AZ ELVESZETT KERESZT

XII. fejezet Tyr ura

Szaladin talán csak azért engedte Jeruzsálem kevéske megmaradt védőjének, hogy a frank királyság maradványaihoz csatlakozzon a mediterrán vidéken – a Jordánon túli terület még sokáig ellenáll neki, és csak az éhség kényszeríti térdre –, hogy hátrébb húzódjon, és még nagyobb ugrással vethesse rájuk magát. Hiszen az volt a célja, hogy örökre megtisztítja tőlük Palesztinát: eltökélt szándéka volt, hogy egy napon megszerzi az utolsó bástyákat is, Tyrt, Tortosát, Margatot, nem számítva a Tripoliszi grófságot és az Antiochiai hercegséget, melyeket már így is jelentősen megnyirbált. Tortosa, a templomosok városa – ahol összegyűltek, ahogyan az ispotályosok Margatban –, és különösen Qalat el-Hoszn, a templomosok híres erődítménye hosszas erőfeszítéseket igényel majd, komolyabb eredmények nélkül. Tyr pedig szinte bevehetetlen.

Először is földrajzi fekvése miatt: erős város, melyet a Földközi-tenger kék hullámai vesznek körül, s mely csak egy keskeny földsávval kapcsolódik a szárazföldhöz, amit egykor Nagy Sándor hozott létre mesterségesen, s ami körül a vastag falak értékes kikötőt óvtak. Végül a hattini katasztrófa másnapján szinte égből pottyant védelmezőre talált a város, aki ugyanolyan szívós volt, mint váratlan: Conrad, Montferrat márkija, Hosszúkardú Guillaume-nak, a szép Sybilla rövid életű férjének öccse. Az ő széles vállán nyugodott az egész kivéreztetett királyság életben maradásának reménye.

Nem volt akárki. A francia király és a német császár rokona volt, s joggal tartották kora egyik legjobb kapitányának. Kemény volt, határozott és nagyra törő, s eszébe jutott, hogy a kis Balduin az unokaöccse volt, és bár a gyermek már nincs az élők sorában, őt is érinti az öröksége helyzete. Ezt mérlegelve Konstantinápolyban hajóra szállt egy jelentős lovagcsapattal, és nem tudva, mi történt Tibériásnál, egyenesen Akrába sietett. Ott az a kellemetlen meglepetés érte, hogy a müezzinek szólítanak imára, és Szaladin zászlaja leng a város tornyain. Ekkor úgy döntött, továbbmegy, és Tyr felé vette az irányt, ahol a harangok zúgása és az elvárásainak jobban megfelelő

zászlók fogadták. Partra szállt csapatával a lakosok és a helyi garnizon ujjongása közepette. Azonnal megválasztották parancsnoknak. Berendezkedett, és megkezdte a város védelmének megszervezését. Azután várta az eseményeket, melyek közül az első

a jeruzsálemi menekültek érkezése volt…

Thibaut régóta ismerte Tyrt. Gyakran járt ott Balduinnal a szeretett Guillaume püspök idejében.

Annyi emléke kötődött a városhoz! Nem mind volt szép: például az a nap, amikor a szerencsétlen Guillaume-ot, akit Heraclius kiközösített, a kápolna kövezetén fekve találták. A legtöbb emlék mégis inkább kellemes volt, és megérkezve Thibaut úgy érezte, kiváltságos helyre tér vissza, ahol szeretett fantomok várják, s ez a gondolat elcsitította a fájdalmat, hogy talán örökre elveszett Krisztus és Balduin sírja…

A Ras el-Ain forrásai előtt, melyek hatalmas tartályait Salamon király építtette, köszönetképpen Hiramnak, az építész királynak, amiért felépítette neki a jeruzsálemi templomot, a muzulmán kíséret magára hagyta a Tyrbe tartókat, hogy azokat kísérje tovább, akik Tripoliszban vagy Antiochiában akartak menedéket keresni. Ezektől a forrásoktól függött a környék rendkívüli termékenysége és a város ellátása. Szaladin azonban volt annyira bölcs, hogy nem akarta sivataggá tenni a szép tájat pusztán azért, hogy a szomjúsággal kényszerítse térdre a várost. Ahhoz pedig, hogy elérje a tápláló forrást, mindent le kellett volna rombolnia.

A menekültek fejében különféle gondolatok kavarogtak, de sokan úgy érezték magukat, mint az ígéret földje felé igyekvő zsidók, s hosszú sorokban vonultak az árnyas, régi római úton, melyet ókori sírok szegélyeztek. Nehézkes volt a menetelés a hevenyészett éjszakai táborozásokkal. Mindannyian pihenésre vágytak a városban, mely az üdvösség utolsó kapujaként tűnt fel a szemükben. Bár néhányan úgy gondolták, ez talán csak az utolsó állomás az apokalipszis előtt, a legtöbben reménykedtek, hogy Isten megkönyörül rajtuk, és csodát tesz, hogy bekötözze a sebeket. Egy csoda valóban történt, de abban, aki megtestesítette, nem volt semmi angyali.

Amikor a tengeri földsáv végén a vándorlók elérték a Nagykaput, Tyr egyetlen bejáratát, amit most sós vízzel teli árok vágott el a földsávtól, mellyel egy vadonatúj felvonóhíd kötötte össze, rendkívüli jelenség bukkant fel a falon: csillogó fegyveres nagyúr, arannyal szőtt rókaköpenyben, mely aligha illett a kora őszi időjáráshoz.

Bizonyára fázós volt az úr!

A köpeny felett arrogáns, fekete, egyenes hajú, kemény szájú, sastekintetű fej ült.

– Conrad vagyok – zengte erőteljes hangon –, Montferrat márkija, ennek a városnak az ura. Kik vagytok?

– Olyan messziről jön, hogy nem ismeri fel ezt a keresztet és a szent jelvényeket, melyeket viselek? – vetette oda Heraclius, akinek a türelem nem tartozott legfőbb erényei közé – pontosabban végtelenül türelmetlen volt! – Heraclius a nevem, a Szent Sír és a Szent Jeruzsálemi Templom pátriárkája vagyok. Ha istenfélő keresztény, megnyitja előttünk ezt a várost, mely nem lehet az öné, hiszen még mindig Guy királyunk tulajdona!

– A királyuk? Hol az a király? Ha Tyr még keresztény, csak annak köszönheti, hogy ide jöttem, és átvettem a parancsnokságot az előkelőségek és az egész lakosság felkérésére. Kik ezek az emberek?

Balian Heraclius mellé léptetett a lovával.

– Jeruzsálem nemessége, akiknek én, II. Balian d'Ibelin vagyok az elöljárója, és azt reméltem, átvehetem itt a parancsnokságot. Ha azonban az ön kezében van a lakosok akaratából, nem vitatom el öntől. Hacsak nem tagadja meg a kapu megnyitását azok előtt, akiket Isten önre bíz?

A várfalon Montferrat nemtörődöm köszöntést intett, de nem maradt ideje, hogy kinyissa a száját. Felbukkant mellette egy fiatal hölgy olyan lágy azúrkékbe öltözve, hogy úgy tűnt, mintha hasadékot vágott volna az ég felé az este szürke felhői között: Isabelle! Dühös volt, és haragjában majdnem nekiugrott a márkinak:

– A mieink, nagyuram! A családom, a barátaim és az ismerőseim. Mit tárgyal itt velük, ahelyett, hogy szélesre tárná a város kapuit, mely az én örökségem?

Montferrat gyengéd erőszakkal megfogta a fúria kezét, és az ajkához emelte:

– Kaput nyitunk, felséges hölgyem. Csak megbizonyosodtam róla, hogy ezek az emberek valóban azok, akiknek mondják magukat, és nem álcázott szaracénok!

Manapság nem lehet elég óvatos az ember!

A következő pillanatban hatalmas robajjal leereszkedett a felvonóhíd, és az utazók végre beléphettek a városba.

– Szaracénok, mi?! – morogta Heraclius, amikor Montferrat elé ért. – Úgy nézünk ki? Úgy festek talán, mint valamiféle szultán, aki a feleségeivel és a gyerekeivel utazik?

Mindenesetre emlékeztetem, hogy én vagyok a pátriárka, vagyis a királyság legnagyobb méltósága, aki még a királynak is felette áll, hiszen Krisztus felkentje. Várom a tisztelgését! – tette hozzá finoman felemelve kesztyűs kezét, melyen ott csillogott a pásztorgyűrű.

Ebben a pillanatban olyan erő sugárzott belőle, hogy a márki kénytelen volt meghajolni. Térdet hajtott, és megfogta a kezet, melyet kegyeskedtek felé nyújtani, hogy megcsókolja a gyűrűt.

– Isten hozta önöket! – kiáltotta végül a márki. – Mindenkinek jut hely. Holnap, ha kipihenték magukat, minden fegyverforgató jöjjön a fellegvárba, ahol lakom! Elégedett, hölgyem? – tette hozzá Isabelle-t keresve.

A lány azonban azután, hogy megölelte Baliant, Thibaut-nak nyújtotta a kezét, aki térdre ereszkedett előtte, és ajkával érintette. A két fiatal mosolyára a márki fekete szemöldökét ráncolta, és Thibaut, ahogy felegyenesedett, ellenséges tekintetbe ütközött. Azonnal tudta, hogy Montferrat és ő sosem lesznek barátok. Azonban nem zavartatta magát: ahogy meglátta a falon, rögtön ellenszenvesnek találta a márkit.

Most már érezte, hogy gyűlölni fogja. Különösen, amikor azt látta, hogy a férfi megfogja Isabelle kezét, hogy „visszakísérje a lakosztályába”…

– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Balian Thibaut-nak. – Bár igen dicstelen posztot tölt be Szaladin mellett, Onfroi de Toron még mindig a mostohalányom férje, és úgy látom, ez a Montferrat túlságosan közelről érdeklődik iránta.

– Amíg Mária királyné vigyáz a lányára, és most már ön is, Balian úr, Isabelle biztonságban lesz – felelte a fiatalember tettetett nyugalommal. Az egykori jeruzsálemi kormányzó közvetlen környezetéhez tartozott, kipróbált barátság fűzte össze őket, és igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy mindig a lány közelében lesz, és nagyon vigyáz majd rá. Most azonban Baliannak és neki a menekültek elszállásolását kellett megszerveznie, különösen a nőkét és gyerekekét, akiknek eredeti védelmezői meghaltak vagy fogságba estek. Istennek hála, volt elég hely.

Tyr két szigetre épült, melyet egykor Hiram egyesített küklopszi munkálatok árán, és a frank királyság egyik gyöngyszeme volt. Jelentős volt kikötője a rendkívül termékeny vidék szélén, mely nem kevésbé termékeny kereskedelmet bonyolított.

Genova, Pisa és Velence hajói használták már régóta Tyr mólóit, ahol gazdag lerakatokat hoztak létre. Ez volt az egyik, ha nem a legjelentősebb oka, hogy Conrad de Montferratot, aki szintén az olasz csizmán született, kedvezően fogadták, és hamarosan megválasztották a város első emberének. Tyr ezenfelül tiszteletet parancsoló védelmi rendszerrel bírt: bevehetetlen volt a szárazföld és a tenger felől egyaránt. Hatalmas flotta kellett volna vagy egy aprócska árulás, hogy legyőzzék.

Nagyon szép, történelem átitatta város volt. Úgy tartották, hogy abban az időszakban alapították, amikor a zsidók visszatértek Egyiptomból időszámításunk előtt 2750-ben. Aztán a föníciaiak lakták, akiknek gazdag tengerparti fővárosa lett, és akiknek hajói egymás után hozták létre a lerakatokat Szicíliában s az észak-afrikai partvidéken. Akkoriban Baal és Astarté voltak az uralkodó istenek, és a nők gyakran nagyon fontos szerepet töltöttek be: többen fáraóhoz mentek feleségül. Jezabel, Ithobal főpap lánya Júdea királynője lett, Dido pedig egy napon elment, hogy megalapítsa Karthágót. Tyrben a mediterrán világ minden népe megfordult, és csak a IV. században lett katolikus. Ekkor emelték az első bazilikát, melyre azonban arab megszállás várt egészen 1124-ig, amikor egy nagy erejű velencei flotta a Jeruzsálemi Királysághoz csatolta, melyen akkoriban I. Balduin uralkodott.

A katedrálison kívül, melyet a bazilika romjain és romjaiból építettek fel, a városban tizennyolc templom volt – plusz a kastély kápolnája –, köztük a pisaiak Szent Péter-temploma, a genovaiak Szent Lőrince és a velenceiek Szent Márkja. A színpompás és mozgalmas Tyr bíborba vonta az ókor minden uralkodóját a festékkel, melyet egy kagylófajtából nyert, feltalálta az ábécét, és több száz tehetséges hajóépítőt és építészt adott a világnak: kikötője gazdag volt, házai szilárdan építettek. Mivel a lakói bár forrófejűek, de természetüktől fogva nagylelkűek voltak, a szerencsétlenek, akik elveszítették otthonukat, kedves fogadtatásban részesültek, a betegek pedig a Szent Péter-kórházban megkaphatták a szükséges ápolást.

Heracliust, a kincseit és a papságát természetesen az érseki palotában szállásolták el, ahonnan nem is oly régen elűzte Guillaume-ot. A veronai zsinat óta ismerte a cím jelenlegi birtokosát, azt a Josse-t, akit a leprás király Sybilla és a burgundi herceg házasságának tárgyalásával megbízott. Szigorú erkölcsű férfi volt, akivel talán nehéz lett volna az együtt lakás, ám Josse távol volt: amikor a királyság alapjai repedezni kezdtek, az érsek Nyugatra ment, hogy keresztes hadjáratot hirdessen és rávegye a királyokat, hogy többet törődjenek a veszélyben forgó Szentfölddel.

Ez a hír gondolkodóba ejtette a patriarchátusát vesztett pátriárkát. Mindenekelőtt realista lévén, akit csakis a saját jövője érdekel, hamar felmérte, hogy ez a jövő igencsak bizonytalan. Annál is inkább, mert a menekültek között ott volt a szeretője, Paque de Rivery is, és a legkisebb fiuk, akit a Szent Sírral szomszédos palotában szült meg. A tyri érsekségen, Montferrat vizslató tekintete alatt elképzelhetetlen volt az együttélésük.

Heraclius tehát az egyetlen lehetséges kiutat választotta: maga is útnak indult, hogy a világ nagyságainak, s elsősorban a pápának beszámoljon a frank királyság sanyarú sorsáról. Rómában voltak barátai, sőt egy háza is, ahová beköltöztethette kedves barátnéját, akinek férje, a nabluszi kereskedő már régen elhalálozott. Sötét lelkében az élet örömeinek vágya a lábainál elterülő csodálatos kékség láttán elsöpörte benne a bűnbánat magvait és az Agnès halála, valamint a Jeruzsálemet ért tragédia felébresztette indíttatást, hogy visszatérjen kötelességéhez. Heraclius jócskán elmúlt ötven, de ereje teljében volt, és változatlan erővel vágyott a hatalomra és a kéjre. Ó, elhatározta ő, hogy ékesszólását – melyet joggal ismertek el – a jó ügy szolgálatába állítja, de nem feledkezett el arról sem, hogy pátriárkái címe, bár elvesztette a székhelyét, továbbra is az egyház egyik legrangosabb tagjává teszi. Ehhez mérten bánnak majd vele Rómában is.

Közeledett a tél, ezért úgy döntött, nem késlekedik tovább Tyrben. Beszámolt tervéről a márkinak – aki igencsak elégedetten fogadta, hogy megszabadul a kellemetlen személyiségtől és az éhes szájak egy részétől –, majd egy pisai tengerésszel hajóra szállt, és egy szép novemberi reggelen elhagyta a Szentföldet. Még utoljára misét celebrált a mólón egybegyűlt tömegnek, és bőségesen osztotta áldását.

Szokásaival ellentétben fekete szerzetesi csuhát viselt, hogy nagyobb hatást tegyen a lelkekre. A szeretője és a gyermeke azonban már előző este elfoglalta helyét a nagy hajó hátsó kabinjában…

Aznap érkezett Tyrbe Onfroi de Toron és az anyja.

Miután a férje Szaladin tulajdon kezétől halálát lelte, egyetlen fia pedig fogságba esett, a Krak javíthatatlan hölgye habozás nélkül elhagyta még érintetlen városát és kastélyát, és kisszámú kísérettel Jeruzsálembe ment, hogy kihallgatást kérjen a szultántól. Mivel közös gyermekkori emlékeken osztoztak, Étiennette tudta, hogy nem kell tartania tőle. Szaladin megszokott udvariasságával, sőt, barátsággal fogadta.

Nemcsak hogy visszaadta a fiát, anélkül, hogy könyörögnie kellett volna érte, de számos ajándékkal is ellátta, és természetesen kíséretet adott mellé, hogy átszelje a meghódított területeket Tyr felé. Mint a többi szabadon bocsátott fogolytól, a fiatalembertől is megkövetelte az esküt, hogy soha többé nem emel fegyvert ellene, és tudta, hogy – talán egyetlenként – Onfroi nem fogja megszegni esküjét. Szaladin nagyra értékelte átmeneti „tolmácsa” műveltségét és csinos megjelenését, ugyanakkor megismerte tökéletes gyávaságát is. Visszaadta tehát az édesanyjának, aki cserébe megígérte, hogy nem tér vissza a Jordánon túlra. Mivel most már csak egyszerű

menekült volt, mint bárki más, Tyrbe utazott, ahol különféle érzelmekkel fogadták.

Balian és a felesége a legkevésbé sem örültek neki. Mária és Étiennette túlságosan régóta gyűlölték egymást ahhoz, hogy a nehéz idők változást hozhattak volna ebben.

Másrészről Montferrat nagylelkű vendéglátását élvezték, aki azonban ezt a vendéglátást nem terjesztette ki a Krak hölgyére, akit első pillantásra ellenszenvesnek talált. Így Isabelle, aki eddig velük élt, kénytelen volt átköltözni a katedrálishoz közeli házba, melyet a férjének és az anyósának kijelöltek.

Isabelle ugyanolyan szomorúan hagyta el most a szüleit, amilyen boldogan szökött meg egykor, hogy csatlakozzon Krak szép hercegéhez. Sok idő eltelt azóta! Igaz, a hatalmas moabi kastélyban bőven volt hely: nem ütközött minden lépésnél Étiennette-be. Tyrben más volt a helyzet. A lapos tetős ház, melyet nekik juttattak, kicsi volt: néhány szoba egy belső udvar körül, ahol a Krak egykori úrnőjének nehéz természete annál is elviselhetetlenebb légkört teremtett, mert Jeruzsálemben magához vette Josefa Damianost, aki mindig osztotta egykori úrnője, Agnès de Courtenay érzéseit, és mélységesen gyűlölte Komnenosz Máriát és az övéit. Isabelle hálát adott az égnek, hogy Onfroit megkímélte.

Túlságosan szerette ahhoz, hogy ne aggódjon érte, az iránta érzett szeretete azonban – s ez nem új felfedezés volt számára – sokkal inkább egy anya gyermeke iránti érzéseire hasonlított, mint egy hitvesére. Most már volt összehasonlítási alapja, s ez nem Onfroinak kedvezett. Olyannak látta végre, amilyen: túlságosan szép, túlságosan lágy, puhány, félénk, sőt gyáva fiú, akit mértéktelenül lesújt javainak elvesztése, és aki állandóan megnyugtatásra szorul a fenyegető, viharos időkben, a fegyverekkel teli világban, melyből semmit sem ért, s melytől retteg. A test örömeibe menekült, az egyetlen területre, ahol némi erőről tett tanúságot. Csakhogy Isabelle kiábrándulásában már nem találta meg ugyanazt az örömet a szerelmi játékokban, mint házasságuk elején, sőt, terhére volt a közeledés. Semmit sem mutatott ki ebből, hiszen sajnálta a fiút, és nem az ő hibája volt, hogy nem hasonlított a képre, melyet magában festett róla. Csak önmagát okolhatta a kisiklott házasságért, hisz ő akart olyan makacsul hozzámenni.

Bizonyára minden könnyebb lett volna, ha Thibaut nincs annyira a közelében ebben a túlnépesedett városban, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Olyan közel és mégis milyen távol! Amint Étiennette ismét a keze közé kaparinthatta, Isabelle gyakorlatilag fogoly lett a házban, ahonnan csakis az anyósa vagy Josefa kíséretében léphetett ki, aki gonoszságban felért úrnőjével. Onfroi sosem ment el otthonról, félt a bárók kendőzetlen tekintetétől. Tisztán kiolvashatta belőle a megvetést, mellyel övezték, így amikor nem éppen elragadó feleségét simogatta sokkal szívesebben maradt a szobájában vagy az udvarban, ahol egy pálmafa árnyékában olvasgatta a szomszédos érsekség könyvtárából elhozott könyveket, melyek valaha a tudós Guillaume de Tyr gyűjteményébe tartoztak. Isabelle a leggyakrabban imába menekült, és boldog volt, ha a tetőteraszról egy pillanatra megpillanthatta Thibaut-t, amint Balian és a márki mellett lovagolt, hogy ellenőrizze a város védelmi pontjait. A vasárnapi nagymise maradt az egyetlen alkalom, amikor Châtillon félelmetes özvegye megengedte, hogy köszöntse az édesanyját. A két nőnek éppen annyi ideje volt, hogy könnyes szemmel megölelje egymást, Étiennette máris visszaparancsolta Isabelle-t a helyére. A lány nem ellenkezhetett, hisz kezdődött a mise.

Thibaut is szenvedett. Szíve mélyén kincsként őrizte a néhány nap emlékét, melyet Isabelle közelségében tölthetett el, mielőtt Onfroi és az anyja felbukkantak. Most azonban megtiltotta magának, hogy szerelme közelébe menjen. Onfroi élt, és Isabelle-t a házasság szentsége fűzte hozzá. Ha Isabelle szabad lett volna, ő maga akkor is csak titkolt szerelmet remélhetett, hiszen bár nem volt hajlandó Gérard de Ridefort igájában élni, mégiscsak esküvel kötődött a Templomhoz, mely alól csak a pápa vagy egy igazi nagymester szabadíthatta fel.

Eközben még valaki figyelte egyre növekvő nemtetszéssel a fiatal hölgy bezártságát: Conrad de Montferrat első találkozásuk óta szerelemre lobbant iránta, mely pontosan olyan volt, mint ő maga: vad, durva, önző és szenvedélyes. Isabelle túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy erőszakkal magáévá tegye, de alig bírta türtőztetni magát, és megfogadta, hogy egymás után eltünteti az akadályokat, melyek a vágya előtt állnak. Isabelle az övé lesz, ellenezze bár az egész világ!

Egyelőre azonban későbbre kellett halasztania szerelmi tervei megvalósítását.

Megtörtént, amire Jeruzsálem bevétele óta számítani lehetett: Szaladin serege tábort vert a földnyelv végén, elállva a szárazföldre vezető utat. Montferrat azonnal megértette, hogy minden erejére szüksége lesz, amikor közölték vele, hogy egy sárga lobogó, magáé a szultáné, leng a Nagykaput védelmező tornyon: tehát áruló volt a városban, melyről azt hitte, szigorúan a kezében tartja. Mivel pedig a rossz hírek nem járnak egyedül, egyiptomi flotta vitorlái rajzolódtak ki a horizonton.

Miután kiadta a megfelelő parancsokat, melyekkel megelőzhették a falak és a kikötő védelmének hanyatlását, a márki összehívta a város fontos személyiségeit a kastély nagytermébe.

– Szembe kell néznünk Szaladin támadásával, és jó esélyünk van rá, hogy visszaverjük, ha mindenki teszi a kötelességét. Véssék mindannyian az eszükbe, hogy ez a földdarab a királyság utolsó bástyája, és innen indulhat majd meg a visszahódítás is. Semmi sem veszett el, ha él a hitük, hiszen segítség érkezik majd. Tudom, hogy nyugaton szervezik a keresztes hadjáratot, és nemsokára megérkeznek a csapatok, mert egyetlen korona viselésére méltó király sem nézheti tétlenül, hogy a Szent Sírt ismét bemocskolják a hitetlenek. Emlékezzünk azokra, akiktől kaptuk ezt a földet!

Átkozottak lesznek generációkon át, ha maguk miatt Bouillon Gottfried és a nagy jeruzsálemi királyok műve örökre elvész. Tehát ki fogunk tartani, hallják?! Kitartunk, míg megérkezik a segítség! Ehhez először is ki kell szűrnünk a gyengéket, akiknek gyávasága ki akar szolgáltatni minket a szultánnak! Valaki kitűzte azt a zászlót a falra: követelem, hogy adják ki nekem! Ha nem, elfogatok valakit maguk közül, csak úgy találomra, és felkötöm helyette!

Egy órával később megtalálták a bűnöst, és egyszerűen és gyorsan felkötötték a zavarkeltő lobogó helyére. Conrad de Montferrat ökölbe szorult kézzel nézte. Amikor a férfi kiszenvedett, a tenger által elárasztott árokba hajította a zászlót.

– Csak nem gondolta, hogy ilyen könnyen meghódítja a várost? – kiáltotta Szaladin felé, aki mamelukjai gyűrűjében közeledett a földnyelven. – Akiknek árulás járna a fejében, rosszabb sorsra számíthatnak, mint ez itt: forró olajba dobatom őket, mielőtt kidobnám neked felpuffadt testüket! Amit egy Montferrat megszerzett, nem ereszti, tudd meg!

– És mit tesz egy Montferrat azzal, aki megszerzett egy Montferratot?

A lovak lábai között két mameluk egy fehér hajú és szakállú öregembert vonszolt, majd arccal a falak felé fordítva megállították a szultán előtt. Finom sodronynadrágján

– az egyetlen ruhadarabon, melyet inge mellett meghagytak neki – látszott, hogy lovag, bár aranysarkantyúit elvették, és a mód, ahogyan végtelen fáradtsága ellenére felvetette a fejét, előkelő úrra utalt. Montferrat hátrahőkölt:

– Az apám! – suttogta. – Mit keres itt? Azt hittem, Rómában van, vagy legalábbis hazafelé tart a zarándoklat után, melyre múlt tavasszal indult, hogy mielőtt még túlságosan öreg lenne, utoljára láthassa Krisztus és Guillaume fia sírját.

Thibaut megértette, hogy Montferrat önmagához beszél, nem azokhoz, akik körülötte állnak: leghűségesebb barátja, Raimondo d'Acqui, Balian d'Ibelin és két piemonti báró.

Szaladin hangja metszőn, ironikusan harsant fel újra:

– Hallgass meg, Montferrat! Íme, a feltételeim: ha átadod nekem a városod, megkímélem a lakosokat, sőt, jól bánok velük. Ha nem, itt az apád, aki Hattin óta a foglyom. Először rá kell lőnöd, mielőtt minket elérnél.

Iszonyatos volt az alku. Mindenki átérezte. Montferrat halottsápadt lett, ahogy a rabszolgák az ároktól nem messze felállítottak egy póznát, melyhez kikötözték az öregembert, aki szinte eszméletét vesztette kimerültségében, ám ajka mozgásán látszott, hogy imádkozik. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, átérezve a fiában dúló harcot. A márki tárgyalni próbált:

– Válassz másik váltságdíjat! Ha az utolsó filléremig kifosztasz is, mindent megfizetek!

– Nem. Tyrt akarom, és az apád életben marad. Ha nem…

Tehetetlenségében megveszekedett düh tört a márkira:

– Inkább magam lövök az apámra, mint hogy átadjam neked a városom egyetlen kövét is!

Épp annyi ideje maradt, hogy védelmet keressen a várfal kőcsipkéi mögött: nyílzápor zúdult a falra, de mindössze kisebb sérüléseket okozott: az utolsó szavakra az összes falakon tartózkodó reflexszerűen a földre hasalt. Thibaut kikukucskált a gyilkos záporban.

– Elmennek! – kiáltotta, és felemelkedett, Montferrat azonban máris talpon volt, két kézzel a párkányra támaszkodva.

Mindannyian követték a példáját, és látták, hogy a szultán valóban visszavonul a földnyelv végére. A pózna még mindig ott állt, a hozzá kötözött öregemberrel, akivel ha nem a városból érkező nyilak, az éhség és a szomjúság végez majd. Borzalmas agónia várt rá, melyet természetesen lerövidíthetett egy könyörületes nyílvessző.

Hirtelen zuhogni kezdett az eső, ahogyan az gyakran előfordult a tél közeledtével a nagyon forró vidékeken, tovább növelve a szerencsétlen öreg márki magányát. A fia sötét tekintettel, némán, mellkasán összefont karral nézte.

– Nem hagyhatjuk ott! – tiltakozott Balian. – Sértés mindannyiunk számára!

– Gondolja, hogy én nem érzem át? – mordult fel Conrad. – Ha azonban kimegyünk érte, ki kell nyitnunk a kaput és a rácsot, le kell eresztenünk a felvonóhidat. Azok a kutyák másra sem várnak!

– Kérem, nagyuram – lépett előre Thibaut –, talán van más megoldás.

– Mi?

– Hamarosan beesteledik. Kimehetek a kikötőbe, keresek egy csónakot két emberrel, és beevezünk az árokba. Ezen az oldalon nem lehet túl meredek a partja.

