Más szelek szárnyán

Negyedik fejezet Delfin

A királynak számos dolgot kellett elrendeznie és elintéznie, mielőtt elhagyhatta a fővárost; és ott volt annak kérdése is, hogy ki menjen vele Kútfőre. Irián és Tehanu, természetesen, és Tehanu maga mellett akarta tudni anyját, Tenart. Ónix szerint Égernek mindenképpen ott a helye a hajón, ahogy a pálni varázslónak, Szeppelnek is, merthogy a pálni tudás többet foglalkozik ilyetén dolgokkal, az élet és halál közti átjárással. A király Taszlát választotta a Delfin kapitányának, ahogyan korábban többször is. Szége herceg foglalkozha tott az állam ügyeivel a király távollétében, tanácsnokok egy kiválasztott csoportjával együtt, ahogyan eddig is tették ezt.

Minden elrendeződött lassan — legalábbis Lebannen így hitte —, mígnem indulás előtt két nappal Tenar meghallgatást kért és így szólt: — A sárkányokkal való háborúról és békekötésről beszéltél, és még ennél is nagyobb dolgokról. Ahogy Irián elmondta, olyan dolgokról, amelyek Óceánföld világának belső egyensúlyára vonatkoznak. A kargád földek népének is hallania kell ezeket a döntéseket, hogy hallathassa a hangját.

— Akkor te leszel a képviselőjük.

— Nem. Nem vagyok a magasságos király alattvalója. Az egyetlen személy, aki itt képviselheti a népét, az a lánya.

Lebannen arrébb lépett és részben elfordult Tenartól, végül a haragja ellen küzdve, fojtott hangon válaszolt: — Tudod, hogy teljesen alkalmatlan egy ilyen utazásra.

— Nem tudok kizáró okokról.

— Műveletlen.

— Eszes, gyakorlatias és bátor. Tudja, hogy országa mit kíván tőle. Nem nevelték uralkodásra, de mit tanulhatna itt, bezárva a Folyami házba a szolgáival és néhány udvarhölggyel?

— A nyelvet, legalább beszélni, ez a legelőbbre való!

— Már tanulja. És tolmácsolok neki, amikor szükséges.

Rövid szünet után Lebannen gondosan megválogatott szavakkal szólalt meg: — Megértem, hogy törődsz a népeddel. Megfontolom, mit kell tennünk. De a hercegnőnek nincs helye ezen az úton.

— Tehanu és Irián mindketten úgy gondolják, hogy velünk kellene jönnie. Ónix mester és a taóni Éger egyazon véleményen van, miszerint nem lehet véletlen, hogy most küldték ide.

Lebannen még jobban eltávolodott a nőtől. Hangja erőltetetten udvarias és türelmes maradt: — Nem engedélyezhetem. Tudatlansága és tapasztalatlansága jelentős teherré teszi személyét. És nem veszélyeztethetem az életét. A kapcsolat az apjával…

— Tudatlanságában, ahogy te mondád, utat mutatott Kóbor kérdéseinek megválaszolásához. Ugyanolyan tiszteletlenül bánsz vele, mint az apja. Úgy beszélsz róla, mint egy agyatlan tárgyról! — Tenar elsápadt haragjában. — Ha félsz, hogy kockára teszed az életét, akkor kérd meg, hogy kockáztasson önszántából!

Ismét csend telepedett közéjük. Lebannen továbbra is a fák nyugalmával beszélt, de kerülte Tenar tekintetét: — Ha te és Tehanu és Orm Irián úgy vélitek, hogy ennek a nőnek is el kellene jönnie Kútfőre, és Ónix mester egyetért veletek, akkor elfogadom a döntéseteket, ámbár továbbra is elhibázottnak tartom. Kérlek szólj neki, hogy ha jönni kíván, megteheti.

— Ez a te dolgod lenne.

A férfi csendesen állt egy rövid percig. Azután szó nélkül kiment a helyiségből.

Tenar mellett ment el, és bár nem nézett rá le, mégis tisztán látta őt. A nő idősnek és feszültnek tűnt, kezei remegtek. Lebannen sajnálta, szégyellte magát durvaságáért, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a jelenetnek nem volt tanúja. De ezek az érzések csupán apró szikrákként fénylettek a hatalmas sötétségben, melyet a Tenar iránt, a hercegnő iránt, a hamis szerződés és a groteszk kötelesség minden résztvevője és apró eleme iránt érzett haragja keltett. A teremből kilépve széthúzta inge gallérját, mintha fojtogatná.

Főudvarmestere, egy megfontolt és nyugodt férfi, név szerint Jobbnáljobb nem számított rá, hogy Lebannen ilyen hamar visszatér, vagy hogy azon az ajtón lép be, és meglepve, bambán bámulva ugrott fel. Lebannen jeges pillantással viszonozta a bamba tekintetet, és parancsot adott: — Küldess a magasságos hercegnőért, hogy kísérjék ide elém, még ma délután!

— A magasságos hercegnőért, uram?

— Talán több is van? Vagy talán nem tudtad, hogy vendégünk a magasságos király leánya?

Az ámuló Jobbnáljobb bocsánatkérést dadogott, de Lebannen már az elején a szavába vágott: — Inkább magam megyek a Folyami házba! — És kirobogott, űzve, akadályozva és esetenként irányítva is a főudvarmester abbeli próbálkozásai által, hogy eléggé lelassítsa. Mert Jobbnáljobb megfelelő kíséretet kívánt összeszedni, lovakat akart hozatni az istállókból, a Hosszú Csarnokban kihallgatásra váró kérelmezőket is el kellett küldeni délutánig, és a többi. Lebannen úgy érezte, minden kötelessége, minden szolgálata, minden csapda és nyűg, rítus és képmutatás, ami királlyá tette, most csak lefelé húzza, beszippantja és elnyeli, mint a futóhomok, hogy végül megfojtsa.

Amikor lovát elébe vezették az istállóból, oly váratlan mozdulattal ugrott a nyeregbe, hogy az állat átvette a hangulatát és hátrálva, ágaskodva kergette szét a körötte álló lovászokat és szolgákat. Az egyre táguló kör láttán Lebannen fanyar elégedettséget érzett. Egyenesen a kapu felé fordította a hátast, és meg sem várta, hogy kíséretének tagjai is nyeregbe szálljanak. Erős ügetésben vezette végig őket a város utcáin, messze előttük járt, közben észlelte az ifjú tiszt dilemmáját, akinek előtte kellett volna haladnia azt kiáltozva, hogy „Utat a királynak!”, ám most lemaradt, és nem mert elébe vágni.

Közel dél volt már. Enyhely utcáit és tereit forróság ölelte, fény és többnyire elhagyatottság borította. A patacsattogás hallatán az emberek kisiettek a kicsi, sötét boltok ajtajához, felismerték és üdvözölték a királyt. Az ablakaikban ülő, magukat legyező, és egész nap pletykálkodó nők lenéztek és integettek, és egyikük virágot dobott neki. Lovának patkói hangosan klappogtak egy széles, napsütötte tér kövezetén, amely üresen tátongott, kivéve azt a kunkori farkú kutyát, amely három lábon ügetett el a terület túlfelén, mit sem foglalkozva a fejedelemmel. A térről kiérve a király egy szűkös átjárót vett célba, amely átvezetett a Csipkés melletti útra, majd keskeny ösvényként a Folyami házig követte azt a fűzfák árnyékában, a régi városfal mellett.

A lovaglás irama azonban megváltozott. A hőség, a csend és a város szépsége, a falak és az ablaktáblák mögötti sokféle élet tudata, a virágot dobó nő mosolya, a kicsinyes elégedettség, amelyet az őrök és a „díszpintyek” hátrahagyása okozott, végül pedig a folyó hűs illata és a békés-kényelmes éjjelekről jól ismert épület árnya, mind egy kicsivel távolabb űzték haragját. Úgy érezte, elidegenedett önmagától, nem volt már dühös, inkább kiüresedett.

Kíséretének első lovasai akkor léptettek be az udvarra, amikor épp leugrott lováról, mely boldogan állt meg végre az árnyékban. Lebannen bement az épületbe, úgy csapódva a szendergő lakájok közé, ahogyan kő töri össze a tükörsima vízfelszínt, az ijedelem és a fejetlenség gyorsan szélesedő köreit keltve. Így szólt hozzájuk: — Mondjátok meg a hercegnőnek, hogy itt vagyok!

Opál, a régi Ilien-birtok úrhölgye, a hercegnő jelenleg rangidős udvarhölgye azonnal megjelent, bájosan üdvözölte, frissítővel kínálta, és tökéletesen úgy viselkedett, mintha a király látogatása nem lett volna meglepetésszerű. Ez a nyájasság félig engesztelően hatott, félig idegesítette a királyt. Végtelen álszenteskedés! De mit tehetett volna Opál úrhölgy? Tátogjon, mint egy partra vetett hal (ahogyan egy igen fiatal udvarhölgy az előtérben), csak mert a király végül teljesen váratlanul mégis látogatást tett a hercegnőnél?

— Sajnálom, de Tenar asszony nincs itt jelenleg — mondta. — Az ő segítségével sokkalta könnyebb elbeszélgetni a hercegnővel. De persze, maga a hercegnő is jelentős lépéseket tett már a nyelvtanulásban.

Lebannen teljesen megfeledkezett a nyelvi problémákról. Elfogadta a hűvös italt, melyet felajánlottak neki, és nem mondott semmit. Opál csevegni próbált a többi udvarhölgy segítségével, de a király most nem volt megfelelő társaság ehhez. Lebannen ráébredt, talán elvárják tőle, hogy a hercegnővel udvarhölgyei társaságában beszéljen, mert így helyénvaló. Bármit is szándékozott mondani a lánynak, kezdett lehetetlenné válni, hogy beszéljen. Már épp azon volt, hogy feláll és valamiképpen kimenti magát, amikor egy nő — fejét és vállait vörös fátyol fedte — jelent meg az ajtóban, térdre huppant és megszólalt: — Kérem? Király? Hercegnő? Kérem?

— A hercegnő fogadja önt, nagyuram — tolmácsolt Opál úrhölgy. Intett egy lakájnak, aki felkísérte a királyt a lépcsőn, végig egy termen, át egy előszobán, keresztül egy nagy, elsötétített szobán, amely mintha zsúfolásig tele lett volna vörös fátyolt viselő nőkkel, végül ki egy balkonra a folyó fölé. Ott állt az alak, amely napok óta kísértette: egy vörös és aranyszínű, mozdulatlan henger.

A víz felől fúvó szellőben a fátylak remegtek és csillámlottak, így az alak most nem tűnt szilárdnak, inkább nőies kecsességgel mozdult, fűzfalombhoz hasonlatosan reszketett. Mintha össze is ment volna valamelyest, alacsonyabbnak tűnt, bár lehetett ez puszta érzékcsalódás is. A lány előzékenyen, de szótlan üdvözölte. Lebannen hasonlóképpen meghajolt. Mindketten felegyenesedtek és csendben álltak.

— Hercegnő! — kezdte Lebannen, valahogy valótlannak érezve saját hangját. — Azért jöttem, hogy megkérjelek: jöjj vélünk Kútfő szigetére!

A nő nem szólt. Lebannen látta a finom, vörös fátylakat ovális alakban szétválni, ahogy kezével a hercegnő belülről széthúzta azokat. Hosszú ujjú, aranycsillogású kezek tartották a könnyű anyagot, hogy felfedjék az arcot a vörös árnyékban. Lebannen nem látta tisztán a lány vonásait. A hercegnő közel olyan magas volt, mint ő, és tekintete egyenesen az ő tekintetébe kulcsolódott.

— A barátom, Tenar — szólalt meg —, mondja: ha jönni látni király, szem-szemben. Én mondtam: igen.

Félig értette csupán, így Lebannen inkább újfent meghajolt. — Megtisztelsz, úrnő!

— Igen — mondta a lány —, megtisztelsz.

