Lakott sziget

18.

A főügyész nem aludt mélyen, a telefon azonnal felébresztette. Felvette a kagylót, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, rekedten beleszólt: — Hallgatom.

A referense szűkölő hangon, bocsánatát kérve jelentette: — Hét óra van, méltóságos uram.

— Igen — felelte a főügyész, még mindig csukott szemmel. — Jól van, köszönöm.

Felkapcsolta a lámpát, lerúgta magáról a takarót, és felült az ágy szélén. Ott ült egy darabig, fakó, ösztövér lábszárát bámulva, és szomorú elképedéssel merengve sorsán: az elmúlt hat év során egyetlen napra sem tudott visszaemlékezni, mikor nem zavarták volna meg az álmát. Valaki mindig felébresztette. Hadnagy korában az a disznó ügyeletes tiszt képes volt egy átmulatott éjszaka után is felébreszteni. Mikor a vésztörvényszék elnöke volt, a hülye titkára ébresztette fel, hogy írja alá a halálos ítéleteket. Iskolás korában az anyja ébresztette, hogy iskolába küldje, és az volt minden ébredések közül a legnyomorúságosabb. Mindig azt mondták neki: Muszáj! Muszáj, méltóságos uram. Muszáj, elnök úr. Muszáj, drága kisfiam. Most ő mondta magának, hogy muszáj. Felállt, felvette a köntösét, kölnivizet permetezett az arcára, helyére tette a műfogsorát, arcát masszírozva megszemlélte magát a tükörben, aztán belépett a dolgozószobájába.

Az asztalán egy pohár meleg tej, és kikeményített asztalkendő alatt egy tál ropogós sós sütemény várta. Mielőtt nekilátott volna speciális diétájának, a széfhez ment, elővett egy zöld irattartót, és az asztalra tette, a reggelije mellé. Miközben a süteményt rágcsálta és a tejet kortyolgatta, alaposan szemügyre vette az irattartót, míg meg nem győződött róla, hogy senki sem babrált vele a múlt éjszaka óta. Hogy megváltoztak a dolgok, gondolta. Csak három hónap telt el, de hogy megváltozott minden! Gépiesen a sárga telefonra pillantott, és pillanatokig nem tudta levenni róla a szemét. A telefon hallgatott — olyan csillogó és kecses volt, akár egy játékszer, de olyan félelmetes, mint egy pokolgép, amit nem lehet hatástalanítani.

A főügyész mindkét kezével megragadta a mappát, a homlokát ráncolta. Érezte, hogy erőt vesz rajta a félelem, és igyekezett küzdeni ellene. Nem, ez nem történhet meg: abszolút nyugodtnak kell maradnia, teljesen objektíven kell érvelnie. — Ezenkívül nincs is más választásom. Ha kockázatot kell vállalnom, nos, akkor hát vállalom. De a mértékét a minimumra kell csökkentenem. Ezt fogom tenni. Igen, masszaraks, a minimumra… Tehát nem vagy annyira biztos a dolgodban, igaz, Agyas? Ó, tehát kétségeid vannak? Neked mindig kétségeid vannak. Jó, akkor próbáljuk eloszlatni a kétségeidet. Hallottál valaha is egy bizonyos Maxim Kammererről? Tényleg? Aha, csak azt hiszed, hogy hallottál. Sosem hallottál erről az emberről ezelőtt. Nos, Agyas, fogadjuk el, hogy éppen most fogsz először hallani róla. Hallgasd meg ezt, és ítéld meg őt a legobjektívebb és legelfogulatlanabb módon. Agyas, nagyon fontos nekem, hogy megtudjam az objektív véleményedet: tudod, a bőrömre megy a játék.

Elrágcsálta az utolsó süteményt, megitta a tejet. — Folytassuk — mondta fennhangon.

Kinyitotta az irattartót. — Az illető múltja homályos. Ez igen gyenge kezdet egy ismeretséghez. De mi nem csak a jelent tudjuk kikövetkeztetni a múltból; a múltat is le tudjuk vezetni a jelenből. És ha meg akarjuk ismerni Mak barátunk múltját, végső soron a jelenéből kell rá visszakövetkeztetnünk. Ezt extrapolációnak hívjuk… A mi Makunk a jelenét azzal kezdte, hogy megszökött a büntetőtáborból. Hirtelen és váratlanul. Pontosan abban a pillanatban, mikor a Vándor és én éppen rátettük volna a kezünket. Itt van a vezénylő tábornok pánikszerű jelentése, egy idióta klasszikus hőbörgése, aki elszúrt valamit, és nem számíthat rá, hogy elkerülheti a büntetést: ő teljesen ártatlan, csak végrehajtotta a parancsokat; nem tudta, hogy az illető önként jelentkezett szolgálatra a halálraítéltek utász különítményéhez, és hogy a nevezett illető felrobbant egy aknamezőn. Ő ezt nem tudta. Nem tudta a Vándor, és én sem. De nekünk tudnunk kellett volna! Az illető kiszámíthatatlan személyiség, és magának az ilyesmit előre kellett volna látnia, tisztelt Agyas úr. Igen, annak idején megrázott a hír, de most már értjük, hogy mi történt: valaki elmondta Maknak az igazságot a tornyokról; ő úgy döntött, semmit sem tud elérni a Mindenható Teremtők földjén, így hát délre menekült, azt a látszatot keltve, mintha elpusztult volna. — A főügyész lassan dörzsölgette a homlokát. — Igen, minden így kezdődött. Ez volt az első tévedés a tévedések sorozatában: azt hittem, hogy elpusztult. És miért ne hittem volna? Miféle normális ember szökött volna délnek? Mindenki azt hitte volna, hogy elpusztult. De a Vándor nem.

A főügyész felvette a következő jelentést. — Ó, ez a Vándor! Okos! Egy zseni! Így kéne nekem is intéznem a dolgokat, ahogy ő teszi! Én biztos voltam benne, hogy Mak meghalt. Végül is a Délvidék már csak ilyen. De a Vándor elárasztotta az ügynökeivel a folyó túlsó partját. A kövér Fank — kár, hogy sosem foglalkoztam vele igazán, sosem kaptam a kezem közé. Az a hájas disznó fáradtságot nem ismerve futkosott keresztül-kasul az egész vidéken, szaglászott, kémkedett. Elveszítette Kurát, meghalt maláriában a hatos úton. A Kakast elfogták a hegyi emberek. Az Ötvenötöst — bárki is volt az — elkapták a kalózok a partvidéken. De az Ötvenötösnek sikerült üzenetet küldenie: Mak, mondta, felbukkant itt, és megadta magát a járőröknek.

— Így dolgoznak az eszes emberek: nem hisznek el semmit, és nem sajnálnak senkit. Nekem is így kellett volna tennem. Félre kellett volna tolnom mindent, és Mak megtalálására koncentrálni. Nagyon jól tudtam, micsoda bámulatos erőt képvisel. De ahelyett, hogy kizárólag az ő ügyén dolgoztam volna, összeakaszkodtam a Bábossal, és veszítettem. Aztán belekeveredtem ebbe a hülye háborúba, és megint veszítettem. És most megint veszítettem volna, ha nincs ilyen piszok szerencsém: Mak felbukkant a fővárosban, a Vándor barlangjában, és én a Vándor előtt értesültem róla. Igen, Vándor, te lapátfülű kurvapecér, most te vesztettél. Le kellett lépned valahová, a dolgaidat intézni. Nem tudom, miért, vagy hová mentél, de ez a legkevésbé sem zavar engem. Rendben van! Természetesen rábíztál mindent a te Fankodra, és ő leszállította neked Makot. De micsoda balszerencse — a te Fankod összeomlott kimerítő harctéri hőstetteinek súlya alatt, és most eszméletlenül fekszik a palota kórházában. Ó, igen, ő egy igen fontos figura: ott csak a nagykutyákat kezelik! És ezúttal nem fogom elhibázni. Most aztán addig fog ott feküdni, amíg én szükségesnek tartom. Te nem vagy itt, Fank sincs, de ez a Mak fiú igen, és ez szerencsés fejlemény.

Felbuzgott benne a diadal érzése, de rögtön el is fojtotta. — Masszaraks, már megint elragadnak az érzelmeid. Nyugodj meg, Agyas. Új emberrel fogsz megismerkedni, egy Mak nevűvel, és nagyon tárgyilagosnak kell lenned. Különösen mivel ez az új Mak nem is hasonlít a régire. Többé már nem gyermek; már mindent tud a pénzügyekről, és a fiatalkori bűnözésről. A mi Makunk jóval bölcsebb, és komolyabb lett. Például bejutott a földalatti mozgalom vezetőségébe (ajánlói: Memo Gramenu, és Allu Zef), hogy derült égből villámcsapásként nekik szegezze a javaslatot: fedjék fel a tornyok valódi rendeltetését az egész mozgalom előtt. A vezetőség tiltakozott, de Mak végül meggyőzte őket. Megijesztette és összezavarta őket. Elfogadták a javaslatát, és Makot jelölték ki a feladatra, hogy kidolgozza a részleteket. Ő nagyon gyorsan beletanult a dolgokba, és kifogástalanul felmérte a helyzetet. A vezetőség látta ezt, és rájöttek, kivel van dolguk. Aha, itt az utolsó jelentés: a vezetőség népnevelő frakciója bevonta őt egy terv megvitatásába a lakosság átneveléséről, és ő lelkesen egyetértettek velük. Rögtön volt is egy sereg új javaslata. Isten tudja, mik, de ez nem is fontos. Az egész átnevelési ötlet hülyeség. A lényeg az, hogy ő már nem terrorista, nem akar senkit megölni, semmit felrobbantani; most a karrierjével van elfoglalva, a presztízsét építgeti a földalatti mozgalom vezetőségében, beszédeket mond, kritizál, és halad felfelé; hogy vannak elképzelései, és igyekszik megvalósítani őket — és ez az, kedves Agyas úr, amire neked szükséged van.

A főügyész hátradőlt a székében.

— Aha, van itt valami más is, ami nekem kell: egy jelentés az életviteléről. Keményen dolgozik a laboratóriumban, és otthon is; még mindig emlékszik arra a lányra, Rada Gaalra; sportol; nem dohányzik, ritkán iszik, és mértékletesen eszik. Másrészt nyilvánvalóan hajlik a fényűző életvitelre, és ismeri az értékét. Például az autók. Miután kinyilvánította elégedetlenségét a vezérkar autójának kis teljesítménye és csúf megjelenése miatt, egyszerűen kisajátította, mintha az járna neki. A lakásával szintén elégedetlen volt; túl kicsinek érezte, és szerinte híján volt az alapvető komfortnak. A lakóhelyét eredeti festményekkel és régiségekkel díszíti, csaknem egész jövedelmét ilyesmire költi. És így tovább. Jó anyag, nagyon jó. Vajon mennyi pénz áll a rendelkezésére? Tehát programvezető egy kémiai szintézissel foglalkozó laboratóriumban. Meglehetősen jól tartják, és valószínűleg még többet ígértek neki. Vajon mivel indokolták meg Maknak, hogy a Vándornak miért van szüksége rá? Fank, az a kövér disznó tudja, de inkább meghalna, minthogy kinyögjön egy szót is. Bárcsak ki tudnám szedni belőle. Utána aztán nagy örömömre szolgálna, ha elintézhetném. Mennyi szükségtelen nyugtalanságot okozott nekem. És Radát is ellopta tőlem. Milyen hasznos lenne most az a nő! Rada — kitűnő fegyver, ha az ember a tiszta, becsületes, bátor Makkal akar elbánni. Nos, végül is a dolgok talán mégsem alakultak annyira rosszul. Nem én vagyok az, kedves Mak, aki bezárva tartja a barátnődet. A Vándor teszi ezt, a vén zsaroló.

A főügyész összerezzent: a sárga telefon halkan megcsörrent. Remegő ujjait végighúzta a homlokán. Nem, biztosan téves. Természetesen téves. Nem neki szólt a hívás. A telefon komplikált berendezés; valószínűleg összekeveredtek a drótok. Kezét a köntösébe törölte. Abban a pillanatban a telefon csengése úgy hasított belé, mint a puskagolyó, mint egy tőr a torkába. Felvette a kagylót.

— Itt az államügyész.

— Agyas? Kancellár vagyok.

Na, itt van. Mindjárt azt mondja: — Várlak egy óra múlva, Agyas.

— Megismertem a hangodat — mondta gyenge hangon. — Hogy vagy?

— Olvastad a jelentést?

— Nem. — Arra számított, most azt mondja majd: — Tényleg? Nos, akkor gyere át hozzám, én magam fogom majd felolvasni neked.

— Tényleg alaposan elszúrtad ezt a háborút.

A főügyész nyelt egyet. Mondania kellett valamit. Mondania kellett — azonnal. Valami kedélyes tréfát. De tapintatosan. Kérlek, Istenem, tapintatosan!

— Nincs semmi mondanivalód? Mit mondtam neked? Hogy ne üsd bele az orrodat. Foglalkozz a civil ügyekkel, és tartsd távol magad a katonaiaktól.

— Tudod, Kancellár, mi mindannyian a te gyermekeid vagyunk. És a gyermekek nem mindig hallgatnak a szüleikre.

A Kancellár kuncogott. — Gyermekek. De ki is mondta: „Ha gyermeked nem engedelmeskedik néked…” Hogy is van tovább, Agyas?

