Más szelek szárnyán

Harmadik fejezet Sárkánytanács

Palotabeli szobájának ablakából Tenar a kifutó hajót figyelte, amely magával vitte Lebannent és lányát az éjszakába. Nem ment le a mólóhoz Tehanuval. Nehéz volt, nagyon nehéz volt visszautasítani, hogy vele menjen erre az útra. Tehanu kérlelte, ő, aki soha nem kért semmit. Sohasem sírt, nem tudott sírni, csak zokogva zihált: — De nem mehetek egyedül, nem mehetek! Jer velem, anyám!

— Kedvesem, szívem, ha megoszthatnám veled félelmedet, megtenném! Hát nem látod, hogy nem tehetem? Megtettem, amit érted tehettem, én táncoló lángocskám, csillagom! A királynak igaza van — csak te, egyedül te vagy képes erre.

— De ha csak ott lennél, ha tudnám, hogy ott vagy…

— Itt vagyok. Mindig itt leszek neked. Mit tudnék én tenni ott? Csak útban lennék. Gyorsan kell utaznod, nehéz út lesz. Csak visszafognálak. És aggódnod kellene értem. Nincs rám szükséged, nem lennék hasznodra. Meg kell tanulnod egyedül cselekedni. Egyedül kell menned, Tehanu!

Elfordult gyermekétől és elkezdte összeszedni a ruhákat, amelyeket Tehanu magával visz. Egyszerű öltözékeket, nem a díszeseket, melyeket ott, a palotában hordott. Vastagabb cipőt, jó köpönyeget. Ha szipogott is közben egy ideig, nem hagyta lányának, hogy észrevegye.

Tehanu összezavarodva állt, szinte megbénult az ijedelemtől. Amikor Tenar ruhákat adott neki, hogy öltözzön át, gépiesen engedelmeskedett. Amikor a király hadnagya, Jenán bekopogott és megkérdezte, hogy lekísérheti-e Tehanu kisasszonyt a kikötőbe, úgy bámult a férfira, mint valami tompa elméjű állat.

— Menj! — bocsátotta el Tenar. Megölelte a lányt és kezébe fogta arcát, bátorította: — Kalesszin lánya vagy, de az enyém is.

Tehanu szorosan ölelte anyját egy percig, elengedte, szó nélkül elfordult és követte Jenánt, ki az ajtón.

Tenar csak állt és hidegnek érezte az éjszakai levegőt ott, ahol előzőleg Tehanu teste és karjai melegítették.

Az ablakhoz lépett. Fényeket látott a kikötőben, emberek jöttek-mentek, paták kopogását hallotta, ahogy levezették a lovakat a lejtős utcákon. A kikötőben magas hajó állt, általa is ismert hajó; a Delfin. Az ablakon kinézve látta Tehanut a mólón. Végül látta fellépni a fedélzetre, egy lovat vezetett, mely nem akart tengeren utazni, és Lebannen is hajóra szállt a lány mögött. Látta, amikor felhúzták a horgonyt, figyelte a hajó kecses mozgását, ahogy követi az evezős vontatót, amely kihúzta az öbölbe. Nézte a fehér vitorlákat, melyek hirtelen lezuhantak, és hatalmas virágszirmokként nyíltak ki a sötétben. A hajófaron felfüggesztett lámpás fényének képe remegett a sötét vízen, lassan pöttöm szikrává zsugorodott, végül teljesen elhalt.

Tenar ellépett az ablaktól, hogy összehajtogassa Tehanu ruháit, a selyemszövet inget és szoknyát. Felvette a földről a könnyű szandált, és egy darabig csak tartotta, mielőtt eltette volna.

Később éberen feküdt a széles ágyban, és elméjében újra meg újra végignézte ugyanazt a jelenetet: egy utat és Tehanut, ahogy egyedül jár rajta. És egy csomót, egy hálót, egy feketén vonagló-tekergő tömeget, ahogyan leereszkedik az égből. Sárkányok hordáját, tüzet, ahogy kiárad agyaraik közül, és körbenyalja a lány alakját, a haja lángol, a ruhája lángol. — Nem — mondta magában Tenar —, nem! Ez nem történhet meg! — Erőlködve próbálta elfordítani elméjét a jelenettől, de végül újra csak azt az utat látta, rajta Tehanut egyedül, és a fekete, lángoló csomót az égen, ahogy közeledik.

Ahogy a hajnali fény szürkévé változtatta a szobát, végre sikerült elaludnia. Kimerült. Arról álmodott, hogy a Vén Mágus házában van a Bukófalnál, immáron a saját házában, és kimondhatatlan öröm töltötte el, hogy ott lehet. Elvette a seprűt az ajtó mellől és söpörni kezdte a fényes tölgyfapadlót, merthogy Kóbor hagyta megülni rajta a port. De állt egy ajtó a ház hátsó részében, egy ismeretlen ajtó, amely azelőtt nem volt ott. Amikor kinyitotta, egy kicsiny, alacsony szobát talált, fehérre festett kőfalakkal. Kóbor ott guggolt a kis szobában, ott kuporgott, karját a térdére tette, és keze ernyedten lógott. De a feje nem emberi fej volt, hanem kicsi, fekete, csőrös; egy keselyű feje. Halk, rekedtes hangon szólalt meg: — Nincs szárnyam, Tenar! — És ettől őbenne oly düh és félelem ébredt, hogy attól felriadt, zihálva, és látta a napfényt palotabeli szobájának magas falain, és hallotta az édes, tiszta harsonaszót, amely a negyedik órát jelezte.

Reggelit hoztak. Evett egy keveset és beszélt Eperrel, az idősödő szolgával, akit a Lebannen által felajánlott cselédek és szolgálónők közül választott ki. Eper okos, megértő nő volt Enyhely-sziget egyik belső falujából, és Tenar jobban kijött vele, mint az udvarhölgyek többségével. Udvariasak voltak és tisztességtudók, de nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudták, hogyan szóljanak egy nőhöz, aki félig karg főpapnő, félig falusi gazdasszony Gontról. Úgy látta, könnyebb volt nekik Tehanuval kedveskedni, főként a lány eltúlzott félénksége miatt. Bizonyára sajnálták. De Tenart nem tudták sajnálni.

Azonban Eper képes volt erre, és azon a reggelen csak ő enyhíthette Tenar feszültségét. — A király épen és egészségben visszahozza őt — ígérte. — Miért gondolja, hogy olyan veszélybe sodorná a lányt, amiből nem tudja kihozni? Soha! Ő biztosan nem tenne ilyet! — Hamis vigasz volt ez, de Eper oly szenvedélyesen hitt igazában, hogy Tenart is meggyőzte, így megnyugodott valamelyest.

A kargád földeken élőknek nincs olyan igaz neve, amit titokban tartanának, mint az archikot beszélőknek. Ahogy a köznapi neveknek itt, úgy a karg neveknek is gyakran van valamilyen jelentése — Rózsa, Éger, Becs, Remény; vagy valamely hagyományt őriztek, gyakran egy előd nevét viszik tovább az utódok. Az emberek nyíltan kimondták ezeket, és büszkék voltak a nemzedékről-nemzedékre vándorló nevek ősiségére. Őt túl fiatalon elvitték a szüleitől ahhoz, hogy tudja, miért nevezték el Tenarnak, és úgy gondolta, egyik nagyanyja vagy ükanyja neve lehetett ez. Ezt a nevet vették el tőle, amikor Arha lett, a felemésztett, a Névtelenek újjászületett papnője, és el is feledte előző nevét, míg Kóbor vissza nem adta azt neki. Ez volt az igaz neve, de nem bírt jelentéssel az Ősi Nyelven; senkinek sem adott hatalmat felette, és így sohasem kellett rejtegetnie.

Így hát meglepődött azon, hogy a hercegnő mégis eltitkolja nevét. A kíséretében lévő nők is csak hercegnőnek szólították, vagy úrnőnek, vagy kisasszonynak. A nagykövet mint magasságos hercegnőről szólt róla, Thol leányáról, Hur-át-Hur hölgyéről. Ha szegény leány lénye csupán rangokból és címekből állt, akkor épp ideje volt nevet kapnia.

Tenar tudta, hogy a király vendégének nem illenék egyedül járnia Enyhely utcáin, és tudta, hogy Epert a palotához kötik feladatai, így egy másik szolgálóért küldetett, hogy kísérje el. Kerítettek neki egy elbűvölő lakájt, avagy kifutófiút, merthogy tizenöt lehetett csupán, aki úgy támogatta a város utcáin járva-kelve, mintha Tenar valami csoszogó vénasszony lenne. Kedvelte ezt a várost. A Folyami ház felé tartva úgy találta, vagy legalábbis megengedte magának, hogy úgy találja, Tehanu nélkül könnyebb. Az emberek mindig megbámulták a lányt, azután zavartan néztek félre, és Tehanu mereven járt, egyfajta önérzetes szenvedéssel, gyűlölve, ahogy ránéznek és félrenéznek. Tenar együtt kínlódott vele, talán jobban is, mint a lány maga.

Most elidőzhetett a sarkokon és megnézhette az árusok portékáit, a piaci bódékat, a Szigetvilág sokféle arcát és öltözékét. Letérhetett az egyenes útról és hagyhatta, hogy kísérője megmutassa neki azokat az utcákat, melyek felett a magasan, tetőt tetővel összekötő festett hidak, légies boltozatot képeztek. Vörös virágokat bontó indák fonódtak rájuk, s ettől a város közepe függőkertnek tűnt. Ó, bárcsak Tehanu is láthatná! gondolta, de képtelen volt Tehanura ott gondolni, ahová a lány indult.

A Folyami ház, akárcsak a Megújult palota, még Heru királynő idejéből származott, öt évszázaddal ezelőttről. Csupán nemes rom volt, mikor Lebannen trónra került. Ő építtette újjá és változtatta kedves-békés szállássá kevés bútorzattal, sötét, csiszolt és szőnyegtelen padlókkal. Keskeny, ajtószerű ablakok sora csúszott félre, hogy a szobák teljes hosszán feltárja a folyó és a fűzfák látványát, s a nézelődő öblös fa balkonokra léphetett ki, melyek a víz fölé nyúltak. Az udvarhölgyek elmondták, hogy a király legjobban ide szeretett elvonulni egy-egy éjszakára magányosan vagy szeretővel, és ettől vált igazán jelentőssé az, hogy itt szállásolta el a hercegnőt. Tenar sejtése szerint Lebannen csupán nem kívánt egy tető alatt lakni a lánnyal, és egyszerűen csak megnevezte az egyetlen másik alkalmas helyet számára. De talán mégsem, és éppenséggel igaza lehetett az udvarhölgyeknek is.

