Harmadik rész: A terrorista

9.

— Itt várjon — suttogta a kísérője, és eltűnt a bokrok között. Maxim leült egy tuskóra a tisztás közepén, kezét mélyen vászonnadrágja zsebébe fúrta, és várt. Az erdő öreg volt, fojtogatta az aljnövényzet. Az ősöreg tuskók rothadó penész szagát árasztották. Maxim didergett a nedvességtől. Gyengének érezte magát, inkább a napon üldögélt volna, hogy átmelegíthesse a vállát.

Valaki volt a közeli bozótban, de Maxim nem vett róla tudomást. Habár attól a pillanattól fogva követték, hogy elhagyta a falut, ő nem törődött velük. Furcsa is lenne, ha rögtön elhitték volna a történetét.

Túlméretezett, foltos blúzt viselő kislány jött be oldalról a tisztásra, kezében kosárral. Amint elment mellette, szemét Maximra szegezte, úgy botladozott végig a magas fűben. Egy mókusszerű állat rohant át a bokrokon, felugrott egy fára, lenézett, megriadt, és eltűnt. Csend volt, leszámítva egy a tavon gyékényt vágó gép távoli, szabálytalan csattogását.

Az ember a bozótban nem tágított. Az érzés, hogy figyelik, kellemetlen volt, de hozzá kellett szoknia. Ezzel mostantól fogva számolnia kell. A lakott sziget ellene fordult: az egyik csapat lőtt rá, a másik nem bízott benne. Maxim elbóbiskolt. Mostanában képes volt a legalkalmatlanabb időpontokban elszundítani. Elaludt, felébredt, aztán elaludt megint. Rájött, hogy a teste jobban tudja, mire van szüksége, ezért nem küzdött ellene. Majd elmúlik.

Léptek zizegését hallotta, és a kísérője hangját: — Kövessen.

Maxim felállt, és követte. Mélyen bementek az erdőbe, ide-oda kanyarogtak, köröket és bonyolult hurkokat írtak le, miközben fokozatosan közeledtek egy helyhez, ami valójában igen közel volt a tisztáshoz. A kísérő végül úgy döntött, hogy már eléggé összezavarta Maximot, és lerövidítette az utat valamiféle kidőlt fákon át. Jókora zajt csapott, mint egy városlakó, aki nem szokott hozzá az erdőben járáshoz, ezért Maxim már nem hallotta a mögöttük lopakodó ember lépteit.

Mikor túljutottak a kidőlt fákon, Maxim egy rétet, és egy bedeszkázott ablakú, düledező rönkházat pillantott meg. A rétet magas fű borította, de Maxim mind friss, mind régi csapásokat megfigyelt rajta. Bárki is járt ide, óvatos volt, próbálta minden alkalommal más úton megközelíteni a kunyhót. Beléptek a sötét, dohos helyiségbe. A kísérő felemelt egy csapóajtót, és azt mondta: — Erre. Óvatosan. — Maxim a sötétben lement a falépcsőn.

A pince meleg volt, és száraz. Néhány ember ült egy fa asztal körül, és szemüket meresztve próbálták kivenni Maxim körvonalait a sötétben. A frissen eloltott gyertya szaga azt jelezte Maximnak, nem akarják, hogy lássa az arcukat. Csak kettőt ismert fel közülük: Ordit, Illi Tader lányát, és Memo Gramenut, aki a lépcsőnél ült, térdén egy gépfegyverrel. Fent a csapóajtó becsukódott.

— Kicsoda maga? — kérdezte valaki. — Beszéljen magáról.

— Leülhetek? — kérdezte Maxim.

— Igen, természetesen. Jöjjön ide, erre, felém. Van itt egy pad.

Maxim leült az asztalhoz, és körbepillantott. Négy ember ült az asztal körül. Szürkén és életlenül látszottak, mint egy nagyon régi fényképen. A jobbján Ordi ült. A vele szemben ülő széles vállú férfi, aki zavaróan emlékeztetett Csacsu kapitányra, megszólalt. — Beszéljen nekünk magáról — ismételte.

Maxim felsóhajtott. Irtózott a gondolattól, hogy egy rakás hazugsággal kell bemutatkoznia, de nem volt más választása.

— Semmit sem tudok a múltamról — magyarázta. — Azt mondják, a hegyekből jöttem. Lehet. Nem emlékszem. A nevem Maxim. A családnevem Kammerer. A Légióban Mak Szim volt a nevem. A legrégebbi emlékem az, hogy letartóztattak egy erdőben, közel a Kék Kígyó folyóhoz.

A hazugságoknak ezzel vége volt, a többi már könnyebben ment. Elmondta nekik a történetét, próbálta rövidre fogni, de nem átugorni a fontos részeket.

— Bevezettem őket a kőfejtőbe, olyan messzire, amennyire csak lehetett, mondtam, hogy fussanak, és nem siettem el az utat visszafelé. Aztán a kapitány lelőtt. Aznap éjjel tértem magamhoz, kivergődtem a kőbányából, és egy legelőre jutottam. Nappal elrejtőztem a bokrok között, és aludtam; éjjel odakúsztam a tehenekhez, és ittam egy kevés tejet. Néhány nap után jobban éreztem magam. Kölcsönöztem néhány rongyot a pásztoroktól, elmentem Kacsafalvára, és ott megtaláltam Illi Tadert. A többit tudják.

Hosszú szünet következett. Aztán egy közömbös arcú, vállig érő hajú férfi szólalt meg. — Nem értem, miért nem emlékszik a múltjára. Hihetetlennek tartom. Szeretném hallani a doktor véleményét.

— Van ilyen, — magyarázta a doktor, egy elcsigázott kinézetű, vékony férfi. Nyilván idegesítette, hogy nem dohányozhat, egy pipát forgatott a kezében.

— Miért nem menekült el a foglyokkal? — kérdezte Szélesvállú.

— Gaj még ott maradt. Azt reméltem, eljön majd velem. — Maxim szünetet tartott, felidézte magában Gaj sápadt, rémült arcát, a kapitány gyűlölettel telt szemeit, az égő, nyilalló fájdalmat a mellében és a hasában, lelki sebeit, a tehetetlenség érzését. — Természetesen hülyeség volt tőlem azt hinni, hogy velem jön — tette hozzá. — De akkor ezt nem értettem.

— Részt vett a Légió akcióiban? — kérdezte Memo.

— Erről már beszéltem maguknak.

— Mondja el újra!

— Csak egyetlen akcióban vettem részt, mikor Ketsefet, Ordit, magát, és két másikat, akik nem fedték fel a kilétüket, elkapták. Egyiküknek műkeze volt.

— A kapitánya bizonyára nagyon sietett. Ezt mivel magyarázza? Mielőtt egy jelöltet alávetnek a vérpróbának, részt kell vennie legalább három akcióban.

— Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem bízott bennem. Azt sem értem, miért engem küldött, hogy lőjem…

— Miért lőtt magára?

— Azt hiszem, megijedt. El akartam venni a fegyverét.

— Nem értem — mondta a hosszú hajú férfi. — Nem bízott magában, tehát hogy próbára tegye, elküldte, hogy kivégezze…

— Hagyd el, Erdész, — mondta Memo, — ez csak üres duma. Szavakkal semmire sem megyünk. Doktor, a maga helyében én megvizsgálnám. Van valami zűrös a történetében.

— Sötétben nem tudom megvizsgálni — mondta a doktor.

— Gyújtsa meg a gyertyát — javasolta Maxim. — Én egyébként látom magát.

Egy pillanatra halotti csend támadt. Aztán Szélesvállú megkérdezte: — Hogy érti… maga lát minket?

Maxim megvonta a vállát. — Látok a sötétben.

— Lószart! — kiáltott fel Memo. — Ha lát, mondja meg, mit csinálok most.

Maxim megfordult.

— Rám céloz a karabélyával. Vagyis azt hiszi, hogy rám, de valójában a doktorra céloz. Maga Memo Gramenu. Megismerem. Van egy horzsolás a jobb arcán, ami azelőtt nem volt ott.

— Noctalopia — motyogta a doktor. — Csináljunk egy kis világosságot. Micsoda hülyeség. Ő lát minket, de mi nem látjuk őt. — Gyufa után tapogatózott.

— Igen, — mondta Memo, — ez tényleg hülyeség. Vagy úgy megy el innen, mint egy közülünk, vagy nem megy el sehogy.

— Szabad? — Maxim kinyújtotta a kezét, elvette a gyufát a doktortól, és meggyújtotta a gyertyát.

A szokatlan fénytől mindenki hunyorogni kezdett. A doktor gyorsan meggyújtotta a pipáját.

— Vetkőzzön le! — parancsolta.

Maxim a feje fölött lehúzta vászoningét. Mindenki a mellkasát bámulta. A doktor felállt, és odament Maximhoz. Különböző irányokba forgatta, és megtapogatta erős, hűvös ujjaival. Csend volt. Aztán a hosszú hajú jóindulatúan megjegyezte: — Jóvágású gyerek. A fiam is… ilyen volt.

Senki nem válaszolt. A férfi nehézkesen felállt, matatott valamit a szoba sarkában, aztán egy demizsont tett le az asztalra. Három bögrét állított köréje.

— Majd felváltva iszunk. Ha valaki éhes, van sajt és kenyér.

— Várjon, Erdész — mondta Szélesvállú. — Tolja félre azt a demizsont. Nem látok tőle. Nos, mit a helyzet, doktor?

A doktor hűvös ujjait még egyszer végigfuttatta Maxim testén, és dohányfüstbe burkolózva leült.

— Töltsön, Erdész! — mondta. — Az ilyesmi italért kiált. Öltözzön fel — mondta Maximnak. — És ne vigyorogjon, mint egy madárijesztő. Lenne néhány kérdésem magához.

Maxim felöltözött. A doktor kortyolt egyet a bögréből, és megkérdezte: — Hogy mondta, mikor lőtték meg?

— Negyvenhét nappal ezelőtt.

— Mit is mondott, mivel?

— Pisztollyal. Egy katonai pisztollyal.

A doktor kortyolt még egyet, és Szélesvállúhoz fordult:

— Lefogadom, ezt a kemény legényt egy katonai pisztollyal lőtték le, nagyon közelről. De nem negyvenhét nappal ezelőtt. Legalább száznegyvenhét napja. Hol vannak a golyók? — fordult Maximhoz váratlanul.

— A testem kilökte őket. Eldobtam.

— Figyeljen csak, hogy is hívják… Mak! Maga hazudik. Mondja meg az igazat!

Maxim beharapta az ajkát.

— Az igazat mondtam. Magának fogalma sincs, milyen gyorsan gyógyulnak nálunk a sebek. — Szünetet tartott. — Könnyen be tudom bizonyítani. Vágja el a kezemet. Ha nem mély a seb, tíz-tizenöt percen belül be fog gyógyulni.

— Ez igaz, — mondta Ordi, aki most szólalt meg először. — Én magam láttam. Krumplit hámozott, és elvágta az ujját. Fél órával később csak egy fehér heg látszott, és másnapra nyoma sem maradt. Én hittem neki, mikor azt mondta, a hegyekből való. Gel szokott mesélni a hegyvidéki népi gyógyászatról. Ott tudják, hogy kell a sebeket gyógyítani.

— Ugyan már, a hegyvidéki gyógymódok. — A doktor füstfelhőket eregetett. — Jól van, mondjuk, hogy létezik hegyvidéki népi gyógyászat. De egy elvágott ujj, az egy dolog, de hét golyó, közvetlen közelről, az már más. Ezen a fiatalemberen hét lyuk van; ezek közül legalább négy halálos lett volna.

— Mi a fenéről beszél?! — Szélesvállú hitetlenkedve rázta a fejét.

— Jobb, ha elhiszi — mondta a doktor. — Egy golyó a szívébe, egy a gerincébe, kettő a májába. Ehhez még adja hozzá a nagy vérveszteséget, és az elkerülhetetlen vérmérgezést. Plusz a kezelés minden jelének teljes hiányát. Masszaraks, egy golyó a szívébe elég lett volna, hogy megölje.

— Magyarázza meg. — Szélesvállú Maxim felé fordult.

— A doktor téved. Ami a lövéseket illeti, a diagnózisa korrekt, de téved; számunkra ezek a sérülések nem halálosak. Nos, ha a kapitány a fejemre lőtt volna… de nem tette. Doktor, magának fogalma sincs, milyen ellenálló a szív, vagy a máj.

— Igaz — mondta a doktor.

— Egyet már tudok — mondta Szélesvállú. — Azok aligha küldtek volna hozzánk ilyen rosszul felkészített alakot. Nagyon jól tudják, hogy van orvosunk.

Hosszú szünet következett. Maxim türelmesen várakozott. — Én a helyükben elhinnék egy ilyen történetet? Azt hiszem, igen. Én túl hiszékeny vagyok ennek a világnak a lakóihoz képest. Ámbár, el kell hogy ismerjem, már nem annyira, mint azelőtt voltam. Vegyük például ezt a Memo cimborát. Nem kedvelem a fickót. Valójában a saját árnyékától is megijed. Itt ül a bajtársai között, térdén egy gépfegyverrel. Alighanem tőlem is fél. Attól tart, hogy megint elkapom a fegyverét, és kificamítom az ujjait. Nos, lehet, hogy igaza van. Az ördögbe, senkinek sem fogom megengedni még egyszer, hogy rám lőjön. — Visszaemlékezett arra a fagyos éjszakára a kőfejtőben, a foszforeszkáló, élettelen égre, és a hideg, ragacsos pocsolyára, amiben feküdt. — Nem, ebből elég volt. Mostantól én fogok lőni.

— Én hiszek neki — mondta Ordi váratlanul. — Amit mond, annak nincs értelme, de csak azért, mert ő egy rendkívüli ember. Képtelenség kitalálni egy ilyen történetet, mint az övé: túl hihetetlen lenne. Ha nem hinnék neki, rögtön lelőttem volna, miután meghallgattam a történetét. Talán őrült. Az lehet. De nem provokátor. Én vele vagyok — tette hozzá.

— Elég volt, Csibe — mondta a széles vállú. — Maradj csendben egy kicsit. — Maximhoz fordult. — Megvizsgálta a Közegészségügyi Minisztérium bizottsága?

