Lakott sziget

1.

Maxim kinyitotta a zsilipajtót, kihajolt, és óvatosan fürkészte az eget. Alacsony, és szinte szilárd, a tér végtelenségét és a lakott világok sokaságát sugalló légies áttetszőség nélkül; valódi bibliai firmamentum volt, sima és tömör. Ez az égboltozat kétségtelenül egy helyi Atlasz hatalmas vállain nyugodott. Az egész állandó, foszforeszkáló fényben izzott. Maxim a lyukat kereste, amit a hajója ütött benne, de az már eltűnt; csak két nagy sötét paca lebegett a zeniten, mint holttestek a vízen. A zsilipajtót szélesre tárva leugrott a magas, száraz fűbe.

A sűrű, forró levegő por, rozsdás vas, letaposott növényzet, élet szagát hordozta. És halálét, régről, felfoghatatlanul. A fű derékig ért. A közelben sűrű bokrok derengtek sötéten, és néhány bús, göcsörtös fa törte meg a táj egyhangúságát. Csaknem olyan világos volt, mint egy tiszta holdfényes földi éjszakán, de hiányoztak az árnyékok, és a földi holdfényre jellemző kékes derengés. Itt minden szürke, poros, és lapos volt. A hajó egy hatalmas, lejtős oldalú mélyedés fenekén pihent. A környező terep meredeken emelkedett az elmosódó horizont felé; az egész tájkép valószínűtlennek tetszett, mert a közelben egy széles, nyugodt folyó hömpölygött nyugatnak, látszólag hegynek felfelé.

Maxim körbe sétált a hajó körül, tenyerét végigfuttatta hideg, párás oldalán. Becsapódások nyomát látta, ott, ahol számított is rájuk. Egy csúnya mély horpadás volt az érzékelők gyűrűje alatt, ezt akkor kapta, mikor a hajó hirtelen megrázkódott, és az oldalára dőlt; a robotpilóta sértetten megadta magát, és Maximnak villámgyorsan át kellett vennie az irányítást. A csipkés szélű lyuk közel a jobb oldali ablakhoz tíz másodperccel később keletkezett, mikor a hajó előre bukott. Maxim újra felnézett a zenitre. A sötét pacák már csak halványan látszottak. Meteor találat a sztratoszférában? A valószínűsége nulla egész nulla nulla. De a világűrben minden, ami elméletileg lehetséges, az meg is történik előbb vagy utóbb.

Maxim visszatért a kabinba, bekapcsolta az automatikus javító rendszert, és aktiválta a mobil laboratóriumot. Aztán a folyó felé vette az irányt. Egy kis kaland-féle, de mégis rutin. Egyhangú rutin. A Független Felderítő Egységnél a váratlan mindig várható. Balesetek a leszállásnál, meteorit találat, sugársérülés — kalandok a testnek, pusztán fizikai dolgok.

A magas, törékeny fű zizegett és ropogott a lába alatt, tüskés termések ragadtak a sortjához. Egy raj muslica zümmögött az arca előtt, aztán, mintha jelzésre tennék, eltűntek.

Az FFU nem vonzza a szolid, megállapodott embereket. Ők elmerülnek a saját ügyeikben, és tudják, hogy az idegen világok felderítése csak egy unalmas és kimerítő játék. Igen, unalmasan kimerítő, és kimerítően unalmas.

Persze ha húsz éves vagy, nincs jobb dolgod, halvány fogalmad sincs, hogy valójában mihez akarnál kezdeni, még nem tanultad meg, hogy az idő a legértékesebb dolog a világon, nincs semmihez különösebb tehetséged, és nem tervezel semmit elérni — ha húszéves korodra még nem nőttél ki a legénysorból, ahol fontosabb a kéz és a láb, mint a fej; ha még elég naiv vagy ahhoz hogy elképzeld magad, amint mesés felfedezéseket teszel a még felderítetlen űrben… ha, ha, ha… Akkor aztán veszed a katalógust, kinyitod valahol, találomra ráböksz egy felfedezésre váró világra, és felszállsz, irány a kéklő messzeség. Felfedezel egy bolygót, elnevezed magadról, meghatározod a fizikai tulajdonságait, megvívsz mindenféle szörnyeteggel, amivel csak összefutsz, és kapcsolatot létesítesz értelmes lényekkel, ha vannak ott effélék. Ha nincsenek, átmész robinzonba.

És miért? Jó, meg fogják köszönni rendkívül hasznos közreműködésedet, és prominens tudósok fognak meghívni hosszú beszélgetésekre. Az iskolás gyerekek, különösen a kisebbek, tisztelettel bámulnak majd rád. De a régi tanárod csak annyit kérdez: „Az FFE-nél vagy még?” Aztán másra tereli a szót, és zavartan és bűntudatosan néz, mert felelősnek érzi magát azért, hogy képtelen vagy kinőni a FFE-t. És apád azt mondja majd: „Hmmm,” és bizonytalanul felkínál egy laboránsi állást. Anyád azt mondja: „Maxikám, kicsi korodban egész jól rajzoltál.” És Peter azt mondja: „Meddig akarod még ezt csinálni? Nem volt még elég az önkéntes száműzetésből?” És persze mindenkinek igaza van, csak neked nem. Így hát mit tudsz csinálni? Visszamész az FFE főhadiszállásra, veszed a katalógust, kinyitod valahol, és vaktában ráböksz.

Mielőtt leereszkedett a magas, meredek parton a folyóhoz, Maxim körülnézett. Göcsörtös fák körvonalai rajzolódtak ki az ég háttere előtt, és egy kis fénykör vetült ki a nyitott zsilipajtón. Minden rendben levőnek látszott. — Jó, rendben — mormogta magában. — Fogadd el a dolgot úgy, ahogy van. Nagyszerű volna, ha találnék egy hatalmas, ősi, bölcs kultúrájú civilizációt. És humánusat. — Lement a folyóhoz.

A folyó nagyon széles és lomha volt; úgy tűnt, mintha keletről, hegyről lefelé folyt volna nyugatra, hegynek felfelé. A fénytörés teljesen valószínűtlen errefelé. A szemközti part lejtőjét teljesen benőtte a nád. Másfél kilométernyire felfelé a folyón valamiféle oszlopok és megcsavarodott gerendák — kúszónövényekkel benőtt, deformálódott rácsszerkezet — emelkedtek ki a vízből. — Civilizáció — gondolta Maxim, nem túl lelkesen. Nagy mennyiségű vas jelenlétét érzékelte. És még valami mást is, valami kellemetlent és fojtogatót. Kimerített egy tenyérnyi vizet, és azonnal észlelte, hogy veszélyesen radioaktív. A folyó radioaktív anyagokat hozott magával keletről. Ez nyilván nem az a fajta civilizáció, amire számított. Ahelyett hogy kapcsolatot létesítene velük, talán bölcsebb lenne mintákat venni a szokásos vizsgálatokhoz, tenni néhány kört a bolygó egyenlítője körül, aztán irány haza. Otthon a Földön aztán átpasszolhatná az anyagot a Galaktikus Biztonsági Szolgálat szakértőinek, és villámgyorsan kitörölhetné az emlékezetéből az egész epizódot.

Finnyásan megrázta az ujjait, megtörölte őket a homokban, és lekuporodott. Megpróbálta elképzelni ennek a boldogtalan bolygónak a lakóit. Valahol az erdőn túl egy város fekszik piszkos gyárakkal; kivénhedt reaktorok ürítik radioaktív hulladékukat a folyóba; csúf, fémtetős házak, végtelen falak, és kevés ablak; az épületek között szeméttel teleszórt sikátorok. És az emberek? Valószínűleg vastagon öltözöttek, nehéz, durva anyagokba burkolózva, magas, fehér, nyakukba vágó gallérokkal.

Hirtelen lábnyomokat vett észre a homokban. Mezítlábas nyomokat. Valaki lemászott a meredek parton a folyóhoz, képzeletben látta is maga előtt: nagydarab, csámpás, esetlen valaki. Kétségtelenül humanoid, de mindkét lábán hat ujjal. Lemászott a partoldalon, átbotorkált a fövenyen, belemerült a radioaktív vízbe, és átúszott a túlsó partra, a nádasba.

Mint egy villámcsapás, ragyogó kék villanás világított meg hirtelen mindent körülötte. A partfal fölül mennydörgésszerű robaj hallatszott, amit sistergés és ropogás követett. Maxim felugrott. Száraz föld hullott rá, aztán valami rémisztő süvítéssel átszáguldott az égen és belezuhant a folyóba, gőzzel kevert vízpermetet repítve a levegőbe. Maxim felfogta hogy mi történt, de azt nem, hogy miért. Ezért nem is lepődött meg mikor látta, hogy örvénylő füstoszlop emelkedik óriási dugóhúzóként a foszforeszkáló ég felé arról a helyről, ahol a hajója állt. A hajó felrobbant: kerámia burkolata ibolyaszínben izzott, lángok táncoltak körülötte a fűben, bokrok kaptak lángra, és a göcsörtös fákat füstölgő tűz ölelte körül. Maximot hőség csapta meg, arcát tenyerével védve hátrálni kezdett.

— Ó istenem, ez nem lehet igaz! Miért? — Megpróbálta rekonstruálni a történteket. — Valami nagy majom járt erre, bejutott a hajóba, felliftezett a fedélzetre, megtalálta az akkumulátorokat, felvett egy ilyen furcsa kinézetű követ, aztán bummm! Micsoda kő — három tonna! És egyetlen lendülettel. Jó erős állat, az biztos. A sztratoszférában kétszer eltalálta a hajót a kavicsaival, aztán idejött, hogy befejezze a munkát. Hihetetlen! Lefogadom, ilyesmi még sosem történt ezelőtt. És most mi legyen? Természetesen nemsokára keresni fognak, de arra senki sem fog gondolni, hogy a hajó megsemmisült, de a pilóta túlélte. A fenébe!

Elfordult a tűztől, és sebesen elindult a folyó mentén. Az egész környék vörös fényben izzott. Árnyéka, váltakozva hol rövidülve, hol meghosszabbodva, rohant előtte a füvön. Jobb felől ritkás, rothadástól bűzlő erdő kezdődött, a fű lágyabbá és nedvesebbé vált. Megfordult a fejében hogy a tűz esetleg utolérheti, és akkor kénytelen lesz úszva menekülni — ez tényleg kellemetlen lenne — de amint a vörös izzás halványodni kezdett, rájött, hogy a hajó tűzoltó rendszere, nem úgy, mint ő, megértette a problémát, és kitűnően végezte a dolgát. Elképzelte, ahogy kormos tartályai abszurd módon előmerednek a tüzes törmelékből, sűrű oltóanyag-felhőket lövellve magukból. Nagyon meg lehetnek elégedve a teljesítményükkel.

— Nyugi, — gondolta. — Ne pánikolj. Ne siess. Rengeteg időd van. Egy örökkévalóságig kereshetnek. Nincs hajó, így lehetetlen, hogy megtaláljanak. Anyának nem fognak szólni, amíg nem lesznek abszolút biztosak a halálomban. Addig meg csak kitalálok valamit.

Átkelt egy kicsi, hűvös mocsáron, átverekedte magát valami bozóton, aztán kiért egy repedezett betonútra, ami a fák közé vezetett. A betonlapokon lépkedve lesétált a folyópartra. Arrafelé látta a növényzettel benőtt rozsdás gerendákat, egy hatalmas, a vízben félig elmerülve fekvő rácsszerű szerkezet maradványait. A folyó túlpartján az út folytatódott, alig láthatóan a foszforeszkáló ég alatt. Úgy tűnt, valamikor régen egy híd ívelt át a folyó felett, de valószínűleg ez nem illett bele valakinek a terveibe, ezért beledöntötték a vízbe, csak ez a ronda összevisszaság maradt belőle. Maxim leült, és eltöprengett kínos helyzetén.

— Jó, találtál egy utat. Ez a fő. Vacak egy út, jó régi, de mégis csak út. És a lakott bolygókon az utak elvezetnek az építőikhez. Mire van még szükségem? Ételre nem. El tudnék viselni egy könnyű kis uzsonnát, de jobb lesz, ha kordában tartom az étvágyamat. Víz nélkül kibírok még egy napot. Levegő van elég, habár jobban örülnék egy kicsivel kevesebb széndioxidnak és radioaktivitásnak. Ennyi. Meglehetősen jó formában vagyok. Ami igazán kell, az egy apró, primitív, spirálmenetes tekercs-antenna. — Lelki szemeivel tisztán látta a pozitron adó kapcsolási rajzát. Ha meglennének hozzá az alkatrészek, akár vakon is össze tudná szerelni. Összerakta néhányszor gondolatban.

— Robinzon. Rendben, ez vagyok én. — Valahogy megragadta az ötlet. — Maxim Crusoe. Nincs nálam semmi más, csak a rövidnadrágom és a sportcipőm. Másrészt viszont, a szigetem lakott. És ha lakott, megvan rá a remény, hogy tudok szerezni egy primitív tekercs-antennát. — Erősen próbálta maga elé képzelni a tekercs-antennát, de nem volt szerencséje. Helyette anyját látta, az arckifejezését, amikor megmondják neki, hogy a fia nyomtalanul eltűnt. Apja megdörzsöli az arcát, és zavartan néz körül. — Hagyd már abba, — mondja magában. — Ne is gondolj rájuk. Bármire, de rájuk ne. Különben véged. Hagyd abba, és foglalkozz saját magaddal. — Felállt, és elindult előre az úton.

Az erdő, eleinte félénk és ritkás, fokozatosan felbátorodott, és egyre közelebbről szegélyezte az utat. Néhány szemtelen fiatal fa áttört a betonon, és keresztülnőtt az úttesten. Az út nyilvánvalóan legalább húsz vagy harminc éves volt. A széle mentén a fák magasabbak, sűrűbbek, és elvadultabbak voltak; az ágak helyenként összeértek az ember feje felett. Lassan besötétedett, és hangos, torokhangú kiáltások hallatszottak az erdő mélye felől.