A díszes fegyverzetű őrök felismerték és beengedték, a lakáj bejelentette és kiment Tenar kísérőjével együtt, hogy újabb pletykákat gyártsanak, ami a szolgálók egyik legfőbb elfoglaltságának tűnt. Társalkodónők érkeztek, hogy üdvözöljék, hálásan az új arcért, és a királyról és sárkányos küldetéséről szóló hírek után vágyakozva. Végigjárva az egész kálváriát, végül bevezették a hercegnő szállására.

Két korábbi látogatása alkalmával megvárakoztatták valamelyest az előtérben, azután a lefátyolozott kísérők bevezették egy belső helyiségbe. Az egyetlen homályos szobába az egész fényes épületben, ahol a hercegnő állt kerek karimájú kalapján függő vörös fátylai mögött úgy, mintha maradandóan odarögzítették, beépítették volna. Pont mint egy téglakémény, ahogyan Jeza úrnő megjegyezte.

Ezúttal máshogy történt. Amint belépett az előtérbe, bentről sikoly hangzott fel, és emberek futkosásának zajai hallatszottak. A hercegnő szinte kirobbant az ajtón, és vad kiáltással kapaszkodott meg őbenne. Tenar alacsony volt, és a magas, erős alkatú, érzelmektől zaklatott ifjú nő egészen ledöntötte a lábáról, de az asszony megtartotta izmos karjaival. — Arha úrnő! Arha úrnő! Ments meg! Ments meg! — kiáltozta.

— Hercegnő! Mi történt?

A lány elsírta magát a rémülettől vagy a megkönnyebbüléstől, vagy egyszerre mindkettőtől, és Tenar csak valami sárkányokról és áldozatról szóló, zavaros gügyögést értett meg zokogó sirámából és könyörgéséből.

— Nincs sárkány a közelben — jelentette ki nyugodtan, közben kibontakozott a lány szorításából —, és senkit sem fognak feláldozni neki. Mi ez az egész? Mit mondtak neked?

— A nők beszélik, hogy jönnek a sárkányok és fel kell nekik áldozni egy király lányát, és nem egy kecskét, mert a sárkányok itt varázslók is, és nagyon megijedtem. — A hercegnő megtörölte arcát, és összeszorított ököllel próbált felülemelkedni a pánikon. Valódi, uralhatatlan rémület lehetett és Tenar megsajnálta, de nem hagyta érzelmeit kiülni az arcára. A lánynak meg kell tanulnia megőrizni a méltóságát.

— A társalkodónőid tudatlanok és nem ismerik eléggé az archikot ahhoz, hogy megértsék, amit mondanak nekik. Te pedig egyáltalán nem beszéled ezt a nyelvet. Ha nem így lenne, akkor tudnád, hogy nincs mitől tartanod. Úgy látod talán, hogy a háznép is sírva-ríva rohangál rémületében?

A hercegnő rábámult. Nem viselte kalapját, nem rejtette magát fátylak mögé, csupán könnyű ingruhát húzott, minthogy meleg nap volt. Ez volt az első alkalom, hogy Tenar többet is látott belőle, mint halovány körvonalat a vörös szöveten keresztül. Bár a hercegnő szemei bedagadtak és arca kipirult, mégis nagyszerűen festett: aranyszőke hajjal, barna szemmel, kerek karokkal és mellekkel, karcsú derékkal áldotta meg a természet. Egy éppen szépsége és életereje teljébe lépő nő külsejével.

— De őket nem is áldozzák fel — bökte ki végül.

— Senkit sem áldoznak fel.

— De akkor miért jönnek a sárkányok?

Tenar mély lélegzetet vett. — Hercegnő — kezdte —, sok dologról kell beszélgetnünk! Ha barátodként tekintesz reám…

— Igen — vágott közbe a másik és előrelépve megragadta Tenar egyik karját —, a barátomnak tekintelek. Nincs itt más barátom, a véremet adnám érted!

Képtelenségnek tűnt, de Tenar tudta, igaz.

Viszonozta a lány szorítását, ahogy tudta, és így válaszolt: — Én is a barátomnak tartalak. Mondd meg a neved, kérlek!

A hercegnő szeme elkerekedett. Még mindig kicsit könny- és nyálmaszatos ajkai megremegtek. Azután kimondta, mély lélegzetet véve: — Szeserah.

— Az én nevem Tenar, nem Arha.

— Tenar — visszhangozta a lány, és még jobban megszorította az asszony karját.

— Jól van hát — folytatta Tenar, uralkodni próbálva a helyzeten. — Sokat gyalogoltam és megszomjaztam. Kérlek, engedj leülnöm, és kérnék egy kis vizet vagy innivalót. Azután beszélgethetünk.

— Igen, persze — válaszolt a hercegnő, és egy vadászó nőstény oroszlán mozdulataival ugrott be az előtérből a belső helyiségbe. Kiáltások hallatszottak a belső szobából, és ismét futkározás zajai. Az egyik társalkodónő jelent meg. Remegve igazgatta fátylát és motyogott valamit olyan tájszólással, hogy Tenar egy szót sem értett belőle. — Azon az átokverte-nyelven beszélj! — süvöltött ki bentről a hercegnő hangja, mire a nő szánalmasan vinnyogni kezdett archikul: — Leülni? Inni? Úrnő?

Két karosszéket tettek le az elsötétített és fülledt szoba közepére, egymással szemben. Szeserah ott állt az egyik mellett.

— Szívesebben ülnék le odakint az árnyékban, a víz felett — mondta Tenar. — Ha neked is megfelel, hercegnő.

A hercegnő elkiáltotta magát, a nők sietve teljesítették parancsait, és a székek kikerültek az erkélyre. Leültek egymás mellé.

— Máris kellemesebb — jegyezte meg Tenar. Még mindig szokatlan volt kargul beszélni. Nem esett nehezére, de úgy érezte, mintha nem önmaga lenne, mintha valaki más beszélne, vagy mintha valamiféle szerepet játszana.

— Te szereted a vizet? — kérdezte a hercegnő. Időközben visszatért arca normális színe, az a világos krémszín, és immáron szeme duzzadtsága is megszűnt, megmutatva igazi, kékes-arany íriszét, vagy kéket, aranyszín csillogással.

— Igen. Te talán nem?

— Gyűlölöm. Ahol eddig éltem, ott nem volt.

— A sivatagban? Én is egy sivatagban laktam. Egészen tizenhat esztendős koromig. Azután a tengeren keresztül nyugatra jöttem. Igen, szeretem a vizet, a tengereket, a folyókat.

— Ó, a tenger! — sóhajtott Szeserah, és a karosszékbe süppedve kezébe hajtotta fejét. — Úgy gyűlölöm! Gyűlölöm! A lelkemet is kihánytam. Újra meg újra. Napokig csak újra meg újra. Soha többé nem akarom látni a tengert! — Tekintete megvillant, ahogy alattuk a csendes, sekély folyamra pillantott a fűzfalombokon keresztül. — Ez a folyó még nem zavar annyira — tette hozzá bizalmatlanul.

Az egyik társalkodónő tálcát hozott, rajta kancsóval és kupákkal, és Tenar hosszan ivott a hűs vízből.

— Hercegnő — kezdte ezután —, sok dologról kell beszélnünk. Először a sárkányokról: még mindig igen messze vannak, nyugaton. A király és a lányom elmentek, hogy beszéljenek velük.

— Hogy beszéljenek velük?

— Igen. — Még többet is akart mondani, de végül csak annyit tett hozzá: — Kérlek, beszélj nekem Hur-át-Hur sárkányairól!

Tenarnak még gyermekkorában mondták, hogy Hur-át-Huron sárkányok élnek. Sárkányok a hegyek közt, rablók a sivatagokban. Hur-át-Hur távoli és szegény sziget volt, semmi jó nem származott onnan, kivéve az opálokat és a türkizeket és a cédrusfa-rönköket.

Szeserah mély lélegzetet vett. Szeme sarkában könnyek gyöngyöztek. — Mindig elsírom magam, ha hazagondolok — mondta olyan tiszta egyszerűséggel, hogy Tenar is szinte könnyezni kezdett. — Nos, a sárkányok fenn élnek a hegyekben. Két vagy három napi járóföldre Mesret városától. Odafenn csak sziklák vannak, és senki nem zaklatja a sárkányokat, és ők sem zaklatnak senkit. De évente egyszer lejönnek, lemásznak egy bizonyos úton. Egy ösvény ez, lesimult földút, mert ahogy lemásznak, a hasukkal végigsöprik minden egyes esztendőben, az idők kezdete óta. Úgy is nevezik, Sárkányok Útja. — Látta, hogy Tenar elmélyült figyelemmel hallgatja, és folytatta: — Tilos keresztezni a Sárkányok Útját. Egyáltalán nem léphetsz rá. Körbe kell menned, a szent helytől dél felé kerülheted meg. Tavasz végén kezdenek mászni lefelé. Az ötödik hónap negyedik napján mind megérkeznek a szent helyre. Sohasem késik egyikük sem. Mesretből és a környező falvakból mindenki ott várja őket. És amikor mind lejöttek a Sárkányok Útján, a papok belekezdenek az áldozati rítusba. És ez… Atuanon nem kellett tavaszi áldozatot bemutatni?

Tenar megrázta a fejét.

— Hát azért rémültem úgy meg, tudod, mert ez emberáldozat is lehet. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor feláldozzák egy fejedelem lányát. Máskülönben elegendő egy közrendű lány vére. De már ezt is régen csinálták. Kiskorom óta biztosan nem. Mióta atyám legyőzte a többi fejedelmet, azóta csak nőstény kecskét és jerkét áldoznak. És a vért tálakban fogják fel, és a hájat a szent tűzbe dobják, és hívják a sárkányokat. És a sárkányok mind odagyűlnek csúszva-mászva az emelvényhez. Megisszák a vért és felfalják a tüzet. — Szemét lehunyta egy rövid percre, és Tenar ugyanígy tett. — Azután visszamásznak, fel a hegyekbe, és mi visszamegyünk Mesretbe.

— Milyen nagyok ott a sárkányok?

Szeserah széttárta karjait, nagyjából méternyit mutatva. — Némelyikük nagyobb.

— És nem tudnak repülni? Vagy beszélni?

— Nem. A szárnyaik csak csonkok. És sziszegnek. Az állatok nem tudnak beszélni, de ezek rettegett állatok. Ők az élet jelképei, mert a tűz egyenlő az élettel, és ők tüzet esznek és tüzet köpnek. És azért is félnek tőlük, mert mindig eljönnek a tavaszi áldozatért. Még ha az emberek nem is mennek oda, a sárkányok lejönnek a hegyekből, és összegyűlnek a szent helyen. Mi azért megyünk oda, mert a sárkányok is odamennek. A papok mindig elmondják ezt a szertartás előtt.

Tenar a gondolataiba merült egy ideig. — A sárkányok itt, nyugaton — kezdte lassan —, mind nagyok. Óriásiak. És tudnak repülni. Állatok, de tudnak beszélni. És félik őket. És veszélyesek.

