Az istenek is…

1

Selene Lindstrom kedvesen mosolygott, és azzal a ruganyos mozgással indult el, amely először megdöbbentette a turistákat, hamarosan azonban rájöttek, mennyire kecses.

— Itt az ebéd ideje — mondta vidáman. — Hölgyeim és uraim, csupa saját termés. Az íze talán szokatlan, de tápláló… Ide szíveskedjék, uram! Nem bánja, ha a hölgyek mellé ülhet, tudom… Egy pillanat! Mindenki számára lesz hely.^, Sajnálom, innivalóban lesz választék, de a főfogás egységes. Borjú lesz… Nem, nem. Mesterséges ízszerkezet, de egészen jó.

Aztán maga is leült. Halkan felsóhajtott. Kellemes arckifejezése alig láthatóan megváltozott.

A csoportból az egyik férfi leült vele szemben.

— Nem baj? — kérdezte.

Selene gyors, átható pillantást vetett rá. Megvolt az a képessége, hogy gyorsan felismerje a helyzetet. A férfi nem látszott kellemetlennek. Tehát azt felelte:

— Egyáltalán nem. De nem tartozik valakihez a csoportból?

A férfi megrázta a fejét.

— Nem. Egyedül vagyok. A földikék egyébként sem gyakorolnak nagy hatást rám.

A nő megint ránézett. Olyan ötvenesforma volt, valami elcsigázottság ült rajta, aminek csak nagy, kíváncsi szeme látszott ellentmondani. A nehézségi erg nyomasztotta földi férfi; jellegzetes példány.

— Földike: ez holdbéli kifejezés, ráadásul nem is túl kedves — mondta Selene.

— A Földről való vagyok — mondta a férfi —, tehát nem sértek vele senkit. Hacsak kegyed nem tiltakozik.

Selene vállat vont, mintha azt mondaná: ahogy tetszik.

Kissé keleties volt a szeme, mint a legtöbb holdbéli lányé, de a haja mézszínű, az orra pedig kiugró. Tagadhatatlanul vonzó volt, bár klasszikus értelemben nem szép.

A földi férfi ránézett a névkártyára, amelyet a blúzán, formás, de nem túl nagy bal melle fölött viselt. A nő megállapította, hogy a névkártyát nézi, nem a mellét. A blúzon ugyanis megfelelő szögből keresztül lehetett látni. És alatta nem volt semmi.

— Sok Selene van itt? — kérdezte a férfi.

— Ő, persze. Százával, gondolom. De Cyntiák, Dianák és Artemisek is. A Selene név egy kicsit nehézkes. A Selenék felét, ismeretségi körömben legalábbis, Sillynek hívják, a másik felét meg Lénának.

— Maga melyik?

— Egyik sem. Én Selene vagyok; három szótag. Se-le-ne — mondta, megnyomva az első szótagot —, azok számára, akiknek megengedem, hogy így szólítsanak.

Apró mosoly futott át a földi férfi arcán, de mintha ritka vendég lett volna rajta.

— És ha azt mondják, hogy kegyed túlzottan szellemi, Selene? — Másodszor nem mondják — felelte a lány keményen. — Mondták már?

— Mindig akadnak bolondok.

A pincérnő az asztalukhoz ért, gyors, sima mozdulatokkal letette eléjük az ételt.

A földi férfinak láthatóan imponált a dolog.

— Mintha minden lebegne a kezében — mondta a pincérnőnek. A pincérnő mosolygott és kiment.

— Ne próbálja meg utánacsinálni! Ő hozzá van szokva az itteni nehézségi erőhöz, és tud bánni az edényekkel — mondta Selene. — Ha megpróbálnám, mindent leejtenék, ugye? — Iszonyatos koszt csinálna — mondta a nő. — Akkor nem próbálom meg.

— Ha maga nem, más: jó esélyünk van rá; akkor a tányér lerepül a padlóra, ő utánakap, de hiába, és nyilván lepottyan a székről is. Figyelmeztetném őket, de sosem segít, csak még jobban zavarba jönnek. Mindenki más nevet ilyenkor, mármint a turisták, mert mi már túl gyakran láttunk ilyesmit ahhoz, hogy mulatságosnak tartsuk, és utána mindent föl kell takarítani.

A földi férfi óvatosan emelte a villáját.

— Értem már. A legegyszerűbb mozdulat is különös.

— Voltaképp elég gyorsan hozzászokik az ember. Mármint az olyan apróságokhoz, mint az evés. Járni nehezebb. És soha nem láttam földi embert rendesen futni. Gyorsan, kitartóan futni soha. Csöndben ettek egy darabig. Aztán a férfi megszólalt: — Mit jelent az „L”? — A névtáblát nézte megint. Az állt rajta:

„Selene Lindstrom L.”

— Annyit jelent csak, hogy Luna, azaz Hold — mondta a nő közömbösen. — Hogy megkülönböztessenek a bevándorlóktól. Én itt születtem.

— Valóban?

— Nincs ebben semmi meglepő. Csaknem száz éve dolgoznak itt közösségek. Gondolhatja, hogy bébik is születnek. Olyanok is vannak közöttünk, akik itt születtek és már nagyszülők.

— Kegyed mennyi idős?

— Harminckettő.

A férfi hökkenten mormogta:

— Hát persze.

Selene felhúzta a szemöldökét:

— Tehát érti? A legtöbb földi embernek meg kell magyarázni.

— Tisztában vagyok azzal, hogy a korosodás legtöbb látható jele abból adódik, hogy a gravitáció könyörtelenül legyőzi a szövetek frissességét. Ezért ereszkedik meg az arcbőr, lóg a mell. A Holdon a földi gravitáció egyhatoda érvényesül, tehát nem nehéz megérteni, miért látszanak az emberek tovább fiatalnak — válaszolta a földi férfi.

— Csak látszanak. Mindez nem jelenti azt, hogy halhatatlanok volnánk. Az élet körülbelül ugyanannyi ideig tart itt is, mint a Földön, de a legtöbbünknek az idős kor sem kellemetlen.

— Nem elhanyagolható szempont… Persze valamit valamiért, gondolom. — Belekortyolt a kávéjába. — Maguk megisszák ezt a… — szünetet tartott, mert nem találta a megfelelő szót, de aztán nem is kereste tovább.

— Ételt és italt importálhatnánk a Földről — mondta a nő vidáman —, de csak az itteni lakosság töredékének, és csak kis időre. Fontosabb dolgokra kell az űrszállítás. Mellesleg mi hozzászoktunk ehhez a lótáphoz, vagy erősebb kifejezést akart használni?

— A kávéra nem — mondta a férfi —, az erősebb kifejezéseket az élelemre tartogattam. De az, hogy lótáp, megfelel… Miss Lindstrom! Nem látom az útitervben, hogy ellátogatnánk a protonszinkrotronba.

— A protonszinkrotronba? — Kiitta a kávéját, és szeme körbejárt a helyiségben, mintha azt latolgatná, melyik pillanatban ugrassza talpra a csoportot. — Az földi terület. Nincs nyitva a turisták előtt.

— Úgy érti, a Hold-lakóknak is tilos terület?

— Ó, dehogy. Az ottdolgozók többsége Hold-lakó. De a szinkrotronban a földi kormányzat szabja meg a szabályokat. Tehát: nincs nyitva.

— Szeretném megnézni — mondta a férfi.

— Meghiszem azt… Maga szerencsét hozott nekem: egy darab étel sem esett a földre, egy árva turista sem esett utána. Felállt és így szólt:

— Hölgyeim és uraim, tíz percen belül indulunk. Kérem, a tányérjukat hagyják ott, ahol van. A mosdók vendégeink rendelkezésére állnak. Aztán elindulunk, hogy megtekintsük azokat az élelmiszeripari üzemeket, ahol az imént fogyasztottakhoz hasonló ételeket előállítjuk.

2

Selene lakása természetesen kicsi volt és szűk, de tekervényes. Panorámaablakaiban csillagképek változtak lassan, véletlenszerűen, bár a látványnak persze semmi köze nem volt a valósághoz. A három ablak mindegyikét sokszorosára fel lehetett nagyítani, ha Selene úgy kívánta.

Barron Neville utálta az ilyesmit. Legtöbbször gorombán kikapcsolta, és azt mondta:

— Hogy bírod? Senki mást nem ismerek, akinek ilyen rossz ízlése volna. Ilyen ködök, ilyen csillagnyalábok nem is léteznek.

Selene erre többnyire vállat vont, és hidegen annyit mondott:

— Mi az, hogy létezni? Honnan tudod, hogy a kintiek léteznek-e? Mellesleg bennem a szabadság és a mozgás érzetét kelti. Nem lehet ilyen élményem a saját lakásomban, ha akarom?

Ilyenkor aztán Neville mormogott valamit, és félszívvel kísérletet tett rá, hogy újra beállítsák a képet. Selene erre azt szokta mondani: — Hagyd.

A bútorzat sima ívű, a falakat tartózkodó színű, visszafogott, absztrakt díszítés fedte. Eleven dologra sem kép, sem jel nem utalt. — Az élővilág a Földé — szokta mondogatni Selene —, nem a Holdé.

Most, mikor belépett, ott találta, mint oly gyakran, Barron Neville-t. Ott feküdt a csillámló kereveten, egyik lábán szandál. A másik szandálja ott maradt, ahová hajította; vörös körömnyom volt a hasán, éppen a köldöke fölött, amit elgondolkodva vakargatott.

— Igyunk egy kávét, nem csinálsz, Barron? — mondta a nő, és egyetlen hosszú, kecses tekergőzéssel kicsusszant a ruhájából. Megkönnyebbült sóhajjal dobta a földre, aztán egyik lábujjával a sarokba rúgta. — Micsoda megkönnyebbülés kibújni belőle! Ez a munkám legrosszabb velejárója, úgy kell öltöznöm, mint egy földikének.

Neville a konyha sarkában volt. Nem is figyelt oda, sokszor hallotta már.

— Mi baj a vízellátásoddal? Alig működik.

— Igen? — kérdezte a nő. — Talán túl sokat használtam. Csak legyél türelemmel.

— Volt ma valami?

Selene vállat vont.

— Semmi különös. A szokásos taposómalom. Mint mindig, nézhettem őket, ahogy tipegnek, tettetik, hogy nem utálják az ételt, és töprengenek, hogy le kell-e majd venniük a ruhájukat. Micsoda gusztustalan lehetőség!

— Csaknem lettél prűd? — A két kis csésze kávét az asztalra tette.

— Ebben az esetben szükség van a prűdségre. Ráncosak, pety hüdtek, pocakosak, és tele vannak baktériummal. Nem érdekel, hogy voltak karanténban, tele vannak baktériummal… Nálad mi újság?

Barron megrázta a fejét. Sokkal erőteljesebb felépítésű volt, mint a Hold-lakók általában, és csaknem sötét réssé szűkült a szeme, mert folyton összehúzta. Ettől eltekintve arányos arcú, sőt feltűnően csinos — gondolta Selene.

— Semmi meglepő — válaszolt Neville. — Még mindig kivárunk, a megbízottak cseréje miatt. Látnunk kell, milyen ez a Gottstein. — Támaszthat nehézségeket?

— Nem többet, mint amennyi már van. Hisz mire képesek? Nem tudnak közénk szivárogni. Egy földikét nem lehet Hold-lakónak maszkírozni. — De mégsem volt jókedve.

Selene szürcsölt a kávéjából, és ravaszul nézett rá.

— Egyes Hold-lakók belül földikék is lehetnének.

— Hát igen, engem is érdekelne, melyikek. Néha arra gondolok, hogy nem lehet megbízni… Mindegy. Hihetetlenül sok időt vesztegettem a szinkrotronkutatásra, és nem jutottam sehova. Nincs szerencsém, mindenki elém sorol.

— Nyilván nem bíznak meg benned; meg is értem őket. Ha nem lopakodnál állandóan olyan összeesküvő módon…

— Én nem lopakodom! Nagyon szívesen kisétálnék a szinkrotronteremből örökre, de ettől kezdenének aztán igazán gyanakodni. Ha kibabráltál a vízellátásoddal, nem ihatunk még egy csésze kávét.

— Nem. De ha már erről van szó, te is segítettél pazarolni. Kétszer is itt tusoltál a múlt héten.

— Majd megadom. Nem tudtam, hogy számon tartod.

— Nem én tartom számon, hanem a víztartály.

A nő kiitta a kávéját, aztán elgondolkodva nézte az üres csészét. — Mindig pofákat vágnak miatta. Mármint a turisták. És nem tudom, miért. Nekem ízlik. Kóstoltál már földi kávét, Barron?

— Nem — mondta a férfi röviden.

— Én igen. Egy turista becsempészett néhány csomag valamit, amire az volt írva, nescafé. És megkínált, hogy én majd cserében… tudod… Azt hitte, tisztességes az alku.

— És megittad?

— Fura volt. Keserű és fémízű. Aztán azt mondtam neki, hogy a fajkeveredés ellentmond a Hold-törvényeknek, erre ő maga is keserű és fémízű lett.

— Sohasem mesélted. Mással nem próbálkozott?

— Nem kimondottan rád tartozik, de nem, nem próbálkozott. De ha próbálkozott volna is, avval a kifacsarodott gravitációs érzékével leröpítettem volna az I. folyosóig.

Aztán folytatta.

— Igaz is, ma felcsíptem egy másik földikét. Ragaszkodott hozzá, hogy mellém üljön.

— És mit ajánlott föl cserébe azért, hogy lefektessen, amit te finoman „tudod”-nak hívsz?

— Csak ült.

— És bámulta a melledet?

— Azért van, hogy bámulják, de nem bámulta. A névkártyámat nézte. Mellesleg mi közöd hozzá, miről fantáziál? A képzelet szabad, és én nem vagyok köteles megvalósítani. Mit tudod te, hogy én miről fantáziálok? Hogy lefeküdjek egy földivel? Mit gondolsz, hogyan mozog az, aki olyan gravitációs közegben van, amelyhez nincs hozzászokva? Nem mondom, hogy nem volt példa rá, de én soha nem próbáltam, és nem is hallottam semmi jót róla. Világos? Visszatérhetnék a földikére? Aki közel jár az ötvenhez? És aki húszéves korában sem lehetett túlzottan csinos? Viszont érdekes jelenség, meg kell adni.

— Rendben, nem érdekel a lelke. Mi van vele?

— A protonszinkrotron felől érdeklődött.

Neville talpra ugrott, majd himbálózott egy kicsit, ami ilyen heves mozdulat után elkerülhetetlen alacsony nehézkedés mellett. — Mit kérdezett a szinkrotronról?

— Semmit. Mit izgatod magad? Azt kérted, mondjak el a turistákról mindent, ami szokatlan, és ezt szokatlannak találtam. Eddig senki sem kérdezősködött a szinkrotronról.

— Rendben van. — Kis szünetet tartott, aztán higgadtabban kérdezte: — Miért érdekelte a szinkrotron?

— Halvány fogalmam sincs — mondta Selene. — Éppen csak megkérdezte, láthatná-e. Lehet, hogy olyan turista, aki érdeklődik a tudomány iránt. Amennyire meg tudom ítélni, trükk, ho felkeltse az érdeklődésemet.

— Azt hiszem, sikerült Hogy hívják?

— Nem tudom. Nem kérdeztem.

— Miért?

— Mert nem keltette föl az érdeklődésemet. Mit akarsz? Mellesleg a kérdése azt mutatja, hogy turista. Ha fizikus volna, nem kellene kérdezősködnie. Ott volna a helyszínen.

— Kedves Selene — mondta Neville —, hadd fogalmazzak egyszerűen. A jelen körülmények között a világon mindenki, aki a protonszinkrotron iránt érdeklődik, nekünk is érdekes, és tudni akarunk róla. És miért kellett téged kérdeznie? — Sietve a szoba másik végébe ment, meg vissza, hogy mintegy kimozogjon magából egy kis energiát. Aztán azt mondta: — Te vagy ennek a hülyeségnek a szakembere. Érdekesnek találod?

— Szexuálisan?

— Tudod, mire gondolok. Ne játssz velem, Selene!

Selene érezhető kelletlenséggel mondta:

— Érdekes, sőt felkavaró. De nem tudom, miért. Nem mondott semmit. Nem tett semmit.

— Érdekes, sőt felkavaró? Akkor megint találkozni fogtok.

— És mit csináljak?

— Honnan tudnám? A te dolgod. Tudd meg a nevét, tudj meg róla, amit csak lehet! Van eszed, használd egy kicsit szemtelenebbül a változatosság kedvéért!

— Aha — mondta a nő. — Felsőbb utasítás. Rendben.

3

Semmiképpen nem lehetett megkülönböztetni a megbízott lakását a többi Holdlakóétól a méretei alapján. A Holdon nem volt hely, még a földi tisztségviselők számára sem; a helypazarlás luxusa nem létezett, még mint az anyabolygó szimbóluma sem. Amint azt a minden egyebet elsöprő tényt sem lehetett megváltoztatni, még a legnagyobb földi ember tiszteletére sem, hogy a gravitáció kisebb, és a felszín alatt kell élni.

— Az ember még mindig a környezetének teremtménye — sóhajtott Luiz Montez. — Két éve a Holdon vagyok. Voltak idők, mikor megkísértett a vágy, hogy itt maradjak, de telnek az évek. Most múltam negyven, és ha valaha vissza akarok menni a Földre, most kell visszamennem. Néhány év múlva képtelen volnék újra alkalmazkodni a teljes gravitációhoz.

Konrad Gottstein csak harmincnégy éves volt, és ha lehet, még fiatalabbnak látszott. Széles, kerek, erős vonású arca volt, amilyet hiába keresnénk a Hold-lakók között, olyasféle, amilyet a Hold-lakó karikaturisták a földikéknek rajzolnának. Nem volt erős felépítésű — nem érte meg erős embert küldeni a Holdra —, a feje túl nagynak is látszott a testéhez képest.

— Miért mentegetőzik? — kérdezte (bolygóközi nyelven beszélt, érezhetően más kiejtéssel, mint Montez).

— Mert kell — mondta Montez. Míg Gottstein arca alapvetően jókedvűnek látszott, Montez arcát a hosszú, vékony ráncok csaknem mulatságosan tragikussá tették. — Mentegetőznöm kell két értelemben is. Zavar, hogy el kell hagynom a Holdat, hisz oly vonzó, izgalmas világ. És zavar ez a zavarom is, szégyellem, hogy nincs kedvem vállalni a Föld terheit, a gravitációt meg mindent.

— Hát igen, nehéz lesz újra fölvenni azt az öt hatodot — mondta Gottstein. — Csak néhány napja vagyok itt, a Holdon, de úgy találom, egyhatodnyi gravitáció tökéletesen megfelel.

— Majd megváltozik a véleménye, mikor jelentkezik a székrekedés, és jön az ásványolajos étrend — mondta Montez sóhajtva —, bár az is elmúlik. De ne képzelje, hogy utánozhatja a gazella könnyedségét, csak mert könnyűnek érzi magát. Az már külön művészet.

— Értem.

— Csak hiszi, hogy érti, Gottstein. Látta már a kengurujárást, ugye? — Televízióban.

— Az nem adja ugyanazt az élményt. Meg kell próbálnia. Az a pontos módja annak, hogyan kell gyorsan közlekedni vízszintes felületen. A két láb egyszerre lendül hátra, és ezáltal előrelendíti az embert, éppen úgy, mint a Földön. A két láb még a levegőben előrelendül és újra lendít, még mielőtt földet érne, és így tovább. Maga a mozgás földi mértékkel mérve lassúnak tűnik, mivel csak kis gravitációt kell legyőzni, viszont minden egyes ugrás meghaladja a húsz lábat, és minimális izomerőre van szükség ahhoz, hogy a levegőben maradjon — ha volna levegő. Olyan érzése lesz, mintha repülne.

— Megpróbálta? Sikerült?

— Megpróbáltam, de földi ember nem csinálhatja tökéletesen. Nekem egyszer öt ugrás sikerült egymás után; ez elég volt, hogy érezzem, miről van szó, és még többet kívánjak, de aztán szükségképpen hiba csúszik a számításba, megbomlik az összhang, jön a botlás, és csúszunk vagy fél mérföldet. A Hold-lakók udvariasak. Soha nem nevetik ki az embert. Persze könnyű nekik. Gyerekként kezdik, és baj nélkül megtanulják.

— Ez az ő világuk- mondta Gottstein kuncogva. — Gondolja csak meg, mi lenne belőlük a Földön!

— Ők nem kerülnek a Földre. Alkalmatlanok rá. Gondolom, ez a mi előnyünk. Mi választhatunk a Föld és a Hold között. Ők csak a Holdon élhetnek. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, mert összekeverjük a Hold-lakókat a vándlizókkal.

— Mikkel?

— Így nevezik azokat a bevándorlókat, akik a Földről jöttek, és hosszabb-rövidebb ideig a Holdon élnek, de a Földön születtek és ott is nőttek fel. A bevándorlók természetesen vissza tudnak térni a Földre, de a valódi Hold-lakóknak sem a csontrendszerük, sem az izomzatuk nem bírja ki a Föld vonzóerejét. Volt néhány tragédia is emiatt a Hold korai történelmében.

— Valóban?

— Persze. Az emberek visszamentek a gyermekeikkel. Pedig azok már a Holdon születtek. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről is. Megvoltak a magunk válságai, és az a néhány gyermek, aki meghalt, a 20. század végén bekövetkezett hatalmas tömegkatasztrófák és következményeik mellett nem látszott igazán fontosnak. Itt a Holdon azonban a Föld vonzóerejének áldozatul esett minden Hold-lakóról megemlékeznek. Gondolom, ez segít nekik, hogy úgy érezzék, külön világot alkotnak.

— Azt hittem — mondta Gottstein —, mindent közöltek velem a Földön. De látom, sok tanulnivalóm maradt.

— Lehetetlen mindent megtudni a Holdról a Földön. Ezért ugyanolyan teljes írásos jelentést hagyok itt önnek, mint az elődöm nekem. Úgy fogja érezni, hogy a Hold varázslatos hely, de bizonyos mértékig gyötrelmes is. Kétlem például, hogy a Földön evett volna holdbéli szokásos ételt; ha a leírás alapján indul el, koránt sincs felkészítve a valóságra. De meg fogja tanulni, hogy szeresse. Nagyon rossz politika földi termékeket szállíttatni ide. Helyi gyártmányú ételt és italt kell fogyasztanunk.

— Ön két éven keresztül csinálta, azt hiszem, én is túl fogom élni. — Nem csináltam állandóan. Időnként jár a földi szabadság. Kötelező. Biztos vagyok benne, hogy ezt is közölték. — Persze — mondta Gottstein.

— Bármennyit tornázik is itt, néha alá kell vetnie magát a teljes gravitációnak, hogy emlékeztesse a csontjait és az izmait, milyen is az. És ha visszalátogat a Földre, enni fog. Bár alkalmanként be is csempésznek élelmiszert.

— Természetesen gondosan megvizsgálták a csomagomat — mondta Gottstein. — De később kiderült, hogy egy marhahúskonzerv a kabátom zsebében maradt. Elkerülte a figyelmemet. A vizsgálótisztekét is.

Montez lassan elmosolyodott, és habozva így szólt:

— Arra gyanakszom, fel akarja ajánlani a felét.

— Nem — mondta töprengve Gottstein, és nagy, gombóc orrát fintorgatta —, azt akartam mondani a rendelkezésemre álló teljes tragikus pátosszal „Tessék, Montez úr, fogadja el az egészet. Te nagyobb szükséget szenvedet benne.” — Botladozó nyelvvel próbálta mindezt elmondani, hiszen a tegeződést ritkán használták a bolygóközi nyelvben.

Montez még szélesebben mosolygott, aztán eltűnt arcáról a mosoly. Megrázta a fejét.

— Nem. Egy héten belül annyi földi ételt ehetek, amennyit csak bírok. Maga nem. Földi falathoz igen ritkán jut majd a következő néhány év során, tehát túl soká bánkódnék a mostani negylelkűségén. Tartsa meg az egészet… Ragaszkodom hozzá. Különben utólag érdemelném ki az utálatát. — Komolynak látszott. Kezét Gottstein vállára tette, és a szemébe nézett.

— Mellesleg — mondta —, van itt még valami, amiről beszélni akarok magával, de halogattam, mert nem tudtam, hogyan közelítsük meg a témát. És ez az ételügy csak arra volna jó, hogy tovább halogassuk.

Gottstein félrerakta a földi konzervet. Arca semmiképpen sem tudta átvenni a másik komolyságát, de a hangja súlyos volt és komoly.

— Van valami, amit nem tudott az üzeneteibe foglalni, Montez?

— Van valami, amit megpróbáltam beléjük foglalni, Gottstein, de mivel nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, és a Föld vonakodott felfogni, mire gondok, a végén nem kommunikáltunk. Maga talán jobban csinálja majd; remélem, hogy jobban. Többek között azért sem kértem kiküldetésem meghosszabbítását, mert nem vállalhattam tovább a felelősséget ezért a kommunikációképtelenségért.

— Komoly beszéd.

— Bár még komolyabban beszélhetnék! Őszintén, a dolog egyelőre inkább ostobán hangzik. Csak tízezernyi ember él a Holdon. Kevesebb mint a fele született Hold-lakó. Akadályozza őket az erőforrások hiánya, a tér hiánya, az ellenséges, vad világ, és mégis… és mégis…

— Mégis? — mondta bátorítólag Gottstein.

— Folyik itt valami — nem tudom pontosan, mi —, ami veszedelmes lehet.

— Hogyan lehetne veszedelmes? Mit tehetnek? Csak nem üzennek hadat a Földnek? — Gottstein szája szélén mosoly vibrált.

— Na, nem. A dolog kényesebb ennél. — Montez az arca elé emelte a kezét, ingerülten dörzsölte a szemét. — Szeretnék őszintén beszélni. A Föld elveszítette a bátorságát.

— Mit jelentsen ez?

— Maga milyen szót használna? Körülbelül a holdbeli telep alapításakor esett át a Föld a Nagy Krízisen. Nem kell beszélnem róla. — Nem. Nem kell — mondta undorral Gottstein.

— Lakosainak száma a hatmilliárdos csúcsról visszaesett kétmilliárdra.

— Ez csak jó a Földnek, nem igaz?

— Ó, kétségkívül, bár szerettem volna, ha jobb módszer adódik rá. De mi maradt utána? Állandósult bizalmatlanság a műszaki tudományokkal szemben, óriási tehetetlenség, a kockázatvállalás teljes hiánya, félelem a változásokkal járó mellékhatásoktól. Lemondtak a nagy és talán veszélyes erófeszítésekről, mert jobban féltek a veszélytől, mint amennyire a nagyságot áhították.

— Úgy veszem észre, a genetikai tervezésről beszél.

— Az volta legszembetűnőbb eset, de korántsem az egyetlen — mondta keserűen Montez.

— Őszintén szólva nem tudom felizgatni magam azon, hogy lemondtak a genetikai tervezésről. Melléfogás volt.

— Elvesztettük a szervezett intuíció lehetőségét.

— Soha nem volt rá bizonyíték, hogy a szervezett intuíció kívánatos volna, és meglehetősen igazoltnak látszik, hogy nem kívánatos. De mellesleg, miben érinti mindez a Holdon lévő telepet? Amely nyilván nem tekinthető a földi stagnálás jelének.

— De — mondta nyomatékosan Montez. — A Holdon lévő telep a mi másnaposságunk; a krízis előtti időszak utolsó maradványa; mintegy utolsó elkeseredett rohama az emberiségnek a nagy visszavonulás előtt.

— Túldramatizálja, Montez.

— Nem hinném. A Föld visszavonult. Az emberiség visszavonult mindenütt, kivéve a Holdat. A Holdon lévő telep az emberiség határőrhelye. Nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is. Itt a világ körül nincs az életnek az a sérülékeny hálója, itt nincs az a komplex környezet, amelynek kényes egyensúlyát ki lehetne billenteni. A Holdon minden, ami az ember javát szolgálja, emberi gyártmány. A Holdon olyan világ épül a kezdet kezdetétől, amelyet az ember konstruált. Nincsen múlt.

— Igen?

— A Földön elférfiatlanodtunk, mert visszavágyódtunk egy olyan pásztori múltba, amely sohasem létezett, de ha volt is, soha nem képes újra létrejönni. A krízis folyamán az ökológiát sok tekintetben szétverték, és nekünk a maradványaival kell kezdenünk valamit, tehát nagyon meg vagyunk ijedve, nagyon… A Holdon nincs múlt, amely után vágyakozni, melyről álmodozni lehetne. Csak egy irány van: előre.

Úgy látszott, Montezt tűzbe hozták a saját szavai. Így folytatta:

— Gottstein, én két éven át figyeltem, és maga még tovább fogja figyelni. Tűz van a Holdon, nyugtalan lobogás. Terjeszkednek minden irányban. Fizikai értelemben is. Minden hónapban új folyosókat nyitnak, új lakóhelyeket létesítenek, új népesség számára teremtenek helyet. Új és új erőforrásokat fedeznek föl. Új építőanyagokat találnak, új ivóvízforrásokat, új, speciális ásványlelőhelyeket. Egyre több napelemállomást alapítanak, megnagyobbítják az elektronikus gyáraikat. Gondolom, tudja, hogy ez a tízezer Hold-lakó adja a Föld mikroelektronikai és biokémiai termelésének javát.

— Tudom, jelentős részét.

— A Föld a kényelme végett önmagának is hazudik. A Hold adja a legfőbb részt. A jelenlegi ütem szerint már a közeli jövőben az egyedüli termelő lesz. Intellektuálisan is növekszik, Gottstein. Úgy érzem, nincs a Földön olyan okos, természettudományok iránt érdeklődő fiatal, aki ne álmodozna időnként vagy nemcsak időnként arról, hogy egy nap eljön a Holdra. A Földön hátrál a technológia, a Holdon történnek a dolgok.

— A protonszinkrotronra utal, ugye?

— Az csak egy példa. Mikor építettek utoljára szinkrotront a Földön? Ez a legnagyobb és legdrámaibb példa, de nem a legfontosabb. Ha tudni akarja, mi a legfontosabb tudományos létesít-mény a Holdon…

— Akkora titok, hogy eddig nem mondhatta?

— Nem. Annyira szembetűnő, hogy senki sem veszi észre. A tízezer agyról beszélek. Arról, hogy a tízezer legjobb emberi agyat itt találni. Tízezer egymással szoros kapcsolatban álló, természettudományos érzelmi és értelmi szálakkal összefűzött emberi agy van itt.

Gottstein mocorogni kezdett, előbbre akarta húzni a székét. Oda volt rögzítve a padlóhoz, s abbeli igyekezetében, hogy elhúzza, egyszerre csak kirepült belőle. Montez kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.

Gottstein elpirult:

— Bocsánat.

— Hozzá kell szoknia a gravitációhoz.

— De nem festi túl sötétre a képet? — kérdezte Gottstein. A Föld mégsem tudatlan bolygó. Mi fejlesztettük ki az elektronszivattyút. Ez tisztán földi vívmány. Egyetlen Hold-lakónak sincs része benne.

Montez megrázta a fejét, és motyogott valamit az anyanyelvén, spanyolul. Eléggé izgatottnak hangzott. Majd azt mondta:

— Találkozott valaha Frederick Hallammel?

