anyagokból készült, pompás ruháiban sétálgatott fel-alá a palotában, melyek alatt tekintélyes pocak kezdett kerekedni.

Jocelin az elfeledett fiú viszontlátását nem fogadta túlzott örömmel, és bár megölelte, csak a látszat kedvéért tette, hisz minden szem rá szegeződött. Az ő sápadt kék, a húgához hasonlóan a halántéka felé kissé metszett szeme jéghideg maradt.

Azóta háromszor sem szólt hozzá. Akkor is csak kellemetlen megjegyzéseket tett.

Aznap éjjel Thibaut-nak, akit elöntött az undor és a gyűlölet, minden józan eszére szüksége volt, és fel kellett idéznie magában lovagi esküjét, hogy ne fojtsa meg a kövér disznót, aki szégyent hozott a névre, melyet mindketten viselnek. Egy percig sem érdekelte, nem sérült-e meg súlyosabban a falnak csapódva, csak Ariane-nal törődött, aki mozdulatlanul, meztelenül feküdt a földön, széttárt karral és lábbal, ahogyan a támadója a kövezethez szegezte. Fölé hajolva azonban Thibaut látta, hogy szeme a szörnyű kétségbeesésben tágra nyílik, és patakzanak a könnyei.

Sietve betakarta szétszakított inge maradványaival, és a köpenyét kereste, hogy beburkolja. A lány hagyta magát, mint egy kisgyermek, de amikor Thibaut fel akarta emelni, fájdalmasan felnyögött és ájultan hanyatlott hátra. Thibaut félt, hogy nem tudja felemelni a tehetetlen testet. Pedig Ariane-nak ápolásra volt szüksége, melyet csak az asszonyok vagy egy orvos adhat meg neki. Izmait megfeszítve ismét fölé hajolt, amikor léptek zajára emelte fel a fejét. Megkönnyebbülésére Mariettára ismert, és odafutott hozzá. Balduin dajkájának nem kellett hosszasan magyaráznia. Azonnal kitört:

– Agnès asszonyhoz akarja vinni, hogy rajta nevessen az összes kisasszony?

– Akkor hová?

– Hozzám! Fogja a vállát, én emelem a lábát…

Marietta Balduin betegségének és dajkái posztjának köszönhetően egy kis szobában lakott a királyi hálószoba és a városfal között, mely egyben gyógyszerraktárul is szolgált. Volt egy ládája, néhány matraca és párnája, egy kancsója és egy mosdótálja.

Egyenesen a lépcső vezetett oda. Ariane-t itt fektették le, majd Marietta kitessékelte a fegyvernököt.

– Most menjen a dolgára! Tudom, hogyan kell ápolni. Nem ő az első megerőszakolt lány, aki a kezem alá kerül.

– De eszméletlen! Biztos benne, hogy nincs veszélyben? Pedig hamar odaértem, és annak a kutya fattyának nem sok ideje volt…

– Nem telik sok időbe megerőszakolni egy lányt, ha előtte egy ökölcsapással elkábítják. Nyugodj meg. A teste hamar meggyógyul, de a lelke nehezebben fog.

Szegény kislány! Az a gálád megkapta, amit akart!

– Hogyhogy amit akart?

– Megmondom: mióta csak a kislány megjött, körülötte sündörög. Agnès asszony jól tudja, és már többször megfeddte ezért. Azt akarta, hogy a lányka szűzen érkezzen a király ágyába. Biztosan követte és kileste.

– Azt hittem, fél a leprától.

– Részeg: bűzlik a bortól! Most pedig menjen! Dolgom van!

Mielőtt visszatért volna Balduinhoz, aki a bizánci követet fogadta, Thibaut visszament a bűntett színhelyére, azzal a szándékkal, hogy örökre elvegye Courtenay kedvét az erőszakoskodástól. Bár már a legkevésbé sem voltak illúziói a férfi értékét illetően, gyűlöletes volt számára a gondolat, hogy ilyen nyomorult apa nemzette. Ha ott találta volna, az udvarnagyra rendkívül kellemetlen percek vártak volna, hisz Thibaut-ban olyan éktelen harag lángolt, hogy akár meg is ölte volna. Azonban már nem találta ott. Mindössze a falon csillogó vérfolt tanúsította, hogy itt volt.

III. fejezet A nabluszi hölgyek

Másnap, miután elbúcsúzott az ifjú házasoktól, akik askaloni birtokukra indultak nászútra, a király nagytanácsot tartott, kihasználva, hogy minden báró Jeruzsálemben van. Az éjjel érkezett hírek is szükségessé tették az összejövetelt, melyre a trónteremben került sor, ahol egy magas, bronz, elefántcsont és arany karszék állt az Anjou-Ardennes ház címerével díszített, kék-arany baldachin alatt. Körben a királyság nagyjainak lobogói és címerei alkottak susogó, színes sorfalat, és minden báró – többen hölgyek voltak közülük – rendelkezett egy székkel a saját címeres pajzsa alatt. Semmi sem emlékeztetett itt a puha, keleti díszletekre, melyeket szőnyegek és értékes kárpitok lágyítottak: a tágas terem szigorú volt kőfalaival, de nemes és impozáns hatást keltett. Bizánci követséget vártak, melynek három hadigályája Akra kikötőjében vetett horgonyt. Ezt a hírt hozta az éjszakai hírnök, egyelőre azonban a kék és arany ruhát viselő, koronás király Guillaume de Tyr segítségével különféle kérdésekről tárgyalt.

– Felség, szeretett királyunk!

Egy asszony erős és tiszta hangja csendült fül, miközben előrelépett. Kétségkívül a frank királyság egyik legbefolyásosabb személyisége volt: egyedül uralkodott a hatalmas Jordánon túli területen, mely Jerikótól a Vörös-tengerig magába foglalta a gazdag Moab földet, ahol szőlő, olíva, gabona és cukornád termett, ahol a nagy karavánutak futottak, melyek összekötötték Arábiával vagy a Perzsa-öböl gazdag völgyeivel49. Bevehetetlen erődítményei – Montreál és a moabi Krak – éberen őrködtek, olyan lenyűgözően, hogy az asszonyt a „Krak hölgyének” nevezték.

Valójában Étiennette de Millynek hívták, Philippe de Milly, a Jordánon túli terület urának lánya volt, aki 1167-ben, felesége halála után visszavonult a templomosokhoz.

Az alig harmincéves asszony máris kétszeresen özvegy volt. Először III. Onfroi de Toron után, aki az öreg hadvezér fia volt, és akitől volt egy tizenkét év körüli fia – akit szintén Onfroi-nak hívtak, mint az apját és a nagyapját –, és egy lánya, Isabelle, aki egy éve Örményország királynéja volt.

Második házasságát – a hatalmas területnek mégiscsak szüksége volt vitéz katonára az élén – Milon de Plancyval kötötte, egy makacs, ótvaros, rosszkedvű és hiú champagne-ival, aki mindössze két évig alkalmatlankodott: meg akarta kaparintani magának a régensséget Balduin kiskorúsága idejére, és 1174 decemberének egyik éjszakáján megfojtották Akra egyik sikátorában. Azóta Étiennette határozottan és bölcsen igazgatta világát: ezt bizonyította lánya házassága is III. Rupen örmény királlyal.

