Terry Pratchett Piramisok

I. Könyv A Távozás Könyve

Nincs itt semmi más, csak csillagok, elszórtan a feketeségben, mintha a Teremtő összetörte volna kocsija szélvédőjét, s nem vette a fáradságot, hogy megálljon és összesöpörje a törmeléket.

Ez ugyanis a világegyetemek közti feneketlen szakadék, az űr jeges mélye, ami nem tartalmaz mást, csak hébe-hóba egy véletlen molekulát, néhány elveszett üstököst, és…

…ám a feketeség egy köre kissé elmozdul, a szem mérlegeli a távlatot, s ami látszólag a csillagközi hogyhíjják döbbenetes távolsága volt, sötétbe borult világgá változik, csillagai annak fényei, amit merő jóindulatból civilizációnak fogunk nevezni.

Mert, ahogy a világ lustán forgolódik, kiderül, hogy nem más, mint a Korongvilág, lapos, kerek, s négy elefánt hordozza hátán, amelyek Nagy A'Tuin teknőjén állnak, az egyetlen teknőcén, amely valaha is szerepelt a Hertzsprung-Russell Diagramon, egy tízezer mérföld hosszú, halott üstökösök fagyától csupa por, meteor-himlőhelyes, albedo-szemű teknőcén. Senki sem tudja, mi okozza ezt, bár valószínűleg a kvantum.

Számos fura dolog eshet meg azon a világon, amit egy ilyen teknőc hurcol a hátán.

Máris megesőben.

Az odalenti csillagok tábortüzek kinn a sivatagban, és távoli falvak fényei, magasan az erdőborította hegyeken. A kisvárosok elmosódott csillagködök, a nagyvárosok hatalmas csillagképek, például Ankh-Morpork városa úgy ragyog, akár két egymásba ütköző galaxis.

Ám itt, messze a lakosság nagy központjaitól, ahol a Körkörös-tenger a sivataggal találkozik, hideg, kék tűz csíkja látszik. Olyan hideg lángok, mint a Pokol lejtői, bömbölnek az égre. Kísérteties fény lobban a sivatagban.

A piramisok az ősöreg Dzsel-völgyben belevillogják energiájuk az éjszakába.

A parakozmikus csúcsaikból kisugárzó erő esetleg, eljövendő fejezetekben, világosságot deríthet számos rejtélyre: miért utálják a teknősbékák a filozófiát, miért tesz rosszat a túlzott vallásosság a kecskéknek, és mi az, amit a szolgálólányok ténylegesen csinálnak.

Egész biztosan meg fogja mutatni, hogy mit tennének őseink, ha most lennének életben. Már gyakran bocsátkoztak találgatásokba erről. Helyeselnék-e a modern társadalmat, kérdi az ember, ámulnának-e a jelenkori vívmányokon? És persze ez alapvetően elhibázza a lényeget. Amit őseink valójában gondolnának, ha ma lennének életben, ez lenne: — Miért van itt ilyen sötét?


A folyóvölgyi hajnal hűsében Dios főpap kinyitotta szemét. Mostanság nem szokott aludni. Nem tudott visszaemlékezni, mikor aludt utoljára. Az alvás amúgy is túl közel esik ahhoz a másik dologhoz, meg különben is, úgy tűnt, semmi szüksége rá. Elég volt lefeküdni pontosabban, itt lefeküdni. A fáradtságmérgek elenyésztek, éppúgy, mint minden más. Egy időre.

Mindenesetre elég sokáig.

Lelendítette lábát a kőtömbről a csöpp kis kamrában. Szinte agya tudatos ösztönzése nélkül, jobb keze megmarkolta hivatalának kígyó-körbetekeregte botját Megállt, hogy újabb jelet tegyen a falra, összébb húzta köntösét, s szaporán kilépett a lejtős folyosóra, majd ki a napfényre, a Könyörgés az Új Naphoz szavai máris fölsorakoztak elméjében. Az éjszaka elfeledve, előtte áll a nap. Oly sok körültekintő tanácsot és útmutatást kell adni, s Dios csakis azért létezett, hogy szolgáljon.

Nem Diosnak volt a legfurább hálószobája a világon. Ez csak a legfurább hálószoba volt amiből valaha is kisétált valaki.


És a nap gördült előre az égbolton.

Sokan töprengtek már, hogy miért. Néhányan azt gondolják, hogy egy óriási ganajtúró bogár görgeti. Magyarázat gyanánt ebből hiányzik egy bizonyos technológiai korszerűség, s ehhez járul még a hátrány, hogy — ahogy bizonyos körülmények között esetleg napvilágra kerülhet — talán helyes feltevés.

Eljutott a napnyugtáig anélkül, hogy különösebb kellemetlenségek érték volna[1], s lenyugvó sugarai a véletlen szeszélyéből besütöttek egy ablakon Ankh-Morpork városában, s megcsillantak egy tükrön.

Embermagas tükör volt. Minden orgyilkosnak van egy teljes alakot mutató tükre a szobájában, mert rettenetes sértés lenne bárki számára, ha nem elegánsan fölöltözve gyilkolnád meg.