— Nos — jegyezte meg a hercegnő —, a sárkányok lehet, hogy csak állatok, de mégis többek, mint mi és az átokverte-varázslók.

Úgy mondta, „átokverte-varázslók”, egyben, mintha egy szó lenne, és gyakorlatilag sehol sem hangsúlyozta. Tenar emlékezett a kifejezésre gyermekkorából. A sötét bőrű népségre vonatkozott, a Szigetvilág lakóira.

— Miért van ez?

— Mert a sárkányok újjászületnek! Mint minden állat. Mint mi is. — Szeserah őszinte kíváncsisággal nézett Tenarra. — Úgy hiszem, mivel valaha a sírok legszentebb helyének papnője voltál, többet kellene tudnod minderről, mint amennyit én tudok.

— Ott nem voltak sárkányok — válaszolta Tenar. — Semmit sem tanítottak róluk. Kérlek, barátom, mondd el, amit tudsz!

— Talán el tudom beszélni a történetet. Ez egy téli mese, de úgy sejtem, nem baj, ha itt nyáron mondom el. Itt amúgy is minden rosszul működik — sóhajtotta. — Nos, kezdetben, tudod, az első időkben, mind ugyanolyanok voltunk, minden állat és ember, és egyformán éltünk. Azután megtanultunk meghalni. És megtanultuk azt is, hogyan szülessünk meg újra. Talán ugyanazon lényként, talán más formában. De ez nem számít annyira, mert mindenképpen újra meghalsz és újra megszületsz, és előbb vagy utóbb minden leszel.

Tenar bólintott. Eddig ismerős volt számára a történet.

— De a legjobb dolog embernek vagy sárkánynak születni, mert ezek szent lények. Ezért próbáljuk nem megszegni a tilalmakat, és próbáljuk betartani az előírásokat, és így jobb esélyünk lesz újra embernek, vagy valamiképpen sárkánynak születni… Ha az itteni sárkányok tudnak beszélni és tényleg olyan óriásiak, akkor meg tudom érteni, hogy miért jutalom ez. A mi sárkányaink egyikeként megszületni nem tűnik olyan nagyszerű dolognak.

— De a mese arról szól, hogy az átokverte-varázslók felfedezik a Vedurnánt. Ez egy olyan dolog — nem tudom mi lehet —, ami azt mondta néhány embernek, hogy ha beleegyeznek abba, hogy soha többé nem halnak meg és nem születnek meg, akkor megtanulhatják a varázslóságot. Az emberek egy része ezt választotta, a Vedurnánt választotta. És elmentek vele nyugatra. És a Vedurnán besötétítette a bőrüket. És most itt élnek. Mindezek az emberek itt — ők azoknak a leszármazottai, akik a Vedurnánt választották. Élnek, csinálják az átokverte varázslataikat, és nem tudnak meghalni. Csak a testük hal meg. A többi egy sötét helyre kerül, és sohasem születhet meg újra. És ott olyanok, mint a madarak. De nem tudnak repülni.

— Igen — suttogta Tenar.

— Nem tanultál erről Atuanon?

— Nem — válaszolta Tenar.

Emlékezett egy történetre, amit Oromon mondott Kemay Asszonyáról: az idők kezdetén az emberek és a sárkányok egyek voltak, de a sárkányok a vadságot és a szabadságot választották, míg az emberek a vagyon és a hatalom mellett döntöttek. Választás, elkülönülés. Ugyanaz a történet lenne?

De Tenar szívében ott rejtőzött Kóbor képe, ahogy egy kőszobában kuporog, és a feje kicsi, fekete, csőrrel…

— A Vedurnán nem az a gyűrű, ugye, amiről folyton beszélnek, amit viselnem kell majd?

Tenar próbálta elterelni figyelmét a festett szoba alakjairól és a múlt éjjel látott álomról, hogy válaszolhasson Szeserah kérdésére.

— Gyűrű?

— Durakby gyűrűje.

— Vandór-Akbé. Nem. Az a gyűrű a Béke Gyűrűje. És csak akkor fogod viselni, ha és amikor már Lebannen királynője vagy. És szerencsés nő vagy, hogy a felesége lehetsz.

Szeserah vonásain kíváncsiság tükröződött. Nem sértődöttség vagy kiábrándultság. Reményvesztett, félig nevetséges, türelmes, egy évtizedekkel idősebb nő arckifejezése. — Nincs ebben semmi szerencse, kedves Tenar — mondta. — Össze kell házasodnom vele. És ezzel el is vesztem önmagam.

— Miért lennél elveszett, ha összeházasodtok?

— Ha hozzámegyek, akkor neki kell adnom a nevemet. Ha kimondja a nevemet, akkor ellopja a lelkemet. Ezt csinálja minden átokverte-varázsló. Ezért rejtik el mind a nevüket. De ha ellopja a lelkemet, akkor többé nem leszek képes meghalni. Örökké kell élnem a testem nélkül, repülni nem tudó madárként, és nem születhetek meg újra.

— Ezért titkoltad el a neved?

— Neked odaadtam, barátom.

— Becsülettel megőrzöm ajándékod — felelte Tenar komolyan. — De itt bárkinek megmondhatod a nevedet, akinek csak akarod. Nem tudják ellopni vele a lelkedet. Hidd ezt el, Szeserah! És a királyban is megbízhatsz. Ő biztosan nem — nem fog ártani neked.

A lány észrevette a pillanatnyi szünetet. — De biztos vagyok benne, hogy ártani kíván — csapott le azonnal. — Tenar, barátom, én tudom, hogy mi vagyok itt. Awabátban, ahol apám is ott van, csak egy ostoba és tudatlan sivatagi nő voltam. Egy feyagat. A városi nők mindig vihogtak és összesúgtak, amikor megláttak, azok a fedetlen arcú ringyók. És itt még rosszabb minden. Nem értek senkit és engem sem ért meg senki, és minden, de minden más, mint otthon! Még azt sem tudom, hogy mit eszek, varázsételt, bizonyára, mert megszédülök tőle. Itt nem ismerem a tilalmakat és nincs egy pap sem, akit megkérdhetnék, csak varázsló nők, mind fekete és fedetlen arcú. És láttam, hogy ő is hogy nézett rám. Tudod, ki lehet látni a feyag alól! Láttam az arcát. Nagyon jóképű, olyan, mint egy harcos, de ő is csak egy fekete varázsló, aki gyűlöl engem. Ne mondd, hogy nem az, mert tudom, hogy az! És szerintem amikor megtudja a nevemet, akkor ellopja, és arra a sötét helyre küldi a lelkemet.

Szeserah gyászosan vállat vont.

— Segítene, ha megértenéd, amit mond.

— Blablabla-blablabla. Mind így beszélnek.

— És nekik ugyanilyen a mi beszédünk. Ugyan már, hercegnő, hogyan kedvelhetne meg, ha te is csak annyit mondasz neki, hogy blablabla-blablabla? Ide nézz! — felemelte egyik kezét, a másikkal rámutatott, majd kimondta a szót kargádul, azután archikul is.

Szeserah mindkét szót elismételte, kötelességtudó hangsúllyal. Néhány más testrész neve után hirtelen megérezte a megértésben rejlő lehetőséget. Kiegyenesedett ültében. — Hogy mondják a varázslók azt, hogy „király”?

— Agni. Ez az Ősi Nyelv egy szava. A férjem mondta.

Amint kimondta, rádöbbent, hogy most még ostobaság lenne megemlíteni egy harmadik nyelv létezését; de a hercegnő figyelmét nem ez ragadta meg.

— Van férjed? — Szeserah fénylő oroszlántekintettel nézett rá, és elnevette magát. — Ó, mily csodálatos! Azt hittem, papnő vagy! Ó, kérlek, barátom, beszélj róla! Egy harcos? Jóképű? Szereted?

Mikor a király sárkányvadászatra indult, Éger nem tudta, hogyan tovább. Úgy érezte, teljesen haszontalan, jogtalanul maradt a palotában és ette a király ételét, és bűnösnek érezte magát a baj miatt, amit magával hordozott. Nem tudott egész nap a szobájában ülni, kiment hát az utcákra, de a város nagyszerűsége és mozgalmassága megriasztotta, és se pénze se célja nem lévén csak annyit tehetett, hogy gyalogolt, míg el nem fáradt. Visszatért Maharion palotájába, és elcsodálkozott egy pillanatra, hogy a komoly arcú őrök még mindig beengedik. Odabenn a palotakerteket vette célba, ott keresett békét. Remélte, hogy újra találkozik Virgáccsal, de a gyermek nem bukkant fel, és talán jobb is volt így. Éger úgy érezte, nem kellene beszélnie az emberekkel. A halálból felé nyújtott kezek, kinyúlhatnak feléjük is.

A király távozása utáni harmadik napon lement, hogy sétáljon egyet a kerti tavak közt. A nappal igen forró volt, az est csendes és komor. Magával vitte Huzit is és szabadon eresztette, hadd vadásszon bogarakra a bokrok alatt, míg ő egy padon üldögélt a nagy fűzfa mellett, és figyelte a kövér pontyhátak ezüstös-zöldes csillanásait a vízben. Magányos volt és kedvetlen; úgy érezte, a hangok és a felé nyúló kezek elleni védelme egyre gyengül. Mi jó van abban, hogy egyáltalán védekezik ellenük? Miért nem megy oda álmában, egyszer s mindörökké, le azon a domboldalon, befejezve az egészet? Senki sem bánkódna miatta, és halála megóvná a többieket e betegségtől, mit magával hordoz. Elég nekik a sárkányok elleni küzdelem. És ha odamenne, talán újra láthatná Liliomot is.

Ha meghalna, nem érinthetnék meg egymást. A varázslók szerint többé már nem is akarnák megérinteni egymást. Azt mondják, a holtak elfeledik, milyen volt élni. De Liliom felé nyúlt. Először csak egy kicsit. Talán még elég ideig emlékeznek az életre ahhoz, hogy egymásra nézzenek, hogy lássák egymást, még ha nem is érinthetik meg egymást.

— Éger?

Lassan felnézett a mellette álló nőre. Az alacsony, szürke nő, Tenar. Látta az aggodalmat az arcán, de nem tudta, mi bánthatja. Azután eszébe jutott, hogy a lánya, a megégetett lány elment a királlyal. Talán rossz hírek érkeztek. Talán mind meghaltak már.

— Beteg vagy, Éger? — kérdezte Tenar.

Megrázta fejét. Nehéz volt megszólalnia. Hirtelen megértette, milyen könnyű lehet odaát, a másik világban nem beszélni. Nem nézni az emberek szemébe. Zavartalanul létezni.

A nő leült mellé a padra. — Nyugtalannak tűnsz — mondta.

Bizonytalan mozdulattal válaszolt — minden rendben, semmi gond.

