Kiberiáda

VASVITÉZ KIRÁLYFI ÉS KRISTÁLYKA KIRÁLYKISASSZONY

Páncél királynak volt egy leánya, akinek szépsége kápráztatóbban ragyogott a koronaékszereknél; a tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes szikrák elvakították a szemet és az elmét, s amerre járt, még a közönséges vasból is villamos szikrák pattogtak. Hetedhét csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is, az ionida trón örököse, és nagy vágy gyulladt benne; hogy örökre hozzá kapcsolódjon, s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé semmi. Amikor ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott, és így szólt: — Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat meg soha!

— Miért, uram és királyom? — kérdezte Vasvitéz, akit megriasztottak e szavak.

— Hát nem tudod — szólt a király —, hogy Kristályka királykisasszony megfogadta: soha nem kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal?

— Sápataggal? — kiáltott fel Vasvitéz. — Hát az meg micsoda? Még sohasem hallottam ilyen lényről!

— Ez mutatja ártatlanságodat, fiam — felelte a király. — Tudd meg, hogy a galaktikának ez a népe titokzatos és szemérmetlen módon keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott a züllés; ekkor hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s azokból kelt ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel kezdődött, aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás testüket mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből az ősgépekből lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak létre, s azok kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom, mind a galaktika, és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló!

— Ámen! — tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos formula volt.

— A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe emelkedett — folytatta az agg király —, rútul kihasználva a nemesfémeket, gyötörveaz édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy napon betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség ártatlanságát, mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket —, de azok nem hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt mondták, hogy rosszul van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az elektromegtestesülés algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta törzsünket, és kivezette a gépeket a sápatag rabság házából. Érted tehát, fiam, hogy köztük és miközöttünk nem lehet békesség, sem szövetség; mi csengve, szikrázva és sugározva élünk, ők pedig fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde őrültség minálunk is előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka elméjét, s ezért nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit, aki sugárzó kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha sápatagnak mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától, Páncél királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha füllentésen éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban állnak az ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam, és menj el békességgel!

A királyfi tisztelettel meghajolt ura és atyja előtt, majd sémán távozott, de azontúl is csak Kristálykára gondolt, és minél többet gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon magához hívatta Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát, így szólt: — Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem segít rajtam, akkor pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én már örülni sem az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus balettnek, elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás Kristálykával!

— Királyfi — felelte Polifázis —, nem tagadom meg kérésedet, de ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod megmásíthatatlan.

Vasvitéz háromszor elismételte szavait, Polifázis pedig így szólt: — Uram, nem kerülhetsz másképp a királylány elé, mint sápatag képében!

— Hát tégy olyanná, mint ők! — kiáltotta Vasvitéz. Pofifázis, látván, hogy a szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament laboratóriumába, majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat kezdett forralni és kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi palotába, s ezt üzente véle: — Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg szándékát!

Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Pofifázis bemázolta az ifjú kemény testét sárral, és megkérdezte: — Folytassam-e, ó, királyfi?

— Folytasd! — szólt állhatatosan Vasvitéz.

Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely fáradt olaj üledékéből, porból piszokból meg ragacsos gépzsírból állt (mindezt a legöregebb gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta vele a királyfi boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és fényes homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs, összezúzta, elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb gombócot gyúrt belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől talpig, kocsonyássá tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az arcát, imitt-amott rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából, végül egy köteg rikító rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére, aztán az ezüsttükörhöz vezette a királyfit, és így szólt: — Nézd meg magad! — Vasvitéz a tükörbe pillantott, és összeborzadt, mert nem magát látta benne, hanem egy ocsmány szörnyeteget, aki szakasztott a sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg pókháló az esőben, mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak, egész teste undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a löttyedt rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A királyfi az undortól borzongva felkiáltott: — Megőrültél, ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és felső sápadt mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő fejemet megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha ilyen förtelmes alakban lát meg!

— Tévedsz, királyfi — felelte Pofifázis. — Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé…

— Hát akkor legyen! — sóhajtott fel Vasvitéz. A bölcs most cinóbert kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és királyfi köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig így szólt: — Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy kivégeztet.

— Ó, bölcs! — kiáltott Vasvitéz. — És ha faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?

— Valóban, nincs más lehetőség — töprengett el Polifázis —, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természetellen való; — ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás; és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.

Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.

Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket.

Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.

A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja.

A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva mondta: — Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én.

Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az áruját!

A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész, tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem lángja.

— Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik! — gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta: — Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak ezzel a pójácával együtt!

A bölcs így felelt: — Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!

A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta.

— Mi ez? — kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt — Vér!

Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle fuvallat ez? — Vasvitéz pedig így válaszolt: — Lehelet!

