Más szelek szárnyán

Első fejezet Törött zöld kancsó

Hattyú szárnyához hasonlatos, hosszú és fehér vitorlákat dagasztva röptette át a Messzeszállót a nyári lég a Páncél-szirtek közt, be Gonti Kapu öblébe. A kikötőgátak mögött elterülő nyugodt vízen a szelek oly magabiztos és kecses teremtményeként siklott, hogy egynéhány városi, kik a régi rakpartnál halásztak, felvidult láttán, és széles mozdulatokkal integetett a legénységnek és annak az egy utasnak, aki az orrban állt.

Vékony alak sovány csomaggal és vén fekete köpönyegben, talán varázslóféle vagy valami kisebb kereskedő, nem fontos személyiség. Két halász figyelte a dokknál és a fedélzeten megindult buzgólkodást és azt, ahogyan a hajó kiadni készült rakományát. Kevesebb kíváncsisággal pillantottak az utasra, amikor az elhagyta a hajót, és az egyik tengerész mutatott valamit a háta mögött, hüvelyk—, mutató- és kisujját összeérintve: Ne gyere vissza!

Amaz habozva állt meg a mólón, majd vállára vette csomagját, és megindult Gonti Kapu utcáin. A forgalmas utcák rögtön a Halpiac felé vezették, ahol utcai árusok és alkudozók között verekedte át magát, az utca kövezete tengervíztől és pikkelyektől csillogott. Ha lett volna kijelölt útja, hamar elveszítette volna a kordék és bódék és emberek rengetegében, és a hidegen bámuló döglött halak között.

Egy magas, idős asszony fordult el éppen a bódétól, amelynél a hering frissességét és a halaskofa igazmondását kifogásolta. Látván, hogy a nő megbámulja, az idegen oktalan módon megkérdezte: — Lenne oly kedves és elmondaná, mi módon jutok Re Albiba?

— Fojtsa magát moslékba! Kezdetnek jó lesz — válaszolta a magas nő és továbbállt, magára hagyva a megdöbbent és elcsüggedt érdeklődőt. Ám a halaskofa lecsapott az erkölcsi magaslat meghódításának lehetőségére, és öblös hangon rákiáltott: — Re Albiba, mi? Re Albiba akar menni? Szólaljon már meg, ember! Biztosan a Vén Mágus házához akar menni Re Albiban. Hát persze, hogy oda. Akkor forduljon be ott, azon a sarkon, aztán fel a Tündérközbe, arra, látja, amíg eléri a tornyot…!

Amint kijutott a piacról, a széles utcák felvitték az idegent egy dombra, és nem sokkal a zömök őrtorony mögött elérkezett a városkapuhoz. Két életnagyságú kősárkány őrizte a kaput, fogaik mint az alkarja, kőszemükkel vakon bámulták az öblöt, közben átnéztek az egész város felett. Kérdésére egy ácsorgó őr azt válaszolta, hogy csak forduljon balra az út végén, és máris Re Albiban találja magát. — És a Vén Mágus házához át kell mennie az egész falun — tette még hozzá.

Így hát tovább baktatott a városból kivezető úton, amely igencsak meredeken emelkedett. Időnként felnézett a Gont-hegy még meredekebb lejtőire és felhőkön is túlnyúló, távoli csúcsára.

Az út hosszú volt és a nap melegen sütött. Hamarosan levette fekete köpönyegét, hajadonfőtt és ingujjban folytatta útját, és valószínűleg nem gondolt a vízzel vagy azzal, hogy vehetett volna élelmet a városban. Vagy csak túl tartózkodó volt az ilyesmihez, talán azért, mert sem a városok ismerete, sem az idegenekkel szembeni fesztelenség nem jellemezte.

Maga mögött hagyott néhány hosszú mérföldet és utolért egy szekeret, melyet már messziről látott odafent, mint sötét maszatfoltot az út fehér pormaszatján. Csikorogott és nyikorogott, lépésben vontatta két kis ökör, melyek oly öregnek, ráncosnak és reményvesztettnek tűntek, hogy akár teknősök is lehettek volna. Üdvözölte az ökreihez hasonlító kocsist. Az nem szólt, csak hunyorgott.

— Akad egy forrás valahol fentebb? — kérdezte az idegen.

A kocsis lassan megrázta a fejét. Hosszúnak tűnő idő elteltével szólalt csak meg: — Nem. — Kicsivel később még hozzátette: — Nincs.

Együtt cammogtak tovább. Az elbizonytalanodott idegen úgy érezte, nem képes gyorsabban haladni, mint azok az ökrök; óránként úgy egy mérföldnyit jártak be, talán.

Észrevette, hogy a kocsis szótlanul felé nyújt valamit: egy nagy, vesszőfonattól ölelt agyagkancsót. Elvette és igen nehéznek találta, és bár eleget ivott a vízből, az edény alig lett könnyebb, amikor hálásan visszaadta.

— Másszon fel — javasolta a kocsis egy idő után.

— Köszönöm, inkább sétálnék. Milyen messze lehet Re Albi?

A kerekek nyikorogtak. Az ökrök mélyet sóhajtottak, előbb az egyik, azután a másik. Poros bőrük izzadságszagot árasztott a meleg napsütésben.

— Tíz mérföld — válaszolta a kocsis. Gondolkodott egy kicsit, majd folytatta: — Vagy tizenkettő. — Kis idő elteltével még hozzáfűzte: — Nem kevesebb.

— Akkor jobb lesz, ha kilépek kicsit — mondta az idegen.

A víztől felfrissülten képes volt megelőzni az ökröket, a kocsival és hajtójukkal együtt mögötte voltak már, mikor megint hallotta a kocsis hangját. — A Vén Mágus házához megy — szólt. Ha ez kérdés volt, akkor úgy tűnt, nem igényel választ. Az utazó nem lassított.

Mikor megindult felfelé az úton, az még a hegy roppant árnyékában hevert, de amikor lefordult balra, szerinte Re Albi faluba érve, a nap már nyugaton lángolt, és alant a tenger acélszürkén terült el.

Kis házak álltak elszórtan, egy poros kis tér, egy forráskút ujjnyi vékonyan csörgedező, piciny vízeséssel. A férfi megállt előtte, a markából ivott újra és újra, fejét az erecske alá dugta, és hűvös vizet locsolt a hajára. Hagyta, hogy lecsurogjon a karjain, és egy darabig a kút kő káváján üldögélt. Két piszkos kisfiú és egy piszkos kislány figyelte csendesen.

— Nem a kovácshoz — szólalt meg az egyik fiú.

Az utazó hátrafésülte nedves haját az ujjaival.

— A Vén Mágus házához fog menni — ellenkezett a lányka. — Te hülye.

— Harrrh! — vágott vissza a fiú szörnyűnek szánt, féloldalas grimaszba húzva arcát egyik kezével, közben a levegőbe karmolt a másikkal.

— Majd meglátod, Kövi — mondta neki a másik fiú.

A kislány közelebb lépett az utazóhoz. — Odaviszlek.

— Köszönöm — válaszolt amaz, és fáradtan felállt.

— Nincs is botja, látod? — makacskodott az első fiúcska, mire a másik: — Sose mondtam, hogy van. — Mindketten barátságtalan tekintettel nézték, ahogy a lány nyomában az idegen kiér a faluból egy ösvényre, mely északnak vezetett a bal felől meredeken leereszkedő, sziklás legelőn.

A napfény ragyogón tükröződött vissza a tenger vizéről. Az utazó szemei kápráztak, a kitágult látótér és a szélfúvás szédítették. A gyermek kicsiny, szökellő árnyéknak tűnt előtte. Megállt.

— Menjünk! — mondta a kicsi, de ő is megállt. A férfi utolérte az ösvényen. — Ott — mutatta a lányka. Az idegen egy faházat látott a sziklaszirt széléhez közel, még valamivel előrébb az úton.

— Én nem félek — jelentette ki a lányka. — Én szoktam elhozni a tojásokat Kövi apjának, hogy a piacra vigye. Egyszer barackot is adott. Az öreg néni. Kövi azt mondta, hogy loptam a barackot, de nem. Menjünk, nincs otthon a néni. Senki sincs otthon.

Ismét megállt és a házra mutatott.

— Senki?

— De a bácsi igen. Az öreg Karvaly.

Az utazó közelebb ment. A gyermek csak állt és figyelte, ahogy a férfi megkerüli a ház sarkát.

Két kecske bámult le az idegenre a lejtős, körbekerített legelőről. Szétszéledt tyúkok és jércék csipegettek és kotyogtak halkan a barack- és szilvafák alatti hosszú fűben. Egy férfi állt rövid létrán, melyet az egyik fa törzsének támasztott; bebújt a lombozatba, így az utazó csak a csupasz, barna lábakat látta belőle.

— Helló! — kiáltott, majd kicsit kivárva újra kiáltott, ezúttal hangosabban.

A levelek megrázkódtak, és a férfi fürgén lemászott a létráról. Kezében maroknyi ringlószilvát tartott, és miután lelépett a létráról, elhessegetett egypár méhet, melyek a gyümölcs kicsorduló levére gyűltek oda. Alacsony, egyenes hátú férfi, összefogott szürke hajjal kedves, ráncos arca mögött. Elindult az idegen felé. Hetvennek nézett ki vagy még többnek is talán. Régi sérülés helye, négy fehér forradás futott le bal arccsontjáról az állkapcsáig. Tekintete tiszta volt, határozott, élénk. — Megérettek már — mondta —, de holnap még finomabbak lesznek. — És azzal odamutatta a maroknyi sárga szilvát.

— Karvaly nagyúr — szólította meg az idegen rekedten. — Főmágus!

Az öreg csak egy kurta bólintással válaszolt. — Menjünk árnyasabb helyre — kérte.

Az idegen követte és úgy tett, ahogy az öreg mondotta: leült egy falócára a házhoz legközelebb eső, bütykös törzsű fa árnyékában. Elfogadta az addigra már megmosott és vesszőkosárkába rakott szilvákat; megevett egyet, azután egy másikat, majd egy harmadikat is. Ott ült, míg a házigazda újra odalépett hozzá, most kenyérrel, sajttal és egy fél hagymával kínálta. A vendég elfogyasztotta a kenyeret, a sajtot és a hagymát, ivott egy kupa hűs vizet, amit szintén a gazda hozott neki. Az öreg leült mellé, és maga is szilváért nyúlt.

— Fáradtnak tűnik. Messziről jött?

— Kútfőről.

Az öregember arckifejezését nehéz volt meghatározni. Csak annyit mondott: — Nem gondoltam volna.

— Taónról jöttem, nagyúr. Taónról Kútfőre mentem, ahol a formamester azt mondta, hogy ide kell jönnöm. Hozzád, nagyúr.

— Miért?

A kérdést ijesztő szemvillanás kísérte.

— Mert élve megjárta a sötétség birodalmát… — Az idegen rekedtes hangja elhalkult.

Az öreg átvette a szót: — És eljő távoli, napfényes partjainkra. Igen. De ezt csak királyunk, Lebannen eljövetelének próféciájában mondják így.

— Mellette voltál, nagyúr.

— Ott voltam. Megkapta a királyságát. És én otthagytam az enyémet. Úgyhogy ne nevezz semmiféle címen vagy rangon! Csak Karvalynak. Vagy ahogy akarsz, ha tudsz jobbat. És én hogyan szólíthatlak?

A férfi elmormolta köznapi nevét: — Éger.

Az étel, az ital, az árnyék és a lóca nagyban enyhítették kényelmetlenségeit, de még mindig kimerültnek tűnt. Fáradt szomorúság rejtezett lelkében, kiült az arcára.

Az öregember keményen, élesen szólt, de megenyhült, mire befejezte mondandóját. — Tegyük félre kicsit a beszédet! Közel ezer mérföldet hajóztál, és tizenötöt gyalogoltál dombnak fel. És még meg kell locsolnom a babot, a salátát és a többit, minthogy a feleségem és a lányom rám bízta a kertet. Szóval pihenj egy kicsit! Majd beszélgetünk az esti hűvösben. Vagy a reggeli hűvösben. Ritkán kell annyira sietni, mint magam is hittem régebben.

Amikor úgy fél óra elteltével visszatért, vendége már a hátán heverve szundított a barackfák alatti hűs fűben.

Az idős férfi, Szigetvilág egykori főmágusa, egy kosárral az egyik kezében és egy kapával a másikban megállt az alvó idegen mellett, és lenézett rá.

— Éger — sóhajtott halkan, szinte csupán lehelve a szót. — Mi gondot vagy bajt hoztál magaddal, Éger?

Úgy érezte, ha meg akarná tudakolni a férfi igaz nevét, akkor kitalálhatná, csupán elgondolkodva, csak kicsit megforgatva a fejében; és talán meg is tette volna ezt, amikor még mágusként élt.

De nem tudta azt a nevet és ki sem ötölhette, és már nem volt ő mágus.

Semmit sem tudott Égerről, és meg kellett várnia, míg ő elmondja majd, amit tudnia kell. — Sose keresd a bajt! — mormolta magának, és elindult meglocsolni a babot.

Amikor a napsugarakat feltartóztatta az alacsony sziklafal, mely a ház közelében, a szirt peremén futott, az árnyékok hűvöse felriasztotta az alvót. Megborzongva felült, majd felállt, kissé mereven és zavartan, fűmagvakkal a hajában. Vendéglátója éppen a kútnál megtöltött vödröket cipelte a kertbe, és ő odalépett, hogy segítségére legyen.