— Ó, Istenem! — gondolta a főügyész. — Emlékszem. „Töröld el őt a föld színéről.” Így mondta akkor a Kancellár. Aztán a Vándor felvett egy súlyos, fekete pisztolyt az asztalról, lassan felemelte, kétszer tüzelt vele, és a Kancellár gyermeke mindkét kezét kopasz fejére szorítva a padlóra rogyott.

— Cserbenhagyott a memóriád? Hát most mihez kezdesz, Agyas?

— Hibáztam — mondta rekedten a főügyész. — Hibáztam. Minden a Bábos miatt történt.

— Szóval hibáztál. Nos, rendben van, gondold át a dolgot, Agyas. Gondold végig. Majd még hívlak.

És ennyi volt. A Kancellár letette a kagylót, és ő nem tudta, hol hívja fel — hogy könyörögjön neki, hogy védje magát. — Ó, milyen hülye voltam! Rendben van, csak kitartás! Szedd össze magad, te gyáva! Nyitott tenyerével teljes erőből az asztal szélére csapott, hogy kicsorduljon a vére, hogy fájdalmat okozzon, hogy megállítsa a remegését. Ez segített egy kicsit. Még mindig összegörnyedve, másik kezével kinyitotta az alsó fiókot, kivett belőle egy lapos üveget, és ivott néhány kortyot. Melegség járta át. — Nos, hát ez a helyzet. Csak nyugalom. Ez a játék még nem ért véget. A legjobb fog győzni. Nem végeztél még a jó öreg Agyassal. Az nem lesz ilyen egyszerű. Ha képes lennél rá, már megtetted volna. Ez a hívás semmit nem jelent. Mindig így szokta csinálni. Van még idő. Két, három, talán négy nap. Igen, van még idő! — kiáltott fel magában. — Ne hisztériázz! — Felállt, és fürgén járkálni kezdett körbe a szobában.

— Látod, hogy fenyegetést jelentek a számodra. Itt van nálam Mak. Van egy emberem, aki nem fél a sugárzástól. Egy ember, aki számára nincs akadály. Aki meg akarja változtatni a rendszert. Aki gyűlöl minket. Egy ember, aki annyira tiszta, hogy védtelen minden kísértéssel szemben. Egy ember, aki hisz bennem. Aki találkozni akar velem. Szívesen találkozna velem: az ügynökeim sokszor elmondták neki, hogy az államügyész jó ember, igazságos, kitűnő jogász, a törvény igazi őre; hogy a Teremtők utálják, és csak azért tűrik meg, mert nem bíznak egymásban. Az ügynökeim már titokban megmutattak neki, és kedvező benyomást tettem rá. És ami a legfontosabb: célzásokat ejtettek el előtte a legbizalmasabb módon, hogy én ismerem a Központ helyét. Habár kitűnően kontrollálja fiziológiás reakcióit, azt mondták, akkor elárulta magát. Igen, ilyen emberem van nekem — egy ember, akinek leghőbb vágya, hogy elfoglalja a Központot. Az egyetlen ember, aki ezt meg tudja tenni. Persze ez az ember valójában még nincs a kezeim között, de a horgot már bedobtam, a csalit már benyelte, és ma meg fogom akasztani. Ha nem, akkor nekem végem van. Igen, végem van.

Sarkon fordult, és rettegve bámult a sárga telefonra.

Képzelete elszabadult. Maga előtt látta a bíbor bársonnyal kárpitozott, levegőtlen, savanyú szagú, ablaktalan, szűk szobát, benne egyetlen rozoga asztallal, és öt aranyozott székkel. — És ott álltunk mi, többiek: én, a Vándor, a gyilkos szemével, és az a kopasz mészáros. Neki tudnia kellett, hol van a Központ: Istenem, hány embert ölt meg, hogy kiderítse! Az a részeges hencegő! Hogy tudta ezeket a szörnyű dolgokat kifecsegni a rokonai előtt? Ráadásul ilyen rokonok előtt! És még ő a Közegészségügyi Minisztérium vezetője, a Teremtők szeme és füle, a nemzet kardja és pajzsa. Emlékszem, mit mondott a Kancellár: „Töröld el őt a föld színéről!” Aztán a Vándor kétszer lőtt, közvetlen közelről. A Báró dühös volt: „Megint összefröcskölted a tapétát!” Aztán azon vitatkoztak, mitől bűzlik a szoba, és én úgy éreztem, mintha a lábaim kifolynának alólam, és arra gondoltam: „Tudják-e, vagy nem tudják?” A Vándor csak állt, vigyorgott, és nézett rám mindentudó szemekkel. De nem tudott semmit. Most már értem, miért — mindig megtett mindent, nehogy valaki megtudja a Központ titkát. Ő mindig is ismerte a helyét, és csak a lehetőségre vár, hogy megszerezhesse magának. De már késő, Vándor, túl késő. És te, Kancellár, te is elkéstél. És te is, Báró. És te, Bábos — nos, rád már nem érdemes több szót vesztegetni.

Félrehúzta a függönyt, és homlokát a hideg üveghez nyomta. Már majdnem sikerült elnyomnia magában a rettegést. Hogy megkísérelje a félelem utolsó maradékét is kiirtani, megpróbálta maga elé képzelni, ahogy Mak beront a Központ vezérlőtermébe.

— Persze, ezt a Hólyag is meg tudná csinálni, a személyi testőreivel, és rokonainak bandájával — unokatestvéreivel, vértestvéreivel, fogadott fiaival, ezzel a szemét népséggel, akik csak egy törvényt ismernek: hogy ők lőjenek először. Csak az egy Vándor mert ujjat húzni a Hólyaggal. Ő erre még aznap este megtámadta a Vándort a palotája kapujában, kilőtte a kocsiját, megölte a sofőrjét és a titkárát, aztán, valami rejtélyes okból kifolyólag mindannyian kidőltek, mind a huszonnégyen, a két géppuskájukkal együtt. Igen, a Hólyag is el tudna jutni a vezérlőteremig, de annál tovább nem, mert egy akadály, mostanra talán már kettő: a depresszió-sugárzó megállítaná őket. Gyakorlatilag egy is elég belőle. Senki sem tudna átjutni rajta: egy degen felfordulna a fájdalomtól, egy egyszerű, lojális állampolgár pedig térdre rogyna, és csendben sírdogálna, amint erőt vesz rajta a súlyos depresszió. Egyedül Mak tudna bejutni, ügyes kezét rátenni a generátorra, és átkapcsolni a Központot és a tornyok egész hálózatát depressziós üzemmódba. Már látom is, ahogy senkitől sem zavartatva felmegy a rádióstúdióba, és lead egy előre felvett szöveget, minden frekvencián egyszerre. Az egész országon, a honti határtól a folyón túli területekig, erőt vesz a depresszió; idióták milliói esnek térdre, és ontják a könnyeiket teljes apátiába süllyedve. És a hangszórók teljes erőből bömbölik, hogy a Mindenható Teremtők közönséges bűnözők, ez-és-ez a nevük, most ezen-és-ezen a helyen tartózkodnak, öljétek meg őket, mentsétek meg a nemzetet. Ez Mak Szim üzenete, Mak Szimé, az élő istené (vagy a császári trón jogos örököséé — esetleg a nagy diktátoré — ahogy Maknak jobban tetszik). Fegyverbe, légiósaim! Fegyverbe, katonáim! Fegyverbe, alattvalóim! Amíg a szalag fut, ő visszamegy a vezérlőbe, és átkapcsolja a generátorokat fokozott figyelem üzemmódba; akkor aztán az egész ország figyelni fog, tátott szájjal próbálnak minden szót megérteni, megjegyezni, és magukban megismételni. A hangszórók bömbölnek tovább, a tornyok sugároznak, és ez így megy tovább még egy órán át. Aztán átkapcsolja a sugárzókat eksztázis üzemmódba, harminc percnyi elragadtatás, és ezzel vége az adásnak. Mire én magamhoz térek, kilencven percnyi gyötrő fájdalom után — amit muszáj lesz elviselnem — a Kancellárt és a többieket már lerendezték. Már csak Mak marad, Mak, a nagy Isten, és az ő hűséges tanácsadója, a volt állami főügyész, most a nagy Mak kormányának feje. Így biztonságban leszek. Mak nem az a fajta, aki elhagyja a hasznos barátokat. Még a haszontalanokat sem hagyja el. És én nagyon hasznos barátja lennék. De még milyen hasznos barátja!

Ábrándozását megszakítva visszatért az asztalához. Gyors oldalpillantást vetett a sárga telefonra, gúnyosan elmosolyodott, aztán felvette a zöld telefon kagylóját, és felhívta a Különleges Kutatások Minisztériumának helyettes vezetőjét.

— Nagyfejű? Jó reggelt. Agyas vagyok. Hogy érzed magad? Hogy van a gyomrod? Nos, ez remek. A Vándor még nem jött vissza? A Báró hivatalától felhívtak, arra kértek minket, hogy vessünk egy pillantást a minisztériumotokra. Nem, nem, ez csak puszta formalitás. Különben is, én semmit sem értek a ti munkátokhoz. Tehát készíts egy jelentést. Tudod, az ellenőrzés tanulságai, meg effélék. Gondoskodj róla, hogy mindenki a helyén legyen, ne úgy, mint legutóbb. Tizenegy óra körül. Úgy rendezd a dolgokat, hogy délre már mehessek, az összes dokumentummal együtt. Na szia. Pár perc múlva indulnak az emitterek? Nos, akkor gyerünk, szenvedjünk. Te is így vagy vele, nem igaz? Vagy talán már régen kitaláltál valami védelmet, és eltitkolod a hatóságok elől? Ne szívd mellre, csak vicceltem. Viszlát.

Letette a kagylót, és az órára pillantott. Kilenc-negyvenöt. Hangosan felnyögött, és a fürdőszoba felé vonszolta magát. Megint ez a lidércnyomás. Harminc perc gyötrelem. Nincs ellene védelem. Nem lehet elszökni előle. Az ember életkedve is elmegy tőle. Milyen megalázó: a Vándorhoz hozzá sem nyúlhatunk. Szükségünk van rá.

A kádat már feltöltötték meleg vízzel. A főügyész ledobta magáról a köntösét, kibújt a hálóingéből, és egy fájdalomcsillapítót helyezett a nyelve alá. Így ment ez nap nap után. Életének egy-huszonnegyed részét a pokolban töltötte. Több mint négy százalékát. Nem számítva azokat az időket, mikor a palotába hivatták. Ezeknek a hívásoknak hamarosan vége lesz, de a négy százalékot el kell viselnie az élete többi része kedvéért. — Nos, majd meglátjuk ezt is. Ha minden elcsendesedik, én magam fogom kezelésbe venni a Vándort. — Bemászott a kádba, kényelmesen elhelyezkedett, ellazult, és elkezdte tervezgetni, hogyan veszi majd kezelésbe a Vándort. Nem jutott túl messzire; az ismerős fájdalom belehasított a halántékába, lekúszott a gerince mentén, karmait belevájta minden idegszálába, minden sejtjébe, és módszeresen, könyörtelenül lüktetni kezdett, őrülten kalapáló szíve ritmusára.

Mikor az egész véget ért, még egy kicsit tovább feküdt, bágyadtan, kimerülten. Igen, ennek a pokoli fájdalomnak megvolt a jutalma: a félórányi lidércnyomást pár percnyi mennyei boldogság követte.

Kimászott a kádból, a tükör előtt egy pillanatra zavarba jött, aztán az ajtót kissé kinyitva átvett egy friss törölközőt a komornyiktól. Felöltözött, visszament a dolgozószobába, megivott még egy pohár meleg tejet, megevett egy kis tál sűrű kását mézzel, tétlenül ült egy darabig, míg teljesen magához nem tért a kiállt megpróbáltatások után, aztán telefonált a referensének, és kérette a kocsiját.

A Különleges Kutatások Minisztériumához vezető, kormányzati járműveknek számára fenntartott út a napnak ebben a szakában néptelen volt. A sofőr a közlekedési lámpák jelzéseit rendre figyelmen kívül hagyta, és időről időre bekapcsolta a hangos, mély hangú szirénát. Három perccel tizenegy előtt érkeztek a minisztérium magas, sárga kapujához. Egy díszegyenruhás légiós átjött az úton, odament a kocsihoz, és benézett. Felismerte a főügyészt, tisztelgett. A kapu azonnal kitárult, látni engedve a sűrűn beültetett kertet, a sárga és fehér lakóházakat, és mögöttük az intézet hatalmas, négyszögletes épületét.