— Igen, meg.

— És igazolták?

— Természetesen.

— Korlátozás nélkül?

— A kártyán csak annyi volt, „Igazolva”.

— Mi a véleménye a Harcos Légióról?

— Azt hiszem, csak egy lélektelen fegyver mások, valószínűleg a Mindenható Teremtők kezében. De sok dolog van még, amit nem értek ezzel kapcsolatban.

— Mi a véleménye a Mindenható Teremtőkről?

— Azt hiszem, ők egy katonai diktatúra uralkodó klikkje. Nem válogatnak az eszközökben, de nem vagyok tisztában a céljaikkal.

— És mi a véleménye a degenekről?

— Azt hiszem, ez egy rossz kifejezés. Szerintem maguk összeesküvők. A céljaikat nem egészen értem. De kedvelem azokat, akikkel találkoztam. Mindegyikük tisztességesnek tűnt, és — hogy is mondjam — tudatosan cselekvőnek.

— Rendben, — mondta Szélesvállú, — és mi a helyzet a fájdalommal? Magának van?

— Az a hasogató fejfájás? Nem, soha.

— Miért faggatja erről? — kérdezte az erdész. — Ha lett volna neki, most nem ülne itt.

— Pontosan ez az, amit tudni akarok. Miért van itt? — Szélesvállú Maximhoz fordult. — Miért jött hozzánk? Velünk akar harcolni?

Maxim a fejét rázta.

— Azt nem mondanám. Nem lenne igaz. Meg akarom tudni, mi itt a helyzet. Momentán inkább magukkal tartanék, mint amazokkal. De magukról is nagyon keveset tudok.

A kihallgatói összenéztek.

— Mi nem így dolgozunk, barátocskám — mondta az erdész. — Mi úgy csináljuk: vagy közénk tartozol, és jössz harcolni, vagy nem. Ebben az esetben, akkor mi… tudod, mire gondolok. Ahova mondtad, hogy kellett volna. A fejedbe, ugye?

A doktor sóhajtott, és a padhoz ütögetve kiürítette a pipáját.

— Szokatlan, és bonyolult eset. Lenne egy javaslatom. Hagyjuk, hadd kérdezzen. Vannak kérdései, nem igaz, Mak?

— Azért vagyok itt.

— Egy egész csomó kérdése van — vigyorodott el Ordi. — Anyámnak egy perc nyugtot sem hagyott. És engem is folyton nyaggatott.

— Akkor rajta — mondta Szélesvállú. — Hallgatjuk.

— Kik azok a Mindenható Teremtők, és mit akarnak? — kezdte Maxim.

— A Teremtők — felelte a doktor — a legügyesebb intrikusok egy anonim csoportja a pénzügyek, a politika, és a katonaság köreiből. Két céljuk van. A fő céljuk a hatalom megtartása, a másodlagos céljuk pedig, hogy maximális hasznot húzzanak ebből a hatalomból. Mind tolvajok, paráznák, szadisták. És mind hataloméhesek. Elég ennyi?

— Mi a gazdasági programjuk? — kérdezte Maxim. — Az ideológiájuk? A hatalmuk bázisa? Kinek a támogatására számíthatnak?

A többiek megint összenéztek. Az erdész tátott szájjal bámult Maximra.

— Gazdasági program? — mondta a doktor. — Túl sokat vár tőlünk. Nem vagyunk elméleti szakemberek. Mi gyakorlatiasak vagyunk. Számunkra a legfontosabb az, hogy ezek el akarnak pusztítani minket. Mi szó szerint az életünkért harcolunk. — Kezdte megtömni a pipáját.

— Senkit nem állt szándékomban megbántani. Én csak próbálom megérteni… — El kellett volna magyaráznia nekik a történelmi szükségszerűség elméletét, de a nyelvükből hiányoztak a szükséges szavak. — Mi az, amit maguk akarnak? A túlélésért való harcon túl mik a céljaik? És kik maguk?

— Hadd válaszoljak én neki — mondta hirtelen az erdész. — Hadd mondjam el neki. Barátocskám, nem tudom, nálatok hegylakóknál hogy van ez, de azt el tudom mondani neked, hogy a mi vidékünkön hogy éreznek az emberek. Mi élni akarunk, szeretjük az életet. És te azt kérdezed, mi mást akarunk? Nekem ennyi elég. Azt hiszed, ez olyan kevés? Ó, tudom, te egy bátor ember vagy. De próbálj csak egy pincében bujkálni, távol az otthonodtól, a feleségedtől és a családodtól, mikor mindenki elfordult tőled. Elmész te a fenébe!

— Nyugodjon meg, Erdész — mondta Szélesvállú.

— Nem én! Szép kis alak, jössz itt nekem mindenféle dumával a társadalomról meg gazdasági programokról…

— Nyugi, papa — mondta a doktor. — Ne húzd fel magad. Láthatod, ez a fiú semmit nem ért. — Maximhoz fordult. — A mozgalmunk meglehetősen heterogén. Nincs egységes politikai programunk — ez nem is lehetséges. Mi megöljük őket, mert ők megölnek minket. Ezt meg kell értenie. Mi mindnyájan elítélt emberek vagyunk, kevés a reményünk a túlélésre. Számunkra a biológia háttérbe szorítja a politikát. Fő célunk az életben maradás. Arra nincs időnk, hogy az elméleti alapok miatt aggódjunk. Tehát ha maga itt valami szociális programmal akar előrukkolni, abból semmi jó sem fog kisülni.

— De mi van e mögött az egész mögött? Miért akarják elpusztítani magukat? — kérdezte Maxim.

— Minket degeneráltaknak bélyegeztek. Senki sem emlékszik rá, hogyan kezdődött. De a Teremtők nyernek valamit a kiirtásunkkal: elterelik az emberek figyelmét a belpolitikai problémákról, a pénzügyi korrupcióról, a lőszerek eladásából és az ABR-tornyok építéséből származó óriási profitról.

— Ennek már van valami értelme — mondta Maxim. — Tehát a pénz a mozgatórugó. Ez azt jelenti, hogy a Teremtők a pénzügyi körök érdekeit szolgálják. És még kit védelmeznek?

— Nem, ők nem szolgálnak vagy védelmeznek senkit. A Teremtők maguk a pénzügyi körök. Ők a minden. És ugyanakkor semmik is, mert névtelenek, és folyton irtják egymást… Beszélnie kéne a Vadkannal — javasolta a doktor Szélesvállúnak. — Vele jól megértenék egymást.

— Jó, beszélni fogok a Vadkannal a Teremtőkról. De most…

— Késő — mondta Memo dühösen. — Vadkant lelőtték.

— A félkarú — magyarázta Ordi. — Igen, magának tudnia kellene róla.

— Tudom — mondta Maxim. — De nem lőtték le. Átnevelő táborba küldték, száműzetésbe.

— Lehetetlen! — kiáltott fel Szélesvállú. — Vadkant?

— Igen — felelte Maxim. — Gel Ketsefet halálra ítélték. Vadkant száműzetésre. A másik pasast, aki nem árulta el a nevét — a civil magával vitte. Talán a kémelhárításra.

— Megint hosszú csend következett. A doktor az italát kortyolgatta. Szélesvállú csendesen ült. Az erdész sóhajtozott, együttérzően nézett Ordira. A nő az asztalt bámulta, ajkait keményen összeszorította. Ez veszélyes téma volt, Maxim sajnálta, hogy előhozakodott vele. Mindenkit megrázott, kivéve Memót, aki inkább riadtnak tűnt, mint feldúltnak. — Egy ilyen embernek nem kellene gépfegyvert adni — gondolta Maxim. — Mindannyiunkat lelőhetne.

— Nos akkor, — mondta Szélesvállú, — van még kérdése?

— Sok kérdésem van még. De attól félek, tapintatlanságnak tűnnének.

— Halljuk.

— Jó, akkor a következő: Mi bajuk az ABR-tornyokkal? Azok miért zavarják magukat?

Gúnyos nevetés volt a válasz.

— Ezt az ostobát! — fakadt ki az erdész. — Rendben, ő az okát akarja tudni, az elméleti alapokat. Mondjuk el neki.

— Azok nem ABR-tornyok — magyarázta a doktor. — Ez a mi végzetünk. Kitaláltak egy sugárzást, amit arra használnak, hogy 'degeneráltakat' állítsanak elő vele. A legtöbb ember, mint például maga is, teljesen immúnis erre a sugárzásra, de bizonyos fiziológiai sajátosságaik folytán egy szerencsétlen kisebbség kínzó fájdalmat érzékel a hatására. Egyesek el tudják viselni a fájdalmat, mások nem, és sikoltoznak tőle; egyharmaduk elveszti az öntudatát; egynegyedük megőrül, vagy meghal. A tornyok sugárcsapást továbbítanak országszerte, naponta kétszer. Amíg mi az utcákon fekszünk, tehetetlenül a fájdalomtól, ők elkapnak minket, és letartóztatnak. A járőrkocsikon rövid hatótávolságú sugárzók is vannak. Ráadásul léteznek önmaguktól bekapcsolódó berendezések, és véletlenszerű éjszakai sugárcsapások. Nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetnénk előle. Nincs ellene védelem. Megőrülünk tőle, saját magunkat lőjük le, mindenféle értelmetlen dolgokat művelünk kétségbeesésünkben. Ki fogunk halni.

A doktor elhallgatott, megfogta a bögrét, és kiürítette. Arca rángatózott, miközben dühösen szívta a pipáját.

— Nincs értelme elmagyarázni neki — mondta hirtelen Memo. — A leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit jelent így élni — minden nap a következő sugárcsapásra várni.

— Nos — szólalt meg Szélesvállú — ebben az esetben nincs több megbeszélnivalónk. Ordi kiállt mellette. Ki van még vele, és ki ellenzi?

— Meg akarom magyarázni, miért támogatom — mondta Ordi. — Mindenek előtt, én hiszek neki. Ezt már mondtam, és talán nem is olyan lényeges, mert csak rám tartozik. De ez az ember olyan képességekkel rendelkezik, ami mindannyiunk számára hasznos lehet. Meg tudja gyógyítani nem csak a saját, de mások sebeit is. Nem akarom megbántani, doktor, de sokkal jobban, mint maga.

— Az én szakterületem a törvényszéki orvostan — szipákolt a doktor.

— De ez még nem minden — folytatta Ordi. — Tudja, hogy lehet megszüntetni a fájdalmat.

— Hogyan? — kérdezte az erdész.

— Nem tudom, hogy csinálja. Megmasszírozza az ember halántékát, suttog valamit, és a fájdalom elmúlik. Nekem kétszer volt sugárzási rohamom anyám házában, és ő mindkétszer segített rajtam. Először nem túl sokat, de nem vesztettem el az eszméletemet, mint máskor szoktam. És másodszorra egyáltalán semmi fájdalmat nem éreztem.

A hangulat hirtelen megváltozott a szobában. Néhány perccel azelőtt még Maxim bírái voltak ott, hogy eldöntsék, éljen-e, vagy meghaljon. Most a bírák eltűntek, és a helyükön elkínzott, halálra szánt emberek ültek, akik hirtelen egy halvány reménysugarat pillantottak meg. Reménykedve nézték, mintha ő itt és most el tudná űzni azt a lidércnyomást, ami éjjel-nappal, a nap minden percben gyötörte őket, évek óta folyamatosan. — Nos — gondolta Maxim — itt legalább gyógyítanom kell majd, nem ölni. — De ez a gondolat valahogy nem nyugtatta meg. — Azok a tornyok… micsoda beteges ötlet. Csak egy szadista találhatta ki őket.

— Tényleg képes rá? — kérdezte a doktor.

— Mire?

— Hogy megszüntesse a fájdalmat.

— A fájdalmat? Igen.

— Hogyan?

— Ezt nem tudnám elmagyarázni magának. A nyelvükben nincsenek meg a szükséges szavak, és nem tudnak eleget. De van itt valami, amit nem értek: nincs semmiféle fájdalomcsillapító gyógyszerük?

— Semmi. Csak a halálos dózis nyújtana valami enyhülést.

— Figyeljen, — mondta Maxim, — szívesen megpróbálok segíteni magukon, de ez igazából nem megoldás! Tömegesen alkalmazható gyógyszert kell kifejleszteni. Vannak vegyészeik?

— Van itt minden, — mondta Szélesvállú, — de ezt a problémát nem lehet ilyen egyszerűen megoldani. Ha lehetne, az államügyész nem szenvedne ettől a szörnyű fájdalomtól. Higgye el, ő átkozottul hamar rátenné a kezét arra a gyógyszerre. De ő minden sugárcsapás előtt leissza magát, és belecsobban egy kád forró vízbe.

Maxim meghökkent. — Az államügyész degen?

— Azt beszélik — felelte Szélesvállú hűvösen. — De kezdünk eltérni a tárgytól. Befejezted, Csibe? Akar még valaki hozzászólni?

— Egy pillanat, Tábornok — mondta az erdész Szélesvállúnak. — Ez azt jelenti, hogy ez az ember lehetne a megmentőnk? — Maximhoz fordult. — El tudnád mulasztani a fájdalmamat? Bajtársak, ez az ember olyan értékes, hogy én ki sem engedném ebből a pincéből. A fájdalmaim már elviselhetetlenek, képtelen vagyok tovább tűrni. Talán tényleg kitalálhat valami szert, nem igaz? Nem, bajtársak, egy ilyen embert úgy kellene őrizni, mint a kincset.

— Tehát te mellette vagy — mondta Tábornok.

— Mi az hogy! Ha valaki csak egy ujjal is…

— Megértettük. És maga, doktor?

— Én mindenképpen vele vagyok. Akár gyógyít, akár nem. — A doktor belefújt a pipájába. — Ugyanaz a benyomásom, mint Csibének. Habár a fiú még nem tartozik közénk, de nem állhat máshova. Hozzájuk semmiképpen. Ahhoz túl okos.

— Rendben — mondta Tábornok. — És maga, Patás?

— Én mellette vagyok — mondta Memo. — A hasznunkra lehet.