Istennek hála az apját nem láncolták meg. Csak kötelek tartják, melyekkel hamar elbír egy éles tőr.

A jéghideg, kőszerű szempárban, mely mintha képtelen lett volna emberi érzések tükrözésére, hirtelen tűz villant.

– Próbáld meg! – mondta Montferrat. – De csak egy embert kapsz! Nem kockáztathatom, hogy hármat elveszítek!

Még mindig kitartóan és sűrűn esett, eláztatva az éjszakai tájat, amikor tizenegy óra körül Thibaut útnak indult társával, Jean d'Arsuffal, aki Balian távoli unokatestvére és fegyvernöke volt. A tizenkilenc éves fiú erős volt, akár a bivaly, és kedélyes természete Adam Pellicorne-ra emlékeztetett. Csodálattal átitatott, nem fitogtatott barátsággal viseltetett Thibaut iránt, és maga kérte a kegyet, hogy elkísérhesse. Nem volt annyira sötét az éjszaka, hogy elrejtette volna az egyiptomi gályákat, melyek körívben horgonyoztak a város körül, óvatos távolságban. Holnap bizonyára megpróbálnak bejutni a kikötőbe, melynek bejáratát a két torony között kifeszített hatalmas lánc zárta el. A kijutás nem okozott gondot a kis csónaknak, melyet a két, tetőtől talpig feketébe öltözött barát talált útra készen az egyik torony mellett. Ezen a részen könnyű volt átsiklani a lánc alatt.

Meg is tették. Jean szakértő magabiztossággal ragadta meg az evezőket: Sidonban töltötte a gyermekkorát egy rokonánál, és úgy hajózott, akár a vikingek, akiknek véréből csörgedezett néhány csepp az ereiben. Thibaut hálát adott az égnek: a kikötőn kívül erősen hullámzott a tenger, és a part felé sodorta a csónakot, de Jean d'Arsuf szilárdan tartotta, és némi erőfeszítés után megérkeztek a nemrég megnyitott árokba.

Az átvágott földnyelv ott húzódott felettük, akár egy kis fal. Itt csendesebb volt a hullámzás. Thibaut csáklyával a kezében felállt. Meglengette, eldobta, majd meghúzta.

Elsőre sikerrel járt: a vashorog szilárdan megakadt.

Azután csuklója erejével felkapaszkodott, és elérte a földet. A földnyelv elhagyatott volt, a végén azonban ott ragyogtak a muzulmán tábor tüzei. Ott állt a pózna, két lépésre tőle, s kikötözött, átázott áldozatát csak a kötelek tartották. Thibaut három tőrmetszéssel elvágta őket. Az öregember lerogyott a sárba. Mellé térdelve a lovag meggyőződött róla, hogy bár nagyon gyengén, de lélegzik. Sietnie kellett!

Odavitte az árok széléhez, fogta a derekára tekert kötelet, és ráerősítette az öregre.

Halk füttyentéssel értesítette Jeant, majd nagyon óvatosan, de a kötelet erősen tartva leeresztette a testet a fegyvernök kitárt karjaiba. Ebben a pillanatban hirtelen széllökés rendítette meg, de szilárdan állt a lábán, és nem engedte el terhét. Jean elfojtott hangját hallotta:

– Fogom! Jöjjön! Zajt hallok!

Thibaut is hallotta. Fáklyákkal felszerelkezett férfiak közeledtek. Bizonyára meg akarták nézni, hogy van a fogoly. Thibaut nem várta be őket. Egy szempillantás alatt leereszkedett a csónakba, és megpróbálta kiszabadítani a csáklyát, de az erősen tartott.

Hátra kellett hagynia. Közeledtek a fáklyák, miközben Jean őrült tempóban evezni kezdett, egyszerre harcolva a széllökésekkel és a hullámok tajtékával.

– Segítek – ajánlkozott Thibaut.

A fiatalember mellé ült, és megragadta az egyik evezőt. Együttes erőfeszítéssel megkerülték a lánc tornyát, éppen abban a pillanatban, amikor a katonák elérték a póznát. Még hallották dühödt kiáltásaikat, valamint a harcosok erre felelő gúnyos nevetését, akik a várfalról íjjal a kezükben figyelték a mentőakciót, anélkül, hogy észrevették volna őket.

A kikötőben, melyet most tűz világított meg, Conrad de Montferrat és Balian d'Ibelin várta őket egy vízbe merülő kőlépcső tetején, melyet síkossá tett az eső. Jean ügyesen kikötötte a csónakot egy rozsdás karikához, Thibaut pedig máris felemelte a mozdulatlan öregembert.

– Add ide! – parancsolta keményen Montferrat.

Sovány, alacsony termetét meghazudtoló erővel karjába emelte az apját, és felvitte a veszedelmes lépcsőfokokon, anélkül, hogy bárki segítségét is elfogadta volna, majd lefektette az előkészített hordágyra.

– A kastélyba! – kiáltotta. Nem mondott köszönetet a két megmentőnek, és vörös köpenye beleveszett az éjszakába.

Az eső, mintha csak a visszatérésüket várta volna, pihenőt tartott. Balian fahéjas forralt borral kínálta őket, majd egy mosoly árnyékával megjegyezte:

– A márki túlságosan értékes ember ahhoz, hogy elidőzzünk ilyen részleteknél, nem igaz?

III. Guillaume de Montferrat hajnalban halt meg, a felkelő nap fakó, szürkés fényében, éppen akkor, amikor az ellenséges táborban egy kis domb tetejéről imára szólították Allah katonáit.

– Ma éjjel átadjuk Istennek – jelentette ki Conrad. Azután hirtelen Thibaut felé fordult, aki újra elfoglalta helyét Balian mellett, és rászegezte sasszemét:

– Nem fogom elfelejteni!

Tyr ostroma nem tartott sokáig. Az egyiptomi flottára számítva, hogy eltorlaszolja a kikötőt, és nem engedi, hogy a frank hajók kifussanak, Szaladin ugyan felállíttatott három-négy ostromgépet, kőhajítót és katapultot a földnyelven, de a keskeny területen nehézkes volt a használatuk. Annál is inkább, mert a falakon belül a lövedékek csak a város kis részét érhették el, és nem okoztak nagyobb károkat. A blokád hatékonyabbnak látszott, bár a gazdag és jól ellátott Tyr

.sokáig ellenállhatott. Beköszöntött azonban a rossz évszak, és nem volt a szultán ínyére a gondolat, hogy ezen a szűk kis területen töltse. Még kevésbé az emírjeinek, akik alig várták, hogy végre kiélvezhessék hódításaik gyümölcseit. A muzulmánok a keresztényekhez hasonlóan nem tartoztak folyamatos szolgálattal a hűbéruruknak.

Mint a nyugatról érkezett seregeknél, melyek meghatározott időre álltak csatarendbe, Allah katonáira is csak időszakos kötelezettség vonatkozott. Conrad de Montierrat elhatározta, hogy döntésre viszi a helyzetet.

Tíz gálya fogta körül Tyrt, és ahogyan az gyakran előfordul, amikor a támadó azt hiszi, nincs más dolga, mint megvárni, míg az ostromlott megadja magát, éjszakánként rosszul őrizték őket. December 30-ának éjszakáján Montferrat a lehető legnagyobb titokban kifuttatta a kikötőből hajóit két provence-i gálya kíséretében. Teljes volt a meglepetés: öt muzulmán hajót megtámadtak és elfoglaltak. Ezt látva az öt másik elmenekült Bejrút felé, de a frank hajósok üldözőbe vették őket. Éppen mielőtt utolérték volna a menekülőket, a hajók a parthoz úsztak, és a legénység a szárazföldön futott tovább.

Reggelre Szaladin felmérte, hogy vesztett. Annál is veszedelmesebb lett volna tovább makacskodnia, mert a kémeitől megtudta, hogy Rőtszakállú Frigyes vezetésével keresztes hadsereg készül útnak indulni. Feloldotta tehát az ostromot, és visszatért Damaszkuszba, mélységes felháborodással Montferrat márki iránt, akit nem lesz könnyű megtörnie. Politikai géniusza ekkor ragyogó ötletet súgott, mely arra a furcsa sorsszerűségre alapozott, mely szerint a frank hercegek egymás ellen fordulnak.

Elhatározta, hogy szabadon engedi a Lusignanokat: Guy királyt és Amaury főparancsnokot, ahogyan arra Sybilla királynő kérte, aki eljött hozzá Tortosából, ahol a templomosok védelme alatt élt. Már akkor meg kellett volna tennie, amikor Hattin után Guy segített neki megszerezni Askalont és a többi Jeruzsálem környéki várost.

Azért nem tette, mert a mindig bizonytalan, mindig habozó Guy nem tudta, hová menjen, és mivel jól bántak vele, nem bánta a fogságát. Most azonban a bizonytalan kis király fontos bábunak bizonyult a sakktáblán. Szabadon engedte az öccsével és még néhány fogolytársával, miután illendően felszerelte őket és esküjüket vette, hogy

„tengerre szállnak”, nehogy kísértésbe essenek, hogy ismét fegyvert fogjanak ellene.

– Megmaradt magának Tyr kikötője, mely Montferrat márki kezén van – mondta Guynek. – Ott gond nélkül hajóra szállhat szépséges feleségével, a királynővel…

A „király” mindent megígért, amit csak Szaladin kért, és talán még a szavát is állta volna, ha nincs a felesége és az öccse. Mindketten tudták, mit jelent az egykori föníciai város: legyőzhetetlen erődítményt a végtelen tengeri horizontokkal szemben. Miért ne használnák kiindulópontul a területek visszahódításához? A szent helyek elvesztése talán végre felrázza az európai uralkodók önző tétlenségét.

Reményteljes álmokkal indultak tehát útnak a tengerpart felé.

Tyrben Conrad de Montferrat nem álmodozott. Nem volt szokása. Mélységesen kiélvezte ugyanakkor a jelen ígéretekkel teli pillanatait. Visszaszorította Szaladint, és remek hírt kapott: a férfi, akitől a legjobban tartott, aki közé és a frank királyság feletti hatalom közé állhatott volna, nem volt többé: az év utolsó napjaiban III. Tripoliszi Rajmund mellhártyagyulladást kapott, melyet tovább súlyosbított a bánat és a levertség, melybe azután zuhant, hogy megmenekült a hattini pokolból. Örököse a tehetetlen III. Antiochiai Balduin fia volt, aki nem képvisel majd komoly erőt Szaladinnal szemben, ha egyáltalán szándékában áll szembenézni vele.

Minden a lehető legjobban alakult tehát, amikor egy este, melyen éppen Acqui barátjával sakkozott, odakint megszólaltak a harsonák, és bejelentették, hogy a jeruzsálemi király és királynő kívánnak bevonulni „jó városukba, Tyrbe”.

A márki felvonta a szemöldökét, és szemében gúnyos láng villant:

– Merthogy van még jeruzsálemi király és királynő? Honnan szalasztották őket, hogy nem tudják, hogy ma már senkik?

Ennek ellenére nem tehette meg, hogy válasz nélkül hagyja, hogy zörgetnek a kapuján. Ha csak Guy érkezett volna meg, Conrad bizonyára nem hajlandó kimenni hozzá, ott volt azonban Sybilla is, aki akár tetszett a márkinak, akár nem, egykor a sógornője volt. Félbehagyta a sakkpartit, és kiment a várfalra. Ahogy kihajolt a párkányon, a könnyű esti ködben megpillantotta a kis lovas csoportot, melynek középpontját a világ legszebb párja alkotta: valóságos kék-arany szimfónia volt. Sybilla szépségét, aki elragadó volt fehér kancáján, bélelt bársonyköpenybe burkolózva, szakértőként csodálta, a férje képe azonban hidegen hagyta. Guy szép arca és magas alakja talán királyi megjelenést kölcsönzött neki, de mindössze a megjelenése volt királyi.

– Üdvözlet, nemes hölgy, és magának is, nagyuram! Megtudhatom, mit kívánnak?

– Guy vagyok, Jeruzsálem királya, ő pedig a királynő, a feleségem. Be akarunk menni a városba, mely a miénk. Engedje le a felvonóhidat!

– A városba, mely a maguké? Minek? Hogy a kíséretében beengedje Szaladint, ahogyan beengedte Askalonba és más városokba? Soha! Tyr az enyém, mert elfoglaltam és megmentettem Jeruzsálem sanyarú sorsától. Nem engedem be magukat.

Még egy lovas léptetett Guy mellé.

– Amaury de Lusignan vagyok, a királyság főparancsnoka. Megparancsolom, Montferrat márki, hogy fogadja Jeruzsálem királyát és királynőjét! Ez a kötelessége!

– A Jeruzsálemi Királyság nincs többé, így nem lehet sem királya, sem főparancsnoka. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Isten óvja magukat, ha van még kedve hozzá!

Ezzel Conrad ironikus intéssel eltűnt a várfalról. Esti látogatói dühösen és elképedten kénytelenek voltak visszafordulni északra, Tripolisz felé, ahol menedéket reméltek. Most, hogy az örök ellenség, Rajmund gróf eltávozott az élők sorából, könnyebb lesz kiegyezni az utódával, aki minden erősítést szívesen fogadott. Szaladin kezdett egyre jobban rátelepedni.

Talán értékes tény lesz, hogy nála van a felszentelt király, amikor megérkezik Rőtszakállú Frigyes keresztes hadserege. A nem túl intelligens Guy csak egy dolgot felejtett el: Montferrat a császár unokaöccse volt.

Tyrben eközben az élet visszatért a mindennapi kerékvágásba, de növekvő

türelmetlenséggel várták Rőtszakállú Frigyest. Montferrat azzal ütötte el az időt, hogy tovább erősítette a város védelmét, melyben egyre nőtt a népesség: egymás után érkeztek a lovagok és bárók, akik megszöktek a muzulmán börtönökből, vagy egyszerűen csak szabadon bocsátotta őket a szultán, ha alkalmasnak találta a személyiségüket arra, hogy zavart keltsenek, és tovább növeljék a feszültséget Conrad és Guy között. Így történt, hogy egy napon a királyság egykori udvarnagya és Akra utolsó kormányzója, Jocelin de Courtenay is áthaladt a felvonóhídon.

Thibaut nem tudta meg azonnal, mert az apja érkeztekor nem volt a kastélyban.

Montferrat megbízta, hogy a kikötőben felügyelje az egyik lánctartó torony megerősítésének munkálatait. Jean d'Arsuf, Balian küldötte figyelmeztette.

– Balian nagyúr tudja, hogy ön komoly ellenérzésekkel viseltetik iránta, de arra kéri, legalább egy kis ideig tegye félre a gyűlöletét. Úgy tűnik, az apja sokat szenvedett a fogsága alatt: sebesülések vannak az arcán, és selyemcsuklyát hord, hogy eltakarja a fejét ért égési sérüléseket

– Hol szerzett ilyeneket? Nem tartott olyan sokáig a fogsága, hisz egyetlen kardcsapás nélkül átadta Akra kulcsait! Ráadásul Szaladin nem bántalmazza az előkelő

foglyait, hisz szép váltságdíjat remél értük. Bár nem tudom, ki fizetett volna érte bármit is. A szultán igen nagy jóindulatról tett tanúságot, hogy szabadon engedett valakit, akit bizonyára megvet…

Thibaut nem tette hozzá, hogy nem nehéz kitalálni, mi volt Szaladin hátsó szándéka. Határozott okkal engedte el Courtenayt, különben miért küldte volna Tyrbe, olyan emberekhez, akiknek mind jó okuk volt rá, hogy gyűlöljék – mint Balian és az övéi –, ahelyett, hogy Tripoliszba indította volna az unokahúga, Sybilla után? Ráadásul Jocelin sebei és égései bizonyára a lepra látható jeleit leplezték, ezt a véleményét azonban megtartotta magának.

– Ha olyan rossz állapotban van – folytatta –, miért nem viszik a Szent Péterkórházba? Nagyon jók a pisai orvosok!

– Egy ilyen előkelő úr a kórházban, a pórnéppel együtt? No de barátom! – kiáltott fel megbotránkozva Jean. – Azt sem engedi, hogy egy felcser megnézze: azt mondja, pihenéssel és jó táplálkozással magától meggyógyul a baja…

– Meglepne! Valami azt súgja, hogy az ő bajai sosem gyógyulnak meg. És jól is van így – vetette oda dühösen Thibaut.

– Ó! Hogyan beszélhet így? Nem az édesapja?

– Az apám? Miért? Mert teherbe ejtette az anyámat, azután pedig elhagyta? Csak rosszat kaptam tőle.

– Azért elismerte magát.

– Mert kierőszakolták tőle. De hagyjuk. Menjen vissza a kastélyba! Mondja meg Balian nagyúrnak, hogy felkeresem Fabrégues urat, a provenge-i kereskedőt.

Ezzel magára hagyva az elképedt fiatalembert nagy léptekkel távozott, és felfelé vette az irányt a főutcán a Zöld palota felé, ahol a provence-iak üzletei álltak. Nemrég barátságot kötött a kövér, joviális férfival, akivel a kikötőben ismerkedett meg, és akinél szívesen elidőzött a vászontetővel védett üzletben, friss bort kortyolgatva és a kereskedő szülővárosának, Marseille-nek a történeteit hallgatva. Aznap azonban Simon Fabrégues nem volt otthon, és Thibaut megnyugvást keresve a katedrálisba indult, hogy imában kérje az urat, oldja fel haragját, miközben remélte, hogy megpillanthatja Isabelle-t, akit az anyósa hosszas térdeplésekre kényszerített a főoltár előtt, mely felett egy fenséges Krisztus uralkodott ijesztően merev és tágra nyílt tekintettel. A templomot I. Balduin alatt építették újjá bizánci stílusban, szép porfíroszlopokkal, melyek egykor az eredeti bazilikához tartoztak.

Odabent a számos olajlámpás apró lángjának fényében asszonyok tolongtak.

Mindig sokan voltak a vészterhes időkben, de egyikük sem hasonlított Isabelle-re. Úgy tűnt, bármennyire nagy szüksége is lenne rá ebben a percben, Thibaut nem talál sem a barátság, sem a szerelem támaszára. Csak Isten felé fordíthatta haraggal és erőszakkal eltelt lelkét. Tehát imádkozott. Legalábbis megpróbált, ám sosem érezte még ennyire sivárnak és nehezen járhatónak az ég útjait. Akár tetszett, akár nem, annak a férfinak a vére csörgedezett az ereiben, bosszúszomjas vér, mely nem ismer megbocsátást annak számára, aki megkínozta Ariane-t, azután, hogy lopni merészelt az enkobaolajból, melyre oly nagy szükség volt a leprás király bátorságának támogatásában. Hogyan nézhet gyűlölet nélkül arra a nyomorultra, ha Isten és a Szűzanya nem siet segítségére?

Sokáig térdepelt a márványkövezeten, segítséget, tanácsot, megnyugvást remélve.

És megérkezett a megnyugvás. Mintha Balduin hangját hallotta volna, mely eszébe idézte a sírján megtörtént csodát. „Isten megkönyörült az áldozaton, míg a hóhér már megkapta büntetését. Hagyd, hogy a betegségbe haljon bele, melyet saját hibájából kapott el! Hagyd beteljesülni Isten igazságát! Még sok dolgod van a földön. Ne terheld meg a lelked halálos bűnnel!”

Kissé megnyugodva hagyta el a templomot. Félénk napsütés ragyogta be a várost és a tengert, ahol a szélben két éppen kifutó hajó sárga és piros vitorlái billegtek. Thibaut mélyen beszívta a finom sós illatot, és megindult a kastély felé. Felesleges tovább késleltetnie az elkerülhetetlen találkozást. Ha túlságosan kemény és elviselhetetlen lesz a közelség, elhatározta, hogy megkéri Baliant, küldje el, ahová csak hasznosnak gondolja…

A sors azonban másképp határozott.

Isabelle lakóhelyének utcájából kifordulva Thibaut megpillantotta Jocelint. Hosszú botra támaszkodva, bélelt köpenybe burkolózva, fején vörös selyemcsuklyával az egykori udvarnagy egyenesen felé tartott. Thibaut éppen erről a fejfedőről ismerte fel, melyről Arsuf beszélt, mert a szakáll keretezte arcot még be nem gyógyult sebek borították. Courtenay kék szemében – melyet fia nem örökölt – mégis ugyanaz a gonoszság csillogott.

– Tehát itt vagy! – kiáltotta teli tüdőből. – Hálát adni indulok az Úrnak, hogy megkímélt, és éppen az utamba küld téged. Micsoda öröm!

Botját előreszegezve Courtenay megindult felé, olyan gyorsan, amennyire csak új keletű sántasága engedte, és kitárta a karját, hogy megölelje a fiát, akit mindig is gyűlölt. Thibaut kinyújtotta a karját, és a köpeny brokátját érintve kikerülte a kínos ölelést.

– Öröm? Ez újdonság közöttünk! Sosem vettem észre, hogy kedvelne.

– Nos, mondjuk úgy, megkedveltelek. Hajdan elviselhetetlen voltál. Most azonban szorosabbra kell fűznünk a családi szálakat. Hisz az egyetlen gyermekem vagy…

– Kissé későn döbben rá erre. Én inkább el is felejteném!

– Makacs alak vagy! Régóta tudom. Végül is rám hasonlítasz. Úgyhogy felejtsük el a múltat, és öleljük meg egymást!

Újra megpróbált közelebb lépni, de Thibaut hátrált.

– Nem!

– Nem? No de miért?

– Mert ma már tisztán látok. Bevallom, egy pillanatra meglepett a magára sehogyan sem jellemző jóindulata, de nem a gyengédségét akarja átadni nekem ezzel a Júdás-csókkal. A betegségét, nem igaz, apám? A leprát, mely legalább annyira emészti a testét, mint a lelkét.

– Hallgass! Megőrültél? Én leprás lennék? Honnan veszed?

– A jeruzsálemi palotája pincéjéből, ahová kiláncoltatta Ariane-t, borzalmas halálra szánva!

– Borzalmas és megérdemelt halálra! Az a rothadó ribanc hozzám mert dörgölőzni…

Barna haja keretében Thibaut arca kőkeményre dermedt.

– Ezért az aljas sértésért, mindazért, amit vele tett, és az enkobáért, melyet nem átallott ellopni, meg kellene ölnöm! – morogta összeszorított fogakkal. – De menjen az útjára, és a jövőben felejtsen el!

– Felejtsem el, milyen szép fiút szült nekem a lotyó anyád? Soha! Csodálatos vagy, és egészséges. Elhatároztam, hogy mindent megosztok veled…

Mielőtt Thibaut, akit undorral töltöttek el a hallottak, harmadszor is eltaszíthatta volna, Jocelin a nyakába ugrott, és nem is sejtett erővel szájon csókolta. A fiú irtózva el akart húzódni, ám az ölelő karok rövid kiáltással elengedték a nyakát, és Jocelin a földre rogyott előtte. Ki tudja, honnan eldobott tőr állt ki a hátából…

Thibaut döbbenten nézte a mozdulatlan testet, és letérdelt, hogy megnézze a halálos fegyvert, melyet hatalmas erővel dobhattak el. Felpillantott a gyilkost keresve, ám máris tömeg gyűlt köréjük Az élükön egy nő kiabált dühösen. Szavai az utolsó ítélet harsonáiként visszhangoztak a fülébe:

– Gyilkos! Apagyilkos! Nézzétek: ez a nyomorult megölte öreg édesapját! Láttam!

Mindent láttam!

Ki tudja, ő is honnan érkezett, de Josefa Damianos vádolta a bűnnel, és izzította ellene a máris felbőszült tömeget…

XIII. fejezet Isabelle és a szenvedés

A katedrálisba tartó két pap érkezése mentette meg Thibaut-t. A Josefa feltüzelte tömeg kész lett volna felkoncolni. A két pap nem sokat törődve a keresztényi gyengédséggel erős ütéseket osztogatva kiszabadította, és hátralökte azokat, akik éppen fojtogatták:

– Krisztus nevében, vissza! – kiáltották. – Hagyják ezt az embert! Szégyen, hogy kezet emelnek rá Isten háza előtt!

– Megölte az apját! – üvöltötte Josefa. – Apagyilkos!

– Ha így is van – mondta az egyik pap –, az igazságszolgáltatásra tartozik! El kell vinni a kastélyba!

Könnyebb volt mondani, mint megvalósítani: Thibaut eszméletlen volt. Ruhája elszakadt, félig meztelen volt, s testét sebek borították. Vérzett mindenhol, ahol a fúriák karmai belemartak.

– Az ég összes szentjére, ez egy lovag – állapította meg a pap. – Ezért felelniük kell.

Hol van az áldozat?

– Itt – felelt egy halász, aki Jocelin mellett térdelve éppen kihúzta a gyilkos fegyvert. – Látja, milyen szép tőr? Úri fegyver…

Azután térden hátrébb húzódott, majd felállt, és hogy lássa a halott arcát, levette róla a vörös csuklyát, mely nagy barna foltokat fedett fel. Lázasan keresztet vetett:

– Mindenható Isten… leprás! – zihálta.

– Senki ne érjen hozzá! A skandelioni lepratelepről majd eljönnek érte, hogy a hozzá hasonlók mellé temessék. Addig is le kell takarni, és körbe kell rakni kövekkel.

Ennek meg hozzanak egy hordágyat!

Miközben Thibaut-t elvitték, Josefa az érseki palota sarkán egy alacsony, rövid lábú férfihoz sietett, akinek hatalmas izmai szinte szétfeszítették ruháját. Az asszony egy erszényt csúsztatott a kezébe:

– Szép munka volt! Látod, igazam volt, hogy a nyomába szegődtünk. Valami azt súgta, hogy hamar találkozik a fiával és a halálával! Most tűnj el! Az úrnő elégedett lesz!

Szoknyáit felnyalábolva futni kezdett, hogy utolérje a kis csapatot, mely a továbbra is eszméletlen Thibaut-t kísérte a kastély börtöne felé. Döntő fontosságú lesz a vallomása, hogy hóhérkézre juttassa a fattyút. Már csak azt kellett megtudnia, hol őrzi Agnès igazgyöngy és rubin láncát. Mindegy, Étiennette asszony méltón megjutalmazza majd szolgálóját, aki megszabadította a szép lovagtól, akiről a menye álmodozik.

Amikor Thibaut iszonyatos fejfájással végre magához tért, egy kis helyiségben feküdt, mely csak börtön lehetett, és valaki égette az arcát: ecettel mosta a sebeit:

– Magához tér, nagyuram! – hallotta Jean d'Arsuf hangját.

A sebesültnek sikerült résnyire nyitnia feldagadt szemhéját, és látta, hogy Balian áll ott összefont karral a fegyvernöke mellett, aki éppen őt ápolta. A falra rögzített fáklya fényében nagyon felhős volt az arca.

– Hall engem, Thibaut? – kérdezte.

– Igen…

– Nagyon rossz helyzetbe került! Hát nem küldtem el magához a fegyvernökömet, hogy figyelmeztesse, hogy őrizze meg a nyugalmát? És erre mit tesz? Az első

találkozásra megöli!

– Nem én öltem meg! Nem én voltam…

– Nem magától került a tőr a hátába, gondolom?

– Nem, biztosan nem! De nem én döftem bele. Az az ember…

– Az apja!

– Könyörüljön, Sir Balian! Régóta tudja, kölcsönösen hogyan érzünk egymás iránt.

Az az ember mégis rám vetette magát, hogy szájon csókoljon… hogy elkapjam a betegségét…

– Milyen valószínű! Leprás lesz egyetlen csóktól, maga, aki éveken át élt Balduin mellett, anélkül, hogy elkapta volna a kórt? Nem természetes, hogy egy kétségtelenül nagyon beteg öregember ki akar békülni az egyetlen fiával és meg akarja ölelni?

– Hagyjon magamra, nagyuram, ha kész az ítélete! Lovagi becsületemre és a királyom szent emlékére esküszöm, hogy nem öltem meg az udvarnagyot… Most pedig hagyjon sorsomra, ha csak ennyit tud mondani.

Balian leguggolt, hogy közelebb kerüljön hozzá:

– Nem. A végletekig próbára akartam tenni, hogy bizonyosságot szerezzek, de soha egy percig sem kételkedtem a szavában. Sajnos nem tőlem, hanem Tyr urától függ a sorsa. És arra, aki megöli az apját, máglyahalál vár!

Thibaut bátorsága ellenére megremegett. Tűzhalál! Vajon képes lesz méltósággal viselni, miközben tudja, hogy ártatlan?

– Isten kegyelmére, Balian úr! – sóhajtotta. – Nem tudom, miért vádol az a nő!

Semmi oka rá, hogy gyűlöljön!

– Azt is állítja, hogy maga rossz ember, és Jeruzsálemben meglopta Ágnest a halálos ágyán.

Thibaut-ban kigyúlt a fény. A lánc! Ez a Josefa biztosan meg akarja szerezni magának. Szívből felnevetett:

– Mielőtt meghalt, Agnès, aki tudta, hogy mennyire nem érdekelnek a kincsek, megajándékozott egy nagy rubinlánccal. A lakosztályomban van. A halálom után adja oda annak, akinek csak akarja!

