Idő-őrjárat

4.

Everard most először érezte meg az időutazást a maga valóságában. Az eszével eddig is ismerte, és kellőképpen csodálta, de érzelmei számára csak egzotikum volt. Most egy ismeretlen London utcáin zötykölődött egy jópofa taxiban (nem turista-csalogató anakronizmus, hanem poros, elnyűtt, igazán működő kocsi), beszívta a levegőjét, amiben por ugyan több volt, mint a huszadik században, benzingőz viszont egyáltalán nem, látta a tolakodó tömeget — cilinderes és keménykalapos urakat, piszkos kubikosokat, hosszúszoknyás nőket, ezeket a saját valóságos dolguk után siető, nevető és komor emberi lényeket — és ekkor döbbent rá a maga teljes valóságában, hogy itt van. Az anyja még meg sem született, a nagyszülei még fiatal házasok, akik még csak most kezdenek beletörni a közös istrángba, Grover Cleveland az Egyesült Államok elnöke, és Viktória az angol királynő. Kipling most ír, és Amerikában még hátravannak az utolsó indiánfelkelések…

Mintha fejbekólintották volna.

Whitcomb nyugodtabban viselte a dolgot, de tekintete egy pillanatra sem állapodott meg, úgy pásztázta Anglia dicsőséges korának jelenetit.

— Kezdem érteni — mormolta. — Sosem tudtak megegyezni abban, hogy ez a természetellenes, felfuvalkodott konvenciók és a rosszul leplezett brutalitás kora volt-e, vagy a hanyatló nyugati civilizáció utolsó virágbontása. Ahogy így elnézem ezeket az embereket, rá kell jönnöm, hogy ezzel mindent elmondtak, a jót is és a rosszat is, mert itt nem egyszerre mindenkivel történt valami, hanem milliónyi emberrel külön-külön.

— Igen — mondta Everard. — Ez valószínűleg minden korra igaz.

A vonat szinte ismerős volt. Nem sokban különbözött az angol vasutak 1954-es kocsijaitól, ami Whitcombot szarkasztikus megjegyzésekre ragadtatta a szent és sérthetetlen hagyományokkal kapcsolatban. Néhány óra múlva leszálltak egy gondosan ápolt virágágyásokkal övezett álmos kis vidéki állomáson, ahol kocsit fogadtak, hogy a Wyndham-birtokra vigye őket.

Egy udvarias rendőr néhány futó kérdés után beeresztette őket. Archeológusnak adták ki magukat — Everard amerikainak, Whitcomb pedig ausztrálnak — akik rendkívül szerettek volna Lord Wyndhammal találkozni, és megrázta őket a lord tragikus halála. Mainwethering, akinek a keze, úgy tűnt, mindenhová elér, a British Museum egyik jól ismert szaktekintélyétől származó ajánlólevelekkel látta el őket. A Scotland Yard nyomozója beleegyezett, hogy megtekinthessék a sírt — "az ügy megoldást nyert, uraim, nincs több nyom, még ha a tisztelt kolléga ezt nem is így gondolja, haha!". A magándetektív savanyúan elmosolyodott és összehúzott szemmel méregette őket, ahogy a sírhoz léptek: magas, vékony, sólyomarcú ember volt. Zömök, bajuszos, enyhén bicegő férfi kísérte, amolyan titkárféle.

A sírbolt hosszú és magas volt, fű nőtte be, csak a sír kamra fölött látszott az ásás sebhelyén a föld. Valamikor durva deszkakorláttal volt körülkerítve, de a tákolmány már rég összedőlt: a deszka egyes darabjai még mindig ott hevertek a mocsokban.

— Az újságok említést tettek egy fémládikóról is — mondta Everard. — Vethetnénk arra is egy pillantást?

A felügyelő beleegyezőleg bólintott, és egy melléképülethez vezette őket, ahol a jelentősebb leletek voltak kiterítve egy asztalra. A ládika kivételével mindegyikből csak korrodált fém vagy törött csont maradt.

— Hm — mondta Whitcomb. Elgondolkodva méregette a kis doboz sima, sértetlen felületét. Kékesen csillogott: valami még felfedezetlen, időtálló ötvözet. — Felettébb különös. Egyáltalán nem primitív. Az ember szinte azt hinné, hogy valami masina, mi?