Ahogy lassan végiggördültek a sebességkorlátozó táblákkal jelölt keskeny úton, elhaladtak egy játszótér, egy úszómedencének helyet adó zömök épület, és a klub színes épülete mellett. Mindezeket sűrű lombozat, és a legtisztább levegő vette körül. Olyan különleges illata volt, aminek sem erdő, sem mező nem érhetett a nyomába. — Ó, ez a Vándor. Ez mind az ő műve. Egy egész rakás pénzt elherdált erre a létesítményre. De biztosan megvolt az eredménye. Az alkalmazottai szeretik. Így kell élni; így kell ezt csinálni. Egy rakás pénzt elköltött, a Szultán rettentő dühös volt, és még most is az. Hogy kockázatos? Persze hogy az; a Vándor vállalta, de ennek az lett az eredménye, hogy a minisztérium most tényleg az övé. Az emberei sosem fogják elárulni, vagy áskálódni ellene. Ötszáz alkalmazott dolgozik neki, főleg fiatalok. Ők nem olvasnak újságot, nem hallgatják a rádiót; nincs rá idejük — túlságosan lekötik őket a fontos kutatások. Így hát az emitterek itt nem érik el a céljukat; vagy inkább máshová céloznak, oda, ahol a Vándornak több hasznot hoznak. Igen, Vándor, én a te helyedben nem sietném el a dolgot azokkal a védősisakokkal. Biztosan te sem sieted el. De, a fenébe, hogy kaphatnálak a kezeim közé? Bárcsak találhatnék egy másik Vándort. Nem, az egész világon nincs még egy olyan elme, mint az övé, és ő tudja ezt. Nyitva tartja a szemét, keresi a tehetségeket. Fiatal korukban szerzi meg őket; nagyon kedves hozzájuk; elviszi őket a szüleiktől — és a szülők, azok a bolondok, odavannak a boldogságtól — és máris újabb kis katona csatlakozott a seregéhez. Micsoda szerencsém van, hogy a Vándor most nincs itthon!

A kocsi megállt, és a referense szélesre tárta az ajtót. A főügyész kikászálódott, és felment a lépcsőn az üvegezett előcsarnokba. Nagyfejű és az asszisztense már vártak rá. Arcára szándékosan unatkozó kifejezést erőltetve lagymatagon megrázta Nagyfejű kezét, rápillantott az asszisztensére, aztán hagyta, hogy a felvonóhoz kísérjék. Felsorakoztak a protokollnak megfelelően: elöl az államügyész, utána a minisztérium helyettes vezetője, aztán az államügyész referense, és a helyettes vezető rangidős asszisztense. A többiek az előcsarnokban maradtak. A csoport tovább ment Nagyfejű irodájába, és újból felsorakozott a protokoll szerint: a főügyész, aztán Nagyfejű; a főügyész referense és Nagyfejű rangidős asszisztense a fogadószobában maradtak. Amint beléptek a belső irodába, a főügyész fáradtan belesüppedt egy karosszékbe, Nagyfejű pedig rögtön munkához látott. Gombokat nyomott meg az íróasztal szélén, mire titkárok egész serege érkezett rohanva az irodába, és ő teát rendelt.

A főügyész szórakozásképpen Nagyfejű tanulmányozásával töltötte ez első néhány percet. A férfi arcára rendkívüli módon kiült a bűntudat. Vonakodott egyenesen az ember szemébe nézni, a haját simogatta, a kezét tördelte görcsösen, és számos öntudatlan, ideges mozdulatot tett. Mindig így viselkedett. Mondhatnánk, ez volt az ő alaptőkéje. Állandóan a rossz lelkiismeret gyanúját keltve folyamatosan alapos ellenőrzés alatt állt. A Közegészségügyi Minisztérium éjjel-nappal vizsgálta az életét. És mivel feddhetetlen volt, minden újabb ellenőrzés csak megerősítette meglepő ártatlanságát. Látványosan haladt felfelé a ranglétrán.

Az államügyész nagyon jól tudta ezt, ő maga ellenőrizte Nagyfejűt három alkalommal is, mégis most, miközben tanulmányozta, és mulattatta magát a komédiázásával, hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon nem arról van-e szó, hogy az öreg róka tudja, hol van a Vándor, és most halálra van rémülve, hogy kiszedhetik belőle ezt az információt. A főügyész nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— A Vándor üdvözletét küldi — mondta mintegy mellékesen, ujjaival dobolva a szék karfáján.

Nagyfejű egy pillanatig a főügyészre nézett, aztán elfordította szemét.

— Igen — mondta, az ajkát harapdálva. — Hát, perceken belül itt lesz a teánk.

— Kérte, hogy hívd fel — mondta a főügyész még inkább közömbös hangon.

— Mi? Hááát… Rendben. A tea ma különlegesen jó lesz. Az új titkárom igazi szakértő a teafőzés terén… Ami… Háát… Hol tudnám felhívni?

— Nem értem — mondta a főügyész.

— Úgy értem, ahhoz, hogy felhívjam, tudnom kéne a számát. Sosem adja meg a számát. — Kínosan elpirulva Nagyfejű matatni kezdett az asztalon, tenyerével itt-ott rácsapva, míg meg nem találta a ceruzát. — Mit mondott, hol hívhatnám vissza?

A főügyész feladta a próbálkozást.

— Csak vicceltem.

A gyanú árnyéka suhant át Nagyfejű arcán. — Hát, szóval csak vicceltél? — Erőltetett nevetésben tört ki. — Az biztos, jól átvertél. Én meg azt hittem… Ha-ha-ha! Na, itt a tea.

A főügyész elfogadott egy pohár erős teát az elegáns titkár ápolt kezéből.

— Rendben, Nagyfejű, lássunk munkához. Nincs sok időm. Hol a jelentés?

Miután tett néhány felesleges mozdulatot, Nagyfejű előhúzta az ellenőrzési jelentést az asztalfiókból, és átadta a főügyésznek. Határozatlan viselkedése azt sugallta, hogy a jelentés tele van hamis információkkal, a célja az, hogy félrevezesse az ellenőrző személyt, és felforgató szándékkal fogalmazták meg.

— Nos, jól van. — A főügyész belekortyolt a teájába. — Lássuk csak, mi ez. „Ellenőrzési jelentés.” Jó. Interferenciás jelenségek laboratóriuma. Spektrális vizsgálatok laboratóriuma. Integrális sugárzás laboratóriuma. Semmit nem értek belőle, beletörik a bicskám. Te meg tudod fejteni ezt a szöveget?

— Én… hát tudod, én sem egészen értem. Én igazából csak egy adminisztrátor vagyok. Igen, adminisztrátor. Az a dolgom, hogy általános útmutatásokat adjak, igazgassak.

Nagyfejű kerülte a főügyész tekintetét, ajkát harapdálta, heves mozdulattal a hajába túrt. Teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy ez az ember nem egy adminisztrátor, hanem nagyon alapos kiképzésen átesett honti kém. Micsoda figura!

A főügyész visszatért a jelentéshez. Mélyen szántó megjegyzést tett az energiaerősítő csoport által elkövetett költségvetés-túllépést illetően; rákérdezett, ki az a Zon Barutu, és hogy nem rokona-e Moru Barutunak, az ismert írónak és propagandistának; megrótta Nagyfejűt egy lencse nélküli refraktométer beszerzése miatt, ami embertelen összegbe került, és még mindig nem helyezték üzembe. Röviden összefoglalta a sugárzás kutatás- és fejlesztési szektor munkáját, megjegyezve, hogy hiányoznak a jelentős haladást igazoló bizonyítékok (– Hál' Istennek! — tette hozzá magában) és hogy a személyes véleményét csatolni fogja az ellenőrzési jelentés végső fogalmazványához.

Még közönyösebben állt a jelentésnek ahhoz a részéhez, ami a sugárzás-elhárítási csoport munkájával foglalkozott. Ők foglalkoztak a védőeszközök kutatásával.

— Benne vagy a mókuskerékben, Nagyfejű. Nem értetek el haladást sem a fizikai, sem a fiziológiai védelem terén. A fiziológiai megközelítés teljesen hibás: hülye lennék, ha hagynám magamat emiatt összeszabdalni. Viszont a vegyészeid príma munkát végeztek. Nyertek nekünk még egy percet. Egy percet tavaly, és másfelet egy évvel korábban. Most, ha beveszem a pirulát, csak huszonkét percnyi szenvedést élek át, harminc helyett. Nos, ez nem rossz. Majdnem harminc százalékos csökkenés. Szúrd be a véleményemet a jelentésedbe: növelni a munkatempót a fizikai védelem terén, ösztönözni a kémiai védelemmel foglalkozó személyzetet. Ez minden.

Visszalökte a jelentést Nagyfejűnek. — Gépeltesd le a végső fogalmazványt, és csatold hozzá a véleményemet. És most, csak a forma kedvéért, hadd lássam… nos, legutóbb a fizikusaidat látogattam meg. Mutasd meg nekem a vegyészeidet; szeretném látni, hogy mivel foglalkoznak.

Nagyfejű felugrott, és ismét rácsapott az asztalán levő gombokra. Arcán a teljes kimerültség kifejezésével az államügyész felállt a karosszékéből.

Nagyfejű, és nappali asszisztensének kíséretében ráérős tempóban végigjárták a kémiai védelem laboratóriumait, udvariasan mosolyogva a köpenyük ujján egy szolgálati csíkot viselő dolgozókra, vállon veregetve a csík nélkülieket, megállva és kezet rázva a kétcsíkosokkal, nagy értelmesen bólogatva, és érdeklődve, nincs-e valami panaszuk.

Nem volt. Mindenki dolgozott, vagy úgy tettek, mintha dolgoznának. Fények hunyorogtak a különböző berendezéseken, az edényekben folyadékok bugyborékoltak, valamilyen anyag szörnyű szagot árasztott, és valahol a laboratóriumban állatokat kínoztak. A labor tiszta volt, világos, és tágas; az emberek elégedettnek és derűsnek tűntek. Nem mutatták jelét extatikus lelkesedésnek, és korrekt módon viselkedtek az ellenőrrel szemben, de melegség, és minden esetben szolgai megalázkodás nélkül.

Sok iroda és laboratórium falát a Vándor portréja díszítette: ott lógott a munkaasztalok fölött, a táblázatok és grafikonok mellett, az ablakok között és ajtók fölött, néha az asztalokat borító üveglapok alatt. Fotók, ceruza- és szénrajzok, még egy olajfestmény is volt. A Vándor, amint labdázik, előadást tart, almát eszik, meditál, fáradt, dühös, vagy éppen teli torokból nevet. Ezek a kutyaháziak még karikatúrákat is készítettek róla, amiket a leginkább látható helyekre akasztottak ki. Felháborító! Képzeld csak el, gondolta a főügyész, hogy belépsz a fiatal Filtik ügyvédbojtár irodájába, és egy rólad készült karikatúrát találsz ott. Masszaraks, ez elképzelhetetlen lenne, képtelenség!

Mosolygott tovább, veregette a vállakat, rázta a kezeket, közben végig azon gondolkodott, hogy a múlt év óta ez volt a második látogatása a laboratóriumban, és látszólag semmi nem változott. De mostanáig erre nem fordított komolyabb figyelmet. — Most oda kell figyelnem — gondolta magában. — Mit jelentett nekem a Vándor egy vagy két évvel ezelőtt? Formálisan egy volt közülünk; valójában egy kormányhivatalnok, akinek semmi befolyása nem volt a politikára, nem volt döntéshozói szerepe, nem voltak politikai ambíciói. Azóta jó sokat haladt előre: a külföldi kémek eltakarítását célzó országos akció a Vándor műve volt. — A főügyész maga vezette a tárgyalásokat, és megrendülten jött rá, hogy nem a szokásos degen kémekkel van dolga, hanem igazi, tapasztalt felderítő ügynökökkel, akiket a Sziget Birodalom telepített mindenhová, hogy tudományos és gazdasági információkat gyűjtsenek. A Vándor elkapta mindet, az utolsó szálig, és azóta a Különleges Kémelhárítás véglegesített vezetője lett.

A Vándor volt az, aki felfedte a Hólyag szervezte összeesküvést. Ez az alak szilárdan bebetonozta magát a pozíciójában, és azon volt, hogy veszélyesen aláássa a Vándor befolyását a kémelhárítás felett. Mivel senki másban nem bízott, a Vándor saját maga intézte el őt. Mindig nyíltan, és egymagában dolgozott. Nem kötött koalíciókat, ideiglenes szövetségeket. Azonos módon megbuktatott három egymást követő főnököt a Hadügyminisztérium élén (mielőtt a szájukat kinyithatták volna, már hivatták is őket fentiek elé), míg végül összehozta a Bábos kinevezését. A Bábos halálosan félt a háborútól. A Vándor volt az, aki egy évvel ezelőtt megfúrta az 'Arany' tervezetet, amit a Birodalmi Ipari és Pénzügyi Unió nyújtott be a fentieknek. Abban az időben úgy látszott, hogy a Vándor bármelyik pillanatban lapátra kerülhet, mert a Kancellár maga lelkesedett a tervezetért. A Vándor valahogy meggyőzte őt, hogy a tervezet előnyei igencsak átmenetiek lesznek, tíz éven belül őrültség járvány követi majd, és teljes pusztulás. — Mindig sikerült neki bebizonyítania azt, amit bizonyítani akart; senki másnak nem sikerült ez, csak a Vándornak. Általánosságban érthető, hogy miért. Sosem félt semmitől. Igaz, sokáig rejtőzködött az irodája mélyén, de végül rájött, hogy hatalma van. Rájött, hogy mindannyiunknak szükségünk van rá, függetlenül attól, hogy kik is vagyunk, és hogyan harcolunk egymás ellen. Csak a Vándor képes rá, hogy védelmet fejlesszen ki a sugárzás ellen; csak ő tud megvédeni minket a sugárzás gyötrelmeitől. És ha arra gondolunk, hogy ezek a fehér köpenyes taknyosok karikatúrákat rajzolnak róla…

A referense kinyitotta az ajtót. Megpillantotta Makot. Mak fehér köpenyben, egy csíkkal a hajtókáján, az ablakpárkányon ült, és kifelé nézett. Ha egy ügyvédbojtár vette volna a bátorságot, hogy munkaidő alatt az ablakpárkányon ülve álmodozzon, ő tiszta lelkiismerettel deportáltatta volna, mint henyélőt, vagy akár mint szabotőrt. De most, masszaraks, hallgatnia kell. Próbálná csak elkapni a grabancát, még össze is szidnák nagy sietve: — Elnézést kérek, éppen egy mentális kísérleten dolgozom. Legyen szíves, menjen innen, ne zavarjon!