— Még három vagy négy és elég is lesz — mondta a néhai főmágus, közben szétlocsolta a vizet egy sor fiatal káposzta tövére. Nedves föld kellemes illata szállt fel a száraz, meleg levegőben. A lenyugvó nap aranyszín sugarai sárgára festették a fákat, a fűszálakat, a zöldségeket és a rögöket.

Leültek a házikó bejárata melletti hosszú padra, és nézték a lemenő napot. Karvaly kihozott egy butéliát és két kuport, vastag zöld üvegből készült kupicapoharakat. — A feleségem fiának bora — mutatta be az üveg tartalmát —, a Tölgyes tanyáról. A Közép-völgyből. Jó évjárat, megvan hét esztendős. — A tüzes vörösbor gyorsan átmelegítette Égert. A nap leereszkedett a tenger és a lég nyugodt tisztaságába. A szél elült. A gyümölcsfákon ülő madarak megjegyzéseket fűztek a látványhoz.

Éger igencsak elcsodálkozott, amikor hallotta a kútfői formamestertől, hogy Karvaly főmágus, a legendás, aki hazahozta a királyt a holtak földjéről, s azután sárkányháton röppent tova, még mindig él. Él, mondta a formamester, kicsiny otthonszigete, Gont földjén lakik. — Elmondtam, amit nem sokan tudnak — tette hozzá a formamester —, mert úgy hiszem, szükséged lehet e tudásra. És úgy vélem, megtartod majd a titkot.

— Akkor még mindig ő a kútfői főmágus! — kiáltott fel Éger örömében. Merthogy nyugtalanító fejtörést okozott a mágikus művészetek gyakorlóinak, hogy — Lebannen király uralmának eddigi esztendői során — a szigetvilági varázsmesterség központjának és legnagyobb iskolájának, Kútfő-szigetnek bölcsei, még nem neveztek ki újabb főmágust Karvaly helyére.

— Nem — válaszolta a formamester. — Nem mágus ő már.

A formamester mondott egy keveset arról, Karvaly hogyan és miért veszítette el hatalmát; és Égernek volt ideje elmélkedni rajta. De mégis itt, a férfi jelenlétében, aki sárkányokkal beszélt, aki visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét, és átkelt a holtak birodalmán, és uralkodott a Szigetvilág felett a király előtt; mindezen történetek és énekek felbukkantak Éger elméjében. Még így, öregen és a kertjével foglalatoskodva, hatalom nélkül legbelül és kívül egyaránt, csupán a hosszú élet termékeny gondolataira és tetteire termett lelkét tartva meg; még így is a nagy mágust látta benne. És meglehetősen zavarta, hogy Karvaly megházasodott.

Feleség, leány, mostohafiú… A mágusoknak nincs családja. Egy köznapi varázstudó, mint Éger, szabadon házasodhatott, ha akart, de az igaz hatalom birtokosai szüzességben éltek. Éger el tudta képzelni a mellette ülő emberről, hogy sárkányon lovagol, ebbe könnyedén belegondolt; de más kérdés úgy tekinteni rá, mint férjre és apára. Képtelen volt elképzelni. Megpróbálta. Meg is kérdezte: — A… feleséged… a fiánál van most?

Karvaly messzire bámuló merengésből riadt fel. Tekintete a nyugati sziklákat pásztázta. — Nem — válaszolta. — Enyhelyen van. A király mellett.

Kis idő múltán, immáron teljesen visszatérve még hozzátette: — A lányunkkal ment el a Hosszú Tánc után. Lebannen érte küldetett, hogy tanácsot kérjen tőle. Talán ugyanazon ügyben, ami téged idehozott. Majd kiderül… De az az igazság, hogy már elfáradtam így estére, és nem sok kedvem van súlyos dolgokkal foglalkozni. És te is fáradtnak tűnsz. Mit szólnál egy tányér leveshez, talán, és még egy pohár borhoz, azután egy nagy alváshoz? Majd reggel beszélgetünk.

— Szívesen fogadnám, nagyúr — válaszolta Éger —, csak az alvást nem. Attól félek.

Eltartott egy darabig, míg az öreg megforgatta fejében a dolgot, végül csak annyit kérdezett: — Félsz az alvástól?

— Az álmoktól.

— Ó! — Egy éles pillantás a gubancos és félig szürke szemöldök alatti sötét tekintetből. — Egész jót pihentél ma a fűben, úgy láttam.

— A legédesebb szundítás volt, amióta elhagytam Kútfő-szigetet. Hálás is vagyok ezért az áldásért, nagyúr. Talán még vissza is tér ma éjjel. De ha nem, akkor küzdelmes álom jő, és felkiáltok és felriadok, és csak teher vagyok a köröttem lévőknek. Inkább kint aludnék, ha megengeded.

Karvaly bólintott. — Kellemes lesz az idő éjszaka — mondta.

Az éj valóban kellemes volt, dél felől hűs tengeri szél enyhítette, az eget fehéren ragyogták be a nyári csillagok, kivéve ott, hol a hegy széles csúcsa derengett sötéten. Éger leterítette a szalmamatracot és a birkabőrt, vendéglátója ajándékait a fűben, ugyanoda, ahol korábban is elszenderedett.

Karvaly a ház nyugati falánál kialakított, kis hálókuckóban heveredett le. Fiatal fiúként is ott aludt, amikor még Oromon lakott a házban, és ő inasként szolgálta. Tehanu pihent ott az utóbbi tizenöt esztendőben, mióta lányuknak tekintették. Tehanu és Tenar nélkül, ha a nagyobb helyiség sötét hátsó sarkában álló közös ágyat választotta, megérezte magányát, és ezért inkább rászokott, hogy az alkóvban alszik. Kedvelte a keskeny ágyat, amely a ház vastag falából emelkedett ki, közvetlenül az ablak alatt. Ott mindig jól aludt. Kivéve azon az éjjelen.

Még éjfél előtt kiáltás ébresztette fel, hangok kintről. Felugrott és az ajtóhoz ment. Éger küzdött rémálmával, és álomtól tompa hangon kiáltott újra, majd felpattant, mintha pániktól és fájdalomtól riadt volna meg. Vendéglátója elnézéséért esedezett, és annak hívására azt válaszolta, inkább üldögélne még egy kicsit a csillagok alatt. Karvaly visszafeküdt. Éger nem ébresztette fel újra, ám a mágust így sem pihentette az alvás.

Álmában kőfal mellett állt egy hosszú domboldalon, a gerinc közelében, körötte a száraz szürke fűvel borított meredély a homályból a sötétség felé lejtett. Tudta, hogy járt már ott korábban, állt már ott korábban, de nem emlékezett, mikor, vagy miféle hely is volt az. Valaki állt a fal túloldalán, a lejtő alja felőli oldalon, de nem túl távol. Arcát nem látta, csak hogy egy magas férfi az, köpönyegben. Tudta, hogy a férfi ismeri őt. Meg is szólította, az igaz nevét használva. Csak annyit mondott: — Hamarosan itt leszel, Kóbor.

Csontig fagyva ült fel és bámult körbe az üres házban, hogy maga köré csavarja annak valóságosságát, mint valami takarót. Kinézett az ablakon a csillagokra, kapaszkodót keresve, de a hideg már beférkőzött szívébe. Azok ott nem a szeretett nyári csillagok voltak, az ismerős Kordé, a Sólyom, a Táncosok vagy a Hattyúszív. Másféle csillagoknak tűntek, a kiszáradt földek csendes, kicsiny csillagainak, melyek sohasem kelnek fel vagy nyugodnak le. Tudta a nevüket is valaha, amikor még ismerte a dolgok igaz nevét.

— El innen! — szólt rájuk fennhangon, és feléjük intett a balszerencse elűzésére szolgáló mozdulattal, melyet még tízesztendősen tanult. Tekintete a ház nyitott ajtaja felé fordult, azon túl a saroknál összegyűlt árnyak felé, ahol képzeletében a sötétség alakot öltött, összesűrűsödött és felemelkedett.

De mozdulatával, bár hatalmat nem oltott belé, felébresztette magát. Az ajtón túli árnyak csupán árnyak voltak. Az ablakon túli csillagok Óceánföld egén ragyogtak, s részben elhalványodtak már a hajnal első fényétől.

Csak ült, vállai köré tekerve a birkabőrt és figyelte, ahogy a csillagok elveszítik ragyogásukat a nyugati égen, figyelte a növekvő fényességet, figyelte a világ életre kelő színeit, az elkövetkező nap változásainak kezdetét. Bánatot érzett, nem tudta miért, a valami kedves dolog örökre való elvesztése feletti kín és szomorúság bánatát. Hozzászokott már, annyi kedves dolgot őrzött és annyit elveszített; de ez a szomorúság oly nagy volt, hogy úgy tűnt, nem is az övé. A dolgok mélyéről fakadó szomorúságot érzett, a hajnal fényétől sem enyhülő bánatot. Álmában akaszkodott rá, és ébren is vele maradt.

Kis tüzet gyújtott a nagy kandallóban, azután kiment a barackfákhoz és a tyúkólhoz, hogy összeszedje a reggelire valót. Éger érkezett az ösvényen, amely északon felfut a szirtekig; csak sétált egyet a reggel első fényénél, így magyarázta. Elcsigázottnak tűnt, és Karvaly ismét megütközött az arcára olvadt szomorúságon, amely visszatükrözte saját álmának ragaszkodó búskomorságát.

Magukhoz vettek egy-egy kupa hígan forralt zabkását, amit Gont vidéki népei szívesen ittak, egy-egy főtt tojást és barackot. A kandalló mellett ettek, minthogy a hegy árnyékában túl hideg volt ahhoz a reggel, hogy kint üldögéljenek. Ezt követően Karvaly a lábasjószág után nézett; megetette a tyúkokat, magot szórt szét a galamboknak, kieresztette a kecskéket a rétre. Amikor visszatért, ismét az ajtó melletti padra ültek le. A nap még nem emelkedett a hegy fölé, de a levegő már száraz volt, és egyre melegedett.

— Mondd hát el, Éger, mi hozott ide! De minthogy Kútfő felől jöttél, előbb azt beszéld el, hogy mennek a dolgok a Nagy Házban?

— Nem jártam odabent, nagyuram.

— Ó! — A hangsúly semleges, de a pillantás metsző volt.

— Csak a Lappang-ligetben volt dolgom.

— Á! — A hangsúly semleges, ezúttal a pillantás is. — A formamester jól van?

— Úgy mondta; „Vidd el szeretettel és tisztelettel telt üzenetem a nagyúrnak: bár újfent együtt járhatnánk a Liget árnyas ösvényeit, ahogyan valaha tettük!”

Karvaly szomorkásan mosolyodott el. Csak kis idő múlva szólalt meg: — Úgy hát. De gondolom, több mondanivalóval küldött hozzám.

— Próbálok rövid lenni.

— Előttünk az egész nap. És szeretem az elejétől hallani a történeteket.

Így hát Éger az elején kezdte a történetét.

Egy boszorkány fiaként született Elini városkában, Taón-szigeten, a Hárfások Szigetén.

Taón az Éa-tenger déli szélén fekszik, nem messze onnan, ahol Szoléa hevert, mielőtt alámerült a habokba. Ez volt Óceánföld szíve az ősidőkben. Az ottani szigeteken már királyok és varázslók döntöttek országok és városok sorsáról, amikor Enyhely még hadakozó törzsek otthona volt, és Gont-szigetet csak medvék uralta vadon borította. Az Éa vagy Ebéa, Anglád vagy Taón szigeten születettek — lehettek bár egy csatornapucoló vagy boszorkány gyermekei akár —, az ősi mágusok leszármazottjának tartják magukat, és azon harcosok vére csörgedezik ereikben, kik az Elfáran királynő halála után bekövetkezett Sötét Esztendők során haltak meg. Ennek okán gyakran tesznek tanúbizonyságot kifinomult és előzékeny modorról, bár néhanapján indokolatlan dölyfösségről is. Beszédük és gondolkodásuk dagályos, tele van váratlan fordulatokkal, minthogy ez is egy módja a szárnyalásnak a puszta tény és próza felett, mit meghagynak mindazoknak, kiknek elméje féltékenyen őrzi a kereskedők bizalmatlanságát. „Zsinór nélküli papírsárkány,” mondja rájuk Enyhely gazdagja. De ők sem mernek ilyet szólni a király, az angládi Lebannen füle hallatára.

Óceánföld legjobb hárfáit Taón szigetén készítik, ahol dalnokiskolák állanak, és ahol az Énekek és Tettek számos neves ismerője született vagy tanulta művészetét. Elini azonban csupán egy kis kereskedőváros a dombok között, nincs köze a zenéhez, így mondta Éger; és anyja szegény asszony volt, de nem annyira szegény, hogy éhezzen. Anyajeggyel született: vörös folt indult a jobb szemöldöke és füle fölül, lefutott egészen a válláig. Az ilyetén megpecsételtek, vagy más módon „mások” közül sokan válnak szükségszerűen boszorkányokká vagy varázslókká, s megjelölteknek nevezik őket. Szeder — mert ez volt anyja mindennapi neve — tanult néhány varázslatot, és a legközönségesebb boszorkányságot űzte. Nem volt igazán tehetséges, de majdnem ugyanolyan jól el tudta adni magát, mint maga az igaz tehetség. Megélt a tudományából és kitanította fiát is, amennyire csak tőle tellett, s éppen eleget megtakarított ahhoz, hogy Égert inasnak adja a varázsló mellé, akitől igaz nevét kapta.