Valami mozdult, zizzent, dobbant. Aztán, körülbelül húsz lépésre előtte, egy sötét, lelapuló alak iramodott keresztül az úton. Nyüzsögtek a szúnyogok. Maxim előtt hirtelen világossá vált, hogy a környék túl elhagyatott és elvadult ahhoz, hogy emberek éljenek itt. Éhsége újra a felszínre tört, de érzékelte, hogy élő hús bőven van errefelé. Habár a hús nem különösebben étvágygerjesztő, maga a vadászat érdekes lehet. Őz? Talán igen, talán nem. De a helyi vadhús kétségkívül ehető. Megállt, és a szúnyogok rögtön vadul falni kezdték. Azt mindenki tudja, ha van ennivaló egy idegen bolygón, az ember nem halhat éhen. Nem is lenne olyan szörnyű eltévedni itt, és eltölteni egy évet, akár többet is, az erdőben barangolva. Találhatna magának egy társat — valami farkast vagy medvét. Együtt vadásznának. Végül valószínűleg beleunna. Mindamellett nem tűnt túl vonzónak a kilátás hogy keresztülbotorkáljon az erdőn, a körös-körül heverő vashulladék és a szennyezett levegő miatt. Mindenesetre a legfontosabb feladat összerakni egy tekercs-antennát.

Megállt, és figyelt. Valahonnan az erdő mélye felől monoton, fojtott morajlás hallatszott. Maxim rájött, hogy már egy jó ideje hallotta, mire tudatosult benne. Nem állat volt vagy vízesés, hanem mechanikus eszköz, valamiféle primitív gépezet. Zihált, csikorgott, és rozsdaszagot árasztott. És egyre közeledett.

Előregörnyedve, fejét a vállai közé húzva Maxim zajtalanul futott a gépezet irányába, aztán hirtelen megállt, pont egy útkereszteződés előtt. Az út itt sáros volt, mély keréknyomok és kibillent betonlapok csúfították. Büdös volt, és nagyon radioaktív. Maxim lekuporodott és bal felé nézett, a közeledő moraj és csikorgás irányába.

Egy perc múlva felbukkant a zaj okozója. Egy forró, bűzölgő, szegecselt fém szörnyeteg dübörgött az úton hatalmas, sárral borított lánctalpain. Lassan cammogva, púposan és kopottan csörtetett keresztül az erdőt elborító vashulladékon. Tömve volt nyers plutónium és lantanidák keverékével. Vezető nélkül és magányosan, de még mindig vészjóslóan, átvágott a kereszteződésen, és tovább vonszolta magát, perzselő hőség uszályát húzva maga után. Morogva, rázkódva és forgolódva eltűnt az erdőben, őrjöngése lassan elenyészett.

Maxim lélegzetét visszafojtva hessegette el a szúnyogokat. Meg volt döbbenve: egész életében nem látott semmi ehhez foghatóan nevetségest és szánalomra méltót. — Rendben, — gondolta, — errefelé nem fogok találni semmiféle pozitron-adót. — Figyelte a szörnyet, amíg el nem tűnt, aztán hirtelen rájött, hogy a keresztút csupán egy keskeny átjáró a fák között. Talán utána kéne menni. Megállítani, és kikapcsolni a reaktorát. Figyelmesen hallgatózott. Recsegés és csörömpölés töltötte be az erdőt. A szörnyeteg egyre mélyebbre fúrta magát az erdőbe, mint egy víziló a mocsárba. Aztán a motor morajlása megint közeledni kezdett. Csörömpölve és bömbölve újra átküzdötte magát a kereszteződésen, és visszaindult arra, ahonnan az előbb érkezett. — Fiacskám, — gondolta magában Maxim, — jobb lenne, ha távol maradnál ettől. A dühös vadállatok és civilizálatlan robotok nem az én esetem. — Várt egy kicsit, aztán kimászott a bozótból, és egyetlen szökkenéssel átugrott a sugárszennyezett útkereszteződésen.

Miután egy ideig gyors iramban lépkedett, mélyeket lélegezve, hogy kiszellőztesse tüdejéből a vasszörny kigőzölgését, lelassított. Elgondolkodott mindazon, amivel ittlétének két órája alatt találkozott ezen a lakott szigeten, és megpróbált bizarr tapasztalataiból egy logikus képet összeállítani. Ez meglehetősen bonyolult dolog volt, lévén a részletek hihetetlenek, valószerűtlenek. Maga az erdő mintha egyenesen egy tündérmeséből került volna elő: fantasztikus élőlények szinte emberi hangjai visszhangzottak benne. Mint egy tündérmesében, egy öreg, elhagyatott út vezetett az elvarázsolt kastélyhoz, és láthatatlan, gonosz varázslók állítottak akadályokat azok útjába, akik megkockáztatták az odajutást. A távolból meteoritokkal bombázták a hajóját, aztán, mivel nem tudták visszafordítani, felgyújtották a hajót, őt csapdába ejtették, és egy vassárkányt küldtek utána. A sárkány öreg volt és buta, de ők azóta bizonyára rájöttek a tévedésükre, és előkészítettek számára valami sokkal korszerűbbet.

— Nézzétek, — szólította meg őket Maxim, — nem áll szándékomban hogy megtörjem a kastélyt borító bűbájt, és felébresszem az alvó szépségeiteket. Egyetlen vágyam hogy találkozzam valakivel közületek, valaki intelligens emberrel, aki tud nekem segíteni megépíteni egy pozitron-adót.

De a gonosz varázslók kitartottak. Először egy hatalmas korhadt fát dobtak keresztben az útra, szétroncsolva a beton felületet, óriási lyukat vágva a földbe, amit megtöltöttek bűzös, radioaktív folyadékkal. Mikor ezzel nem tudták megállítani, mikor a szúnyogok belefáradtak a csipkedésébe, és csalódottan visszavonultak, hajnal felé hideg, rosszindulatú ködöt eresztettek rá. Maxim kocogni kezdett, hogy felmelegítse magát. A köd ragadós és olajos volt, és rothadástól bűzlött. Hamarosan füstszag is keveredett hozzá, és Maxim megpróbálta megkeresni a tüzet.

Hajnalodott mire rátalált az út szélén, egy megroggyant tetejű, üresen sötétlő ablakú, alacsony, mohalepte kőépület közelében. Habár senkit sem látott a környéken, érzékelte, hogy nemrég emberek voltak itt, akik hamarosan visszatérnek. Lefordult az útról, átugrott egy vízelvezető árkot, és a rothadó avarba bokáig süppedve közeledett a tűzhöz. A tűz üdvözölte primitív melegével. Itt minden nagyon egyszerűen megy. Köszöntés, formaságok nélkül az ember lekuporodhat, melengeti a kezét a tűznél, és csendben vár, amíg a vendéglátó, ugyanolyan csendben, megkínálja meleg étellel és itallal. Igaz, a vendéglátó most nem volt a közelben, de egy megfeketedett bográcsban erősen illatozó leves főtt a tűzön.

Maxim leült a tűz mellé, melegedett egy kicsit, aztán kelletlenül felkelt, és belépett a házba. Ház? Az eredeti épületből csak a kőfalak maradtak. Feje felett a hajnali ég fénylett a törött gerendák között, a padlódeszkák elrothadtak, és karmazsinszínű gombák csoportjai nőttek a sarkokban — nyersen mérgezőek, de jól átsütve meg lehet enni őket.

De hirtelen elment az étvágya. A falnál a félhomályban, kifakult rongyok között, egy csontváz hevert! Undorodva megfordult, lement a töredezett lépcsőn, és kezéből tölcsért formálva teljes erőből elkiáltotta magát: — Hé, hatujjú!

Kiáltása szinte azonnal elhalt a ködbe burkolt fák között. Nem kapott választ, csupán a madarak csiripeltek dühödten a feje felett.

Maxim visszatért a tűzhöz, rádobott néhány ágat, és belenézett a bográcsba. A leves forrt benne. Talált valami kanálfélét, megszagolta, megtörölte a fűben, és újra megszagolta. Aztán gondosan lefölözte a szürkés habot, és kilöttyintette az üst pereme felett. Megkeverte a levest, merített egy keveset a széléből, megfújta, és ajkával csücsörítve megkóstolta. Nem rossz. Olyasmi, mint a tahorgmáj-leves, csak erősebb. A kanalat félretéve két kezével óvatosan megfogta a bográcsot, és a fűre tette. Aztán újra körülnézett, és elkiáltotta magát: — Kész a reggeli! Gyere, láss hozzá!

Még mindig érezte, hogy a szállás tulajdonosa valahol a közelben van, de csak mozdulatlan, ködtől nedves bokrokat látott, és sötét, göcsörtös fatörzseket. Más hang nem hallatszott, csak a tűz pattogása, és a madarak szüntelen fecsegése.

— Jó, rendben, — mondta hangosan. — Tégy, amit akarsz, de én megtöröm a jeget!

A leves nagyon megízlett neki. Mire észrevette volna, a harmadrésze már el is tűnt a bográcsból. Sajnálkozva odébb vonult, pihent egy kicsit, aztán eltörölte a kanalat. De nem tudta türtőztetni magát: merített még a legaljáról azokból az ízletes barna húsdarabokból, amik szinte elolvadtak a szájában. Aztán újra odébb ment, újra eltörölte a kanalat, és keresztben a bogrács tetejére tette. Eljött az ideje, hogy kifejezze nagyrabecsülését láthatatlan vendéglátójának.

Felugrott, kiválasztott néhány vékony ágat, és bement a házba. Óvatosan lépkedve a korhadt padlón és próbálva nem rápillantani az árnyékban heverő maradványokra, szedett néhány gombát, kiválogatva a legkeményebbeket, és karmazsinszínű kalapjukat felfűzte egy ágra. — Jó lenne rátok némi só, egy kis bors, de nem számít. Bemutatkozáshoz megteszitek. A tűz fölé akasztlak benneteket, kigőzölöm belőletek az utolsó csepp mérget is, aztán egész finom falat lesz belőletek. Ti lesztek az én első hozzájárulásom ennek a lakott szigetnek a kultúrájához.

A házban szinte észrevehetetlenül sötétebb lett, és Maxim megérezte, hogy valaki nézi. Elnyomta a vágyat, hogy hirtelen megforduljon, elszámolt tízig, lassan felemelkedett, és előzékeny mosollyal az arcán hátra fordította a fejét.

Egy hosszú sötét arc, nagy bánatos szemekkel és a sarkoknál lebiggyedő ajkakkal, nézett rá kifejezéstelenül az ablakon át. Bámulták egymást néhány másodpercig, és Maximnak úgy tűnt, az arcból áradó szomorúság elárasztja a házat, végigsöpör az erdőn, és elborítja az egész világot. Körülötte minden elszürkült, beborult, elkomorodott. Aztán a házban még sötétebb lett. Maxim az ajtó felé fordult.

Egy tömzsi ember csúf katonai gyakorlóruhában, arcán bozontos rőt szőrpamaccsal, kurta, izmos lábait szétterpesztve állt a küszöbön, széles vállai elzárták a bejáratot. Maximot szinte átdöfte a kék szempár pillantása, rendületlen és ellenséges, mégis szinte vidám — legalábbis az ablakon át áradó, mindent átható mélabúhoz képest. Nyilvánvalóan nem ez volt az első eset, hogy ez a durva kinézetű bennszülött egy másik világból érkezett látogatóval találkozik. De az is nyilvánvaló volt, hogy a kellemetlenkedő látogatókkal keményen és gyorsan szokott elbánni, nélkülözve az olyan úri finomságokat, mint a kommunikáció, és más szükségtelen bonyodalmakat. A nyakán átvetett bőrszíjon lógó félreérthetetlen kinézetű vastag cső egyenesen Maxim hasának irányult. Világos volt, hogy a férfinak a leghalványabb fogalma sincs az emberi élet értékéről, az Emberi Jogok Nyilatkozatáról, a humanizmus emelkedett eszméiről, vagy a humanizmusról magáról.

Nem lévén más választási lehetősége, Maxim kinyújtotta az ágat a felnyársalt gombafejekkel, még szélesebben mosolygott, és gondosan artikulálva megszólalt. — Béke! Minden rendben. Minden nagyszerű! — A mélabús arc az ablak mögül egy hosszú de érthetetlen mondattal válaszolt az üdvözlésre, ami sikeresen tisztázta a helyzetet. A kintről jövő hangokból ítélve száraz ágakat dobtak a tűzre. A kékszemű fazon gondozatlan vörös szakálla mögül recsegő hangokat produkált, ami Maximot a kereszteződésnél látott vassárkányra emlékeztette.

— Igen! — bólogatott Maxim élénken. — Föld! Világűr! — Az ággal a zenit irányába mutatott, és Rőtszakáll engedelmesen nézett fel a beomlott mennyezetre. — Maxim! — folytatta Maxim a saját mellkasára bökve. — Maxim! A nevem Maxim! Maxim!

— Mak Szim! — bömbölte Rőtszakáll idegenszerű intonációval. Szemei Maximra tapadtak, és egy sorozat dörmögő hangot küldött hátra a válla felett. A „Mak Szim” ismétlődött meg benne néhányszor. A búsképű fazon válaszolt rá néhány baljós, melankolikus szótaggal. Rőtszakáll kék szemei és sárga fogú állkapcsai szélesre nyíltak és harsányan röhögni kezdett. Szemmel láthatóan volt valami nevetséges a dologban, amit Maximnak nem sikerült megérteni. Rőtszakáll befejezte a nevetést, szabad kezével megtörölte a szemét, leeresztette halált hozó fegyverét, és intett Maximnak, hogy jöjjön ki.

Maxim örömmel engedelmeskedett. A tornácon újra Rőtszakáll felé nyújtotta a felnyársalt gombákat. Rőtszakáll megragadta az ágat, figyelmesen megvizsgálta, megszaglászta, aztán félredobta. — Nem! — tiltakozott Maxim. — Ez jó! — Lehajolt, és felvette az ágat. Rőtszakáll nem tiltakozott, de néhányszor Maxim hátára paskolt és a tűz felé taszigálta, arra ösztökélve, hogy üljön le. Megpróbált közölni valamit, de Maxim el volt foglalva a tűz túloldalán ülő búsképű alakkal, aki egy koszos rongyot szárítgatott. Egyik lába csupasz volt, és ide-oda mozgatta az ujjait. Ötöt, nem hatot.