A Nagy Mak éppen ábrándozott. Egy rövid pillantást vetett a látogatóra, elindult, hogy visszatérjen a munkájához, aztán újra rápillantott, hogy jobban megnézze. — Megismert — gondolta a főügyész. — Aha, megismert, az okos fiú. — Udvariasan Makra mosolygott, és megveregette egy fiatal laborasszisztens vállát. A helyiség közepén megállva körülnézett.

— Nos, — kérdezte Mak és Nagyfejű közé állva, — és itt mivel foglalkoznak?

— Szim úr — mondta Nagyfejű elvörösödve. — Magyarázza el az ellenőr úrnak, mit…

— Azt hiszem, én ismerem magát — mondta a Nagy Mak. — Bocsássa meg, ha tévednék, de ön nem az állami főügyész?

Nem könnyű dolog Makkal bánni: a főügyész gondosan végiggondolt terve egyszerre dugába dőlt. Maknak eszébe sem jutott, hogy bármit rejtegessen előle; ő nem félt senkitől, és kíváncsi volt mindenre. Az óriás teljes magasságában kiegyenesedve úgy nézett le a főügyészre, mintha valami egzotikus állatot bámult volna meg. A főügyésznek rögtönöznie kellett.

— De igen, én vagyok. — Abbahagyta a mosolygást, és hűvös meglepetéssel nézett Makra. — Amennyire tudom, én vagyok az állami főügyész, habár nem értem… — Homlokát ráncolva bámult Mak arcába. Mak szélesen elmosolyodott. — Ó, persze, persze! Mak Szim. Maxim Kammerer. Bocsásson meg, de azt gondoltuk, hogy meghalt. Masszaraks, egyáltalán hogy került ön ide?

— Ez hosszú történet — felelte Maxim, és legyintett. — Mellesleg meglep, hogy itt látom önt. Nem gondoltam volna, hogy az Igazságügyi Minisztérium érdeklődik a munkánk iránt.

— A legmeglepőbb fajta emberek érdeklődnek az ön munkája iránt. — Karon fogta Makot, és a távolabbi ablakhoz vezette. Bizalmasan suttogva megkérdezte: — Mikor csinálja meg nekünk azokat a pirulákat? Az igaziakat, amik teljes fél órán át kitartanak?

— Maga is olyan? — kérdezte Mak. — Úgy van, annak kell lennie.

— A főügyész szomorúan rázta a fejét. — Áldás és átok ez számunkra. Szerencse az államnak, és balszerencse a vezetőinek. Masszaraks, borzasztóan örülök, hogy él, és egészséges, Mak. Meg kell mondanom önnek, hogy a tárgyalása azon kevesek közé tartozott a pályafutásom során, amik után a legkellemetlenebb érzések maradtak bennem. Nem, nem, ne tiltakozzon: a törvény betűje szerint ön bűnös volt. Ebből a szempontból minden szabályszerű volt. Ön megtámadott egy tornyot, és minden kétséget kizáróan megölt egy légióst. Egy ilyen akcióért, amint azt ön is jól tudja, az ember nem számíthat vállveregetésre. De be kell vallanom önnek, hogy remegett a kezem, mikor aláírtam az ítéletét. Kérem, meg ne sértődjön, de úgy éreztem, mintha egy gyermeket ítéltem volna el. Hogy a lényegre térjek, meg kell mondanom, hogy ez a kis csínytevés sokkal inkább a mi művünk volt, mintsem az öné, és az egész felelősség…

— Nem sértődtem meg. Amit mond, az nincs messze az igazságtól: a torony megtámadása gyerekes dolog volt. Hála Istennek, hogy nem lövetett le minket.

— Ez volt minden, amit megtehettem önért. Emlékszem, milyen kényelmetlenül éreztem magam, mikor értesültem a haláláról. — Felnevetett, és barátilag megszorította Mak vállát. — Rettentően örülök, hogy minden jóra fordult. Boldog vagyok, hogy találkozhattam önnel. — Az órájára pillantott. — Egyébként Mak, miért van ön itt? Nem, nem. Nem azért jöttem, hogy letartóztassam. Az nem az én dolgom; aggódjanak maga miatt a katonai hatóságok. De mit csinál ebben az intézetben? Maga tényleg vegyész? Meg ez is itt. — A hajtókáján lévő szolgálati csíkra mutatott.

— Mondhatjuk, egy kicsit minden vagyok. Részben vegyész, részben fizikus…

— És részben titkos összeesküvő. — A főügyész szívélyesen felnevetett.

— Nagyon kis részben — mondta Mak határozottan.

— Részben varázsló — mondta a főügyész.

Mak figyelmesen nézett rá.

— Részben álmodozó, — folytatta a főügyész, — részben kalandor.

— Az már nem szakma — felelte Mak. — Az, úgy mondanám, egyszerűen egy jellemvonás, amivel minden tisztességes tudós rendelkezik.

— És minden tisztességes politikus.

— Ritka szóösszetétel — felelte csípősen Mak.

A főügyész egy pillanatig fürkészően nézett rá, aztán újra elnevette magát.

— Igen, — mondta, — a politikai tevékenységnek megvan a maga egyedülálló karaktere. Soha ne alacsonyodjon le a politikához, Mak. Maradjon csak a kémiánál. — Gondterhelten az órájára nézett: — Ó, az ördögbe. Szörnyen szorít az idő. Szeretnék maradni, és csevegni magával. Átnéztem a dossziéját. Ön nagyon érdekes személyiség. Nos, azt hiszem, ön is szörnyen elfoglalt.

— Igen — felelte az ő okos Makja. — Habár természetesen nem annyira elfoglalt, mint az állami főügyész.

— Ugyan már, Mak, a főnöke biztosított róla, hogy ön éjjel-nappal dolgozik. Nos, például ami engem illet… Én ezt nem mondhatom el magamról. Az állami főügyésznek van néha egy szabad estéje. Meg lenne lepve, ha tudná, hogy milyen sok kérdésem lenne önhöz. Be kell vallanom, hogy én beszélni szerettem volna önnel, még akkor, a tárgyalás után. De olyan sok ügyem volt, ügyek végtelen sora…

— Állok szolgálatára — mondta Mak. — Különösen, mert nekem is sok kérdésem lenne magához.

— Nono, Mak! — mondta magában a főügyész. — Nem kellene ennyire nyíltan, nem vagyunk egyedül. — Fennhangon azt mondta szenvtelenül: — Nagyszerű! Én megteszek minden tőlem telhetőt. De most elnézését kell kérnem. Rohannom kell.

Megrázta Mak hatalmas kezét. Ó igen, végül horogra akadt a fiú. Most már az övé egészen. — Elkaptam, itt van a kezemben. Türelmetlenül várja, hogy találkozhasson velem, most aztán felállítom a csapdát. — A főügyész megállt útban az ajtó felé, pattintott az ujjával, és hátrafordulva azt mondta: — Ó, Mak, mit csinál ma este? Most jövök rá, hogy én ma szabad leszek.

— Ma este? Nos, ma este nekem…

— Akkor találkozzunk! — kiáltott fel a főügyész. — Ez még jobb lenne. Megismerhetné a feleségemet, lenne egy jó kis esténk. Nyolckor, rendben? Küldök egy kocsit magáért. Megegyeztünk?

— Megegyeztünk.

A főügyész ujjongott. Körbejárta a kémiai részleg maradék laboratóriumait, mosolygott, veregette a vállakat, rázta a kezeket. — Beleegyezett! — gondolta, mikor aláírta a jelentést a Nagyfejű irodájában. — Beleegyezett, masszaraks, beleegyezett! — kuncogott magában diadalittasan, útban hazafelé.

Utasításokat adott a sofőrjének, és megparancsolta a referensének: tájékoztassa a minisztériumot, hogy a főügyész nagyon elfoglalt. — Ne engedjen be senkit, kapcsolja ki a telefont. Menjen a pokolba, tűnjön el a szemem elől, de maradjon elérhető közelségben. — Behívta a feleségét, megcsókolta a nyakán, futólag eszébe jutott, hogy már tíz napja nem látták egymást. Megkérte, hogy készítsen vacsorát — könnyű, ízletes ételt négy személyre — legyen jó háziasszony, és készüljön fel rá, hogy megismerkedhet egy rendkívül érdekes emberrel. Gondoskodjon róla, tette hozzá, hogy bor legyen bőven. A legjobb fajtából.

Bezárkózott a dolgozószobájába, előszedte az iratokat a zöld mappából, és újra átnézte őket, az elejétől fogva. Csak egyszer zavarták meg, mikor egy küldönc a Hadügyminisztériumból kézbesítette a legutóbbi jelentéseket a frontról. A front összeomlott. Valaki felhívta a hontiak figyelmét a sárga járművekre, és a múlt éjjel atomfegyverekkel megsemmisítették az emitterrel felszerelt tankok kilencvenöt százalékát. A hadsereg sorsáról még nem érkezett jelentés. Ez volt a vég. A háború vége. Sekagu tábornok és Odu tábornok vége. Négyszemű, a Teás, Felhő, és más, kevésbé jelentős figurák vége. Nagyon valószínű, hogy a Grófnak is vége. És ez bizonyára az Agyasnak is a végét jelentené, ha ő nem lenne ennyire agyafúrt.

Ivott egy pohár vizet a jelentésre, és járkálni kezdett a dolgozószobában. Roppant megkönnyebbülést érzett: most végre pontosan tudta, mikor fogják hivatni a fentiek elé. — Először a Báróval végeznek, aztán legalább huszonnégy óra, míg választanak a Bábos és Nagyfogú között. Aztán el kell bánniuk a Négyszeművel és Felhővel. Ez megint huszonnégy óra. Mikor ezt elintézték, lenyomják Teást. Legalább két napjukba kerül majd lenyomni Sekagu tábornokot. Aztán annyi…

Vendége megérkezéséig ki sem jött a dolgozószobájából.

A vendége rendkívül kellemes benyomást keltett. Nagyszerű ember volt. Annyira nagyszerű, hogy a főügyész felesége, a hűvös, jó társaságbeli matróna, hirtelen húsz évet fiatalodott, és hihetetlenül nőiesen kezdett viselkedni attól a pillanattól fogva, hogy szemét először Makra vetette… Mintha tudta volna, milyen szerepet fog játszani Mak a jövőbeni életében.

— Hogyhogy egyedül jött? — kérdezte meglepetten. — A férjem négy személyre rendelt vacsorát.

— Igen — mondta a főügyész. — Azt hittem, a barátnőjével jön. Emlékszem arra a lányra. Majdnem nagy zűrbe keveredett ön miatt.

— Úgy van — felelte Mak szenvtelenül. De, engedelmével, ezt talán később vitassuk meg.

A vacsora sokáig tartott; sokat nevettek, keveset ittak. A főügyész elismételte a legfrissebb pletykákat; a felesége mondott néhány sikamlós viccet; és Mak elmesélte repülését a bombázóval. Ahogy harsogva nevetett rajta, a főügyész magában rettegve gondolt arra, mi történne most vele, ha akár egyetlen rakéta is célba talált volna.

Mikor a vacsora véget ért, a főügyész felesége elnézést kért, és távozott. A főügyész karon fogta Makot, és a dolgozószobájába vezette, hogy megkóstoljanak egy bort, amit az egész országban kevesebb, mint három tucat embernek volt csak alkalma megízlelni.

Letelepedtek a kényelmes karosszékekbe a kávézóasztal két oldalán, a dolgozószoba legmeghittebb sarkában, kortyolgatták a drága bort, és figyelték egymást. Mak nagyon komoly kifejezést öltött magára. Nyilván tudta, hogy mi következik, ezért a főügyész hirtelen elvetette eredeti tervét a beszélgetés folytatására, egy homályos célzásokból felépített agyafúrt tervet, egymás céljainak fokozatos megismertetésére. Rada sorsa, a Vándor intrikái, a Teremtők fondorkodása — ezek mind elvesztették jelentőségüket. A főügyész kétségbe esve, bámulatosan tisztán látta, hogy minden képessége a társalgásnak ilyetén irányítására hatástalan lenne erre az emberre. Mak vagy elfogadja a javaslatait, vagy egyenesen visszautasítja őket. A dolog rendkívül egyszerű volt, mint amilyen egyszerű a főügyész sorsának kérdése: vagy életben marad, vagy néhány napon belül eltapossák. Az ujjai remegtek; a borospoharat gyorsan az asztalra tette, és egyenesen a tárgyra tért.