— Nos, — mondta Tábornok, — akkor én szintén mellette vagyok. Nagyon örülök, Mak. Igazán bántott volna, ha úgy alakul, hogy meg kell szabadulnunk magától. — Az órájára nézett. — Gyerünk — mondta. — Rögtön itt a sugárcsapás, és Maknak lehetősége lesz rá, hogy megmutassa a képességeit. Erdész, tölts neki egy kis sört, és adj neki a sajtodból is. Patás, menjen, váltsa le Zöldséget. Nem evett reggel óta.

10.

Tábornok egy akció előtti utolsó eligazítást tartott a Kétfejű Ló kastélynál. Ez egy a háború alatt lerombolt régi múzeum maradványa volt a városon kívül. Repkénnyel és fűvel benőtt, elvadult, magányos hely. A városlakók sosem látogatták a közeli maláriás mocsár miatt, és mert a helyi lakosság körében az a hír járta, hogy banditák és tolvajok búvóhelye. Maxim gyalogosan érkezett Ordi társaságában; Zöldség a motorbiciklijén Erdésszel. Tábornok és Patás Memo egy vízelvezető csatornában vártak rájuk, ami egyenesen a mocsárba vezetett. A Tábornok dohányzott, Memo pedig dühösen hessegette a szúnyogokat valami illatosított pálcikákkal.

— Elhoztad? — kérdezte Erdészt.

— Persze. — Erdész előhúzott a zsebéből egy tubus rovarriasztót.

Mindenki bekente magát, és Tábornok elkezdte az eligazítást.

Memo kiterített egy térképet, és újra végigvették az egész akciótervet, habár már mindenki fejből tudta. Éjjel 12:00 és 1:00 között a csoport négy irányból odakúszik a szögesdrót kordonhoz, és elhelyezik a hosszú drótakadály-robbantó tölteteket. Erdész és Memo egyedül dolgozik, északról és nyugatról támadnak. Tábornok és Ordi együtt mennek, kelet felől. Maxim és Zöldség délről jön. A töltetek egyszerre robbannak majd, pontosan 1:00-kor. Tábornok, Zöldség, Memo, és Erdész átrohannak a szögesdrótba robbantott réseken, és gránátot hajítanak az őrházra. Amint a tüzelés az őrházból megszűnik vagy elcsendesedik, Maxim és Ordi mágneses aknákkal odafutnak a toronyhoz, és elhelyezik őket, miután két további gránátot dobtak az őrházra, hogy biztosan elintézzék őket. Aztán meggyújtják a kanócokat, összeszedik a sebesülteket — csak a sebesülteket! — és irány kelet, az erdőn át, a falu felé. Pici ott fogja várni őket egy motorbiciklivel. A súlyos sérülteket felteszik a motorra; a könnyebben sebesültek gyalog menekülnek majd. Erdész kunyhója lesz a gyülekezési hely. Ott várakoznak legfeljebb két órát. Aztán el kell menniük, a szokásos úton. Kérdés? Semmi? Akkor ennyi volt.

Tábornok eldobta a csikket, kezét az inge alá csúsztatta, és előhúzott egy fiolányi sárga tablettát. — Figyelem! — mondta. — A vezetőség úgy döntött, egy kicsit változik a terv. Az indulási időt előrehozták huszonkettő-nulla-nullára.

— Masszaraks! — kiáltott fel Memo. — Ennyit az újdonságokról!

— Ne szakítson félbe! — szólt rá Tábornok. — Pontosan huszonkettő-nulla-nullakor kezdődik az esti sugárcsapás. Pár másodperccel azelőtt mindnyájan beveszünk két tablettát. Az akció a továbbiakban változatlan, egy kivétellel: Ordi és én dobjuk a gránátokat. Maknál lesz az összes akna, és egyedül fogja felrobbantani a tornyot.

— Hogyan? — kérdezte Erdész a térképet tanulmányozva. — Ennek így nincs értelme: huszonkettő-nulla-nulla a sugárzási idő. Akkor én a hátamon fogok feküdni, és még egy bajonettszúrás sem lesz képes talpra állítani.

— Egy pillanat! — mondta Tábornok. — Ismétlem: tíz másodperccel huszonkettő-nulla-nulla előtt mindenki beveszi ezt a fájdalomcsillapítót. Megértette, Erdész? Be fogja venni! Tehát, huszonkettő-nulla-nullakor…

— Ismerem ezeket a pirulákat — mondta Erdész. — Két perc megkönnyebbülés, aztán annyi. Utána az ember szabályosan bebicskázik. Ismerjük ezt, már próbáltuk.

— Ez más — magyarázta Tábornok türelmesen. — Ez legalább öt percig hatásos. Lesz rá időnk, hogy odarohanjunk az őrházhoz, és eldobjuk a gránátjainkat. A többit majd Mak elintézi.

Csend támadt. Gondolkoztak. Erdész, akinek egy kicsit lassú volt a felfogása, a fejét vakarta. Az ötlet lassan gyökeret eresztett benne. Abbahagyta a vakarózást, arcán a hirtelen megvilágosodás kifejezésével körülnézett, szeme felcsillant, és a térdére csapott. Sok kemény ütést kapott az élettől, de még mindig nem értette, mire megy ki ez az egész. Nem akart ő semmi mást, csak hogy békén hagyják, és visszatérhessen a családjához. Az egész háborút a lövészárokban töltötte, ahol jobban félt a káplárjától, mint az atomfegyverektől. Nagyon megkedvelte Maximot, és rendkívül hálás volt neki, mert kikúrálta egy régi lábsérülését. Attól fogva szilárdan hitte, hogy semmi rossz nem történhet vele, amíg Maxim velük van. Maxim egy hónapon át a pincéjében aludt, és minden este lefekvés előtt Erdész ugyanazt a történetet mesélte el neki, de minden alkalommal más befejezéssel. Maxim nem tudta elképzelni, hogy Erdész bármilyen vérontásban részt vett volna, habár hallott róla, hogy képzett, és könyörtelen harcos.

— Az új tervnek a következő előnyei vannak — folytatta Tábornok. — Mindenek előtt, nem számítanak ránk: a meglepetés ereje. Másodszor, az első terv elég régen készült, és fennáll a veszélye, hogy az ellenség értesült róla. Ezúttal mi fogunk először ütni. Ez növeli a siker esélyét.

Zöldség egyetértően bólogatott, arcán gúnyos mosollyal. Olyan ember volt, aki élvezte a kockázatot; szerette a váratlan dolgokat. Múltja sötét volt: tolvaj volt, és csaló; hosszú időt töltött börtönben, végrehajtott egy merész szökést, megpróbált visszatérni alvilági cimboráihoz, de az idők megváltoztak. Azok nem tűrtek meg degent maguk között, fel akarták jelenteni. De ő elbánt velük, és megint megszökött. Vidéken bujkált, amíg a néhai Gel Ketsef rá nem talált. Zöldség értelmes volt, romantikus, hitte, hogy a föld lapos, és az égbolt szilárd. Pontosan a tudatlansága és vad képzelete okozta, hogy ő volt az egyetlen ember a lakott szigeten, aki gyanította, hogy Maxim nem a hegyek közül érkezett, nem a természet különös tréfája volt, hanem látogató valami lehetetlen helyről, talán a mennyei boltozaton túlról. Látott már hegyi embereket — minden félét- és fajtát. Elképzeléseit nem mondta el közvetlenül Maximnak, de célozgatott rá, és olyan mélységes tisztelettel kezelte, ami már-már határos volt a talpnyalással. — Te leszel itt a góré — mondogatta. — Akkor aztán majd megmutatjuk nekik… — Hogy mit, és hogyan akart megmutatni, az nem volt egészen világos, de egy dolog biztos volt: Zöldség szerette a rizikós munkákat, és utálta a rutinfeladatokat. Maxim idegenkedett vad, primitív kegyetlenségétől. Számára Zöldség csak egy alig megszelídített majom volt.

— Nekem ez nem tetszik — mondta Memo morcosan. — Túl kockázatos. Nincs előkészítve. Semmi nincs leellenőrizve. Nem, nekem ez nem tetszik.

Memo Gramenu, a Halál Patája, örök elégedetlen volt, és mindig úgy tűnt, mintha félne valamitől. A múltja titok volt, mert valamikor nagyon magas pozíciót töltött be a földalatti mozgalomban. A rendőrség kezére került, és valahogy túlélte. A kínvallatás megnyomorította, de a cellatársai magukkal vonszolták, mikor sikerült megszervezniük a szökésüket. Ezt követően, betartva a földalatti mozgalom szokásait, eltávolították a pozíciójából, habár kétségtelenül minden gyanún felül állt. Kinevezték Gel Ketsef helyettesének. Harcolt tornyok elleni támadásokban, járőrkocsikat robbantott fel, becserkészte és lelőtte a Légió egyik brigádjának parancsnokát, és közismert volt fanatikus merészségéről és kitűnő céllövő képességéről. Pont mielőtt kinevezték volna egy csoport vezetőjének valahol egy délnyugati kisvárosban, Gel csoportját elkapták. Patás továbbra is minden gyanún felül állt, de nyugtalanította a gondolat, hogy a bajtársai talán kényelmetlenül érzik magukat a társaságában. Habár félelme nem nyert igazolást, akár igaz is lehetett volna. A földalatti mozgalomban nem kedvelték különösebben a túl szerencsés fickókat. Memo csendes, de szőrszálhasogató típus volt, igencsak járatos a konspiráció művészetében, és makacsul ragaszkodott a szabályokhoz, még a legjelentéktelenebbekhez is. Úgy gondolta, semmi másról nincs értelme beszélgetni, kivéve a földalatti mozgalom dolgairól: minden energiáját a csoportnak szentelte. Gondoskodott róla, hogy tökéletesen el legyenek látva fegyverrel, élelemmel, pénzzel, és biztonságos találkahelyekkel. Még egy motorbiciklit is szerzett. Habár Maxim megérezte az iránta való ellenszenvét, nem értette az okát Memo viselkedésének, és jobbnak látta nem megkérdezni tőle. Memo nem az a fajta volt, akivel az ember őszinte beszélgetést folytathatott volna. Talán azért utálta őt, mert Maxim volt az egyetlen, aki állandó félelmét megérezte. A többiek sosem hitték volna el, hogy a mogorva Patás, a földalatti mozgalom alapítóinak egyike, a született terrorista, aki a vezetőség képviselőit magával egyenlőkként kezelte, félhet bármitől is.

— Nem értem a vezetőség érvelését — folytatta Memo, újabb adag rovarriasztót kenve a nyakára. — Nem először hallok erről a tervről. Vagy százszor ki akarták próbálni, de mindig elvetették, mert szinte biztos halált jelent. Amíg nincs sugárzás, még lenne esélyünk a menekülésre kudarc esetén, és életben maradnánk, hogy valahol máshol csaphassunk le. De ezzel a tervvel a legelső hiba azt jelentené, hogy mindannyiunkat megölnek. Szerintem nagyon különös, hogy a vezetőség nem látja be ezt a nyilvánvaló tényt.

— Nincs igazad, Patás — felelte Ordi. — Most itt van velünk Mak. Ha bármi rosszra fordul, ő ki tud húzni minket, és talán a tornyot is fel tudja robbantani.

Közönyösen cigarettázott, a mocsár mélyébe bámulva. Hűvös volt és nyugodt, felkészült mindenre. Az embereket elbátortalanította, hogy úgy tekintett rájuk, mint többé-kevésbé hasznos pusztító gépezetekre. Múltjában és jelenében nem volt semmi homályos, vagy megkérdőjelezhető. Művelt családból származott. Apja meghalt a háborúban; anyja még dolgozott, tanár volt Kacsafalván. Ordi szintén tanárként dolgozott, amíg ki nem rúgták, mert degen volt. Bujkált, megpróbált átszökni Hontiba, végül találkozott Gellel, aki fegyvereket csempészett. A férfi csinált belőle terroristát. Kezdetben tisztán idealista megfontolások alapozták meg az ügy iránti odaadását: egy igazságos társadalomért harcolt, ahol mindenki szabadon gondolhatja és teheti azt, amit akar, és képes megtenni.

Aztán, hét évvel ezelőtt, a rendőrség Ordi nyomára bukkant, és a gyermekét túszul ejtették, azzal a szándékkal, hogy rákényszerítsék, adja fel magát, és a férjét. A mozgalom vezetősége ezt nem engedte volna meg neki, mert túl sokat tudott. Soha többé nem hallott a gyermekéről, halottnak tekintette, habár a lelke legmélyén ezt nem hitte el. Az utóbbi hét évben elsősorban az ellenség gyűlölete vezette. Álmai az igazságos társadalomról távoli ideákká halványodtak. Habár szívből szerette, meglepő nyugalommal fogadta férje elvesztését. Valószínűleg már jóval letartóztatása előtt megbékélt a gondolattal, hogy többé már nem kötődhet soha senkihez. Most, ugyanúgy, mint Gel a tárgyalásán, már csak egy élő holttest volt, de egy igen veszélyes fajta.

— Mak zöldfülű — mondta Memo. — Honnan tudhatjuk, hogy nem veszíti el a fejét, ha egyedül marad? Nevetséges, hogy erre a tervre bízzuk magunkat, és elvetjük a régi, bevált tervet, csak azért, mert itt van velünk ez a zöldfülű. Már mondtam, és mondom még egyszer: ez túl kockázatos.

— Hagyd már, Patás — mondta Zöldség. — Ez a dolgunk. Régi terv, új terv — mi a különbség? Mindegyik rizikós. Mire számítottál? Nem tudjuk elvégezni a melót anélkül, hogy valami rizikót vállalnánk, ez a pirula csak csökkenti azt. Mikor tíz órakor rajtuk ütünk, azok a srácok a torony alatt azt sem fogják tudni, mi történik velük. Tízkor valószínűleg szeszt vedelnek, és torkuk szakadtából énekelnek. Ezért akkor támadunk. Talán a puskájuk sem lesz megtöltve; túl részegek lesznek. Igen, nekem tetszik ez a terv. Igaz, Mak?