A férfi habozott. Teljesen idegen terepen járt. A lány területén.

Amaz csak állt ott, egyenesen és nyugodtan, fátylainak arany széle reszketett, tekintete kivillant az árnyékból.

— Tenar és Tehanu és Orm Irián úgy vélik, helyénvaló lenne, ha a kargád földek hercegnője elutazna Kútfő-szigetre. Így hát megkérlek, jer velünk!

— Jer velünk.

— Kútfő-szigetre.

— Hajóval — mondta a lány és hirtelen apró, nyögő-panaszos hangot hallatott. Azután így válaszolt: — Igen. Jerni fogok.

A férfi nem tudta, mit mondhatna még. Csak annyit szólt: — Köszönöm, úrnő!

A lány bólintott, egyenlőként az egyenlőnek.

A férfi meghajolt. Úgy hagyta ott a hercegnőt, ahogyan annak idején gyermekként megtanult távozni atyja színe elől, az angládi udvar formális eseményei alkalmával: nem fordítva hátat, hátralépve ehelyett.

A lány ott állt szemben vele, még mindig szétválasztva tartotta fátylait, míg Lebannen elérte az ajtót. Azután leeresztette kezét, a fátylak összezárultak, s a férfi hallotta, ahogy mélyet sóhajt, mintha valamely elviselhetetlenül nagy akaraterőt kívánó cselekedetet fejezett volna be éppen.

Bátor, Tenar így mondta. Lebannen nem értette igazán, de valahogy tudta, hogy maga a bátorság állt előtte. Minden haragja, mi korábban megtöltötte szívét és rohanvást vezérelte ide, most eltűnt, megsemmisült. Nem szippantotta be és nyelte el az uralkodás nyűgje, inkább felrángatta valamiféle sziklaszirtre, a magasba, az igazság friss levegőjére.

Kiment a mormoló, parfümös, lefátyolozott, előle a falak melletti árnyékokba behúzódó nők szobáján keresztül. Le a lépcsőkön. Csevegett valamennyit Opállal és társaival, s volt egy kedves szava a még mindig tátogó, ifjú udvarhölgyhöz, aki legfeljebb tizenkét esztendős lehetett. Udvariasan szólt a kíséretébe tartozó emberekhez is, akik lent várták az udvaron. Csendesen felült magas, szürke lovára. Csendben léptetett, elgondolkodva, vissza Maharion palotájába.

Éger fatalista beletörődéssel fogadta, hogy visszahajózik Kútfőre. Ébrenléte oly különössé vált már számára, álomszerűbbé az álmainál, hogy kevés ereje maradt az ellenkezéshez és a kérdezéshez. Ha az a sorsa, hogy a hátralévő életében szigetről-szigetre utazzon, ám legyen; tudta, számára már nem létezik olyasmi, mint hazatérés. Legalább a hölgyek, Tenar és Tehanu társaságában lehet, akik mindig könnyítettek szívén. És a mágus Ónix társaságában, aki szintúgy kedvesen viszonyult hozzá.

Égert szerénység, Ónixot mélyről fakadó tartózkodás jellemezte, s ott volt köztük az, hogy mindenben különböztek: tudásukban és rangjukban, amit át kellett hidalniuk. De Ónix több alkalommal is odalépett hozzá, egyszerűen csak azért, hogy a művészet egy másik emberével társaloghasson, tiszteletet mutatva Éger véleménye iránt, de zavarban szerénységétől. Éger nem tudta megtagadni tőle bizalmát és így, amikor közelgett az indulás ideje, megemlítette Ónixnak a dolgot, amely leginkább nyugtalanította.

— Ez csak egy kismacska — kezdte szégyenlős zavarral —, és nem érzem jónak, hogy magammal viszem. Olyan sokáig tartom bezárva. Ez nem természetes egy ilyen fiatal állatnak. És úgy vélem, ami belőle lehet…

Ónix nem érdeklődött, hogy mire akar kilyukadni. Csak annyit kérdezett: — Még mindig segít távol maradni a kőfaltól?

— Nos, gyakorta segít.

Ónix elgondolkodott. — Szükséged van valamiféle védelemre, amíg Kútfőre érünk. Azt hittem… Beszéltél már Szeppel varázslóval?

— A pálnival? — kérdezett vissza Éger, érezhető nyugtalansággal a hangjában.

Páln, a legnagyobb sziget Enyhelytől nyugatra, rejtélyes vidékként szerzett kétes hírnevet. A pálni emberek különös tájszólásban beszélik az archikot, számos saját szót használnak. Az ősi időkben uraik elutasították, hogy hűbéresküt tegyenek Anglád és Enyhely királyainak. Varázslóik nem mentek Kútfőre tanulni. A pálni tudást — amely a föld Ősi Erőit szólítja — széles körben veszélyesnek, ha nem egyenesen gonosznak tartották. Egyszer régen Páln Szürke Mágusa romba döntötte az egész szigetét azáltal, hogy holtak lelkét idézte meg, kiktől tanácsot kért magának és urainak. E történet része volt minden mágus tanításának: „Az élő soha ne tanácskozzon holtakkal!” Többször is esett már varázspárbaj kútfői és pálni mágus között; egy két évszázaddal ezelőtt járvány szabadult el egy ilyen párbaj során, és megfelezte Páln és Szemel népességét. És alig tizenöt esztendeje, hogy a varázsló Kob a pálni tudást használta élet és halál határának áttöréséhez, minekutána Karvaly főmágus minden hatalmát elhasználta a gonosz legyőzése érdekében és ahhoz, hogy beforrassza a világot ért sérülést.

Éger, mint mindenki az udvarban és a királyi tanácsban, udvariasan kerülte a pálni varázslót.

— Megkértem a királyt, hogy vigyük magunkkal Kútfőre — mondta Ónix.

Éger csak pislogni tudott.

— Többet tud az ilyesfajta dolgokról, mint mi — állította Ónix. — Idézőtudásunk java része a pálni tudásból származik. Torion az egyik mestere volt ennek… Kútfő mostani idézőmestere, nyuzóri Parázs viszont nem kívánja használni mestersége azon részeit, amelyek a pálni tudásból származnak. Rosszul kezelve ezek csak kárt okoznak. Csak a tudatlanságunk vezethet azonban oda, hogy rosszul használjuk az ilyesmit. A legősibb időkre vezethető vissza; olyan tudás is lehet benne, amelyet mi már elveszítettünk. Szeppel bölcs ember és bölcs mágus. Úgy hiszem, neki velünk kell jönnie. És úgy vélem, rajtad is segíthet, ha megbízol benne.

— Ha te megbízol benne — válaszolta Éger —, akkor én is.

Amikor Éger kimondta e szavakat jellegzetes, csalfa taóni hangsúllyal, Ónix szeretett volna gúnyosan elmosolyodni. — Az ítélőképességed van olyan jó, mint az enyém, Éger, ebben az ügyben — jelentette ki. — Vagy talán még jobb is. Remélem, használod. Elkísérlek hozzá.

Így hát együtt mentek ki a városba. Szeppel szállása a város egy régebbi részében állt, a kikötő mellett, a Hajóács utcában. Az idők során pálni közösség kis kolóniája gyűlt ott össze és dolgozott a királynak, minthogy e nép kiválóan értett a hajóépítéshez. Ősi házak voltak ezek, zsúfoltak, annyi híddal tető és tető között, hogy azok egy második, légiesebb úthálózatot képeztek az enyhelyi Nagy Kapu kövezett utcái felett.

Szeppel szobája, három lépcsősorral fentebb, sötét és fülledt volt a késő nyári hőségben. A varázsló felvezette vendégeit még egy lépcsőn a tetőre. Azt minden oldalon egy-egy híd kötötte össze a többi tetővel, így olyan volt, mint egy kereszteződés valamely főútvonalon. Az alacsony mellvédek mellett ponyvákat feszítettek ki, és az öböl felől fúvó szellő hűtötte valamelyest az árnyékos helyeket. Csíkos vászonszőnyegekre ültek le abban a sarokban, amely Szeppel része volt a tetőből, és a varázsló hűs, enyhén kesernyés teával kínálta őket.

Szeppel alacsony, ötvenes férfi volt kerek tagokkal, kis kezekkel és lábakkal, kicsit göndör és rendezetlen hajjal, s ami ritka volt a szigetvilágiak között, szakállal, rövidre vágva sötét állán és arcélén. Modora kedves volt. A szavakat kissé elharapva, de éneklő hangsúllyal, halkan beszélt.

Elbeszélgetett Ónixszal, és Éger hallgatta őket egy jó ideig. Amikor olyan emberekről és dolgokról beszélgettek, amelyekről ő mit sem tudott, elméje elkalandozott. Végignézett a tetőkön és a napsütéstől védő ponyvákon, a tetőkerteken és az íves, faragott hidakon. Északon egészen az Onn-hegyig, a nagy és sápadtszürke kupoláig látott a nyári melegben vibrálón bizonytalan dombok felett. Újra magához tért, amikor a pálni varázsló így szólt: — Lehetséges, hogy még a főmágus sem tudta teljesen meggyógyítani a világ sebét.

A világ sebét, gondolta Éger: igen. Nagyobb figyelemmel nézett Szeppelre, és Szeppel rápillantott. Egészen erőtlen külseje ellenére tekintete metszően éles volt.

— Talán nem csupán a mi öröklét utáni vágyakozásunk tartja nyitva a sebet — folytatta Szeppel. — Talán a holtak is vágynak a halál után.

A szavak visszhangot vertek Éger elméjében, s úgy érezte, felismerte őket anélkül, hogy megértette volna különös jelentésüket. Szeppel ismét úgy nézett rá, mintha választ várna.

Éger nem szólt, és Ónix is hallgatott. Végül ismét Szeppel szólalt meg: — Amikor ott állsz a határon, Éger mester, mit kérnek tőled?

— Ki akarnak szabadulni — felelte Éger suttogva.

— Kiszabadulni — mormolta Ónix.

Újra csend telepedett rájuk. Két lány és egy fiatal fiú futott végig a tetőn, a fiú nevetve kiáltozott a lányok után: — A következőnél le! — A végtelen kergetőzések egyikét játszották, melyeket a gyerekek találtak ki maguknak a város útvesztőszerű utcáit, sikátorait, lépcsőit és hídjait használva.

— Talán rossz alku volt ez már kezdettől fogva — mondta Szeppel, és amikor Ónix kérdőn nézett rá, csak annyit tett hozzá: — Verw nadan.

Éger tudta, hogy ezek az Ősi Beszéd szavai, de nem ismerte jelentésüket.

Ónixra nézett, aki igencsak komor arcot vágott. Csak ennyit mondott: — Nos, remélem, megismerjük mindezen dolgok igazságát, és remélem, minél előbb.

— A hegyen, hol az igazság rejlik — mondta Szeppel.

— Örülök, hogy ott leszel velünk. Addig is, itt van Éger, akit éjszakáról-éjszakára odaidéznek a határra, és könnyebbséget keres. Azt mondtam neki, te talán tudsz valamiféle módot arra, hogy segítsünk neki.

— Te pedig kész vagy elfogadni a pálni varázslat érintését? — kérdezte Szeppel Égertől. Hangjában halovány irónia csendült. Tekintete acélosan fénylett, mint egy nemes penge.

Éger ajkai kiszáradtak. — Az én szigetemen — kezdte —, úgy mondjuk, mester, hogy a fuldokló nem kérdi a kötél árát. Ha csak egyetlen éjjelre is távol tudsz tartani attól a helytől, akkor fogadd szívből jövő köszönetemet, érjen bármily keveset egy ekkora ajándékkal szemben.

Ónix vidám, rosszallástól mentes mosollyal nézett rá.

Szeppel egyáltalán nem mosolygott. — A köszönet ritka az én mesterségemben — mondta. — Felajánlhatok egy egyezséget az Erőknek. Úgy hiszem, segíthetek rajtad, Éger mester. De hozzá kell tennem, hogy ez egy nagyon drága kötél lenne.