— Tudom, Mak, hogy ön a földalatti mozgalom tagja, tagja a vezetőségének, és ellensége a fennálló rendszernek. Tudom azt is, hogy ön egy szökött elítélt, aki meggyilkolta egy speciális hadműveletet végző tank személyzetét. Nos, ami engem illet, én az állami főügyész vagyok, megbízható kormányhivatalnok, hozzáféréssel a legmagasabb szintű államtitkokhoz, és szintén a fennálló rend ellensége. A javaslatom: megszervezek egy államcsínyt. Hogy ön megdönthesse a Teremtők hatalmát. Mikor azt mondom, 'ön', akkor önre, és csakis önre gondolok: az ön szervezetének ehhez semmi köze. Meg kell értenie, hogy a földalatti mozgalom bármiféle beavatkozása totális katasztrófához vezetne. Az általam javasolt összeesküvés az én, a legmagasabb szintű államtitkokat érintő tudásomon alapul. Én el fogom árulni önnek ezeket a titkokat. Erről csak ön, és én tudhatunk. Ha egy harmadik személy is megtudná, nagyon gyorsan elintéznének minket. Tartsa észben, hogy a földalatti mozgalom, és annak vezetősége tele van provokátorokkal. Tehát ne számítson arra, hogy bárkiben is megbízhat, még a legközelebbi barátaiban sem.

Anélkül, hogy megízlelte volna, kiitta a borát. Aztán Mak felé hajolva folytatta.

— Tudom, hogy hol van a Központ. Ön az egyetlen ember, aki a hatalmába tudja keríteni. Én most javaslok önnek egy tervet, amit a Központ elfoglalására, és az azt követő intézkedésekre dolgoztam ki. Ön végrehajtja ezt a tervet, és ön lesz az államfő. Én ön mellett maradok, mint az ön politikai és gazdasági tanácsadója, mivel ön teljesen képzetlen ezeken a területeken. Én jól ismerem az ön céljainak általános vonásait. Nem ellenzem őket. Támogatom őket, egyszerűen azért, mert semmi sem lehet rosszabb annál, ami most van. Ez a helyzet. Én befejeztem. Most ön következik.

Mak nem szólt semmit. Forgatta ujjai közöt a borospoharat, és hallgatott. A főügyész várt: különös érzést érzett, mintha elszakadt volna a testétől, mintha már nem lett volna benne, hanem valahol az űrben lebegett volna; mintha valahonnan felülről nézett volna le erre a lágyan megvilágított, meghitt kis sarokra, a hallgatag Makra, és arra a Mak melletti karosszékbe kapaszkodó merev, vak, és élettelen valamire.

Végül Mak megtörte a csendet.

— Ha elfoglalom a Központot, mennyi az esély, hogy túlélem?

— Ötven-ötven százalék. Talán több. Nem tudom.

Mak újra hosszú hallgatásba merült.

— Megegyeztünk — mondta végül. — Hol van a Központ?

19.

Dél felé megcsörrent a telefon. Maxim felvette a kagylót. Az államügyész volt.

— Szim úrral szeretnék beszélni.

— Én vagyok — felelte Maxim. — Üdvözlöm. — Rögtön érezte, hogy történt valami.

— Visszajött. Tudna most rögtön kezdeni?

— Igen — felelte Maxim fojtott hangon. — De maga ígért valamit…

— Nem volt rá időm. — A hangjában ott volt a pánik jele. — És most sincs időm. Kezdje most rögtön. Egyetlen percet sem késlekedhetünk! Mak, hall engem?

— Igen, kitűnően. Ez minden?

— Úton van az intézet felé. Harminc-negyven percen belül ott lesz.

— Értem. Más?

— Ez minden. Gyerünk, Mak. Isten hírével!

Maxim letette a kagylót, csak ült ott néhány másodpercig, a következő lépést fontolgatta. — Masszaraks, micsoda felfordulás! De van még időm gondolkodni. — Újra megragadta a kagylót. — Allu Zef professzort kérem.

— Tessék!

— Mak vagyok.

— Masszaraks, kértelek, hogy ne zavarj ma.

— Maradj csendben, és figyelj. Azonnal gyere le az előcsarnokba, és ott várj rám.

— Masszaraks, dolgom van!

Maxim a fogát csikorgatta, és az asszisztensére pillantott. Az szorgalmasan számolt valamit a kalkulátoron.

— Zef, most azonnal menj le az előcsarnokba! Megértetted? Most! — Letette a kagylót, aztán tárcsázta a Vadkan számát. Szerencséje volt: otthon találta. — Mak vagyok. Menjen ki a ház elé, és várjon meg. Fontos!

— Nagyszerű — mondta a Vadkan. — Már megyek is.

Maxim letette a kagylót, kezével benyúlt az íróasztal fiókjába, és kihúzta az első mappát, amihez hozzáért. Miközben gépiesen belelapozott, lázasan próbálta felidézni magában a megtett előkészületeket. — A kocsi a garázsban van. A bomba a csomagtartóban. A tank tele van üzemanyaggal. Fegyverek nincsenek. Az ördögbe, nincs szükségem rájuk. Az iratok a zsebemben, és Vadkan vár rám. Jó, hogy eszembe jutott, hogy őt hívjam. Igaz, lehet, hogy nem akar majd jönni. Nem, nem hiszem, hogy visszautasítaná. Én sem tenném. Úgy látszik, ez minden… — A laboránshoz fordult: — Ha bárki keresne, mondd azt, hogy az Építésügyi Minisztériumba mentem. Egy-két órán belül itt leszek. Viszlát!

Hóna alá csapta a mappát, kilépett a laboratóriumból, és leszaladt a lépcsőn. Zef már az előcsarnokban sétált. Mikor észrevette Maximot, megállt, karját összefonta a háta mögött, és homlokát ráncolva nézett rá.

— Mi a fene van? Masszaraks!

Maxim megragadta a karját, és a kijárat felé húzta.

— Mi a fene van itt? — morogta Zef. — Hová megyünk? És miért?

Maxim kilökte az ajtón, magas után húzta az aszfaltozott járdán, és befordultak a sarkon, a garázs felé. A környék néptelen volt, csak egy fűnyíró pöfögött a távolban.

— Hova az ördögbe viszel? — kiabált Zef.

— Pofa be, és figyelj! Most rögtön szedd össze az összes emberedet. Mindet. Mindenkit, akit csak elérsz. A pokolba a kérdésekkel! Figyelj! Mindenkit, akit csak tudsz. És fegyvereket. Van ott egy pavilon a kapuval szemben. Tudod, hol van? Vedd be magad oda, és várj. Nagyjából harminc percig. Figyelsz rám, Zef?

— Na és? — kérdezte Zef türelmetlenül.

— Nagyjából harminc perc múlva a Vándor megérkezik a kapuhoz.

— Visszajött?

— Ne szakíts félbe. A Vándor várhatóan nagyjából harminc perc múlva érkezik a kapuhoz. Ha nem — hát nem. Te csak lapulsz, és megvársz engem. De ha jön — lődd le.

— Elment az eszed? — kérdezte Zef. Maxim elindult, Zef átkozódva rohant utána. — Masszaraks, mindnyájunkat meg fognak ölni! Őrség… Spiclik mindenütt…

— Tégy meg minden tőled telhetőt. A Vándort le kell lőni.

Odaértek a garázshoz. Maxim teljes súlyával nekifeszült a retesznek, és kitárta az ajtót.

— Ez őrültség — mondta Zef. — Miért a Vándort? Nem egy rossz fickó; mindenki szereti.

— Tegyetek meg minden tőletek telhetőt — mondta Maxim hűvösen. Felnyitotta a csomagtartót, megtapogatta a gyújtót és az időzítő szerkezetet az olajos papíron keresztül, aztán visszacsukta a fedelet. — Most nem mondhatok neked semmit. De van egy esélyünk. Csak egyetlen esélyünk. — Beült a kormánykerék mögé, és bedugta a slusszkulcsot. — És gondolj arra: ha ti nem intézitek el, ő fog elintézni engem. Nagyon kevés időtök lesz rá. Indulj, Zef!

Elindította a motort, és lassan kitolatott a garázsból.

Zef az ajtóban állt. Maxim először látta őt ilyennek: ijedtnek, döbbentnek, zavarodottnak.

A kocsi továbbgördült a kapu felé. A faarcú légiós minden sietség nélkül felírta a rendszámot, felnyitotta a csomagtartót, belenézett, lecsukta, aztán visszament Maximhoz.

— Mi van a csomagtartóban?

— Refraktométer — felelte Maxim, odanyújtva neki az igazolványát és a refraktométer szállítólevelét.

— Refraktométer, RL-7, gyári szám… — dünnyögte a légiós. Egy perc, felírom.

A zsebében kotorászott, a noteszét kereste.

— Siessen, kérem. Sürgős dolgom van — mondta Maxim.

— Ki írta alá ezt a szállítót?

— Nem tudom. Talán a Nagyfejű.

— Nem tudja? Nem lenne semmi gond, ha ki tudnám betűzni az aláírását.

Végül kinyitotta a kaput, és Maxim kigördült az útra. — Ha ez nem jön össze — gondolta — és túlélem, akkor menekülnöm kell. Átkozott Vándor, megérezte, hogy valami készül, és visszajött. Tegyük fel, hogy sikerül — akkor mi van? Semmi sincs készen, nincs meg a palota alaprajza. Agyasnak nem volt ideje megszerezni, és nem szerezte meg azokat a fotókat sem a Teremtőkről. Az embereink nincsenek felkészülve; nincsen tervünk. Átkozott Vándor! Ha ő nem lenne, maradt volna három napom, hogy kidolgozzak valami tervet. Aztán meg itt van a hadsereg… Meg a vezetőség, masszaraks! Ők gyorsan rá fognak mozdulni. Velük is foglalkozni kell. Nos, ez a Vadkan dolga lesz. Örömmel fogja csinálni. Ő tudja, hogy kell bánni velük. Aztán itt vannak a fehér tengeralattjárók… Masszaraks, és még ez a háború is! Igen, úgy látszik, a háború véget ért. Habár, ki tudja, talán még készül ott valami…

Maxim a Központi utcáról befordult két gigantikus, rózsaszín kőből épült felhőkarcoló közé, egy keskeny utcácskába, és a macskakövön tovább gördült egy düledező, koromtól megfeketedett házikó felé. A Vadkan már várt rá, egy lámpaoszlopnak dőlve cigarettázott. Mikor a kocsi melléje állt, eldobta a csikket, átpréselte magát az aprócska ajtón, és beült Maxim mellé. Nyugodt volt, mint mindig.

— Üdvözlöm, Mak. Mi az ábra?

Maxim egy éles kanyarral megfordult, és visszatért a főutcára.

— Tudja, mi az a termikus bomba?

— Hallottam róla — felelte a Vadkan.

— Jó. Volt már dolga időzített gyújtóval?

— Például tegnap…

— Nagyszerű.

Egy darabig csendben folytatták az útjukat. Nagy volt a forgalom. Maxim minden figyelmét arra összpontosította, hogy átfurakodjon a hatalmas teherautók és öreg buszok között anélkül, hogy nekikoccanjon valamelyiknek, vagy ők neki, hogy elcsípje a zöld lámpákat, és hogy tartsa a sebességet. Végül kiverekedték magukat az ismerős, hatalmas fákkal szegélyezett autópályára.

— Milyen különös — villant Maxim eszébe hirtelen. — Ugyanezen az úton kerültem ebbe a világba — azaz hozott be Fank. Igencsak valószínű, hogy ugyanezen az úton fogom elhagyni is ezt, és minden más világot, és magammal viszek egy jó embert is. Vetett egy gyors oldalpillantást a Vadkan derűs arcára: ott ült, műkezét kilógatva az ablakon, udvariasan várva Maxim magyarázatára. Lehet, hogy meglepődött, vagy nyugtalan volt, de arca kifejezéstelen maradt. Maxim büszke volt rá, hogy egy ilyen kaliberű ember megbízott benne, és hallgatólagosan rábízta magát.

— Nagyon hálás vagyok magának, Vadkan — mondta.

— Hogyhogy? — kérdezte a Vadkan, feléje fordulva.

— Emlékszik, mikor egyszer egy vezetőségi ülésen félrehívott, és adott néhány jó tanácsot?

— Igen.

— Hát ezért vagyok hálás magának. Megfogadtam a tanácsát.

— Igen, észrevettem. De egy kicsit ki is ábrándított.

— Igaza volt akkor — mondta Maxim. — Megfogadtam a tanácsát. Ennek eredményeképpen alakultak úgy a dolgok, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy elfoglaljam a Központot.

A Vadkan beindult.

— Most? — kérdezte élénken.

— Igen, most. Sietnünk kell. Nem volt időm, hogy bármit is előkészítsek. Lehet, hogy meg fognak ölni; akkor az egész hiába volt. Ezért csak magát hoztam.

— Folytassa.

— Én bemegyek az épületbe, maga a kocsiban marad. Hamarosan beindul a riasztó, lövöldözés is lehet. Emiatt ne zavartassa magát. Maradjon veszteg a kocsiban, és várjon. Várjon húsz percig. Ha ezalatt sugárcsapást érez, az azt jelenti, hogy minden rendben halad. Boldog mosollyal az arcán ájulhat el. Ha nem, akkor szálljon ki a kocsiból. Talál egy bombát a csomagtartóban. Időzített gyújtása van, tíz percre beállítva. Tegye ki a bombát az utcára, kapcsolja be a gyújtást, aztán menjen. Nagy pánik lesz. Használja ki a lehetőséget.