– Még nem halt meg! És mindent megteszek, hogy megmentsem. De attól tartok, az eljárástól nem tudom megkímélni. A városiak, akiket feltüzelt az a némber, úgy üvöltenek, akár a sakálok…

– Miért nem hallgattatják el? – kiáltott fel felháborodottan Arsuf. – Hiszen csak a Krak hölgyének a cselédje! Az úrnője megrendszabályozhatná.

– Az úrnőjének semmi oka rá, hogy szeressen, és még kevesebb, hogy megvédjen –

sóhajtotta Thibaut. – Éppen ellenkezőleg…

– Megpróbáljuk tisztázni a helyzetet – ígérte Balian. – Addig is pihenjen és bizakodjon! Hoznak ennivalót!

Thibaut azonban nem tudott sem enni, sem aludni. Fájt a teste, s még inkább a lelke. A villámcsapásként rászakadt katasztrófa olyan borzalmas távlatokat nyitott előtte, hogy szinte megsemmisült bele, és bánta, hogy nem koncolták fel ott a katedrális előtt. Legalább a legrosszabbat elkerülhette volna: megfosztják lovagi rangjától, elveszíti a becsületét, és tűzre vetik, akár egy pestises hulláját. Jobban belegondolva ez az utolsó részlet nem is a legrosszabb volt, hiszen a halál véget vet majd neki. Inkább az bántotta, hogy a név, melyet Jocelin oly méltatlanul viselt, örökre megvetés tárgya lesz. Isabelle-re is gondolt: vajon viszontlátja még szép hölgyét, akinek képe mindig segítette, hogy megőrizze tisztaságát? És vajon hullat majd könnyeket az emlékére?

Ha azt gondolta, már másnap Tyr ura elé viszik, tévednie kellett. Napokon át csak a foglárt látta, aki az ennivalót hozta. Most már evett, hisz felmérte, hogy minden erejére szüksége lesz, ha eljön az idő, és nem akarta egy félig tönkrement alak csúf képét hagyni maga után. Bő hét telt el, mire Balian ismét felkereste.

– Holnap lesz – közölte, miután örömmel megállapította, hogy a fogoly jobb színben van. – Montferrat nem akart korábban bíráskodni, remélte, hogy elcsitulnak a kedélyek.

– Hálás vagyok a jóindulatáért, de Josefa Damianost kellene lecsillapítani, és gondolom, ő most is ugyanolyan agresszív.

– Nem tudom. Étiennette asszony bezárta a házát… És nemes feleségem hiába próbálta meglátogatni a lányát, akiről azt mondják, beteg. Már nem jár a katedrálisba.

– Beteg? – tört rá Thibaut-ra az aggodalom. – Remélem, nem súlyos?

– Ha kíváncsi a véleményemre, és a királyném véleményére, egyáltalán nem beteg.

Étiennette asszony egyszerűen visszaél a hatalmával, és bezárja. Ugyan, barátom, szedje össze magát, és csak magára gondoljon! Montferrat, ebben biztos vagyok, tisztázni akarja magát. De maga is tudja, mit jelent számára és a királyság jövője számára ez a város, és…

– … és nem kockáztathatja, hogy zendülés tör ki, mely meggyengíti a pozícióját.

Megértem. De annyira szeretném elkerülni a szégyent, hogy megfosztanak a lovagságomtól, összetörik a fegyvereimet, és sárba tiporják a nevemet…

– Azt az udvarnagy már sárba tiporta, és mindazon bárók között, akik ide menekültek, egyetlenegy sincs, aki sajnálná őt. Inkább magát szánják!

– Inkább megkereshetnék az igazi gyilkost… Mindenesetre ez mégis vigasztaló.

Valójában azonban soványnak bizonyult ez a vigasz, amikor másnap megláncolva, őrök kíséretében a főúri bíróság elé vezették a kastély nagytermébe. Conrad de Montferrat szokása szerint pompázatos öltözékben, a legmagasabb széken elnökölt a lovagjai, a menekült bárók és a város előkelőségei között. Látszott az arcán, hogy rossz napja van. A terem jobb oldalán álló székben foglalt helyet Josse érsek képviseletében az érseki diakónus és a papság egy része.

Keresztbe tett lándzsás őrök tartották vissza a tömeget, mely fedetlen fejjel tolongott a terem végében.

Amikor behozták a foglyot, rosszat sejtető moraj futott végig, melynek a márki zengő hangja vetett véget. Thibaut nem értette, miért kel fel ellene ez a város, ahol szinte senkit nem ismer, és miért találkozott ilyen egyhangú egyetértéssel Josefa Damianos vádja. Azt sem értette, ami ezután következett. Döbbenetesen rövid volt.

A márki egyik írnoka felolvasta a vádiratot, melyben az apagyilkos és a tolvaj szavak szerepeltek, kiváltva Thibaut felháborodását:

– Egy lovag nem lop. Az ékszert néhai Agnès de Courtenay adta nekem jutalmul a szolgálatokért, melyekkel a fiát, IV. Balduin királyt öveztem. Azért is adta, mert nincs másom, csak a kardom. Kész vagyok a becsületemre megesküdni!

Szavait vita követte, melyet zavarossá tett a közönség zúgása, melyet nehéz volt túlkiabálni. Egyedül Simon Fabrégues próbálkozott hősiesen. Megpróbált hangot adni a barátságnak, mely a Courtenay fattyúhoz fűzte, és szilárd meggyőződésének, hogy ártatlan a gaztettekben, melyekkel vádolják.

Montferrat egy darabig figyelmesen hallgatta a hangzavart, mérlegelte az érveket és ellenérveket. A vádlott hallgatott, képtelen volt elviselni a gyűlölködő kiáltásokat, melyeket nem érdemelt ki, Josefa azonban teli tüdőből harsogott. A márki pillantásával a környezetében lévő lombardokat faggatta, akik szemmel láthatólag nem kívántak beleavatkozni a számukra közömbös helyi ügybe. A menekültek is hallgattak, nem akarták magukra haragítani a helyieket, akik befogadták őket. Egyedül Balian d'Ibelin támadt keményen Josefának, de nem sikerült meghátrálásra bírnia: az asszony továbbra is állította, hogy látta, amint Thibaut beledöfte a tőrt az apjába, amikor az megölelte, és azt is, hogy Jeruzsálemben rajtakapta, amikor lopott az ékszeres dobozból. Balian azt hitte, ezzel megfoghatja:

– Akkor hogy lehet, hogy érintetlenül megtalálták a dobozt? Szemmel láthatólag nem hiányzott belőle semmi, csak talán a lánc, mely egyébként nem volt a lakosztályában, ott, ahol jelezték!

– Miért szolgáltatott volna bizonyítékot a gaztettére? Biztosan elrejtette valahová!

– rikácsolta az asszony. – Vessék alá kínvallatásnak, és megtudják tőle az igazat!

– Legszívesebben magát vetném alá kínvallatásnak, mert rossz ember, és hazudik!

– kiáltotta dühösen Ibelin. – Reszkessen Isten haragjától!

– Olyannyira nem reszketek, hogy Istenre esküszöm, hogy a színtiszta igazat mondtam: azt, amit a szememmel láttam!

Thibaut már nem is figyelt oda. Mindez semmire sem volt jó, és már nem is érdekelte attól a pillanattól kezdve, hogy megértette, most valóban ellopták a láncot.

Túlságosan erősen akarják a halálát…

A halálát, melyet az elöljárók és az egész város zajos kiáltásokkal követelt.

Montferrat mozdulatlanul ült a székén, és könyökét az oroszlánmancs karfán nyugtatva, állát kezébe támasztva hallgatott. Tekintete azonban oda-vissza járt a megszólalók között. Akkor sem mozdult, amikor az elöljárók vezetője elé állt, és követelte, hogy a foglyot azonnal vessék máglyára. Ragadozótekintete mereven a férfi szemébe fúródott, és hátrálásra késztette. Végül felállt, és szétvetett lábakkal, kezét a combján nyugtatva szinte tapintható megvetéssel végigmérte az egybegyűlteket.

– Ez az ember – dörögte –, akinek számomra érthetetlen okból a halálát akarjátok, az életét kockáztatta, hogy nemes atyámat, III. Guillaume de Montferrat-t megmentse a méltatlan sorstól, melyre Szaladin szánta. Ezért, és mert a szememben egy lovag szava többet ér, mint egy némberé, nem adom ki nektek!

Újra felzúdult a tömeg. Montferrat még hangosabban kiáltotta:

– Elég! Hallgassatok, vagy megparancsolom az őreimnek, hogy botozzanak meg titeket! Még nem végeztem!

Miután ismét csend lett, melyet alig zavart meg itt-ott homályos suttogás, a márki folytatta:

– Bizonyíték hiányában nem áll módomban elsöpörni a vádakat, és tiszteletben kell tartanom a helyi szokásokat, de érvényre juttatom a magam igazságát, én, Conrad de Montferrat, aki nélkül mostanra a szultán rabszolgái lennétek. Tehát úgy határozok, hogy kiátkozom ezt az embert, és átadom Isten igazságszolgáltatásának.

Sztentori hangjának ismét túl kellett kiabálnia a tiltakozást és a morajt, mely azonban gyengébb volt, mint az imént.

– Csendet! Kivezetik a városból, fegyvertelenül, mezítláb, és nem lesz rajta más, mint a nadrágja és az inge. Menjen, ahová a Mindenható veti. Ilyen felszereléssel nem jut messzire ezen a veszélyekkel teli vidéken…

Ez alkalommal helyeslő moraj hallatszott, de túlságosan halkan ahhoz, hogy a márki elégedett lehessen vele.

– Hozzáteszem, hogy a Nagykapunál és a városfalon ott állnak majd az íjászaim, készen lőni mindenkire, aki segítséget akarna vinni neki, de azokra is, akik bántani merészelik, kövekkel vagy mással hajigálják. És az íjászaim pontosan céloznak! Most vigyék el! Utat, vagy megbánják!

Thibaut megmenekült a máglyától, és ezzel Montferrat megfizette a tartozását. A maga módján azonban, és ez a mód nem tetszett Baliannak.

– Ezzel másfajta halálra ítéli, márki. Vagy ami még rosszabb, rabszolgaságra. A törökök a közelben vannak. Ami pedig a helyieket illeti, nem fognak segíteni neki…

– Csak meghosszabbítom az életét, tudom. De azért csak életben marad. Ki tudja, mit kezd vele? Mindketten tudjuk, milyen kiváló ember. Most azonban elég!

Az őrök, miután levették a láncait, a csizmáját és a vászoninget, melyet a börtönben kapott szétszaggatott ruhái helyett, körbevették. Indulni készült a menet, mely előtt fegyveresek szorították vissza a tömeget. Mielőtt azonban Thibaut hátat fordított volna bíráinak, olyan tekintettel nézett rájuk, hogy Balian nem bírta tovább.

Odafutott hozzá, keményen félrelökte a katonákat, akik nem mertek ellenkezni a főúrral, és könnyes szemmel magához ölelte:

– Akik szeretik önt, imádkozni fognak Istenhez, hogy vigyázzon magára, esküszöm! És ez ellen a segítség ellen egyetlen íj sem feszülhet.

– Ha egy nap megengedik, hogy viszontlássa Isabelle-t, mondja meg neki, hogy az utolsó percemben az ő neve lesz az ajkamon, ahogyan ő van a szívemben öröktől fogva…

Azután gyengéden eltolta magától a barátját, és útnak indult a fegyverek csörgésében, melyeket többé nem viselhetett.

Átszelte az udvart és a kastély védelmi rendszerét a Nagykapu mellett, melyen elfoglalták helyüket a lövésre kész íjászok, nyilaik hegyét a város felé fordítva. Szürke és hideg nap volt, záporozó esővel, mely egy pillanat alatt eláztatta a kitaszított ingét, aki megremegett. Meztelen lába a mocsokkal teli hideg sárba süppedt. Összeszorította a fogát, hogy elrejtse remegését, miközben végighaladt a fegyverek vasa, az épületek kövei és a félelembe beledermedt emberek sorfala között, akik nem mertek sem mozdulni, sem megszólalni.

Egyre erősebben zuhogott, és a szél hatalmas pofonként csapta meg, amikor mezítelen lába a felvonóhíd deszkáira ért. Mögötte üresen, a közelgő estében elhagyatottan húzódott a földnyelv. Thibaut elhaladt a pózna mellett, melyről megszabadította az öreg márkit, s melyet senkinek nem jutott eszébe elmozdítani.

Hátán érezte a tekintetek súlyát, ahogy megindult kálváriáján, s az esőnél is jobban átáztatta a tengerről felcsapódó víz. Imádkozni kezdett, hogy elűzze a kísértést, hogy véget vessen mindennek, és belerohanjon a csúnya szürke, tajtékos hullámokba. Az öngyilkosság azonban halálos bűn, mely örökre bezárja előtte az isteni kegyelem kapuit. Egy lovag nem lehetett öngyilkos, akkor sem, ha kínzástól vagy kegyetlen gyötrelemtől szabadulna meg általa. Egy pillanatra mégis kis híján elhagyta magát, és Szűz Máriához kezdett imádkozni, akit mindig is nagy tisztelettel és az édesanyját nem ismerő gyermek szeretetével övezett. Lassanként jobban érezte magát, annak ellenére, hogy gyötörte a szél, az út kövei pedig sértették a lábát.

A falon Balian d'Ibelin és Jean dArsuf sokáig állt a viharos szélben. Nézték, ahogy az egykor oly büszke, most szánalmas alak belevész az esti sötétedésbe és a ködbe.

Akkor is ott álltak még, amikor már nem volt mit nézni, ám a fájdalmas látvány szemükbe égett, melyben az esőcseppek könnyekkel keveredtek, és nem akarták elhinni, hogy nem látják többé…

Házuk szűk keretei között Isabelle úgy érezte, lassanként megfullad anyósa szorításában. Étiennette valójában nem változott, hű maradt önmagához. Az azonban, amit a hatalmas moabi várban viszonylag könnyű volt elviselni, elviselhetetlenné vált egy városi palota négy fala között. Ráadásul míg Renaud de Châtillon élt, az ő törvényei uralkodtak, és a felesége, aki félt durva megnyilvánulásaitól, nagyon ügyelt rá, hogy ne tegyen ellenére. Tyrben fia puhánysága korlátlan hatalommal ruházta fel, mely alól az egyetlen kivételt az jelentette, hogy nem választhatta el imádott feleségétől. Étiennette visszaélt helyzetével: Isabelle-nek úgy kellett élnie, akár az előkelő muzulmán feleségeknek, akik sosem hagyják el otthonukat. Egyetlen kivétel volt: a reggeli mise a szomszédos katedrálisban, ahová „családilag” vonultak ki. Isabelle-nek ilyenkor is fátylat kellett viselnie, mely derekáig eltakarta.

Panaszkodott a férjének: ha annyira szereti őt, miért engedi az édesanyjának, hogy boldogtalanná tegye azzal, hogy megtilt neki mindent, ami kellemes lehet az életben?

Onfroi, aki a lelke mélyén jó ember volt, szólt az anyjának. Az asszony mosolyogva felelt:

– Vegye figyelembe, fiam, hogy csak a boldogságát akarom. A felesége fiatal, elragadó és szeleburdi. Olyan örömökről álmodozik, melyek nem helyénvalóak háborús időkben, és azért ragaszkodom hozzá, hogy csak elfátyolozva hagyja el a házat, hogy elkerüljem, hogy ficsúrok hada döngje körül az ajtónkat, akiket idevonz a szépsége. Ez a szépség csak magának virágozhat, csakis magának, és így óvom meg a többi férfi kíváncsi pillantásától. Sajnos már nem vagyunk a Krakban, és a maga boldogságát már nem védelmezi az elszigeteltség és a vastag várfal. Tehát engedje, hogy én döntsek. És szeresse, amennyire csak tudja!

– Senki sem szeretheti nálam jobban, anyám! – tiltakozott a fiatalember.

– Akkor mondja meg, hogy lehet, hogy nem sikerül teherbe ejtenie? Mennyi ideje már!

– Nem tudom! Higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek!

– Az nem elég! Ha terhes lesz, nem vágyik el majd annyira, és kevésbé vonzza magára a tekinteteket.

Étiennette valójában gyűlölte a menyét. Nem tudta megbocsátani neki görög vérét, a szenvedélyt, melyet a fiában ébresztett, s még kevésbé azt a durva vágyat, melyet friss szépsége keltett Renaud-ban, amikor az ő bájai már elhervadtak. Nem fukarkodott hát a rosszindulattal, a gonoszsággal. Tudva, milyen szálak fűzték egykor össze Isabelle-t és Thibaut de Courtenayt, úgyhogy egy rendkívüli lepkét figyelő etimológus kíváncsiságával, kéjesen számolt be a tragédiáról, melynek az egykori barát áldozata lett. A lány reakcióit lesve kijelentette:

– Az apja meggyilkolásáért az a szörnyeteg máglyát érdemelt volna, de úgyis a pokol tüzén fog elégni! Szerencséje volt, hogy Montferrat-val volt dolga, aki perverz és istentelen ember! Egyetért, leányom?

Isabelle képtelen volt felelni. Elsápadt, megdermesztette az iszonyat, úgy érezte, az élete is elszáll a tagjaiból kifutó vérrel. Mozgott az ajka, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Szeme hatalmasra tágult, felállt, hogy elmeneküljön az elé tárt borzalom elől, de a lábai nem engedelmeskedtek, és ájultan rogyott a földre.

– Anyám! – kiáltotta hozzá ugorva Onfroi. – Mi történt vele? Mit jelentsen ez?

Étiennette nyugodtan kiitta a borát, csak azután válaszolt:

– Azt, hogy jól tettem, hogy vigyáztam rá, és továbbra is így kell tennem! Ezt az alakot eltávolítottuk, de vannak mások is… kezdve Montferrat-val!

– Jöjjön, segítsen! Olyan sápadt, és nincs eszméleténél!

– Semmiség! Locsoljon hideg vizet az arcába, attól magához tér!

Ezzel Étiennette megvonta a vállát, és kivonult a teremből, ahol a vacsorát fogyasztották.

Az elkövetkező napok rettenetesek voltak Isabelle számára, akinek idegei felmondták a szolgálatot a bánat súlya alatt. Zokogásrohamok törtek rá. Mint Nabluszban, visszamerült a szorongások ördögi körébe, rémálmok gyötörték, Thibaut kitaszításának képeit látta, melyeket Étiennette kegyetlen pontossággal festett le neki.

Az édesanyját kérette, Étiennette azonban mintha meg sem hallaná. Onfroi azt sem tudta, mihez kapjon, és úgy érezte, megbolondul a zokogás rázta feleség mellett, akiben képtelen rátalálni édes éjszakáinak társára. Ebből erőt merítve szembeszegült félelmetes anyjával. Könnyekkel kérlelte, és fia fájdalmát látva Étiennette végül engedett. Szolgát küldtek a kastélyba Mária királynéhoz, hogy látogassa meg a lányát.

Étiennette azonban úgy intézte, hogy ne találkozzon vele:

– Egyedül fogja fogadni – utasította Onfroit. – Én imádkozni megyek a katedrálisba. Ne hagyja, hogy sokáig maradjon!

Komnenosz Mária helyett azonban Conrad de Montferrat jelentkezett be orvosa kíséretében.

– Megtudtam, hogy Isabelle hercegnő beteg – magyarázta Étiennette-nek, miután illendően köszöntötte. – Ez itt Antoni mester, bölcs milánói orvos, aki a személyes szolgálatomban áll.

– A menyem az édesanyját várja, nem egy férfi gondoskodását, akire semmi szüksége! Női baja van, amiből a férfiak semmit sem értenek – vetette oda Étiennette, akinek nem volt ínyére a látogatás.

– Mária királyné is gyengélkedik. Eljön, amint tud, de addig is engedje, hogy Antoni mester megvizsgálja a beteget!

– Minek? Inkább a lelke beteg, mint a teste, és a szerelem, mellyel a fiam körülveszi, minden orvosságnál jobban gyógyítja. Mindenesetre köszönöm, Conrad nagyúr, hogy idefáradt.

Ha azt remélte, Montferrat ezzel sarkon fordul, súlyosan tévedett. A márki nyájas arckifejezése fenyegető felhőbe tűnt.

– Nemes hölgy – jegyezte meg ragadozómosollyal –, úgy látom, elfelejt egy nagyon fontos tényt: az értéket, melyet a királyság – legalábbis ami megmaradt belőle –

Amalrich király legkisebb lányában lát. Ha valami történne Sybilla királynővel – azt mondják, nem a legjobb az egészsége, miután halott kislányt hozott a világra –, a bárók, ezúttal egyhangúlag, Isabelle-nek adnák a koronát. Tehát nemcsak a maga menye, de mindenekelőtt politikai tényező.

– Hogy érti?

– Úgy, hogy a legjobb gyógykezelésben kívánom részesíteni. Ideküldetek egy hintót, hogy a kastélyba vigyék… a férjével együtt, természetesen!

– Azzal megsértené a jogaimat: a maga hercegnője Onfroi de Toron felesége, Kerak, Moab, Toron uráé.

– Igaz, majdnem elfelejtettem – susogta a márki, arcán az egeret éppen elkapni készülő macska kéjes kifejezésével. – Ebben az esetben mit keres a fia az asszonyok szoknyája mellett? Ha igaz, amit beszélnek, Krak nem esett el, nem úgy, mint Toron, mely nincs messze innen, s melynek megőrzésért semmit sem tett. Mi is a helyzet?

– Szaladin szabadon bocsátotta, de ígéretét vette, hogy nem fog többé fegyvert ellene. Úgy gondolom, ez sokat számít!

– Leginkább a gyáváknak számít! – vágott vissza Montferrat nem vesztegetve az időt felesleges udvariaskodásra. – A kényszer alatt tett ígéret alól a pátriárka vagy akármelyik érsek azonnal feloldaná, de ő inkább ragaszkodik hozzá. Ezért kijelentem, hogy képtelen biztosítani egy ilyen előkelő és értékes hölgy védelmét. Egy perc múlva itt a hintó. Magam kísérem el!

– Fegyvert merészelne használni a házamban?

– Habozás nélkül! Annál is inkább, mert ez nem a maga háza, csak kölcsön kapta…

A Krak hölgye úrrá lett haragján, és megadta magát:

– Ha így állunk, megengedem az orvosának, hogy megvizsgálja a menyemet –

szólalt meg leereszkedő-en, ironikus mosolyra fakasztva a márkit.

– Hálás köszönet! Csakhogy én már nem így kívánom. Az ön ellenállása meggyőzött, hogy a hercegnő nincs biztonságban ebben a házban. Néhány perc múlva a kastélyban lesz!

Étiennette dühödten rádöbbent, hogy ezzel a férfival szemben alulmarad. Egy órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle-t a kastélyba, ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában. A szerencsétlen Onfroinak nem hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.

Étiennette megpróbálta követni a menyét, de nagyon udvariasan felkérték, hogy maradjon ott, ahol van: a kastélyban kevés a hely, és nem élvezhetné a neki kijáró kényelmet. Ráadásul, ha számára kevés hely állt volna rendelkezésre, egyáltalán nem volt hely a cselédje, Josefa számára, akit Balian d'Ibelin hamis tanúskodással vádolt, és aki csak az úrnője iránti tiszteletnek köszönhette, hogy nem űzték ki őt is a városból.

Eközben hamarosan újra fellángolt a háború. Az utolsó ember lobbantotta lángra, akitől számítottak volna rá: Guy de Lusignan, a becsületét vesztett, letaszított, hadsereg és királyság nélküli király, talán fivére, Amaury főparancsnok, és a felesége, Sybilla unszolására. Dühében, amiért csak menekült lehet Tripoliszban, összegyűjtötte az összes fellelhető frank lovagot és a frissen érkezett zarándokokat, akikhez csatlakoztak Gérard de Ridefort Tortosába menekült templomosai és a margati ispotályosok. Ezzel a kis hadsereggel Guy megostromolta az egykori királyság második városát, fő kikötőjét, Akrát. A jeruzsálemi királyok nagy vörös sátra hamarosan a Teli el-Fukar dombon virított, a város keleti oldalán, „és vele volt Sybilla is”…

Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger, keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt. A támadóknak mégis sikerült a föld felől elszigetelniük a várost, és megvetették lábukat a parton, ahonnan segítséget kaphattak.

Amikor Szaladin megértette, mi történik, a város segítségére sietett, és vas félkörbe zárta az ostromlókat, Lusignan emberei azonban már beásták magukat egy megerősített táborba, ahol sem a városiak, sem Szaladin katonái nem érhették el őket.

Ráadásul erősítést vártak Nyugatról, elsősorban Franciaországból. Eljöttek lovagjaikkal Róbert de Dreux gróf, VI., Kövér Lajos unokája, és fivére, a beauvais-i püspök, De Bar gróf, Guy de Dampierre, Raymond de Turenne, Geoffroy de Joinville és Narjot de Toucy, mind vitéz lovagok, akiket őszinte hit és az a mélységes vágy vezérelt, hogy visszahódítsák Jeruzsálemet és Krisztus sírját. Várták Rőtszakállú Frigyes nagy német seregét is, mely a szárazföldi utat választotta Bizáncon és Anatólián át. Közelgő

érkezése nagy reményeket szült: azt beszélték, százezer jól képzett fegyverforgatót hoz magával. Lesz mivel elsöpörni Szaladint és a mamelukjait, amikor az öreg császár ráront, és harapófogóba kerül a frankok és a németek között. Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll, amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz. Nagyon kimelegedett, de hetvenéves volt: megütötte a guta, és holtan rogyott össze.

A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott. Egy része hazatért, mások Antiochia felé 64 Több mint egy kilométer

vették az irányt, a harmadik rész – a legjelentősebb – hagyta, hogy meglepje Szaladin egyik emírjének csapata, és a túlélőket eladták rabszolgának.

Az Antiochiába indulókat megtizedelte egy járvány, és a sváb hercegnek mindössze ezer embere maradt, hogy Jeruzsálembe vigye a császár bebalzsamozott holttestét.

Csak a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni.

Frigyesnek mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével.

Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit, miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen. Az újonnan érkezettek tábora, mely a városfal mentén hosszan elnyúlt, valóságos sátorváros lett, melynek negyedeiben annyi különböző nemzet gyűlt össze, hogy húsz nyelvet beszéltek. Nagyrészt katonák voltak természetesen, de nem hiányoztak a zenészek, a szabadtéri mulattatók és a könnyűvérű nők sem, akiknek szépsége néha dezertálásra csábított egy-egy unatkozó mamelukot is. Az idő múlásával ugyanis furcsa együttélés alakult ki a két tábor között: két csata közt együtt beszélgettek, énekeltek, táncoltak Azután minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért ki-ki a maga oldalára, hogy Krisztus vagy Mohamed nevében gyilkolja a másikat. Egy biztos volt: nem történt előrelépés egyik oldalon sem, azt leszámítva, hogy a frankokban új remény váltotta fel a Rőtszakállú hadseregébe vetett hitet: a Nyugat két legnagyobb uralkodója, Francia Fülöp és Angliai Richárd felöltötte a keresztet. Nem tudták, mikor érkeznek, de szentül hitték, hogy eljönnek. Mégis egyre csak húzódott, húzódott a harc a jelentős és értékes csapatok érkezése ellenére.

Megérkezett Pisából egy csapat a város érseke, III. Kelemen pápa legátusa, Ubaldo vezetésével, majd egy másik egység Velencéből Giovanni Morosini és Domenico Contarini parancsnokságával, dánok, bretonok, flamandok és mások. Később eljött II.

Champagne-i Henrik Thibaut de Blois-val, Etienne de Sancerre-rel és szép lovassággal.

Végre a hattini mészárlás és a Szent Város eleste szülte irtózat meghozta a gyümölcseit, és mindenfelől siettek az Akra körüli kis földterületre, melybe a királyság újjászületésének reményét fektették…

Eközben a tyri kastélyban Isabelle lassanként felépült az iszonyatos fájdalomból, amelyet Thibaut ítéletének híre szült benne. Étiennette mindent átható jelenlététől megszabadulva, édesanyja, a kövér Euphémia és féltestvérei, Helvis és Marguerite gyengédségével körülvéve végre hagyta, hogy fájdalma, ha el nem is csitul, elfogadja a gyógyírt, melyet a sajgó sebekre adnak, a kötést, mely megvéd az újabb sérülésektől. A hölgyek lakosztályában újra megtanulta élvezni a napnyugta szépségét, a tenger illatát, a boldogságot, hogy beleharap egy gyümölcsbe, vagy megcsodálja az éjszakai ég hatalmas, azúrkő-kék boltozatát. Újra felébredt benne a vágy is, hogy törődjön másokkal, ápolja testi vagy lelki bajaikat.

Végül megsajnálta szegény Onfroiját is, sejtve, mit állhat ki katonái szállásán.