Apjáról Éger mit sem mondott. Nem tudott. Szeder sohasem beszélt róla. Bár ritkán élnek szüzességben, a boszorkányok ritkán tartják egy-két éjszakánál tovább maguk mellett ugyanazt a férfit, és még ritkább volt, hogy megházasodjanak. Sokkalta gyakrabban megtörtént, hogy ketten együtt, úgymond boszorkányházasságban vagy nőhűségben éltek. Egy boszorkány gyermekének így volt egy vagy két anyja, de apja egy sem. Mindezen szokások közismertek, és Karvaly nem is kérdezett a dologról; inkább Éger tanulmányai felől érdeklődött.

Szula, a varázsló, megtanította a fiút néhány szóra az Igaz Nyelvből, és néhány kereső és szemfényvesztő varázslatra is, melyekhez Éger — saját elmondása szerint — semmiféle hajlamot nem mutatott. De Szula túl sokat foglalkozott már a fiúval ahhoz, hogy ne visszakozzon, és addig kutatott, mígnem felfedte a tanítványában rejlő tehetség mibenlétét. Éger foltozó volt. Meg tudta javítani a dolgokat. Újra egésszé tette azokat. Egy törött szerszám, egy késpenge vagy törött fejszenyél, cserepekre széthullott tál: megtalálta a részek helyét egymás mellett és összeforrasztotta azokat, nem hagyva hézagot vagy varratot vagy meggyengült anyagot. Így hát mestere elküldte, hogy különféle foltozóvarázslatokat kutasson fel, amilyeneket főként a sziget boszorkányainál talált, és mellettük dolgozva vagy egyedül ténykedve, lassacskán kitanulta a foltozást.

— Egyfajta gyógyítás — jegyezte meg Karvaly. — Nem kicsiny ajándék, nem könnyű hivatás.

— Örömömet leltem benne — mondta erre Éger, arcára mosoly árnyéka vetült. — Varázslatokat találni ki és néha azon ötölni-hatolni, hogyan használhatnám az Igaz Szavak valamelyikét a munkában… Megjavítani egy hordót, ami annyira kiszáradt, hogy a dongák kicsúsztak az abroncsokból — igazi élvezet látni, ahogyan újra összeáll, a megfelelő ívekbe hajlik, majd felállítva várja a beletöltendő bort… Találkoztam egy hárfással Meoniból, egy nagyszerű hárfással;ó, oly hevesen játszott, ahogyan vihar dúl a fennsíkokon vagy förgeteg a tengeren. Durván bánt a húrokkal, művészete szenvedélyétől hajtva szinte tépte és rángatta őket, így hát nem csoda, hogy elszakadtak előadás közben. És engem bérelt fel, hogy legyek mellette, amikor játszik, és ha eltépett egy húrt, olyan gyorsan kellett megjavítanom, hogy ne törjön meg a ritmus.

Karvaly egy szakmabeli hozzáértésének meleg mosolyával bólintott. — Foltoztál már üveget? — kérdezte.

— Volt rá alkalom. Hosszadalmas és nehéz munka — válaszolta Éger — összeilleszteni minden pöttöm darabkát és szilánkot.

— De egy nagy lyuk egy harisnya sarkán rosszabb lehet — vágta rá Karvaly, és egy darabig még a foltozás művészetét tárgyalták, mielőtt Éger visszatért a történetéhez.

Foltozó lett hát, szerény gyakorlattal, és tehetségének helyi hírnevével felruházott varázslóféle. Harminc körül járhatott, amikor a sziget legfontosabb városába, Meoniba ment a hárfással, kit esküvőre hívtak játszani. Ekkor egy nő kereste fel Égert a szállásukon. Fiatal, ki nem értett a boszorkánysághoz, pedig volt tehetsége. Ahogy elmondta, ugyanaz, mint Égernek. Ennek okán tanítást kért a férfitól. Mi több, nagyobb tehetsége volt, mint Égernek. Bár egy szót sem ismert az Öreg Beszédből, de összeillesztett egy törött kancsót és összeforrasztott egy elszakadt kötelet csupán kézmozdulatokkal és hangtalan énekkel, melyet munka közben lehelt maga elé. És meggyógyította az emberek és állatok törött csontjait is, amit Éger sohasem merészelt megpróbálni.

Így ahelyett, hogy tanítani kezdte volna a lányt, inkább együtt dolgoztak, és így mindketten többet tanultak egymástól, mint valaha is gondolták volna. A nő elkísérte vissza Elinibe, és Éger anyjával, Szederrel lakott, aki kitanította mindazon külsőségekre, melyek lenyűgözik a köznépet — ha jelentős boszorkánytudást nem is adhatott neki. Liliomnak hívták, s Liliom és Éger együtt dolgoztak Eliniben és a környező dombok egyre több városkájában, ahogy hírnevük nőttön nőtt.

— És beleszerettem — mondta Éger. Hangja megváltozott, amikor a nőről kezdett beszélni: elvesztette tétovaságát, erőteljesebbé és dallamosabbá vált.

— Haja sötét volt, de vöröses aranyszín csillogás rejlett benne — mesélte.

Nem volt képes elrejteni szerelmét a nő elől, és mikor amaz megtudta, viszonozta. Boszorkánnyá érett-e addigra, avagy sem — így mondta —, nem törődik ezzel. Szerinte egymásnak születtek, munkában és életben egyaránt; szerette a férfit, és szívesen hozzáment feleségül.

Így hát összeházasodtak, és a legnagyobb boldogságban éltek egy esztendeig, és a következő esztendő feléig.

— Semmi gond nem volt, míg el nem érkezett gyermekünk világrajövetelének napja — folytatta Éger. — A bábák próbálták meggyorsítani a szülést füvekkel és varázslattal, de mintha maga a gyermek nem akarta volna elhagyni őt. Nem lehetett elválasztani. Nem akart megszületni. És nem született meg. Magával vitte Liliomot.

Hosszú szünetet tartott. — Nagyon boldogok voltunk együtt.

— Hallom a hangodból.

— És a fájdalom is csak ehhez mérhető.

Az öreg bólintott.

— Kibírtam valahogy — mondta Éger. — Tudja, hogy van ez. Nem maradt túl sok okom tovább élni, vagy hát én így láttam, de el tudtam viselni.

— Igen.

— Végül eljött a tél. Két hónappal Liliom halála után. És egy álmot hozott. Újra láttam őt álmomban.

— Mondd el!

— Egy domboldalon álltam. Kicsivel lentebb, hosszában fal futott végig a meredélyen, alacsony, mintha határt jelölne, mint a legelők közti kerítés a birkáknak. Ő a fal túloldalán állt, még lentebb. Ott sötétebb volt.

Karvaly ismét bólintott. Vonásai kőkeménnyé merevedtek.

— Magához hívott. Hallottam a hangját, ahogyan a nevemen szólít, és elindultam felé. Tudtam, hogy halott, tudtam álmomban is, de örömmel mentem hozzá. Alakját nem láttam tisztán, de odamentem, hogy vele legyek. És ő átnyúlt a falon. Az csak a mellkasomig ért. Azt hittem, a gyermek is vele lesz, de nem volt ott. Felém nyújtotta kezét, és én is feléje nyúltam, és megfogtuk egymás kezét.

— Megérintetted?

— Oda akartam menni hozzá, de nem tudtam átjutni a falon. A lábaim nem mozdultak. Próbáltam magamhoz húzni, és ő is jönni akart, úgy tűnt, mintha képes is lenne rá, de a fal ott állt közöttünk. Nem tudtunk átjutni rajta. És akkor áthajolt és megcsókolt és a nevemet mondta. És azt mondta még: „Szabadíts ki!”

— Azt hittem, ha igaz nevén szólítom, akkor talán ki tudom szabadítani, át tudom hozni a falon, és ezért kértem: „Jöjj velem, Mevre!” Erre ő így válaszolt: „Ez nem az én nevem, Hara, nem az én nevem többé már.” És elengedte a kezemet, pedig próbáltam tartani. Felkiáltott: „Szabadíts ki, Hara!” De már távolodott, bele a sötétségbe. A fal túloldalán teljesen sötétbe veszett a domboldal. A nevét kiáltottam, azután a köznapi nevét, de ő csak távolodott. Azután felébredtem.

Karvaly hosszan, mereven nézett látogatójára. — Megmondtad a neved, Hara.

Éger maga is megdöbbent, és vennie kellett néhány mély lélegzetet, de azután kétségbeesett bátorsággal nézett fel. — Kiben bízhatnék meg jobban? — kérdezte.

Karvaly komoran köszönte meg. — Megpróbálok rászolgálni a bizalmadra — mondta. — Mondd, tudod te egyáltalán, hogy miféle hely az — a fallal?

— Nem ismertem fel. De azóta már tudom, hogy te jártál ott.

— Igen, jártam azon a dombon. És átjutottam a falon, azon hatalom és művészet által, amellyel valaha rendelkeztem. És lementem a holtak városaiba, és beszéltem olyanokkal, kiket ismertem életükben, és némelyikük válaszolt szavaimra. De akiket valaha is ismertem, vagy akikről valaha is hallottam, beleértve Kútfő vagy Páln vagy az Angládok nagy mágusait, azok közül te vagy az első ember, Hara, akit valaha is megérintettek, mi több, megcsókoltak a falon keresztül.

Éger lehajtott fejjel és összekulcsolt kezekkel ült.

— Milyen volt az érintése? A keze még meleg volt? Hideg levegő és árnyék volt, vagy mint egy élő nő? Bocsásd meg e kérdéseket, kérlek!

— Bár meg tudnám válaszolni őket, nagyuram! Kútfőn az idézőmester ugyanezt kérdezte. De nem tudok igaz választ adni. Olyannyira sóvárogtam őutána, annyira kívántam vele lenni — talán csak emiatt képzeltem, hogy olyan volt, mint életében. De nem tudom bizonyosan. Az álomban nem minden olyan nyilvánvaló.

— Az álomban nem is. De sohasem hallottam még emberről, aki álmában odalépett a falhoz. Olyan hely az, amit egy varázsló felkereshet, ha szükséges, ha ismeri a módját, és megvan hozzá a hatalma. De a szükséges tudás és hatalom nélkül csak a haldokló jut el oda…

Itt elhallgatott, eszébe jutott a saját álma.

— Álomnak tartottam — mondta Éger. — Nyugtalanított, de ez az ábránd eluralkodott rajtam. Elfacsarodott a szívem, ha belegondoltam a történtekbe, és még mindig marcangolt a kín, ezért inkább így tartottam közel az emléket. Akartam. Reménykedtem, hogy újraálmodom.

— És megtörtént?

— Igen. Újra ugyanazt álmodtam.

Semmibe bámuló tekintettel nézte az ég és az óceán kékjét nyugaton. Alacsonyan és haloványan, valahol a nyugodt tengeren túl, ott hevertek Komord napsütötte dombjai. Mögöttük a nap ragyogón tört a hegygerinc északi pereme fölé.

— Kilenc nappal az első álom után történt. Ugyanoda kerültem, de magasabban álltam a dombon. Láttam, ahogy lentebb a fal végigfut a lejtő mentén. Lerohantam a dombtetőről és a nevét kiáltoztam, biztos voltam benne, hogy találkozunk. Volt ott valaki. De közelebb érve láttam, hogy nem Liliom az. Egy férfi görnyedt a falra úgy, mintha éppen javítaná. Megkérdeztem tőle, hogy: „Hol van? Hol van Liliom?” Nem válaszolt, még csak fel sem nézett. Megláttam, mit művel. Nem megjavítani akarta a falat, hanem lebontani, épp az ujjaival próbált kifeszíteni egy nagy követ. A kő meg sem mozdult. A férfi ekkor felém fordult és megszólított: „Segíts, Hara!” Akkor láttam, hogy a volt tanítóm, Szula az, akitől a nevemet kaptam. Már öt éve halott volt. Tovább feszegette és rángatta a követ, és tovább szólongatott: „Segíts! Szabadíts ki!” Azután felegyenesedett és átnyúlt a falon, ahogy Liliom is, és megragadta a kezemet. De az ő keze égetett, tűzzel vagy faggyal, már nem tudom, de az érintése megégetett, én elhúzódtam, és a félelem és a fájdalom felriasztott álmomból.

Beszéd közben kinyújtotta kezét, megmutatva egy régi zúzódáshoz hasonló, sötét foltot a kézhátán és a tenyerén.

— Megtanultam, hogy ne hagyjam magam megérinteni — mondta halkan. Kóbor a másik férfi száját nézte. Saját ajkait sötét gondolatok szorították össze. — Halálos veszélyben voltál, Hara — jegyezte meg hasonlóan halkan.

— Tovább is van.

Hangja szinte taszította a csendet, és folytatta a történetet.

A következő éjjelen, amikor elaludt, ismét a szürke dombon találta magát és látta a falat, ahogy végigfut a lejtőn. Lement, remélve, hogy a feleségét találja ott. „Nem érdekel, hogy nem tud átjönni a falon, és én sem tudok átkelni rajta, ha láthatom és beszélhetek vele” mondta magának. De ha Liliom ott is volt, a férfi nem látta a többiek között; merthogy amint közelebb ért, egész tömegnyi árnyszerű alakot látott meg a fal túloldalán. Némelyiküket tisztábban és másokat homályosan, némelyiküket mintha ismerte volna és mások idegenek voltak, és mind felé nyúlkált és a nevét kiáltozta: „Hara! Hadd menjek veled, Hara! Szabadíts ki, Hara!”

