Kiberiáda

HOGYAN GYŐZTE LE ÖNGERJESZTŐ ERG A SÁPATAGOT?

A hatalmas Boludár király élt-halt a furcsaságokért. Egész életében ezeket gyűjtötte, olykor még a fontos államügyekről is megfeledkezett miattuk. Volt egy óragyűjteménye, benne hajnalfényből készült órák, táncoló toronyórák, felhőkronométerek. Kitömött élőlényeket is gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség legtávolabbi csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta a legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút, kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb vendégeit elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött szörnyeteget.

Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett a király udvarában.

Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós, kristályaiban kissé már bomladozott is az értelem az öregségtől, de mindenfajta galaktikus bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték róla, hogy zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál fényből; sőt még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni. Hallott erről a király, és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem utasította vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok terjedeztek, elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte, hogy szerez neki egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs uralkodója; igaz, hogy borsos árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot, amennyit az antroposz nyom, de a király kapva kapott az ajánlaton.

Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból.

Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak róla, amit ő még nem ismer.

— Igaz-e — kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek —, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?

— Igaz bizony, Felség — bólogatott a két tudós.

— És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat tudnak adni?

— Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.

— Különös szokás, már hallottam róla — szólt a király. — De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?

— Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség — felelték a homológusok. — Az első szerint. azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A harmadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a negyedik…

— Jól van, jól van! — vágott közbe a király. — És az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a gyűjteményemben?

— Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtöbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb…

— Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! — buzdította a király a bölcseket, azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.

— A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak…

— Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? — érdeklődött mohón Boludár király.

— Az bizony, uram. Ezek látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel…

— Jól van, fiaim, jól van — szakította félbe őket a király. — Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.

Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.

Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.

A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket.

Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént meggebedt volna.

A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.

Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában csillog.

— Úgy hívják, hogy fogak — felelte.

— Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! — rimánkodott a királylány.

— És mit adsz érte cserébe? — kérdezte a homosz.

— Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.

— Miféle kulcsocska az?

— Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni.

Hiszen biztosan neked is van.

— Az én kulcsom másfajta — felelt kitérően a homosz. — No és hol van?

— Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.

— Hát add ide.

— És adsz egy fogat?

— Adok…

A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.

Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában.

Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép, keresték a kulcsot, de hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.

E Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a csillogó kulcsocskát, így kiáltott: — Itt van a kulcs! Magammal viszem, király, hogy a lányod soha többé föl ne ébredjen, mivel bosszút fogadtam, amiért megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára mutogattál!

Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s a hajó a döbbent nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a király leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és egérutat nyert.

Látta már Boludár király, milyen rosszul tette, hogy nem hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a bánat. A legjobb műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a királyi főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok, főaranyozók és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de hiába.

Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a királylány ifjú életére.

Kihirdette hát az egész országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz Antroposz, vagyis a sápatag, elrabolta az aranykulcsot, és aki elfogja a rablót, vagy legalább visszaszerzi az éltető kincset, és felébreszti a királyleányt, azé lesz a lánya és fele királysága, holta után pedig az örökli a trónt.

Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük híres acélvitézek, de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok, kibetörők; megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a híres oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a két deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves Protézis, a nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy feketét meg egy ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas Arbitron Kozmozofovics, meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven roböszvér hátán, nyolcvan ládában hozta el a sok gondolkodástól rozsdás, de híresen leleményes, vén számítógépét. Jött három hős a szelektriták nemzetségéből: Diódusz, Triódusz és Heptódusz, ezeknek a fejében tökéletes vákuum lakott, s így elméjük fekete volt, mint a csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől talpig damaszkuszi páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás akkumulátorral, meg Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem múlhatott el anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta hűséges Robodriját is, amely a visszacsaholás elve alapján működött. Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból higanycsöppecskék formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés szerint változtatta külső alakját.

Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának, úgy kivilágították a palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan átderengett a fény, mint a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a vitézek, ki-ki más irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos párbajra hívják, visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék a királylány kezét meg a királyságot.