— Szerintem is — mondta Erdész. — Ha ez a terv nekem is meglepetés, képzeljétek el, milyen lesz a légiósoknak. Zöldségnek igaza van: azt sem fogják tudni, honnan kapják az áldást. Ráadásul azok a pirulák adnak nekünk plusz öt percet. És mire észrevennétek, Mak már le is dönti azt a tornyot, és minden jóra fordul majd. Ó, a fenébe, de még milyen jóra! — mondta hirtelen, mintha új ötlete támadt volna. — Mi leszünk az első fickók az ellenállásban, akik ledöntöttek egy tornyot. Gondoljátok csak el, milyen sokáig tart majd, míg kijavítják! Megint emberekként élhetünk majd legalább egy hónapig, anélkül, hogy ránk támadnának azzal a kurva toronnyal.

— Attól félek, félreértett, Patás — mondta Tábornok. — Valójában semmi nem változott ebben a tervben. Csak éppen meglepetésszerűen támadunk, Csibével megerősítve. És a visszavonulásunk is csak egy kicsit tér el a szokásos eljárástól.

— Ha amiatt aggódsz, hogy Mak nem tud majd mindannyiunkat elvonszolni onnan, — mondta Ordi, — ne feledd, csak egyikünket kell vinnie, legfeljebb kettőt. Elég erős hozzá.

— Igen — mondta egyetértően Tábornok. — Így igaz.

Tábornok szerelmes volt Ordiba. Csak Maxim ismerte az érzéseit, de ő azt is tudta, hogy ez régi, és reménytelen szerelem. Akkor kezdődött, mikor Gel még élt, de most még reménytelenebbnek tűnt. Tábornok igazából nem volt tábornok. A háború előtt futószalag mellett dolgozott, aztán altisztképző iskolát végzett, harcolt a gyalogságnál, és kapitányként fejezte be a háborút. Jól ismerte Csacsu kapitányt, régről eredő elszámolnivalója volt vele — valami zűrös ügyük volt, közvetlenül a háború után. Mindenesetre régóta sikertelenül üldözte Csacsut. Habár a földalatti mozgalom vezetőségéhez tartozott, gyakran vett részt fegyveres akciókban, jó katona volt, és hozzáértő parancsnok. Szívesen dolgozott az ellenállásban, de azt nehezen tudta elképzelni, mi lesz majd a győzelem után. Valójában nem is hitt igazán a győzelemben. Született katona volt, könnyedén alkalmazkodott a körülményekhez, és sosem tervezett messzebbre az elkövetkező tíz-húsz napnál. Az elképzeléseit véletlenszerűen szedegette össze, egy kicsit innen, egy kicsit onnan; a félkarú Vadkantól, Ketseftől, a vezérkartól. De gondolkodása előterében ott maradtak azok az ideálok, amit az altisztképzőben vertek belé. Ha részletesebben ki kellett volna fejtenie a teóriáit, a nézetek különös keveréke kerekedett volna ki belőle: a gazdagok hatalmát meg kell dönteni (ez Vadkantól volt, aki Maxim szerint valamiféle szocialista vagy kommunista lehetett); országunkat a mérnököknek és technikusoknak kellene vezetni (ez Ketseftől); a városokat a földdel kellene egyenlővé tenni, és a természettel bensőséges kapcsolatban kellene élnünk (valami bukolikustól a vezetőségből). Mindezt a feljebbvalóink iránti abszolút engedelmességgel lehetne megvalósítani, és az elvont témákról folytatott beszélgetések terjedelmének jelentős korlátozásával.

Maxim kétszer is összetűzött vele. Miért pusztítsanak el tornyokat, áldozzanak fel bátor bajtársakat, időt, pénzt, fegyvereket, vitatkozott Maxim, mikor a tornyokat egyébként tíz nap alatt helyreállítják? Minden úgy folytatódna tovább, mint azelőtt, leszámítva azt, hogy a szomszédos falvak lakóit meggyőznék arról, hogy a degenek kegyetlen ördögök. Tábornok nem tudta világosan elmagyarázni Maximnak, miért foglalkoznak a tornyok elleni diverzióval. Vagy titkolt valamit, vagy ő sem értette, miért volt erre szükség. Minden alkalommal ugyanazt ismételgette: a parancsok nem arra valók, hogy megvitassák őket; a tornyok elleni minden támadás egy csapás az ellenségre; és hogy az embereket nem szabad megakadályozni abban, hogy visszavágjanak, különben a gyűlölet elemészti őket, és nem lesz semmi, amiért élhetnének.

— Meg kell keresnünk a Központot! — erősködött Maxim. — Minden erőnkkel a Központra kell lecsapnunk! Mire használják az eszüket azok ott a vezetőségnél, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem értenek meg?

— A vezetőség tudja, hogy mit csinál — mennydörgött Tábornok. A mi helyzetünkben első a fegyelem! Nincs szükségünk anarchistákra, köszönjük szépen. Mindennek megvan a maga ideje, Mak. Megkapod a Központodat is, ha elég sokáig élsz. — Tábornok mégis tisztelte Maximot, és sóváran kereste a segítségét, mikor a sugárcsapások az erdész pincéjében érték.

— Én még mindig ellenzem — mondta Memo makacsul. — Mi van, ha a tüzükkel földhöz szegeznek minket? Mi van, ha a munkához hat percre lesz szükségünk öt helyett? Ez egy őrült terv.

— Először fogunk drótakadály-robbantó tölteteket használni — magyarázta Tábornok. — Ha a régi módszerünkkel törünk át a szögesdróton, az akció sorsa három-négy perc alatt eldől. Ha meglepetésszerűen kapjuk el őket, egy, vagy akár két percet is megspórolunk.

— Két perc, az hosszú idő — mondta Erdész. — Két perc alatt én puszta kézzel megfojtom őket. Már ha a kezem közé tudom őket kapni.

— Na ja, ha a kezünk közé tudjuk kapni őket — fintorgott Zöldség. — Nem igaz, Mak?

— Mak, nem akarsz mondani valamit? — kérdezte Tábornok.

— Már megmondtam. Az új terv jobb, mint a régi, de még így is gyatra. Hadd csináljam én egyedül. Vállalom a kockázatot.

— Ne kezdjük ezt megint. — Tábornok hangja ingerült volt. — És ezzel fejezzük be a témát. Van valami praktikus javaslatod?

— Nincs — felelte Maxim, megbánva, hogy újra megnyitotta a vitát.

— Hol szerezte ezeket az új tablettákat? — kérdezte váratlanul Memo.

— Ezek ugyanazok, mint a régiek, — magyarázta Tábornok, — de Maknak sikerült egy kicsit hatásosabbá alakítania őket.

— Ó igen, Mak… Memo lekicsinylő tónusa mindenkiben kényelmetlen érzéseket keltett. Azt sejttette, lám, itt van ez a zöldfülű, nem is igazán közülünk való, egy idegen, aki akár csőbe is húzhatja őket.

— Igen, Mak — mondta Tábornok élesen. — Elég a szóból. A parancs a vezetőségtől jött. Engedelmeskedjen neki, Patás!

— Azt teszem. — Memo megvonta a vállát. — Ellenzem, de engedelmeskedem. Mi mást tehetnék?

Maxim szomorúan nézte őket. Tisztára vegyes társaság. Normális körülmények között valószínűleg eszükbe sem jutott volna, hogy társuljanak egymással. Ex-farmer, ex-bűnöző, ex-tanár. Amibe belefogtak, olyan értelmetlennek tűnt; néhány óra múlva többségük halott lesz, és a világon semmi nem fog megváltozni. Akik túlélik, azok legfeljebb egy kis időre megszabadulnak attól a szörnyű fájdalomtól. De megsebesülnek, vagy kimerülnek a megpróbáltatásoktól. Veszett kutyákként üldözik majd őket, és fojtogató, szűk lyukakban kell majd bujkálniuk. És a kör kezdődik majd előröl. Velük együttműködni butaság volt, de cserbenhagyni őket lelkiismeretlenség lett volna. Az előbbi lehetőséget kellett választania. Talán itt ez a módja, így kell tenni, ha az ember el akar érni valamit. El kell tűrni a butaságot, az értelmetlen vérontást, még az árulást is. Micsoda nyomorult, ostoba, gonosz emberek. De mi másra számíthatunk egy ilyen nyomorult, ostoba, gonosz világon? A butaság a gyengeségből ered, és a gyengeség a tudatlanságból, a helyes út ismeretének hiányából. Képtelenség, hogy ne lehetne megtalálni a helyes utat. — Én egyszer már megpróbáltam, és tévedtem. Nyilvánvaló, hogy amin most járok, szintén tévút. Ki tudja, talán nem kéne megint a rossz utat választanom, és zsákutcában találni magam. De kinek próbálom megmagyarázni a cselekedeteimet? És miért? Szeretem ezeket az embereket, és tudok nekik segíteni. Egyelőre ez minden, amit tudnom kell.

— Most szétszóródunk — mondta Tábornok. — Patás, maga Erdésszel megy. Mak Zöldséggel. Én Csibével. Huszonegy-nulla-nullakor találkozunk a határjelzőnél. Ne az úton menjenek; inkább a fák között. Mindegyikük felelős a társáért, tehát maradjanak együtt. Gyerünk. Először Memo és Erdész. — A csikkeket összesöpörte egy papírlapra, összegöngyölte, és a zsebébe tette.

Erdész megdörzsölte a térdét. — Sajognak a csontjaim. Esni fog. Ez azt jelenti, jó kis éjszakánk lesz — jó sötét.

11.

Az erdő szélétől a szögesdrótig kúszniuk kellett. Zöldség mászott elől, maga után húzva egy rudat a robbanótöltettel, és szitkozódott, mert a tüskék szurkálták a kezét. Maxim mögötte kúszott egy zsák mágneses aknával. Az eget felhők takarták, eső permetezett. A fű nedves volt; pár perc alatt bőrig áztak. Zöldség híven követte az iránytűjét, egyszer sem tért el az iránytól. Mikor nedves rozsda szagát sodorta feléjük a szél, Maxim meglátta a három sor szögesdrótot, és mögöttük a torony masszív gerendáinak halvány körvonalait. Fejét kissé felemelve észrevett egy zömök, háromszögletű épületet a torony aljánál. Az őrház. Három légiós ült benne egy géppuskával. Felismerhetetlen hangok sodródtak feléjük az eső kopogásán át; aztán fellángolt egy gyufa, és halvány, sárgás fény világította meg a keskeny lőrést.

Zöldség négykézláb a szögesdrót alá tolta a rudat. — Kész — súgta. — Hátra! — Hátrakúsztak tíz lépésnyire, és vártak. Zöldség órájának foszforeszkáló mutatóját figyelte. A detonátort a markában szorongatta. Reszketett. Maxim hallotta fogainak vacogását és nehézkes lélegzését. Ő szintén remegett. Kezét a zsákra tette, és megtapogatta az aknákat; érdesek voltak, és hidegek. Ahogy az eső erősödött, elnyomott minden más hangot. Zöldség négykézláb kissé felemelkedett, és egyfolytában suttogott valamit: vagy imádkozott, vagy szitkozódott. — Jól van, rohadékok! — kiáltotta hirtelen, és jobb kezével gyors mozdulatot tett. A gyutacs csattanását szisszenő hang követte, és nem messze előttük vörös lángfüggöny tört fel a földből. Távolabb, balra, egy másik, széles függöny szökkent fel fülrepesztő dörrenéssel, forró, nedves földet, parázsló fűcsomókat, és izzó-vörös fémszilánkokat szórva szerteszét. Zöldség előre iramodott. Hirtelen vakító fény világította be az egész területet. Maxim hunyorgott. Hideg borzongás futott végig a gerince mentén, és egy gondolat villant az agyába: — Végünk van. — De nem hallott lövéseket, csak suhogás és sziszegés törte meg a csendet.

Mikor Maxim kinyitotta a szemét, látta a szürke őrházat, a széles rést a szögesdróton, és apró, magányos alakokat a tornyot körülvevő hatalmas üres területen.

Az alakok teljes erőből futottak az őrház felé, csendben, hangtalanul, elestek, újra felugrottak, és futottak tovább. Aztán Maxim panaszos nyöszörgést hallott: Zöldség a földön ült a szögesdrót mögött, jobbra-balra himbálózott, mindkét kezét a fejére szorítva. Maxim odarohant hozzá, és lefejtette a kezeit az arcától. Zöldség szemei kidülledtek, és nyál habzott az ajkán. Még mindig nem lőttek. Egy örökkévalóság telt el, de az őrház még csendes volt. Hirtelen egy ismerős dal csendült fel.

Maxim a hátára fordította a nyáladzó Zöldséget, másik kezével a zsebében kotorászott. Szerencse, hogy Tábornok túlzottan óvatos volt, és adott Maximnak tartalék fájdalomcsillapítót. Szétfeszítette Zöldség száját, és kényszerítette, hogy nyelje le. Aztán megragadta Zöldség gépfegyverét, és megfordult, kereste a vakító fény forrását. Még mindig nem lőttek, és a magányos alakok futottak tovább. Egyikük már egészen közel volt az őrházhoz, a másik nem messze mögötte. A harmadik, aki jobb oldalon futott, hirtelen széttárta a karját, és teljes hosszában elvágódott. — Ó, hogy sír az ellenség — bömbölte az éneklő hang. És a fény felülről tűzött lefelé, nagyjából tíz méter magasságból, valószínűleg a toronyból, amit most nem is látott. Öt vagy hat vakító, kékesfehér korong volt a helyén. Maxim felemelte a fegyverét, megcélozta a korongokat, és meghúzta a ravaszt. Az apró, esetlen, és szokatlan házi készítésű fegyver megremegett a kezében. Mintegy válaszképpen, vörös lángok villantak fel a lőrésben. Zöldség hirtelen kitépte a fegyvert Maxim kezéből, előre iramodott, aztán megbotlott, és elesett.

Maxim lehasalt, és visszakúszott a zsákjáért. Mögötte szaporán ropogtak a fegyverek. Aztán, végre, egy gránát robbant, egy másik is, aztán kettő egyszerre, és a géppuska elhallgatott. Csak egy géppisztoly kerepelt tovább. Újabb robbanások morajlottak. Egy nem emberi sikoly hasított a levegőbe, aztán elcsendesedett. Maxim megragadta a zsákot, és rohanni kezdett. Füstoszlop emelkedett az őrház felett. Lőporszag érződött. A környék világos volt és kihalt, leszámítva egy sötét, görnyedt alakot, aki az őrház fala mellett vánszorgott, karjával a falnak támaszkodva. Elérte a lőrést, bedobott rajta valamit, és a földre rogyott. A lőrésből vörös fény izzott. Aztán hangos dörrenés hallatszott, majd minden újra elcsendesedett.