Olyan gyakran hívta maga mellé, ahányszor csak tehette, bár még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy az ágyába fogadja. A helyszűke – Balian felesége, lányai, udvarhölgyei és az idős Gibelet és d'Arsuf hölgyek, akik nemrég érkeztek, mindössze két szobán osztoztak! – természetes kibúvót kínált, hogy távol tartsa, ahogyan a többi férfit is. Mint Ibelin, Onfroi sem mert tiltakozni, és beérte azzal, amit kapott, tudva, hogy a felesége mellett töltött gyengéd percek nélkül képtelen lenne elviselni a márki által rákényszerített szigort és a kemény edzést, melyet minden fegyverforgatásra alkalmas férfitól elvárt. Az, hogy Tyr gyakorlatilag bevehetetlen, nem volt elégséges, hisz Szaladin nem járt messze, és a túlzsúfolt város védelme állandó, éber odafigyelést követelt. Onfroi nem örvendett ragyogó hírnévnek, és a fekete sas címeres márki kíméletlenül a tudtára adta, hogy a név kötelez, és a nagy főparancsnok unokájától mást is elvárnak, mint azt, hogy ügyesen verseljen, vagy szépen énekeljen, miközben lanton kíséri magát.

Ez a kérlelhetetlenség a férjével szemben, akiről tudta, hogy sosem faragnak belőle hőst, felháborította Isabelle-t, ahogyan felháborította a márki egész személyisége is.

Mióta visszavitte a kastélyba, Montferrat mindennap felkereste, hogy érdeklődjön az egészsége felől. Mindig tökéletesen tisztelettudóan, udvariasan és kedvesen viselkedett, Onfroi felesége azonban finom érzékeivel kitalálta, mi rejlik a szép szavak, az egészsége feletti aggodalom és a számos ajándék, parfümök és selymek mögött, melyekkel elhalmozta őt és Mária királynét. Elég volt egyetlenegyszer mélyen Conrad mohó és tüzes szemébe néznie: a férfi gyötrő vágyat érzett iránta, önző szenvedélyt, melynek nem sok köze van a szerelemhez. Egyszerűen csak akarta őt, Isabelle pedig tartott tőle, hisz nem ismerte eléggé ahhoz, hogy felmérje, meddig képes elmenni, hogy a magáévá tegye. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy nem kedvelte a márkit, annál is inkább, mert képtelen volt megbocsátani neki Thibaut elűzését.

Bár maga sem szerette jobban Montferrat-ot, Mária megpróbálta jobb belátásra bírni a lányát:

– Legyen igazságosabb, Isabelle! Mint mindazoknak, akik nagyra becsülik Courtenay lovagot, és hisznek az ártatlanságában, az elítélése csakis borzalmas igazságtalanságnak tűnhet, de őszintén hiszem, azzal, hogy megmentette az életét, a márki mindent megtett, amit az adott körülmények között lehetett. Gondoljon bele, hogy az a szörnyeteg Josefa fellázította a tömeget, az egész város ellene támadt, és az apagyilkosoknak kijáró büntetést követelte Thibaut fejére.

– Mindent, amit tehetett, anyám? Szerintem jobb lett volna, ha börtönben őrizteti, míg meg nem találják az igazi gyilkost.

– És hogyan találnák meg?

– Fogják le a vádlót, és faggassák ki, míg el nem árulja az igazat!

– Lányom! – kiáltott fel az egykori királyné elszörnyedve az Isabelle szavain átsütő

kérlelhetetlen erőszaktól. – Úgy érti, kínvallatásnak kellett volna alávetni?

– Miért ne? Az ilyen nők – kiismertem már – tele vannak gyűlölettel, irigységgel és gonoszsággal. Ő volt az ellenségünk, a néhai Agnès rossz szelleme, aki most Étiennette de Milly mellett kamatoztatja a tehetségét, akinek semmi szüksége sem lett volna a ráadás kegyetlenségre, hisz épp elég gonosz magától is. Honnan tudja, hogy nem ő és Josefa rendezték meg a bűntényt?

– Nem látom be, miért tették volna.

– Mert szeretem Thibaut-t. A szerelemért, mely azt hiszem, velem született, és melyről túl későn értettem meg, hogy egész életem lényege. A szerelemért, melyet egyszer megtagadtam valamiért, ami csak illúzió volt, s mely most minden varázslatnál erősebben fogva tart, és sosem huny ki, mert magammal viszem a halálba, sőt, azon túl is, a felhők közé, ahol Mindenható Istenünk uralkodik!

Isabelle még sosem fedte fel titkát, s főleg nem árulta el érzelmei mélységét és erejét. Őt hallgatva, arca és egész lénye hirtelen ragyogását elnézve Márián hirtelen alázat és csodálat különös érzése uralkodott el, mintha a tökéletes szerelem vakító fénye ragyogná be a szűk ablakrést, ahol álltak, sápadt lámpássá silányítva a nap sugarait. Most értette meg, miért szenved annyira a lánya a szeretett férfi sorsa felett.

– Isabelle – suttogta –, imádkoznunk kell!

– Kiért? Érte, akit fegyver nélkül, üres kézzel löktek ki minden veszély közé, kitéve az emberek és a háború pusztította vidék minden kegyetlenségének? Mást sem teszek!

– Nem! Önmagáért, Isabelle! Hogy az Úr óvja meg magát, aki olyan szép, a többi férfi szenvedélyétől, és a néha elviselhetetlen kényszerektől, melyekre a sors szinte mindig ráviszi azokat, akik egy trónus lépcsőjén születnek. És mert mindenki másnál boldogtalanabb lenne.

– Mire gondol, anyám?

– Sybilla nővérére, aki hónapok óta ott van Akrában, a férje bíbor sátrában. Az a hír járja, hogy beteg, és a közelgő télben romolhat az állapota. Ha véletlenül meghal, magáé lesz a korona, hisz őt választották királynőnek az elsőszülöttség jogán, és Guy de Lusignan csak az ő nevében király. Ha a nővére meghal, a férje senki sem lesz. Maga lesz minden!

– Lehet, de nem értem, miért lennék attól még boldogtalanabb. Hisz férjnél vagyok. Ha királynő leszek, a férjem lesz a király, ahogyan most Guy de Lusignan.

– Hogy ő király lesz? Gondolja, hogy a bárók és a lovagság, akik megvetik őt, hajlandóak lesznek térdet hajtani előtte?

– Kénytelenek lesznek, hisz így parancsolom majd.

– Ne legyen ebben olyan biztos. Elfelejtette az édesapját? Ahhoz, hogy megkapja a királyságot, melyhez születése révén minden joga megvolt, el kellett taszítania Ágnest.

Szerette őt, két gyermekük volt, mégis feleségül vett engem.

– A boldogsága érdekében, anyám! Tudom, hogy szerette magát!

– Ebben egy percig sem kételkedtem, de egy férfi mindig férfi marad. Az ágyban éppúgy, mint a kormányzásban, érvényt szerez az akaratának, és ha a feleség nem tetszik neki, elhagyhatja, és mást kereshet. Egy asszony nem teheti meg, még ha királynő is: el kell viselnie a kiválasztott férjet, hogy leszármazottai legyenek. Ha úgy szeret, ahogy maga szereti a fattyút, van ennél nehezebb próbatétel?

– Annyira kegyetlen ez, hogy gondolni sem akarok rá! Ha Sybilla helyére kell lépnem, vagy a bárókra kényszerítem Onfroit, ahogy ő tette Guyvel, vagy visszautasítom a koronát!

– Nem hiszem, hogy joga lenne rá. Hisz kötelessége lesz az uralkodás!

Sybilla 1190 októberében halt meg a járványok egyikében, melyek rendszeresen végigsöpörtek az Akra előtti zsúfolt táboron. Túl sokan gyűltek össze, és nem mindenki bírta az éghajlatot. Túl sok volt az örömlány is, mindenfelől érkeztek, hogy kihasználják a gazdagságot, melyet a nyugatról jött keresztesek hoztak magukkal.

Gyakran a legszebbek voltak közöttük a legveszélyesebbek, hisz betegségeket hordoztak, itt vagy ott összeszedett vírusokat, melyeket bőségesen terjesztettek tovább. Ráadásul kezdtek fogyatkozni a készletek, és a Szaladin által felállított harapófogó megtörésére tett kísérletek sorra eredménytelennek bizonyultak. Végül a máskor oly áldásos őszi esők most katasztrofális hatást tettek.

A fiatal, harmincéves királynőt este érte a halál, éppen akkor, amikor az ostromlott város falain belül a müezzinek esti imára szólítottak. Az akrai püspök, aki imát mondott, hogy Isten kegyes legyen az önző és felelőtlen lélekhez, felemelte a hangját, hogy elfojtsa a hitetlenekét. A törékeny bíbor selyem palotát betöltők inkább haraggal, mint szánalommal csatlakoztak hozzá. Az azúrkék ágynál, melyen felesleges érzékiséggel terült szét a halott kibontott szőke haja, Guy de Lusignan arcát a felesége lábához szorítva szívet tépően zokogott, közömbösen mindarra, ami körülötte történik. Akkor is ott maradt, amikor mindenki távozott, hogy a királynő szolgálói elvégezhessék a ravatalozást. Meg sem hallotta a suttogást, mely egyre erősödött a bárók és a hadvezérek között.

Valaki – Simon de Tiberiade, Ermengarde d'Ibelin férje – azt mondta:

– Sybilla királynő meghalt. Éljen Isabelle királynő!

Dreux gróf meglepetten megjegyezte, hogy Guy király még életben van, mire elmagyarázták neki, hogy Sybilla nem a király felesége volt, hanem a megkoronázott királynő, és Lusignan nélküle senki. Amaury főparancsnok sötét tekintettel, karján összefont karral hallgatott, majd felvetette, hogy Guy, és nem Isabelle jött el megostromolni Akrát, és megérdemli, hogy megtartsa a koronát.

– Megértem, hogy nem szeretik Guyt – mondta –, hiszen nagy hibákat követett el, melyekért megbűnhődött, de gondoljanak bele, ki Jeruzsálemi Isabelle férje.

Megfosztanák a tróntól Guyt, hogy Onfroi de Toront ültessék a helyébe, aki a saját árnyékától is fél, és segítségért kiabálva elrejtőzne inkább, semhogy királlyá koronázzák? Igazi vezetőre van szükségünk.

– A maga bátyja nem az – vágott vissza Tiberiade. – Maga nélkül nem lenne itt.

Ami Isabelle-t illeti, könnyen elválhat Onfroitól. Tyrben ott az az ember, aki nekünk kell. Vele új és elszánt dinasztiánk születhet.

Reggel, miközben gyászba borult a tábor, és Szaladin is tiszteletteljes csendet parancsolt a muzulmánokra, Akra püspöke és a megsemmisült királyság legrangosabb bárói vitorlát bontottak az egykori föníciai főváros felé.

A hír megelőzte őket. Montferrat szeme csillogását szemhéja alá rejtve várta a delegációt a kikötőben, Balian d'Ibelin társaságában, miközben Isabelle bezárkózott a kápolnába az édesanyjával, és kérte az eget, hogy vegye el tőle a koronát, melytől úgy félt, mint a méregpohártól, és visszautasította Mária gyengéd vigasztalását, aki nem is tudta, örüljön-e vagy bánja, hogy ilyen hamar igaza lett.

Mégsem kerülhette el, hogy megnyissa a kis szentély kapuját az érsek előtt, és térdet hajtson, hogy megcsókolja a gyűrűt a kézen, mely az áldás keresztjét rajzolta rá.

Azután látszólagos nyugalommal végighallgatta Sybilla halálának elbeszélését, majd a hírt, hogy őt emelik a trónra, mely egykor az apjáé, majd bátyjáé volt. Amikor azonban közölték vele, hogy el kell válnia Onfroi de Torontói, kirobbant:

– Ennyire könnyen veszi a házasságot, érsek úr? Isten és az emberek színe előtt egyesítettek a férjemmel, és a moabi Krak kápolnájában megáldották a frigyünket.

Szent kötelék ez, melyet ember, legyen akár király is, nem szakíthat el.

– Kivéve bizonyos eseteket. Egy királynőnek biztosítani kell az öröklését. Ez elsődleges fontosságú az egyház szemében. Ön pedig, bár már hét éve házas, nem szült gyermeket.

– Talán nem Onfroi hibájából. Talán az én hibám.

Kész volt magára vállalni minden hibát, minden bűnt, hogy elkerülje a válást, mely kiszolgáltatja Conrad de Montferrat-nak. Félt tőle, és az a gondolat, hogy mi vár rá a nászéjszakán, iszonyattal töltötte el. Kapaszkodott Onfroiba, aki az utolsó fal volt közte és a márki tetten érhető kéjvágya között. A férje kegyetlenségre képtelen szerelme olyan lett, mint egy csendes folyású patak, az idő múlásával már nem tartogatott meglepetéseket, és a védelmében Isabelle igazi nagy szerelme, mely a szívét égette, nyugodtan élhetett titokban, akár a tűz a hamu alatt. Étienne érsek azonban mosolyogva folytatta:

– Felség! Az ön nemes családjában termékenyek a hölgyek! Semmi ok sincs arra, hogy ön ne legyen az. A hiba, ha beszélhetünk hibáról ezen a területen, ahol Isten és a természet parancsol, csakis Onfroi úré lehet!

– Mégis magam mellett tartom! Nem vagyok hajlandó elválni tőle, és mivel egyedül a korona kényszerítene erre, visszautasítom a koronát! Ha ön és a királyság bárói Montferrat márkit akarják királynak, hát koronázzák meg!

– Dinasztiát váltsunk, úgy, hogy az újnak semmi köze ahhoz, amelyik a kezdetektől uralkodik? Senki sem fogadná el.

– Igazán? Sosem volt ilyenre példa? Amikor a nagyapám, Anjou Fulco király lett, egyenesen Nyugatról érkezett, és Plantagenet volt…

– De feleségül vette Jeruzsálemi Melisande-ot, és nem szakadt meg a lánc. Ön is jól tudja, felség, és kérem, gondolkozzon el a népe és a Mindenható nevében. Jó, ha szereti a férjét, de egy királynőnél a trónnak és az attól függőknek kell a legfontosabbnak lenniük.

– Nem változtatom meg a döntésem. Egyébként önnek nem áll hatalmában semmissé nyilvánítani a házasságomat. Egyedül a szentatya bír ezzel a joggal.

– És a bíboros legátus Ubaldo, aki őt képviseli. Gondolkozzon, felség, és imádkozzon a hadseregre gondolva, mely azért jött, hogy visszahódítsa apái királyságát a Szent Sír körül. Halál és nyomorúság a sorsuk a táborban, ahol a betegség öli meg azokat, akiket nem Szaladin katonái vagy az Akrából kilőtt lángoló lövedékek. Az ön nővére is nagy szenvedések között lehelte ki lelkét. Semmiért tette volna? Most magára hagyom…

Az érsek visszavonult, otthagyva a megtört Isabelle-t az oltár előtt, ahol a gyertyák lángjai apró hullámokként életre keltették a tabernákulum malachit és arany felületének erezetét. A rá szakadt rémálomban a lány teljes természetességgel fordult Isten felé. Beszorítva érezte magát, ostrom alatt, mint az akraiak, a különféle akaratok, a józan érvek, az állam– és egyéb érdekek, s különösen Montferrat vad vágya ostroma alatt, aki mindenáron a fejére kívánta tenni a koronát. Csak Isten szabadíthatta meg.

Ha meg nem is szabadította, legalább erőt adott, hogy küzdjön, és segítséget adott mellé édesanyja és Balian személyében.

– Miért nem követeli magának a koronát, felséges apám? – vetette oda ez utóbbinak dühösen. – A felesége királynő volt, sokkal inkább, mint én valaha is leszek!

Miért ne választhatnák Amalrich király özvegyét?

– Mert az lehetetlen, Isabelle! Nem engedik a királyság törvényei és szokásai. Az elsőszülöttség joga diktál.

– Tudom! Meg is hajolnék előtte, amint nem kényszerítenek arra, hogy felbontsam a házasságomat.

– És miért, ha szabad kérdeznem!?

– Mert a férjem nem harcos alkat, jobban szereti a békét, és…

– Ne kényszerítsen, hogy megismételjem, hogy a férje egy nyámnyila alak, aki mindentől fél. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi férfi. Nem érezne szégyent, ha őt látná Balduin helyén?

– A nővérem is pipogya frátert ültetett oda!

– Aki azonban mégiscsak tud harcolni. Isabelle, azt hiszi, nem tudom, hogy régen kihunyt már a férje iránti szerelme… ha létezett egyáltalán valaha. Mégis miért makacsolja meg magát?

– Mert iszonyodom a márkitól! Ezzel zokogva rogyott a földre.

Néhány nappal később fekete kárpittal bevont hajó hozta Tyrbe Sybilla jól-rosszul bebalzsamozott holttestét, hogy a katedrálisban találjon nyughelyére, a királyság utolsó szentélyében, mely még befogadhatta. Ha eljön a visszahódítás ideje, elviszik majd a Kálvária sírkamrájába.

Tyr feketébe öltözött a kedvéért, és követte a lovagok vitte koporsót a keskeny, gyakran lépcsőkkel szaggatott utcákon át, melyeket reménytelen, kétségbeejtő eső

áztatott. A kisszámú rokonság, melyet az elhunyt maga mögött hagyott, gyászi díszben követte. Első helyen a férj, akinek könnyben úszó szeme egy pillanatra sem szakadt el az aranykoronától, mely az illatos cédruskoporsót borító királyi lobogón pihent.

Isabelle is a díszes, drágakövekkel kirakott karikát figyelte, melyet mindenáron a fejére akartak tenni. Ő azonban irtózott tőle, mintha előre megérezné a szenvedések hihetetlen sorát, mely miatta vár majd rá. Ebben a pillanatban csak harca folytatására gondolt, hogy maga mellett tartsa a csodálatos, mandulavágású szemű fiút, aki akár egy görög szobor – bár biztosan nem Achilles vagy Ulysses – modellje lehetett volna.

Mégis számított rá, a válaszára, melyet bizonyosan ad majd, ha nemsokára a bárók a kastély nagytermében felszólítják, hogy mondjon le róla és vonuljon vissza. Ha ugyanolyan elszántnak mutatkozik, mint a felesége, senki és semmi nem választhatja el őket…

Nagyon hamar elérkezett a végzetes pillanat, hiszen a harcosok, akik körülvették Isabelle-t, türelmetlenül várták, hogy visszatérhessenek Akra előtti poklukba: Szaladin udvarias visszafogottsága biztosan nem tart sokáig. A régi vagy új sebesülésekkel tarkított, fáradt férfiakkal, az érsekkel, valamint mindazokkal szemben, akiket szeretett, Isabelle kézen fogta Onfroit, és kijelentette, hogy csak akkor lesz királynő, ha ő lesz társkirálya. Onfroi, akinek keze jéghidegen szorította az övét, ugyanígy nyilatkozott, és az egybegyűlteken harag moraja futott végig, mint viharos fuvallat.

Senkinek, még a prelátusnak sem maradt azonban ideje válaszra: egy atletikus termetű

lovag, akinek köpenyén egyszerű, arany és azúrkék címer ragyogott, előrelépett. Guy de Senlis volt, egy ősi, Nagy Károlytól eredő család sarja. Vitéz harcos volt és előkelő

nagyúr, akit származása feljogosított arra, amire vállalkozott.

Három lépéssel Onfroi elé ugrott, mélyen a szemébe nézett, és komoly hangon kijelentette:

– Minden becsületes embernek joga van a javait és a jogait fegyverrel a kézben megvédeni. Ezt ajánlom fel önnek azzal, hogy viadalra hívom. Isten segítségével bebizonyíthatja önmagának és a nemes gyülekezetnek, hogy méltó rá, hogy egy királynő férje legyen!

Guy de Senlis minden durvaság nélkül levette a kesztyűjét, és Onfroi lábához dobta…

Hirtelen mélységes csend lett. Hatalmas csend. Fülsüketítő csend, hisz elnyomta még a visszafogott lélegzetek hangját, Isabelle szívének heves dobogását is. Elhúzta kezét a férjétől, hogy az szabadon cselekedhessen. Könnyben úszó szeme könyörgéssel telt meg. Onfroi le fog hajolni, felveszi a kesztyűt, aztán holnap a díszudvarban megküzd az ismeretlen lovaggal! így kell tennie! Nem hagyhatja el őt, a feleségét, akit állítólag annyira szeret, csak azért, mert fél. Mindenható Isten, nem lehet, hogy csak áll ott mozdulatlanul, és csak nézi az acélkesztyűt. Mindjárt…

Nem, nem hajolt le. Éppen ellenkezőleg, felvetette a fejét, tagadhatatlan rémülettel a tekintetében végignézett az egybegyűlteken, akik mintha készen álltak volna, hogy keselyűként rávessék magukat.

– Nem! – kiáltott fel hirtelen. – Nem, nem harcolok! Válasszanak el minket, ha akarnak… és tartsák meg a koronájukat!

Rá sem nézve a feleségére, aki halottsápadt lett, és akihez Mária máris odaugrott, hogy megtámogassa, a nagy főparancsnok unokája elmenekült a teremből, és futott a katedrális melletti házba, miközben Isabelle könyörületes ájulásban a földre rogyott.

Étiennette de Milly is ott volt, készen rá, hogy támogassa a fiát a bárók ellen, akiknek tervét az igazság megcsúfolásának és kirablásnak tartotta. Ő is elsápadt, ahogy egy csapásra szertefoszlottak reményei, de más fából faragták, mint a menyét.

Semmiképpen sem engedte volna, hogy ezek az emberek, a szégyene tanúi, hozzá szóljanak. Nem volt mit kezdenie szánalmukkal. Kihúzta magát fekete fátylai alatt, melyektől sosem vált meg Renaud halála óta, kivonult a nagyteremből, és hazament.

Ott egy szó nélkül a szobájába sietett, utasította Josefát, hogy hívja oda a gyóntatóját, és kinyitotta a ládáit, hogy rendet tegyen ügyeiben. Egykor hatalmas, elveszett vagyonából maradtak még ékszerei és aranya. Három, nem egyenlő részre osztotta őket: az egyik kupacot a maroknyi szolgálójának szánta, akik a Kraktól idáig követték, a másodikat a fiának, akit soha többé nem akart látni, a harmadikat pedig a kolostornak, ahová vissza kívánt vonulni. Josefa semmit sem kap: be kell érnie a lánccal, melyet bűntett árán sikerült megszereznie. Étiennette nem akart a cinkosa lenni. Nem is beszélt az ügyről az öreg papnak, aki Tyrbe érkezése óta gyóntatója volt.

Hiszen nem igazán az Isten iránti szeretet indította a kolostor felé, hanem a vágy, hogy örökre elrejtőzzön az emberek tekintete elől. Mindenki intézze most már a saját sorsát… Étiennette nem érzett megbánást a máris hosszú élete során elkövetett gazságok felett. Egyedül Isten tűnt megfelelő beszélgetőtársnak a Krak egykori hölgye számára.

Másnap hajnalban egyedül, gyalog sietett a Szent Kalixta kolostorba.

XIV. fejezet Királyok és egy fantom…

Tíz nappal a nővére halála után Isabelle-t a még mindig Rómában tartózkodó pátriárkát helyettesítő akrai érsek megkoronázta Jeruzsálem királynőjének. Két nappal később pedig ugyanabban a katedrálisban, ahol egykor az édesanyját összeadták I.

Amalrichhal, feleségül ment Conrad de Montferrat-hoz. A menyegző vidám piros és arany ruhája alatt bizonyára sosem láttak még sápadtabb menyasszonyt, akinek keze jéghidegen fonódott a márkiéba.

Az utolsó pillanatig remélte, hogy a pápai legátus Ubaldo nem lesz hajlandó felbontani a házasságát, mely látszólag hibátlan volt. Mária királyné és a bárók azonban több ürügyet is felhoztak: először is Isabelle korát a házasságkötés idején, a szülők beleegyezésének hiányát (bár a beteg IV. Balduintól kicsikarták az engedélyt), és legfőképpen a kényszert, melyet a lányra gyakoroltak azzal, hogy betörtek a bethániai kolostorba és a Krakba vitték. Ilyen körülmények között a legátus nem tehetett mást, mint semmissé nyilvánította Jeruzsálemi Isabelle és Onfroi de Toron frigyét. A szerencsétlen lányt tehát hozzáadták valakihez, akit nemcsak nem szeretett, de akitől félt is.

Az esküvőt követő nászéj szaka egy kevésbé elszánt férfit eltántorított volna: az elragadó test, melyet a bíbor lepedők között felfedezett, tökéletes mozdulatlanságban tűrte támadásait, és amikor Conrad végre kimerülten elaludt, Isabelle botladozva, könnyben úszó arccal felébresztette Euphémiát, és elvonultak a kastély fürdőjébe, mely az éjszakai órán kihalt volt. Hosszan mosakodott, mintha el akarta volna tüntetni testéről az undor nyomait. Hideg volt a víz, reszketett benne, de azután, hogy a görög asszony beburkolta egy sietve megmelegített törölközőbe, és szinte a bőrét lehorzsoló erővel megszárogatta, jobban érezte magát. A nászágyba visszatérve a férjétől a lehető

legmesszebb húzódott, és végre sikerült elaludnia.

Sajnos nem minden este után tudott így eljárni, és három hónappal szomorú esküvője után megismerkedett a terhesség jeleivel.

Végre fellélegezhetett, mert a férje, aki nagy gondot fordított arra, hogy megvédelmezze a koronához való jogát, elindult, hogy kivegye részét Akra ostromából.

A helyi bárók és még néhányan megkérdője-lezhetetlenül Isabelle-t tekintették királynőjüknek, nem ez volt azonban a helyzet a nyugatról érkezettekkel, akiknek a Lusignan család sietve megszerezte rokonszenvét. Számukra Guy-nek, akit a Szent Sírtemplomban koronáztak meg – igaz, csak a felesége, de mégiscsak megkoronázták –, minden jogosultsága megvolt rá, hogy Sybilla örökébe lépjen. Conrad semmiféle koronát nem kapott, és azt akarta, hogy a keresztesek összessége ajándékozza meg vele. A nehéz télben éhínség pusztított az Akra alatti táborban. A márki megrakta hajóit élelemmel – arra azért vigyázott, nehogy kiéheztesse jó városát, Tyrt –, és észak felé vette az irányt.

Érkezését nagy éljenzés fogadta. A borzalmas idő, a hideg és a sár ellenére a vízbe futottak az emberek, hogy segítsenek minél gyorsabban kirakodni a hajók értékes rakományát.

A nagy mozgás természetesen nem kerülte el a szultán kémeinek figyelmét, és Szaladin a kínálkozó alkalmat kihasználva gyors haditanácsot tartott, majd kiadta a támadási parancsot. A felkészületlenül ért frankok visszarohantak a védelmi rendszerükbe: megveszekedett harc vette kezdetét, melyből az akraiak is kivették részüket, tűzgolyókat és köveket hajigálva a falakról. Olyan vad volt a küzdelem, hogy Szaladin már azt hitte, nyert ügye van, amikor egy különös jelenés megváltoztatta az események menetét. Abban a pillanatban, amikor egy félénk napsugár áttörte a felhőpamlagot, egy senki sem tudta, honnan érkezett lovag rontott a muzulmánok hátának gyönyörű fehér ló hátán. Útja mentén szétnyílt a tömeg, és az elképedt harcosok abbahagyták a küzdelmet, hogy rémült tekintettel nézzék a tüzes lovagot, aki csakis a túlvilágról érkezhetett.

A sápadt fehér napsütésben tiszta ezüstként csillogott sisakja, páncélja és fegyverzete. Virágdíszes aranykorona övezte csillogó sisakját, sodronyingén pedig hímzett kereszt díszlett. Magához vonzotta a fényt, és úgy ragyogott, hogy azt hihették, maga Szent György sietett a keresztények segítségére. Egy percre meg nem álló kardja szikrákat szórt, a legfélelmetesebb mégis a fehér muszlinkendő volt, mely az arcát takarta…

Könyörgésbe átcsapó rémült moraj futott végig a katonákon, akiknek többsége egyszerű, babonás ember volt:

– A leprás király! Visszatért! Allah! Allah!

A fantasztikus jelenés ugyanakkor nem sebzett, nem érintett meg senkit.

Villámként átcikázott a dermedt csapatok között, körbeforgott, majd eltűnt az akrai síkság fölé magasodó erdős dombok felé. Néhány lovas utánaeredt, de nem találták meg. Hirtelen fekete felhő nyelte el a napot, és újra eleredt az eső.

Csak egy pillanatig tartott a jelenés, de elég volt hozzá, hogy a frankok összeszedjék magukat. A mamelukok Henri de Champagne szép lovasságával néztek szembe, mely visszaverte a támadást. Conrad de Montferrat-t és az élelmet könnyen képzelhető örömmel fogadták. Talán csak Lusignanék nem osztoztak benne. Sybilla özvegye egyetlen percet sem vesztegetett, hogy értésére adja Isabelle férjének, a poszton kíván maradni, ahová felesége szerelme állította. Kis híja volt, hogy nem fajult tettlegességig a vita. Beauvais püspöke vetett véget neki:

– Majd az érkező királyok döntenek! Már nincsenek messze…

Talán a bölcsesség szólt belőle, de a palesztin bárók európai gyökerükről megfeledkezve bizalmatlanul fogadták a gondolatot, hogy a francia vagy az angol király döntsön helyettük dinasztia-beli kérdésekben. Mivel azonban nagy szükségük volt rájuk, ennyiben maradtak. Conrad de Montferrat nem hagyta el többé az Akra alatti tábort, hogy a helyszínen védelmezhesse a felesége és különösen saját jogait, tudva, hogy csak akkor kaphatja meg a koronát, ha Isabelle-t végre mindenki elismeri királynőnek.