Gottstein mosolygott.

— Ami azt illeti, találkoztam vele. Az Elektronszivattyú Atyja. Azt hiszem, ezt a mondatot a mellére tetováltatta.

— A mosolya és az utóbbi megjegyzése is az én álláspontomat igazolja. Gondolja meg: lehet-e olyan ember, mint Hallam, az Elektronszivattyú Atyja? A gondolkodni lusta tömeg beveszi ezt a sztorit, de valljuk be: az elektronszivattyúnak nincs atyja. A paraemberek, azok a lények ott, a parauniverzumban, akárkik legyenek is, ők fedezték föl a szivattyút Hallam eszköz volt a kezükben, véletlen eszköz. Az egész Föld az ő véletlen eszközük.

— Elég okosak voltunk, hogy előnyt szerezzünk a kezdeményezésükből.

— Persze. A tehenek is elég okosak, hogy megegyék a szénát, amelyet eléjük raknak. A szivattyú nem annak a jele, hogy az ember előre nézne. Épp fordítva.

— Ha a szivattyú hátrafelé tett lépés, én csak üdvözölni tudom ezt a hátrálást. Nem tudnék mihez kezdeni nélküle.

— Ki tudna? Ez a lényeg: a szivattyú éppen megfelel a Föld jelenlegi állapotának. Végtelen energia, nulla költség, leszámítva a fenntartást, amellett nulla környezetszennyezés. De a Holdon nincs elektronszivattyú.

— Gondolom, nincs szükségük rá — mondta Gottstein. — A napelemek biztosítják, amire a Hold-lakóknak szükségük van. Végtelen energia, nulla költség, leszámítva a fenntartást, amellett nulla környezetszennyezés. Nem ez a litánia?

— Valóban, de a napelemek teljes egészében emberi munkával készültek. Ezt akartam bizonyítani. Terveztek elektronszivattyút a Holdra is, üzembe is helyezték.

— És?

— Nem működött. A paralények nem fogadták el a volfrámot, Nem történt semmi.

— Nem tudtam. Miért nem fogadták el?

Montez felhúzta a szemöldökét, és jelentőségteljesen vállat vont:

— Honnan lehetne tudni? Feltételezhetjük azt is, hogy a paralények olyan világon élnek, amelynek nincs kísérőbolygója, így nincs elképzelésük arról, milyen lehet két egymáshoz közel keringő külön, lakott világ — tehát ha már találtak egy lakott bolygót, nem kell másikat keresni. Ki tudja? — A lényeg, hogy a paralények nem haraptak rá, és mi semmit sem tudtunk csinálni nélkülük.

— Mi magunk — ismételte Gottstein elgondolkodva. — Ezen, ugye, a földi embereket érti?

— Igen.

— És a Hold-lakók?

— Nem voltak beavatva.

— Érdekelte őket?

— Nem tudom. Itt kezdődik a bizonytalanságom, sőt a félelmem. A Hold-lakók — különösen a bennszülött Hold-lakók — nem úgy éreznek, mint a földi ember. Nem tudom, mik a terveik, mik a szándékaik. Nem tudom kitalálni.

Gottstein elgondolkodva nézett rá.

— De hát mit csinálhatnának? Van valami oka, hogy föltételezze: szándékukban áll kárt okozni? Egyáltalán, ha akarnák is, tudnának kárt okozni a Földnek?

— Nem tudok válaszolni. Vonzó és intelligens emberek. Úgy látom, valódi gyűlöletet, valódi haragot, sőt még valódi félelmet sem képesek érezni. De talán csak én látom így. Az zavar a legjobban, hogy nem tudom.

— A Holdon működő tudományos berendezéseket a Föld irányítja, azt hiszem.

— Pontosan. A protonszinkrotront. A Földdel ellentétes oldalon a rádióteleszkópot, A háromszáz hüvelykes optikai teleszkópot. Az összes nagy berendezést, amit ötven évvel ezelőtt itt munkába állítottak.

— És azóta mi történt?

— Nagyon kevés olyasmi, amit földi emberek csináltak. — És a Hold-lakók?

— Nem tudom. Tudósaik mind ott dolgoznak a nagy intézményekben, de egyszer ellenőriztem az időkártyáikat. Lyukak vannak rajtuk.

— Lyukak?

— Meglehetősen sok időt töltenek a nagy intézményeken kívül; mintha a saját laboratóriumaikban dolgoznának.

— Hát, ha minielektronikai készülékeket csinálnak, és finom biokémiai készítményeket, nem ez az ésszerű?

— De… Nem tudom, Gottstein. Félek, hogy nem tudok eleget. Meglehetősen hosszú szünet következett. Gottstein szólalt meg: — Úgy veszem ki, Montez, azért mondta el mindezt, hogy legyek óvatos, és próbáljam meg kitudni, mit csinálnak.

— Körülbelül erről van szó — mondta bánatosan Montez. — De nem tudja, csinálnak-e egyáltalán valamit. — Érzem, hogy csinálnak.

— Mindenesetre furcsa — mondta Gottstein — Le kellene beszélnem magát erről a riadt miszticizmusról, de azért furcsa… — Mi furcsa?

— Ugyanazzal az űrhajóval, amellyel én érkeztem a Holdra, valaki mást is hoztak. Úgy értem, egy nagy csoport jött, de az egyik arc beindított valamit a fejemben. Nem beszéltem vele. Nem volt rá alkalmam — aztán hagytam az egészet. De ez a mostani beszélgetésünk eszembe juttatta…

— Igen?

— Egyszer tagja voltam egy, az elektronszivattyúval foglalkozó bizottságnak. A biztonság kérdéseiről volt szó. — Gottstein kissé elmosolyodott. — A Föld elveszítette a bátorságát, maga mondta. Folyton a biztonság miatt vagyunk idegesek, az pedig fontos dolog, akár elvesztettük a bátorságunkat, akár nem, a fenébe is. Már nem emlékszem a részletekre, de azon a meghallgatáson láttam azt az arcot, amelyet most az úrhajón.

— Van jelentősége, úgy gondolja?

— Nem vagyok biztos benne. Azt az arcot valami felkavaró dologgal társítom. Ha tovább gondolkodom, talán eszembe jut. Mindenesetre szerezhetnék egy utaslistát, és megnézhetném, nem mond-e valamit az egyik név. Baj van, Montez, maga beindította az agyamat.

— Egyáltalán nem baj — mondta Montez. — Örülök neki. Ami pedig azt az embert illeti, lehet, hogy közönséges turista, és két hét múlva elmegy innen — de mindenesetre örülök, hogy elgondolkodtattam…

Gottstein szemmel láthatólag nem figyelt rá.

— Fizikus vagy más efféle — mormogta. — Biztos vagyok benne; és valami veszéllyel kapcsolatos.

4

— Helló — mondta Selene vidáman.

A földi férfi megfordult. Szinte azonnal fölismerte. — Selene! Nem tévedek? Selene!

— Igen! Pontosan ejtette ki a nevemet. Jól érzi magát? A földi férfi komolyan válaszolta:

— Nagyon. Tudatára kell ébrednem, milyen egyedülálló évszázadban élünk. Nem is olyan régen ott voltam a Földön, belefáradtam a munkámba, belefáradtam magamba. Akkor arra gondoltam, száz évvel ezelőtt egyetlen módja lett volna, hogy elhagyjam a Földet: ha meghalok; de most — elmehetek a Holdra is. — Minden valódi vidámság nélkül elmosolyodott.

— És boldogabb, hogy a Holdon van? — kérdezte Selene.

— Egy kicsit. — Körülnézett. — Most nem kell egy csomó turistára vigyáznia?

— nem, ma nem — válaszolta a nő kedvesen. — Szabadnapom van. De, ki tudja, kivehetek kettőt-hármat is. Nagyon unalmas munka.

— Milyen kár, hogy rögtön egy turistába botlik még a szabadnapján is.

— Nem botlottam. Kerestem magát. És elég nehezen találtam meg. Nem kellene egyedül bóklásznia.

A földi férfi érdeklődéssel nézett rá.

— Miért keresett? Odavan a földi férfiakért?

— Nem — mondta a nő könnyed őszinteséggel. — Viszolygok tőlük. Elméletileg sem szeretem őket, és mivel a munkám összeköt velük, még rosszabb.

— Mégis megkeresett. És nincs rá mód e Földön, akarom mondani e Holdon, hogy meggyőzzön: fiatal vagyok és csinos.

— Még ha az volna, sem segítene. A földi férfiak nem érdekelnek, erről mindenki tud, csak Barron nem.

— Akkor miért keres?

— Hát mert más módon is lehet valaki érdekes, és Barron számára maga az.

— Ki az a Barron? A barátja? A fiúja?

Selene elnevette magát.

— Barron Neville. Rég túl van azon, hogy fiú legyen, és sokkal több, mint a barátom. Néha szeretkezünk, ha kedvünk van hozzá. — Erre gondoltam. Van gyermekük?

— Egy fiam van. Tízéves. Legtöbb idejét a fiúk körletében tölti. Hogy megtakarítsam magának a következő kérdést: nem Barrontól van. Szeretnék egy másik gyereket is, ha még együtt leszünk, tőle; ha engedélyeznek még egy gyereket — bár majdnem biztos vagyok benne, hogy engedélyezik.

— Nagyon őszinte.

— Amit nem tartok titoknak, abban természetesen. Nos, mit szeretne csinálni?

Tejfehér sziklafolyosón sétáltak, melynek fényes felületét a Hold-kőzet apró, fénytelen darabjaival díszítették: ezek borították a Hold szinte egész felületét. A nő lábán szandál volt; amellyel alig érintette a talajt, a férfi magas sarkú csizmát viselt, amelynek nehezéke segítségül némi súlyt adott lépteinek. Különben kínszenvedést jelentett volna a járás. A folyosó egyirányú volt. Néha nesztelenül elsiklott mellettük egy-egy villanyautó.

— Hogy most mit szeretnék csinálni? — mondta a földi férfi. — Ez felhívás keringőre. Nem akar megállapítani valamilyen határértéket, nehogy a válaszom akaratlanul megsértse?

— Maga fizikus?

A földi férfi habozott a válasszal.

— Miért kérdi?

— Csak hogy halljam a válaszát. Tudom, hogy fizikus.

— Honnan?

— Senki sem használja azt a kifejezést, hogy „határértéket megállapítani”, hacsak nem fizikus. Különösen, ha a Holdon mindenekelőtt a protonszinkrotront akarja megtekinteni.

— Akkor ezért keres, mert fizikusnak látszom?

— Ezért küldött Barron, hogy megkeressem. Mert ő fizikus. Én azért jöttem, mert elég szokatlan földi férfinak találom.

— Milyen tekintetben?

— Nem lesz nagyon hízelgő, ha hízelgésre vadászik. Úgy látom, nem kedveli a földieket.

— Honnan tudja?

— Figyeltem, hogyan nézi á többieket a partin. Mellesleg egyébként is megérzem. Azok a földikék, akik nem szeretik a földikéket, a Holdon szoktak maradni. És ezzel visszatértünk az eredeti kérdéshez. Mit szeretne csinálni? Ami pedig a határérték-megállapítást illeti, az idegenvezetés a határ.

A földi férfi élesen nézett rá.

— Ez sajátságos, Selene. Magának szabadnapja van. A munkája elég unalmas vagy elég utálatos ahhoz, hogy boldogan kihagyjon egy napot vagy akár kettőt-hármat. És akkor azt választja, hogy idegenvezetőként velem töltse a szabadnapját. Csak mert valami kicsit érdekli.

— Barront érdekli. Ő most el van foglalva, és mit árt, ha én szórakoztatom magát, míg el nem készül… De maga amúgy is más. Nem látja, mennyire más? Munka közben pár tucat földikét terelgetve… Nem baj, hogy így mondtam?

— Mondom így én is.

— Mert földi. Vannak földiek, akik csúfnévnek tartják, és meg vannak bántva, ha a Hold-lakók így beszélnek róluk.

— A holdikák?

Selene elpirult.

— Igen. Ennyit erről.

— Akkor a legjobb volna, ha egyikünk sem lovagolna szavakon. A munkájáról beszélt.

— Hát a munkám során vannak azok a földikék, akikre vigyáznom kell, nehogy kitörjék a nyakukat, akiket ide-oda kell hurcolásznom, akiknek kis beszédeket kell tartanom, hogy előírás szerint egyenek, igyanak és lépkedjenek. Megnézik a kedvenc kicsi látványosságaikat, intézik a kedvenc kicsi intéznivalóikat, én pedig szörnyen udvarias és anyáskodó vagyok velük, hisz kötelességem.

— Borzasztó — mondta a földi férfi.

— De maga meg én azt csinálunk, amit akarunk. Remélem tehát, hogy megragadja a kínálkozó lehetőséget, és nem kell vigyáznom rá, mit mondok.

— Már mondtam, nyugodtan becézzen földikének.

— Rendben van. Most önként, a szabadidőmben dolgozom. Mit szeretne csinálni?

— Nagyon könnyű válaszolnom. Meg akarom nézni a protonszinkrotront.

— Nem megy. Talán Barron meg tudja szervezni, ha majd találkozott vele.

— Nos, ha nem láthatom a szinkrotront, nem tudom, mi látnivaló van még. Tudom, a túlsó oldalon ott a rádióteleszkóp, de nem hiszem, hogy bármi újdonsággal szolgálna. Majd maga megmondja, mi az, amit egy átlag turista nem lát.

— Egy csomó minden. Ott vannak az algatelepek, nem azok az antiszeptikus élelmiszerüzemek, amelyeket már látott, hanem maguk a farmok. Bár a szag kicsit erős, és nem hinném, hogy egy földike… földi férfi különösen étvágygerjesztőnek találná. A földiek úgyis meg vannak akadva az ennivalóval.

— Meglepő? Kóstolt már földi ételt?

— Voltaképpen nem. De valószínűleg nem is ízlene. Minden attól függ, mihez vagyunk szokva.

— Én is azt hiszem — mondta nagy sóhajjal a földi férfi. — Ha megkóstolna egy igazi marhaszeletet, torkán akadna a zsír meg a rost.

— Kimehetünk a peremvidékre, ahol új folyosókat fúrnak a kőzetbe, de akkor speciális védőöltözetet kell vennie. Aztán a gyárak…

— Válasszon maga, Selene!

— Jó, csak mondjon meg valamit becsületesen!

— Nem ígérhetem meg, amíg nem hallom a kérdést.

— Azt mondtam, hogy azok a földikék, akik nem szeretik a földikéket, itt maradnak a Holdon. Nem javított ki. Maga is itt szándékszik maradni?

A földi férfi ránézett ormótlan csizmája orrára. Azt mondta:

— Selene, nagy nehézségembe került, hogy vízumot kapjak a Holdra. Azt mondták, túl idős vagyok az utazáshoz, és ha egy kis időt itt töltök, esetleg nem térhetek vissza. Így hát azt mondtam nekik, hogy végleg itt szándékozom maradni.

— Csak nem hazudott?

— Akkor még nem volt biztos. De azt hiszem, itt fogok maradni. — Gondolom, még sokkal kevésbé lettek volna készségesek, ha tudják.

— Miért?

— A földi hatóságok nem nagyon szeretnek fizikusokat végleg ideengedni.

A földi férfi ajka megrándult.

— Ebben a tekintetben nem voltak gondjaim.

— Nos, ha közénk akar tartozni, akkor meg kell látogatnia a tornatermet. A földikék gyakran szeretnék megnézni, de mi általában nem biztatjuk őket Bár nincs kifejezetten tiltva. A bevándorlók, az már egészen más tészta.

— Miért?

— Egyrészt, mert meztelenül vagy majdnem meztelenül végezzük a gyakorlatokat. Miért is ne? — A hangja kicsit szomorúan csengett, mintegy a sokszor elismételt védekezés miatt. — A hőmérséklet ellenőrizve, a környezet tiszta. Csakhogy bárhol, ahová a földiek eljutnak, a meztelenség zavaróvá válik. Némelyik megbotránkozik, némelyik izgalomba jön, van, aki egyszerre érzi a kettőt. Nos, nem öltözhetünk fel a kedvükért a tornateremben, de nem is kellemes, ha ott vannak, így hát távol tartjuk őket.

— És a bevándorlók?

— Hozzá kell szokniuk. A végén ők is ledobják a ruhájukat. És sokkal nagyobb szükségük van a tornateremre, mint a született Hold-lakóknak.

— Becsületes leszek magával, Selene. Ha női meztelenséggel találkozom, én is izgalmat érzek. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne érezzem.

— Hát akkor izguljon — mondta közönyösen a nő —, de magában! Rendben?

— Nekünk is le kell vetkőzni? — nézett rá vidám érdeklődéssel.

— Mint nézőknek? Nem. Megtehetjük, de nem kötelező. Maga kényelmetlenül érezné magát, ha ennyire az elején megtenné, és nem volna túlságosan inspiráló látvány a mi számunkra sem… — Maga aztán nem udvariaskodik!

— Miért, az volna? Legyen őszinte! Ami meg engem illet, nem kívánom magát külön izgalmaknak kitenni. Így hát mind a ketten maradjunk csak felöltözve.

— És nem fognak tiltakozni? Az ellen, hogy én mint kevéssé inspiráló külsejű földike jelen legyek?

— Ha ott vagyok magával, akkor nem.

— Rendben van, Selene. Messze van?

— Már ott is vagyunk. Itt kell átmenni.

— Aha, szóval egész idő alatt azt tervezte, hogy ide jövünk. — Gondoltam, érdekes lesz.

— Miért?

Selene hirtelen elmosolyodott.

— Csak úgy gondoltam.

A földi férfi megrázta a fejét.

— Kezdem azt hinni, hogy maga sohasem gondol valamit csak úgy. Hadd találgassak! Amennyiben szándékomban áll, hogy a Holdon maradjak, időről időre tornáznom kell, hogy az izmaimat, a csontjaimat, összes szervemet megfelelő kondícióban tartsam.

— Így van. Mindannyian így teszünk, de a földi bevándorlók különösen. Egyszer a torna mindennapi munkája lesz. Beléptek, és a földi férfi meglepődve nézett szét.

— Ez az első olyan helyiség, amelyik hasonlít a földi párjához. — Miben hasonlít?

— Nagy. Nem gondoltam volna, hogy ekkora helyiség is létezik a Holdon. Íróasztalok, irodagépek, nők az íróasztaloknál…

— Csupasz mellű nők — mondta komolyan Selene. — Ez nem hasonlít a Földre, megengedem.

— Van egy csúszdánk is, meg egy liftünk is a földikék számára.

Sok az emelet. De várjon…

Odament az egyik nőhöz, aki ott ült a közeli asztalnál, csöndes, sietős hangon megbeszélt vele valamit, míg a földi férfi barátságos kíváncsisággal tekingetett körbe.

Selene visszatért:

— Minden rendben. Még mérkőzést is látunk. Nagyon jó mérkőzést: ismerem a csapatokat.

— Imponál ez a helyiség. Komolyan.

— Ha még mindig a méreteiről beszél, korántsem elég nagy. Három tornatermünk van. Ez a legnagyobb.

— Nekem tetszik, hogy a Hold spártai körülményei között megengedhetik maguknak, hogy ennyi teret szánjanak hiábavalóságokra.

— Hiábavalóság? — Selene hangja sértődötten csengett. — Miért gondolja, hogy hiábavalóság?

— Mérkőzés, azt mondta. Játék.

— Ha akarja, hívja játéknak. A Földön a sportot tízen csinálják, tízezren meg nézik. Nem úgy a Holdon: amit maga hiábavalóságnak néz, az nagyon is szükséges nekünk.,. Erre… liften megyünk, lehet, hogy várni kell egy kicsit.

— Remélem, nem haragszik.

— Nem haragszom igazán, de megértőbbnek kell lennie. Maguk, földi emberek hárommillió év alatt alkalmazkodtak a földi gravitációhoz, amióta az élet kikúszott a vízből a szárazföldre. Ha nem tornáznak is, elboldogulnak. Nekünk alig volt időnk, hogy alkalmazkodjunk a Hold nehézségi erejéhez.

— Eléggé másnak is látszanak.

— Ha valaki a Hold gravitációja mellett született és nevelkedett, a csontja és az izmai természetesen kevésbé masszívak, mint a Földön volnának, de ez még semmi. Nincsen olyan testi funkciónk, akármilyen finom legyen is, emésztés, hormonális rendszer, bármi, ami ne alkalmazkodott volna rosszul az itteni gravitációhoz, és ne igényelné, hogy szabályszerűen gyakoroltassuk. Meg lehet szervezni ezt a gyakorlást úgy, hogy mókás játéknak hasson, de attól még nem hiábavaló… Itt a lift.

A földi férfi egy pillanatra visszahőkölt, de Selene meglehetős türelmetlenséggel szólt rá, mintha még mindig füstölögne benne az önvédelmi kényszer.

— Gondolom, azt akarja mondani, hogy ez inkább fonott kosárra hasonlít. Minden földi ember ezt mondja. A Hold nehézségi erejéhez nem kell erősebb.

A lift lassan ereszkedett lefelé. Csak ők ketten voltak benne. — Gyanítom, nem sokan használják — mondta a földi férfi. Selene újra elmosolyodott.

— Igaza van. A kézicsúszda sokkal népszerűbb és élvezetesebb. — Mi az?

— Pontosan az, ami a neve… Itt is vagyunk. Csak két emeletet kellett lejönnünk. A kézicsúszda függőleges cső, amelyen az ember lehullik, csak a kezével fékez a fokokon. A földikéket nem biztatjuk, hogy kipróbálják.

— Kockázatos?

— Önmagában nem. Le is lehet mászni rajta, mintha létra lenne. De vannak fiatalok, akik nagy sebességgel hullanak lefelé, és a földikék nem nagyon tudják, hogyan térjenek ki az útjukból. Az összeütközés meg mindig kellemetlen. De maga előbb-utóbb ezt fogja használni. Amit most lát, voltaképpen az is egy nagy kézicsúszda, amit a szerteleneknek terveztek.

Odavezette egy körbefutó korláthoz, melynél különböző egyének beszélgettek. Mindannyian többé-kevésbé meztelenül. Általában szandált viseltek, és erszény lógott az egyik vállukról. Némelyikükön sort volt. Egyikük valami zöldes habarékot evett kanállal egy tartályból.

A földi férfi kissé elfintorította az orrát, mikor elhaladt az illető mellett.

— A fogászat problémája eléggé súlyos lehet a Holdón — mondta. — Valóban — értett egyet vele Selene. — Ha mód van rá, a fogatlan állkapcsot választjuk.

— Fogatlan?

— Azért nem teljesen. A metsző- és szemfogakat megtartjuk esztétikai okból, meg alkalmanként jól jöhetnek, tisztítani is könnyű őket, de mi szükség a zápfogakra? Csak a földi múlt maradványai.

— Haladtak valamit ebben az irányban?

— Nem — mondta a nő mereven. — A genetikai beavatkozás törvényellenes. A Föld hajthatatlan.

Ő is odatámaszkodott a korláthoz.

— Ezt úgy hívják, hogy a Hold játszótere — mondta.

A földi férfi lenézett. Nagy, henger alakú nyílást látott, rózsaszín, sima falakkal, amelyekre fémfogantyúk voltak illesztve, látszólag véletlenszerűen. Itt-ott egy-egy rúd húzódott keresztül a hengeren, volt, hogy teljes szélességében. A henger négy-ötszáz láb mély volt, és körülbelül ötven láb a keresztmetszete.

Látszólag senki sem fordított túl nagy figyelmet sem a játszótérre, sem a földi férfira. Néhányan közömbösen ránéztek, amint elhaladt mellettük, végigmustrálták a ruháját, az arcát, aztán elfordultak. Volt, aki fesztelenül odaintett Selenének, és azután fordult el. Az érdeklődés hiánya félreérthetetlen volt, bár visszafogott.

A földi férfi a henger alakú nyílás felé fordult. Karcsú alakok voltak a fenekén, rövidülve látszottak felülről. Néhányan vörös, néhányan kék ágyékkötőt viseltek. Két csapat — bólintott a férfi. Az ágyékkötőnek nyilván védő szerepe volt, minthogy mindegyikük hordott kesztyűt, szandált, és védőkötés látszott a térdükön és könyökükön is. Voltak, akik rövid szalagot hordtak a csípőjük és a mellük körül.

— Ó — motyogta. — Nők meg férfiak.

— Igaz! — mondta Selene. — A nemek egyenlő alapon versenyeznek, de a cél, hogy a lóbálódzó testtagok ne akadályozzák az irányított eséseket. Ott van még a nemi különbség is, amely más-másféle sebezhetőséget jelent. De nem a szemérem a vezérelv.

— Azt hiszem, erről olvastam — jegyezte meg a földi férfi.

— Olvashatott — mondta Selene közömbösen. — Nem túl sokat lehet olvasni rólunk. Nem mintha bármi ellenvetésünk volna, de a földi kormányzat jobban szereti, ha minél kevesebb hír szól a Holdról.

— Miért, Selene?

— Maga a földi ember, mondja meg maga! Mi itt, a Holdon úgy gondoljuk, hogy zavarjuk a Földet. Legalábbis a földi kormányzatot.

A henger két oldalán most két egyén haladt gyorsan felfelé; gyors, könnyű dobszó hallatszott a háttérből. Eleinte a mászók mintha valami létrán mentek volna fel fokonként, de a sebességük egyre nőtt, és a félúttól nagyot, csattanósat ütöttek minden fokra, ahogy túlértek rajta.

— Ezt nem tudnák a Földön ilyen kecsesen végigcsinálni — mondta a földi férfi csodálkozva. — Illetve egyáltalán nem tudnák megcsinálni — tette hozzá.

— Nem csak a kis nehézségi erő segít — mondta Selene —, próbálj a meg, ha nem hiszi! Végtelen hosszú gyakorlás kell hozzá.

A mászók elérték a rudakat, és fejenállásba lendültek. Aztán egyszerre bukfencet vetettek, és zuhanni kezdtek.

— Gyorsan mozognak, ha akarnak — mondta a földi férfi.

— Hm — válaszolta Selene a gyors taps fölött —, arra gyanakszom, hogy a földi ember — úgy értem: az igazi földi ember, aki sohasem látogatta meg a Holdat — úgy gondolja, a Holdnak csak a felületén és csak szkafanderben lehet mozogni. Ez persze gyakran lassú. A tömeg, amelyhez a szkafander is hozzájárul, tetemes — mindez pedig nagy tehetetlenséget jelent a kis nehézségi erő mellett.

— Így van — mondta a földi férfi. — Láttam a korai űrhajósokról egy sor klasszikus filmet, amelyeket minden iskolásgyermek lát: úgy mozogtak, mintha víz alatt lettek volna. Ez a kép rögzül akkor is, ha az ember már kevésbé tudatlan.

— Meglepődik, ha látja, milyen gyorsan tudunk mozogni a Hold felületén űrruhában — mondta Selene. — És itt, a felszín alatt, ugyanolyan gyorsan mozgunk űrruha nélkül, mint a Földön lehet. A gravitáció diktálta lassúbb ütemet kiegyenlíti az izmok megfelelő használata.

— De tudnak lassan is mozogni. — A földi férfi az akrobatákat figyelte. Fölfelé gyorsan mentek, lefelé tudatosan lassan haladtak. Szállingóztak lefelé, rá-rácsapva egy-egy fokra, így lassították az esést, ugyanúgy, ahogy felfelé gyorsították a mozgásukat. Elérték a talajt, és két új akrobata lépett a helyükre. Aztán megint kettő. Minden csapatból kettesével versenyeztek, melyikük virtuózabb.

Mindkét pár egybehangzó harmóniában, de egyre bonyolultabb módon ment föl és esett le. Az egyik pár egyszerre rúgta keresztül magát a csövön, lapos, felfelé homorú parabolát írva le, mindegyik azt a fokot érte el, amit a másik elengedett, egymás mellett suhanva a levegőben, anélkül hogy érintették volna egymást. Hangos tapsot kaptak.

A földi férfi megszólalt:

— Félek, hogy nincs meg bennem a megfelelő felkészültség, hogy a finomabb fogásokat is értékeljem. Ezek mind született Hold-lakók?

— Annak kell lenniük — mondta Selene. — A tornaterem minden Hold-lakó polgár számára nyitva van. Néhány bevándorló meglepően ügyes. De ehhez a virtuozitáshoz olyan emberek szükségesek, akik már itt fogantak és születtek a Holdon. Megfelelő fizikai alkalmazkodás kell, sokkal több, mint amire a földi ember képes, azonfelül gyermekkoruktól tréningben kell lenniük. A legtöbb akrobata tizennyolc éven aluli.

— Úgy érzem, veszélyes, még a holdbéli nehézségi erő mellett is.

— Nem, nagyon ritka a csonttörés. És nem hinném, hogy lett volna haláleset, de legalább egy gerinctörésről és bénulásról tudok. Borzasztó baleset volt, véletlenül éppen láttam is. Ó, várjunk csak, mostantól ad-lib dolgoznak.

— Hogyan?

— Mostanáig beállított számokat láttunk. A mászók kötött minta szerint mozogtak.

A dobok most lágyabb ütemet vertek, amint az egyik mászóakrobata hirtelen a levegőbe vetette magát. Fél kézzel elkapta az egyik kereszttudat, függőlegesen fordult egyet rajta, aztán elengedte.

A földi férfi figyelmesen nézte. Aztán megszólalt:

— Érdekes. Pontosan úgy forog a radon, mint egy gibbon. — Mint egy micsoda?

— Gibbon. Az emberszabású majmok egy fajtája; ez az egyetlen majom él még vadon. — Meglátta Selene arckifejezését, és így folytatta: — Nem sértésnek szántam, Selene, nagyon kecses állatok.

Selene a homlokát ráncolta.

— Láttam őket képen.

— Nyilván nem látta őket mozgás közben. Persze a földikék használhatnák a Hold-lakókra a gibbon kifejezést sértő értelemben, ahogy a Hold-lakók nevezik földikének a Földön lakó embert. De én nem így értettem.

Mindkét könyökét a korlátra rakta, úgy figyelte a mozgást. Mintha táncoltak volna a levegőben. Azt mondta:

— Hogy bánnak a földi bevándorlókkal itt a Holdon? Úgy értem, Selene, azokkal a bevándorlókkal, akik élethossziglan itt akarnak maradni. Hiszen nincsen meg bennük a Hold-lakók sokféle képessége.

— Nem számít. A vándlizók teljes jogú állampolgárok. Nincs megkülönböztetés, legalábbis hivatalos megkülönböztetés nincs. — Mit jelentsen az, hogy nincs hivatalos megkülönböztetés?

— Kérdésben a felelet. Vannak dolgok, amelyekre képtelenek.

Vannak különbségek. Mások az orvosi problémáik, a kórtörténetük általában rosszabb. Középkorúan már öregnek látszanak. A földi férfi zavartan félrenézett.

— Van vegyesházasság? Úgy értem, földiek és Hold-lakók között? — Persze. Van. Lehet keresztezni őket.

— Ezt akartam tudni.

— Természetesen. Nincs kizárva, hogy egy bevándorlónak pár értékes génje legyen. Édes istenem, az én apám is bevándlizott, bár anyai ágon második generációs Hold-lakó vagyok.