Éger bólintott.

— Álmodban kerülsz a határra, nem saját akaratodból, ugye?

— Így hiszem.

— Bölcsen szólsz — Szeppel éles tekintete jóváhagyón csillant. — Ki ismerhetné a saját akaratát tisztán? De ha álmodban mégy oda, akkor távol tarthatlak attól az álomtól — egy ideig biztosan. És nem ingyen, ahogyan mondtam.

Éger kérdőn nézett.

— A hatalmadba kerül.

Éger először nem értette. Azután megszólalt: — Az ajándékra gondolsz, a művészetre?

Szeppel bólintott.

— Csak egy foltozó vagyok — szólt Éger kis idő elteltével. — Nem kell nagy hatalmat feladnom.

Ónix mintha ellenkezni akart volna, de Éger arcára nézve végül mégsem szólalt meg.

— A megélhetésed — állította Szeppel.

— Ez volt az életem valaha. Most már nem számít.

— Talán az ajándékod visszatér, amikor megtörténik mindaz, aminek meg kell történnie. De ezt nem ígérhetem meg. Megpróbálom visszaadni, amit tudok, abból, mit el kell vennem. De most még mind sötétben járunk egy ismeretlen vidéken. Amikor eljön a napja, talán megtudjuk majd, hogy hol járunk. Vagy talán mégsem. Nos, ha megfosztalak álmaidtól ezen az áron, vajon lesz benne köszönet?

— Lesz — válaszolta Éger. — Mit érnek művészetem apró örömei ama gonoszsággal szemben, mit tudatlanságom okozhat? Ha megfosztasz a félelemtől, amelyben most élek, a félelemtől, hogy gonoszságot tehetek, akkor életem végéig hálás leszek neked.

Szeppel mély lélegzetet vett. — Azt hallottam, hogy Taón hárfái igaz hangon szólnak. — Ónixra nézett. — Kútfőnek nincs kifogása? — kérdezte, hangjának alig észrevehetően ironikus éle visszatért egy pillanatra.

Ónix megrázta a fejét, de közben igen komoran nézett.

— Akkor elmegyünk a barlanghoz Aurunnál. Még ma, ha megfelel.

— Miért éppen oda? — kérdezte Ónix.

— Mert nem én, hanem maga a föld fog segíteni Égeren. Aurun felszentelt hely, telve hatalommal. Bár Enyhely népe már elfeledkezett erről, és mostanság csak bemocskolja.

Ónixnak sikerült négyszemközt szót váltania Égerrel, mielőtt követték volna a lépcsők felé induló Szeppelt. — Nem kell átmenned ezen, Éger! — mondta neki. — Azt hiszem, megbíztam Szeppelben, de most már nem tudom biztosan.

— Én megbízom benne — válaszolta Éger. Megértette Ónix kétségeit, de valóban úgy gondolta, ahogyan mondta: bármit megtenne, csak megszabaduljon attól a félelmétől, hogy iszonyatot kelthet maga körül. Minden alkalommal, amikor álmában ott állt a kőfal mellett, úgy érezte, hogy rajta keresztül valami megpróbál kilépni a világba, és már meg is tette volna, ha ő hallgat a holtak szólítására. És minden alkalommal, amikor meghallotta őket, egyre gyengébben tudott ellenállni hívásuknak.

A három férfi hosszú utat járt be a város utcáin, a késő délutáni melegben. Délen léptek ki a városból, amerről a töredezett gerincű dombok egészen az öbölig lefutottak. Szegényes vidéke volt ez a gazdag szigetnek; ingoványos alföld a dombok között, kevés művelhető földdel a sziklás hátakon. Az ezen a részen már igen öreg városfal azokból a hatalmas kövekből épült, habarcs nélkül illesztve, amelyeket a dombhátakból faragtak ki, és itt nem állt külváros, csak elszórtan néhány tanya.

Végigmentek egy poros földúton, amely cikcakkban vezetett fel az első dombtetőre, aztán keletnek fordulva és a gerincet követve, a nagyobb dombok felé tartott. Oda fel, ahonnan belátták az egész várost, ahogy aranyló ködben feküdt északon. Balra az út kiszélesedett, és gyalogösvények útvesztőjévé változott. Egyenesen előre haladtak egy a földön tátongó nagy hasadékhoz, feketén ásító lyukhoz húsz vagy annál is több láb szélességgel, pont keresztben az úton.

Olyan volt, mintha a sziklagerinc hasadt volna szét a föld valamely rándulásától, mintha nem gyógyuló sérülés nyílt volna ott. A barlang száján átbukó nyugati napfény egy darabon megvilágította a függőleges felszíneket, de azok alatt már mindent sötétség borított.

A gerinc alatti völgyben, délebbre, tímárműhely állt. A cserzők felhordták ide a szennyvizet és beleöntötték a hasadékba, nem törődvén többé vele, így körötte minden tele volt szeméttel, avas bőrdarabkákkal, ürülék- és rothadásszaggal. A barlang mélyéről másféle szag áradt, ahogy odaértek meredek szájához: hűs, szúrós földszag, amitől Éger hátrahőkölt.

— Elszomorít mindez! Mennyire elszomorít! — kiáltott fel bánatában a pálni varázsló, mikor meglátta a hulladékot és lent a völgyben a műhely kéményét. Közben arca különös kifejezést öltött, ám kis idő elteltével újra a megszokott kedves hangján szólt Égerhez: — Ez az Aurun néven ismert barlang vagy hasadék, amely már a legősibb pálni térképeken is szerepel, és sok helyütt Paor Ajakának nevezik. Valaha szólt az emberekhez, amikor először idejöttek nyugatról. Régen volt ez már. Itt megszabadulhatsz terhedtől, ha valóban ezt szeretnéd.

— Mit kell tennem? — kérdezte Éger.

Szeppel a nagy vágat déli széléhez vezette, ahol a repedezett sziklatarajok olyanok voltak, mint a föld tátott szája. Utasította társát, feküdjön hasra úgy, hogy le tudjon nézni a mélységbe, a lefelé és még lentebb nyújtózkodó sötétségbe. — Öleld meg a földet! — mondta. — Csak ennyit kell tenned. És akkor is, ha megmozdul, csak öleld tovább!

Éger odafeküdt, és lebámult a kőfalak közé. Érezte a sziklákat, ahogy mellkasát és csípőjét döfködik, miközben rajtuk fekszik; hallotta Szeppelt kántálni, magas hangon ejtve ki olyan szavakat, melyekről tudta, hogy a Teremtés Nyelvéhez tartoznak; vállain érezte a nap melegét, orrában érezte a tímárműhely dögszagát. Azután a barlang lehelete oly hevesen zúdult fel a mélységekből, hogy magával ragadta az ő leheletét is, és Éger elfordította a fejét. A sötétség megmozdult, felfelé lendült. A föld megremegett alatta, azután lengett és rázkódott, de ő csak ölelte tovább, és hallgatta a magas hangú éneket, beszívta a föld leheletét. A sötétség felemelkedett és elborította. Elvesztette a napot.

Amikor visszatért, a nap már alacsonyra ereszkedett, vörös golyóként tűnt elő a gomolygó párában, az öböl nyugati széle felett. Szeppel ott ült a földön, a közelben, fáradtnak és kétségbeesettnek látszott, fekete árnyéka hosszan nyúlt el a köves talajon, a sziklák árnyékai között.

— Visszatértél hát — szólalt meg Ónix.

Éger ekkor vette észre, hogy a hátán fekszik, feje Ónix térdén pihen, és gerincét egy kő nyomja, de nagyon. Felült, kábultan próbált bocsánatot kérni.

Amint Éger újfent képes volt járni, elindultak visszafelé. Volt előttük néhány leküzdendő mérföld, és tisztán látszott, hogy sem ő, sem Szeppel nem volna képes gyorsan haladni. Az éj a maga teljességében telepedett a városra, mire visszaértek a Hajóács utcába. Szeppel elköszönt a másik kettőtől, s fürkésző tekintettel nézett Égerre, ahogy ott álltak a közeli taverna ajtaján kiszűrődő fényben. — Úgy tettem, ahogy kívántad — mondta boldogtalan arccal.

— Köszönetem érte — válaszolta Éger, és kinyújtotta jobb kezét a varázsló elé, az Angládok népének szokása szerint. Egy hosszú pillanat elteltével Szeppel odaérintette tenyerét Égeréhez; a szokáshoz illő válasz.

Éger oly fáradt volt, hogy már alig bírta mozdítani a lábát. A barlangból kiáradó levegő szúrós, különös íze még mindig ott bujkált nyelvén és torkában, és ettől könnyűnek érezte magát, gondtalannak, üresnek. Amikor végre elértek a palotához, Ónix szerette volna áthívni magához, de Éger azt válaszolta, jól érzi magát, és csak pihenni szeretne.

Eljutott saját szállásáig, ahol Huzi táncoló ugrásokkal, farklengetve üdvözölte. — Ó, most nem kell mellettem maradnod — mondta neki Éger, és lehajolva megsimogatta a simulékony, szürke hátacskát. Könnyek szöktek a szemébe. Csak mert fáradt volt, nagyon fáradt. Leheveredett az ágyra, a macska felugrott mellé, és dorombolva tekeredett össze a vállánál.

Hamar elaludt, fekete, üres sötétségbe merült, melyből nem merült fel álom. Sem hang, mely nevén szólította volna, sem száraz fűvel benőtt domboldal, sem homályos kőfal, semmi.

A kihajózás előtti estén a palotakertekben sétáló Tenar szívét gond nyomasztotta és nyugtalanság töltötte meg. Nem akart elmenni Kútfőre, a Bölcsek-szigetére, a Varázslószigetre. (Átokverte-varázslók, fejében szinte hallott egy hangot, amely kargádul szólt hozzá.) Mi dolga ott? Mi hasznát veszik majd? Haza akart menni Gontra, Kóborhoz. A saját házába a saját dolgát végezni, saját szeretett embere mellett.

Elidegenítette magától Lebannent. Elvesztette. Udvarias volt, előzékeny, de sohasem fog megbocsátani neki.

Hogy rettegik a férfiak a nőket! gondolta megállva a kései rózsák között. Nem mint személyektől félnek, hanem attól, hogy a nők összebeszélnek, összedolgoznak, egymáshoz szólnak — a férfiak ekkor rögtön terveket, cselszövést, csapdát, ellenséget látnak.

Persze, igazuk is van. A nők, minthogy nők, ugyanúgy foglalkoznak az eljövendő nemzedékkel, mint a jelenlegivel: ők fűzik össze a kapcsokat, melyeket a férfiak láncoknak éreznek, és ők fonják a köteleket, melyeket a férfiak kötelékeknek tartanak. Ő és Szeserah valóban szövetkeztek ellene, és készek voltak elárulni őt, ha Lebannen nem szánja el magát végre, és továbbra is tehetetlennek mutatkozik. Ha levegőnek és tűznek bizonyul, a föld súlya nélkül, a víz türelme nélkül…

De Lebannen dolga sem nyomasztotta annyira, mint Tehanué. A földöntúli Therru, a szárnyas lélek eljött hozzá, hogy vele maradjon egy ideig, és hamarosan, tudta jól, elhagyja majd. Tűzből tűzbe tér.

És ott volt Irián, akivel Tehanu elmegy majd. Mit gondolhat, mit tudhat az a ragyogó, tüzes teremtmény egy öreg házról, melyet ki kell seperni, és egy vénemberről, akiről gondoskodni kell? Hogyan érthetné meg Irián az effajta dolgokat? Mit jelenthet az neki, egy sárkánynak, hogy egy embernek végeznie kell a kötelességét, meg kell házasodnia, gyermeket kell nemzenie, viselnie kell a föld terheit?