Döntésének megvolt az az előnye, hogy a felesége, aki az első hányingerekkel küszködött, megszabadult a férjétől, akit állapotából fakadóan egyre nehezebben tudott elviselni. Egészen egyszerű okból: Montferrat nagyon kényes volt a higiéniára –

gyakrabban fürdött, mint az akkori férfiak általában –, imádta és bőségesen használta a parfümöket. Isabelle pedig, aki eddig maga is kedvelte, bár visszafogottabban alkalmazta az illatszereket, undorodni kezdett a férjéből áradó illattól, és máris felkavarodott a gyomra, amint a márki energikus lépte felhangzott a hálószobájuk előterének kövezetén. A legkevésbé sem bánta férje elutazását.

Kegyetlen volt a tél esőivel, hideg időjárásával és betegségeivel: mindenkit megviselt. A legkevésbé talán az akraiakat, akik a házaikban védelmet találtak, a két sátorvárosban azonban sokat szenvedtek. Ráadásul folytatódtak a harcok, és egyre szaporodtak a halottak, a sebesültek. Különösen a kereszteseknek volt sok tennivalójuk. A fantomlovag még kétszer felbukkant, mindig a kritikus pillanatokban, újra rémületet keltve a muzulmánok soraiban. Utolsó megjelenésekor Szaladin lovasokat menesztett a nyomába, de nem jártak sikerrel: mint egy kísértet, beleveszett a dombokra felkapaszkodó ködös erdőbe…

Azután nem látták többé. Egyébként is nagy erejű segítség érkezett…

A tavasz első napjaiban a tenger megtelt Franciaország színeit hirdető hajókkal. II.

Fülöp Ágost magával hozta a burgundi herceget, III. Hugót, egy szép hadsereget és Elzászi Fülöpöt, a flandriai grófot, akivel annak idején IV. Balduinnak már meggyűlt a baja, ám aki időközben idősebb és bölcsebb lett, és bűnbánóan végre a Szentföld szolgálatába állította erőit.

Hajói mélyéről Fülöp király erőteljes ostromgépeket varázsolt elő, és felállíttatta liliomvirágos kék sátrát az Átkozott Toronnyal szemközt, mely a város legjobban védett pontja volt, és tökéletesen illett hozzá a neve. A mérnökei összeállítottak előtte egy hatalmas kőhajító gépet, mely óriási kövek zápora alá vette a városfalat.

Védekezésül az ostromlottak is felállítottak egy katapultot a falon, mely okozott némi kárt a francia táborban, ám nem csorbította az ott uralkodó jókedvet. Kedélyesen folytatták az ostromot, mintha mi sem történt volna.

A király és Montferrat között hamar egyetértés alakult ki. Fülöp hideg intelligenciájú, bölcs politikus volt, aki már huszonhat évesen értésére adta legnagyobb hűbéreseinek, mennyit nyom a latban az akarata. Társára talált a hatalomra vágyó és azt megszerezni kész intelligenciával rendelkező márkiban.

Ráadásul, mint a jeruzsálemi örökösnő férjét, őt tekintette legmegfelelőbb beszélgetőtársának.

Ráadásul vetélytársa átmenetileg eltűnt.

Fülöp azért érkezett jóval korábban, mert Angliai Richárdnak, aki néhány nappal utána indult útnak Messinából, ahol a telet töltötték mindketten, azt kellett látnia, hogy a hajót, mely a húgát és fiatal feleségét, Navarrai Berengere-t szállította, a vihar Ciprus partjaihoz sodorja. A sziget akkoriban egy bizánci herceg, Komnenosz Izsák kezében volt, aki ellenséges érzelmekkel viseltetett a frankokkal szemben, és jó kapcsolatot ápolt Szaladinnal.

Mivel partra sodort hajóit rosszul fogadták, Richárd partra szállította a seregét, és rárontott Izsákra, akit Tremitussiánál legyőzött és fogságba ejtett, majd diadalmasan bevonult a fővárosba, Nicosiába, amivel az egész sziget az ő kezére került… Ezt megtudva Guy de Lusignan azonnal hajóra szállt Ciprus felé, hogy előadja ügyét Richárdnak, és óvatosságra intse Conrad de Montferrat-val és támogatóival szemben.

Teljes sikerrel járt. Richárd, akit elkápráztatott a férfi méltóságteljes megjelenése és szépsége, lelkesedni kezdett érte, és megígérte, hogy minden erejével támogatni fogja.

Együtt maradtak tehát. Richárd a legsötétebb dührohamból kamaszos lelkesedésbe csaphatott át, s ez volt szinte nem létező politikai érzéke mellett a hősies, vitéz férfi, a mesés harcos, kora kétségtelenül legnagyobb katonája Achilles-sarka.

Amikor Anglia oroszlánja csatlakozott a francia liliomhoz Akra alatt, Fülöp Ágostnak minden diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy a közös ostrom ne csapjon át dinasztiaveszekedésbe. Richárd arrogánsan hangoztatta, hogy Guy érdekeit védelmezi mindenki ellenében. Annál is értékesebb volt a francia király diplomáciai érzéke, mert a két férfi nem ápolt éppen jó kapcsolatokat. Egykor – abban az időszakban, amikor Richárd az apja, II. Henrik haragja elől a francia udvarban keresett menedéket – baráti, sőt szívélyes viszonyban álltak, ám ez a kapcsolat azonnal megromlott, amint Richárd elfoglalta a trónt. Normandia hercege lett, aki tisztelettel tartozott a francia királynak, aki határozottan ragaszkodott királysága egységének megvédelmezéséhez, miközben a lehető legtöbb határral igyekezett körülvenni azt.

Ráadásul Richárd, aki hosszú évek óta Francia Alix vőlegénye volt (a lány az angliai udvarban nevelkedett), megtagadta, hogy feleségül vegye, abból az érthető okból, hogy a lány – bizonyára erőszak hatására – az apja, Henrik király szeretője volt, aki tüzes szenvedélyre lobbant iránta. Fülöp azt megértette, hogy visszaadják neki a húgát, messinai telükön azonban kijelentette, hogy szívesen feleségül venné Richárd húgát, a szicíliai király özvegyét. Az angol király anélkül, hogy mérlegelte volna, milyen áldásos lenne ez a frigy a két királyság számára, határozottan visszautasította az ajánlatot.

Fülöp elhagyta Messinát, szívében az elhatározással, hogy egy nap megfizettet még egykori barátja sértéséért. Richárd alkalmatlan kijelentései Guy oldalán végleg megerősítették a döntésében, hogy Isabelle, Conrad és a helyi bárók bajnokának áll.

Richárdot talán rokoni szálak fűzték Lusignanhoz, ő azonban Montferrat rokona volt.

Bölcsen csak egyetlen egyszerű mondattal válaszolt a provokációra: – Előbb vegyük be Akrát, azután meglátjuk!

Ezzel visszatért a falak hajigálásához, mely kezdte meghozni gyümölcsét, míg Richárd a túloldalon, a tengerhez nyúló Legyek Tornyával szemközt foglalta el pozícióit. Érkezésük vitathatatlanul felvillanyozta a szétesőben lévő sereget, melyben az egyik oldalról Szaladin támadásai, a másik oldalról az ostromlottak által lőtt nyilak és tűzgolyók vágtak tisztásokat, melyeket tovább növeltek a járványok. Fülöp érkezése adta az első lökést, és az Oroszlánszívű jelenléte végképp felszította a bátorságukat.

Július másodikán a francia ostromgép végre rést ütött az Átkozott Torony mellett, és Fülöp, aki a katapultja mellett állva ugyanúgy lőtt számszeríjával, mint bármelyik katonája, parancsot adott a támadásra. Maga is előrelendült, de nem tudott behatolni a városba. Szaladin személyesen indított támadást ellene, és vissza kellett fordulnia, hogy visszaverje. Akrára kétségbeesés telepedett: az ostromlottak egy postagalamb segítségével tudatták a szultánnal, hogy kimerültek az erőik, és képtelenek sokáig ellenállni. Szaladin azonnal újabb támadást indított, de nem járt sikerrel. Közben Fülöp Ágost folytatta az Átkozott Torony ostromát, melyet ezúttal Aubri Clément, Franciaország marsallja irányított, aki megesküdött, hogy vagy beveszi Akrát, vagy meghal. A résnek támasztott létrák azonban összetörtek a katonák súlya alatt, és Aubri Clément fiatal királya könnyben úszó szeme láttára lelte halálát.

Akrára azonban halálos csapást mértek. Július 11-én, egy erős angol roham után a város kegyelmet kért, és másnap megadta magát. A magaslatról, ahol sárga sátra állt, Szaladin végignézhette, ahogy lehullik az iszlám lobogója, melynek a helyére egy katona azonnal a keresztény királyokét vonja fel. Conrad de Montferrat volt az a katona…

A szultán mégsem bontott tábort. Meg kellett váltania életben maradt alig háromezer embere életét, akik több mint két éven át megőrizték neki Akrát, és akik most a győztesek fogságában várták, hogy döntsenek a sorsukról azután, hogy igazi hősökként köszöntötték őket.

Richárd határozta meg a váltságdíj feltételeit. A nyár hősége, melyben bűzlöttek a holttestek, melyeket már nem tudtak hova temetni, a betegség jelei, melyek a halál nyomában járnak, legyűrték Fülöpöt. Láz tört rá, melyben izzadt és vacogott a foga, és napokig nem tudta elhagyni a sátrát. Richárd, aki szintén beteg volt, bár nem ennyire súlyosan, kihasználta a helyzetet, és a keresztes hadjárat egyszemélyes vezetőjének tüntette fel magát. Szemtelen, sőt arrogáns volt a fegyvertársaival szemben, és gőgje sajnálatos tettekre ragadta: azután, hogy Montferrat felvonta Akrában a keresztény királyok lobogóit, Ausztriai Lipót herceg, akit uralkodó hercegi rangja feljogosított erre, kitűzette a sajátját is… melyet Richárd látványosan levetetett, és a latrinába dobott65.

Az angol király hatalmas váltságdíjat követelt: kétszázezer aranydinárt, kétszázötvenezer frank fogoly szabadon bocsátását és az Igazi Kereszt visszaszolgáltatását.

65 A keresztes hadjáratról visszatérve Lipót elfogatta Richárdot, és sokáig Ausztriában tartotta fogságban, szabad utat engedve a „borzalmas János hercegnek”… és Robin Hoodnak!

Fülöp bármennyire beteg volt, nem tévesztette szem elől jelöltje és az általa igazi jeruzsálemi uralkodónak tekintett királynő érdekeit, akit pedig sosem látott. Isabelle terhessége a végéhez közeledett, és nem hagyhatta el Tyrt, miközben Fülöp nem hagyhatta el Akrát. A helyi bárók támogatásával, amennyire tőle tellett, harcolt Richárd ellen. Két tábor alakult ki, készen rá, hogy akár tettlegességgel szerezzen érvényt az akaratának. Megoldást kellett találni. Az angol tábor messze a legkevesebbet szenvedett az ostromban és az azt követő eseményekben.

Szemérmetlenül kihasználták Richárd népszerűségét a csapatoknál, és rájuk kényszerítették a nézőpontjukat: Guy de Lusignan maradt Jeruzsálem királya. Fülöp Ágostnak csak annyi ereje maradt, hogy kikényszerítsen egy kompromisszumot: Conrad de Montferrat követi Guy de Lusignant, ha ez utóbbi meghal. Nem nagy ajándék volt ez, hiszen Guy csak harmincöt éves volt, míg Conrad negyven, de a nehéz időkben nem mindig az idősebb halt meg hamarabb.

Az ügyet így lerendezve Fülöp Ágost bejelentette a távozását. Nagy felzúdulást keltett ezzel az angolok körében, akik dezertálással vádolták. Montferrat és a hívei, bár sajnálták az elutazását, megértették. Franciaország királya nem gyógyult fel a lázból.

Nem akarta ilyen fiatalon, amikor szép királyságának oly nagy szüksége volt rá, ezen a földön hagyni a csontjait, melyben a szemében már nem sok szent maradt. Isten dicsőségére mégis igazi nagyúrként viselkedett, és hátrahagyta elhozott seregét, hogy a burgundi herceg parancsnoksága alatt tovább folytassa a királyság visszahódítását.

Augusztus 3-án a királyi hajó elhagyta a várost, melyet ismét Akra-Szent Jánosnak neveztek, és vitorlát bontott nyugat felé. Ugyanazon a napon a tyri kastélyban Isabelle kislánynak adott életet, akit Marie-nak keresztelt…

Fülöp Ágost meg sem várta Szaladin válaszát a foglyok kivásárlásával kapcsolatban.

Igaz, váratott magára ez a válasz, ám a helyiek nem láttak ebben semmi különöset, születésüktől fogva megszokták, hogy keleti módra intéződnek az ügyek. A nagylelkű

Szaladin kész volt sokat fizetni a bátor hősökért, akik Akrát védelmezték, de szeretett alkudozni. Ezt azonban az arrogáns Richárd képtelen volt elviselni. Ebben rejlett Fülöp legnagyobb tévedése: nem lett volna szabad hagynia, hogy ő legyen a terület ura. Ha a helyszínen marad, minden erejével megakadályozta volna a bűnt, melyet az Oroszlánszívű elkövetett. Gőgje képtelen volt alkalmazkodni a keleti szokásokhoz: azt hitte, ki akarják játszani, és Szaladin legalábbis gúnyolódik vele. Augusztus 20-án egybegyűjtette a háromezer harcost a városfal előtt, és megparancsolta, hogy fojtsák meg „az egész falkát”!

A frank foglyokra hullott vissza mészárlása, akik életükkel fizettek az angol király meggondolatlan kegyetlenségéért. Szaladin kihirdette, hogy mostantól nem ejt foglyokat. Az Igazi Keresztet pedig visszaküldték Damaszkuszba, és behajították egy raktár mélyére. Meglepő magatartás volt ez a muzulmánok részéről, akik prófétájuknak tartották Krisztust. Thibaut de Courtenay megadhatta volna a magyarázatot.

Ugyanakkor az Oroszlánszívűben, bár híján volt a komoly politikai érzéknek, katonai zseni lakozott. Nem akart mindössze olyan győzelemmel hazatérni, mely nem kizárólag az ő dicsősége, és elhatározta, hogy visszahódítja a királyságot. Szinte erőszakkal elszakította a csapatokat Akra örömeitől (a város, mely majdnem szomjan halt, hamar magára talált), és megindította a sereget dél felé. Példás rendben meneteltek a csapatok, hisz a burgundi herceg és a többi vezető átadta az irányítást a legalkalmasabbnak ítélt királynak.

Az ispotályosok és a templomosok is velük tartottak. Ez utóbbiak, akik Gérard de Ridefort viselkedése miatt annak ellenére, hogy a nagymester Akra falai alatt lelte halálát, sokat veszítettek presztízsükből, és számban is erőteljesen megfogyatkoztak, hálásak voltak Richárdnak, amiért az új nagymestert adott nekik a barátja, Róbert de Sablé személyében, akit nagyon szeretett, mert hozzá hasonlóan „trubadúr” volt, szeretett énekelni és dalokat szerezni. Kétszer volt házas, egy fiút és két lányt hagyott maga mögött Európában, és csak Akrába érkeztekor tette le a szerzetes lovagi esküt.

Bölcs, vitéz és művelt hírneve azonban hatott, és a templomosok, akik nem sokan maradtak, hatalmas örömmel fogadták. Ráadásul a kezdődő hadjáratban fegyelmet és visszafogottságot tudott parancsolni, hogy hamar elfeledtesse a templomosok múltbeli bűneit. Mint egykor, most is az előőrsbe osztották be őket. Az ispotályosok, akik továbbra is nagyon erősek maradtak Nabluszi Garnier irányítása alatt, és megőrizték Margat erődjét és a bevehetetlen Lovagvárat a libanoni hegységben, szolgáltatták az utóvédet.

23-án indultak a part mentén dél felé. Nehézkes út volt a rekkenő hőségben. A bokrok és a gaz olyan magasra nőttek, hogy a gyalogosok arcát csapkodták, és zavarták a lovak orrát. El kellett szenvedniük a mamelukok villámgyors támadásait is, akik rájuk rontottak, anélkül, hogy rendezett csatába bocsátkoztak volna, és kellemetlen zavart keltettek.

A frankok megtörték Szaladin ellenállását, és utat nyitottak Jaffa felé, ahol romokban találták a várost, a fák azonban bőséges gyümölcstermés alatt roskadoztak: gránátalma, szőlő, füge és olajbogyó kínálta magát, miközben a kikötőben lehorgonyzó flotta további élelemmel látta el a katonákat. Szaladin visszahúzódott Jeruzsálembe, miután lerombolta a környező erődöket, és felégetett mindent. Richárd megállt a kellemes Sáron síkságon, és négy hónapot eltöltött ott: habozott elindítani seregét a száraz hegyek és a szűk ösvények között, melyek mögött Jeruzsálem feküdt. Hattin rémképe, melynek történetét többször is elmondatta magának, kísértette éjszakáit.

Ráadásul nem sikerült kibékülnie a franciákkal, akik felett a burgundi herceg parancsnokolt, és a saját csapatai is kezdték hosszúnak találni az időt. Igaz, Guy de Lusignan egy lépést sem tágított mellőle, de Richárdnak nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje, menynyit is ér valójában ez a túlságosan szép férfi. Megérkezett hozzá Onfroi de Toron is, akit az a remény hajtott, hogy talán viszontláthatja a feleségét. Conrad de Montferrat elégedetlenül, hogy egyszerű örökösként találta magát, duzzogva bezárkózott Tyrbe… Isabelle-lel!

A férj – ráadásul elégedetlen férj – visszatérte nem okozott örömet a fiatal anyának.

Akra eleste és a tüzes elszántság, mellyel Montferrat védelmezni kívánta felesége jogait a koronára, nyugalmas ősz és tél reményét keltette. Az erősen őrzött Tyrnek, mely ráadásul Balian bölcs irányítását élvezhette, aki sebesülését gyógyítani tért vissza, nem volt szüksége urára. Isabelle-nek még kevésbé!

Amint a karjába fektették, imádni kezdte a kislányt. A jó tündérek megkímélték a kisbabát a születéskor gyakori csúnyaságtól. Marié szép, sima bőrű, gömbölyded csecsemő volt, bájos arcocskája felett puha, könnyű, madárpihére emlékeztető hajjal.

Első gyermekével egyik elragadtatás a másikat érte a fiatal anyában. Ugyanez jellemezte a környezetét is. Mária királyné, Euphémia, az udvarhölgyek és a húgai, különösen Helvis, aki nemrég ment hozzá Renaud de Sidonhoz, mind rajongtak a kis Marie-ért. Helvis talán mindenki másnál jobban. Házassága Ágnes de Courtenay egykori férjével szerelem gyümölcse volt, mely a lánynál már gyermekkorában megszületett, s mely Renaud-nak megadta a negyvenéves férfi számára oly értékes újjászületést, tavaszi fuvallatot. Egykor szerette Ágnest, de az asszony magaviselete hamar kiábrándította. Egy tizenhat éves lány csodálattal teli pillantása visszaadta hitét önmagában és a szerelemben. Balian d'Ibelin szívesen adta legkisebb lánya kezét a fegyvertársának, aki egyben barátja volt. Marié születése óta az ifjú feleség alig távolodott el a bölcsőtől.

– Látják, milyen szép gyermeket nemzhet egy férjem korabeli ember! – jelentette ki. – Ha én is ilyet akarok, a lehető legtöbbet kell néznem!

Mindenki nevetett körülötte. A vidámságnak azonban vége szakadt, amint Conrad hazaérkezett. Alig pillantott a kisbabára, aki egyébként nem sokat törődött illusztris személyével, és édesdeden, szája sarkában kis mosollyal aludt az ágyacskájában.

– Lány! – vetette oda megvetően az apa. – Lány, amikor olyan nagy szükségem lenne egy fiúra, hogy alátámaszthassam a jogaimat, ha Lusignan feldobja a talpát!

– Nálunk a lányok ugyanakkora joggal bírnak, mint a fiúk – tiltakozott felháborodva Isabelle. – Nem az a legékesebb bizonyíték rá, hogy a bárók elismertek királynőjüknek? Magával nem ez a helyzet. Ha elégedetlen, váljunk el, és keressen másik feleséget!

Haragja lecsillapította a márkit. Semmiképpen sem akarta ellenségévé tenni a feleségét a bizonytalan helyzetben. Annál is kevésbé, mert még mindig ugyanúgy kívánta. Sőt, talán még erősebben, hisz az anyaság elragadóan kiteljesítette Isabelle-t.

– Bocsánatát kérem, kedvesem – visszakozott. – Igaza van: az a lényeg, hogy a házasságunk gyümölcsöt hozott, és mindenki tanúja ennek. Lusignannak már nincs felesége…

– De megnősülhet újra – vetette oda Helvis, aki nem is titkoltan gyűlölte Montferrat-t. – Nagyon szép férfi, és bőségesen lesznek jelentkezők Sybilla helyére!

– Az ágyában biztosan, de az oltár már más kérdés. Annak az operettkirálynak legalábbis hercegnőt illik elvennie. A hercegnők pedig sosem mennének hozzá, hisz tudják, hogy hiába szülnének neki gyermeket, én vagyok a trón örököse. Melyik koronás kisasszony akarna engem fiának?

Nagyot nevetett saját tréfáján, de egyedül maradt. Isabelle neheztelt a kislányát ért lenézés miatt. Pedig Conrad látva, mekkora hibát követett el, bűnbánóan mindent megtett, hogy elfeledtesse a szavait. Volt benne annyi jó ízlés, hogy nem zaklatta a feleségét közeledésével, melyet a gyermekágyas állapot és az orvosok véleménye megtiltott: a gyermek csodálatos volt, a fiatal anya azonban sokat szenvedett, és időt kellett hagyni a teljes felépülésre, mielőtt útnak indíthatnák az olyannyira áhított fiúgyermeket. Conrad egy szép pisai lánynál, Margaritánál vigasztalódott, aki a tyri kurtizánok királynője volt.

Az enyhe tél különösen kellemes volt Isabelle számára, akit selyemgubóként védelmezett a szeretet és a gondoskodás, mellyel kislányát körülvette. Visszatértek az egykori álmok is. Ernoul de Gibelet, aki Baliannal együtt jött vissza a kastélyba, hosszú perceket töltött mellette, verseket olvasott fel, vagy énekelt Marie-nak. Isabelle nagyra értékelte a társaságát. A férfi mellékesen megemlítette a fehér fátylas lovagot, akinek forgószélre emlékeztető felbukkanásai pánikot keltettek a törökökben, akiknek meggyőződése volt, hogy a leprás király tért vissza. Isabelle-t elragadtatta, de nem lepte meg a történet. Azóta, hogy Ariane-nal csoda történt, és meggyógyult Balduin sírján, meggyőződése volt, hogy hosszas földi szenvedése után Isten a szentjei közé fogadta a bátyját. Félig ájtatos, félig testvéri imákban fordult hozzá, hogy a pártfogását kérje azok számára, akiket szeret: először is a gyermekének, azután az édesanyjának, a húgainak, a mostohaapjának… és annak, aki elveszett, akit kitaszítottak a téli este árnyai közé, és akinek makacs képe éjszakáin kísérte, könnyeket csalva a szemébe.

Egyedül a bizalmasává lett Helvisnek mert beszélni Thibaut-ról, hisz tudta, hogy a húga is kedveli és tiszteli őt, és törhetetlen optimizmusával nem hajlandó kitörölni az élők sorából.

– Olyan erős, vitéz és ügyes a fegyverforgatásban és minden másban is, hogy nem tudom elhinni, hogy az emberek gonoszsága olyan borzalmas nyomorúságba taszította volna, melyből csak a halál szabadíthatta meg.

– Semmi esélyt sem hagytak neki, Helvis. Még azért is köszönettel tartozott, hogy megkímélték a máglyától! Egy olyan bűntett miatt, melyben ártatlan volt!

Helvis nem hallgatott rá, és megrázta szőke fejét, makacs ránccal finom vonalú szemöldökei között:

– Szerintem képes kiverekedni magát a legrosszabb helyzetekből is, és ahelyett, hogy siratja, nővérem, inkább imádkoznia kellene, hogy egy napon viszontláthassa, hisz ha életben van, semmi sem tarthatja vissza, hogy visszatérjen önhöz. Boldog lehet, Isabelle, hogy ilyen mély szerelemmel szeretik! Azt hiszem, ha nem férjuramat szeretném annyira, Thibaut lovagba lennék szerelmes.

– Milyen jó magát hallgatni, kedvesem! A legre-ményvesztettebbe is bátorságot öntene. Úgy szeretnék hinni magának!

– Hisz is nekem, még ha nem hajlandó is elismerni, és mindjárt megmondom, miért: a lelke mélyén, ebben egészen biztos vagyok, van egy kis hangocska, egy érzés, egy benyomás, mely azt súgja, hogy életben van.

– Akkor nagyon halk az a hang, mert nem igazán hallom.

– Talán, de ha nem létezne, maga már elveszett volna kétségbeesésében. Amikor két szív úgy egybefonódik, mint a magáé Thibaut-éval, ha az egyik megszűnik dobogni, a másik olyan kegyetlenül megérzi, hogy belebetegszik, és a halálra vágyik. Önnel nem ez a helyzet, remélem?

– Nem. Marié miatt. A márki azonban akar egy fiút is, és ha arra gondolok, hogy újra és újra el kell viselnem a közeledését, azt kívánom, inkább érne véget az életem.

– Miért nem az övé? Húsz évvel idősebb magánál, sok az ellensége, és talán eszébe jut az is, hogy ideje lenne visszamennie, hogy kivegye a részét a harcokból. Ha a fejére akarja tenni a koronát, szerintem ez lenne a legkevesebb. Különben a győzelem pillanatában Guy de Lusignan aratja le a babérokat.

A győzelem azonban még messze volt. A keresztes hadsereg szép arszufi diadala ellenére Jaffa környékén, ahol hosszasan időztek, elbizonytalanodott. Valójában Akra alatt felélték lelkesedésük egy részét. A sereg kétszer is megindult, öt mérföldre megközelítette és megpillantotta Jeruzsálemet. Ilyenkor tetőfokára hágott a felindulás, mint az első keresztes hadjárat idején, amikor Bouillon Gottfried és az emberei a Szent Város látótávolságába érkeztek. Megváltoztak azonban az idők. Szaladin személyesen irányította a várost, melynek védelmi rendszereit megerősítették, és megakadályozandó, hogy a frankok a város körül tábort verjenek, sivataggá változtatták a vidéket. Bár néhány elszórt összecsapásban ragyogó sikereket ért el, Oroszlánszívű Richárd végül megfogadta a templomosok, az ispotályosok és a bárók tanácsát: tárgyalásokba bocsátkozott Szaladinnal. Szokása szerint ebben sem tudott mértéket tartani, és felajánlotta Jeanne húgát – akit megtagadott Francia Fülöptől –

Malik al-Adilnak, a szultán öccsének, azzal a javaslattal, hogy a pár uralkodhatna Jeruzsálemben. Így a muzulmánok megőriznék dominanciájukat, miközben nemcsak a szent helyekhez való eljutást biztosítják a keresztényeknek, de számos kiváltságban is részesítik őket.

A szentföldi bárók számára hatalmas sértés volt az ajánlat: ez a király, aki megesküdött, hogy visszahódítja a Szent Sírt, most össze akarja keverni a vérét az ellenségével, azzal a férfiéval, aki megkaparintotta Jeruzsálemet, és levetette a keresztet? Richárd szerencséjére hamar elhalt a terv: Jeanne kerek perec megtagadta, hogy egy muzulmánnak adja a kezét.

– Egy király özvegye vagyok, egy király lánya, és maga egy hitetlen feleségévé akar tenni, akinek bizonyára népes háreme van, miközben a francia királytól megtagadott?

Bátyám, magának elment az esze! Soha, érti, soha!

Eljött 1192 áprilisa, melynek következményei oly különös hatással lesznek majd Isabelle életére.

A bárók egyre növekvő elégedetlenségével szemben – melyet a furcsa házassági terv keltett, s melyhez a keresztes vezérek is csatlakoztak, köztük Burgundi Hugó –

Richárd gyülekezőt rendelt el Askalonba, melyet visszahódítottak, és helyreállították a városfalakat. Felkérte az egybegyűlteket, hogy egyszer és mindenkorra döntsenek Guy de Lusignan és Conrad de Montferrat között. Melyiküket akarják vezérüknek?