— Igazán egészen ügyes szemfényvesztő vagy — szólt a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből —, de becsaptál, s ezért pusztulnod kell a bábuddal együtt!

A bölcs lehajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő.

A királylány megkérdezte: — Mi ez?

Vasvitéz pedig így felelt: — Könnyek!

És szólt a királylány: — Mi a neved, ifjú, aki messzi földről jött sápatagnak mondod magadat?

— Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az ömlengő, puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása — felelte Vasvitéz, mert e szavakra tanította be a bölcs. — Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye iránt, hogy ide hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya sárral.

Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát: — Mondd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak testvéreid nappal?

— Ó, királylány — felelte Vasvitéz —, kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek.

— Ha úgy van, ahogy mondod. — szólt a királylány —, és osztozol testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál idő előtt…

— Ó, királylány — felelte Vasvitéz, akit a bölcs kioktatott a válaszra —, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert akkor azt mondjuk, hogy „glu-glu-glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az élettől. — No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? — érdeklődött Kristályka.

— Királylány — felelte Vasvitéz —, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen semmi köze.

— Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? — kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt: — Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.

— És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? — firtatta a királylány.

— Egyáltalán nem építjük — felelte Vasvitéz —, hanem statisztikus, módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból végül is ne legyen semmi.

— Különös — tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései —, de hát miért csináljátok így?

— Ó, királylány! — magyarázta Vasvitéz. — Ehhez való berendezéseink vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk.

— Szavamra — kiáltott fel Kristályka —, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát.

— Milyen próbát? — kérdezte Vasvitéz.

— Ez a próba… — , kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: — Mondd meg előbb, mit csinálnak a testvéreid éjszaka?

— Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva, mintha rozsdás fűrészt élesítenének.

— Nos, íme a próba: add ide a kezed! — parancsolta a királylány.

Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért kiáltott.

— Fájdalmamban! — felelte Vasvitéz.

A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez Pofifázis: — Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága is petyhüdtebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!

Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát: — Inkább meghalok, semhogy elveszítsem!

Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé: — Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!

És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett: — Én vagyok a valódi sápatag!

A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral, piszokkal és krétaporral, bármennyire bemaszatolták, és bármily vizet csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását, acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagfa viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd köztién még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofájában; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez.

Így szólt tehát: — Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a felesége leszek.

Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz: — Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?

— Ne támadj, csak védekezzél! — tanácsolta Polifázis. Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vasvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt, szétpukkant, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.

Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a valóságban semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész — hiszen annyi legendát és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is — érdemes volt elbeszélni.TRURL GÉPE Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet.

Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután roppant elégedetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi kétszer kettő.

A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette: — HÉT!

— No, no kedveském! — bosszankodott Trurl. — Gondold csak meg jobban!

Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?

— HÉT! — vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a vaslépcsőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszuk nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét, megtörölte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért, odaszólt: — Na, mennyi kétszer kettő?

— HÉT! — felelte a kép.

Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett — újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét, elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe, ő is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy.

A gép azt felelte, hogy hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte.

Klapanciusz megvakarta a fejét, köhintett, és azt mondta: — Hiába, öregem, szembe kell nézni az igazsággal. Más gépet építettél, mint amilyet akartál. De minden rossznak megvannak a jó oldalai, például ennek a gépnek is. — Kíváncsi lennék, melyek azok — morogta Trurl, és belerúgott a gép talapzatába, amelyen ült.

— Ne rugdoss! — szólt rá a gép.

— No látod, milyen érzékeny. Szóval… mit is akartam mondani? Nem vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy egyszerűen, átlagosan buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig, mint tudod, kiváló szakember vagyok, ez a világ legbutább gondolkodó gépe, és ez már nem csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak buta, hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van, mégpedig igazi idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni.

— Mi a fenét kezdjek egy ilyen géppel? — mérgelődött Trurl, és ismét belerúgott.

— Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! — förmedt rá a gép.

— Na tessék, most már komolyan figyelmeztet — jegyezte meg higgadtan Klapanciusz. — Amint látod, nemcsak érzékeny, buta és konok, hanem sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már sokra lehet vinni, hajaj, én mondom neked!

— No jó, de hát mit csináljak vele? — kérdezte Trurl.

— Hát azt pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak.

Például kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a világ legbutább gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye.

Ekkora hülyét még senki sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a költségeid, sőt…

— Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a vackot! — szakította félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türtőztetni, megint csak belerúgott a gépbe.

— A harmadik komoly figyelmeztetésben részesítelek — közölte ünnepélyesen a gép.

— Na, és akkor mi van? — ordította Trurl, akit ez a méltóságteljes hang végképpen kihozott a sodrából. Te… te… — Nem talált megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül ráförmedt: — Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak, érted?

— Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is megsértettél — mondta a gép —, tovább már nem számolom. Megtagadom a választ a további matematikai kérdésekre.

— Ő tagadja meg a választ! Hogy oda ne rohanjak! — fuldoklott dühében Trurl. — Hat után nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem hét, hanem nyolc! És neki van pofája megtagadni a választ a matematikai kérdésekre! Hát nesze! Nesze! Kell még?!

Ekkor a gép nagyot reccsent, megrázkódott, és szó nélkül elkezdte kiszakítani magát az alapjából. Jó mély betonalapja volt, úgyhogy acéloszlopai meggörbültek, de végül is kimászott az alapgödörből, odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak a kiálló vasrudakkal, és mint valami lépkedő bástya Klapanciusz és Trurl felé indult.

Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen látványtól, hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép szemlátomást arra készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem vesztette el a lélekjelenlétét, kézen ragadta barátját, maga után húzta, és jó darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk, minden lépésnél majdnem az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan kilábal és egyenesen feléjük tart.

— No ilyet se látott még a világ! — mondta Trurl, mikor az első megdöbbenés után lélegzethez jutott. — Fellázadt a gép! Most mit csináljunk?

— Várjunk és figyeljük — felelte megfontoltan Klapanciusz. — Hátha kitisztul az agya.

Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép keményebb talajra veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből sípolás, búgás és recsegés hallatszott.

— Mindjárt szétesik a vezérlő központ és a programozás — dörmögte Trurl. — Akkor majd leáll.

— Nem — felelte Klapanciusz —, ez különleges eset. Ez annyira buta, hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll. Vigyázz, jön…

Meneküljünk!!

A gép szemlátomást nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket.

Rohantak hát, ahogy csak bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a baljós, ütemes dobogást. Futottak, futottak, mert mit is tehettek volna? Vissza akartak térni a falujukba, de a gép nem engedte; elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette őket. Lassan kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek; Trurl, keservesen zihálva, odaszólt Klapanciusznak: — Ide figyelj! Fussunk valami szűk hasadékba… ahová nem jöhet utánunk… ez a dög… jó lesz?

— Inkább fussunk… előre — lihegte Klapanciusz. Nem messze van egy kis város… Nem emlékszem, hogy hívják… de ott… uff!…

menedéket találunk…

Előreügettek hát, és hamarosan meglátták az első házakat. Ebben az órában az utcák majdnem üresek voltak. Jó darabot futottak már, s egy lélekkel sem találkoztak, mikor egy félelmetes robaj, mintha a város végére lavina zúdult volna, arról tanúskodott, hogy üldözőjük odaért.

Trurl hátrapillantott, és feljajdult.

— Te jó ég! Odanézz, Klapanciusz, ez lerombolja a házakat!!

Úgy is volt. A gép konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint valami acélhegy, útját téglahalmok és fehér mészporgomolyagok jelezték. A felriadt alvók rémülten ordítoztak, megteltek az utcák, Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant lihegve, míg el nem érték a városháza jókora épületét. Villámgyorsan lerohantak a lépcsőn a mély pincébe.

— No, itt nem fér hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! — zihálta Klapanciusz. — Az ördög súgta nekem, hogy ma meglátogassalak… Kíváncsi voltam, hogy megy a munkád. Hát most aztán tudom…

— Csitt! — szólt közbe Trurl. — Valaki jön… Csakugyan megnyílt a pinceajtó, és maga a polgármester lépett be, néhány városatyával.

Trurl szégyellte elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben hátborzongató históriát, tehát Klapanciusz beszélt helyette. A polgármester némán hallgatta végig. Egyszerre csak megremegtek a falak, megrendült a föld, és összeomló falak dübörgése hallatszott le a pince mélyébe.

— Már ideért?! — kiáltotta Trurl.

— Ide — bólintott a polgármester. — És azt követeli, hogy adjunk ki benneteket, máskülönben földig rombolja az egész várost…

Közben már hallották is odafentről az orrhangú acélrecsegést: — Trurl itt van valahol… Érzem, hogy itt van…

— Csak nem akartok kiadni? — kérdezte reszkető hangon az, akit a gép olyan konokul követelt.

— Annak, akit Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik maradhat, mivel az ő kiadatása nem tartozik a feltételekhez…

— De hát könyörüljetek rajtam.

— Semmit sem tehetünk — jelentette ki a polgármester. — Különben is, Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a városnak és lakosainak okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép tizenhat házat és temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért engedhetlek szabadon, mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj vissza.

Trurl végigpillantott a városatyákon, és mivel arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult.

— Várj! Veled megyek! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.

— Te? — fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. — Nem…

— szólt egy kis idő múlva. — Maradj inkább… Miért pusztulnál el értelmetlenül?

— Hülyeség! — jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem!

Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!

E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.

