Az istenek is…

1.a

Dua baj nélkül otthagyta a többieket. Mindig azt várta, hogy baj lesz belőle, de nem lett soha. Igazi baj semmiképpen.

De miért is lett volna? Odeen ugyan helytelenítette a maga fennkölt módján. — Maradj nyugton — mondta ilyenkor. — Tudod, mennyire bosszantja Trittet. — A saját bosszúságát soha nem említette; az Ész-apák nem bosszankodnak mindenféle apróságon; igaz, Trittet majdnem olyan makacsul óvta, mint Tritt a gyerekeket.

Persze Odeen mindig enged, ha ó, Dua, eléggé csökönyös; akár még Trittnél is közbenjár. Már be is vallotta, hogy büszke az ó független akaratára… Balfelőlinek nem is rossz — gondolta Dua szórakozott jóérzéssel.

Trittel nehezebb bánni, mindig olyan savanyu képet vág, ha Dua… ha Dua úgy tesz, ahogy kedve tartja. Persze a jobbfelőliek már csak ilyenek. Tritt jobbfelőlije Duának, de Szülő-apja a gyerekeknek, és igazából mindig a gyerekek számítanak… S ez jó is, mert így Trittet egyik vagy másik gyerek miatt biztosan elszólította a kötelesség, valahányszor a helyzet kellemetlenné vált.

Dua amúgy nemigen törődött Trittel. Az összeolvadást leszámítva alig vett róla tudomást. Odeen más. Eleinte annyira izgalmas volt, hogy a puszta jelenlététől felszikráztak és elhalványultak a körvonalai. És az, hogy Ész-fiú, csak még izgalmasabbá tette. Dua nem értette ezt az izgalmat; önnön furcsaságának tulajdonította, melyet addigra szinte már meg is szokott.

Felsóhajtott.

Gyerekként, mikor még egyéniségnek, különálló lénynek tekintette magát és nem egy hármas részének, sokkal inkább tudatában volt e furcsaságnak. Sokkal inkább tudomására hozták a többiek. Akár az olyan kicsiség is, mint esténként a felszín… Esténként nagyon szerette a felszínt. A többi Érzés-lány hidegnek és borongósnak találta, remegve gomolyogtak egymáshoz, ha leírta nekik. A déli melegben örömest megjelentek, nyújtózkodtak, ettek; de éppen ez tette oly unalmassá a delet. Dua nem állhatta a csicsergő déli sokadalmat.

Ennie persze neki is kellett, de enni is este szeretett, amikor ugyan kevesebb volt az étel, de egyedül ehetett a homályló mély vörösben. Azért a valóságosnál hidegebbnek és búsabbnak írta le az estét, mikor a többieket traktálta vele, de csak hogy lássa, mint húzza élesre körvonalaikat az elképzelt hűvös — már amennyire a fiatal Érzés-lányok körvonalai élesre húzhatók. Egy idő múlva össze is súgtak, majd kinevették és otthagyták.

A kis nap a horizonton állt, titokzatos vörhenyességét csak Dua nézte. Oldalvást kiterjeszkedett, hasmánt-hanyatt megsűrűsödött, úgy nyelte a vékonyka meleget. Lustán rágcsálta, hosszan ízlelgetve a hosszú hullámok kissé savanykás, anyagtalan zamatát. (Tudtával egyetlen Érzés-lány sem szerette, legalábbis nem vallotta be. Ő pedig nem fejthette ki, hogy ez az íz a szabadságot jelenti neki, a magányt, mikor békén hagyják a többiek)

A hűvösség, a mélyvörös homály és az egyedüllét a hármas előtti rég időkre emlékeztette, legélesebben Szülő-apjára, aki sokszor utána baktatott ide, mert örökösen féltette.

Odaadó volt és gondos, mint minden Szülő-apa, és mint minden Szülő-apa, a kis középsőt féltette a legjobban. Dua ezen bosszankodott is; sőt néha arról álmodozott, hogy majdcsak elmegy egyszer az öreg. Mint végül is minden Szülő-apa. És hogy hiányzott, mikor egy nap csakugyan elment!

Ő maga jött el, hogy bejelentse, hogy kimondja — pedig a Szülő-apák nehezen fogalmazzák meg érzéseiket. Dua aznap elfutott előle; nem komiszságból, nem is mintha gyanította volna, mit akar mondani, csak úgy, örömében. Egészen külön helyre akadt délben, a váratlan magánytól az étvágya is megnőtt; aztán furcsa, viszketeg érzés hajtotta mozogni. A sziklákon kúszott, hagyva, hogy kiszögellései a sziklákéiba alvadjanak. Tudta, hogy a csecsemőkoron túl az ilyesmi otromba illetlenségnek számít, de izgalmas volt, és _ugyanakkor hűsítette is.

És akkor a Szülő-apja utolérte, megállt vele szemben, és sokáig hallgatott; a szeme kicsi volt és sűrű, mintha a Duáról visszaverődő fényt mind be akarta volna fogadni, hogy oly erősen lássa, amint csak lehet és ameddig csak lehet.

Dua eleinte zavartan bámult vissza, hisz az öreg meglátta, hogy a sziklába dörgölőzik; szégyellte magát. De az öregen nem látott szégyenkisugárzást, tehát végül nagyon csöndesen megkérdezte:

— Mi van, Apa?

— Hát, Dua, itt az idő. Tudtam, hogy itt lesz. Biztosan te is.

— Miféle idő? — Most, hogy itt volt, Dua makacsul nem vette tudomásul. Ha nem veszi tudomásul, nem is lesz mit. (Erről azóta sem tudott igazán leszokni. Odeen, ha olykor különösen eltöltötte az Ész-apák fontosságának tudata, a legfennköltebb hangján jelentette ki, hogy minden Érzés-nő ilyen.)

— El kell mennem — mondta a Szülő-apja. — Nem leszek veled többé. — Azután csak állt és nézte, ő pedig nem tudott megszólalni. — Majd megmondod a többieknek.

— Miért? — Dua dacosan elfordult, körvonalai egyre halványultak, amint szerte akart foszlani. Teljesen szerte akart foszlani, de persze nem bírt. Hamarosan fájni kezdett és görcsölt mindene, és ismét megsűrűsödött. Szülő-apja még csak meg sem szidta, hogy micsoda szégyen volna, ha valaki ilyen hígan látná.

— Azokat úgysem érdekli — mondta Dua, de rögtön meg is bánta, hisz a Szülő-apjának fájhat az ilyesmi. Még mindig „kis balfelőlimnek” és „kis jobbfelőlimnek” szólította őket, pedig a kis balfelőlit már csak a tanulmányai érdekelték, a kis jobbfelőli meg egyre a hármas-alapításról beszélt. Hármuk közül csak Dua érezte… Persze ő volt a legkisebb. Mint az Érzés-lányok mindig. És velük másként vannak ezek a dolgok.

A Szülő-apja megismételte: — Úgyis megmondod nekik. — És álltak, és nézték egymást.

Dua nem akarta megmondani nekik. Már távol kerültek egymástól. Más volt kicsi korukban. Akkoriban alig tudták, melyikük a balfelőli, melyikük a jobbfelőli, melyikük a középső. Három kis füstfoszlány, folyton összeakaszkodtak, egymásba gabalyodtak, bujkáltak a falban.

És senki sem bánta, amíg kicsik voltak, egyik felnőtt sem. De aztán a fiúk megsűrűsödtek, kijózanodtak és elhúzódtak. És ha ő panaszkodott a Szülő-apjának, az csak annyit mondott szelíden: — Már neked sem illik vékonykodnod, Dua; nagy kislány vagy.

Ő próbált nem hallgatni rá, de a balfelőli bátyja mindig elhúzódott tőle: — Ne bujkálj hozzám, nincs rád időm. — A jobbfelőli pedig majdnem mindig sűrű volt, kemény, és egyre mogorvábban szótlan. Ő nemigen értette a dolgot, és Apa sem tudta megmagyarázni. Időről időre elismételte, mint valami hajdan bemagolt leckét: — A balfelőliek Ész-fiúk, Dua. A jobbfelőliek meg Szülő-fiúk. A maguk módján kell felnőniük.

Dua nem állhatta az ő módjukat. Kinőttek a gyerekkorból, ő meg nem; így aztán a többi Érzés-lányhoz sodródott. Akik mind ugyanúgy panaszkodtak a bátyáikra. És mind a majdani hármasukról beszéltek. És kiterjeszkedtek a napon és ettek. És egyre egyformábbá váltak, és nap nap után ugyanazt mondták.

Dua pedig, ahogy nőtt, úgy vetette meg őket egyre jobban; félrevonult, ahányszor csak lehetett; a többiek sem szívesen voltak vele, és „Balfelőlinek” csúfolták. (Jó ideje nem hallotta már a csúfnevét, de ha eszébe jutott, élesen fülébe csengett a lányok éles rikoltozása, mely féleszű makacssággal szajkózta a nyomában ugyanazt, tudván, hogy fáj.)

De a Szülő-apja akkor is figyelt rá, amikor joggal érezhette úgy, hogy mindenki más kineveti a lányát. A maga ügyetlen módján próbálta védelmezni a többiektől. Néha még a felszínre is kiment utána — pedig utálta azt a környéket —, csak hogy a szemét rajta tartsa.

Dua egyszer úgy akadt rá, hogy egy Keményanyagúval beszélt. Nehéz egy Szülő-apának a Keményanyagúakkal beszélni, ennyit gyerekfejjel is tudott. A Keményanyagúak csak az Ész-fiúkkal beszélnek szívesen.

Meg is ijedt, hamar elfüstölt, de annyi így is megütötte a fülét, hogy a Szülő-apja azt mondja:

— Gondját viselem a kislánynak, Keményanyagú uram.

Az a Keményanyagú őfelőle kérdezősködött volna? Talán a furcsasága miatt. De a Szülő-apa hangja nem volt bocsánatkérő. Még a Keményanyagú előtt is a lánya iránti figyelméről beszélt. Duát homályos büszkeség töltötte el.

De most elmegy az öreg, a kedves függetlenség pedig, melyet Dua annyira várt, egyre csúfabbnak látszik, már olyan kemény és éles, mint a szikla — a magány sziklája.

— De miért kell elmenned?

— Kell, drága kis középsőm.

Kell. Ennyit Dua is tud. Előbb-utóbb mindenkinek el kell mennie. Eljön a nap, mikor ő, Dua is felsóhajt és azt mondja: — Kell.

— De miből tudod, mikor kell elmenned? Ha te választod meg az idejét, miért nem választasz más időt, miért nem maradsz még?

— A balfelőli apád eldöntötte. És a hármas azt teszi, amit ő mond.

— Miért teszitek, amit ő mond? — Dua alig látta a balfelőli apját meg az Érzés-anyját. Már nem is érdekelték. Csak a jobbfelőli apja, a Szülő-apja, Apa, aki ott állt zömöken, mint egy kocka. Lapos volt minden felülete, nem lágyan domborodó, mint az Ész-apáké, nem borzongatóan egyenetlen, mint az Érzés-anyáké; és Dua mindig tudta, mit fog mondani. Majdnem mindig.

Most biztosra vette, hagy ez következik: — Ezt az én kis Érzéslányomnak úgysem tudom megmagyarázni.

Ez következett.

Duából kitört a bánat:

— Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sosem figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondanád, és én legföljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy, és sose mondj semmit.

Apa csak állt ott. Mit kezdett volna az efféle érzelemkitöréssel? Aztán közelebb jött, és nagy nehezen odanyújtotta a kezét. Látható erőfeszítésébe került, de odanyújtotta; a kéz kicsit reszketett, körvonalai enyhén felpuhultak.

— Ó, Apa — mondta Dua, és beburkolta apja kezét a magáéval, amitől az párásan csillámlott az ő anyaga alatt; de vigyázott, nehogy hozzáérjen, mert attól Apa nagyon zavarba jött volna.

Akkor Apa visszahúzta a kezét, üresen hagyva a lányáét, és azt mondta:

— Ne feledkezz meg a Keményanyagúakról, Dua. Ők majd segítenek. Én… én megyek.

Elment, Dua soha többé nem látta.

És most, lám, Dua itt ül, a naplementéről régi dolgok jutnak az eszébe, és dacosan arra gondol, hogy Tritt nemsokára elkezd zsémbelni a távolléte miatt, és majd Odeent is nyúzza.

Odeen pedig előadást tart az anyai kötelességről.

Nem számít.

1.b

Odeen nagyjából tudta, hogy Dua kint van a felszínen. Szinte gondolkodás nélkül tudta, milyen irányban és körülbelül milyen messzire. Ha belegondolt volna, talán bántja is, mert az egymás-tudási érzéke jó ideje állandóan gyöngült, s emiatt — anélkül, hogy az okát tudta volna — egyfajta befejezettség-érzet gyűlt benne. Hiszen így kellett történnie; ez is jelezte, hogy a test a korral állandóan változik.

Tritt egymás-tudási érzéke nem gyöngült, csak egyre inkább a gyerekek felé fordult. Ez hasznos fejlődési irány; persze a Szülőapa szerepe, bármily fontos is, bizonyos értelemben egyszerű. Az Ész-apáé sokkal bonyolultabb — gondolta Odeen némi zordon elégtétellel.

Az igazi rejtély persze Dua. Annyira más, mint a többi Érzésanya. Ettől Tritt zavarba jött, elkeseredett, és még nyilvánvalóbban szótlanná vált. Zavarban volt Odeen is, néha el is keseredett, de közben jól tudta, milyen végtelen életörömet képes kelteni Dua, s ez a képessége nyilván összefügg azzal, hogy más. Olykor keserűséget okozott, de igen csekély ára volt ez a keserűség a legmélyebb boldogságnak.

És talán Dua fura életmódja is része annak, aminek történnie kell. A Keményanyagúak is jelét adták, hogy érdeklődnek iránta, pedig rendszerint csak az Ész-apákat méltatták figyelmükre.

Odeen büszke volt erre: annál jobb a hármasnak, ha még az Érzésanya is figyelemre méltó benne.

A dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Ez a lényeg, és erre a tudatra vágyott Odeen a legjobban, mindvégig. Egy nap azt is fogja tudni, hogy el kell mennie, és akkor ezt akarni is fogja. A Keményanyagúak efelől megnyugtatták, mint minden Ész-apát; de neki azt is megmondták, hogy a saját belső” tudata jelzi majd az időpontot, félreérthetetlenül, nem pedig valami kívülről jött tanács.

— Majd ha te mondod magadnak — magyarázta Losten tisztán, tagoltan, ahogy a Keményanyagúak (mintha erőfeszítésükbe kerülne, hogy megértessék magukat) mindig is szólnak a Lágyanyagúakhoz —, hogy tudod, miért kell elmenned, akkor elmégy, és veled az egész hármasod.

— Nem mondhatnám, hogy most el kívánnék menni, Keményanyagú uram — mondta erre Odeen. — Rengeteg a tanulnivalóm.

— Természetesen, kedves balfelőli. Azért érzed így, mert még nem állsz készen.

Odeen ekkor azt gondolta: Hogyan állnék készen valaha is, mikor soha nem érezhetem, hogy már nincs tanulnivalóm?

De nem szólt semmit. Biztosra vette, hogy majd eljön az idő, és akkor megérti.

Végignézett a testén, majdnem előrelökte az egyik szemét, úgy megfeledkezett magáról — a legokosabb, legfelnőttebb Ész-apában is élnek ilyen gyermeteg kívánságok. Persze fölösleges lett volna. Érzékei akkor is jól működtek, ha szilárdan a helyén ült a szeme. Kellőképpen szilárdnak tudta magát, lágy, kecsesen egymásba illeszkedő tojásdad idomai kellemesen éles körvonalat rajzoltak ki.

Testéből hiányzott Dua furcsán vonzó derengése, Tritt megbízható zömöksége. Mindkettejüket szerette, de a testét egyikükével sem cserélte volna el. Persze a szellemét sem. Ezt soha ki nem mondta volna, nehogy megbántsa őket, de szakadatlan hálát érzett, hogy nem Tritt korlátolt vagy (ami még rosszabb) Dua szeszélyes elméje jutott neki. Bár úgy érezte, őket nem zavarja, hisz másfajta szellemről nem is tudnak.

Halványan megint tudatára ébredt Duának, de elcsitította az érzést. Egyelőre nincs rá szüksége. Nem mintha kevésbé kedvelte volna: csak egyre inkább másra vágyott. Az Ész-apa fokozatos éréséhez tartozik, hogy egyre több örömet találjon önnön elméjének működésében, ehhez pedig vagy magány kell, vagy a Keményanyagúak társasága.

Mindinkább hozzászokott a Keményanyagúakhoz; egyre jobban kedvelte őket. Ész-apa lévén illőnek és helyesnek érezte ezt, hisz bizonyos értelemben a Keményanyagúak fölöttes Ész-apák. (Ezt egyszer el is mondta a legbarátságosabb és — halványan úgy érezte — legifjabb Keményanyagúnak. Losten egy kis vidámságot sugárzott ki, de nem szólt. Tehát nem tagadta a dolgot.)

Odeen kisgyerekkori emlékei is már Keményanyagúakkal voltak tele. Szülő-apja a legkisebb gyerekre, az Érzés-csecsemőre fordította minden figyelmét. Egészen természetesen. Tritt is ezt tenné, ha megjönne az utolsó gyerek — ha ugyan megjön valaha is. (Ez utóbbi megjegyzés Trittől származott, aki folyton így tett szemrehányást Duának.)

De így volt jó. Szülő-apja annyira elfoglalt lévén, Odeen korábban kezdhette meg tanulmányait. Leszokott gyerekes dolgairól, és már igen sokat tanult, mire Trittel találkozott.

Ezt a találkozást, tudta, soha nem felejti el. Mintha tegnap történt volna, nem pedig fél életnyi idővel azelőtt. Persze sok, vele egyívású Szülő-fiút ismert, akik — messze járván még a gyermekeit kiköltő, igazi Szülő-apa kortól — szinte jelét sem mutatták majdani jellegzetes egykedvűségüknek. Kisgyerekként eleget játszott a jobbfelőli öccsével, és alig tapasztalt intellektuális különbséget kettejük között (bár most visszagondolva, megvolt az a különbség akkor is).

Halványan sejtett valamit a Szülő-apa hármasbeli szerepéről. És már gyerekként hallott sutyorogni az összeolvadásról.

De amint Tritt megjelent, amint Odeen meglátta, minden megváltozott. Odeen, életében először, melegséget érzett belül, és először ötlött eszébe, hogy olyasmit is kívánhat, aminek a gondolkodáshoz igazán semmi köze. Máig emlékszik, milyen zavarba jött ettől a gondolattól.

Tritt persze nem volt zavarban. A Szülő-fiúkat sohasem hozza zavarba a hármas működése, az Érzés-lányok pedig szinte nem is tudnak zavarba jönni. Csak az Ész-fiúk bajlódnak ilyesmivel.

— Túl sokat gondolkodol — mondta az egyik Keményanyagú, mikor Odeen efelől kérdezte; s a fiú igen elégedetlen volt a válasszal. Már hogy lehetne „túl sokat” gondolkodni?

Természetesen Tritt is gyerek volt, mikor találkoztak. Annyira bizonytalanul gyerekes, annyira nehézkes észjárású, hogy kínosan nyilvánvaló módon elárulta magát. Egészen áttetszővé váltak az élei.

Odeen habozva szólalt meg: — Még nem láttuk egymást, ugye, jobbfelőli barátom?

Mire Tritt: — Én még nem voltam itt. Úgy hoztak ide.

Mindketten tudták pedig, mi történt. Valaki (egy Szülő-apa, gondolta akkoriban Odeen; azóta tudja, hogy egy Keményanyagú) megszervezte a találkozásukat, úgy gondolván, hogy összevalók, s ebben nem is tévedett.

Szellemi kapcsolat persze nem volt kettejük között. Hogyan is lett volna? Odeenban mindennél erősebben élt a tudásvágy, csak a hármas szoríthatta háttérbe; Trittből viszont a tanulás fogalma is hiányzott. Amit Trittnek tudnia kellett, az túl van a megtanulhatón és az elfelejthetőn.

Odeent annyira izgatta a világ és a Nap, a történelem és az életműködések, az egész világegyetem titkainak fürkészése, hogy (az első együtt töltött hajdani napokban) önkéntelenül fecsegett minderről Trittnek is.

Tritt nyájasan hallgatta, nyilvánvalóan nem értett az egészből egy szót sem, de örült, hogy beszélnek hozzá; Odeen pedig, bár egy szavát sem fogták fel, ugyanolyan nyilvánvalóan örült, hogy beszélhet.

Trittet a saját különleges ösztöne hajtotta, tehát ő kezdeményezett. Odeen az aznapi tananyagról fecsegett — a sebtében bekapott ebéd után. (A fiúk sűrűbb anyaga oly gyorsan elnyelte az élelmet, hogy egy séta közbeni rövid napozás elegendő volt rá; az Érzés-lányok viszont órákig napoztak, közben elvékonyodtak, fodrozódtak, mintha szántszándékkal nyújtanák a feladatukra szánt időt.)

Odeen, aki tudomást sem vett az Érzés-lányokról, élvezte, hogy beszélhet. Tritt, aki nap nap után szótlanul bámulta őket, szemlátomást alig bírt magával.

Váratlanul közelebb ment Odeenhoz, és olyan sietséggel formált önmagából egy függeléktagot, hogy már azzal is sértette a másik formaösztönét. Odeen testének felső, tojásdad részén kis derengés nyílt a csemegeként kóstolgatott meleg légáramnak; Tritt rátette a függeléktagját, látható erőfeszítéssel vékonyított rajta, majd belefúrta a másik bőrébe. Odeen iszonyatos zavarban ugrott arrébb.

Csecsemőkorában persze csinált ilyesmit, de serdülőkora óta soha.

— Ezt ne csináld, Tritt! — szólt rá élesen. Tritt függeléktagja még mindig őt tapogatta. — De ha egyszer akarom!

Odeen olyan tömören tartotta magát, ahogyan csak bírta, különösen a felszínét igyekezett megkeményíteni. — Én nem akarom.

— Miért nem? — sürgetőzött Tritt. — Nincs abban semmi rossz.

— Fáj. — Odeen hamarjában mondta, ami eszébe jutott. (Pedig nem fájt. Fizikailag legalábbis nem. De a Keményanyagúak mindig kerülték a Lágyanyagúak érintését. Nekik csakugyan fájt a véletlen behatolás is, de ők másképpen, nagyon is másképpen voltak szerkesztve.)

Trittet nem lehetett bolonddá tenni. Tudta, hogy ezen a téren nem vezeti félre az ösztöne:

— Nem is fáj.

— Akkor sem ez a módja. Egy Érzés-lány is kell hozzá.

Tritt erre csak annyit tudott mondani, makacsul:

— Én akkor is akarom. — A dolog szükségképpen megismétlődött, és Odeennak be kellett adnia a derekát Így is történt; a legöntudatosabb Ész-fiúval is így kell történnie. Ahogy a régi mondás tartja: Aki nem vallja be, az csak letagadja.

Ezután, ha találkoztak, Tritt le nem ment a nyakáról; ha nem toldaléktaggal próbálkozott, akkor a szegélyek egymásba dörzsölésével. Végül aztán Odeen is elcsábult, segített, majd megpróbált ragyogni is. És sokkal szebben ragyogott, mint Tritt. Amaz határtalan mohóságában csak fújtatott, erőlködött, de alig derengett föl rajta itt-ott egy foltnyi egyenetlen ragyogás.

Odeennak viszont az egész felülete áttetszővé vált, ha leküzdötte zavarát és megadóan nekilebegett Trittnek. A bőrük mélyéig hatoltak egymásba, Odeen érezte, hogyan lüktet Tritt bőre alatt a kemény testfelület. De a gyönyörűséget bűntudat keserítette.

Tritt legtöbbször fáradt volt, és zavarosan dühös, mire végeztek. Odeen ezért azt mondta:

— Nézd, Tritt, megmondtam, hogy kell egy Érzés-lány is, ha rendesen akarjuk csinálni. Nem lehetsz dühös valamire, ami egyszerűen csak van.

— Akkor szerezzünk egy Érzés-lányt! — válaszolta erre Tritt.

Szerezzünk egy Érzés-lányt! Tritt egyszerű ösztönei mindig azonnali cselekvést diktáltak. Odeen nem volt biztos benne, hogy meg tudja magyarázni neki az élet bonyolult rejtelmeit.

— Nem olyan könnyű ám, kedves jobbfelőlim — kezdte kedveskedve.

— A Keményanyagúak el tudják intézni — vágott közbe Tritt. — Te barátkozol velük. Szólj nekik!

Odeen rémülten tiltakozott:

— Én nem szólhatok. Nincs még itt az ideje — lassan átcsúszott a tanáros hanghordozásba —, hiszen ha itt volna, biztosan tudnám. Addig pedig…

Tritt oda sem figyelt.

— Akkor szólok én.

— Nem! — kiáltott Odeen. — Te csak maradj ki ebből. Mondom, hogy nincs itt az ideje. Nekem a tanulmányaimmal kell törődnöm. A Szülö-apának könnyű, nem kell tudnia semmit, de…

Amint kimondta, meg is bánta; ráadásul még csak nem is igaz. Hiszen csak attól irtózik, hogy megsértse a Keményanyagúakat, hogy bármi módon háborítsa a velük kialakult hasznos kapcsolatait. Tritt azonban szemlátomást nem bántódott meg, mert — mint Odeen hamar rájött — semmiféle értelmét nem látta, hogy megtanuljon bármit is, amit nem tud; s e tény megállapítását miért tartotta volna sértésnek.

De az Érzés-lány gondja újra meg újra előjött. Ők ketten néha már behatolni is megpróbáltak egymásba. És az ösztön egyre követelőzőbb lett bennünk. De a dolog nem volt az igazi, bár szerzett örömet is; és Tritt minden alkalommal újra követelte az Érzéslányt. Odeen pedig egyre mélyebbre ásta magát a tanulmányaiban, mintegy védekezésül.

Ám néha már-már kísértésbe jött, hogy megemlítse a dolgot Lostennak.

Lostent ismerte a legjobban a Keményanyagúak közül; ő tanúsította iránta a legszemélyesebb érdeklődést. A Keményanyagúakat valami halálos önazonosság jellemzi: nem változnak, soha nem változnak, szilárd az alakjuk. A szemük mindig ugyanott van, és mindegyiknek azonos helyen. A bőrük nem kimondottan kemény, de mindig átlátszatlan, soha nem fénylik, soha nem halványul, soha nem hatolhat bele a másik magafajta bőre.