— Azt hiszem, az édesapja egészen fiatalon… Istenem! — Megdermedt a korlátnál egy pillanatra, aztán felszabadult sóhaj szakadt ki belőle. — Azt hittem, eltéveszti a rudat.

— Nem lehet. Hiszen ő Marco Fore. Szereti így csinálni, hogy az utolsó pillanatban kapja el. Valljuk meg, nem ízléses, igazi bajnok ilyet nem csinál. — Apám huszonkét éves volt, amikor idejött.

— Ez a módja, gondolom. Még elég fiatal volt, hogy alkalmazkodjék, nem hagyott érzelmi gubancokat a Földön. A férfi földike szempontjából elég kellemes lehet nemi kapcsolatba lépni egy…

— Nemi kapcsolat! — Selene vidámsága szinte riadalmat takart. — Csak nem képzeli, hogy az apám és az anyám… Ha anyám hallaná, miket beszél, lelökné innen.

— De…

— Mesterséges megtermékenyítés volt, az isten szerelmére! Szex egy földivel?

A földi férfi ünnepélyes arcot vágott.

— Azt mondta, nincs megkülönböztetés.

— Ez nem megkülönböztetés, hanem fizikai ténykérdés. A földi ember nem képes elboldogulni az itteni nehézségi erővel. Akármilyen gyakorlott, a szenvedély hevében ez a tapasztalatlanság visszaüthet. Én nem kockáztatnám. Az ügyetlen bolondja kificamíthatja a karját vagy a lábát, vagy ami még rosszabb, az enyémet. A génkeveredés egy dolog, a szex teljesen más.

— Elnézést. A mesterséges megtermékenyítés nem törvényellenes?

A nő elbűvölten nézte a tornászokat.

— Megint Marco Fore. Ha nem akar mindenáron teljesen haszontalan látványosságokat produkálni, valóban jó, de a nővére legalább ilyen jó. Ha együtt dolgoznak, az valóságos mozgásköltemény. Most nézze őket! Ugyanazon rúd körül forognak, mintha egyetlen test volna kifeszítve. A fiú időnként túl feltűnő dolgokat csinál, de kifogástalan az izomzata… Igen, a mesterséges megtermékenyítés a földi törvényeket sérti ugyan, de ha orvosilag indokolt, megengedik, és gyakran ez a helyzet, vagy legalábbis ezt mondják.

Most minden akrobata felmászott közvetlenül a nagy körkorlát alá: a vörösek az egyik, a kékek a másik oldalra. A nézők karja felemelkedett, nagy taps hallatszott. Egész tömeg gyűlt már össze a korlátnál.

— Baj lesz a férőhellyel — vélte a földi férfi.

— Egyáltalán nem. Ez nem műsor, hanem testedzés. Nem hívunk a kelleténél több nézőt a korláthoz. Csinálni illik odalent, nem bámulni ideföntről.

— Úgy érti, ugyanezt meg tudná csinálni maga is, Selene?

— Bizonyos fokig persze. Mint minden Hold-lakó. Csak nem lennék olyan jó, mint ők. Nem vagyok csapattag sem. Nagy nyüzsi lesz most, mindenki mindenki ellen. Ez már tényleg veszélyes. Mind a levegőben lesznek, és mindegyik csapat azon igyekszik majd, hogy a másik tagjai leessenek.

— Igazán leessenek?

— A szó szoros értelmében.

— És előfordulnak sérülések is?

— Alkalomadtán. Elméletileg ezt a dolgot nem helyeslik. Hiábavalónak ítélik, és nincs olyan sok emberünk, hogy oktalanul kockáztassuk őket. De ez a nyüzsi nagyon népszerű, és nem tudjuk megszavaztatni, hogy törvényen kívül helyezzék.

— Maga melyik oldalon szavazna, Selene?

Selene elpirult.

— Ne ezzel törődjön! Nézze inkább!

A ritmus hirtelen viharossá fokozódott a dobokon, és minden egyes sportoló elrúgta magát a henger faláról, mintha nyálból lőtték volna ki. Nagy zűrzavar volt a levegőben, de mikor kitisztult a kép, mindenki szilárdan kapaszkodott a falon. Feszült várakozás töltötte meg a termet. Egyik elugrott, a másik követte, a levegő villanó testekkel telt meg ismét. És mindig újra meg újra zajlott az egész.

— A pontozás bonyolult — mondta Selene. — Pont jár minden elugrásért, minden érintésért, két pont minden tévedésért, amit az ellenfél követ el. Talajérintés tíz pont, a szabálytalanságért büntetőpontot adnak.

— Ki pontoz?

— Vannak bírók, akik a helyszínen döntenek, és videoszalagon is megvan az egész, ha utólag óvna valaki. Nagyon gyakran még a videoszalag alapján sem lehet dönteni.

Hirtelen izgatott kiáltás harsant, mikor egy kék lány egy piros fiú mellett repült el, és csattanósat vágott az oldalára. A fiú az ütéstót félrelendült volna, de nem túl szerencsés módon. Bizonytalanná vált az egyensúlya, úgy kapott a falon lévő rúd után, és kegyetlenül beverte a térdét.

— Hol a szeme? — kérdezte méltatlankodva Selene. — Nem látta, hogy jön a lány?

A mérkőzés keményebb lett, és a földi férfit már fárasztotta, hogy értelmet kölcsönözzön a kötelékrepüléseknek. Időnként egy-egy ugró elérte a rudat, de nem tudta megtartani magát. Ilyenkor a nézők áthajoltak a korláton, mintha maguk is készek volnának a levegőbe vetni magukat rokonszenvből. Egyszer Marco Forénak megütötték a csuklóját, és valaki azt kiáltotta: — Szabálytalanság!

Fore elvétette a fogantyút, és leesett. A földi férfi az esést a Hold gravitációja miatt lassúnak érezte. Fore izmos teste pörgött a rudak között, anélkül hogy bármelyiket is sikerült volna megfognia. A többiek vártak, mintha minden összecsapást felfüggesztettek volna, míg az esés be nem fejeződik.

Fore most már egészen gyorsan esett, bár kétszer is lelassította magát, anélkül hogy valóban sikerült volna megkapaszkodnia.

Csaknem a földön volt már, mikor hirtelen pókszerű rándulással kirúgta a jobb lábát, és felakadt egy keresztrúdion; ott lengett fejjél lefelé, mintegy tíz lábbal a talaj felett. Karját kitárva várt kicsit, míg kitört a tapsvihar, akkor felfelé lendült, elugrott, és gyorsan mászni kezdett.

— Tényleg szabálytalanság történt? — kérdezte a földi férfi.

— Ha Jean Wont nem ellökte, hanem megfogta a csuklóját, szabálytalanság. A bíró szabályosnak ítélte az akciót, és úgy gondolom, Marco sem óvja meg. Sokkal tovább zuhant, mint kellett volna. Szereti ezeket az utolsó pillanatban bekövetkező megmeneküléseket; egy nap aztán elszámítja magát, és megsérül… Ó, ó!

A földi férfi kíváncsian felkapta a fejét, de Selene nem őt nézte. Azt mondta:

— Itt van valaki a megbízott irodájából, nyilván magát keresi. — Miből gondolja?

— Ki más miatt jönne ide? Maga az egyetlen, aki nem otthonos itt.

— De hát nincs semmi ok rá — kezdte a földi férfi.

A küldönc, aki maga is földi embernek vagy legalábbis bevándorlónak látszott, és akit zavarhatott, hogy annyi karcsú meztelen alak látszólag közönyös tekintetének kereszttüzébe kerül, egyenesen feléje tartott.

— Uram — kezdte. — Gottstein megbízott úr arra kéri, fáradjon velem.

5

Barron Neville lakása valahogy ridegebb volt, mint Seleneé. Könyvei csupaszon hevertek mindenfelé, a számítógépe födetlenül állt a sarokban, hatalmas íróasztalán a rendetlenség is hatalmas volt. Ablakai dísztelenül sötétlettek.

Selene belépett, karba fonta kezét, és azt mondta:

— Ha ilyen mocsokban élsz, Barron, mitől reméled, hogy tiszta gondolataid támadnak?

— Elboldogulok — felelte zsémbesen Barron. — Hogyhogy nem hoztad magaddal a földi embert?

— A megbízott csapott le rá elsőnek. Az új megbízott.

— Gottstein?

— Pontosan. Miért nem készültél el előbb?

— Mert időbe telt, míg eligazodtam. Nem dolgozhatom vaktában.

— Nos, jól van, akkor csak várni kell — mondta Selene.

Neville leharapott egy darabot a hüvelykujja körméből, majd mogorván tanulmányozni kezdte.

— Nem tudom, örülnöm kell-e a helyzetnek vagy sem. Mit gondolsz a vendégünkről?

— Nekem tetszik — mondta Selene határozottan. — Nagyon kellemes volt, földike létére. Hagyta, hadd vezessem. Érdeklődött. Nem ítélkezett. Nem atyáskodott. Pedig nem erőlködtem különösebben, hogy meg ne bántsam.

— Érdeklődött a szinkrotronról?

— Nem, de nem is lett volna értelme.

— Miért?

— Mert megmondtam neki, hogy látni akarod; és hogy fizikus vagy. Így, gondolom, téged fog megkérdezni, amikor majd meglátogat.

— Nem találta furcsának, hogy éppen egy olyan idegenvezetőnőbe botlott, aki történetesen egy fizikus ismerőse?

— Miért volna ez furcsa? Megmondtam, hogy a szexpartnerem vagy. A szexuális vonzalom vak: egy fizikus is leereszkedhet egy közönséges idegenvezetőhöz.

— Fogd be a szád, Selene!

— Ó! Nézd, Barron, úgy gondolom, ha csak azért hálózott be engem, hogy rajtam keresztül hozzád jusson el, akkor legalább valami jelét kellett volna mutatnia az idegességnek. Minél komplikáltabb, minél hülyébb egy összeesküvés, annál zavarosabb; tehát annál idegesebb az összeesküvő. Én kifejezetten oldottan viselkedtem. Beszéltem neki a világon mindenről, csak a szinkrotronról nem. A tornabemutatóra is elvittem.

— És?

— És érdekelte. Érdekelte és megnyugtatta. Akármiben sántikál is, nem egy bonyolult figura.

— Biztos vagy benne? A megbízott mégis előbb beszél vele, mint én. Gondolod, hogy ez jó?

— Miért gondoljam, hogy rossz? Nyílt meghívásra került sor egy csomó Hold-lakó füle hallatára, nem körmönfont dolog.

Neville hátradőlt, kezét a tarkójára rakta.

— Selene, kérlek, ne ragaszkodj hozzá, hogy te vond le a következtetéseket! Idegesít. Ez az ember először is nem fizikus. Mondta, hogy az?

Selene szünetet tartott, hogy gondolkodjon.

— Én fizikusnak neveztem. Ő nem tagadta, de nem emlékszem, hogy állította volna. Mégis, mégis… biztos vagyok benne, hogy az.

— A hallgatás is takarhat hazugságot, Selene. Talán fizikusnak hiszi magát, de sem annak nem tanult, sem fizikusként nem dolgozik. Tudományos képzettsége van, megengedem, de nincs tudományos állásban. Nem kapott. Nincs olyan laboratórium a Földön, amely munkahelyet biztosítana neki. Rajta van Fred Hallam feketelistáján, annak is az élén, jó ideje.

— Biztos vagy benne?

— Hidd el, ellenőriztem. Ne haragudj, hogy ennyi ideig tartott.

Ráadásul olyan jó a hír, hogy már túlzás.

— Miért olyan jó? Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

— Nem gondolod, hogy megbízhatnánk benne? Végül is a Földön sok sérelem érte.

— Jogos az érvelés, ha az adataid megfelelnek a valóságnak.

— Ó, az én adataim megfelelnek a valóságnak, legalábbis annyiban, hogy ezeket ástam ki, nem mást. De talán el is várja valaki, hogy így érveljünk.

— Barron, ez már gusztustalan. Hogy lehet ezeket a konspirációs elméleteidet mindenbe beleszőni? Ben nem úgy beszél…

— Ben? — kérdezte gúnyosan Neville.

— Ben — felelte Selene higgadtan. — Ben nem úgy beszélt, mint akiben sérelem ég, vagy mint aki meg akarja játszani, hogy sérelem ég benne.

— Azt nem, de elérte, hogy úgy gondolj rá, mint olyasvalakire, aki tetszik. Mondtad, hogy tetszik, nem? Hangsúlyozottan mondtad. Lehet, hogy pontosan ezt akarta.

— Engem nem könnyű bolonddá tenni, jól tudod. — Várnom kell, amíg én beszélek vele.

— Az ördög vigyen el, Barron! Ezer meg ezer mindenfajta földikével társalogtam, ez a munkám. És semmi okod sincs rá, hogy ilyen gúnyos hangon beszélj az ítélőképességemről. Tudod jól: minden okod megvan rá, hogy megbízz benne.

— Rendben van. Majd meglátjuk. Ne légy dühös! Annyi az egész, hogy várnunk kell. És amíg várunk — azzal felállt —, találd ki: mire gondoltam?

— Nem kell találgatnom. — Selene is felállt, és néhány alig látható, finom lépéssel eltávolodott a férfitól. — De gondolj rá magadban! Nekem nincs kedvem hozzá.

— Azért bosszankodsz, mert megkérdőjeleztem az ítéletedet?

— Azért bosszankodom, mert… Ó, az ördögbe is, miért nem tartasz nagyobb rendet a szobádban? — Azzal kiment.

6

— Szeretném megkínálni — mondta Gottstein — valami földi csemegével, doktor, de elvi okokból nem engedélyezték, hogy hozzak. A derék Hold-lakók durva megkülönböztetésnek tekintik, ha földi emberrel kivételezünk, csitítsuk tehát érzékenykedésüket, és kövessük az itteni pózokat, amennyire lehetséges, bár attól tartok, járásom rögtön elárul. Ez az átkozott gravitációjuk teljesen lehetetlen dolog.

— Én is így találom — mondta a földi ember. — Gratulálok az új állásához…

— Még nem egészen az enyém, uram.

— Mégis gratulálok. De még mindig nem értem, miért hívatott. — Útitársak voltunk az űrhajón. Nem is olyan régen, ugyanazon az űrhajón érkeztünk.

A földi ember udvariasan várta a folytatást.

— De én jóval régebbről ismerem magát — mondta Gottstein. — Igaz, rövid ideig, de láttuk egymást néhány éve.

— Attól tartok, nem emlékszem… — felelte nyugodtan a földi.

— Egyáltalán nem lep meg. Semmi nem indokolja, hogy emlékezzék. Abban az időben Burt szenátor stábjához tartoztam, aki akkoriban a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottság feje volt; most is az. Abban az időben meglehetősen igyekezett, hogy orrára koppintson Hallamnek, dr. Frederick Hallamnek.

A földi ember hirtelen egy kicsit mintha kiegyenesedett volna ültében.

— Ismerte Hallamet?

— Érkezésem óta maga a második, aki ezt kérdi tőlem. Igen, ismertem. Nem közelről. Ismertem másokat, akik találkoztak vele. Elég furcsa módon, a véleményük rendszerint megegyezett az enyémmel. Ahhoz képest, hogy egy egész bolygó bálványozta, Hallam kevés szeretetet ébresztett azokban, akik ismerték.

— Keveset? Semennyit, azt hiszem — mondta a földi ember.

Gottstein nem vette tudomásul a közbeszólást.

— Akkoriban az volt a munkám — legalábbis ezzel bízott meg a szenátor —, hogy vizsgáljam meg, nem társul-e az elektronszivattyú létesítése és fejlesztése szükségtelen pazarlással és személyes haszonnal. Törvény előírta, megfigyelőbizottsági rutinszaglászás, de a szenátor — magunk között szólva — azt remélte, hogy talál valami adalékot Hallam ellen. Meg akarta lazítani a fojtogató pórázt, amin az az ember a tudományos életet vezette. De kudarcot vallott.

— Nyilvánvaló. Hallam ma erősebb, mint valaha.

— Nem volt semmiféle korrupció, olyan pedig, aminek a szálai Hallamhez vezettek volna, végképp nem. Az az ember szigorúan becsületes.

— Ilyen értelemben biztosan. De a hatalomnak is megvan a maga piaci értéke, amit nem föltétlenül pénzben mérnek.

— Hanem akkoriban más érdekelt, bár nem tudtam a végére járni. Olyasvalakire bukkantam, aki nem Hallam hatalma, hanem az elektronszivattyú léte ellen emelt kifogást. Jelen voltam a beszélgetésen, bár nem én vezettem. Ugye maga tett panaszt?

A földi ember óvatosan mondta:

— Emlékszem az esetre, de magára nem.

— Én akkor csodálkoztam, hogyan emelhet bárki tudományos alapon kifogást az elektronszivattyú ellen. Maga eléggé erős benyomást tett rám, így mikor megláttam az űrhajón, felkavarodott, sőt össze is állt bennem a dolog. Nem ellenőriztem az utaslistát, de hadd ellenőrizzem az emlékezetemet! Ön nem dr. Benjamin Andrew Denison?

A földi férfi felsóhajtott:

— Benjamin Allan Denison. De hogy kerül ez elő? Az az igazság, megbízott úr, hogy nem akarom felkavarni a múlt ügyeit. Itt vagyok a Holdon, és elszántam magam, hogy mindent újrakezdek, a legelején, ha szükséges. Az ördögbe, még a nevemet is meg akartam változtatni.

— Nem segített volna. Az arcáról ismertem meg. Semmi kifogásom ellene, doktor, hogy új életet kezdjen, semmiképpen sem akarok beleavatkozni. De szeretnék egy kicsit kíváncsiskodni, azokról az indítékokról, amelyek önt nem érintik közvetlenül. Nem emlékszem már pontosan, mi is volt a kifogása az elektronszivattyú ellen. Nem mondaná el?

Denison lehajtotta a fejét. A csönd elhúzódott, és a megbízott nem vágott bele. Még egy kis torokköszörülést is elnyomott.

— Voltaképpen semmi sem volt — szólalt meg Denison. — Feltételezés volt csak, félelem, hogy esetleg a nukleáris intenzitás megváltozhat. Semmi.

— Semmi? — Gottstein most megköszörülte a torkát. — Remélem, nem zavarja, hogy igyekszem megérteni. Mondtam már, ön fölkeltette az érdeklődésemet. Akkor nem tudtam követni, és ma már kétséges, ki tudnám-e ásni a jegyzőkönyvekből a szükséges információkat. Az egészet lerakták valahol — a szenátor nagyon rosszul szerepelt, nem is kívánná, hogy a dolog publicitást kapjon. Mégis, egyes részletekre vissza tudok emlékezni. Ön valaha Hallam kollégája volt, de nem fizikus.

— Pontosan. Sugárvegyész voltam. Ahogy ő is.

— Javítson ki, ha nem emlékeznék pontosan, de a maga pályafutása nagyon jól indult.

— Vannak objektív tények, melyek a javamra szóltak. Nincsenek illúzióim magamról. Briliáns munkaerő voltam.

— Érdekes, hogy visszajön minden. Hallam viszont nem volt briliáns.

— Nem különösebben.

— Mégis, utóbb a dolgok nem jól alakultak maga körül. Voltaképpen, mikor meghallgattuk — ha jól emlékszem, önként jelentkezett e célból —, maga egy játékgyárosnak dolgozott.

— Kozmetikumokat gyártottak — mondta Denison fojtottan —, férfikozmetikumokat. Mindez nem emelte a tekintélyemet a kihallgatás során.

— Hát nem, sajnos. Mégiscsak ügynök volt.

— Az értékesítési osztályt vezettem. Változatlanul briliáns módon. Elnökhelyettes voltam, mikor abbahagytam, hogy a Holdra jöjjek.

— Volt Hallamnek valami köze ehhez? Mármint ahhoz, hogy nem foglalkozott többé természettudománnyal?

— Megbízott úr! — mondta Denison. — Kérem! Ez úgysem számít ma már. Ott voltam, mikor Hallam felfedezte a volfrám átalakulását, és az események láncolata elindult az elektronszivattyú felé. Hogy pontosan mi történt volna, ha történetesen nem vagyok ott, nem tudom. Lehetséges, hogy egy hónap elteltével én is meg Hallam is meghaltunk volna sugárfertőzés következtében, vagy nukleáris robbanás végzett volna velünk hat hét után. Nem tudom. De ott voltam, és Hallam ma részben miattam az, aki, és emiatt vagyok ma én is az, aki lettem. A pokolba a részletekkel! Kielégíti a válaszom? Mert többel nem szolgálhatok.

— Azt hiszem, igen. Személyes haragot táplál Hallammel szemben?

— Nem voltak személyes érzelmeim iránta akkor sem; most sincsenek.

— Jól gondolom, hogy az elektronszivattyúval szembeni ellenszenve azért támadt föl, hogy tönkretegye Hallamet?

— Az én ellenszenvem az ilyen keresztkérdésektől támad fel — mondta Denison.

— Kérem? Semmit sem azért kérdezek, mintha ön ellen akarnám felhasználni. Magam miatt kérdezősködöm, mert sok egyéb mellett a szivattyú ügye is nyugtalanít.

— Nos, rendben van, felteszem, hogy személyes érzelmeket keres a háttérben. Nem szerettem Hallamet, tehát készséggel elhittem, hogy a népszerűsége, a nagysága hamis alapon nyugszik. Reméltem, hogy az elektronszivattyúval kapcsolatban találok valami hibát.

— És emiatt talált is?

— Nem — mondta Denison erőteljesen, miközben öklével a szék karfájára vágott úgy, hogy a reakció kissé fel is ugrasztotta a székből. — Nem „emiatt”. Azért találtam hibát, mert volt hiba. Legalábbis én úgy láttam. Semmiképpen sem találtam volna ki valami hibát, csak hogy megfúrjam Hallamet.

— Nem kitalált hibára gondolok, doktor — mondta csillapítólap Gottstein —, álmomban sem mernék ilyet feltételezni. De mindannyian tudjuk, hogy az ismeretlen határterületének feltérképezése során feltételezésekkel kell dolgozni. E feltételezések a szürke bizonytalanságból erednek, de az ember a legjobb akarattal kiszínezheti őket így vagy úgy a… a… pillanatnyi érzelmeinek megfelelően. Ön a föltételezéseit esetleg némi Hallam-ellenes árnyalatra színezte.

— Semmi értelme ennek a beszélgetésnek, uram. Akkor, legalábbis úgy gondoltam, volt egy érvényes kritikai észrevételem. Mindazonáltal nem vagyok fizikus. Sugárvegyész — voltam.

— Hallam is sugárvegyész volt, mégis ő ma a világ leghíresebb fizikusa.

— Ma is sugárvegyész. Csak a tudása negyedszázada elavult.

— Nem úgy, mint a magáé. Maga keményen megdolgozott azért, hogy fizikus legyen.

Denison fölfortyant:

— Ön csakugyan nyomozott utánam.

— Mondtam, hogy mély benyomást tett rám. Érdekes, hogy visszajön minden. De ugorjunk más témára! Ismer egy Peter Lamont nevű fizikust?

Visszautasító hangon jött a válasz:

— Találkoztam vele.

— Róla is azt mondaná, hogy briliáns?

— Nem ismerem elég jól, és utálom az elkoptatott szavakat.

— Kijelentené, hogy ő tudta, miről beszél?

— Igen, minthogy nincs ellenkező értesülésem.

A megbízott óvatosan hátradőlt a székében. Földi szemmel nézve túl vékony alkotmánynak látszott a súlyához képest. Azt mondta:

— Volna olyan kedves és elmondaná, hogyan ismerte meg Lamontot? Csak a hírét hallotta? Vagy találkoztak is?

— Beszélgettünk közvetlenül is — válaszolta Denison. — Azt tervezte, hogy megírja az elektronszivattyú történetét a kezdetektől; teljes beszámolót készült összeállítani az egész legendás hülyeségről, amit köré kerítettek. Hízelgett, hogy Lamont hozzám fordul, hogy úgy látszik, talált valami anyagot rólam. Az ördögbe, megbízott úr, már az is hízelgett, hogy egyáltalán tudja, hogy még élek. De igazából nem mondhattam sokat neki. Mi haszna lett volna? Én nem nyertem volna semmit, csak azt, hogy kiröhögjenek, abba meg régen belefáradtam. Ahogy az önemésztésbe és az önsajnálatba is.

— Tud róla, mit csinált Lamont az utóbbi pár évben?

— Mire gondol, megbízott úr? — kérdezte Denison óvatosan.

— Egy éve vagy talán kicsivel előbb Lamont beszélt Burttel. Nem tartozom többé a szenátor stábjába, de azért időnként találkozunk. Tőle tudom. Aggasztotta a dolog. Úgy gondolta, Lamont kidolgozott egy érvényes teóriát az elektronszivattyú ellen, mégsem lát semmilyen gyakorlati módot rá, hogy újratárgyalják az ügyet A dolog engem is aggaszt…

— Mennyi aggodalom — gúnyolódott Denison.

— …de most nem is tudom. Ha Lamont beszélt önnel, és…

— Stop! Most álljon meg, megbízott úr, mert látom, igyekszik valamerre, amerre nem akarom, hogy tovább haladjon. Ha azt várja, hogy kijelentsem: Lamont ellopta az ötletemet, és másodszor is ocsmányul jártak el velem, téved. Hadd hangsúlyozzam újra, amilyen nyomatékosan csak lehet: nekem nem volt érvényes elméletem. Csak találgattam. Aggódtam, megszólaltam, nem hittek nekem, elment a kedvem. Nem lévén módom rá, hogy bebizonyítsam az ötletem értékét, feladtam. Nem is említettem Lamontnak a beszélgetésünk során, sohasem jutottunk túl az elektronszivattyú első napjain. Amivel később előállt, az ugyan nagyon hasonlít az én találgatásomra, de tőlem függetlenül dolgozta ki. Úgy tetszik, sokkal szilárdabb, szigorúan matematikai alapokon építette föl az elemzését. Nem tartok igényt sem az elsőségre, sem semmire.

— Úgy látszik, tud Lamont elméletéről.

— Körbejárt az utóbbi hónapokban. Nem tudja publikálni a fiú, és senki sem veszi komolyan, de a dolog szájról szájra jár: még engem is elért.

— Értem, doktor. De én komolyan veszem. Engem már másodszor figyelmeztetnek, érti? Az ön jelentése — az első figyelmeztetés — sohasem jutott el a szenátorhoz. Semmi köze sem volt a pénzügyi szabálytalanságokhoz, amelyek után nyomozott. A vizsgálóbizottság feje — nem én — rögeszmének tekintette, már megbocsásson. En nem annak gondolom. Mikor újra fölbukkant az ügy, fel is kavart Szándékomban állt, hogy találkozzam Lamonttal, de több fizikus, akivel konzultáltam…

— Hallamet is beleértve?

— Nem, nem kerestem fel Hallamet Több fizikus, akit megkérdeztem, azt mondta, hogy Lamont munkájának a világon semmi alapja sincs. Én még így is találkozni akartam vele, de akkor fölkértek erre a munkára, és most itt vagyok — és itt van ön. Véleménye szerint van komoly alapja annak az elméletnek, amelyet dr. Lamont meg ön is támogat?

— Úgy érti, hogy az elektronszivattyú folyamatos használata előbb-utóbb felrobbantja-e a Napot, netán a galaxisnak ezt az ágát is?

— Igen. Pontosan erre gondoltam.

— Nem tudhatom. Csak találgatok. Ami Lamont elméletét illeti, nem tanulmányoztam részleteiben, minthogy nem publikálták. Ha látnám, a matematikai részét tán nem is érteném… Mellesleg mit számít? Lamont nem győzhet meg senkit sem. Hallam ugyanúgy tönkretette, ahogy korábban engem. A közönség pedig úgy érezné, hagy sérti a rövidlejáratú érdekeit, és akkor sem hinne neki, ha Hallam feje fölül beszélne, hogy ügy mondjam. Nem akarják feladni a szivattyút. Sokkal könnyebb elutasítani Lamont elméletét, mint kitalálni, hogyan tehetnének valamit az ügyben.

— De önt még mindig aggasztja, nemde?

— Abban az értelemben, hogy attól tartok: valóban képesek vagyunk elpusztítani a világot; amit persze nem nagyon szeretnék végignézni.

— Tehát eljött a Holdra, hogy tegyen valamit, amit régi ellenfele, Hallam a Földön megakadályozna.

— Maga is szeret találgatni — mondta lassan Denison.

— Igen? — mondta Gottstein közömbösen. — Lehet, hogy én is briliáns vagyok? Nos, jól gondoltam?

— Lehetséges. Nem adtam fel a reményt, hogy visszatérjek a tudományos életbe. Örülnék, ha a munkám elhessegetné az emberiséget kísértő végzetet, mért bebizonyítaná akár azt, hogy nem létezik, akár azt, hogy igenis létezik, s akkor el kell hárítani a fenyegetést.

— Értem. Dr. Denison, van még egy megvitatnivalónk e pillanatban. Az elődöm, a most távozó megbízott, Montez úr, azt mondja, hogy a tudomány csak itt á kar növekedni, itt, a Holdon; aránytalan mennyiségben van itt jelen az emberiség szürkeállománya és kezdeményezőkészsége.

— Igaza lehet — mondta Denison. — Nem tudom.

— Lehet, hogy igaza van — mondta Gottstein elgondolkodva. — De ha így van, nem gondolja, hogy mindez előnytelen a maga szempontjából? Bármit csinál, a közönség azt mondhatja rá, hogy a holdbeli tudományos struktúrának köszönheti. Ezáltal ön alig nyer valami személyes elismerést, akármilyen értékesek is az eredményei… ami persze igazságtalan volna.

— Belefáradtam az érdemek elismertetéséért folyó kutyakomédiába, Gottstein megbízott úr! Szeretném, ha értelme lenne az életemnek, több értelme, mint amennyi az ultrahanggal szőrtelenítő vállalat alelnöke életének van. Meg is találom, ha visszatérhetek a tudomány világába. És ha a saját mércém szerint jól megcsinálok valamit, akkor elégedett leszek.

— Hadd mondjam meg: mindez nekem kevés. Amennyi érdeme van, annyiért elismerést kell kapnia; és nekem mint megbízottnak az a feladatom, hogy a földi közösséget hitelesen tájékoztassam, ügyelve rá, hogy ami érdem az öné, az az öné is maradjon. Hiszen ön is csak ember, tehát ragaszkodik ahhoz, ami megilleti. — Kedves öntől. Mit kíván cserébe?

— Ön cinikus, de igaza van. Cserébe azt kérem, hogy segítsen nekem. A leköszönő megbízott nem egészen biztos benne, hogy a Holdon milyen irányban folynak tudományos kísérletek. Nem tökéletes a kommunikáció a Hold és a Föld között, pedig a két világ erőfeszítéseinek koordinációja mindkét fél javát szolgálná. Természetes a gyanakvás, de ha ön bármit tehetne, hogy ez a bizalmatlanság megtörjön, az legalább olyan értéket jelentene nekünk, mint az ön tudományos felfedezései.

— Megbízott úr, nemigen hiheti, hogy én eszményfan tanúsíthatnám a Hold-lakók előtt, milyen jószándékú és nyíltszívű a Föld tudományos világa.