— Iszonytató dolog idegenek szájából hallani az igaz nevedet — tette hozzá —, és még szörnyűbb, ha a holtak szólítanak ezen a néven.

Próbált elfordulni és visszamászni a dombtetőre, el a faltól; de lábait rettenetes álom-gyengeség szállta meg, és nem engedte mozdulni. Térdre esett, hogy a fal ne tudja magához vonni, és segítségért kiáltott, bár senki sem volt ott, aki segíthetett volna. Végül a rémület riasztotta fel.

Azóta minden éjjel, ha mélyen aludt, ott találta magát a dombon állva, a száraz szürke fűben, a fal felett, és a holtak árnyai tömegével gyűltek össze alatta, könyörögtek és kiabáltak, nevén szólongatták.

— Felébredek — mondta —, és a saját szobámban vagyok. Nem ott, a domboldalban. De tudom, hogy ők ott vannak. És aludnom kell. Sokszor próbáltam fennmaradni és nappal szenderegni, amikor csak lehetett, de végül mégis elaludtam valamikor. És akkor ott voltam, és ők ott vártak rám. És nem bírok felmenni a dombgerincre. Ha mozgok, akkor mindig lefelé haladok, a falhoz tartok. Néha sikerül hátat fordítanom nekik, de akkor mindig kihallom Liliom hangját a többi közül, ahogy utánam kiáltoz. És akkor visszafordulok, hogy megkeressem. És mind felém nyúlnak.

Lenézett szorosan egymásba kulcsolódó ujjaira.

— Mit tegyek? — kérdezte.

Karvaly nem válaszolt.

Hosszas csend állt be, majd újra Éger szólalt meg: — A hárfás, akiről beszéltem, jó barátom volt. Egy idő után észrevette, hogy valami nincs rendben, és amikor elmondtam neki, hogy nem tudok aludni, mert rettegek a holtakról szóló álmoktól, sürgetni kezdett és segített, hogy találjak egy hajót Éa-szigetre, és beszéljek az ottani szürke varázslóval. — Egy Kútfőn tanult férfiról volt szó. — Amint a varázslónak elbeszéltem álmaimat, azonnal elküldött Kútfőre.

— Hogy hívják?

— Berill. Éa hercegét szolgálja, aki Taón-sziget nagyura.

Az öregember bólintott.

— Segítséggel nem szolgálhatott, de szava felért az arannyal a kikötőmesternél. Így hát vízre szálltam újra. Hosszú utazás volt, végig Enyhely partjai mentén, és át a Legbenső-tengeren. Azt gondoltam, talán a vízen, Taóntól messze és még messzebb, magam mögött hagyhatom a szörnyű álmot. Éa varázslója kiszáradt földeknek nevezte azt a vidéket, és úgy hittem, tengeren utazva talán magam mögött hagyhatom. De minden éjszaka ott jártam a domboldalon. Éjjelente akár többször is, ahogy az idő haladt előre. Kétszer vagy háromszor is, vagy szinte mindig, ha lehunytam a szemem, ott voltam a dombon, alattam a fallal és a nevemet kiáltó hangokkal. Olyan vagyok, mint a sebének fájdalmába beleőrült ember, aki csak álmában találhat megnyugvást; de engem az álom is kínoz a nyomorult holtak gyötrelmével és bánatával a fal túloldalán, és a tőlük való félelmemmel az innenső oldalon.

A matrózok lassan kerülni kezdték, mesélte, éjszakánként azért, mert szánalmas riadozásában felébresztette őket kiáltásaival, és nappal azért, mert úgy vélték, átkot hordoz vagy zombit bújt belé.

— És Kútfőn sem pihenhettél meg?

— Csak a Ligetben — válaszolta Éger, és arckifejezése egészen megváltozott, amikor kimondta a szót.

Karvaly arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg egy pillanatra.

— A formamester vitt oda, és a fák lombja alatt tudtam aludni. Még éjjel is. Amúgy, ha a nap fénye rám vetül — mint tegnap délután is, itt nálad —, ha érzem a nap melegét, és sugarai vörösen átvilágolnak lehunyt szemhéjamon, akkor nem félek álmodni. De a Ligetben egyáltalán nem féltem, és újra megszerettem az éjszakát.

— Milyen volt Kútfő, mikor odaértél?

Bár kínozta a fáradtság, a gyötrődés és a félelem, Éger kedvesen beszélt a szigetről. Amit kihagyott — mert attól tartott, hogy túl hosszan beszél vagy olyat mond, amit a főmágus már tud —, azt hallgatósága megfelelően hozzáképzelhette, visszaemlékezvén arra, mikor ő maga is először járt a Bölcsek-szigetén, holmi tizenöt esztendősen.

Amikor Alkány kikötőjében Éger maga mögött hagyta a hajót, a matrózok egyike a Zárt Ajtó rúnáját vetette a feljáró pallói fölé, hogy ezzel tartsa távol a fedélzettől. Éger észrevette, de úgy gondolta, a matróznak jó oka van a mozdulatra. Ő maga is rossz ómennek érezte önmagát; mintha egyenesen a sötétség lényegét hordozná. Ettől még visszahúzódóbb lett, mint amilyen valaha is volt egy idegen városban. És Alkány nagyon idegennek tűnt.

— Azok az utcák igencsak fonákok — jegyezte meg Karvaly.

— Így van, nagyuram, bocsáss meg, nyelvem a szívemnek engedelmeskedik, és nem kérésednek.

— Ne is törődj vele! Valaha hozzá voltam szokva ehhez a címhez. Lehetek éppen kecskepásztor-nagyúr, ha ez megkönnyíti a beszédedet. Folytasd csak!

Félrevezetve a megkérdezettek által, vagy félreértve iránymutatásukat, Éger bejárta Alkány dombos útvesztőjét úgy, hogy az Iskola mindig szem előtt maradt, de sosem érte el. Végül a kétségbeesés határán lebegve egyszerű ajtóhoz jutott, amely csupasz falba ágyazottan állt, egy egyhangú tér szélén. Miután bámulta egy darabig, ráébredt, hogy ehhez a falhoz próbált olyannyira eljutni. Bekopogtatott, s egy nyugodt tekintetű és arcú férfi nyitotta ki az ajtót.

Éger már buzgón mondta volna, hogy Éa varázslója, Berill küldte az idéző-mesterhez, de nem volt ideje szólani. A kapusmester rábámult, majd alig egy pillanat elteltével szelíden megszólalt: — Ebbe a házba nem hozhatod be őket, barátom!

Éger nem kérdezte meg, hogy kiket nem vihet be magával. Tudta a választ. Alig aludt az elmúlt éjjelek során, belekapaszkodott az álom szilánkjaiba, és rémülettel eltelten ébredt. Fényben bóbiskolt valamennyit, egymással átfedésben látva a száraz fűvel borított lejtőt és a hajófedélzet napsütötte deszkáit, a kőfalat és a tenger hullámait. Az álom ébren is benne volt már, vele volt, körötte volt, fátyolosan, és hallotta, mindig haloványan, a szelek és a vizek zaján keresztül a hangokat, melyek a nevét kiáltozták. Már nem tudta, hogy ébren volt-e éppen vagy még álomban. Belebolondult a gyötrelembe és a félelembe és a fáradtságba.

— Zárd ki őket — kérlelte a mestert —, és engedj be! Szánj meg és engedj be!

— Várj itt! — válaszolta amaz ugyanolyan szelíden, mint előzőleg. — Ott egy pad — mutatta. És becsukta az ajtót.

Éger odament, és leült a kőpadra. Erre még emlékezett, és emlékezett néhány tizenéves fiúra is, akik kíváncsian bámulták meg, miközben elmentek mellette és beléptek az ajtón, ám az ezt követő eseményeket csupán részleteiben tudta felidézni.

A kapusmester egy fiatal férfi kíséretében tért vissza, aki kútfői mágusköpönyeget viselt, és mágusbotot hordozott. Azután egy szobában találta magát, amit szálláshelynek vélt. Ott találkozott az idézőmesterrel, aki kérdezni próbálta, de addigra Éger már nem volt képes az összefüggő beszédre. Álom és ébrenlét határán, napfényes szoba és homályos-szürke domboldal találkozásánál, az idézőmester és a fal mögül kiáltozó holtak között félúton, már képtelen volt gondolkodni vagy mozogni az élők világában. Ám a homályos világban, hol árnyak sokasága szólította nevén, könnyedén közelebb léphetett volna a falhoz, és hagyhatta volna a felé nyúló kezeket, hogy magukhoz vonják és öleljék. Ha közéjük akart volna tartozni, úgy hitte, bizonyosan békén hagyják.

Azután, amennyire vissza tudott emlékezni, a napfényes helyiség mindenestől eltűnt, és ő újfent a szürke dombon állt. De akkor mellette volt a kútfői idézőmester is; magas, széles vállú, sötét bőrű férfi nagy, ternyőfa bottal, amely csillámlott a félhomályban.

A hívó hangok elmaradtak. A holtak, a fal mögött összezsúfolódó alakok eltűntek. Távoli suttogást hallott és zokogásféle hangot, de ahogy lentebb ereszkedtek a domboldalon, ez is megszűnt.

Az idézőmester a falhoz lépett, és ráhelyezte kezét.

A kőtömbök fellazultak itt és ott. Némelyik kihullott, és a száraz fűben hevert. Éger úgy érezte, fel kellene kapkodnia, és vissza kellene raknia őket a helyükre, megjavítva így a falat, de nem mozdult.

Az idézőmester odafordult hozzá, és ezt kérdezte: — Ki hozott ide?

— A feleségem, Mevre.

— Szólítsd! Hívd ide!

Éger csak állt némán. Végül kinyitotta száját, de nem az igaz nevet, hanem a mindennapi nevet mondta ki, amelyen életében szólította feleségét. Hangosan: — Liliom… — De inkább hangzott porba hulló kavics tompa puffanásának, mintsem fehér virág nevének.

Csend. A csillagok pöttöm és nyugodt fénypontokként borították a fekete eget. Korábban Éger sohasem nézett fel az égre ezen a helyen. Nem ismerte fel a csillagokat.

— Mevre! — kiáltotta az idézőmester, és mély hangján hozzátett néhány szót az Öreg Beszédből.

Éger úgy érezte, hogy a levegő kiszalad tüdejéből, és alig bír megállni a lábán.

De a formátlan sötétségbe vezető hosszú lejtőn semmi sem moccant.

Azután mozgás kélt, valami világosabb jött felfelé a dombon, jött lassan közelebb. Éger megborzongott félelmében és bánatában. — Ó, kedves szerelmem! — suttogta.

De az egyre közelebb kerülő alak túl kicsi volt. Tizenkét esztendő körüli gyermek lehetett, ahogy a férfi látta, de nem tudta megmondani, fiú-e vagy lány. A gyermek nem nézett reá vagy az idézőmesterre, a falon sem pillantott át, csak letelepedett a tövében. Amikor Éger közelebb lépett, látta, hogy a gyermek a fal köveit feszegeti és húzogatja, próbálván meglazítani egyiket vagy másikat.

Az idézőmester az Öreg Nyelven suttogott. A gyermek egyszer felnézett, közönyösen, azután folytatta a kőtömbök rángatását vékony ujjaival, amelyekben úgy tűnt, semmi erő nem rejlik.

Mindez oly szörnyűséges volt Éger számára, hogy beleszédült. Próbált elfordulni, és ezután már semmi nem maradt meg emlékezetében egészen addig, hogy napfényes szobában ébredt, ágyban feküdt, gyengén és betegen reszketett.

Emberek gondoskodtak róla: a zárkózott mosolyú nő, aki a szálláshelyet vezette, és a barna bőrű, zömök öregember, akit a kapusmester vezetett oda. Éger vajákos varázslónak gondolta. Csak miután kezében olajfa botjával látta, akkor értette meg, hogy maga a gyógyfüvesmester, a kútfői iskola gyógyítást oktató mentora az.

A jelenléte megnyugvást hozott, és képes volt Égernek békés álmot adni. Teákat főzött és megitatta vele, gyógyfüveket gyújtott meg, amelyek lassan parázslottak el és a fenyőfák alatti fekete talaj illatát árasztották, és a férfi ágya mellett ülve hosszú, halk kántálásba kezdett. — Nem szabad elaludnom! — ellenkezett Éger, mikor közeledni érezte az álom nagy, sötét áradatát. A gyógyító ráhelyezte meleg tenyerét a beteg kezére. Azután nyugalom szállta meg Égert, és félelem nélkül aludt el újra. Amíg kezén vagy vállán érezte a gyógyító kezét, a homályos domboldal és a kőfal távol maradt.

Felébredt, hogy egyen egy keveset, és hamarosan a gyógyfüvesmester is felbukkant a langyos, ízetlen teával és a földillatú füstölővel, a tompa, dallamtalan kántálással és keze érintésével; és Éger megpihenhetett.

A gyógyítónak megvoltak a maga feladatai az Iskolában, ezért csupán az éj néhány órájában lehetett mellette. Három éjszakán keresztül Éger eleget pihent ahhoz, hogy tudjon enni és nappal Alkány utcáin sétálgasson kicsit, és összefüggően tudjon gondolkodni és beszélni. A negyedik reggelen együtt jött el hozzá a három mentor, a kapusmester, a gyógyfüvesmester és az idézőmester.