— Jártál Gonton a férjemnél, Karvalynál. Hogy van? Vigyáz magára?

— Igen — válaszolta Éger. Próbálta valamivel bővebbre fogni a dolgot: — A lehető legkedvesebb vendéglátóm volt.

— Örülök, hogy ezt hallom — bólintott a másik. — Aggódom miatta. Rendben tartja a házat, mintha ott lennék, de mégis, nem szeretem egyedül hagyni… Elmondanád, kérlek, hogy mit csinált, amíg ott voltál?

Elmondta, hogy Karvaly leszedte a szilvát és elvitte eladni, hogy együtt megjavították a kerítést, és hogy Karvaly segített békésen aludnia.

A nő figyelmesen hallgatta, komoly arccal, mintha ezek a kis dolgok is olyan súlyúak lennének, mint az utóbbi napokban megbeszélt, különleges események — holtak szólítják az élőt, egy lány sárkánnyá változik, sárkányok gyújtják fel a szigeteket nyugaton, szilvát kell szedni, tojást kell venni, és a kerítés is javításra szorult.

És a férfi valóban nem volt bizonyos benne, hogy mi számított jobban, a nagy furcsaságok vagy a köznapi apróságok.

— Bárcsak hazamehetnék — sóhajtott a nő.

— Kívánhatnám ugyanezt, de hiábavaló lenne. Azt hiszem, többé már nem térhetek haza. — Nem tudta, miért mondta ezt, de hallván saját hangját és szavait, nem kételkedett az igazukban.

A nő egy percig csak nézett rá, csendes szürke szemekkel, és nem kérdezett vissza.

— Bár kívánhatnám, hogy a lányom is hazatérjen velem — mondta azután —, de ez is hiábavaló lenne. Tudom, hogy mennie kell tovább. De nem tudom, merre.

— Elmondod, miféle ajándékkal bír ő, miféle lány ő, hogy a király érte küldetett, és magával vitte, hogy sárkányokkal találkozzon?

— Ó, ha tudnám ki vagy mi ő, el is mondanám — válaszolt Tenar, hangja telve bánattal és szeretettel és keserűséggel. — Nem a született leányom, ahogy azt már sejtetted vagy tudhattad is. Kisgyermekként került a házhoz, megmentve a tűztől, de épp csak, és sohasem teljesen… Amikor Karvaly visszatért hozzánk, akkor az ő lányává is vált. És ő mindkettőnket megmentett a kegyetlen haláltól, szólítva egy sárkányt, Kalesszint, más néven a Legvénebbet. És a sárkány a lányának nevezte Tehanut. Így lett ő leánya egyszerre többeknek és senkinek, megmentve a tűztől, de nem a fájdalomtól. Hogy ki is ő valójában, azt nem tudom. De azt kívánom, bár itt lehetne velem, biztonságban!

Éger biztatni akarta, de neki magának is biztatásra lett volna szüksége.

— Mondj még valamit a feleségedről, Éger! — kérte Tenar.

— Nem tudok — válaszolta amaz végül a csendben, amely az imént ereszkedett rájuk. — Mondanék, ha tudnék, Tenar úrnő. De olyan fáradt vagyok már, aggódom és félek az estétől. Próbálok Liliomra gondolni, de csak a sötét sivatagot látom, ahogy lejtői ereszkednek le és le, és őt nem látom ott. Minden róla szóló emlékem, ami olyan volt nekem, mint a víz és a lélegzet, eltávozott arra a kiszáradt helyre. Semmim sem maradt.

— Sajnálom — suttogta a nő, és ismét hallgatásba burkolóztak. Mélyült az alkony. Mozdulatlanul, melegen. A palota fényei átragyogtak a faragott ablaktáblákon és a fűzfa csendes, lehajló lombozatán.

— Valami történik — szólalt meg újra Tenar. — Valami nagy változás a világban. Talán semmi sem maradhat a miénk, amit valaha magunkénak tudtunk.

Éger felnézett az elsötétedő égre. A palota tornyai bátran szálltak szembe a közelgő éjszakával, a márvány és az alabástrom magához gyűjtött minden fényt, ami még maradt nyugaton. A férfi tekintete a kardpengét kereste a legmagasabb torony tetején, és meglátta halovány ezüstjét. — Nézd! — mutatott fel. A kard hegyén, mint gyémánt vagy vízcsepp, egy csillag ragyogott. Miközben nézték, a csillag lassan továbbhaladt és elszakította magát a kardhegytől, egyenesen fölfelé emelkedett.

Sürgölődés kélt a palotában, és a falain kívül egyformán, hangok; felharsant egy kürt éles, parancsoló szólítása.

— Visszatértek — szólt Tenar, és felállt. Izgatottság töltötte meg a levegőt, és Éger is felemelkedett ültéből. Tenar besietett a palotába, ahonnan láthatta a kikötőt. Mielőtt magához hívta Huzit, Éger újra felnézett a kardra, amely már csak haloványan csillámlott ugyan, de a csillag még ott fénylett magasan felette.

A fülledt nyári éjjelen a Delfin beúszott a kikötőbe, sietősen, vitorláit varázsszél dagasztotta. A palotában senki sem várta még vissza a királyt, de távolléte alatt minden a megszokott módon folytatódott, és készen állt a fogadására. A rakpartot azonnal ellepték az udvaroncok, a szolgálaton kívül lévő katonák és a városi polgárok, hogy üdvözöljék. A dalnokok és hárfások csak arra vártak, hogy hallják a sárkányok elleni harc és győzelem történetét, és gondolatban már írták is balladáik első sorait.

Ám csalódniuk kellett: a király és társasága egyenesen a palota felé vette az irányt, és a hajóról partra lépő katonák és matrózok csak annyit mondtak: — Felmentek az Onneva mentén, és két napon belül visszatértek. A mágus egy madárral üzent utánunk, merthogy akkor már Öbölszájnál jártunk, eredetileg ugyanis úgy volt, hogy Déli Kapu kikötőjében találkozunk velük. Visszamentünk hát, és már ott vártak ránk a folyótorkolatnál mind, sértetlenül. De láttuk a felégetett erdők füstjét, a Faliorn déli lábainál.

Tenar is lesietett a rakpartra, és Tehanu egyenesen odament hozzá. Szorosan megölelték egymást. Ám ahogy sétáltak felfelé az utcákon a fények és örvendező hangok között, Tenar még mindig arra gondolt: Megváltozott. Ő is megváltozott. Sohasem jön haza.

Lebannen az őrei gyűrűjében lépdelt. Feszült, energiával telt mozdulataival fejedelmi látványt nyújtott, harciasnak és pompázatosnak tűnt. — Vandór-Akbé! — kiáltotta a nép a látványtól meghatottan. — Mórred fia! — A palota lépcsőjén megállt, és szembefordult a tömeggel. Igen erőteljes hangja volt, ha úgy akarta, és most az első szóval lecsendesítette a csődületet. — Halljátok hát, Enyhely népe! Gont Leánya beszélt érettünk egy vezetővel a sárkányok közül. Fegyverszünetet ígértek. Egyikük eljő hozzánk. Egy sárkány jön el ide, a városunkba, Maharion palotájához. Nem pusztítani, egyezkedni kíván. Eljött az idő, amikor embernek és sárkánynak találkoznia és beszélnie kell. Ezért mondom: amikor a sárkány eljő, ne féljétek, ne küzdjetek ellene, ne meneküljetek előle, hanem üdvözöljétek a Béke Jelében! Üdvözöljétek ugyanúgy, ahogyan egy nagyurat üdvözölnétek, ki békével jön és messziről! És ne rettegjetek! Megvédelmez mínket Vandór-Akbé kardja, Elfáran Gyűrűje és Mórred neve. És a magam nevében megígérem, hogy míg élek, saját kezemmel védelmezem ezt a várost és birodalmat!

Lélegzetvisszafojtva hallgatták. Szavait az öröm és a megkönnyebbülés kiáltásai követték, ahogy megfordult és belépett a palota kapuján. — Gondoltam, jobb figyelmeztetni őket — mondta Tehanunak megszokott, csendes hangján, és a lány bólintott. A király úgy beszélt hozzá, mint egy bajtárshoz, és Tehanu is ennek megfelelően viselkedett. Tenar és a köröttük fontoskodó udvaroncok, jól látták e változást.

Lebannen parancsot adott a teljes tanács összehívására, reggelre, a negyedik órába. Azután — amikor mind szétszéledtek — Tenarhoz lépett. — Ő védelmez meg minket — mondta a távozó Tehanu után nézve.

— Egyedül?

— Ne féltsd! Egy sárkány lánya és egy másik sárkány húga. Oda is elmehet, ahová mi sohasem. Ne féltsd őt, Tenar!

Tenar bólintással fogadta el a szavak igazát. — Köszönöm, hogy biztonságban visszahoztad — mondta. — Legalábbis egy időre.

Arrébb léptek a többiektől, be a palota nyugati szárnyába vezető folyosóra. Tenar felnézett a királyra, és így szólt: — Beszélgettem a hercegnővel a sárkányokról.

— A hercegnő — visszhangozta a király közömbös arccal.

— Van neve is. Nem mondhatom meg, mert úgy hiszi, arra használnád, hogy elpusztítsd a lelkét.

Lebannen összevonta szemöldökét.

— Hur-át-Hurban is vannak sárkányok. Kicsik, ezt mondta, és szárnyatlanok, és nem beszélnek. De szentek. Ők a halál és az újjászületés szent jelképei. Eszembe juttatta, hogy a halált követően az én népem nem ugyanoda kerül, ahová a te néped. A kiszáradt földeket, melyekről Éger beszélt, az én népem nem ismeri. Sem a hercegnő, sem én, sem a sárkányaink.

Lebannen vonásain az óvatos tartózkodás átadta helyét a feszült figyelemnek. — Kóbor kérdései Tehanuhoz — mondta ki halkan gondolatát. — Ezek lennének a válaszok?

— Csak azt mondom, amit a hercegnő elbeszélt, és amit mindez eszembe juttatott. Éjjel szót váltok Tehanuval ezekről a dolgokról.

A férfi töprengve összeráncolta homlokát, azután arca kisimult. Lehajolt és arcon csókolta Tenart, majd jó éjt kívánt neki. Elindult a lakosztálya felé, és a nő csak nézett utána. Lebannen mindig szívet melengetőn elkápráztatta, de nem tudta elvakítani. Még mindig tart a hercegnőtől, gondolta.

A trónterem volt Maharion palotájának legvénebb helyisége. Tengerszülötte Gemalnak, Ilien hercegének csarnokaként vált ismeretessé, aki Enyhely királyává vált, és akinek leszármazottja volt Heru királynő, és így a királynő fia, Maharion is. Ahogy az enyhelyi dal szól:

E csarnok köré építették Gemal utódjai a hatalmas palotát egy évszázad alatt, majd végül Heru és Maharion emeltették az Alabástromtornyot, a Királynő Tornyát és a Kard Tornyát.