— Nem szabad összetévesztenie, dr. Denison, egyetlen bosszúra éhes tudóst a földi emberiséggel. Fogalmazzunk így: nagyon jó néven venném, ha tájékoztatna tudományos eredményeiről, hogy segítségére lehessek érdemeinek tisztes elismertetésében. És hogy kellőképpen értsem az eredményeit — emlékezzen rá, nem vagyok szakképzett fizikus —, szerencsés lenne, ha a Holdon működő tudomány jelenlegi állásának fényével világítaná meg őket. Megegyeztünk?

— Nehéz dolgot kíván — mondta Denison. — Az előzetes eredmények, ha akár óvatlanságból, akár túlzott lelkesedésből idő előtt adják közre őket, borzasztóan tudnak ártani az ember jó hírének. Gyűlölök bárkinek bármiről beszélni, ameddig nem vagyok biztos a dolgomban. Korábbi tapasztalatom — amit annál a bizottságnál szereztem, amelynek ön is tagja volt — csak erősíti bennem ezt az óvatosságot.

— Meg tudom érteni — mondta szívélyesen Gottstein. — Magára bízom, hogy eldöntse, mikor tud hasznosan és érdemben informálni… De sokáig feltartottam, pedig már valószínűleg aludni szeretne.

Ezzel a kihallgatás véget ért. Denison távozott. Gottstein elgondolkodva nézett utána.

7

Denison kézzel nyitotta ki az ajtót. Volt ugyan kapcsoló, automatikus, de az ébredés ködében nem találta.

A sötét hajú férfi, akinek mintha nyugodt szemrehányás ült volna az arcán, azt mondta:

— Elnézést… Korán jöttem?

Denison megismételte az utolsó szót, hogy időt nyerjen, és felfogja a dallakat.

— Korán?… Nem… Én… Én késem, gondolom. — Hívtam magát. Találkozót beszéltünk meg… Denison most mar tudta, miről van szó. — Igen. Maga dr. Neville.

— Persze. Bemehetek?

Amint megkérdezte, be is lépett. Denison szobája kicsi volt; a rendetlen agy szinte egészen betöltötte. Lágyan suhogott a ventilátor.

Neville szokványos udvariassággal kérdezte: — Remélem, jól aludt?

Denison lenézett a pizsamájára, kezével beletúrt kócos hajába.

— Nem — mondta hirtelen. — Borzasztó éjszakám volt. Megbocsájt, de egy ideig nélkülöznie kell a társaságomat, míg rendbe hozom magamat.

— Persze. Nem akarja, hogy közben reggelit csináljak? Valószínűleg nem ismeri a felszerelést.

— Nagy szívességet tenne — mondta Denison.

Vagy húsz perccel később került elő, mar megmosakodva és megborotválkozva, nadrág és alsóing volt rajta. Azt mondta:

— Remélem, nem törtem el a tust. Elállt, és nem tudtam újra elindítani.

— A vizet adagolják. Mára ennyi járt. A Holdon vagyunk, doktor. Engedelmével rántottát és forró levest csináltam kettőnknek. — Rántottát?

— Mi így nevezzük. A földiek nem így hívnak, gondolom.

— Ó! — mondta Denison. Leült, és kicsit kényszeredett lelkesedéssel ízlelte meg azt a sárga kenőcsöt, amelyet a másik rántottának mondott. Igyekezett nem elfintorítani az arcát az első falatnál, aztán férfiasan lenyelte, sőt egy második falatot is a villájára szúrt.

— Idővel megszokja — mondta Neville —, és nagyon magas a tápértéke. Ha figyelmeztethetem, a magas proteintartalom és az alacsony gravitáció csökkenti az élelemszükségletet.

— Annyi baj legyen — mondta Denison, és a torkát köszörülte.

Neville újra megszólalt:

— Selene azt mondja, maga szeretne itt maradni a Holdon.

— Ez volt a szándékom — válaszolt Denison. Megdörzsölte a szemét. — Borzasztó éjszakám volt. Próbára teszi az elhatározásomat. — Hányszor esett ki az ágyból?

— Kétszer… Bár úgy hallom, ez így is szokás.

— A földieknél elkerülhetetlen. Ébren figyelembe tudja venni a Hold gravitációját, de álmában úgy forgolódik, mintha a Földön volna. Viszont legalább az esés nem olyan fájdalmas.

— Másodszorra már a padlón aludtam egy darabig, mielőtt fölébredtem volna. Nem is emlékszem rá, hogy leestem volna. Hogy a nyavalyában lehet ezen segíteni?

— Időnként ellenőriztesse a szívműködését, a vérnyomását, hogy megbizonyosodjék, nem kelt-e túl nagy feszültséget a szervezetében a nehézségi erő megváltozása.

— Elégszer figyelmeztettek rá — mondta kelletlenül Denison. — El is megyek orvoshoz a jövő hónapban, megbeszéltem. Kaptam valami tablettákat is.

— Nos — zárta le Neville a jelentéktelen témát —, egy héten belül valószínűleg kutyabaja sem lesz. Megfelelő ruhára is szüksége lesz. A nadrágja végképp nem megfelelő, az a könnyű trikó pedig értelmetlen.

— Feltételezem, vehetek valahol ruhát.

— Persze. Ha sikerül elkapnia egy szabadnapját, Selene nagyon szívesen segít magának. Biztosított róla, hogy maga rendes pasas, doktor.

— El vagyok ragadtatva, hogy így gondolja. — Denison legyűrt egy kanállal a levesből, majd körülnézett, mintha azon gondolkodna, mit kezdjen a maradékkal. Aztán keserű képpel elszánta magát, hogy megegye.

— Azt hitte, hogy maga fizikus, de persze tévedett. — Sugárvegyésznek tanultam.

— De nem dolgozott a szakmában sokáig, doktor. Ugyan messze vagyunk a Földtől, de azért elég közel is. Maga Hallam egyik áldozata.

— Olyan sok van, hogy csak az egyik?

— Miért ne? Az egész Hold Hallam egyik áldozata. — A Hold?

— Bizonyos értelemben.

— Nem értem.

— A Holdon egyetlen elektronszivattyú sinus. Nem működtek együtt a parauniverzum lakói. Egyetlen adag volfrámot sem fogadtak el.

— Remélem, dr. Neville, nem azt akarja mondani, hogy ez Hallam műve?

— Negatív értelemben az övé. Miért csak a parauniverzum indíthat szivattyúállomást? Miért nem indíthatunk mi?

— Amennyire én tudom, hiányzik hozzá a tudásunk. — Hiányozni is fog, ha a téma kutatása tilos. — Tilos? — kérdezte Denison kissé hökkenten.

— Gyakorlatilag. Ha egyszer minden más munka előnyt élvez a protonszinkrotronban vagy bármelyik nagy létesítményben, amelyet úgyis a Földről irányítanak, Hallam akarata szerint, akkor a kutatás gyakorlatilag meg van tiltva.

Denison megdörzsölte a szemét.

— Azt hiszem, hamarosan megint aludnom kell pár órát… Elnézését kérem. Nem azt akartam mondani, hogy untat. De mondja, olyan fontos az elektronszivattyú a Holdon? Gondolom, a napelemek hatékonyak, és elegendő energiát termelnek.

— A Naphoz kötnek bennünket, doktor. A felszínhez.

— Nos… De miért ilyen ellenséges az ügyben Hallam, mit gondol, dr. Neville?

— Ön ezt sokkal jobban tudhatja. Hiszen személyesen ismeri, én meg nem. Hallam jobban szereti, ha homályban marad, hogy az egész elektronszivattyú létesítménysor a paralények műve, és mi csak szolgák vagyunk, míg ők az urak. És ha mi a Holdon elérnénk azt a pontot, hogy mi is tudjuk már, mit csinálunk, akkor az elektronszívási technológia igazi születése mitőlünk származna és nem őtőle.

— Miért mondja el mindezt nekem? — kérdezte Denison.

— Hogy ne vesztegessem az időt. Általában véve örülünk, ha egy fizikus érkezik ide a Földről. Mi itt, a Holdon a földi politika áldozataiként elszigeteltnek érezzük magunkat, és a fizikus látogató segít enyhíteni bezártságérzetünket. Egy bevándorló fizikus még nagyobb segítség, tehát örömest megmagyarázzuk neki a helyzetet, és arra kérjük, működjék együtt velünk. Sajnálom is, hogy maga végső soron mégsem fizikus.

— Soha nem is mondtam, hogy az vagyok — felelte türelmetlenül Denison.

— Mégis kérdezősködött a szinkrotron felél. Miért?

— Igazán ez zavarja? Drága uram, hadd magyarázzam meg! Tudományos pályafutásom egy emberöltővel ezelőtt derékba tört. Elhatároztam, hogy Hallamtől a lehető legtávolabb, tehát a Holdon igyekszem rehabilitációt, életemnek új értelmet találni. Ugyan sugárvegyésznek tanultam, de ez nem bénította meg mindörökre a más tudományterületek iránti érdeklődésemet. A parafizika a mai tudomány szűzföldje, én tehát ott igyekeztem a magam erejéből a lehetd legtöbbet tanulni, mert ott érzem a rehabilitáció legjobb lehetőségét is.

Neville bólintott.

— Értem — mondta, láthatóan kétségek között.

— Mellesleg, ha már említette az elektronszivattyút… Hallott valamit Peter Lamont elméletéről?

Neville elkeskenyedő szemmel figyelte.

— Nem hinném, hogy ismerem az illetőt.

— Igaz, nem olyan híres. Nem is valószínű, hogy hunevet szerez, feltehetőleg ugyanazért, amiért én sem. Hallam útjába került… Mostanában megint felbukkant a neve, és kissé eltöprengtem rajta. Így hasznosítottam valamit az álmatlan éjszakából. — És ásított egyet.

Neville türelmetlenül kérdezte:

— Nos, doktor? Mi van ezzel az emberrel? Hogy is hívják?

— Peter Lamont. Van néhány érdekes gondolata a paraelmélettel kapcsolatban. Hite szerint az elektronszivattyú folyamatos használata oda vezet, hogy a Naprendszer területén az erős nukleáris interakció alapvetően annyira megnövekszik, hogy a Nap lassan felforrósodik, és egy kritikus ponton a minőségi változás robbanást eredményez.

— Butaság! Tudja, mennyi kozmikus változást eredményez a szivattyú emberi léptékű használata? Maga ugyan önképzéssel lett fizikus, de még így is meg kell értenie, hogy a szivattyú a Naprendszer életében nem okozhat az egész univerzumot érintő változást.

— Gondolja?

— Persze. Maga nem?

— Nem vagyok biztos benne. Lamontot személyes indítékok is vezérlik. Egyszer futólag találkoztam vele, és olyan benyomást tett rám, hogy összeszedett, de nagyon érzékeny fickó. Ha figyelembe vesszük, mit követett el ellene Hallam, valószínűleg mindent elsöprő düh vezérli a lépéseit.

Neville a szemöldökét ráncolta:

— Biztos, hogy haragban van Hallammel?

— Szakember vagyok ezen a területen.

— Nem merült fel önben, hogy ez a fajta kétség — hogy tudniillik a szivattyú veszélyes — nem más, mint újabb módszer arra, hogy a Holdat a saját szivattyú kifejlesztésétől visszatartsák?

— Azon az áron, hogy általános riadalmat és csüggedést keltsenek? Semmiképpen. Nem lőnek ágyúval verébre. Nem. Biztos vagyok benne, hogy Lamont őszinte. Igazság szerint a magam tévelygő módján hasonló eredményre jutottam egyszer én is.

— Mivel magát is a Hallam elleni gyűlölet vezette.

— Én nem vagyok Lamont. Azt hiszem, másként reagálok, mint ő. Bár azzal a halvány reménnyel jöttem, hogy ezt is kutathatom a Holdon, anélkül hogy Hallam keze ügyébe vagy Lamont érzelmi rohamaiba esnék.

— Itt, a Holdon?

— Itt, a Holdon. Azt gondoltam, talán használhatom a szinkrotront is.

— Ezért érdekelte?

Denison bólintott.

— Valóban azt hiszi — mondta Neville —, hogy hozzá fog férni a szinkrotronhoz? Tudja, hány előjegyzés van rá?

— Gondoltam, együttműködhetek valamelyik holdbeli tudóssal. Neville nevetett és megrázta a fejét.

— Nekünk majdnem olyan kevés esélyünk van rá, mint magának. Azért elmondom, mit tudunk csinálni. Építettünk néhány saját laboratóriumot. Ott helyet biztosíthatunk magának, meg némi műszerezettséget is. Hogy mennyi hasznát veszi a műszereinknek, nem tudom, de talán kezdhet velük valamit.

— Úgy gondolja, vannak rá eszközeik, hogy a paraelmélettel kapcsolatban megfigyeléseket végezhessek?

— Ez részben a maga találékonyságán is múlik, gondolom. Arra számít, hogy igazolni tudja ennek az embernek, ennek a Lamontnak az elméletét?

— Vagy megcáfolom. Talán.

— Bizonyára meg fogja cáfolni, ha egyáltalán jut valamire. Emiatt nem aggódom.

— Az, ugye, világos — mondta Denison —, hogy nem vagyok tanult fizikus. Miért ad hát ilyen készségesen lehetőséget, hogy dolgozzam?

— Mert a Földről jött. Mondtam, hogy mi ezt értékeljük. És egy autodidakta fizikus talán még többet is ér. Selene kezeskedik magáért, és én ennek talán több jelentőséget tulajdonítok, mint kéne. És együtt nyögjük Hallam uralmát. Ha rehabilitálni akarja magát, a segítségére leszünk.

— Ne haragudjon, ha cinikus vagyok. Mi előny jut ebből maguknak?

— A maga segítsége. Bizonyos félreértés van a Föld és a Hold tudósai között. Maga olyan földi ember, aki önként jött a Holdra, és a híd szerepét töltheti be köztünk, mindannyiunk hasznára. Már fölvette a kapcsolatot a megbízottal, tudjuk, és ha önmagát rehabilitálja, lehet, hogy közben minket is rehabilitál.

— Úgy érti, ha meggyöngítem Hallam befolyását, az a holdbéli tudománynak is javára válik?

— Akármit tesz, hasznos lesz. De azt hiszem, most itt kéne hagynom, hogy végre kialudja magát. Hívjon fel valamikor a közeli napokban, és akkor meglátjuk, hogyan tudjuk elhelyezni a laborban. És — körülnézett — valami kényelmesebb lakásban is. Kezet ráztak, és Neville elment.

8

— Azt hiszem, akármennyi bosszúsággal járt is ez a pozíció, egy kis fájdalom van a szívében most, hogy indulni készül — mondta Gottstein.

Montez sokat sejtetően húzta fel a vállát:

— Nagyon nagy fájdalom, ha a földi gravitációra gondolok. Nehéz légzés, fájós láb, izzadás. Állandóan fürödni fogok az izzadságban. — Egy nap majd én jövök soron.

— Fogadja meg a tanácsomat! Sohase maradjon itt egyhuzamban két hónapnál tovább! Nem érdekes, mit mondtak az orvosok, milyen izometriás gyakorlatokat végeztetnek magával, minden hatvan napban menjen vissza a Földre, és maradjon ott legalább egy hétig! Nem szabad elszoknia tőle.

— Igyekszem észben tartani… Ó, felvettem a kapcsolatot a barátommal.

— Melyik barátjával?

— Akivel egy űrhajón jöttem. Valami azt súgta, hogy ismerős, és valóban. Denisonnak hívják, sugárvegyész. Eléggé jól emlékeztem.

— Emlékeztem rá, hogy van benne valami érdekes irracionalitás, és kipróbáltam. Nagyon okosan riposztozott. Kifejezetten racionálisan hangzott minden szava, olyannyira ésszerűen, hogy gyanút fogtam. Van a megszállottakban valami vonzó racionalitás mint védekezési mechanizmus.

— Jaj, istenem — mondta gyötrötten Montez —, nem vagyok biztos benne, hogy tudom-e követni. Ha nem zavarja, leülök pár percre. Mert miközben próbálok nem arra gondolni, hogy mindent rendesen becsomagoltam-e, és hogy vár a Föld vonzóereje, alig kapok levegőt…Milyen irracionalitásról beszél?

— Egyszer megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy az elektronszivattyú veszélyes. Szerinte fel fogja robbantani a Napot.

Valóban? És úgy lesz?

— Remélem, nem. Akkor eléggé durván bocsájtották el_ Ha egy tudós az ész határát súroló témán dolgozik, érzékeny lesz. Ismertem egy pszichiátert, aki ezt „ki tudja”-szindrómának nevezte. Ha az ember semmi módon nem jut el a szükséges tudásig, a végén azt kérdi: „ki tudja, mi lesz?” — és a képzelet ad rá választ.

— Igen, de ha csak néhány fizikus is ilyeneket mondogat…

— Nem mondogat. Hivatalosan nem. Létezik olyasmi, hogy tudományos felelősségérzet, és az újságok is óvakodnak attól, hogy butaságot közöljenek. Vagy olyasmit, amit butaságnak tartanak. Később megint előjött a téma. Egy Lamont nevű fizikus beszélt róla Burt szenátornak, azután annak az önjelölt környezetvédő messiás Chennek és néhány más embernek. Ez a Lamont is ragaszkodik a kozmikus robbanás gondolatához. Senki sem hisz neki, de a történet lassacskán terjed, és közben még javul is.

— És ez az ember a Holdon hisz benne?

Gottstein szélesen elmosolyodott.

— Gyanítom, hogy igen. A pokolba is, éjszaka, ha nem tudok aludni — folyton kiesem az ágyból —, én magam is hiszek benne. Azt reméli, hogy itt képes lesz az elméletét kísérletileg kipróbálni.

— És?

— Hadd próbálja! Jeleztem neki, hogy kap tőlünk segítséget. Montez megrázta a fejét.

— Kockázatos. Nem szeretek hivatalosan megszállott nézeteket támogatni.

— Tudja, elméletileg annak a lehetősége is fennáll, hogy nem puszta megszállottság, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha el tudjuk indítani itt a Holdon, akkor az ő révén esetleg megtudjuk, mi folyik más ügyekben. Nagyon fontos neki, hogy rehabilitálják, és én jeleztem, hogy ha együttműködik velünk, mi is megsegítjük… Gondom lesz rá, hogy diszkréten tájékoztassam. Barátilag, érti.

— Köszönöm — mondta Montez. — És Isten vele.

9

Neville dühöngött.

— Nem, nekem nem tetszik.

— Miért nem? Mert földike? — Selene leszedett valami pihét a jobb melléről, aztán kritikus szemmel nézegetni kezdte. — Ez nem a blúzomról van. Mondom, hogy pocsékul működik a levegőellátási rendszer.

— Ez a Denison nem jó semmire. Nem parafizikus. Autodidakta a szakmában, ő maga mondja, és be is bizonyította: teljes őrültséget hangoztat.

— Éspedig?

— Azt hiszi, hogy az elektronszivattyú fel fogja robbantani az univerzumot.

— Ezt mondta?

— Tudom, hogy erre gondol. Ó, ismerem az érveit! Elég gyakran hallottam őket. De nem így van, és kész!

— Talán — mondta Selene, és felhúzta a szemöldökét — csak te szeretnéd, hogy ne így legyen.

— Ne kezdd el!

Rövid szünet következett, aztán Selene azt mondta: — Akkor meg mihez fogsz vele?

— Kap helyet, dolgozzon. Lehet, hogy tudósnak csapnivaló, de másra fel lehet használni. Elég feltűnő jelenség. A megbízott beszélt már vele.

— Tudom.

— Végül is az előtörténeté kellőképpen romantikus: a derékba tört pályáját próbálja rendbe hozni.

— Valóban?

— Valóban. Neked biztosan tetszeni fog. Ha megkéred, szívesen el is meséli. Ha pedig itt a Holdon egy romantikus földi őrült az eszelős tervén dolgozik, tökéletesen megfelel arra, hogy lekösse a megbízott figyelmét. Álcázásnak remek lesz. Még az is megeshet, hogy rajta keresztül többet megtudhatunk arról, ami a Földön folyik. Jó lenne, ha továbbra is barátságban maradnál vele, Selene.

10

Selene nevetett, és a nevetésének fémes hangja volt Denison fülhallgatójában. Alakja is elveszett az űrruhában.

— Most gyere, Ben — mondta —, nem kell félni semmitől. Öreg róka, már legalább egy hónapja itt vagy.

— Huszonnyolc napja — morogta Denison. Úgy érezte, megfullad az űrruhában.

— Egy hónapja — makacskodott Selene. — Éppen félföld volt, amikor jöttél, és most megint félföld van. — Rámutatott a déli égbolton ragyogó Föld-karéjra.

— Na igen, de nem vagyok olyan bátor idekinn, mint odalenn. Mi lesz, ha el találok esni?

— Hogy mi? A gravitáció gyenge a ti viszonyaitokhoz képest, a lejtő enyhe, a ruhád erős. Ha elesnél, engedd magad gurulni. Úgy is vicces lesz.

Denison kételkedve nézett körbe. A Hold gyönyörűen nyúlt el előttük a Föld hideg fényében. Fekete-fehér volt, gyengéd, finom fehér ahhoz képes, amit a napsütötte oldalon látott egy hete, mikor a napelemekhez kirándult, amelyek a Mare Imbrium fenekén húzódtak végig, ameddig a szem ellát. És a fekete szín is valahogy lágyabb volt, mert hiányzott az igazi Nap lángoló ragyogása. A csillagok különleges fénnyel tündököltek, és a Föld — a Föld végtelenül hívogatólap nézett rá kék és fehér fürtjeivel s az alóluk olykor kikacsintó rozsdavörös foltokkal.

— Mondd — mondta a férfi-, nem bánnád, ha beléd kapaszkodnék?

— Persze hogy nem. És nem megyünk egészen fel. Csak a kezdők lejtőjén. Próbálj meg lépést tartani. Lassan megyek.

A nő hosszú, lengő lépésekkel haladt, a férfi megpróbált igazodni hozzá. Lábuk alatt az emelkedő talaja poros volt, és a férfi minden lépéssel finom port rúgott fel, amely gyorsan leülepedett, hisz nem fékezte a levegő. A férfi tartotta a lépést, de erőfeszítésébe került.

— Jól van — mondta Selene, és belekarolt, hogy támogassa. — Nagyon jól csinálod ahhoz képest, hogy földike, illetve vándlizó vagy.

— Kösz.

— Na, nem sokkal szebb ez sem. A vándlizó a bevándorló csúfneve, és éppen olyan sértő, mint földi emberre a földike. Mondjam inkább azt, hogy nagyon ügyes vagy a korodhoz képest?

— Nem! Ez sokkal rosszabb. — Denison zihált egy kicsit, és érezte, hogy nedves a homloka.

— Valahányszor elérsz arra a pontra — mondta Selene —, hogy letedd az egyik lábad, lökj egyet magadon a másikkal. Ez megnyújtja a lépteidet, és megkönnyíti az egészet. Nem, nem! Nézd, én hogy csinálom!

Denison hálásan pihent kicsit, hogy Selenét nézze, aki az ormótlan ruha ellenére karcsún és kecsesen mutatta be a lapos, szökellő lépéseket. Aztán visszatért, és a lábához térdelt.

— Most pedig lépj lassan, Ben, én pedig kicsit rá fogok ütni a lábadra, amikor lökni kell.

Megpróbálták néhányszor, de Denison azt mondta:

— Ez rosszabb, mint ha futni kellene a Földön. Pihenjünk egy kicsit!

— Jól van. Tudod, az egész csak azért van, mert az izmaid nincsenek hozzászokva a megfelelő koordinációhoz. Önmagaddal kell megküzdened, nem a gravitációval. Ülj le, fújd ki magad. Nem viszlek sokkal tovább.

— Árt a felszerelésnek, ha a hátamra fekszem? — kérdezte Denison.

— Egyáltalán nem árt neki, de mégsem jó ötlet. Ne feküdj a puszta földre, ott 120 Kelvin-fok van, azaz mínusz 151, ha úgy jobban érted. Minél kisebb felületen találkozol vele, annál jobb. En leülnék.

— Rendben — ült le ügyetlenül, morogva Denison. Szándékosan hátat fordított a Földnek, észak felé nézett. — Nézd a csillagokat! Selene szemben ült vele. Olykor az arcát is látta az ellenző mögött, ha a földfény a megfelelő szögben esett rá.

— A Földről nem látjátok a csillagokat?

— Nem így. Még ha nincs is felhő az égen, a levegő elnyel némi fényt. A hőmérséklet-különbség miatt pislognak, a városok fénye, még ha nagyon távoli is, elhomályosítja a csillagokét. — Utálatosnak hangzik.

— Szeretsz itt kint lenni, Selene? A felszínen?

— Nem mondhatnám, hogy megörülök érte, de nem is zavar. Hozzátartozik a munkámhoz, hogy időről időre kihozzam ide a turistákat.

— És most miattam vagy kénytelen kijönni.

— Nem tudlak meggyőzni róla, hogy ez más, Ben? Kijelölt útvonalunk van a turisták számára. Nagyon szelíd és unalmas út. Ne gondold, hogy ide, erre a lejtőre kihozzuk őket. Ez Hold-lakóknak és vándlizóknak való. Leginkább a vándlizóknak.

— Nem lehet nagyon népszerű. Senki sincs itt rajtunk kívül.

— Hát persze. Külön napok vannak fenntartva az effélére. Versenynapokon kéne látnod! Bár akkor nem nagyon tetszene.

— Nem vagyok biztos benne, hogy most tetszik-e. A lesiklás a vándlizók külön sportja?

— Jórészt. A Hold-lakók általában nem kedvelik a felszínt. — És dr. Neville?

— Úgy érted, ó mennyire kedveli a felszínt? — Igen.

— Őszintén szólva nem tudom, volt-e itt egyszer is. Igazi városi fiú. Miért kérded?

— Nos, mikor engedélyt kértem rá, hogy végigcsináljam a napelemek szervizelését, semmi kifogása nem volt, de nem jött velem. Kifejezetten kértem pedig, hisz kellett valaki, aki válaszol a kérdéseimre; de határozottan elutasított.

— Remélem, volt azért, aki válaszoljon.

— Ó, igen. Ráadásul egy vándlizó. Talán ez magyarázza, miért ragaszkodik dr. Neville az elektronszivattyúhoz. — Mire gondolsz?

— Nos — Denison hátrahajolt, és hol a bal, hol a jobb lábával rúgott ki, valami lusta élvezettel figyelve lassú emelkedésüket-ereszkedésüket. — Ez nem is rossz! Nézd, Selene… Úgy értem, dr. Neville olyan megátalkodottan igyekszik elektronszivattyú-állomást létesíteni a Holdon, mikor pedig a napelemek tökéletesen megfelelnek a célnak. Mi nem használhatunk napelemeket a Földön, ahol a napfény soha nem ilyen állandó, ilyen fényes, ilyen egyenletes minden hullámhosszon. Az egész Naprendszerben nincs még egy olyan, akármilyen nagyságú égitest, amelyik alkalmasabb volna a napelemek használatára, mint a Hold. Még a Merkúr is túl forró. De a napelemek használata a felszínhez kötődik, és ti nem szeretitek a felszínt…

Selene hirtelen talpra ugrott, és így szólt:

— Rendben van, Ben, pihentél eleget. Föl, föl! A férfi nehézkesen felállt és azt mondta:

— A szivattyútelep viszont azt jelentené, hogy a Hold-lakóknak nem kell kimenniük a felszínre, ha nem akarnak.

— Felmegyünk a dombon, Ben. Addig a gerincig, ott, előttünk.

Látod? Ahol a Föld a horizonttal érintkezik.

Hallgatva járták be az utat. Denison látta, hogy odébb sima rész terül el, ahonnan a por nagy részét mintha elsöpörték volna.

— Túl sima ahhoz, hogy egy kezdő felküzdje magát rajta — mondta Selene, mintha a gondolatára válaszolt volna. — Ne légy túl ambiciózus, különben legközelebb már a kenguruugrást akarod megtanulni.

Ahogy ezt kimondta, csinált egy kenguruugrást, és földetérés előtt még vissza is fordult a férfihoz.

— Ide! Ülj le ide, és én majd…

Denison odaült, és lenézett a dombról. Bizonytalanul bámulta a lejtőt.

— Valóban le lehet siklani ezen?

— Természetesen. Itt a Holdon sokkal kisebb a nehézségi erő, mint a Földön, s ez azt jelenti, hogy kisebb erővel nyomjuk a talajt, tehát kisebb a súrlódás is. Minden sokkal csúszósabb, mint a Földön. Ezért hiszitek, hogy a lakások és a folyosók padlója nincs rendesen eldolgozva. Akarod, hogy kiselőadást tartsak a témáról? Mint a turistáknak?

— Nem, Selene.

— Mellesleg persze mi csúszkát is használunk. — Kis tokot tartott a kezében. Pár keskeny cső volt hozzákapcsolva. — Mi az? — érdeklődött Ben.

— Egy kis tartálynyi folyékony gáz. Gőzsugarat bocsát ki egyenest a csizmád talpa alá. A vékony gázréteg gyakorlatilag nullára csökkenti a súrlódást. Úgy fogsz mozogni, mint a tiszta űrben.

— Nem helyeslem — mondta kelletlenül Denison. — Felesleges ilyen formában gázt használni a Holdon.

— Jaj, mit gondolsz, milyen gázt használunk? Szén-dioxidot? Oxigént? Ez amúgy is pocsékba menne. Argon. Tonnaszám szivárog a Hold talajából; a kálium 40-ből alakult ki milliárd évvel ezelőtt. Ez is a kiselőadás része, Ben… Az argont csak néhány speciális célra használjuk a Holdon. Legalább egymillió évig csúszkálhatunk rajta, anélkül hogy kimerítenénk a készletet. Rendben. A te csúszkád már rajtad van. Várj egy kicsit, én is felveszem az enyémet!

— Hogyan működik?

— Teljesen automatikusan. Amint rálépsz, megindul a gőzfejlődés. Pár percre való mennyiség van benne, de annyi elég is. A nő felállt, és talpra segítette a férfit.

— Fordulj a lejtó felé! Gyerünk, Ben, enyhe lejtő. Nézd csak meg, teljesen vízszintesnek látszik.

— Nem — mondta Denison. — Úgy néz ki, mint egy szirtfok. Nekem.

— Butaság. Most figyelj, és jegyezd meg, amit mondok. Tartsd a lábaidat körülbelül hathüvelyknyire egymástól, az egyiket pár hüvelykkel előbbre! Mindegy, melyik van elöl. Tartsd a térdedet behajlítva! Ne hajolj bele a szélbe, mert nincs szél. Ne próbálj felfelé nézni, vagy hátra, de oldalt nézhetsz, ha akarsz. A legfontosabb: ha már elérted a lejtő alját, ne akarj túl gyorsan megállni, mert gyorsabban haladsz, mint gondolnád. Hagyd kiürülni a csúszkát, és akkor lassan megállít a súrlódás.

— Soha nem fogom megjegyezni.

— Dehogynem. És én ott leszek melletted, hogy segítsek. Ha pedig elesnél, és nem tudnálak elkapni, ne próbálkozz semmivel! Maradj nyugodtan, essél csak vagy csússzál! Sehol sincs olyan akadály, amelybe beleütköznél.