Éger szívében ijedelemmel, már-már bizalmatlansággal hajolt meg az idéző-mester felé. A gyógyfüvesmester hasonlóképpen nagy hatalmú mágusnak számított, de összességében művészete nem ütött el nagyon Éger mesterségétől, így valamelyest megértették egymást; és kezének kedvessége is ismeretes volt már. Az idézőmester azonban nem testi dolgokkal foglalkozott, hanem a lélekkel, az emberek elméjével és akaratával, a szellemekkel, és a jelenések jelentésével. Művészete ősi volt, veszélyes, telve kockázattal és fenyegetéssel. És legutóbb ott állt Éger mellett, testét hátrahagyva, a határvonalon, a fal mellett. Vele visszatért a sötétség és a félelem.

A három mágus közül egyik sem szólalt meg rögtön. Ha volt bennük valami közös, akkor az a hallgatagságra való nagy-nagy hajlamuk lehetett.

Így hát Éger beszélt, próbálta elmondani, ami szívében rejlett, minthogy ennél sokkal többel tartozott.

— Ha tettem valami rosszat, ami miatt arra a helyre kerültem, vagy ami odahozta a feleségemet, vagy a többi lelket, és ha jóvátehetem a dolgot, akkor meg is teszem. De nem tudom, mit tettem, és mit kellene még tennem.

— Vagy ki vagy tenmagad — tette hozzá az idézőmester.

Éger elnémult.

— Nem sokunk tudja magáról, hogy kicsoda vagy micsoda — enyhítette a szavakat a kapusmester. — Csupán néhány pillantást vethetünk önmagunkra.

— Beszéld el, miként kerültél a falhoz legelőször! — kérte az idéző.

És Éger elmondta.

A mágusok csendben hallgatták, és egy ideig azután sem szóltak, hogy befejezte történetét. Majd az idézőmester megkérdezte: — Belegondoltál már abba, hogy mit jelent átlépni azon a falon?

— Tudom, hogy nem térhetnék vissza többé.

— Csak mágusok juthatnak át a falon élve, és csak a legnagyobb szükség esetén. A gyógyító elkísérheti a betegen szenvedőt bárhová a falnak ezen az oldalán, de nem követheti az átlépőt.

Az idézőmester oly magas volt és oly széles és oly barna bőrű, hogy Égernek egy medve jutott eszébe, mikor felnézett rá.

— Az idézés művészete felruház a megfelelő hatalommal, mellyel holtakat szólíthatunk a fal mögül, rövid időre, néhány pillanatra, ha erre van szükség. Én személy szerint megkérdőjelezem, hogy igazolhatja-e bármely szükség a világ egyensúlyának és rendjének, ily nagy megsértését. Még sohasem használtam azt a varázslatot. És sohasem léptem át a falon. A főmágus megtette, és a király is vele együtt, hogy beforrasszák a világok közti hasadékot, melyet a varázsló Kob tépett fel.

— És amikor a főmágus nem tért vissza, az akkori idézőmesterünk, Torion utánament, át a kiszáradt földekre, hogy megkeresse — folytatta a gyógyfüves-mester. — Ó is vissza tudott jönni, de megváltozott.

— Most nem erről kell beszélnünk — vágott közbe a nagydarab férfi.

— Talán mégis — felelte a gyógyfüvesmester. — Talán Égernek tudnia kell róla. Torion túlságosan megbízott erejében, úgy gondolom. Túl sokáig maradt ott. Azt hitte, visszaidézheti magát az életbe, de csupán tudása, hatalma és szándékai tértek vissza — a puszta élni akarás, ami nem adhat teljes életet. Még mindig bíztunk benne, mert szerettük. Így élősködhetett rajtunk. Mígnem Irián elpusztította őt.

Kútfőtől messze, Gont szigetén, az öregember félbeszakította Éger elbeszélését: — Miféle nevet mondtál? — kérdezte Karvaly.

— Irián, ezt mondta.

— Ismered őt?

— Nem, nagyuram.

— Magam sem. — Némi szünet elteltével Karvaly halkabban folytatta, mintha kelletlenül tenné. — De találkoztam Torionnal. A kiszáradt földeken, ahol életét kockáztatva kutatott utánam. Elszomorított, hogy ott látom. Mondtam neki, hogy még talán visszatérhet.

Arca elsötétedett és tekintetében zord árnyék sötétlett. — Ostoba beszéd volt. Minden beszéd ostobaság az élők és a holtak között. De én is kedveltem őt.

Csendben ültek egy darabig. Azután Karvaly felállt, hogy kinyújtóztassa tagjait, és megdörzsölje elült combját. Mindketten vágytak már egy kis mozgásra. Éger mert egy nyeletnyi vizet a kútból. Karvaly felkapott egy tönkrement kerti ásót, egy bele való új nyelet, s nekilátott lesimítani a szárat és lefaragni a végét, melyre a pengét szánta.

— Folytasd, Éger! — szólt, és Éger folytatta a történetét.

A másik két mester csendben hallgatta a gyógyító elbeszélését Torionról. Égerben felserkent a bátorság és feltette a kérdést, mely foglalkoztatta egy ideje: hogyan jutnak el a holtak a falhoz, és hogyan a mágusok?

Az idézőmester azonnal válaszolt: — Ez egyfajta szellemi utazás.

A vén gyógyító habozott valamelyest: — Nem a testünkkel lépünk át a falon, minthogy a halott test itt marad. És ha egy mágus lép át látomásában, akkor alvó test marad itt, még élve. Az ilyet nevezzük utazónak… az utazik, ami kijut a testből. A lélek, a szellem.

— De a feleségem megfogta a kezem — mondta Éger. Nem bírta újra kimondani, hogy megcsókolta. — Éreztem az érintését.

— Csak számodra tűnt úgy — vágta rá az idéző.

— Ha testileg is megérinthetik, ha valamiféle kapcsolat alakult ki — kérdezte a gyógyfüves az idézőmestertől —, akkor nem lehetséges, hogy a többi lélek is ezért jön el hozzá, ezért szólítja, és nyúl felé?

— Ezért kell ellenállnia nekik — válaszolta amaz, közben Égerre pillantva. Tekintete lángoló haragról árulkodott.

Éger vádat érzett a szavakban, igaztalan vádat. — Próbálok ellenállni nekik, nagyuram. Mindig is próbáltam. De oly sokan vannak — és ő is ott van közöttük —, és annyira szenvednek, segítségért kiáltoznak.

— Nem szenvedhetnek! — dörögte az idézőmester. — A halál véget vet minden szenvedésnek.

— Talán a szenvedés árnyéka is fájdalmas — vetette fel a gyógyfüves. — Hegység is van ama földeken, és a neve csak Fájdalom.

Egészen ez ideig a kapusmester nem szólalt meg. Most csendes, nyugodt hangon mondta: — Éger foltozó, nem romboló. Nem hinném, hogy meg tudná törni az effajta kapcsolatot.

— Ha létrehozta, meg is tudja törni. — Az idéző tovább verte a vasat.

— Ő hozta létre?

— Nem ismerek efféle tudományt, nagyuram — válaszolta Éger oly riadtan a hallottaktól, hogy hangja már-már dühödt éllel csendült.

— Akkor hát le kell mennem közéjük — jelentette ki a nagydarab mentor.

— Nem, barátom! — mondta a kapusmester, és az idős gyógyító folytatta helyette: — Közülünk csak utolsóként.

— Az én művészetem!

— És a miénk is.

— Akkor hát ki?

A kapusmester szólt végül: — Úgy tűnik, Éger a vezetőnk. Segítségért jött hozzánk, és talán ő segíthet nekünk. Tartsunk vele mindhárman a látomásában — a falig, de nem azon túlra.

Így hát azon az éjjelen, mikor félelemmel telve Éger végül hagyta, hogy legyűrje az álom, és újra a dombon találta magát, a többiek is ott álltak mellette:a gyógyfüvesmester, mint lélekmelengető jelenlét a hideg félhomályban; a kapusmester, megfoghatatlanul és ezüstösen, mint a csillagok fénye; és a biztos támasznak tetsző idézőmester, a medve, a sötét erő.

Ezúttal nem ott álltak, ahol a domboldal leereszkedik a sötétségbe, hanem egy közeli lejtőn, a gerinc felé nézve. Itt a fal felfutott a dombtetőre és igen alacsony volt, alig ért combközépig. Fenn az ég egészen feketének hatott a maga kevéske és pöttöm csillagával.

Semmi sem mozdult.

Nehéz lesz felmenni a falhoz, gondolta Éger. Eleddig mindig odalent volt.

De ha oda tud menni, talán Liliom is ott lesz, mint először. Talán meg tudja fogni a kezét, és a mágusok vele együtt őt is visszaviszik. Vagy átlép a falon, mert az oly alacsony, és megkeresi őt.

Elindult dombnak fel. Könnyű volt a lépés, mi sem akadályozta, és már szinte odaért.

— Hara!

Az idéző mély hangja szólította, s úgy tartotta vissza, mintha hurokként vetették volna a nyakára, mint megrántott pórázt. Megbotlott, előretántorodott egy lépést, majdnem a falig, és térdre esve megtámaszkodott a kőtömbökön. Felkiáltott: — Ments meg! — De kitől? A mágusoktól, vagy az árnyaktól a fal túloldalán.

Azután kezeket érzett a vállán, élő kezeket, erős és meleg kezeket, és megint a szobájában volt, csakugyan kezekkel, gyógyító kezekkel a vállán, és körötte lidércfény lángolt fehéren. És három helyett négyen voltak vele a helyiségben.

A vén gyógyfüvesmester leült mellé az ágyra és nyugtatgatta egy darabig, minthogy Éger reszketett, rázkódott, zokogott. — Nem vagyok rá képes — mondogatta, de még mindig nem tudta, hogy a mágusokhoz, vagy a holtakhoz beszél éppen.

Amikor a félelem és a fájdalom alábbhagyott, elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát, és szinte teljes érdektelenséggel nézett a férfira, aki látomása idején érkezhetett. Tekintete jeges hideg, haja és bőre fehér. Messziről jött északföldi, gondolta Éger, Enwázról vagy Bereszwekről.

A férfi csak a mágusokhoz szólt: — Mit műveltek, barátaim?

— Kockáztatunk, Azver — válaszolt az idős gyógyfüves.

— Problémák a határnál, formázó — tette hozzá az idézőmester.

Éger érezte a tiszteletet, amelyet a férfi felé mutattak, és miközben röviden elbeszélték neki a bajokat, érezte megkönnyebbülésüket is, hogy segítség érkezett.

— Ha velem jön, eresztitek? — kérdezte a formamester, amikor a többiek befejezték. Azután Égerhez fordult: — A Lappang-ligetben nem kell félned az álmaidtól. És nekünk sem kell félnünk tőlük.

Mind beleegyeztek. A formamester bólintott és eltűnt. A következő pillanatban nem volt ott.

Soha nem is járt a szobában, csak látszatképet, jelenést küldött magáról. Ez volt az első alkalom, hogy Éger látta e nagymesterek hihetetlen hatalmának megnyilvánulását. El is bátortalanította volna a dolog, ha nem lett volna már túl minden félelmen és ámulaton.

Követte a kapusmestert ki az éjszakába, végig az utcákon, el az Iskola fala mellett, át a mezőkön egy nagy, kerek domb tövében és egy patak mentén, mely halkan, dallamosan csobogott a sötétben. Magas erdő állt előttük, a fákat ezüstös csillagfény koronázta.

A formamester elébük jött az ösvényen, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a szobában. Beszélt egy percet a kapusmesterrel, azután Éger követte a Liget mélyére.

— Sötétek a fák — mesélte Éger Karvalynak —, de alattuk nincs sötét. Fény… fényesség borítja az ösvényeket.

A másik bólintott, halványan elmosolyodott.

— Amint odaértem, rögtön tudtam, hogy ott majd tudok aludni. Úgy éreztem, mintha egész végig aludtam volna, valami gonosz álom fogságában, melyből csak ott ébredtem fel igazán; így igazán el is tudtam aludni. A mester elvitt egy helyre, egy hatalmas fa gyökereihez, ahol mindent puha szőnyegként borítottak a lehullott levelek, és mondta, hogy ott lefekhetek. Úgy tettem és elszenderedtem. Képtelen vagyok elmondani, milyen édes álom volt az.

A déli nap erősen tűzött; bementek, s a házigazda kenyeret és sajtot szelt egy darab szárított hús mellé. Éger körülnézett evés közben. A házbelső egyetlen hosszú szobából állt, egy kis hálófülkével a nyugati oldalon. Tágas, homályos és szellős, erős építmény volt, vaskos oszlopokkal, csillogó padlóval és mély, kő tűzhellyel. — Nagyszerű ház ez! — Nem állta szó nélkül.

— Öreg már. A Vén Mágus házának nevezik. Nem utánam és nem is a mesterem, Aihal után, aki előttem lakott itt, hanem még az ő mestere, Helész után nevezték el így, akivel Oromon lecsendesítette a nagy földrengést. Jó ház.

Éger ismét szendergett egy kicsit a fák alatt, ahol a napsugarak rávillantak a mozgó lombozaton keresztül. Karvaly is megpihent, de nem túl hosszan. Mire Éger felébredt, már egy kosárnyi kicsiny, aranysárga szilva várta a fa alatt, és az öreg a kerítést javította fent, a kecskék legelőjénél. Éger segíteni indult, de addigra a volt főmágus végzett a munkával. A kecskék azonban már rég kiszöktek.

— Egyikük se tejel! — morgott Karvaly, miközben visszatértek a házhoz. — Mást se csinálnak, folyton csak lyukakat keresnek a kerítésen! Csak azért tartom őket, hogy felbőszítsenek… Életem első varázslata az elbóklászó kecskék visszahívására szolgált. A néném tanította. Ma már annyi hasznát sem veszem, mintha szerelmes ódát énekelnék nekik. Jobb, ha megnézem, nem szédültek-e be az özvegyember zöldségesébe! Nincs olyas bűbájosságod, ami visszahívná a kecskéket, ugye?