Everard óvatosan közelebb lépett. Meglehetősen biztos volt benne, hogy mit fog találni, és ilyen ügyekben a Sogenannte Atomkor embere a lehető legelővigyázatosabb. Táskájából előhúzott egy számlálót, és a ládikához tartotta. A tű kilendült, nem túlságosan, de…

— Érdekes eszköz — jegyezte meg a felügyelő. — Megkérdezhetem, mi ez?

— Kísérleti elektroszkóp — hazudta Everard. Óvatosan felhajtotta a fedelet, és a doboz fölé tartotta a számlálót.

Atyaúristen! Ez a sugárzásmennyiség egy nap alatt megöl egy embert! Éppen csak egy pillantást vetett a nehéz, tompán csillogó rudakra, aztán visszacsapta a láda fedelét. — Legyenek óvatosan ezzel ez anyaggal! — mondta remegő lábbal. Hál' istennek az, aki ezt a pokoli szállítmányt idehozta, az olyan korból jött, amikor már le tudták árnyékolni a sugárzást.

A magándetektív hangtalanul mögöttük termett. Éber arcára ragadozópillantás költözött.

— Tehát azonosította a tartalmát, uram? — kérdezte csendesen.

— Igen. Azt hiszem, igen — Everardnak eszébe jutott, hogy Becquerel még vagy két évig nem fogja felfedezni a sugárzást: még a röntgenig is több mint egy év van hátra. Körültekintően kell viselkednie. — Az… indiánok között hallottam történeteket mérgező ércekről…

— Felettébb érdekes — kezdte tömködni öblös pipáját a detektív. — Mint a higanypor, ugye?

— Ugye akkor Rotherhithe rakta a dobozt a sírba? — motyogta a detektív.

— Ne nevettesse ki magát! — reccsent rá a detektív. — Három vonalon is teljes oksági láncolattal tudom bizonyítani, hogy Rotherhithe tökéletesen ártatlan. Engem a lord halálának tényleges oka zavart meg. De ha úgy van, ahogy ezek az urak állítják, és történetesen valami halálos méreg volt elásva a sírban… a sírrablók elijesztésére? Mindazonáltal kíváncsi vagyok, hogyan juthattak hozzá az ősi szászok egy amerikai ásványféleséghez. Talán mégis lehet valami azokban az elméletekben, miszerint a korai föníciaiak áthajózták az Atlanti óceánt. Saját szakállamra végeztem egy kis kutatást azzal az ötletemmel kapcsolatban, hogy a kimri nyelv kaldeus elemeket tartalmaz, most viszont ez megdőlni látszik.

Everard némi bűntudattal látta, mit művel a régészet tudományával. A ládát szépen be fogják dobni a tengerbe, és elfeledkeznek róla. Whitcombbal együtt a lehető leghamarabb kimentették magukat és távoztak.

Londonba visszafelé menet, amikor biztonságban, magukban ültek a fülkében, az angol előszedett egy rothadófélben lévő fadarabot.

— Beleesett a zsebembe a sírnál — közölte. — Segíteni fog az időmeghatározásnál. Ideadnád azt a C-14-es számlálót? — A szerkezetbe csúsztatta a fadarabot, elfordított néhány kapcsolót, és leolvasta az eredményt: — Ezernégyszázharminc éves, plusz-mínusz tíz év eltéréssel. A sírdombot tehát… hmmm… i.sz. 464 körül emelhették, amikor a jütlandiak még éppen letelepedőben voltak Kentben.

— Ha azok a rudak ennyi idő múltán is olyan veszélyesek — mormogta Everard — akkor milyenek lehettek eredetileg? Nehéz elképzelni, hogyan lehet ilyen aktvitást elérni ilyen hosszú felezési idő mellett, de ott a jövőben olyanokra is képesek lehetnek, amiről az atomkor még csak nem is álmodik.

Benyújtották jelentésüket Mainwetheringnek, aztán városnézéssel töltötték a napot, amíg az irodavezető elküldte üzeneteit az időbe, és mozgásba hozta az Őrjárat roppant gépezetét. Everardot érdekelte, sőt, minden komorsága és nyomora ellenére is szinte lenyűgözte a viktoriánus London. Whitcomb szemébe távoli tekintet költözött.

— Szerettem volna itt élni — jegyezte meg.

— Igen? Ezzel az orvostudománnyal meg fogászattal?

— De hulló bombák nélkül — felelte Whitcomb némi daccal.