Úgy szemre nem nagyobbak a Lágyanyagúaknál, de súlyosabbak. Anyaguk sokkal sűrűbb, ezért óvatosan kell kezelniük a Lágyanyagúak lazább szövetét.

Kiskorában egyszer, igazán kicsi korában, mikor a teste majdnem ugyanolyan folyékony volt, mint a húgáé, meg akarta nézni egy Keményanyagú. Máig sem tudja, melyik, de azóta megtanulta, hogy az Ész-csecsemőkre mindegyik kíváncsi. Odeen pedig hozzányúlt a Keményanyagúhoz, puszta kíváncsiságból. A Keményanyagú elugrott tőle, és később Odeent jól összeszidta a Szülő-apja, amiért meg akart érinteni egy Keményanyagút.

A szidás eléggé goromba volt, hisz Odeen azóta sem felejtette el. Pár évvel később megtanulta, hogy a Keményanyagúak sűrűn sorakozó atomokból épült szövetei fájdalmat éreznek, ha más erőszakkal beléjük hatol. Odeent érdekelte, érez-e ilyenkor fájdalmat a Lágyanyagú is. Egy másik Ész-fiú egyszer azt mesélte, hogy beleszaladt egy Keményanyagúba, az hétrét görnyedt kínjában, míg ő nem is érzett semmit — de Odeen nem tudhatta, nem puszta dicsekvő hőzöngés-e az egész.

Más tilos dolgok is voltak. Szeretett beledörgölőzni a barlang falába. Kellemes melegséget adott a szikla, ahogy beléeresztette magát. A csecsemők még naphosszat ezt játszották, de azután egyre nehezebben ment. Ő nagyobbacska gyerekként is képes volt rá, bár csak a bőre mélyéig, élvezte is, de a Szülő-apja egyszer rajtakapta, és megszidta. Ő azzal védekezett, hogy a húga mást sem csinál, látta nemegyszer.

— Az más — mondta a Szülő-apja. — Ő Érzés-lány.

Egy másik alkalommal, mikor Odeen épp egy hangfelvételt szívott magába — már kiskamaszként —, lustálkodva két függeléktagot formált, s a végüket oly hegyesre alakította, hogy egyiket a másikba tudta dugni. Aztán kezdte rendszeresen csinálni hanghallgatás közben. Kellemesen csiklandós érzést keltett benne, megkönnyítette a tanulást, és utána mindig jól aludt.

De a Szülő-apja rajtakapta ezen is, és úgy legorombította, hogy Odeen még mindig viszolyogva emlékszik vissza a dologra.

Akkoriban igazából senki sem beszélt neki az összeolvadásról. Tudománnyal táplálták, tanítatták mindenfélére, csak a hármas ügyeire nem. Igaz, Trittet sem, de Tritt Szülő, úgyhogy okítás nélkül is tudta. Persze, mikor Dua végre megérkezett, minden világossá vált, pedig ő látszatra még annyit sem tudott a dologról, mint Odeen.

De Dua nem Odeen érdeméből került hozzájuk. Tritt vetette föl a dolgot, Tritt, aki amúgy néma félelemben kerülte a Keményanyagúakat; Tritt, akiből — ezt az egy területet leszámítva — hiányzott Odeen magabiztossága; Tritt, akit e téren csak az ösztön vezérelt; Tritt… Tritt… Tritt…

Odeen felsóhajtott. Tritt azért árasztja el a gondolatait, mert jön. Érezte Tritt nyers, követelőző, állandóan követelőző lényét. Pedig oly kevés az ideje önmagára mostanában, és éppen most, amikor annyi mindent kellene végiggondolnia, annyi gondolatát rendbe szednie…

— Igen, Tritt — mondta.

1.c

Tritt tudta, hogy zömök. És nem érezte csúnyának a zömökségét. Nem is gondolt rá. Ha gondolt volna, szépnek találta volna. Teste egy bizonyos célra szerkesztődött, és arra jól szolgált.

— Odeen, hol van Dua? — kérdezte.

— Kint valahol — motyogta Odeen, mintha nem érdekelné. Trittet bosszantotta, hogy ilyen kevésbe veszi a hármast. Dua nehéz természetű, és ez Odeent nem is érdekli.

— Miért engedted el?

— Hogyan tartottam volna vissza, Tritt? Különben is, mi bajt csinál vele?

— Tudod, mi bajt. Két csecsemőnk van. Kell egy harmadik. Épp elég nehéz egy kis középsőt összehozni manapság. Ahhoz Duának jól kellene táplálkoznia. Ő pedig megint csak a naplementében mászkál. Hogy tudna jól táplálkozni naplementekor?

— Nem nagyevő.

— Nekünk pedig nincs meg a kis középsőnk. Odeen — Tritt hangja kedveskedővé vált —, hogy szeresselek rendesen Dua nélkül?

— Ejnye, no — motyogta Odeen, és Trittet újra meghökkentette, hogyan hozhatja ennyire zavarba egy ilyen egyszerű ténymegállapítás.

— Emlékezz csak- mondta Tritt —, Duát is én szereztem. — Vajon emlékszik-e Odeen? Gondol-e egyáltalán a hármasra és a hármas értelmére? Tritt néha olyan csalódást érzett, hogy meg tudta volna… meg tudta volna… Valójában nem tudta, mit csinálhatna, csak azt, hogy mennyire csalódott. Akár annak idején, mikor annyira akarta az Érzés-lányt, és Odeen mozdulni sem volt hajlandó az ügyben.

Tritt tudta, hogy nem ismeri a hosszú, cirkalmas mondatok fortélyát. De ha a Szülők nem beszélnek is, gondolkodnak. És fontos dolgokon gondolkodnak. Odeen folyton atomokról meg energiáról beszél. Kit érdekelnek az atomok meg az energia? Tritt a hármason gondolkodik, és a hármas gyermekein.

Odeen egyszer azt mondta, hogy lassanként egyre kevesebb a Lágyanyagú. Mégsem érdekli? És a Keményanyagúakat sem? Csak a Szülő-apák törődnek azzal, ami fontos?

Csak kétfajta élet van a világon: a Lágyanyagúaké és a Keményanyagúaké. És van az élelem, ami lesüt rájuk.

Odeen egyszer azt mondta, hogy kihűl a Nap. Kevesebb az élelem, kevesebb az ember. Tritt nem hitt neki. A Nap nem hűvösebb, mint csecsemőkorában volt. Csak az emberek nem törődnek eléggé a hármassal. Túl sok a szórakozott Ész-apa, túl sok az ostoba Érzés-anya.

A Lágyanyagúaknak az a dolguk, hogy az élet fontos részére figyeljenek. Tritt arra figyelt. Gondját viselte a hármasnak. Meglett a balfelőli baba, és meglett a jobbfelőli. Nőnek, erősödnek. De kell egy középső baba is. És azt a legnehezebb elindítani; középső baba nélkül pedig nem lesz új hármas.

Mitől olyan Dua, amilyen? Mindig nehéz természete volt, de most csak még rosszabb.

Tritt Odeenra is haragudott, afféle kusza haraggal. Odeen folyton mondja azokat a hosszú szavait. Dua meg hallgatja. Odeen a végtelenségig tudna beszélni Duának, mintha csak két Ész-apát hallgatna az ember. Ez a hármasnak csak árt.

Odeennak több esze is lehetne.

Mindig Trittnek kellett a lényeggel törődnie. Mindig Trittnek kellett megtennie, amit mindenképpen meg kellett tenni. Odeon barátkozott a Keményanyagúakkal, mégsem szólt nekik. Pedig szükségük volt egy Érzés-lányra, Odeen mégsem mert szólni. Az energiáról beszélt velük, nem arról, hogy mi kell a hármashoz.

Végül aztán Tritt állt a sarkára. Büszkén gondolt vissza erre. Látta, hogy Odeen egy Keményanyagúval beszélget, és odament. Még csak nem is remegett a hangja, amikor közbeszólt:

— Szükségünk van egy Érzés-lányra.

A Keményanyagú elfordult, ránézett. Tritt még sohasem látott Keményanyagút ilyen közelről. Egy darabból volt. Az egésznek fordulnia kellett, hogy egy része fordulhasson. Voltak függeléktagjai, mozogtak is, de a formájuk nem változott. Lebegni nem tudott, szabálytalan volt és visszatetsző. És nem volt szabad hozzányúlni.

— Csakugyan, Odeen? — mondta a Keményanyagú. Tritthez nem szólt.

Odeen lelapult. Egészen a talajhoz lapult, Tritt sohasem látta ilyen laposnak. Aztán így szólt:

— A jobbfelőli barátom túlbuzgó. A jobbfelőli barátom… az… — Hebegett, szuszogott, elakadt a szava.

De Tritté nem.

— Érzés-lány nélkül nem lehet összeolvadni.

Tritt tudta, hogy Odeen a kínos zavartól nem bír megszólalni, de nem érdekelte. Eljött az idő.

— Nos, kedves balfelőli — mondta a Keményanyagú Odeennak —, te is így vélekedet? — A Keményanyagúak ugyanúgy beszéltek, mint a Lágyanyagúak, csak keményebben, kevesebb felhanggal. Kellemetlen volt a szavukat hallgatni. Legalábbis Tritt úgy találta, bár Odeen szemlátomást nem. Ő már megszokta.

— Igen — nyögte ki végül Odeen.

A Keményanyagú most Tritthez fordult:

— Emlékeztess csak, ifjú jobbfelőli: mióta is vagytok együtt Odeennal?

— Elég régóta ahhoz — felelte Tritt —, hogy kiérdemeljünk egy Érzés-lányt. — Szilárdan, sarkosan tartotta a formáját. Nem hagyta megijeszteni magát. Fontos volt ez is. — A nevem pedig Tritt.

A Keményanyagú láthatóan jól mulatott.

— Igen, jó a választás. Te és Odeen jól összeilletek; de épp ezért nehéz mellétek Érzés-lányt választani. Bár kis híján már döntöttünk. Én legalábbis jó ideje döntöttem, de még meg kell győznöm a többieket. Türelem, Tritt.

— A türelmet már unom.

— Tudom, de akkor is: türelem. — Már megint jól mulatott. Mikor aztán elment, Odeen fölemelkedett, és egészen elvékonyodott mérgében.

— Hogy tehettél ilyet, Tritt? Tudod, ki ez? — Keményanyagú.

— A tanítóm. Losten. Nem akarom, hogy haragudnia kelljen rám. — Miért kellene? Udvarias voltam.

— Akkor rá se ránts. — Odeen visszatelepedett a rendes formájába. Tehát már nem volt dühös. (Tritt ettől jócskán megkönnyebbült, bár igyekezett nem mutatni.) — Nagyon kínos ám, hogy idejön a kuka jobbfelőlim, és megszólítja a Keményanyagú tanítómat.

— Miért nem szóltál neki te?

— Arról nem hallottál, hogy van megfelelő idő is? — Neked a sohanapja a megfelelő idő.

De aztán egymásba dörgölték a bőrüket, és nem vitáztak többé; hamarosan Dua is megérkezett.

Losten hozta el. Tritt nem is tudta, ki; nem nézte a Keményanyagút. Csak Duát nézte. De Odeen utóbb elmondta, hogy Losten hozta el Duát.

— Látod? — mondta Tritt. — Én beszéltem vele. Ezért hozta el az Érzés-lányt.

— nem — felelte Odeen. — Itt volt az ideje. Akkor is elhozta volna, ha egyikünk sem szól egy szót sem.

Tritt nem hitt neki. Egészen biztos volt benne, hogy csakis őmiatta van itt Dua.

Olyan, mint Dua, csakugyan nem volt több a világon. Tritt már sok Érzés-lányt látott. Csinos volt mind. Bármelyiküket elfogadta volna egy rendes összeolvadásra. De mihelyt Duát meglátta, tudta: senki más nem felelt volna meg. Csak Dua. Csakis Dua.

És Dua pontosan tudta, mi a teendő. Pontosan. Pedig, mint később elmesélte, soha senki nem mutatta neki. Senki nem magyarázta. Még a többi Érzés-lány sem, mert azokat kerülte.

De amikor ők hárman összekerültek, mindegyikük tudta, mi a dolga.

Dua megritkult. Jobban megritkult, mint Tritt tapasztalata szerint bárki megritkulhatott. Jobban megritkult, mint Tritt elképzelhetőnek tartotta volna. Színes füstféle vált belőle, betöltötte a szobát, és elkápráztatta Trittet. Ő pedig észre sem vette, és már mozdult is. Belemerült a levegőbe, amely Dua teste volt.

Nem érezte, hogy behatolna valamibe: sem ellenállást, sem súrlódást nem tapasztalt. Csak belső lebegést érzett, és gyors lüktetést. Duának felelve ő is ritkulni kezdett; de a ritkuláshoz most nem kellett a megszokott görcsös erőlködés. Most, hagy eltelt Duával, könnyedén sűrű füstté ritkult ő maga is. Mintha nem is ritkult, hanem lebegett volna valami hatalmas, lágy örvényben.

A túloldalról, Dua baljáról felködlött előtte Odeen alakja. Ő is ritkult már.

Azután elérte Odeent, és várta az ütközés fájdalmát. De nem volt ütközés. Csak öntudatlan érzés, öntudatlan tudás. Beleáramlott Odeenba, amint Odeen őbelé. Ki tudja, ő burkolta-e be Odeent, vagy Odeen őt, vagy mindketten egymást.

Csak a gyönyör létezett.

Ahogy a gyönyör fokozódott, úgy hunytak ki az érzékei, és mikor úgy érezte, nem bír többet elviselni, elvesztette az öntudatát.

Végül különváltak, és csak nézték egymást. Összeolvadásuk napokon át tartott. Az összeolvadás persze mindig időbe telik. És minél tovább tart, annál jobb; bár utólag egyetlen pillanatnak tetszik, és egyikük sem emlékszik semmire. Későbbi életükben is ritkán sikerült hosszabbra, mint akkor először.

— Csodálatos volt — mondta Odeen.

Tritt csak nézte Duát, akinek mindezt köszönhették.

Dua kavargott, örvénylett, reszketett. Ő volt a legdúltabb hármójuk között.

— Majd csináljuk megint — mondta sietősen —, de ne most, később. Most inkább elmegyek.

És elrohant. Nem tartóztatták; túlságosan meg voltak hatva. De azóta is mindig így történt. Dua minden összeolvadás után eltűnt. Sikerült, nem sikerült — ő távozott. Valami vágyott benne a magányra.

Es ez zavarta Trittet. Lassan kiderült, hogy Dua mindenben más, mint a többi Érzés-anya. Helytelen.

Odeen másképpen gondolta. Sokszor elmondta:

— Miért nem hagyod békén, Tritt? Ha más, mint a többi, akkor nyilván jobb, mint azok. Az összeolvadás sem volna olyan jó vele, ha ugyanolyan volna. Valamit valamiért.

Ez utóbbit Tritt nemigen értette. Csak azt tudta, hogy Duának meg kell tennie, amit meg kell tenni.

— Azt akarom, hogy megtegye, amit illik.

— Tudom, Tritt, tudom. De azért csak hagyd békén!

Odeen gyakran megszidta Duát a furcsaságai miatt, de sohasem hagyta, hogy Tritt is megszidja.

— Benned nincs elegendő tapintat — mondogatta. Hogy pontosan mi a tapintat, azt Tritt nemigen tudta.

Most meg… Mennyi idő eltelt az első összeolvadás óta, és még mindig sehol sincs az Érzés-baba. Meddig várjon még? Máris túl sok idő telt el. Dua pedig, ha lehet, még többet van egyedül, ahogy az idő telik.

— Nem eszik eleget — mondta Tritt.

— Ha eljön az ideje… — kezdte Odeen.

— Folyton ezt mondod, hogy eljön, meg nem jön el. Amikor Duát akartam, akkor is ezt mondtad. Most meg annak nem jött el az ideje, hogy az Érzés-baba meglegyen. Duának kötelessége…

De Odeen hátat fordított neki.

— Odakint van, Tritt. Ha akarod, eredj ki érte és hozd be, mintha a Szülő-apja volnál és nem a jobbfelőlije. De én azt mondom, inkább hagyd békén.

Tritt elódalgott. Lett volna mondanivalója bőven, de nem tudta, hogy fogjon hozzá.

2.a

Dua — távoli, homályos módon — érezte, hogy a jobbfelőlije miatta idegeskedik, és csak nőttön-nőtt benne a dac.

Ha egyikük vagy másikuk kijön érte, netán mind a kettő, a dolog nyilván összeolvadásba torkollik; már a gondolat is dühítette. Ennyit tud Tritt — persze a gyerekekhez ért; ennyit akar Tritt — persze ezt is a harmadik, utolsó gyerekért; az egész a gyerekek és a még hiányzó gyerek körül forog. És valahányszor Tritt akarta az összeolvadást, meglett.

Ha Tritt megmakacsolja magát, uralkodik a hármason. Támad valami egészen egyszerű ötlete, ahhoz aztán ragaszkodik, erőlteti, mígnem Odeen és Dua is beadja a derekát. Bár ő most nem adja be a derekát, most az egyszer nem…

Még csak nem is érezte árulásnak. Tudta, hogy sem Odeen, sem Tritt iránt nem érezheti azt a gyötrő vágyakozást, amit ők ketten egymás iránt. Ő egyedül is összeolvadhat bármivel; ők ketten csak általa olvadhatnak össze (akkor meg miért nem becsülik jobban?). Természetesen nagy gyönyörűsége telik a hármas összeolvadásban, ostobaság volna tagadni; de ez ugyanaz a fajta gyönyörűség, amit ő a sziklafalon átbújva érez — titokban kipróbálta néha. Tritt és Odeen viszont másképpen nem juthat ilyen erejű gyönyörűséghez, még ehhez foghatóhoz sem.

Bár várjunk csak. Odeennak ott a tanulás gyönyörűsége, amit ő intellektuális fejlődésnek hív. Ebből néha Dua is megérzett valamit; annyit föltétlenül, hogy tudja, miről van szó; és bár a dolog más, mint az összeolvadás, pótszerként megteszi, legalábbis annyi időre, amíg Odeen olykor kibírja összeolvadás nélkül.

Hanem Tritt. Neki csak az összeolvadás marad, meg a gyerekek. Kizárólag. És ha abba a kis eszébe komolyan beleveszi, akkor Odeen is beadja a derekát, és azután ő is kénytelen lesz…

Egyszer megpróbált fellázadni.

— De mi történik, amikor összeolvadunk? Órákba, néha napokba telik, amíg kijövünk belőle. Mi történik azalatt? Tritt rögtön megsértődött.

— Mindig így van. Így kell lennie.

— Nem szeretem azt, hogy kell. Tudjam, miért!

Odeen zavarba jött. A fele élete azzal telik, hogy zavarban van. — Nézd, Dua, komolyan így kell lennie. A… gyerekek végett. — Görcsösen pulzált, ahogy kimondta.

— Ne pulzálj már! — szólt rá Dua. — Felnőttek vagyunk, mit tudom én, hányszor összeolvadtunk, jól tudjuk, hogy a gyerekek végett van, ahogy van. Kimondhatod nyugodtan. Csak azt kérdem: miért tart annyi ideig?

— Mert bonyolult folyamat. — Odeen még mindig pulzált. — Mert energiát igényel. Hosszú időbe telik, Dua, amíg egy gyereket elindítunk, és ha rászánjuk azt a hosszú időt, akkor sem mindig indul el belőle a gyerek. És a helyzet romlik… Nemcsak minálunk — tette hozzá gyorsan.

— Romlik? — aggodalmaskodott Tritt, de Odeen nem szólt többet.

Aztán lett gyerekük, egy Ész-fiúcska, egy kis balfelőli, aki oly édesen ritkult és röpködött, hogy mind a hárman el voltak ragadtatva, és még Odeen is fölvette, hogy a baba a karjában változtatgassa az alakját, ha Tritt megengedte neki. Mert természetesen Tritt költötte ki a hosszú előalakítási szakaszban; Tritt választotta el önnön testétől, mikor a baba önálló életre kelt; és Tritt viselte gondját éjjel-nappal.

Ezután Tritt gyakran nem volt velük, s ennek Dua fura módon örült. Tritt megszállottsága bosszantotta; de Odeené — fura módon — megörvendeztette. Lassan ráébredt, hogy Odeen fontos neki. Az Ész-apa azért az, ami, hogy kérdésekre feleljen, és ő, Dua, egyre több kérdést tett föl. Ő pedig szívesebben válaszolgatott, ha Tritt _nem volt ott.

— Miért tart annyi ideig, Odeen? Nem szeretem, hogy összeolvadáskor napokig nem tudunk magunkról.

— Teljes biztonságban vagyunk, Dua — mondta Odeen komolyan. — Nekünk sem történik soha semmi bajunk, igaz? És hírét sem hallottad, hogy bárki más hármasnak valaha is baja esett volna, igaz? Meg aztán nem volna szabad ennyit kérdezősködnöd.

— Mert Érzés-anya vagyok? És mert a többi Érzés-anya nem kérdezősködik? Ki nem állhatom a többi Érzés-anyát, ha tudni akarod, viszont szeretek kérdezősködni.

Jól tudta, hogy Odeen úgy nézi, mint aki nála vonzóbbat soha nem látott, és ha Tritt ott volna, azonnal elkezdenének összeolvadni. Hígult is kissé, nem erőltetetten, de láthatóan — szántszándékkal kacérkodott.

— De talán nem érted, mi van a dolog mögött, Dua. Igen sok energia kell, hogy az új élet szikrája megszülessék — mondta Odeen.

— Sokat emlegeted az energiát. Mi az? De pontosan.

— Hát amit eszünk.

— Akkor miért nem azt mondod, hogy élelem?

— Mert az energia és az élelem nem teljesen ugyanaz. Az élelmünk a Napból jön, mint egyfajta energia, de másfajta, élelemként nem hasznosítható energiák is vannak. Amikor eszünk, kiterjeszkedünk, és elnyeljük a fényt. A legnehezebb az Érzés-nőknek, mert sokkal áttetszőbbek; tehát a fény könnyen áthatol rajtuk anélkül, hogy elnyelődnék…

Csodálatos, ahogy így elmagyarázza, gondolta Dua. Amit hallott, tulajdonképpen tudta; de nem ismerte a megfelelő szavakat, a nehéz, tudományos szavakat, amelyeket Odeen. És a magyarázattól minden élesebbé és jelentőségtelibbé vált.

Mostanában, hogy felnőttként nem kellett a gyerekes csúfolódástól tartania, hogy az Odeen-hármas tekintélye övezte, olykor csatlakozott a többi Érzés-anya gyülekezetéhez, és próbálta elviselni a fecsegő csődületet. Hiszen néha neki is jólesett egy, a szokottnál kiadósabb ebéd, ami elősegíti az összeolvadást. Egyszer-kétszer már-már a többiek gyönyörűségét is megízlelte, volt valami kellemes abban, ahogy a ritka test ügyesen libegve kitárja magát a Napnak; ahogy élvetegen összehúzódva és megsűrűsödve minél több finom meleget gyűjt magába.

De Dua hamar jóllakott, míg a többiek mintha soha nem bírtak volna eleget enni. Azt a telhetetlenül zabáló tekergőzésüket Dua sem utánozni, sem elviselni nem tudta.

Ezért jártak az Ész-apák meg a Szülő-apák oly keveset a felszínen. Sűrű anyaguknak hála, hamar jóllaktak, és mehettek a dolgukra. Az Érzés-anyák viszont órákig fetrengtek a napon, mert bár lassabban ettek, több energiára volt szükségük — legalábbis az összeolvadáshoz.

Az Érzés-anyák adják az energiát — magyarázta Odeen (és közben olyan görcsösen pulzált, hogy a jeleit alig lehetett érteni) —, az Ész-apák a magot, a Szülő-apák a kiköltést.

Mikor Dua felfogta a dolgok értelmét, már nemcsak ellenérzéssel, hanem némi kajánsággal is figyelte, hogyan szürcsöli-csámcsogja a többi Érzés-anya a vöröses napsugarat. Minthogy sohasem kérdezősködnek, nyilván fogalmuk sincs, miért viselkednek így, és nyilván nem is sejtik, hogy van valami obszcén reszkető összesűrűsödéseikben meg abban, ahogy végül vihorászva távoznak a felszínről, hogy egy jót olvadjanak, hisz csak úgy feszül bennük az energia.

Tritt bosszúságát is könnyebben viselte ezután, ha a jóllakottság jellegzetesen átlátszatlan örvénylése nélkül tért haza. Bár miért kellene panaszkodniuk? A karcsúság mozgékonyabbá teszi az összeolvadást. Így talán nem olyan ragacsos, mint a többi hármasé, de sokkal éteribb, és igazából ez a fontos. És a kis balfelőli meg a kis jobbfelőli is meglett, nem?

Persze az Érzés-baba, a kis középső a döntő. Ahhoz kell a legtöbb energia, amiből Duában soha nincs elég. Már Odeen is kezdte emlegetni:

— Nem veszel magadhoz elegendő napfényt, Dua. — De igen! — vágta rá ő.

— Genia hármasa — mondta Odeen — most indította el az Érzésbabát.

Dua ki nem állhatta Geniát. Soha. Még a többi Érzés-anyához képest is hígvelejűnek tartotta. Fennkölten tehát annyit mondott:

— Gondolom, henceg is vele. Hisz minden finomság hiányzik belőle. Biztosan be nem áll a szája: „Tudod, kedvesem, el nem hinnéd, hogy az én kis jobbfelőlim meg balfelőlim erre is, arra is, ezt is, azt is…” — Gyilkos pontossággal utánozta Genia kenetes hangjelzéseit; Odeen mulatott rajta.

De azután azt mondta:

— Lehet, hogy Genia ostoba, de elindította a hármasuk Érzésbabáját, és Tritt most nagyon ideges. Mi sokkal régebben próbálkozunk…

Dua elfordult.

— Annyi napfényt veszek magamhoz, amennyit bírok. Annyit eszem, hogy már mozogni is alig tudok. Nem értem, mi bajotok van.

— Ne mérgelődj, megígértem Trittnek, hogy beszélek veled. Azt hiszi, rám még hallgatsz…

— Áh, Tritt azt is furcsállja, hogy tudományos dolgokat magyarázol nekem. Nem érti… Olyan kis középsőt akartok, amilyen az összes többi?

— Nem — mondta Odeen komolyan. — Te más vagy, és én örülök neki. Ha pedig az Ész-apák beszéde érdekel, elmagyarázhatok valamit: A Nap nem ad annyi élelmet, mint a régi időkben. Kevesebb a fényenergia, hosszabb ideig kell befogadni. Időtlen idők óta csökken a születési arányszám; a világ népessége puszta töredéke a hajdaninak.