2.

Gaj az ablaknál, a lóca szélén ülve fényesítgette barettjén a jelvényt zubbonya hajtókájával, amíg Varibobu káplár a menetparancsát készítette. A káplár feje félrebillent, szemei tágra nyitva. Bal kezével tartotta a vörös szegélyű űrlapot, amíg lassan kirajzolta a szépen kalligrafált szöveget. — Micsoda kézírás — gondolta Gaj némi irigységgel. — Tintafoltos vén bolond: húsz éve van a Légiónál, és még mindig csak egy vacak irodista. Nézd csak a gülü szemeit — a brigád büszkesége. Hát még, mikor kilóg a nyelve. Hú, ott van! Az is csupa tinta. Na csá, Varibobu, vén aktatologató. Téged sem látlak többé. Sajnálom, hogy elmegyek — jó emberek az itteniek, a tisztek is. És a munka amit csinálunk, az hasznos és fontos. — Gaj szipogott, és kinézett az ablakon.

Odakint a szél fehér port sodort végig a hatszögletű lapokkal burkolt, járda nélküli utcán. Az adminisztratív és műszaki személyzetnek otthont adó egyen-épületek hosszú falai fehéren csillogtak. Idoya asszony, egy testes, erős nő sétált el az ablak előtt, arcát kezével védve a portól, szoknyáját leszorítva. Bátor asszony, nem félt fogni az apróságokat, és követni brigadéros férjét erre a veszélyes vidékre. Az őrszem a parancsnokság előtt, egy ránctalan viharkabátot, és fülére húzott barettet viselő kopasz újonc, fegyverével tisztelgett. Két teherautónyi, kiképzés alatt álló újonc vonult el mellettük — talán oltásra mentek. — Ez az, őrmester, mutasd meg nekik. Ne forgasd a fejed! Nincs ott semmi látnivaló! — mondta magában Gaj. — Mit gondolsz, hol vagy? Talán a korzón?

— Hogy betűzöd? — kérdezte Varibobu. — G-a-l?

— Nem. A családnevem Gaal — G-a-a-l.

— Kár — mondta Varibobu, és megnyalta a tollát. — A Gal elférne egy sorban.

— Gyerünk, írjad már! — gondolta Gaj. — Attól nem lesz jobb neked, ha spórolsz a sorokkal. Ez a fajankó egy káplár? Még a gombjait sem tudja megpucolni. Szép kis káplár. Két csíkja van, de még lőni sem tud rendesen, ezt mindenki tudja.

Az ajtó kivágódott, és Toot kapitány, karján az ügyeletes tiszti arany szalaggal, robogott be a szobába. Gaj talpra ugrott, és összecsapta a bokáját. A káplár kissé felemelkedett, de folytatta az írást.

— Aha. — A kapitány undorodva tépte le porvédő maszkját. — Gaal közlegény. Igen, tudom, itt hagy bennünket. Kár. De én örülök, maga miatt. Remélem, a fővárosban is ilyen lelkiismeretesen fog szolgálni.

— Igenis, kapitány úr! — felelte Gaj. Nagyon kedvelte Toot kapitányt, a művelt tisztet és egykori főiskolai tanárt. A kapitány választotta ki őt erre a feladatra.

— Leülhet, közlegény. — A kapitány a pult mögött az asztalához ment. Még állva átnézett néhány papírt, és felvette a telefont. Gaj tapintatosan elfordult az ablak felé. Odakint semmi sem változott. A társai alakzatban vonultak ebédelni. Gaj bánatosan figyelte őket. Mindjárt beérnek az étkezdébe, és Szerembes káplár majd utasítja őket, hogy vegyék le a barettjüket „hálaadáshoz”. Harminc torok fog egyszerre bömbölni, miközben a pára száll fel a fazekakból, a tálak csillognak a pulton, és az öreg Doga készen áll hogy elsüsse díjnyertes vicceinek egyikét a katonáról és a szakácsról. Kár, hogy el kell mennie. Igaz, veszélyes volt itt, és az éghajlat egészségtelen, az élelmezés is egyhangú — konzerv — de itt legalább tudja az ember, hogy szükség van rá, hogy nem tudnának meglenni nélküle. Itt az ember a saját vállán érzi az erdő vészjósló nyomását. Uram Isten, hány bajtársunkat temettük el itt. A telep mögött egy egész erdő van rudakból, tetejükön rozsdásodó sisakokkal.

Másrészt — ott van a főváros. Oda nem küldenek akárkit. Ha az ember egyszer odakerült, akkor állandóan mozgásban volt. Azt mondták, a főváros összes alakulótere látható a Teremtők főhadiszállásáról, így minden alakulatot szemmel tart valaki a Teremtők közül. Persze valójában nem mindegyiket. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek. Hirtelen maga előtt látta, amint kiszólítják az alakzatból, és ő bepánikol. Lép kettőt, aztán elcsúszik, hasra esik a parancsnok előtt, és gépfegyvere csörömpöl a kövezeten. A fenébe, micsoda ügyetlen barom. A barettje elszáll, Isten tudja merre. Hűha! Gaj mély lélegzetet vett, és lopva körülnézett. Isten őrizz! Igen, ez a főváros. Mindent figyelő szemek vigyáznak. De jó, oda se neki, mások is szolgálnak ott. Ráadásul ott lakik Rada, a nővére. És bolondos, öreg bácsikája, az őskori csontjaival, és özönvíz előtti teknősbékáival. Az ördögbe, mennyire hiányoznak neki mindketten!

Mikor újra kinézett az ablakon, leesett az álla. Két férfi jött az utcán a parancsnok irodája felé. Az egyiket ismerte — a vörös szakállú Zef, törzsőrmester a 114-es utász különítménynél, elítélt, aki kiérdemelte az életben maradás jogát azzal, hogy az erdőn keresztül vezető utakat tisztított meg. De a másik különös volt. Gaj először degennek gondolta, de aztán arra a következtetésre jutott, Zef aligha bajlódna azzal, hogy egy degent a főhadiszállásra hurcoljon. Egészséges, fiatal férfi volt, majdnem meztelen, barna bőrű, bikaerős, és csak egy furcsa, csillogó anyagból készült, jóval a térde felett elvágott nadrágot viselt. Zefnél ott volt a fegyvere, de nem úgy nézett ki, mintha őrizet alatt kísérné a fickót. Egymás mellett mentek, a különös idegen nevetséges módon lóbálta a karjait. Valamit közölni próbált Zeffel, aki lihegett a szapora tempótól, és teljesen tanácstalannak látszott. — Valamiféle vadember, — gondolta Gaj. — De honnan jöhetett? Az úton, az erdőn át? Talán vadállatok nevelték fel. Történt már ilyen azelőtt is. A fenébe, micsoda izmok!

Figyelte az őrszem felé közeledő párost. Zef az arcát törölgette, miközben magyarázni próbált valamit, de az őr, az újonc, nem ismerte Zefet, és fegyvert nyomott a bordái közé, utasítva hogy húzódjon vissza a szabályzatban előírt távolságra. A meztelen fickó hadonászó karjaival bekapcsolódott a társalgásba. A különös kifejezés az arcán megfoghatatlan, mint a higany, szemei kifejezők és sötétek. — Ajaj, az őr kezdi elveszíteni a türelmét. Balhézni fog. — Gaj megfordult.

— Kapitány úr, kérek engedélyt jelenteni! A törzsőrmester a 114-esektől behozott valakit. Lenne szíves megnézni?

A kapitány az ablakhoz ment. Felhúzta a szemöldökét. Kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét.

— Őrszem, engedd be őket!

Gaj becsukta az ablakot, mikor hallotta a lábdobogást a folyosón. Zef és vadember társa beléptek az irodába. Szorosan a nyomukban berobbant az őrparancsnok, és két katona az őrségből. Zef vigyázzban állt, köhintett, és pimasz kék szemét a kapitányra szegezte.

— Zef törzsőrmester, egy-egy-négyes utász különítmény, jelentkezem! Ezt a fickót az úton tartóztattuk fel. Kapitány úr, ez minden jel szerint elmebeteg. Mérges gombát eszik, nem ért egy szót sem, érthetetlenül beszél, és, amint ön is látja, majdnem meztelenül mászkál.

Amíg Zef jelentett, a fogoly szemügyre vette a környezetét, és különös mosolyát rávillantotta minden egyes jelenlévőre. Fogai szabályosak és hófehérek voltak. A kapitány kezeit a háta mögött összekulcsolva közelebb lépett, és tetőtől talpig szemügyre vette.

— Maga kicsoda? — kérdezte.

A fogoly még furcsábban mosolygott, tenyerével a mellére csapott, és mondott valamit, ami így hangzott: „Mak Szim”. Az őrparancsnok felröhögött, az őrök kuncogtak, a kapitány mosolygott. Gaj először semmi humorosat nem talált a válaszban, aztán rájött, hogy a „Mak Szim” a tolvajok nyelvén azt jelenti: „megettem a kést.”

— Talán a mieink közül való — mondta a kapitány Zefnek.

Zef a fejét rázta, porfelhő szállt fel a szakállából.

— Biztosan nem. Mak Szimnek nevezi magát, de nem érti a tolvajnyelvet. Nem közülünk való.

— Talán egy degen — javasolta az őrparancsnok. Kapott néhány fagyos pillantást. — Meztelen — magyarázta, miközben az ajtó felé hátrált. — Távozhatok, kapitány úr?

— Mehet. Küldessen a törzsorvosért, Dr. Zoguért. Hol kapta el? — kérdezte Zefet.

Zef elmagyarázta, hogy különítménye az éjszaka folyamán a 23/07-es négyszöget tisztította meg, megsemmisített négy önjáró löveget és egy ismeretlen rendeltetésű berendezést, és két embert veszítettek egy robbanásban; minden a legnagyobb rendben ment. Reggel hét körül az idegen az erdőből kijött az útra, egyenesen a tábortüzükhöz. Már messziről észrevették, észrevétlenül követték a bokrok takarásában, és egy alkalmas pillanatban foglyul ejtették. Zef először szökevénynek vélte, aztán azt gondolta, hogy egy degen, és éppen le akarta lőni, de meggondolta magát, mert ez a fickó… Zef feszengve, ujjaival szakállát fésülgetve, így fejezte be: — Mert rájöttem, hogy nem degen.

— Hogy jutott erre a következtetésre? — kérdezte a kapitány. A fogoly csendesen állt, karja keresztbe fonva hatalmas mellkasán, és felváltva hol őt, hol Zefet nézte.

Zef azt mondta, ezt nehéz lenne elmagyarázni.

— Először is, ez az alak semmitől nem fél. Azonkívül, elvette a levest a tűzről, és pontosan a harmadát ette meg, mintha ez járna neki, egy jó barátnak. De mielőtt megette volna, elkiáltotta magát az erdő felé, valószínűleg sejtette, hogy a közelben vagyunk. Aztán: gombával akart megkínálni minket. A gomba mérges volt, nem ettük volna meg, és neki sem hagytuk volna. De ő meg akarta etetni velünk — gondolom a háláját akarta kimutatni. És utolsósorban: mint tudjuk, a degenek fizikailag nem jobbak, mint egy nyápic normális. Ez idefelé jövet őrült tempót tartott, úgy ment át kidőlt fatörzseken, mintha sima talajon járna, és árkokat ugrott át, aztán megvárt a túlsó oldalon. És valami okból — talán dicsekvésből — egyszerűen felkapott, és futott velem kétszáz lépést.

A kapitány figyelmesen hallgatta Zefet. De Zef éppen csak befejezte a történetét, mikor a kapitány hirtelen a fogoly felé fordult, keményen ránézett, és rákiáltott honti nyelven: — Neve? Rendfokozata? Beosztása?

Gaj csodálta a kapitányt az ügyes húzásért, de nyilvánvaló volt, hogy a fogoly nem ért hontiul. Újra megmutatta gyönyörű fogait, és a mellére csapott: — Mak Szim. — Ujjával fogvatartója bordái közé bökött: — Zef. — Aztán beszélni kezdett, lassan, hosszú szünetekkel, felváltva mutogatva a mennyezet és a padló felé, karjaival integetve. Gaj úgy gondolta, sikerült elcsípnie néhány ismerős szót a beszédében, de a szavak nem álltak össze értelmes mondattá. Mikor a fogoly befejezte a beszédet, Varibobu káplár szólalt meg.

— Véleményem szerint ez az ember egy agyafúrt kém, és legjobban tennénk, ha jelentenénk az ügyet a brigádparancsnoknak.

A kapitány nem törődött vele.

— Most elmehet, Zef — mondta. — Jó munkát végzett, ezt figyelembe fogjuk venni.

— Nagyon hálás vagyok önnek, kapitány úr! — Zef éppen távozott volna, mikor a fogoly halk kiáltást hallatott, áthajolt a pult felett, és felkapott egy köteg az asztalon heverő kitöltetlen űrlapot.

A halálra rémült Varibobu hátrahőkölt, és tollát a vadember felé hajította. Az röptében kapta el, és kényelembe helyezve magát a pulton, firkálgatni kezdett a papírra. Gaj és Zef megragadták a vállánál fogva, de lerázta őket.

— Hagyják békén! — parancsolta a kapitány, és Gaj a megkönnyebbülés érzésével engedelmeskedett. Lefogni ezt a barna vadállatot olyan lett volna, mint megállítani egy tankot a lánctalpainál fogva.

A kapitány és Zef közrefogták a foglyot, és a firkálmányt tanulmányozták.

— Úgy nézem, ez a világ térképe akar lenni — mondta Zef bizonytalanul.

— Hmmm — válaszolta a kapitány.

— Igen, persze! Itt a közepén ez a Világ Világa. Körülötte a világ. És itt van, ahol szerinte mi vagyunk.