Maxim megbotlott, és majdnem elesett. Néhány lépés után újra megbotlott, és észrevette, hogy rövid pálcikák állnak ki a földből. Taposóaknák kioldói, elrejtve a fűben. — Szóval így állunk! Istenem, mekkora bolond vagyok! Ha Tábornok hagyta volna, hogy menjek a magam feje után, és egyedül jöttem volna, elvesztettem volna mindkét lábamat, és most itt feküdnék félholtan. Fene azt a nagy számat! — A torony már egészen közel volt. Óvatosan futott, kerülgetve az aknákat.

Mikor elérte a torony egyik óriási vas tappancsát, letette a zsákját a mágneses aknákkal. Ó, de szívesen tapasztotta volna rá valamelyiket arra a nedves acélra! De neki még az őrház miatt kellett aggódnia. Az acélajtó kissé nyitva volt, és lusta lángnyelvek nyújtózkodtak mögüle. Egy légiós feküdt a lépcsőn — már vége volt. Maxim megkerülte az őrházat, és megtalálta Tábornokot. A földön ült, a betonfalnak támaszkodva; kifejezéstelenül nézett maga elé, és Maxim rájött, hogy elmúlt a tabletták hatása. Körülpillantott, felemelte Tábornokot, és elvitte a toronytól. Nagyjából húsz lépéssel odébb Ordi feküdt a fűben, kezében egy gránáttal. Arccal lefelé feküdt, de Maxim tudta, hogy meghalt. Tovább keresve megtalálta az erdészt, szintén holtan. Zöldség is meghalt. Kit hagyhatna ott Tábornokkal?

A halálesetektől döbbenten körüljárta a területet. Csupán néhány perccel azelőtt még úgy gondolta, felkészült rá, hogy szembenézzen ezzel a lehetőséggel. Most már nem vágyott rá, hogy visszatérjen, felrobbantsa a tornyot, befejezze a munkát, amit elkezdtek. Előbb meg kell néznie, mire jutott Memo. A szögesdrót mellett fekve találta. Megsebesült, valószínűleg megpróbált elkúszni, aztán elvesztette az eszméletét. Maxim melléje fektette Tábornokot, aztán újra a torony felé futott. Milyen különös, gondolta, hogy most mennyire könnyű lefutni ezt a nyavalyás alig kétszáz métert.

Az aknákat a torony lábaihoz erősítette, mindegyikhez kettőt, biztos, ami biztos. Habár volt elég ideje, sietett: Tábornok és Memo vérzett. És valószínűleg valahol az országúton légiósokkal megrakott teherautók tartottak feléjük. Gajt nagy valószínűséggel kivezényelték, és most ő és Pandi a macskaköves utakon zötykölődnek. A környező falvak lakosai felébredtek: a férfiak megragadják a puskájukat; a gyerekek sírnak; és az asszonyok átkozzák a véreskezű kémeket, akik elrabolták tőlük az álmukat. Érezte, hogy a nedves sötétség kavarog, pezseg, életre kel, megtelik veszéllyel.

Maxim beállította az öt perces időzítőket, aktiválta őket, aztán futni kezdett visszafelé, Tábornokhoz és Memóhoz. Érezte, hogy elfelejtett valamit, megállt, körülnézett, aztán eszébe jutott. Ordi. Visszament hozzá, könnyű testét a vállára emelte, aztán újra futásnak eredt a szögesdrót felé. Az északi rés felé fordult, ahol Tábornok és Memo feküdt. Megállt mellettük, és megfordult, hogy megnézze a tornyot.

Ott volt. Végre beteljesült a terroristák értelmetlen álma. Az aknák gyors egymásutánban felrobbantak, és a torony alja füstbe burkolózott. A vakító fény kialudt, és hirtelen szuroksötét lett. A sötétben a föld morajlott, és újra és újra megremegett.

Maxim az órájára pillantott. Tíz múlt tizenhét perccel. Szeme alkalmazkodott a sötétséghez, újra látta a széttépett szögesdrótot, és a tornyot. A torony az őrház oldala mellett feküdt, gerendáit széthajlította és megcsavarta a robbanás.

— Ki van ott? — kérdezte Tábornok rekedten.

— Maxim. — Föléje hajolt. — Ideje mennünk. Hol találták el? Tud járni?

— Várj! Mi van a toronnyal?

— A toronynak vége.

Ordi még a vállán feküdt. Hogy tudná tapintatosan közölni a hírt Tábornokkal?

— Lehetetlen, — mondta Tábornok, kissé felemelkedve. — Masszaraks! A toronynak tényleg vége, nem igaz? — Felnevetett, és hátrahanyatlott a fűre.

— Figyelj, Mak, én egy kissé összezavarodtam. Mennyi az idő?

— Tíz húsz.

— Tehát minden rendben van. Végeztünk. Szép munka volt, Mak. Várj csak… Ki fekszik itt mellettem?

— Patás.

— Lélegzik — mondta Tábornok. — Folytasd ki van még életben? Ki van ott nálad?

— Ordi — mondta Maxim nehézkesen.

Tábornok néhány másodpercig nem szólt semmit.

— Ordi — ismételte határozatlanul, és dülöngélve felállt. — Ordi — ismételte megint, és tenyerét a nő arcára tette.

— Egy darabig csendben álltak. Aztán Memo szólalt meg rekedten:

— Mennyi az idő?

— Tíz huszonkettő.

— Hol vagyunk?

— Indulnunk kell — mondta Maxim.

Tábornok megfordult, és átment a szögesdrótba robbantott átjárón. Erősen dülöngélt. Összegörnyedt. Maxim felemelte Memót, a másik vállára vetette, és követte Tábornokot. Mikor utolérte, Tábornok megállt.

— Csak a sebesültet — mondta.

— Elbírom Ordit is.

— Csak a sebesültet. Ez parancs!

Karját kinyújtva, nyögve a fájdalomtól, levette Ordi testét Maxim válláról. A súlya túl sok volt neki, letette a földre.

— Csak a sebesültet — mondta kimérten. — Gyerünk! Futólépés!

— Hol vagyunk? — kérdezte Memo. — Ki van itt? Hol vagyunk?

— Fogja meg az övemet — utasította Maxim Tábornokot. Futni kezdtek.

Memo felsikoltott, és a teste elernyedt. Feje imbolygott, karjai himbálóztak, lába Maxim hátát verte. Tábornok hangosan lihegve, erősen Maxim övébe kapaszkodva, szorosan mögötte futott.

Berohantak az erdőbe. Nedves ágak csapódtak az arcukba. Kerülgetni az eléjük kerülő fatörzseket, átugrálni a földből kiálló tuskókat sokkal nehezebb volt, mint Maxim gondolta volna. Rájött, hogy gyalázatos állapotban van. A levegő is áporodott volt. Egyáltalán, mindent rossznak látott. Ez az egész zűrzavar annyira feleslegesnek, értelmetlennek tűnt. Nyomukban letört ágak hevernek, vérfoltos a csapás. Biztos volt benne, hogy az utat mostanra már lezárták, a vérebek már a pórázt rángatják, és Csacsu kapitány, pisztollyal a kezében, parancsokat ordítva, lúdtalpasan rohan az út mellett. Csacsu lesz az első, aki beveti magát az erdőbe. Mögöttük hever az a hülye torony, ledöntve. És az összeégett légiósok. És három halott bajtárs. Vele most két félholt sebesült volt, kicsi az esély, hogy élve megússzák. Mindez egy torony kedvéért, egy hülye, értelmetlen, mocskos, rozsdás toronyért. Egyért az ezer hasonló közül.

— Nem fogom hagyni magam még egyszer ilyen hülyeségbe belekeverni. Nemet fogok nekik mondani. Ennyi vért egy rakás haszontalan, rozsdás vasért; egy fiatal, bolond életet áldoztak fel rozsdás vasért, és egy öreg, bolond életet, néhány napnyi normális emberi élet reményéért. És egy szerelemnek golyókkal vetettek véget. Meg fogom mondani nekik, maguk, emberek, állandóan a túlélésről beszélnek. Ha tényleg ezt akarják, akkor miért halnak meg, és miért ilyen olcsón adják az életüket? Masszaraks! Nos, nem fogom hagyni őket meghalni! Micsoda fafej vagyok! Hogy tehettem ilyet? Hogy hagyhattam őket ilyet tenni?

Tábornokot a karjánál fogva vonszolva, Memóval a vállán, kiszökkent az útra, és körülnézett. Pici rohant feléjük, vizesen, és ijedten.

— Összesen ennyi? — kérdezte rémülten, és Maxim hálás volt neki ezért a reakcióért.

A sebesülteket a motorbiciklihez vonszolták, és Memót begyömöszölték az oldalkocsiba. Aztán Maxim felültette Tábornokot a hátsó ülésre, és odakötözte Picihez egy övvel. Csend volt az erdőben, de Maxim tudta, hogy ez a nyugalom csak látszólagos.

— Menj — mondta. — Ne állj meg. Törj át rajtuk.

— Tudom — felelte Pici. — Veled mi lesz?

— Megpróbálom magam után csalni őket. Ne aggódj. Nem kapnak el.

— Reménytelen — mondta Pici szomorúan. Megnyomta az önindítót, és a motor felberregett. — Felrobbantottátok a tornyot?

— Igen — felelte Maxim. Pici gázt adott.

Maxim, most már egyedül, mozdulatlanul állt néhány másodpercig, aztán nekiiramodott, vissza az erdőbe.

Az első tisztásnál letépte magáról a dzsekijét, és a bokrok közé dobta. Futólépésben visszatért az útra, és teljes erejéből futni kezdett a város irányába. Aztán megállt, leakasztotta a gránátokat az övéről, szétszórta őket az úton, átverekedte magát a bozóton a másik oldalra, megpróbált annyi ágat letörni, amennyit csak lehetett, és a zsebkendőjét bedobta a bokrok mögé. Csak ezután folytatta útját az erdőn át, próbálva állandó tempót tartani a következő tíz-tizenöt kilométeren.

Futás közben arra koncentrált, hogy tartsa a délnyugati irányt, és kikerülje az akadályokat. Kétszer keresztezett utakat: először egy elhagyatottat, aztán a szintén néptelen 11-es főutat. Itt hallotta először a kutyák ugatását. Mivel nem tudta megállapítani, vajon vérebek voltak-e, úgy döntött, a biztonság kedvéért csinál egy nagy kerülőt. Fél órával később a város teherpályaudvarán találta magát, raktárépületek között kocogva.

Fények izzottak, mozdonyok fütyültek, emberek rohangáltak. Az incidens híre valószínűleg még nem ért el ide, de jobbnak látta abbahagyni a futást, mielőtt még tolvajnak nézték volna. Lelassított sétatempóra, és mikor egy nehéz tehervonat húzott el mellette a város irányába, felugrott az első homokkal töltött kocsira, amit észrevett; ott feküdt rajta, amíg egy cementgyárhoz nem ért. Akkor aztán leugrott, lerázta magáról a homokot, és átgondolta, merre menjen tovább.

Értelmetlen lett volna az erdész háza felé venni az útját, habár az volt az egyetlen biztonságos búvóhely a környéken. Megpróbálhatta volna Kacsafalván tölteni az éjszakát, de az veszélyes lett volna. Csacsu kapitány jól ismerte a környéket. Amellett elrettentette a gondolat, hogy hirtelen betoppan az öreg Illi otthonába, és szembesíti őt a lánya halálhírével. Hová mehetne máshová? Bement egy munkások által látogatott ócska kis vendéglőbe, evett valami kolbászfélét, ivott egy kis sört, és a falnak dőlve elszundikált. Az összes többi vendég is ugyanolyan piszkos és fáradt volt, mint ő; munkások voltak, akik elszabadultak az éjszakai műszakból, és lekésték az utolsó villamost hazafelé.

Radáról álmodott. Gaj kint volt egy razzián. Nagyszerű! Rada szeretettel várta, melegen üdvözölte, megengedte, hogy megmosakodjon, és ruhát váltson. A civil ruhák, amit Fank adott neki, még ott voltak. Aztán reggel keletnek indult volna, ahol a második biztonságos búvóhely volt. Ennél a pontnál felébredt. A pultra dobott egy gyűrött bankjegyet, és távozott.


Rövid, veszélytelen séta volt csak az út a lány lakóhelyéig. Az utcák néptelenek voltak, leszámítva egy férfit, aki a bérház bejáratánál posztolt. A portás. Maxim lábujjhegyen osont el mellette, felsétált a lépcsőn, és becsengetett. Csend volt az ajtó mögött. Aztán valami mocorgást hallott, lépteket, és az ajtó kinyílt. Rada volt.

A lány elfojtott egy sikolyt. Maxim megölelte, és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha hosszú távollét után hazatért volna. A lány becsukta mögötte az ajtót, és csendben beléptek a szobába. Rada könnyekben tört ki. A szoba nem változott, csak a kis dívány hiányzott. Gaj pizsamában ült az ágya szélén, döbbenten és riadtan bámult Maximra. Néhány pillanat tel el így, Maxim és Gaj egymást nézték, Rada pedig sírt.

— Masszaraks! — mondta Gaj gyenge hangon. — Te élsz!

— Szia Gaj. Kár, hogy itthon vagy. Nem akarlak bajba keverni. Csak egy szót szólj, és már megyek is.

Rada megszorította a karját.

— Nem, dehogy! Nem mész sehová. Csak hagyd, hogy megeméssze… ha te mész, megyek én is!

Gaj félredobta a takarót, kiugrott az ágyból, és odament Maximhoz. Megérintette a vállát és piszkos kezét, aztán megtörölte a saját homlokát, összemaszatolva azt is.