Nem igazán lepte meg a válaszuk: régen elvesztette már illúzióit – ha egyáltalán voltak valaha – a jelöltje értékét illetően. A gyülekezet szinte egyhangú felkiáltással Conrad de Montferrat-t választotta: I. Conrad néven Jeruzsálem királya lett. Követséget küldtek hozzá Tyrbe, hogy megvigyék a hírt és felkérjék, hogy tegye meg az előkészületeket a megkoronázáshoz, melyre Akrában kerül majd sor…

A fényárban úszó Tyrben, ahol még a városfalakat és a kikötőben ringatózó, fellobogózott hajókat is kivilágították, és táncot jártak a tereken, az új király ízlelgette diadalát, akár az istenek nektárját. Végre győzött az ügye, végre elismerték érdemeit, és mit számított az, hogy az angol, aki azt hitte, ő az úr, kényszerből cselekedett. Csak az eredmény volt fontos: az előkelőségek végre egyhangúlag az ő kezébe tették le a királyság jövőjét, melyet a sír széléről hozott vissza, ahogy egy fuldoklót tartanak vissza az utolsó pillanatban. Tisztában volt képességeivel – „a legalkalmasabb személy óvatosságával és vitézségével” –, és úgy érezte, kész felnőni a feladathoz, hogy valóra váltsa a neki felkínálkozó keresztény királyság hatalmas reményeit.

– Újra felépítem az apái királyságát, kedvesem – mondta komolyan Isabelle-nek, aki bíbor függönyös ágyán elnyúlva figyelte. – Ennek szentelem minden erőmet, minden gondoskodásomat, mert megtanultam szeretni ezt a földet, mely a születés jogán az öné. Erre esküszöm fel önnek, ahogyan Istennek is, amikor az érsek a fejemre teszi a koronát. Együtt, ha ön is akarja, nagy tetteket vihetünk véghez Isten dicsőségére és alattvalóink javára!

Miközben beszélt, elhagyta az ablakmélyedést, ahonnan városa örömét figyelte, odament az ágyhoz, letérdelt előtte, és sastekintetét felesége kék szemébe fúrta.

– A házasságunk – sóhajtotta – nem hozott boldogságot önnek. Tudom, hogy nem szeret, és bizonyára soha nem is fog, amit nagyon sajnálok, hiszen én szeretem magát.

Kétségkívül a magam módján, ami nem azonos az önével. De… szeretném kivívni legalább a megbecsülését, hogy boldogság híján legalább büszke lehessen arra, hogy a királynőm. Nagy jövőt kínálok önnek. Elfogadja, bizalommal és hűséggel?

Isabelle egy pillanatig hallgatott, méregette a férfit, akit ösztönösen gyűlölt, nem is sejtve, hogy kérlelhetetlen keménysége és gyűlöletes gőgje mögött őszinte, mélységes vágy él a nagyságra. Felfedezte, hogy létezhet jövő, attól a pillanattól kezdve, ha megpróbálja elhallgattatni a szívét: most értette meg, hogy többé nem lesz joga az érzéseire hallgatni, kivéve a gyerekeivel szemben: a kis Marie-val… és azzal a gyermekkel szemben, akit a szíve alatt hord. Szomorkás mosollyal Conradnak nyújtotta a kezét.

– Nyugodt lehet, felséges férjem, lojális leszek, és kész vagyok engedelmesen együtt munkálkodni önnel a népünk és a jövőnk érdekében. Valamint a gyermekeink érdekében. Talán őszre megérkezik a fiú is, akire annyira vágyik! .

– Gyermeket vár? Ez igaz?

– Azt hiszem, most már kétségtelen. Ma reggel óta tudom.

Montferrat a felesége finom kezébe fúrta az arcát:

– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm, drága királynőm, köszönöm az örömöt, mellyel megajándékoz!

Isabelle a tenyerében érezte, hogy a kőkemény férfi könnyeivel áztatja.

Folytak a koronázás előkészületei: állandó volt a jövésmenés Tyr és Akra között.

Conrad már kétszer megtette az utat, hogy felügyelje a katedrális és a szállások díszítését, melyben az új udvar nagyjait és az előkelő vendégeket helyezik el. Maga Oroszlánszívű Richárd is jelen lesz a keresztes hadjárat többi vezetőjével.

Aznap este – április 28. volt, két nap volt hátra az indulásig – Isabelle kissé fáradtan, hisz az egész napot talpon töltötte, hogy királynői ruházatát próbálja, a fürdőbe vonult, és úgy elhúzódott a tisztálkodása, hogy még a vacsoraidőt is elfelejtette. Olyannyira, hogy a türelmetlen, de elnéző férj Helvisszel megüzente neki, hogy fürödjön csak annyi ideig, amíg kedve tartja. Ő maga ellátogat a beauvais-i püspök palotájába, akivel Akra ostrománál barátkozott össze, és ott vacsorázik.

Az egykori Montferrat márkit nem különösebben vonzották az egyház emberei, ez a püspök azonban különleges volt. Philippe de Dreux, II. Róbert gróf fia, VI., Kövér Lajos francia király unokája rendkívüli prelátus volt. A jóképű, harminckilenc éves, harcos kedvű és rendkívüli életkedvvel megáldott férfi csak másodszülöttsége miatt vette fel a papi hivatást, és ritkán viselte a posztjához illő öltözéket. Sokkal jobban kedvelte a sodronyinget és a sisakot. Franciaország pair-je volt, akit Reimsben szenteltek fel, és a katona püspökök sorába tartozott, ahogyan nem egy kortársa, akik anélkül, hogy elhanyagolták volna egyházi kötelességeiket, mély hittől vezérelve a maguk módján értelmezték Krisztus tanítását, és semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy gyilkolásszák a hitetleneket, ha alkalom kínálkozik rá. Philippe de Dreux számára nem volt ismeretlen a Szentföld.

Huszonöt évesen, 1178-ban lelkesedésből elindult a keresztes hadjáratra, miután tudomást szerzett a leprás király montgisardi kirobbanó győzelméről. Jeruzsálemnek azonban nem volt ideje megcsodálni őt, hiszen alighogy megérkezett, fogságba esett a paneasi csatában, és Isten tudja, miért, Babilonba vitte raboskodni egy remek fogásával igen elégedett emír. Nem maradt sokáig, hisz ki tudta fizetni a kért váltságdíjat, és hazatért Franciaországba.

A Jeruzsálemi Királyság szomorú sorsa és az akrai ostrom híre visszahozta a háborúba, Fülöp Ágost távozása után azonban nem volt hajlandó elismerni urának az angol királyt, akit mélységesen gyűlölt. Ezért aztán beköltözött Montferrat barátjához, várva az események alakulását.

– Nem megy el Jeruzsálemig – jósolta. – Csak azt akarja megmutatni mindenkinek, különösen Szaladinnak, hogy ő az egyetlen igazi ellenfele.

Montferrat trónra emelésének azért is nagyon örült, mert Richárd akarata ellenében történt. Aznap este a két barát kedélyesen koccintott a készülődő

eseményre, de nem nyújtották túl hosszúra az estét. Másnap indultak Akrába.

Philippe nem kísérte haza Conradot: közel volt egymáshoz a háza és a palota.

Conrad gyalog jött át a szomszédba. Különben is szeretett egyedül sétálgatni Tyr utcáin, és a tavaszi éjszaka lágy és világos volt, akár egy nyári éj. Hirtelen két látszólag ártalmatlan férfi lépett oda hozzá, és egy kérvényt nyújtott át neki, melyet bizalommal átvett. Jó hangulatában kész volt megadni minden engedélyt, minden kegyet.

Miközben azonban olvasott, az egyik férfi kést döfött a mellkasába. Egyetlen kiáltás, és Montferrat holtan rogyott a földre, míg támadói elmenekültek.

Valaki látta a bűntettet. Riadót fújt, és a gyilkosokat elfogták, még mielőtt menedéket találhattak volna. Ellenállás nélkül megadták magukat, közönyösen tekintettek a rájuk váró sors elé, melyet Balian d’Ibelin, aki elé vezették őket, komolyabb elmélkedés nélkül azonnal ki is hirdetett. A férfiak az aszaszinok közé tartoztak, akiknek vezetője egy fanatikus, furcsa és félelmetes férfi volt, akit a Hegy Öregjének neveztek, és akinek legendák övezte hírneve egyöntetű félelmet szült Keleten. Körülbelül egy évszázaddal azelőtt a zoroasztriánus Perzsiában feltűnt egy izmaelita rend, mely azt hirdette, hogy Isten, aki a gondolat számára hozzáférhetetlen, csak az egyetemes ész által nyilvánulhat meg. Alamutban született, egy bevehetetlen erődben, ahová csak a sasok érhettek fel a Rudbar hegyek között. Az akkori mestere egy látnók próféta, Hasszán Szabat volt, aki könyörtelen harcot indított az ortodox iszlám ellen.' Uralkodása kezdetén Szaladin is hajszál híján menekült meg embereinek késétől Aleppo alatt. A rend Iránból Szíriába költözött a gyermek vezetése alatt, akit Hassan tanítványává tett. Új rejtekhelyeiről az Ansarieh hegységben Rasid ed-din-Sinan, a Hegy Öregje kedve szerint zúdította a királyságokra a hasis segítségével fanatizált híveit.

„Az Öreg királyi udvarában maga mellett tartott a szülőföldjéről származó, tizenkét és húsz év közötti fiúkat, akik fegyveresek kívántak lenni. Megitatott velük egy italt, melytől azonnal elaludtak, azután a kertjébe vitette őket. Ott olyan szép helyen találták magukat, hogy azt hitték, a paradicsomba érkeztek. A hölgyek és a kisasszonyok mindennap kielégítik vágyaikat, és mivel mindent megkapnak, amit csak akarnak, saját akaratukból nem is mennének el soha… Amikor pedig az Öreg meg akar öletni egy nagyurat, azt mondja nekik: Menjetek és öljétek meg ezt az embert, és amikor visszatértek, az angyalaim visznek vissza titeket a paradicsomba… így aztán teljesítették minden parancsát, és semmitől sem féltek vágyukban, hogy visszamehessenek a paradicsomba. Az Öreg tehát kivégeztetett mindenkit, akit csak kívánt…66”

Ez a férfi gyilkoltatta meg Conrad de Montferrat-t…

Philippe de Dreux személyesen jelentette be Isabelle-nek az eseményt, mely az éppen újjáépülő királyság számára valóságos katasztrófa volt. Azt is elmondta, honnan jött a csapás, de a királynő hitetlenkedett, hiszen első hallásra értelmetlennek tűnt a gyilkosság:

– A Hegy Öregje Szaladin ellensége, és mint ilyen nem lehet a férjem ellensége is.

Tudom, hogy egykor nagytiszteletű apám, I. Amalrich király szinte baráti kapcsolatokat ápolt vele, és Guillaume de Tyr nagyúr is tisztelettel beszélt róla. Miért ölték volna meg?

– Attól tartok – sóhajtotta Beauvais püspöke –, elég rút oka van. Nemrég Montferrat elfogatott és kifosztatott egy nagy kereskedőhajót, mely az Öregé volt.

Kétszer is követelte a hajót, a rakományt és a legénységét – vagy legalábbis kártérítést

–, de az ön férje nem hitte el, hogy az az ember, akiben leginkább csak legendát látott, igazán veszélyes lehet. Egy vállrándítással fogadta a kérést.

Önnek nem kell ecsetelnem, milyen határozott jellem volt.

– Tudom. A harag néha elhomályosította az ítélőképességét, mely máskor tiszta és bölcs volt. Azért fogadtam el férjemnek, mert rámutattak, milyen nagy király lehet belőle. Most pedig – tette hozzá keserű mosollyal – egyedül kell uralkodnom, nekem, aki nem értek a politikához? Vagy visszaszáll a korona Guy de Lusignanra, aki bizonyára nagyon örül a bűnténynek?

– Ez a feltételezés kizárt, felség. A bárók gyülekezete hallani sem akar róla többé.

– Akkor?

Philippe de Dreux nem tudta a választ. Balian d'Ibelin sem, sőt senki más a fiatal özvegy környezetében. Öt napig kellett rá várni, míg megtartják Conrad temetését, aki oly rövid ideig volt király. Az elkeseredett és jövőjéért aggódó tömeg előtt Isabelle 66 Marco Polo: A csodák könyve

gyászfátyolban követte a gyászmenetet a feketébe öltözött városon át a Szent Kereszt-katedrálisba, ahol a férje nyugszik majd. Nem érzett bánatot: túlságosan gyűlölte ahhoz Conradot, hogy most álszentül elsirassa. Fekete kalapjáról lehulló sűrű

fátyla száraz arcot takart, mely azonban sápadt volt az aggodalomtól. Milyen jövő vár a gyermekre, akit a szíve alatt hord? Vajon meghagyják az életét, ha fiú lesz? Vagy néhány hónap után ő is eltűnik, mint a kis Balduin, aki útban volt valakinek? Ez a gyerek kinek lesz útjában Lusignanon kívül, akitől, mint állították, nem kell tartania többé? Az öreg Montferrat márkinak Conradon és Guillaume-on, a kis Balduin apján kívül még két fia volt. Boniface, az elsőszülött, és Renier. Vajon valamelyikük megpróbálja megszerezni a törékeny örökséget? A találgatások sehová sem vezettek, de félelemmel töltötték el.

Montferrat egy napja pihent sírjában, amikor hadihajók jelentek meg a kikötő

tornyainál. Az élen haladó árbocán Anglia arany oroszlánja lobogott vörös mezőben a reggeli szélben…

Nem sokkal később a kastély nagytermében, ahol Montferrat sasát feketébe vonták, Richárd nagy léptekkel sietett Isabelle elé, aki a királyi karszékben várta, mely mellett még mindig szép, és a korral egyre fenségesebbé váló édesanyja és két húga, Helvis de Sidon és Marguerite álltak, akit Hugues de Tiberiade-nak ígértek. A férfiak, Beauvais püspökét leszámítva, valamivel lejjebb foglalták el helyüket, így akarta Isabelle, aki megfogadta, hogy a család hölgytagjait helyezi előtérbe, hogy éreztesse az angol királlyal, hogy a koronája, bár az édesapjának köszönheti, saját női tulajdona, és nem fogja hagyni, hogy megmondják, mit tegyen… szó sem lehetett arról, hogy gyenge pozícióban mutatkozzon egy olyan ember előtt, aki Montferrat ellensége volt.

Nézte, ahogy közeledett a szőke, atletikus és arrogáns Plantagenet, aki rokona volt.

Csak akkor állt fel, amikor a király a trónushoz vezető három lépcsőfok aljához ért.

Megállt a legfelső fokon, és szó nélkül nyújtotta felé gyűrűk nélküli kezét, melyre hosszú fekete ruhaujj hullott.

A nyilvánvaló szándék láttán az angolnak napbarnított arcába tolult a vére, mégis ráhajolt a kézre, a mélykék és kifürkészhetetlen szempár egyszerre szigorú és varázslatos komolyságának hatása alá került. Azután erőteljesen, határozottan megszólalt:

– Felséges rokonom, azért jöttem, hogy tolmácsoljam önnek a keleti és nyugati nagyurak szomorúságát, akiket felháborít és mélységesen elkeserít férje kegyetlen halála éppen legnagyobb dicsősége előestéjén…

– Higgye el, hálás vagyok ezért, felséges rokon, önnek és mindazoknak, akiknek most kegyes szószólója… Vigasz mindannyiunknak, hogy körünkben üdvözölhetjük.

Remélhetem, hogy vendégem lesz Tyrben, ahogyan az volt Akrában?

– Bocsásson meg, de minden percemet szigorú beosztás határozza meg, így nem fogadhatom el szíves meghívását. Nemcsak azért jöttem, hogy tolmácsoljam az ország bánatát, de azért is, hogy közöljem határozott óhajomat, hogy újra megházasodjon.

És…

Isabelle erre nem számított. Villámokat szóró szemmel közbevágott:

– Újra házasodjak? Amikor szegény Conrad férjem még csak egy napja pihen a sírban? Felséges rokon, tudatában van annak, mit beszél?

– Pontosan, rokon! Tudatában vagyok, mit érezhet ilyenkor egy közönséges asszony. Ön azonban királynő, és ez mindent megváltoztat. A bűntény nélkül, mely özveggyé tette önt, most király lenne Akrában. Királynak lennie kell, érti?

– Talán van egy… a szívem alatt!

– A hadseregnek, mely azért harcol, hogy visszahódítsa önnek Jeruzsálemet, nincs ideje kivárni, míg felnő. Én sem maradok itt egész életemben. Azért jöttem, hogy elmondjam, tegnap Akra katedrálisában közfelkiáltással Szíria, Anglia és Franciaország előkelőségei…

– Engem nem kérdeztek meg! – szakította félbe Philippe de Dreux, akit nyugtalanított az angol hangneme. – Pedig úgy hiszem, én is az előkelőségek közé tartozom!

– A fivére, Róbert de Dreux szavazott az ön nevében, nagyuram. Megtagadná?

– Nem, természetesen! Felháborít azonban az a könnyedség, mellyel Akrában döntenek egy királynőről, a kezéről, a szívéről, az életéről, mintha csak egy politikai játszma lenne.

– Valóban az… legalábbis a koronája az! Nem viselheti egyedül, és ezt ön is tudja!

Isabelle kezét a felháborodott püspök karjára téve közbelépett:

– Köszönöm, hogy aggódik értem, nagyuram, de Richárd király tudja, mit csinál, amikor Amalrich király lányának, a nagy Balduin király húgának államérdekről beszél –

ha jól értettem a szavait, felség?

– Pontosan. Megismétlem: a jelöltet közfelkiáltással választottuk ki, hisz senki sem felelne meg nála jobban ennek az országnak, Franciaországnak és Angliának. Ahogyan önnek sem, rokon. Azon felül, hogy főnemes és vitéz lovag, kedves és bölcs, s keveredik benne a Capet család és a Plantagenetek vére, hisz egyszerre Franciaországi Fülöp és az én unokaöcsém is. II. Champagne-i Henrik grófot választottuk… és van szerencsém bemutatni őt – tette hozzá Richárd a pompás gyülekezethez fordulva, mely egy intésére szétvált, és a bejárat felé fordult.

Lovagjai gyűrűjében egy harminc körüli, nem túl magas, de jó kiállású, barna hajú és bajuszú férfi jelent meg a küszöbön, akinek szeme olyan mélyen ült szemöldöke alatt, hogy meg sem lehetett határozni a színét. Összevonta a szemöldökét, amitől szigorú benyomást keltett: rosszkedvű volt, mert nem fogadta még el megválasztását.

Nem kívánta a trónt, s még kevésbé a kényszert, hogy feleségül vegyen egy idegent, akiről csak annyit tudott, hogy távolról sem szűz, már két férfi karjában megfordult, és ráadásul terhes.

Henrik keményen vitatkozott Richárddal és a bárókkal. Hallani sem akart semmiről. Először is nem tetszett neki a gondolat, hogy élete hátralévő részét ezen a napégette földön töltse. Túlságosan szerette zöld, termékeny, rendezett champagne-i birtokait, hogy egy olyan néphez kösse a sorsát, mely csakis sebekről és púpokról álmodozik, és mindig éppen két csata közt van. Ezenkívül nem találta elég „frissnek” a menyasszonyt. Végül és leginkább; képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy olyan nőt vegyen feleségül, aki más férfitól várandós.

– Ha fiút szül, ő lesz a király, nekem meg a nyakamon marad a feleség! Keresztes hadjáratra esküdtem fel, nem arra, hogy tönkreteszem az életem, akár Isten dicsőségéért is!

– Ne keverje Istent a siránkozásába, fiam – mondta erre gyengéden az akrai érsek.

– Ami a hölgyet illeti, nézze meg előbb! Egészen fiatal, és a világ legszebb és legkecsesebb hölgye!

Henrik végül beleegyezett, hogy elmegy Tyrbe, de felkészült, hogy megvédelmezze álláspontját. Jobban belegondolva remélte, hogy szövetségesre talál ebben a Jeruzsálemi Isabelle-ben, akit nem egészen egy héttel a férje meggyilkolása után máris az ő ágyába akarnak lökni.

A terembe lépve azonnal észrevette a trón lépcsőjén álló királynőt. Karcsú, elegáns és finom alak fekete díszruhában, mely kiemelte arca fehérségét. Közelebb lépve már jobban látta, és megenyhült összevont szemöldöke. Az érseknek igaza volt! Soha még nem látott nála ragyogóbb és kifogástalanabb szépséget. Isabelle olyan volt, akár egy igazgyöngy. Finom rózsaszín, kerek szája bársonyos volt, akár egy virágszirom. Szeme úgy csillogott hosszú szempillái alatt, akár a fűzfák árnyékolta kék tó.

Ahogy elé lépett, Henrik észrevette szemének szorongó, szinte irtózattal teli kifejezését, ahogy Isabelle tekintete rá szegeződött, és hirtelen mélységes vágy tört rá, hogy tetsszen neki, hogy megszerettesse magát, s először is mosolyra fakassza…

Miután mélyen meghajolt, térdre ereszkedett, felemelte a fejét, és nagyra nyitotta kék szemét, melyből boldog meglepetés ragyogott.

– Felséges királynő – mondta –, ha kegyeskedik elfogadni férjéül, tudnia kell, hogy hűséges, kitartó, tisztelettudó… és amennyire ön engedi, szerető férje leszek! Együtt érzek a bánatával. Több mint nehéz az, amit elvárnak öntől… természet ellen való! De megpróbálok segíteni, minden erőmmel azon leszek, hogy felülemelkedjen a próbatételen, melynek, bocsánatáért esedezem, eszköze vagyok…

Ahogy beszélt, Isabelle vonásai megenyhültek, és engedett szorításán a szívét fojtogató fájdalom. Megértette, hogy ez a férfi azon felül, hogy lehetőség a királyság számára, talán neki is szerencsét hoz, és ha elszalasztja, ha elutasítja Henriket, a következő jelölt sokkal rosszabb is lehet. Egy másik Montferrat?

A remélt mosoly egyenesen fakadt Isabelle gondolatmenetéből, és ösztönösen a férfi felé nyújtotta a kezét:

– Legyen a bárók és a népem akarata szerint! Ami engem illet, gróf úr, tudnia kell, hogy nagyobb örömmel adom önnek a kezem, mint reméltem…

Tüzes éljenzés követte a szavait, és Richárd talán az illendőnél nagyobb lelkesedéssel ölelte magához újdonsült unokahúgát.

Másnap Tyr katedrálisában Isabelle-t és Henriket egyesítették a házasság szentségében… éppen egy héttel azután, hogy Conrad de Montferrat-t eltemették.

Henriket megkoronázták Jeruzsálem királyának.

A nászéjszakát későbbre halasztották. Henrik finom lélek volt, és nagyon vágyott rá, hogy megszerettesse magát, így nem követelte már az első este férji jogait, melyek egyelőre elfogadhatatlanok lettek volna Isabelle számára. Ráadásul néhány nappal később, ahogy az indulásra készülődtek Akrába, a királyi pár leendő lakhelyére, az ifjú feleség elesett és elvesztette magzatát. Nem érzett igazi fájdalmat: alig több mint két hónapos terhes volt. Az isteni akarat megnyilvánulásaként fogadta balesetét: Henrik most már biztos lehet benne, hogy az első marad a trónon, melyre nem törekedett, ám napról napra kedvesebb lett számára, ahogyan növekedett Isabelle iránti szerelme.

XV. fejezet Az akrai éjszaka

1192. október 10-én Oroszlánszívű Richárd elhagyta a Szentföldet. Kevésbé örömtelién, mint ahogyan érkezett. Igaz, a királyságot részben helyreállították, de csak részben: a gázai szír partvidéket és egy keveset a belsőbb vidékekből. Jeruzsálemet, a szimbolikus várost nem sikerült visszaszerezniük. Pedig nem a próbálkozás hiányzott!

Nem sokkal Isabelle harmadik házassága után a keresztény sereg újabb kísérletet tett, győzelmeket aratott, de a Szent Várostól öt mérföldre megállt. Kitűnően védték Jeruzsálemet az árkok, a hegyek, az erőteljes falak és a környező kutak, melyeket Szaladin betemettetett. Több ember, több harci gép, több idő… és kevesebb letaglózó hőség kellett volna! Még a templomosok és az ispotályosok nagymestere is visszavonulót javasolt. Ráadásul a maláriától szenvedő Richárd hosszú napokat volt kénytelen a sátrában tölteni, ahol a barack, a körte és a sörbetek frissítették, melyeket mindennap a szultán küldött ajándékba. Azután békeszerződést írtak alá, mely megerősítette a visszahódított területeket, és szabad bejárást engedélyezett a zarándokoknak a Szent Sírhoz.

Nem volt mit tenni, el kellett fogadni… a nagyra törő álmok, a szépséges hőstettek után: Richárd ugyanis többször is megmutatta, milyen kiváló vitéz. Most mégis hazament. Hamarabb, mint szeretett volna, de a gyűlöletes János herceg kezén lévő

Angliának szüksége volt rá Fülöp Ágost terveivel szemben, aki arra vágyott, hogy Normandia megszerzésével természetes tengeri határral ajándékozza meg Franciaországot. Hazatértében nem volt semmi kellemes. Ahogy távolodott a tiszteletére fellobogózott akrai kikötőtől és a Carmel-hegység kék lankáitól, a Plantagenetnek elszorult a szíve. Mintha átok ülne rajta. Talán attól tartott, hogy ugyanaz a nyomorúságos sors vár rá, mint az apjára, II. Henrikre, aki az őt legyőző, eláruló fiát átkozva halt meg?

Félelemmel töltötte el a jövő67…

Öt nappal Richárd elutazása után, október 15-én Szaladin elhagyta Jeruzsálemet, hogy Damaszkuszban töltse a telet. 30-án Bejrútban volt, ahol fogadta Antiochiai 67 Nem ok nélkül. Richárd hajóját a vihar a velencei öböl felé sodorta, és Aquilától nem messze hajótörést szenvedett. Kénytelen volt átszelni Európa egy részét, hogy kikerülje Franciaországot és talán Fülöp Ágost börtöneit, akinek jó oka volt haraggal gondolni rá. Észak felé haladva inkognitóban belépett Ausztriai Lipót földjére, aki az álöltözete ellenére tudomást szerzett a jelenlétéről. Richárdot üldözőbe vették, felismerték és letartóztatták. Ausztriai Lipót börtönbe vetette három évre Durnstein várába. Ötvenezer ezüst váltságdíj fejében nyerhette vissza az Oroszlánszívű szabadságát és trónját. Amikor egy pontosan kilőtt nyílvessző kioltotta az életét, amikor megostromolta a limousini Chálus kastélyt, hogy megszerezze annak kincsét, Richárdnak nem volt gyermeke. János hercegre szállt a korona…

Bohemundot, a Félszeműt. Bár a férfi örökölte a tripoliszi grófságot, nem vett részt a visszahódításért folyó harcban. Azért jött el, hogy tiszteletéről biztosítsa a szultánt, és a védelmét kérje. Számos ajándék és egy húszezer dináros járadék kíséretében meg is kapta. Az antiochiaiak oly régóta csakis a saját érdekeikkel törődtek!

November 4-én a szultán négyévi távollét után végre visszatért Damaszkuszba.

Elragadtatott fogadtatásban részesítették, mely méltó volt dicsőségéhez, a legkirobbanóbb dicsőséghez, melyet csak az iszlám a Próféta halála óta látott. Szaladin napjai azonban meg voltak számlálva. Február 21-én tífuszos lázban meghalt, nem hagyva más örökséget, mint negyvenhét dinárt, egy tyri aranyat… és természetesen egy birodalmat, mely nem bírta el a hiányát. A pénz semmit sem jelentett számára, és mindig bőségesen költötte hadseregei, népei… sőt még a legyőzöttei javára is, akiknek néha kifizette váltságdíjukat, vagy akiket segített, ha asszonyokról vagy szegényekről volt szó. Utolsó óráján Ahu Jaffer imám szavalta a Korán sorait Mohamed haláláról:

„Árnyak váltották fel a nap ragyogását, amikor a lehanyatló csillag eltűnt szafer 27.

éjszakáján. A fény forrásai elsötétültek, vele haltak az emberek reményei. Eltűnt a nagylelkűség, és elterjedt a gyűlölködés…”

Amint Akrába érkezett, Isabelle megkedvelte a fehér erődítményt, a hit és a kereskedelem városát, mely úgy lebegett a tengeren, akár egy odadobott liliom, s mely hihetetlen gyorsasággal vetette le magáról a borzalmas ostrom nyomait. Sosem fogja elfelejteni a szép napot, amikor Henrikkel megérkezett.

A kikötőig minden utcát élénk színű selymekbe öltöztettek: virággal és cédruságakkal teleszórt selyemszőnyegek ragyogták be az utat, a házak elé pedig illatosítókat állítottak, melyek finom füstje könnyű, kékes ködbe vonta az utcákat.

Az egész város – akkoriban úgy hatvanezer lakosa volt – elébe sietett, legszebb ruháját, legszebb fegyverzetét öltve fel. Fiatal, fehér ruhás lányok mentek előttük, virágokat hintve a lovak fejére, melyeket a fegyvernökök vezettek. Papok menete mutatta feléjük a zászlókat és az ereklyéket, melyeket megcsókoltak, mielőtt beléptek a Szent Kereszt-katedrálisba, ahol misét hallgattak. Bőséges alamizsnát osztottak a szegényeknek. Isabelle most először ízlelte meg az örömöt, hogy királynő, látva a királyság fővárosává tett város rajongását.

Azután Henrik elment és csatlakozott Richárd nagybátyjához, hogy egy utolsó kísérletben megpróbálják visszahódítani Jeruzsálemet, de nem maradt sokáig távol.