Előző este Sybilla esküvőjének egyik gyöngyszeme volt, hisz megőrizte döbbenetes 49 Körülbelül a mai Jordánia területe

szépségét. Nem volt túl magas, de annak látszott büszke és előkelő viselkedése miatt.

Tökéletes csontozat adta meg enyhén sasorrú arcának tartós szépségét. Egyenes tekintetű, nagy barna szeme ritkán pislogott, érzéki rajzolatú szája azonban elárulta, hogy a hideg és fenséges asszony csókolni is tud. Volt még egy különlegessége: talán Agnès egyetlen barátnője volt, akivel mindig is remek kapcsolatot ápolt.

Most is az „anyakirályné” teljes egyetértésével hagyta el a helyét, és lépett előre a trón felé kecsesen és fenségesen. Mögötte lebegett ibolyaszín fátyla, mely a fejét és a mellkasát fedte a homlokát keretező ametiszt és igazgyöngy karika rögzítésében.

Balduin egy mosollyal és egy kedves mozdulattal fogadta:

– Mit kíván a Jordánon túli vidék nemes hölgye, hű barátnénk?

– Hogy a király fűzze erősebbre a szálakat, melyek a koronához kötnek minket, engem és az enyéimet. Ez a palota még a tegnapi ünnepség hangjait visszhangozza.

Szép és emelkedett ünnep volt, mely megpecsételte két ház egyezségét a két fiatal szerelme által. Ezért gondoltam egy másik ünnepre, egy jövőbenire, mely azonban ugyanilyen hasznos lenne a királyság számára.

– Milyen ünnepre gondol, nemes hölgy?

– Egy másik házasságra. Felséges királyunk, azért jöttem, hogy megkérjem fiam, IV.

Onfroi de Toron, minden birtokom örököse számára Isabelle húga kezét, hogy amikor eljön az ideje, együtt adják meg a királyságnak az erős védelmezőket, melyekre nagy szüksége lesz.

A trón mögött valamivel hátrébb állva Thibaut-nak ökölbe szorult a keze. Úgy érezte, kissé sokat foglalkoznak mostanában a hercegnő jövőjével. A durva Châtillon után most ez a hárpia akarja rátenni a kezét?! Nem nehéz kitalálni, miért! Remek húzás lenne részéről, ha összeházasítaná a fiát azzal, aki Sybilla után igényt formálhat az uralkodásra, hisz így a fia király lehetne. Nem maradt azonban ideje, hogy tovább szője gondolatai fonalát. Guillaume de Tyr mosolyogva közbelépett:

– Szép és nemes ötlet, és méltó is lehet figyelmünkre… néhány év múlva. Isabelle hercegnő még csak kilencéves, a kérője pedig tizenkettő, ha nem tévedek.

Étiennette de Milly végigmérte az akadékoskodót:

– A hercegi családokban a házasságok korán eldőlnek, és a menyasszony amellett nevelkedik, akihez, ha eljön az ideje, hozzámegy.

Thibaut megremegett. Tudta, hogy a Krak hölgye gyűlöli Komnenosz Máriát, mivel azután, hogy I. Amalrich elűzte Agnès de Courtenay-t, abban reménykedett, hogy hozzámehet a királyhoz, és fejére teheti Jeruzsálem koronáját. Miféle szeretetet remélhetne tőle „a görög nő” lánya, ahogyan megvetéssel nevezte? Thibaut-nak felkavarodott a gyomra a gondolatra, hogy talán Balduin elfogadja az ajánlatot, és törékeny kishúgát a moabi Krak erős falai mögé küldi nevelkedni. A király egyelőre nem felelt. A kancellárnak azonban még volt mondanivalója. Mosolyt küldött az asszony felé, aki támadásra kész kobraként emelkedett előtte:

– A király egyelőre nem felelhet, nemes Étiennette. A Bazileusz50 követét várjuk. Az 50 A bizánci császár

özvegy Mária királyné az unokahúga, és lehet, hogy a császárnak szándékai vannak a lányával kapcsolatban. A beleegyezése nélkül nem kötelezhetjük el a kis Isabelle-t…

Erre nem volt mit felelni: Étiennette-et legyőzték, és Balduin futó mosollyal mondott köszönetet egykori nevelőjének. Hirtelen azonban egy váratlan lovag állt ki a Krak hölgye mellett, aki éppen visszaindult a helyére: Renaud de Châtillon ugrott oda hozzá, hogy a karját nyújtsa, de ahelyett, hogy visszakísérte volna, határozottan visszafordította a trón felé.

– Felség – harsogta olyan hangosan, hogy erőteljes hangját bizonyára még a díszudvarban is hallották –, a Jeruzsálemi Frank Királyság urának nincs szüksége egy görög véleményére, hogy férjhez adja a húgát. Az is épp elég, hogy részben az átkozott görög vért hordozza magában. Adjon neki férjül egy közülünk való herceget: így elkerülheti, hogy jövendő utódai az elferdült bizánci gondolkodást örököljék. A Jordánon túli uradalom felér egy királysággal. Maguk, többiek, mit gondolnak? – tette hozzá a többi báró felé fordulva.

Mindenfelől érkeztek a helyeslő szavak, és a lovag arcára diadalmas mosoly ült ki.

Szinte egyedül Tripoliszi Rajmund tiltakozott:

– Mit képzel, hol van, Renaud lovag? Senki előtt nem titok, hogy gyűlöli a császárt, mióta megalázta önt, amikor a véres ciprusi tettei után arra kényszerítette, hogy térden állva, meztelen karral, a kardját a hegyénél fogva bocsánatot kérjen tőle. Akkor Antiochia hercege volt, de ma már csak az, aminek a király akarja…

– Mindannyian ismerjük bölcsességét és a királyság iránti elkötelezettségét, kedves kuzinom – szólt közbe a király –, s én vagyok a leghálásabb ezért. Ugyanakkor nem szabad, hogy ezek a tulajdonságai arra indítsák, hogy vétsen a felebaráti könyörületesség ellen. Ami pedig magát illeti, Renaud lovag, senki sem felejtette el, milyen kiváló harcos, és velem együtt mind azt kívánjuk, hogy a kardja, mely oly sokáig tétlenségre kényszerült, újra megcsillanjon a harcokban. Ami azonban a politikát illeti, legyen oly jó, és hagyja rám! Meghallgatjuk a bizánci követeket. Önt pedig, nemes hölgy, mindig örömmel látom majd!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Mindenki megértette, és Guillaume de Tyr titkos elégedettséggel állapította meg, hogy tanítványa fiatal kora ellenére ugyanolyan határozott, mint amilyen jó diplomata. A Krak hölgye végre visszatért a helyére a büszke Renaud karján, aki tüzes pillantásokkal borította. Hirtelen fogságába esett ezeknek a pillantásoknak. Mióta a lovag feltűnt mellette, Étiennette-en különös felindulás vett erőt. Keze alatt érezte a férfi hatalmas, sziklaszilárd öklének csontjait és kemény izmait. Egy perc múlva el kell válnia tőle, hogy visszainduljon Eldorádója túl nagy, túl üres kastélyai felé, és máris fájdalomhoz hasonló érzés hasított belé.