Gajnak végül sikerült bepréselnie magát a fogoly masszív válla és Zef durva, átizzadt kabátja közé. A vázlat nevetséges volt. Olyan, mint amilyennek egy hatéves rajzolná le a világot: egy kis kör jelöli a Világ Világát, és körülötte egy nagy kör a világ gömbjét. A körön egy kövér pont, amihez csak kis kezeket és lábakat kéne hozzáadni — aztán kész: „Ez itt a világ, ez pedig én vagyok.” A szegény holdkóros még a kört sem tudta rendesen lerajzolni, valami tojásszerűt csinált helyette. Nyilvánvaló, hogy nem normális. Ráadásul rajzolt egy pontozott vonalat, ami a világ alatt vezet egy másik ponthoz, mintha azt próbálná megmagyarázni, hogy került ide, ahol most van.

Közben a fogoly elvett egy másik űrlapot, és sebesen felvázolt két kis világgömböt az átellenes sarkokba, összekötötte őket egy pontozott vonallal, és rajzolt hozzá még valami cikornyát. Zef füttyentett: reménytelen eset. Nincs értelme tovább maradnia.

— Távozhatok, uram?

A kapitány megrázta a fejét.

— Zef, magát elbocsátották az állásából?

— Igen, uram.

A kapitány föl-alá járkált.

— Talán maga tudja — hogy is mondjam — mi a véleménye erről az emberről? Mondjuk szakmai szemszögből nézve.

— Lehetetlen, uram — válaszolt Zef. — Ön is tudja, elvesztettem a jogot, hogy szakmai minőségemben beszéljek.

— Értem. Ez így igaz. És meg kell hogy dicsérjem a becsületességéért. De…

Zef vigyázzban állt. A kapitány láthatóan zavarban volt, és Gaj megértette kellemetlen helyzetét. Ez komoly dolog. Tegyük fel, hogy a vadember kém. Dr. Zogu kétségkívül nagyszerű tiszt, kiváló légionárius, de csak katonaorvos. Másrészről viszont Zef nagyon értette a dolgát, mielőtt letartóztatták.

— Rendben van, — mondta a kapitány, — ez ügyben semmit sem tehetünk. De így egymás közt, csak maga és én… — Megállt Zef előtt. — Érti, hogy mire gondolok? Csak így egymás közt, valóban úgy gondolja, hogy ez az ember őrült?

Zef habozott, mielőtt válaszolt volna.

— Csak így magunk között? — ismételte. — Jó, természetesen, mint laikus, és a laikusok tévedhetnek. Hajlok rá, hogy azt higgyem, ez a hasadt személyiségnek egy kristálytiszta esete, amikor a valódi én kilökődik, és egy képzelt egó veszi át a helyét. Csak mint laikus, ezt vegye figyelembe, én elektrosokk-kezelést, és nyugtatókat javasolnék.

Mak Szim újra beszélni kezdett, felváltva a kapitányhoz és Zefhez. A szerencsétlen fickó mondani próbált valamit — valami zavarta. De éppen akkor nyílt az ajtó, és a doktor, szemmel láthatóan rosszkedvűen, mert félbe kellett szakítania az ebédjét, belépett a szobába.

— Üdvözlöm, Toot — szólt kötekedő hangon. — Mi a gond? Egészen megkönnyebbültem, most, hogy életben és jó egészségben találom. Ki az ördög ez?

— A rehabosok fogták el az erdőben. Az a gyanúm, hogy bolond.

— Nem bolond. Ez egy szimuláns — morogta a doktor, miközben vizet töltött magának a kancsóból. — Küldje vissza az erdőbe. Hadd dolgozzon.

— Nem hozzánk tartozik — tiltakozott a kapitány. — És nem tudjuk, honnan jött. Arra gondoltam, talán elfogták a degenek, megőrült, aztán átszökött hozzánk.

— Rendben van — morogta a doktor. — Ezért kellett a csicskását rohanvást értem küldenie. — Odament a fogolyhoz és felnyúlt, hogy megvizsgálja az arcát. A fogoly vigyorgott, és szelíden eltolta magától. — Nem, nem! — mondta a doktor. — Állj nyugodtan!

A fogoly engedelmeskedett. A doktor megvizsgálta a szemeit, megkopogtatta, megtapintotta a nyakát és a torkát, behajlította a kezét, megkoppintotta a térdét, aztán visszatért a kancsóhoz és töltött magának még egy pohár vizet.

— Gyomorégés — magyarázta.

Gaj Zefre nézett, aki félreállt, és a falat bámulta tettetett közömbösséggel. A doktor csillapította szomját, és visszatért a vizsgálathoz. Megtapogatta a foglyot, megnézte a fogait, kétszer belebokszolt a hasába; aztán elővett egy lapos dobozt a zsebéből, becsatlakoztatta egy konnektorba, és a dobozt a vadember különböző testrészeihez érintette.

— Semmi különös — mondta. — Néma is?

— Nem — válaszolt a kapitány. — Tud beszélni, de csak valami vad nyelven. Nem ért minket. Itt vannak a rajzai.

A doktor tanulmányozta őket.

— Jó, jó, nagyon mulatságos. — Megragadta a káplár tollát és sebesen felvázolt egy macskát, ahogyan egy gyermek tenné, pálcikákból és kis körökből. — Mit mondasz erre, barátom? — nyújtotta a rajzot a bolond felé.

Egy pillanatnyi habozás után Mak Szim elvette a tollat, és rajzolni kezdett. A doktor macskája mellé felskiccelt egy különös, nagyon szőrös és ellenséges kinézetű állatot. Habár az állat nem volt ismerős Gajnak, azt látta, hogy ez nem gyermekrajz. Szép rajz volt — ami azt illeti, meglepően jó. Még egy kicsit félelmetes is volt nézni. A doktor nyúlt a tollért, de a bolond visszahúzta a kezét és felrajzolt még egy állatot — hatalmas fülekkel, ráncos bőrrel, és az orra helyén valami nagyon hosszú farokra emlékeztető dologgal.

— Gyönyörű! — kiáltott fel a doktor, az oldalát csapkodva.

A bolond nem hagyta abba. Most az állatok helyett valamiféle szerkezetet vázolt fel, ami egy nagy, átlátszó taposó aknára emlékeztetett. Aztán ügyesen egy kis ülő embert rajzolt bele. Ujjával az apró figurára bökött, aztán a saját mellére, mondva: — Mak Szim.

— Ezt a valamit a folyónál láthatta — mondta Zef halkan, amint közelebb jött. — Felgyújtottunk egy hasonló dolgot a múlt éjjel. Igazi monstrum volt. — Megrázta a fejét.

A doktor látszólag most először vett tudomást Zefről.

— Á, a mi derék professzorunk! — kiáltott fel eltúlzott lelkesedéssel. — Valami bűzlik ebben a szobában. Kedves kolléga, legyen már olyan szíves, hogy a mélyenszántó megállapításait a szoba túlsó végéről közöli velünk. Örök hálára kötelezne vele.

Varibobu kuncogott, a kapitány szigorúan szólt: — Zef, maradjon az ajtónál, és ne feledkezzen meg magáról.

— Rendben, így már jobb — mondta a doktor. „Toot, ön szerint mit kéne csinálnunk vele?”

— Ez az ön diagnózisától függ. Ha szimuláns, akkor átadom az államügyész hivatalának. Ők majd utána néznek. Ha elmebeteg…

— Ez nem egy szimuláns, Toot! — mondta a doktor határozottan. — Az államügyészi hivatal nem a megfelelő hely a számára. De én tudok egy helyet, ahol nagyon érdekesnek fogják találni. Hol a brigadéros?

— Őrjáraton, az erdőben.

— Jó, nem számít. Ön ma az ügyeletes tiszt, nem igaz? Küldje el ezt az ifjú idegent erre a címre. A doktor felírt valamit a legutóbbi rajz hátuljára.

— Mi ez? — kérdezte a kapitány.

— Ó, ez egy olyan hely, ahol nagyon hálásak lesznek nekünk ezért a bolondért. E felől biztosíthatom.

A kapitány tétovázva forgatta a papírt az ujjai között, aztán a szoba távolabbi sarkába ment, és magához intette a doktort. Sugdolóztak egy darabig, és csak Zogu egy közbevetett megjegyzése volt hallható. — A Propaganda Minisztérium… Küldje el egy kísérővel. Ez nem olyan nagy titok! Garantálom önnek… Parancsolja meg neki, hogy felejtse el az egészet. A fenébe — a kölyök semmit sem fog érteni belőle!

— Jól van — egyezett bele végül a kapitány. — Varibobu káplár! Írjon kísérő papírokat!

A káplár kissé megemelkedett.

— Gaal közlegény úti parancsai készen vannak?

— Igen, uram.

— Írja be Mak Szim nevét a parancsokra, mint kísért személyt. Gaal közlegény!

Gaj összecsapta a sarkát, és vigyázzba vágta magát.

— Igen, uram.

— Vigye a foglyot az ezen a papíron levő címre, mielőtt továbbmenne az új helyére. Miután végrehajtotta a parancsot, mutassa be ezt a papírt az ügyeletes tisztnek az új állomáshelyén. A címet felejtse el. Ez az ön utolsó megbízatása, Gaal, és tudom, hogy végre fogja hajtani, ahogy jó légióshoz illik.

— Úgy lesz, uram — kiáltotta Gaj, akinek hízelgett a kapitány belé vetett bizalma.

Hirtelen leírhatatlan elragadtatás forró hulláma söpört végig rajta, és emelte a magasba. — Ó, az öröm édes percei, azok a feledhetetlen percek mikor az ember szárnyra kel, a percek, amikor lelkesen semmibe veszünk mindent, ami durva, anyagi, és fizikai. Percek, mikor hallani vágyod a parancsot, ami a tűzbe küld, a lángok közé vet az ellenség ezrei ellen, a vad hordák sűrűjébe, hogy szembenézz a golyózáporral. Tűz! Lángok! Szenvedély! És most felemelkedik ő, ez a stramm, jóképű fickó, a brigád büszkesége, a mi Varibobu káplárunk. Mint egy lángoló fáklya, mint a dicsőség és hűség szobra. Ő kezdi a dalt, és mi egy emberként csatlakozunk hozzá!

Előre, légiósok, ti vasemberek!

Előre, söpörjétek el a várakat szemetek tüzével!

Vascsizmával tiporjuk el az ellent!

Hadd csillogjanak a friss vércseppek kardunkon…

— És mindenki velünk énekel, még a nagyszerű Toot kapitány is, a mintaszerű légiós, a Légió dísze, akiért az életemet is örömmel adnám, a lelkemet, mindenemet, ebben a szent pillanatban. És dr. Zogu is énekel, a felebaráti könyörületesség mintaképe, nyers és kemény, mint az igazi katona, de gyengéd is, mint egy anya. És a mi Varibobu káplárunk, a miénk ízig-vérig, a vén harcos, az ellenséggel vívott összecsapásokban megőszült veterán. Ó, hogy csillognak a gombjai, és hogy ragyognak a sávjai, elnyűtt, jól megérdemelt uniformisán. Számára nem létezik más, csak a szolgálat, a szolgálat!

Vasöklünk elsöpör minden akadályt.

A Mindenható Teremtők elégedettek velünk!

Hogy sír az ellenség! Ne könyörülj rajta!

Hajrá légiósok, bátor harcosok!

— De mi ez? Az az ember nem énekel. Csak támaszkodik a pulton, és ingatja azt a hülye barna fejét. Szeme ide-oda jár, és nem hagyja abba a vigyorgást. Kin vigyorogsz, te szemét? Ó, hogy szeretném vasöklömmel szétverni azt a csupa fog vigyorodat. De nem, nem tehetem: az ilyen viselkedés nem illik egy légióshoz. Egyébként is, ez egy bolond, egy szánalmas nyomorék. Sosem ismerheti meg az igazi boldogságot. Vak, értéktelen félember. És az a vörös hajú bandita a sarokban, vonaglik az elviselhetetlen fájdalomtól. Te nyavalyás bűnöző, szétrúgom a seggedet. Talpra, szemét! Állj vigyázzban, mikor a legionáriusok az indulójukat éneklik. Ezt az üres fejedért, meg a piszkos képedért, a pimasz szemedért kapod. Nesze, nesze!

Gaj visszalökte Zefet a falhoz, és sarkait összecsapva a kapitány felé fordult. A füle csengett és a világ kellemesen lebegett és forgott a szemei előtt, ahogy az ilyen extázis-rohamok után lenni szokott.

Varibobu káplár, elkékülve az erőfeszítéstől, köhögött és a mellkasát fogta. A doktor, izzadtan és kipirulva, mohón ivott, egyenesen a kancsóból, aztán a zsebéből egy zsebkendőt húzott elő. A kapitány üres tekintettel a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna valamire. A vörös hajú Zef, mint egy piszkos rongycsomó, vonaglott a fájdalomtól. Arca véres péppé volt verve, halkan nyöszörgött. És Mak Szim abbahagyta a mosolygást. Arca megkeményedett, ajkai szétnyíltak, ahogy tágra nyílt szemmel Gajt bámulta.

— Gaal közlegény — szólt a kapitány. — Valamit mondani akartam magának… Elég, Zogu, hagyjon nekem is legalább egy korty vizet.

3.

Maxim nehéznek érezte a fejét, amikor felébredt. A levegő fülledt volt a szobában; az ablakot megint becsukták éjjelre. Nem is lett volna értelme kinyitni itt, a város közelében. Egészségtelen gőzök szürkésbarna sapkája látszott a város felett. A szél erre hozta, és sem a távolság, sem az ötödik emeleten, magasan az utca felett levő szobája, sem az alatta levő park nem nyújtott enyhülést. — Istenem, milyen jól esne most egy ionzuhany, aztán anyaszült meztelenül kiugrani a kertbe — nem ebbe a rossz szagú, bűzös kipárolgásokkal rothadó valamibe, hanem a miénkbe, Gladbach mellett, a Nirs partján. Futnék tíz mérföldet teljes erőből a tó körül, átúsznék a túlsó partra, aztán lemerülnék a fenékre vagy húsz percre, hogy edzzem a tüdőmet. Aztán felmásznék a síkos sziklákra. — Felugrott, kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét a szemerkélő esőbe, beszívta a párás levegőt, és köhögött — a levegő tele volt ipari szennyező anyagokkal, és az esőcseppek fémes ízt hagytak a nyelvén. Kocsik zúgtak a közeli autópályán. Lent, az ablak alatt, nedves lomb sárgállott, és valami csillogott a magas kőfalon. A város szélén, szokás szerint, a mérgező füst vastag oszlopai gomolyogtak elő lustán két távoli kéményből, és konyultak le a föld felé.