A két barna nősténykecske valóban egy káposztásban legelészett a falu szélén. Éger elismételte a varázslatot, melyet Karvaly tanított neki az odavezető úton:

A kecskék óvatos megvetéssel bámultak rá, és kicsit arrébb mentek. Kiáltozva és egy bot segítségével Éger kiverte őket a káposzták közül az ösvényre, ahol Karvaly néhány szem szilvát teremtett elő a zsebéből. Kínálgatva, ígérgetve, hízelegve lassan visszavezette a csavargókat a saját legelőjükre.

— Különös teremtmények — mondta, miközben bereteszelte a kaput. — Sohasem tudhatod, hogy állsz velük!

Éger gondolatai közt hasonló kétség merült fel a házigazdájával kapcsolatosan, de nem mondta ki.

Amikor megint az árnyékban ültek, Karvaly így szólt hozzá: — A formamester nem északföldi, hanem karg. Akárcsak a feleségem. Karego-Át harcosa volt. Sohasem hallottam még más emberről, aki azokról a szigetekről indult volna Kútfőre. A kargoknak nincsenek varázstudóik. Bizalmatlanok minden mágiával. Mégis több tudást őriztek meg az Ősi Erőkről, mint mi. Ez a férfi, Azver, fiatal korában hallott valami mesét a Lappang-ligetről, és valamiért úgy hitte, hogy ott kell legyen a föld minden hatalmának középpontja. Így hát maga mögött hagyta isteneit és anyanyelvét, és elutazott Kútfőre. Megállt a küszöbön és azt mondta: „Tanítsd meg, hogyan éljek abban az erdőben!” És mi addig tanítottuk, mígnem ő kezdett el tanítani minket… Végül ő lett a formamesterünk. Nem egy finomkodó típus, de megbízható.

— Úgy éreztem, nem tudnék félni tőle — mondta erre Éger. — Jó volt mellette lenni. Messze bevitt az erdőbe.

Ismét elcsendesedtek, mindketten a Ligetre és az erdei ösvényekre, a levelek között átsütő napfényre és csillagfényre gondoltak.

— Az ott a világ szíve — szólalt meg újra Éger.

Karvaly elnézett keletnek, a Gont-hegy fáktól sötétlő lejtőire. — Ott szoktam sétálni — jegyezte meg —, abban az erdőben, minden ősszel.

Kis idő múltán megkérdezte: — Mondd, miféle tanácsot adott a formamester, és miért küldött el ide, hozzám?

— Azt mondta, nagyuram, hogy te többet tudsz a… a kiszáradt földekről. Többet tudsz, mint bármely élő ember, és talán te megérted mit jelent az, hogy a lelkek eljönnek hozzám, és a szabadságukért könyörögnek.

— Elmondta, hogy szerinte hogyan lehetséges mindez?

— Igen. Azt mondta, hogy talán a feleségem és én nem tudjuk, hogyan kellene elszakadnunk egymástól, csak azt, hogyan forrasszuk össze lelkünket. Nem én tettem, hanem talán ketten együtt, akaratlan, mert úgy vonzzuk egymást, mint a higanycseppek. De az idézőmester nem értett egyet. Szerinte csak nagy mágikus hatalom képes megbontani a világ rendjét. Minthogy volt mesterem, Szula is megérintett a falon keresztül, az idéző azt mondta, talán az őbenne maradt mágushatalom okolható. Az, ami életében rejtve vagy álca alatt maradhatott, és most felfedődött.

Karvaly tűnődött egy darabig. — Amikor Kútfőn éltem — kezdte —, még talán ugyanúgy láttam volna a dolgot, ahogyan az idéző. Akkoriban még nem ismertem a mágiánál nagyobb hatalmat. Még az Ősi Erőket sem gondoltam többnek… Ha az idézőmester az, akire gondolok, akkor ő is kisfiúként érkezett Kútfőre. Öreg barátom, Bükköny küldte Harish-ról, hogy nálunk tanuljon. És sohasem hagyta el a szigetet. Ez a különbség közte és Azver, a formamester között. Azver emberek között, férfiak és nők között, az élet sűrűjében élt egy harcos fiaként, és maga is harcossá lett. Van a világnak egy része, melyet kizárnak az Iskola falai közül. Ő ezt a részt a saját húsában és vérében hozta magával. Tudja, hogyan szeret férfi és nő, miért szeretkeznek és házasodnak… Az utóbbi tizenöt esztendőben a falakon kívül élve hajlok a gondolatra, hogy Azver jár jobb nyomon. A kötelék közted és feleséged között erősebbnek bizonyulhat, mint az élet és halál közti szétválasztó erő.

Éger hosszan forgatta fejében a hallottakat. — Magam is elgondolkodtam már ezen. De úgy tűnik… szerénytelen már maga a vélekedés is. Szerettük egymást, jobban, mint ahogy el tudom mondani, hogy szerettük egymást, de lehetett szerelmünk nagyobb, mint bárki másé mielőttünk? Lehetett nagyobb, mint Mórred és Elfáran szerelme?

— De talán kisebb sem.

— Hogyan lenne az lehetséges?

Karvaly tekintetében mintha tisztelet csillant volna, majd hangjában olyan törődéssel válaszolt, amitől Éger megtisztelve érezte magát. — Nos — kezdte lassan —, néha a szenvedély csak rossz sors vagy halál árán virágozhat ki igazán, és gyakran szépsége teljében ér véget. A hárfások erről énekelnek és a költők erről mesélnek; az esztendők múlásával nem változó szerelemről. Ilyen volt az ifjú király és Elfáran szerelme. És ilyen volt a te szerelmed is, Hara. Nem volt nagyobb, mint Mórredé, de lehetett-e nagyobb az övé, mint a tied?

Éger nem válaszolt, tűnődött.

— Nincs kisebb vagy nagyobb a korlátlanból — folytatta Karvaly. — Mindent vagy semmit, ahogy az igaz szerelmes mondja, és ez a szerelem igazsága. A szerelem sohasem hal meg, úgy mondják. Öröklétet kíván és kap. És joggal. Hogyan tudna meghalni, ha ő maga az élet? Mi pedig nem ismerhetünk meg többet az örökkévalóságból, csupán szemvillanásnyit, mikor e kötelékbe lépünk.

Halkan beszélt, de hangja hévvel és energiával telt meg. Azután hátradőlt, és egy perc múltán félmosoly kíséretében tette hozzá: — Minden bamba falusi kölyök erről énekel, és minden szerelemről álmodó fiatal leány tudja ezt. Csak Kútfő nagymesterei nem. A formamester magával hozhatta e tapasztalatot korábbról, de magam is csak későn tanultam meg. Nagyon későn. Szerencsére, nem túl későn. — Égerre nézett, tekintete még mindig lángolt, feltüzelt hévről árulkodott. — Te is megismerted.

— Meg. — Éger mély lélegzetet vett. Szinte azonnal folytatta: — Talán most is együtt vannak a sötétség földjén. Mórred és Elfáran.

— Nincsenek — jelentette ki Karvaly, valamiféle zord bizonyossággal.

— De mi képes eltépni az effajta igaz köteléket?

— Ott nincsenek szerelmesek.

— Akkor kik ők, mit csinálnak ott, abban a világban? Te voltál ott, átléptél a falon. Ott jártál és beszéltél velük. Mondd hát el!

— Elmondom. — De egy darabig nem mondott semmit. — Nem szeretek visszagondolni — kezdte azután. Megdörzsölte halántékát, és gondterhelten összevonta szemöldökét. — Láttad… láttad azokat a csillagokat? Kicsiny, egyszerű csillagok, és sohasem mozdulnak el. Nincs hold. Nincs napkelte… Vannak utak, ha lemégy a dombról. Utak és városok. A domboldalt fű borítja, halott fű, de lentebb csak port és köveket látsz mindenfelé. Semmi sem terem ott meg. Itt és ott sötét városok hevernek. A holtak sokasága ott áll az utcákon, vagy örökkön az utakon bolyonganak. Nem beszélnek. Nem érintik meg egymást. Nem érintenek soha. — Hangja elhaló és száraz volt. — Ott Mórred elmehet Elfáran mellett és sohasem fordul utána, ahogy Elfáran sem keresi Mórred tekintetét… Ott nem térnek meg egymáshoz, Hara. Nincs már kötelék. Az anya nem öleli többé gyermekét.

— De a feleségem eljött hozzám — ellenkezett Éger kétségbeesetten —, a nevemen szólított és megcsókolt.

— Igen. És minthogy szerelmetek nem volt nagyobb más halandó szerelemnél, és egyikőtök sem volt oly hatalmas varázsló, akinek hatalmában állt volna megváltoztatni élet és halál törvényeit, így hát… így hát kell itt lennie még valaminek. Valami történik. Valami változás. Bár ez rajtad keresztül és veled történik, mégis inkább lehetsz eszköze, mintsem oka.

Karvaly felállt és járkálni kezdett fel s alá a ház előtti ösvényen; feszült energia töltötte el, szinte beleremegett, mint a sólyom, mielőtt lecsap zsákmányára.

— Nem azt mondta a feleséged, amikor az igaz nevén szólítottad, hogy nem az én nevem többé már…?

— De igen.

— Hogyan lehetséges ez? Mi, akiknek van igaz neve, megtartjuk azt halálunk után is, csak a köznapi nevünk vész feledésbe… Rejtély ez a tanultaknak is, hidd el, de amennyire tudjuk és megértjük, az igaz név egy szó az Igaz Beszédből. Ezért van az, hogy csak az ajándékkal bíró ismerheti meg egy gyermek nevét, és adhatja azt neki. És a név köti viselőjét — élve és holtan egyformán. Ebben áll az idézők művészete… De amikor az idézőmester az igaz nevén szólította a feleségedet, akkor ő nem jött el. Te a köznapi nevén, Liliomnak szólítottad, és eljött hozzád. Úgy jött el, ahogyan ismerted?

Élesen nézett Égerre és mintha többet is látott volna, mint az ott ülő embert. Kis idő múltán folytatta: — Amikor mesterem, Oromon meghalt, a feleségem itt volt vele; és haldoklása közben Oromon azt mondta neki: Minden megváltozott. Akkor már átlátott a falon. Hogy melyik oldalról, azt nem tudom.

— És azóta valóban voltak változások — király ült Mórred trónjára, és Kútfőnek nincs főmágusa. De ennél több is történt, sokkal több. Láttam egy gyermeket, amint magához szólítja a sárkány Kalesszint, a Legvénebbet; és Kalesszin válaszolt a hívásra, a lányának nevezte őt, ahogyan én is. Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy sárkányokat láttak a nyugati szigetek felett? A király értünk küldetett, hajója érkezett Gonti Kapu kikötőjébe, kérve, hogy lányom, Tehanu menjen el hozzá, és adjon tanácsot sárkányügyben. Az emberek attól tartanak, hogy felbomlott az ősi szövetség, hogy a sárkányok eljönnek és felégetik a mezőket és a városokat, miként tették ezt, mielőtt Vandór-Akbé megküzdött Orm Embarral. És most, az élet és halál közti határon, egy lélek megtagadja a név kötelékét… Nem értem. Csak azt tudom, hogy a dolgok változnak. Minden megváltozik.

Félelem nem rejtezett a hangjában, csupán valami ádáz ujjongásféle.

Éger nem tudott osztozni örömében. Túl sokat veszített, és túlságosan megviselte már az olyan erők elleni harc, melyeket se nem uralt, se nem értett. De szívében bátorság áradt szét.

— Változzon hát jó irányba, nagyuram! — kívánta hangosan.

— Úgy legyen — hagyta rá az öreg. — De változnia kell.

Ahogy a nap kezdett veszíteni az erejéből, Karvaly közölte, hogy be kell mennie a faluba. Magával vitte a kosárnyi szilvát, és beleültetett egy kisebb kosárnyi tojást is.

Éger vele tartott, és séta közben beszélgettek. Mikor megtudta, hogy Karvaly árpára és búzalisztre cseréli a gyümölcsöt és a tojást és a kis tanya egyéb adományait, hogy a kandallóban elégetett fát az erdőben kell türelmesen összeszednie, hogy a nem tejelő kecskék miatt már tavaly is ki kellett gazdálkodnia a sajtra valót, akkor Éger igencsak elcsodálkozott. Hogyan lehetséges, hogy Óceánföld főmágusa, a maga két kezével termeli meg a betevő falatot? Saját népe nem tiszteli őt?

Vele ment a faluba és látta, amint egy nő becsapja az ajtót, mikor közeledni látja az öregembert. A piacos, aki átvette a gyümölcsöt és a tojást, egyetlen szó nélkül számolta le az aprót az asztalra, barátságtalan arccal és lesütött tekintettel. Karvaly kedvesen köszönt el: — További jó napot, Iddi! — De választ nem kapott.

— Nagyuram! — kezdte Éger döbbenten, ahogy hazafelé baktattak. — Nem ismernek talán?

— Nem — válaszolt a volt főmágus, egy rideg oldalpillantás kíséretében. — És igen.

— De… — Éger nem tudta, hogyan adjon hangot felháborodásának.