Magányosnak és haszontalannak érezte magát a nemes, emberfeletti sorsú lények között, így Tenar szívében újra fellángolt a honvágy. Honvágy nemcsak Gont iránt. Miért ne szövetkezhetne össze Szeserah, a hercegnő, és ő, a papnő, akik nem fognak tüzes szárnyakon elröppenni, hanem mélyről fakadón és teljes egészében a föld leányai? És ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélik! Tenar kötelességtudóan oktatta a hercegnőt az archikra, örömét lelte a lány gyors tanulásában, és csak nemrég ébredt rá, hogy az igazi öröm az, amikor kargádul beszélgetnek, s olyan szavakat hall és mond, amelyek benne rejteztek elveszett gyermekkora óta.

Ahogy az ösvényhez ért, amely átvezetett a fűzfák alatti kis tavak között, meglátta Égert. Egy kisfiúval beszélgetett csendesen, nyugodtan. Tenar sajnálta a férfit mindazon kínért és félelemért, amely marcangolta, s tisztelte a türelmet, amellyel mindezt elviselte. Kedvelte nyílt, kedves arcát és kifinomult beszédét. Mit baj lehet abból, ha odalép és üdvözli kettejüket, esetleg köznapi beszédbe bonyolódik velük? Kóbor is megbízott Égerben.

Megállt egy kicsivel arrébb, hogy ne zavarja meg a beszélgetést. Látta, hogy a férfi és a gyerek letérdelnek az ösvényre, a bokrokat szemlélik. Hirtelen Éger szürke macskája bukkant fel az egyik bokor alól. Nem foglalkozott a két alakkal, inkább kiugrott a fűre, összezárt mancsokkal lekuporodott, villogó tekintettel vadászott egy pillére.

— Kint hagyhatod egész éjjel, ha úgy akarod — mondta Éger a fiúcskának. — Itt nem tud elkószálni, és nem is eshet baja. Nagyon szeret kint lenni. De tudod, ezek a nagy kertek jelentik számára egész Enyhelyt. Vagy kihozhatod reggelente. És ha akarod, este melletted alszik majd.

— Azt szeretném — mondta a fiúcska. Bizonytalanul döntött a kérdésben.

— Akkor szüksége lesz a homokos dobozára a szobádban. És egy tál ivóvízre, hogy ne száradjon ki.

— És élelemre.

— Igen, valóban; de naponta egyszer elég megetetni. Nem is kell túl sokat adnod neki, mert kicsit falánk. Néha azt hiszem, Tritán csak azért teremtette a szigeteket, hogy Huzi megtölthesse valahol a pocakját.

— Nem fog halat a tavakból? — A macska épp az egyik ponttyal szemezett, miközben a tavacska mellett ült a fűben; a pillangó elrepült.

— Szereti nézni őket.

— Én is — mondta a fiú. Felálltak és együtt sétáltak oda a kis tóhoz.

Tenar meghatottan állt odébb. Volt valami ártatlanság a férfiban, de afféle férfias ártatlanság, és nem gyermeki. Kellene, hogy saját gyermekei legyenek. Jó apjuk lenne.

Az ő saját gyermekei jutottak eszébe és kicsiny unokái — bár az idősebbik, Ranett, lehetséges lenne? már tizenkettő körül járna? Ebben vagy a következő évben kell nevet kapnia! Ó, mennyire ideje lenne már hazatérnie. Ideje lenne ellátogatnia Völgytorokba, hogy névadónapi ajándékot vigyen a legnagyobb unokájának és játékokat a kisebbeknek, és meg kellene néznie, hogy Szikra nem metszette-e túl a körtefákat nyughatatlanságában, le kell ülnie és beszélgetnie kell egy kicsit a kedves leányával, Almával… Alma igaz neve Hojohe volt, Oromon adta neki… Oromon nevére gondolva mindig a sóvárgás és szeretet fájdalmát érezte. Maga előtt látta a tűzhelyet a Re Albi mellett álló házban. Látta, ahogy Kóbor ott ül a kandalló előtt. Látta, ahogy elfordítja sötét arcát, és valamit kérdez őtőle. És válaszolt hangosan, de az enyhelyi Megújult palota kertjeiben, mérföldek százaira attól a kandallótól: — Amint csak tudok!

Reggel, azon a fényes nyári reggelen mind lementek a kikötőbe, hogy felszálljanak a Delfin fedélzetére. Enyhely város népe szinte ünnepnapot rendezett, úgy gyülekezett az utcákon és a mólókon, elrekesztve a csatornákat kicsiny, rúddal hajtott csónakjaikkal, telepöttyözve a nagy öblöt kis vitorlásaikkal és evezős csónakjaikkal. Mind zászlót lobogtatott; és zászlók és árboczászlók lobogtak a nagyobb házak tornyain is, a lenti és a fenti hidak zászlórúdjain. A vidám tömeg egy jóval régebbi napot idézett fel Tenar emlékei közül: amikor ő és Kóbor bevitorláztak a város kikötőjébe, s hazahozták a Béke Rúnáját, Elfáran Gyűrűjét. A gyűrű akkor a karján volt és feltartotta, hogy az ezüst megcsillanjon a napfényben, és az emberek mind lássák. És megünnepelték őt és felé nyúltak, mintha mind meg akarnák ölelni. A jelenet képei mosolyt fakasztottak arcán. Még akkor is mosolygott, amikor fellépett a fedélzetre, és meghajolt Lebannen előtt.

A király a hagyományok szerinti hajósmester-formulával üdvözölte: — Tenar úrnő! Légy üdvözölve a fedélzeten! — Ő pedig válaszolt, maga sem tudva, mi ösztönözhette e szavakra: — Köszönet néked, Elfáran fia!

Lebannen csak nézett rá egy ideig, meglepte a név említése. De Tehanu már közeledett Tenar mögött, és ő megismételte a formális üdvözletet: — Tehanu úrnő! Légy üdvözölve a fedélzeten!

Tenar megindult a hajóorr felé, mert emlékezett egy sarokra ott, a horgonycsörlő mellett, ahol egy utas félrehúzódhatott a keményen dolgozó matrózok útjából, és mégis láthatta, mi történik a zsúfolt fedélzeten és a hajón kívül.

A kikötőbe vezető főutcán kisebb örvény támadt a tömegben: a magasságos hercegnő érkezett, s mindenki látni akarta. Tenar elégedetten nyugtázta, hogy Lebannen, vagy talán főudvarmestere, illően fenségessé tette a hercegnő érkezését. A tömegben lovas kíséret nyitott utat, még hátasaik is kifinomultan horkantottak és csattogtatták patáikat. Magas, vörös forgók — mint amilyet a karg harcosok viselnek sisakjaikon — integettek a zárt, aranyverettel díszített hintó tetején, melyen a hercegnőt végighozták a városon, és az azt húzó négy szürke ló fejdíszén is. A parton zenekar várta, hogy megszólaltassa harsonáját, nagydobját és tamburinját. És az emberek felfedezték, hogy van egy hercegnőjük, akit megbámulhatnak és akinek örvendezhetnek. Ennek okán hangosan örvendeztek és olyan közel nyomakodtak, amennyire a gyalogos és lovas őrök engedték őket, hogy valamiféle tisztelettel teljes üdvözletet mondjanak, el-elakadó hangon. — Éljen a karg királynő! — kiáltottak fel néhányan, mire mások válaszoltak: — Nem az még! — És megint mások: — Nézzétek, csupa vörösben, mint egy szépséges rubin, ki ő akkor? — És a válasz sem váratott magára: — Éljen sokáig a hercegnő!

Tenar látta, ahogy Szeserah — természetesen kalaptól talpig fátyolban, de magassága és tartása miatt összetéveszthetetlenül — kiszáll a hintóból és elindul a feljáró felé, méltóságteljesen, mint maga a hajó. Két rövidebb fátyollal fedett arcú kísérője közvetlenül mögötte ügetett, s őket az ilieni Opál úrhölgy követte. Tenar szíve megdobbant. Lebannen kijelentette, hogy erre az útra sem szolga, sem kísérő nem jöhet. Ez nem sétahajózás vagy kirándulás lesz, mondta szigorú tekintettel, és a fedélzetre lépők mindegyikének jó oka van, hogy útra keljen. Talán Szeserah nem értette meg? Vagy annyira ragaszkodik a bugyuta udvarhölgyeihez, hogy inkább dacol a királlyal? Ez a lehető legszerencsétlenebb kezdete lenne az utazásnak.

De a feljáró tövében az aranyszállal szegett vörös henger megállt és megfordult. Kezeket növesztett, aranyfényű kezeket csillámló aranygyűrűkkel. A hercegnő megölelte cselédeit, láthatóan elköszönve tőlük. Opál úrhölgyet is megölelte, a nép előtt helyénvaló, méltóságos, fejedelmi és nemes mozdulattal. Azután Opál visszaterelte a szolgálókat a hintóhoz, közben a hercegnő újra a feljáró felé fordult.

Szünet következett. Tenar láthatta a kifejezéstelen vörös és arany oszlopot, ahogy mély lélegzetet vesz. Kihúzta magát és még magasabb lett.

Végigment a feljárón, lassan, mert ahogy a dagály emelkedett, a palló egyre meredekebbé vált. De a lány megtartotta határozott méltóságát, amitől a parton álló tömeg elcsendesedett és lenyűgözve figyelt.

A fedélzetre érve megállt, szembefordult a királlyal.

— Kargád földek magasságos hercegnője! Légy üdvözölve a fedélzeten! — szólt Lebannen harsány hangon. Erre a tömeg így tört ki: — Éljen a hercegnő! Sokáig éljen a királynő!

Lebannen mondott valamit a hercegnőnek, amit az üdvrivalgás miatt mások nem hallhattak. A vörös henger a tömeg felé fordult és meghajolt, merev háttal, mégis kecsesen.

Tehanu a király közelében várta be a hercegnőt, és most odalépve megszólította, majd elvezette a kabinok felé. Végül a nehéz, vörös és arany fátylak eltűntek a hajófarban. A tömeg vadabbul kiáltozott és örvendezett, mint valaha. — Jer vissza, hercegnő! Hol a mi úrnőnk? Hol a mi királynőnk?

Tenar átnézett a fedélzet felett a királyra. Balsejtelmei és nyomasztó gondjai ellenére is nevetés tört fel szívéből. Azt gondolta; Szegény fiú, most mihez kezdesz? Azonnal beleszerettek, amint először lehetőségük volt látni őt, még ha nem is láthatták igazán… Ó, Lebannen, mind összeszövetkeztünk ellened!

A Delfin nem volt igazán nagy hajó, csak éppen alkalmas arra, hogy egy királyt a neki járó kényelemben és méltósággal szállítson. De elsősorban arra készült, hogy vitorlái segítségével együtt szárnyaljon a széllel, olyan gyorsan vigye utasait, amilyen gyorsan csak lehetséges. A szállások megfelelőek voltak a tiszteknek, a legénységnek, a királynak és néhány kísérőjének, ezen az úton azonban a szálláshelyek zsúfolásig megteltek. A matrózok, őszintén szólva, nem szenvedtek a megszokottnál nagyobb kényelmetlenségtől: lent aludtak a hajófenék elülső részében, egy három láb magas ólban; de a tiszteknek meg kellett osztozniuk egy nyomorult kis fülkén az előfedélzet alatt. Az utasok közül mind a négy nő abba a kabinba került, ahol eredetileg a királyt szállásolták el, amely a tatfedélzet keskeny felépítményét képezte. Míg az alatta lévő kabinba — amelyet általában a kapitány és egy vagy két tiszt birtokolt közösen — most Lebannen, a két mágus, Éger, és végül Taszla került. Az első és legsürgetőbb problémának a hercegnő tengeribetegsége bizonyult.