Renaud alakja mindent elhomályosított, még a kérése emlékét is, még a Komnenosz Mária iránti gyűlöletét is, és igencsak vonzó gondolatnak adta át a helyét.

Mit törődik a fia megházasításával, amikor még magát is olyan fiatalnak érzi, amikor képes még a szerelem gyümölcsét hajtani? Tudta nélkül ugyanazt az érzelmi utat járta be, mint Antiochiai Constance, aki, bár a legrangosabb urak udvaroltak neki, egy szerencsekatonát, egy kóbor lovagot választott férjének, aki azonban felébresztette benne a szenvedély minden édességét és kínját…

Renaud túl jól ismerte ahhoz a nőket, hogy ne vegye észre, milyen hatást keltett.

Az imént esztelen felindulásból cselekedett, egyszerűen csak arra vágyott, hogy egy közvetítőn keresztül sérthesse meg ellenségét. Rájött azonban, hogy az, hogy a hölgy lovagjául szegődött, élete legbölcsebb cselekedete volt antiochiai hőstette óta. Az asszony szép volt és kívánatos… és még milyen kívánatosak voltak hatalmas földjei és bevehetetlen erődítményei! Renaud minden erejéből tetszeni akart neki, el akarta csábítani, és ha lehetséges, feleségül venni. A hölgyet a helyére visszakísérve ellenállhatatlan, gyengéd udvariassággal fordult hozzá, ajkához emelte és lágyan megcsókolta a kezét, majd térdet hajtott:

– Részesítsen a kegyben, nemes hölgy, hogy viselhessem a színeit, és soha, esküszöm, soha nem lesz figyelmesebb lovagja. Mindenhol, minden támadóval szemben megvédelmezem, míg csak élek!

Félig helyeslő, félig gúnyos moraj fogadta a merész kijelentést, Étiennette de Milly arca azonban, melyet borússá tett a királyi visszautasítás, most olyan örömmel ragyogott fel, hogy Guillaume de Tyr letett róla, hogy figyelmeztesse a lovagot királya iránti kötelességeire. Úgy gondolta, a vártnál jobban végződtek az események, és későbbre halasztotta a két ember megfigyelését. A palota falain a trombiták a bizánci követek érkezését jelezték, és felkészültek a fogadásukra.

Bár az első megbeszélés során felmerült a kis Isabelle sorsa, nem fogalmaztak meg semmiféle konkrét kérést vagy megállapodást. Andronic l'Ange mindössze azért jött, hogy lássa, hogyan viszonyul IV. Balduin az egyezségekhez, melyeket az apja, I.

Amalrich és Konstantinápolyi Manuel kötöttek egy közös támadásra vonatkozóan Egyiptom ellen, hogy megkíséreljék saját földjén aláaknázni Szaladin hatalmát, mielőtt még nem késő.

A fiatal király pompásan fogadta a nagyurat. Tisztában volt a személyes és családi kapcsolatokkal, melyek apját a Bazileuszhoz fűzték, és sértetlenül meg kívánta őrizni azokat: Bizánc a frank királyság legjobb és legerősebb szövetségese volt. Ezért nem hagyott kétséget szándékai felől. Ugyanakkor a Turan sahhal megkötött fegyverszünet érvényben volt, és Jeruzsálemnek nagy szüksége volt rá, hogy ez még kitartson egy ideig, hogy kellően felkészülhessenek az egészen bizonyosan nehéz hadjáratra, mely erős hadtesteket igényel majd. Az lenne a legjobb, ha megvárnák az új keresztes hadsereget, mely húsvétra biztosan megérkezik. A követ egyetértett: ő maga is csak kevés hajóval jött. Csak az volt a fontos, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az egyezség továbbra is fennáll. Vidám lakomát rendeztek, ittak, és magasba emelték a kupát azok dicsőségére, akik majd legyőzik Kairó rókáját.

A király azonban csak látszólag osztozott az örömben. Egyedül Isten lehetett tudója, azok között lesz-e, akik felszabadítják a királyságot a hallatlan fenyegetés alól, hiszen nem táplált illúziókat az ellenség erejét illetően, melyről csak azt remélte, hogy nem kezdeményezi a fegyverszünet feloldását, ha rájön, mennyire törékeny. Amíg Aleppó erősen kitart, Szaladinnak sok idejébe beletelik, míg megszerzi Szíria teljes területét, és addig Jeruzsálem békében élhet. Más részről Balduinnak nem volt kedvére a gondolat, hogy ő törje meg az értékes fegyverszünetet, és a császár sürgetése rosszul érintette, még ha ebből nem is mutatott ki semmit. Guillaume de Tyrt azonban nem tudta becsapni: nyitott könyvként olvasott tanítványa szívében és gondolataiban.

– Nagyon helyesen tette, felség, hogy semmit sem sietett el. A Bazileusz, akinek csapatai súlyos vereséget szenvedtek Anatóliában, csak a bosszúra tud gondolni. Ahhoz azonban, hogy a hajói Egyiptom támadására induljanak, szüksége van a kikötőinkre és a támogatásunkra, annak ellenére, hogy sokkal több embere és pénze van, mint nekünk. Egyelőre miénk a győzelem, a bárói és a fegyveresei pedig szeretnék nyugodtan kiélvezni. Katasztrofális eredményre vezetne, ha ismét hadba szólítaná őket.

– Tudom! Csak attól félek, hogy a követ itt akarja bevárni a tavaszt, az új európai csapatokat és a nagy bizánci flottát… Ha pedig így van, kénytelenek leszünk Kairóba indulni.

– Nem biztos. Csak három gályája van, és biztosan szívesebben tölti otthon a telet.

Ha szükséges, ebbe az irányba terelhetjük mi is… persze diszkréten. Egyelőre az unokatestvérénél, az özvegy királynénál kívánja tiszteletét tenni.

– Ez természetes. Elküldöm Thibaut-t, hogy értesítse a mostohaanyámat.

– Miért Thibaut-t, amikor egy egyszerű futár egy levéllel elegendő lenne? –

lepődött meg Guillaume, aki mindenkinél jobban tudta, mennyire gyűlöli a fegyvernök, ha el kell távolodnia urától.

– Komoly okom van rá, barátom. Bizonyára észrevette a fogadáson, hogy az udvarnagy nincs jelen.

– Valóban. Azt mondták, beteg. Erősen meglepett: annyira szeret parádézni, hogy inkább abba betegedhet bele, hogy kimaradt a fogadásból.

– Tegnap éjjel csúnyán nekiesett egy falnak. Hatalmas púp nőtt a fején, és egy rög felhasította az arcát. Nincs veszélyben az élete, de nem nyújt szép látványt…

– Ennyire részeg volt? – nevetett a kancellár.

– Nem. Thibaut-nak köszönheti, aki lerántotta egy lányról, akit ez a bűzlő kecske éppen megerőszakolt.

Guillaume-nak a király dühtől elfehéredő arcát látva homlokára szaladt a szemöldöke, és egy percig hallgatott.

– Egy lány! – nyögte végül. – Remélem, nem a kis örmény? Akivel az édesanyja megajándékozta?

Balduin halottsápadtról hirtelen lángvörösre váltott:

– Tud róla? – jegyezte meg szárazon.