— Ezen én nem segíthetek — dacoskodott Dua.

— Talán majd a Keményanyagúak. Ők is kevesebben vannak…

— Ők is elmennek? — Dua hirtelen kíváncsi lett. Eddig azt hitte, halhatatlanok valamiképpen; nem születnek, nem halnak meg. Ki látott, mondjuk, Keményanyagú babát? Nincs babájuk. Nem olvadnak össze. Nem esznek.

Odeen elgondolkodott:

— Úgy hiszem, elmennek. Előttem sosem beszélnek önmagukról. Azt sem igen tudom, hogyan esznek, bár valahogyan nyilván táplálkoznak. Születniük is kell valahogyan. Most például van egy új, bár én még nem láttam… De hagyjuk. A lényeg most az, hogy kikísérletezték a mesterséges élelmet…

— Tudom — mondta Dua —, megkóstoltam.

— Nahát! Nem is tudtam!

— Ott tárgyalták az Érzés-anyák. Hogy egy Keményanyagú önkéntes kóstolókat kér. És a sok kis buta mind félt. Hogy véglegesen megszilárdítja őket, és majd nem tudnak összeolvadni.

— Micsoda bolondság — heveskedett Odeen.

— Tudom. Így aztán jelentkeztem. Erre befogták a szájukat. Nehéz ám kibírni őket.

— És milyen az az étel?

— Rémes — mondta Dua indulatosan. — Nyers, keserű. Persze az Érzés-anyáknak nem mondtam.

— Én is megkóstoltam. Annyira azért nem rossz — mondta Odeen.

— Az Ész-apákat és a Szülő-apákat nem érdeklik az ízek.

— Az még csak kísérleti étel volt — vitázott Odeen. — A Keményanyagúak komolyan dolgoznak rajta, hogy javítsák. Különösen Estwald — akit az előbb említettem, az új, akit még nem láttam —, ő nagyon dolgozik rajta. Losten beszél róla néha, szerinte különleges valaki, nagyon nagy tudós.

— Hogyhogy nem láttad?

— Lágyanyagú vagyok. Csak nem képzeled, hogy mindent elmesélnek, mindent megmutatnak? Majd valamikor nyilván láthatom. Kifejlesztett egy új energiaforrást, amely mindnyájunkat megmenthet…

— Nekem mesterséges élelem nem kell — mondta Dua, és otthagyta Odeent.

Mindez nemrég játszódott le köztük, Odeen azóta nem említette Estwaldot, de Dua tudta, hogy majd szóba hozza; ezen tűnődött a naplementében.

Akkor látta azt a mesterséges élelmet, a Keményanyagúak fölszerelte különleges barlangban: izzó fénygömb, mint egy parányi Nap. Még most is érezte a keserű ízét.

Vajon javítanak-e rajta? Hogy jobb legyen az íze. Netán finom. Ki tudja, akkor azt kell majd ennie, míg úgy el nem telik vele, hogy szinte leküzdhetetlen vágy űzi összeolvadni.

Félt ettől az önmagát szülő vágytól. Más az, ha a balfelőli és a jobbfelőli lázas, közös ösztönzésére ébred a vágy. De ha önmagát szüli, akkor azt jelenti, hogy ő, Dua, megérett a kis középső elindítására. Ezt pedig — nem akarta.

Sok időbe telt, míg bevallotta önmagának az igazságot. Nem akarja az Érzés-babát elindítani! Hisz a három gyerek születése után érkezik el szükségképpen az elmenés ideje, ő pedig nem akart elmenni. Nem felejti a napot, mikor az ő Szülő-apja ment el örökre; ővele ez így nem történhetik meg. Ezt keményen elhatározta.

A többi Érzés-anyát nem érdekli, túl üresek, hogy az eszükbe jusson, de ő más. Ő a furcsa Dua, a „Balfelőli” — ahogyan csúfolták; hát más is lesz. Amíg a harmadik gyerek nincs meg, addig ő nem kényszerül elmenni; élhet.

Tehát nem indítja el a harmadik gyereket. Soha. Soha!

De hogyan védi ki? És hogyan védi ki azt, hogy Odeen rájöjjön? És ha Odeen rájön?

2.b

Odeen várta, mit csinál Tritt. Eléggé ésszerű volt, hogy ne menjen föl a felszínre Dua után. Hisz akkor ott kellene hagynia a gyerekeket, s ez mindig nehezére esett. Tritt szótlanul állt egy darabig, majd elindult — a gyerekek fülkéje felé.

Odeen szinte örült, hogy elmegy. Nem igazán persze, hisz Tritt mérges volt és zárkózott, így gyöngült közöttük a személyes kapcsolat és erősödött a visszatetszés. Emiatt Odeen csak szomorkodhatott. Mintha az életritmusa lassult volna le.

Néha eltöprengett, Tritt is érzi-e… De a kérdés nem becsületes. Trittet különleges kapcsolat fűzi a gyerekekhez.

És Dua? Ki tudja, mit érez Dua? Ki tudja, mit érez egy Érzésanya? Annyira mások, hogy hozzájuk képest a balfelőli és a jobbfelőli szinte egyforma — az elméjüket leszámítva. De még ha számításba vesszük az Érzés-anyák szeszélyes szellemét, akkor is ki tudja, mit érez éppen Dua?

Ezért tudott Odeen szinte örülni, mikor Tritt elment: mert Dua a kérdés. A harmadik gyerek elindítása most már csakugyan túlságosan sokat késik, év Dua egyre kevésbé hallgat a szóra. Odeenban is nőtt valami homályos nyugtalanság; Lostennal meg kell majd beszélnie.

A Keményanyagúak barlangjai felé indult. Siettében már-már folyamatosan úszott, ami mégis sokkal kevésbé méltatlan, mint az Érzés-anyák furcsán izgató, megtorpanásokkal tarkított rohanása vagy a Szülő-apák mulatságosan egykedvű súlyáthelyezése…

(Éles Gondolatkép villant belé. Tritt az Ész-baba nyomában zötyög, aki persze ilyen kicsi korában majdnem olyan csúszós, mint egy Érzés-baba; végül is Dua kénytelen elkapni és visszavinni; Tritt pedig kotyog neki és habozik, hogy most jól megrázza-e a kis élőlényt vagy inkább beburkolja a maga anyagába. Tritt kezdettől jobban kiritkult a gyerekek, mint Odeen kedvéért; és amikor Odeen emiatt ugratni kezdte, nagy komolyan annyit válaszolt, mert persze e tárgyban nem ismert tréfát: — De hát a gyerekeknek nagyobb szükségük van rá.)

Odeennak hiú módon tetszett a vaját úszása: kecsesnek és méltóságtelinek érezte. Említette is Lostennak, a Keményanyagú tanítójának, aki minden gondolatát ismerte. Losten azt mondta:

— Nem gondolod, hogy egy Érzés-anya vagy egy Szülő-apa ugyanezt gondolja a maga sietős mozgásáról? Ha mindegyikőtök másképpen Gondolkodik és cselekszik, szükségszerűen mást is talál szépnek, nem? Ne felejtsd el, a hármas azért nem zárja ki az egyéniséget!

Odeen az egyéniség dolgát nem értette tisztán. Egyedüllétet jelent? A Keményanyagúak persze egyedül vannak. Nem alkotnak hármast. Vajon hogy bírják ki?

Odeen gyerek volt, mikor a kérdés megfogalmazódott benne. Kapcsolata a Keményanyagúakkal még csak alakulóban volt; év hirtelen eszébe jutott: nem is tudja, van-e hármasuk vagy nincs. Az, hogy nincs, állandó szóbeszéd tárgya a Lágyanyagúak között, de igaz-e? Odeen eltöprengett, és arra jutott, hogy meg kell kérdeznie, szóbeszédre nem adhat. Tehát azt mondta:

— Te jobb- vagy balfelőli vagy, uram? — (Azóta Odeen, ha csak eszébe ötlik a kérdés, pulzálni kezd. Micsoda hihetetlen naivitás ilyesmit kérdezni; sovány vigasz, hogy minden Ész-fiúcska megkérdi valamelyik Keményanyagútól így vagy úgy, előbb vagy később — általában inkább előbb.)

Losten meglehetős nyugodtan válaszolt:

— Egyik sem, kis balfelőli. A Keményanyagúak között nincsenek sem jobb-, sem balfelőliek.

— Sem közé… Érzés-anyák?

— Középsők? — A Keményanyagú állandó érzékelőterülete megváltozott; ezt a jellegzetes változást Odeen később a jókedvvel, illetve az örömmel társította. — Nem. Középsők sincsenek. Csak egyetlen fajta Keményanyagú.

Odeen nem tudta nem megkérdezni. Akaratlanul kottyantotta ki, pedig nem is szerette volna:

— És hogyan bírjátok ki?

— Nálunk ez másképpen van, kis balfelőli. Megszoktuk.

Megszokhatná-e Odeen? Egész addigi életét a Szülő-hármas töltötte be, és az a biztos tudat, hogy a nem túlságosan távoli jövőben ő maga is hármast alapít. Mi az élet enélkül? Erről néha komolyan eltöprengett. Bármi merült föl benne, persze kemény igyekezettel töprengett rajta. Olykor egy pillanatra sikerült elkapnia a jelentését. A Keményanyagúaknak senkijük sincs, csak önmaguk: sem balfelőli, sem jobbfelőli fivérük, sem középső húguk, sem az összeolvadás, sem a hármas. Csak az elme; az univerzum vizsgálata.

Ez talán elég is nekik. Amint Odeen idősödött, a vizsgálódás öröméből is el-elkapott egy-egy jelentésszeletkés. Ez az öröm majdnem elég… majdnem elegendő… aztán eszébe jutott Tritt és Dua, és úgy döntött, hogy az univerzum minden titka sem igazán elég.

Hacsak… Furcsa: néha úgy látta, jöhet még idő, helyzet, föltételek együttese, mikor… De aztán mindig eltűnt a megpillantott jelentés — a jelentésszeletke megpillantott képe —, nyomtalanul eltűnt. Bár idővel vissza is tért, sőt újabban — úgy érezte — erősödik is, és egyszer majd eléggé sokáig jelen marad ahhoz, hogy egészen felfogja.

De ezzel az egésszel most nem szabad foglalkozni. Most Dua ügyében kell eljárnia. Gyorsan haladt a jól ismert úton, melyen annak idején a Szülő-apja vezette először (ahogy hamarosan Tritt vezeti majd az ő Ész-fiúcskájukat, a balfelőli kicsit).

És persze rögtón eszébe jutott minden.

Rémületes volt. Sok más Ész-fiúcska is ott volt, mind pulzált, csillámlott, az alakját változtatta, hiába jeleztek körös-körül a Szülő-apák, hogy tessék szilárdan, gömbölydeden állni, ne maradjon szégyenben a hármas. Odeen egyik játszótársa, egy balfelőli fiúcska, tökéletesen összelapult, mint egy csecsemő, és hiába győzködte rémes zavarban a Szülő-apja, nem volt hajlandó fölegyenesedni. (Azóta tökéletesen normális diák vált belőle… Bár nem egy Odeen — mint Odeen eléggé önelégülten nyugtázta.)

Azon az első iskolai napon jó néhány Keményanyagút láttak. Ezek mindegyiküknél megálltak, hogy az Ész-fiak rezgésmintáit többféle különleges módon rögzítsék, és így eldöntsék, jöhetnek-e tanulni, vagy még várniuk kell a következő időpontig; és ha jöhetnek, mit tanuljanak.

Odeen kétségbeesett erőfeszítés árán gömbölydedre húzta magát, és szilárdan megállt, mikor egy Keményanyagú közelebb jött hozzá.

A Keményanyagú azt mondta (hangjának furcsa színe majdnem romba döntötte Odeen tanulási szándékát):

— Milyen jó tartású Ész-fiú. Hogyan azonosítod magadat, balfelőli?

Odeent életében először hívták „balfelőlinek” mindenféle kedveskedő kicsinyítés nélkül; és soha szilárdabbnak nem érezte magát, mint mikor kinyögte: — Odeen, Keményanyagú uram — udvariasan megadva a válasz módját, ahogy a Szülő-apja tanította.

Halványan emlékezett még, hogyan vezették végig a Keményanyagúak barlangjain, hányféle fölszerelést, gépezetet, könyvtárat, homályos jelentésű, egymásra zsúfolt dolgot látott-hallott. Illegve az érzékeltekre alig emlékezett, a saját kétségbeesésére annál inkább. Mit csinálnak ott vele?

A Szülő-apja azt mondta, tanulni fog, de Odeen nem tudta, mi az, hogy „tanulni”, és mikor az öreget megkérdezte, kiderült, ő sem tudja.

Időbe telt, amíg rájött, hogy a szó kellemes élményt takar. Kellemeset, igen, de olykor aggasztót is.

Az a Keményanyagú lett az első tanítója, aki „balfelőlinek” szólította. Ő tanította meg a rezgésfölvételek megfejtésére, úgyhogy ami addig érthetetlen rejtélynek látszott, ugyanolyan világos beszéddé alakult, mint a saját hangrezgései.

De azután ez az első nem mutatkozott többé, egy másik Keményanyagú állt a helyére. Odeen eleinte észre sem vette. Akkoriban nem volt könnyű megkülönböztetnie egyik Keményanyagú alakját, hangszínét a másikétól. De azután érzékelte a dolgot. Egyre inkább megbizonyosodott róla, és megrettentette a változás, melynek nem foghatta fel az értelmét.

Végül összeszedte a bátorságát és megkérdezte: — Hol a tanítóm, Keményanyagú uram?

— Gamaldan?… Nem foglalkozik többet veled, balfelőli. Odeen hallgatott egy darabig. Majd azt mondta:

— De hát a Keményanyagúak nem mennek… — Nem fejezte be a mondatot, a többi bennszakadt.

Az új Keményanyagú nem szólt semmit, meg sem próbált válaszolni.

Odeen később rájött: mindig így van. Önmagukról sohasem beszélnek. Bármi másról nagy kedvvel értekeznek. Önmagukról soha semmit.

Tucatnyi apró bizonyítékból Odeen kénytelen volt arra következtetni, hogy a Keményanyagúak igenis elmennek, tehát nem halhatatlanok (mint ezt oly sok Lágyanyagú készpénznek veszi). De ilyet Keményanyagútól nem hallott. Odeen és a többi Ész-diák néha beszélt róla, habozva, szorongva. Egymás után hozták fel az apró érveket, melyek könyörtelenül jelezték a Keményanyagúak halandó voltát; de csak töprengtek, a nyilvánvaló következtetést nem akarták levonni; aztán elejtették a fonalat.

A Keményanyagúakat szemlátomást nem zavarta halandóságuknak az a néhány jele. Eszük ágában sem volt, hogy titkolják. De nem is beszéltek róla. És ha valaki kerek perec megkérdezte (szűkcégképpen. előfordult néha), soha nem feleltek; sem igent, sem nemet.

De ha elmennek, akkor születniük is kell; persze, arról sem beszéltek, és Odeen soha nem látott gyermek Keményanyagút.

Odeen úgy hitte, hogy a Keményanyagúak nem a Napból, hanem a sziklából nyerik energiaszükségletüket; vagyis hogy porított fekete sziklát építenek be a testükbe. Több diák úgy hitte. Mások eléggé hevesen vitatták e föltételezést. De e tárgyban sem jutottak dűlőre, hisz a Keményanyagúakat soha senki sem látta enni, és persze erről sem beszéltek.

Végül Odeen elfogadta a hallgatásukat — ilyenek. Talán az egyéniségük miatt, gondolta, hisz hármast sem alapítanak. Ezért épül köréjük a burok.

Másrészt Odeen olyan nagy horderejű dolgokat tanult már, hogy a Keményanyagúak magánélete ostoba semmiségnek tűnt föl mellettük. Megtanulta például, hogy a világ egyre zsugorodik, fogy…

Losten, az új tanára mondta el neki.

Odeen a világ belsejében vég nélkül sorakozó lakatlan barlangokról kérdezte, s ez Lostennak láthatólag tetszett. — Félsz erről kérdezősködni, Odeen?

(Odeen. Nem valami általános utalás a balfelőli mivoltára. Mindig büszkeséget érzett, ha valamelyik Keményanyagú a személyes nevén szólította. És sokan szólították Odeennak. Csodálatosan éles volt az esze, ezt ismerték el azzal, hogy a nevén szólították. Losten nemegyszer kijelentette, mennyire elégedett, hogy ilyen tanítványa van.)

Odeen csakugyan félt, és rövid habozás után be is vallotta. Sokkal könnyebben vallotta meg hibáit a Keményanyagúaknak, mint Ész-társainak vagy Trittnek — elképzelhetetlen lett volna, hogy Trittnek bármely hibáját beismerje… Mindez nem sokkal Dua jövetele előtt történt.

— Akkor miért kérdeztél mégis?

Odeen ismét habozott. Majd lassan azt mondta:

— Azért félek a lakatlan barlangoktól, mert kiskoromban úgy hallottam, mindenféle szörnyűséget tartanak bennük. De erről nincs közvetlen tudomásom; csak azt tudom, amit a többi kisgyerek mondott, akiknek szintén nem lehetett róla közvetlen tudomásuk.

Meg akarom tudni az igazságot, és ez az akarás addig nőtt bennem, amíg a kíváncsiságot erősebbé tette a félelemnél. Losten láthatólag örült.

— Helyes! A kíváncsiság hasznos, a félelem haszontalan. Kitűnően alakul a belső fejlődésed, Odeen, és ne feledd, igazából csak a belső fejlődésed a fontos. Amit mi segítünk, az mellékes. Mivel pedig tudni akarod, egyszerűen megmondhatom: a lakatlan barlangok csakugyan lakatlanok. Üresek. Nincs bennünk semmi, legföljebb amit az elmúlt idők során otthagytak.

— Otthagytak? Kik, Keményanyagú uram? — Odeennak mindig szájára szaladt a tisztelgő megszólítás, ha tudatlanként szorongatóan nagy tudással találkozott.

— Akik az elmúlt idők során ott laktak. Sok ezer ciklussal ezelőtt ezernyi és ezernyi Keményanyagú, milliónyi és milliónyi Lágyanyagú létezett. Most viszont kevesebben vagyunk, mint voltunk, Odeon. Jelenleg nem egészen háromszáz Keményanyagú és alig tízezer Lágyanyagú él e világon.

— De miért? — hökkent meg Odeen. (Nem egészen háromszáz Keményanyagú maradt. Nyilvánvaló beismerése annak, hogy a Keményanyagúak is elmennek. De most ezen nem lehet töprengeni.)

— Mert fogy az energia. Hűl a Nap. Ciklusról ciklusra nehezebb élni és életet adni.

(Ezek szerint a Keményanyagúak is szülnek? Ezek szerint a Keményanyagúak is a Naptól várják az élelmüket, nem a sziklától? Odeen elraktározta a gondolatot, hogy egyelőre ne kelljen törődnie vele.)

— És ez folytatódik? — kérdezte.

— A Nap végül szükségképpen elenyészik, és akkor képtelen tesz táplálékot adni.

— Ez azt jelenti, hogy akkor Keményanyagúak és Lágyanyagúak, mind elmegyünk?

— Mi mást jelentene?

— De hát nem mehetünk eI mind. Ha energiára van szükségünk, és a Nap elenyészik, akkor más energiaforrást kell találnunk. Más csillagokat.

— Igen, Odeen, de a csillagok is mind elenyésznek. Maga az univerzum enyészik el.

— És ha a csillagok elenyésznek, nincs másutt élelem? Energiaforrás?

— Nincs. Az univerzum minden energiaforrása elenyészik.

Odeen lázongva töprengett, majd megszólalt:

— Akkor másik univerzum kell. Nem adhatjuk fel, csak mert az univerzumunk feladja. — Hevesen lüktetett. Szinte megbocsáthatatlanul otromba felindultságában áttetszővé vált, és a Keményanyagúnál jóval nagyobbra dagadt.

De Losten csak végtelen örömének adott kifejezést:

— Csodálatos, kedves balfelőlim. Ha ezt meghallják a többiek!

Odeen a rendes méretére laffadt zavart örömében. Hogy őt „kedves balfelőlimnek” nevezik! Senki sem hívta így — persze Tritt igen.

Nem sokkal ezután történt, hogy Losten elhozta nekik Duát. Odeen lustán elgondolta, hátha emiatt; de egy idő múlva elfeledkezett róla. Tritt annyiszor elismételte, hogy az ő Losten előtti fellépésének köszönhetik Duát, hogy Odeen nem töprengett többé a dologról. Csak zavarba jött volna tőle.

De lám, most megint Lostenhoz igyekszik. Hosszú idő telt el azóta, hogy megtudta: az univerzum lassan elenyészik, a Keményanyagúak pedig (mint kiderült) elszántan munkálkodnak életük továbbvitelén. Ő azóta több tudományterület értője lett; Losten be is vallotta, hogy fizikából már aligha tudná olyasmire tanítani, aminek egy Lágyanyagú egyáltalán hasznát veheti. És új Ész-ifjakat kellett munkába venni; úgyhogy Losten meg ő korántsem találkoztak oly gyakran, mint valaha.

Odeen a sugárzási teremben találta Lostent két Ész-kamasz társaságában. Losten rögtön észrevette az üvegablakon át, és gondosan betéve maga mögött az ajtót, kijött hozzá.

— Kedves balfelőlim! — tárta ki tagjait barátságosan (úgyhogy Odeen, mint rég annyiszor; perverz vágyat érzett, hogy megérintse, de persze úrrá lett rajta). — Hogy vagy?

— Nem akartalak megzavarni, Losten uram.

— Megzavarni? Azok ketten kitűnően elboldogulnak nélkülem egy darabig. Valószínűleg örülnek is, hogy elmegyek, hisz a sok beszédemmel nyilván agyonfárasztom őket.

— Ugyan — mondta Odeen. — Én mindig izgalommal hallgattalak, és biztosra veszem, ők is.

— No, no. De kedves, hogy ezt mondod. Gyakran látlak a könyvtárban, többektől is hallom, milyen jól szerepelsz a felsőfokú tanfolyamokon; ilyenkor hiányzol is, hisz a legjobb diákom voltál.

Hogy van Tritt? Még mindig olyan csökönyös Szülő-apa?

— Napról napra csökönyösebb. Ő adja a hármasunk erejét. — És Dua?

— Dua? Azért is jöttem… Tudod, nagyon szokatlan.

— Igen, tudom — bólintott Losten. Jellegzetes kifejezését Odeen már régóta a szomorúsággal hozta kapcsolatba.

Kis ideig várt, majd elhatározta, hogy egyenesen belevág.

— Losten uram, azért jött Dua épp mihozzánk, Tritthez és énhozzám, mert szokatlan?

— Meglepne? Te is igen szokatlan vagy, Odeen, és nemegyszer mondtad, hogy Tritt is az — válaszolta Losten.

— Igen — mondta mély meggyőződéssel Odeen. — Az.

— Akkor nem egy szokatlan Érzés-anya illik a hármasotokba?

— Sokféle módon lehet valaki szokatlan — töprengett Odeen.

— És Dua bizonyos furcsaságai bántják Trittet, és aggasztanak engem. Kikérhetem a véleményedet?

— Mint mindig.

— Nem szeret… összeolvadni.

Losten komoly volt, nem szólt. De láthatólag nem jött zavarba.

Odeen folytatta:

— Szeret összeolvadni, ha már ott tartunk az összeolvadásnál, de nem mindig könnyű rávenni.

— Mit jelent az összeolvadás Tritt számára? Úgy értem, az aktus közvetlen gyönyörűségén túl? — kérdezte Losten.

— A gyerekeket, természetesen — mondta Odeen. — Én is szeretem őket, Dua is, de Tritt a Szülő-apjuk. Érted? — (Odeennak eszébe ötlött, hogy Losten talán nem is értheti a hármas életének finom árnyalatait.)

— Próbálom megérteni — felelte Losten. — Ezek szerint, úgy érzem, Tritt többet kap az összeolvadástól, mint magát az összeolvadást. És te? Mit kapsz a gyönyörűségen túl? Odeen végiggondolta.

— Azt hiszem, tudod. Egyfajta szellemi serkentést.

— Tudom, igen, de látni akartam, te tudod-e. Nem felejtetted-e el? Gyakran mesélted, hogy egy-egy összeolvadási időszak után — megvallom, ilyenkor néha meglehetősen hosszú ideig nem láttalak —, a furcsán elvesztett órák-napok után úgy találod, sok mindent hirtelen felfogsz, ami addig homályosnak látszott.

— Mintha a szellemem közben is tovább működött volna-mondta Odeen. — Mintha az az idő — melynek múlását nem észlelhettem, saját létezésemről sem tudván — nagyon is kellett volna, hisz múlása közben mélyebben és élesebben gondolkodtam, mert nem vonta el figyelmemet az élet kevésbé intellektuális része.

— Igen — helyeselt Losten —, és visszatérvén mintha ugrásszerű fejlődés ment volna végbe felfogásodban. Ez általános nálatok, Ész-apáknál, de meg kell vallanom, soha senki sem fejlődött akkora ugrásokkal, mint te. Komolyan úgy gondolom: soha a történelem folyamán.

— Igazán? — kérdezte Odeen, palástolni próbálva lelkesedését.

— Persze lehet, hogy tévedek — Losten láthatólag mulatott kicsit a másik hirtelen elhomályosulásán —, de az sem baj. A lényeg az, hogy akárcsak Tritt, te is többet kapsz az összeolvadástól, mint magát az összeolvadást.

— Igen. Bizonyosan.

— És mit kap Dua az összeolvadáson túl? Hosszú szünet következett.

— Nem tudom — mondta Odeen.

— Megkérdezted tőle?

— Nem.

— Akkor hát — mondta Losten —, ha az összeolvadástól csak az összeolvadást kapja, te meg Tritt viszont még valami többletet is, miért vágyna rá ugyanolyan mohón, mint ti?

— Más Érzés-anyáknak mintha nem volna szükségük… — kezdte Odeen védekezőleg.

— Más Érzés-anyák nem olyanok, mint Dua. Elégszer mondtad, és azt hiszem, mindig örömmel.

— Azt hittem, másról van szó — szégyellte el magát Odeen. — Miről?

— Nehéz megmagyarázni. Mi ismerjük egymást a hármasban; érzékeljük egymást; bizonyos értelemben mindhárman egyetlen egyéniség részei vagyunk. Egy homályos egyéniség részei, amely hol jelen van, hol nincs. És többnyire nem tudatos. Ha túlságos erővel gondolunk rá, eltűnik, tehát képtelenek vagyunk igazán kitapintani. Mi… — Odeen reményvesztetten abbahagyta. — Nehéz megmagyarázni a hármast olyasvalakinek…

— Azért én próbállak megérteni. Úgy érzed, kilested Dua belső világának egy darabját; kilestél valamit, amit ő szeretne titokban tartani, ugye?