Denison nyelt egyet, és előre nézett. A déli lejtó tündöklött a Föld fényében. Az apró egyenetlenségek aránytalanul nagy árnyékot vetettek, így márványos színt adtak a felületnek. A dagadó Télföld csaknem a fejük fölött világított a sötét égen.

— Készen vagy? — kérdezte Selene. Hosszú kesztyűs keze a férfi vállán nyugodott.

— Készen — mondta bágyadtan Denison.

— Akkor indulás — mondta a nő. Meglökte, és Denison érezte, hogy mozgásba lendül. Kezdetben egészen lassan ment. Kissé billegve a nő felé fordult, aki azt mondta: — Ne izgulj. Itt vagyok melletted.

Érezte a talajt a talpa alatt, aztán már nem érzett semmit. A csúszka működni kezdett.

Egy pillanatig úgy tetszett, mintha egy helyben állna. Nem volt levegő, ami a testének ütközött volna, semmi sem éreztette vele, hogy valami fölött elcsúszik a talpa. De mikor újra Selenéhez fordult, észrevette, hogy a fények és árnyékok lassan növekvő sebességgel hátrafelé mozdulnak él.

— A Földet nézd — Selene hangját hallotta a fülében —, amíg felveszed a megfelelő sebességet! Minél gyorsabban mész, annál biztosabban haladsz. Tartsd a térded behajlítva! Nagyon jól csinálod, Ben.

— Ahhoz képest, hogy vándlizó vagyok — lihegte Denison. — Milyen érzés?

— Mintha repülnék — mondta a férfi. A fényes és sötét foltok hátrafelé tűntek el a homályban. Egy pillanatra oldalt nézett, aztán a másik oldalra, és azt az érzést, hogy a táj repül hátrafelé, megkísérelte átalakítani magában valami olyanná, hogy ő repül előre. Mihelyt sikerült, úgy találta, sietve előre kell néznie, a Földre, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

— Azt hiszem, nem j ó a hasonlat. A Holdon nem lehet a repülést megtapasztalni.

— Most már tudok róla valamit. Nyilván olyan, mint a siklás, azt pedig ismerem.

A nő könnyedén tartott lépést vele.

Denison most már elég gyorsan haladt ahhoz, hogy előrenézve is érezze a mozgást. A Hold-táj kinyílt előtte, és kétoldalt elszáguldott mellette. Azt kérdezte:

— Milyen sebességet lehet elérni?

— Jó Hold-versenyen mértek már száz mérföldesnél nagyobb sebességet is, persze ennél meredekebb lejtón. Te valószínűleg harmincöttel haladsz, mikor a leggyorsabban siklasz.

— Valahogy többnek tűnik.

— Pedig nem több. Kezdünk leérni, és el sem estél. Maradj így: a csúszkából kifogy a gáz, hamarosan érezni fogod a súrlódást. Ne csinálj semmit, csak menj tovább!

Selene éppen befejezte a mondatot, mikor Denison érezni kezdte a nyomást a csizmája alatt. Rögtön elsöprő sebességet érzett, össze kellett szorítania az öklét, nehogy előrelökje a karját, elkerülendő az ütközést, ami nem következett be. Tudta, hogy ez a csaknem reflexszerű mozdulat hátralökné.

Összeszűkült a szeme, visszatartotta a lélegzetét, amíg úgy nem érezte, hogy mindjárt szétrobban a tüdeje. Ekkor Selene megszólalt:

— Tökéletes, Ben, tökéletes. Még sohasem láttam olyan vándlizót, aki megúszta volna az első lesiklást esés nélkül, úgyhogy ha elesnél, abban sem volna semmi. Nem szégyen.

— Nincs szándékomban elesni — suttogta Denison. Nagy, mély lélegzetet vett, aztán tágra nyitotta a szemét. A Föld nyugodt volt, mint mindig, mintha nem is törődne semmivel. Lassabban és lassabban és még lassabban mozgott.

— Állok már, Selene? — kérdezte. — Nem tudom biztosan.

— Már állsz. Most ne mozogj! Kicsit pihenned kell, mielőtt visszamennénk a városba… A fenébe is, valahol itt hagytam, mikor kijöttünk.

Denison hitetlenkedve nézett rá. Vele együtt mászott fel, vele együtt siklott le. És míg ő félholt volt a fáradtságtól és a feszültségtől, a nő már hatalmas kenguruugrásokkal úszott a levegőben. Százyardnyira lehetett, mikor azt mondta: „Itt van!” A hangja olyan hangos volt a fülhallgatóban, mintha egészen közel volna.

Egy perc múlva már ott volt megint; összehajtott testes műanyag csomagot tartott a hóna alatt.

— Emlékezz vissza — mondta vidáman —, mikor felfelé mentünk, megkérdezted, mi ez, és én azt mondtam, használni fogjuk, mielőtt leérünk. — Kibontogatta és szétpakolta a Hold poros felszínén.

— A teljes neve: holddívány — mondta —, de mi egyszerűen csak díványnak hívjuk. A világ e részén magától értetődik a jelző. — Belerakott egy patront, és elfordított egy kapcsolót.

A csomag kezdett megtelni. Denison valahogy várta a sistergést, de természetesen nem volt levegő, hogy a hangot vigye.

— Mielőtt megint megkérdeznéd, miért nem óvjuk a környezetet — mondta Selene —, közölhetem, hogy ez is argon.

Hat zömök láb alakult ki egy matrac alatt.

— Elbír — mondta a nő. — Nagyon kis felületen érintkezik a talajjal, és a környező vákuum megőrzi a hőt.

— Csak nem azt mondod, hogy meleg? — kérdezte ámulva Denison. — Az argon felfűti, mikor beleömlik, de csak viszonylag. A végén 270 Kelvin-fok, ez majdnem elég ahhoz, hogy felolvassza a jeget, és biztosan elég ahhoz, hogy a jól szigetelő ruhádban kevesebb hőt veszits, mint amennyit termelsz. Gyerünk! Feküdj rá!

Denison rendkívüli fényűzésnek érezte, hogy lefekhet. — Nagyszerű — mondta hosszú sóhajjal. — Selene mama mindenre gondol — mondta a nő.

A háta mögül előresiklott, megkerülte összetett lábbal, mintha korcsolyázna, aztán kirúgva a lábát maga alól, kecsesen csípőre és könyökre ereszkedett a férfi mellett.

Denison füttyentett.

— Hogyan csinálod?

— Sokat gyakoroltam! Nehogy megpróbáld! Eltörnéd a könyöködet. Figyelmeztetlek, ha nagyon fáznék, nekem is rá kell feküdnöm a díványra.

— Semmi vész — mondta a férfi —, űrruhában vagyunk.

— Aha, megszólalt a derék kéjenc. Hogy érzed magad? — Minden rendben, azt hiszem. Micsoda kaland!

— Miféle kaland? Rekordot javítottál el-nem-esésből. Megengeded, hogy mikor visszaérünk a városba, elmondjam a többieknek? — Hogyne. Mindig szerettem, ha méltányolják a teljesítményemet. Remélem, nem várod, hogy még egyszer megtegyem.

— Most? Nem. Én magam sem volnék rá képes. Pihenünk egy kicsit, amíg a szívműködésed visszatér a normális szintre, és akkor visszamegyünk. Ha idenyújtod a lábad, leveszem a csúszkádat. Legközelebb megmutatom, hogyan kell kezelni.

— Nem vagyok biztos benne, hogy lesz újabb alkalom. — Persze hogy lesz! Nem volt jó?

— Egy kicsit jó volt. De nagyon féltem.

— Sokkal kevésbé fogsz félni legközelebb és még kevésbé azután. ÉS ha már eléggé gyakorlott leszel, hogy élvezd is, versenyzőt csinálok belőled.

— Nem csinálsz. Öreg vagyok hozzá.

— A Holdon nem. Csak öregnek látszol.

Ahogy ott feküdt, Denison érezte, hogy a Hold nyugalma elárad benne. Most a Földet nézte. Állandó jelenléte az égbolton biztonságérzettel töltötte el, inkább, mint valaha, és jobban, mint bármi más. Ez a biztonságérzete a suhanás során is kitartott, és most hálát érzett miatta.

— Gyakran kijársz ide, Selene? — kérdezte. — Úgy értem, egyedül vagy esetleg egy-két társaddal. Tudod, mikor nem tartanak fiesztát. — Gyakorlatilag soha. Hacsak nem vesznek körül éraberek. Más különben nyomaszt. Az, hogy most kijöttem veled, szinte meglep. — Aha — mondta közömbösen Denison.

— Téged nem?

— Meg kellene lepődnöm? Érzésem szerint az ember vagy azért csinálja, amit csinál, mert akarja, vagy mert kénytelen rá; akár így, akár úgy, az ő dolga, nem az enyém.

— Köszönöm, Ben. Komolyan: jó hallani. Egyik legjobb tulajdonságod, Ben, hogy vándlizó létedre hagyod, hadd legyünk, amik vagyunk. Mi, Hold-lakók, föld alatti nép vagyunk, barlangok népe, folyosók népe. Mi rossz lehet ebben?

— Semmi.

— Hallanád, hogy beszélnek a földiek. Idegenvezető vagyok, meg kell hallgatnom őket. Nincs egyetlen szavuk, amit ne ezredszer hallanék, de amit legtöbbször hallok — és hirtelen a tipikus földike akcentussal kezdte beszélni a bolygóközi nyelvet: „De drágám, hogy lehet az, hogy maguk mind folyton barlangokban élnek? Nem nyomasztja magukat valami szörnyű bezártságérzés? Nem akarnak néha kék eget és fákat és óceánt látni meg szélfúvást érezni, virágot szagolni?” Ó, folytathatnám a végtelenségig, Ben. Aztán azt mondják: „De maguk, azt hiszem, nem is tudják, mi a kék ég, a tenger és a fák és a többi, úgyhogy nem is hiányzik maguknak.” Mintha nem tudnánk a földi televíziót fogni, mintha sohasem foglalkoztunk volna a földi irodalommal, akár optikai, akár auditív; néha még szagélményeink is vannak.

Denison mulatott rajta. Azt mondta:

— Mit lehet ezekre a megjegyzésekre hivatalosan válaszolni?

— Nem sokat. Azt szoktuk mondani: „Egészen hozzászoktunk már, asszonyom.” Vagy „uram”, ha az illető férfi. De többnyire nő. Az urakat sokkal jobban érdekli a blúzunk, és hogy mikor fogjuk levetni, gondolom. Tudod, mit szeretnék mondani ezeknek a hülyéknek?

— Áruld el, légy szíves! Ameddig magadon kell tartanod a blúzodat, legalább azt add elő, ami a szívedet nyomja.

— Játékos kedvedben vagy… Azt szeretném mondani nekik: „Nézze, asszonyom, mi az ördög érdekeljen bennünket a maguk átkozott Földjén? Nem szeretnénk semmiféle bolygó felszínén kapaszkodni, várva, hogy lezuhanjunk vagy leröpüljünk. Nem kívánjuk, hogy mérgezett levegő szuszogjon, savas eső zuhogjon ránk. Nem kellenek az átkozott baktériumaik, sem a büdös füvük, nem is szólva a hülye kék egükről és a még hülyébb fehér fellegeikről. Látjuk a Földet a saját egünkön, ha éppen akarjuk, de nem akarjuk túl gyakran. A mi hazánk a Hold, és az olyan, amilyenné mi tesszük, pontosan olyan. Mi birtokoljuk; és mi építjük ki a saját ökológiánkat, és semmi szükségünk nincs rá, hogy sajnáljanak minket, csak mert a magunk útját járjuk. Menjenek vissza a Földjükre, asszonyom, hadd húzza a gravitációjuk a mellüket a térdükig!” Ezt szeretném mondani.

— Rendben van — mondta Denison. — Valahányszor túl közel jársz ahhoz, hogy ezt valóban elmondd egy földikének, eljössz, elmondod nekem, és rögtön jobban érzed magad.

— Tudod, mit? Időről időre mindig akad egy-egy vándlizó, aki azt javasolja, hogy épitsünk Föld-parkot itt, a Holdon némi földi növényzettel, amit magról vagy palántáról nevelnénk föl, meg néhány állattal. Egy kis hazai — így szokták mondani.

— Gondolom, te ellene vagy.

— Természetesen. Ellene vagyok. Kinek a hazájából hazai? A mi hazánk a Hold. Ha egy vándlizó a kis hazait hiányolja, legjobb, ha hazamegy. A vándlizók néha a földikéknél is rosszabbak.

— Meg fogom jegyezni — mondta Denison. — Nem rólad beszélek. Egyelőre.

Egy pillanatig csönd volt, és Denison kíváncsi lett, mikor javasolja Selene, hogy visszatérjenek az üregekbe. Ő a maga részéről egyrészt rövidesen kínzó vágyat fog érezni a hálószobája után. Másrészt viszont még sohasem érezte magát ilyen pihentnek. Az is érdekelte, hogy az úrruhájához tartozó oxigén meddig tart ki.

Akkor Selene megszólalt:

— Ben, kérdezhetnék tőled valamit? Nem baj?

— Egyáltalán nem. Ha a magánéletem érdekel, nincsenek titkaim. Őt láb kilenc a magasságom, huszonnyolc fontot nyomok a Holdon, nagyon régen volt egy feleségem, rég elváltunk, egy gyermekem van, felnőtt lányom, már férjhez ment. Egyetemre is járt…

— Nem, Ben, komolyan. Kérdezhetek valamit a munkádról?

— Persze, csak az a kérdés, Selene, mennyire tudom elmagyarázni.

— Nos, tudod, hogy Barron meg én…

— Igen, tudom — mondta gyorsan Denison.

— Beszélgetünk. Néha elmesél egyet-mást. Azt mondja, szerinted az elektronszivattyú fel fogja robbantani az univerzumot.

— Az univerzumnak azt a részét, ahol mi élünk. A mi galaktikánknak ezt az ágát esetleg kvazárrá alakítja. — Valóban? Igazán ezt hiszed?

— Mikor a Holdra jöttem — mondta Denison —, nem voltam biztos benne. Most már az vagyok. Személyes meggyőződésem, hogy bekövetkezik.

— Mit gondolsz, mikor?

— Nem tudom pontosan. Lehet, hogy néhány év, lehet, hogy néhány évtized múlva.

Rövid csönd következett. Aztán Selene szólalt meg halkan: — Barron nem így gondolja.

— Tudom. Nem is akarom megváltoztatni a véleményét. A gondolkodás terén nem meggyőző a frontális támadás. Ez Lamont nagy hibája.

— Ki az a Lamont?

— Ne haragudj, Selene, magamban beszéltem.

— Nem, Ben, mondd el! Érdekel. Kérlek! Denison szembefordult vele.

— Rendben van — mondta —, semmi kifogásom. Lamont földi fizikus, aki a maga módján megpróbálta figyelmeztetni a világot a szivattyú veszélyeire. Nem sikerült neki. A földieknek kell a szivattyú, kell az ingyen energia. Kell nekik annyira, hogy ne higgyék el: másképpen is lehetne.

— De miért kell nekik annyira, ha a halálukat jelenti?

— Csak annyit nem kell elhinniük, hogy a halálukat jelenti. Minden problémai könnyűszerrel meg lehet oldani, ha kijelentjük, hogy nem létezik. A barátod, dr. Neville ugyanezt csinálja. Nem szereti a Hold-felszínt, tehát arra a hitre kényszeríti magát, hogy a napelemek nem érnek semmit, pedig bárki pártatlan megfigyelő megállapíthatja, hogy a Holdnak ez az ideális energiaforrása. Kell neki a szivattyú, hogy a felszín alatt maradhasson, tehát szántszándékkal nem hiszi, hogy veszélyes lehet.

— Nem hinném — mondta Selene —, hogy Barron ne volna hajlandó elhinni valamit, amire érvényes bizonyíték van. Van ilyen bizonyítékod?

— Azt hiszem, igen. Meghökkentő dolog, Selene: az egész ügy a kvark-kvark reakciók néhány apró tényezőjén múlik. Tudod, mi az?

— Nem kell magyaráznod. Annyit beszéltem Barronnal effélékről, hogy valószínűleg tudlak követni.

— Nos, azt hittem, hogy ehhez szükségem lesz a Holdon lévő protonszinkrotronra. Ami huszonöt mérföld keresztmetszetű; szupervezető mágnesekkel és több mint 20 000 Bev indító energiával. Erre kiderül, hogy van nektek egy pionizer nevű műszeretek, elfér egy átlagos szobában, és mindent tud, amit a szinkrotrontól várnánk. Csak gratulálni lehet a Holdnak a döbbenetes fejlődéséhez.

— Köszönöm — mondta Selene örömmel — a Hold nevében.

— Nos, az én pionizerem ki tudta mutatni az erős nukleáris interakciók intenzitásnövekedési rátáját. Ez pedig annyi, amennyinek Lamont mondja, és nem, amennyit az ortodox elmélet szeretne.

— És megmutattad már Barronnak?

— Nem. Ha megmutatom, biztosan elutasítja. Azt mondja rá, hogy ezek csak marginális eredmények. Hogy tévedtem. Hogy nem vettem tekintetbe minden tényezőt. Hogy nem használtam megfelelő ellenőrzést. Igazából pedig azt mondja, hogy neki kell az elektronszivattyú, tehát nem mond le róla.

— Úgy érted, nincs kiút?

— Dehogy nincs. Csak nem a közvetlen út. Nem Lamont útja. — Hát mi?

— Lamont ki akarta erőszakolni, hogy mondjanak le a szivattyúról. De nem mehetünk visszafelé. Nem lehet visszaerőltetni a csirkét a tojásba, a bort a szőlőbe, a gyermeket az anyaméhbe. Ha egy csecsemőt rá akarsz venni arra, hogy eressze el az órádat, nem elég hozzá a magyarázat, oda kell kínálni neki valami mást, amin jobban kap.

— És mi az?

— Ebben nem vagyok biztos. Van ugyan egy ötletem, egyszerű ötlet, talán túl egyszerű ahhoz, hogy működjék, azon az egyszerű tényen alapszik, hogy a kettes szám nevetséges és értelmetlen.

Egy teljes percnyi hallgatás következett. Aztán mélyen töprengő hangon szólalt meg Selene:

— Hadd találjam ki, mire gondolsz!

— Nem tudom, gondolok-e egyáltalán valamire — mondta Denison.

— Mégis, hadd találgassak! Értelmesen feltételezhető, hogy a mi univerzumunk az egyetlen, amely létezhet és létezik, mert csak ebben élünk, csak erről van tapasztalatunk. Mihelyt azonban bizonyítást nyer, hogy van egy második univerzum, amelyet mi parauniverzumnak nevezünk, teljesen nevetséges azt feltételezni, hogy kettő és csakis kettő van. Ha ugyanis létezik egy második univerzum, akkor végtelen számú létezik. Az egyetlen és a végtelen között ilyen esetben nincs értelmes szám. Nem csak a kettő, hanem minden más természetes szám nevetséges, sőt értelmetlen.

— Pontosan ez az indíté… — mondta Denison. És újból hallgatás hullott rájuk.

Denison ülő helyzetbe emelte magát, és lenézett az űrruhába zárt nőre. Megszólalt:

— Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a városba. — Csak találgattam — mondta a nő.

— Nem, nem találgattál. Bármi volt is, puszta találgatás nem lehetett.

11

Barron Neville egy darabig szótlanul nézte a nőt. Az nyugodtan nézett vissza rá. Ablakán megint megváltozott a panoráma. Az egyik kép most a félföldnél nagyobb Földet mutatta. Végül Barron szólalt meg:

— Miért?

— Valójában véletlenül — válaszolta a nő. — Megláttam a lényeget, és lelkesedésemben kimondtam. Napokkal előbb meg kellett volna mondanom, de féltem, hogy pontosan így reagálsz.

— Így hát tudja. Te hülye!

A nő arca elfintorodott.

— Ugyan mit tud? Csak azt, amit előbb-utóbb magától kitalált volna: hogy nem vagyok idegenvezető, hanem a te intuíciókutad. Intuíciókút, aki nem ért a matematikához, az Isten szerelmére. Tehát mit számít, ha tudja? Mit számít, hogy intuíció lakik bennem? Hányszor elmagyaráztad, hogy nem ér semmit, amíg nem támogatja a matematika szigora és a kísérleti megfigyelés. Hányszor elmagyaráztad, hogy a legerősebb intuíció is tévedhet! Akkor milyen értéket tulajdoníthat éppen ő az intuíciómnak?

Neville elfehéredett. Selene nem tudta, miért, a dühtől-e vagy a sértődöttségtót. Azt mondta:

— Te más vagy. Nem igazolódott be mindig az intuíciód? Valahányszor biztos voltál benne?

— De hát erről nem tud.

— Ki fogja találni. És elmegy Gottsteinhez.

— És mit mond neki? Fogalma sincs, mit akarunk valójában. — Nincs?

— Nincs. — A nő felállt, odébbsétált. Majd a férfi felé fordult, és kiabálni kezdett: — Nem! Gyönge dolog azzal gyanúsítanod, hogy majd elárullak s a többi. Ha nem hiszel a becsületemben, higgy a józan eszemben! Nincs semmi okom, hogy megmondjam nekik. És mi hasznot hozna akár nekik, akár nekünk, ha mindannyian úgyis elpusztulnánk?

— Ó, kérlek, Selene! — Neville utálkozva gesztikulált. — Ne csináld!

— Nem. Akkor figyelj! Beszélgetett velem, és leírta a munkáját. Te úgy rejtegetsz, mint valami titkos fegyvert. Azt mondogatod, hogy sokkal többet érek, mint bármilyen műszer vagy bármelyik közönséges tudós. Játszod az összeesküvősdit, ragaszkodsz hozzá, hogy mindenki közönséges idegenvezetőnek tartson, azért, hogy hatalmas tehetségem mindig a Hold-lakók rendelkezésére álljon. Azaz a rendelkezésedre. És mit értél el?

— Közénk tartozol, nem? Mit gondolsz, meddig maradhatnál szabadon, ha ők…

— Mindig így beszélsz. De kit börtönöztek be? Kit tartóztattak le? Hol vannak a bizonyítékok arra a nagy összeesküvésre, amely állítólag körülvesz? A földi emberek sokkal inkább azért tartanak távol a nagy műszereiktől, mert erre ösztökéled őket, semmint azért, mert rosszindulatúak volnának. És mindez inkább a javunkra szolgált, semmint kárunkra; hiszen rákényszerített, hogy más, sokkal finomabb műszereket fejlesszünk ki.

— A te elméleti meglátásaid alapján, Selene. Selene mosolygott.

— Tudom. Ben nagyon elismerően nyilatkozott róluk.

— Te és Ben. A te Bened! Mi az ördögöt akarsz azzal a nyomorult földikével?

— Bevándorló! És információt akarok. Te talán informálsz? Olyan átkozottul féltesz, hogy elkapnak, hogy nem engedsz egyetlen fizikus közelébe sem. Nem beszélhetek senki más fizikussal, csak veled, mert te vagy a… de valószínűleg az is csak ezért.

— No, Selene. — A férfi megpróbálta a csitító hangot, de túl sok türelmetlenség maradt benne.

— Nem mintha törődnék vele. Megmondtad, hogy egy igazi feladatom van, meg is próbáltam koncentrálni rá, néha mintha sikerülne is, matematika ide, matematika oda. El tudom képzelni, mit kellene tenni, de aztán szétfoszlik. Viszont mi értelme az egésznek, ha a szivattyú mindnyájunkat úgyis megsemmisít? Nem mondtam kezdettót, hogy nem bízom a mágneses intenzitás cseréjében?

— Megkérdezlek megint — mondta Neville. — Kész lennél kijelenteni, hogy a szivattyú megsemmisít bennünket? Nem „talán”, nem „esetleg”; megsemmisít?

Selene mérgesen rázta a fejét.

— Nem tudom. Megvan a lehetősége. Nem mondhatom, hogy megsemmisít! De ilyen esetben nem elég a puszta „talán”? — Ó, istenem…

— Ne forgasd a szemed! Ne gúnyolódj! Sohasem vizsgáltad meg a dolgot. Megmondtam, hogyan lehet megvizsgálni.

— Sohasem izgattad magad, amíg nem kezdtél erre a te földikédre hallgatni.

— Bevándorló. Nem vizsgálod meg?

— Nem. Mondtam már, hogy a javaslatod nem elég praktikus. Nem vagy kísérletező tudós, és ami gondolatban jónak látszik, az nem biztos, hogy a műszerek véletlenszerű és bizonytalan valódi világában is működik.

— Az úgynevezett valódi világ a te laboratóriumod. — A nő arcát elöntötte a harag, összeszorított öklét az álla előtt tartotta. — Annyi időt fecséreltél rá, hogy megfelelő vákuumot teremts. Fenn, a felszínen, odafenn, a fejünk fölött remek vákuum van, és időnként az abszolút nulla fok felé süllyedő hőmérséklet… Miért nem próbálod ki a kísérleteidet a felszínen?

— Semmi haszna sem volna.

— Honnan tudod? Egyszerűen nem akarod kipróbálni. Ben Denison kipróbálta. Vette magának a fáradságot, és kifejlesztett egy olyan rendszert, amelyet a felületen is lehet használni. Akkor állította fel, amikor a napelemeket ellenőrizte. Azt akarta, hogy te is menj vele, de nem voltál hajlandó. Emlékszel? Nagyon egyszerű az egész, én is el tudom mondani első hallásra. Nappali, majd éjjeli hőmérsékleti viszonyok mellett futtatta, és ez elég volt ahhoz, hogy új kutatási programot dolgozzon ki a pionizerra.

— Milyen egyszerűen hangzik.

— Milyen egyszerű! Amint rájött, hogy intuíciókút vagyok, úgy beszélt velem, ahogy te soha. Elmagyarázta, miért gondolja, hogy az erős nukleáris interakciók további erősödése katasztrofális mértékben akkumulálódik a Föld szomszédságában. Pár év, és a Nap felrobban, és hullámokban továbbküldi…

— Nem, nem, nem! — ordította Neville. — Én láttam az eredményeit, és rám nem tettek különösebb hatást. — Láttad őket?

— Persze. Mit gondolsz, úgy engedem dolgozni a laboratóriumunkban, hogy nem ellenőrzöm, mit csinál? Láttam az eredményeit, nem érnek semmit. Olyan kis eltérésekről van szó, amelyek beleférnek a kísérleti hibaszázalékba. Ha azt akarja hinni, hogy jelentőségük van, és te is azt akarod hinni, csak tessék. De nincs az a hit, ami jelentőséget adhatna nekik, ha egyszer nincs jelentőségük.

— És mit akarsz te hinni?

— Az igazat.

— De nem határoztad el már előre, hogy az igazság a te bibliád szerint való? Te elektronszivattyú-telepet akarsz a Holdra, hogy semmi dolgod ne lehessen aztán a felszínnel; ami pedig ennek útjában állhat, az eleve nem igaz.

— Nem vitatkozom. Valóban akarom a szivattyút, sőt azt a mást is. Egyik nem ér semmit a másik nélkül. Biztos vagy benne, hogy nem…

— Nem.

— És a jövőben?

Selene újra felé fordult, lába olyan sebesen topogott, hogy a dühös kopogás kíséretében fel-felpattant a levegőbe.

— Nem mondok el neki semmit — mondta a nő —, de több információra van szükségem. És ha egyszer tőled nem kapom meg, megkaphatom tőle; esetleg megszerzi azokból a kísérletekből, amelyeket te nem vagy hajlandó elvégezni. Sokat beszélgetek vele, és igyekszem kitalálni, hogy ő mit igyekszik kitalálni. De ha közénk állsz, sohasem kapod meg, amit akarsz. És nem kell félned, hogy előbb szerzi meg, mint én. Túlságosan is földi módon gondolkozik. Nem teszi meg az utolsó lépést. Azt majd megteszem én.

— Rendben van. És ne felejtsd el a különbséget a Föld és a Hold között! Ez a te világod, másik világod nincs. Ez a Denison, ez a Ben, ez a bevándorló a Földről érkezett a Holdra, és ha akar, visszamehet. Te nem mehetsz soha a Földre, soha. Te örökre Hold-lakó maradsz.

— Holdbéli szűz — mondta gúnyosan Selene.

— Szűz aligha! — mondta Neville. — De sokáig várhatsz, míg ebben az ügyben újra lépek.

Úgy látszott, ez a nőt nem nagyon érinti. A férfi folytatta:

— Ami pedig a robbanásveszélyt illeti: megmondanád, hogy ha olyan nagy a kockázat az univerzum alaptörvényeinek megváltoztatásában, akkor azok a paralények, akik annyival előttünk járnak a műszaki tudományban, miért nem állították le a szivattyúzást?

Azzal kiment.

A nő összeharapott állal nézett a csukott ajtóra. Aztán azt mondta:

— Mert ugyanazok a feltételek mást jelentenek nekik és mást nekünk, te elképesztő hülye. — De csak magának beszélt, a férfi már elment.

Belerúgott abba a pedálba, amely a falról leeresztette az ágyát, és belevetette magát. Fortyogott benne a méreg. Mennyivel van közelebb ahhoz az igazi célhoz, amit Barron és a többiek évek óta kergetnek?

Semennyivel!

Energia! Mindenki azt keresi. A varázsszó. A bőségszaru. Az univerzális gazdagság egyetlen kulcsa! Pedig az energia sem minden.

Ha valaki megtalálja ezt, megtalálhatja a másikat is. Ha valaki megtalálja a kulcsot az energiához, eljut a másik kulcshoz is. Tudta, a másik kulcsa magától értetődően előkerülne, ha meg tud ragadni valami csekélységet, amely azonnal magától értetődnék, mihelyt megragadta. (Úristen, annyira megfertőzte már Barron krónikus gyanakvása, hogy még gondolatban is „a másik”-ról beszélt.)

Egyetlen földi ember sem találja meg ezt a csekélységet, mert egyetlen földi embernek sincs oka rá, hogy keresse.

De Denison meg fogja keresni — neki; anélkül hogy önmagának megtalálná.

Kivéve… De ha az univerzum megsemmisül, van-e értelme bárminek is?

12

Denison megpróbált kevésbé figyelni önmagára. Időről időre tapogatózó mozdulatot tett, mintha a nadrágját rángatná felfelé a derekán, de nem volt rajta nadrág. Csak szandál volt rajta, és egy nagyon rövid sort, amely kényelmetlenül szorította is. És természetesen cipelte a takarót.

Selene, aki hasonló fölszerelést viselt, nevetett.

— Jaj, Ben, nincs semmi baj a csupasz testeddel, még ha néhol petyhüdt is! Itt ez teljesen divatos. Vedd le a sortot is, ha szorít. — Nem! — morogta Denison. Hasa elé emelte a takarót, de a nő lekapta róla.

— Add ide! Milyen Hold-lakó leszel ezzel a puritán földi szégyenlősködéssel? Tudnod kell, hogy a prüdéria nem más, mint a beteges kíváncsiság egy fajtája.

— Meg kell még szoknom, Selene.

— Azt hiszem, azzal kezdhetnéd a megszokást, hogy egyszer rendesen megnézel. Úgy siklik le rólam a tekinteted, mintha be volnék olajozva. A többi nőt sokkal tüzetesebben szemlélgeted, észrevettem.