– Ahhoz, hogy jól szolgálhassam, felség, mindenről tudnom kell, ami a palotában történik. Tudom, hogy az éjjel önhöz vezették, és tudom, hogy boldog volt, mert mélyen és őszintén szereti önt. Azt reméltem, felséged is boldog lesz.

Végtelen gyengédség csengett a hangjában. Balduin mégis elfordult, hogy elrejtse szemébe szökő könnyeit.

– Az voltam – suttogta. – Határtalan boldogságban volt részem, mert egy percre elfelejtettem, ki vagyok, és elfelejtettem a betegséget, melyet magamban hordozok. A kiáltása, abban a pillanatban, amikor megfosztottam szüzességétől, kijózanított… és visszatérített a borzalmas valóságba. Átkozott magom nem áradt belé, és hálát adok ezért az Úrnak. Az Úrnak, aki nem mentett meg a kísértéstől!

– Ne vádolja! Isten nem ítéli el az őszintén felkínált szerelmet! Mindenki szabadon rendelkezik a testével, és ez a lány önként lett az öné. Mi történt azután?

– Megérkezett a bizánciak hírnöke, és visszaküldtem az anyámhoz. Nem akarta, hogy visszakísérjék, de Thibaut nyugtalan volt. Utána futott, a többit pedig már tudja…

– Az udvarnagy felismerte a támadóját?

– Thibaut szerint nem. Minden nagyon gyorsan történt, és sötét volt.

– És visszavitette a lányt az édesanyja lakosztályaiba? Abban az állapotban talán nem…

– Marietta vette magához, és most is ott van. Értesítettem az anyámat – egyben köszönetet is mondtam –, hogy most még magamnál tartom, de a későbbiekre vonatkozóan nem ez a szándékom. El kell utaznia, és ezért küldöm még ma este Nabluszba Thibaut-t: elkíséri Ariane-t a mostohaanyámhoz. Mária egy kicsit bolondos, de maga a megtestesült jóság, és varázslatos az otthona. Ariane jól fogja érezni magát…

nekem pedig megnyugodhat a lelkem. Itt, az asszonyok gonoszsága és az aljas Courtenay között, aki bizonyára újra akarná kezdeni a gazságát, vagy másképp próbálna bosszút állni, nem lenne biztonságban. Krisztus sebeire! Micsoda sárból faragták az embereket!

Miközben beszélt, Balduin odalépett egy cédrusfa ládához, melyen a kardja és a tőre feküdt. Felvette a tőrt, kivonta hüvelyéből és az értékes láda fedelébe döfte, majd kihúzta és a csillogó pengét bámulta, mintha új ellenséget keresne számára. Guillaume de Tyr, akit aggodalommal töltött el az arcára kiülő kétségbeesés, odalépett hozzá, és gyengéden kivette a kezéből a fegyvert:

– Nem. Ez semmit sem oldana meg, és elveszítené a lelki üdvét! Fiam, ennyire szereti azt a lányt?

– Jobban ismer, mint a gyóntatom, nem igaz? – vetette oda a fiú keserűen. – Igen, szeretem! És bár csakis magamnak akarnám, kénytelen vagyok eltávolítani, messzire küldeni!

– Ez az igazi szerelem: a másik javát akarni akár a saját kárunkra is. Nablusz nincs olyan messze! Mindössze tizenöt mérföld!

– Számomra annyi, mintha az egész óceán lenne. Ha nem látom, talán sikerül elfelejtenem…

Guillaume lehajtotta a fejét: túlságosan jól ismerte ahhoz a király állhatatos szívét, hogy ebben reménykedjen, a bölcsesség mégis azt kívánta, hogy bátorítsa. Thibaut, aki Mariettánál járt a friss hírekért, éppen ekkor érkezett meg. Mosollyal felelt Balduin kérdő pillantására:

– Jobban van, mint remélni mertük. Marietta jól gondoskodott róla. Hozzáteszem, hogy nagyon szeretné látni önt, de nem meri kérni. Gyötri a szégyen, hogy az a vadállat bemocskolta.

– Elég erős az állapota egy utazáshoz?

– Utazáshoz? Hova?

– Nabluszba, ahová te viszed el ma este. Nem akarom, hogy itt maradjon…

mindenféle aljasságnak kitéve!

– Sosem egyezne bele – nyögte Thibaut megelőlegezve a lány válaszát. – Ráadásul nem ült még lovon.

– Nincs más választása. Ez parancs! Ami a lovat illeti, azok után, amiken keresztülment, igencsak nehéz lenne. Ültesd öszvérre… szamárra… hintóba, bármibe!

De holnap reggelre messze kell járjon innen. Mondd meg Mariettának, hogy készítsen elő mindent! Én írok Máriának…

Thibaut enyhe grimaszt küldött a mosolygó Guillaume de Tyr felé, és engedelmeskedett. Tapasztalatból tudta, amikor Balduin egy bizonyos hangnemet használ, minden vita elvesztegetett idő csupán. Néhány perccel később azonban meghatottan tért vissza:

– Felség, legalább egy percre találkoznia kell vele! – jelentette ki. – Zokog, és meggyőződése, hogy ön azért taszítja el magától, mert undorodik tőle.

– Undorodom tőle? A mennyek minden szentjére, felborult a világ! Jól van: hozd ide!

Ariane egy perc múlva ott volt. Annyira maga volt a megtestesült kétségbeesés, hogy Balduin akaratlanul is elnevette magát, amivel megsebezte a lányt.

– Felség, mély bánatba taszít és elűz magától, és nevet ezen?

– Igen, mert semmi oka nincs rá, hogy így gondolkozzon. Nem űzöm el: megvédelmezem az aljas férfitól, aki kihasználta… és aki újra megtenné, ha a közelében maradna. Nabluszban jó dolga lesz. Mária királyné jó lélek, a húgom pedig imádnivaló… Ráadásul az udvarnagy soha nem teszi be oda a lábát.

– Azt hittem, hogy…

– Tudom, mit hitt, de súlyosan tévedett. Végtelenül értékes… és drága nekem.

Ariane összekulcsolta a kezét, és kivörösödött szemében remény csillant:

– Ha kedves vagyok önnek, tartson itt! Csak önért és ön által akarok élni. Felség, megtudja-e valaha, mennyire szeretem?

Térdre ereszkedett, és a király felé emelte a karját. Balduin felsegítette, és egy pillanatra magához ölelte.

– Talán jobban tudom, mint gondolja – felelte végtelen gyengédséggel. – A legcsodálatosabb ajándékot kaptam öntől, és szerelmének gondolata beragyogja szomorú utamat. Most pedig engedelmeskedjen, és utazzon el! Ne tegye még kegyetlenebbé ezt a pillanatot! Isten a tanúm, hogy boldogan örökre magam mellett tartanám!

Ajkával megérintette a lány kezét, majd elengedte:

– Kísérd el, Thibaut! És nagyon vigyázz rá! Itt egy levél Mária királynénak. Tedd el, és végy magad mellé kíséretet!

– Felesleges. Jobb, ha észrevétlenek maradunk, és különben is nyugodt a vidék.

Indulni készült a most már engedelmes, de némán zokogó lánnyal.

– Várj! – állította meg Balduin.