— Lehetetlen! Ezt nem hiszem el! Semmit nem értek — mondta. — Te élsz. Honnan jössz? Rada, hagyd abba a bőgést! Megsebesültél? Pocsékul nézel ki. És csupa vér vagy.

— Nem az enyém.

— Semmit nem értek — ismételte Gaj. — De te tényleg élsz! Rada, csinálj egy kis teát! Nem is, keltsd fel az öreget, kérj tőle valami töményet.

— Óvatosan — figyelmeztette Maxim. — Ne csapj zajt. Keresnek.

— Kicsoda? Miért? Micsoda képtelenség. Rada, hadd váltson ruhát. Gyere, Mak, ülj le. Vagy inkább lefeküdnél? Mi történt? Hogy lehet, hogy te élsz?

Maxim óvatosan leült a szék szélére, és kezeit a térdére tette, nehogy összekoszoljon valamit. Rájuk nézett, gyengéden, talán utoljára. És némiképpen kíváncsian is. Vajon hogy fognak reagálni arra, amit mondani fog nekik?

— Én most egy bűnöző vagyok, barátaim. Éppen az imént robbantottam fel egy tornyot.

Nem lepte meg, hogy rögtön megértették, tudták, hogy miféle toronyról beszél, és nem kérdezősködtek róla. Rada csak összeszorította az ökleit, a szemét nem tudta levenni róla. Gaj felmordult, ismerős mozdulattal, ujjaival hajába szántott, és elfordult.

Te tökfej! Tehát úgy döntöttél, hogy bosszút állsz. De kin? Ó, Mak, bolond vagy, mint mindig. Mint egy kisgyerek. De emlékezz rá, te nem mondtál semmit, és mi nem hallottunk semmit. Nem akarok tudni semmi többet. Rada, csinálj egy kis teát. És ne csapj zajt, nehogy felébresszünk valakit. Vedd le a ruhád, Mak. Csupa mocsok. Hol az ördögben jártál?

Maxim felkelt, és levetkőzött. Levetette piszkos, nedves ingét (Gaj meglátta a sebhelyeket, és nagyot nyelt), és lehúzta mocskos csizmáját és nadrágját. Egész ruházatát sötét foltok borították.

— Nos, így már sokkal jobb. — Megint leült. — Köszönöm, Gaj. Nem akarok sokáig maradni. Csak reggelig, aztán elmegyek.

— A portás látott téged?

— Aludt.

— Aludt? — hitetlenkedett Gaj. — Nos, talán igen. Neki is kell aludnia valamikor.

— Mit csinálsz itthon? — kérdezte Maxim.

— Eltávozáson vagyok.

— Hogy érted azt, hogy eltávozáson? Az egész istenverte Légió valószínűleg ott kint van, és átfésüli a vidéket.

— De én már nem vagyok légiós. — Gaj mosolya ferdére sikeredett. — Mak, engem kirúgtak a Légiótól. Most csak közönséges káplár vagyok a hadseregnél. Falusi fajankókat tanítok arra, hogyan különböztessék meg a jobb lábukat a baltól. Aztán ki velük a honti határra, a lövészárkokba. Tehát így mennek a dolgaink mostanában, Mak.

— Miattam?

— Nos, igen.

Egymásra néztek, aztán Gaj elfordította a szemét. Maxim hirtelen arra gondolt, ha Gaj most rögtön feladná őt, talán visszatérhetne a Légióhoz, és a tiszti iskola levelező tagozatára. Tudatában volt annak is, hogy ez a gondolat meg sem fordult volna a fejében két hónappal ezelőtt. Elszégyellte magát, menni akart. De Rada ráparancsolt, hogy menjen, és mosakodjon meg. Miközben Maxim tisztálkodott, Rada készített valami harapnivalót, és egy kancsó teát. Gaj a szokott helyén ült, elgyötört arcát ökleivel kétfelől megtámasztva. Nem kérdezett semmit — nyilván mert attól félt, valami szörnyűséget fog hallani, valamit, ami átüti védelmének utolsó vonalát, és szétszakítja az őt Makhoz fűző utolsó köteléket is. Rada sem kérdezett. Talán még túlságosan feldúlt volt. De a szemét nem vette le Maximról, és erősen a kezébe kapaszkodott, időről időre felzokogva, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnik. Eltűnik örökre. Maxim rájött, hogy fogytán az ideje, ezért félretolta megkezdett csésze teáját, és elkezdte elmondani a történetét.

Elmondta nekik, hogyan segített rajta egy terrorista anyja, miután Csacsu kapitány megsebesítette, hogyan találkozott a degenekkel, hogy miféle emberek ők, és miért, hogy mi a tornyok valódi rendeltetése, ás hogy miféle kegyetlen találmányok is azok valójában. Részletesen elmesélte, mi történt az éjszaka során, hogyan támadták meg az emberek a géppuskát, és haltak meg, egyik a másik után, hogyan omlott össze a hatalmas acélépítmény, és ő hogyan vitte a vállán a halott nőt, akinek elvették a gyermekét, és kivégezték a férjét.

Rada mohón hallgatta. Végül Gaj is kezdett valami érdeklődést mutatni, és kérdéseket tett fel. Szarkasztikus, ellenséges kérdéseket. Ostoba, és kegyetlen kérdéseket. Maxim rájött, hogy Gaj nem hitt neki, nem akart hinni neki, csak azért tette mindezt, mert nem tudta megállni, hogy félbe ne szakítsa. Mikor Maxim befejezte, Gaj önelégülten azt mondta: — Ezek a kisujjuk köré csavartak téged.

Maxim Radára nézett, de a lány elfordult. Ajkát beharapva, tétovázva azt mondta: — Nem tudom. Persze lehetett egy olyan torony, mint az. Mak, hidd el nekem, amit elmondtál, az nem lehet igaz.

Lágyan, reszkető hangon beszélt, nyilván próbálta nem megbántani Maximot. Gaj hirtelen felélénkült, és kijelentette, hogy a történet a tornyok valódi rendeltetéséről tiszta képtelenség, hogy Maximnak elképzelése sincs a tornyok számáról országszerte, hogy mennyit építettek évente, naponta, és hogy őrültség azt hinni, hogy milliárdokat költöttek el arra az egyetlen célra, hogy nyomorúságot hozzanak egy csomó tetves torzszülöttre.

— Van egyáltalán elképzelésed arról, mennyi pénzt költenek el csak az őrzésükre? — tette hozzá rövid hallgatás után.

— Gondolkoztam ezen — felelte Maxim. — Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. De a honti pénznek ehhez semmi köze. Figyelj, Gaj, én magam láttam, hogyan szűnt meg a fájdalmuk, mikor a torony összeomlott. Ami pedig az anti-ballisztikus rakétákat illeti — nézd, Gaj, nektek a légvédelemhez túl sok tornyotok van. A légtereteket kevesebb toronnyal is meg lehetne védeni. És miért vannak ABR-eitek a déli határotokon? Tényleg azt hiszitek, hogy azoknak a vad degeneknek vannak ballisztikus rakétáik?

— Több minden van ott, mint gondolnád — felelte Gaj ellenségesen. — Nem tudsz te semmit, és mindent elhiszel, amit mondanak neked. Bocsáss meg, amiért ezt mondom, Mak, de ha nem rólad lenne szó… ó, mindannyian túlságosan hiszékenyek vagyunk — tette hozzá keserűen.

Maximnak nem volt kedve tovább vitatkozni. Azt akarta tudni, hogy megy a soruk. Hol dolgozik Rada? Miért nem vették fel az iskolába? Hogy van Kaan bácsi? És a szomszédok? Rada lassan felélénkült, és kezdett kötetlenül beszélgetni. Aztán hirtelen abbahagyta, felállt, összeszedte a tányérokat, és kiment a konyhába. Gaj ujjaival a hajába túrt, homlokát ráncolva nézte a sötét ablakot, végül összeszedte a bátorságát, hogy komolyan beszéljen Makkal.

— Mi nagyon szeretünk téged, Mak. Kedvellek. Rada is kedvel téged, annak ellenére, hogy egy csomó zűrt okoztál, és rosszul alakultak a dolgaink miattad. Rada nem csak kedvel téged, hanem — nos, szerelmes beléd. Folyton sírt, miután eltűntél; az első héten gyakorlatilag belebetegedett. Ő egy vonzó, ügyes lány, több udvarlója is van. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de hadd adjak neked egy jó tanácsot. Felejtsd el ezt az egész képtelenséget. Ez nem a te dolgod; tönkre fogsz menni bele, bele fogsz pusztulni, és tönkre fogod tenni sok ártatlan ember életét. És mindezt semmiért. Menj vissza a hegyeidbe, keresd meg a népedet. Ha a fejed nem is emlékszik rá, a szíved meg fogja mondani neked, hol az otthonod. Ott senki sem fog keresni téged. Ott majd letelepszel, és éled a rendes életedet. Aztán visszajössz Radáért, és mindketten nagyon boldogok lesztek. Talán akkora majd végzünk a hontiakkal. Talán még Pandeyát is megszorongatjuk. Végül csak eljön a béke, és megint ember módjára élhetünk majd.

Ha tényleg a hegyekből származna, gondolta Maxim, valószínűleg megfogadná Gaj tanácsát. Visszatérne a szülőföldjére, békében élne ifjú hitvesével, és megfeledkezne az itteni komplikált problémákról. De nem, az ördögbe, hogy feledkezhetne meg róluk? Tudta, mit tenne majd: megszervezne egy védelmi rendszert a szülőföldje számára, ami olyan hatékonyan működne, hogy a Teremtők hivatalnokai nem mernék beleütni az orrukat a határvidék dolgaiba. Aztán ha a légiósok közelíteni merészelnének, ő a saját területén szállna harcba velük, és az utolsó szálig elpusztítaná őket.

— Az egyetlen gond az, hogy nem a hegyekből származom. Erről tehát ennyit — gondolta Maxim. — Nekem itt van dolgom, és nem áll szándékomban ücsörögni, és nem csinálni semmit. És Rada? Nos, ha tényleg szeret, akkor meg fogja érteni. Meg kell hogy értse. Az ördögbe, nem akarok most ezen gondolkodni. Nincs itt az ideje a szerelemnek.

Valami történt az épületben, de Maximot annyira lekötötték a gondolatai, hogy nem vette észre. Valaki járt a folyosón; valaki suttogott a fal túloldalán. Aztán hirtelen felbolydulás támadt a folyosón, és egy kétségbeesett sikoly: — Mak! — Rada volt. Aztán hirtelen csend támadt — mintha valaki a szájára tette volna a kezét. Maxim talpra ugrott, az ablakhoz iramodott, de már késő volt. Az ajtó kivágódott, és Rada tűnt fel mögötte, holtsápadt arccal. Volt valami otthonos kaszárnya-hangulata a patkolt csizmák dübörgésének. Radát belökték a szobába. Mögötte fekete kezeslábast viselő férfiak tolongtak. Pandi Maximra irányította a fegyverét, és Csacsu kapitány, a maga ravasz és eszes módján, közvetlenül Rada mellett állt. Egyik kezével a vállánál fogva tartotta, másikkal pisztolyt nyomott a hátába.

— Ne mozdulj! — kiáltotta. — Egy mozdulat, és lövök!

Maxim megdermedt. Túl késő volt.

— Fel a kezekkel! — parancsolta Csacsu. — Káplár, bilincset! Kettőt! Mozgás, masszaraks!

Pandi, akit Maxim gyakorlatozás közben már többször földhöz vágott, övéről egy nehéz láncot leakasztva, óvatosan közeledett hozzá. Vadsága gyorsan átváltozott a saját biztonsága iránti aggódássá.

— Ne próbálkozz semmivel — figyelmeztette Maximot. — Egyetlen rossz mozdulat, és a kapitány úr lelövi a barátnődet.

Rákattintotta a bilincset Maxim csuklójára, aztán leguggolt, és megbilincselte a lábát. Maxim készült a kitörésre, de alábecsülte a kapitányt, aki továbbra sem engedte el Radát. Együtt mentek le a lépcsőn, együtt másztak fel a teherautóra, a kapitány pisztolya folyamatosan Rada hátába nyomódott. Gajt megbilincselve belökték a kocsi hátuljába. A hajnal még messze volt, még mindig szemerkélt az eső. A légiósok lehuppantak a padokra a kocsi hátuljában. Az épület bejáratánál a portás az ajtófélfának dőlve állt, kezét a gyomra fölött összekulcsolva. Szundikált.

12.

Az állami főügyész hátradőlt a székén, egy falat szárított gyümölcsöt tolt a szájába, megrágta, és ivott rá egy korty ásványvizet. Homlokát ráncolva, ujjait fáradt szemeire nyomva, figyelmesen hallgatózott. Minden rendben volt, több száz méteres körzetben. Éjszakai eső dobolt egyhangúan az ablakon; a sikoltozó szirénák, visító fékek, és csörömpölő felvonók éjszakai nyugovóra tértek. Az Igazságügyi Minisztérium kihalt volt, leszámítva a referensét, aki csendesen üldögélt a fogadószobában, idegesen várva a parancsait. A főügyész lassan kinyitotta a szemét. A szemei előtt lebegő színes foltokon át a rendelésre készült, látogatóknak fenntartott székre pillantott. — Ha elmegyek innen, ezt is magammal kell hogy vigyem. Meg az asztalt is. Megszoktam őket. Hát igen, nehéz lesz elmenni innen. Csinos kis fészket rendeztem be itt magamnak. De miért kéne elmennem? Milyen különös az emberi természet: ha egy létrával kerül szembe, kényszerítve érzi magát, hogy felmásszon a legfelső fokáig. Ott fent hideg van, nagy a huzat — káros az egészségre — és leesni végzetes lenne. A fokok csúszósak. Bolond dolog: az ember tudatában van a veszélynek, és mégis erőlködik, mászik felfelé. Csak mászik, a körülményektől függetlenül; a jó tanácsok ellenére csak mászik; az ellenségei ellenállása ellenére csak mászik; jobb meggyőződése, a józan esze, a balsejtelmei ellenére csak mászik, mászik, és mászik. Ha nem mászna, visszaesne a létra aljára. Ez biztos. De ha tovább mászik, akkor is leeshet.

Gondolatait az interkom sípolása szakította félbe. Bosszúsan vette fel a kagylót.