A Vadkan Maxim szavain töprengett.

— Telefonálhatok?

— Nem.

— Figyeljen Mak, ha még életben lesz, emberekre lesz szüksége, akik felkészültek a harcra. Ha meghal, nekem lesz rájuk szükségem. Mert egyedül csak engem hozott. Ha magam vagyok, csak elkezdeni tudom a dolgot. Akkor aztán túl kevés időnk marad. Ezért előre figyelmeztetni kellene az embereket. Szeretném figyelmeztetni őket.

— A földalatti mozgalom vezetőségét? — kérdezte Maxim ellenségesen.

— Még mit nem. Megvan nekem a saját csapatom.

Maxim nem válaszolt. Ismerős, szürke, ötemeletes épület, előtte kőfallal, tornyosult föléjük. A folyosóin Halacska sétált, és a dühös Víziló kiabált és köpködött valahol. Ez volt a Központ. A kör bezárult.

— Rendben van — egyezett bele Maxim. — Van ott egy telefonfülke a bejáratnál. Mikor én bementem — de nem előbb — maga kiszáll a kocsiból, és telefonál.

— Jó — mondta a Vadkan.

Ahogy közeledtek az autósztráda lehajtójához, Rada képe villant Maxim agyába; azon tűnődött, mi lesz vele, ha ő nem tér vissza. Alighanem rossz idők várnak majd a lányra. De az is lehet, hogy semmi nem történik, elengedik. — Akkor is, teljesen magára marad majd. Sem Gaj, sem én… Szegény lány.

— Van családja? — kérdezte Vadkant.

— Igen, feleségem.

Maxim az ajkába harapott.

— Sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül alakultak a dolgok.

— Hagyjuk ezt, Mak — felelte a Vadkan szenvtelen hangon. — Én már elbúcsúztam. Mindig elbúcsúzom, ha elmegyek otthonról. Szóval ez a Központ. Ki gondolta volna…

Maxim a parkolóban bemanőverezett egy ütött-kopott kisautó, és egy állami luxus-limuzin közé.

— Nos, azt hiszem, itt volnánk — mondta. — Kívánjon nekem szerencsét, Vadkan.

— Teljes szívemből. — a Vadkan hangja megbicsaklott. — Hát mégis megérhettem ezt a napot — mormogta maga elé.

Maxim fejét a kormánykerékre hajtotta.

— Bárcsak túlélnénk ezt a napot — mondta. — Jó lenne megérni az estét.

A Vadkan nyugtalanul figyelte.

— Nem szívesen megyek be oda, Vadkan — magyarázta Maxim. — Nagyon nem szívesen. Mindenesetre emlékezzen erre, és feltétlenül mondja el a barátainak: maguk nem egy gömb belső felületén élnek, hanem a külsőn. A világmindenségben nagyon sok ilyen gömb van. Egyeseknek a lakói sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint maguk, másokon sokkal jobban élnek maguknál. De én mondom magának: a mindenségben sehol nem élnek emberek maguknál ostobábban. Nem hiszi? A pokolba magával! Indulok.

Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Átsétált a parkolón, és felment a kőlépcsőn. Felfelé menet kitapogatta a zsebében a belépési engedélyt, amit a főügyész készített neki, a benti tartózkodási engedélyt, amit a főügyész lopott, és az üres, rózsaszín keménypapír darabot, ami egy másik engedélyt volt hivatva helyettesíteni, amit a főügyész sem hamisítani, sem lopni nem tudott neki. Meleg volt, és a lakott sziget áthatolhatatlan égboltja úgy ragyogott, mintha alumíniumból lett volna. A lépcső mintha égette volna a cipőtalpán keresztül. Micsoda esztelen vállalkozás! — Mi az ördögnek vágtam bele, ha nem volt időm rendesen felkészülni? Mi van, ha egy katonatiszt helyett kettő, vagy három vár rám abban a kis szobában, fegyverekkel? Csacsu kapitány pisztolyt használt, de ezúttal jóval több golyóra számíthatok. Akkor sokkal jobb állapotban voltam, és Csacsu mégis majdnem elintézett. Most nem fogják hagyni, hogy elkússzak. Micsoda bolond vagyok! Bolond voltam akkor is, és az vagyok még most is. A főügyész jól behúzott a csőbe. De hogy lehet az, hogy megbízott bennem? Nem tudok rájönni. Ó, milyen jó is volna hagyni ezt az egészet, elrohanni, ki a hegyekbe, szívni a tiszta, friss hegyi levegőt. Sosem sikerült eljutnom oda. Egy ilyen agyafúrt, bizalmatlan ember — mégis rám bízott egy ilyen értékes titkot! Világának legnagyobb kincsét!

Kinyitotta az üvegajtót, és átnyújtotta a légiósnak a belépési engedélyét. Az előcsarnokon áthaladva elment egy szemüveges lány mellett, aki az engedélyeket pecsételte, és egy adminisztrátor mellett, aki telefonon veszekedett valakivel. A folyosó bejáratánál felmutatta a tartózkodási engedélyét egy másik légiósnak. A légiós barátságosan biccentett az ismerős alaknak: Maxim naponta megfordult itt az elmúlt három nap során.

Ment tovább.

Végigment a hosszú, ajtók nélküli folyosón, és balra fordult.

Ez volt itt a második látogatása. Tegnap „tévedésből” járt erre. (– Melyik szobát keresi, uram? — A tizenhatost, káplár. — Rossz folyosóra jött, uram. Az a következőn van. — Elnézést, káplár. Köszönöm.)

Átadta a káplárnak a tartózkodási engedélyét, és vetett egy lapos pillantást a szemben lévő ajtó két oldalán feszes vigyázzban álló, géppisztollyal felfegyverzett két stramm légiósra. Aztán a másik ajtóra nézett, amin néhány másodperc múlva be fog menni. „Különleges Szállítmányozás.” A káplár gondosan szemügyre vette az engedélyét, és megnyomott egy gombot a falon. Csengő szólalt meg az ajtó mögött. — Most riasztotta a zöld függöny mögött ülő tisztet. Talán két tisztet. Vagy akár hármat. Rám várnak, hogy bemenjek. Ha megijedek tőlük, és meghátrálok, belefutok a káplárba, és abba a másik ajtót őrző két légiósba. És az a szoba valószínűleg tömve van katonákkal.

A káplár visszaadta az engedélyt. — Kérem, tartsa készenlétben a dokumentumait — mondta.

Zsebéből kivéve a rózsaszín kartondarabot kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába.

Masszaraks! Nem egy szoba, hanem három. Egy egész lakosztály, zöld függöny a túlsó végén. A lába alatt a futószőnyeg egyenesen a zöld függönyhöz vezet. Legalább harminc méter.

És nem két vagy három katonatiszt. Hat!

Az első szobában ketten, a hadsereg szürke egyenruhájában. A fegyverüket már rá szegezték. A második szobában ketten a légió feketéjében. A fegyverükkel még nem céloznak, de már előhúzták. A harmadikban ketten, civil ruhában, a függöny két oldalán.

Az egyik elfordította a fejét.

— Rajta, Mak!

Egy hatalmas ugrással előrelendült, és egy töredék pillanatig arra gondolt, mi lesz, ha meghúzódik valamelyik ina. Léghuzat csapott az arcába.

Itt van: a zöld függöny.

A bal oldali civil másfelé néz. Adj neki — egy csapás a nyakára.

A jobb oldali civil pislog. A szemei fennakadnak.

Most lecsapod, aztán befelé a liftbe!

A liftben sötét van. Hol a kapcsoló? Masszaraks, hol van?

Magányos géppisztoly kattog lassan, visszhangzik a folyosókon. Egy második azonnal csatlakozik hozzá.

De még mindig az ajtóra lőnek, ahol utoljára láttak. Még nem fogták fel, hogy mi történt. Csak reflex.

A kapcsoló. Hol van? Masszaraks, itt, a legkézenfekvőbb helyen.

Megnyomta a gombot, és a fülke ereszkedni kezdett. Gyorsan haladt: expressz lift. A lába fájni kezdett. — Megrándult a bokám? Oda se neki, nem számít. Masszaraks, ezt végig kell csinálnom!

A fülke megállt, Maxim kiugrott. Az akna morajlani és kongani kezdett, szilánkok röpködtek. Három fegyver tüzelt folyamatosan felülről a fülke tetejére. — Lőjetek csak. Majd rájöttök, hogy csak az időtöket vesztegetitek, hogy vissza kell szereznetek a liftet, hogy magatoknak kell lejönnötök. Eljátszottátok a szerencséteket.

Körbepillantott. — Masszaraks, már megint egy probléma. Nem egy bejárat van, hanem három. Három teljesen egyforma alagút. Aha, kettő közülük csak tartalék generátor. Amíg az egyik dolgozik, a másik kettőt karbantartják. Most melyik működik? Úgy látszik, ez.

Berohant a középső alagútba. A lift felberregett a háta mögött. — Elkéstetek, fiúk. Nem fog összejönni, még akkor sem, ha hosszú az alagút, és nekem fáj a bokám. Á, itt egy kanyar. Most már nem kaptok el, szarháziak. — Odaért az acéllap mögött dübörgő generátorokhoz, és megpihent néhány másodpercre. — A munka nagyjával végeztem; a maradék már könnyű lesz. Pár perc múlva lejönnek a lifttel, és betódulnak az alagútba. De azt nem tudják, hogy a depressziós sugárzó majd visszaűzi őket. Mi más történhet még? Bedobhatnak egy könnygázgránátot a folyosóra. De ezt kétlem: feltehetően nincs is nekik. Mostanra már valószínűleg megszólaltatták a riasztót. Természetesen a Teremtők ki tudnák kapcsolni a depressziós sorompót. De ők nem fogják rászánni magukat, hogy megtegyék. És nem tudnák időben megtenni, még ha akarnák sem. Ötüknek kellene összejönni, öt kulccsal, és mindegyiknek egyet kellene értenie a döntéssel; először is azt kellene tisztázniuk, nem trükközik-e valamelyik közülük, vagy nincs-e valami provokáció a háttérben. Végül is ki tudna ezen a világon áttörni a sugárzási sorompón? Talán a Vándor, ha titokban kifejlesztett valami védőberendezést. De az a hat fegyveres őr odafönt megállítaná. Más pedig nincsen.

Géppisztolyok kezdtek kelepelni a sarkon túl, a sötét alagútban. — Lőjetek csak, fafejűek. Engem nem zavar. — Az energiaellátó kapcsolótáblája fölé hajolt, óvatosan eltávolította a burkolatát, és kidobta a sarkon túlra. — Igen, nagyon primitív készülék. Jó, hogy annyit olvastam az elektronikájukról. És ha nem olvastam volna? És ha a Vándor két nappal ezelőtt visszaérkezett volna? Igen, barátocskáim, itt állok, mint egy újonc műszerész, akinek nagy sietve kell valami hibát elhárítania. Még azt sem tudom, hogy mit keresek. Masszaraks, miféle tervezés ez… Nincs szigetelés! Aha, itt van. Nos, Isten hírével, ahogy az államügyész úr mondaná!

Leült a padlóra a kapcsolótábla elé, és keze fejével megtörölte a homlokát. Megtette a dolgát: a depressziós mező erőteljes csapásai beterítették az egész országot, a folyón túli területektől a honti határig, az óceántól az alabástrom hegyekig.

A fegyverek elhallgattak. A tiszt urakat leterítette a depressziós mező. Meg kéne néznem, hogy néznek ki, mikor elborítja őket a depresszió.

Életében először a főügyész úr is örömmel fogadta a sugárcsapást. De engem tényleg nem érdekel, hogy megnézzem, hogy néz most ki. A Teremtők azt sem tudják, mi kapta el őket, és most fetrengenek a fájdalomtól, feldobták a patájukat, ahogy Csacsu kapitány szokta volt mondani. Most ő is kiterült, akár a többiek. És ennek átkozottul örülök.

Zef és a fiúk is ott fekszenek, patákkal felfelé.

A Vándor! Nagyszerű! Az a kurafi Vándor is kifeküdt, feldobta a patáját, a hatalmas fülei beterítik a padlót. A legnagyobb fülek az egész országban. Talán már le is lőtték. Az még jobb lenne.

Rada, az én Radám is ott fekszik valahol, a depresszió szorításában. Nem baj, ez valószínűleg nem fájdalmas, és hamarosan vége lesz.

Vadkan…

Felugrott. Mennyi idő telt el? Rohant visszafelé az alagútban. A Vadkan valószínűleg szintén kiterült. De ha hallotta a lövöldözést a sugárcsapás előtt, lehet, hogy nem tudott a helyén maradni.

Rohant a lift felé, megállt egy pillanatra, hogy megnézze a leterített katonákat. Lesújtó látvány volt: mindhárman eldobták a fegyverüket, és sírtak; még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy letöröljék a könnyeiket. — Jól van, sírjatok csak, sirassátok az én Gaj cimborámat; sirassátok Ordit, Gelt, Erdész barátomat. Ahogy kinéztek, nem sírhattatok kölyökkorotok óta; mindenesetre sosem sirattátok meg azokat, akiket megöltetek. Hát sírjatok, legalább a saját halálotok előtt.