Fojtogató világ. Nyomorult, beteg világ. Kietlen és szomorú. Mint az a kormányhivatal, ahol az emberek hirtelen, minden ok és értelem nélkül, elkezdik rekedtre énekelni és ordítani magukat. Aztán Gaj, a tiszta, jóképű fiatalember, teljesen váratlanul laposra veri a vörös szakállú Zefet. És az áldozat még csak ellenállást sem tanúsít. Boldogtalan világ. Egy radioaktív folyó, egy nevetséges vasszörny, szennyezett levegő. Az az esetlen, két sor üléses, kerekeken mozgó, szennyet okádó fémdoboz, és ápolatlan utasai. És az a barbár incidens a kerekes fémdobozban, mikor faragatlan emberek harsány röhögéssel és taglejtésekkel könnyekre fakasztottak egy idősebb asszonyt, és senki sem avatkozott közbe. A doboz zsúfolt volt, de mindenki elfordult. Csak Gaj ugrott fel a haragtól (vagy talán a félelemtől) fehéren, és kiáltott rájuk, amire aztán elkotródtak. De még Gajt is, aki látszólag jóravaló ember volt, néha hirtelen megmagyarázhatatlan dühroham fogta el, hangosan veszekedett a fülke többi utasával, dühösen bámult rájuk, aztán ugyanolyan hirtelen teljesen magába roskadt.

A többiek sem viselkedtek jobban. Órákig békésen ültek, pihentek, halkan beszélgettek, még nevettek is; aztán hirtelen valaki elkezdett morgolódni a szomszédjával. A szomszéd ideges acsarkodással válaszolt. És a többi utas semmit sem tett, hogy észre térítse őket. Ahelyett, hogy lecsendesítették volna a civakodókat, inkább ők is bekapcsolódtak a vitába. Aztán a ricsaj csak fokozódott, amíg már mindenki ordítozott, fenyegetőzött, lökdösődött. Még a gyerekek is teli tüdőből ordítottak. Aztán fokozatosan minden lecsendesedett; az emberek rosszkedvűvé váltak, kerülték a beszélgetést. És néha a veszekedés valóban undorító jelenetekbe torkollott. A szemek szinte kiugrottak üregeikből, az arcok szederjessé váltak, a hangok vérfagyasztó rikácsolássá torzultak, valaki hisztérikusan nevetett. Néhányan imádkoztak, mások énekeltek. Tiszta bolondokháza.

Maxim ellépett az ablaktól, egy pillanatra megállt szűk szobája közepén. Gyengének, fásultnak, és kimerültnek érezte magát. Erejét összeszedve, hogy határozott cselekvéssel felülkerekedjen leromlott fizikai és mentális állapotán, tornászni kezdett. Egy terjedelmes fa széket használt súlyzónak. — Így biztosan tönkre fogok menni — gondolta. — Szerintem egy-két napig bírom még. Akkor aztán ki kell jutnom innen. Talán járom az erdőt egy darabig. Esetleg nem lenne rossz ötlet kirándulni a hegyekbe. Szép arrafelé. És vadregényes. Elég messze van — nem érnék oda egy éjszaka alatt. Hogy is nevezte őket Gaj? Zartak. Vajon ez a neve annak a hegységnek, vagy az ő nyelvükön így mondják a hegyet? Akárhogy is van, jobb, ha most megfeledkezem róluk. Tíz napja vagyok itt, és még semmi eredményt nem értem el.

Bepréselődött a zuhanyfülkébe, és néhány percig dörzsölte magát a sűrű mesterséges esőben, ami ugyanolyan undorító volt, mint az igazi esőjük. Igaz, kissé hidegebb volt, de kemény, és maró. Megtörölközött egy steril törölközővel.

Minden bosszantotta — a reggeli kialvatlanság, ez a fojtogató világ, a hülye helyzet, amibe került, a pocsék, zsíros reggeli, amit hamarosan enni fog — visszatért a szobájába, hogy bevesse az ágyát. Várta a reggeli, ott gőzölgött és bűzlött az asztalon. Halacska becsukta az ablakot.

— Jó napot — mondta Maxim a helyi nyelven. — Ablak. Nem szabad.

— Jó napot — felelte a nő, miközben az ablakon levő számtalan reteszt tologatta. — Muszáj. Eső. Rossz.

— Halacska — mondta Maxim linkoz nyelven. Az igazi neve Nolu volt, de Maxim azonnal átkeresztelte Halacskának, az arckifejezése, és a rendíthetetlen nyugalma miatt.

A nő megfordult, és ránézett rezzenéstelen tekintetével. Ki tudja hányadszor már, ujjával megérintette az orra hegyét. „Nő,” mondta, utána Maximra mutatott, és azt mondta: „férfi”. Aztán szék támláján lógó bő terepszínű kezeslábasra mutatva: „Ruha. Muszáj.” A rövidnadrág nem volt elég neki. Egy férfi nyaktól lefelé mindig legyen eltakarva.

Miközben öltözködött, a nő bevetette az ágyát, habár Maxim folyton erősködött, hogy ezt ő is meg tudná csinálni magának. Halacska a szoba közepére tolta a széket (Maxim a fal mellé állította), és eltökélten kinyitotta a radiátor csapját, amit Maxim folyton elzárt. A „nem szabad” állandó mondogatása épp úgy nem hatott rá, mint az ismétlődő „muszáj”.

Miután begombolta a kezeslábas nyakát, Maxim az asztalhoz ment, és egy kétágú villával nekilátott a reggelijének. Folytatódott a szokásos társalgás.

— Nem akarok. Nem szabad.

— Muszáj. Étel. Reggeli.

— Nem akarok reggeli. Íze rossz.

— Muszáj megenni reggelit. Jó.

— Halacska, — robbant ki Maxim linkoz nyelven, — hogy te micsoda kegyetlen nőszemély vagy! Ha te jönnél a Földre, én rongyosra járnám a lábam, hogy neked tetsző ételt keressek.

— Nem értem — mondta a nő kifejezéstelen arccal. — Mit jelent 'halacska'?

Miközben undorodva rágcsált egy zsíros falatot, Maxim vett egy darab papírt, és felskiccelt rá egy naphalat szemből nézve. A nő gondosan tanulmányozta, aztán eltette a köpenye zsebébe. Maxim minden rajzát elvette, és eltette őket valahová. Maxim rengeteget rajzolt, és élvezettel csinálta. Szabad perceiben, és éjjel, amikor nem tudott aludni, semmi más tennivalót nem talált. Így hát rajzolt állatokat és embereket, táblázatokat és diagrammokat, és anatómiai ábrákat. Lerajzolta Megu professzort vízilóként, és egy vízilovat Megu professzorként. Megszerkesztette a linkoz encilopédikus táblázatát, gépezetek vázlatát, és a történeti kronológia diagrammjait. Az elhasznált sok ívnyi papír mind eltűnt Halacska zsebében, de semmi nem mutatott arra, hogy Maximnak sikerült volna kapcsolatot teremtenie vendéglátóival. Vízilónak — Megu professzornak — megvolt az elképzelése a probléma megoldásáról, és nem állt szándékában változtatni rajta.

A linkoz enciklopédikus táblázata, aminek tanulmányozása lehetővé tette volna nekik, hogy kommunikálni kezdjenek Maximmal, egyáltalán nem váltott ki semmi érdeklődést Vízilóból. Halacska volt az egyetlen, aki az idegent a helyi nyelvre tanította, de ő is csak a legelemibb kifejezéseket — „Csukd be az ablakot,” „Vedd fel a kezeslábasodat,” meg ilyesmit. Egyetlen árva kommunikációs szakembert sem állítottak rá az ügyére. Víziló, és csakis Víziló foglalkozott Maximmal.

Igaz, neki rendelkezésére állt egy meglehetősen hatékony kutató eszköz — a mentoszkopikus berendezés — és Maxim napi tizennégy-tizenhat órákat töltött a vizsgálószékben. Ráadásul Víziló mentoszkópja nagyon érzékeny műszer volt. Meglehetősen mély behatolást tett lehetővé a memóriába, és rendkívül jó felbontó kapacitással rendelkezett. Egy ilyen berendezéssel nyelvtudás nélkül is boldogultak volna.

De Víziló meglehetősen különös módon használta a mentoszkópot. Kategorikusan visszautasította, hogy a saját mentogrammjait valakinek megmutassa, már a javaslat is meglehetősen feldühítette. Maxim mentogrammjaihoz való hozzáállása is különös volt. Maxim úgy rendszerezte az emlékképeit, hogy a helybeliek egy meglehetősen átfogó képet kaphassanak a Föld társadalmi, gazdasági, és kulturális életéről. De ezek a mentogrammok nem tudtak Vízilóból semmi lelkesültséget kiváltani. Savanyú képet vágott, dünnyögött, odébb ment, telefonált, vagy az asszisztensét zaklatta, sűrűn ismételgetve egy zamatos hangzású szót: „masszaraks”. Ám ha a képernyő azt mutatta, Maxim hogy robbant fel egy a hajója felé tartó jégszirtet, hogyan tép darabokra egy páncélos farkast, vagy hogy ment meg egy mobil laboratóriumot egy óriási, de ostoba ál-poliptól, el sem lehetett volna vonszolni a mentoszkóptól. Halkan sikoltozott, örömében a fejét csapkodta, és a kimerült asszisztenssel ordítozott, aki a képeket rögzítette. Egy kronoszférikus protuberancia látványa révületbe ejtette a professzort, mintha még sosem látott volna ilyet azelőtt. És nagyon kedvelte a szerelmi jeleneteket, amiket Maxim filmekből ollózott össze, külön azzal a céllal, hogy a helyieknek valami fogalmuk lehessen a földlakók érzelemvilágáról.

A professzor abszurd reakciói kétségbe ejtették Maximot. Azon tűnődött, vajon Víziló tényleg professzor-e, és nem csak egyszerűen egy mentoszkóp-kezelő, aki előkészíti az anyagot egy igazi vizsgálóbizottság számára, amit a világűrből érkezett látogatókkal való kapcsolatfelvétel céljára állítottak fel. Víziló meglehetősen primitív személyiségnek tűnt, mint egy kölyök, akit a Háború és békéből csak a csatajelenetek érdekelnek. Maxim úgy érezte, megalázó, hogy az olyan komoly anyagot, mint a bemutatói a Földről, ilyen könnyedén kezelik. Joggal számított rá, hogy komolyabb partnerre talál kommunikációs próbálkozásához.

Persze lehetséges, hogy ez a világ csillagközi útvonalak kereszteződésénél helyezkedik el, ezért a világűrből érkezett látogatók mindennaposak — valójában olyan hétköznapiak, hogy külön bizottságot sem állítanak fel minden érkezőnek. A hatóságok egyszerűen csak arra korlátozzák tevékenységüket, hogy a legalapvetőbb információkat kiszedjék belőlük. Ebben az esetben például a csillogó gombos emberek, akik nyilván nem szakértők, kivizsgálták a körülményeit, és minden teketória nélkül küldték őt, az újonnan érkezettet, a kijelölt helyére. De, gondolta, talán egyes nem-humanoidok azt a téves benyomást alakították ki a bennszülöttekben, hogy minden, más bolygókról újonnan érkezettre határozott, de indokolható gyanakvással reagáljanak. Következésképpen Víziló professzor minden fontoskodása a mentoszkóppal csupán halogató akció, csak látszata a kommunikációnak, amíg valami felsőbb hatóság nem dönt a sorsa felől.

— Így vagy úgy, — vonta le a következtetést Maxim, undorral rágcsálva az élelem utolsó darabkáját — bajban vagyok. Ha el fognak vinni valahova, jobb lesz, ha sürgősen megtanulom a nyelvüket.

— Jó! — mondta Halacska, miközben elvette a tányérját. — Gyere!

Maxim sóhajtott, és felkelt. Kiléptek a folyosóra. Hosszú volt, piszkos kék, és ajtók sorakoztak rajta, olyanok, mint ami Maxim szobáján volt. Maxim sosem találkozott össze senki mással, de néha hallott a bezárt ajtók mögül jövő izgatott hangokat. Lehet, hogy más idegeneket is tartanak itt, hogy kivárják, amíg döntenek a sorsukról.

Halacska előtte ment hosszú, férfias léptekkel, szálfa-egyenesen, és Maxim nagyon sajnálta őt. Láthatóan ez a vidék még nem volt járatos a kozmetika művészetében, és szegény Halacska kénytelen volt beérni a saját alkatrészeivel. A professzor asszisztense lenézően kezelte őt, és Víziló egyáltalán nem is figyelt oda rá. Eszébe jutott a saját udvariatlan viselkedése, kezdte bántani a lelkiismerete. Felzárkózott mögé, megveregette csontos vállát, és azt mondta: — Nolu, remek lány. Jó lány.

Amaz hideg arckifejezéssel fordult felé, eltolta a kezét, rosszallóan nézett rá, és szigorúan kijelentette: — Maxim rossz. Férfi. Nő. Nem szabad.

Maxim zavartan újra lemaradt.

Mikor elérték a folyosó végét, Halacska kinyitott egy ajtót, és beléptek egy nagy, világos szobába, amit Maxim recepciós helyiségnek gondolt. Ablakait vastag vasrudakból készült, ízléstelen rácsozat díszítette. Egy magas, bőrrel kárpitozott ajtó vezetett Víziló laboratóriumába. Valamilyen okból állandóan két nagydarab helybeli álldogált az ajtónál. Sosem válaszoltak az üdvözlésre, majdnem mozdulatlanul álltak, és úgy tűnt, mintha folyamatosan transzban lennének.