Elővett egy kis, kék zománccal díszített dobozt, kinyitotta, és kivett belőle egy gyűrűt, melyben a világ legkékebb türkize ragyogott. Felhúzta Ariane ujjára:

– Mindig drága volt nekem ez a gyűrű. Az apámtól kaptam tízéves koromban. Azt mondta, derűt és égi védelmet ad. Már nem tudom felvenni, ahogyan semmi mást sem

– tette hozzá az ujjait nézegetve, melyek kezdtek megvastagodni. – Őrizd meg, drága Ariane, és emlékezz rám.

A lány megcsókolta.

– Ugye találkozunk még? – kérdezte könyörgőn.

– Ha Isten úgy akarja. Ha azonban nem úgy akarja, tudd, hogy örökké téged foglak szeretni!

Egy órával később Thibaut és Ariane elhagyták Jeruzsálemet a Dávid-kapun át, melynél a citadella őrködött, s melyen át úgy indulhattak útnak, hogy nem kellett átszelniük a várost. Azután észak felé fordultak, a Ramlába és Nabluszba vezető útra.

A szamariai hegyek lábánál Nablusz – az egykori Sichem – zöld völgye áldott vidék volt, melyben a táj tiszta szépsége a természet vad burjánzásával párosul, s a kék ég és szőke föld között lágy és békés oázist alkot, ahol az utazó megállni, a lélek megpihenni vágyik. Fügefák, olajfák, citrom– és narancsfák nőttek a fehér, teraszos vagy kupolás házak között, melyek fölé hatalmas pálmák borítottak árnyékot.

A jeruzsálemi király özvegyének otthona a város fölött emelkedett a Garizim hegy első lejtőin, mely egykor a szamaritánusok gnosztikus és aszkétikus vallásának szent helye volt. Jeruzsálem elfoglalása után, az előző évszázadban Hauteville-i Tankréd, aki később Antiochia hercege lett, szicíliai stílusú, félig erődítmény, félig palota kastélyt építtetett, melyben az utóbbi jelleg kerekedett felül, amikor Amalrich király ifjú feleségének ajándékozta Nabluszt. Oda szállíttatta a kincsek egy részét, melyek a bizánci hercegnő mesés hozományát alkották. Elővigyázatos lépés volt, hisz amikor a halála után Agnès diadalmasan visszaköltözött Jeruzsálembe, első lépésként elzavarta az asszonyt, akinek képtelen volt megbocsátani, hogy viselte a koronát, melyet tőle megtagadtak, azt azonban mégsem merte kérni, hogy fosszák ki az otthonát, tudva, hogy Balduin és Tripoliszi Rajmund, az akkori régens határozottan megtagadná.

Amikor kétnapi utazás után, melynek során Thibaut mindent megtett, hogy kímélje a lányt, megérkeztek az egykori királyné palotájához, Ariane úgy érezte, a paradicsomba lépett. Agnès lakosztályai a fellegvári palotában nem nélkülözték a pompát, hála a keleti módra bőségesen alkalmazott szőnyegeknek, kárpitoknak és párnáknak. Itt azonban a bizánci fényűzés minden eleme felvonult a márványkövezetben, mely virágokkal teleszórt rétet mintázott, a falak mozaikjaiban, melyek hosszú szárnyú angyalokat ábrázoltak a távolba révedő, kék és arany ruhás Szűz Mária felé fordulva, aki imádásra emelte feléjük az áldást osztó, hieratikus gyermek Jézust, a porfíroszlopokban, melyek csillaggal teleszórt boltíveket tartottak, és egy babérbokrokkal és narancsfákkal teli kertbe vezettek, ahol szökőkút csobogott.

Mária királyné is olyan volt, mintha valamelyik mozaikról lépett volna le. Bizánci divat szerint hosszú és pompás, aranyhímzéses szalagokkal díszített sötétvörös ruhát viselt, mely elfedte a nyakát. Ám bő, arany szövettel bélelt ujjai, melyek a földig értek, egészen a válláig felcsúszhattak, ha felemelte súlyos karkötőkkel díszített karját.

Homlokát ametiszt és igazgyöngy fejdísz keretezte, s ugyanilyen medál csillogott a vállán. Két hosszú, lágyan leomló barna hajtincs keretezte tiszta arcát, melynek vonásait csak azután lehetett észrevenni, hogy a megfigyelő megszabadult a hatalmas, ikonhoz illő, ám sokkal ragyogóbb sötét szempár varázsából.

Istennői jellege azonban itt véget is ért. Huszonhat évesen a Bazileusz unokahúga élettel teli fiatal nő volt. Amikor Thibaut-t és társnőjét hozzá vezette egy kerekded főkomorna, akire egy idős, vastag szemöldökű kamarás bízta őket, egy kis, vörös foltos fehér kutyával játszott a boltív alatt, aki kitörő lelkesedéssel szaladt az eldobott botok után. A vendégek fogadására magára öltötte a királynéhoz méltó viselkedést, de látszott, hogy őszinte örömmel tölti el az érkezésük, ahogyan minden Jeruzsálemből érkező hír is, hisz a szép tájban, a gyönyörű otthonban Komnenosz Mária mélységesen unatkozott. Igazi görögként imádta a zenét, a táncot, az ünnepségeket, a költészetet és a fiatalságot, csupa olyasmit, amitől özvegy királynéi státusa megfosztotta. Helyüket félelmetes szertartásosság vette át, melyben az imák és a vallási gyakorlatok játszották a legnagyobb szerepet.

Magas, faragott elefántcsont székén ülve annál is nagyobb örömmel fogadta a vendégeket, mert jól ismerte Thibaut-t:

– Messire de Courtenay! – kiáltott fel. – Minek köszönhetem az örömöt, hogy Balduin urunk, Isten tartsa meg kegyelmében, leghűségesebb és legelválaszthatatlanabb társát köszönthetem?

– Levelet hoztam tőle, felség.

A fiatalember térdre ereszkedett – Ariane azonnal követte a példáját –, és felé nyújtotta a kis pecséttel lezárt üzenetet, melyet a sárkány főkomorna, aki a szék mellett állt, igaz, habozó kézzel, de el akart venni. Mária megállította:

– Személyesen a királytól jött az üzenet, Euphémia! Nekem kell átvennem. És ne vágjon ilyen arcot! Tudja, hogy a mostohafiam sosem veszi le a kesztyűjét.

Feltörte a viaszpecsétet, kioldotta a tekercset, átfutotta az írást, majd a térdére fektette:

– Álljanak fel mindketten! A király ránk bízta ezt az ifjú hölgyet, Euphémia, hogy biztonságba helyezze egy udvari előkelőség zaklatásától. Azt írja, rövid ideig az anyja szolgálatában állt, szépen játszik lanton, és nagyon ügyesen hímez…

– Úgy gondolja, hogy az, hogy annak a nőnek a szolgálatában állt, méltóvá teszi rá, hogy egy olyan magas rangú hercegnőt szolgáljon, mint ön? – háborgott a főkomorna.

– A királynak elment az esze. Nincs mit kezdenünk az ilyen lányokkal!

– Nyugalom, Euphémia! Nyugalom és csend! A király azt is elmondja, hogy végtelenül kedves neki, és sehol sem tudhatja nagyobb biztonságban, mint nálam. Azt írja, az örmény kerületből jössz, és Toros, a gazdag ékszerész egyetlen lánya vagy. Hány éves vagy?