— Vigyázz! — súgta Klapanciusz. — Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve… Gyerünk! — rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.

— Ezt a szorost ismerem! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. — A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott.

Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!…

Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést, aztán megálltak.

— No, itt biztonságban vagyunk — mondta Trurl, nyugalmát visszanyerve. — Kinézek, hogy hol akadt el…

— Vigyázz! — figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.

— Felfelé mászik!! — kiáltotta.

— Ne félj, ide nem tud bemászni — biztatta Klapanciusz nem egészen határozott hangon. — Mi ez? Milyen sötét lett… Ó!

Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.

— Foglyul estünk… — suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.

— Hülyeséget csináltunk! — fakadt ki dühösen Klapanciusz. — Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?

— Mit gondolsz, mire számít? — kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.

— Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb okosság.

Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél, mintha fűtené valami belülről…

— Érezlek, Trurl… — kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta: — Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele…

— Reménytelen dolog — sóhajtotta Trurl. — De próbáld meg, hátha legalább téged kienged élve…

— Dehogyis, nem arról van szó! — biztatta Klapanciusz.

Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és felkiáltott: — Halló! Hallasz bennünket?

— Persze — felelte a gép.

— Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek…

volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl nem akart…

— Trurlt elpusztítom! — jelentette ki a gép. — De előbb válaszolnia kell a kérdésemre, mennyi kétszer kettő.

— Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy meg leszel elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl? — csillapítgatta a közvetítő.

— Hát hogyne, hogyne… — rebegte Trurl gyenge hangon.

— Úgy? — szólt a gép. — Hát akkor halljuk: mennyi kétszer kettő?

— Né… akarom mondani, hét… — felelte még halkabban Trurl.

— Haha! Szóval már nem négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. — Na látod!

— Hét, persze hogy hét, mindig is hét volt! — tódította buzgón Klapanciusz. — Most már kiengedsz bennünket? — tette hozzá óvatosan.

— Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi kétszer kettő.

— És ha mondom, akkor kiengedsz? — alkudozott Trurl.

— Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem feltételeket szabni.

Halljuk, mennyi kétszer kettő?

— De valószínűleg kiengedsz? — firtatta Trurl, bár Klapanciusz megrángatta a karját, és fülébe súgta: — Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele, kérlek!

— Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki — felelte a gép, — De te akkor is megmondod nekem, mennyi kétszer kettő…

Trurlt elöntötte a pulykaméreg.

— Meg én! Megmondom! — ordította. — Kétszer kettő négy, csak azért is négy, ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod, ha kiiszod a tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?!

Kétszer kettő, az négy!!

— Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő hét, drága gép úr!

Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! — igyekezett túlkiabálni barátját Klapanciusz.

— Nem igaz! Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer kettő NÉGY!! — üvöltötte Trurl teli torokból.

Egyszerre csak megremegett talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a barlang szájától, úgyhogy némi fény szűrődött be, aztán bömbölni kezdett: — Nem igaz! Hét! Mondd azonnal, különben megöllek!

— Nem mondom soha! — makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor zúdult rájuk a boltozatról, mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a sziklafalhoz verte magát, mint a faltörő kos. Hatalmas kövek repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve zuhantak a völgybe.

Fülrepesztő robaj töltötte be a barlangot, szilíciumfüst szaga terjengett; ahol az acél a kőnek verődött, szikrák pattogtak, de még ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint Trurl szünet nélkül ordítozza: — Kétszer kettő négy! Négy!!

Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de az ellökte magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A gép szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már az egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás hallatszott, aztán minden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó robaj támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját eltorlaszoló fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant sziklagörgeteg zúdult le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj végigverődött a völgyön, a sziklafalak között. A két barát a barlang nyílásánál termett, derékig kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá zúzva hevert odalent, rücskösre kalapálta a maga okozta kőomlás, s egy óriási sziklatömb csaknem kettétörte a nyolcemeletes testet.

Óvatosan lemásztak a porzó omladékon. Hogy lejussanak a kiszáradt patakmederbe, a földön fekvő gép mellett kellett elmenniük. Úgy hevert ott az óriás, mint egy partra sodort hajó. Szótlanul, egyszerre megálltak a horpadt acélfalnál. A gépben még mocorgott és egyre halkabban zörögve, keringett valami.

— Hát ilyen dicstelen véget kellett érned, kétszer kettő pedig mégiscsak — kezdte Trurl, de ebben a pillanatban a gép erőtlenül felbúgott, és alig érthetően, halkan utoljára elnyögte: — HÉT.

Aztán halk reccsenés hallatszott a belsejéből, néhány kavics pergett le róla, és mozdulatlan, halott vastömbbé dermedt. A két mérnök egymásra nézett, majd szótlanul elindult hazafelé a kiszáradt patakmederben.