Könnyed világszéllel vitorláztak ki a Nagy-öbölből, nyugodt vízen, és a hajó úgy siklott, mint hattyú a tavon. Szeserah mégis rettegve bújt el szobájában, s kétségbeesetten kiáltott fel minden alkalommal, amikor a széles hátsó ablakban fátylain keresztül meglátta a csendes víztömeg napos, békés látképét, rajta a hajó fehér nyomdokát. — Bucskázni fog le és fel! — nyögött kargul.

— De most nem bucskázik le és fel — szólt rá Tenar. — Használd a fejedet, hercegnő!

— Ezt a gyomrom mondja, nem a fejem — nyafogott a lány.

— Ilyen időben senki sem lehet tengeribeteg. Csak félsz a betegségtől.

— Anyám! — szólt közbe Tehanu, inkább a hangsúlyt értve és nem a szavakat. — Ne bántsd! Elég nyomorúságos dolog betegnek lenni.

— Nem beteg — válaszolt Tenar. Teljességgel meg volt győződve igazáról. — Nem vagy beteg, Szeserah! Csak félsz, hogy beteg leszel. Szedd már össze magad! Gyere ki a fedélzetre! A friss levegőn minden más lesz. Friss levegő kell neked és egy kis bátorság.

— Ó, barátom! — mormolta Szeserah archikul. — Csinálj nekem bátorság!

Tenar kicsit döbbenten állt. — Azt magadnak kell összeszedned, hercegnő — mondta. Azután megkönyörült rajta: — Gyerünk, csak egy percig próbáld ki, milyen a fedélzeten. Segíts meggyőzni, Tehanu! Gondolj bele, hogy fog szenvedni, ha megváltozik az időjárás!

Közrefogták a hercegnőt, talpra állították és ráadták a vörös fátyolhengert, amely nélkül természetesen nem jelenhetett meg férfitekintetek előtt. Rábeszéléssel és hízelgéssel próbálták kivonszolni a kabinból a mellette lévő fedélzetrészre az árnyékba, ahol egymás mellé ülhettek egy csontfehér, hibátlan fedélzetdíszen, és kiláttak a kék és csillámló tengerre.

Szeserah széthúzta fátylait — eléggé ahhoz, hogy kilásson mögülük egyenesen előre —, de többnyire csak a saját szoknyáját nézte. Esetenként egy-egy rövid, ijedt pillantást vetett a vízre, ami után mindig behunyta szemét, és újra csak lefelé nézett a szoknyájára.

Tenar és Tehanu beszélgetett egy kicsit, elhaladó hajókra, madarakra és szigetekre mutattak közben. — Kellemes itt. Már el is felejtettem, mennyire szeretek hajózni! — szólt egyszer Tenar.

— Én is szeretek, ha nem gondolok a vízre — válaszolta Tehanu. — Olyan, mint a repülés.

— Ó, ti sárkányok! — sóhajtott fel Tenar.

Könnyedén mondta, de nem könnyelműen. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit mondott fogadott leányának. Tehanu elfordította fejét, hogy ránézhessen látó szemével. Tenar szíve valamivel súlyosabban vert. — Levegő és tűz — magyarázta iménti szavait.

Tehanu nem válaszolt. De keze, a kecses barna keze, nem a karommá görbült kinyúlt, és megfogta Tenar karját, szorosan.

— Nem tudom, mi vagyok, anyám — suttogta, hangja amúgy is ritkán volt több suttogásnál.

— Én tudom — válaszolta Tenar. És szíve még súlyosabban és keményebben vert, mint azelőtt.

— Nem vagyok olyan, mint Irián — folytatta Tehanu. Próbálta felvidítani anyját, bátorítani őt, de hangjában sóvárgás csendült, féltékeny epekedés, mélységes vágyakozás.

— Várj még! Várj és megleled a választ — mondta anyja, nehéznek találva a beszédet. — Tudni fogod, mit tégy… mi vagy… amikor eljön az ideje.

Oly halkan beszélgettek, hogy a hercegnő nem érthette meg szavaikat. Kicsit meg is feledkeztek róla. De elkapta Irián nevét, hosszú ujjaival széthúzta fátylait és feléjük fordult, tekintete fényesen ragyogott a meleg, vörös árnyékban. Megkérdezte: — Irián, ő van?

— Valahol előrébb, ott, arra — intett Tenar a hajó eleje felé.

— Ő csinál magának bátorság. Ugye?

Egy hosszú pillanat elteltével Tenar így válaszolt: — Azt hiszem, neki nem kell csinálnia. Ő nem fél.

— Ó — sóhajtott a hercegnő.

Fénylő tekintete kivillant az árnyékból, és végigmérte a hajót hosszában, egészen az orrig, ahol Irián állt, Lebannen mellett. A király előremutatott, intett, élénken magyarázott valamit. Azután felnevetett, és Irián — mellette állva, olyan magas, mint Lebannen — szintén nevetett.

— Csupaszarcú — mormolta Szeserah kargul. Azután archikul, megfontoltan, alig hallhatóan hozzátette: — Nem fél.

Hagyta összezárulni fátylait és közömbösen, mozdulatlanul ült tovább.

Enyhely hosszú partjai kéken húzódtak mögöttük. Az Onn-hegy haloványan magasodott északon. Omer-sziget fekete bazaltoszlopai a hajótól jobbra tornyosultak, ahogy áthaladtak az Ébenyhely-szoroson, és a Legbenső-tenger felé vették az irányt. A nap fényesen ragyogott, a szél friss volt, újabb szép nap kezdődött. Minden nő ott ült a vitorlavászon alatt, melyet a matrózok feszítettek ki napvédőnek a tatkabin mellé. A nők szerencsét hoztak a hajónak, és a tengerészek mindent megtettek, hogy minél több ötletes megoldással fokozzák kényelmüket és az út kellemességét. Minthogy a varázstudók is szerencsét vagy balszerencsét egyformán hozhatnak egy hajónak, így a legénység velük is jól bánt: az ő napellenzőjüket fent a tatfedélzeten feszítették ki, ahonnan jó messzire láttak. A nők bársonypárnákon ültek (a király vagy főudvarmestere előrelátásának köszönhetően); a varázslók összehajtogatott vitorlavászont kaptak, ami ugyanúgy megtette.

Éger azon kapta magát, hogy úgy kezelik és úgy tartják számon, mint a mágusok egyikét. Semmit sem tudott tenni ez ügyben, de zavarta a dolog, mert Ónix és Szeppel esetleg azt gondolhatja, hogy velük egyenlőnek akarja kikiáltani magát. Emellett azért is nyugtalankodott, mert ő már falusi varázsló sem volt. Elveszítette ajándékát. Nem volt semmi hatalma. Olyan biztosan tudta ezt, ahogy azt tudta volna, hogy elveszítette a látását, vagy lebénult a keze. Már nem lett volna képes megfoltozni egy törött kancsót, legfeljebb ragasztóval; és akkor is rosszul, mert még sohasem csinálta.

És mesterségén túl valami mást is elveszített, valami nagyobbat annál. A veszteség érzése — ahogy felesége halála is — ürességet hagyott maga után, amelyben nincs öröm, nincs újdonság, ha volt valaha is. Semmi sem történhetett, semmi sem változhatott meg.

Nem is tudott ajándékának e nagyobb jelentőségéről, amíg nem veszítette el, latolgatta, természetét kutatva. Olyasvalami volt, mint ismerni az utat, amerre menni kell, gondolta, mint ismerni a hazavezető irányt. Nem olyan dolog, amit be lehet azonosítani vagy amiről sokat lehet mondani, inkább egyfajta kapcsolat, amelytől minden más dolog függ. Enélkül elhagyatottá vált. Hasznavehetetlen volt.

De legalább bajt nem csinál többé. Az álmai mulandók, jelentés nélküliek. Már nem viszik el arra a kietlen vidékre, a száraz fűvel borított domboldalra, a falhoz. Nem szólítják hangok a sötétségből.

Gyakran gondolt Karvalyra, azt kívánva, bár újra beszélhetne vele. A főmágussal, aki odaadta minden hatalmát, aki legnagyobb volt a nagyok között, és aki most szegényen és megvetetten élte életét, ámbár a király szerette volna kifejezni tiszteletét iránta. Így Karvaly szegénysége a maga választása volt. Talán, gondolta Éger, a gazdagság és a megbecsülés szégyenérzetet keltene abban az emberben, aki elveszítette a hatalmát, mint ő.

Ónix őszintén sajnálkozott, hogy effajta alkuba vagy cserébe vezette Égert. Mindig nagyon udvarias volt vele szemben, de most kifejezetten tisztelettel és bűntudattal fordult felé. Eközben a pálni mágussal szemben mutatott modora kevésbé volt tartózkodó, mint korábban. Maga Éger nem neheztelt Szeppelre, és nem volt bizalmatlan vele. Az Ősi Erők azok az Ősi Erők, és kész. Kockázatos használni őket. Szeppel elmondta, mit kell fizetnie, és ő megfizette azt. Nem értette egészen, hogy mennyit is kellett fizetnie, de ez nem Szeppel hibája volt. Inkább a sajátja, mert sohasem értékelte annyira ajándékát, amennyit az valójában ért.

Így hát ott ült a két mágussal, s úgy gondolt magára, mint hamis érmére az aranypénzek között. De teljes figyelmével feléjük fordult, minthogy megbíztak benne és felszabadultan beszélgettek, s beszédük olyan tanítás volt, amilyet varázslóként sohasem remélt.

A vászon napvédő fényes-fakó árnyékában ülve egy alkuról beszélgettek, egy nagyobb alkuról, mint amilyet ő kötött az álmai eltüntetéséért. Ónix többször is kimondta az Ősi Nyelv ama szavait, melyeket Szeppel említett a háztetőn: Verw nadan. Ahogyan beszéltek, lassan Éger kezdte megérteni, hogy e szavak jelentése valamiféle döntést fejez ki, különválást, két dolog egybefonódását. Valaha nagyon régen, Anglád királyai előtt, az archik írás születése előtt, talán még az archik nyelv születése előtt, amikor még csak a Teremtés Nyelve létezett, úgy tűnik, az emberek valamiféle döntést hoztak, feladtak egyfajta nagyszerű hatalmat vagy képességet egy másikért.

A mágusok erről való beszédét nehéz volt követni, nem is azért, mert bármit eltitkoltak volna előle, hanem mert maguk is olyan dolgok után kapkodtak, amelyek elvesztek már a ködös múltban, az emlékezet előtti időkben. Az Ősi Beszéd szavai szükségszerűen jöttek ajkukra, és Ónix néha csak ezen a nyelven szólalt meg, ám Szeppel mindig archikul válaszolt. A pálni takarékoskodott a Teremtés szavaival. Egyszer feltartotta kezét, hogy megállítsa Ónix szóáradatát, s a kútfői mágus meglepett és kérdő tekintetére csak ennyit mondott: — A varázsszavak cselekednek.

Éger tanítója, Szula is varázsszavaknak nevezte az Öreg Nyelv szavait. — Mindegyikük a hatalom egy cselekedete — tanította. — Az igaz szavak szülik az igazságot. — Szula fukar volt az általa ismert varázsszavakkal, csak akkor mondta ki őket, ha szükséges volt. Ha bármikor is leírt egy rúnát — akár egy köznapibbat, az archik írásához valót —, akkor szinte azonnal eltörölte, amint befejezte. A varázslók többsége hasonlóan óvatos volt, vagy mert tudásukat kívánták megtartani maguknak, vagy mert tisztelték a Teremtés Nyelvének hatalmát. Maga Szeppel is — bár mágus volt, jóval mélyebb ismeretével és megértésével a szavaknak — inkább megmaradt a köznapi nyelvezetnél, amely lehetővé tette ugyan a hazugságot és a tévedést, ugyanakkor engedélyezte a bizonytalanságot és a visszavonást is.