Ezek még álltak, ámbár Enyhely népe makacsul csak Megújult palotának nevezte az épületegyüttest mindazon hosszú századokon keresztül, amelyek Maharion halála óta elteltek. Igen öreg volt már és félig romokban hevert, amikor Lebannen trónra lépett. Szinte teljes egészében és régi pompájában felújíttatta. A Belső Szigetek kereskedői örültek a királynak és a törvényeknek, melyek újfent megvédelmezték őket és áruikat. Eleve megemelték az állami bevételeket, de még emellett is pénzt és különféle vállalásokat ajánlottak fel. Lebannen uralkodásának első néhány esztendejében még az általános kereskedői sirám sem hangzott el, hogy az adózás tönkreteszi az üzletet, és a gyermekeiknek nélkülöznie kell. Így a király megújíthatta a Megújult palotát, talán még nagyszerűbbé tette azt, mint valaha. De a tróntermet — bár a tartógerendás mennyezetet kijavították, a kőfalakat újravakolták, a keskeny és magas ablakokat újraüvegezték — mégis meghagyta régi egyszerűségében.

Végig a hamis dinasztiák rövid idejében, a zsarnokok és bitorlók és kalózhercegek Sötét Esztendeiben, végig a törekvők viszályai alatt, a királyság trónja a hosszú helyiség végében állt: fa karszék magas támlával, egy egyszerű kőemelvényen. Valaha arannyal borították be, ám ez már rég volt; a kis aranyszegek kis hasadékokat hagytak a fában mindenhol, ahonnan kitépték őket. A selyempárnákat és selyemkárpitot ellopták vagy moly és egér és penész rágta szét. Régi mivoltát semmi sem mutatta már, kivéve a helyet, ahol állt, és a kicsiny faragványt a támlán, a szálló kócsagot berkenyeággal a csőrében. Ez volt az Angládház címere.

Az ama házból származó király nyolcszáz esztendővel ezelőtt érkezett Angládról Enyhelyre. Ahol Mórred széke áll, így mondják, ott van a királyság is.

Lebannen megtisztíttatta, kijavíttatta és kicseréltette a korhadó részeket, beolajoztatta és sötét selyemfa színre pácoltatta, de festetlen hagyta, aranyveret nélkül, csupaszon. A vagyonosabbak némelyike, aki a palota gazdagságát jött megcsodálni, panaszkodott a trónterem és a trón miatt. — Mint egy tanyaház. — Így beszéltek. — Mórred széke, vagy egy paraszt díszes ülőkéje? — kérdezték.

Némelyiküknek a király így válaszolt: — Hová lenne a királyság tanyák nélkül, amelyek etetik a nemeseket, és parasztok nélkül, akik megtermelik a gabonát? — Mások szerint úgy mondta: — Az arany és selyem cicomáktól, vagy a kő és a fa erejétől áll szilárdabban a királyság? — Megint mások úgy emlékeznek, nem mondott többet annál, hogy ő így szereti. És minthogy az ő fenséges feneke ült azon a párnázatlan trónon, így semmiképpen sem lehetett bírálóié az utolsó szó.

E magas mennyezetű, komor csarnokban, a késő nyár tengeri ködével telített hűvös reggelek egyikén gyűlt össze a királyi tanács: kilencvenegy férfi és nő, avagy száz, ha mind eljöttek volna. Személyesen választotta ki őket a király, így némelyikük a Belső Szigetek főnemességét és hercegi házait képviselte, esküdt vazallusait a koronának; mások a Szigetvilág egyéb részeinek nevében beszéltek; megint másokat a király az állam megbízható tanácsosának talált vagy remélt. Voltak ott kereskedők, hajósok, Nagy Kapu és más, az Éa-tenger és a Legbenső-tenger körüli nagy kikötők különféle rétegeinek képviselői. Mindannyian nagyszerűek fontosságuk tudatában, és sötét, nehéz selyemtalárjaikban. Ott voltak az iparoscéhek mesterei is, mind simulékony és ravasz alkuszok, s kiemelkedett közülük egy fakó tekintetű, nehézkezű nő, a rosszáni bányászok főnöke. Voltak ott kútfői mágusok, mint Ónix, szürke köpönyegben és fabotokkal. Volt ott egy pálni mágus is, Szeppel mesternek nevezték, akinél nem volt bot, és akit az emberek többnyire kerültek, bár épp eléggé jóindulatúnak tűnt. Voltak ott nemes asszonyok, fiatalok és idősek, a fejedelemségekből és a hűbérbirtokokról, némelyikük Lorbanery selymeibe és homok-szigeteki gyöngyökbe öltözve. Ketten külszigetiek, testesek, egyszerűek, de mégis méltóságosak, egyikük Harish-ról, másikuk Tüzesről, hogy a Keleti Peremvidék népének nevében beszéljenek. Volt ott néhány költő, néhány tanult ember Éa és az Angládok régi iskoláiból, és számos kapitány a katonaságtól és a király hajóiról.

Mindezen színes társaságot a király válogatta össze. Két vagy három esztendő elteltével további szolgálatra kéri vagy köszönettel és tisztelettel hazaküldi őket, és talál valakit a helyükre. Minden törvényt és adót, minden trón elé hozott ügyet velük beszélt meg, tanácsukat kérve. Azután szavazhattak Lebannen előterjesztéseiről, amit csak a többség beleegyezésével fogadtak el. Voltak olyanok, kik szerint a tanácstagok csupán a király bábjai és ölebei, és akár igazuk is lehetett volna. Ám többnyire akkor cselekedett, ha beleegyeztek. Gyakran nem is fejezte ki véleményét, és hagyta a tanácsot önállóan dönteni. Sok tanácstag gondolta úgy, hogy ha elég érvet hoz fel ellenfeleivel szemben, és sikerül megegyezésre jutnia a többiekkel, akkor a királyt is meggyőzheti igazáról. Így hát a tanács különféle területekről jövő és különféle testületekbe tartozó tagjainak vitái gyakran heves versengéssé váltak, és egyetlen ülés alatt a királyt többször is meggyőzték, megcáfolták és leszavazták. Jó diplomata volt, de középszerű politikus.

Úgy találta, a tanács jól szolgálja őt, és a hatalmon lévők mind tisztelték ezt a módot. A köznép nem sok figyelmet fordított rájuk. Reményeiket és hitüket a király személyébe vetették. Ezer ének és ballada szólt Mórred fiáról, a hercegről, aki sárkányháton lovagolt ki a halál birodalmából a napfényre, Szorra hőséről, Szeriád kardjának hordozójáról, a Berkenyefáról, Anglád Magas Kőriséről, a szeretett királyról, aki a Béke Jele alatt uralkodik. Ámde nehéz volt nemes énekeket költeni a tanácsnokokról, akik a hajózási adókról vitáznak.

Nem megénekelve vonultak hát be és foglalták el helyüket a párnázott padokon, a párnázatlan trónnal szemben. Újra felálltak, amikor a király belépett. Vele jött Gont Leánya, akit a legtöbben már láttak azelőtt, így külseje nem okozott meglepetést. Mögöttük egy sovány férfi jött kifakult fekete öltözékben. — Úgy néz ki, mint valami falusi varázsló — mondta egy kereskedő Kamery szigetéről a mellette álló úti hajóácsnak, aki így válaszolt: — Nem kétséges. — Hangsúlya lemondó-megbocsátó volt. A királyt a tanácsosok többsége szerette, vagy legalábbis kedvelte; mindenesetre ő adott hatalmat a kezükbe, és ha nem is érezték kötelezőnek, hogy hálálkodjanak ezért, legalábbis tisztelték a döntéseit.

Ebéa idős úrnője késve sietett be, és Szége herceg, aki a szokásrend felett elnökölt, épp engedélyt adott a tanácstagoknak, hogy leüljenek. Mindenki helyet foglalt. — Halljátok a királyt! — szólt Szége, és mind elcsendesedtek.

Lebannen elmondta — és sokan így kaptak először valós híreket ez ügyekben, hogy a sárkányok megtámadták Enyhely nyugati földjeit, és ő odalátogatott Gont Leányával, Tehanuval, hogy egyezkedjen velük.

Bizonytalanságban tartotta őket, amíg a sárkányok kezdeti támadásairól beszélt a nyugati szigeteken, és röviden elmesélte Ónix történetét a lányról, aki sárkánnyá változott a Kútfő-hegyen. Emlékeztette őket, hogy Tehanut lányának tartja a Gyűrűs Tenar és Kútfő legutóbbi főmágusa, és ugyanúgy a sárkány Kalesszin is, az ki hátán röptette el a királyt Magadorról.

Végül elbeszélte, hogy mi történt a Faliorn-hegység hágóján, hajnalban, egy nappal korábban.

Így fejezte be: — Az a sárkány elvitte Tehanu üzenetét Pálnra, Orm Iriánnak, ki mostanra már bizonyosan útban van errefelé, azonban háromszáz vagy még több mérföldet kell megtennie. De a sárkányok gyorsabbak, mint bármely hajó, akár világszéllel, akár varázsszéllel hajtva. Orm Irián bármikor megérkezhet.

Az első kérdést Szége herceg tette fel, tudván, hogy a király szívesen fogadja: Mit remélsz nyerni, nagyuram, a sárkányokkal való egyezkedéstől?

Azonnal megkapta a választ: — Többet, mint amennyit az ellenük vívott harccal valaha is nyernénk. Nehéz kimondani, de ez az igazság: e hatalmas lények haragja ellenében, ha csakugyan ellenünk fordulnának bármennyien is, nincs hatásos védelmünk. A bölcseink szerint talán csak egyetlen hely állhatná a támadásaikat, ez pedig Kútfő. És Kútfőn is talán csak néhány olyan ember van, aki úgy nézhet szembe egy sárkány haragjával, hogy nem vész oda maga is. Így hát inkább próbáljuk fellelni dühük okát, és annak megszüntetése által teremtünk újra békét.

— Csak állatok! — szólt Fennút idős ura felháborodottan. — Az ember nem érvel állatokkal szemben, nem köt békét velük!

— Talán nincs nálunk Vandór-Akbé kardja, amely megölte a Nagy Sárkányt? — kiáltott egy fiatal tanácsnok.

Rögtön válaszolt is rá egy másik hang: — És ki sújtotta agyon Vandór-Akbét?

A tanácsbeli vita kezdett zajongássá válni, bár Szége herceg szigorú rendet tartott, és senkinek sem hagyta, hogy közbevágjon, vagy többet beszéljen a kétperces homokóra egy fordításánál. A fecsegést és a sugdolózást mindig hamar félbeszakította a herceg ezüstvégű botjának koppanása, és az, hogy szólította a következő felszólalót. Ezért aztán mind gyorsan beszéltek és oda-vissza kiáltoztak, így minden kimondandó dolog és számos felesleges szó is elhangzott és cáfolatot nyert és kimondatott újfent. Többnyire azon vitatkoztak, hogy viseljenek-e háborút, harcoljanak-e a sárkányok ellenében, legyőzhetik-e őket?