— Ha rád nézek…

— Akkor meglátszik rajtad, hogy nagyon érdekellek, és ettől zavarba jössz. De ha rendesen megnézel, meg fogod-szokni, és már észre sem veszed. Nézd, itt megállok előtted, és megbámulhatsz. Levetem a sortomat is.

Denison zsémbelődött:

— Selene, egy csomó ember van körülöttünk, te meg gorombán gúnyolódsz velem. Kérlek, menjünk tovább, és engedd meg, hogy hozzászokjam a helyzethez.

— Rendben van, de remélem, észrevetted, hogy a járókelők, akik elmennek mellettünk, ránk sem néznek.

— Rád nem, de rám bezzeg! Nyilván még nem láttak ilyen öreg és formátlan figurát.

— Bizonyára nem — helyeselt vidáman Selene —, de majd hozzád szoknak.

Denison keserves képpel továbbsétált; külön érezte minden egyes ősz szőrszálát a mellén, és a pocakja minden egyes rezdülését. Csak akkor könnyebbült meg egy kicsit, mikor a folyosó elkeskenyedett, és kevesebb járókelő haladt rajta.

Most már kíváncsian nézgelődött körbe, és ritkábban leste Selene kúpos mellét, sima combját. A folyosó végtelennek látszott.

— Meddig megyünk? — kérdezte.

— Elfáradtál? — Selenét elfogta a bűntudat. — Robogón is jöhettünk volna. Elfelejtettem, hogy a Földön születtél.

— Remélem is. Nem az a bevándorló minden vágya? A legkevésbé sem fáradtam el. Legföljebb alig-alig. Viszont fázom egy kicsit.

— Csak bebeszéled magadnak, Ben. Képzelődsz — mondta szilárdan Selene. — Azt gondolod, hogy fáznod kéne, mert a szokottnál csupaszabb vagy. Verd ki a fejedből!

— Könnyű mondani — sóhajtott a férfi. — Jó ütemben megyek, remélem.

— Nagyon is, Egyszer még kenguruzni is megtanítalak.

— És lesiklóversenyen indítasz a felszíni lejtőn. Ne felejtsd el, kezdek korosodni. Te, mennyit is haladtunk?

— Két mérföldet, ahogy meg tudom ítélni.

— Uram Isten! Hány mérföldnyi folyosó van összesen?

— Attól tartok, nem tudom. A lakófolyosó-rendszer viszonylag kis része csak az egésznek. Vannak bányászfolyosók, geológiai, ipari, gombászati folyosók. Néhány száz mérföld lehet mindösszesen.

— Vannak térképeitek?

— Persze hogy vannak. Nem dolgozhatunk vaktában. — És neked, személy szerint?

— Nálam nincsenek, de ezen a környéken nincs is szükségem rájuk, itthon vagyok. Itt bóklásztam gyerekkoromban. Ezek régi folyosók. A legtöbb új folyosó — átlagosan két-három mérföldnyi készül évenként — északon van. Térkép nélkül a világ minden kincséért sem tudnék végigmenni rajtuk. Lehet, hogy térképpel sem.

— Hova igyekszünk?

— Valami rendkívüli látványt ígértem — nem, nem magamat —, meg is kapod. A Hold legfurcsább bányája, teljesen kiesik a szokott turistaútvonalból.

— Csak nem gyémántot bányásztok a Holdon? — Különb dolgot.

A folyosó falai itt nem voltak eldolgozva, szürke szikla látszott az elektrolumineszcencia szelíd fényében. A kellemes hőmérséklet állandóan enyhének hatott, a szellőzés pedig olyan tökéletes volt, hogy nem is lehetett érezni a szelét. Az ember nem hitte volna, hogy néhány száz lábbal felettük a felszín hol megsül, hol megfagy, aszerint ahogy a Nap kéthetenként felkél vagy lenyugszik a horizonton.

— Légmentesen szigetelt minden? — kérdezte Denison, mikor hirtelen kényelmetlenül a tudatára ébredt, hogy nincs messze egy végtelen óceánnyi vákuum fenekétől.

— Ó, igen. A falak áthatolhatatlanok. És ha muszáj, lerobbanthatók. Ha a légnyomás a folyosók bármelyik szektorában tíz százalékkal csökken, olyan szirénaüvöltés támad, amilyet még sohasem hallottál, és olyan fényerővel izzó útjelzők vezetnek ki a biztonságos helyre, amilyet még nem láthattál soha.

— Milyen gyakran fordul elő ilyesmi?

— Nem túl gyakran. Nem hinném, hogy az utolsó öt év során bárkit is megölt volna a levegő hiánya. — Aztán hirtelen mentegetőzni kezdett. — Nálatok a Földön természeti katasztrófák is előfordulnak. Egy nagyobb földrengés, egy szökőár ezrek életét követelheti.

— Nem kell folytatnod, Selene — feltartotta a kezét —, megadom magam.

— Rendben van — mondta a nő —, nem akartam heveskedni. Hallod? — Megállt és fülelt.

Denison szintén hallgatózott, aztán megrázta a fejét. Hirtelen körülnézett. — Mekkora csönd! Hol vannak a többiek? Biztos vagy benne, hogy nem tévedtünk el?

— Ez nem természetes barlang, ismeretlen járatokkal. Nálatok van ilyen, a Földön. Láttam fényképeken.

— Igen, a legtöbbjük mészkőbarlang. A víz vájja ki őket. Ilyesmi elképzelhetetlen a Holdon, ugye?

— Így hát eltévedni sem lehet — mondta Selene mosolyogva. — Ha azt hiszed, hogy egyedül vagyunk, ez csak babona.

— Micsoda? — Denison meglepett arcát ráncokba húzta a hitetlenség.

— Ne csinálj így! — mondta a nő. — Ráncos leszel. Így már jó. Simulj el! Sokkal jobban nézel ki, mint mikor először láttalak, tudod? Ez a kis nehézségi erő és a gyakorlás hatása.

— Meg annak a hatása, hogy lépést kell tartanom olyan meztelen ifjú hölgyekkel, akiknek túl sok a szabadidejük, és nincs jobb dolguk, mint hogy kirándulás keretében végezzék a mindennapos robotjukat.

— Már megint úgy bánsz velem, mint egy idegenvezetővel! Különben sem vagyok meztelen.

— Hát a meztelenséged kevésbé ijesztő, mint az intuíciód. De milyen babonáról beszélsz?

— Nem egészen babona, de a legtöbb városlakó hajlamos rá, hogy távol tartsa magát ettől a folyosórendszertől. — Miért?

— Azért, amit meg fogok mutatni neked. — Újra útnak eredtek. — Hallod most már?

A nő megállt, és Denison aggodalmaskodva figyelt.

— Azt a halk, csöpögő hangot? Csöpp, csöpp? Erre gondolsz? A nő lassú, elnyújtott léptekkel előreszaladt, mintha lassított fölvételen repülne. A férfi követte, igyekezett utánozni a Hold-lakók járását.

— Ide, ide!

Denison Selene izgatottan előremutató ujját követte tekintetével.

— Te jó Isten! — mondta. — Honnan jön ez?

Az a csepp valami csak tiszta víz lehetett. A lassú csöpögés kis csatornát vájt, melynek vége a sziklafalban tűnt el.

— A sziklákból. Van ám vizünk a Holdon, tudod. A legtöbbet gipszből nyerjük, elegendő arra, amire nekünk kell, mert ráadásul jól is gazdálkodunk vele.

— Tudom, tudom. Sohasem voltam képes tisztességesen lezuhanyozni. Hogyan tudnak az itteni emberek tisztálkodni, nem tudom.

— Elmondtam. Először benedvesíted magad. Aztán elzárod a csapot, és egy kis tisztítószert dörzsölsz magadra. Aztán letörlöd… O, Ben, nem fogom megint végigmondani. Egyébként sincs a Holdon akkora piszok, hogy le ne jönne… De nem erről beszéltünk. Egy-két helyen valódi vízkészletek is vannak, rendszerint jég formájában a felszínen, a hegyek árnyékában. Ha az ilyet megközelítjük, elolvad. Ez itt például azóta csöpög, hogy ezt a folyosórészt kifúrták, annak pedig nyolc esztendeje.

— És a babona?

— Nos, a víz nyilvánvalóan az a nyersanyag, amitől az egész Hold léte függ. Isszuk, mosunk vele, élelem előállítására használjuk, az oxigénünket abból nyerjük, minden abból van. A folyó víz szükségképpen tiszteletet ébreszt. Mikor ezt a csurgást felfedezték, az erre folytatódó alagutak építését leállították. Még a folyosó falait sem dolgozták el.

— Valóban úgy hangzik, mintha babonaság lenne.

— Hát egyfajta rémült tisztelet. Azt várták, hogy nem fog néhány hónapnál tovább tartani, az ilyen csöpögés sosem tart tovább. Aztán, hogy megünnepeltük az első születésnapját, úgy látszott, örökké fog tartani. Ezért is nevezték el „Örökké”-nek. Megtalálhatod a térképeken is, így jelölik. Természetesen az emberek azóta külön fontosságot tulajdonítottak neki, úgy gondolják, ha megszűnik a csöpögés, az valami rosszat jelent.

Denison nevetett.

Selene kedvesen folytatta:

— Senki sem hisz benne igazán, de félig mindenki elhiszi. Természetesen nem tarthat örökké: valamikor meg kell szűnnie. Ami azt illeti, a csöpögés már csak egyharmada a kezdetinek, amikor felfedezték, tehát lassan kiszárad. El tudom képzelni, hogy az emberek úgy érzik: ha éppen a jelenlétükben száradna ki végképp, nekik is valami balszerencse jutna osztályrészül. Legalábbis ez az ésszerű magyarázata, miért nem szeretnek idejárni.

— Úgy veszem ki, te nem hiszel benne.

— Nem az az érdekes, hiszek-e vagy sem. Tudod, biztos vagyok benne: nem olyan hirtelen fog elállni, hogy bárki is magára vehesse a rossz óment. Csak egyre lassabban és lassabban fog csöpögni, és a világon senki sem veszi észre, mikor maradt abba pontosan. Akkor meg minek izgulni?

— Egyetértek.

— És én mégis izgulok — mondta a nő, és észrevétlenül átsiklott az új témára —, persze más miatt, amit meg szeretnék beszélni veled, amíg egyedül vagyunk. — Széthajtogatta a takarót, és keresztbe tett lábakkal ráült.

— Ezért is hoztál ide tulajdonképpen. — A féri csípőre-könyökre ereszkedett, és szembenézett vele.

A nő azt mondta:

— Látod, most már nyugodtan nézel rám. Hozzám szoktál… És nyilván a Földön is voltak időszakok, mikor a meztelenséget nem tekintették égbekiáltó dolognak.

— Voltak olyan idők és helyek — egyezett bele Denison —, de az utolsó válság óta… az én életemben…

— Nahát, a Holdon viselkedj Hold-lakók módjára — elég jó illemszabály.

— Elmondanád végre, miért hoztál ide? Vagy arra gyanakodjam, hogy el akarsz csábítani?

— Azt sokkal kellemesebben végrehajthatnám otthon. Másról van szó. A legjobb a felszínen lett volna, de a feljutás roppantul feltűnő attrakció. Az, hogy idejöttünk, senkit sem érdekel; viszont ez az egyetlen hely a városban, ahol nem vág a szavunkba senki. — Habozott.

— Nos? — mondta Denison.

— Barron dühös. Nagyon dühös.

— Nem vagyok meglepve. Figyelmeztettelek előre, dühbe gurul, ha megtudja, hogy tudok az intuícióidról. Miért érezted olyan nagy szükségét, hogy elmondd neki?

— Mert nehéz hosszú ideig eltitkolni valamit a… a társam előtt. Bár ó valószínűleg nem tart annak többé. — Sajnálom.

— Ó, egyébként is elromlott volna. Tartott elég ideig. Jobban, sokkal jobban bosszant, hogy hevesen elutasítja a felületi megfigyeléseid utáni pionizerkísérleteid eredményeit, illetve a hozzájuk fűzött magyarázatodat.

— Megmondtam, hogy így lesz.

— Azt mondta, látta az eredményeidet.

— Vetett rájuk egy pillantást, és morgott valamit.

— Elég illúzióromboló. Mindenki csak azt hiszi el, amit akar? — Ameddig csak lehet. Néha tovább.

— És te?

— Úgy érted, ember vagyok-e? Biztosan. Nem hiszem el, hogy valóban öreg lennék. Azt hiszem, hogy vonzó vagyok. Azt hiszem, hogy ezért keresed a társaságomat, még akkor is, ha ragaszkodsz hozzá, hogy fizikáról beszélgessünk.

— Nem így értem.

— Nos, úgy sejtem, Neville azt mondta, hogy az adatok, amelyeket összegyűjtöttem, a hibaszázalékon belül vannak, s ez tulajdonképpen igaz is. Én mégis azt hiszem, hogy az az eredmény jött ki, amit kezdettől fogva vártam.

— Csak azért, mert el akarod hinni?

— Nem csak azért. Nézzük meg így! Tegyük fel: a szivattyú nem okoz bajt, de én görcsösen ragaszkodom hozzá, hogy igen. Ebben az esetben kiderül, hogy bolond vagyok, és lőttek a tudományos pályafutásomnak. De azoknak a szemében, akik számítanak, én csakugyan bolond vagyok, és nincs tudományos hírnevem.

— Miért, Ben? Jó néhányszor céloztál már erre. Nem mesélnéd el az egészet?

— Meg volnál lepve, milyen kevés mesélnivaló van rajta. Huszonöt éves voltam, és annyira gyerek, hogy megsértettem egy bolondot, szórakozásból, csak azért, mert bolond volt. Minthogy ő nem önhibájából volt bolond, én voltam a nagyobb bolond, hogy megsértettem. Az én sértésem juttatta olyan magasra, ahová másként nem tudott volna felkapaszkodni.

— Hallamról beszélsz?

— Persze. És ahogy emelkedett ő, úgy süllyedtem én. Míg végül ki nem kötöttem a Holdon.

— Olyan rossz itt?

— Nem. Sőt úgy gondolom, egészen jó. Í hát, mondjuk, hosszú távon szívességet tett nekem… De térjünk vissza arra, amiről beszélni kezdtünk. Mint kifejtettem: ha azt hiszem, hogy a szivattyú káros, és tévedek, nincs vesztenivalóm. Viszont ha azt hiszem, hogy a szivattyú ártalmatlan, de tévedek, segítek elpusztítani a világot. Persze éltem eleget, és be tudnám beszélni magamnak, hogy az emberiség iránti szeretetre nincs túl sok okom. De csak néhány ember bántott, és ha én cserébe a világon mindenkit megbántanék, az elmebeteg uzsorakamat volna.

Azonkívül, Selene, ha kevésbé nemes szempontot keresek, ott a lányom. Éppen mielőtt a Holdra jöttem volna, kért engedélyt egy gyermekre. Valószínűleg megkapja, és — ha nem bánt a kifejezés — hamarosan nagyapa leszek. Isten tudja, szeretném, ha az unokámra normális élet várna. Ezért inkább azt hiszem, hogy a szivattyú veszélyes, és ennek megfelelően cselekszem.

— De szerintem ez a lényeg — mondta Selene határozottan. — Veszélyes az a szivattyú vagy sem? Úgy értem, az igazat mondd, ne azt, mit akar hinni ez vagy az.

— Ezt tőled kellene kérdeznem. Te vagy az intuíciókút. Mit szól az intuíciód?

— Éppen ez zavar, Ben. Nem tudok biztosan érezni: Arra hajlok, hogy a szivattyú káros, de lehet, hogy csak azért, mert ezt akarom hinni.

— Rendben van, lehet, hogy akarod. De miért?

Selene bánatosan elmosolyodott, és megvonta a vállát.

— Vicces lenne, ha Barron tévedne. Ha biztosnak érzi magát a dolgában, olyan leordítósan magabiztos.

— Tudom. Látni akarod az arcát, mikor arra kényszerül, hogy visszavonuljon. Nagyon jól tudom, milyen erős lehet az ilyen vágy. Példának okáért, ha a szivattyú csakugyan veszélyes, és én be tudnám bizonyítani, lehet, hogy az egész emberiség a megmentőjeként ünnepelne, de esküszöm, engem sokkal jobban érdekelne, milyen pofát vág hozzá Hallam. Nem vagyok büszke erre az érzésemre, ezért valószínűleg a következőt csinálnám: ragaszkodnék hozzá, hogy egyenlő arányban megosztozzam a dicsőségen Lamonttal, aki igazán meg is érdemli, és én pusztán Lamont arcát nézném, miközben ő Hallam arcát nézi. Akkor a sértettségem némi áttételt kapna… de most már kezdek butaságokat beszélni…Selene? — Igen, Ben.

— Mikor jöttél rá, hogy intuíciókút vagy?

— Nem tudom pontosan.

— A főiskolán, gondolom, fizikát tanultál.

— Persze. Meg némi matekot is, de soha nem voltam jó benne. Valljuk be, fizikából sem voltam valami különleges. Csak kitaláltam a válaszokat, ha szorult helyzetben voltam. Tudod, kitaláltam, merre induljak el, hogy a helyes választ megkapjam. Nagyon gyakran be is vált; de utána megkértek, magyarázzam meg, miért csináltam, amit csináltam, és nem nagyon tudtam megmagyarázni. Erre azt hitték, hogy csalok, de soha nem tudták bebizonyítani.

— Nem gyanították, hogy intuíciókút vagy?

— Nem hinném. De én sem. Egészen addig, míg — nos, az egyik első szexpartnerem egy fizikus volt. Voltaképpen ő a gyermekem apja, úgy értem, ő szolgáltatta hozzá a spermát. Problémái voltak a munkájával, és utána az ágyban mesélt róla, azt hiszem, csak azért, hogy beszéljen valamiről. Én meg azt mondtam: „Tudod, mi jut eszembe erről?” És elmondtam neki. Ő kipróbálta, a hecc kedvéért, és a dolog működött. Ez volt az első lépés a pionizer felé, amiről azt mondtad, hogy sokkal jobb, mint a protonszinkrotron.

— Úgy érted, a te ötleted volt? — kérdezte Denison, és a csöpögő víz alá rakta az ujját, majd elhallgatott, mielőtt az ujját a szájába vette volna. — Jó ez a víz?

— Tökéletesen steril — mondta Selene —, és további feldolgozásra a nagy tárolóba megy. Szulfátokat, karbonátokat és egy csomó más egyebet kevernek bele. Így nemigen ízlene.

Denison a sortjába törölte az ujját.

— Te találtad fel a pionizert?

— Nem feltaláltam. Az eredeti koncepcióját adtam. Sokan, sokat fejlesztettek rajta, a legtöbbet Barron.

Denison megrázta a fejét.

— Tudod, Selene, milyen szórakoztató jelenség vagy? A molekulabiológusoknak kéne megfigyelés alatt tartani téged. — Igen? Nem nagyon izgat a lehetőség.

— Fél évszázaddal ezelőtt nagy divat volt a génsebészet.

— Tudom. Megbukott, és kihajították a törvényes rendből. Most törvényellenes. Bár van ismerősöm, aki azért dolgozik rajta.

— Nem mondom! Az intuíciókutakon is?

— Nem. Nem hinném.

— Ó! Ez a vicc: a génsebészeti divat csúcsán az intuitív képességeket is megpróbálták növelni. A legtöbb nagy tudósnak volt intuitív képessége, és azt gondolták, ebben van a kreativitás kizárólagos kulcsa. Úgy is mondhatnám, hogy a magasrendű intuitív képesség egy speciális génkombináció eredményeképpen jön létre, és egy csomó spekuláció is volt róla, hogyan.

— Azt hiszem, több lehetséges változat is elképzelhető.

— Én meg azt hiszem, igazad van, ha az intuíciódra hallgatsz. De voltak olyanok is, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egyetlen génnek vagy egy csoport szorosan összetartozó génnek van döntő szerepe a kombinációban, úgyhogy akár intuíciógénről is lehetne beszélni. Aztán az egész összeomlott.

— Ahogy mondtam.

— De mielőtt összeomlott volna — folytatta Denison —, volt néhány kísérlet arra, hogy a gének megváltoztatásával növeljék az intuitív képesség intenzitását, sőt van, aki erősködik, hogy a kísérlet nem volt eredménytelen. A megváltoztatott gének bekerültek a génbankba, biztosra veszem, és ha történetesen örököltél volna valamit… Egyáltalán, a nagyszüleid benne voltak a programban?

— Amennyire én tudom, nem — mondta Selene —, de nem zárhatom ki. Egyikük akár benne is lehetett. De ha nincs ellene kifogásod, nem fogok nyomozni az ügyben. Nem akarom tudni.

— Talán nem is kell. Az egész félelmetesen népszerűtlenné vált a nagyközönség előtt, és senkit sem fogadnak boldogan, aki netán a génsebészek beavatkozásának terméke. A különleges intuíció például állítólag szükségszerűen együtt jár némely nemkívánatos jellemvonással.

— Köszönöm szépen.

— Állítólag. Ha valakinek különleges intuíciója van, az irigységet és ellenszenvet kelt másokban. Még a nemes lelkű földre szállt angyal, Michael Faraday is kivívta intuíciójával Humphry Davy irigységét és gyűlöletét. Ki mondja meg, nem jelent-e jellemhibát, ha valaki irigységet tud ébreszteni? És a te esetedben…

— Én csak nem keltek benned irigységet vagy gyűlöletet? — kérdezte Selene.

— Bennem nem hinném. De Neville-ben? Selene hallgatott.

Denison folytatta:

— Amikorra összejöttél Neville-lel, már jól tudták, hogy intuíciókút vagy.

— Nem tudták „jól”. Volt néhány fizikus, aki élt a gyanúperrel. De persze itt éppen olyan kevéssé szeretik megosztani a dicsőséget, mint a Földön, és gondolom, többé-kevésbé meggyőzték magukat róla, hogy akármit mondtam is, az csak jelentéktelen találgatás. De Barron persze tudta.

— Értem. — Denison szünetet tartott.

Selene ajka megremegett.

— Valahogy az az érzésem, mintha azt akarnád mondani: „Á, persze, ezért bajmolódott veled.”

— Nem, természetesen nem ezt akarom mondani. Igazán elég vonzó vagy, hogy saját magadért is megkívánjanak.

— Én is azt hiszem, de minden kicsiség jól jön, és Barront szükségképpen érdekelte az intuícióm. Miért is ne? Hanem ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg az idegenvezetői állásomat. Azt mondta, hogy a Hold fontos természeti kincse vagyok, és nem akarja, hogy a Föld úgy kisajátítson, mint a szinkrotront.

— Fura gondolat. De talán másról volt szó. Minél kevesebben ismerik az intuíciós képességeidet, annál kevesebben gyanítják, hogy te is hozzájárultál ahhoz, amit ő a saját eredményének nyilvánít.

— Most úgy beszélsz, mint Barron.

— Igen? Az is lehet, hogy bosszantja, ha az intuíciód különlegesen jól működik?

Selene vállat vont.

— Barron gyanakvó ember. Mindenkiben van hiba. — Akkor viszont jó dolog egyedül maradnod velem? Selene élesen válaszolt:

— Ne sértődj meg, csak mert védem. Ő igazán nem gyanúsít bennünket a szexuális illendőség megsértésével. Te a Földről jöttél. Voltaképpen azt is mondhatnám, hogy bátorítja a barátságunkat. Úgy gondolja, tőled tanulhatok.

— És tanultál? — kérdezte hidegen Denison.

— Igen…. de az csak az ő oka volt, hogy a barátságunkat bátorítsa. — És a te okod?

— Mint jól tudod — mondta Selene —, és mint az én számból is szeretnéd hallani, élvezem a társaságodat. Másként sokkal hamarabb elérhettem volna, amit akartam.

— Rendben van, Selene. Akkor barátok vagyunk? — A legjobb barátok.

— És mit tanultál tőlem? Megtudhatnám?

— Egy kis időbe telik, míg elmondom. Mint tudod, annak, hogy nem állíthatunk fel szivattyútelepet tetszésünk szerint, egyik fő oka az, hogy nem tudjuk lokalizálni a parauniverzumot, noha ők képesek lokalizálni minket. Talán mert sokkal intelligensebbek, mint mi, talán mert műszakilag sokkal előbbre tartanak…

— A kettő nem feltétlenül ugyanaz — morogta Denison.

— Tudom. Azért is mondtam, hogy „talán”. De lehet, hogy sem különösen ostobák, sem különösen elmaradottak nem vagyunk. Talán csak arról van szó, hogy ők a nehezebb célpont. Ha az erős nukleáris interakció a parauniverzumban erősebb, akkor nekik sokkal kisebb napjaik és bizonyára sokkal kisebb bolygóik vannak. Az ő egyedi világukat tehát sokkal nehezebb lokalizálni, mint a miénket.

Vagy — folytatta — tegyük fel, hogy az elektromágneses mező tájékoztatja őket. Egy bolygó körül sokkal nagyobb az elektromágneses tér, mint maga a bolygó; sokkal könnyebb lokalizálni is. Ez viszont annyit jelent, hogy fel tudják kutatni a Földet, de a Holdat nem, hisz a Holdnak nincs említésre méltó elektromágneses tere. Talán ezért nem sikerül elektronszivattyú-állomást felállítanunk. És ha az ő kis bolygóiknak sincs jelentős elektromágneses terük, mi sem tudjuk lokalizálni őket.

— Vonzó gondolat — mondta Denison.

— Gondold meg továbbá, hogy az univerzumok közti energiacsere gyöngíti az ő erős nukleáris interakcióikat, és erősíti a mieinket, lehűti az ő napjukat, felfűti és felrobbantja a miénket. Mit foglal magában mindez? Tételezzük fel, hogy ők egy irányból, a mi segítségünk nélkül is tudnak energiát gyűjteni, de csak nagyon alacsony hatékonysággal. Normális körülmények között ez mélységesen céltalan. Tehát szükségük volna rá, hogy a koncentrált energiát feléjük irányítsuk, hogy ellássuk őket volfrám 186-tal, és elfogadjuk cserébe a plutónium 186-ot. De tegyük föl, hogy a mi galaktikarészünk berobban és kvazárrá alakul. Ez a Naprendszer környékén a mostaninál sokszorosan nagyobb energiakoncentrálódást hozna létre, amely egymillió évnél tovább is kitartana.

Mihelyt ez a kvazár létrejön, az ő hajdan sorvasztóan alacsony hatékonyságuk megfelelővé válik. Ezért nem érdekli őket, hogy mi elpusztulunk-e vagy sem. Sőt úgy is érvelhetünk, hogy biztonságosabb volna nekik, ha mi szétrobbannánk. Ameddig létezünk, a legkülönbözőbb okokból leállíthatjuk a szivattyút, és ők kétségbeesetten próbálhatnák újraindítani. A robbanással viszont révbe értek, senki sem avatkozhat a dolgukba. Ezért aztán mindazok, akik úgy érvelnek, hogy „Ha a szivattyú tényleg veszélyes, miért nem állítják le azok a roppant okos paralények?” — nem tudják, mit beszélnek.

— Neville érveit ezzel?

Igen.

— De a parauniverzum napja tovább hűlne, nem?

— Mit számít? — mondta Selene türelmetlenül. — A szivattyú függetlenné teszi őket a saját napjuktól.

Denison mély lélegzetet vett.

— Nyilván nem tudsz róla, Selene, de a Földön az a hír járta, hogy Lamont üzenetet kapott a paralényektől, amely szerint a szivattyú veszélyes, de ók nem tudják leállítani. Persze senki sem vette komolyan, de tegyük föl, hogy igaz. Tegyük föl, hogy Lamont kapott ilyen üzenetet. Lehet, hogy egyes paralények elég humánusak ahhoz, hogy ne kívánják a velük együttműködő értelmes lények világának pusztulását, de az ó-mily-praktikus többség ellenszegült, és cselekvésképtelenné tette őket?

Selene bólintott.

— Azt hiszem, ez lehetséges. Tudtam minderről, legalábbis intuitív módon, még mielőtt a színre léptél volna. De aztán azt mondtad, hogy az egy és a végtelen között semminek sincs értelme. Emlékszel?

— Persze.

— Rendben. A mi univerzumunk és a parauniverzum között a különbség oly evidensen az erős nukleáris interakció természetében van, hogy a többi különbséget nem is tanulmányozta senki. Pedig egynél több interakcióról beszélhetünk: négy van. Az erős nukleáris interakción kívül van még az elektromágneses, a gyenge nukleáris és a gravitációs, a következő intenzitási arányokat mutatva: 130:1:10^-10:10^-42. De ha négy van, akkor miért ne lehetne végtelen számú? Föltéve, hogy az összes többi gyöngébb, semhogy mérni lehessen, vagy hogy a mi univerzumunkra bármiféle hatást gyakorolhatna.

Denison azt mondta:

— Ha egy reakció gyönge ahhoz, hogy le lehessen mérni, vagy hogy bármiféle hatása legyen, akkor minden ésszerű meghatározás szerint nem létezik.

— Ebben az univerzumban! — pattant Selene. — Ki tudja, mi létezik vagy nem létezik a parauniverzumokban? Ha végtelen számú reakció lehetséges, amelyek egymáshoz képest végtelenül sok változatban változtathatják az intenzitásukat, a lehetséges univerzumok száma végtelen.

— Tehát ahelyett — folytatta Selene —, hogy azzal a parauniverzummal dolgoznánk össze, amelyik ránk erőltette magát, és esetleg egyáltalán nem felel meg az igényeinknek, miért nem keressük meg, melyik az az univerzum a végtelenül sok közül, amelyik a legjobban megfelel, és lokalizálni is könnyebb? Tervezzük meg ezt az univerzumot, hiszen végül is bármit tervezünk, szükségképpen létezik, azután keressük meg.

Denison mosolygott.

— Én ugyanerre gondoltam, Selene. És bár nem szentírás, hogy nem járhatok teljesen hamis úton, nagyon kevéssé valószínű, hogy valaki, aki olyan briliáns, mint én, teljesen hamis úton járjon, ha tőle függetlenül ugyanarra az eredményre jut valaki, aki olyan briliáns, mint te… Tudod, mit?

— Nos? — kérdezte Selene.

— Kezdem megszeretni azokat az átkozott holdbéli táplálékaitokat. Vagy kezdem megszokni. Menjünk haza, együnk, és aztán nekiláthatunk a terveinknek. És tudod, még mit?

— Mit?

— Minthogy együtt fogunk dolgozni, mit szólnál egy csókhoz? Amit egy kísérletező elme adna egy intuíciókútnak? Selene gondolkodott.

— Mind a ketten nagyon sok csókot adtunk és kaptunk már mindenféle minőségben. Mit szólnál egy olyan csókhoz, amit egy férfi ad egy nőnek?

— Azt hiszem, menne. De hogy csináljam, hogy ne legyek olyan ügyetlen ebben is? Melyek a Holdon érvényes csókszabályok?

— Kövesd az ösztönödet — mondta Selene csak úgy mellékesen. Denison a kezét gondosan a háta mögé dugta, majd Selene felé hajolt. Aztán egy idő múltán a lány háta mögött volt a keze.

13

— És akkor valóban visszacsókoltam — mondta Selene elgondolkodva.