Mint mindig, Halacska egyenesen a laboratóriumba ment, Maximot a recepciós szobában hagyva. Maxim, ahogy szokta, üdvözölte az ajtónál posztoló bennszülötteket, és szokás szerint nem várt feleletet. A laboratórium ajtaja kissé nyitva volt, így hallhatta Víziló hangos, ingerült hangját, és a mentoszkóp kattogását. Maxim az ablakhoz ment, rövid ideig bámulta a nedves tájat, a fás síkságot és az autópályát, a ködben alig látszó magas fémtornyot, de hamar meg is unta. Úgy döntött, belép a laboratóriumba, anélkül, hogy hívásra várna.

Az, szokás szerint, telve volt az ózon kellemes illatával. Dupla képernyők villogtak. A kopasz, agyonhajszolt asszisztens a lehetetlen nevével, akit Maxim Állólámpának nevezett el, úgy tett, mintha a berendezést állítaná be, miközben a laboratóriumban folyó vitát figyelte.

Víziló karosszékében, Víziló asztala mögött egy szögletes, hámló arcú, és dülledt, véreres szemű idegen ült. Víziló csípőre tett kézzel előtte állt, és rikácsolt. Nyaki erei kidagadtak, kopasz feje búbja tüzes naplemente-vörösre váltott, és szájából nyál fröcskölt minden irányba.

Maxim, megpróbálva nem magára vonni a figyelmet, csendben a munkahelyéhez ment, és halkan üdvözölte az asszisztenst. Állólámpa, akinek idegei már teljesen tropára mentek, hátrahőkölt a rémülettől, és elcsúszott egy vastag kábelen. Maximnak éppen csak sikerült őt a vállánál elkapnia. Állólámpa ernyedten összecsuklott. Milyen különös ember! Halálosan félt Maximtól. Halacska a semmiből került elő hirtelen, és egy kidugaszolt palackot nyomott Állólámpa orra alá. Állólámpa csuklott, és életre kelt. Mielőtt újra az öntudatlanságba siklott volna, Maxim egy acélszekrénynek támasztotta, és gyorsan elhúzódott tőle.

Miután leült a vizsgálószékbe, észrevette, hogy az idegen megszűnt Vízilóra figyelni, és őt nézte átható pillantással. Maxim barátságosan rámosolygott. Az idegen kissé megbillentette a fejét. Abban a pillanatban Víziló öklével az asztalra csapott, és megragadta a telefont. Kihasználva a szünetet, az idegen mondott néhány szót, de Maxim csak a „muszáj” és „nem szabad”-ot tudta megkülönböztetni belőlük. Aztán az idegen felvett egy fényes zöld szegélyű, vastag, kékes papírlapot, és meglengette Víziló orra előtt. Víziló bosszúsan félresöpörte, és azonnal parancsoló hangon beszélni kezdett a telefonba. A „muszáj”, „nem szabad”, és a rejtélyes „masszaraks” többször is elhagyta az ajkát, és Maxim még az „ablak” szót is el tudta csípni. Végül Víziló dühösen lecsapta a kagylót, rábődült az idegenre, és miután szitkok özönét zúdította rá, kimasírozott, és becsapta maga után az ajtót.

Aztán az idegen felkelt a székéből, kinyitotta az ablakpárkányon fekvő hosszú, lapos dobozt, és kivett belőle egy sötét ruhát.

— Gyere ide! — mondta Maximnak. — Vedd fel ezt.

Maxim Halacskára nézett.

— Gyerünk! — mondta Halacska. — Vedd fel. Muszáj!

Maxim rájött, hogy valaki, valahol, meghozta a döntést a sorsáról, amire várt. Ledobta magáról a csúf kezeslábast, és az idegen segítségével felvette az új ruhát. Maxim úgy gondolta, sem nem csinos, sem nem kényelmes, de ugyanolyan volt, mint az a ruha, amit az idegen viselt. Talán az idegen az egyik saját tartalék ruháját adta neki, mert a kabát ujjai túl rövidek voltak, és a nadrág lötyögött rajta. De mindenki más meg volt elégedve Maxim megjelenésével. Az idegen elismerően dünnyögött. Halacska vonásai ellágyultak, mikor lesimította a vállait, és kiegyengette a kabátot. Még Állólámpa is halványan elmosolyodott a vezérlőpult mögött.

— Gyerünk! — mondta az idegen az ajtó felé menet.

— Viszlát! — mondta Maxim Halacskának. — És köszönöm, — tette hozzá linkoz nyelven.

— Viszlát! — válaszolta Halacska. — Maxim jó. Erős. Muszáj menni.

Zaklatottnak tűnt. Vagy talán azért aggódott, mert a ruha nem illett rá eléggé. Maxim intett a sápadt Állólámpának, és az idegen után sietett.

Áthaladtak néhány ósdi, terjedelmes berendezésekkel telezsúfolt szobán. Egy zajos felvonóval lementek az első szintre, és beléptek az alacsony mennyezetű előcsarnokba, ahol Gaj leadta Maximot néhány nappal azelőtt. Most, mint akkor is, várniuk kellett, amíg elkészítettek néhány dokumentumot, míg a képtelen fejfedőt viselő mókás kis ember firkantott valamit a rózsaszín kártyákra, az idegen firkantott valamit a zöldekre, és az optikai erősítőt viselő lány rovátkákat préselt beléjük. Aztán mindenki kicserélte a kártyáját, és minden jól összekeveredett, és végül az abszurd fejfedőt viselő kis ember magához vett két zöld kártyát, és egy rózsaszínt. És az idegen átvett két rózsaszínűt, egy vastag kéket, és egy fém cédulát, rajta írással. Egy perccel később mindezeket átnyújtotta egy fénylő gombos, testes embernek, aki a kijáratnál állt. Mikor már kívül voltak, a testes fickó hirtelen rekedt hangon kiáltozni kezdett, és az idegen újra visszament hozzá; úgy tűnt, elfelejtette magával vinni a kék kártyát.

Maxim az idegen jobbján ült egy nevetségesen hosszú automobilban. Az idegen mérges volt valami miatt. Fújtatva és zihálva Víziló kedvenc kötőszavát kezdte ismételgetni: „Masszaraks”.

A kocsi felmordult, óvatosan elindult a járda mellől, átmanőverezett az egy helyben álló kocsik seregén, végiggurult az épület előtti aszfaltnégyszögön, elment egy nagy, fonnyadt virágágyás, aztán egy sárga fal mellett, rágördült az autópálya felhajtójára, aztán hirtelen fékezett.

— Masszaraks! — sziszegte az idegen, és kikapcsolta a motort.

Egyforma teherautók végtelen sora húzódott végig az autópályán. Egy sor mozdulatlan, nedvesen csillogó fémből készült kerek tárgy nyúlt ki belőlük az oldalpallók fölött. A teherautók lassan haladtak, megtartva a szükséges követési távolságot, motorjuk ritmikusan morajlott. Szörnyű kipufogóbűzt árasztottak szerteszét.

Maxim a mellette lévő kis ajtót tanulmányozta, kikövetkeztette, hogy működik az ablak, és felhúzta. Anélkül, hogy felé fordult volna, az idegen egy hosszú, és teljesen érthetetlen mondatot mondott.

— Nem értem — felelte Maxim.

Az idegen meglepett arckifejezéssel fordult felé, és a hanglejtéséből ítélve kérdezett valamit. Maxim a fejét rázta.

Az idegen még meglepettebbnek tűnt. Beletúrt a zsebébe, kihúzott egy apró, lapos dobozt, benne kis fehér rudacskákkal, egyet a szájába dugott, és a maradékot Maximnak kínálta. Udvariasságból Maxim elfogadta a kis dobozt, és tanulmányozni kezdte. Kartonpapírból volt, és erősen bűzlött valamiféle szárított levelektől. Maxim kivette az egyik kis rudacskát, leharapott belőle egy darabot, és megrágta. Gyorsan letekerte az ablakot, kidugta a fejét, és kiköpte. Nem ennivaló volt.

— Nem szabad! — mondta, és visszaadta a dobozt. — Íz rossz.

Az idegen leesett állal bámult rá. A fehér rudacska az ajkán lógott. Maxim, alkalmazkodva a láthatólag helyi szokáshoz, egy rudacskával megérintette az orra végét, és bemutatkozott: — Maxim.

Az idegen dünnyögött valamit. Hirtelen egy kis láng jelent meg a kezében; a fehér rudacska végét hozzá érintette, és abban a pillanatban a kocsi megtelt undorító füsttel.

— Masszaraks! — kiáltott fel Maxim dühösen, és gyorsan kinyitotta az ajtót. — Nem szabad!

Most jött rá, mik voltak azok a rudacskák: mikor Gajjal utaztak, szinte minden férfi ugyanazzal a fajta füsttel mérgezte a levegőt, de a fehér rudacskák helyett ők rövid és hosszú fatárgyakat tettek a szájukba, amik úgy néztek ki, mint a kis fasípok, amiket a gyerekek használtak az ősi időkben. Láthatóan valamiféle narkotikumot inhaláltak — kétségtelenül igen veszélyes szokás. Maxim emlékezett rá, mennyire megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy Gaj szintén elítéli ezt a szokást.

Az idegen gyorsan kidobta a narkotikumos rudacskát az ablakon, és tenyerét meglengette az arca előtt. Maxim a biztonság kedvéért szintén meglengette a kezét, aztán újra bemutatkozott. Megtudta, hogy az idegen neve Fank, és ezzel a beszélgetés véget is ért. Ültek és vártak nagyjából öt percig, barátságos pillantásokat váltottak, és mutogatták egymásnak a teherautók végtelen sorát, ismételgetve: „Masszaraks!” Aztán a végtelen sor véget ért, és Fank ráfordult az autópályára.

Úgy látszott, nagyon siet. Mindenesetre bársonyos zúgásig gyorsította a motort; bekapcsolt valami fülsértő hangú szerkezetet, és minden biztonsági szabályt figyelmen kívül hagyva, előzni kezdte a teherautók sorát, éppen csak elkerülve a feléje száguldó kocsikat.

Megelőzték a teherautó-menetoszlopot. Csaknem kirepültek az útpadkára, mikor megfarolva kikerültek egy piros járművet magányos vezetőjével; eltéptek egy hatalmas, billegő kerekeken guruló fa szekér mellett, amit valami ősöreg, farkatlan bestia vontatott; egy csoport vászonköpenyt viselő gyalogost leszorítottak az árokba; nedves fák lombsátra alatt száguldottak, amiket szabályos sorokban ültettek az út mindkét oldalán — és Fank tovább gyorsított. Mikor rájött, hogy a kocsit nem ilyen sebességre tervezték — túlságosan instabil volt — Maxim kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Hamarosan az utat házak kezdték szegélyezni. A kocsi bevágtatott a városba, és Fanknak hirtelen csökkentenie kellett a sebességét.

Az utcák aránytalanul keskenyek voltak, zsúfolásig tele járművekkel. Mindkét oldalról minden elképzelhető fajta járművekkel körülvéve Frank kocsija nehezen haladt előre. Előttük egy furgon, aminek a hátulját embereket és állatokat ábrázoló rikító ábrák és tarkabarka képek borították, szinte eltakarta előlük az eget. A bal oldalukon két teljesen egyforma kocsi araszolt, zsúfolásig tele élénken gesztikuláló férfiakkal és nőkkel. Gyönyörű nők voltak, színesek, nem olyanok, mint Halacska. Távolabb valamiféle egysínű vasúti kocsi gördült, utasokkal megrakva. Jobbra egy folyamatos aszfaltsáv volt, elzárva a járműforgalomtól. Különös, ibolyaszínű és fekete ruhákba öltözött emberek ütköztek egymásnak, mentek el egymás mellett, és kerülgették egymást rajta, amint vállukkal utat törtek maguknak a tömegen át.

Több fakó, nyúzott arc volt közöttük, olyan, mint Halacskáé. Szinte mindenki csúf volt, fájdalmasan vékony, túlságosan sápadt, esetlen, és szögletes. Mégis elégedettnek tűntek: gyakran nevettek, és nyugodtnak látszottak, szemük csillogott, és életteli hangok töltötték be a levegőt. — Talán — gondolta Maxim — ez mégiscsak egy jól szervezett társadalom. — A házak vidámnak tűntek… fények ragyogtak szinte minden ablakban, ami azt jelentette, hogy nincsenek szűkében az elektromos energiának. A háztetők felett sokszínű fények hunyorogtak derűsen. Az utcákat tisztára mosták. Szinte mindenki szépen, ízlésesen volt öltözve. De mégis, habár ez a világ a felszínen jómódúnak, virágzónak tűnt, valami nem volt rendben vele: túl sok volt a beesett arc.

Hirtelen és váratlanul megváltozott a hangulat. Izgatott kiáltások hasítottak a levegőbe. Egy férfi felmászott egy üvegezett elárusító bódéra, és kiabálni kezdett. Szabad kezével integetett, míg a másikkal kapaszkodott. Énekszó hangzott fel a járdáról. A járókelők megálltak, kalapjaikat a levegőbe hajigálták, énekeltek, és rekedtre ordították magukat. Nyúzott arcukat az utcán keresztben villogó hatalmas, színes felirat felé fordították.

— Masszaraks! — sziszegte Fank, és a kocsi élesen elkanyarodott. Maxim ránézett. Fank arca eltorzult, halálosan fehér volt. Kezeit erőlködve levette a kormánykerékről, és az óráját bámulta.

— Masszaraks! — nyögte. Mondott még néhány szót, de Maxim csak annyit tudott kivenni belőle: — Nem értem!

Fank hátrapillantott a válla felett, és arca még inkább eltorzult. Maxim is hátranézett, de nem látott semmi szokatlant. Csak egy élénksárga, doboz alakú automobilt.

Mostanra a kiáltozás és sikítozás az utcán a tetőfokára hágott, de Maximnak nem volt rá ideje, hogy ezen gondolkozzon. Fank elvesztette az eszméletét, és a kocsi még mozgásban volt. Előttük a furgon vezetője a fékre taposott, és a masszív, rikítóra festett fal egyenesen Maxim felé közeledett. Aztán egy tompa puffanás, idegborzoló csikorgás, és kocsijuk motorházteteje felpattant.

— Fank! — kiáltott fel Maxim. — Fank! Nem szabad!