— Nem biztos. A benyomásom egészen halvány, csak a szellemem csücske érzi, néha-néha.

— Nos?

— Néha úgy érzem, Dua nem akarja az Érzés-babát. Losten komolyan nézett rá.

— Eddig csak két gyereketek lett, úgy tudom. Egy kis balfelőli és egy kis jobbfelőli.

— Igen, csak kettő. Az Érzés-babát eléggé nehéz elindítani, mint tudod.

— Tudom.

— És Dua nem törekszik, hogy elegendő energiát nyeljen el. Meg sem próbálja. Mindenféle indokot felhoz, de egyiket sem vagyok képes elhinni. Úgy érzem, valamiért egyszerűen nem akarja az Érzés-babát. A magam részéről — ha csakugyan nem akarná egy ideig még —, hát, ráhagynám. De Tritt Szülő-apa, és akarja a harmadik gyereket; szüksége van rá; és én valahogy még Dua kedvéért sem tudnék csalódást okozni neki.

— Ha Duának ésszerű oka lenne rá, hogy ne akarja elindítani az Érzés-gyereket, figyelembe vennéd?

— Én igen, de Tritt nem. Ő nem érti ezeket a dolgokat. — De igyekeznél, hogy türelemmel legyen?

— Igen, ameddig csak lehet.

— Eszedbe jutott-e, hogy alig akad Lágyanyagú, aki a gyerekek születése előtt — Losten sokáig kereste a szót, mielőtt a megszokottnál maradt volna — elmenne: amíg meg nincs mindhárom gyerek, utolsóként az Érzés-baba.

— Igen, tudom. — Odeen nem értette, hogyan hiheti Losten ennyire tudatlannak, hisz ez egészen elemi dolog.

— Ezek szerint az Érzés-baba születése egyben azt is jelzi, hogy közeledik az idő, amikor el kell menni.

— Általában csak akkor, ha már az Érzés-lány is elég idős…

— De az idő mindenképpen közeledik. Nem lehet, hogy Dua egyszerűen nem akar elmenni?

— Hogyan lehetne, Losten? Az elmenés ideje ugyanolyan, mint az összeolvadás ideje. Hogyan lehetne nem akarni? — (A Keményanyagúak nem olvadnak össze — talán ezért nem értik.)

— Tegyük föl: Dua egyáltalán nem akar elmenni. Erre mit mondanál?

— Azt, hogy végül is csak el kell mennünk. Ha Dua pusztán késleltetni akarja a harmadik gyereket, legyen igaza, talán még Trittet is rábeszélem, hogy tűrje el a szeszélyeit. De ha azt akarja, hogy soha ne szülessék meg — az egyszerűen megengedhetetlen.

— Miért?

Odeen eltöprengett a válaszon.

— Nem tudom, Losten uram, de azt tudom, hogy el kell mennünk. Ciklusról ciklusra jobban tudom, jobban érzem, és néha már-már azt hiszem, értem is, miért.

— Néha az az érzésem, Odeen, hogy filozófus vagy — mondta Losten szárazon. — Gondolkodjunk hát. Amire a harmadik gyerek megszületik és felnő, Trittnek meglesz a három gyereke, és egy teljes élet végén nézhet szembe az elmenéssel. Benned meglesz a tanulás és a tudás elégtétele, tehát te is egy teljes élet végén tekintesz az elmenés elébe. De Dua?

— Nem tudom — mondta keservesen Odeen. — Más Érzés-anyák egész életükben összejárnak, és láthatólag gyönyörűségüket lelik a közös fecsegésben. Duának viszont ehhez sincs semmi kedve.

— Persze, hiszen más. Semmi sincs, amit szeretne?

— Ha a munkámról beszélek, azt szívesen hallgatja — motyogott Odeen.

— Ne szégyelld! Minden Ész-apa beszél a munkájáról a jobbfelőlijének meg a középsőjének. Úgy csináltok, mintha nem így volna, de így van.

— De Dua oda is figyel, Losten uram.

— Biztosra vettem. Más Érzés-anyákkal ellentétben. És nem tapasztaltál olyasmit, hogy összeolvadás után sokkal jobban megért?

— De, néha észleltem. Csak nem figyeltem föl rá, habár…

— Mert úgy tudod, hogy az Érzés-anyák ezeket a dolgokat úgysem értik valójában. Csakhogy Duában, úgy látom, az Ész-lényből is van valamennyi, nem is kevés.

(Odeen hirtelen szörnyülködve nézett föl Lostenra. Dua egyszer mesélt neki gyermekkora boldogtalanságáról, egyetlenegyszer: a többi Érzés-lány rikoltozása; az undorító csúfnév, amivel illették — „Balfelőli”… Losten erről is hallott volna? De nem, nyugodtan nézte Odeent.)

— Néha gondoltam erre. — Majd kifakadt: — Én emiatt is büszke vagyok rá!

— Nincs is abban semmi rossz — mondta Losten. — Akár meg is mondhatnád neki. És ha dédelgeti magában az Ész-lényt, miért ne? Tanítgasd arra, amit te mélyebben tudsz! Válaszold meg a kérdéseit! Talán bizony szégyent hozol a hármasodra, ha megteszed?

— Mit érdekel az engem… Különben is, miért volna szégyen? Tritt persze időpocsékolásnak fogja tartani, de majd beszélek vele.

— Magyarázd meg neki: ha Dua többet kap az élettől, ha megkapja a kiteljesedés érzését, akkor eltűnik belőle az elmenéstől való félelem, és könnyebben hajlandó rá, hogy elindítsa az Érzésbabát.

Odeen úgy megkönnyebbült, mintha fenyegető csapást távolítottak volna el a feje felől. Sietve mondta:

— Igazad van. Érzem, hogy igazad van. Losten uram, mennyi mindent megértesz! Ha te vezeted a Keményanyagúakat, hogy is ne sikerülne a másik univerzummal kapcsolatos tervünk?

— Én? — mulatott Losten. — Elfelejted, hogy most már Estwald vezérel bennünket. A tervnek is d az igazi hőse. Nélküle sehol sem tartanánk.

— Aha. — Odeen egy pillanatra zavarba jött. Még soha nem látta Estwaldot. Sőt, nem találkozott még Lágyanyagúval, aki színről színre látta volna, bár egyesek állították, hogy ekkor vagy amakkor látták — távolról. Estwald új Keményanyagú, legalábbis abban az értelemben, hogy Odeen ifjabb korában a nevét sem hallotta. Nem azt jelenti-e mindez, hogy Estwald a fiatalabb Keményanyagúak közé tartozik, és ugyanakkor volt gyermek Keményanyagú, amikor Odeen gyermek Lágyanyagú?

De most ez sem számított. Odeen minél hamarabb haza akart érni. Persze nem érhetett Lostenhoz hálája jeléül, de ismételten megköszönte segítségét, majd örömteli szívvel elsietett.

Örömét némi önzés is erősítette. Az a tudat, hogy az Érzés-baba egyszer mégiscsak meglesz, és Tritt mennyire örül majd neki. Meg az, hogy Dua élete is kiteljesedhet. De Odeennak pillanatnyilag a hamarosan várható öröm volt a legfontosabb. Hiszen taníthat. Senki más Ész-apa nem élvezheti a tanítás gyönyörűségét, ezt biztosan tudta, hisz senki más Ész-apának nem lehet a hármasában olyan Érzés-anya, mint Dua.

Csodálatos lesz, ha Tritt is belátja valahogy, mekkora szükség van rá. Beszélnie kell Trittel, valahogy türelmet kell öntenie belé.

2.c

Tritt soha türelmetlenebb nem volt. Nem akart úgy tenni, mintha értené: miért olyan Dua, amilyen. Meg sem próbálta. Nem érdekelte. Amúgy sem tudta, miért olyanok az Érzés-anyák, amilyenek. Ráadásul Dua más, mint a többi.

Nem törődik a fontos dolgokkal. Rá sem néz a Napra. És ha igen, úgy elvékonyítja magát, hogy csak átszalad rajta a fény meg az étel. És erre azt mondja, hogy szép. Pedig a szépség egyáltalán nem fontos. Az evés a fontos. Mi a szép abban, hogy eszünk? És mi az, hogy szép?

Mindig másképpen akar összeolvadni is. Egyszer azt mondta:

Beszélgessünk előtte. Sosem beszélgetünk róla. Sosem gondolkodunk róla.

Odeen mindig azt válaszolja ilyenkor: — Legyen úgy, ahogy ő akarja, Tritt. Akkor nekünk is jobb.

Odeen mindig türelmes. Mindig úgy gondolja, hogy a dolgok jobban alakulnak, ha várunk. Vagy ha végiggondoljuk őket.

Tritt nem tudta pontosan, mit ért Odeen „végiggondoláson”. Úgy érezte, pusztán azt, hogy semmit se kelljen csinálnia.

Duát is hogyan kapták me annak idején? Odeen még most is a végiggondolásnál tartana. O, Tritt, odament és szólt. Hisz így kellett lennie.

Odeen most megint csak semmit sem akar csinálni Dua dolgában. De akkor mi lesz az Érzés-babával, ami pedig fontos? Hát majd ő, Tritt tesz valamit az ügyben, ha már Odeen nem.

Voltaképpen máris csinálta azt a valamit. Ott oldalazott a hosszú folyosón, miközben mindez átgomolygott az agyán. Nem is vette észre, mennyit haladt. Talán ez a „végiggondolás”? Akárhogy is, ő nem hagyja magát megijeszteni. Ő nem fog meghátrálni.

Egykedvűen nézett körül. Erre kell menni a Keményanyagúak barlangjaihoz. Tudta, hogy nemsokára erre viszi majd a kis balfelőlijét. Az utat még Odeen mutatta meg neki.

Ezúttal nem tudta, mit csinál majd, ha odaér. De semmi félelmet nem érzett. Érzés-babát akar. Joga van az Érzés-babához. Ennél semmi sem fontosabb. Majd a Keményanyagúak elintézik, hogy megkapja. Nem elhozták Duát is, mikor megkérte őket?

De kit kér meg most? Bármelyik Keményanyagút? Felködlött benne az elhatározás, hogy semmiképpen sem akármelyiket. Egy bizonyos Keményanyagút fog megkeresni. És ővele beszél a dologról.

Tudja a nevét Még azt is tudja, mikor hallotta először. Akkor, amikor a kis balfelőlijük elérte a kort, hogy tetszése szerint változtassa a formáját. (Micsoda nap volt! — Gyere gyorsan, Odeen! Annis tojásdad lett, és egészen szilárd. És magától, Dua, nézd meg! — Mindhárman besiettek.) Akkor Annis volt az egyetlen gyerekük. A másodikra is mennyit kellett várni. Tehát besiettek, Annis meg ott feküdt kábán a sarokban. Ott gomolygott a pihenőhelyén, folyósan, mint a lágy anyag. Odeen kiment, dolga volt. De Dua azt mondta: — Ó, majd megcsinálja újra, Tritt. — Órákig lesték, hiába.

Trittnek rosszulesett, hogy Odeen nem vár velük. Meg is szidta volna, ha nem látja, mennyire fáradt. Tojásdad formája csupa ránc volt. És meg sem próbált kisimulni.

— Valami baj van, Odeen? — kérdezte Tritt aggódva.

— Nehéz napom volt, és nem hiszem, hogy a következő összeolvadás előtt meg tudom érteni a differenciálást. — (Tritt nemigen emlékezett az ilyen nehéz szavakra. Valami ilyesféle lehetett. Odeen mindig ilyen nehéz szavakat használt.)

— Akarsz most összeolvadni?

— Nem, nem. Dua most indult a felszín felé, és tudod, milyen, ha nem engedjük el. Semmi sietség, igazán. Meg aztán van egy új Keményanyagú is.

— Egy új Keményanyagú? — Tritt hangjából hiányzott minden érdeklődés. Odeent borzasztóan érdekelte a Keményanyagúakkal való összejárás, Tritt jobban örült volna, ha nem érdekli ennyire. Odeen többet törődött azzal, amit a tanulmányainak hívott, mint bármelyik Ész-apa a környéken. Nem szép dolog. Szinte csak a munkájának élt. Dua meg szinte csak annak, hogy egyedül mászkáljon a felszínen. Senkit sem érdekelt igazán a hármas, csak őt, Trittet.

— Estwaldnak hívják — mondta Odeen.

— Estwaldnak? — Erre Trittben is fellobbant az érdeklődés. Talán mert annyira figyelte, mit érez Odeen.

— Én még nem láttam, de mindenki róla beszél. — Odeen szeme egészen ellapult, mint mindig, ha magába mélyedt. — Ó a felelőse annak az új dolognak, amit csinálnak.

— Miféle új dolognak?

— A pozitronszi… De úgysem értenéd, Tritt. Új dolog, most kezdtek bele. Az egész világot forradalmasítani fogja. — Forradalmasítani? Az mi?

— Minden más lesz.

Tritt rögtön megrémült.

— Nem szabad, hogy minden más legyen.

— Minden jobb lesz. Ami más, az nem mindig rosszabb. Akárhogy is, Estwald a dolog felelőse. Ragyogó elme. Az az érzésem.

— Akkor miért nem szereted?

— Nem mondtam, hogy nem szeretem.

— Érzem rajtad.

— Ó, igazán nem, Tritt, szó sincs róla. Csak valahogy… valahogy… — Odeen elnevette magát. — Féltékeny vagyok rá. A Keményanyagúak annyira intelligensek, hogy egy Lágyanyagú fel sem ér hozzájuk, de én ezt nem vettem észre, mert Losten folyton azt mondja, milyen ragyogó eszem van — gondolom, ahhoz képest, hogy Lágyanyagú vagyok. Hanem most itt ez az Estwald, és még Losten is csak őt csodálja, én meg csakugyan egy nagy semmi vagyok mellette.

Tritt kipocakosította az elülső síkját, hogy kicsit megérintse vele Odeent, az ránézett, elmosolyodott.

— De ez csak az én butaságom. Kit érdekel, milyen agyafúrtak a Keményanyagúak? Trittje egyiknek sincs.

Azután mégiscsak elmentek Dua után. Csodálatosképpen befejezte az aznapi kóborlást, és éppen lefelé jött. Az összeolvadás nagyon jól sikerült, bár csak egy napig tartott, nagyjából. Akkoriban Trittet minden összeolvadás aggasztotta. Annis kicsi volt, s rövidebb távollét is bajjal járhatott, bár a többi Szülő-apa úgyis gondjaiba vette a gazdátlan kicsiket.

Odeen később is meg-megemlítette Estwaldot. Jó idő elteltével is úgy hívta: „az új”. És még mindig nem látta.

— Azt hiszem, kerülöm — mondta egyszer, mikor Dua is ott volt —, mert annyira sokat tud az új dologról. Én meg nem akarok egyszerre rájönni. Nagyobb móka, ha magam tanulom meg.

— A pozitronszivattyút? — kérdezte Dua.

Ez is furcsa Duában — gondolta Tritt. És bosszankodott. Dua majdnem ugyanolyan ügyesen mondja ki a nehéz szavakat, mint Odeen. S ez mégsem illik egy Érzés-anyához.

Így aztán Tritt elhatározta, hogy Estwaldot keresi meg, mert Odeen azt mondta róla, hogy agyafúrt. És mert Odeen sem látta soha. Tehát Estwald nem mondhatja, hogy „Megbeszéltem Odeennal, Tritt, nem szabad aggodalmaskodnod.”

Mindenki úgy gondolja, hogy ha beszél az Ész-apával, az egész hármassal beszélt. A Szülő-apákra oda sem figyel senki. De majd most kénytelenek lesznek.

Tritt a Keményanyagúak barlangjaihoz ért. Mintha más lett volna minden. Semmi sem volt, amire azonnal ráismerhetett volna. Csupa rossz, ijesztő dolog vette körül. De annyira akart Estwalddal beszélni, hogy igazából nem volt hajlandó megijedni. — A kis középsőmet akarom — mondogatta magában. És ettől elég szilárdnak érezte magát, hogy továbbmenjen.

Végül meglátott egy Keményanyagút. Csak ez az egy volt ott; csinált valamit; odahajolt a munkája fölé; csinálta. Odeen egyszer elmesélte, hogy a Keményanyagúak mindig dolgoznak… az akármijükön. Tritt nem emlékezett rá, mijükön, és nem is érdekelte.

Lágyan odagördült, megállt.

— Keményanyagú uram! — mondta.

A Keményanyagú fölnézett rá, s a levegő úgy vibrált körülötte, mintha — Odeen mesélte — egy másik Keményanyagúval beszélne. Aztán a Keményanyagú mintha csakugyan észrevette volna Trittet:

— Nocsak, egy jobbfelőli. Mit keresel itt? A kis balfelőlidet hoztad? Ma kezdődik az új tanév?

Tritt oda sem figyelt.

— Hol találom Estwaldot, uram? — kérdezte. — Kicsodát?

— Estwaldot.

A Keményanyagú hallgatott egy ideig. Majd azt mondta: — Mi dolgod van Estwalddal, jobbfelőli? Tritt megmakacsolta magát:

— Nagyon fontos, hogy beszéljek vele. Te vagy Estwald, Keményanyagú uram?

— Nem, nem… Mi a neved, jobbfelőli?

— Tritt, Keményanyagú uram.

— Értem. Odeen hármasának vagy a jobbfelőlije, igaz? — Igen.

A Keményanyagú hangja mintha meglágyult volna.

— Sajnos, pillanatnyilag nem beszélhetsz Estwalddal. Nincs itt. Ha bárki más a segítségedre lehet…

Tritt nem tudta, mit mondjon. Csak álldogált.

— Menj haza szépen! — mondta a Keményanyagú. — Beszélj Odeennal! Majd ő segít. Jó? Menj haza, indulj!

A Keményanyagú hátat fordított neki. Láthatólag más ügyek foglalkoztatták, mint Tritt, aki habozva állt mögötte, majd halkan, zajtalan gördüléssel elindult egy másik részleg felé. A Keményanyagú föl sem nézett.

Tritt kezdetben nem sejtette, miért megy éppen arra. Eleinte csak azt érezte, hogy kedve van arra menni. Azután rájött. Az élelem vékonyka melege vette körül, s ő kedvére majszolt belőle.

Nem is tudta, hogy éhes, de most jóízűen evett.

A Nap sehol. Ösztönösen fölnézett, de persze csak a barlang tetejét látta. Az élelem viszont jobban ízlett, mint a felszínen valaha is. Töprengve nézett körül. Elsősorban azon kellett eltöprengenie, hogy egyáltalán töpreng.

Nemegyszer volt türelmetlen Odeennal, ha az valami lényegtelen dolgon töprengett. Hányféle dolgon tudott Odeen töprengeni? És lám, most ő, Tritt töpreng. De amin ő töpreng, az fontos. Hirtelen átlátta, mennyire fontos. Szinte vakító fénnyel villant át rajta, hogy nem is töprengene, ha valami odabent nem mondaná neki, mennyire fontos az, amin töpreng.

Gyorsan cselekedett, és szinte meghökkent önnön bátorságától. Majd egy idő múlva elindult ugyanazon az úton visszafelé. Odaért ahhoz a Keményanyagúhoz, akivel az imént beszélt.

— Akkor hazamegyek, Keményanyagú uram — mondta.

A Keményanyagú motyogott pár szót. Még mindig csinált valamit, odahajolt valami munkája fölé, még mindig csinálta a maga buta dolgát, amitől a fontos dolgot észre sem vette.

Ha annyira nagyok és hatalmasak és agyafúrtak a Keményanyagúak — gondolta Tritt —, hogy lehetnek ilyen buták?

3.a

Dua azon kapta magát, hogy a Keményanyagúak barlangjai felé sodródik. Részben azért, hogy csináljon valamit naplemente után, hogy még egy darabig ne kelljen hazamennie és Tritt nyaggatózását meg Odeen csüggedt-zavart ajánlkozását hallgatnia. Részben, mert ezek a barlangok amúgy is vonzották.

Régóta érezte ezt a vonzódást, tulajdonképpen kicsi kora óta, és elhatározta, hogy most már legalább önmaga előtt nem titkolja. Egy Érzés-anyának nem illett ilyesféle vonzódást éreznie. Kicsi Érzés-lánykákkal előfordult néha — Dua eleget élt és tapasztalt, hogy tudja-, de hamar elhalványult bennük, illetve hamar letörték, ha nem halványult el idejében.

Bár ő maga, gyerekként, makacsul kíváncsi maradt. Kíváncsi a világra, a Napra, a többi barlangra, bármire — míg a Szülő-apja azt nem mondta neki: — Furcsa vagy te, Dua, kedvesem. Fura kis középső. Mi lesz így belőled?

Eleinte fogalma sem volt, mi a furcsa, mi a szokatlan abban, hogy tudni akar valamit. Hamarosan rájött, hogy a Szülő-apja nem tud megfelelni a kérdéseire. Egyszer megpróbálkozott a balfelőli apjával, de éppenséggel nem a Szülő-apa szelíd zavara fogadta. — Ezt miért kérdezed, Dua? — csattant fel az Ész-apja, és élesen fürkésző tekintetet vetett rá.

Dua rémülten elrohant, és nem kérdezte többé.

De azután egy nap egy vele egyidős Érzés-lány felvisított: — Balfelőli! —, mikor ő, Dua, azt mondta… ki tudja már, mit… valamit, amit akkoriban egészen természetesnek érzett. Dua valahogy elröstellte magát, majd megkérdezte a jóval idősebb balfelőli bátyját, miért mondták őrá, Duára, hogy balfelőli. A bátyja elhúzódott tőle, és zavartan — nyilvánvaló nagy zavarban — azt motyogta: — Nem tudom. — Pedig szemlátomást tudta.

Némi töprengés után Dua odament a Szülő-apjához, és megkérdezte:

— Apa, én balfelőli vagyok?

Az meg visszakérdezett.

— Ki csúfolt így, Dua? Csúnya dolog egy Érzés-lányra ilyet mondani.

Ő odahullámzott a Szülő-apja szemközti sarkához, kicsit elgondolkodott, és azt mondta:

— Rosszaság?

— Majd kinövöd — mondta a Szülő-apja, és hirtelen kidomborodott, hogy Duát kilökje és megremegtesse — ezt a játékot mindketten nagyon szerették. De Dua most valahogy nem örült neki, hisz világosan látta, hogy a Szülő-apja igazából nem felel a kérdésére. Töprengve húzódott félre. Az öreg azt mondta: — Majd kinövöd. — Tehát egyelőre benne volt az a valami, de micsoda?

Már akkor kevés igazi barátnője volt a többi Érzés-lány között. Csak sutyorogni szerettek, meg vihogni; ő viszont a málló sziklákat szerette, ott lebegett fölöttük, élvezte durva érintésüket. Azért akadt néhány a többinél kevésbé kibírhatatlan, sőt barátságos középső is. Köztük Doral, aki aligha volt okosabb a többinél, de néha mulatságosan fecsegett. (Felnővén, Doral Dua jobbfelőli bátyjával és egy másik barlangrendszerbeli, nem különösebben rokonszenves ifjú balfelőlivel alapított hármast. Doral gyorsan egymás után elindította a balfelőli és a jobbfelőli babát, majd nem sokkal később a középsőt is. És közben úgy besűrűsödött, hogy a hármasban mintha két Szülő-apa lett volna; Dua eltöprengett, tudnak-e még egyáltalán összeolvadni… Ettől függetlenül Tritt folyton arra célozgatott, milyen remek hármast segített Doral fölépíteni.)

Együtt üldögélt Dorallal egy nap, és odasúgta neki:

— Doral, tudod, mi az, ha egy Érzés-lánynak azt mondják, hogy Balfelőli?

Doral vihogott, összehúzta magát, mintha el akarna bújni, és azt mondta:

— Hát ha az az Érzés-lány úgy csinál, mintha Ész-fiú volna, érted, mintha balfelőli volna. Érted?

Persze hogy értette. Amint magyarázatot kapott rá. Maga is rájött volna, ha képes efféle módon gondolkodni. Meg is kérdezte: — Honnan tudod?

— A nagyobb lányok mondták. — Doral anyaga megkavarodott; Duának nemigen tetszett a mozdulata. — Disznóság — mondta Doral.

— Miért?

— Mert disznó dolog. Egy Érzés-lány ne csináljon úgy, mintha Ész-fiú volna!

Duának meg sem fordult a fejében a lehetőség, de most belegondolt:

— Miért ne?

— Csak! Tudok más disznóságot is. Érdekel? Hiába, Duát izgatta a dolog.

— Mit?

Doral nem szólt, de teste egy részét hirtelen kilökte, és nekidörgölte a gyanútlan Duának, aki nem tudott idejében elhúzódni. Kellemetlen volt. Dua arrébb libbent, és azt mondta:

— Ezt ne csináld!

— Tudod, milyen disznóság van még? Bele lehet mászni a sziklába.

— Dehogy lehet — mondta Dua. Ami butaság volt, hisz gyakran nekidörzsölte magát a szikla külső rétegének, és örömét lelte benne. De Doral vihogását hallgatva undorodni kezdett, és legszívesebben önmaga előtt is letagadta volna az egészet.

— Dehogynem. Sziklasmárnak hívják. Az Érzés-lányok könnyen csinálják. A balfelőliek meg a jobbfelőliek csak kisbabakorukban. Ha megnőnek, akkor már egymással.

— Nem hiszem. Most találtad ki.

— Csinálják bizony! Én mondom! Ismered Dimitet? — Nem.

— Biztosan ismered. Az a lány a C barlangból, akinek az a sűrű sarka van.

— Aki olyan furcsán libeg?

— Az. A sűrű sarka miatt. Az az. Egyszer egészen belemászott a sziklába — csak a sűrű sarka maradt kinn. A balfelőli bátyjának megengedte, hogy nézze, az meg beköpte a Szülő-apjuknak. Hogy az a lány mit kapott! Soha többé nem csinálta.

Dua elment. Fel volt zaklatva. Jó ideig nem szólt Doralhoz, és soha többé nem bízott meg benne; de a kíváncsisága csak fölébredt.

A kíváncsisága? Miért nem mindjárt a balfelőlisége?

Egy nap, mikor biztosra vette, hogy a Szülő-apja nincs a közelben, lassan, óvatosan beleolvadt kissé a sziklába. Pici kora óta először próbálta, de mikor elővonta magát, úgy érezte, bárki meglátja rajta, mit csinált, mintha a szikla összepiszkolta volna.

Olykor-olykor később is megpróbálta, és immár bátrabban élvezte. De persze soha nem merült bele a sziklába igazán mélyen.

