Idő-őrjárat

6.

London, 1944. A kora-téli este már leszállt, híg hideg szél fújdogált a sötét utcákon. Valahonnan egy robbanás dörrenése hallatszott, tűz lobbant fel, roppant vörös lángnyelvek csapkodtak a háztetők fölött.

Everard a járdaszélen hagyta gépét — senki sem járt kint amikor V-bombák hulltak — és lassan óvakodott előre a homályban. November tizenhét: kiképzett agya megőrizte a dátumot. Ezen a napon halt meg Mary Nelson.

Talált egy nyilvános telefonfülkét a sarkon és megnézte a telefonkönyvet. Sok Nelson volt, de a streathami körzetben csak egy Mary. Ez nyilván az anyja lesz. Csak reménykedhetett benne, hogy a lányának ugyanez a neve. A bomba becsapódásának időpontját sem tudta, de ezt ki lehet deríteni.

Tűz és robaj fogadta a fülkéből kilépve. Hasra vetette magát. Füle mellett üvegszilánkok süvítettek el. November tizenhetedike, 1944. Az ifjú Manse Everard az Egyesült Államok Hadmérnökeinek hadnagya valahol a csatornán hajózik, a német ágyúk célpontjaként. A pontos hely éppen nem jutott az eszébe, és nem állt meg csak azért, hogy ezen gondolkodjék. Úgysem számít. Tudta, hogy azt a veszedelmet túléli.

Újabb robbanás nyomult feléje, ahogy a gépe felé futott. Felpattant rá, és a levegőbe röppent. Magasan London felett csak roppant sötétséget látott apró lángpöttyökkel. Walpurgis-éj, amikor elszabadul a pokol a földön.

Jól emlékezett Streathamre: lehangoló téglaházak sora, ahol kishivatalnokok, zöldségesek, szerelők laknak, az a kispolgárság, ami felkelt és szembeszállt a hatalommal, ami sakkban tartotta Európát. Élt itt egy lány, még 1943-ban… aztán a végén valaki máshoz ment feleségül.

Alacsonyan repülve kereste a címet. A közelben mintha egy vulkán tört volna ki. Gépe megingott a levegőben, kis híján leesett róla. Egy házat látott megremegni és lángba borulni, alig három házra Nelsonék otthonától. Elkésett.

Nem! Megnézte, mennyi az idő — éppen 10:30 — aztán visszaugrott két órát. Még mindig éjszaka volt, de a felrobbant ház még szilárdan állt a helyén. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy figyelmeztesse a lakókat. De nem. Emberek halnak meg a világ minden táján, ő nem Schtein, hogy az egész történelem terhét vegye a vállára.

Szárazon elmosolyodott, leszállt a gépről, és bement a kapun. De nem is átkozott danelli. Kopogtatott, mire kitárult az ajtó. Egy középkorú nő nézett ki rá, és ekkor jött rá, hogy furcsa lehet itt civilruhás amerikait látni.

— Elnézést — mondta. — Ismeri Miss Mary Nelsont?

— Igen — tétovázott a nő. — Itt lakik a közelben. Nemsokára átjön. Ön a barátja?

Everard bólintott. — Ő küldött ide engem egy üzenettel, Mrs… ó…

— Enderby.

— Ó igen, Mrs. Enderby. Szörnyen feledékeny vagyok. Nézze, Miss Nelson általam üzeni, hogy nagyon sajnálja, de nem jöhet át. Viszont szeretné, ha ön az egész családjával együtt meglátogatná őt 10:30-kor.

— Mindnyájan menjünk, uram? De hát a gyerekek…

— Természetesen a gyerekek is. Önök mindnyájan. Valami nagyon különleges meglepetést készített, amit csak akkor mutathat meg. Mindnyájuknak ott kell lennie.

— Nos… rendben van, uram, ha ő így üzente.

— Mindnyájan legyenek ott 10:30-kor, hiánytalanul. Majd ott találkozunk, Mrs. Enderby. — Ezzel Everard biccentett és kiment az utcára.

Megtette, amit megtehetett. Most a Nelson ház következik. Három házzal visszarobogott, leparkolt egy sikátor sötétjében, és odasétált a házhoz. Most már ő is benne van, éppolyan bűnös, mint Schtein. Vajon milyen lehet a száműzöttek bolygója, tűnődött.