Fank ott feküdt nyöszörögve, teste a kormánykerékre borult. Fékek sivítottak, a forgalom megállt, szirénák bőgtek. Maxim megrázta Fankot a vállánál fogva, aztán kinyitotta az ablakot. — Gyorsan! Fáj neki! — kiáltotta.

Az éneklő, kiabáló tömeg összegyűlt a kocsi körül. Maxim teljesen összezavarodott. Ezek az emberek vagy feldühödtek a baleset miatt, vagy őrülten el vannak ragadtatva valamitől, vagy megijesztette őket valami. Nem lett volna értelme segítségért kiáltani; ezek még a saját hangjukat sem hallották. Így hát visszafordult Fankhoz. Fank most fejét hátravetve az ülésnek támaszkodott, és teljes erejéből a halántékát és arcát masszírozta. Nyál szivárgott a szája sarkából. Mikor rájött, hogy Fanknak rettenetes fájdalmai vannak, Maxim erősen megragadta a könyökénél fogva, és gyorsan megfeszítette az izmait, felkészült rá, hogy a fájdalmat átvezesse a saját testébe. Nem volt biztos benne, hogy egy földönkívülivel is működik a dolog, és hiába kereste a pontot, ahol idegi kontaktust tudna létesíteni. Ráadásul Fank elvette a kezét a halántékáról, és minden maradék erejével igyekezett Maximot eltolni magától, kétségbeesetten és érthetetlenül motyogva magában. — Menj, menj! — Maxim csak ennyit értett belőle. Biztos volt benne, hogy Fank teljesen magán kívül van.

A Fank melletti ajtó szélesre tárult. Két fekete barettes fej nyomult be a kocsiba. Fémgombok sora csillogott. Maxim ajtaja kinyílt, és erős kezek ragadták meg a vállát, oldalát, és nyakát. Elhúzták Fanktól, és kivonszolták a kocsiból. Nem tanúsított ellenállást. Mikor belökték a zajló tömegbe, látta, hogy a két barettes ember a sárga kocsihoz vonszolja a vonagló Fankot, míg három másik barettes megtisztítja az utat a karjukkal hadonászók tömegén át. Aztán a morajló tömeg összezárult az összetört kocsi körül; a kocsi esetlenül megdőlt, a levegőbe emelkedett, aztán az oldalára fordult. A tömeg megfogyatkozott körülötte, még mindig énekeltek és kiabáltak. Mindenkit áthatott az őrjöngő elragadtatás.

Maximot hátralökdösték egy épület falához, és nekiszorították egy nedves kirakatnak. Nyakát nyújtogatva megpillantotta a sárga kocsit. Harsogó, jajgató hangot adva éppen elindult. Áttörte magát a tömegen, és eltűnt a szeme elől.

4.

Késő estére Maximnak elege lett a városból. Farkaséhes volt. Egész nap talpon volt, sok mindent látott, de szinte semmit nem értett. A beszélgetéseket hallgatva összeszedett néhány új szót, és most már felismert néhány betűt a feliratokon és plakátokon, de ez volt minden. A Fankkal történt baleset összezavarta, de mostanra már visszanyerte az önuralmát. A függetlenség nagyon fontos volt számára; nagyon hiányzott neki, amíg be volt zárva Víziló nyomorúságos szellőzésű ötödik emeleti hangyabolyába. Újra átgondolta a helyzetét, és úgy döntött, egyelőre nem tér vissza Vízilóhoz, inkább kivesz egy kis szabadságot. Igaz, az udvariasság a házigazdánk felé fontos dolog, de az információszerzés lehetősége szintén megfontolandó. Igen, az átkozottul fontos, hogy kommunikálni tudjon ezekkel az emberekkel, de talán sosem lesz rá még egy ilyen lehetősége, hogy első kézből szerezzen információkat. Tehát a kommunikáció még várhat.

A város ámulatba ejtette. Szinte odatapadt a földhöz. Minden mozgás vagy a felszínen, vagy alatta történt. Az épületek és az ég közötti határtalan teret csak füst, eső, és köd töltötte ki. A város szürke, füstös, színtelen volt. Mindenütt ugyanaz az egyhangúság. Nem az épületeiben — némelyik igazán szép volt — nem is a tömeg monoton nyüzsgésében az utcáin; nem az örökös nedvességben, sem szilárd kő- és aszfalttömegének szembetűnő élettelenségében… egyhangúsága valami mindent átfogó, alapvető tulajdonságában rejlett. Egy gigantikus óraműre hasonlított, amiben minden alkatrész különbözik, sőt minden mozog, forog, a fogaskerekek fogai összekapcsolódnak és szétválnak egyetlen, végtelen ritmusban; ahol a ritmus megváltozása csak egyet jelenthet — a szerkezet hibáját, lerobbanást, megállást. Egy különös világ, ahol semmi sem olyan, mint amit valaha is látott. Talán egy igen komplex társadalom, amit törvények sokasága kormányoz. De volt valami, amit Maxim már felfedezett magának: az alkalmazkodás. Tedd azt, amit mindenki más is tesz, ugyanúgy, mint mindenki más. És ő pontosan ezt tette. A tömegbe beleolvadva piszkos üvegtetők alatt gigantikus raktáráruházakba lépett be; a tömeggel együtt hagyta el őket, lement a föld alá, zsúfolt elektromos vonatokra préselte fel magát, és indult el velük valamerre, hihetetlen dübörgő zaj közepette; aztán, sodortatva magát a tömeggel, újra felment a felszínre, az utcákra, amik teljesen ugyanolyanok voltak, mint amiket nemrég elhagyott.

Leszállt az este, és bekapcsolódtak a magasan a föld felett felaggatott erőtlen utcai lámpák. A főbb utcák mostanra teljesen bedugultak. A tömegtől elszakadva Maxim egy félig elhagyatott, gyengén megvilágított mellékutcában találta magát. Úgy döntött, erre a napra már elege volt a városból, és megállt.

Három ragyogó aranygömböt vett észre, egy fénycsövekből kirakott villogó kék feliratot, és egy pincehelyiségbe vezető ajtót. Azt már megtanulta, hogy a három gömb olyan helyet jelent, ahol élelmet lehet szerezni. Lement néhány kicsorbult lépcsőfokon, és egy kicsi, alacsony mennyezetű helyiséget pillantott meg tucatnyi asztallal. A padlót tiszta fűrészpor borította vastag rétegben, és üvegpolcokon színjátszó folyadékokat tartalmazó palackok sorakoztak. A helyiség majdnem üres volt. A polcok előtt, a pult mögött egy fonnyadt, idősebb nő mozgott csigalassúsággal; kicsit odébb egy alacsony, de erősnek látszó, vastag, fekete bajuszos fickó üldögélt egykedvűen egy apró asztalnál.

Maxim belépett, kiválasztott egy asztalt kissé távolabb a pulttól, és leült. Az idős nő vetett felé egy pillantást, és mondott valamit rekedt, de erős hangján. A férfi kifejezéstelen arccal ránézett, aztán elfordult, felvett egy átlátszó folyadékkal telt magas poharat, és kortyolt egyet. Kinyílt egy ajtó, és fehér csipkés kötényt viselő, vonzó, fiatal lány lépett a helyiségbe. Észrevéve Maximot az asztalához ment, de ahelyett, hogy a szemébe nézett volna, mereven elnézett a feje felett. Tiszta, finom bőre volt, apró pihék a felső ajkán, és gyönyörű szürke szeme. Maxim udvariasan orra hegyéhez érintette az ujját, és bemutatkozott: — Maxim.

A lány meglepetten pillantott le rá, mintha most látná először. Olyan bájos volt, hogy Maxim önkéntelenül, szélesen elmosolyodott. Aztán a lány is mosolygott, és az orrára mutatott: — Rada.

— Jó, — mondta Maxim. — Vacsora.

A lány bólintott, és kérdezett valamit. A biztonság kedvéért Maxim is bólintott, és mosolygott.

Figyelte a távozó lányt. Karcsú, kecses alakja emlékeztette rá, hogy lám, ezen a világon is vannak gyönyörű emberek.

Az idős nő hosszan kommentálta az eseményt, aztán eltűnt a pult mögött. Maxim észrevette, hogy a bajuszos meglehetősen ellenségesen bámul rá. Talán ő maga sem tűnt különösebben barátságosnak. Annyi baj legyen…

Rada újra megjelent, egy tányérnyi gőzölgő húsos-zöldséges kását, és habzó folyadékkal telt vastag üvegkorsót szolgált fel Maximnak.

— Jó, — mondta Maxim. Az asztalra mutatva hívta, csatlakozzon hozzá.

Bárcsak leülne, és beszélgetne vele, amíg eszik. Micsoda öröm volna hallani a hangját. Szerette volna, hogy a lány tudja, kedveli őt, és örül a társaságának.

De Rada csak mosolygott, és megrázta a fejét. Mondott valamit — Maxim megértett egy szót, „ülni” — és visszament a pulthoz. Kár, gondolta Maxim. Felvette a kétágú villát, enni kezdett, és próbált megfogalmazni egy mondatot a harminc szóból, amit ismert. Egy mondatot, amivel kifejezhetné a barátságát, és vágyát a kommunikációra.

Ahogy karját a mellén keresztbe fonva a pultnak dőlt, Rada időről időre vetett rá egy-egy pillantást. Minden alkalommal, mikor tekintetük találkozott, egymásra mosolyogtak, és Maxim igencsak meglepődött, mikor Rada mosolyai egyre halványabbak, és vonakodóbbak lettek. Vegyes érzések kerítették hatalmukba. Élvezte, ha Radára nézett, de örömét elrontotta valami növekvő nyugtalanság. Örült, hogy az ételről kiderült, meglepően ízletes és tápláló, de ugyanakkor érezte a férfi nyomasztó oldalpillantásait, és a helytelenítést az idős nő tekintetében. Kortyolt egyet a korsóból. Igen, sör volt — hideg és friss, de túl erős — gondolta.

A férfi mondott valamit, és Rada odament az asztalához. Éppen mikor a fojtott hangú beszélgetés elkezdődött, egy légy támadta meg Maximot, és ő harcba szállt vele. Hatalmas, kék, és pimasz volt, úgy tűnt, mintha egyszerre tudott volna ugrani minden irányba; zümmögött és nyöszörgött, mintha szerelmet vallott volna Maximnak. Ragaszkodott hozzá, hogy osztozzon vele az asztalán és a tányérján. Sétált rajta, kóstolgatta. Makacs volt, és bőbeszédű. A kaland azzal végződött, hogy a légy beleesett a sörébe, mikor Maxim éppen rosszkor húzott belőle egyet. Finnyásan letette a korsót egy másik asztalra, és folytatta az evést. Rada visszatért, ezúttal nem mosolygott; másfelé nézett, és kérdezett valamit.

— Igen, — válaszolta Maxim, megint a biztonságra játszva. — Rada jó.

A lány leplezetlen ijedtséggel bámult rá, odament a pulthoz, és egy csészealjon kis pohár barna folyadékkal tért vissza.

— Finom! — mondta Maxim. Barátságosan, aggodalommal nézett a lányra. — Mi rossz? Rada, leülsz. Beszélsz. Muszáj beszélsz. Nem szabad elmész.

Maxim legnagyobb meglepetésére gondosan válogatott szavai nem tettek mély benyomást Radára. Az volt az érzése, a lány sírással küszködik. Suttogott valamit, és kirohant a helyiségből. Az idős asszony a pult mögött mondott néhány dühös szót. — Valami rosszat csináltam — gondolta Maxim feldúltan. — De mit? — A férfi és a nő nyilván nem szerette volna, ha Rada leül, és beszélget vele. De mivel nyilvánvalóan nem voltak sem kormányhivatalnokok, sem a törvény őrei, és mivel ő láthatóan nem sértett meg semmiféle törvényt, a legjobb az lesz, ha nem törődik ellenséges pillantásaikkal.

A férfi kiürítette a poharát, az asztal alól kivett egy vastag, lakk-fekete sétapálcát, és lassan Maxim felé sétált. Leült vele szemben, a pálcát keresztben az asztalra tette, és anélkül, hogy Maximra nézett volna, de nyilvánvalóan neki címezve, lassan és nehézkesen beszélni kezdett, sűrűn ismételgetve a „masszaraks” szót. Szavainak rosszindulatú ellenségességét furcsán tompította hanghordozásának és arckifejezésének közönyössége, és színtelen, üveges szemének üres pillantása.

— Nem értem! — felelte Maxim dühösen.

A férfi lassan felé fordította kifejezéstelen arcát, úgy látszott, mintha egyenesen keresztül nézne rajta. Lassan és tagoltan kérdezett Maximtól valamit, aztán hirtelen kirántott egy hosszú, csillogó kést a sétapálcájából. Maxim meghökkent. Nem tudván hogy mit mondjon, vagy hogy reagáljon, felkapott egy villát, és pörgetni kezdte az ujjai között. A hatás meglepő volt. A férfi székét fellökve hátraugrott. Kését maga előtt tartva, képtelen módon lekuporodott. Az idős nő fülsértően felsikított. A meglepetést kihasználva Maxim felugrott. A férfi hirtelen mellette termett. Abban a pillanatban megjelent Rada, kettőjük közé plántálta magát, és kiabálni kezdett, először a férfival, aztán Maximmal. Ettől már Maxim teljesen összezavarodott. A férfi felvette a sétabotját, a kést visszadugta a rejtekhelyére, és csendben a kijárat felé sétált. Az ajtóban megfordult, mormogott valamit, aztán eltűnt.

Rada sápadtan és remegve felemelte a felborult széket, feltörölte a barna tócsát az asztalról, és eltakarította a piszkos edényeket. Aztán visszajött, és mondott valamit Maximnak, aki szokás szerint igennel válaszolt. Reménytelen dolog volt. Rada megismételte ugyanazokat a szavakat, de ezúttal dühös hangon, habár Maxim úgy érezte, inkább volt ijedt, mint dühös. — Nem — felelte, és abban a pillanatban a nő a pult mögött úgy elkezdett ordítozni, hogy az arca is remegett belé. — Nem értem — ismerte be végül Maxim.