Egyszer aztán rajtakapta a Szülő-apja, és igen helytelenítőleg kotkodácsolt. Attól fogva Dua jobban ügyelt. Idősebb is volt már, és biztosan tudta, hogy — hiába vihogott úgy Doral — a dolog korántsem ritka. Gyakorlatilag minden Érzés-lány csinálja, olykorolykor, és még olyan is akad, aki nyíltan bevallja.

Ahogy felnőtté vált, Dua egyre ritkábban csinálta; és nemigen hitte, hogy bármelyik ismerős Érzés-anyával előfordulna a hármas megalapítása, a rendes összeolvadások elkezdése után. Neki legbensőbb titkai közé tartozott (soha senkinek nem beszélt róla), hogy nem szokott le róla, s egyszer-kétszer még a hármasalapítós után is megpróbálta. (Nem sokszor; és mindannyiszor arra gondolt, mi lesz, ha Tritt rájön… Ez valahogy borzalmas következményeket sejtetett, és el is rontotta az örömét.)

Zavarában az egészért azt a kínszenvedést okolta — önmaga előtt —, amit a többiek okoztak neki. A „Balfelőli” csatakiáltásként harsant fel a nyomában, s ez a különös nyilvános megaláztatás mindenüvé követte. Volt életének egy szakasza, mikor már-már remetei magányba kergették. Ha eleve kedvelte a magányt, hát most az egyetlen menedékévé tették. És magányában persze a szikla vigasztalta. A sziklasmárolás, akár disznóság, akár nem, mindenképpen megköveteli a magányt, abban pedig — a többiek jóvoltából — volt része.

Legalábbis így magyarázta önmagának.

Egyszer megpróbált visszalőni. Hangosan rákiáltott a csúfolódó lányokra:

— Ti meg csupa Jobbfelőli vagytok, disznó Jobbfelőli banda!

De csak nevettek, és Dua zavartan, szégyenkezve menekült. Pedig azok voltak. A hármasalapítós idejéhez érve szinte minden Érzés-lány elkezdett a kicsik iránt érdeklődni, a Szülő-apákat majmolva rajongták körül őket, s ezt Dua undorítónak találta. Ő soha nem érezte ezt a viharos érdeklődést. A csecsemők csecsemők, és kész; a jobbfelőliek dolga, hogy törődjenek velük.

Amint Dua felnőtt, a csúfolódás abbamaradt. Sokat számított, hogy megőrizte lányosan ritka szerkezetét, és göndörödő füstodorként úgy lebegett, hogy sehol párja nem akadt. Mikor pedig a jobb- és balfelőliek egyre inkább fölfigyeltek rá, a többi Érzés-lánynak torkára forrt a csúfolódás.

Mégis… mégis… most, hogy már senki sem mert volna tiszteletlen megjegyzést tenni rá (hisz minden barlangban köztudott volt, hogy Odeen az egész nemzedék legkiválóbb Ész-apja, Dua pedig az ő középső társa), Dua rájött, hogy menthetetlenül Balfelőli.

Nem tartotta disznó dolognak… valójában nem… de néha azon kapta magát, hogy szeretne Ész-apa lenni, és ilyenkor kínos zavart érzett. Vajon más Érzés-anyák szeretnének-e… legalább néha… és vajon emiatt van-e… részben emiatt… hogy nem kell neki az Érzés-baba… mert ő sem igazi Érzés-anya… és ezért képtelen betölteni a hármasban neki szánt szerepet…

Odeent nem zavarja, hogy ő, Dua, Balfelőli. Soha nem csúfolja annak… és örül, ha Duát érdekli az ő élete… örül a kérdéseinek, szívesen magyaráz, és szereti, hogy Dua megérti. Meg is védi, ha Tritt féltékenykedni kezd… bár nem féltékenykedik igazából… csak a maga makacs, korlátolt módján érezteti, hogy ez így nem illik.

Odeen néha a Keményanyagúak barlangjaiba is elviszi, hisz annyira szeret villogni Dua előtt, és oly nyíltan örül, hogy ez tetszik Duának. És Duának tetszik is, bár nem annyira Odeen nyilvánvaló tudása és intelligenciája, hanem inkább az, hogy nem átallja mindezt megosztani vele. (Soha nem felejti el, milyen gorombán csattant fel a balfelőli apja, akkor egyetlenegyszer, mikor kérdezett tőle valamit.) Akkor szereti legjobban Odeent, mikor az megosztja vele a maga életét — de talán ez is az ő balfelőliségére vall.

Talán (ez újra meg újra eszébe jutott) a balfelőlisége miatt kerül egyre közelebb Odeenhoz és egyre távolabb Trittől, és ezért taszítja annyira Tritt nyaggatózása. Odeen soha nem jelzett ilyesmit, de talán Tritt halványan érzi, bár egészében felfogni képtelen, de mégis érzi annyira, hogy boldogtalan legyen miatta, még ha nem tudja is, miért.

Mikor először járt a Keményanyagúak egyik barlangjában, két Keményanyagú éppen beszélgetett. Ő persze nem tudta, hogy beszélgetnek. A nagyon sebes, nagyon változékony levegőrezgés kellemetlen, zúgó érzést keltett benne. Ki kellett ritkulnia, hogy átengedje magán.

— Beszélgetnek — mondta Odeen. Majd, az ellenvetést megelőzendő, gyorsan hozzátette: — A maguk módján. Ők megértik egymást.

Dua felfogta a közlés értelmét. Annál inkább örült, hogy gyors a felfogása, mert ez Odeennak is kedvére volt. (Odeen egyszer azt mondta: — Csak olyan Ész-apákat ismerek, akiknek üresfejű Érzés-társuk van. Igazán szerencsés vagyok. — Mire ő: — De a többi Ész-apa szemlátomást az üresfejűeket kedveli. Te miért vagy más, mint ők, Odeen? — Odeen nem is tagadta, hogy a többi Ész-apa az üresfejűeket kedveli. Csak annyit mondott: — Soha nem gondoltam végig, és azt hiszem, nem is fontos, hogy végiggondoljam. Örülök, hogy vagy, és az örömömnek is örülök.)

— Te érted a Keményanyagúak beszédét? — kérdezte Odeent.

— Nemigen — felelte Odeen. — Nem tudok elég gyorsan váltani. Néha megérzem, mit mondanak, ha nem értem is, különösen összeolvadás után. De csak néha. Az efféle megérzés igazából az Érzés-anyák fortélya, de persze ha egy Érzés-anya megérez valamit, képtelen értelmezni. Bár te talán képes lennél.

— Félek. Biztosan nem örülnének neki-aggodalmaskodott Dua.

— Ugyan már. Kíváncsi vagyok. Próbáld meg, érted-e, miről beszélnek!

— Megpróbáljam? Igazán?

— Rajta! Ha észreveszik és bosszankodnak, majd azt mondom, én parancsoltam rád.

— Megígéred?

— Meg.

Dua eléggé izgatottan hangolta át magát a Keményanyagúakra; teljes passzivitásba süppedt, hogy szabadon áramolhassanak belé a megérzések.

— Izgatottak! — mondta. — Izgatottak. Valaki új. — Talán Estwald — mondta Odeen.

Dua először hallotta ezt a nevet.

— Vicces — mondta.

— Mi vicces?

— Egy nagy napot érzek. Egy óriási napot. Odeen eltöprengett.

— Lehet, hogy arról is beszélnek.

— De hát az nem lehet.

Épp ekkor fürkészték ki őket a Keményanyagúak. Barátságosan odajöttek, és a Lágyanyagúak nyelvén köszöntek. Dua borzalmas zavarba jött; nem tudta, rájöttek-e, hogy megérezte a gondolataikat. De ha rájöttek is, nem mondták.

(Odeen utána elmesélte, micsoda ritkaság olyan Keményanyagúakra akadni, akik a maguk módján beszélgetnek. Szinte mindig rögtön alkalmazkodtak a Lágyanyagúakhoz; és szinte mindig abbahagyták a munkájukat a Lágyanyagúak jelenlétében. — Annyira szeretnek minket — mondta Odeen. — Annyira kedvesek.)

Odeen nagy néha viszi el a Keményanyagúak barlangjaiba — rendszerint olyankor, ha Trittet teljesen lefoglalják a gyerekek. Nem is köti Tritt orrára, hol járt Duával. Hisz Tritt bizonyosan előállna valami olyasmivel, hogy ez a kényeztetés is csak arra ösztönzi Duát, hogy ne akarjon rendesen napozni, és így meddővé tegye az összeolvadásaikat… Nehéz öt percnél tovább úgy beszélgetni Trittel, hogy az összeolvadás szóba ne kerüljön.

Egyszer-kétszer egyedül is lejött. Mindig félve indult, pedig a Keményanyagúak barátságosan fogadták, mindig „annyira kedvesek” voltak, mint Odeen mondta. De láthatólag nem vették komolyan. Örültek neki, de valahogy meg is mosolyogták — határozottan érezte —, ha kérdezni próbált. És annyira leegyszerűsített válaszokat adtak, hogy alig maradt bennük értelem. — Csak egy gép, Dua — efféléket mondtak. — Odeen majd biztosan megmagyarázza.

Vajon találkozott-e már Estwalddal? Sosem merte megkérdezni a Keményanyagúaktól a nevüket (Losten kivétel, neki Odeen mutatta be, és addigra már sokat hallott róla). Néha úgy érezte, ez vagy az a Keményanyagú akár Estwald is lehet. Odeen nagy tisztelettel és kissé sértetten beszélt róla.

Tudta, hogy Estwaldot túlságosan elfoglalják a mélységesen fontos munkái, semhogy a barlangban a Lágyanyagúak rendelkezésére álljon.

Apránként összerakta, amit Odeen mesélt, és rájött, hogy a világnak iszonyú szüksége van élelemre. Bár Odeen nemigen hívta „élelemnek”. Inkább „energiát” mondott, azzal, hogy a Keményanyagúak is úgy hívják.

A Nap halványul, haldoklik, de Estwald fölfedezte, hogyan juthatunk energiához, valahol messze túl a Napon, messze túl a sötét éji égbolton fénylő hét csillagon. (Odeen szerint az a hét csillag hét igen távoli nap, és sok még annál is távolabbi csillag létezik, amelyek annyira halványan pislognak, hogy nem is látni őket. Tritt is hallgatta, majd megkérdezte, miért léteznének olyan csillagok, amelyeket nem lehet látni, s mint értelmetlenséget az egészet nem volt hajlandó elhinni. — Jó, Tritt, jó — mondta Odeen türelmesen. Duának is a nyelvén volt valami, a Trittéhez igen hasonló mondandó, de visszanyelte.)

Most úgy látszik, lesz elég energia mindörökre, lesz elég élelem — legalábbis mihelyt Estwald és a többi Keményanyagú rájön, hogyan kell az új energiát ehetővé ízesíteni.

Éppen pár napja mondta Odeennak:

— Emlékszel, mikor egyszer, régen elvittél a Keményanyagúak barlangjába, és megéreztem, miről beszélnek? Egy nagy napot éreztem.

Odeen értetlenül nézett rá:

— Nem is tudom. De mondd csak, Dua, mire gondolsz!

— Arra gondoltam, hogy talán a nagy nap az új energia forrása.

— Remek, Dua! — kiáltott fel boldogan Odeen. — Nem tökéletesen helyes, de Érzés-anya létedre nagyszerű az intuíciód.

Töprengés közben Dua lassan, szeszélyesen sodródott előre. Anélkül, hogy különösebben figyelt volna idő és tér változására, a Keményanyagúak barlangjaiban találta magát, és már azon tűnődött, megfelelő ideje késlekedik-e, indulhat-e haza, Tritt elkerülhetetlen bosszúsága elébe, mikor — mintha csak az idézné elő, hogy Trittre gondol — megérezte Tritt jelenlétét.

Az érzés oly erős volt, hogy Dua csak egy zavart pillanatig hitte: az otthoni barlangban maradt Tritt érzései jutottak el hozzá. Nem! Tritt itt van, a Keményanyagúaknál, ahol ő, Dua.

De mit csinál vajon? Őt kergeti? Itt akar vele veszekedni? Bolond módjára a Keményanyagúaknál akarja bepanaszolni? Dua úgy érezte, ezt nem bírná elviselni…

Ekkor eltűnt a jeges rémület, és csodálkozás lépett a helyébe. Tritt egyáltalán nem őrá, Duára gondol. Nyilván nem is tudja, hogy itt van. Csak azt lehetett érezni, hogy Trittet valamiféle elsöprő erejű elszántság hajtja, mely a következmények miatti félelemmel és rossz előérzettel keveredik.

Dua továbbmehetett volna a barlangban, hogy legalább valamit kilessen Tritt terveiből, tettének okaiból, de esze ágában sem volt. Miután Tritt nem tudta, hogy ő a közelében van, egyetlen dolgot akart: hogy továbbra se tudja meg.

Ekkor, szinte reflexszerűen, olyasmit csinált, ami — egy perccel azelőtt megesküdött volna rá — álmában sem jutott volna eszébe, semmilyen körülmények között.

Talán (gondolta később) a Dorallal történt kislánykori beszélgetés vagy a sziklasmárolás tunya emléke okozta. (Volt a sziklasmárolásra egy bonyolult, felnőtt szó is, de azt sokkal kellemetlenebbnek érezte, mint a minden gyerek száján forgó durvaságot.)

Akár ezért, akár másért, anélkül hogy tudta volna, mit csinál — sőt még utána is kis ideig, hogy mit csinált —, sietve belebújt a mellette lévő sziklafalba.

Bele! Az utolsó porcikájáig!

A tett rémületességét mérsékelte tökéletes célszerűsége. Tritt szinte érintésnyire haladt el mellette, mégsem támadt sejtelme sem, hogy itt és itt csak ki kellene nyúlnia, és a középső társára tapintana rá.

De addigra Duának már nem volt kedve azon töprengeni, mit kereshet Tritt a Keményanyagúaknál, ha egyszer nem őt kergeti. Teljesen megfeledkezett Trittről.

Eltöltötte a helyzetén érzett csodálkozás. Hisz gyerekként sem merült el teljesen a sziklában soha, nem is ismert senkit, aki ilyesmit bevallott volna (bár untig ismerte a meséket egyesekről, akik megpróbálták). És biztos, hogy soha egyetlen Érzés-anya sem tett ilyet, nem is tehetett volna. Dua még az Érzés-anyák között is szokatlanul ritka szerkezetű volt (mint Odeen szívesen mondogatta), és étvágytalansága ezt csak még feltűnőbbé tette (mint Tritt gyakran felpanaszolta).

Amit most elkövetett, az pontosabban minősítette ritka szerkezetét, mint jobbfelőli társának bármilyen feddése; és Dua egy pillanatig szégyenkezve sajnálta Trittet.

Azután még mélyebb szégyen öntötte el. Mi lesz, ha rajtakapják? Felnőtt létére…

Ha erre jön egy Keményanyagú, és épp itt áll meg… Képtelen volna bárki szeme láttára előszivárogni; de meddig bírja ki a sziklában, és mi lesz, ha rájönnek, hogy odabent van?

Épp mikor gondolatban idáig jutott, Keményanyagúakat érzett meg, de valahogy azt is érezte, hogy eléggé messze vannak.

Elengedte magát, igyekezett megnyugodni. A szikla, mely áthatotta és körülvette, valamiképpen elszürkítette érzékelését, de korántsem homályosította el. Sőt még élesebbé tette. Tisztán érezte Tritt nyugodt haladását, akárha közvetlen közelről nézné; és tisztán érzékelte a Keményanyagúakat, akik pedig egy barlangrendszerrel arrébb tartózkodtak. Látta a Keményanyagúakat, mindegyiket a maga helyén, teljes egészében érzékelte beszédrezgéseiket, sőt olykor-olykor értette is.

Olyan tisztán érzékelt, mint még soha; fogalma sem volt róla, hogy ilyen tiszta érzékelésre képes.

Így hát, bár nyugodtan otthagyhatta volna a sziklát, hisz biztosan tudta, hogy egyedül van, senki sem figyeli, benne maradt; részint döbbenetében, részint mert különös mámorral töltötte el, mennyi mindent ért, és erről nem volt kedve lemondani.

Annyira érzékennyé vált, hogy azt is tudta, mitől. Odeen gyakran emlegette, milyen jól megért egy-egy összeolvadás után olyasmit, amit előtte képtelen volt. Volt valami az összeolvadás állapotában, ami hallatlanul megnövelte az érzékenységet; a tudat többet fogadott be, és jobban is hasznosította. Odeen megmondta: ennek az összeolvadáskor fellépő nagyobb atomsűrűség az oka.

Bár Dua nem értette pontosan, mi az a „nagyobb atomsűrűség”, tudta, hogy az összeolvadás miatt jön létre, és talán nem hasonlít ez a helyzet az összeolvadáshoz? Nem olvadt össze ő, Dua, a sziklával?

A hármas összeolvadásakor az egész érzékenységet Odeen kapta. Ész-apa lévén, magába fogadta, megértést nyert belőle, s ezt a megértést akkor is megtartotta, ha már szétváltak. De ebben az összeolvadásban csak Dua tudatos lény. Csak ő van jelen, meg a szikla. Létrejön a „nagyobb atomsűrűség” (nyilván!), és csak ő hasznosítja.

(Talán ezért tartják disznóságnak a sziklasmárolást? Ezért szoktatják le róla az Érzés-lányokat? Vagy csak ő, Dua, képes rá, mert ennyire ritka szerkezetű? Vagy, mert Balfelőli?)

Dua felhagyott a töprengéssel, pusztán érzékelt. Izgalmas volt. Éppen csak észlelte, hogy Tritt visszatér, elhalad mellette, el, arra, amerről jött. És éppen csak észlelte — alig lepődött meg rajta —, hogy Odeen is a Keményanyagúaktól távozik. A Keményanyagúakra hangolódott, csak rájuk, hogy minél többet értelmezhessen abból, amit érez, hogy a lehető legtöbbet értelmezhesse.

Jó időbe telt, mire elszakadt a sziklától és előszivárgott. Addigra már nem érdekelte, észreveszik-e. Megbízott az érzékelőképességében: tudta, hogy nem veszik észre.

Mélyen a gondolataiba merülve tért haza.

3.b

Mikor Odeen hazaért, Tritt már várta, de Dua még nem volt otthon. Trittet ez, úgy látszik, nem zavarta. Illetve zavarta valami, de nem ez. Érzelmei éppen eléggé erősek voltak, hogy Odeen is érzékelje őket; ám Odeen most nem volt kíváncsi rájuk. Dua távolléte aggasztotta, de annyira, hogy rájött: bosszantja Tritt jelenléte, pusztán mert Tritt nem Dua.

Ez meg is lepte. Hisz maga sem tagadta, hogy két társa közül Tritt a kedvesebb. Az eszményi hármas mindhárom tagja egy, és mindegyik egyenlőként köteles bánni a másik kettővel — önmagával is, egymással is egyenlőként. De Odeen még sohasem látott hármast, melyben a dolog így állt volna; legkevésbé azokban a hármasokban, amelyek hangosan hirdették eszményi összhangjukat. A három közül az egyik mindig háttérbe szorult, és ezt általában tudta is.

Bár az Érzés-anya igen ritkán szorult háttérbe. Az Érzés-anyák úgy összetartottak, ahogy az Ész-apák meg a Szülő-apák soha. A közmondás is úgy tartja: az Ész-apának ott a tanítója, a Szülő-apának ott vannak a gyerekei — de az Érzés-anya az összes többi Érzés-anyára számíthat.

Az Érzés-anyák folyton egyeztették tapasztalataikat, és ha bármelyikük elhanyagoltságról panaszkodott, vagy efféle panaszt lehetett kihúzni belőle, azt kórusban csicsergett józanácsok özönével küldték haza: állj a sarkadra! Keményen! És mivel az összeolvadás elsősorban az Érzés-anya kedvétől függött, rendszerint a jobbfelőli és a balfelőli társa egyaránt őt kényeztette.

De Dua annyira nem jellegzetes Érzés-anya! Láthatólag nem bántja Odeen és Tritt meghitt viszonya, és miután a többi Érzésanyával nem barátkozik, azok sem figyelmeztetik rá, hogy bánthatná. Persze: hisz annyira nem jellegzetes Érzés-anya.

Odeen szerette, hogy Duát annyira érdekli a munkája; szerette, hogy annyira figyel rá és olyan hamar megérti; de ez intellektuális szeretet. A mélyebb érzelmeket az állhatatos, buta Tritt kapta, aki oly jól tudta, hol a helye, és aki oly kevéssé tudott mást adni, mint a legfontosabbat: a jól bejáratott rutin biztonságát.

Most Odeen mégis zsémbeskedett:

— Tudsz valamit Duáról, Tritt?

Tritt nem a kérdésre válaszolt:

— Dolgom van. Majd később beszélünk. Intéztem ezt-azt.

— Hol vannak a gyerekek? Te is el voltál? Olyan „el voltam” érzés vesz körül.

Tritt hangjában félreérthetetlen bosszúság csengett:

— A gyerekek jól vannak szoktatva. Tudják, mikor kell a közösség gondjára bízni magukat. Komolyan, Odeen, már igazán nem kisbabák. — De nem is tagadta az „el voltam” rezgését, mely halványan sugárzott belőle.

— Bocsáss meg. Csak szeretném látni Duát.

— Gyakrabban is szerethetnéd látni — mondta Tritt. — Mindig azt mondod, hagyjam békén. Akkor most keresd meg te. — És már indult is a hátsó fülkék felé.

Odeen kissé meglepetten nézett jobbfelőli társa után. Más esetben szinte bizonyosan utánamegy, és megpróbálja kiszedni belőle, mi az a szokatlan szorongás, ami nyilvánvalóan átüt a Szülő-apa eredendő egykedvűségén. Mit csinálhatott ez a Tritt?

De most Duát várta, percről percre nyugtalanabbul, tehát hagyta Trittet, menjen a dolgára.

Az aggodalom mozgósította Odeen érzékenységét. Az Ész-apák szinte torz módon büszkék rá, mennyire szegényes az érzékenységük. Hisz az érzékenység nem a szellemé; elsősorban az Érzésanyákat jellemzi. Odeen az Ész-apák között is az okosságára és nem az érzéseire büszke Ész-lény volt, most mégis kibocsátotta kissé tökéletlen érzelmi érzékelésének hálóját, amilyen messzire csak bírta; s azt kívánta, bár Érzés-anya lehetne legalább pár pillanatig, hogy jobb hálót bocsáthatna ki és messzebbre.

De végül ez is megfelelt a célnak. Szokatlanul messziről megérezte Dua közeledtét, és elébe sietett. És mivel szokatlanul messziről látta meg, jobban a szemébe ötlött, mint valaha, mennyire ritka a szerkezete. Finom ködpára volt, semmi több.

Trittnek igaza van — gondolta Odeen, és belehasított az aggodalom. Duának ennie kell, és örülnie az összeolvadásnak. Fel kell támasztani benne az élet iránti érdeklődést.

Annyira eltöltötte sürgős feladata, hogy mikor Dua egy lebbenéssel ráborult, és szinte elnyelte, tudomást sem véve róla, hogy nem magukban vannak, hanem a világ szeme előtt, és azt motyogta: — Odeen, tudnom kell… annyi mindent kell tudnom mindezt úgy fogta fel, mint önnön aggodalmainak igazolását, és még csak nem is furcsállotta.

Óvatosan arrébb csusszant, hogy illendőbben történjék a találkozás, de Dua se hihesse, hogy lerázza magáról.

— Gyere! — mondta. — Már vártalak. Meséld el, mit akarsz tudni. Amit tudok, megmagyarázom.

Gyorsan közeledtek hazafelé; Odeen nagy igyekezettel alkalmazkodott az Érzés-anyák jellegzetesen neki-nekilendülő lebegéséhez.

— Mesélj a másik univerzumról! — mondta Dua. — Miért mások? Miben mások? Mondj el mindent!

Duának meg sem fordult a fejében, hogy túlságosan sokat kér.

Odeennak igen. Áradni készült belőle a meghökkentően gazdag tudás, és már-már megkérdezte: Egyáltalán honnan tudsz annyit a másik univerzumról, hogy tovább akarsz kérdezősködni?

De magába fojtotta a kérdést. Dua a Keményanyagúak barlangjai felöl jött. Talán Losten mesélt neki ezt-azt, mert föltételezi, hogy biztatása ellenére Odeen túlságosan büszke, semhogy segítené a középső társát.

Pedig nem — gondolta Odeen komolyan. — És nem állok neki vallatni. Csak magyarázni fogok.

Tritt nagy munkában sürgött-forgott, mikor hazaértek.

— Ha beszélgetni akartok, menjetek be Dua szobájába, nekem itt kint van dolgom. A gyerekeknek is el kell végezniük a tisztálkodást és a testgyakorlatot. Nincs időm összeolvadni. Szóba sem jöhet.

Sem Odeen, sem Dua nem gondolt rá, hogy éppen most kellene összeolvadniuk, még kevésbé jutott eszükbe, hogy a parancsnak ellentmondjanak. A Szülő-apának otthona a vára. Az Ész-apának ott vannak a Keményanyagúak barlangjai odalent, az Érzés-anyának a napozóhelyek odafönt. A Szülő-apának csak az otthona van.

Odeen tehát azt mondta:

— Persze, Tritt. Nem leszünk láb alatt.

Dua pedig odalibbentette teste egy részét, és szeretettel azt mondta:

— Örülök, hogy látlak, kedves jobbfelölim. — (Nincs ebben némi megkönnyebbülés, amiért senki sem sürgeti az összeolvadást? — gondolta Odeen. — Tritt kissé túlzásba viszi a dolgot, mint általában a Szülő-apák; bár ő még annál is jobban.)

A szobájába érve Dua tekintete megállt a saját külön étkezőjén. Rendszerint észre sem vette.

Odeen ötlete volt. Tudta, hogy a dolog megvalósítható, és — mint Trittnek elmagyarázta — ha Dua nem szeret a többi Érzés-anyával a napon nyüzsögni, miért ne vezetnék le a barlangjukba a napenergiát, hadd egyen Dua otthon.

Tritt egészen elborzadt. Nem illik. Mindenki rajtuk fog nevetni. Szégyen az egész hármasra. Miért nem tud Dua úgy viselkedni, ahogy illik?

— Jó, jó, Tritt — mondta Odeen —, de ha egyszer nem úgy viselkedik, ahogy illenék, miért ne alkalmazkodnánk hozzá mi?

Végül Tritt rábólintott, sőt még Dua is, némi vita után, csak azt kötötte ki, hogy a készülék egyszerű kivitelű legyen. Úgyhogy nem is volt más, mint a két elektródrúd és köztük a Duának szánt hely.