Nem látta sehol az Ing-időfülkét, márpedig azt igencsak nehéz lett volna elrejteni. Tehát Charlie még nem érkezett meg. Addig rögtönöznie kell.

Amikor bekopogott az ajtón, azon gondolkodott, hogy vajon mit jelent az Enderby család megmentése. Azok a gyerekek felnőnek, saját gyerekeik lesznek: kétségtelenül jelentéktelen középosztálybeli angolok lesznek, de valahol az elkövetkezendő századokban egy fontos ember születhet meg, vagy talán éppen hogy nem születik meg. Ritka esetektől eltekintve a pontos leszármazás nem számított, csak az emberi gének és az emberi társadalom nagy összessége. Mégis, lehet, hogy ez a ritka esetek egyike lesz.

Fiatal nő nyitott ajtót. Csinos kis teremtés volt, nem látványosan szép, de kellemes megjelenésű jólszabott egyenruhájában.

— Miss Nelson?

— Igen.

— A nevem Everard. Charlie Whitcomb barátja vagyok. Bemehetnék? Meglehetősen meglepő híreim vannak az ön számára.

— Éppen indulni akartam — szabadkozott a lány.

— Nem, nem akart — Ezt rosszul mondta: a lány megdermedt. — Elnézést. Hadd magyarázzam meg.

A lány bevezette a nappaliba.

— Üljön le, Mr. Everard. Kérem, ne beszéljen túl hangosan. Alszik a család. Korán kell kelniük.

Everard kényelembe helyezte magát. Mary a kanapé szélére kuporodott, és nagy szemekkel nézte. Everard azon tűnődött, vajon Wulfnoth és Eadgar ott voltak-e az ősei között. Igenkétségtelenül ott voltak, ennyi évszázad után. Talán Schtein is ott van.

— A Légierőnél van? — kérdezte a lány. — Ott találkozott Charlie-val?

— Nem. A Felderítésnél vagyok, azért a civil ruha. Megkérdezhetném, mikor látta utoljára?

— Ó, hetekkel ezelőtt. Most éppen Franciaországban állomásozik. Remélem, ennek a háborúnak hamarosan vége lesz. Olyan őrültség, hogy még most is kitartanak, amikor már tudják, hogy végük, nem? — Csodálkozva csóválta a fejét. — De mi az a hír, amit közölni akar?

— Egy pillanat múlva rátérek — Elkezdett mellébeszélni, amennyire csak mert: a Csatornán uralkodó állapotokról mesélt. Fura volt ott ülni és egy szellemmel beszélgetni. És kondicionálása nem engedte, hogy elmondja az igazat. Pedig el akarta mondani, de a nyelve mindannyiszor cserbenhagyta.

—… és mennyibe kerül egy üveg…

— Kérem — szakította félbe türelmetlenül a lány. — Rátérne a lényegre? El kell mennem.

— Ó, bocsásson meg. Higgye el, nagyon sajnálom. Tudja, én már csak ilyen vagyok…

Kopogtattak. Megmenekült.

— Elnézést — morogta a lány, és elment a sötétítőfüggönyös ablakok mellett, hogy ajtót nyisson. Everard utána osont.

A lány halk sikollyal döbbent vissza. — Charlie!

Whitcomb magához szorította, mit sem törődve még vértől nedves jütlandi ruhájával. Everard kilépett az előszobába. Az angol mintha megrémült volna tőle.

— Te…

Sokkfegyvere után kapott, de Everard már kézben tartotta a sajátját. — Ne légy ostoba — mondta az amerikai. — A barátod vagyok. Segíteni akarok neked. Amúgy milyen hülyeséget terveltél ki?

— Én… itt akarom tartani… hogy ne menjen át…

— És gondolod, hogy nincsenek eszközeik arra, hogy észrevegyenek? — Everard átváltott temperáiba, az egyetlen nyelvre, amit a rémült Mary jelenlétében is nyugodtan használhattak. — Amikor otthagytam Mainwetheringet, már eléggé gyanakodott. Ha nem jól csináljuk, hamarosan az Őrjárat minden egysége a nyakunkon lesz. És helyrehozzák a hibát, valószínűleg úgy, hogy megölik a lányt. Te pedig száműzetésbe kerülsz.

— Én… — hebegte Whitcomb. Arca a félelem maszkjába merevedett. — Te hagynád, hogy kimenjen és meghaljon?

— Nem. De ennél óvatosabban kell cselekedni.