— Tudják, hogy nincs már varázshatalmam, de furcsaságok vesznek körül. Tudják, hogy egy idegennel, egy karg nővel élek. Tudják, hogy a lányom valami boszorkányféle, de rosszabb, mert arca és keze összeégett, és mert ő maga megégette Re Albi urát, vagy lelökte egy szikláról, vagy szemmel verte meg — többféle szóbeszéd is járja. Tisztelik a házat, amelyben élünk, bár főleg azért, mert Aihal és előtte Helész háza volt, és a halott varázsló jó varázsló… Városi ember vagy, Éger, Mórred királyságának egyik szigetéről. Gont falvai másféle helyek.

— De miért maradsz itt, nagyúr? A király biztosan a megfelelő tiszteletben részesítene…

— Nem akarok tiszteletet! — vágta rá az öreg oly erőszakos hévvel, hogy teljesen elnémította Égert.

Haladtak tovább. Amikor a szirtek szélén épült házhoz értek, Karvaly halkan megjegyezte: — Ez az én fészkem.

Vacsora után magukhoz vettek egy pohárka vörösbort, és egy másikkal kiültek naplementét nézni. Nem sokat beszéltek. Az éjszakától, az álomtól való rettegés utolérte Égert.

— Nem vagyok gyógyító — mondta a házigazda —, de ugyanúgy talán segíthetek a nyugodt alvásban, ahogyan a gyógyfüvesmester segített.

Éger kérdőn nézett rá.

— Elgondolkodtam rajta és úgy tűnik, nem varázslat tartott távol a domboldaltól, sokkal inkább az élő kéz érintése. Ha szeretnéd, kipróbálhatjuk.

Éger ellenkezett, de Karvaly így szólt: — Az éjjelek felét többnyire ébren töltöm. — Így hát vendége aznap este a nagy szoba hátsó sarkában álló, alacsony ágyra heveredett le, és vendéglátója mellette virrasztott, vigyázott a tűzre és bóbiskolt néha.

Közben vigyázott Égerre is, és végül látta álomba zuhanni. És nem sokkal később látta, ahogy remegni kezd álmában. Kinyújtotta kezét és Éger vállára tette, ahogy a férfi, oldalára fordulva feküdt. Az alvó mozgolódott egy kicsit, sóhajtott, lenyugodott, és békésebben aludt tovább.

Karvalyt elégedettséggel töltötte el, hogy ennyit segíthetett. Mint egy varázsló, gondolta magában, gunyorosan.

Nem volt igazán álmos; még mindig érezte a nappali feszültséget. Éger története járt a fejében, és az, amiről délután beszélgettek. Látta maga előtt Égert, ahogy ott áll az ösvényen a káposztás mellett, és a varázslat szavaival próbálja visszahívni a kecskéket, és azok dölyfösen ellenállnak a hatalmát vesztett igének. Emlékezett még, hogy valaha nevén szólította a karvalyt, a szürke sast, a lápi sólymot, lehívta őket az égből — és azok a szelek szárnyán érkezve acélkarmokkal kapaszkodtak a karjába és rábámultak —, tekintetét a haragos, aranyszín szemekbe mélyesztette… Elmúlt már mindez. Dicsekedhetett és fészkének nevezhette a házát, de már nem voltak szárnyai.

De Tehanunak voltak. Sárkányszárnyai, melyek messzire röpíthették.

A tűz kialudt. Összébb fogta magán a birkabőrt és hátát a falnak vetette, egyik kezét Éger mozdulatlan, meleg vállán tartotta. Megkedvelte és megsajnálta a férfit.

Másnap ne felejtse el megkérni, hogy foltozza meg a zöld kancsót.

A rövid fű szárazon, szürkén, holtan meredezett a fal tövében. Szél nem fútt, hogy megreszkettesse vagy megzörgesse.

Riadtan emelkedett fel, félig kikelt a karszékből, de pillanatnyi zavarodottsága elmúltával visszatette kezét Éger vállára, megszorította kissé, és suttogva szólt hozzá: — Hara! Gyere onnan, Hara! — Éger megrázkódott, majd megnyugodott. Sóhajtott, még jobban összekuporodott, és csendesen feküdt tovább.

Karvaly az alvó mellett ült, és kezét annak karján tartotta. Hogyan kerülhetett ő oda, a kőfalhoz? Már nem volt meg a hatalma, hogy odamenjen. Nem volt rá módja, hogy fellelje az odavezető utat. Ahogyan az előző éjjelen, Éger álma vagy látomása, Éger messzire utazó lelke, magával húzta a félhomályban úszó vidékre.

Már teljesen ébren volt. Nyitott szemmel ült, a csillagokkal telt ég fénye arcára vetült a nyugati ablakon keresztül.

A fű a fal tövében… Nem nő tovább ott, hol a domboldal lefut, és helyet ad a sötétbe burkolózó, kiszáradt földeknek. Égernek úgy mondta, odalent nincs más csak por, csak kövek. Ő már látta azt a fekete port, a fekete sziklákat. A holt patakmedreket, amelyekben sohasem folyt víz. Nincs ott élő dolog, nappali teremtmény. Nincs madár, nem futkároznak mezei egerek, nem zizegnek bogarak, és nem csillan meg hátuk. Csak az emberek halottai laknak ott, üres tekintettel és csendes ajkakkal.

Talán a madarak nem halnak meg?

Az egér, a szúnyog, a kecske — az a barna-fehér, ravasz, szürke patás és sárga szemű, szégyentelen kecske, Torkos, Tehanu egykori állatkája, amely a múlt télen halt meg végelgyengülésben — hol vagy, Torkos?

Nem ott, nem a sötétség vidékén. Torkos meghalt, de elkerülte a kiszáradt földeket. Ott lehet, ahová mindig is tartozott, a földben. A földben, a fényben, a szélben, a sziklákon lecsobogó vízben, a nap sárga szemében.

Akkor miért, miért…?

Figyelte, ahogy Éger megfoltozza a kancsót. Kövér és jádezöld edény, Tenar kedvence volt; kézben hozta át a Tölgyes tanyáról, évekkel korábban. Karvaly kezéből másnap csúszott ki, ahogy levette a polcról. Azzal a szándékkal szedte össze a két nagyobb darabot és a kis szilánkokat, hogy majd összeragasztja valami módon, és legalább dísznek jó lesz még, ha másra nem is használható. Azóta ha ránézett a darabokra, melyeket akkor egy kosárkába gyűjtött, ügyetlensége mindig feldühítette.

Megbűvölten nézte Éger kezeit. Nyúlánk, erős, fürge, sietség nélküli ujjak dédelgették a kancsó alakját, egymáshoz illesztették-passzították és elrendezték, kérlelték és cirógatták a cserepeket, a hüvelykujjak a helyükre vezérelték-csábították a kisebb töredékeket, azokat újra egyesítették, és összebékítették egymással. Munka közben Éger kétszavas, dallamtalan kántálást mormolt maga elé. Az Öreg Beszéd két szava volt az. Kóbor ismerte is meg nem is a jelentésüket. Éger arca felderült munka közben, minden fáradtsága és bánata tovaszállt; arc, mely teljességgel feloldódott az időben és az összpontosításban, ahogy az időtlen nyugalom átfénylett rajta.

Kezei eltávolodtak a kancsótól, ujjai virágszirmokként nyíltak szét. A kancsó ott állt a tölgyfaasztalon, újra egészben.

Éger csendes elégedettséggel nézte.

Amikor Kóbor megköszönte, a foltozó így szólt: — Nem okozott gondot. A törések nagyon tiszták voltak. Kiváló darabnak készült, jó anyagból. Csak a hitvány eszközöket nehéz megfoltozni.

— Támadt egy gondolatom, hogyan alhatnál nyugodtabban — váltott témát Kóbor.

Éger a hajnal első fényére ébredt és rögtön fel is kelt, így házigazdája is lefekhetett és alhatott, míg világos nappal lett; de tisztán látszott, hogy ez a mód nem működhet sokáig.

— Gyere velem! — kérte az öregember, és megindultak a sziget belseje felé egy ösvényen, amely a kecskék legelője mellől indult, és bevágott a dombok, a kicsiny, félig-meddig gondozott mezők és vad erdőfoltok közé. Gont vadonnak tűnt Éger számára, buja és rendezetlen vidéknek, amely felett egy tépett hegycsúcs dereng folyton, fenyegetőn.

— Úgy tűnik — szólt Karvaly miközben gyalogoltak —, meg tudtam tenni ugyanazt, amit a gyógyfüvesmester, és távol tartottalak a dombtól és a faltól csupán azzal, hogy rajtad tartottam a kezem. Talán mások is segíthetnek ugyanezen a módon. Ha nincs kifogásod az állatok ellen.

— Állatok?

— Tudod… — kezdte Karvaly, de nem folytatta, minthogy szavába vágott egy különös teremtmény, amely ugrálva közeledett feléjük az ösvényen. Szoknyákba és kendőkbe bugyolálta magát, fejéből tollak meredeztek minden irányba, és magas szárú bőrcsizmát viselt. — Ör'g Karvaster, Ör'g Karvaster! — kiáltozta.

— Üdvözlet néked is, Hanga! Nyugalom-nyugalom — válaszolt Karvaly. A nő megállt ugyan, de himbálva, ingatva magát, tolldísze szinte hullámzott, arcán széles vigyor terült szét. — Tudni, hogy jössz ám! — rikoltotta. — Megsimogatni sólyomnak csőrit, látod, így-e csinálni, és az mondta menni-menni! Tudni, hogy jössz ám!

— És jövök is.

— Meglátogatni minket?

— Meglátogatni titeket. Ő Éger mester, Hanga.

— Égerster — suttogta a nő hirtelen elhalkulva, ahogy beírta Égert a gondolatai közé. Kicsit összébb húzta magát, szemlesütve vizsgálgatta a lábait.

Nem viselt bőrcsizmát. Csupasz lábait térdtől lefelé sima, barna, száradó sár borította. Szoknyáit felgyűrte, és egy derékszíjjal rögzítette.

— Békáztál, ugye, Hanga?

A nő tunyán bólintott.

— Megyek mondani nénének — mondta suttogással kezdve és bömböléssel fejezve be, azután visszairamodott arra, amerről jött.

— Jólelkű teremtés — mesélte Karvaly. — Segíteni szokott a feleségemnek. Most a boszorkányunknál él, és neki segít. Gondolom, nem irtózol belépni egy boszorkány házába?

— Soha nem is irtóztam tőle, nagyuram.

— Sokan nem szívesen teszik. Nemesek és szántóvetők, varázslók és mágusok is.

— Liliom, a feleségem, boszorkány volt.

Karvaly bólintott, és egy ideig csendben sétáltak. — Ő hogyan ismerte meg az ajándékát?

— Tehetséggel született — válaszolt Éger a szokásos nyugodt, szelíd hangján. — Kisgyermekként vissza tudta növeszteni a letört faágat, és a többi gyerek hozzá vitte a játékait, hogy javítsa meg. De amikor az apja meglátta mit csinál, ráütött a kezére. A családjának neve volt a városukban. Tekintélyes neve. Nem akarták, hogy boszorkányokkal közösködjön, mivel ez lehetetlenné tette volna, hogy tisztes férfival házasodjon. Így hát nem beszélt nyíltan effajta tanulmányairól. És a városka boszorkányai sem tudtak mit kezdeni vele — még ha időnként náluk is kereste a tudást —, mert tartottak az apjától. Azután jött egy gazdag férfi és udvarolt neki, merthogy szépséges is volt, ahogy azt már mondtam, nagyuram. Szebb, mint azt el tudnám mondani. Az apja házasságot akart, és aznap éjjel Liliom elszökött hazulról. Egyedül élt, vándorolt néhány esztendeig. Itt is, ott is maga mellé vette egy boszorkány, de tudásával tartotta el magát.

— Nem nagy sziget Taón.

— Az apja nem kerestette. Azt mondta, neki nincs kontárboszorka-lánya.

Karvaly ismét bólintott. — Végül hallott rólad, és felkeresett.

— De többet tanultam tőle, mint ő tőlem — vágta rá Éger sietve. Nagy ajándék volt ő nekem.

— El is hiszem.

Egy erdős mélyedésben kis házhoz vagy nagy kunyhóhoz érkeztek. Körötte terjedelmes gubancokban nőtt a boszorkánymogyoró és a rekettye, a tetőn egy kecske nézelődött, és szerteszét rajnyi rikoltozó, fehér pöttyös, fekete tyúk szaladgált. Egy lusta kis szuka terelőkutya pattant fel, majd elmélázott, hogy ugasson-e, de meggondolta magát, és inkább farkcsóválva közelített.

Karvaly egyenesen az alacsony bejárathoz ment, és előregörnyedve benézett. — Üdvözlet, néne! — kiabált be. — Látogatót hoztam. Égert, egy varázslófélét Taón-szigetről. A foltozáshoz ért és mester már, én mondom, mert láttam, ahogy összerakta Tenar zöld kancsóját, tudod melyiket, amelyiket az ügyetlen vén kezemmel elejtettem és összetörtem másnap.

Belépett a kunyhóba, és Éger követte. Bent vénasszony ült kipárnázott széken, a bejárat közelében, ahonnan ki tudott nézni a napfényre. Tollak álltak ki gyér, fehér hajából. A térdére pöttyös tyúkocska telepedett. Bűbájos kedvességgel mosolygott Karvalyra, és udvariasan bólintott a látogató felé. A szárnyas felébredt, kotkodált egyet, és elhagyta a helyszínt.

— Ő Moha — mondta Karvaly —, nagytudású boszorkány, de kedvessége még nagyobb.