Fiatal felesége arra használta fel az időt, hogy berendezkedjen és megszokja az új palotát, mely a nabluszira emlékeztette. Szép épület volt a kikötő közelében, melyet egykor egy gazdag velencei kereskedő építtetett. Tágas termeiben nagy ablakok nyíltak a tengerre és a belső kertekre. Minden csodálatos és békés volt, kellemes változást hozva Isabelle számára a szigorú tyri kastély, s még inkább a moabi Krak fekete falai után, melyek emléke egyre mélyebbre temetődött gondolataiban. Minden erejéből igyekezett kitörölni a kegyetlen emlékeket, hogy ne zavarják királynői feladataiban, melyeket a lehető legjobban kívánt ellátni a nép javára, melyet elkápráztatott kecsessége és mosolya.

Kicsi, de életteli és vidám volt az udvara, fiatal lányokból állt, akik élvezték az életet, és érettebb hölgyekből, akik közé nem igazán lehetett besorolni Helvist, aki a férje távollétében mellette maradt. Komnenosz Mária most Haifában élt, a Carmel-hegy lábánál, az öböl túlpartján, melyet Balian d'Ibelin kapott hűbérbirtokul. Kellemes volt időről időre oda látogatni, különösen hajóval, hisz nyugodt volt a tenger. Amikor azonban nem vallásos kötelezettségeinek tett eleget vagy nem a várost járta, hogy enyhítse a nyomort, Isabelle szívesen visszahúzódott a tengerre nyíló szobájába.

Órákon át hímzett, font vagy paszományozott a hölgyei körében, akik tettek-vettek, énekeltek vagy hallgattak, szívük titkainak szentelve a csend pillanatait.

Isabelle élvezte ezeket a perceket, és a hölgyei, látva, hogy leengedi a tűt vagy az orsót, és tekintete a horizont kékjébe réved, tudták, hogy ideje csendben maradniuk, és nem kutatni, miért vetül a ragyogó napsütés ellenére téli ködként melankolikus fátyol a szépséges arcra. Mindannyian azt hitték, a királynő távollévő férjéről álmodik. Csak ketten tudták, hogy nem Henrik foglalja le a felesége gondolatait, hanem egy másik kép, egy végtelenül fájdalmas emlék felhőzi a tekintetét: Helvis húga és az öreg Marietta, aki a kis Marie-ra felügyelt.

Amikor a király visszatért lovagjaival – miközben Richárd távozott –, hivatalosabb ritmusra szerveződött az élet, hisz Henrik tökéletesen akarta eljátszani a rá osztott szerepet. Hamar megmutatta tehetségét, és határozottságot, sőt szigort sem nélkülöző

óvatossággal irányította királyságát. Hamar tapasztalták ezt a pisaiak is, akiknek a velenceiekhez és a genovaiakhoz hasonlóan fiókjaik voltak a hatalmas akrai fűszer– és selyempiacon.

Cipruson, melynek most ura volt, Guy de Lusignan alig bírt magával. Nehezen fogadta el, hogy a bárók kivetették maguk közül. Még nem veszítette el a reményt, hogy visszaszerzi azt, amit jogos tulajdonának vélt, és szervezkedni kezdett a pisaiakkal, akiknek Cipruson is volt fiókjuk. Elhatározták, hogy elsőként megszerzik Tyrt, majd Akrát, és elűzik Henriket és a feleségét. Elég ostoba terv volt, ismerve az egykori velencei főváros véderejét, de voltak belső cinkosaik. Ráadásul Guy a testvére, Amaury támogatására is számított, aki továbbra is a királyság főparancsnoka volt, így Henrik közvetlen közelében mozgott.

A király azonban tudomást szerzett az összeesküvésről. Elzavarta a pisaiakat Tyrből. A ciprusiak dühükben hajókat küldtek, hogy feldúlják a partot Tyr és Akra között, s ezzel ismét felbőszítették a királyt: elűzött minden pisait Akrából, sőt az egész királyságból, és figyelmeztette őket:

– Ha vissza mernek jönni, a pofájuknál köttetem fel őket!

Amaury de Lusignan természetesen szót emelt az elűzöttek érdekében. Rosszul járt: Henrik rá zúdította a haragját, és árulás vádjával letartóztatta. A vesztőhelyet kockáztatta.

Isabelle elégedetten fogadta a hírt. Soha nem szerette a főparancsnokot, tudva, hogy ő szervezte Sybilla és semmirekellő bátyja házasságát. Ráadásul többször is megpróbálta rávenni Heracliust, hogy bontsa fel a házasságát Onfroi de Toronnal, hogy maga vehesse feleségül Isabelle-t, és így szerezzen jogot a koronára. Ráadásul a férfi sosem titkolta, hogy nagyon tetszik neki, és tüzes udvarlással vette volna körül, ha a Krak hölgye nem ügyel oly szigorúan a fia házasságára. A Champagne gróffal kötött új házasság felbőszítette és zavarta: anélkül, hogy elveszítené a becsületét, hogyan fordulhatna el Guy ügyétől, hogy a riválisaként tűnjön fel? Kénytelen volt tehát elfogadni a helyzetet. Isabelle mégis tudta, hogy nagyon bánja, hogy így alakult, bár soha nem vétett főparancsnoki kötelességei ellen. Annyira mégsem gyűlölte azonban, hogy a halálát akarja. A férje értésére adta, hogy a kivégzés talán túl nagy büntetés egy egyszerű közbenjárásért, s véleményéhez csatlakozott a templomos és az ispotályos nagymester is.

Amauryt szabadon engedték, de tudva, hogy Henrik haragtartó tud lenni, a férfi lemondott a főparancsnoki kardról, és a fivére után utazott Ciprusra. Senki nem bánkódott utána: az új királynak mar inas dolga volt, méghozzá sokkal komolyabb dolga, hiszen a Szent Sír kanonokjairól volt szó, akik természetesen átköltöztek az új fővárosba.

A Heracliust felváltó Raul pátriárka idős ember volt, s most meghalt. A kanonokok nem kérték ki a király véleményét, ahogyan az kötelességük lett volna, és azonnal új pátriárkát választottak Caesarea érseke, Aymar le Moine személyében, aki a Lusignan-klán egyik legelkötelezettebb híve volt. Henrik hangot adott elégedetlenségének. A káptalan szemtelenül azt felelte, hogy nem veszi figyelembe a király véleményét, hisz nem a Szent Sír-templomban kapta meg a koronát, ahogyan azt a hagyomány előírja.

Hatalmas volt a sértés!

Henrik teljes fegyverzetben azonnal a Szent Kereszt-templom nagytermébe sietett, őröket állíttatott az ajtókhoz, és egyedül lépett előre a fekete ruhák körében, melyek felett gazdag keresztek ragyogtak, és sziklakemény tekintetét végighordozta a borotvált vagy kopasz fejeken, hisz a kerek tonzúrát már nem alkalmazták.

– Nos, jó urak – kiáltott fel gúnyosan –, úgy látom, nem sokra becsülik a megválasztott és megkoronázott királyt! Hogy lehet, hogy elfelejtettek meghívni a tanácsba az új pátriárka megválasztásához?

– Úgy találtuk – felelte a legidősebb pap asztmás hangon –, hogy mivel a Jeruzsálemi Templom feje csak a pápától függ, felesleges belekeverni a világi hatalmat.

Mi, a Szent Sír kanonokjai, őszentsége képviselői, választottunk, és követet küldtünk a pápához…

– Én meg börtönbe küldelek titeket! Legszívesebben megfojtanálak mindannyiótokat, akiknek nincs többé létjogosultságotok, hogy megtanítsalak tisztelni a királyi hatalmat…

– Hatalmat, melyet egy gyilkosságnak köszönhet… egy gyilkosságnak, melyben bár nem bűnös, talán nem is ártatlan!

Henrik egyenesen odalépett a szemtelenhez, és acélsisakjának orrvédője veszedelmes közelségbe került a kanonok orrához.

– Megismételné, tisztelendő atyám? Mi közöm nekem a Hegy Öregjének ügyeihez?

– Magának semmi! De dicsőséges nagybátyjának, Richárdnak van. Azt beszélik, amint megérkezett, követeket küldött az El Khaf várba, hogy elérje, megszabadítsák Francia Fülöptől. Csakhogy Rasid ed-din-Sinan nem értett egyet vele. Azt azonban elvállalta, hogy elintézi Conrad de Montferrat-t, aki meg merte sérteni őt.

– A gyilkosok bevallották az indokaikat.

– Azok az emberek a halálban is engedelmeskednek uruknak. Csak azt vallják be, amit mondanak nekik!

– Hazudnak! Tehetetlen alakok és összeesküvők gyülekezete! Már nincs is létjogosultságuk. A Szent Sír messze van, és maguk az én városomban vannak!

A tiltakozó kórus elhallgatott, majd még erősebben csapott fel újra, amikor őrök léptek a terembe, hogy megragadják és a fellegvár börtönébe vessék a kanonokokat.

Hatalmas botrány kerekedett.

Ekkoriban Henrik tanácsadója és a királyság kancellárja Josse de Tyr volt, az érsek, akinek szava keresztes hadjáratra indította a királyokat. Mint egykor Guillaume, ő is őszinte szavú volt, és nem titkolta a király elől, hogy túl messzire ment. Miután lecsillapodott, Henrik is elismerte:

– El fogom engedni őket. Ismerje el, barátom: azok az ostobák megérdemelték a leckét! Soha egyházi emberek nem árasztottak még ennyi mérget. Azzal merészelték vádolni az Oroszlánszívűt, hogy megrendelte egy nemesember meggyilkolását!

Honnan a pokolból vették?

– Ez a hír járta, felség, be kell vallanom. Ki tudja, mi az igazság! Az Öreg szívét és gondolatait kellene kifaggatni…

A király elgondolkodott, majd megkérdezte:

– Kapott híreket Antiochiáról? Hogy áll a vita III. Bohemund herceg és az örmény II. Leó között?

– Súlyosbodik. Éppen mondani akartam. Leó herceg lefogatta Bohemundot, és fogolyként viszi Sisbe…

Henrik öklével az asztalra csapott.

– Lehetetlen alak az az örmény! Tudom, hogy Bohemund nem sokat ér, és az új felesége, de Burzey asszony sokáig kémkedett Szaladinnak, de Antiochiának a frank birodalom szövetségesének kell maradnia. Odamegyek. Először is tárgyalok a város vezetőivel, azután pedig elmegyek Sisbe a hercegért. Készíttesse elő a királyi hajót, és fegyverezzen fel két másikat is!

– Kiadom a parancsokat. Egyenesen Szent Simeonba68 megy?

– Nem. Megállok Tripoliszban, és felveszem az ifjú Félszemű Bohemund grófot.

Természetes, hogy tegyen valamit az apjáért, visszafelé azonban a szárazföldön jövök…

68 Antiochia kikötője

hogy felkeressem a Hegy Öregjét. Ideje feleleveníteni az egykor Amalrich király szőtte szálakat. Sinan és az izmaelitái olyan erőt képviselnek az ortodox iszlámmal szemben, mellyel érdemes számolni…

Josse pontosan ugyanúgy húzta kis mosolyra szája sarkát, mint egykor Guillaume de Tyr.

– Egyben pedig reméli, hogy megtudhatja, mi az; igazság a szívét nyomó ügyben, felség?

Henrik elnevette magát:

– Tudhatnám, hogy félszavakból is kitalálja az igazságot! Most megyek a királynőhöz.

Isabelle harmadszor is terhes volt, és ideje végéhez közeledett. A ruhája csillogó sárga selymén kidudorodó has nélkül azonban senki nem mondta volna meg, hogy gyermeket vár. Minden hihetetlenül könnyen zajlott. Nem volt rosszul, nem torzult el az arca, még a fáradtság jelei sem mutatkoztak rajta, pedig nem volt hajlandó lemondani mindennapi tevékenységeiről. Boldog volt, hogy megajándékozhatja a férjét a gyermekkel – talán a fiúval –, melyre a férfi vágyott, hiszen szeretet, bizalom és megértés alakult ki közöttük, mely semmiben sem emlékeztetett arra, amit egykor Montferrat iránt érzett. Nem emlékeztetett a fájdalommal átszőtt, szenvedélyes szerelemre sem, melyet továbbra is táplált Thibaut iránt, s melyet igyekezett szíve legmélyére temetni. Kétségbeesett imába merült, amikor egy-egy látszólag jelentéktelen részlet hatására az égető láva áttörte a hamuréteget, mely alá fojtotta.

Hűséges, gyengéd és megértő feleség akart lenni, hogy így feleljen az őszinte szerelemre, mely Henrikben élt iránta az első naptól kezdve.

Nem örült, hogy a férfi hosszú útra indul:

– Azt reméltem, édes uram, hogy mellettem lesz, amikor eljön a szülés napja. Már nem lehet messze. Nem tudná későbbre halasztani az utazást?

– Nem. Az antiochiai események túlságosan súlyosak ahhoz, hogy tovább várjunk.

Ki kell szabadultatnom a herceget… de megígérem, hogy visszatérek önhöz, amint lehet, mert már a gondolatra is hiányzik, hogy elmegyek!

Kedves mondat volt, és Isabelle tudta, hogy őszinte is. Igen, Henrik jó férj volt, és szerette őt, de nem annyira, hogy megsirassa, amikor egy héttel később a szobájából látta, hogy a szél belekap a királyi hajó vitorláiba, és észak felé repíti. Beletörődött, hogy egyenes, egyszerű… kissé unalmas életút áll előtte. Hamarosan újabb gyermeke születik, aztán bizonyára még egy… és talán egy negyedik is, hogy jól megalapozzák az új dinasztiát. Királynői élet vár rá, ugyanolyan, mint a többi királynőre. Alig különbözik egy egyszerű várúrnőétől…

A nyugodt, bölcs, pontos és éppen kellően zsarnoki Champagne-i Henrik néhány hét alatt rendet tett Antiochia ügyében, és hazavitte a hercegét, ahol az számadásra hívhatta áruló feleségét, aki bőségesen hozzájárult a fogságba eséséhez. Ezután a király tengerre szállt, de horgonyt vettetett Maraklea kis öblében, nem messze Margat várától, mely az ispotályosok felügyelete és védelme alatt állt. Azután Balian d'Ibelin társaságában, akit barátsággal és csodálattal övezett, Akra és Jeruzsálem királya megindult a hegyek közé.

Az izmaeliták földje, mely felett a Hegy Öregje uralkodott, megkapó látványt nyújtott: kerek dombok, vad gerincek és hegyes csúcsok, melyek tetején gyakran erődítmény állt, szédületes falakkal magasodva a mély völgyek fölé, és termékeny földekkel vagy sűrű tölgyerdőkkel körülvett városok váltották egymást. Sárga kövekből épült sasfészekként az Öreg három vára, Quadmusz, Masyaf és El-Khaf (A pince) zárta magába a hasisfogyasztók titokzatos világát. Teljes súlyukkal terítették be a környéket legendákkal, vallásos félelmekkel, babonákkal és az időtlen hatalom érzésével, mely még letaglózóbb volt, mint a csipkés tornyok, melyeken a napsugár néha egy-egy fegyver acélján csillant meg.

Henrik követeket küldött előre, nem akarta bejelentés nélkül megzavarni a környék urát. Jutalmul nagy tisztelettel fogadták a furcsa völgy lakói, különösen a Hammam Wasiul város béliek egy kis fennsíkon: a kétoldalt felsorakozott férfiak mélyen meghajoltak előtte. Innen indult lefelé az út a völgybe, ahol feltűnt El-Khaf büszke és impozáns erődje.

A vár egy sziklás hegyfokon állt, három keskeny és az erős napsütés ellenére is árnyas völgy találkozásánál. Ide látszottak erős védelmi rendszerei, a szédítő szirt oldalába épített falak, valamint az ókori vízvezeték, mely a vízellátását biztosította. Jól felfegyverzett férfiak őrizték az egységet. Az erődítménybe egyetlen út vezetett, egy sziklába vájt lépcső, mely egy barlang fekete torkához futott, egy alagútféleséghez, melynek mélyén a kastély bejárata nyílt.

Nehéz volt az út, a hófehérbe öltözött, néma szolgák kantáron vezették a lovakat a széles lépcsőfokos ösvényen, hogy biztos maradjon a léptük, és lovasaiknak ne kelljen aggódniuk. Így érkeztek meg az alagúthoz, melynek belsejét a falra rögzített fáklyák világították meg. A mélyén egy napfényben fürdő első udvar látszott egy hatalmas, nyitott kapun át. Újabb fehér ruhás férfiak várták őket, egyenesen és hallgatagon, mintha csak szobrok lennének. Semmi zaj nem hallatszott. Egyetlen harsona sem.

– Milyen különös hangulat! – jegyezte meg Henrik, akire akarata ellenére is nagy hatást tett a látvány. – Főleg ez a csend!

– Sok szóbeszéd járja az Öreg várairól. Azt mondják, amikor ideérkezett Perzsiából, ugyanúgy, ahogy egykor Hasszán Szabbah Alamutban, elűzött minden gyenge férfit a családjával együtt, kivéve azokat, akiknek volt valamiféle tudománya.

Elzavarta a zenészeket és a mesemondókat is. Úgy tartják, hogy az erődben mintegy száz embere él, titokzatos hierarchiába rendezve, és mind vakon ragaszkodnak urukhoz, aki a csúcson él, tucatnyi tanítványtól körülvéve… A számok sosem csökkennek, mert azokat, akik küldetésükben meghalnak, nagyon hamar felváltják a völgyből érkező újabb izmaeliták vagy a tudásra szomjazó férfiak…

– Honnan tudja mindezt? Nem olyan ember, aki ad a szóbeszédekre…

– Távolról sem én tudom ezeket egyedül. Maga is ugyanennyit tudna, felség, ha itt születik, ezen a földön. Gondolom, nagyon más itt, mint Champagne-ban – tette hozzá Balian mosolyogva.

– Nagyon, de nincs híján a szépségnek. Így kell lennie, ha beleegyeztem, hogy itt töltöm a hátralévő életemet. Ami pedig ezt a várat illeti, nem is tudom, mit gondoljak róla… talán csak annyit, hogy láttam már vidámabb kolostorokat! A szerzetesek legalább ránéznék az emberre: az itteniek mintha nem is látnának…

A fehér szobrok, melyek némelyike piros jelet viselt, hirtelen megelevenedtek, és arccal a földre vetették magukat, amikor a Hegy Öregje előrelépett a király és a lovagjai üdvözlésére, akik leszálltak nyergükből. Rasid ed-din-Sinan idős, figyelemre méltó férfi volt. Magas és sovány, sőt, csontos hófehér turbánja alatt, arcvonásai mélyen metszettek, orra erőteljes, keskeny szája könyörtelenséget sugallt, szeme meghatározhatatlanul ragyogott hófehér szemöldöke íve alatt. Fehér volt hosszú szakálla is, hangja azonban rendkívülien csengett, egyszerre volt lágy és érdes, akár egy katedrális zúgása.

Nemes méltósággal fogadta királyi vendégét, és embereivel együtt beinvitálta hajlékába.

Nyomában minden díszítéstől mentes galériasorra léptek, melyeket néhány könnyű rekeszfal tört meg, ahol csak gyékények és ládák látszottak. Itt élnek a hívei, magyarázta az Öreg, beavatási fokuk szerint csoportosítva. Azután az emeleten tágas, fegyvertárolásra, imára vagy tanulásra kialakított termek következtek, ahol az idegen nyelveket beszélők oktatták a többieket. Szokatlan volt a hasonló látogatás, Henrik azonban megértette, hogy az a célja, hogy képet kapjon a kastélyról, mely, ahogyan ideérkezve maga is megjegyezte, leginkább kolostorra emlékeztetett… vagy inkább templomos rendházra. Az utolsó terem egy hatalmas refektórium volt. Lakomát készítettek elő számukra.

– Kíséreted nemes urait ebben a teremben szolgálják ki – mondta az Öreg –, és a szolgáim parancsot kaptak, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt… csak bor nem lesz! Nálunk halálbüntetés terhe mellett tiltott. Ami téged illet, felség, valamint a barátodat, remélem, megtiszteltek azzal, hogy osztoztok saját ebédemen…

Választ sem várva visszakísérte őket az udvarba, majd megindultak a hatalmas torony felé, mely a másik oldalon, a csúcson emelkedett, és ez az egyetlen bejárata volt.

Nem lehetett körüljárni sem kívülről, sem belülről, így képtelenség volt felmérni valóságos méreteit.

– Csak kevesen élnek itt mellettem és az egyetemes tudás forrása mellett, mellyel rendelkezünk.

Kinyitott előttük egy hatalmas termet, melyet mindössze egyetlen ablak világított meg, melynek keretében csodálatosan terült el a kinti táj. Falfülkékben, ládákban és alacsony asztalokon hihetetlen mennyiségű könyv és tekercs sorakozott, melyek közül néhányat, bizonyára a legértékesebbeket, vasrácsok mögött, nagy zárak alatt őriztek.

Alacsony pulpitusok is álltak a teremben, valamint gyékények a lekuporodáshoz, s egyetlen luxusként a szigorú környezetben csodálatos metszett üveg és aranyberakásos mecsetlámpák ontották a fényt…

Végül a két vendég egy kis fehér és csupasz terembe lépett, melyben egyetlen alacsony asztal állt, körülötte gyékényekkel és párnákkal, melyek az étkezőket várták.

Az Öreg egy gyékényen foglalt helyet. Miközben bőséges és változatos ebédet szolgáltak fel – bor nélkül! –, ő beérte kenyérrel, tejjel és datolyával. Csendben ettek, ahogy a hagyomány megkívánta. Aranytálakban megmosták a kezüket, s csak ezután készültek a beszélgetéshez, melyet Allah dicsőségének szentelt csend és keleti típusú udvariassági formulák előztek meg.

– Nagy megtiszteltetés a látogatásod – mondta Sinan a királynak –, de bölcs hírneved, mely megelőzött, azt sugallja, hogy nem egyszerű kíváncsiság vezérel. Egy király ideje túlságosan értékes ahhoz, hogy egy öregember társaságában töltse, akinek minden nappal fogy az élete.

– Mint minden emberé! Rólad azonban azt tartják, nem ember vagy, hanem halhatatlan szellem. Ez a szóbeszéd önmagában is elég lenne, hogy felélessze a kíváncsiságom, de igazad van, határozott céllal jöttem: egy kérdést szeretnék feltenni, remélve, hogy megadod rá a választ.

– Miért ne? A beszéd kapcsolat az emberek között. Csak akkor válik ártóvá, ha visszaélnek vele. Beszélj!

– Szóbeszéd járja a királyságomban. Számomra sértő szóbeszéd, hisz egyik közeli rokonomat érinti, Angliai Richárd királyt.

– És mit mond a szóbeszéd? – vetette oda Sinan érezhető megvetéssel.

– Hogy azután, hogy hiába kért téged követei útján, hogy ölesd meg másik rokonomat, a francia királyt, elérte nálad Conrad de Montferrat halálát.

A kemény arc, ha lehetséges, még szigorúbbra váltott:

– Igaz, előfordul, hogy megteszek hasonló szívességet egy barátnak, de Anglia királya nem a barátom. A vitézségéhez nem párosul elég bölcsesség. Ha zavart volna, ő

lenne halott. Szaladin visszaszorításával szolgálatot tett nekem. Ami Montferrat-t illeti, egyszerűen azért ölettem meg, mert megsértett. Az embereim, akiket kivégeztetek, igazat mondtak.

– Azt is beszélik, hogy jóindulattal vagy a frankok iránt… néhány kivétellel. Nem tudtad, hogy azzal, hogy így cselekszel, nehéz helyzetbe hozod a királyságot?

– Nem, mert tudtam, hogy te lépsz a helyére. Montferrat-nak kétségkívül voltak jó tulajdonságai, vitéz volt és jó szervező, de túlságosan furfangos volt, kegyetlen és tisztátalan a szíve. Te sokkal jobb király vagy nála.

– Tudtad? Hogy lehetséges?

– Erre a kérdésre nem felelek… Tudtam, és kész! Ugyanakkor igazad van, hogy azt hiszed, jóindulattal vagyok irántad és a tieid iránt. Az akrai ostrom alatt háromszor lehetővé tettem egy kis kalandot, mely zavart keltett Szaladin soraiban, és így időt kaptatok, hogy összeszedjétek magatokat.

Balian d'Ibelin, aki mostanáig bölcsen hallgatott, közbeszólt:

– Háromszor? A vakító páncélzatú lovagról beszélsz… akinek fehér fátyol fedte az arcát? – kérdezte felindultan.

– A Leprás Balduin szelleme! Én élesztettem fel.

– Felélesztetted? – lepődött meg Henrik. – Az egyik embered volt?

– Nem. Egy közületek való.

– A mindenit! – kiáltott fel Balian talpra ugorva. – Mondd meg a nevét, kérlek, mert döbbenetes felbukkanásai hatalmas szolgálatot tettek, és köszönettel tartozunk neki! Nem igaz, felség?

– Így van. Én…

– Nem hinném, hogy ő így kívánná – szakította félbe Sinan. – Itt békére talált a meditációban, a szövegek tanulmányozásában és az emberi sebek gyógyításának művészetében. Az ő sebei csak nemrég hegedtek be. Ti újra felszakítanátok őket. Csak azért beszéltem róla, hogy bizonyítsam irántatok való jó szándékomat. Ne kérjetek többet!

Maga is felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, de Balian nem akarta ennyivel beérni.

– Csak még egy kérdést, kérlek! – előzte meg a király. – Az a lovag elárulta istenét, és felvette az iszlámot?

– Az iszlámot? Itt? Tudnod illene, hogy mi nem Mohamed követői vagyunk, hanem Izmael fiai, akiknek három vezérgondolat jellemzi a tanait: a Kör, a Tökéletes Imám visszatérése, akit a szunniták űztek el, és a Kezdeti Tökéletesség. Nem egyenes vonalúként értelmezzük az időt, melyben folyamatosan halmozódna a múlt. Az idő a ciklusokon keresztül visszavezet az Eredethez, hiszen el kell érnünk a kezdetet és a kezdeti Tisztaságot. Ez a visszatérés csak a Tökéletes Imám megjelenésével érkezhet el!

Allah az istenünk, igaz, de nem tiszteljük Mohamedet!

– A Tökéletes Imám? – gondolkodott el Henrik. – Mi azt várjuk, hogy Krisztus visszatérjen, az egyetlen igazi messiás, Isten fia. Senki sem tökéletesebb nála!

– A miénk nem lehet ugyanaz, mint a tiétek, mert más az, amit hirdet, és még inkább mások azok, akik befogadják. Egyetlen lovagod sem lenne képes úgy engedelmeskedni neked, mint az enyémek nekem, akkor sem, ha Isten nevében adod a parancsod.

– Hogy érted?

– Gyere velem.

Sinan egy teraszra vezette a vendégeit, mely a kis teremből nyílt, és a nagy belső

udvarra nézett. Izmaeliták őrködtek kettesével a falakon, s fehér sziluettjük kirajzolódott az ég kékjében. Sinan azok felé fordult, akik a legmagasabb toronyban tartózkodtak, elővett a ruhaujjából egy fehér zsebkendőt, és meglengette. A két férfi azonnal a semmibe vetette magát, és a király és főparancsnoka iszonyodó tekintete alatt kiterültek a kövezeten.

– El tudna érni ilyesmit a katonáinál? – kérdezte az Öreg.

– Nem – szólalt meg fojtottan Henrik. – Nem, és nem is szeretnék! A halál csak akkor jó, ha haszna van. Az ilyennek nincs!

– De van, ez a halál hasznos. Akik elfogadják, tudják, hogy egyenesen a paradicsomba mennek. Ebből fakad a lelkesedésük. Akarsz másokat is látni? – tette hozzá Sinan negyed fordulatot téve jobbra…

– Nem! Ne! Elismerem a hatalmad, és meghajlok előtte, de eleget láttam. Ellenben engedj meg még egy kérdést: az az ismeretlen frank, akit itt őrzöl, ő is hűséges embered, aki… kész erre?

– Nem. Azt hiszem, ő a környék egyetlen kereszténye. Ó, bevallom, megpróbáltam a hasis, a boldogok füve rabjává tenni, de egyetlen próba után ellenállt, és értékes szelleme miatt nem próbálkoztam többé. Bátorságával, tisztaságával, tanulás– és tudásszomjával kivívta a barátságomat…

– No de – makacskodott Balian, akit nem hagyott nyugodni a titok – miért marad itt melletted? Ha frank lovag, a frankokkal kell élnie, harcolnia… és tanulnia, ha annyira ragaszkodik hozzá! Ami, bevallom, meglep…

– Miért? Lehet valaki egyszerre katona és tudós. Néhány templomosotok sokkal inkább az, mint hinnétek. Ráadásul a könyvtáram kétségkívül a legnagyobb az egész mediterrán vidéken azóta, hogy az alexandriai eltűnt, és az az ostoba Almohade felégette a córdobait.

– Engedd meg legalább, hogy találkozzunk vele!

– Nem. Tud az érkezésetekről, de nem kíván találkozni veletek. Mit csinálnátok?

Újabb igazságszolgáltatási paródiának vetnétek alá, és aljasul elítélnétek?