Talán ez is része lehetett a nagy választásnak, amely felől az emberek döntöttek az ősi időkben: hogy feladták az Öreg Beszéd belülről fakadó ismeretét, amelyet valaha megosztottak a sárkányokkal. Ezt tették volna? Kérdezte magában Éger. Annak érdekében, hogy legyen egy saját nyelvük, egy nyelv, ami illik az emberfajhoz, amelyen hazudhatnak, csalhatnak, rászedhetnek, elárulhatnak és olyan csodákat fedezhetnek fel, amelyek azelőtt nem léteztek, és soha nem is kellett volna létezniük?

A sárkányok nem ismernek más nyelvet, csak az Öreg Beszédet. És az emberek mégis úgy tartják, hogy a sárkányok hazudnak. Igaz lehet? Kérdezte magában. Ha a varázsszavak mind igazak, akkor hogyan tudna a használatukkal egy sárkány hazudni?

Szeppel és Ónix elérkezett beszélgetésük egyik hosszú, kényelmes, gondolatokkal telt szünetéhez. Látva, hogy Ónix valójában már elbóbiskolt, Éger halkan megkérdezte a pálni mágust: — Igaz, hogy a sárkányok képesek hamisan beszélni az igaz szavakkal?

A pálni férfi elmosolyodott. — Ez — ahogy mi mondjuk — éppen az a kérdés, amelyet Até tett fel Ormnak egyezer esztendővel ezelőtt, Ontuego romjai közt. „Hazudhat egy sárkány?” Ezt kérdezte a mágus. És Orm úgy válaszolt, „nem”, azután rálehelt, és hamuvá égette őt… De vajon hihetünk e történetnek, ha csupán Orm mondhatta el?

Kifogyhatatlanok a mágusok érvei, gondolta Éger, de nem mondta ki hangosan. Ónix végül határozottan az álmok mezsgyéjére lépett; feje hátraesett, neki a válaszfalnak, és komoly, feszült vonásai kisimultak.

Újra Szeppel szólt, hangja a szokásosnál is halkabb volt. — Remélem, Éger, nem bántad meg azt, amit Aurunnál tettünk! Tudom, hogy a barátaink szerint nem figyelmeztettelek elég tisztán és érthetően.

Éger habozás nélkül válaszolt: — Elégedett vagyok.

Szeppel félrebillentette sötét fejét.

Éger azonnal hozzátette: — Tudom, hogy próbáljuk megtartani az egyensúlyt. De a Föld Erői saját elszámolást vezetnek.

— És az ő igazságukat embernek nehéz megértenie.

— Hát ez az! Próbálom látni, hogy miért volt éppen ez a mesterségem, úgy értem, amit fel kellett adnom, hogy megszabaduljak attól az álomtól. Mi köze egyiknek a másikhoz?

Szeppel nem válaszolt egy ideig, és azután is egy kérdést tett fel: — Nem a művészeted segítségével jutottál el a kőfalhoz?

— Sohasem — felelte Éger, mélyről fakadó bizonyossággal. — Ugyanúgy nem állt volna hatalmamban odamenni, ha akartam volna, mint ahogyan nem állt hatalmamban távol maradni.

— Akkor hogyan jutottál el a kiszáradt földekre?

— A feleségem hívott, s szívem odahúzott.

Hosszabb szünet. A mágus megszólalt: — Mások is vesztettek már el szeretett feleséget.

— Én is ezt mondtam Karvaly nagyúrnak. Erre ő úgy válaszolt: ez igaz, de az igaz szeretet köteléke, amely köztünk lehetett, oly erős, hogy örökkön kitart.

— Egyetlen kötelék sem feszülhet a kőfal felett.

Éger a mágusra nézett, a barna bőrű, lágy vonásokba öltöztetett, éles tekintetű arcra. — Miért? — kérdezte.

— Mert a halál eltép minden köteléket.

— Akkor miért nem halnak meg a holtak?

Szeppel csak bámult rá, megütközve.

— Bocsáss meg — mentegetőzött Éger —, hányavetiségemben rosszul fogalmaztam. Úgy értettem: a halál eltépi a testhez fűződő köteléket, és a test meghal. Visszatér a földbe. De a szellemnek el kell mennie arra a sötét helyre, és a test látszatát viselve ott kell maradnia — meddig? Mindörökké? Abban a porban és alkonyatban, fény nélkül, vagy szeretet nélkül, vagy bármiféle öröm nélkül? Nem viselhetem a gondolatot, hogy Liliom egy ilyen helyen van éppen. Miért kell ott lennie? Miért nem lehet… — hangja itt megbicsaklott — …szabad?

— Mert ott nem fúj szél — válaszolta Szeppel. Tekintete igen különös volt, hangja rekedt. — Megállították, hogy ne fújjon. Az emberek művészetével.

Továbbra is Égert nézte, de csak most kezdte látni is. A tekintetében rejlő és a vonásaira kiült kifejezés megváltozott. Félrenézett, fel az elővitorla szépséges, fehér ívére, ahogy megtelt az északnyugati szél leheletével. Visszanézett Égerre. — Ez ügyben ugyanannyit tudsz, mint én, barátom — mondta szokásos halk hangján. — De te a testeddel tudod mindezt, a véreddel, a szívveréseddel. Én csak a szavakat ismerem. Régi szavakat… Jobb, ha eljutunk Kútfőre, ahol majd a bölcsek elmondják, amit tudnunk szükséges. Vagy ha ők nem, akkor majd a sárkányok, talán. Vagy esetleg te leszel az, aki utat mutat másoknak.

— Akkor csakugyan a vak vezetné a látnokokat a szakadék szélére! — nevetett fel Éger.

— Csakhogy már a szakadék szélén vagyunk, és csukott szemekkel — válaszolta a pálni mágus.

Lebannen túl kicsinek találta a hajót, olyan hatalmas nyugtalanság töltötte el bensőjét. A nők ott ültek kis napvédőjük alatt, és a mágusok a sajátjuk alatt, sorban, mint a kacsák, de ő fel s alá járkált türelmetlenül a fedélzet szűkös határai között. Türelmetlenségében úgy érezte, nincs olyan szél, amely elég gyorsan röpítené a Delfint délnek. Le akarta tudni ezt az utat.

— Emlékszel a flottára Gázlór felé menet? — kérdezte Taszla odalépve hozzá, amikor Lebannen a kormányos mellett állva a térképet és az előttük fekvő nyílt tengert vizsgálgatta. — Nagyszerű látvány volt. Harminc hajó egy sorban!

— Bár most is Gázlór felé tartanánk! — felelte erre Lebannen.

— Sohasem kedveltem Kútfőt — értett egyet Taszla. — Nincs egy becsületes szél vagy áramlat a sziget húszmérföldes környékén, csak amit a varázslók kotyvasztanak össze. És azok a sziklák Kútfőtől északra; azok még sosem voltak kétszer ugyanazon a helyen. És a város is tele van csalókkal meg alakváltókkal. — Kiköpött, hozzáértő módon szélirányba. — Inkább találkoznék megint a vén Vérszomjassal és a rabszolgahajcsáraival!

Lebannen bólintott, de nem szólt egy szót sem. Szerette ezt Taszla társaságában: a tengerész kimondta mindazt, amit Lebannen úgy érzett, jobb, ha ő nem mondja ki.

— Ki volt az a néma fickó? — kérdezte Taszla. — Az, amelyik megölte Sólymot a falon.

— Egre. Kalózból lett rabszolgavadász.

— Tudtam, hogy felismert ott, Szorránál! Egyenesen eléd ment. Mindig is csodálkoztam ezen.

— Mert egyszer már elvitt, mint rabszolgát.

Nem volt könnyű meglepni Taszlát, de most tátott szájjal nézett. Bizonyára nem hitte el a dolgot, de nem volt képes hangot adni kételyeinek, és inkább nem mondott semmit. Lebannen élvezte a hatást egy darabig, azután megszánta barátját.

— Amikor a főmágus magával vitt a Kob utáni vadászatra, először délnek tartottunk. Ront városában egy férfi feladott minket a rabszolgavadászoknak. Leütötték a főmágust és én elfutottam, hogy magam után csaljam őket, amíg magához tér. De valójában eleve értem jöttek — én voltam eladható. Láncra verve ébredtem egy Szowl felé tartó gályán. Karvaly megmentett, még a második reggel előtt. A bilincsek úgy hullottak le rólunk, mint a száraz falevelek. És azt mondta Egrének, hogy addig nem szólalhat meg, amíg nem mond érdemes szót… Úgy jelent meg a gályán, mint valami égből alászálló ragyogás… Addig egyáltalán nem tudtam, ki ő valójában.

Taszla elrágódott ezen egy darabig. — Elengedte az összes rabszolgát? Miért nem ölték meg Egrét?

— Talán elfogták és eladták — válaszolta Lebannen.

Taszla tovább rágódott a dolgon. — Szóval ezért volt annyira fontos számodra, hogy leszámolj a rabszolga-kereskedelemmel.

— Ez volt az egyik oka.

— Nem tesz jót a képnek, mármint amit az uralkodóról alkotnak — adott hangot megfigyelésének a másik. Rápillantott a Legbenső-tenger térképére, amelyet felszegeztek a deszkaasztalra a kormányos bal oldalán. — Út szigete — jegyezte meg. — Ahonnan a sárkánylány jött.

— Rendesen kerülöd, ahogy látom.

Taszla összehúzta ajkait, de egy hajó fedélzetén tartózkodva inkább nem füttyentett. — Ismered azt a nótát, amit említettem, Beliló ágyasáról? Nos, mindig mesének hittem. Amíg nem láttam őt átváltozni.

— Kétlem, hogy meg akarna enni, Taszla.

— Dicső halál lenne — mondta a tengerész, meglehetősen fanyarul.

A király felkacagott.

— Ne kísértsd a szerencsédet! — kérlelte Taszla.

— Ne aggódj!

— Olyan kedvesen elcsevegtetek ott elöl. Mintha egy vulkánnal könnyelműsködnél, nekem úgy tűnt… Viszont én mondom, nem lenne rossz kicsivel többet látni abból az ajándékból, amit a kargok küldtek! Van még ott látnivaló, legalábbis a lábairól ítélve. De hogyan lehetne kicsalogatni abból a sátorból? A lábai igen formásak, de már a bokából is többet szeretnék, csak hogy elkezdjük valahol.

Lebannen arca elkomorult, és elfordult, hogy Taszla ne lássa meg.

— Ha bárkitől ilyen csomagot kapnék — folytatta Taszla, közben kibámult a tengerre —, én bizony felbontanám.

Lebannen nem bírt visszatartani egy ingerült, bár kicsiny mozdulatot. Taszla meglátta; mindig is gyors volt. Elvigyorodott, és nem folytatta.

A fedélzetmester feljött a fedélzetre, és Lebannen beszédbe elegyedett vele. — Jól látom, sűrűsödik előttünk? — kérdezte, és amaz bólintott. — Délen és nyugaton mennydörög és villámlik. Estére benne leszünk.

Ahogy a délután haladt előre, a tenger felborzolta hullámait, a szelídülő napsütés rezes árnyalatot vett fel, és időnként hevesebb széllökések seperték a fedélzetet. Tenar elmondta Lebannennek, hogy a hercegnő fél a tengertől és a tengeribetegségtől, s a király most rendszeresen elpillantgatott a tatkabin felé, várva, hogy nem lát-e vörös fátylas alakot a kacsák sorában. De Tenar és Tehanu volt az, aki bement a kabinba; a hercegnő még mindig ott ült, és Irián is ott ült mellette. Buzgón beszélgettek. Mi a fene beszélnivalója van az Útról jött sárkánynőnek egy hur-át-huri háremhölggyel? Van egyáltalán közös szavuk? A kérdések annyira válasz után könyörögtek, hogy Lebannen inkább odament.

Amikor odaért, Irián felnézett rá és elmosolyodott. Éles, őszinte vonásain széles mosoly terült el. Egyszerűségében szívesen járt mezítláb és nem törődött öltözékével, hagyta a szelet, hogy összegubancolja haját. Nem tűnt többnek egy bájos, melegszívű, eszes, de műveletlen tanyasi lánynál, míg bele nem néztél a szemébe. Írisze füstös borostyánszínben játszott, és amikor egyenesen Lebannenre nézett — mint akkor, ott —, a férfi képtelen volt belenézni azokba a szemekbe. Inkább maga elé és körbe leskelődött.