— Egy csapat íjász a király egyik hadihajóján úgy leszedné őket, mint a kacsákat! — kiáltott fel egy forróvérű gázlóri kereskedő.

— Megalázkodnánk oktalan bestiák előtt? Hát egyetlen hős sem maradt már köztünk? — kérdezte O-sziget fenséges úrnője.

Erre Ónix csattant fel élesen: — Oktalanok? A Teremtés Nyelvét beszélik, amelyben hatalmunk és művészetünk lényege rejlik. Csak annyira bestiák, mint mi magunk! Az emberek is csak beszélő állatok!

Egy hajóskapitány, idős, sokat látott férfi vágott vissza: — Akkor talán nem nektek, varázslóknak kellene beszélnetek velük? Minthogy ti ismeritek a nyelvüket, és talán osztoztok a hatalmukban is!? A király egy fiatal, tanulatlan lányt emlegetett, aki sárkánnyá változott. De a mágusok önszántukból felvehetik ezt a formát, nem? Talán Kútfő mesterei nem tudnak egyenlő esélyekkel beszélni vagy harcolni is a sárkányok ellen, ha szükséges?

A pálni varázsló felállt. Alacsony férfi volt, lágy hanggal. — Egy teremtmény alakjának felvétele azt jelenti, kapitány, hogy eggyé válunk azzal a teremtménnyel — kezdte udvariasan. — Igen, a mágus kinézhet sárkánynak. De az igaz változás veszélyes művészet. Főként mostanság. A nagy változások közepette egy kicsiny változás olyan, mint lehelet a szélben… De van közöttünk valaki, kinek nem szükséges a művészethez folyamodnia, mégis jobban beszél a sárkányok nyelvén, mint bármely más ember. Ha akar egyáltalán beszélni érettünk.

Erre Tehanu felemelkedett az emelvény lábánál fekvő padról. — Akarok. — Csak ennyit szólt és visszaült.

Ettől egy hosszú pillanatig mélységes csend telepedett a tárgyalóteremre, de hamarosan újra belemelegedtek.

A király hallgatta őket, s nem szólt. Meg akarta ismerni a népe véleményét és temperamentumát.

Azok a kedves ezüstharsonák odafenn a Kardtorony balkonján eljátszották minden szólamukat négyszer, világgá kiáltva ezzel a hatodik óra, a délidő elérkeztét. A király felállt, és Szége herceg bejelentette az ülés felfüggesztését a délután első órájáig.

Friss sajtból, nyári gyümölcsökből és zöldségekből álló ebédet tálaltak fel, Heru királynő tornyának egyik helyiségében. Ide hívta meg Lebannen Tehanut és Tenart, Égert, Szégét és Ónixot; és Ónix a király engedélyével magával hozta a pálni varázslót, Szeppelt is. Leültek és ettek, keveset beszélve és azt is halkan. Az ablakokon keresztül látták a kikötő egészét és az öböl északi partvonalát, ahogy szürkés homályba vész az, ami lehetett a reggeli köd maradványa ugyanúgy, mint a nyugaton lángoló erdők erre tévedt füstje.

Égert még mindig zavarta, hogy a király bensőséges ismerői között tartózkodik, s még a tanácsülésre is bevitték. Mit kezdjen ő a sárkányokkal? Sem harcolni nem képes ellenük, sem beszélni nem tud velük. Már az ily hatalmas teremtmények létezésének gondolata is egyszerre volt számára nagyszerű és idegen. A tanácstagok dacos büszkesége és hencegése csupán kutyaugatásnak tűnt mellette. Egyszer látott egy fiatal kutyát a tengerparton, amely csak csaholt és csaholt az óceánra, futkosva bele-beleharapott a kisimuló hullámokba, végül vizesen, behúzott farokkal menekült ki a szárazra.

Annak viszont örült, hogy Tenar mellett lehetett, aki könnyített szívén, és akit igencsak megkedvelt kedvességéért és bátorságáért. Most úgy találta, hogy Tehanuval is egész jól kijön.

Torz sebhelye miatt úgy tűnt, mintha a lánynak két arca lenne. Éger még nem látta egyszerre mindkettőt, mindig csak az egyik oldalt. Ő azonban hozzá volt szokva az ilyesmihez, így ez nem hozta zavarba, mint oly sokakat az udvarban. Édesanyja arcát félig eltakarta egy borvörös anyajegy, Tehanu őrá emlékeztette.

A lány most kevésbé tűnt nyugtalannak és zavartnak. Csendesen ült és néhányszor tartózkodó barátságossággal megszólította Égert, aki mellette kapott helyet. A férfi úgy érezte, őhozzá hasonlóan a lány sem saját akaratából van ott, hanem mert lemondott a választás lehetőségéről, és kényszerűen követ egy olyan utat, amelyet nem is fog fel teljesen. Talán az ösvényeik együtt haladnak, legalábbis egy ideig. Ez a gondolat felbátorította. Csak annyit tudott, hogy valamit meg kell tennie, valami elkezdődött és be kell fejeződnie, és úgy érezte, hogy bármi legyen is ez, szívesebben teszi meg a lánnyal az oldalán, mint nélküle. Talán Tehanu is vonzódik őhozzá, valamiféle hasonló magányosság okán.

De a lány szavai nem merültek a dolgok ily mélységeibe. — Atyám adott neked egy macskát — szólította meg a férfit, amikor felkeltek az asztal mellől. — Moha nénétől van?

Éger bólintott, mire a lány megkérdezte: — A szürke?

— Igen.

— Az volt a legjobb macska az alomból.

— Itt csak elhízik a kislány.

Tehanu habozott, azután kissé bátortalanul jegyezte meg: — Szerintem fiú.

Éger azon kapta magát, hogy elmosolyodik. — Jó társ. Egy matróz elnevezte Huzinak.

— Huzi — ismételte a lány, és elégedettnek tűnt.

— Tehanu! — szólította meg ekkor a király. Addigra már leültek az egyik ablakfülkében. — Szándékosan nem kértelek meg a tanács előtt, hogy beszélj Karvaly nagyúr kérdéseiről. Nem jött el az ideje. Itt megfelelő az idő és a hely?

Éger a lányt figyelte. Amaz a választ fontolgatta. Egyszer anyjára pillantott, aki a király mellett ült, de nem kapott sem támogatást, sem elutasítást.

— Inkább itt beszélnék róluk — válaszolt rekedtes hangján. — És talán Hur-át-Hur hercegnője előtt.

Rövid szünet elteltével a király kedvesen megkérdezte: — Küldessek érte?

— Nem szükséges, majd magam látogatom meg. Később. Valójában nincs sok mondanivalóm. Atyám azt kérdezte, Kik mennek a kiszáradt földekre? És anyámmal beszéltünk erről. És azt tudjuk, hogy az emberek odajutnak. De vajon a vadak is? Repülnek ott madarak? Vannak ott fák vagy növekszik fű? Éger, te láttad.

Meglepetésében a férfi csak annyit tudott kinyögni: — Van… van fű a kőfalnak ezen az oldalán, de az is halottnak tűnik. A falon túl nem tudom.

Tehanu a királyra nézett. — Te átkeltél azokon a földeken, nagyuram.

— Nem láttam vadakat, madarakat, vagy bármely növekvő dolgot.

Éger közbevetette: — Karvaly nagyúr szavai szerint: csak por és kő.

— Úgy vélem, más teremtmény nem kerül oda halála után, csak az ember — mondta Tehanu. — De nem mindenki. — Újra anyjára nézett, és most kitartott, nem fordította el tekintetét.

Tenar értette a kimondatlan kérést: — A kargok olyanok, mint az állatok. — Hangja száraz volt, érzelem nem csendült benne. — Azért halnak meg, hogy újjászülessenek.

— Ez csak babonabeszéd! — vágta rá Ónix. — Bocsáss meg, úrnő, de te magad… — Itt szünetet tartott.

— Már nem hiszek benne — válaszolta Tenar —, hogy ahogyan mondták Arha vagyok, aki örökkön újjászületik, végtelenül ugyanazon lélekként és ugyanabban a formában, és így halhatatlan. Úgy vélem, amikor meghalok, mint minden halandó lény újra egyesülök a világ lényegével, esszenciájával. Akárcsak a fű, a fák, az állatok. Az emberek csupán beszélő állatok, uram, ahogyan magad is mondtad.

— De beszéljük a Teremtés Nyelvét! — ellenkezett a mágus. — Ha megtanuljuk a szavakat, melyekkel Tritán a világot teremtette, magát az élet nyelvét, akkor megtaníthatjuk lelkünket arra, hogyan győzze le a halált.

— Azt a helyet, ahol csak por és árnyak vannak, te győzelemnek nevezed? — Tenar hangja most nem volt oly jellegtelen, tekintete villámlott.

Ónix dühödten pattant fel, de nem szólt.

A király avatkozott közbe. — Karvaly nagyúr feltett egy második kérdést is — mondta. — A sárkányok is átlépik a kőfalat? — Tehanura nézett.

— Ezt is megválaszoltam az imént — mondta a lány —, ha a sárkányok csupán beszélő állatok. Az állatok nem kerülnek a kiszáradt földekre. Látott ott mágus sárkányt valaha? Vagy te, nagyuram? — Először Ónixra nézett, azután Lebannenre. Ónix csak egy pillanatig töprengett, mielőtt válaszolt volna: — Nem.

A király meglepetten nézett. — Hogy lehet, hogy erre sohasem gondoltam? — mondta. — Nem, egyet sem láttunk. Azt hiszem, ott nincsenek sárkányok.

— Nagyuram! — szólította meg Éger, hangosabban, mint eddig bármikor, ha megszólalt a palotában. — Egy sárkány! — Már arccal az ablaknak fordulva állt, és kifelé mutatott.

Mind odafordultak. Az Enyhely-öböl felett egy sárkány közeledett az égen, sebesen nyugat felől. Hosszú, lassan csapkodó szárnyai vörös-arany színben csillogtak. Mögötte füstcsík lebegett egy ideig, mielőtt szertefoszlott a vibráló nyári légben.

— Akkor hát — mosolyodott el a király —, melyik szobát készíttessem elő a vendégünknek?

Úgy beszélt, mint aki jól szórakozik. De amikor látta a sárkányt megfordulni és körözve közelíteni a Kardtoronyhoz, pillanatok alatt kisietett a helyiségből, le a lépcsőkön. Kiáltozott az őröknek és megelőzte őket a termekben és az ajtóknál, így elsőként lépett ki a fehér torony alatti teraszra.