Ahogy beszélt, lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni Balianban, egy gondolat, mely végül is talán nem volt annyira őrült, hisz ki személyesíthette volna meg jobban a leprás királyt? Istenem, lehetséges lenne? Ha…

Nem is gondolkodott tovább, visszafoghatatlan belső erő ragadta magával, és berohant a kastélyba, vakon megindult, és teli torokból kiabálni kezdett:

– Thibaut! Thibaut de Courtenay! Ha itt van, jöjjön ide hozzám! Balian d'Ibelin vagyok… a barátja! Thibaut! Jöjjön elő!

Nem jutott messzire. Hirtelen két katona bukkant fel, és megragadták. Dühödten küzdött, és tovább kiabált:

– Thiabut! Thibaut! Látni akarom!

Kinyílt a könyvtár ajtaja:

– Itt vagyok!

A rá tört őrületfélében Balian döbbenten pillantotta meg a magas alakot, akinek hosszú fehér ruhája arra emlékeztetett, amilyet egykor IV. Balduin viselt, ha nem volt páncélban. Ugyanaz a napbarnította, finom vonalú arc nézett rá azonban a barna haj és a rövid szakáll között, ugyanaz volt a szürke, átható tekintet. A meglepetés könnyeket csalt a szemébe, és fojtogató örömében csak suttogásra futotta:

– Istennek legyen hála, hogy élve viszontláthatom! Thibaut nyakába vetette magát, és forrón megölelte.

– Üdvözlet, Balian d'Ibelin – viszonozta a lovag. – Én is nagyon örülök a találkozásnak.

– Pedig nem akarta. Szinte erőszakot tettem magán, de egy pillanatig sem bánom!

Ó, nem, nem bánom…

Csatlakozott hozzájuk a király és az Öreg, s az imént oly szívélyes hangulat kihűlt.

Henrik összevont szemöldökkel, szigorúan figyelte a már érett férfi lelkesedését a fiatalabb iránt, akiről pontosan tudta, hogy apagyilkosságért ítélték el, és akit a hitetlenek legfélelmetesebb emberénél találnak most, remek bánásmódban. Amikor Balian kijelentette, hogy magával akarja vinni a barátját Akrába, lefékezte lendületét:

– Bár köszönettel tartozunk Courtenay úrnak háromszoros közbenjárásáért, mely nagy segítségünkre volt, nem hiszem, hogy kívánatos lenne a visszatérése!

– Hogyan? – tiltakozott Balian. – Ne mondja, felség, hogy hitelt adott egy bolond nőszemély vádjainak, akit egyébként megfojtva találtak Tyr egyik utcáján, kezében a lánccal, melynek ellopásával megvádolta Thibaut-t.

– Éppen erről van szó. Ez nem bizonyítja az ártatlanságát. Mindössze csak bosszú, melynek bizonyára itt kell keresnünk a forrását. Minden eszköz megvan itt hozzá.

– Pedig – szólt közbe békésen Sinan – nem én rendeltem el az asszony megölését.

Megérdemelte a halált, mert hazudott és haragból, mohóságból hamisan vádaskodott.

– Honnan tudja? – kérdezte Henrik, mit sem engedve szigorából. – Talán ott volt Tyrben az eseményekkor?

– Nem, de mindenhol, ahol szükségesnek érzem, van szemem és fülem. Hallgass ide, király! Hinnél nekem, ha azt mondom, hogy ezt az embert hamisságból, aljas intrikából vádolták meg? Ölök, de nem hazudok!

Ez alkalommal Thibaut lépett közbe:

– A király már döntött, nagy Mester, és engem sértene vele, ha tovább próbálja bizonygatni az ártatlanságom. Ráadásul… nem kívánok visszatérni azokhoz, akik egykor az enyéim voltak.

– Thibaut! – tiltakozott fájdalmasan Balian. – Hihet a szavamnak, ha azt mondom, egyetlen régi harcostársa sem hitte el, hogy megölte Courtenayt!

– Elítéltek! Tudnia kell, hogy ön iránt megmaradt a barátságom, de itt békére leltem. Látja, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Isten áldja! Mindig imádkoztam magáért, a királyságért… és a királynőért! – tette hozzá egy pillantást sem vetve Henrikre.

Pontosan tudta, hogy Isabelle kénytelen volt hozzámenni, és ezért ösztönös ellenszenvvel viseltetett iránta. Lassan, kezét hosszú fehér ruhája ujjába rejtve meghajolt, és visszatért a könyvtárba, hogy tovább tanulmányozza Avicenna orvosi könyvét. Képtelen volt azonban odafigyelni rá. Amitől tartott, bekövetkezett: Baliant látva feléledtek az emlékek, melyeket El-Khafba érkezése óta igyekezett szíve legmélyére, egyre több tudás alá temetni.

Balian Isabelle-t jelentette számára. Most pedig az imádott arc felülírta a szigorú értekezés pompásan kalligrafált lapjait, és nem volt ereje elűzni. Félretette a tanulást, és fehér falú cellájába sietett a nagy könyvtár végében. Ott lerogyott keskeny fekhelyére, arcát a kezébe temette, és sokáig sírt még azután is, hogy elhalt a lovak patájának zaja, melyek Isabelle férjét és a főparancsnokot messze vitték…

Balian csalódása sem enyhült. Hatalmas volt az öröm, hogy viszontlátta azt, akit halottnak hitt, és makacs hallgatásával Henrik értésére adta neheztelését. A király –

legalábbis látszólag – nem vett tudomást róla. Hagyta, hogy Balian duzzogjon, egészen addig, míg le nem szálltak a nyeregből, hogy a hajóra vigyék a lovakat.

– Haragszik rám? – kérdezte ekkor. Ibelin mereven válaszolt:

– Nem merészelnék, felség!

– Hősiessége és a tisztelet, melyet tanúsítok ön iránt, feljogosítja rá. Attól tartottam azonban, hogy a váratlan visszatérés, ráadásul éppen innen, azt mondatná a rossz nyelvekkel, hogy a barátja gyilkoltatta meg Montferrat-t, bosszúból.

Balian haragból azonnal felháborodásba csapott át:

– Courtenay gyilkosokat alkalmazna? Senki sem hinne ekkora ostobaságot! Látszik, hogy nem ismeri őt!

– Nem, de ismerem az embereket, és ismerem az aljas ösztönöket, melyekben könnyen elhisznek mindent, ami befeketíthet egy képet! Különösen, ha szép az a kép!

Fiatalabb vagyok magánál, barátom, de eleget éltem ahhoz, hogy sok mindent megtanuljak. Az ön tiszta lelke oly vigasztaló!

– Remélem, sikerül megőriznem, bár képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen értékes embert halottnak tartanak, és besározták egy bűntettel, melyet sosem követett el! Kérdezze csak meg a királynőt, mit gondol a férfiról, aki oly sokáig a bátyja hűséges társa volt…! Vagy inkább ne is! Ne mondjon neki semmit! Talán nem tetszene önnek, mennyire örülne, hogy életben tudja? – tette hozzá az imént említett tiszta lélek galádságával.

Henrik békés válaszát hallva azonban lelkiismeret-furdalása támadt:

– Feltételezem, csupa jót gondol róla. És bizonyára okkal. Ha gyermekkorunk óta ismerünk valakit, ritkán tévedünk…

A champagne-i higgadt arcát elnézve Balian akaratlanul is arra gondolt, vajon mit szólna, ha tudná, milyen hatalmas szenvedély fűzi össze szépséges feleségét és Thibaut-t.

Isabelle távollétükben kissé zavartan, de elragadtatottan ismét kislánynak adott életet, a kis Marié nagy örömére. Bár más volt, mint a féltestvére, a kis jövevény is szép volt, akár egy virág, és az édesanya büszkén mutatta be Henriknek. A férj, ha csalódott volt is, tapintatosan nem mutatta, és az Alix nevet adta a kislánynak: így hívták a nagynénjét, Fülöp Ágost édesanyját is. Helvis de Sidon tartotta a keresztvíz alá, oldalán Baliannal mint keresztapával. Maga Henrik választotta a szerepre a főparancsnokát, hogy jelezze, nem neheztel rá. Valójában azonban csak nyugtalanságot keltett a férfiban. Balian úgy érezte, a király kissé túlzásba esik. Izgatottan, egyedül Balian jelenlétében mesélte el Isabelle-nek a különös El-Khaf-i találkozást. Bizonyára látni akarta, hogyan fogadja Isabelle, és azt akarta, hogy ő is tanúja legyen. Egy pillanatra Balian nagyon megijedt, hisz az asszony halottsápadt lett, majd bíborvörös, és könnyekkel – szerencsére visszafojtott könnyekkel – megtelő szeme úgy ragyogott, akár a gyémánt. Hangja mégis lágy, határozott és nyugodt maradt, mint mindig.

Rámosolygott a férjére:

– Milyen jó hír, felséges férjem! Bizonyítja, hogy Isten azzal, hogy megmentette Thibaut lovagot a veszedelemből, elismerte ártatlanságát. A magam részéről sosem kételkedtem benne…

– Nem veti a szememre, hogy nem hoztam vissza? – kérdezte Henrik, nem nézve Balianra.

– Miért vetném az ön szemére, ha ő maga nem akart visszajönni? Bizonyára nem akarja többé látni azokat, akik inkább az aljas Josefa Damianos szavának hittek, mint az övének. Senki sem lehet büszke magára, aki akkor Tyrben tartózkodott.

Azután másról kezdett beszélni, és a nyugtalanság fellege eloszlott Henrik arcáról.

Nem is sejtette, micsoda öröm árad szét Isabelle szívében. A szeretett férfi él! Él! Oly nagy öröm volt ez a bizonyosság, hogy nem hagyott helyet a sajnálatnak, hogy nem tudhatja maga mellett. Isten, aki megmentette Thibaut-t, egy nap talán arra is ráveszi majd, hogy visszatérjen?

Úgy volt megírva, hogy a királyság ne élvezze sokáig a szép időket, melyeket Champagne-i Henrik felélesztett és fenntartott. Ez alkalommal a németek keltettek zavart.

VI. Henrik császár, Rőtszakállú Frigyes utóda megszerezte a Két-Szicília normann királyságát, és elhatározta, hogy folytatja a keresztes hadjáratot, melyet az apja Szelef vizében félbehagyott. A behajózásra várva előreküldött egy jelentős előőrsöt, mely egy szép napon megérkezett Akrába, és hódítóként lépett fel: irodákat állított fel a házakban, miután elűzte a lakóikat, zaklatta a nőket, és igazi durva katonaként viselkedett.

A király ekkor Tyrben tartózkodott a kancellárjánál, de vágtatott vissza Hugues de Tiberiade hívására, aki a kormányzói tisztet töltötte be, de nem merte a király beleegyezése nélkül elzavarni a „kereszteseket”. Energikus szavakkal fogadta:

– Jól ismerem ezeket az embereket. Erős kézzel kell bánni velük, csak abból értenek!

Ezzel fegyverbe szólították a lakosságot, a nőket és a gyerekeket a fellegvárba menekítették, melyet mindig is az ispotályosok irányítottak, de nem kellett elmenniük a tettlegességig: a nemkívánatos „keresztesek” vezetői felmérték, hogy el fogják zavarni őket, és sietve elhagyták a várost. Vidéken ütöttek tábort, a Montfort kastély körül, mely egy ideig Jocelin de Courtenay tulajdona volt69.

Sajnos a keresztes hadjárat meghirdetése túlságosan hangosan zengett az új szultán, Malik al-Adil, Szaladin öccse fülébe. Úgy érezte, kihívták, ezért kiküldött egy csapatot Jaffa kifosztására. Újra hadba kellett lépni!

Henrik nem habozott, egybegyűjtötte seregét a városa megsegítésére.

Nem állt szándékában maga vezetni őket, de szemlét kívánt tartani felettük az indulásuk előtt, és megparancsolta, hogy vonuljanak fel a palotája előtt. Az egyik magas ablakban állt, melyet semmiféle balkon nem védelmezett, és vidáman felelt a katonák és a nép éljenzésére.

Miért kellett éppen ebben a pillanatban jelenteni egy pisai küldöttség érkezését, miért kellett visszafordulnia, hogy várakozásra kérje őket?

A kiinduló helyzetébe visszafordulva Henrik elvesztette az egyensúlyát, megbillent, és a döbbent őrök szeme láttára holtan csapódott a kövezetre…

Isabelle fájdalma hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint képzelte volna. Zokogva rogyott férje holttestére, könyörögve kérte, hogy térjen vissza hozzá, ne hagyja magára.

Négyévnyi derűt és nyugodt boldogságfélét kapott tőle, melyben soha többé nem lesz része. Megint szenvednie, megint tűrnie kell…

Henrik holtteste mindössze huszonnégy órája pihent a Szent Kereszt-katedrális kriptájában, a királynőnek máris szembe kellett néznie sorsával. Ezt a sorsot ez alkalommal a templomosok és az ispotályosok nagymestere testesítette meg: Gilbert Erail és Geoffroy du Donjon, valamint Aimery Le Moine pátriárka, Josse de Tyr kancellár és a királyság vezető bárói. Amilyen világos, olyan lehangoló volt a beszédük: a királynőnek azonnal férjhez kell mennie! A királyság nem lehet meg energikus király nélkül éppen most, amikor ismét háború fenyeget. Isabelle királynő, és a korona mindennél fontosabb, még a fájdalmas gyásznál is!

Borzalmas pillanat volt. Isabelle sosem érezte még ennyire az uralkodás súlyát.

Nem volt joga többé nőnek lenni. Csupán furcsa hibrid volt, mely eggyé olvad a trónnal, és melytől még az érzelmek árnyékát is megtagadják. Könnyektől megfakult tekintete végigsiklott a zárkózott, elszánt arcokon, melyek csak az arany és drágakő

karikát látták benne, mely gyászfátyla fölött díszlett. Csak kettőjükön látszott együttérzés: természetesen a drága Balianon és Hugues de Tiberiade-on.

– Feltételezem – szólalt meg nyugalmat erőltetve a hangjára –, hogy már választottak is, nagyurak?

A pátriárka felelni készült, de Tiberiade megelőzte:

– Engedje meg, felség, hogy a fivéremet, Guillaume-ot ajánljam, aki bölcs, megfontolt, bátor és vitéz lovag. Ráadásul erősen ragaszkodik a földünkhöz, melyet mindannyian szeretünk… ahogyan ragaszkodik önhöz is, felség!

– Elfelejti, barátom – felelte Isabelle –, hogy Marguerite húgom vőlegénye, és Marguerite szereti őt. Sosem lennék hajlandó összetörni egy szerelmet, és három 69 Egy évvel később ezek az emberek a régi jeruzsálemi zarándokház németéivel együtt megalapították a teuton lovagok rendjét.

embert boldogtalanná tenni, amikor egyetlen ember boldogtalansága is elég az önök elvárásainak. Tehát ki más lehetne? – tette hozzá fásultan.

– Az új ciprusi király, aki egyben egykori főparancsnokunk – javasolta a pátriárka. –

Ha hozzámegy, egyesül a két királyság, és benne megvan minden, ami az uralkodáshoz kell.

Valóban, Guy de Lusignan három évvel korábban bekövetkezett halála után az öccse, Amaury vette át a helyét.

– Azt akarják – kiáltott fel felháborodottan Isabelle –, hogy hozzámenjek Agnès de Courtenay egykori szeretőjéhez? Ahhoz a férfihoz, aki fel mert lázadni a férjem ellen?

Egyszerű tárgy vagyok a maguk szemében, akit bármelyik ágyba odalökhetnek? Elegem van a házasságokból, értik? Elegem van… és undorodom! Elválasztottak a kedves Onfroi de Torontói, hogy hozzáadjanak Conrad de Montferrat-hoz, akit meggyilkoltak, aztán mindkettőnk akarata ellenére összeadtak Champagne grófjával, gyászolt férjemmel, most pedig…

A templomos nagymester kivált a sorból, és elé lépett. A már idős, de méltósággal, vitézséggel és bölcsességgel teli Gilbert Erail erényeivel visszaadta némileg a Templom elveszett ragyogását. Szép, energikus arcáról Isabelle együttérzést olvasott le, és végtelenül gyengéden csengtek szavai, ahogy hozzá fordult, hogy enyhítse az államérdek rideg valóságát.

– Amaury király követeket küldött. Kéri, hogy Jeruzsálem királynője adja kezét a ciprusi királynak, egyesítve ezzel a két közeli államot, melyek ettől kezdve elválaszthatatlanok lesznek. Hagyni kell, hogy a múlt kitörlődjön az emberek emlékezetéből, és hűséges alattvalói túlságosan szeretik önt ahhoz, hogy ne támogatnák ebben a próbatételben… mely sajnos elkerülhetetlen. Gondolkozzon, felség!

Isabelle hallgatott, majd mintha csak magában beszélne, azt suttogta:

– I. Amalrich király! Mint szeretett apám! Mintha csak visszafelé forogna az idő!

Őrület!

– I. Amalrich Cipruson, felség! Jeruzsálem királyaként csak II. Amalrich lehet –

helyesbített gyengéden Josse de Tyr. – A történelem sosem fordul vissza!

– Gondolja, nagyuram? Pedig szeretném, ha így lenne… legalább egyszer!

Miután a tanács szétoszlott, Isabelle megkérte a mostohaapját, hogy maradjon mellette. Néhány percig hallgatott, majd mivel a férfi nem merte megtörni elmélkedését, s csak szemével faggatta, kiadta az utasítást:

– Menjen el Thibaut-ért… könyörgök! Szükségem van rá!

– Isabelle! Mire gondol? Gondoljon arra, ki ő, a szeretetünk ellenére: egy templomos, aki megtagadta az esküjét, elhagyta Krisztust. Nem mehet hozzá!

– Ki beszél házasságról? – suttogta végtelen fáradtsággal Isabelle. – Csak azt kérem, hogy hozza ide. Látni akarom, értse meg! Akarom! Még azelőtt, hogy Lusignan idejönne! Különben… nem vagyok hajlandó hozzámenni!

Baliannak nem maradt ideje válaszra: Isabelle zokogva kirohant a teremből.

Felmérve, hogy nincs más választása, a lovag engedelmeskedett.

Lusignan érkezésének előestéje volt. Késő volt, a palota már aludt, kifáradva a másnapi ünnepség előkészületeiben, amikor Balian d'Ibelin megérkezett, nyomában egy nagy fekete köpenybe burkolózott lovaggal. Semmi rendkívüli nem volt az érkezésében, és az őrök oda sem figyeltek, ahogy a királynőhöz sietett. Henrik halála óta Isabelle-t kereste fel minden küldönc, követ, tanácsos vagy kérelmező, a nap vagy az éjszaka bármely pillanatában… A királyi hálószoba előtti teremben, ahol napközben az udvarhölgyek tartózkodtak, Balian ott találta Helvis lányát. Meglepetésére a lány mosolyogva magyarázta, hogy mióta útnak indult, minden éjszakáját Isabelle mellett tölti… hogy ne érezze magát annyira egyedül. A férjének sok a dolga Sidonban, nem ellenzi… Thibaut-nak, akit azonnal felismert, odasúgta:

– Még egy kis idő, és késő lett volna, lovag uram.

– Egy percet sem vesztegettünk – sóhajtotta Balian –, de visszafelé ellenszél támadt, és kis híja volt, hogy nem csak holnapra érünk ide…

– Jöjjön! Eleget várt már!

A lány kézen fogta Thibaut-t, és bevezette a szobába, ahol éppen csak addig maradt, míg kimondta:

– Itt van végre, Isabelle!

Azután visszavonult, magukra hagyva őket a szőnyegekkel kényelmessé tett szobában, ahol nagy piros gyertyák égtek magas ezüsttartókban, de árnyékban hagyták a széles, finom oszlopokkal díszített, fehér és vörös brokátba vont ágyat. Isabelle kibontott hajjal, bő fehér köpenyben, mely vöröses árnyalatot kapott a lángok fényétől, félig feküdt egy pad párnáin, mely a cizellált boltíves ablak előtt állt. Mellette agyagedényben vörös rózsa díszlett. Meglátva a férfit, akit várt, felállt, de ott maradt, csak állt hófehér ruhájában, és nézte őt, mintha utoljára látná.

A férfi is megállt, elragadtatva látta, hogy Isabelle még szebb, mint az álmaiban, melyekben annyiszor karjaiban tartotta. Soha asszony még nem ragyogott ilyen lágy fényben, bár a szeme alatt húzódó kék árkok szenvedésről árulkodtak, emberibbé, még kívánatosabbá téve a képet. Thibaut lassan ledobta a köpenyét, térdre ereszkedett, és kitárt karral várta. Egyetlen szó sem törte meg a varázslatot…

Elválásuk óta mindketten ezerszer is végigélték gondolatban ezt a mágikus pillanatot. Nem volt szükség szavakra, hogy elmondják, mit várnak tőle. Thibaut tudta, miért hívja Isabelle, és míg a hajó vitte feléje, a szélre bízta szerelmes imája minden szavát, tudva, hogy a lány meghallja azokat…

Tekintetük egymásba fonódott, a lány megindult felé, lábával félretolva a leesett párnákat. Egyetlen lépés, és csinos ujjai kioldották ruhája arany és igazgyöngy csatját.

Hátravetette a köpenyt, s széles mozdulatában kitárulkozott keble kettős gyümölcse.

Lábujjhegyen, meztelenül, gyönyörűen futott a felé tárt karokba…

Thibaut kiéhezett tűzzel szorította magához a finom bőr élő szaténját. Dübörgött halántékában a vér, míg keze lassú felfedezőútra indult. Isabelle két kezébe zárta az arcát, és ő zárta le ajkukat az első csók szédületével.

Ő vetkőztette le a férfit kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal, melyek elragadtatták Thibaut-t, hisz azt mutatták, hogy három házassága ellenére Isabelle még mindig tapasztalatlan. A selymes ujjak remegtek kissé napbarnított bőrén, ahogy végigsimították az izmok rajzolatát, és elidőztek a mellkas barna, lágy szőrzetében…

azután Thibaut felemelte és az ágyra fektette. Belemerültek a csókok és simogatások végtelenjébe, mely kiteljesedésbe csapott, de szinte azonnal folytatták is. Túl régóta élt bennük a vágy ahhoz, hogy ilyen hamar kielégíthessék…

Thibaut tudta, milyen erős lehet a testi gyönyör. El-Khafba érkezve az Öreg kipróbálta rajta a hasis hatalmát. Furcsa eufóriát ismert meg akkor, az érzést, hogy határtalan lehetőségek nyílnak előtte. Mint mindazok, akiket Sinan sasfészkeiben tanított, ő is megismerte a fél-ébredést egy paradicsomi világban, egy pompás kioszkféleségben, amilyenbe keleten húzódnak a forróság elől… illatokkal teli kertre nyílt, és mintha minden részlete aranyból készült volna… ahogyan a huri teste is, aki megismertette vele a gyönyört, melytől mindig megtartóztatta magát. Először Balduin miatt, de szabad akaratából, mert tiszta akart maradni a szívében lakozó szerelem számára, és mert eleget látta Agnès kicsapongásait. A Jeruzsálem forró utcáin dolgozó és a hadseregeket követő szajháktól undorodott. Határozottan elzárkózott előlük, és akár bottal is elkergette őket.

Kétszer került a kábítószer hatása alá, de harmadik alkalom nem volt. Óvakodott mindentől, amit enni vagy inni adtak neki, csak vizet és gyümölcsöt fogadott el, míg Sinan szemrehányással nem illette. Ekkor határozottan kijelentette, hogy nem hagyja, hogy elködösítsék az agyát, és halálos játékszerré váljon az Öreg kezében.

– Keresztény lovag vagyok, és ehhez a címhez méltón kívánok élni és meghalni.

Megölhetsz vagy elűzhetsz, ha kedved tartja.

– Egy keresztény katonám… csábító kilátás volt. Nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak. Egyébként nem ezt ígértem, de szeretem kiismerni az emberek szíve mélyét. Maradj itt, amíg csak kívánsz, és élj kedved szerint. Többé nem küldelek a paradicsomba!

Thibaut köszönetképpen ekkor beszélt neki a Próféta Pecsétjéről, melyet az Öreg könnyedén megkerestetett, s mely a kezébe kerülve hatékony fegyverré válhatott az iszlámmal szemben…

Thibaut most már ismerte a paradicsomot. Annyival szebb, annyival megrészegítőbb volt most, mint az Öregnél, hisz a szeretett asszonnyal megosztott szerelmi gyönyörnél semmi sem lehet tökéletesebb. Órákon át lubickoltak benne vidáman Isabelle-lel. Vidáman, igen, annak ellenére, hogy tudták, hogy a szerelmes éjszakának nem lesz folytatása. Úgy élték meg, mintha az örökkévalóság állna előttük, és amikor beszéltek, csak a legszebb szerelmes szavakat, szerelmes verseket suttogták…

Úgy gondolták, túl sokat elveszítenének az értékes időből, ha részletesen elmesélnék, mi történt a külön töltött hosszú idő alatt. Isabelle Baliantól tudta már a lényeget. Talán csak azt nem tudta, hogyan keresett menedéket a szerelme a Hegy Öregjénél.

– Amikor elűztek Tyrből – magyarázta Thibaut –, nem sokáig mentem egyedül. Egy ember várt az út mentén. Egy izmaelita volt, aki elvezetett egy romos és elhagyatott várba, ahol megetetett és értésemre adta, hogy az egyetlen menedék számomra a mestere. Tehát követtem!

– Várt rád? Hogy lehet?

– Számukra minden lehetséges. Mindenhol vannak kémeik, ahol történik valami, és Rasid ed-din-Sinan, az Öreg nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kiérdemelje a szerencsétlen elítéltek háláját, akár joggal, akár igaztalanul ítélték el őket. Ezt tette velem is…

Thibaut nem mondott többet, és Isabelle beérte a szavaival, hisz egyedül csak az számított, hogy a szeretett férfi épségben van. A lovag különben sem mondhatta volna el neki a hihetetlen igazságot, az igazságot, mely El-Khafban várta Adam Pellicorne levele formájában. A levélben a barátja tudatta vele, hogy mielőtt hajóra szállt volna nyugat felé azzal, amit keresett (nem nevezte meg ennél pontosabban), a picardiai megállt Maraklea kis kikötőjében, hogy felkeresse az Öreget, akivel a titkos nagymester és a templomosok néhány vezetője levelezésben vagy egyéb kapcsolatban áll. Adam már találkozott Sinannal, és most azért ment el hozzá, hogy megkérje, hogy vigyázzon a barátjára, akit hátrahagy. Így történt, hogy anélkül, hogy sejtette volna, Thibaut-t mindenhová követték, ahová csak ment… és megmentették a haláltól vagy a rabszolgaságtól. Mindebből azonban semmit sem árulhatott el, még Isabelle-nek sem, hisz nem a saját titkáról volt szó…

Nagyon rövid volt az éjszaka, és amikor a kakas kukorékolása jelezte a végét, Isabelle hirtelen kétségbeesve kapaszkodott szerelme nyakába, hogy visszatartsa:

– Ne! Még ne! Nem veszíthetlek el újra…

– Muszáj, szerelmem! Néhány óra múlva megérkezik a ciprusi király, és elvisz a szigetére…

– Miért ne maradhatna itt? Azzal, hogy hozzámegyek, Jeruzsálem s egyben Akra királyává teszem… ebben a palotában akarok élni… ebben a szobában, ahol magam elé varázsolhatom a képed… De te hova mész? Vissza El-Khafba?

– Nem, annak a fejezetnek vége. Balian elkísér a templomos rendházba…

– A templomosokhoz? El fognak űzni, vagy kiadnak Amaurynak!

– Miért tennék? Már elítéltek és elzavartak. Ráadásul Sinan küldött velem egy üzenetet a nagymesternek. Elmagyarázza benne, hogyan halt meg az udvarnagy… és felfedi, hogy ő fojtatta meg Josefa Damianost. Tudom, hogy Gilbert Erail befogad.

Bizonyára megbüntetnek a hosszú távollétemért, de Akrában maradok… így nem leszek olyan messze tőled.

– Így is túl messze leszel! Látlak még valaha? Ebben a pillanatban Helvis lépett be:

– Felkel a nap! Gyorsan, lovag! Sietnie kell. Az apám várja!

– Jövök!

Thibaut utoljára karjába zárta Isabelle-t, magához szorította és megcsókolta remegő ajkát…

– Örökre egyek vagyunk, Isabelle. Egy nap újra találkozunk, tudom…

– Mikor?

– Talán nem ebben az életben, de a lelkeink úgy összefonódtak, hogy az évszázadok sem szakíthatnak el. Örökre a tiéd vagyok, és ha létezik másik élet a földön az ember számára, megtalállak… fel foglak ismerni!

Kiszakította magát a lány karjából, Helvisre bízta, sietve felöltözött, és hátra sem pillantva kifutott a szobából.

Egy perccel később Balian d'Ibelin kíséretében Thibaut átszelte az érkező

tiszteletére fellobogózott udvart, és elindult a templomos erődbe, a világítótorony szomszédságába, mely mögött nem volt más, csak a Földközi-tenger csillogó horizontja…

Hölgyei körében Isabelle mozdulatlanul, akár egy szobor, könnyben ázó arccal készülődött, hogy negyedszer is férjhez menjen a koronáért, a lelke azonban messze járt…