– Tizenöt voltam Szent Jakabkor, felség. Thibaut bátorító mosolya ellenére Ariane, érezve, hogy ismét vizsgának vetik alá, kínosan érezte magát. A király levele, ezt tudta, elhallgatta szégyenét, és csak annyit árult el, hogy az udvarnagy zavaróan tüzes hévvel ostromolja. Mégis az volt a benyomása, hogy a királyné nagy, ibolyaszín szeme a lelke mélyére lát…

Mária azonban felé nyújtotta a kezét, és kedves szavakkal üdvözölte, hozzátéve, hogy a lánya, Isabelle mellé osztja be. Ebben a pillanatban futva megérkezett a kislány a kertből, kék ruháját, mely anyjáénak kicsinyített mása volt, két kézzel összefogva és egészen a térdéig felhúzva, hogy könnyebben szaladhasson, amitől a merev anyag különös formát öltött. A kövér Euphémia elborzadt kiáltással köszöntötte:

– Azonnal engedje le a ruháját! Egy férfi is van itt! Nevezett férfi szíve hevesen megdobbant annak a látványától, aki örökre beköltözött lelkébe. Néhány hónappal azelőtt találkoztak utoljára, és bár Isabelle még csak közeledett a kamaszkorhoz –

Keleten gyorsabban érnek a lányok –, máris olyan elragadó volt, hogy azok, akik látták, akaratlanul is arra gondoltak, milyen lesz néhány év múlva, amikor egyelőre kissé törékeny alakja és bolondos csikó természete lágyabbra, hajlékonyabbra vált. Egyszerre hasonlított édesanyjára vonásai finomságában, kis, egyenes orrában és máris telt ajkában, és Balduin bátyjára, akinek büszke tartását, a Plantagenetekre jellemző magas alakját – máris majdnem ugyanolyan magas volt, mint Mária királyné – és különösen nagy, csodálatosan ragyogó kék szemét idézte valószínűtlenül hosszú sötét szempillái alatt. Arany tincsekkel átszőtt gesztenyebarna haját, melyet senki nem hagyhatott észrevétlenül, hisz szabadon hullott a hátára, senkitől sem örökölte, hacsak nem apai nagyanyjától, Mélisande királynétól, aki kora egyik kirobbanó szépsége volt. Már most látszott, hogy Isabelle az ő nyomdokaiba lép.

Euphémia kiáltása megtette a hatását: a kislány elengedte a ruháját, hirtelen elpirult, és édesanyja kezét megcsókolva suttogva azzal védekezett, hogy látta a vendégek érkezését, és futott, hogy meghallja a híreket. Közben azonban felismerte a bátyja fegyvernökét, és képtelen volt tovább uralkodni magán: odafutott hozzá, és szinte ugyanazokkal a szavakkal köszöntötte, mint az édesanyja:

– Messire Thibaut! Micsoda öröm! Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett!

– Az lehetetlen lenne, madame, és nem az én hibám, hogy ide kellett költöznie a kolostorból.

– Úgy tűnik, bölcs döntés volt – sóhajtott fel Isabelle –, de a magam részéről nagyon sajnálom. Az itteni életünk – tette hozzá lehalkítva a hangját – még vallásosabb, mint Yvette anyánál… és még unalmasabb! Nocsak, ő kicsoda? – tette hozzá Ariane felé pördülve súlyos ruhájában.

Az édesanyja felvilágosította, mire közvetlen közelről szemügyre vette a lányt, és összevont szemöldökkel körbejárta.

– Ha a fivérem szereti, mi más védelemre lehet szüksége? Ő a király, nem igaz?

– Ön még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mennyi veszélyt rejt az udvari élet – szólt rá határozottan az édesanyja. – A királynak pedig más dolga is van, mint hogy az udvarhölgyekre vigyázzon…

– Biztos benne, anyám, hogy a kisasszony nem előle menekül? Ha szereti, biztosan fél a betegségétől, mert mint a többiek, ő sem érti, milyen csodálatos ember…

– Ó, még hogy szeretem! Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem!

Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle-t.

Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá. A jelenlevőknek azonban nem maradt idejük közbelépni. Dermedtségét hirtelen levetkőzve Isabelle letérdelt mellé, de nem merte megérinteni. Hangja hangosan, tisztán csengett:

– Bocsásson meg! – mondta. – Tudja, nagyon szeretem a bátyámat, és vele szenvedem minden fájdalmát. Azt hiszem, egy kicsit… féltékeny vagyok. Nyújtaná a kezét?

Ariane a mellette térdelő kis hercegnőre emelte a szemét. Félénken kinyújtotta a kezét, Isabelle pedig megfogta és felsegítette.

– Úgy gondoltam, ön mellé adom, lányom – mondta Mária. – Ha hihetek annak, amit látok, nincs ellenvetése?

– Nincs! Sőt, magam kérem erre! Elkísérem a lakosztályomba. Velünk jön, messire Thibaut?

– Teljes szívemből remélem, hogy találkozunk még, mielőtt visszaindulok, de engedelmével beszélnem kell a királynéval – felelte a fiú magába fojtva a sóhaját, ahogy tekintetével követte a kecses sziluetteket, melyek egymásba karolva távolodtak, mintha régóta ismernék egymást.

Ahogy eltűntek, Komnenosz Mária felállt, és a fő-komornájához fordult:

– Menjen utánuk, Euphémia, és ügyeljen a kisasszony kényelmes elhelyezésére!

Ami minket illet, Thibaut barátom, sétáljunk egyet a pálmafák alatt. Ott derűsebben fogadom majd a többi hírét. Különösen, ha kellemetlenekről van szó…

– Nem mind az, felség! A Bazileusz követe érkezett Jeruzsálembe nem sokkal az indulásom előtt. Andronic l'Ange, az ön unokatestvére, azt hiszem, hangot adott szándékának, hogy hamarosan tiszteletét teszi önnél.

– Nem igazán kedvelem. Ha ez a jó hír…

– Azt reméltem, az lesz, és elszomorít, mert erősen tartok tőle, hogy a mondanivalóm további része még kevésbé lesz kedvére való.

– Legyen Isten akarata szerint…

Szélesen keresztet vetett, összefonta a két kezét, és imádkozni kezdett, miközben tovább lépkedett a kert kövezett ösvényein egy kék mozaikos szökőkútig, mely magas datolyapálmák árnyat adó gyűrűjében csobogott. Egy pad állt a kis tér szélén, és Mária leült. Mirtusz– és jázminbokrok illata töltötte be a levegőt.

– Nos, halljuk a hírt! – sóhajtotta, miután ismét keresztet vetett.

Thibaut néhány rövid mondatban felvázolta a Krak hölgyének szinte fennkölt felszólalását a bárók ülésén, és határozott igényét Isabelle kezére a fia, Onfroi számára, de nem maradt ideje a részletekre. Alighogy kiejtette a házasság szót, Mária a haragtól elvörösödve, felháborodástól mereven felpattant:

– Soha! Szolgáltassam ki a lányomat annak a nőnek? Soha, érti? Csak gonoszságot és megaláztatást kapna tőle.