A lift gyorsan felvitte a felszínre. A hosszú szoba tele volt tisztekkel, tiszthelyettesekkel, légiósokkal, civilekkel — mind felfegyverezve, a földön ülve vagy fekve, és búslakodva. Zokogtak, motyogtak, fejüket rázták, verték a mellüket. — Masszaraks, micsoda látvány! A fekete sugárzás… Meg tudom érteni, miért tartogatták a Teremtők a nehéz napokra.

Futott az előcsarnokban, átugrált a padlón erőtlenül mocorgó testek fölött. Miután majdnem hasra esett a kőlépcsőn, megállt a kocsija előtt, és kifújta magát. A Vadkan idegei végül is kitartottak: az első ülésen feküdt, csukott szemekkel.

Maxim kihúzta a bombát a csomagtartóból, levette róla a csomagolópapírt, aztán sietség nélkül visszament a lifthez. Gondosan szemügyre vette a gyújtószerkezetet, beállította az időzítőt, a bombát a lift padlójára fektette, és megnyomta a „le” gombot. A fülke alámerült, magával vitte az alvilági tüzes tóba, ahol tíz perc alatt a szabadság fog majd kifőni belőle. Pontosabban kilenc perc, és…

Visszatért a kocsihoz, Vadkant többé-kevésbé függőleges helyzetbe támasztotta, és kiállt a parkolóból. A szürke épület föléje magasodott, súlyosan, ostobán, halálra ítélten, tele halálra ítélt emberekkel, akik sem járni nem tudnak, sem felfogni azt, ami történt.

Ez egy fészek, egy kígyófészek, tele válogatott szeméttel, amit nagy gonddal gyűjtöttek össze, és halmoztak fel itt, azzal a félreérthetetlen céllal, hogy ugyanilyen szemétté változtassák át mindazokat, akik az emitterek boszorkányos bűvkörébe kerültek. Mindannyian a nép ellenségei, és egyikük sem habozott volna egy pillanatig sem, hogy lelőjön, eláruljon, vagy keresztre feszítsen engem, Vadkant, Zefet, Radát… Minden barátomat. Jobb is, hogy a gondolataim korábban nem tévedtek erre az ösvényre. Még utamat állták volna. Eszembe jutott volna Halacska. Ő az egyetlen ebben a pusztulásra ítélt kígyófészekben, aki… De mit törődöm én Halacskával? Valójában mit tudok én róla? Hogy ő tanított meg a nyelvükre? És hogy megvetette az ágyamat? Felejtsd el; tudod nagyon jól, hogy sokkal több forog itt kockán, mint Halacska. A lényeg az, hogy mostantól kezdve halálos elszántsággal kell küzdened, ahogy azt mindenki más is teszi. És bolondok ellen kell majd harcolnod, eszelős bolondok ellen, akiket a sugárcsapások csináltak az emberekből; intelligens, tudatlan, kapzsi idióták ellen, akik a sugárcsapásokat elrendelték; jószándékú idióták ellen, akik, ugyanezeket az emittereket felhasználva, a legnagyobb örömmel változtatnák az eszelős, ördögi bábokat jóravaló, illedelmes bábokká. És ezek mind megpróbálnak majd elpusztítani téged, a barátaidat, és a céljaidat. A Varázsló azt mondta: „Ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme megtanulja elnyomni a lelkiismeretét, ha a körülmények úgy kívánják.” Igaza volt. Ez a szomorú igazság. Igen, amit itt ma véghezvittem, azt a barátaim hőstettnek neveznék! A Vadkan megérhette ezt a napot; úgy hitt benne, mint egy tündérmesében. Mint ahogy Erdész, Ordi, Zöldség, és Gel Ketsef is, és Gaj cimborám, meg mások, tucatnyian, és olyan emberek százai és ezrei, akikkel soha nem is találkoztam. Most mégis rosszul érzem magam. De ha azt akarom, hogy az emberek ezután megbízzanak bennem, és kövessenek, sosem mondhatom majd el senkinek, hogy számomra a nap leghősiesebb pillanata nem akkor következett el, mikor felpattantam, és átfutottam a golyózáporon, hanem most, éppen most, mikor még lenne idő visszafordulni és hatástalanítani a bombát, én meg gázt adok, és el innen, erről az elátkozott helyről…

Végighajtott a nyílegyenes autópályán, ahol Fank autózott vele hat hónappal ezelőtt egy luxus limuzinban, és előzte meg a páncélos járművek végeláthatatlan menetoszlopát. Fank őrült sebességgel hajtott, hogy leszállítsa őt a Vándornak. Most már megértette, miért kellett neki. — Tudta, hogy immúnis vagyok a sugárzásra, hogy igencsak naiv vagyok, és hogy kedve szerint manipulálhat majd. Igen, a Vándor pontosan tudott mindent. A pokolba vele! Ez az ember az ördög maga; a legfélelmetesebb ember az egész országban, talán az egész bolygón. „Ő mindent tud” — mondta a főügyész. Nem, nem mindent. Megszerezted az irányítást, Mak. Elhódítottad az ördögtől. Most meg kell őt ölnöd, míg túl késő nem lesz, még mielőtt összeszedhetné magát. Talán a fiúk már megölték… Rögtön a búvóhelye kapujában. De nem, nem hiszem, hogy elkapták volna; túl nagy falat ő nekik. A Hólyag még huszonnégy rokonával meg a csomó géppuskájával együtt sem tudta elintézni. Kár, hogy nem volt időm felvenni a kapcsolatot a Tábornokkal. A büntetését tölti a fegyenctelepen. Szükségem lett volna rá, hogy felkészüljön, felkelést robbantson ki a politikai foglyok között, és csapatszállító vonatokon ide küldje őket. De bármi is történik ott, nekem ki kell nyírnom a Vándort. Igen, ki kell nyírnom, és kitartani néhány órán át, amíg a hadseregen és a Légión úrrá nem lesz a sugárzás-elvonás okozta levertség. Közülük senki sem tud a sugárzás-elvonás okozta depresszióról — még a Vándor sem. Honnan is tudhatna?

Az autópálya tele volt minden elképzelhető helyzetben leparkolt kocsikkal; néhányan lefutottak a padkáról, bele a vízelvezető árokba. A vezetőket és az utasokat legyűrte a depressziós csapás: néhányan a kocsilépcsőn ülve szomorkodtak; mások az üléseiken kornyadoztak, vagy szétszéledtek az útpadkákon. Ez lelassította Maximot, arra kényszerítette, hogy a járműveket és testeket kerülgesse, fékezzen, kerülőket tegyen. Nem vette észre a város irányából feléje száguldó élénksárga kocsit. Az szintén kerülgette az akadályokat, de csak ritkán lassított.

A két jármű az autópálya egy viszonylag néptelen szakaszán találkozott, és majdnem összeütköztek, mikor elszáguldottak egymás mellett. Maxim egy tar koponyát pillantott meg, kerek, zöld szemeket, hatalmas, elálló füleket, és összeszorult a szíve. — A Vándor! Masszaraks! Az egész országot kiütötte a depressziós mező, hazavágott minden degent, és ennek a kurafinak, ennek az ördögnek sikerült megszökni előle. Ami azt jelenti, hogy feltalált valami védőberendezést. És nálam nincsen fegyver. — Maxim a visszapillantó tükörre pillantott, látta, hogy a hosszú, sárga kocsi megfordul. — Nos, boldogulni fogok anélkül is. A lelkiismeretem a legkevésbé sem fog tiltakozni, ha elintézem ezt a fickót. — Padlóig nyomta a gázt. — Húzz bele, gyerünk! Gyerünk, kicsikém! — A lapos, sárga motorháztető egyre közeledett, már az acélzöld szempárt is látta a kormánykerék mögött. — Gyerünk, Mak!

Egyik kezét védően a Vadkan elé tartva Maxim megfeszítette izmait, és a fékre taposott. A fékek visítása és csikorgása, fém recsegése és ropogása közepette a sárga motorháztető a csomagtartójába vágódott, összegyűrődött, mint a harmonika, és felnyílt. Üvegszilánkok záporoztak mindenfelé. Maxim kirúgta az ajtót, és kibukott a kocsiból. Testét fájdalom járta át tetőtől talpig, de törött térdéről, lenyúzott kezéről rögtön megfeledkezett, mikor megpillantotta az előtte álló Vándort. A Vándor! Ez lehetetlen! De ott volt. Az ördögi Vándor, hűvösen és fenyegetőn, kezét ütésre emelve.

Maxim nekirontott, és minden maradék erejét latba vetve feléje sújtott. Elhibázta! A tarkóját ért rettenetes ütéstől megpördült, mint a motolla. Mikor visszanyerte az egyensúlyát, látta, hogy a Vándor megint föléje tornyosul: a kopasz koponya, az acélos zöld szemek, és karja felemelve, hogy ismét lesújtson vele. Arca fagyos maszk volt, elbámult Maxim feje felett. Maxim megint feléje csapott, és ezúttal talált. A sötét, hórihorgas alak összecsuklott, és lassan az úttestre roskadt. Maxim fújt egyet, és megfordult.

A Központ kocka alakú épülete tisztán kivehető volt. Aztán a szeme láttára belapult, leomlott, összeroskadt. Vibráló, forró levegő, gőz és füst emelkedett föléje; és valami vakító fehérség, aminek hőjét még ebből a távolságból is érezni lehetett, tűnt fel a hosszú függőleges gerendák, és ablakkeretek között. Rendben, minden a terv szerint megy. Maxim diadalittasan fordult a Vándor felé. Az ördögi figura az oldalán feküdt, szemei csukva, hosszú karjait gyomra köré kulcsolta. Maxim óvatosan közelebb ment hozzá. Az összetört kocsiból Vadkan dugta ki a fejét. Tekeregve és vergődve próbált kikászálódni belőle. Maxim megállt a Vándor mellett, és föléje hajolt, azt fontolgatva, hogyan, és hová vihetné be a végső csapást. Mikor kezét a földön elterült alak fölé emelte, a Vándor kissé kinyitotta a szemét, és rekedten, elfúló hangon azt mondta linkoz nyelven: — Idióta! — Maxim úgy érezte, rögtön összecsuklik.

— Átkozott idióta! Taknyos! — folytatta a Vándor.

A szürke ürességen át Maxim a Vadkan hangját hallotta, hangosan és tisztán: — Álljon félre, Mak, nekem van fegyverem.

Maxim elkapta a kezét.

A Vándor nagy nehezen felült, még mindig a gyomrát markolászva. — A pokolba — motyogta fájdalmasan. — Ne ácsorogjon itt. Szerezzen egy kocsit. Mint ha élne!

Maxim értetlen képpel nézett körül. Az autópálya újra életre kelt. A Központ eltűnt: már csak egy gőzölgő, bűzös, olvadt fémtócsa volt a helyén. A tornyok nem működtek, a bábok megszűntek báboknak lenni. Elképedt alakok toporogtak az autóik körül, próbálták kitalálni, hogy mi történt velük, hogyan és miért jöttek ide, és mit fognak csinálni ezután.

— Kicsoda maga? — kérdezte a Vadkan.

— Semmi köze hozzá — felelte a Vándor linkoz nyelven. Láthatóan fájdalmai voltak.

— Nem értem — mondta Vadkan, és felemelte a fegyverét.

— Kammerer, — emelte fel a hangját a Vándor, — mondja meg a terrorista barátjának, hogy fogja be. És menjen, szerezzen egy kocsit.

— Egy kocsit? — kérdezte Maxim, értetlenül és tanácstalanul.

— Masszaraks! — nyögte a Vándor, kezét még mindig a gyomrára szorítva. Sikerült talpra állnia, aztán bizonytalan léptekkel odament Maxim kocsijához, és bemászott. — Üljenek be! — szólt ki a vezetőülésből. Válla fölött hátrapillantott a lángokkal színezet füstoszlopra. — Mi a fenét pakolt alá?

– Egy termikus bombát.

— Az alagsorba, vagy az előcsarnokba?

— Az alagsorba.

A Vándor felnyögött, fejét hátrahajtva megpihent pár pillanatra, aztán beindította a motort. A kocsi rázkódni és zörögni kezdett.

— Az Isten szerelmére, szálljanak már be! — kiáltotta.

— Ki ez? — kérdezte a Vadkan. — Egy honti?

Maxim megrázta a fejét, egy rántással kinyitotta az összegyűrődött hátsó ajtót, és intett Vadkannak, hogy szálljon be.

Ő megkerülte a kocsit, és beült a Vándor mellé. A kocsi meglódult, és imbolyogva elindult az autópályán.

— Most mit akar tenni? — kérdezte a Vándor.

— Várjon már — mondta Maxim. — Legalább azt mondja meg, hogy kicsoda maga.

— A Galaktikus Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok — felelte a Vándor keserűen. — Öt éve vagyok itt. Azért jöttünk, hogy előkészítsünk egy fontos akciót; hogy megpróbáljuk megmenteni ezt a világot. Mindent alaposan megterveztünk, minden lehetséges következményt figyelembe vettünk. Mindent! Ért engem? Aztán jön maga. Ki az ördög maga, hogy beleüti az orrát más emberek dolgaiba, mindent összezagyvál, és bombákat robbant? Kinek képzeli magát?