— Ó, valóban? — mondta gorombán Barron Neville. — Ez a bátor tett túlment a hivatali kötelességeden.

— Nem tudom. Nem is volt rossz. De tényleg — és mosolygott —, egészen meghatóan csinálta. Attól félt, hogy ügyetlen lesz, és először hátratette a kezét, nehogy agyonszorítson, gondolom.

— Kímélj meg a részletektől!

— Miért, zavar? — gurult dühbe a nő hirtelen. — Hiszen te plátói úriember vagy, nem?

— Akarnád másképpen? Most?

— Nem kell rendelésre működnöd.

— De te jobban tennéd, ha működnél. Mikorra kapjuk meg, amire szükségünk van?

— Amint lehet — mondta a nő minden hangsúly nélkül. — Anélkül, hogy ő tudná?

— Ót csak az energia érdekli.

— Meg hogy megmentse a világot — gúnyolódott Neville. — És hogy hős legyen. Meg hogy mindenki csodálja. Meg hogy megcsókoljon.

— Ő mindezt be is vallja. De mikor vallottál be te bármit is?

— Türelmetlen — mondta Neville dühösen. — Nagyon türelmetlen.

14

— Boldog vagyok — mondta Denison megfontoltan —, hogy túl vagyunk a nappalon. — Eltartotta magától a jobb kezét, és nézte rajta a védőruhát — A holdbéli Nap egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket képtelen vagyok megszokni, nem is akarom. Még ez a ruha is természetes dolognak látszik hozzá képest.

— Mi bajod a Nappal? — kérdezte Selene.

— Ne mondd, hogy neked tetszik, Selene!

— Nem, persze hogy nem, utálom. De alig is látom. Te pedig… Te a Naphoz szoktál.

— Nem ehhez a Naphoz, itt, a Holdon. Fekete égbolton ragyog fel. Túlszikrázza a csillagokat, ahelyett hogy elhomályosítaná őket. Forró, kemény és veszélyes. Ellenség, és ameddig az égen van, azt kell hinnem, hogy egyetlen intenzitáscsökkentő kísérletünk sem sikerül.

— Babona, Ben! — mondta Selene árnyalatnyi elkeseredéssel a hangjában. — A Napnak semmi köze hozzá. Különben is a kráter árnyékában dolgoztunk, gyakorlatilag éjszaka volt. Csillagok meg minden.

— Nem egészen — mondta Denison. — Valahányszor észak felé néztünk, Selene, ott izzott a napfény csíkja. Gyűlöltem északra nézni, mégis ez az irány vonzotta a tekintetemet. És valahányszor odanéztem, a kemény ultraibolya sugarak nekiugrottak az arcvédőmnek, éreztem.

— Képzelgés. Először is visszavert fényben nincs komolyabb ultraibolya sugárzás, másodszor pedig a ruhád minden sugárzástól megvéd.

— A hő ellen nem. Nemigen.

— De most éjjel van.

— Igen — mondta elégedetten Denison —, és ez tetszik is. — Körülnézett, és alig tudott betelni a látvánnyal. A Föld az égen volt, szokásos helyén, kövér sarlója délnyugatra hasasodott. Az Orion csillagkép volt fölötte, a Vadász a Föld ragyogó ívű székéből kelt föl. A horizont a puha Föld-fényben csillogott.

— Gyönyörű — mondta a férfi. Azután: — Selene, mutat valamit a pionizer?

Selene, aki szó nélkül nézte az eget, elindult a műszer labirintusába, amelyet az utóbbi három nappal-éjszaka váltás során raktak össze a kráter árnyékában.

— Még nem — mondta a nő —, de ez valójában jó hír, a térerő valamicskével ötven fölött kitart.

— Nem elég alacsony — mondta Denison.

— Csökkenthetjük — válaszolt Selene. — Biztos vagyok benne, hogy az összes paraméter megfelelő.

— A mágneses mező is?

— A mágneses mezőről nem vagyok meggyőződve.

— Ha felerősödik, az egész bizonytalanná válik. — Azt nem szabad. Tudom, hogy nem szabad.

— Selene, én mindenekfölött bízom az intuíciódban, de a tények… Bizonytalanná válik. Kipróbáltuk.

— Tudom, Ben. De nem egészen az itteni geometria szerint. Fantasztikusan hosszú ideje bírja az ötvenkettőt. Ha nekifogunk, és percek helyett órákig ott tartjuk, tízszeresre növelhetjük a mágneses térerőt, és nem egy-két másodpercre, hanem egy-két percre is… Próbáljuk meg!

— Még ne! — mondta Denison.

Selene habozott, aztán hátralépett, elfordult. Azt mondta:

— Még mindig nem hiányzik a Föld, Ben?

— Nem. Elég furcsa, de nem. Azt hittem, szükségképpen hiányozni fog a kék ég, a zöld föld, a csobogó víz. Minden közhelyszerű jelzős szerkezet, amely a Földdel kapcsolatos. Egyik sem hiányzik, még csak nem is álmodom róluk.

— Néha megtörténik ilyesmi — mondta Selene. — Vannak olyan vándlizók, akik azt mondják, sohasem éreznek honvágyat. Természetesen a kisebbség, és senki sem képes meghatározni, mi a közös bennük. A találgatások szélsőségesek: komoly érzelmi fogyatékosság, érzelemképtelenség — vagy a másik véglet: komoly érzelmi túltengés, _félelem a honvágy beismerésétől, mely idegösszeomláshoz vezetne.

— Az én esetem, azt hiszem, elég sima ügy. A Földön több mint két évtizeden át vajmi kevéssé volt kellemes az életem, míg itt végre olyan területen dolgozom, amit én teremtettem magamnak. ÉS itt a te segítséged… nem, több, Selene. A társaságod.

— Kedves vagy — mondta komolyan Selene —, hogy a segítséghez így méred a társaságot. Nemigen van szükséged segítségre, úgy látom. Azért kéred a segítséget, hogy a társaságot megkapd?

Denison halkan felnevetett:

— Nem tudom, melyik válasz hízelegne jobban. — Próbálkozz meg az igazsággal!

— Nehéz meghatározni, mi az igazság, mikor mind a kettőt olyan sokra értékelem. — A pionizer felé fordult. — A térintenzitás még mindig tartja magát, Selene.

Selene arcvédője megcsillant a Föld fényében. Azt mondta:

— Barron szerint a honvágynélküliség természetes, és az egészséges tudat jele. Azt mondja, míg az emberi test a Föld felszínéhez alkalmazkodott, és a Holdon további alkalmazkodásra van szüksége, az agy szabad, és nem kell alkalmazkodnia. Az emberi agy minőségileg annyira különbözik a többi állat agyától, hogy teljesen új jelenségnek lehet tekinteni. Nem volt idő, hogy a Föld-felszín hatásai rögzüljenek benne, így különösebb alkalmazkodás nélkül más környezetekhez is tud illeszkedni. Azt mondja, a Hold üregeibe való bezártság felel meg talán legjobban az agynak, mivel a mi lakóterünk csak a koponyaüreg nagyobb változata.

— És te ezt elhiszed? — kérdezte Denison mosolyogva.

— Barron nagyon meggyőzően tud beszélni.

— Azt hiszem, ugyanilyen meggyőzően hatna, ha azt mondanánk: a Hold üregeiben való élet azért kellemes, mert kielégíti az anyaméhbe vágyakozás fantáziajátékát. Sőt — mondta elgondolkodva —, ha tekintetbe vesszük az ellenőrzött nyomás- és hőmérsékleti viszonyokat, a táplálék természetét és emészthetőségét — bocsáss meg, Selene —, a Hold-város a magzati állapot tudatos rekonstrukciójának is felfogható.

— Nem hinném, hogy Barron egy másodpercig is egyetértene veled.

— Biztos vagyok benne, hogy nem — mondta Denison. A Földsarló felé nézett, a távoli felhőgomolyokat figyelte a sarkokon. Hallgatásba burkolózott, elnyelte a látvány varázsa, és bár Selene visszament a pionizerhez, ő a helyén maradt.

A Földet figyelte, a csillagok gyűrűjében, a fűrészmintás horizont főlött, ahol egy-egy porfelhő időről időre mintha apró meteoritbecsapódásokat jelzett volna.

Hasonló jelenségre figyelt fel kicsit aggodalmasan a múlt éjszaka is, és figyelmeztette rá Selenét. Ő nemigen törődött vele. Azt mondta:

— A Föld az égen a Hold librációja miatt el-elmozdul kicsit, ezért egy-egy földi fénynyaláb néha átvillan a göröngyök fölött, és rávilágít az árnyékos talajra. Ez első látásra mintha felcsapódó porfelhő lenne. Mi már észre sem vesszük. Denison akkor azt mondta:

— De néha lehetnek meteoritok is. Nem csapódnak be meteoritok?

— Dehogynem. Ahányszor az ember kinn van, akár többet is kaphat. De véd a ruha.

— Nem mikroporrészecskékről beszélek. Mérhető nagyságú meteoritokra gondolok, amelyek tényleg felverik a port.

— Nos, hull olyan is, de a Hold nagy. Még nem talált el soha senkit.

És amint Denison felnézett az égre, és végiggondolta mindezt, megint látta, amit pillanatnyi szórakozottságában meteoritnak nézett. Az égbolton végigszáguldó fénypont csak a Földön lehet meteorit, hiszen csak annak van atmoszférája; a Holdon, ahol nincs levegő, nem lehet ilyesmiről beszélni.

Az eget ember alkotta fény szelte át, és Denison még nem is rendezte a gondolatait, mikor a fénypont a szeme láttára kis rakétahajóvá nőtt, majd talajt ért mellette.

Egyetlen, űrruhába öltözött alak szállt ki, míg a pilóta sötét foltként alig látszott a reflektorok mögött.

Denison várt. Az űrben szokásos etikett azt írja elő, hogy az mutatkozzon be elsőnek, aki a csoporthoz csatlakozik.

— Gottstein megbízott beszél — mondta az új hang —, ahogy már valószínűleg ki is találta a totyogásomból. — Itt meg Ben Denison.

— Igen. Gondoltam.

— Engem keres, azért jött?

— Föltétlenül.

— Űrrakétán? Jöhetett volna…

— Jöhettem volna — mondta Gottstein- a P-4 kijáraton is, innen alig ezer yard. Valóban. De nemcsak magát kerestem. — Nos, nem faggatom, mondja el.

— Nincs értelme, hogy finomkodjak. Bizonyára nem várta, hogy ne érdekeljenek azok a kísérletei, amiket a Hold-felszínen végez. — Nem titkolom őket, és akárki számára érdekesek lehetnek.

— Mégsem ismeri senki a kísérletek részleteit. Legföljebb annyit, persze, hogy valami, az elektronszivattyúval kapcsolatos ügyben dolgozik.

— Ésszerű föltételezés.

— Igen? Én azt hittem, hogy az ilyen jellegű kísérletek, ha egyáltalán érnek valamit, óriási felszerelést igényelnek. Nem magamtól tudom, érti. De konzultáltam olyanokkal, akik értenek hozzá. És maga szemlátomást nem ilyen felszereléssel dolgozik. Ezért eszembe jutott, hogy esetleg nem is maga az érdeklődésem igazi tárgya. Míg a figyelmemet leköti, mások sokkal fontosabb feladatokon dolgozhatnak.

— Miért használnának föl elterelő hadműveletként? — Nem tudom. Ha tudnám, kevésbé aggasztana. — Így tehát megfigyelés alatt állok.

Gottstein kuncogott.

— Hát igen. Mióta csak megérkezett. De mióta a felszínen dolgozik, ezt az egész területet figyeljük több mérföldes körzetben. Furcsa, de úgy látjuk, maga, Denison doktor, meg a társa az egyedüli élőlények a Hold felszínén, a szokásos karbantartókon kívül.

— Mi a furcsa ebben?

— Az, hogy maguk ezek szerint valóban azt hiszik, végeznek is valamit azzal a cifra mütyürjükkel, akármi legyen is az. Nem tudom elhinni, hogy maga dilettáns; ezért szívesen meghallgatnám, miben fáradozik.

— A parafizikával kísérletezem, pontosan úgy, megbízott úr, ahogy a fáma is tartja. Hozzátehetem, hogy a kísérleteim mindeddig csak részben jártak sikerrel.

— A társa, gondolom, Selene Lindstrom L., idegenvezető. — Igen.

— Elég szokatlan asszisztencia.

— Intelligens, kíváncsi, érdeklődő és nagyon vonzó.

— És hajlandó együttműködni egy földi férfival.

— Egy olyan bevándorlóval, aki szeretne a Hold állampolgára lenni, amint kiérdemli ezt a címet.

Most Selene közeledett hozzájuk. A hangja a fülükbe csengett:

— Jó napot, megbízott úr! Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket, de az űrruhában az áthallás elkerülhetetlen, ameddig a szem ellát.

Gottstein odafordult.

— Üdvözlöm, Miss Lindstrom. Nem is akartam titkolózni. Érdekli a parafizika?

— O, igen.

— És nem keseríti el a kísérlet kudarca?

— Nem igazi kudarc — mondta a nó. — Sokkal kevésbé lehet kudarcnak nevezni, mint Denison doktor gondolja.

— Micsoda? — Denison Selene felé pördült, csaknem felbukott, és a sarkával felkavarta a port.

Mindhárman a pionizerra néztek, mely fölött úgy ötlábnyira kövér fénypont ragyogott, mint a csillag.

Selene azt mondta:

— Megemeltem a mágneses mező intenzitását, és a nukleáris mező stabil maradt, aztán egyre inkább engedett és…

— Megfolyt! — mondta Denison. — És nem láttam. Az ördögbe! — Sajnálom, Ben — mondta Selene. — Először teljesen a gondolataidba merültél, aztán jött a megbízott úr; nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megpróbáltam egyedül.

— De hát mi az, amit ott látok? — kérdezte Gottstein.

Denison válaszolt:

— Olyan energia, ami egy másik univerzum anyagából spontán módon folyik át a miénkbe. Amint ezt mondta, a fény kihunyt, ugyanakkor jó néhány yarddal arrébb egy halványabb csillag derengett föl.

Denison a pionizer felé ugrott, de Selene, a maga holdbeli kecsességével, sokkal ügyesebb volt, és megelőzte. Megszüntette a mezőrendszert, és a távoli csillag kihunyt.

— A lék nem stabil — mondta.

— Kis méretekben szólva nem — mondta Denison —, de ha figyelembe vesszük, hogy elméletileg egy fényévnyi eltolódás éppúgy lehetséges, mint százyardnyi, már ez a stabilitás is csodálatos. — Nem elég csodálatos — mondta Selene határozottan. Gottstein közbevágott:

— Hadd találjam ki, miről beszélnek! Úgy értik, hogy az anyag innen-onnan, akárhonnan véletlenül átfolyhat a mi univerzumunkba?

— Nem egészen véletlenül, megbízott úr — felelt Denison. — A lék valószínűsége a pionizertől távolodva csökken, méghozzá elég meredeken. Ez a meredekség egy sor tényező függvénye, és azt hiszem, elég szűkre szabtuk e tényezők lehetőségeit. De egy százyardos csúszás még így is nagyon valószínű, és maga a tanú rá, be is következett.

— És csúszhatott volna be a városba vagy a sisakunkba is?

— Nem! Nem! — mondta türelmetlenül Denison. — A lék, legalábbis a mi technikánk mellett, főként a mi univerzumunkban adott anyagsűrűségtől függ. Annak a lehetősége pedig, hogy a lék a vákuumból a városba vagy a sisakunkba csússzon, vagy akár csak ahhoz képest századrésznyi sűrűségű atmoszferikus környezetbe, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Teljesen értelmetlen volna ilyen lékjelenséget várni másutt, mint vákuumban; ezért is végeztük a felszínen a kísérletet.

— Akkor ez nem olyasmi, mint az elektronszivattyú?

— Egyáltalán nem — mondta Denison. — Az elektronszivattyú esetében kétirányú anyagáramlásról beszélhetünk, míg itt egyirányú anyagfolyás jött létre. A szóban forgó két univerzum sem ugyanaz.

— Nem akarna velem vacsorázni ma este, dr. Denison? — kérdezte Gottstein.

Denison habozott.

— Csak én, egyedül?

Gottstein próbált meghajolni Selene irányában, de az űrruhában csak groteszk paródiára futotta az erejéből.

— El lennék ragadtatva, ha egy másik alkalommal Miss Lindstrom is megtisztelne jelenlétével, de most négyszemközt kell beszélnem magával, doktor.

— Ugyan, fogadd el — mondta Selene vidáman, látván, hogy Denison még mindig habozik —, nekem nehéz napom lesz holnap, neked meg időre van szükséged, hogy a lék instabilitásán rágódhass.

Denison bizonytalanul így szólt:

— Selene, értesítesz, mikor lesz legközelebb szabadnapod?

— Mindig értesítelek, nem? Egyébként is beszélünk még előtte… Miért nem indulnak? Majd gondom lesz a műszerekre.

15

Barron Neville egyik lábáról a másikra állt, már ahogy a Hold gravitációja és a kis helyiség megengedte. A Főld vonzóereje mellett és nagyobb szobában bizonyára sietősen járkált volna fel és alá. Itt viszont ismétlődő előre-hátra mozgással, ide-oda billegett.

— Tehát biztos, hogy működik, Selene? Biztos?

— Biztos — mondta Selene —, legalább ötször mondtam, ha jól számolom.

Neville szemmel láthatólag nem nagyon figyelt. Halk, gyors szavakkal mondta:

— Tehát az sem számít, hogy Gottstein is ott volt? Nem akarta leállítani a kísérletet?

— Nem. Természetesen nem.

— Nem volt jele, hogy esetleg hatóságként akarna fellépni…?

— Barron, miféle hatóságként? A Földről küldenek neki rendőri erőket? Mellesleg te is tudod, hogy minket nem lehet megállítani. Neville nem billegett tovább, egy darabig mozdulatlanul állt. — Nem tudják? Még mindig nem tudják?

— Persze hogy nem. Ben a csillagokat bámulta, aztán megérkezett Gottstein. Így hát megpróbálkoztam a lékkel, meg is lett, és már előzőleg megvolt a másik is. Ben berendezése…

— Ne hívd Ben berendezésének. A te ötleted volt, nem? Selene megrázta a fejét.

— Én homályos célzásokat tettem. A részletek Bentől származnak.

— De most már meg tudnád csinálni. A Luna áldjon meg, ugye nem kell a Földikének könyörögnünk érte?

— Gondolom, meg tudok csinálni belőle annyit, hogy a mieink befejezzék.

— Rendben van. Kezdjük el!

— Még ne, Barron, még ne!

— Miért ne?

— Energiára is szükség van hozzá.

— De van energiánk!

— Nem igazán. A lék instabil. Elég rondán csúszkál. — De stabillá lehet tenni. Te mondtad.

— Azt mondtam, úgy érzem, lehet.

— Nekem elég ennyi.

— Akkor is: jobb lenne, ha Ben dolgozná ki a részleteket, és ő stabilizálná.

Hallgattak. Neville vékony area lassan már-már ellenségessé torzult.

— Nem hiszed, hogy én meg tudnám csinálni. Ugye?

— Feljössz velem a felszínre, hogy dolgozz rajta? — kérdezte Selene.

Újabb csönd következett. Aztán Neville bizonytalanul azt mondta:

— Nem díjazom a humorodat. És nem szeretném, ha sokáig váratnál.

— Nem parancsolhatok a természet törvényeinek. De azt hiszem, nem tart sokáig. És ha nem haragszol, most aludni szeretnék. Holnap várnak a turistáim.

Egy pillanatig úgy látszott, Neville inteni akar a saját hálóalkóvja felé, mintha a vendégszeretetét ajánlaná, de a mozdulat félbemaradt, és Selene sem mutatta jelét, hogy várná vagy értené. Fáradtan bólintott és kiment.

16

— Hogy őszinte legyek, azt reméltem — mondta Gottstein mosolyogva a desszertként tálalt nyúlós, édes főzet fölött —, hogy gyakrabban fogunk ősszejárni.

— Nagyon kedves — felelt Denison —, hogy ilyen érdeklődést mutat a munkám iránt. Ha a lék instabilitását ki lehet javítani, azt hiszem, az eredményeim — és Miss Lindstrom eredményei — nagyon jelentősnek bizonyulnak.

— Óvatosan fogalmaz, ahogy tudóshoz illik… Nem sértem meg azzal, hogy a likőr holdbéli változatával kínáljam. Ez a földi ínyesmesterség egyetlen olyan utánzata, amit nem vagyok hajlandó elviselni. El tudná mondani egyszerű szavakkal, mi teszi olyan jelentőssé ezeket az eredményeket?

— Megpróbálhatom — mondta óvatosan Denison. — Kezdjük a parauniverzummal! Sokkal intenzívebb erős nukleáris interakciók vannak ott, mint a mi univerzumunkban, így a parauniverzumban sokkal kisebb tömegű proton képes magfúzióból származó energiát adni egy csillagnak. A mi csillagainknak megfelelő tömeg hatalmas robbanáshoz vezetne a parauniverzumban, ahol sokkal több és sokkal kisebb csillag van, mint a miénkben.

Tételezzük föl továbbá, hogy sokkal kevésbé intenzív erős nukleáris interakció áll rendelkezésünkre, mint a mi univerzumunkban. Ebben az esetben hatalmas mennyiségű proton mutatna olyan kis hajlamot a fúzióra, hogy óriási mennyiségű hidrogén kellene egy csillag működtetéséhez. Egy ilyen anti-parauniverzum, más szóval a parauniverzum ellentéte sokkal kevesebb, de sokkal nagyobb csillagból állna, mint a mi univerzumunk. Sót, ha az erős nukleáris interakció ott eléggé gyönge volna, akkor létrejönne egy olyan univerzum, amely egyetlen csillagból állna, mégis tartalmazná az illető univerzum egész anyagmennyiségét. Nagyon sűrű csillag lenne, de relatíve kevéssé reaktív, és nem adna le nagyobb sugárzást, mint a mi Napunk.

— Tévednék, ha azt mondanám, hogy ez volt a helyzet a mi univerzumunkban is a nagy ősrobbanás előtt: azaz egyetlen nagy égitest az egész univerzum anyagát tartalmazta? — kérdezte Gottstein.

— Igen — mondta Denison —, ami azt illeti, ez az anti-parauniverzum, amelyet leírtam, valami olyasmi, amit kozmikus méretű tojáshoz lehetne hasonlítani, nevezzük űrtojásnak a rövidség kedvéért. Ilyen űrtojásra van szükségünk, ha egyirányú lék után kutatunk. Az a parauniverzum, amelyet ma használunk, aprócska csillagaival virtuálisan üres tér. Az ember hiába kutat benne, nem talál semmit.

— A paralények viszont elértek minket.

— Igen; nyilván a mágneses tereket követték. Némi joggal feltételezhetjük, hogy a parauniverzumban nincs jelentősnek nevezhető bolygómágneses tér, s ez megfoszt bennünket az őáltaluk kihasznált előnytől. Ha viszont az űrtojás-univerzumot keressük, nem bukhatunk. Az űrtojás maga teljes univerzum, és bárhol kutatunk benne, anyagot találtunk mindenütt.

— De hogyan keresik meg?

Denison habozott.

— Ezt a részét nehéz elmagyarázni. Az erős nukleáris interakciók közvetítő részecskéit pionoknak nevezzük. Az interakció intenzitása a pionok tömegétől függ, és ez a tömeg bizonyos föltételek között megváltoztatható. A holdbéli fizikusok kifejlesztettek egy műszert, amelyet pionizernek neveznek, és ami pontosan ezt tudja elvégezni. Ha a piontömeg növekszik, illetve csökken, akkor egy másik univerzum részévé vált; kapuvá, keresztúttá alakult. Ha a pionok tömegét kellőképpen csökkentjük, az űrtojás-univerzum részévé válnak, amint akartuk is.

— És leszívhatunk anyagot ebből az… az űrtojás-univerzumból? — Ez már a könnyebbik vége a dolognak. Amint kialakul a kapu, az áramlás önmagától beindul. Az anyag a saját szabályai szerint indul el, és stabilizálódik érkezés után. Fokozatosan beleivódnak a mi univerzumunk szabályai, az erős interakció erősebb lesz, az anyag fuzionál, és óriási energia szabadul fel.

— De ha szupersűrű, miért nem terjed szét füstfelhővé?

— Az szintén energiát termelne, de a folyamat elektromágneses tér kérdése, és ebben a konkrét esetben az erős interakció azért kerül előtérbe, mert az elektromágneses teret ellenőrizzük. Nagyon sokáig tartana, míg ezt is elmagyaráznám.

— Nos tehát, az a fénygömb, amelyet a felszínen láttam, az nem volt más, mint űrtojásanyag-fúzió?

— Igen, megbízott úr.

— És ezt az energiát hasznosítani lehet?

— Biztosan. És minden mennyiségben. Amit látott, az egy-két mikromikrogram űrtojásanyag holdatérése volt. Elméletileg sem mi akadálya sincs, hogy tonnaszámra hozzunk át.

— Akkor ezzel helyettesíteni lehetne az elektronszivattyút. Denison megrázta a fejét.

— Nem. Az űrtojás-energia felhasználása éppúgy megváltoztatja az univerzumok tulajdonságait. Az erős interakció fokozatosan intenzívebb lesz az űrtojás-univerzumban, és kevésbé intenzív nálunk, ahogy a természeti törvények kereszteződnek. Ez pedig annyit jelent, hogy űrtojásban lassanként nagyobb arányban fog végbemenni a fúzió, és fokozatosan felmelegszik. Míg végül…

— Míg végül — mondta Gottstein, keresztbe fonva a karját a mellén, miközben a szeme résnyire szűkült — bekövetkezik az ősrobbanás.

— Ez az érzésem.

— Gondolja, hogy ugyanez történt a mi univerzumunkban is tízmilliárd évvel ezelőtt?

— Talán. A csillagász-történészek régóta törik a fejüket, miért egy meghatározott időpontban robbant fel az az őstojás, és miért nem máskor. Az egyik elmélet szerint az univerzum oszcillált, és benne a kozmikus tojás, amint kialakult, azonnal fel is robbant. De az oszcilláló univerzumot mint föltételezést megcáfolták, ezek szerint tehát ennek a kozmikus tojásnak hosszú ideig fenn kellett maradnia, majd egy instabil állapot válsághelyzete következett be, valamilyen ismeretlen okból.

— Amely ok lehet az is, hogy az energiáját átszívták más univerzumokba.

— Lehetséges, de nem szükségszerűen tudatos munka folytán. Talán kialakulhatnak spontán lékek is.

— És ha sor kerül az ősrobbanásra — mondta Gottstein —, még azután is kaphatunk energiát az űrtojás-univerzumból?

— Ebben nem vagyok biztos, de ez nem fenyegető probléma. A léken át a mi erős interakció-mezőnk valószínűleg sok millió évig folyhat anélkül, hogy az űrtojás-univerzumot kritikus pontra lökné. És bizonyosan vannak más űrtojás-univerzumok is; talán végtelen sok.

— És milyen változás áll be a mi saját univerzumunkban?

— Az erős interakció gyengül. Lassan, nagyon lassan a Nap hűlni kezd.

— Felhasználhatjuk az űrtojás-energiát arra, hogy ezt meggátoljuk?

— Nem lesz szükség rá, megbízott úr — mondta Denison komolyan. — Míg az erős interakció itt, a mi univerzumunkban az űrtojásszivattyú folytán gyöngül, a megszokott elektronszivattyú révén erősödik. Ha a két energiaforrás teljesítményét egymáshoz igazítjuk, akkor bár az űrtojás-univerzum és a parauniverzum természeti törvényei megváltoznak, a mieink nem. A mi univerzumunk út ugyan, de nem végállomás egyik irányban sem.

— De a végállomások miatt sem kell aggódnunk. A paralények a maguk részéről már alkalmazkodhattak a hűlő naphoz, amely eleve elég hűvös lehet. Ami pedig az űrtojás-univerzumot illeti, semmi okunk sincs rá, hogy ott életet feltételezzünk. Sőt Ha megteremtjük annak feltételét, hogy az ősrobbanás bekövetkezzen, lehetséges, hogy ott olyan univerzum születik, amely végül alkalmas lesz az élet kialakulására.

Egy darabig Gottstein nem szólt egy szót sem. Kerek arca nyugodt volt, nem tükrözött semmilyen érzelmet. Bólogatott, mint aki a saját gondolatmenetét követi.

Végül megszólalt:

— Tudja, Denison, milyen bogarat tett a világ fülébe? El fog tűnni minden akadály azelől, hogy a tudományos vezérkart meggyőzzük az elektronszivattyú életveszélyes voltáról.

— Nem létezik többé az az érzelmi viszolygás, amellyel ezt a gondolatot elvetették. Egy időben közölhetjük a problémát a megoldással — mondta Denison.

— Mikorra tudna papírra vetni egy ilyen értelmű dolgozatot, ha garantálom a gyors megjelenését?

— Tudja garantálni?

— Kormányröpiratban, ha más mód nincs.

— Szeretném semlegesíteni a léklabilitást, mielőtt megírom. — Természetesen.

— Az sem volna butaság — mondta Denison —, ha megnyerhetnénk társszerzőnek dr. Peter Lamontot. Ő sokkal komolyabb matematikus, mint én. Mellesleg az ő munkáját követve jutottam nyomra én is. Még egy dolog, megbízott úr…

— Igen?

— Javasolnám, hogy kapcsoljunk be a munkába Hold-lakó fizikusokat is. Egyikük, dr. Barron Neville lehetne a harmadik szerző. — De miért? Nem okoz ezzel szükségtelen bonyodalmakat? — Az ő pionizerük nélkül semmire sem mentem volna.

— Illő módon meg lehet említeni. De… dr. Barron ténylegesen magával dolgozott?

— Nem közvetlenül.

— Akkor meg miért vonnánk be?

Denison lenézett, aztán töprengve simogatta a szövetnadrágja szárát. Azt mondta:

— Diplomatikus lépés volna. Az űrtojásszivattyút a Holdon kell felállítani.

— Miért nem a Földön?

— Először is, mert vákuum kell hozzá. Ez egyirányú utca, nem kétirányú, mint az elektronszivattyú. És a gyakorlati megvalósítás feltételei is mások a két esetben. A Hold felszínén kész a hatalmas vákuum, míg a Földön csak óriási erőfeszítések árán lehetne előállítani.

— De lehet, nem?

— Másodszor — mondta Denison —, ha két hatalmas energiaforrás egymással szemben működni kezd, a mi univerzumunk pedig köztük van félúton, egyfajta rövidzárlat jöhet létre a két túl közeli energiakimenet között. Ha negyedmillió mérföld vákuum választja el a Földön működő elektronszivattyút a Holdon működő űrtojásszivattyútól, ez nemcsak ideális lenne, hanem feltétlenül szükséges is. És ha a Holdon kell dolgoznunk, nemcsak okos, hanem ízléses is, ha a Hold-lakó fizikusok szakmai érzékenységét nem hagyjuk ki a számításból. Részt kell venniük benne.

Gottstein mosolygott.

— Ezt Miss Lindstrom tanácsolta?

— Bizonyára ezt tanácsolta volna, de úgy érzem, a javaslat elég ésszerű, hogy nekem magamnak is eszembe jusson.