– A király sem pártolja jobban a tervet, mint felséged, Étiennette asszony azonban makacs, vissza fog térni az ügyre, hacsak a bizánci követ nem tesz ajánlatot a császári család egyik hercege nevében. Meglehet, hogy ez a szándéka…

– Ebbe sem egyeznék bele. Magam mellett akarom tartani a lányomat, és a király, a mostohafiam kénytelen lesz figyelembe venni az akaratomat. Ráadásul nem felejthetem el, hogy a betegség, melytől szenved, néhány éven belül a sírba viszi, és akkor a lányom Jeruzsálem királynője lesz.

– Senki sem lenne boldogabb, mint én, hisz ez balzsam lenne a sebre, melyet szeretett uram halála üt a szívemen, de… ott van Sybilla hercegnő is, aki épp most ment férjhez, és aki idősebb.

– A szajha lánya? A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő

időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje. Most menjünk imádkozni. Esti misére szólítanak.

Thibaut kénytelen volt követni, és elfojtotta sóhaját. Ugyanolyan jó keresztény volt, mint bárki más, tele szeretettel és alázattal a megfeszített Megváltó iránt, de bár mint jó lovag, mindennap imádkozott, feleslegesnek tartotta, hogy az ideje felét a földön vagy a kövezeten térdelve töltse, mint a szerzetesek. Ahogy az imént Isabelle mondta, a palota szélsőségesen vallásosnak tűnt, és Thibaut sokkal szívesebben evett volna valamit, mielőtt lefekszik egy nyugodt sarokba, hogy kipihenje magát: az utazás lassúsága, melyet a testében sérült lány állapota tett szükségessé, jobban kifárasztotta, mint egy gyors vágta. Mégis beletörődött, hogy az elkövetkező órát füstölők és gyertyák illatfelhőjében tölti, s megvigasztalta, hogy Isabelle közelében lehet, aki egyfolytában mosolyokat és kacsintásokat küldött felé, miközben sajtkukacként ficánkolt selyempárnáján.

A szertartás végeztével Thibaut az erődítmény bejáratánál álló épület felé indult, melyben az őrök és az esetleges férfilátogatók laktak, mivel az özvegy királyné palotájában nem alhatott férfi, a papokat és szerzeteseket leszámítva. Isabelle utánaszaladt:

– Mikor indul, Thibaut? – lihegte a futásban kifulladva. – Remélem, nem ma este?

– Nem, madame. Holnap reggel, amint kinyitják a kapukat. Tehát nem látom viszont – tette hozzá, s hangja szomorúsága nem kerülte el a lány figyelmét.

– Mikor jön vissza?

– Attól tartok, nem egyhamar. Nincs itt semmi dolgom…

– És az, hogy engem meglátogat? Az nem fontos? Thibaut túl fiatal volt még ahhoz, hogy elrejtse szíve dobbanásait, és felszakadt belőle:

– Dehogynem! Ha csak rajtam múlna, hercegnő, mindig maga mellett szeretnék lenni!

A lány egész arcát beragyogó mosollyal válaszolt, mely még inkább megdobogtatta a fiatal lovag szívét:

– Akkor tegye meg, ami ehhez kell: mondja meg a királynak, hogy szeretem… és halálosan unatkozom itt! Annyira szeretnék visszamenni Jeruzsálembe!

Könyörögve a fiú karjába kapaszkodott, és Thibaut boldogan a tenyerébe vette a két kis kezet: puha volt és langyos, mint egy kismadár tolla.

– Még jobban unatkozna, ha kiszolgáltatnák azok valamelyikének, akik máris a kezére pályáznak, hisz nem kapna tőlük sem örömet, sem boldogságot.

– Pályáznak a kezemre? Kik?

– Nagyon is jól tudja. Az a durva katona Renaud de Châtillon, aki miatt Yvette anya hazaküldte a kolostorból. És Étiennette de Milly, aki a fiához szeretné hozzáadni… Vele sem lenne boldog, mert kénytelen lenne a királyság szélén, a sivatagban élni, a félelmetes moabi Krakban. Onnan még távolibbnak érezné Jeruzsálemet.

– Tudom, hogy a Krak hölgye gyűlöli az anyámat, az anyám is gyűlöli őt, és semmiképpen sem szeretnék a menye lenni. Ha mindenáron férjhez kell mennem, miért nem ad a király valamelyik lovaghoz, akit nagyra becsül és szeret?

– Például kihez?

– Miért ne magához? Azt hiszem… nagyon szívesen lennék a felesége… Thibaut.

– Thibaut-nak néhány pillanatra le kellett hunynia a szemét, annyira káprázatos volt, amit a lány kék szeméből kiolvasott. Végül erőt vett magán:

– Ön rangos hercegnő… én pedig csak egy fattyú vagyok…

– Igen, de előkelő családból, és a házasságunk révén még előkelőbb lenne.

Ráadásul… úgy emlékszem, hogy egyszer, amikor éppen a bátyámmal távozott a kolostorból, azt hallottam, hogy a király azt mondja magának: „Ugyan, ne legyél olyan szerény! Herceggé teszlek, és megkapod a húgomat. Tudom, hogy szereted…” Thibaut!

Igaz, hogy szeret?

Thibaut nem mert Isabelle-re nézni. Túl szép, túl édes, és főleg túl hirtelen volt az, ami történt, és szinte hinni sem merte.

– Nagyon könnyű szeretni önt, madame! Számomra nem ez a legfontosabb, hanem…

– Talán hogy megtudja, hogy én szeretem-e?

Ez alkalommal a lovag belemélyesztette tekintetét á kísértő azúrkék tóba:

– Talán – szólalt meg olyan fojtottan, hogy a lány elnevette magát, azonnal felbőszítve a lovagot. – Kegyetlenség tréfát űznie velem, madame…

– Tréfát? Sosem voltam még ilyen komoly, és válaszolok is. De hajoljon le egy kicsit. Túl magas!

Thibaut engedelmeskedett. A lány a nyaka köré fonta a karját, s a ruha kemény hímzései felsértették a bőrét, de semmit sem érzett belőle, hisz Isabelle az ajkához érintette az ajkát, miután azt suttogta:

– Ne szólítson madame-nak, amikor kettesben vagyunk!

A lány csókja felkavarta a tapasztalatlan, s talán kissé ügyetlen Thibaut-t, de élete első csókja volt ez, s akkor sem részegítette volna meg jobban, ha Mohamed paradicsomának tudós hunjaitól kapja. Örült, hogy tisztán megőrizte magát ennek az isteni pillanatnak. Már kamaszkora előtt felébredt benne az Isabelle iránti szerelem, így sosem akart felelni az udvarhölgyek és udvari kisasszonyok finom próbálkozásaira, akiket vonzott a magatartása, az ellentét acélhideg tekintete és kedves mosolya között

– Agnèstól kezdve! –, és a Szent Város utcáin járkáló könnyű lányok erőteljesebb közeledéseire. Érintetlen volt, amikor Balduin kardja lovaggá ütötte, és érintetlen volt ebben a percben is, amikor Isabelle felajánlotta neki a lelkét…

A csók mégis egy csapásra lángra gyújtotta. Összefonta karját a szerelme körül, hogy érezze a teste közelségét… és rájött, hogy lehetetlen: a ruhát borító hímzések és ékszerek sokasága minden erényövnél hatékonyabban védte. Isabelle elnevette magát:

– Szépen vagyunk, messire! Az eljegyzés még nem házasság, és tapasztalhatja, hogy a bizánci divat tesz róla, hogy szűzen köttessék!