— Megszökünk… keresünk egy korszakot, távol mindentől… akár a dinoszauruszokig is visszamegyünk, ha kell.

Mary kibontakozott a karjából. Már nyitotta a száját, hogy sikoltson.

— Maradjon csendben! — reccsent rá Everard. — Veszélyben forog az élete, mi pedig éppen a megmentésén fáradozunk. Ha bennem nem bízik, legalább Charlie-nak higgyen.

Temporálban folytatta:

— Nézd, haver, nincs olyan hely vagy idő, ahol elrejtőzhetnétek. Mary Nelson ma éjjel meghalt. Ez a történelem. 1947-ben nem létezett. Ez is történelem. Én már így is elástam magam: az a család, akikhez át akart menni, házon kívül lesz, amikor a bomba becsapódik. Ha el akarsz szökni vele, rád találnak. Színtiszta szerencse, hogy nincsenek itt máris az Őrjárattól.

Whitcomb küszködött magával.

— Tegyük fel, hogy elugrom vele 1948-ba. Honnan tudod, hogy nem bukkant fel hirtelen 1948-ban? Talán ez is benne van a történelemben.

— Nem tudod megtenni. Tessék, próbáld meg. Mondd meg neki, hogy négy évvel előre viszed az időben.

Whitcomb felhördült.

— Ez árulás… és én kondicionálva vagyok…

— Ez az. Már az is súrolta a lécet, hogy így megjelentél előtte, és ha még beszélsz is vele, hazugsággal kell kivágnod magad, mert nem tehetsz mást. Különben is hogyan magyaráznád el neki? Ha Mary Nelson marad, akkor dezertőr lesz a női csapatoktól. Ha más nevet vesz fel, akkor hol van a születési bizonyítványa, az iskolai papírjai, az élelmiszerjegyei, meg az a rengeteg fecni, amit ezek a huszadik századi kormányok annyira imádnak? Reménytelen a dolog, haver.

— Akkor mit tehetünk?

— Nézz szembe az Őrjárattal és bekkeld ki. Várj itt egy percet — Everardot hideg nyugalom szállta meg, nem ért rá megijedni vagy elcsodálkozni saját viselkedésén.

Visszament az utcára, megkereste a gépét, és beállította öt évvel későbbre, fényes délben a Piccadily Circusra. Lecsapta a főkapcsolót, látta a gépet eltűnni, aztán visszament a házba. Maryt Whitcomb karjában rázta a zokogás. Szegény elátkozott, tévelygő gyerekek!

— Oké — Everard visszavitte őket a nappaliba, aztán készen tartott fegyverrel elült. — Most pedig várni fogunk.

Nem kellett sokkig várniuk. Hamarosan előbukkant egy időugró, nyergében két szürke egyenruhás járőrrel. Fegyver volt a kezükben. Everard kisenergiájú sugárral elkábította őket. — Segíts megkötözni őket, Charlie — mondta.

Mary hangtalanul sírt a sarokban.

Amikor a járőrök magukhoz tértek, Everard állt fölöttük sötét mosollyal. — Mivel vádolnak minket, fiúk? — kérdezte temporálban.

— Szerintem ti is tudjátok — mondta hűvösen az egyik fogoly. — A központi iroda küldött, hogy lenyomozzunk benneteket. A következő heti ellenőrzésnél észrevettük, kimentettél egy családot, aminek bombatámadás áldozatául kellett volna esnie. Whitcomb életrajza azt sugallta, hogy aztán idejöttél, hogy segíts neki megmenteni ezt a nőt, akinek ma este meg kéne halnia. Jobb lesz, ha elengedtek, különben nagyon megjárjátok.

— Nem változtattam meg a történelmet — mondta Everard. — A danelliek még mindig ott vannak elöl, nem?

— Persze hogy ott vannak, de…

— Honnan veszitek, hogy az Enderby családnak meg kellett volna halnia?

— A házukat találat érte, és azt mondták, hogy csak azért nem tartózkodtak benne, mert…

— De a lényeg az, hogy nem voltak benne. Ez így van megírva. Ti vagytok azok, akik meg akarjátok változtatni a múltat.

— De ez a nő itt…

— Biztosak vagytok benne, hogy nem létezett egy Mary Nelson, aki, mondjuk, 1850-ben telepedett le Londonban, és 1900 körül hunyt el végelgyengülésben?