Elsőnek Megawatt Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra repült, ahol a kocsonyoncok törzse él, mert azt remélte, ott majd hírt hall a sápatagról. Leszállt a bolygón, de rögtön el is merült benne, kapálózva tipródott a kocsonyában, távirányított kardjával próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és megrepedt a hűtése.

Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli katódjait örökre elnyelte a kocsonyoncok remegő földje.

A két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a világító gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és annyira fukarok, hogy minden este megszámolják bolygójuk minden atomját. Álnok módon fogadták a zsugori radiomantok a két Automátot.

Elvezették őket egy szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal, ónixkővel, krizoprázzal meg acháttal, s amint a két lovag szedegetni kezdett a kincsekből, megkövezték őket: drágakőlavinát zúdítottak rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot, ezerszínű csillagesőt, sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A radiomantok ugyanis titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről nem tudott senki.

Harmadiknak Protézis indult el, a konstrukcionista. Soká hajózott a csillagközi sötétségben, mígnem elért az algonok országába.

Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső falába ütközött Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a mélységek fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a boldogtalan dalia szemének halott tükrében.

A negyediknek, Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje volt. Átvágott az Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s a fényhajózásnak kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga támaszkodott a tatnak, és lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte Majeszticia partjait. A rideg bolygó meteoritsziklái között megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen Protézis indult útnak. Bazalthalom alá temette a szerencsétlen konstrukcionista testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt, mint életében, de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a feketét, hogy pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst villámdudva burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött.

Eljutott a lovag a horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták egy zöld malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről, de ő szikrafogó pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy vulkánt, kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták rá a tüzet. Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt, és kifolyt belőle minden ezüst.

Az ötödik, Palibaba, az intelektrikus, egyáltalán el sem indult. Letanyázott Boludár országának határán, a roböszvéreket kicsapta a csillaglegelőkre, ő meg a gépét építgette, szépítgette, programozta, ide-oda futkosott a nyolcvan láda között, s amikor úgy megszívták magukat árammal, hogy már csak úgy duzzadtak az okosságtól, pontosan kigondolt kérdéseket kezdett föltenni nekik: merre lakik a sápatag?

miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne legyőzni? hogyan lehet rávenni, hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép homályos és kitérő válaszokat adott. Megdühödött Palibaba, bőszen nyaggatta masináját, ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga kezdett terjengeni: — Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén számológép! — Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok, csörömpölve megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a kiégett ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült el.

A szelektriták kalandos útja volt a hatodik vállalkozás. Diódusz, Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt tríciumból, lítiumból és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak előlük, és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták megostromolták a várost, nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot, úgyhogy a felhasadozó atomok pokoltüze csillagokkal szórta be az eget. De a város aranyfalai a tűzben megmutatták igazi természetüket: sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből emelték őket. Elesett a hős Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya szétfröccsent, mint tarka kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei eltemették fekete ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az ozmalán birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott.

Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy átszakítsák a padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a földre lépett, kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú gravitáció jobban megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz dolga volt itt Triódusznak és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt várából megpillantotta őket, előrántott néhány tűzokádó fehér törpét, s a lovagokhoz vagdosta. Mégis legyőzték, s a király elárulta nekik, merre vezet az út a sápataghoz, jobban mondva, csupán elámította őket, mert maga sem tudta, csak meg akart tőlük szabadulni. A vitézek most a ködök fekete magjába utaztak, de vesztükre, mert Triódusz egyszerre csak eltűnt, talán lelőtte valaki antianyag-parittyával, például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy ottfelejtett antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá, hogy Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani: „Bit-bit-hurrá!!”, ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt.

Heptódusz makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója két gravitációs örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és Szcintilla a nevük; a Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla lassítja, és van köztük egy holt sáv, amelyben az idő se előre, se hátra nem moccan. Ide sodródott a szegény Heptódusz, elevenen megdermedt, és azóta is ott van, számtalan fregatt és bárka között, temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó társaságában, egy pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és iszonyatos unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.

Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán, aki a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért erős csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a vitézi életre vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított Perpétuán, mégpedig páncélos nehézrobotságot, lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok könnyű osztagait.

De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia, életét ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz könnyeket sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt, kincsekkel teli lelkű.

Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz, okosan látott a dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében megcsúszott a grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa púpos korcs került ki, de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát úgy maradtak. Ezek a törpék, mint más törpék a kincset, tudást gyűjtögetnek.

Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói; hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás ajándékoktól roskadozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes, neutronsujtásos díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó ionoszférával teli amforákat. De a pigmeliusokat még az űrpincékben érlelt, nemes vákuum sem érdekelte; s azzal is hiába fenyegette őket, hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit. Végül aztán megszánták, és adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú polipolip volt, és egyszerre mutatott a világ minden irányába.

Mit tehetett Perforátusz, elkergette a polipolipot, és a sápatag nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy téves a nyom, mert egy kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri összetévesztette a kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő alkotóeleme.

Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között bolyongtak, mert a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az útjuk.

Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között, míg egyszer csak észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt ezüstfényű, nagy tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami biztos, elővette a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól vásárolt, hogy túlságosan meg ne pörkölődjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis, mi került a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de olyan iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott, többé nem tér vissza. Máig sem tudni, mi történt Matríciusszal ebben a hírhedt csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan vonítva a holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki ránézett, megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót, sem Matríciuszt nem látta többé senki.

Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő Erg, egyedül indult útnak. Egy évig és hat napig volt távol. Mikor visszatért, soha nem látott országokról mesélt, például a gejzek földjéről, akik forró méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek bolygójáról — ezek fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így tesznek, ha baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla, vagyis a csontjuk, ekkor mégjobban összeolvadtak, s a végén egy akkora arc nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja tőle, rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és előbukkantak a fehér, kígyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az átlátszó jégbolygóról, amely, mint egy gyémántlencse, az egész kozmosz képét magában foglalja; onnét rajzolta le magának a sápatagok földjéhez vezető utat. Mesélt Alumniáról, az örök hallgatás országáról, ahol csak a csillagfényt látni a lebegő jéghegyek ormán; mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából gyúrnak izzó csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben, ózonban, klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítani az értelem fényét, s egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból lángelméket.

Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett fordítani sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe, a lila és kékesfehér tüzek közé, a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja.

Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutni a puhányok hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok megfogni ragacsos lépjeikkel, aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy mindenestül zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat mutatva neki, de csak ** volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták; hogyan akarták kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa, és mikor ő mindent kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát csaptak rá fedélnek, ő azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé szaporodott, ledobta a vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket tartott a sápatagok fölött egy hónapon és öt napon át; hogyan rohanták meg a szörnyek végső erejükkel tankoszoknak nevezett lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő változatlan harci hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába elé nem hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot, ő pedig lenyisszantotta a sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd nevű követ, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg hatvanhét fehér, kék és rubinvörös napot vagdalt miszlikre, míg megtalálta az igazit, és benne a kulcsot.

Hazatérőben megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart tenni, mivel igen vágyakozott már a királylány után, no meg a koronázással egybekötött esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a királyi pár Erget a királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve feküdt; Erg fölébe hajolt, mesterkedett valamit a nyitott födél körül, beletett valamit, megforgatta, és láss csodát: a királylány, anyja, apja és az udvar elragadtatására, kinyitotta a szemét, és rámosolygott megmentőjére. Erg lecsukta a födelet; leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ki ne nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart, noha azt is megtalálta, később elvesztette, miközben Poleander Partobonnal, a jatapurgok császárával csatázott. Erre azonban senki sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a király rájöhetett volna, hogy Erg egyáltalán el sem indult hazulról, csupán kicsi robot kora óta értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért tudta felhúzni Elektrina királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet sem élt át, otthon csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy gyanút fogjanak, ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg arról is meg akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza. Akkor sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt, feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodott Boludár trónján, és füllentésére sohasem derült fény.

Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.A KÉT SZÖRNYETEG Réges-régen, az úttalan feketeségben, a galaktikus póluson, egy magányos csillagszigetben volt egyszer egy hatos rendszer; öt napja magányosan keringett, a hatodiknak azonban volt egy bolygója tűzsziklákból, jáspis éggel, s ezen a bolygón virágzott az argensek, vagyis ezüstök hatalmas birodalma.

A fekete hegyek között, a fehér síkságokon emelkedtek városaik: Ilidár, Bizmália, Szinalosz, de a legpompásabb volt Eterna, az ezüstök fővárosa, nappal kék, mint a jéghegy, éjjel domború, mint a csillag. Függő falak védték a meteoroktól, aranynál fényesebb krizopráz paloták sorakoztak benne, meg turmalin bástyák és szurokból öntött tornyok, feketébbek az űrnél. Leggyönyörűbb volt azonban az argens királyok palotája, a negatív építészet híres remeke: tervezői nem akartak gátat szabni sem a pillantásnak, sem a gondolatnak, ezért imaginárius, matematikai kastélyt építettek, amelynek nincs se padlója, se teteje, se falai. Itt lakott az egész bolygón uralkodó Energ-dinasztia.

Treon király idejében azmeus űrhordák támadtak a birodalomra, aszteroidjaik földig lerombolták Bizmália fémvárosát, és azontúl is sokat háborgatták az ezüstöket, mígnem az ifjú Ilorax király, a csaknem mindentudó poliarcha, összehívatta legbölcsebb csillagmérnökeit, és megparancsolta, hogy vegyék körül az egész bolygót mágneses örvények rendszerével és gravitációs árkokkal, amelyekben az idő olyan őrülten száguld, hogy mihelyt a támadó belepottyan, nyomban elrepül fölötte vagy százmillió esztendő, úgyhogy vénségében porrá hullik szét, mielőtt megláthatná az argens városok fényét. Ezek a láthatatlan időszakadékok és mágneses sáncok pompásan megvédték a bolygót, így az ezüstök most már ellentámadásra is gondolhattak. Hadba indultak tehát az azmeusok ellen, s addig bombázták és bosszantották az ellenség napját fehér sugárvetőikkel, amíg atomtűzvészt nem gyújtottak benne; szupernova lett belőle, s lángölelésében porrá égett a gonosz azmeusok bolygója.

Ezután századokon át nyugalom, rend és jólét honolt az argensek között. Az uralkodóház sem halt ki. Koronázása napján minden trónra lépő Energ levonult az imaginárius kastély föld alatti termeibe, hogy halott elődje kezéből átvegye az ezüstjogart. Nem holmi közönséges jogar volt ez; évezredekkel azelőtt vésték rá a feliratot: „Ha a szörnyeteg örök, akkor nincsen, vagyis kettő van; ha már nincs segítség, törj el engem.”