Gottstein felállt, nyújtózkodott, aztán kétszer-háromszor felugrott a Hold-gravitáció előírta furcsa, lassú mozgással. Minden alkalommal a térdét is behajlította. Aztán újra leült és megkérdezte:

— Próbálta már, dr. Denison?

Denison megrázta a fejét.

— Azt mondják, segíti az alsótest vérkeringését. Mindig ezt csinálom, valahányszor úgy érzem, zsibbad a lábam. Hamarosan a Földre utazom, és megpróbálom elérni, hogy ne szokjam túlontúl hozzá a Hold nehézségi erejéhez… Beszéljünk Miss Lindstromról is, dr. Denison?

Denison megváltozott hangon kérdezte: — Mi van vele?

— Idegenvezető.

— Igen. Már korábban említette.

— Azt is mondtam, hogy furcsa asszisztens egy fizikus mellett.

— Én voltaképpen csak amatőr fizikus vagyok, ő meg afféle amatőr asszisztens.

Gottstein már nem mosolygott.

— Ne játsszon velem, doktor! Vettem magamnak a fáradságot, és utánanéztem. A története nagyon figyelemreméltó. Bárki figyelmét felkelthette volna, ha bárkinek eszébe jutott volna megnézni. Azt hiszem, intuíciókút.

— Mint oly sokan közülünk — mondta Denison. — Nincs kétségem felőle, hogy ön is intuíciókút a maga módján, és biztosan tudom, hogy a magam módján én is az vagyok.

— Azért van némi különbség, doktor. Maga jól képzett tudós, és én, reményeim szerint, jól képzett kormánytisztviselő vagyok. De míg Miss Lindstrom elég erős intuícióval rendelkezik ahhoz, hogy hasznos segítséget nyújtson önnek az elméleti fizika területén, gyakorlatilag pusztán idegenvezető.

Denison habozott.

— A hivatalos képzettsége nem a legmagasabb, megbízott úr. Az intuíciója rendkívül magas színvonalú, bár a tudati kontrollszintje alacsony.

— Mit gondol, a hajdani génsebészeti beavatkozásokból származik?

— Nem tudom, de nem volnék meglepve, ha így lenne. — Megbízik benne?

— Milyen értelemben? Segített nekem.

— Tudja, hogy dr. Barron Neville felesége?

— Érzelmi szálak kötik hozzá, de azt hiszem, törvényesek nem. — Itt a Holdon nincs olyan kapcsolat, amely földi értelemben törvényesnek volna nevezhető. Ugyanaz a dr. Neville, akit a dolgozata harmadik társszerzőjéül szeretne meghívni? — Igen.

— Ez a puszta véletlen műve?

— Nem. Neville érdeklődött utánam, már mikor megérkeztem, és azt hiszem, ő kérte meg Selenét, hogy segítsen nekem. — Ezt Selene mondta magának?

— Selene azt mondta, hogy dr. Neville érdeklődik irántam. Ami természetes is, azt hiszem.

— Nem merült fel önben, doktor, hogy Selene a saját, illetve dr. Neville érdekében dolgozik magával?

— Mennyiben különböznék az ő érdekük az enyémtől? Minden fenntartás nélkül segített.

Gottstein mocorgott kissé, majd úgy emelgette a vállát, mintha izomfejlesztő gyakorlatokat végezne. Azt mondta:

— Dr. Neville-nek tudnia kell, hogy ez a hozzá közelálló asszony intuíciókút. Ne használta volna? Mi másért kellett idegenvezetőnek maradnia, ha nem azért, hogy valamely külön cél érdekében elleplezze a képességeit?

— Tudtommal dr. Neville gyakran következtet hasonló módon. Én nehezebben kezdek el mindenféle konspirációra gyanakodni.

— „Mindenféle”… honnan tudja? Mikor az úrhajóm holdat érni készült, nem sokkal azelőtt, hogy az a fényes sugárgömb megjelent a készüléke fölött, én éppen magát néztem. Nem volt a pionizernél.

Denison visszagondolt.

— Nem, nem voltam ott. A csillagokat néztem; mint elég gyakran, ha a felszínen járok.

— Mit csinált ezalatt Miss Lindstrom?

— Nem láttam. Azt mondja, felerősitette a mágneses térerőt, mígnem a lék végre átszakadt.

— Szokása, hogy maga nélkül a felszereléshez nyúljon? — Nem. De megértem, hogy nem bírta ki. — És kilövellhetett ott valami valamiből? — Nem értem.

— Én sem vagyok biztos benne, hogy értem. Valami halványan szikrázott a földfényben, mintha átrepült volna a levegőn. Valami, nem tudom, mi.

— Én sem tudom.

— Nem jut eszébe semmi, aminek logikus köze lehetett a kísérlethez, és…

— Nem.

— Akkor mit csinált Miss Lindstrom? — Még mindig nem tudom.

Egy pillanatig nehéz csönd hullott rájuk. Aztán a megbízott így szólt:

— Nos tehát, úgy gondolom, ön megpróbál segíteni a léklabilitáson, és papírra veti a dolgozatát. Én mozgásba lendítem az ügyek többi részét, és hamarosan várható rövid földi látogatásom során értesítem a kormányt, és előkészítem a dolgozat publikálását.

Ez nyilvánvalóan a találkozó végét jelentette. Denison felállt; a megbízott még könnyedén hozzátette:

— És gondolkodjék dr. Neville és Miss Lindstrom felől!

17

Ez már testesebb, erősebben sugárzó, fényesebb csillag volt. Denison az arcvédőjén érezte a melegét, hátra is hőkölt. Nyilván röntgenhullámok is voltak a sugárzásban, és bár a védőruha kiszűrte volna őket, nem akart értelmetlenül kockáztatni.

— Aligha kérdéses — mormogta. — A lékpont stabil.

— Biztos vagyok benne — mondta nyugodtan Selene.

— Akkor kapcsoljuk ki, és menjünk be a városba.

Lassan mentek. Denison furcsa lehangoltságot érzett. Nem volt több bizonytalanság, nem volt miért izgulni. Ettől a pillanattól kezdve már nem lehetett megbukni; a kormány érdeklődik, az egész mindinkább kikerül a kezéből.

— Gondolom, elkezdhetem írni a tanulmányt. — Gondolom, igen — mondta óvatosan Selene. — Beszéltél azóta Barronnal?

— Igen.

— Nem változott a véleménye?

— Egyáltalán nem. Nem akar részt venni benne. Ben… — Igen?

— Komolyan nem hiszem, hogy bármi haszna volna, hogy beszéljünk vele. Semmiben nem vesz részt, aminek a földi kormányhoz köze van.

— De megmagyaráztad neki a helyzetet? — Kimerítően.

— És mégsem?

— Kihallgatást kért Gottsteintől, és a megbízott fogadja is, mihelyt visszatér a Földrót. Addig várnunk kell. Talán Gottstein hatni tud rá, bár nem hiszem.

Denison vállat vont, de ez a gesztus űrruhában teljesen céltalannak látszott.

— Nem értem ezt az embert.

— Én igen — mondta lágyan Selene.

Denison nem válaszolt egyenesen. Belökte a pionizert és a hozzá tartozó készüléket a sziklaüregbe, és azt monda: — Kész?

— Kész.

Bebújtak a P-4-es felszíni kijáraton. Hallgattak. Denison lefelé mászott a létrán. Selene elsuhant mellette, egy-egy gyors fogással fékezve a hullást. Denison már megtanulta, hogyan kell utánacsinálni, de nem volt kedve hozzá; lassan mászott lefelé, mint aki lázadozik az akklimatizálódás ellen.

Az állomáson levették az űrruhát, berakták a helyére.

— Eljönnél velem ebédelni, Selene? — kérdezte Denison. Selene aggódva válaszolta:

— Szomorúnak látszol. Valami baj van? — Csak a reakció, gondolom. Ebéd?

— Persze.

Selene lakásán ettek. Ragaszkodott hozzá, mondván:

— Beszélni akarok veled, és azt kávéházban nem lehet.

És amikor Denison lassan rágcsált valamit, ami halványan emlékeztette a mogyorókrémes borjúhúsra, a nő megszólalt:

— Ben, alig szólsz, és ilyen vagy már egy hete.

— Nem. Nem vagyok ilyen — mondta szemöldökét ráncolva Denison.

— De, ilyen vagy. — Aggódva nézett a szemébe. — Nem tudom, milyen az intuícióm a fizikán kívül, de azt súgja, hogy valamit el akarsz hallgatni előlem.

Denison vállat vont.

— Óriási hűhót csapnak az egész körül odaát a Földön. Gottstein már előre, a visszaútja előtt elkezdte rángatni a drótokat. Dr. Lamontot ünneplik; és azt akarják, hogy mihelyt kész a tanulmány, én is menjek vissza a Földre.

— Vissza a Földre?

— Igen. Úgy tetszik, én is hós lettem. — Hát, ahogy dukál.

— Teljes rehabilitáció — mondta Denison. — Ezt ajánlják föl. Nyilván helyem van akármelyik földi egyetemen vagy kormánytestület ben.

— Ezt akartad?

— Ezt, ahogy elképzelem, Lamont akarta. Ő tudna örülni neki, és fog is, bizonyára. Én azonban nem ezt akartam.

— Hát mit akarsz? — kérdezte Selene.

— Itt maradni a Holdon. — Miért?

— Mert a Hold az emberiség motorja, és én része akarok lenni ennek a motornak. Részt akarok venni az űrtojásszivattyúk telepítésében, és azt csak itt a Holdon tehetem. Dolgozni akarok a paraelméleten, olyan műszerek segítségével, amelyeket csak te tudsz megálmodni és kezelni, Selene. Veled akarok lenni, Selene.

De te velem maradsz-e?

— Éppen úgy érdekel a paraelmélet, mint téged.

— De Neville nem rendel vissza az új állásodból? — kérdezte Denison.

— Hogy Barron visszarendel engem? — mondta keményen a nő.

— Meg akarsz sérteni, Ben?

— Egyáltalán nem.

— Nos, akkor félreértettelek? Azt akarod mondani, hogy csak azért dolgozom veled, mert Barron elrendelte?

— Nem rendelte el?

— De igen. Mégsem ezért vagyok itt. Én választottam, hogy itt legyek. Gondolhatja ő, hogy rendelkezhet velem, ha az, amit el rendel, összevág azzal, amit én akarok, ahogy a te esetedben összevágott. Dühít, hogy azt hiszi, mindenképpen parancsolgathat nekem, és dühít, hogy te is azt hiszed.

— Szexpartnerek vagytok.

— Voltunk, igen, de mi köze ennek ahhoz? Ha így érvelsz, én éppen úgy rendelkezem vele, mint ő velem.

— Akkor hát együtt tudsz dolgozni velem, Selene?

— Biztosan — mondta a nő hidegen. — Ha azt választom. — De ugye ezt választod?

— Most igen.

Denison elmosolyodott.

— Az a lehetőség, hogy esetleg másként választasz vagy leszel kénytelen választani, ez aggasztott az utóbbi hetekben. Rettegtem a munka befejezésétől, mert féltem, hogy az a kapcsolatunk végét is jelenti. Nem akarlak azzal zaklatni, hogy milyen érzelmes vonzalom lakik egy öreg földikében…

— A szellemedben semmi őreg földigés sincs, Ben. Vannak más kapcsok is két ember között, mint a szex. Szeretek veled lenni. Szünet következett. Denison mosolya eltűnt, majd újra megjelent, bár egy árnyalatnyival talán gépiesebb lett. — Köszönöm a szellemem nevében.

Félrenézett, kicsit megcsóválta a fejét, aztán visszanézett a nőre. Selene figyelmesen, csaknem aggódva fürkészte. Denison megszólalt:

— Selene, azt hiszem, az univerzumok közti légben több is, más is van, mint pusztán energia. Azt gyanítom, ezen sokat gondolkodtál. A csönd most kínosan elhúzódott, végül Selene szólalt meg: — Ó, az…

Egy darabig bámultak egymásra. Denison zavartan, Selene szinte lopva.

18

— A lábam még nem szokott vissza a Holdhoz — mondta Gottstein —, de ez semmi ahhoz gépest, amit a Földön szenvedtem. Denison, ne álmodozzon róla, hogy visszatér. Belerokkanna.

— Nem áll szándékomban, hogy visszatérjek, megbízott úr — felelte Denison.

— Persze kár. Császár lehetne magából, közfelkiáltással. Ami Hallamet illeti…

Denison vágyódva mondta:

— Szerettem volna látni az arcát. Bár ez elhanyagolható szeszély. — Lamonté persze az oroszlánrész. Végül is ő van ott.

— Nem bánom. Nagyon megérdemli. Gondolja, hogy Neville tényleg csatlakozik hozzánk?

— Nem kérdés. Épp ide készül… Figyeljen — Gottstein hangja úgy remegett, mint az összeesküvőké —, amíg megjön, nem kér egy tábla csokoládét?

— Mit?

— Egy tábla csokoládét. Mandulásat. Egyet. Van nálam néhány. Denison arca kezdetben zavart mutatott, aztán felvillant rajta, hogy érti.

— Valódi csokoládé?

— Igen.

— Bizo… — Megkeményedett az arca. — Nem, megbízott úr. — Nem?

— Nem! Ha megkóstolom, arra a néhány percre, amíg szétolvadt a számban, hiányozni fog a Föld és minden földi dolog. Ezt nem engedhetem meg magamnak. És nem is akarom. Nehogy megmutassa! Ne is érezzem a szagát! Ne is lássam!

A megbízott zavarban volt.

— Igaza van. — Láthatóan igyekezett, hogy témát váltson. — Magávalragadó a lelkesedés a Földön. Természetesen komoly erőfeszítést tettünk, hogy megőrizzük Hallam tekintélyét. Továbbra is tisztes pozícióban lesz, de szava már nincs.

— Több megértésben van része, mint amennyit ő juttatott másoknak — mondta lemondóan Denison.

— Nem őérte tettük. Nem lehet összetörni egy ilyen fontossá nyilvánított személyiség imázsát, rossz fényt vetne a tudományra. A tudomány jó híre fontosabb, mint Hallam.

— Nem osztom ezt az elvet — mondta hevesen Denison. — A tudomány kapja csak meg a pofont, amit megérdemelt.

— Megfelelő helyen és időben… De itt van dr. Neville.

Gottstein összerendezte a vonásait; Denison a bejárat felé fordította a székét.

Barron Neville ünnepélyesen belépett. Valahogy még a szokottnál is kevesebb kecsesség volt a megjelenésében. Röviden üdvözölte a másik kettőt, leült, keresztbe vetett lábbal. Nyilván arra várt, hogy Gottstein szólaljon meg először.

— Boldog vagyok, hogy láthatom, dr. Neville — mondta a megbízott. — Mint dr. Denison elmondta, ön visszautasítja, hogy a neve szerepeljen az űrtojásszivattyúról szőlő, elképzelésem szerint előbb-utóbb klasszikussá váló tanulmányon.

— Semmi szükség rá — mondta Neville. — Nem érdekel, mi van a Földön.

— Tud az űrtojáskísérletekről? Hogy mit lehet kihozni belőle? — Mindent tudok. Ugyanolyan jól ismerem a helyzetet, mint önök.

— Akkor további bevezető nélkül folytatom. Dr. Neville, a Földről jöttem vissza, és már eldöntöttnek látszik a következő néhány lépés. Három nagy űrtojásszivattyút telepítenek a Hold felszínén, oly módon, hogy az egyik mindig éjszakai árnyékban legyen. A másik kettő pedig fele-fele ideig. Az éjszakai árnyékban lévők gerjesztik az energiát, melynek nagy részét pusztán az űrbe sugározzuk. A cél nem annyira az, hogy használható energiához jussunk, hanem inkább az, hogy az elektronszivattyú által okozott intenzitásváltozásokat kiegyenlítsük.

Denison közbevágott:

— Néhány évig pusztán ellensúlyozzuk az elektronszivattyú tevékenységét, hogy visszaállíthassuk a korábbi állapotot. Neville bólintott.

— A Hold-város használhat belőle?

— Ha szükséges. Úgy gondoljuk, a napelemek fedezik a szükségletüket, de nem emelünk kifogást, ha kiegészítésképpen használnak ebből is.

— Kedves maguktól — mondta Neville, és még csak kísérletet sem tett rá, hogy leplezze a gúnyt. — És ki fogja felépíteni és üzemeltetni az űrtojásszivattyúkat?

— Hold-lakó munkások, reméljük — mondta Gottstein.

— Tudják, hogy Hold-lakó munkások — mondta Neville. — A földi munkások ügyetlenek ahhoz, hogy hatékonyan dolgozzanak a Holdon.

— Elismerjük — mondta Gottstein. — Bízunk benne, hogy a Holdlakók együttműködnek velünk.

— És ki határozza meg, mennyi energiát kell gerjeszteni, mennyit kell kisugározni, és mennyit lehet helyi célokra felhasználni? Ki határozza meg a politikát?

— Ez a kormány feladata — válaszolta Gottstein. — Bolygóhatározat kérdése.

— Na látja, a Hold-lakók csak dolgozzanak, a földiek majd vezényelnek — mondta Neville.

Gottstein nyugodtan válaszolt.

— Nem. Mindannyian dolgozunk, akik értünk hozzá; és mindannyian kormányzunk, akik a probléma egészét mérlegelni tudjuk.

— Hallom a szavait — mondta Neville —, a lényeg változatlan: mi dolgozunk, önök határoznak… Nem, megbízott úr. A válaszom: nem.

— Úgy érti, nem építik meg a szivattyútelepeket?

— Megépítjük, megbízott úr, de magunknak… Mi határozzuk el, mennyi energiát veszünk ki belőle, és mennyit küldünk tovább.

— Ez aligha lesz hatásos módszer. Állandó kapcsolatban kell állniuk a földi kormánnyal, minthogy az űrtojásszivattyú energiájának ellensúlyoznia kell az elektronszivattyú energiáját.

— Majd ellensúlyozza, többé-kevésbé, de mi másra gondolunk. Most már tudhatják önök is. Az energia nem az egyetlen jelenség, amely, mondhatni, korlátlanul jutát az univerzumok határán.

Denison közbevágott:

— Van egy sor megmaradási törvény. Tudjuk.

— Örülök neki — mondta Neville, ellenséges pillantást vetve rá. — Ilyen jelenség az egyenes vonalú és a körmozgás is. Ameddig egy tárgy egy és csakis egy gravitációs térben foglal helyet, és arra reagál, szabadon esik, és megtartja tömegét. Ha azt akarjuk, hogy bármilyen egyéb módon mozogjon, nem-gravitációs módon kell felgyorsítani, és ahhoz, hogy ez megtörténjék, a tárgy egy részének ellenkező irányú változást kell elszenvednie.

— Mint az űrhajóban — mondta Denison. — Amely az egyik irányban tömeget lövell ki, hogy a maradék tömeg a másik irányban felgyorsuljon.

— Biztos voltam benne, hogy érti, dr. Denison — mondta Neville —, a megbízott kedvéért magyarázom. A tömegveszteséget minimumra lehet csökkenteni, ha a sebesség óriásira nő. Akármilyen nagy is azonban a sebesség, valamennyi tömeget mindig el kell dobni. Ha óriási a tömeg, amelyet felgyorsítottunk, akkor az eldobott tömeg is óriási lesz. Ha a Hold, példának okáért…

— A Hold! — kiáltott fel Gottstein.

— Igen, a Hold — mondta Neville nyugodtan. — Ha a Holdat kellene eltéríteni a pályájáról és kiküldeni a Naprendszerből, a mozgásmennyiség megőrzése kolosszális és valószínűleg alapvetően megvalósíthatatlan vállalkozás volna. Ha viszont a mozgás transzferálható lenne egy másik, űrtojás jellegű univerzumba, a Hold tetszőleges sebességre fölgyorsulhatna, bármiféle tömegveszteség nélkül. Olyan mozgás lenne, mint amikor egy csónakot rúddal a folyás ellenében hajtanak, hogy egy hajdani földi könyvben olvasott képpel éljek.

— De miért? Miért akarnák megmozgatni a Holdat?

— Azt hittem, magától értetődik. Miért viselnénk el tovább a Föld fojtó közelségét? Megvan a szükséges energiánk, van egy kényelmes világ, amelyben a további évszázadok során terjeszkedhetünk. Miért ne járjuk a magunk útját? Mindenképpen azt fogjuk választani. Azért jöttem, hogy megmondjam: nem lehet minket megállítani, és nem is ajánljuk, hogy megkíséreljék. Mi, a Hold lakói, pontosan tudjuk, hogyan kell űrtojásszivattyú-telepeket építeni. Transzferálni fogjuk a mozgásmennyiséget, és elmegyünk innen. Annyi energiát használunk fel, amennyire szükségünk lesz, és a fölösleggel még a maguk erőműveinek termelését is semlegesítjük.

Denison gúnyosan azt mondta:

— Úgy hangzik, mintha puszta kedvességből termelnének energiafölösleget nékünk, de persze nem nekünk termelik. Ha az elektronszivattyúink felrobbantják a Napot, ami sokkal előbb bekövetkezik, mint hogy maguk elhagynák akár a Naprendszer belső körét is, gőzzé válnak mindenestül, akárhol vannak is.

— Talán — mondta Neville. — De úgyis megtermeljük a fölösleget, úgyhogy a dolog nem következik be.

— De hát nem tehetnek ilyet! — mondta izgatottan Gottstein. — Nem mehetnek el. Ha túl messzire mennek, az űrtojásszivattyú nem tudja tovább semlegesíteni az elektronszivattyúkat. Igazam van, Denison?

Denison vállat vont.

— Ha eljutottak a Szaturnusz köréig, akkor valószínűleg baj van, ha jó fejszámoló vagyok. De sok évnek kell eltelnie, amíg egy ilyen távolságot megjárnak; addig meg biztosan fel tudunk küldeni néhány űrállomást a Hold egykori pályájára. És ott elhelyezhetjük az űrtojásszivattyúinkat. Gyakorlatilag nincs szükségünk a Holdra. Mehet — mehetne, de nem fog.

Neville kissé elmosolyodott.

— Miből gondolja? Minket nem lehet megállítani. Nincs rá mód, hogy a földi ember ránk kényszerítse akaratát.

— Nem fognak elmenni, mert semmi értelme. Miért kellene ellódítani az egész Holdat? A megfelelő gyorsítószerkezet felépítése évekig tartana, hisz a teljes holdtömegről lenne szó. Csak másznának. Miért nem építenek űrhajókat inkább, űrtojásenergiával hajtott mérföld hosszú űrhajókat, amelyeknek saját ökológiájuk van? Az űrtojásmeghajtás csodákra képes. Még ha húsz évbe telik is a megépítése, ez az űrhajó olyan könnyen gyorsul, hogy ha a Holdat ma elkezdenék gyorsítani, az űrhajó egy éven belül utolérné. Ezek az űrhajók — a Holdhoz képest — a pályájukat is pillanatok alatt módosítanák.

— És a kiegyenlítetlen űrtojásszivattyúk? Hogyan hatnak az univerzumra?

— Az az energia, amelyre egy vagy akár több űrhajónak szüksége van, sokkal kevesebb, mint ami egy bolygónak kellene, és az univerzum nagy térségeiben oszlik el. Millió évig eltart, míg jelentősebb változást okozna. És nagyon megéri a manőverezőképesség, amit nyernek vele. A Hold olyan lassan mozog, hogy nyugodtan otthagyhatják az űrben.

Neville megvetően mondta:

— Nem sietünk sehová, csak el a Földtől.

— Vannak azért előnyei is — válaszolta Denison —, ha a Föld a szomszédjuk. A bevándorlók. Kulturális kapcsolatok vannak. Egy kétmilliárd ember által lakott bolygó a horizonton. Minderről lemondana?

— Boldogan.

— Ez a Hold minden lakójára áll? Vagy csak maga gondolkodik így? Van magában valami ádáz eltökéltség, Neville. Ki nem lépne a felszínre. Más Hold-lakók megteszik. Nem nagy örömmel, de megteszik. A Hold mélye nem anyaméh nekik; magának az. Nem is a börtön; magának az. Van magában valami neurotikus vonás, ami a legtöbb Hold-lakóból hiányzik, vagy sokkal, gyengébb. Ha a Holdat elviszi a Föld közeléből, mindenki számára börtönt csinál belőle. Olyan egyetlen világbörtönt, amelyből nemcsak magának, senkinek sincs menekvés. Még csak egy lakott bolygót sem lehet látni a mennybolton. Vagy talán épp ezt akarja?

— Függetlenséget akarok. Szabad világot, amelyet nem irányítanak kívülről.

— Annyi űrhajót építhet, amennyit akar. A fény sebességéhez közeli gyorsasággal mozoghat minden nehézség nélkül, ha transzferálja a mozgásmennyiséget az űrtojásba. Egyetlen élet során felfedezheti az egész világegyetemet. Nem akar feljutni egy ilyen űrhajóra?

— Nem — mondta Neville nyilvánvaló undorral.

— Nem akar, vagy nem bír? Ha kimozdul, magával kell vinnie az egész Holdat? Miért kell a többieknek is elfogadniuk, amit maga akar?

— Így lesz, és kész — mondta Neville.

Denison hangja nem változott, de az arca kivörösödött.

— Ki hatalmazta fel, hogy így beszéljen? Sok olyan Hold-lakó van, aki másként gondolkodik!

— Ehhez magának semmi köze.

— Pontosan ehhez van közöm. Bevándorló vagyok, aki hamarosan megkapja a Hold-állampolgárságot. És nem akarom, hogy olyasvalaki válasszon helyettem, aki nem mer fölmenni a Hold felszínére, és aki a személyes börtönét mindenki börtönévé akarja tenni. Én ugyan örökre elhagytam a Földet, de csak azért, hogy a Holdra jöjjek, hogy negyedmillió mérföldről azért láthassam a szülőbolygómat. Nem úgy szólt az egyezség, hogy örökre elhurcoljanak beláthatatlan messzeségbe.

— Akkor menjen vissza a Földre — mondta közönyösen Neville. — Méh van rá idő.

— És mi lesz a Hold többi állampolgárával? A többi bevándorlóval?

— Már megvan a döntés.

— Nincs meg… Selene!

Selene belépett, az arca ünnepélyes, a tekintete dacos. Neville már nem keresztbe vetette a lábát. Talpa a padlónak feszült. Azt kérdezte:

— Mióta vársz az előszobában, Selene?

— Mióta megjöttél, Barron. — Neville Selenére nézett, aztán Denisonra, aztán újra vissza. — Ti ketten… — kezdte mondani, és ujjával hol az egyikre, hol a másikra mutatott.

— Nem tudom, mit akarsz azzal, hogy „ti ketten” — mondta Selene —, de Ben már jó ideje tud a mozgásmennyiségről.

— Nem Selene hibája — mondta Denison.- A megbízott észrevett valami repülő dolgot, amikor senki sem sejthette, hogy észreveheti: Úgy gondoltam, Selene mért valamit, amire én nem gondoltam, és akkor véletlenül eszembe jutott a mozgásmennyiség-átvitel. Ezek után…

— Hát akkor tudja — mondta Neville. — Nem számít.

— De számít, Barron — mondta Selene.- Beszéltem róla Bennek. És rájöttem, hogy nem kell mindig elfogadnom, amit mondasz. Lehet, hogy sohasem juthatok el a Földre. Lehet, hogy nem is akarok. De nekem tetszett az ég, ha láttam rajta a Földet. És ha akartam, láttam. És nem akarok üres eget nézni. Aztán beszéltem másokkal is a csoportban. Nem mindenki akar elmenni. A legtöbb ember úgy van vele, hogy építsenek csak űrhajókat, és menjen, aki akar, de hadd maradjon, aki nem akar elmenni.

Neville lélegzete elnehezült.

— Te beszéltél róla! Ki hatalmazott fel, hogy…

— Én hatalmaztam fel magam, Barron. Mellesleg nem is számít. Leszavaznak téged.

— Csak mert… — Neville felállt, és fenyegetően lépett Denison felé.

— Ne legyen indulatos, dr. Neville! — szólalt meg a megbízott. — Lehet, hogy maga Hold-lakó, mégsem bánhat el kettőnkkel.

— Hármunkkal — mondta Selene. — És én is a Holdról való vagyok. Én tettem, nem ők.

Akkor Denison így szólt:

— Nézze, Neville… A Földet nem érdekli a Hold. A Föld fel tudja építeni az űrállomásait. A Hold lakóit érdekli, Selenét érdekli, engem érdekel, a többieket érdekli a Föld. Maga sincs elzárva az űrtől, a meneküléstől, a szabadságtól. Húsz éven belül mindenki, aki el akar menni, elmegy maga is, amennyiben rá tudja beszélni magát, hogy elhagyja az anyaméhet. Aki pedig maradni akar, az marad.

Neville lassan visszaült. Vereség tükröződött az arcán.

19

A lakásban minden ablak a Földet mutatta. Selene azt mondta:

— Ellene szavaztak, Ben. Majdnem egyhangúlag.

— Én mégsem hiszem, hogy feladná. Ha valami súrlódás támadna a Földdel a telepek építése közben, a közhangulat a Holdon meg változhat.

— Nem kell súrlódásnak lenni.

— Nem, nem kell. Akárhogy is: a történelemben nincs boldog végkifejlet; válságok vannak, amelyeken túl lehet jutni. Ezen rendben túljutottunk, gondolom, és majd más válságok izgatnak bennünket, ha jönnek, és ha előre látni lehet őket. Ha elkészülnek a csillagközi űrhajók, a feszültség is érezhetőleg csökkenni fog.

— Megérjük, meglátjuk; biztos vagyok benne.

— Te meglátod, Selene.

— Te is, Ben. Ne dramatizáld a korodat. Csak negyvenhét éves vagy.

— Elmégy az egyik csillagközi űrhajóval, Selene?

— Nem. Öreg leszek már, és nem akarom szem elől veszíteni a Földet. A fiam, ő elmehet… Ben.

— Igen, Selene.

— Kérvényeztem egy második fiút. Elfogadták a kérvényemet. Nem akarsz közreműködni?

Denison fölnézett, egyenesen Selenére. A nő nem nézett félre.

— Mesterséges megtermékenyítés? — kérdezte a férfi.

— Természetesen. Biztosan érdekes lesz a génkombináció — válaszolta a nő.

Denison lehunyta a szemét.

— Hízelgő rám nézve, Selene.

Selene védekezőleg mondta:

— Csak a józan ész, Ben. Nagyon fontos, hogy jó legyen a génkombináció. Nincs semmi rossz a természetes génsebészetben.

— A világon semmi.

— Nem mintha nem akarnám más okból is… Például, mert tetszel nekem.

Denison bólintott és csendben maradt.

Selene csaknem mérgesen mondta:

— Hiszen több a szerelem, mint a szex.

— Egyetértek — felelte Denison. — Végtére, én szeretlek szex nélkül is.

Selene így válaszolt:

— De ami azt illeti, a szex több, mint az akrobatika.

— Ezzel is egyetértek — mondta Denison.

— És mellesleg, a fenébe is, megpróbálhatnál tanulni! — Ha megpróbálnál tanítani — mondta lágyan Denison. Habozva felé mozdult. Selene nem távolodott el tőle. Aztán nem habozott többé.