A király egyértelművé tette, hogy a hajón ne legyen semmiféle udvari ceremónia, se meghajlás, se pukedli, senki se ugorjon fel, amikor a közelébe ér, de a hercegnő mégis felállt. Ahogy Taszla is megfigyelte, szépséges lábai voltak, nem aprók, de magas ívvel, erősek és finomak. Lebannen ezeket nézte, a két nagyszerű lábat a fedélzet fehér deszkázatán. Felpillantott és azt látta, hogy a hercegnő ugyanúgy tesz, ahogyan legutóbb, mikor szemtől-szemben álltak: szétválasztja fátylait, hogy ő — de senki más — láthassa az arcát. Kicsit hátratántorodott az arc merev, szinte tragikus szépségétől a vörös árnyékban.

— Minden… minden rendben, hercegnő? — kérdezte dadogva. Igen ritkán dadogott.

A lány így válaszolt: — Barátom, Tenar mondta: szél lehelete.

— Igen — válaszolt a király, inkább véletlenszerűen.

— Gondolod, hogy a mágusaid talán tehetnének érte valamit? — kérdezte Irián. Szétválasztotta keresztbe font lábait, és szintén felállt. Mindketten magas nők voltak.

Lebannen próbálta kitalálni, milyen színű lehet a hercegnő szeme, minthogy továbbra sem volt képes belenézni. Kékek, gondolta, de mint a kék opálban, más színek is rejteztek benne, vagy talán csak a napfény csillant furcsán, ahogy átsütött a fátylakon… — Tenni érte valamit?

— Nagyon nem szeretne tengeribeteg lenni. Megszenvedte a dolgot, amikor elhozták a karg szigetekről.

— Nem fogok félni — mondta a hercegnő. Egyenesen Lebannenre nézett, talán kissé kihívóan… mitől?

— Persze — válaszolta a férfi —, persze. Megkérdem Ónixot. Biztosan tud valamit tenni. — Hevenyészett meghajlást produkált mindkettejük felé, azután sietve elindult, hogy megkeresse a mágusokat.

Ónix és Szeppel megtanácskozta a dolgot, azután Égerrel is értekeztek. Egy tengeribetegség elleni varázslat sokkal inkább volt a vajákosok, foltozók és gyógyítók dolga, mintsem a tanult és nagy hatalmú mágusoké. Éger maga jelen helyzetében mit sem tehet, természetesen, de talán emlékezhet valamiféle bűbájra…? Nem, persze, hiszen bajai kezdete előtt nem is álmodta volna, hogy tengerre kell szállnia. Szeppel beismerte, hogy a kisebb vitorlásokban és csónakokban, illetve a háborgó vizeken őt is könnyen elkapja a tengeribetegség. Ónix végül előresétált, és elnézést kért a hercegnőtől: ő maga nem jártas ebben, és nem is tud semmit felajánlani, kivéve talán — sajnálatos módon — egy talizmánt vagy amulettet. Az egyik matróz hallott a hercegnő helyzetéről — a legénység mindent hall —, és mindenáron odaadta a talizmánját a mágusnak, hogy nyújtsa át a hölgynek.

A hercegnő hosszú ujjú keze kiemelkedett a vörös és arany fátylak közül. A mágus egy fura kis fekete-fehér tárgyat helyezett a nő tenyerére: szárított hínár egy madár bordái köré tekerve. — Viharmadár, mert meglovagolja a viharokat — tette hozzá Ónix, szégyenkező arccal.

A hercegnő bólintott láthatatlan fejével, és kargul mormolt köszönetet. A fétis eltűnt a fátylak között. A hercegnő visszavonult a kabinjába. Ónix — a közelben találkozva vele — a királynak is kifejezte sajnálatát. Az egyre erősebb széllökésektől a hajó bukdácsolni kezdett az egyre jobban felborzolódó tengeren, és Ónix megjegyezte: — Tudnék, jól tudod, nagyuram, szólni egy-két szót a szélhez…

Lebannen csakugyan jól tudta, hogy két elméleti iskola is foglalkozik az időjárásvetés tudományával: a régebbi a vándorvarázslóké, akik úgy utasítják a szeleket hajóik szolgálatára, ahogyan a juhász parancsol kutyájának, hogy erre vagy arra fusson; és az újabb keletű eszme — néhányszáz esztendős lehetett — a kútfői iskolából, mely szerint a varázsszél csak valós szükség esetén használandó, de legjobb hagynia világszeleket, hogy fújjanak a maguk módján. A király azt is jól tudta, hogy Ónix elhivatottan tartotta magát a kútfői eszmékhez. — Dönts belátásod szerint, Ónix! — válaszolta. — Ha úgy látod, hogy igazán nehéz éjszaka elé nézünk… De egyelőre még nem több ez egy kis förgetegnél…

Ónix felnézett az árbocfejre, amely már el-elvörösödött, ahogy a felhős alkony rezes fénye rávetült. Mennydörgés eresztette ki nagyszerű robaját az előttük tornyosuló feketeségben, beborítva dél egészét. Oldalt a nappali fény utolsó sugarai sápadoztak, remegve kapaszkodtak a hullámokba. — Rendben van — mondta, talán kissé szomorkásan, s lement a kicsi és zsúfolt kabinba.

Lebannen szinte teljesen elkerülte azt a kabint, többnyire a fedélzeten aludt, már amikor lepihent egyáltalán. Az az éjszaka senkinek sem volt alvásra való a Delfinen. Nem csupán egyszerű zivatar érkezett, hanem a nyárutó erőszakos viharainak egész sorozata forralta a tengert délnyugaton. A nyugtalanító villámkáprázatok között a mennydörgés olyan hangon dörrent, mintha darabokra szakadt volna a hajó, amely az őrült szélrohamoktól bukdácsolva, bizarr ugrásokat hajtott végre. Hosszú és zajos éjszaka borzolta az utazók idegeit.

Ónix egyszer tanácskozott Lebannennel: Nem kellene szólnia a szélhez? A király a fedélzetmesterre nézett, aki csak a vállát vonogatta. Ő eléggé elfoglalt volt a legénységgel együtt, de nem aggódott. A hajó nem volt veszélyben. Az asszonynépről meg annyit, hogy állítólag a kabinjukban ülnek, és valami szerencsejátékkal múlatják az időt. Irián és a hercegnő kijött a fedélzetre korábban, de időnként nehéz volt talpon maradni, és úgy látták, hogy útban vannak a matrózoknak, ezért inkább visszamentek. Azt, hogy éppen játszanak, a szakácsinas jelentette, akit azért küldtek oda, hogy kérdezze meg, kívánnak-e enni valamit. Azt a választ kapta, mindegy, csak vigyen valamit.

Lebannen ugyanazt a feszült kíváncsiságot érezte, ami délután is elkapta. Nem kétséges, a tatkabin lámpái mind égtek, legalábbis abból ítélve, ahogyan aranyló fényük kiömlött a nyomdokvonal hullámaira és habjára. Éjfél körül hátrament és bekopogott.

Irián nyitott ajtót. A vihar feketesége és kápráztató pillanatai után a kabinban szerteomló lámpavilág melegnek és nyugodtnak tűnt, bár a lengedező fény lengedező árnyékokat vetett. A színkavalkád döbbenetes volt: a női öltözékek lágy, változatos látványa, a bőrárnyalatok, barna vagy sápadt vagy aranyló, a hajszínek, fekete vagy szürke vagy aranybarna, a szemek — a hercegnő őt nézte meglepetten, miközben egy sálat vagy valami ruhadarabot kapott arca elé, és afölött pislogott rá.

— Ó! Azt hittük, a szakácsinas jött vissza! — szólt Irián nevetve.

Tehanu a maga szerény, barátságos módján nézett fel rá. — Valami baj van talán?

A férfi rádöbbent, hogy úgy áll az ajtóban és bámul rájuk, mint a végzet valamely szótlan hírnöke.

— Nem… Nincs semmi baj… Ti jól vagytok? Elnézést, hogy ilyen kellemetlen…

— Nem tehetsz a viharról — válaszolta Tenar. — Senki sem tudott aludni, így a hercegnővel karg játékokra tanítjuk a többieket.

Lebannen ötoldalú elefántcsont rudacskákat látott szétszórva az asztalon, talán Taszlától származhattak.

— Szigeteket teszünk meg tétnek — tette hozzá Irián —, de Tehanu és én mindig veszítünk. A kargok már elnyerték Bárkát és Ilient.

A hercegnő lentebb eresztette a sálat, ültében eltökélten nézett Lebannenre. Rendkívül feszülten, ahogyan egy ifjú kardforgató nézne rá párbaj előtt. A kabin melegében mind lecsupaszították karjaikat és lábaikat, és a hercegnő arcának részleges fedetlensége úgy vonzotta magához a király figyelmét, ahogyan mágnes vonzza a vasszeget.

— Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen a vihar — mondta újra, mint egy idióta, és becsukta az ajtót. Ahogy elfordult hallotta, hogy odabent mind felkacagnak.

Odaállt a kormányos mellé. Az időnként görcsös villámoktól megvilágított, szeles-esős sötétségbe meredve még mindig maga előtt látta a tatkabin képét. Tehanu fekete hajzuhatagát, Tenar gyengéden kötekedő mosolyát, a rúd-dobókockákat az asztalon. A hercegnő kerek karjait, a lámpafényben mézszín bőrét, nyakát a haja árnyékában, bár nem is emlékezett arra, hogy karjára vagy nyakára nézett volna, csak az arcára, kétségbeeséssel és daccal telt tekintetére. Mitől félt az a lány? Talán úgy hiszi, bántani akarja?

Délről rápislogott egy vagy két csillag. Bement zsúfolt kabinjába, felkötött egy függőágyat, minthogy a priccsek már foglaltak voltak, és aludt néhány órát. Még hajnal előtt felébredt, nyugtalanul, mint mindig, és felment a fedélzetre.

A nap oly ragyogással és nyugalommal érkezett, mintha sohasem dúlt volna vihar a tengerek e fertályán. Lebannen megállt az elülső korlát mellett és végignézte, ahogy az első napsugár lecsap a vízre, s erről egy régi dal jutott eszébe:

Részlete volt ez egy balladának vagy bölcsődalnak, még gyermekkorából. Többre nem is emlékezett belőle. A dallam bájos volt, halkan dúdolta és hagyta, hogy a szél ellopja a szavakat ajkairól.

Tenar lépett ki a női kabinból, és meglátva őt odament. — Jó reggelt, kedves nagyuram! — köszöntötte, és Lebannen szeretettel üdvözölte maga mellett. Még némi emlékével ugyan a nő iránt érzett haragnak, ám már nem tudván, miért vagy hogyan dühödött fel.

— Enyhelyt is elnyertétek az éjjel, ti kargok? — kérdezte.

— Nem, Enyhelyt megtarthatod. Hamarosan lepihentünk. Az ifjak még mindig ágyban henyélnek. Talán… hogy is mondják? ma megbolygatjuk Kútfőt?

— Felforgatjuk Kútfőt? Nem, holnap reggelig nem. De még delelő előtt Alkány öblében kellene lennünk. Már ha közelébe engednek a szigetnek.

— Ezt hogy érted?

— Kútfő megvédelmezi magát a nem kívánt látogatóktól.

— Ó! Kóbor beszélt erről. A hajójával próbált visszatérni oda, és a szelet küldték ellene, amit kútfői szélnek nevezett.

— Őellene?

— Régen volt ez már. — Tenar elmosolyodott, örömét lelte a másik kétkedésében, a másik vonakodásában, hogy elfogadja: valaha is sérelem érhette Kóbort erről az oldalról. — Amikor még fiatal fiúként a sötétség dolgaiba ártotta magát. Nekem így mondta.