A nő előugrott a pult mögül, Maximhoz rohant, és lecövekelte magát előtte. Megragadta az ingénél fogva, és turkálni kezdett a zsebeiben. Maxim úgy megdöbbent, hogy nem is állt ellent, csak ismételgette: — Nem szabad! —, és panaszosan nézett Radára. Az idős nő úgy tett, mintha hirtelen sorsdöntő elhatározásra jutott volna, visszarohant a pult mögé, és megragadta a telefont.

— Fank! — mondta Maxim felindultan. — Fank fáj neki! Gyerünk! Rossz!

A feszültség hirtelen feloldódott. Rada mondott valamit az idős asszonynak, amivel meggyőzte, hogy tegye le a telefont. Az még füstölgött egy kicsit, aztán megnyugodott. Rada leültette Maximot, hozott neki egy friss korsó sört, aztán legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére csatlakozott hozzá. Egy darabig minden simán ment. Rada kérdezett, és Maxim, örömtől sugározva, válaszolt neki. — Nem értem. — Fáradtságos munkával összeállított egy másik mondatot, és kijelentette: — Eső, masszaraks, rossz, köd. — Rada nevetésben tört ki. Aztán egy másik lány érkezett, és üdvözölte őket. Rada és ő elhagyták a helyiséget, aztán egy kis idő múlva Rada visszatért, de a köténye nélkül. Élénkpiros pelerint viselt, és egy nagy kézitáska volt nála.

— Menjünk — mondta, és Maxim felugrott.

Nem tudtak rögtön elindulni. Az idős asszony megint kiabálni kezdett. Dühös volt valami miatt, követelőzött. Egy tollat és egy papírlapot lobogtatott a levegőben. Rada vitatkozott vele egy darabig, de a másik lány is odajött, és az asszony pártjára állt. Rada végül engedett. Aztán mindhárman Maxim ellen fordultak. Először ugyanazt a kérdést ismételgették, egyenként, aztán kórusban, amit Maxim természetesen nem értett. Végül Rada mindenkinek csendet parancsolt; gyengéden Maxim mellkasára bökött.

— Mak Szim?

— Maxim — javította ki a férfi.

— Max? Im?

— Maxim. Max… nem szabad. Im… nem szabad. Maxim.

Rada ujját az orra hegyéhez érintette, és azt mondta: — Rada Gaal. Maxim…

— Gaal? — kérdezte Maxim. — Gaj Gaal?

Halotti csend támadt. Mindannyian meglepődtek.

— Gaj Gaal — ismételte Maxim kitörő örömmel. — Gaj jó ember.

Hirtelen minden felbolydult, ahogy a három nő egyszerre beszélni kezdett. Rada rángatni kezdte Maximot, és kérdezett valamit. Láthatóan szörnyen érdekelte, Maxim honnan ismeri Gajt. — Gaj, Gaj, Gaj — bukkant fel többször egymás után az érthetetlen szavak áradatában.

— Masszaraks! — mondta az idős asszony, és kirobbant belőle a nevetés. A lányok csatlakoztak hozzá. Rada karon fogta Maximot, és kiléptek az esőbe.

Elsétáltak a gyengén kivilágított mellékutca végéig, és befordultak egy még homályosabb utcácskába, ahol rozoga faházak szegélyezték a rosszul összeillesztett kockakövekkel burkolt sáros utat. Aztán még kétszer befordultak. A keskeny, kanyargós utcák kihaltak voltak. Egy árva járókelőt sem láttak.

Rada eleinte élénken csacsogott, gyakran ismételgetve Gaj nevét. Maxim időnként közbeszólt, hogy igen, Gaj helyes srác, de linkoz nyelven hozzátette, hogy valaki nem üthet arcul csak úgy más embereket, hogy ez valami furcsa szokás, és hogy ő, Maxim, ezt nem érti. Ahogy az utcák, amerre jártak, egyre keskenyebbek, sötétebbek, és sárosabbak lettek, Rada csacsogása egyre gyakrabban akadt el. Néha megállt, és a sötétséget fürkészte. Maxim először azt hitte, hogy valami szárazabb utat próbál keresni, de valami mást kereshetett, mert egyenesen átsétált a pocsolyákon. Maximnak kellett szelíden eltérítenie, és szárazabb terepre vezetnie. Ha ilyet nem talált, a hóna alá nyúlva felemelte, és úgy vitte, ami, úgy tűnt, tetszett a lánynak. De örömét minden alkalommal gyorsan legyőzte a félelem.

Minél távolabb kerültek a vendéglőtől, annál inkább fokozódott a lány félelme. Maxim először megpróbált vele idegi kapcsolatot létesíteni, de mint Fanknál, itt sem járt sikerrel. Kiértek a szegénynegyedből, és egy kövezetlen, sáros útra jutottak. Jobbra véget nem érő kerítés húzódott, tetején rozsdás szögesdróttal, balra koromsötét, bűzös parlag. Rada itt már teljesen elbátortalanodott, kis híján elsírta magát. Maxim, hogy bátorságot öntsön belé, teli tüdőből énekelni kezdte a legvidámabb nótát, amit csak ismert. Ez segített egy kis ideig — amíg el nem értek a kerítés végéhez. Itt újra házak voltak, hosszúak, alacsonyak, sötét ablakokkal. A néhány utcai lámpa halványan világított, és a távolban, egy magányos boltozat alatt, egy csoport esőáztatta, didergő, összebújó figura álldogált. Rada hirtelen megállt.

Maxim karját megragadva, elcsukló hangon suttogva beszélni kezdett. Visszafelé húzta, és a férfi engedelmeskedett, azt gondolta, ettől majd jobban érzi magát a lány. Aztán mikor rájött, hogy Rada ösztönszerűen, teljes kétségbeesésében cselekszik, nem engedte magát tovább húzni.

— Gyerünk, — mondta neki gyengéden. — Gyerünk, Rada. Nem rossz. Jó.

A lány engedelmeskedett, mint egy kisgyerek. Habár Maxim nem ismerte az utat, ő vezette tovább, és hirtelen megértette, hogy Rada az ázott figuráktól fél. Meglepődött, mert egyáltalán nem tűntek veszélyesnek; átlagos bennszülöttek voltak, összehúzták magukat az esőben, és dideregtek a nedvességtől. Először ketten voltak; aztán egy harmadik és negyedik bukkant fel, ajkukról azok a parázsló narkotikumos rudacskák fityegtek.

Maxim továbbment a kihalt utcán a sárga házak sorfala között, egyenesen feléjük, és Rada egyre közelebb húzódott hozzá. A férfi karjával átfogta a vállát. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy tévedett, és Rada biztosan a hidegtől reszket, nem a félelemtől. Kétségtelenül semmi félelmetes nem volt azokban az esőáztatta alakokban. Elsétált mellettük. Kezük a zsebükbe mélyedt, és topogtak, hogy felmelegítsék magukat. Ezek a szerencsétlen, narkotikummal mérgezett emberek láthatóan tudomást sem vettek Radáról és róla, még a tekintetüket sem emelték fel, pedig olyan közel ment el mellettük, hogy halhatta beteges, szabálytalan lélegzésüket. Most, gondolta, Rada is megnyugodhat. De mikor átmentek a boltozat alatt, egy másik négyes csoport, ugyanolyan átázott és szánalomra méltó, mint az első, ugrott eléjük, és állta el az útjukat. A vezérüknél vastag sétapálca volt. Maxim felismerte mind őt, mind a sétapálcát. Az idegen volt a kávéházból.

A hámló vakolatú boltozat tetejéről egy csupasz villanyégő lógott, himbálózva a huzattól. A falakat penész borította, lábuk alatt a töredezett betonon sáros lábnyomok sora éktelenkedett. Hátulról csoszogó léptek zaja hallatszott. Maxim megfordult. Az első négy alak utolérte őket. Levegő után kapkodtak, eldobálták visszataszító narkotikus rudacskáikat. Rada fojtott hangon felsikoltott, és elengedte a kezét. Maximot körbefogták, és nekinyomták a falnak. Látta, hogy ketten tartják Radát a karjánál fogva. A sétapálcás odament hozzá, és jobbját megfontolt lassúsággal felemelve arcul ütötte a lányt.

Maxim minden realitásérzékét elvesztette. Valami kattant az agyában, és az emberek eltűntek. Csak ő volt, és Rada, senki más. Körülöttük veszedelmes állatok tipródtak esetlenül a sárban. A város, a boltív, a csupasz villanykörte — mind eltűntek. Számára csak Óz Földjének átjárhatatlan hegyvidéke volt — a Pandorán. És egy barlang, a csapda, amit a csupasz majmok állítottak. Sápadt, sárga, apatikus hold kukucskál be a barlangba. Harcolnia kell az életéért. És ő harcolt, ahogy egykor harcolt, ott, a Pandorán.

Az idő engedelmesen lelassult. A másodpercek órákká váltak, és ő egyetlen másodpercnyi idő alatt több mozdulatot tudott végrehajtani, több ütést tudott bevinni, és egyszerre tudta minden ellenfelét szemmel tartani. Az állatok nem voltak igazán fürgék. Ők csak másfajta fenevadakkal szoktak marakodni. Nem volt rá elég idejük, hogy rájöjjenek: rossz áldozatot választottak maguknak, és bölcsebb lett volna, ha elmenekülnek. Megpróbáltak harcolni. Maxim elkapta az egyik állat állkapcsát, felrántotta erőtlen fejét, és tenyere élével sápadt, lüktető torkára csapott. Azonnal a következő felé fordult, megragadta, megrántotta, megütötte a bűzös ragadozó leheletek felhőjében, a barlang visszhangzó csendjében, a sárga, csöpögős félhomályban. Piszkos, görbe karmok téptek a nyakába és csúsztak le róla; sárga agyarak mélyedtek a vállába, és fordultak ki belőle.

Aztán egyedül maradt. A vezér a bunkósbotjával a barlang kijárata felé rohant, mert neki, mint minden vezérnek, voltak a leggyorsabb reflexei, és ő volt az első, aki felfogta, hogy mi történt. Egy pillanatig Maxim szánalmat érzett iránta: látszólag olyan lassan reagált… a másodpercek tovább nyújtóztak, és a fürge vezér a lábát is alig mozdíthatta, mikor Maxim, átsurranva a másodpercek között, utolérte. Futtában ütötte le, és állította meg.

Az idő újra visszatért normális folyásába: a barlang most boltív volt; a hold csupasz villanykörte; és a pandorai Óz Földje rejtélyes város egy rejtélyes bolygón. Még a Pandoránál is rejtélyesebben.

Maxim csak állt ott, pihent. A vezér fájdalmasan odébb mászott a földön. Maxim sebesült vállából vér szivárgott. Rada zokogva megfogta a kezét, és tenyerével végigsimította nedves arcát. Maxim körülnézett; testek hevertek zsákként a piszkos betonon. Gépiesen megszámolta őket. Hat, beszámítva a vezért is; kettőnek, gondolta, sikerült elmenekülni. Rada érintése leírhatatlan örömmel töltötte el, tudta, hogy helyesen cselekedett; megtette, amit tennie kellett. Nem többet, nem kevesebbet. Nem törődött a menekülők üldözésével, habár könnyen utolérhette volna őket. Még most is hallotta cipősarkuk kopogását az utca végéről.

Azok, akiknek nem sikerült elmenekülniük, a földön feküdtek; néhányan halálukon voltak, néhányan már meghaltak. Ezek, jött rá, szintén emberek voltak, nem majmok vagy páncélos farkasok, habár leheletük áporodott volt, kezük piszkos, gondolataik visszataszítóak és vérgőzösek. Valami megbánásfélét érzett, megértette, hogy elvesztett valamit, valami szépet és tisztát, egy részt a lelkéből, és rájött, hogy a régi Maxim mindörökre eltűnt. A veszteség ellenére úgy érezte, valami különös büszkeség kavarog benne.

— Gyere, Maxim — mondta Rada csendesen.

Maxim engedelmesen követte.

— Röviden, hagyta kicsúszni a kezei közül.

— Mit tehettem volna? Tudja, hogy van ez.

— A fenébe, Fank. Egyáltalán semmit sem kellett volna tennie. Csak annyit, hogy visz magával egy sofőrt.

— Rendben, ez az én hibám volt. De ki gondolta volna…

— Jó, elég. Milyen intézkedéseket tett?

— Rögtön amint elengedtek, telefonáltam Megunak. Megu semmit sem tudott róla. Ha visszatér, azt Megu rögtön tudatni fogja velem. Aztán minden elmegyógyintézetet ellenőrzés alá helyeztem. Nem juthat messzire. Olyan feltűnő, mint szálka a gyulladt hüvelykujjban.

— És?

— Riasztottam az embereinket a rendőrségnél. Utasítottam őket, hogy nyomozzanak le minden ügyet, még a közlekedési szabálysértéseket is. Nincsenek papírjai. Informálnak róla, ha bárkit letartóztatnak, akinek nincsenek papírjai. Nem tudna elrejtőzni, akkor sem, ha akarna. Csak két vagy három nap kérdése. Sima ügy.

— Sima, azt mondja? Mi lehetett volna simább, mint fogni egy kocsit, átmenni vele a telecenterbe, és átfuvarozni ide azt az embert? De maga még ezt sem tudta elintézni.

— Jó, ez az én hibám. De a véletlenek ilyen egybeesése…

— Elegem van a véletlenekből. Tényleg azt hiszi, hogy az az ember őrült?

— Nehéz lenne megmondani. Sokkal inkább egy vadember. Mint egy jólöltözött, jólfésült vadember a hegyekből. De könnyen el tudnék képzelni olyan szituációt, amiben úgy viselkedne, mint egy holdkóros. Aztán ott van az az idióta mosolya, a hülye szövege. Tisztára bolond.

— Természetesen. Maga megtette a szükséges lépéseket. De van itt még valami, Fank. Vegye fel a kapcsolatot az alvilággal.

— Nem értem, mi dolga lehetne egy vadembernek az alvilággal.

— Egész csomó van belőlük az alvilágban. Ne tegyen fel hülye kérdéseket… csak tegye azt, amit mondok magának. Ha megint elveszíti, kirúgom.

— Nem fog még egyszer előfordulni.

— Jól van. Van még valamije számomra?