— Honnan tudhattam volna? — Maxim hangja elcsuklott.

— Persze hogy nem tudta. De a Független Felderítő Egység tagjaként azt tudnia kellett volna, hogy tilos beleavatkoznia az itteni dolgokba. Otthon, a Földön, az édesanyja majd' eszét veszti az aggodalomtól, a barátnői egyfolytában telefonálgatnak, az apja otthagyja a munkáját… Mi az ördögöt akart csinálni?

— Lelőni magát — felelte Maxim.

— Micsoda?

A kocsi hirtelen megfarolt.

— Igen — mondta Maxim megadóan. — Mi mást tehettem volna? Azt mondták, maga a felelős mindazért a sok gonoszságért, amit itt láttam.

— És ezt nem is volt olyan nehéz elhinnie, igaz?

— Nem, nem volt.

— Nos, rendben van. Mi volt a terve?

— Arra számítottam, hogy kitör a forradalom.

— Miért is?

— Nos, mivel a Központ megsemmisült, és nincs többé sugárzás, azt gondoltam, hogy…

— Mit gondolt?

— Hogy egyszerre megértik majd, hogy elnyomták őket, hogy nyomorúságos az életük, és fellázadnak.

— Miért lázadnának fel? — kérdezte a Vándor szomorúan. — Ki lázadna fel? A Teremtők még élnek és virulnak; a Légió ép és sértetlen; a hadsereg mozgósítva van, és az ország háborúban áll. Mégis mire számított?

Maxim az ajkába harapott. Természetesen beszélhetett volna a Vándornak a terveiről és céljairól, de nem lett volna semmi értelme, mivel semmi nem volt előkészítve, és így alakultak a dolgok…

— Arra számítottam, hogy a többire már nekik lesz gondjuk. — Maxim a válla fölött a Vadkanra mutatott. — Például ennek az embernek. Hadd foglalkozzon vele ő. Az én dolgom annyi volt, megadni nekik a lehetőséget, hogy ők maguk tervezhessenek.

— A maga dolga — dünnyögte a Vándor — az lett volna, hogy veszteg marad, míg én magáért nem megyek.

— Majd legközelebb jobban észben tartom.

— Még ma visszamegy a Földre — rendelkezett a Vándor.

— Nem hinném — felelte Maxim.

— Még ma visszamegy a Földre! — A Vándor felemelte a hangját. — Van elég gondom ezen a bolygón maga nélkül is. Fogja a Radáját, és eltűnik innen.

— Rada magánál van?

— Igen. Épen és egészségesen. Ne aggódjon.

— Köszönöm, hogy gondját viselte — mondta Maxim. — Nagyon hálás vagyok érte.

A kocsi beért a városba. A főutca teljesen bedugult az össze-vissza forgolódó, tülkölő autóktól, és bűzlött a kipufogógáztól. A Vándor befordult egy mellékutcába, a dzsumbujon át ment tovább. Itt kihalt volt minden. Az utcasarkokon rohamsisakos katonai rendészek álltak, kezüket a hátuk mögött összekulcsolva, mereven, mint a lámpaoszlopok. Itt nagyon gyorsan reagáltak az eseményekre: felhangzott az általános riadó, és amint összeszedték magukat a depressziós csapás után, máris mindenki az állomáshelyén volt. — Talán túl korán robbantottam fel a Központot. Talán ragaszkodnom kellett volna a főügyész tervéhez. Nem, nem, masszaraks! Jól van ez így. Hadd találják ki ők maguk, hogy hogyan tovább. — A Vándor újra kikanyarodott a főutcára. Vadkan finoman megkocogtatta a vállát a pisztolyával. — Tegyen ki engem, legyen szíves. Ott, ahol azok az emberek állnak.

Egy újságosbódé mellett öt alak ácsorgott, kezüket mélyen hosszú, szürke esőkabátjuk zsebébe süllyesztették. A járda néptelen volt. A depressziós csapás láthatóan nagyon megrémítette az embereket, arra kényszerítve őket, hogy sietve biztos helyre vonuljanak.

— Mit akar csinálni? — kérdezte a Vándor, és lassított.

— Szívok egy kis friss levegőt — felelte a Vadkan. — Ma kivételesen gyönyörű az idő.

— Velünk van — mondta Maxim. — Nyugodtan beszélhet előtte bármiről.

A kocsi megállt az út szélénél. Az esőkabátos alakok óvatosan visszahúzódtak az újságosbódé mögé, onnan kémleltek kifelé.

— Velünk? — húzta fel a szemöldökét a Vadkan. — Kivel?

Maxim zavartan pillantott a Vándorra, de az kísérletet sem tett, hogy kisegítse.

— Hiszek magának, Mak — mondta a Vadkan. — Most el kell intéznünk a dolgot a vezetőséggel. Ezzel kell kezdenünk. Maga tudja, miről beszélek. Van ott pár ember, akiket el kell távolítani, mielőtt magukhoz ragadnák a mozgalom vezetését.

— Jó gondolat — dünnyögte a Vándor. — Mindenesetre azt hiszem, én ismerem magát. Maga Tik Fesku, más néven a Vadkan. Igazam van?

— Igen. Mak, maga foglalkozzon a Teremtőkkel. Kemény munka lesz, éppen magának való. Hol tudok kapcsolatba lépni magával?

— Várjon csak, Vadkan, majdnem elfelejtettem — mondta Maxim. — Néhány óra múlva az egész ország ki lesz ütve, a sugárzás-elvonás miatt. Mindenki teljesen tehetetlen lesz.

— Mindenki? — kérdezte a Vadkan bizonytalanul.

— Mindenki, kivéve a degeneket. Ki kell használniuk ezt a néhány napot.

A Vadkan elgondolkodott.

— Ha ez igaz… Habár nekünk éppen a degenekkel lesz dolgunk. Hol tudom elérni magát?

Maximnak nem volt ideje válaszolni.

— Ugyanazon a számon, amin eddig — mondta a Vándor. — Ugyanott. Na most, a következőt kell tennie. Szervezze meg a bizottságát. Élessze újra azt a szervezetet, ami a Birodalom alatt volt. Az emberei közül néhányan nekem dolgoznak az intézetben. Masszaraks! Nincs elég időnk, sem emberünk. A pokolba magával, Maxim!

— Az a fő, — mondta a Vadkan, kezét Maxim vállára téve, — hogy a Központnak vége. Nagyszerű munkát végzett, Mak. Köszönöm. — Megszorította Maxim vállát, és műkezét magához ölelve nehézkesen kikászálódott a kocsiból.

— Csapja be az ajtót — szólt utána a Vándor. — Erősebben…

Az autó nekiiramodott. Maxim hátrapillantott. A Vadkan az esőkabátos emberek csoportjában állt, beszélt hozzájuk, jobbik kezében a pisztolyát lóbálta. Az emberek egykedvűen hallgatták. Még nem értették meg. Vagy nem hittek neki.

Az utca néptelen volt. Légiósokkal tömött páncélautók gördültek rajta. Messze előttük, ahol az út az intézet felé kanyarodott, már járművek álltak keresztbe az úton, és feketébe öltözött emberek özönlöttek belőlük. Egy hosszú, teleszkópos antennával felszerelt, visszataszítóan ismerős, élénksárga járőrkocsi tűnt fel a páncélozott autók oszlopában.

— Masszaraks! — motyogta Maxim. — Ezekről teljesen megfeledkeztem.

— Úgy tűnik, maga egy egész csomó dologról megfeledkezett — mondta a Vándor. — Megfeledkezett a mobil sugárzókról; megfeledkezett a Sziget Birodalomról; megfeledkezett a gazdaságtanról. Tudja, hogy az ország gazdaságilag az összeomlás szélén áll? Hogy éhínség fenyeget? Hogy a talaj nem terem eleget? Tudja, hogy elmulasztott gabona- és gyógyszertartalékokat felhalmozni? Tudja, hogy a maga által előidézett sugárzás-megvonás az esetek húsz százalékában őrültséget okoz? — Tenyerével megtörölte a homlokát. — Orvosokra van szükségünk… Tizenkétezer orvosra. Fehérjeszintetizátorok kellenek. Sugármentesítenünk kell, legalább kezdetnek, százmillió hektár szennyezett talajt. Meg kell állítanunk a bioszféra leépülését. Masszaraks, szükségünk van a Szigeteken legalább egy földi emberre. A saját embereink nem tudtak megmaradni ott; még arról sem tudtak tiszta képet adni, hogy mi van készülőben.

Maxim nem válaszolt. Közeledtek az útlezáráshoz. Egy furcsán ismerős, zömök tiszt elindult feléjük, kezével intett, és az irataikat követelte. A Vándor egy csillogó jelvényt nyomott az orra alá. A tiszt barátságtalanul szalutált, és Maximra pillantott. Csacsu kapitány… nem, Csacsu brigadéros volt, a Harcos Légiótól!

— Ez az ember magával van, excellenciás uram? — kérdezte.

— Igen. Sürgős dolgom van. Azonnal adjon parancsot, hogy engedjenek át.

— Elnézését kérem, excellenciás uram, de ez az ember…

— Azonnal engedjen át! — adta ki a parancsot a Vándor.

Csacsu brigadéros újra szalutált, szabályos hátraarcot csinált, és intett az embereinek. Az egyik teherautó félreállt, és a Vándor gyorsítva behajtott a megnyíló átjáróba.

— Így van ez — mondta. — Egy-kettő, és azt hiszed, minden meg van oldva. Lelőni a Vándort, felkötni a Teremtőket, kiszórni a gyávákat és a fasisztákat a földalatti mozgalom vezetőségéből, és már kész is a forradalom.

— Nem, sosem gondoltam, hogy ennyire egyszerű lenne. — Maxim szerencsétlennek és ostobának érezte magát.

A Vándor rápillantott, és szomorúan elmosolyodott. Maxim rájött, hogy ez az ember sem nem ördög, sem nem szörnyeteg, hanem egy jóindulatú, és nagyon sebezhető idős férfi, akire hatalmas felelősség súlya nehezedik, gyötrődik a hidegvérű gyilkos undorító jelmezében, és rettenetesen aggasztja az aprólékosan kidolgozott terv útjában felmerülő legújabb akadály. És most különösen zaklatott, mert ezúttal valaki a sajátjai közül, egy földi ember a tettes.

— Nem értem oda hozzád időben — mondta sajnálkozva. — Alábecsültelek. Gondoltam, csak egy kölyök vagy. Sajnáltalak. — Ironikusan elmosolyodott. — Ti, FFE-s fiúk, ti aztán gyorsan dolgoztok.

— Nem hiszem, hogy gyötörnie kellene magát — mondta Maxim. — Én biztosan nem fogom. Egyébként hogy hívják?

— Szólíts Rudolfnak.

— Nem, én nem gyötröm magam, Rudolf, és nem is áll szándékomban. Dolgozni akarok. Forradalmat csinálni.

— Szerintem jobban tennéd, ha hazamennél — javasolta a Vándor lemondóan.

— Otthon vagyok. — Maxim kezdte elveszíteni a türelmét. — Beszéljünk másról. Engem a mobil emitterek érdekelnek. Mit tehetünk ellenük?

— Semmit — felelte a Vándor. — Azon gondolkozz, mihez kezdesz az inflációval.

— Az emitterekről kérdeztem.

A Vándor felsóhajtott.

— Akkumulátorokból kapják az energiát. Csak az én minisztériumomnál lehet feltölteni őket. Nagyjából három nap alatt lemerülnek. Az invázió körülbelül egy hónap múlva kezdődik. A tengeralattjárókat rendszerint el tudtuk téríteni az útirányuktól, csak néhányan érték el a partot. Ezúttal egy egész armadát indítottak el. Eddig a depressziós sugárzókban bíztam, de most el kell süllyesztenünk őket. — Rövid szünetet tartott. — Szóval otthon vagy. Nos, lássuk csak. Pontosan mit is akarsz most csinálni?

Megérkeztek a minisztériumhoz. A nehéz kapukat szorosan bezárták, és a kő kerítésfal tele volt újonnan kialakított lőrések sötét nyílásaival. A minisztérium egy harcra kész erődre emlékeztetett. Három alak állt a pavilon mellett, és Zef vörös szakálla úgy világított a lombok közül, mint valami egzotikus virág.

— Nem is tudom — felelte Maxim. — Megteszek bármit, amit olyan emberek mondanak nekem, akik ismerik ezt a világot. Ha szükséges, gazdaságtannal foglalkozom. Ha kell, tengeralattjárókat süllyesztek el. De egyvalamiben átkozottul biztos vagyok: sosem fogom megengedni, hogy egy új Központ építsenek, amíg élek. Még a legjobb szándék mellett sem.

— A Vándor nem válaszolt. Egészen közel voltak már a kapuhoz. Zef a vállával áttörte magát a sövényen, és kijött az útra. Gépfegyvere a vállán lógott, és még ilyen távolságból is látszott, hogy dühös, és nem ért semmit. Most mindjárt, egy sor káromkodással megfűszerezve, magyarázatot fog követelni. Masszaraks, miért rángatták el a munkájától, miért adták be neki azt a sok baromságot a Vándorról, és miért kényszerítették arra, hogy egy petúniaágyás közepén üldögéljen, mint valami kerti törpe, teljes két órán át.

Komarovó–Leningrád, 1967–1968