Dua ritkán élt a készülékkel, de most rápillantott, és azt mondta:

— Tritt kidíszítette… Hacsak nem te voltál, Odeen. — Én? Ugyan.

Mindkét elektród alját színes mintába rendezett agyaggyurma ékesítette.

— Gondolom, így akarja jelezni, hogy szeretné, ha használnám — mondta Dua —, és most éhes is vagyok. Amellett, ha eszem, Trittnek aligha jut eszébe, hogy megzavarjon, igaz?

— Bizony — mondta Odeen komolyan. — Tritt a világot is megállítaná, ha úgy érezné, hogy a mozgása zavar az evésben.

— Hát, éhes vagyok — mondta Dua.

Odeen mintha árnyalatnyi bűntudatot érzett volna a hangjában. Tritt miatt? Az éhsége miatt? Miért volna Duának bűntudata, ha éhes? Vagy olyasmit csinált, ami sok energiáját vette igénybe, és most…

Szinte erőszakkal vágta el a gondolatmenetet. Az Ész-apák néha túlzottan is Ész-lények, képesek minden gondolatot annyira végigrágni, hogy éppen az vallja kárát, ami fontos volna. Most pedig az a fontos, hogy Duával beszéljen.

Dua leült a két elektród közé, és ekkor még fájdalmasabban szembeötlött, mennyire kicsi. Odeen is megéhezett; abból vette észre, hogy mennyivel szebben ragyognak az elektródok, mint általában; és a szoba túlsó végéből is érezte az étel izét, méghozzá igen finomnak érezte. Aki éhes, mindig hamarabb és messzebbről megérzi az étel szagát… De majd eszik később.

— Ne hallgass, kedves balfelőlim — mondta Dua —, mesélj! Tanulni szeretnék. — És az Ész-apák tojásdad formájára gömbölyödött (önkéntelenül?), mintha ezzel is jelezni akarná, hogy szeretné, ha Ész-lénynek tekintenék.

— Az egészet nem tudom elmagyarázni — mondta Odeen. — Mármint a teljes tudományos hátterét, mert nincs meg hozzá a képzettséged. Megpróbálom egyszerűen elmondani, te csak figyelj. Azután majd megmondod, mit nem értettél, és akkor tovább magyarázom. Azt kell először értened, hogy minden apró részecskékből áll, melyeket atomoknak hívnak, és hogy ezek az atomok még apróbb részekből állnak össze.

— Igen, igen — mondta Dua. — Ezért tudunk összeolvadni.

— Pontosan. Mert tulajdonképpen az üres tér a legtöbb bennünk. A részecskék távol esnek egymástól, s a te részecskéid, meg az enyémek, meg Trittéi azért olvadhatnak össze, mert mindegyikünk beleillik a másik üres tereibe. Hogy miért nem röpül szanaszét az anyag? Azért, mert az apró részecskék valahogy az üres téren át is összetartanak. Különféle vonzóerők tartják össze őket, melyek közül a legerősebbet magerőnek nevezzük. Ez a magerő tartja össze, igen-igen szorosan, az atomok alkotórészeit; az egymástól igen távol eső atomokat azután más, gyöngébb erők tartják össze. Ezt érted?

— Kicsit — mondta Dua.

— Nem érdekes, később visszatérhetünk rá… Az anyag különféle állapotokban létezhet. Lehet különlegesen ritka is, mint bennetek, Érzés-anyákban, mint benned, Dua. Valamivel kevésbé ritka, mint az Ész-apákban és a Szülő-apákban. Még kevésbé ritka, mint a sziklában. És lehet nagyon sűrű, illetve vastag, mint a Keményanyagúakban. Azért olyan kemények. Sűrűn tele vannak részecskékkel.

— Úgy érted, nincs bennük üres tér.

— Nem, nem egészen úgy értem — mondta Odeen, közben zavartan töprengett, hogyan magyarázhatná világosabban. — Van bennük éppen elég üres tér, de nem annyi, mint bennünk. A részecskék megkövetelnek bizonyos mennyiségű üres teret, és ha pusztán annyit kapnak, akkor nem lehet más részecskéket közéjük erőltetni. Ha mégis részecskék furakodnak közéjük, fájdalomérzet támad. Ezért nem akarják a Keményanyagúak, hogy hozzájuk nyúljunk. Mibennünk, Lágyanyagúakban több a tér a részecskék között, mint föltétlenül szükséges, ezért más részecskék is közénk illeszthetők.

Dua kissé bizonytalanul nézett.

Odeen sietve folytatta:

— A másik univerzumban mások a szabályok. A magerő nem annyira erős, mint minálunk. Ezért a részecskék több teret követelnek.

— Miért?

Odeen a fejét csóválta.

— Mert… mert… a részecskék a hullámminőségüket erősebben kiterjesztik. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. Ha gyöngébb a magerő, a részecskéknek több helyre van szükségük, és két anyagtömeg nem olvad össze olyan könnyen, mint a mi univerzumunkban.

— Megláthatjuk a másik univerzumot?

— Nem, nem. Lehetetlen. Az alapvető törvényszerűségeiből levezethetjük, milyen természetű. Persze a Keményanyagúak sok mindent meg tudnak csinálni. Át tudunk küldeni anyagot hozzájuk, és át tudunk venni anyagot tőlük. Tanulmányozni tudjuk az anyaguk fölépítését, érted? És meg tudjuk alkotni a pozitronszivattyút. Erről tudsz, ugye?

— Hát, mondtad, hogy abból kapjuk az energiát. De nem tudtam, hogy ebben egy másik univerzum is szerepet játszik… Milyen az a másik univerzum? Nekik is vannak csillagaik meg világaik, mint minekünk?

— Kitűnő kérdés, Dua. — Odeen minden eddiginél jobban élvezte tanári szerepét, most, hogy hivatalos biztatást is kapott rá. (Eddig folyton úgy érezte, van valami alattomos perverzió abban, hogy egy Érzés-anyának próbál mindenfélét megmagyarázni.)

— Nem látjuk a másik univerzumot, de a törvényeiből kikövetkeztethetjük, milyen — mondta. — Tudod, a csillagok azért ragyognak, mert egyszerű részecskekombinációk fokozatosan bonyolultabbakká épülnek össze bennünk. Ezt magfúziónak nevezzük.

— Van ilyen a másik univerzumban is?

— Igen, de mivel a magerő gyöngébb, a fúzió is sokkal lassúbb. Ez azt jelenti, hogy a másik univerzumban a csillagok szükségképpen sokkal-sokkal nagyobbak, különben nem zajlana bennük elég fúzió ahhoz, hogy ragyoghassanak. Ha a másik univerzumban a csillagok csak akkorák volnának, minta mi Napunk, hideg és halott volna mind. Másrészt, ha a mi univerzumunkban a csillagok nagyobbak volnának, mint amekkorák, oly erős fúzió jönne létre bennük, hogy felrobbannának. Ami azt jelenti, hogy a mi univerzumunkban ezerszer annyi kis csillagnak kell lenni, mint ahány nagy csillag az övékében van…

— De nálunk csak hét… — kezdte Dua. Majd azt mondta: — Elfelejtettem, bocsáss meg.

Odeen elnézően mosolygott. Igazán könnyű megfeledkezni arról a megszámlálhatatlanul sok csillagról, melyeket csak különleges műszerrel látni.

— Semmi baj. Nem untatlak?

— Nem untatsz — mondta Dua. — Imádom, amit magyarázol. Még az étel is jobban ízlik tőle. — És gyönyörűségtől remegve fészkelődött kicsit a két elektród között.

Odeen, akinek füle hallatára Dua még soha nem dicsért ételt, egészen felbátorodott.

— Persze a mi univerzumunk nem is olyan hosszú életű, mint az övéké. Nálunk a fúzió olyan sebesen halad, hogy egymillió életidő múlva minden részecske egybeépül majd.

— De hát annyi a csillag!

— Igen ám, de mind egyszerre dolgozik. Az egész univerzum elhal lassan. A másik univerzumban, ahol sokkal kevesebb és sokkal nagyobb a csillag, a fúzió olyan lassan zajlik, hogy a csillagok ezerszer, milliószor tovább élnek, mint a mieink. Nehéz az összehasonlítás, mert lehet, hogy a két univerzumban más az idő sebessége. — Kissé vonakodva tette hozzá: — Ezt a részt én sem értem. Ez az Estwald-elmélet része, és mostanáig nemigen jutottam el a lényegéig.

— Ezt az egészet Estwald dolgozta k)?

— Jó részét.

— Ezek szerint csodálatos, hogy a másik univerzumból szerezzük az élelmet — mondta Dua. — Úgy értem, ezek szerint nem számít, ha kihal is a mi Napunk. Akármennyi élelemre van szükségünk, megszerezzük a másik univerzumból.

— Így igaz.

— De nem történik közben valami rossz? Van egy olyan… érzésem, hogy valami rossz történik közben.

— Nos hát — mondta Odeen —, ide-oda küldjük az anyagot, hogy a pozitronszivattyú működhessen, és ezáltal a két univerzum kissé össze is keveredik. A magerő nálunk egy picikét gyöngül, úgyhogy a Napunkban kissé lelassul a fúzió, tehát egy kicsit gyorsabban hűl le… De éppen csak egy kicsit, és különben sincs már szükségünk rá.

— Nem ettől van az a „valami-rossz” érzésem. De ha a magerő egy picikét gyöngül, az atomok több helyet foglalnak el — igaz? — és akkor mi lesz az összeolvadással?

— Egy picivel nehezebbé válik, de sok millió életidőbe telne, amíg érezhetően megnehezednék. De ha egy nap lehetetlenné válna az összeolvadás, és minden Lágyanyagú kihalna, az is sokkalsokkal később következne be, mint mindnyájunk éhhalála, ha nem használnánk a másik univerzumot.

— Nem is ettől van az a „valami-rossz” érzésem. — Dua szavai vontatottá váltak. Ahogy elnyújtózott az elektródok között, sokkal nagyobbnak és tömörebbnek látszott. Legalábbis Odeen hálás tekintete úgy látta. Mintha nemcsak az élelem, hanem a szavai is táplálták volna.

Lostennak igaza van! A tanulás sokkal tartalmasabbá teszi Dua életét; Odeen olyasféle érzéki örömet észlelt középső társában, amilyet addig szinte soha.

— Olyan kedves tőled, hogy elmagyaráztad, Odeen. Derék balfelőlim vagy.

— Folytassam? Akarod? — kérdezte Odeen, és majd kettérepedt büszkeségében. — Van még valami, amiről ki akarsz faggatni?

— Rengeteg minden, Odeen, de… most nem. Most nem, Odeen. Jaj, Odeen, tudod, mit szeretnék most?

Odeen rögtön kitalálta, de nem akarta óvatlanul kimondani. Dua annyira ritkán kezdeményezett, hogy e becses pillanatokat a legféltőbb gonddal kellett óvni. Kétségbeesetten fohászkodott, nehogy Tritt túlságosan elfoglalta légyen magát a gyerekekkel, mert akkor hiába az egész.

De Tritt már ott is állt a szobában. Kint várt az ajtó előtt? Nem számít. Nincs idő töprengeni.

Dua kilebegett az elektródok közül, és szépsége csordultig töltötte Odeen érzékeit. Már ott gomolygott kettejük között, egyre kevésbé takarva a csillámló Trittet, akinek élei hihetetlen színekben lángoltak.

Soha ilyen jó még nem volt. Soha.

Odeen kétségbeesett erőfeszítéssel fogta vissza magát, saját anyagát szinte csak atomonként engedte átfolyni Duába és Trittbe; minden erejével ellene szegült Dua győzedelmes behatolásának; nem adta meg magát az önkívületnek, csak elkeseredett harc árán; az utolsó lehetséges pillanatig őrizve öntudatát, hogy azután oly hirtelen tűnjön el a végső mámorban, mintha felrobbant volna, s e robbanás visszhangzó hullámait egész életében érezze.

A hármas életében még soha nem tartott ilyen sokáig az összeolvadást kísérő eszméletlenség.

3.c

Tritt elégedett volt. Az összeolvadás remekül sikerült. Minden korábbi silánynak, üresnek tűnt föl mellette. Trittet végtelen örömmel töltötte el, ami történt. De hallgatott; helyesebbnek érezte, ha nem szól.

Odeen és Dua is boldog volt. Tritt tudta. Még a gyerekek is szinte ragyogtak.

De mindnyájuk közt Tritt volt a legboldogabb. Természetesen.

Odafülelt, mint beszél Odeen és Dua. Egy szót sem értett belőle, de nem számít. Hadd örüljenek egymásnak. Neki, Trittnek is megvan a maga öröme: boldogan hallja, ha másnak is.

— És csakugyan próbálnak kommunikálni velünk? — kérdezte egyszer Dua.

(Tritt soha nem értette tisztán, kik lehetnek azok, akik próbálnak. Arra rájött, hogy „kommunikálni” ugyanaz, mint „beszélni”, csak előkelőbb. De akkor miért nem azt mondják, hogy,beszélni”? Néha megfordult a fejében, hogy közbeszól. De ha ő kérdezett valamit, Odeen csak annyit mondott rá: — Jól van, Tritt. — Dua pedig fortyogott türelmetlenségében.)

— Hogyne — mondta Odeen —, a Keményanyagúak biztosra veszik. A nekünk küldött anyag néha össze-vissza van húzgálva, és azt mondják, az efféle rovátkák tökéletesen alkalmas eszközei a kommunikációnak. Sőt jó idővel ezelőtt ők maguk is alkalmazták ezt a huzigálást, mikor meg kellett magyarázniuk azoknak a máslényeknek, hogyan csinálják meg a pozitronszivattyú rájuk eső részét.

— Kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek a más-lények. Mit gondolsz, milyenek?

— A törvényeikből kiszámíthatjuk a csillagok természetét, egyszerű dolog. De hogyan számíthatnánk ki a lények természetét? Fogalmunk sincs.

— Nem kommunikálhatnának róla, milyenek?

— Ha értenénk, amit közölni akarnak, talán arról is megtudnánk valamit. De nem értjük.

Dua elszontyolodott:

— A Keményanyagúak sem értik?

— Nem tudom. Ha értik is, nekem nem szóltak. Losten egyszer azt mondta, nem számít, milyenek, amíg a pozitronszivattyú működik, sőt fejleszthető is.

— Talán csak nem akarta, hogy piszkáld.

— Nem piszkálom — mondta sértetten Odeen.

— Jaj, tudod, hogy értem. Egyszerűen nem akart a részletekbe belemászni.

Addigra Tritt már képtelen volt figyelni. Ők ketten még jó ideig vitatkoztak, hogy megmutathatnák-e a Keményanyagúak a húzgálásokat Duának, vagy sem. Dua azt mondta, talán megérezné, mit akarnak mondani a más-lények.

Ettől Tritt kissé méregbe jött. Végül is Dua csak Lágyanyagú és még csak nem is Ész-apa. Töprengeni kezdett, jól teszi-e Odeen, hogy annyi mindent elmesél neki. Ettől Duának csak mindenféle ötletei támadnak…

Dua látta, hogy Odeen is méregbe gurul. Előbb csak nevetett. Azután kifejtette, hogy egy Érzés-anya úgysem bírna ilyen komplikált dolgokkal. Végül közölte, hogy nem hajlandó beszélni. Duának sok kedveskedésébe került, mire megbékítette.

Egyszer viszont Dua dühödött meg — de nagyon.

Pedig csöndesen kezdődött a dolog. Sőt még a két gyerek is ott volt velük. Odeen hagyta, hadd játsszanak rajta. Még azt sem bánta, hogy Torun, a kis jobbfelőli, elkezdi tépkedni. Sőt: eléggé méltatlan módon elengedte magát. Mintha észre sem venné, mennyire kirángatják a formájából. Nyilvánvalóan jó kedve volt. Tritt az egyik sarokban pihent, örömmel szemlélte a jelenetet.

Dua elnevette magát, mikor látta, mennyire formátlan Odeen. Kacéran odaérintette a maga anyagát Odeen egyik búbjához. Pedig tudta (Tritt is tudta), hogy a balfelőliek felülete — ha nem őrzi tojásdad alakját — mennyire érzékeny.

— Arra gondoltam, Odeen… — kezdte Dua. — Ha a másik univerzum egy kicsit átkeveri a törvényeit a mieinkbe a pozitronszivattyú révén, nem keverjük-e át mi is a mi törvényeinket az övékébe egy kicsit?

Odeen feljajdult Dua érintésétől, és próbált kitérni előle, de vigyáznia kellett, nehogy fellökje a kicsiket.

— Nem tudok válaszolni — zihálta —, amíg békén nem hagysz, nyavalyás kis középső.

Dua visszahúzódott, Odeen pedig azt mondta:

— Remek gondolat, Dua. Csodálatos teremtmény vagy. Természetesen úgy igaz, ahogy mondod. A keveredés mindkét irányban érvényesül… Tritt, vidd ki a kicsiket, kérlek.

De a kicsik maguktól kisurrantak. Nem is voltak már olyan kicsik. Már szinte nagyok lettek. Annis hamarosan megkezdi tanulmányait, Torun pedig máris Szülő-fiú formán szögletes.

Tritt bent maradt, és arra gondolt, milyen szép Dua, mikor Odeen így beszél vele.

— Ha a másikak törvényei lelassítják és lehűtik a mi Napunkat — mondta Dua —, a mi törvényeink nem gyorsítják fel, nem fűtik fel az ő napjaikat?

— De, pontosan így van, Dua. Egy Ész-apa sem mondhatta volna szebben.

— És mennyire forrósodnak fel a napjaik?

— Á, nem nagyon; csak egy kicsit, egészen kicsikét.

— Mégis ettől van az a „valami-rossz” érzésem.

— Hát, az a baj, hogy az ő napjaik annyira óriásiak. Ha a mi kis napjaink még egy kicsit lehűlnek, nem számít. Még ha teljesen kihunynának is, az sem számít, amíg működik a pozitronszivattyú. Hanem az óriási nagy csillagok esetében egy kis felforrósodás is zavart okozhat. Egy-egy olyan csillagban annyi rengeteg anyag van, hogy a magfúzió akár csak kis gyorsulásától is felrobbanhat.

— Felrobbanhat? De akkor mi lesz az emberekkel?

— Miféle emberekkel?

— Azokkal, akik a másik univerzumban laknak.

Odeen egy pillanatig kifejezéstelenül nézett, majd azt mondta: — Nem tudom.

— Mi történne, ha a mi Napunk robbanna fel? — Az nem robbanhat fel.

(Tritt nem értette, mi ez a nagy izgalom. Hogyan robbanhatna fel egy Nap? Dua mintha egyre mérgesebb volna, Odeen meg egyre zavartabb.)

— De ha mégis felrobbanna? — mondta Dua. — Nagy forróság lenne?

— Gondolom, igen.

— És mindnyájunkat elpusztítana?

Odeen némi habozás után nyilvánvaló bosszúsággal mondta:

— Mit számít, Dua? A mi Napunk nem robban fel, tehát fölösleges butaságokat kérdezned.

— Te mondtad, hogy kérdezzek, Odeen, és igenis számít, mert a pozitronszivattyúnak mindkét irányban működnie kell. Az ő oldalukra ugyanolyan szükségünk van, mint a magunkéra.

Odeen rámeredt:

— Ilyet én neked sosem mondtam.

— Érzem.

— Sok mindent érzel, Dua…

De Dua most már kiabált. Egészen magánkívül volt. Tritt még sohasem látta ilyennek.

— Ne térj el a témától, Odeen! És ne zárkózz be, mintha futóbolond volnék — ugyanolyan Érzés-anya, mint a többi! Azt mondtad, majdnem olyan vagyok, mint egy Ész-apa, és éppen eléggé olyan is vagyok, hogy felfogjam: a pozitronszivattyú nem működhetne a más-lények nélkül. Ha a másik univerzumban lakó emberek elpusztulnak, a pozitronszivattyú leáll, a mi Napunk kihűl, mi pedig mind éhenhalunk. Gondolod, hogy ez nem fontos? Most már Odeen is kiabált:

— Ez mutatja, mit tudsz te. Azért kell a segítségük, mert az energiakoncentráció kicsi, tehát cserélnünk kell az anyagot. Ha a másik univerzumban felrobban a nap, hatalmas energiafolyam szabadul fel; olyan óriási energiafolyam, mely millió életidőre elegendő. Annyi rengeteg energia, hogy közvetlenül is megcsapolhatjuk, nem kell az anyagot cserélgetnünk; tehát minekünk őrájuk semmi szükségünk sincs, és nem számít, mi történik…

Már majdnem egymáshoz értek. Tritt elrémült. Mondani kellene valamit, szét kellene választani őket, beszélni. De semmi sem jutott az eszébe. Azután kiderült, hogy erre nincs is szükség.

A barlang előtt ott állt egy Keményanyagú. Nem is egy, három. Már próbáltak beszólni, csak senki sem hallotta a hangjukat.

Tritt felvisított:

— Odeen! Dua!

Majd elhallgatott. Meg-megremegett. Ijedten gondolt rá, miről is akarnak a Keményanyagúak elbeszélgetni velük. Megpróbált eltűnni.

De az egyik Keményanyagú kidugta a felső, állandó, átlátszatlan függeléktagját, és azt mondta:

— Maradj!

Barátságtalan, goromba parancs volt. Tritt soha életében nem félt még ennyire.

4.a

Dua majd szétrobbant dühében; alig vette észre a Keményanyagúakat. Többféle düh fojtogatta, és egy is elég lett volna, hogy robbanjon tőle. Mennyire igazságtalan, hogy épp Odeen akarjon neki hazudni. Mennyire igazságtalan, hogy egy egész világnyi embernek el kelljen pusztulnia. Mennyire igazságtalan, hogy épp őt nem engedték soha tanulni, mikor ennyire könnyen tanul.

Azóta, hogy először bújt meg a sziklában, még kétszer járt a Keményanyagúaknál. Mind a kétszer észrevétlenül, hisz elrejtette a szikla; mind a kétszer érzett is, tudott is; és utána, mikor Odeen magyarázni kezdett neki, már előre tudta a magyarázat lényegét.

Miért nem tanították hát, mint Odeent? Miért csak az Ész-fiúkat tanítják? És ha ő, Dua, csak azért képes tanulni, mert Balfelőli, mert középsőnek félresikerült? Akkor is, tanítsák, ha félresikerült, ha nem! Igazságtalanság butaságban tartani valakit.

De végül csak eljutottak hozzá a Keményanyagú szavai. Ott volt Losten is, de nem szólt. Egy idegen Keményanyagú állt elöl, az beszélt. Nem ismeri, de hát alig néhányat ismer.

— Melyiktele járt nemrég a mélyebb barlangokban, a Keményanyagúak barlangjaiban? — kérdezte a Keményanyagú.

Duát elöntötte a dac. Rájöttek a sziklasmárra, de nem érdekli. Mondják el, akinek akarják. Elmondhatja ő maga is.

— Én. Nem is egyszer.

— Egyedül? — kérdezte nyugodtan a Keményanyagú.

— Egyedül. Többször is — vetette oda Dua. Csak háromszor járt ott, de kit érdekel.

— Természetesen jártam a mélyebb barlangokban, időről időre — motyogta Odeen.

A Keményanyagú mintha meg sem hallotta volna. Inkább Tritthez fordult, és élesen nekiszögezte:

— És te, jobbfelőli?

Tritt megrezzent:

— Igen, Keményanyagú uram.

— Egyedül?

— Igen, Keményanyagú uram.

— Hányszor?

— Egyszer.

Dua bosszankodott. Szegény Tritt, hogy meg van rémülve ilyen semmiség miatt. Ő csinálta, Dua, és kész szembenézni velük. — Hagyjátok békén. Engem kerestek.

A Keményanyagú lassan odafordult hozzá. — Miért?

— Akármiért — Most, hogy kereken ki kellene mondania, lám, képtelen szavakba önteni, mit is csinált. Odeen előtt képtelen rá.

— JÓ, majd rád is sor kerül. De előbb a jobbfelőli… Tritt a neved, igaz? Miért mentél egyedül a mélyebb barlangokba?

— Hogy Estwald Keményanyagú úrral beszéljek, Keményanyagú uram.

Mire Dua megint közbevágott, most kíváncsian: — Te vagy Estwald?

— Nem — mondta röviden a Keményanyagú.

Odeen láthatóan bosszankodott, mintha zavarná, hogy Dua nem ismeri fel a Keményanyagút. Dua meg sem rezzent. A Keményanyagú megint Tritthez fordult:

— Mit vittél el a mélyebb barlangokból?

Tritt hallgatott.

A Keményanyagú minden indulat nélkül folytatta:

— Tudjuk, hogy elvittél valamit. Azt akarjuk tudni, tudod-e, mi az. Nagyon veszélyes dolog.

Tritt még mindig hallgatott, mire Losten is megszólalt, békítőleg, jóval kedvesebben:

— Kérlek, mondd el, Tritt. Most már tudjuk, hogy te voltál, és nem akarunk gorombább módszerekhez nyúlni. — Egy ételgolyót hoztam el.

— Aha — mondta erre az első Keményanyagú. — És mit csináltál vele?

— Duának hoztam! — tört ki Tritt — Nem akart enni. Duának hoztam.

Dua felpattant, s egészen összekavarodott a döbbenettől. A Keményanyagú rögtön nekitámadt:

— Te nem tudtad?

— Nem!

— Te sem? — Ez most Odeennak szólt.

Odeen egészen mozdulatlanná dermedt:

— Nem, Keményanyagú uram.

A levegő kis időre megtelt kellemetlen rezgésekkel, amíg a Keményanyagúak, a hármasról tudomást sem véve, egymás közt beszéltek.

Dua nem tudta, és esze ágában sem volt, hogy elemezgesse, miért; talán mert a sziklasmárolás érzékenyebbé tette, talán az iménti érzelmi vihar miatt: egyszerűen tudta, hogy egymás után kapja el — nem a szófoszlányokat — az értelmüket…

Egy ideje fölfedezték a hiányt. Feltűnés nélkül nyomoztak. Eleinte vonakodtak attól, hogy a Lágyanyagúak között keressék az esetleges tettest. További nyomozás után, még inkább vonakodva, kikötöttek Odeen hármasánál. (Miért vonakodtak? Ezt Dua nem értette.) Fogalmuk sem volt, hogyan lehetett volna Odeen annyira ostoba, illetve Dua annyira éhes, hogy lopjon. Tritt meg sem fordult a fejükben.