– Tehát jegyesek vagyunk?

– Azt hittem, értésére adtam. De hogy jobban meggyőzzem, fogja ezt a gyűrűt, és őrizze meg addig a napig, míg jegygyűrűt nem ad cserébe.

Levette az egyik gyűrűjét – egy türkiz és apró igazgyöngy díszes karikát –, és fel akarta húzni Thibaut ujjára, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult: még a kisujja sem volt elég vékony, hogy felmenjen rá. A fiú mégis elvette, és áhítattal megcsókolta:

– A szívem felett fogom viselni egy láncon. Köszönöm… drága Isabelle!

A lány ismét szájon csókolta, majd amilyen gyorsan érkezett, el is futott. Thibaut még hallotta hátravetett szavait:

– Azért ne felejtse el megmondani a bátyámnak, hogy unatkozom itt!

A hercegnőt szólító feddő hang hallatszott, és Thibaut erősen a tenyerébe szorítva a gyűrűt visszaindult a vár védelmi rendszere felé, melyre oly ragyogó, oly dicsőséges napnyugta borult, hogy az ifjú szerelmes csodálatos égi jelet látott benne. Vőlegény!

Isabelle vőlegénye lett, és bár egyetlen pap sem áldotta meg a tőle kapott gyűrűt, és a király sem erősített meg semmit, számára örökre a legszentebb kötelezettség, a legmegszeghetetlenebb eskü lesz.

Elérte az őrházat, és a nagyterembe vezető lépcső felé indult, amikor egy lovag, nyomában fegyvernökével és négy lovassal, léptetett be a kapu felhúzott kettős rácsán.

Még az út pora alatt is gyönyörű volt a fegyverzete, de Thibaut-nak nem kellett a sodronyingre hímzett vagy a pajzsra festett szimbólumokat fürkésznie, hogy felismerje az érkezőt: az acélsisak szabadon hagyta sólyomszerű profil ismerős volt számára: a korona egyik leghűségesebb támogatója, s egyben a királyság egyik legbefolyásosabb bárója volt, Balian d’Ibelin, az „anyakirályné” egykori sógora és esküdt ellensége. Mit kereshet itt?

Az érkező szemmel láthatólag ugyanezt kérdezte magától vele kapcsolatban, ahogyan felismerte a Courtenay fattyút, de túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel. Thibaut mégis magyarázattal szolgált:

– A király küldött ide, gróf úr – mondta mosolyogva. – Bizonyos értelemben különleges követ vagyok, de diszkrét küldetéssel.

– Így kell legyen, ha kíséret nélkül találom itt – felelte barátian Ibelin. – Becsülöm a bátorságát, hisz még igen fiatal, de köztudott, milyen nagy becsben tartja – jogosan – a királyunk. Ami engem illet – tette hozzá komolyabban –, én önmagam küldötte vagyok. Néha eljövök Nabluszba, hogy Mária királyné mindig tudja, mi zajlik az udvarban. Tudja, hogy nem látják ott szívesen a barátait…

– Ön biztosítja számára a kapcsolatot? – mosolygott Thibaut.

– Bizonyos értelemben. A szeme és a füle vagyok, hogy kifürkésszek minden aljasságot, melyet Agnès tervezhet ellene.

Thibaut arra gondolt, hogy a Krak hölgyének kéréséről akar beszámolni, és hallgatott róla, hogy ő már elmesélte. Balian d’Ibelin zárkózott, komoly férfi volt. Most mégis ismeretlen örömtől ragyogott, és a fattyú nem akarta elrontani a boldogságát.

Udvariasan köszöntötte a grófot, és útjára engedte a királyné lakóhelye felé.

Nem látta viszont a vacsoraasztalnál, és ez meglepte, de arra gondolt, hogy rengeteg mondanivalója lehet a királyné számára, aki maga mellett tartotta, vagy egyszerűen csak nem éhes. Róla ez nem volt elmondható. Thibaut étvágya lassan legendákat szült, annál is inkább, mert bármennyit evett, sosem hízott. Igaz, még nem ért véget a növekedése!

A várparancsnok kapitány asztalánál vidáman falt, szokása szerint módjával ivott, majd a vacsora végeztével levegőzni indult lefekvés előtt.

Szép, tiszta, szinte áttetsző volt az őszi éjszaka, és a kertek mirtusz és narancs illatát árasztották. Miután megérdeklődte, hogy nem tilos ott sétálni, azzal a kikötéssel, hogy nem mehet a kastély közelébe, megindult egy nagy, babérbokrok szegélyezte ösvényen, mely felfelé futott a Garizim lejtőjén egy kis kápolna felé, melyet fekete ciprusok öveztek néma őrszemként.

Lassú léptekkel közeledett felé, halkan, nehogy megzavarja a szép éjszaka derűjét.

Belélegezte a langyos levegőt, ámult a lábai alatt alvó völgy szépségén, mely csodálatosan tükrözte Isten alkotásának pompáját. Ujjai között forgatta az Isabelle-től kapott gyűrűt, és időről időre az ajkához emelte, hogy hosszan megcsókolja.

Ahogy a nagy ciprusok mellé ért, hirtelen eszébe jutott, hogy hálát ad hatalmas boldogságért. A kápolna ajtaja nyitva volt, és éppen belépni készült, amikor női hangot hallott:

– Nem vártunk már eleget, drága barátom? Három éve özvegy vagyok, és múlik az idő, akár a virágok szépsége. Miért nem engedjük, hogy a szerelmünk kiteljesedjék a napvilágon? A király kedveli önt, és tudom, hogy nem érzéketlen a boldogságom iránt.

– Királyném, nálam jobban senki sem vágyik arra, hogy mindenkinek megmutassa a boldogságot, melyet öntől kapok. Valóban, a király örömmel nekem adná a kezét, de van mellette egy nő, akit a boldogságunk éktelen haragra gerjesztene, és sajnos nagy a hatalma. Az ördög áll mellette. A király pedig szereti az anyját, ami természetes.

Jeruzsálemben nem lenne biztonságban. S talán még kevésbé a lánya, Isabelle, akivel kissé túl sokat foglalkoznak mostanában. Ó, szerelmem, ha tudná, milyen kegyetlen számomra, hogy a bölcsességet hirdetem, amikor csakis öné a szívem…

Hirtelen csend lett, melyet csak egy sóhaj tört meg. Thibaut megmerevedett és mozdulni sem mert, bármennyire szeretett volna, hisz tudta, hogy indiszkréciót követ el. Végül elszánta magát, és végtelenül óvatosan sikerült hangtalanul eltávolodnia.

Nem örült a hallottaknak. Az, hogy Mária királyné és Balian d'Ibelin szeretik egymást, nem érintette volna különösebben – sőt, örült volna, hogy a királynénak ilyen kiváló védelmezője akadt! –, ha nem lettek volna az Isabelle-t övező igények. Ki tudja, hogy annak érdekében, hogy nyíltan megélhesse boldogságát, Mária nem lesz-e hajlandó hozzáadni a lányát egy olyan kérőhöz, akit jól fogadnak az udvarnál?