— Mi van? Dolgozom.

— Méltóságos uram, — mondta a referens, — egy ismerőse, a Vándor nevezetű, vár a személyes vonalán, beszélni óhajt önnel.

— Vándor? A főügyész felélénkült. — Kapcsolja.

Kattanást hallott. Aztán egy ismerős hangot, pandeyai akcentussal, minden szót gondosan hangsúlyozva.

— Agyas? Szia. Nagyon elfoglalt vagy?

— A számodra nem.

— Beszélnem kell veled.

— Mikor?

— Most, ha lehet.

— Állok rendelkezésedre — mondta a főügyész. — Gyere át hozzám.

— Tíz-tizenöt percen belül ott leszek. Várj meg.

A főügyész letette a kagylót, és egy ideig mozdulatlanul ült, alsó ajkát harapdálva. — Tehát előkerültél megint, barátom, váratlanul, mint mindig. Masszaraks, mennyi pénzt költöttem erre az emberre, többet, mint az összes többire együttvéve, és nem tudok többet róla, mint bárki más. Kiszámíthatatlan. Tönkretette az estémet. — A főügyész dühösen nézte az asztalán fekvő papírokat, aztán egy kupacba tologatta össze, és egy fiókba gyömöszölte őket. — Mióta nem járt erre? Igen, két hónapja. Szokás szerint. Eltűnik, Isten tudja hová, két hónapig semmi hír róla, aztán felbukkan, mint a krampusz a dobozból. Vajon mit akar tőlem? Mi történt ez alatt a két hónap alatt? Trükköst lapátra tették. De kétlem, hogy köze lenne hozzá. Igaz, utálta a Trükköst. De ő mindenkit utál. Semmi nem történt itt, ami őt érintené, és bizonyára nem jönne ide hozzám ilyen apróság miatt. Rögtön Kancellárhoz vagy a Báróhoz fordulna. Talán belefutott valami érdekes dologba, és üzletet akar kötni? Isten őrizz! Ha az ő helyében lennék, én nem kötnék üzletet senkivel. Talán a tárgyalás miatt jön? Nem, a tárgyalással nincs semmi tennivaló. De miért is spekulálok? Majd megtudom, ha elmondja.

Titkos fiókját óvatosan kihúzva aktiválta az összes hangfelvevőt, és rejtett kamerát. — Ezt a jelenetet megörökítjük az utókor számára. De hol marad már ez a Vándor? — Kezdte idegesíteni a vendégére való várakozás. Hogy megnyugtassa magát, még egy darab gyümölcsöt tett a szájába, lassan rágcsálta, és számolni kezdett. Mikor hétszázhoz ért, kinyílt az ajtó.

Ő volt az. A hórihorgas, hűvös modorú tréfamester a referenst félretolva belépett az irodába. Ez az ember a Teremtők bizalmasa volt, gyűlölték és bálványozták, minden pillanatban a szakadék szélén táncolt, és soha nem zuhant le. Sovány volt, hajlott hátú, kerek, zöld szemekkel és elálló fülekkel, örökké komikus, térdig érő kabátjában, kopaszon, mint a tök. Mágus volt, emberi sorsok ura, milliárdok elköltője… A főügyész felállt, hogy üdvözölje. A Vándorral rögtön a tárgyra térhetett az ember, nem volt szükség udvarias köntörfalazásra.

— Üdv, Vándor. Azért jöttél, hogy a sikereidről mesélj?

— Miféle sikereimről? — Vándor lehuppant egy karosszékbe, emiatt arra kényszerült, hogy térdeit esetlenül felhúzza a mellkasáig. — Masszaraks, mindig megfeledkezem az ördögi trükkjeidről. Mikor hagyod már abba a vendégeid inzultálását?

— A vendégnek kényelmetlenül kell éreznie magát, nevetségesnek kell lennie. Máskülönben ezek az összejövetelek rendkívül unalmasak lennének. Például a te látványod most igazán felvidított.

— Igen, tudom; te ilyen vidám fiú vagy. Csak a humorérzéked kissé igénytelen. Egyébként miért nem helyezed magad kényelembe? Foglalj helyet.

A főügyész rájött, hogy még mindig áll, és hogy Vándor, mint mindig, gyorsan egyenlített. Leült, kényelmesen elhelyezkedett, és ivott egy korty ásványvizet.

— Nos? — kérdezte.

Vándor egyenesen a tárgyra tért.

— Van nálad egy ember, aki kell nekem. Egy bizonyos Mak Szim. Átnevelésre küldted. Emlékszel?

— Nem, nem emlékszem. — A főügyész kissé csalódottnak érezte magát. — Mikor küldtem el? És miért?

— Mostanában. Mert felrobbantott egy tornyot.

— Á, igen, emlékszem az ügyre. Nos, mi van vele?

— Ez minden. Szükségem van rá.

— Egy pillanat! — A főügyész bosszús lett. — Valaki más tárgyalta az ügyet. Nem várhatod el tőlem, hogy minden elítéltre emlékezzek.

— Azt hittem, mind a te embereid voltak.

— Csak az egyik. A többi igazi volt. Mit is mondtál, hogy hívják?

— Mak Szim.

— Mak Szim — ismételte a főügyész. — Aha, az a hegyvidéki kém. Emlékszem. Igen, volt egy különös sztori vele kapcsolatban. Lelőtték, de a lövés nem végzett vele.

— Úgy tűnik.

— Szokatlanul erős ember. Igen, van róla egy jelentés. Miért kell neked?

— Az az ember mutáns — felelte a Vándor. — Érdekes mentogramjai vannak, és szükségem van rá a munkámhoz.

— Azt tervezed, hogy felboncolod?

— Lehetséges. Az embereim már jó régen kiszúrták, mikor a Különleges Stúdiónál alkalmazták. De megszökött.

A főügyész, teljesen kiábrándultan, teletömte a száját gyümölccsel.

— Rendben van. Egyébként hogy állnak a dolgaid?

— Pompásan, mint mindig. Úgy hallom, nálad is. Jól elintézted a Bábost. Gratulálok. Tehát mikor kapom meg azt a Makot?

— Holnap elküldöm a parancsot. Öt, legfeljebb hét napon belül leszállítják neked.

— Csak úgy, ingyen?

— Nos, barátom, van valamid, ami érdekelhet engem?

— A legelső védősisak.

A főügyész felnevetett.

— És a Világ Világa ráadásnak — mondta. — Mindenesetre tartsd észben: nekem nem az első sisakod kell. Hanem az egyetlen. Egyébként igaz, hogy a csapatodat ráállították, fejlesszen ki egy irányított sugárzót?

— Talán — felelte Vándor.

— Figyelj, mi a fenére kell ez nekünk? Van elég problémánk e nélkül is. Ülnöd kéne rajta egy kicsit, nem?

— Vándor elvigyorodott. — Félsz, Agyas?

— Igen, félek. Te nem? Vagy talán azt hiszed, ez a nagy barátságod a Gróffal örökké fog tartani? A saját sugárvetőddel fog elintézni.

Vándor megint elvigyorodott. — Nyertél. Megegyeztünk. — Felállt. — Útban vagyok a Kancellárhoz. Üzensz neki valamit?

— Kancellár haragszik rám — mondta a főügyész. — Ez nekem pokolian kellemetlen.

— Rendben, megmondom neki.

— Viccen kívül, ha tudnál szólni egy szót az érdekemben…

— Agyas egy srác vagy — mondta Vándor, a Kancellárt utánozva. — Megpróbálom.

— Végül is meg volt elégedve a tárgyalással?

— Honnan tudhatnám? Csak most érkeztem.

— Próbáld megtudni. És a te — hogy is hívják? Mondd még egyszer, felírom.

— Mak Szim.

— Príma. Holnap gondom lesz rá.

— Minden jót! — mondta a Vándor, és már ment is.

A főügyész a homlokát ráncolva figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött. — Igen, egy ilyen embert csak irigyelni lehet. Ő aztán jól megcsinálta. A sugárzás elleni védelmünk az ő kezében van. Késő bánat. Nem lenne rossz ötlet közelebb kerülni hozzá. De hogyan? Nincs szüksége semmire. Olyan pokolian fontos ember, hogy mindannyian totálisan tőle függünk; hozzá címezzük az imáinkat. Legszívesebben a torkánál fogva tartanám az ilyen embert! Ha legalább valami fontos dolgot kért volna. De neki csak valami nyavalyás elítélt kell. Ó, igen, nagyon értékes! Bizony, érdekes mentogrammok. De azon tűnődöm — az az elítélt a hegyvidékről való, és mostanában a Kancellár gyakran célozgatott a hegyvidékre. Talán megnézhetném őket. De a Kancellár az Kancellár… Masszaraks, túlságosan fáradt vagyok, mára elég volt a munkából.

Beleszólt az interkomba: — Koh, van valamije Szim elítéltről? — Hirtelen eszébe jutott: — Úgy tudom, összeállított róla egy dossziét.

— Igen, méltóságos uram. Engem ért a megtiszteltetés, hogy figyelmébe ajánlhattam az esetet.

— Hozza be. És hozzon még vizet is.

Éppen csak kikapcsolta az interkomot, mikor a referens tapintatosan besurrant az ajtón. Egy vastag irattartót tett elé; üveg csilingelt lágyan; víz csobogott; és egy teli pohár került az irattartó mellé.

— „A Mak Szim (Maxim Kammerer) ügy kivonata. Készítette: Koh referens” Jó vastag, kivonat létére. — Kinyitotta az irattartót, és kivette az első köteg papírt.

Toot kapitány vallomása. Gaal vádlott vallomása. A Kék Kígyó folyón túli határvidék durva vázlata. — „Nem viselt semmi más ruházatot. A beszéde összefüggőnek tűnt, de teljesen érthetetlen volt. Sikertelen kísérlet történt rá, hogy honti nyelven kommunikáljanak vele.” Ó, ezek az ostoba határvidéki kapitányok! Képzeljék csak el, egy honti kém a déli határvidéken! „A fogoly rajzai igen művésziek voltak.” Nos, jó csomó különös dolog van a Kék Kígyó folyón túl. Sajnos. Az ennek a fickónak a felbukkanását körülvevő tények nem tűnnek különösebben szokatlannak, annak fényében, amit arról a régióról tudunk. Habár, természetesen… nos, lássuk csak

A főügyész félretette az első köteget, kiválogatott két szárított bogyós gyümölcsöt, és a következő lapra nézett. — „A Textil- és Ruházati Intézet Különleges Bizottságának szakvéleménye. Mi, alulírottak…” „…minden ismert analitikai eljárást felhasználva megvizsgáltuk az Igazságügyi Minisztérium által hozzánk eljuttatott ruhadarabot…” Micsoda képtelenség! „…és a következő eredményre jutottunk: (1) A kérdéses darab egy nadrág, hossza a szabványos hossz egynegyede, viselhette férfi és nő egyaránt; (2) A típusa nem felel meg semmilyen ismert szabványos mintának, ennélfogva nem határozható meg a típusa, mivel a nadrágot nem varrták, sem nem más ismert módon készítették; (3) A nadrág rugalmas, ezüstös szövetből készült, amit nem lenne helyes szövetnek nevezni, mert mikroszkópos vizsgálattal sem sikerült feltárni a szerkezetét. Az anyag tűzálló, gyűrődés-álló, és szokatlanul szakadás-biztos. A kémiai analízis…” Hmmm. Furcsa nadrág. Ki kell derítenünk, mi ez. Ezt fel fogom írni magamnak. — Odaírta a margóra: „Koh. Miért nem mellékeltek magyarázatot? Honnan származik a nadrág?” — Aha! „A technológia országunk számára ismeretlen, mint ahogy a többi civilizált nemzet számára is (a háború előtti adatok szerint).”

A főügyész félretette a szakvéleményt. — Elég a nadrágokból. A nadrág az nadrág. Lássuk, mi van még. Az orvosi vizsgálati jelentés. Érdekes. Milyen alacsony a vérnyomása! És a tüdeje! Ó, hát ez meg mi? Négy halálos sebesülés nyoma. Különös, rejtélyesen hangzik. Aha! „Lásd Csacsu tanú és Gaal vádlott vallomását.” De hát hét golyó! Van itt némi ellentmondás: „Csacsu azt vallotta, hogy önvédelemből használta a fegyverét, de Gaal azt állította, hogy Szim csak el akarta venni Csacsu pisztolyát.” Nos, ez nem az én dolgom. Két golyó a májba — ez túl sok egy normális embernek. Pénzérméket hajlít karikába, futni tud két emberrel a vállán. Aha, ezt már láttam. Emlékszem, mikor elolvastam, arra gondoltam, ez a fickó abnormálisan erős, és az effélék rendszerint ostobák. Nem is olvastam tovább. Mi ez? Aha, az én öreg barátom. „Kivonat a 711-es ügynök jelentéséből. Minden nehézség nélkül lát esős éjszakán (még olvasni is tud), és teljes sötétségben (felismeri a tárgyakat, látja az arckifejezéseket legalább tíz méterről); rendkívül éles szaglással és a tapintóérzékkel rendelkezik: szagukról ismerte fel személyeket egy csoportból; hogy eldöntsön egy vitát, beazonosította a szorosan ledugózott edényekben levő italokat; iránytű nélkül be tudja tájolni magát bárhol a világon; óra nélkül meg tudja mondani a pontos időt… A következő incidens történt: főtt hal készült, és ő megtiltotta nekünk, hogy együnk belőle, azt állítva, hogy radioaktív. Ő maga evett a halból, azt állítva, hogy számára nem veszélyes. Nem betegedett meg, habár a sugárzás háromszorosan meghaladta a megengedett szintet (majdnem hetvenhét egység volt).”