Akkor az a Keményanyagú, aki addig egy szót sem szólt a Lágyanyagúakhoz, rájött, hogy látta Trittet a barlangjában. (Persze — gondolta Dua. — Aznap, amikor ő először bújt a sziklába. Érezte is, hogy Tritt arra megy. Csak elfelejtette.)

Képtelenségnek látszott, de más lehetőség nem lévén, s az idő egyre veszélyesebben múlván, végül idejöttek. Szerették volna kikérni Estwald véleményét, de mire Tritt neve fölmerült, Estwald nem volt elérhető.

Mindezt Dua egyetlen hökkent sóhajjal megérezte; akkor Trittre nézett; mély megbántottság és csodálat kavargott benne.

Losten nagy igyekezettel rezegte, hogy semmi baj nem történt, Dua jó színben van, fogják fel hasznos kísérletnek. Az a Keményanyagú, aki Trittel beszélt, egyetértett; de a harmadikból még mindig sugárzott az aggodalom.

Dua nemcsak rájuk figyelt. Trittet nézte.

— Most hol az az ételgolyó, Tritt? — kérdezte az első Keményanyagú.

Tritt megmutatta.

Ügyesen rejtette el; a csatlakozás csúf volt, de működött. — Ezt te magad csináltad? — kérdezte a Keményanyagú. — Igen, Keményanyagú uram.

— Honnan tudtad, hogyan kell?

— Megnéztem, hogy volt megcsinálva a Keményanyagúak barlangjában. És pontosan ugyanúgy csináltam, ahogy ott láttam.

— Nem tudtad, hogy árthattál is volna a középső társadnak?

— Nem! Dehogy akartam én… — Tritt egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Majd azt mondta: — Nem ártani akartam neki.

Hanem enni adni. Megtöltöttem vele az étkezőjét, és föl is díszítettem. Azt akartam, hogy megkóstolja, és meg is kóstolta. Evett! Hosszú idő óta először jó étvággyal evett. És összeolvadtunk. — Elhallgatott, majd hatalmas erővel kitört belőle a kiáltás: — Végre volt elég energiája, hogy elindítsa az Érzés-babát! Befogadta Odeen magvát, és belém bocsátotta. Itt növekszik bennem. Egy Érzés-baba növekszik bennem!

Duába beleszakadt a szó. Elhátrált, azután kitódult az ajtón, de annyira esze nélkül, hogy a Keményanyagúak nem tudtak idejében kitérni az útjából. Nekiütközött az elöl álló függeléktagjának, mélyen beleakadt, majd egy reccsenéssel kitépte magát.

A Keményanyagú függeléktagig lehanyatlott, arcát eltorzította a fájdalom. Odeen el akart süvíteni mellette, Dua nyomában, de a Keményanyagú, láthatólag nehezen, azt mondta:

— Egyelőre hadd menjen. Elég nagy a baj így is. Majd vigyázunk.

4.b

Odeen egy lidérces álom közepében találta magát. Dua elment. A Keményanyagúak elmentek. Csak Tritt maradt itt; hallgatott.

Hogyan történhetett meg? — gondolta kínlódva Odeen. — Hogyan találhatott el Tritt egymaga a Keményanyagúak barlangjába? Hogyan vihette el azt az akkumulátort, amit a pozitronszivattyúról töltöttek meg, hogy a napfénynél sokkal koncentráltabb formában sugározza az energiát, és hogyan merhette…

Odeennak nem lett volna mersze, hogy megkockáztasson ilyesmit. A döcögő, tudatlan Trittnek volt? Talán ő is szokatlan, furcsa? Odeen, az okos Ész-apa; Dua, a furcsa Érzés-anya; és Tritt, a vakmerő Szülő-apa?

— Hogy tehetted, Tritt? — szólalt meg.

Tritt indulatosan válaszolt:

— Mit tettem? Enni adtam neki. Jobbat evett, mint valaha életében. Végre elindítottuk az Érzés-babát. Nem vártunk tán éppen eleget? Ha azt vártuk volna, hogy Dua is akarja, várhattunk volna az örökkévalóságig.

— De nem érted, Tritt? Árthattál, bajt okozhattál volna neki. Az nem rendes napsugár volt. Hanem kísérleti sugárforrás, amelyik akár túlságosan tömény is lehetett volna.

— Nem értem, mit beszélsz, Odeen. Hogy árthatott volna? Kóstoltam én azt az ételt, amit régebben a Keményanyagúak csináltak. Megkóstoltad te is. Egyszerűen pocsék volt, mégsem ártott senkinek. Annyira pocsék volt, hogy Dua hozzá sem nyúlt volna. És akkor ráakadtam erre az ételgolyóra. Jó íze volt. Megkóstoltam, remek íze volt. Hogy árthatna az, ami jóízű? Látod, Dua is megette. Ízlett neki. És elindította az Érzés-babát. Miért csináltam volna bajt?

Odeen látta, hogy reménytelen magyaráznia. Csak annyit mondott:

— Dua nagyon mérges lesz.

— Majd elfelejti.

— Nem tudom, Tritt. Más ő, mint a többi Érzés-anya. Ezért olyan nehéz vele élni, és ezért olyan csodálatos, ha mégis sikerül. Lehet, hogy soha többé nem akar majd összeolvadni velünk.

Tritt körvonalai megkeményedtek:

— No és?

— No és? Éppen te kérded? Abba akarod hagyni az összeolvadást?

— Nem. De ha Dua nem akar, hát nem akar. Nagyon jól tudom, hogyan éltek a Lágyanyagúak a régi időkben. Volt olyan, hogy két hármasuk is született. De nem érdekel. Egy hármas éppen elég.

— De Tritt, az összeolvadás nemcsak a babákért történik.

— Mi másért? Hallottam én, egyszer azt mondtad, összeolvadás után gyorsabban tanulsz. Hát majd tanulsz lassabban. Nem érdekel. Megvan a harmadik babám.

Odeen reszketve fordult el tőle, és meg-megdöccenve lebegett ki a szobából. Mi értelme, hogy Trittet szidja? Úgysem érti. Ő, Odeen, sem tudja, érti-e.

Ha egyszer a harmadik baba megszületik, és egy kicsit meg is nő, nyilván eljön az elmenés ideje. És majd neki, Odeennak kell megadnia rá a jelt, neki kell megmondania, mikor, méghozzá félelem nélkül. Ha másképpen történik, szégyen, sőt rosszabb, mint a szégyen; mégis, képtelen volna összeolvadás nélkül nekivágni, hiába formálódott meg immár mind a három gyerekük.

Az összeolvadás valahogy megszünteti a félelmet… Talán, mert annyira hasonlít az elmenésre. Egy ideig nem tudunk magunkról, mégsem fáj. Mintha nem is léteznénk, mégis mennyire kívánjuk. Ha elég összeolvadásban lesz része, elegendő bátorságot merít belőle, hogy elmenjen: félelem nélkül és…

Jaj, te Nap és minden csillagok, hisz nem „elmenés” az. Ml értelme az ünnepélyes szónak? Tudja ő azt a másikat is, amit senki sem használ, csak a gyerekek, ha meg akarják botránkoztatni az öregeiket. Meghalni. Halál. Félelem nélkül kell fölkészülnie a halálra és arra, hogy Dua és Tritt is meghal vele együtt.

De hogyan… Ha nem lesz összeolvadás…

4.c

Tritt maga maradt a szobában. Félt, félt, de eltökélte magát, hogy nem enged abból, ami igazán fontos. Megvan a harmadik babája. Érzi odabent.

Ez számít.

Csak ez számít.

De akkor vajon miért mocorgott gondolatai legmélyén az a makacs gyanú, hogy nem csak ez számít?

5.a

Dua szinte kibírhatatlanul szégyellte magát. Jó időbe telt, míg leküzdötte a szégyenét legalább annyira, hogy képes legyen gondolkodni. Rohant… rohant… vakon, csak ki és el az otthont jelentő barlang iszonyatából; nemigen érdekelte, hogy azt sem tudja, hol jár „ merre megy.

Éjszaka volt, amikor tisztességes Lágyanyagú nem tartózkodik a felszínen, még a legléhább Érzés-anya sem. És még jó ideig nem kél föl a Nap, aminek Dua külön örült. A Nap étel, s e pillanatban utálta az ételt s azt, amit általa elkövettek ellene.

Hideg is volt, de Dua alig érezte. Mit törődjön a hideggel, gondolta, mikor csak azért hizlalták, hogy teljesítse a kötelességét, csak azért hizlalták testét-lelkét. Ezek után a hideg és az éhség már-már jó barátja.

Tritten hamar átlátott. Szegény: annyira könnyű átlátni rajta; csak ösztönösen képes cselekedni, és végül is dicséretes, hogy ilyen bátran tette, amit az ösztöne diktált. Micsoda vakmerőség, hogy elhozta az ételgolyót a Keményanyagúaktól. (És ő, Dua, meg is érezte; meg is értette volna, ha Trittet nem bénítja meg a cselekedete annyira, hogy gondolni sem mer rá közben; és ha őt, Duát nem bénítja meg a saját cselekedete s a megérzés ezáltal elért új mélysége annyira, hogy épp arra nem ügyel, épp azt nem érzi meg, amit a legjobban kellene.)

Tehát Tritt hazahozta; felállította a szánalmas kelepcét, még föl is díszítette az étkezőt, hogy Duát belecsalja. Ő pedig hazament, és hirtelen elöntötte sziklasmároló vékonykaságának szégyene s a Tritt iránti részvét. Ettől a szégyentől és részvéttől mámorosan evett; és segített az új születést elindítani.

Azóta csak mértékletesen evett, rendes szokása szerint, és az étkezőből egyszer sem; de nem is ösztökélte rá senki. Tritt sem. Tritt elégedettnek látszott (hogyne lett volna az), tehát az akkori szégyent nem élesztgette semmi. Tritt pedig otthagyta az ételgolyót, ahol volt. Nem kockáztatta meg, hogy visszavigye; végül is, amit akart, meglett; az volt a legjobb, a legegyszerűbb, ha otthagyja, és nem gondol rá.

Amíg aztán el nem kapták.

De az okos Odeen nyilván átlátta Tritt tervét, nyilván kiszúrta az elektródok új csatlakozóit, nyilván rájött, mit akar Tritt. És kétségkívül nem szólt neki; nem akarta zavarba hozni, megrémíteni szegény jobbfelőli társát, akire mindig oly féltő gonddal ügyelt.

Persze nem is kellett szólnia. Csak ki kellett töltenie Tritt otromba tervének hézagait, hogy a stratagéma működjön is.

Duának most már nem maradtak illúziói. Biztosan rájött volna, hogy az ételgolyóból eszik; megérezte volna a különleges zamatát; felfigyelt volna rá, hogy az étel eltölti, mégsem kelti benne a jóllakottság érzését — ha beszédével Odeen le nem köti a figyelmét.

Kettejük összeesküvése volt, akár tudatosan működött benne Tritt, akár nem. Hogyan is hihette ő, Dua, hogy Odeen egy csapásra gondos, lelkiismeretes tanítóvá változik? Hogy nem látta meg az egész mögött a hátsó gondolatot? Azért törődtek ővele, mert az új hármas kiteljesítésével törődtek; ez kétségkívül jelzi, mennyire semmibe veszik őt magát.

Hát…

A gondolatsor szünetében rátört a fáradtság; lassan begyűrte magát egy sziklahasadékba, hogy ne érezze a metsző, hideg szelet. A hét csillag közül kettőt látott, azokat nézegette szórakozottan; efféle jelentéktelen apróságokkal kötve le külső érzékeit, hogy annál erősebben összpontosíthasson a gondolataira.

Teljesen kiábrándult.

— Elárultak — motyogta. — Elárultak!

Hát csak önmagukat képesek látni?

Nyilvánvaló, hogy Tritt készséggel elfogadja bármi másnak a tönkretételét, ha a maga babái felöl biztos lehet. Tritt ösztönlény. De Odeen?

Odeen az eszét működteti. Ezek szerint bármi mást hajlandó feláldozni, csak hogy az eszét nyugodtan működtethesse? Bármit teremt az ész, azonnal igazolja önmagát — bármi volt is az ára? Ha egyszer Estwald kitervelte a pozitronszivattyút, annak már az a feladata, hogy az egész Lágy- és Keményanyagú világ ki legyen szolgáltatva neki meg a másik univerzum embereinek? És ha a másikak leállnak, s a világ magára marad, pozitronszivattyú nélkül, a veszélyesen lehűlt Napjával?

Nem, dehogy állnak le azok a másikak; hisz rávették őket, hogy elindítsák a szivattyút, majd ráveszik őket arra is, hogy működtessék, mindaddig, amíg el nem pusztulnak — addigra a Kemény- és Lágyanyagú Ész-lények nem látják szükségét létezésüknek — ahogy ő, Dua is kénytelen lesz elmenni (elpusztulni), miután már nincs szükség a létezésére.

Elárulták őt is, a másik embereket is.

Szinte öntudatlanul egyre beljebb fúrta magát a sziklába. Végül egészen beletemetkezett, hogy ne lássa a csillagokat, ne érezze a szelet, ne tudjon a világról. Már-már tiszta gondolattá változott.

Estwaldot gyűlölte igazából. Ő személyesítette meg mindazt, ami önző és durva. Ő tervezte meg a pozitronszivattyút, és a legkisebb lelkifurdalás nélkül kész elpusztítani talán több tízezer ember világát. Oly megközelíthetetlen, hogy soha sehol meg nem jelenik, és oly hatalmas, hogy láthatólag a Keményanyagúak is félnek tőle.

Hát majd ő, Dua, megküzd vele. És megállítja.

Ahhoz, hogy a másik univerzumban lakó emberek segíthessenek a pozitronszivattyú felállításában, valamiféle kommunikációra volt szükség. Odeen említette. Hol tartják vajon ezeket az üzeneteket? Milyenek? Hogyan lehetne további kommunikációra felhasználni őket?

Bámulatos, mennyire tisztán tud gondolkodni. Bámulatos. Van ebben valami vad öröm, hogy ő, Dua, az ész erejével győzi majd le az ész eszelős bajnokait.

Képtelenek lesznek megállítani, hisz ő ott közlekedik, ahová sem a Keményanyagúak, sem az Ész-apák, sem a Szülő-apák nem tudnak behatolni, a többi Érzés-anya pedig nem hajlandó.

Lehet, hogy végül elkapják, de ez pillanatnyilag érdektelen. Meg fog küzdeni az igazáért, bármi legyen is az ára, bármi… akkor is, ha mostantól a sziklában kell járnia, a sziklában kell élnie, a Keményanyagúak barlangjait kell körbecserkésznie, az akkumulátoraikból kell lopnia az energiát, ha nincs más mód, s a többi Érzésanya közé vegyülve kell napoznia, ha megteheti.

De végül mégiscsak megleckézteti őket; aztán csináljanak, amit akarnak. Akkor már ő, Dua is kész lesz elmenni… de csak akkor.

5.b

Odeen jelen volt az új Érzés-baba születésénél, látta, hogy minden tekintetben jól sikerült, de nem tudott lelkesedni érte. Még Tritt is — aki Szülő-apa lévén, hibátlanul gondozta a kicsit —, még Tritt is visszafogta ujjongó örömét.

Hosszú idő telt el; Dua mintha eltűnt volna. Pedig nem ment el. Lágyanyagú nem mehet el, csak a hármasával együtt; de az ő körükből eltűnt. Mintha elevenen ment volna el.

Odeen csak egyszer, egyetlenegyszer látta, nem sokkal azután, hogy Dua az új baba elindíttatásának hírétől megvadulva elmenekült.

Kiment a felszínre, mert valami őrült sejtelem azt súgta neki, hogy ott talán ráakad; s elhaladt egy csomó napozó Érzés-anya mellett. Nagy csivitelés támadt, hisz ritka dolog, hogy egy csapat napozó Érzés-anya mellett felbukkanjon egy Ész-apa, s a sok bolond középső kihívóan még ki is ritkította magát, különösebb hátsó szándék nélkül, pusztán azt hangsúlyozandó, hogy ők Érzés-anyák.

Odeen csak megvetést érzett irántuk, lágy domborulatai mentén semmiféle válaszbizsergést nem tapasztalt. Duára gondolt; hogy mennyire más, mint ezek. Dua soha nem ritkult ki, ha nem a legbensőbb vágyai vezették. Soha nem kacérkodott senkivel, s ettől csak még vonzóbbá vált. Ha rászánta volna magát, hogy éppen ehhez a falka üresfejűhöz csatlakozzék, nyomban rá lehetne ismerni (Odeen biztos volt benne) arról, hogy ő egymaga csak azért sem ritkul ki, sőt, a többiek hígvelejűségére válaszul, valószínűleg össze is sűríti magát.

E gondolatra Odeen végigfuttatta tekintetét a napozó Érzésanyákon, és lám: az egyik csakugyan nem ritkult ki.

Megállt, majd sietve elindult felé, észre sem véve az útjába akadó Érzés-anyákat, vad visítozásukat, miközben gyors pöffetegekben szeleltek el az útjából, és kétségbeesetten fecsegve kerülgették egymást, nehogy összegabalyodjanak — legalábbis fényes nappal, egy Ész-apa szeme láttára semmiképpen.

Csakugyan Dua volt. Meg sem próbált elszökni. Konokul egy helyben maradt, és nem szólt egy szót sem.

— Dua — kezdte Odeen alázatosan —, nem jössz haza?

— Nincs otthonom, Odeen — mondta Dua. Harag és gyűlölet nélkül. Annál borzasztóbban hangzott.

— Hogyan ítélheted el ennyire Trittet, Dua? Tudod, hogy szegény fiúnak nincs esze.

— De neked van, Odeen. És te lefoglaltad a szellememet, amíg ő nagy ügyesen a testemet táplálta, nem? Az estéd megsúgta, hogy te valószínűleg sokkal hamarabb tőrbe csalsz, mint ő.

— Nem! Dua, nem!

— Mit nem? Micsoda számot csináltál belőle, hogy tanítasz, hogy nevelsz!

— Csináltam, de nem feltűnősködésből — hanem igazán. És nem azért, hogy Tritt tervét fedezzem. Nem is tudtam, mit csinál Tritt.

— Képtelen vagyok elhinni. — Sietség nélkül arrébb lebbent. Odeen utána. Kettesben voltak immár, a Nap vörösen sütött le rájuk.

Dua szembefordult vele:

— Egy kérdésemre felelj, Odeen! Miért akartál tanítani?

— Mert kedvem volt. Mert szeretek tanítani, élvezem; és mert bármi másnál szívesebben tanítok — leszámítva a tanulást.

— Meg az összeolvadást, persze… Mindegy — tette hozzá Dua elutasítólag. — Most ne magyarázd el, hogy az észről beszélsz és nem az ösztönről. Ha komolyan mondtad, hogy szeretsz tanítani, ha valaha is hihetek még a szavadnak, akkor talán megérted, amit el akarok mondani.

Nagyon sokat tanultam, amióta elhagytalak benneteket, Odeen. Nem érdekes, hogyan. Tanultam. Az Érzés-anyából csak a fiziológiai tény maradt bennem. Belül, ahol a lényeg lakik, Ész-lény vagyok, csak épp — remélem — több bennem a mások iránti együttérzés, mint a többi Ész-apában. És a sok megtanult dolog közül az egyik az, Odeen, hogy mik is vagyunk igazából; te meg én, meg Tritt, meg a bolygó összes többi hármasa; hogy mik vagyunk igazából, mik voltunk mindig is.

— Mik? — Odeen hajlandó lett volna akármeddig hallgatni, tökéletes némaságban, ha remélhette volna, hogy Dua hazamegy vele, miután elmondta, amit mondani akar. Odeen vállalt volna bármiféle vezeklést, elvégzett volna bármiféle feladatot. Csak Dua jöjjön haza; és legbelül valami homályos, sötét bizonyosságot érzett: hogy Duának önként kell hazatérnie.

— Mik is vagyunk? Nos, Odeen, valójában semmik — mondta Dua könnyedén, szinte nevetve. — Nem különös? A világon az egyetlen élő fajt a Keményanyagúak alkotják. Erre nem tanítottak meg? És azért van csak egyetlen élő faj, mert te meg én, mint Lágyanyagúak, nem élünk igazán. Gépek vagyunk, Odeen. Nem lehet másként, hisz csak a Keményanyagúak élnek. Erre nem tanítottak meg, Odeen?

— De Dua, ez lehetetlen! — mondta Odeen hökkenten. Dua hangja élesebbé vált:

— Gépek, Odeen! A Keményanyagúak készítenek! A Keményanyagúak pusztítanak el! Ők élnek. Csak ők, a Keményanyagúak. Nemigen beszélnek róla. Nem is kell. Tudják. De én megtanultam gondolkodni, Odeen, és néhány apró jelből rájöttem. Elképzelhetetlenül sokáig élnek, de végül csak meghalnak. Szülni nem szülnek, mert a Nap energiája túl kevés hozzá. És mivel — ha igen ritkán is — meghal egyik-másik, de születés nincs, lassan csökken a számuk. És nincsenek fiatalok, nincs friss vér, nincs új gondolat, a hosszú életű, öreg Keményanyagúak iszonyúan unatkoznak. Így aztán mit gondolsz, mit csinálnak, Odeen?

— Mit? — Volt ebben valami izgalmas. Émelyítően izgalmas.

— Mechanikus gyerekeket fabrikálnak, hogy legyen kit tanítani. Te magad mondtad, Odeen. Szívesebben tanítasz, mint bármi mást — leszámítva persze a tanulást és az összeolvadást. Az Ész-fiúkat a Keményanyagúak szellemi képére csinálják; a Keményanyagúak nem ismerik az összeolvadást, és a tanulás igen nehéz nekik, hisz már annyi mindent tudnak. Mi más marad nekik, mint hogy a tanításban leljenek örömet? Az Ész-fiúkat csak azért teremtik, hogy — legyen kit tanítani. Az Érzés-lányokat meg a Szülő-fiúkat azért, mert kellenek az újrateremtő gépezetbe, amelyikből az új Ész-fiúk születnek. Új Ész-fiúk pedig állandóan kellenek, mert a régiek elhasználódnak: mindent megtanulnak, amire megtaníthatók. Mikor pedig a régi Ész-apák már mindent elsajátítottak, amit lehet, elpusztítják őket; de már előre beléjük sulykolják, az érzéseiket kímélendő, hogy elpusztításuk folyamatát,elmenésnek” kell hívni. És persze az Érzés-anyák és a Szülő-apák velük pusztulnak. Mert ha már az új hármast segítettek létrehozni, nincs rájuk szükség.

— De hát ez az egész nem igaz — nyögte ki Odeen. Nem voltak érvei Dua lidércnyomásos rendszere ellen, de az érveken túli bizonyossággal tudta, hogy Duának nincs igaza. (Vagy — mint igen mélyről egy gyötrő, pici kétely súgta — ezt a bizonyosságot már eleve beleépítették? Nem, biztosan nem, hisz akkor Dua is tudná, ugyanazzal a beleépített bizonyossággal, hogy nincs igaza. Vagy Dua tökéletlen példánya az Érzés-anyának, akibe nem épült bele a megfelelő…? De hát miket gondol, Ész-apa létére? Ugyanolyan bolond, mint Dua…)

— Idegesnek látszol, Odeen — mondta Dua. — Biztos vagy benne, hogy mindenben tévedek? Tudom, most megvan a pozitronszivattyújuk, van energiájuk, amennyi csak kell, vagy legalábbis lesz. Hamarosan megint képesek lesznek szülni. Talán máris képesek. És akkor nem lesz többé szükségük a Lágyanyagú gépeikre, és mindnyájunkat elpusztítanak; pardon: mindnyájan elmegyünk.

— Nem, Dua — mondta nagy nehezen Odeen, önmagának is, nemcsak a másiknak. — Nem tudom, honnan veszed, amit beképzelsz magadnak, de a Keményanyagúak nem ilyenek. Nem pusztítanak el bennünket.

— Ne hazudj magadnak, Odeen. Ilyenek. Készséggel elpusztítanak egy egész világra való más-lényt a saját hasznuk végett; egy egész univerzumot, ha kell. Miért ne pusztítanának el pár Lágyanyagút a saját kényelmük kedvéért? De elkövettek egy hibát. Valahogy hibázott a gépezetük, és Ész-szellem került egy Érzéstestbe. Én Balfelőli vagyok, tudod-e? Így csúfoltak gyerekkoromban, és igazuk volt. Ész-lény módjára gondolkodom, és Érzés-anyaként érzek. És ezt a kettős fegyvert a Keményanyagúak ellen fordítom.

Odeenban vadul kavarogtak az érzelmek. Dua nyilván megbolondult; de ezt nem lehet a szemébe mondani. Valahogy rá kellene venni, hogy hazajöjjön. Kínlódó őszinteséggel mondta:

— Dua, nem elpusztulunk, amikor elmegyünk.

— Nem? Hanem mi történik?

— N-nem tudom. Azt hiszem, átkerülünk egy másik világba, egy jobb és boldogabb világba, és olyanok leszünk, mint… mint… szóval sokkal jobbak, mint vagyunk.

Dua csak nevetett:

— Ezt hol hallottad? A Keményanyagúak mondták?

— Nem, Dua. Magam gondoltam végig, és bizonyos vagyok benne, hogy így kell lennie. Sokat gondolkodtam erről, amióta elmentél — Hát gondolkodj kevesebbet, akkor nem leszel ennyire ostoba!

Szegény Odeen! No, megyek. — Vékony pászmaként elindult. Kimerültnek látszott.

Odeen utánaszólt:

— Várj, Dua! Biztosan látni szeretnéd a középső babádat. Dua nem felelt.

— Mikor jössz haza? — kiáltotta Odeen.

Dua most sem felelt.

Odeen pedig nem indult utána, csak a szemével követte, keserűen, amíg el nem tűnt.

Nem mondta el Trittnek, hogy látta Duát. Mi értelme lett volna? Nem is látta többé. Pedig makacsul járta a környék Érzés-anyáinak kedvenc napozóhelyeit; olyannyira, hogy néha már egy-két Szülőapa is felbukkant, és gyanakodva méregette. (Tritt a többi Szülőapához képest szellemi óriás volt.)

Minden múló nappal jobban fájt Dua hiánya. És minden múló nappal jobban gyűlt benne a rémület Dua hiánya miatt. A rémületet észlelte, az okát nem látta.

Egyik nap arra tért haza a barlangba, hogy Losten várja. Losten csak állt, komolyan, udvariasan, Tritt az új babát mutogatta neki, és roppantul ügyelt, nehogy a maréknyi ködpamacs belekapjon a Keményanyagúba.

— Valóságos szépség, Tritt — mondta Losten. — Deralának hívják?