Nem tudta senki az Energek udvarában, de az egész országban sem, hogy mit jelent ez a felirat, mert eredetét már hosszú évszázadok óta elfelejtették. Történt azonban Inhiszton király uralkodása idején, hogy a bolygón feltűnt egy ismeretlen, óriási szörny. Félelmetes híre hamarosan mindkét féltekén elterjedt. Senki sem látta közelről, mert aki odamerészkedett, soha többé nem tért vissza szeretteihez; nem lehetett tudni, honnan jött a szörnyeteg; az öregek azt állították, hogy az aszteroidokkal lerombolt Bizmália roncsmezején szanaszét heverő ozmium és tantál korongokból kelt ki; a várost ugyanis nem építették újjá. Azt is beszélték a vének, hogy gonosz erők szunnyadoznak az ősrégi, mágneses ócskavasakban, rejtett áramok alusznak a fémekben, vihar idején felébrednek, s olyankor a vaslemezek csikorgó csúszkálásából, a rozsdatemető kísértettáncából titokzatos lény születik, se nem élő, se nem halott, és csak egyvalamire képes: mérhetetlen pusztulást áraszt. Mások amellett kardoskodtak, hogy az erő, amely a szörnyet létrehozta, a gonosz tettekből és gondolatokból táplálkozik; ezek visszaverődnek a bolygó nikkelmagjáról, mint valami homorú tükörből, és egy helyre gyűlve, addig vonzzák magukhoz a girbegurba, rozsdás vas— és fémroncsokat, mígnem azok szörnyeteggé forrnak össze. A tudósok persze gúnyolódtak az efféle beszédeken, azt mondták, mindez csupán babonás mendemonda.

De bárhogyan volt is, a szörny garázda módon pusztította a bolygót.

Egyelőre kerülte a nagyobb városokat, csak magányos településeket támadott meg, s fehér és lila tűzzel megsemmisítette őket. Mikor nekibátorodott, még Eterna tornyaiból is láthatták a horizont mentén elhullámzó hátát: acél hegylánchoz hasonlóan ragyogott a napfényben.

Hadjáratokat indítottak ellene, ő azonban egyetlen leheletével gőzzé változtatta a fegyvereseket.

Nagy rémület szállt mindenekre. Inhiszton király összehívatta bölcseit, s azok gondolkodtak éjjel-nappal, fejüket közvetlenül összekapcsolva, hogy világosabban felmérhessék a helyzetet, míg végül is kisütötték, hogy a szörnyet csak valami fortélyos ötlettel lehet elpusztítani. Elrendelte hát Inhiszton, hogy a Főkibernátor, a Fődinamikus és a Főabsztraktor készítse el közösen a szörnyölő gép tervét.

Ők azonban képtelenek voltak megegyezni, mert mindegyik más elgondolásból indult ki; ezért azután három szörnyölőt építettek. Az első, a Rézkolosszus, olyan volt, mint egy kivájt hegy, amelynek méhében okos gépezet lakozik. Három napig öntötték memóriatartályaiba az eleven ezüstöt; félelmetesen tornyosult az állványerdő közepette, ezer vízesésként zúgott benne az áram. A második, a Higanyfelhő, dinamikus óriás volt, kavargott, mint a forgószél, nem is volt állandó alakja.

A harmadikat, amelyet a Főabsztraktor éjszakánként barkácsolt titkos tervei szerint, nem láthatta senki.

Mikor a Főkibernátor befejezte művét, és lehullott az állványzat, a Rézkolosszus először is nyújtózkodott egyet, s ettől városszerte megcsendültek a kristálycsillárok; lassan térdre emelkedeti, a föld is belerendült, aztán feltápászkodott, és egész magasságában kiegyenesedett, de feje a felhőkbe nyúlt, nem látott le tőlük; felhevítette hát őket, úgyhogy sziszegve tisztultak az útjából; ragyogott, mint a vörös arany, talpa alatt beszakadt az utcák kövezete, sisakjában két zöld szem volt, meg egy harmadik, csukott, amellyel a sziklákat is porrá égette, ha fölemelte szemhéjpajzsát.

Egyet lépett, kettőt lépett, és máris kint volt a városból, távolodó tűzként fénylett. Lábnyoma olyan volt, mint egy meteorkráter, négyszáz argens kézen fogva alig érte körül.