— Férfiként sem hagyta abba az efféle tevékenységet.

— És talán még most sem — mondta Tenar csendesen.

— Nem, most nekünk kell átvennünk a helyét. — Lebannen arca elkomorodott. — Bár tudnám, mibe ártjuk magunkat éppen! Bizonyos vagyok benne, hogy minden valami nagy befejezés vagy változás felé mutat — ahogy Oromon jósolta —, ahogy Kóbor mondta Égernek. És bizonyos vagyok abban, hogy Kútfőre kell mennünk. Ám ezen túl semmit sem tudok. Nem tudom, mivel kell szembenéznünk. Amikor Kóbor átvitt a sötétség világába, akkor ismertük az ellenséget. Amikor Szorra felé vezettem a flottát, akkor tudtam, hogy miféle gonosztetteket akarok megakadályozni. De most… Ellenségeink a sárkányok, avagy szövetségeseink? Mi romlott el? Mit kell tennünk vagy megakadályoznunk? Vajon Kútfő mesterei képesek lesznek választ adni? Vagy ellenünk fordítják a szelet?

— Mert félnek…?

— Félnek a sárkánytól. Attól, amelyiket ismerik már. Vagy attól, amelyiket még nem ismerik…

Tenar arca is elkomorodott, de lassan kivirágzott rajta egy mosoly. — Micsoda ajándékot hozol nekik! — mondta. — Egy varázslót rémálmokkal, egyet Pálnról, két sárkányt, két kargot. Ezen a hajón csak te és Ónix vagytok tisztességes utasok.

Lebannen nem tudott nevetni ezen. — Bár ő is velünk lehetne! — sóhajtotta.

Tenar a gondterhelt férfi karjára tette a kezét. Mondani kezdett valamit, de végül mégsem szólalt meg.

Lebannen rátette kezét a nőére. Így álltak csendesen egy ideig, egymás mellett, nézték a táncoló hullámokat.

— A hercegnő el akar mondani neked valamit, mielőtt elérjük Kútfőt — mondta Tenar. — Egy hur-át-huri történetet. Ott kint a sivatagukban, még emlékeznek bizonyos dolgokra. Azt hiszem, ez túlmegy mindenen, amit eddig hallottam, kivéve talán Kemay Asszonyának történetét. Van köze a sárkányokhoz is… Úgy illenék, hogy hívd, és akkor nem kell kérnie.

A király felfigyelt az óvatosságra és a gondoskodásra, amely Tenar hangjában csendült, és ismét haragot érzett egy pillanatra, azután a szégyen érintését. Messzi délen egy Út vagy Kamery felé tartó gálya nyomdoka látszott, halovány, pöttöm villanások az emelkedő-süllyedő felszínen. Erőt vett magán, és válaszolt: — Természetesen. Dél körül?

— Köszönöm néked!

Dél körül egy fiatal matrózt küldött a tatkabinhoz, hogy megkérje a hercegnőt, csatlakozzon a királyhoz az előfedélzeten. A hölgy kilépett, és lévén a hajó csupán ötven láb hosszú, Lebannen végignézhette, ahogy közeledik: nem hosszú séta, bár talán a lánynak mégis hosszúnak tűnhetett. Merthogy nem a jellegtelen vörös henger jelent meg a király hívására, hanem egy magas, ifjú hölgy. Puha, fehér nadrágot viselt, hosszú, fakó vörös inget, arany hajpántot, amely igen vékony vörös fátylat tartott arca előtt. A fátyol lengedezett a tengeri szélben. A fiatal matróz körbevezette a különféle akadályokon, és fel és le a zsúfolt, túlterhelt, keskeny fedélzet emelkedőin és lejtőin. A hercegnő lassan és büszkén lépdelt. Mezítláb volt. Felé fordult minden tekintet a hajón.

Megérkezett az előfedélzetre és csendesen állt.

Lebannen meghajolt. — Megtisztelsz minket jelenléteddel, hercegnő!

A lány mély, egyenes hátú pukedlit adott elő, és így válaszolt: — Köszönöm!

— Nem voltál beteg az éjjel?

A hercegnő az amulettre tette a kezét, amit zsinórra fűzve hordott a nyakában — kis csont, fekete hínárral átkötve —, és megmutatta a királynak. — Kerez akath akatharwa erevi — mondta. Lebannen tudta, hogy az akath varázslót vagy varázslóságot jelent kargul.

Mindenhol tekintetek villogtak, tekintetek a fedélközben, tekintetek a horgonycsörlőnél, látnoki tekintetek a falak mögött, kutakodó-fürkésző tekintetek.

— Lépj közelebb, ha kívánsz! Hamarosan megláthatjuk Kútfő szigetét — szólt a férfi, bár a leghalványabb esély sem volt arra, hogy alkonyatig egy rögöt is láthatnak Kútfőből. Könyökénél belekarolva — bár meg sem érintve igazán — felvezette a lányt a fedélzet ázott lejtőjén az orrcsúcsba. Itt a gugora és az orrárboc lejtője és a korlátkapu közötti háromszögben — miután az ott kötelet javítgató matróz illedelmesen elsietett munkájával — éppen eléggé magukra maradhattak. Ugyanolyan láthatóak voltak a fedélzet más részeiről, mint mindig, de hátat fordíthattak mindenkinek; félre tudtak vonulni annyira, amennyire egy fejedelem félrevonulni remélhet.

Amikor elhelyezkedtek a kicsiny menedékben, a hercegnő odafordult Lebannenhez, és hátradobta a fátylat arca elől. A király épp érdeklődni akart, hogy mit tehet érte, de a kérdés hirtelen teljesen alkalmatlannak és lényegtelennek tűnt. Inkább nem mondott semmit.

A hercegnő szólalt meg előbb: — Király nagyúr! Hur-át-Hurban én feyagat vagyok. Kútfő-szigeten a kargád király lánya leszek. Hogy ez legyek, nem vagyok feyagat. Csupaszarc leszek. Ha így megfelel neked?

A férfi hosszú pillanat elteltével válaszolt: — Igen. Igen, hercegnő. Ez így… ez rendben van.

— Megfelel neked?

— Nagyon is. Igen. Köszönöm, hercegnő!

— Barrezú — mondta a lány, uralkodóként fogadva a köszönetet. Méltósága szinte megszégyenítette a királyt, bár a bátorságot még gyakorolnia kellett: arca vörösen lángolt, inkább visszahajtotta fátylát, így elrejtette a pírt. Azonban még mindig egyenesen, mereven állt, és próbált erőt gyűjteni a következő beszédéhez.

— Is — mondta. — Szintén. Barátom Tenar.

— A barátunk, Tenar — helyesbített Lebannen egy mosoly kíséretében.

— A barátunk, Tenar. Ő mondta, meséljek Lebannennek a Vedurnánról.

A férfi megismételte a szót.

— Sok-sok idővel ezelőtt… karg népek, varázsló népek, sárkány népek, ugye? Igen? …Minden nép egy, mind egy beszéd… egy… Ó! Wuluha mekrevt!

— Egy nyelvet?

— Ó! Igen! Egy nyelvet! — Szenvedélyesen próbálkozott az archik beszéddel, hogy elmondja, amit el akart mondani, és közben elvesztette merev álarcát; tekintete ragyogott. — De azután sárkány nép mondta: Menni-menni minden dolog. Repülni! — De mi, embernép mondta: Nem! Maradni-maradni minden dolog. Lakni! — Hát különmentünk, ugye? sárkány nép és mi, ember nép? és akkor csinálták a Vedurnán. Ezeknek, hogy menni — azoknak, hogy maradni. Igen? De hogy maradni minden dolog, mi hagyni menni azt a beszédet. Azt a sárkány nép beszédet.

— Az Ősi Nyelvet?

— Igen! Mi, ember nép hagyni menni azt Ősi Nyelv beszédet, és maradni minden dolog. És sárkány nép hagyni menni minden dolog, de maradni azt a beszédet. Igen? Seyneha? Ez van Vedurnán. — Szépséges, hosszú ujjú kezei sokatmondóan mutogattak közben, és a megértés utáni vágytól izzó tekintettel nézett Lebannenre. — Mi menni kelet, kelet, kelet. Sárkány nép menni nyugat, nyugat. Mi lakni, ők repülni. Néhány sárkány eljönni velünk kelet, de mi nem beszélni azt a beszédet, elfelejteni, és nem is repülni. Mint a karg nép. Karg nép beszél karg beszédet, nem sárkány beszédet. Mind megtartani Vedurnán, keleten, nyugaton. Seyneha? De…

Hirtelen nem találta a szavakat, közben maga elé húzta kezeit „keletről” és „nyugatról”, és Lebannen kimondta helyette: — Középen?

— Igen! Középen! — felkacagott a meglelt szó feletti örömében. — Középen — ti! Varázslóság nép! Igen? Ti, középen nép beszélni archik, de is, szintén beszélni Ősi Nyelv beszédet. Ti megtanulni azt. Ahogy én megtanulni archik, ugye? Megtanulni beszédet. Azután, azután — ott van a rossz. A rossz dolog. Azután ti mondani, varázslóság beszédet, Ősi Nyelv beszédet, ti mondani: Nem fogunk meghalni. És úgy van. És a Vedurnán törik.

Szemei mint kék lángnyelvek.

Pillanatnyi szünet elteltével megkérdezte: — Seyneha?

— Nem vagyok biztos benne, hogy értem.

— Ti maradni élet. Maradni túl sokat. Sosem menni. De meghalni… — széttárta kezét olyasféle nyitó mozdulattal, mintha eldobna valamit a levegőbe, a vízen is túlra.

Lebannen sajnálkozva rázta a fejét.

— Ó! — mondta a lány. Gondolkodott egy percig, de nem jöttek a szavak. Legyőzötten eresztette le kezeit, a lemondás kecses pantomimje volt ez. — Több szót kell tanulni nekem — mondta végül.

— Hercegnő! Kútfő formamestere, a Liget ura… — Most ő keresett értő kifejezést a lány vonásain, és kezdte elölről. — Kútfő-szigeten van egy ember, egy nagy mágus, aki karg. Neki elmondhatod, amit nekem mondtál — a saját nyelveden.

A lány feszülten figyelt, majd bólintott. Így válaszolt: — Irián barátja. Én akarok a szívemben beszélni ezzel emberrel. — Arca felragyogott a gondolattól.

Lebannen érezte, hogy a nő hevülete megérinti szívét. Azt mondta: — Sajnálom, hogy magányos vagy itt, hercegnő!

A lány ránézett, felélénkülve és ragyogón, de nem válaszolt.

— Remélem, ahogy halad az idő… ahogy tanulod a nyelvet…

— Gyorsan tanulni — vágott közbe a hercegnő. Lebannen nem tudta eldönteni, hogy ez egyszerű állítás vagy esetleg jóslat volt.

Tekintetük összefonódott.

A lány visszanyerte méltóságteljes tartását és közömbösen szólalt meg, ahogy kezdetben is: — Köszönöm meghallgatást, király nagyúr! — Fejet hajtott, és a tisztelet jeleként lesütötte szemét. Mély térdhajlítással pukedlizett újra, mellé valami előírásos szöveget mondott kargádul.

— Kérlek — kezdte Lebannen —, elmondanád archikul is?

A lány megmerevedett, tépelődött egy darabig, gondolkodott, majd válaszolt: — A te… teneked… kicsi királyok? …ah! Fiak! Fiak, teneked fiak, legyenek sárkány és sárkányok királyai. Igen? — Ismét fényes mosoly kísérte szavait, azután hagyta a fátylat az arca elé hullani. Hátrált néhány lépést, megfordult és távozott, ruganyos és biztos léptekkel ment végig a hajó teljes hosszán. Lebannen úgy állt ott, mintha az előző éjjel egyik villáma csapott volna belé.