— Derolának — javította ki Tritt. — Nem tudom, mikor ér haza Odeen. Mostanában sokat mászkál…

— Itt vagyok, Losten — mondta Odeen sietve. — Vidd be a babát, Tritt, légy oly jó!

Tritt eltűnt, és Losten szemlátomást megkönnyebbülten fordult Odeenhoz:

— Bizonyára nagyon boldogok vagytok, hogy immár teljes a hármas.

Odeen megpróbált valami udvarias semmiséget kinyögni, de képtelen volt kinyitni a száját. Nemrég még élt benne az a lassan kialakult bajtársiasság, hogy egyenlő a Keményanyagúakkal, az a halvány érzés, mely a jóízű beszélgetést is lehetővé tette velük. De Dua őrülete valahogy ezt is elrontotta. Odeen tudta, hogy Duának nincs igaza, mégis megint azzal az egykori merevséggel fogadta Lostent, mint amikor messze alacsonyabb rendűnek érezte magát a Keményanyagúakhoz képest — mintha csak egyfajta… gép volna?

— Láttad Duát? — Losten kérdése igazi kérdés volt, nem udvariaskodás. Odeen rögtön érezte.

— Csak egyszer, Ke…- (Kis híján azt mondta: „Keményanyagú uram”, mintha csak gyerek volna megint, vagy Szülő-apa.) — Csak egyszer láttam, Losten. Nem akar hazajönni.

— Haza kell jönnie — mondta Losten halkan. — Nem tudom, hogyan intézhetném el. Losten komoran nézett rá:

— Tudod, mit csinál?

Odeen nem mert ránézni. Nyomára jött Dua vad elméleteinek? És ha igen, mi következik belőle?

Nemet intett, szó nélkül.

— Nagyon-nagyon szokatlan Érzés-anya, Odeen — mondta Losten. — Ugye, tudod?

— Igen — sóhajtott Odeen.

— Mint te is és Tritt is a magatok módján. Kétlem, hogy Tritten kívül bármely Szülő-apában meglett volna a bátorság és a kezdeményezőkészség, hogy ellopja azt az energiaakkumulátort, vagy akár a perverz találékonyság, hogy használhatóvá tegye. Ti hárman vagytok a legszokatlanabb hármas egész történelmünk során.

— Köszönöm.

— Csakhogy van ennek a ti hármasotoknak kellemetlen vetülete is, amire mi nem számítottunk. Azt hittük, ha tanítani kezded Duát, az lesz a legszelídebb, tehát legjobb módja, hogy rávegyük hármasbeli funkcióinak önkéntes teljesítésére. Nem számítottunk Tritt hóbortos akciójára, és arra végképp nem, hogy éppen abban a pillanatban viszi véghez. És az igazat megvallva, azt sem sejtettük, hogy Dua ilyen hisztérikusan reagál arra, hogy a másik univerzumbeli világnak el kell pusztulnia.

— Jobban kellett volna ügyelnem, mit felelek a kérdéseire — mondta Odeen elkeseredetten.

— Nem használt volna semmit. Magától jött rá. Erre sem számítottunk. Odeen, igazán sajnálom, de el kell mondanom valamit: Dua végzetesen veszélyessé vált; le akarja állítani a pozitronszivattyút.

— De hogyan állíthatná le? A közelébe sem juthat, és ha mégis, nincs meg a tudása, hogy ártson neki.

— Jaj, dehogynem juthat a közelébe. — Losten habozott kissé, majd kimondta: — Be tud hatolni a világunkat alkotó kőzetbe, és ott biztonságban van tőlünk.

Némi időbe telt, amíg Odeen fölfogta a szavak értelmét. Majd azt mondta:

— Egy felnőtt Érzés-anya nem… Dua soha nem…

— De. Rendszeresen. Ne pocsékold az időt, ne védd… Bármelyik barlangba be tud hatolni. Semmi sem marad rejtve előle. Tanulmányozta a másik univerzumból kapott üzenetet is. Erről ugyan nincs biztos tudomásunk, de nincs más magyarázat a történtekre.

— Jaj! Jaj! Jaj! — Odeen ide-oda ingatta magát, egész felszíne átlátszatlanná dermedt szégyenében, bánatában. — Estwald mindezt tudja?

— Még nem — mondta Losten komoran —, de egy nap tudatnunk kell vele.

— De mit kezd Dua azzal az üzenettel?

— Keresi a módját, hogy a saját üzenetét küldhesse vissza nekik. — De hát hogyan fordítja le? Az adás módját sem ismeri.

— Megtanulja ezt is, azt is. A kommunikációs anyagokról többet tud, mint akár maga Estwald. Félelmetes jelenség: egy Érzés-anya, aki gondolkodni tud, és ráadásul irányíthatatlan.

Odeen megborzongott. Irányíthatatlan? Ilyet igazán csak gépről szokás mondani!

— Ennyire csak nem súlyos a helyzet — mondta.

— De igen. Már kommunikált velük, és attól félek, arra akarja rábeszélni a más-lényeket, hogy állítsák le a pozitronszivattyú rájuk eső részét. Ha pedig ezt a napjuk felrobbanása előtt megteszik, a miránk eső rész is menthetetlen.

— De akkor…

— Meg kell állítani, Odeen!

— D-de hogyan? Rá fogjátok robbantani… — Elcsuklott a hangja. Felködlött benne, hogy a Keményanyagúaknak vannak eszközeik, képesek barlangokat fúrni a világot alkotó sziklába; bár ezeket az eszközöket alig használták, amióta a népesség sok-sok életidővel ezelőtt fogyni kezdett. Talán meghatározzák, hol van Dua, és vele együtt felrobbantják a sziklát?

— Nem — mondta Losten erélyesen. — Duának nem eshet baja. — De ha Estwald…

— Estwald sem tehet kárt benne.

— Akkor mit tegyünk?

— Te mit tégy, Odeen? Csak te. Mi, tehetetlenek lévén, kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni.

— Rám? De hát mit tehetek én?

— Gondolkodj! — mondta Losten sürgetőlelt. — Gondold ki! — Gondoljam ki — mit?

— Ennél többet nem tudok mondani — mondta Losten láthatóan kínlódva. — Gondolkodj! Mert fogy az időnk.

Sarkon fordult, elment; Keményanyagú létére egészen gyorsan. Mintha nem bízna önmagában, mintha attól félne, hogy ha marad, elszólja magát.

Odeen pedig csak nézett utána, csüggedten, zavartan — hiába.

5.c

Trittnek rengeteg dolga volt. A babákkal töméntelen a gond, de még két-két bal- és jobbfelőli baba sem tesz ki annyit, mint egyetlen középső — különösen, ha annyira tökéletes, mint Derola. Hol testgyakorlásra, hol nyugtatásra volt szüksége, vigyázni kellett, nehogy beleszivárogjon mindenbe, amihez hozzányúl, rá kellett venni, hogy néha megsűrűsödjön és pihenjen is.

Hosszú időbe telt, míg Tritt újra látta Odeent, de igazából nem is volt kíváncsi rá. Derola minden idejét kitöltötte. De egyszer a saját fülkéjének egyik sarkában akadt rá Odeenra, aki a megfeszített gondolkodástól szivárványszínben játszott.

És Trittnek hirtelen, eszébe jutott:

— Losten mérges volt Dua miatt?

Odeen megrezzent, magához tért:

— Losten? Igen, mérges volt. Dua igen nagy bajt csinál.

— Úgy illenék, hogy hazajöjjön, nem?

Odeen rámeredt.

— Tritt — mondta —, meg kell győznünk Duát, hogy hazajöjjön. De először is meg kell találnunk. Te képes vagy rá. Most, hogy itt az új baba, a szülő-apai érzékenységed nagyon erős. Arra is fel tudod használni, hogy Duát megtaláld.

— Nem — mondta Tritt megbotránkozva. — Derolának van rá szüksége. Rosszaság volna Duára pazarolni. Mellesleg ha mindaddig távol akar maradni tőlünk, amíg a kis középső kívánkozni nem kezd utána — hisz ő is volt kicsi valamikor —, akkor talán egyszerűen meg kell tanulnunk, hogy kibírjuk nélküle.

— De Tritt, soha többé nem akarsz már összeolvadni? — Hát, most már teljes a hármas.

— Az összeolvadás nemcsak azért történik.

— De merre kell menni, hol kell keresni? — kérdezte Tritt. — A kis Derolának szüksége van rám. Picike baba. Nem akarom itthagyni.

— A Keményanyagúak majd megszervezik, hogy Derolának gondját viselje valaki. Te meg én pedig elmegyünk a Keményanyagúak barlangjaiba, és megkeressük Duát.

Tritt eltöprengett ezen. Nem érdekli Dua. Tulajdonképpen még Odeen sem. Csak Derola.

— Majd egyszer. Majd egyszer, ha Derola már nagyobb lesz. Addig nem.

— Tritt — mondta Odeen sürgetőlelt —, meg kell találnunk Duát. Különben… különben elveszik tőlünk a gyerekeket. — Kik? — kérdezte Tritt.

— A Keményanyagúak.

Tritt elhallgatott. Erre nincs mit mondani. Ilyesmiről még csak nem is hallott soha. Ilyesmit el sem lehet képzelni.

— El kell mennünk, Tritt — mondta Odeen. — Most már tudom, miért. Egyfolytában ezen gondolkodom, amióta Losten… Mindegy. Duának is el kell mennie, neked is. Most, hogy én már tudom, miért, te is megérzed majd, hogy el kell menned, és remélem — gondolom —, Dua is megérzi, hogy el kell mennie. És hamar el kell mennünk, mert Dua elpusztítja a világot.

Tritt elhátrált előle:

— Ne nézz így rám, Odeen… Arra kényszerítesz… Arra kényszerítesz…

— Nem kényszerítelek, Tritt — mondta Odeen szomorúan. — Csak éppen most már tudom, és így neked is… De meg kell keresnünk Duát.

— Nem. Nem. — Tritt, halálos kínban, megpróbált ellenszegülni. Valami iszonyatos új van Odeenban, és az élet könyörtelenül közeledik ahhoz, hogy véget érjen. És akkor nem lesz ő, Tritt, és nem lesz a középső baba. Mikor pedig minden más Szülő-apának ott van a kis középsője még jó darabig, ő, Tritt, szinte azonnal elveszíti a magáét.

Ez nem rendes dolog. Jaj, nem rendes dolog. Tritt zihált izgalmában:

— Dua a hibás. Előbb menjen el ő!

Odeen hangja zsongítóan nyugodt volt:

— Nincs más mód, csak mind a hármunknak együtt… És Tritt tudta, hogy így van… így van… így van…

6.a

Dua fázott; mintha leheletnyi füstfoszlány volna. Hogy Odeen egyszer ráakadt, lehetetlenné tette, hogy megpróbáljon a felszínen megpihenni és napfényt magához venni. A Keményanyagúak akkumulátoraiból csak kapkodva ehetett. Nem mert túlságosan sokáig kívül maradni az oltalmat adó sziklán, nagy, gyors kortyokban evett valamit, de eleget soha.

Állandóan érezte, hogy éhes, annál is inkább, mert mintha különösen fárasztó lett volna a sziklában laknia. Mintha most kapná meg a büntetést, amiért annyi időn át csak napnyugtakor bújt elő, és oly silányul táplálkozott.

Ha nem hajtotta volna a vállalt munka, nem bírta volna a fáradságot és a koplalást. Néha már abban reménykedett, hogy elpusztítják a Keményanyagúak — de csak ha már elkészült.

A Keményanyagúak tehetetlenek, amíg ő a sziklában van. Néha megérezte őket, ott álltak a szikla előtt, a szabadban. Féltek. Néha úgy érezte, őt féltik, de nem, lehetetlen. Hogyan is félthetnék? Miért félnének attól, hogy puszta élelemhiány vagy kimerültség miatt elmegy? Nyilvánvaló, hogy tőle félnek; a géptől, mely nem úgy működik, ahogyan eltervezték; a szörnyszülött csodától félnek; tehetetlenné bénítja őket a megfejthetetlennel szembeni rémület.

Gondosan kerülte őket. Mindig tudta, hol járnak, tehát nem kaphatták el, a mozgásában sem akadályozhatták.

Hisz nem őrizhettek állandóan mindent. Volt egy olyan érzése, hogy azt a kevés megérzőképességüket is el tudja tompítani.

Előkavarodott a sziklából, és alaposan tanulmányozta a másik univerzumból kapott, gondosan másolt és raktározott üzeneteket. A Keményanyagúak nem tudták, hogy ezek után nyomoz. Ha eldugnák őket, Dua bármilyen rejtekhelyen megtalálná. Ha megsemmisítenék, az sem számít. Dua emlékszik mindre.

Eleinte nem értette őket, de a sziklában töltött idő alatt egyre jobban kifinomultak az érzékei, és mintha értelmezés nélkül is megértette volna, mi áll bennük. A jelek jelentését nem ismerte, de az általuk keltett érzéseket tévedhetetlenül.

Kiválasztott néhány jelet, s a másik univerzumba küldendő anyagra másolta őket. FELELM, szóltak a jelek. Hogy ez vajon mit jelent, arról Duának fogalma sem volt, de a jelek együttes formája félelmet ébresztett benne, és ő minden erejével arra koncentrált, hogy ezt a félelemérzetet átvigye a kiválasztott jelekre. Talán a más-lények is megérzik majd az ő félelmét, ha a jeleket tanulmányozzák.

Azután megérkeztek a válaszok, és Dua izgalmat érzett bennük. Nem mindig kapta meg a más-lények küldte válaszokat. Néha a Keményanyagúak előbb bukkantak rájuk. Nyilván tudják már, mit csinál. De persze nem tudják elolvasni az üzeneteket, még az őket átitató érzelmeket is képtelenek megérezni.

Így aztán Dua nemigen izgatta magát. Nem fogják elkapni, amíg nem végzett a munkájával — bármire jöttek is rá eddig.

Olyan üzenetre várt, amely maradéktalanul hordozza az ő érzelmeit. Meg is jött az üzenet: SZIVATTYÚ ROSSZ.

Ebben benne volt mindaz a félelem és gyűlölet, ami őbenne is égett. Ezt küldte hát vissza, kibővített formában, hadd legyen benne még több félelem, még több gyűlölet… Most majd a más-lények megértik végre. És leállítják a szivattyút. A Keményanyagúak pedig kénytelenek lesznek más módszert, más energiaforrást keresni; de nem is szabad annyi sok ezer másik univerzumbeli teremtmény halála árán energiához jutniuk.

Túlontúl is sokáig henyélt a sziklában, egyfajta bódulatba merülve. Kétségbeesetten vágyott az ételre, és várta az alkalmat, hogy előbújhasson. De bármint vágyott is az akkumulátorban rejlő ételre, még annál is kétségbeesettebben kívánta, hogy az akkumulátor kimerüljön, elpusztuljon. Az utolsó csepp ételt is ki akarta szívni belőle, de úgy, hogy bizonyos lehessen: az volt az utolsó csepp, tehát teljesítette a feladatát.

Végre előjött, és vakmerően sokáig maradt, hogy magába szívja az egyik akkumulátor tartalmát. Ki akarta meríteni, végleg ki akarta üríteni, hogy az utánpótlása is elfogyjon — de a forrás bőséges volt — kimeríthetetlen — végtelen…

Megrezzent, és undorodva húzódott el az akkumulátortól. A pozitronszivattyú ezek szerint még mindig működik. Hát nem értették meg az üzeneteiből a másik univerzumbeli teremtmények, hogy le kell állítaniuk a szivattyúkat? Vagy nem kapták meg az üzeneteit? Vagy nem érezték meg a jelentésüket?

Akkor meg kell próbálnia még egyszer. Hogy napnál világosabb legyen a jelentése. Minden jelcsoportot belevesz, ami megérzése szerint a veszély érzetét kelti; minden jelcsoportot belevesz, ami képviseli a könyörgését, hogy álljanak már le.

Kétségbeesett erőtől hajtva égette a jeleket a fémbe; hiszen telik az energiából, amit az akkumulátorból kiszívott, telik a végtelenségig; addig dolgozott, míg elfogyott az egész készlete, és kimerültebb volt, mint valaha. SZIVATTYÚ NEM ÁLL NEM ÁLL MI NEM LEÁLL SZIVATTYÚ MI NEM HALL VESZÉLY NEM HALL NEM HALL TI LEÁLL KÉREM SZÉPEN LEÁLL TI LEÁLL AKKOR MI LEÁLL KÉREM SZÉPEN TI LEÁLL VESZÉLY VESZÉLY VESZÉLY LEÁLL LEÁLL TI LEÁLL SZIVATTYÚ.

Ennél többet nem tehetett. Immár csak az égető fájdalom maradt benne. Letette az üzenetet oda, ahonnan az adások indulni szoktak, de nem akarta megvárni, amíg a Keményanyagúak akaratlanul elküldik. Halálosan gyötrelmes kábulatban működtetni kezdte a gombokat, a fogantyúkat, amint a Keményanyagúaktól elleste; valahonnan még merített erőt erre is.

Az üzenet eltűnt; s eltűnt a barlang is a szédülés izzó bíborában. Most elmegy…, a puszta kimerültségtől.

Odeen… Tri…

6.b

Odeen jött. Gyorsabban mozgott, mint bármikor életében. Eleinte Trittnek az új baba folytán kiélesedett megérzését követte, de most már az ő tompább érzékei is jelezték Dua közelségét. Szinte önnön testében érezte Dua fel-fellobbanó, lassan kihunyó öntudatát, és száguldott előre, míg Tritt erőlködve zötyögött a nyomában, és zihálva kiabálta:

— Gyorsabban… gyorsabbban…

Odeen mély ájulásban találta Duát, alig élt már, és felnőtt Érzés-anya létére elképzelhetetlenül kicsi volt.

— Tritt — mondta Odeen —, hozd ide az akkumulátort! Nem… ne is próbáld őt odavinni! Túlságosan ritka. Siess! Ha beleolvad a talajba…

Közben a Keményanyagúak is összegyűltek. Elkésve persze, hisz képtelenek voltak az élet jelenlétét távolabbról is megérezni. Ha rajtuk múlott volna, Dua megmentéséről is lekésnek. Hagyták volna elmenni; hagyták volna csakugyan elpusztulni… és vele pusztult volna jóval több, mint amiről neki, szegénynek, sejtelme volt.

Most, hagy az energiaforrásból lassan gyűlni kezdett benne az élet, a Keményanyagúak szótlanul álldogáltak mellettük.

Odeen fölemelkedett — egy új Odeen, aki tudja, pontosan mi és miért történik. Egyetlen parancsoló erejű, mérges mozdulattal elküldte őket: és el is mentek. Csöndben. Egyetlen szó kifogás nélkül.

Dua megrezzent.

— Most már jól van, Odeen? — kérdezte Tritt. — Csöndesen, Tritt — mondta Odeen. — Dua?

— Odeen? — Dua megmoccant, suttogva beszélt: — Azt hittem, elmegyek.

— Még nem, Dua. Még nem. Előbb enned kell, és pihensz kicsit. — Itt van Tritt is?

— Itt vagyok, Dua — mondta Tritt.

— Ne is próbáljatok visszahozni — mondta Dua. — Vége. Amit akartam, elvégeztem. A pozitronszivattyú hamarosan… leáll, biztosan tudom. A Keményanyagúaknak továbbra is szükségük lesz a Lágyanyagúakra, tehát majd gondot viselnek rátok — vagy legalább a gyerekekre.

Odeen nem szólt Trittet sem engedte megszólalni. Lassan, nagyon lassan adagolta Duának a sugárenergiát. Néha meg is állt, hadd pihenjen Dua, majd ismét adni kezdte neki.

— Elég. Elég — motyogta Dua. És anyaga erősebben örvénylett.

De Odeen tovább táplálta. Végül beszélni kezdett:

— Nem volt igazad, Dua. Nem vagyunk gépek. Pontosan tudom, mik vagyunk. Már előbb megkerestelek volna, ha előbb rájövök, de képtelen voltam, amíg Losten meg nem kért, hogy gondolkodjam rajta. És gondolkodtam is; minden erőmmel; de még így sem tudtam teljesen kiérlelni.

Dua felnyögött; Odeen hallgatott egy sort. Majd folytatta:

— Figyelj rám, Dua. Csakugyan egyetlen élő faj van. Csakugyan a Keményanyagúak jelentik az egyetlen élő fajt ezen a világon. Te is eljutottál idáig, és ennyiben igazad volt. De ez még nem jelenti azt, hogy a Lágyanyagúak ne élnének; pusztán azt jelenti, hogy ugyanannak az egyetlen fajnak a részei A Lágyanyagúak éretlen formái a Keményanyagúaknak. Kezdetben Lágyanyagú gyerekek vagyunk, később Lágyanyagú felnőttek, végül Keményanyagúak Érted?

— Hogy? Hogy? — súgta zavartan Tritt.

— Ne most, Tritt. Ne most. Megérted majd te is, de most Duának kell elmondanom. — Mindvégig Duát figyelte, aki már egyre inkább opálszín fényben játszott.

— Figyelj rám, Dua! Valahányszor összeolvadunk, valahányszor a hármas összeolvad, Keményanyagúvá válunk. A Keményanyagú három egy alakban, ezért kemény az anyaga. Amíg az összeolvadás során elveszítjük az eszméletünket, átalakulunk egy bizonyos Keményanyagúvá. De csak ideiglenesen, és utólag nem emlékszünk rá. Nem tudunk Keményanyagúnak megmaradni, vissza kell alakulnunk. De egész életünk során fejlődünk, s e fejlődést bizonyos kulcsfontosságú pontok tagolják. Minden csecsemő születése egy-egy ilyen pont. A harmadik, az Érzés-csecsemő születésével pedig lehetségessé válik a végső fokozat, melynek során az Ész-apa — ha a másik kettő nem is — emlékezni képes Keményanyagú létük villanásaira. Akkor és csakis akkor képessé válik a tökéletes összeolvadás irányítására; ennek során formálódik meg végérvényesen a Keményanyagú, akiben a hármas a tudás és a szellem új, egyesült életét éli. Az mondtam egyszer, hogy az elmenés olyan, mint az újjászületés. Akkor csak tapogatóztam valami után, amit nem értettem, de most már tudom.

Dua ránézett, mosolyogni próbált:

— Hogy tehetsz úgy, mintha elhinnéd, Odeen? Ha így volna, a Keményanyagúak már rég elmondták volna neked; és nekünk is, mindhármunknak.

— Nem lehet, Dua. Volt idő, egy hajdani korban, mikor az összeolvadás csak annyit jelentett, hogy a testek atomjai egymásba hatoltak. De a fejlődés során lassan létrejött a szellem. Figyelj rám, Dua: az összeolvadás a három szellem összeolvadása is, és az sokkal nehezebb, sokkal kifinomultabb dolog. Hogy a három szellem megfelelően és végérvényesen összeolvadjon, ahhoz az Ész-apának el kell jutnia fejlődése csúcsára. Ezt a csúcsot akkor éri el, amikor rájön — önerejéből —, mi az egésznek az értelme, célja; amikor a szelleme végre eléggé éles, hogy képes legyen emlékezni: mi történt a sok összeolvadás ideiglenes együtt-létezése során. Ha ezt az Ész-apáknak előre megmondanák, elvetélne a fejlődés, és a tökéletes összeolvadás idejét nem lehetne meghatározni. A Keményanyagú tökéletlenül alakulna ki. Mikor Losten könyörögve felszólított, hogy gondolkodjam, nagy kockázatot vállalt. Még így is… bár remélem, nem…

Mert mindez különösen érvényes a mi esetünkre, Dua. A Keményanyagúak sok nemzedék óta a legnagyobb gonddal állítják össze a hármasokat, hogy a lehető legjobb Keményanyagúakat nyerjék; és a mi hármasunk mindeddig a legjobb, amit elértek.

Különösen te, Dua. Különösen te. Losten abból a hármasból olvadt össze, amelyiknek te voltál a középső babája. A Szülő-apád az ő részévé vált. Losten tehát ismert téged. És ő hozott el Trittnek és nekem.

Dua felült. Hangja szinte egészségesen csengett:

— Odeen! Ezt az egészet csak azért találod ki, hogy lecsöndesíts? — Nem, Dua — vágott közbe Tritt. — Én is érzem. Nem tudom pontosan megmondani, de én is érzem.

— Tritt is érzi — mondta Odeen. — Te is érezni fogod. Nem dereng benned, hogy összeolvadásaink idején egyetlen Keményanyagú voltunk? Nem akarsz most összeolvadni? Még egyszer? Utoljára?

Feltámogatta Duát. Az, mintha lázban égett volna, bár ellenállt kissé, máris ritkulni kezdett.

— Ha igaz, amit mondasz, Odeen — zihálta. — Ha Keményanyagú válik hármunkból, akkor, azt hiszem, az következik mindebből, hogy egy bizonyos fontos Keményanyagú leszünk. Így van?

— A legfontosabb. A legjobb minden eddig formálódott közül. Komolyan mondom… Tritt, oda állj! Nem búcsúzunk, Tritt. Együtt leszünk, ahogy mindig is szerettük volna. Veled is, Dua. Veled is, Dua.

— Akkor rádöbbenthetjük Estwaldot — mondta Dua —, hogy a szivattyú nem működhet tovább. Kényszeríteni fogjuk…

Megkezdődött az összeolvadás. A Keményanyagúak egyenként visszajöttek, amint a döntő pillanat közeledett. Odeen még látta őket, de már tökéletlenül, hisz kezdett beleolvadni Duába.

Más volt, mint bármikor korábban: elmaradt a kínzóan éles önkívület; a mozgás lágy volt, hűvös és tökéletesen békés. Odeen érezte, hogy részben már Duává vált, és mintha az egész világ átömlene az ő (Odeen? Dua?) egyre élesebb érzékein. A pozitronszivattyúk még mindig működnek, érezte — Odeen érezte? Dua? —, de miért működnek még mindig?

Már Tritté is átváltozott, és a legdrágábbak elvesztésének keserűsége töltötte el a lelkét (Odeenét? Duáét? Trittét?). Jaj, drága kis babáim…

És ekkor felkiáltott, Odeen tudatának utolsó szavával, csak éppen mintha valahogy Dua hangjával kiáltott volna:

— Nem, nem állíthatjuk meg Estwaldot! Mi vagyunk Estwald! Mi…

A kiáltás — Dua kiáltása és mégsem az övé — elhalt, hisz immár Dua sem létezett; nem is létezhet soha többé. Amint Odeen sem. Tritt sem.

7.a.b.c

Estwald előrelépett, és szomorúan lüktető rezgésekkel szólította meg az egybegyúlt Keményanyagúakat:

— Most már végérvényesen veletek vagyok. És igen sok a tennivalónk…