Az ablakokból, tornyokból, bástyákból távcsövön át figyelték, amint roppant lépteivel az alkonypír felé haladt, egyre feketébben rajzolódva az égre, végül olyan kicsinek látszott, mint egy közönséges argens, de akkor már csak deréktól emelkedett a láthatár fölé, lábát és fele törzsét eltakarta a bolygó domborulata. Leszállt a várakozás nyugtalan éjszakája, füleltek a csatazajra, lesték a harc tűzfényét, de csak nem történt semmi. Pirkadatkor aztán távoli mennydörgéshez hasonló morajt hozott a szél. Megint csönd lett, lassan megvirradt. S akkor egyszerre csak száz nap gyulladt ki az égen, és tüzes bolidák serege zuhant Eternára; a romba dőlő paloták, a leomló falak maguk alá temették a szerencsétlen ezüstöket, hiába kiáltoztak, meg sem hallotta senki. A Rézkolosszus tért vissza ilyen borzalmas módon, a szörnyeteg ugyanis összetörte, felaprította, és darabjait kidobta a légkör fölé; onnan visszapotyogtak, zuhanás közben felizzottak, és romba döntötték a főváros negyedrészét.

Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszaka hullott a rézeső az égből.

Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen.

Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, annál tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították.

Kavarogva zúgott el a síkság fölött a hegyek felé, megkereste közöttük a szörnyet, s egy sziklalejtőről a nyakába gurult. Az mozdulatlanul várta. Eget-földet rengető, rémséges robaj támadt.

A szörny fehér tűzfallá lett, Higanyfelhő pedig fekete szakadékká, és elnyelte. De a szörny átvágott rajta, visszatért szárnyas lángok formájában, másodszor is lecsapott, újra keresztülment ellenfelén, de kárt nem tett benne. Lila villámok csapkodtak ki a felhőből, amelyben viaskodtak, de mennydörgés nem hallatszott, mert túldübörögte az óriások harca. Látta a szörny, hogy így semmire sem megy, hát minden külső hőt felszippantott, ellapult, és Anyagtükröt csinált magából: ami szembekerült ezzel a tükörrel, visszatükröződött benne, de nem képként, hanem élő valóságként; a Higanyfelhő meglátta önmagát, illetve másodpéldányát ebben a tükörben, nekirontott, összefonódott tükörbéli önmagával, de önmagát nem győzhette le. Három napig harcolt, mígnem annyi ütést kapott, hogy szilárdabb lett a kőnél, a fémnél, mindennél, kivéve a Fehér Törpék magját, és amikor ezt a határt is elérte, tükörbeli másával együtt a bolygó mélyébe zuhant, csak egy sebhely maradt utánuk a sziklák között, mélységes mély kráter, de azt is nyomban betöltötte a mélységből felfakadó, rubintüzes láva.

A harmadik szörnyölő hadba indulását nem látta senki. A Főabsztraktor, más néven Koronafizikus, hajnalban vitte ki a városból a markában, aztán kinyitotta tenyerét, és ráfújt. A szörnyölő elszállt, csak egy nyugtalan kis légörvény kísérte, nesztelenül repült, árnyékot sem vetve, mintha ott se volna, mintha egyáltalán nem is létezne.