A terasz egy különterem teteje volt, márvány burkolattal és hosszú mellvéddel. A Kardtorony egyenesen vele szemben emelkedett, és mellette a Királynő Tornya állt. A sárkány ide szállt le, és épp összezárta szárnyait hangos, fémes zörgés kíséretében, amikor a király kiért. Ahová leérkezett, karmai barázdákat vájtak a márványba.

A hosszú, aranypikkelyes fej hirtelen odafordult. A sárkány a királyra nézett. A király inkább lenézett maga elé, nem találkozott a tekintetük. De egyenesen állt, és tisztán beszélt. — Üdvözöllek, Orm Irián! Lebannen vagyok.

— Agni Lebannen — válaszolt az erőteljes, sziszegő hang, üdvözölve őt, ahogyan Orm Embar üdvözölte valaha régen a legtávolibb nyugaton, még mielőtt királlyá lett.

Mögötte Ónix és Tehanu érkezett futva a teraszra, néhány őr kíséretében. Az őrök egyike előrántotta kardját, és Lebannen látta, hogy a Királynő Tornyának egyik ablakában egy másik őr felajzott íjjal áll, nyílvesszejének hegye a sárkány mellkasára mutat. — Tegyétek el a fegyvereiteket! — kiáltotta olyan hangon, hogy a tornyok megremegtek. A mellette álló őr oly sietséggel engedelmeskedett, hogy majdnem elejtette a kardját, de a lövész vonakodva eresztette le az íjat, nem szívesen hagyta védtelenül urát.

— Medeu — suttogta Tehanu, mikor Lebannen mellé ért. Tekintete kitartón a sárkányra szegeződött. A nagyszerű teremtmény feje arrébb mozdult, és a csillogó, ráncos pikkelykeretbe foglalt nagy, borostyánsárga szemek közömbösen néztek vissza rá.

A sárkány megszólalt.

Ónix megértette és elmormolta a királynak, amit mondott, és amit Tehanu válaszolt. — Kalesszin leánya, húgom! — Így szólt. — Nem repülsz.

— Nem tudok változni, nővérem — válaszolta Tehanu.

— Tegyem én?

— Egy időre, ha nem bánod.

És azután a teraszon és a tornyok odatekintő ablakaiban állók a legkülönösebb dolgot látták, ami valaha is elébük került, éltek bármennyit is ez ideig a varázslás és a csodák világában. Nézték a sárkányt, az óriási teremtményt, melynek pikkelyes hasa és tüskés farka végignyújtózott a terasz felén, és amelynek vörös szarvú feje, a királyénál kétszer magasabbra emelkedett. S látták, ahogy lehajtja nagy fejét és megremeg olyannyira, hogy szárnyai cimbalmokként csengnek oldalán. Mély orrlikaiból nem füst, hanem pára csap ki, elfelhőzve alakját, áttetszőn, mint a sűrű köd vagy a karcos üveg; azután eltűnt. A déli nap lecsapott a meghasadt, összekarcolt fehér kövezetre. Volt sárkány, nincs sárkány. Egy nő állt ott helyette. Tízlépésnyire a királytól és Tehanutól. Ott állt, ahol a sárkány szíve lehetett azelőtt.

Fiatal volt, magas, erős alkatú, sötét bőrű, sötét hajú, egy falusi lány ingét és nadrágját viselte, mezítlábasan. Mozdulatlan állt, mintha összezavarodott vagy megrémült volna valamitől. Lenézett a testére. Felemelte kezét, és azt is megnézte. — Milyen kicsik! — szólt a köznyelv szavaival, és felnevetett. Tehanura nézett. — Olyan, mintha ötesztendős korom cipőit húznám fel újra — mondta.

A két nő egymás felé indult. Egyfajta méltósággal vagy tekintélyességgel, ahogyan a teljes fegyverzetüket viselő harcosok tisztelegnek egymásnak, vagy ahogyan hajók találkoznak a tengeren. Megölelték egymást. Nem volt szoros ez az ölelés, de eltartott néhány pillanatig. Azután elengedték egymást, és a királyra néztek.

— Irián úrnő — mondta ő, és meghajolt.

A lány csodálkozónak tűnt, és valamiféle vidéki pukedlivel válaszolt. Amikor felnézett, a király látta, hogy a lány szemei borostyánszínűek. A férfi azonnal félrenézett.

— Ilyen álca alatt nem lehetek ártalmadra — intett a lány egy széles, fehér mosollyal. — Fenség! — tette hozzá utólag, ahogy próbált udvarias lenni.

Lebannen újra meghajolt. Most ő tűnt meghökkentnek. Tehanura nézett, azután Tenar felé fordult, aki ekkor lépett ki a teraszra, Égerrel az oldalán. Senki sem szólalt meg.

Irián tekintete találkozott Ónixéval, aki szürke köpönyegében állt ott, közvetlenül a király mögött, és a lány arca ismét felderült. — Kútfőről jöttél — szólította meg a varázslót —, uram? Ismered a formamestert?

Ónix meghajolt, majd igenlőn bólintott. Ő is távol tartotta tekintetét a lányétól.

— Jól van? Még mindig a fái között sétálgat?

A mágus ismét csak bólintott.

— És a kapusmester, és a gyógyfüvesmester, és Kurremkarmerruk? Ők voltak a barátaim, ők álltak mellém. Ha visszamégy, add át szeretettel és tisztelettel telt üdvözletemet, kérlek!

— Természetesen! — válaszolta a varázsló.

— Itt van anyám is — mondta Tehanu halkan Iriánnak. — Atuani Tenar.

— Gonti Tenar — mondta Lebannen sajátos csengéssel a hangjában.

Őszinte csodálkozással nézve Tenarra, Irián így szólította meg: — Te hoztad el a Rúnagyűrűt a fakó népség földjéről, a főmágus oldalán?

— Így történt — válaszolt Tenar hasonlóan őszinte tekintettel.

Felettük, a Kardtornyot körbefogó balkonon, közel a torony csúcsához, mozgolódás kélt: a harsonások készültek, hogy kikiáltsák az első órát. Persze, korábban mind ott gyűltek össze az erkély déli részén, amely arra a bizonyos teraszra nézett, és bámulták a sárkányt. Arcok kukucskáltak ki a palota tornyainak minden ablakán, és a hangok zúgása az utcákon olyan volt, mintha áradat közeledett volna.

— Amikor kikiáltják az első órát — szólt Lebannen —, a tanács újra összeül. A tanácstagok láthatták az érkezésed, hölgyem, avagy biztosan hallottak már róla. Javaslom, ha nincs ellenedre, menjünk egyenesen a trónterembe és hagyjuk, hadd bámuljanak meg! És ha szólni kívánsz hozzájuk, ígérem, hogy meghallgatnak majd.

— Rendben — válaszolta Irián. Egy pillanatra valami megfontolt, hüllőszerű érdektelenség sugárzott belőle. Amint megmozdult, ez eltűnt, és már csak egy magas, fiatal leányzónak tűnt, aki esetlenül lépdelt, és mosolyogva szólt Tehanuhoz: — Felszállhatnék, mint egy szikra. Nem érzem a súlyomat!

A torony tetején megszólalt a négy harsona nyugatra, északra, keletre és délre. Egy ötszáz esztendős barátnak elvesztése feletti sirámének, első szólamát fújta.

Egy pillanatra a király visszaemlékezett arcára annak a férfinak, Vandór-Akbénak, ahogy ott állt Magador partján, sötét tekintettel, bánatosan, halálosan megsebesítve, az őt elpusztító sárkány csontjai között. Lebannen különösnek érezte, hogy elméje ily távoli képet idéz egy ilyen pillanatban. Bár mégsem volt ez különös, minthogy élők és holtak, emberek és sárkányok mind-mind közeledtek egymáshoz valamely esemény folytán, melyet nem látott előre.

Megállt, amíg Irián és Tehanu utolérte. Miközben belépett velük a palotába, így szólt: — Számos dolgot szeretnék kérdezni tőled, Irián úrnő, de amitől népem tart, és amit a tanács is tudni szeretne, hogy néped talán háborúzni szándékozik, és ha igen, miért?

A lány bólintott, súlyos, határozott bólintással. — Elmondom nekik, amit tudok.

Mire az emelvény mögötti lefüggönyzött ajtónyíláshoz értek, a trónteremben már teljes zűrzavar uralkodott, akkora zsivajjal és lármával, hogy Szége herceg botjának koppanásai alig hallatszottak. Azután hirtelen mindenki elcsendesedett és az emelvény felé fordult, hogy lássa a királyt bejönni a sárkánnyal.

Lebannen nem ült le, inkább megállt a trón előtt, Iriánnal a bal oldalán.

— Halljátok a királyt! — szólt Szége a halotti csendben.

A király így kezdte: — Tanácsnokok! Ezt a napot még sokáig emlegetik, és bizonyosan megéneklik. Fiaitok leányai és leányaitok fiai azt mondják majd; „a Sárkánytanács egy tagjának utódja vagyok!” Viseltessetek tisztelettel az iránt, aki megtisztelt minket jelenlétével. Hallgassátok Orm Irián szavait!

A Sárkánytanács tagjainak némelyike azt mondta később, hogy ha egyenesen őrá néztek, akkor nem láttak egyebet egy ott álló magas nőnél, de elfordulván hatalmas tömegű, csillámló, füstös arany villant szemeik sarkában, mely mellett eltörpült király és trón egyformán. És sokan, akik tudták, hogy az embernek nem szabad a sárkányok szemébe nézni, bizony elfordultak; persze, pillantásokat ők is elkaptak. A nők többnyire ránéztek. Némelyikük egyszerűnek tartotta, némelyikük szépnek, némelyikük pedig azon sajnálkozott, hogy a lánynak csupasz lábbal kell járnia a palotában. És volt néhány, kevés tanácsnok, aki nem teljesen értette a helyzetet, és csodálkozott, hogy ki lehet ez a fiatal nő, és mikor jön a sárkány.

Ám végig, amíg beszélt, kitartott a tökéletes csend. Bár hangja rendelkezett a minden nő hangjában fellelhető látszatgyengeséggel, mégis könnyedén betöltötte a magas termet. Lassan és érthetően beszélt, mintha épp tolmácsolná az ősi nyelv szavait, melyek elméjében bukkantak fel.

— A nevem Irián volt, az út-szigeti Iria ősi tartományából jöttem. Most Orm Irián vagyok. Kalesszin, a Legvénebb, a leányának nevezett. Orm Embar húga vagyok, akit a király is ismert, és utódja annak az Ormnak, aki megölte a néhai király bajtársát, Vandór-Akbét, és aki Vandór-Akbé kardja által veszett oda. Azért vagyok itt, mert húgom, Tehanu hívott.