Mainwethering már végzett az előkészületekkel, mire visszatértek az irodába. Szivarral pöfékelve járkált fel s alá, párnás kezeit összefonta a háta mögött, és belekezdett a történetbe:

— A fémet nagy valószínűséggel azonosították. Izotópikus hajtóanyag a harmincadik századból. Az ellenőrzés feltárta, hogy az Ing Birodalom egyik kereskedője látogatott el 2987-be, hogy nyersanyagokat cseréljen szintropára, aminek a titka feledésbe merült az Interregnum alatt. Természetesen tett bizonyos óvintézkedéseket, és megpróbálta a Szaturnusz Rendszerből érkezett kalmárnak kiadni magát, de ezzel együtt eltűnt, az időfülkéjével együtt. Feltehetően 2987-ben valaki rájött a kilétére, és megölte az időgépéért. Az őrjáratot értesítették, de nyoma sem volt a gépnek. Végül a tizenötödik századi Angliában találta meg két járőr, hmm, Everard és Whitcomb nevűek.

— Ha egyszer már sikerrel jártunk, akkor minek vacakolunk még? — vigyorodott el az amerikai.

Mainwethering megütközve pillantott rá. — De drága uram! Még nem jártak sikerrel. A munka még önökre vár, az önök és az én időérzékelésem szerint is. És kérem, nem vegyék garantáltnak a sikert csak azért, mert a történelem feljegyzi. Ez a dolog nem hajlíthatatlan: az embernek szabad akarata van. Ha kudarcot vallanak, akkor a történelem megváltozik, és sosem fog beszámolni az önök sikeréről: és én sem mondtam ezt el önöknek. Pontosan ez az, ami megtörtént — már ha a "történt" szót lehet alkalmazni itt — abban a néhány esetben, amikor az Őrjárat sikertelenségről számolt be. Ezeken az ügyeken továbbra is dolgoznak, és ha végül sikerre viszik őket, akkor megváltozik a történelem, és az eredmény mintha mindig is létezett volna. Tempus non nascitur, fit, már ha megengedhetek magamnak egy kis gúnyt.

— Jól van, jól van, csak vicceltem — mondta Everard. — Induljunk. Tempus fugit — A g betűt némi gonosz hátsó gondolatokkal mondta bele, és Mainwethering összerezzent.

Kiderült, hogy még az Őrjárat is keveset tud arról a sötét korszakról, amikor a rómaiak elhagyták Britanniát, a római-brit civilizáció megroppant, és a britek előretörtek. Ez a kor sosem tűnt túlságosan fontosnak. Az i.sz. 1000-es londoni iroda minden fellelhető anyagot megküldött, elfogadható ruhadarabokkal együtt. Everardék egy teljes órát töltöttek eszméletlenül a hipnotikus tanítógépekben, hogy folyékony latintudással, valamint több szász és jütlandi dialektus, meg a dívó szokások ismeretével ébredjenek.

A ruha nagyon szokatlan volt: durva vászonból készült nadrág, ing és kabát, bőrcsuklya, valamint madzagok és zsinórok rengetege. Hosszú lenszőke paróka alá rejtették modern frizurájukat: borotvált ábrázatuk észrevétlen maradhatott, még az ötödik században is. Whitcomb fejszét, Everard kardot cipelt magával, amelyet méretre készítettek magas széntartalmú acélból, de a biztonság kedvéért egy-egy kis huszadik századi szónikus sokkfegyver is ott lapult a kabátjuk alatt. Páncéljuk nem volt, de az időugróhoz volt két motoros bukósisak a nyeregtáskában: ezek nem fognak feltűnést kelteni a házi készítésű felszerelések korában, ezenkívül sokkal erősebbek és kényelmesebbek, mint az igaziak. Némi elemózsiát is magukhoz vettek, na meg néhány agyagkorsónyit a jóféle viktoriánus sörből.

— Kiváló — húzott elő Mainwethering egy órát a zsebéből, és figyelmesen megnézte. — Itt fogom várni önöket… mondjuk négy órakor. Vannak kéznél fegyveres őreim, ha esetleg foglyot hoznának magukkal, aztán pedig megteázhatunk. — Kezet rázott velük. — Jó vadászatot!

Everard az időgépre pattant, a tárcsát i.sz. 464-re, Addletonra, egy nyári éjszakára állította, aztán elindultak.