Valóban a semminél is kevesebb volt, nem a világból való lévén, hanem az antivilágból, mivel nem anyag volt, hanem antianyag. Azaz nem is antianyag, hanem csak a lehetősége. A tér olyan parányi réseiben lappangott, hogy az atomok elsiklottak mellette, mint a jéghegyek az óceán hullámain ringatózó, korhadt gallyacska mellett. Neve pedig Antimat volt. Repült, repült, a szél hátán, egyenesen a szörny csillogó teste felé, amely hosszú vashegyláncként kúszogatott, s hátáról felhőhab csurgott. Lecsapott a szörny páncélos oldalára, lángoló napot vágott benne, s az rögtön elfeketedett, és szikláktól, felhőktől, folyékony acéltól és levegőtől csöpögő semmivé vált; Antimat átrepült a lyukon és visszatért, a szörny megremegett, összetekeredett, fehér tüzet lövellt, de az is nyomban hamuvá omlott, csak üresség maradt belőle; Anyagtükör mögé bújt a szörnyeteg, de Antimat a Tükröt is áttörte; akkor felágaskodott a szörny, fölemelte hegyfejét, amelyből a legkeményebb sugárzás fakadt, de az is meglágyult, az is semmivé lett; megingott a kolosszus, és sziklákat görgetve, kőliszt fehér felhőiben, hegyi lavinák robajában menekülni kezdett, olvadt fém, salak és vulkáni tufa tócsáival jelezve dicstelen útját, így rohant, de nem egyedül: Antimat nyomon követte, furdalta, tépte, darabolta, hogy a föld is rengett, a felvagdalt szörnyeteg utolsó darabkái szanaszét tekeregtek minden horizont felé, nyomát elfújta a szél, és már nem is volt a világon. Lett nagy öröm az ezüstök körében. Ámde ugyanekkor remegés futott át Bizmália rozsdatemetőjén. A vénséges vén ócskavasak, kadmium és tantál roncsok között, ahol eddig csak a sivító szél járt, parányi mozgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, de szakadatlanul nőtt; kék hópikkelyek támadtak a fémek felületén, felszikráztak a fémvázak, meglágyultak, kifényesedtek a belső forróságtól, s elkezdtek összeolvadni, forradni, hegedni, és a csikorgó tömbök kavargásából új szörnyeteg kelt ki, szakasztott ugyanolyan, mint az első. A semmit vivő szél ezt is megtalálta, és újra fellángolt a harc. De közben már új meg új szörnyek születtek a rozsdatemetőkből; és fekete rémület fogta el az ezüstöket, mert látták, hogy legyőzhetetlen végveszély támadt rájuk.

Ekkor Inhiszton elolvasta a jogarra vésett feliratot, megremegett és megértette. Eltörte az ezüstjogart, a jogarból kihullott egy tűvékony kristály, felszökkent a levegőbe, és tűzkígyóval írni kezdett.

És feltárta a tűzírás a megrettent király és koronatanácsa előtt, hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az ismeretlen messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét.

Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és minden ezüstök kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a szörnyeteg alkotói sok ezer évszázaddal előbb életre keltettek.

A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak semminemű értelmes kristály, acél vagy arany lényre — semmire, ami fémből való. Ezek a lények a sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak ahhoz, hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon óriási űrgályákat szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a szolgaság házából a legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas államokat hoztak létre, amelyek között az ezüstök országa csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban. De régi uraik nem feledkeztek meg a felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak neveznek, és keresik őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a mindenséget, a keleti Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi sarkcsillagtól a déli gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal ártatlan leszármazottait, sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdani szökésért. Ez így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek, azok számára nincs segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú elől, csak egyetlenegy, amely hiábavalóvá és meddővé teszi a bosszút: a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a méltóságok királyuk szemébe néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan hallgatott Inhiszton, míg meg nem szólították: — Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura, csillag— és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!

— Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! — válaszolt Inhiszton.

Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte: — Te mondád!

— Nos, hát legyen! — szólott a király. — Most, hogy már elhatároztatott, kimondom a lény nevét, amely ide juttatott bennünket; hallottam róla, mikor a trónra léptem. Az ember ő?

— Te mondád! — felelt a tanács.Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz: — Tedd kötelességedet!

Az pedig így felelt: — Hallom és engedelmeskedem.

És aztán kimondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain lehatolt a bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens város helyén hetvenhét fehér kráter nyílt meg, és a cikázó tűz hasogatta kontinensek repedező pajzsai között elpusztultak az ezüstök, s óriási napjuk már nem bolygót világított meg, hanem fekete felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott, mert szétfújta a semmi szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített semmi egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt.

A lökéshullámok hét nap után elértek arra a helyre, ahol éjfeketén várakoztak a csillaghajók.

— Megtörtént! — szólt társaihoz a szörnyetegek őrködő alkotója. — Az ezüstök birodalma nem létezik többé. Mehetünk tovább. — Hajóik tatján tűzvirágot nyitott a sötétség, és továbbsuhantak a bosszú útján.

A mindenség végtelen, és nincs határa, de nincs határa az ő gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik órában elérhet bennünket is.