— Amikor Orm Embar meghalt Magadoron — elpusztítva a varázsló Kob halandó testét —, Kalesszin eljött nyugaton túlról, s visszahozta a királyt és a nagy mágust Kútfőre. Azután visszatért a Sárkányok Útjára, s a Legvénebb szólította nyugati népét, akiknek beszédét Kob elvette, és akik még mindig zavarodottak voltak. Kalesszin ezt mondta nekik: „Hagytátok, hogy a gonoszság megfertőzzön. Beleőrültetek. Józanok vagytok újra, de míg a szél keletről fú, mindaddig nem lehettek azok, akik voltatok, mentesek jótól és rossztól.”

— Kalesszin így beszélt tovább: „Valaha régen választottunk. Mi a szabadságot választottuk. Az emberek az igát választották. Mi a tüzet és a szelet választottuk. Ők a földet és a vizet választották. Mi nyugatot választottuk és ők keletet választották.”

— És Kalesszin úgy szólott: „De mindig van közöttünk olyan, ki irigy az emberekre vagyonukért, és mindig van közöttük olyan, ki irigy reánk szabadságunkért. Így jöhetett el közénk a gonoszság, és így jöhet el újra, míg végül újra a szabadságot választjuk, és immáron véglegesen. Hamarosan elindulok nyugaton túlra, hogy a más szelekkel repüljek. Odavezetlek vagy ott várok reátok, ha jönni szándékoztok.”

— Azután a sárkányok egy része ezt válaszolta Kalesszinnek: „Az emberek a reánk való irigységükben rég elrabolták nyugaton túli birodalmunk felét, és varázslatokból emeltek falat, hogy távol tartsanak. Ezért most hadd űzzük vissza őket a legtávolibb keletre, és hadd vegyük vissza a szigeteket! Emberek és sárkányok nem osztozhatnak a szélen.”

— Kalesszin erre azt mondta: „Valaha egyazon nép voltunk. És ennek jeleként az emberek minden nemzedékében születik egy vagy kettő, ki sárkány is egyben. És saját nemzedékeinkben is, mely hosszabb az emberfaj gyors életénél, születik egy, ki maga ember is egyben. Közülük egy a belső szigeteken él most. És van egy közülük, aki sárkányként él. Ők ketten a hírvivők, a választás követei. Sem közöttünk, sem az emberek között nem születik többé ilyen teremtmény, mert az egyensúly immáron felborult.”

— És Kalesszin folytatta: „Válasszatok! Jertek velem, hogy együtt repüljünk a más szelekkel a világ túloldalán! Vagy maradjatok, és vegyétek fel jónak és rossznak igáját! Vagy süllyedjetek az ostoba vadak közé.” És Kalesszin ezt is mondta akkor: „Az utolsó, ki választ, Tehanu lesz. Az ő döntése után nem lesz több választás. Nem lesz már út nyugatra és nyugatnál nyugatabbra. Csak az erdő lészen, mint mindig is volt, középtájon.”

A király tanácsának tagjai csendesek voltak, mint a kövek, figyelmesen hallgattak. Irián mozdulatlanul állt, mintha átnézett volna rajtuk beszéd közben.

— Néhány esztendő elteltével Kalesszin elrepült nyugaton túlra. Néhányan követték, mások nem. Amikor csatlakoztam népemhez, követtem Kalesszint. Odamentem és visszatértem, ahogy a szelek röpíteni bírtak.

— Népem hajlamos a féltékenységre és a haragosságra. Akik itt maradtak és a világszelekkel repülnek, csapatokba verődve vagy egyesével, az emberek szigetei ellen törtek, újra csak azt mondván; „Ellopták birodalmunk felét. Most ezért elvesszük birodalmuk egész nyugati felét, és elkergetjük őket, hogy többé ne hozhassák ránk jóságuk és gonoszságuk igáját. Nem hajtjuk fejünket ezen iga alá!”

— De nem próbálták megölni a betolakodókat, mert emlékeztek még az őrületre, amikor sárkány tört sárkány ellen. Gyűlölnek titeket, de nem fognak ölni egészen addig, míg ti sem próbáljátok megölni őket.

— Az egyik ilyen raj jött erre a szigetre, Enyhelyre, amit mi Hideg-hegynek nevezünk. A sárkány, akivel előttem találkoztatok, és akivel Tehanu beszélt, Ammaud volt, a fivérem. El akarnak űzni titeket, de Ammaud, akárcsak én, Kalesszin akaratát követi, és azt kutatja, hogyan szabadíthatná fel népemet az iga alól, melyet az emberek viselnek. Ha ő és én, Kalesszin gyermekei megakadályozhatjuk népetek és népünk bántódását, akkor megtesszük ezt. De a sárkányoknak nincs királya és nem engedelmeskednek senkinek, s oda repülnek, ahová akarnak. Egy ideig még hallgatnak arra, amit én és fivérem Kalesszin nevében kérünk, de nem sokáig már. És a világon semmitől sem félnek, kivéve a halálvarázslásotokat.

Az utolsó szó súlyosan csengett a nagyteremre ereszkedő csendben.

Ekkor a király szólt, megköszönte a lánynak a tiszta beszédet. Úgy mondta: — Megtisztelsz minket őszinteségeddel. Nevemre mondom, mi is igaz szavakkal szólunk hozzád. Kérlek, mondd el, leánya Kalesszinnek, ki visszahozott engem királyságomba, mit említettél, amitől a sárkányok félnek? Úgy hittem, semmitől sem tartanak e világon, vagy kívüle.

— Tartunk a halhatatlanság-varázslataitoktól — válaszolt amaz nyíltan.

— Halhatatlanság? — Lebannen bizonytalankodott. — Nem vagyok varázsló. Beszélnél helyettem, Ónix mester? Ha Kalesszin leánya is megengedi?

Ónix felállt. Irián hűvös, közömbös tekintettel mérte végig, de bólintott.

— Irián úrnő! — kezdte a varázsló. — Nincs semmiféle varázslatunk a halhatatlanságra. Csak a varázsló Kob keresett halhatatlanságot önmagának, s ennek érdekében eltorzította művészetünket. — Lassan beszélt és nyilvánvaló óvatossággal, szavak után kutatva közben. — Főmágusunk — nagyuram a király és Orm Embar segítségével — elpusztította a varázslót, s felszámolta gonosz művét. És a főmágus feladta minden hatalmát, hogy meggyógyítsa a világot, és visszaállítsa az Ekvilibriumot. A mi életünk során más varázsló nem kutatta… — Itt elharapta mondanivalóját.

Irián egyenesen ránézett. Ónix lesütötte tekintetét.

— A varázsló, akit elpusztítottam — kezdte a lány —, a kútfői idéző, Torion, ő mi után kutatott?

Ónix nem válaszolt.

— Visszatért a halálból — folytatta Irián. — De nem élve, ahogyan a főmágus és a király. Halott volt, de visszajött a falon keresztül, művészetével — a ti művészetetekkel, ti kútfői emberek! Hogy is bízhatnánk meg bármely szavatokban? Felborítottátok a világ egyensúlyát! Helyre tudjátok állítani?

Ónix a királyra nézett. Őszintén elcsüggedt. — Nem hiszem, nagyuram, hogy e helyütt, mindenki előtt kellene megtárgyalni az ilyen dolgokat, amíg azt sem tudjuk, miről beszélünk, és mit tehetnénk…

— Kútfő megőrzi titkait — vágott közbe Irián megvetően.

— De Kútfőn… — szólalt meg Tehanu, nem állt fel, gyenge hangja elhalt. Szége herceg és a király egyszerre nézett rá és intett, hogy beszéljen.

Tehanu felállt. Először csak arca bal oldalát tartotta a tanácstagok felé, akik mind mozdulatlanul ültek a padokon, mint kövek, szemekkel ellátva.

— Kútfőn van a Lappang-liget — mondta. — Nem arra gondolt Kalesszin, amikor egy erdőről beszélt, középtájt? — Iriánhoz fordulva akaratlan megmutatta az egybegyűlteknek romba dőlt szépségét, annak teljes valójában, de ő maga elfeledkezett már a tanácstagokról. — Talán oda kellene mennünk — fejezte be. — A dolgok közepére.

Irián elmosolyodott. — Odamegyünk — válaszolta.

Mindketten a királyra néztek.

— Mielőtt Kútfőre küldenélek vagy elmennék veled — kezdte Lebannen lassan —, tudnom kell, mi a tét. Sajnálom, Ónix mester, hogy ily súlyos és kockázatos ügyeket nyíltan kell megvitatnunk, de bízom benne, hogy tanácsnokaim támogatnak majd a megoldások kutatásában és fellelésében. A tanácsnak most azt kell megtudnia, hogy szigetünknek tartania kell-e a nyugat népének támadásától — vagy hogy a fegyverszünet, ha nem is a béke, tart-e még?

— Tart — bólintott Irián.

— Meg tudod mondani, hogy meddig?

— Fél esztendeig? — ajánlotta a lány ugyanolyan gondtalan hangnemben, mintha arról beszélt volna csupán, hogy egy-két napig marad még a palotában.

— Akkor hát fegyverszünetet tartunk fél esztendeig, remélve, hogy béke követi majd. Igaz lenne, Irián úrnő, hogy a békekötéshez biztosítanunk kell népedet: mágusaink nem ártják bele magukat… élet és halál törvényeibe, így nem veszélyeztetik a sárkányokat?

— Ha valóban nem veszélyeztetnek — válaszolta Irián —, akkor tolmácsolom szavaitok.

Lebannen fontolgatta a hallottakat, azután döntött, és legfejedelmibb, legbarátságosabb, legelőzékenyebb modorában ezt mondta: — Akkor úgy vélem, veletek kell tartanom Kútfőre. — A padok felé fordult. — Tanácsnokok! A fegyverszünetet elérve, most a békére kell törekednünk. Elmegyek, bárhová kell is, e küldetés érdekében, Elfáran Gyűrűjének jelétől vezérelve. Ha bármilyen gátját látjátok az utazásnak, akkor szóljatok róla itt és most! Merthogy nem csupán a Szigetvilág hatalmi egyensúlya forog kockán, de ugyanúgy a világot átitató Ekvilibrium is. És ha mennem kell, akkor most kell útra kelnem. Közeleg az ősz, és Kútfő szigetére nem rövid az út.

A kövek szemekkel csak ültek ott egy hosszú percig, mind csak bámult, egyik sem beszélt. Azután Szége herceg szólalt meg: — Menj, király urunk, menj reményünktől és bizalmunktól támogatva, mágusszéllel vitorláidban! — A tanácsnokok közt helyeslő mormolás kélt: „Igen, igen, hallottuk őt.”

Szége további kérdések és vitatémák után érdeklődött; senkitől sem kapott választ. Bezárta az ülést.

Együtt léptek ki a trónteremből, s a király így szólt hozzá: — Köszönöm, Szége! — Az idős herceg így kérdezett vissza: — Veled és egy sárkánnyal szemben, Lebannen, mit is mondhattak volna szegények?