Ugyanígy történne, képzelte el Éger, ha a kútfői főmágus egy nagy varázslót mutatna be egy nagyszerű úrihölgynek. Meghajolt. A vénasszony félredöntött fejjel kacarászott egy kicsit.

Köröző mozdulatot tett, és kérdőn nézett Karvalyra.

— Tenar? Tehanu? — tette fel helyette a kérdést amaz. — Még mindig Enyhelyen vannak a királlyal, amennyire én tudom. Jól érzik ott magukat, megnéznek minden látnivalót a nagyvárosban és a palotában.

— Csináltam nekünk koronát — kiáltott Hanga, kiszökdécselve a házacska mélyén rejlő, illatos és sötét lomtárból. — Mint a királyé meg a királynéjé. Látod? — Közben megigazgatta a csirketollakat, amelyek sűrű hajából álltak ki mindenféle szögben. Moha néne, ráébredve saját különleges fejdíszére, hatástalan csapott a tollak felé bal kezével, közben grimaszolt.

— A korona nehéz dolog — vélte Karvaly, és finoman kihúzogatta a tollakat a ritkás hajzatból.

— Ki a királyné, Karvaster? — rikoltott fel Hanga. — Ki a királyné? Bannen a király, ki a királyné?

— Lebannen király mellett nincs királyné, Hanga.

— Miért? Kéne lennie! Miért nincs?

— Talán még keresi.

— Tehanut veszi el! — visított fel örömében a nő. — Őt fogja!

Éger látta, hogy Karvaly arckifejezése megváltozik, vonásai bezárulnak, kőkeménnyé merevednek.

De csak annyit szólt: — Kétlem. — Kezében tartotta a Moha hajából kivett tollakat, és önkéntelen mozdulatokkal simogatta azokat. — Szívességért jöttem hozzád, mint mindig, Moha néne — mondta.

A vénasszony kinyújtotta jobb kezét és oly kedvességgel fogta meg a férfi kezét, hogy Éger szíve belesajdult.

— Kölcsön akarom kérni az egyik kölyköt.

Moha tekintete elszomorodott. Hanga mellette állt és tátogott, mintha a fejét törte volna egy darabig, azután elkiáltotta magát: — A kölykök! Moha néne, a kölykök! De mind elmentek!

A vénasszony bólintott, szomorkásan nézett, közben Karvaly barna kezét cirógatta.

— Valaki elvitte őket?

— A legnagyobb kiszökött és talán elszaladt az erdőbe és valami megölhette, mert nem jött vissza, és aztán az öreg Kószáló jött és mondta, hogy terelőkutya kellene neki és elvinné mind a kettőt és kitanítaná őket és néne odaadta őket, mert kergették a kiscsirkéket, a Hópihe csibéit, akiket most költött ki, és kiesznek a vagyonunkból, és tényleg, mert tényleg.

— Nohát, Kószálónak meglesz a dolga, mire kitanítja őket — mondta Karvaly egy félmosollyal. — Örülök, hogy ő vitte el a kölyköket, de sajnálom, hogy nem maradt egy sem, mert kölcsön akartam kérni az egyiküket. Egy vagy két éjszakára. Az ágyadban aludtak, ugye, Moha?

A vénasszony bólintott, még mindig szomorkásan. Azután felderült kissé, félrefordított fejjel felnézett, és nyávogott egyet.

Karvaly csak pislogott, de Hanga mindent értett. — Ó! A cicák! — kiáltotta. — Kis Szürkének volt négy és Vén Fekete megölt egyet, mielőtt lefoghattuk volna, de még mindig itt kószál valahol kettő vagy három, akik velünk alszanak majdnem minden éjjel most, hogy a kiskutyák nincsenek. Cicc! Ci-ci-ci-cicc! Hol vagytok, kiscicák? — És egy nagy adag felfordulást és dulakodást és metsző nyávogást követően újra felbukkant a kunyhó mélyét borító sötétségből egy nyivákoló és vonagló, szürke kismacskával a markában. — Itt az egyik! — kiáltotta és odadobta Karvalynak. Az öreg ügyesen elkapta. A kis állat azonnal ráharapott az egyik ujjára.

— Jól van, jól van — simogatta a mágus. — Nyugalom. — Válaszképpen halk korgás-morgás érkezett, és a szőrcsomó újra megpróbálta megharapni. Moha intett egyet, és Karvaly letette a kis teremtményt az asszony ölébe. Ő is megsimogatta lassú, nehézkes kezével. A macska még domborított egyet, azután nyújtózkodott, felnézett a vénasszonyra és dorombolni kezdett.

— Elkérhetem egy időre?

A boszorkány felemelte kezét a cicáról és oly nemes mozdulattal intett, hogy abban minden benne volt: vidd csak és szívesen!

— Éger mesternek bajos álmai vannak, tudod, és gondoltam, egy állattal maga mellett, biztosan könnyebben alszik éjjelente.

Moha komolyan bólintott. Égerre felnézve becsúsztatta kezét a cica alá és felemelte, odanyújtotta. Éger igencsak óvatosan vette kezei közé. Az állatka nem morgott és nem harapott. Egy csavarintással kiszabadította magát, felszaladt Éger karján, és bebújt a nyakához a haja alá, minthogy a férfi félhosszú frizuráját tarkón lazán összefogva viselte.

Ahogy sétáltak visszafelé a Vén Mágus házához, a cica bebújt Éger inge alá, és Karvaly magyarázatba fogott. — Egyszer, amikor még kezdő voltam a művészetekben, megkértek, hogy gyógyítsak meg egy vöröslázban szenvedő gyermeket. Tudtam, hogy a gyermek haldoklik, de úgy éreztem, nem hagyhatom elmenni. Próbáltam követni. Hogy visszahozzam. A falon túlról… És közben itt testemmel lehanyatlottam az ágy mellé, és magam is úgy feküdtem, mint a holtak. Volt ott egy boszorkány, aki kitalálta, hogy mi történt, elvitetett a házamba és ágyba fektetett. És ott a házamban volt egy állatka, akivel még fiúkoromban, Kútfőn barátkoztam össze, egy vad teremtmény, amely magától jött oda hozzám, és velem is maradt. Egy pomat. Ismered? Azt hiszem, északon nem él meg.

Éger habozott, majd így válaszolt: — Csak a Tettekből ismerem, amelyek elbeszélik, hogyan… a mágus hogyan jutott el Terranon udvarába Rosszán-szigeten. És a pomat próbálta figyelmeztetni egy zombitra, amely a vezetőjeként ment előtte. És a mágus megszabadult ugyan a zombittól, de a kis állatka odaveszett.

Karvaly szótlan ment tovább húsz, vagy még több lépésen keresztül. — Igen. Csak ennyit fűzött hozzá. — Szóval, a pomat megmentette az életemet, amikor a saját ostobaságom miatt a fal rossz oldalára kerültem, s a testem itt hevert, és a lelkem odaát tévelygett. A pomat odajött és mosdatni kezdett, ahogy maguk mosakodnak és kölykeiket mosdatják, ahogy a macskák is csinálják, száraz nyelvvel, türelmesen, megérintett és az érintésével visszahozott, visszahozott a testembe. És az ajándék, amit az állatka adott nekem, nemcsak maga az élet volt, de emellett olyan tudás, amit Kútfőn sohasem tanítottak… De amint látod, már nehezen emlékszem vissza arra is, amit az élet tanított.

— Egyfajta tudás, valóban, de mégis inkább misztérium. Mi a különbség köztünk és az állatok között? A beszéd? Minden állat tud beszélni valami módon, hívják és figyelmeztetik egymást és még többet is mondanak; de nem mesélnek történeteket, és nem hazudnak. Mi pedig…

— De a sárkányok beszélnek; az Igaz Nyelvet beszélik, a Teremtés Nyelvét, amelyen nem lehet hazudni, amelyen ha történetet mesélsz, az valóra válik! Mégis állatoknak tartjuk a sárkányokat…

— Talán mégsem nyelvünkben rejlik a különbség. Talán abban, hogy az állatok nem tesznek jót vagy rosszat. Csak azt teszik, amit tenniük kell. Nevezhetjük ártalmasnak vagy hasztalannak cselekedeteiket, de a jóság és a gonoszság hozzánk tartozik, és így megválaszthatjuk, miként cselekszünk. A sárkányok veszélyesek, igen. Ártalmunkra lehetnek, igen. De nem gonoszak. Erkölcsileg alacsonyabb rendűek, ha úgy tetszik, akárcsak az állatok. De lehet, hogy felette állnak az emberi erkölcsiségnek, és egyszerűen csak nem tudnak mit kezdeni vele.

— Választanunk és döntenünk kell újra meg újra. Az állatnak elegendő léteznie és cselekednie. Mi vagyunk igában, és ők a szabadok. Így hát egy állattal együtt lenni nem más, mint megtapasztalni egy kevéske szabadságot…

— A múlt éjjel azon gondolkodtam, hogy miért van a boszorkányoknak gyakran társuk, famulusuk? A nagynénémnek egy öreg kutyája volt, ami sohasem ugatott, mégis Hírnöknek nevezte. És a főmágus Nemmeziz, amikor először mentem Kútfőre, egy hollót tudott maga mellett, amely mindenhová vele tartott. És eszembe jutott egy fiatal nő is, akit valaha ismertem, és aki egy kicsinyke sárkánygyíkot, egy gekkót hordott karperecként. És végül ott volt a pomatom is. Azután az jutott eszembe, hogy ha Égernek egy érintés melege kell ahhoz, hogy a falnak ezen az oldalán maradjon, akkor miért ne lehetne az egy állat érintése? Talán egy kutya vagy egy macska is lehet olyan jó, mint Kútfő egyik mestere…

És bebizonyosodott. A cica — kétségkívül boldogan, hogy távol lehet a kutyás, kóbor macskás, kakasos és kiszámíthatatlan Hangás háztartástól —, keményen próbálta bizonyítani, mennyire megbízható és szorgalmas macska ő, és kiűzte az egereket a házból. Éger vállán utazott, ha a férfi megengedte neki, és közvetlenül az arcához telepedett le aludni, dorombolva, amint gazdája leheveredett. Éger átaludta az éjszakát anélkül, hogy utána emlékezett volna bármiféle álmára, és arra ébredt, hogy a cica a mellkasán ülve mosakszik a maga csendes módján.

Ám amikor Karvaly megpróbálta meghatározni a nemét, vadul prüszkölt és csapkodott. — Rendben — mondta a mágus, és gyorsan kirántotta kezét a veszélyes körből —, legyen úgy, ahogy akarod. Fiú vagy lány, Éger, ennyit biztosan tudunk.

— Én aztán nem fogok nevet adni neki — ellenkezett a másik. — Eltűnnek, mint a gyertyaláng, ezek a kismacskák. Ha elnevezed őket, csak jobban bánkódsz utánuk.

Aznap Éger javaslatára kimentek kerítést javítani. Felsétáltak a kecskelegelő kerítéséhez, Karvaly bent, Éger kívül maradva tette a dolgát. Ha találtak egy helyet, ahol a deszkázat a korhadás kezdeti jeleit mutatta vagy az átkötőlécek meggyengültek, ott Éger megérintette a fát, benyomta és kifeszítette, lesimította és megerősítette. Közben félig kiejtett szavakat kántált oly halkan, hogy szinte torkába és mellkasába börtönözte hangját, de tekintete nyugodt és határozott volt.

Egyszer a folyamatot figyelő Karvaly, így mormogott maga elé: — És valaha ez még ajándék volt!

Éger annyira elmerült a munkában, hogy nem kérdezte meg, mire gondol az öreg.

— Így — mondta a végén a fiú —, ez tartani fog. — És mentek tovább, közvetlen mögöttük a két kíváncsi kecskével, akik úgy döfködték és lökdösték a léceket, mintha a javítást tennék próbára.- Arra gondoltam — szólalt meg Karvaly —, hogy jól tennéd, ha elmennél Enyhelyre.

Éger riadtan nézett fel rá. — Ó — válaszolta óvatosan —, én arra gondoltam, hogy ha már talán van egy módja, hogy távol maradjak… attól a helytől… Akár haza is mehetnék Taónra. — De amint kimondta, már nem is hitte saját igazát.

— Lehet, de nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne.

Éger kelletlenül értett egyet. — Nagy kérés egy kiscicától, hogy megvédelmezzen egy embert a holtak seregétől.

— Az.

— De… mi keresnivalóm van Enyhelyen? — És reménykedve hozzátette: — Te is jönnél?

Karvaly megrázta a fejét. — Én itt maradok.

— A formamester…

— Hozzám küldött. És én elküldelek azokhoz, akiknek hallaniuk kell a történetedet és kitalálhatják, hogy mit is jelent valójában… Megmondom neked őszintén, Éger: szerintem szíve mélyén a formamester még mindig annak tart, aki voltam. Úgy hiszi, csupáncsak rejtőzködöm itt, a gonti erdőségben, és a legnagyobb szükség idején majd újra előbújok. — Az idős férfi lenézett izzadság-áztatta, foltozott ruhájára, poros cipőjére, és felnevetett. — Itt állok előtted teljes pompámban!

— Mehehe — mekegett fel mögötte a barna kecske.

— De mindegy is, Éger, mert igaza volt, amikor ideküldött. Merthogy ő is itt lenne, ha nem hajózott volna el.

— Tenar úrnő?

— Hama Gondun, ahogyan a formamester nevezte őt — válaszolta Karvaly, közben kifürkészhetetlen tekintettel nézett Égerre a kerítés felett. — Egy nő Gontról. Gont leánya. Tehanu.