A főügyész hátradőlt a székén. — Nos, ez már egy kicsit sok. Talán még halhatatlan is? Igen, Vándort biztosan érdekli az ilyesmi. Lássuk, mi van még. Aha, ez itt fontos lehet. „A Közegészségügyi Minisztérium Különleges Bizottságának szakvéleménye. Alany: Mak Szim. Nem reagál a fehér sugárzásra. Nincs kizáró oka a különleges erőknél való szolgálatnak.” Ezért sorozták be a Légióba. Fehér sugárzás, masszaraks. Mészárosok, a fene essen beléjük! Itt a különleges vallomásuk a vizsgálat számára: „Habár az alanyt változó intenzitású fehér sugárzással vizsgálták, egészen a maximumig, nem mutatott semmi reakciót. Reakció az A-sugárzásra pozitív és negatív irányban zéró. Zéró reakció a B-sugárzásra. Megjegyzés: kötelességünknek tartjuk hozzátenni, hogy az alany (Mak Szim, körülbelül húsz éves) a potenciális genetikai következmények szempontjából veszélyt jelent a társadalomra. Teljes sterilizálása, vagy elpusztítása ajánlatos.” Ohó, ezek a fiúk aztán nem viccelnek! Ki is van most ennél a minisztériumnál? Á, igen, Amatőr. Emlékszem, az a mókamester Csődörös milyen jó sztorit mesélt róla. Masszaraks, csak el ne felejtsem. Szerencse, hogy egyedül vagyok. Még néhány bogyó, és egy korty víz… Hú, micsoda szörnyűség. De azt mondják, ez segít. Lássuk, mi következik.

— Tehát ott is volt! Jó, jó. Valószínűleg megint zéró reakció. „Mikor kényszervallatás alá vontuk, nevezett Szim alany nem tett vallomást. A 12. paragrafussal összhangban, ami kimondja, hogy kerülendő a látható fizikai sérülések okozása olyan alanyoknál, akiket nyilvános tárgyalásra készítenek elő, csak a következő módszereket használtuk: (A) Tűszúrásos sebészet, idegdúcok átszúrása. Reakció: szándékunkkal ellentétes: az alany elaludt. (B) Idegdúcok vegyszeres kezelése alkaloidákkal és lúgokkal. Ugyanaz a reakció. (C) Fénykamra. Nincs reakció. Az alany meglepődését fejezte ki. (D) Gőzkamra. Súlyvesztés, kellemetlenség érzés nélkül. A kényszervallatás ezzel befejeződött.” Brrr, micsoda okirat! Igen, a Vándornak igaza van: ez az ember biztosan mutáns. Egy normális ember nem így reagált volna. Igen, hallottam, hogy előfordulnak sikeres mutációk, habár elég ritkán. Ez mindent megmagyaráz — kivéve azt a nadrágot. Amennyire tudom, a nadrágok nem mutálódnak.

A következő lapot nézte, ami érdekesnek bizonyult: a Különleges Stúdió igazgatójának vallomása volt. — Hülye egy intézmény. Felveszik mindenféle pszichopaták őrjöngését, nagyra becsült közönségünk szórakoztatására. Emlékszem… a stúdió annak a szarházi Svindlernek az elmeszüleménye volt, aki maga is bolond volt egy kicsit. Svindler már rég a múlté, de az őrült ötlete tovább él. Az igazgató vallomása azt jelzi, hogy Szim ideális alany volt, és igencsak kívánatos lenne, hogy visszakapják. Ó, hát ez meg mi? Átvétel a Különleges Kutatások Minisztériuma őrizetébe, ilyen és ilyen számú parancs értelmében, ilyen és ilyen dátummal. Aha, itt van… a parancs, Fank aláírásával. Hmmm. A Vándor kezét érzem a dologban. De nem, ne siessük el a következtetés levonását. — Harmincig számolt, hogy megnyugodjon, aztán felvette a következő vastag papírköteget: „Kivonat a Különleges Etnolingvisztikai Bizottság M. Szim hegyvidéki eredetének kiderítését célzó vizsgálatának jelentéséből.”

Még mindig Fankon és a Vándoron gondolkozva automatikusan olvasni kezdte. Hirtelen azon kapta magát, hogy belemerült a dokumentumba. Érdekes tanulmány volt. Minden jelentést, bizonyítékot, és tanúvallomást, ami bármi módon kapcsolódott Mak Szim származásához, itt összegeztek, és vitattak meg: antropológiai, etnográfiai, és lingvisztikai adatokat, a hangfelvételeket, mentogrammokat, és az alany saját rajzait; és ezen adatok analízisének eredményeit. Regényesen hangzott, habár a következtetések nagyon szűkösek és óvatosak voltak. A bizottság nem rokonította M. Szimet a kontinens egyetlen ismert etnikai csoportjával sem. (Csatoltak egy különvéleményt a kitűnő paleoantropológus Sapszutól, aki kimutatta az alany koponyájának figyelemreméltó hasonlóságát az úgynevezett ősember fosszilis koponyájával. Ez utóbbi a Szigetvilágot népesítette be, több mint ötvenezer évvel ezelőtt.) A bizottság megerősítette az alany komplett pszichológiailag normális állapotát az adott pillanatban, de feltételezték, hogy a közelmúltban az amnézia egy bizonyos formáját szenvedte el, aminek következtében a valós emlékei helyére jelentős mennyiségű hamis emlékkép helyeződött át. A bizottság lingvisztikai analízis alá vette a Különleges Stúdió archívumában megőrzött hangfelvételeket, és arra a következtetésre jutott, hogy az abban az időben az alany által beszélt nyelv nem tartozhat egyetlen modern vagy kihalt nyelvcsaládhoz sem. Ennélfogva a bizottság úgy vélte, hogy a nyelv az alany képzeletének szüleménye lehetett, különösen annak a ténynek a fényében, hogy az alany, saját állítása szerint, többé már nem emlékezett erre a nyelvre.

A bizottság vonakodott következtetéseket levonni, de hajlott arra a vélekedésre, hogy Mak Szim személyében egy előzőleg ismeretlen fajta mutánssal kerültek kapcsolatba. — Okos elméknek egyszerre támadnak okos ötletei — gondolta irigykedve a főügyész. Gyorsan átfutotta Porru professzornak, a bizottság tagjának különvéleményét. Lévén ő maga is hegyvidéki születésű, a professzor emlékeztette a bizottságot egy a legendák ködébe vesző vidék, Zartak létezésére a hegyvidék távoli tájain. Egy törzs lakja, a Madarászok, akik még nem vonták magukra az antropológusok figyelmét. A civilizációval kapcsolatba került hegyvidéki emberek azt állították, hogy ez a törzs járatos a mágia művészetében, és mechanikus segítség nélkül repülni tud. Az általa hallott történetek szerint a Madarászok szokatlanul magasak, rendkívüli fizikai erővel és kitartással rendelkeznek, és aranybarna bőrük van. Mindeme tények egybevágnak az alany fizikai jellemzőivel. A főügyész a ceruzájával játszadozott Porru professzor beszámolója fölött. Aztán félretette a ceruzát, és hangosan azt mondta: — Azt hiszem, az a nadrág passzol ehhez a véleményhez. Tűzálló nadrág.

A következő lapot tanulmányozta: „Kivonat a gyorsírásos tárgyalási jegyzőkönyvből.” Hmmm, hát ez mire való?

„KIHALLGATÓ ÜGYÉSZ: Nem tagadja, hogy ön művelt ember?

VÁDLOTT: Művelt vagyok, de nagyon szegényes ismereteim vannak a történelemről, szociológiáról, és gazdaságtanról.

KIHALLGATÓ ÜGYÉSZ: Ne szerénykedjen. Ismerős önnek ez a könyv?

VÁDLOTT: Igen.

KIHALLGATÓ ÜGYÉSZ: Olvasta?

VÁDLOTT: Természetesen.

KIHALLGATÓ ÜGYÉSZ: Miért olvasta a „Tenzorszámítás és modern fizika” című monográfiát a börtönben, őrizet alatt?

VÁDLOTT: Nem értem a kérdését. Gondolom, szórakozásból. Van benne néhány nagyon fantáziadús oldal.

KIHALLGATÓ ÜGYÉSZ: Azt hiszem, nyilvánvaló a bíróság számára, hogy csak egy igen művelt ember olvasna egy ilyen magasan specializált művet szórakozásból.”

— Mi ez a szemét? Miért sózták rám ezt a szart? No, mi van még?

„ÜGYVÉD: Tudja ön, hogy mekkora összeget költenek a Mindenható Teremtők a fiatalkorú bűnözés elleni harc céljaira?

VÁDLOTT: Mi az a fiatalkorú bűnözés? Gyermekek ellen elkövetett bűncselekmény?

ÜGYVÉD: Nem. Gyermekek által elkövetett bűncselekmények.

VÁDLOTT: Nem értem. Gyermekek nem tudnak bűncselekményeket elkövetni.”

— Mulatságos. Lássuk, mi a vége.

„ÜGYVÉD: Remélem, sikerült demonstrálnom a bíróság előtt ügyfelem gyengeelméjűséggel határos naivitását. A fiatalkori bűnelkövetés, a filantrópia, a társadalmi újraelosztás fogalmai számára teljesen ismeretlenek.”

A főügyész elmosolyodott, és félretette a lapot. — Igen, látom. Tényleg furcsa kombináció: a matematika és fizika szórakozás neki, de a legegyszerűbb dolgokat sem ismeri. Tisztára mint a szórakozott professzor valami ócska regényben.

A főügyész átnézett néhány további lapot. — Nem értem, Mak, miért ragaszkodsz annyira ehhez a — hogy is hívják? — Rada Gaalhoz. Nincs vele viszonyod; nem tartozol neki semmivel; nincs semmi közös bennetek. Az az idióta ügyész sikertelenül próbálta őt belekeverni a földalatti mozgalomba. De Mak, fiacskám, az embernek az a benyomása támad, hogy ha ezt a lányt a puskacső elé állítja, azzal rákényszeríthet téged bármire, amire csak akar. Ez nekünk nagyon hasznos, de neked igencsak kellemetlen. Ami ezekből a tanúvallomásokból kiderül, az az, hogy te hajthatatlan ember vagy, és az adott szavad rabja. Sosem lesz belőled politikus. De miért is lenne? Fényképek. Egészen jóképű vagy. Csinos arc — nagyon, nagyon csinos. A szemeid inkább szokatlanok. Hol készültek ezek? A vádlottak padján. Nos, lássuk csak. Friss és egészséges, derűs, tiszta szemű, ellazult. Hol tanultad ezt, ezt a testtartást? A vádlottak padja nem kényelmesebb, mint a látogatók széke az irodámban; lehetetlen ellazulni rajta. De mindez lényegtelen. Kell itt lenni valami nagyobb dolognak.

A főügyész otthagyta az asztalát, és nagy léptekkel róni kezdte a padlót. Valami kínzóan motoszkált az agyában, valami, ami ösztökélte és felizgatta. — Az ördögbe, átsiklottam valamin abban a mappában. Valami fontoson, nagyon-nagyon fontoson. Fank? Igen, ez fontos, mert a Vándor csak a legfontosabb ügyekhez használja Fankot. De Fank csak megerősíti a megérzésemet. Na már most mi itt a lényeg? A nadrág? Képtelenség. Aha, tudom már! De az nincs a mappában. — Bekapcsolta az interkomot.

— Koh, részleteket kérek a konvojt ért támadásról.

— Tizennégy nappal ezelőtt, — kezdte a referens reszelős hangon, mintha előre elkészített szöveget olvasna, — tizennyolc óra harminchárom perckor fegyveres támadás történt a hat-kilenc-nyolc-egy-nyolc-négyes ügy vádlottait szállító rendőrségi kocsik ellen, útban a törvényszékről a városi börtön felé. A támadást visszaverték, és a támadók egyike súlyosan megsebesült a tűzharcban, többé nem nyerte vissza az eszméletét. A testet nem azonosították. A vizsgálatot lezárták.

— Kinek a műve volt ez a támadás?

— Ez nem tisztázódott, méltóságos uram. A hivatalos földalatti mozgalomnak semmi köze hozzá.

— Ötlete van?

— Terroristák műve lehetett, kísérlet Dek Pottu vádlott, alias Tábornok kiszabadítására, akinek tudottan szoros kapcsolata van a baloldallal.

A főügyész lecsapta a kagylót. Talán úgy volt, talán nem. Nos, menjünk csak végig újra azon a mappán. Déli határvidék, ostoba kapitány. Nadrág. Megszökik, embereket hurcol a vállán. Radioaktív hal — hetvenhét egység. Reakció az A-sugárzásra. Az idegdúcok vegyszeres kezelése. Várjunk csak! Reakció az A-sugárzásra: „Reakció az A-sugárzásra pozitív és negatív irányban zéró.” Zéró, mindkét irányban. A főügyész a melléhez szorította a kezét. Idióta! „Zéró mindkét irányban!”

Újra megragadta a kagylót.

— Koh! Azonnal készítsen fel egy különleges futárt védőőrizettel. Különvonatot délre. Nem is, vigyék az én elektromotoros kocsimat. Masszaraks! — Kezével mélyen benyúlt a fiókba, és kikapcsolta az összes felvevő berendezést. — Mozgás!

Bal kezét még mindig a mellére szorítva kivett egy személyes parancsűrlapot az asztalfiókból, és gyorsan, de gondosan írni kezdett: „Államérdek. Szigorúan titkos. A Déli Különleges Körzet vezénylő tábornokának. Ön személyesen felelős a következő parancs haladéktalan végrehajtásáért. Adja át ezen parancs felmutatója őrizetébe Mak Szim elítéltet, ügyszám 6983. Az átadás pillanatától kezdve Mak Szim rehabost hiányzóként kezeljék, és helyezzenek el megfelelő igazoló dokumentumokat az irataik között. Az állami főügyész parancsa.”

Újabb űrlapot vett a kezébe. „Parancs. Ezennel megparancsolom minden katonai, polgári, és vasúti hivatalos személynek, hogy nyújtson segítséget ezen parancs felmutatójának, az állami főügyész különleges futárjának, és védő kíséretének, az EXTRA kategóriának megfelelően. Az állami főügyész parancsa.”

Kiitta a poharát, és újra megtöltötte. Lassan, minden szót alaposan átgondolva, megírt egy harmadik űrlapot: „Kedves Vándor! Bocsáss meg, hogy csak rossz hírrel szolgálhatok. Éppen most értesültünk róla, hogy az anyag, amit kértél, elveszett, ahogy az gyakran megtörténik a déli dzsungelben.”

Загрузка...