A járőr elvigyorodott.

— Mindent bevetsz, mi? De nem fog menni. Nem szállhatsz szembe az egész Őrjárattal.

— Gondolod? Itt hagyhatlak titeket, hogy Enderbyék rátok találjanak. Én úgy állítottam be az időugrómat, hogy a nyilvánosság előtt jelenjen meg, de csak én tudom, mikor. Hogy fog ez hatni a történelemre?

— Az őrjárat korrekciós intézkedéseket foganatosít… ahogy ti csináltátok ott az ötödik században.

— Talán! De könnyebb dolguk lenne, ha meghallgatnák a kérésemet. Egy danellit akarok.

— Micsoda?

— Jól hallottad — mondta Everard. — Ha kell, elviszem a ti gépeteket, és millió éveket megyek előre. Személyesen fogom nekik megmutatni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha békén hagynának minket.

Erre nem lesz szükség.

Everard döbbenten fordult hátra. A sokkfegyver kiesett a kezéből.

Nem tudott ránézni a szeme előtt vibrálva izzó alakra. Száraz torokkal hátrálni kezdett.

Kérésedet megfontolás tárgyává tettük, mondta a hangtalan orgánum. Marjával születésed előtt tudomást szereztünk róla és mérlegeltük. De te ezzel együtt szükséges láncszem voltál az idő láncában, ha ma este kudarcot vallottál volna, nem könyörültünk volna.

Számunkra csak feljegyzés volt, hogy egy bizonyos Charles és Mary Whitcomb élt Viktória korának Angliájában, és az is csak feljegyzés volt, hogy Mary Nelson 1944-ben meghalt a családdal együtt, akiket meglátogatott, meg hogy Charles Whitcomb agglegényként élt és végül aktív őrjárati szolgálat közben lelte halálát. Az eltérést regisztráltuk, és mivel a legkisebb ellentmondás is veszélyesen meggyengítheti a téridő szövedékét, és ezt úgy lehet kijavítani, hogy egyik vagy másik tényt meg nem történtté tesszük. Te már eldöntötted, hogy melyik legyen ez.

Everard valahol reszkető elméje mélyén tudta, hogy a járőrök már szabadok. Tudta, hogy időugrója láthatatlanul el volt… el van… el lesz ragadva abban a pillanatban, amikor materializálódik. Tudta, hogy a történelem már így néz ki: Mary Nelson eltűnt, valószínűleg bombázásban az Enderby-házban, akik viszont Marynél tartózkodtak, mikor a saját otthonuk elpusztult. Charles Whitcomb 1947-ben eltűnt, feltehetőleg vízbe fúlt. Tudta, hogy Marynek is elárulták az igazságot, és kondicionálták, nehogy elárulja, majd Charlie-val együtt visszaküldték 1850-be. Tudta, hogy csendes középosztálybeli életet élnek, és sosem érzik teljesen otthon magukat Viktória uralma alatt, hogy Charlie gyakran vágyakozva gondol az Őrjáratra… aztán ránéz a feleségére meg a gyerekeire, és úgy dönt, hogy tulajdonképpen nem is hozott akkora áldozatot.

Ennyit tudott meg, aztán a danelli eltűnt. Amikor fejében alább hagyott a sötétség kavargása, és tisztuló tekintettel a járőrökre nézett, nem tudta, mi lesz a sorsa.

— Gyerünk — mondta az egyik járőr. — Tűnjünk el innen, mielőtt valaki felébred. Visszavisszük a saját évébe. Ugye 1954?

— És aztán? — kérdezte Everard.

A járőr vállat vont. Lezser viselkedése alatt ott lapult a danelli megjelenése által kiváltott sokk.

— Jelentkezz a szektor-főnöködnél. Nyilvánvalóan alkalmatlannak bizonyultál az állandó munkára.

— Akkor… ugye csak áthelyeznek?

— Ne legyél olyan drámai. Gondolod, hogy a tiéd volt az egyetlen ilyen eset a járőrmunka 75 millió évei alatt? Erre van egy szabályszerű eljárás.

— Persze további képzésre lesz szükséged. A személyiséged leginkább a Független státuszra tesz alkalmassá — bármely korban, bármely helyen, bárhol és bármikor szükség lehet rád. Szerintem szeretni fogod.

Everard lankadtan felmászott az időugróra. És amikor leszállt róla, már eltelt egy évtized.