Teppik kritikusan szemlélte magát. Utolsó garasát is erre a jobbára fekete selyemből készült öltözékre költötte. A kelme suhogott, valahányszor megmoccant. Igazán nagyszerű volt.

Legalább a fejfájás már kezdett elmúlni. Csaknem megnyomorította egész nap, attól rettegett, hogy kénytelen lesz a vizsgát ugrándozó bíbor pettyekkel a szeme előtt elkezdeni.

Sóhajtott kinyitotta a fekete dobozt kivette gyűrűit s fölhúzta őket. Egy másik doboz késkészletet tartalmazott klacsisztáni acélból, a pengéket lámpakorom sötétítette. Változatos, csalafinta és bonyolult eszközök kerültek elő bársonyzacskókból, bele a zsebekbe. Két hosszúpengéjű hajítótlingát csúsztatott csizmájába varrt hüvelyükbe. Egy vékony selyemfonalat meg egy összecsukható csáklyát tekert a dereka köré, a láncszeming fölé. A köpeny alatt egy fúvócső lógott bőrszíjon a hátára vetve. Teppik zsebre vágott egy keskeny bádogtartályt benne komoly nyílválasztékkal, a nyIIak hegyére előzőleg dugót húzott, s szárukba Braille-kódot vésett, hogy sötétben könnyebb legyen kiválasztani a megfelelőt.

Összerezzent, ellenőrizte rapirja élét, s átvetette a kardkötőt jobb vállán, hogy ellensúlyozza a csúzli ólom lőszerkészletének zsákját. Utólagos megfontolásból kinyitotta zoknisfiókját, kivett egy pisztolyméretű íjpuskát egy flaska olajat, egy köteg álkulcsot, és, némi gondolkodás után, egy lyukasztókést, egy zacskót válogatott lábtövisekkel, meg egy rézbokszert.

Fölkapta kalapját, s átvizsgálta bélését a vajvágódróttekercs hollétét kutatva. Kackiás szögben fejébe csapta kalpagját, egy utolsó elégedett pillantást vetett magára a tükörben, sarkon fordult, és, nagyon lassan, hanyatt esett.


Dögletes meleg volt Ankh-Morporkban. Valójában több volt dögletesnél. Orrfacsaróan bűzös volt.

A hatalmas folyó lávaszerű váladékká aszalódott Ankh, az előkelőbb lakcím, s a másik parton Morpork között. Morpork nem előkelő lakcím. Morpork egy kátránygödör ikertestvére. GyakorlatIIag nincs semmi, ami Morporkot rosszabb hellyé tehetné. Egy meteor telitalálat, például, kifejezett előrelépésnek számítana a társadalmi ranglétrán.

A folyómeder nagy része repedezett, lépszerű iszapkéreg volt. Jelen pillanatban a nap hatalmas, az égboltra szögezett rézgongnak látszott. A forróság, mely kiszárította a folyót, nappal perzselte a várost, éjjel meg sütögette, összezsugorítva az ősöreg gerendákat, s az utcák hagyományos sarát lebegő, fojtogató, okkersárga porrá változtatta.

Nem ez Ankh-Morpork tipikus időjárása. Hajlama szerint a ködök és csepergés és csúszkálás és fagyok városa inkább. Lihegve ücsörgött a ropogósra sült síkságon, mint egy varangy a samott-téglán. És még most is, úgy éjfél körül, fullasztó volt a hőség: megpörkölődött bársonyként burkolta be az utcákat, elfonnyasztva a levegőt és kiszorítva belőle a szuszt.

Magasan az Orgyilkosok Céhházának északi homlokzatán kattanás hallatszott, ahogy kilöktek egy ablakot.

Teppik, aki tetemes vonakodással ugyan, de megvált némelyik nehezebb fegyverétől, mélyet húzott a forró, romlott levegőből.

Ez az.

Ez az az éjszaka.

Azt mondják, hogy egy a kettőhöz az esélyed, kivéve, ha az öreg Mericetet húzod ki vizsgáztatónak, mely esetben akár el is vághatod a torkod rögtön az elején.

Teppik kifogta Mericetet Stratégia és Méregelméletből minden csütörtök délután, és nem jött ki vele. A hálótermek csak úgy zümmögtek a Mericetről szóló pletykáktól, a gyilkosságok számáról, a bámulatos technikáról… A maga idejében minden rekordot megdöntött. Azt beszélték, hogy még Ankh-Morpork Patríciusát is megölte. Na persze, nem a mostanit. A halottak egyikét.

Talán Nivor lesz az, aki kövér, és vidám, és szereti a hasát, és Tőrök és Kelepcéket ad elő keddenként Teppiknek jól mentek a csapdák, s remekül kijött a tanárral. Vagy esetleg a Kompt de Yoyo lesz az, aki Modern Nyelveket és Zenét tanít. Teppik egyikben sem volt tehetséges, de a Kompt épületesen szenvedélyes oktató volt, és kedvelte az olyan fiúkat, akik osztoztak előszeretetében a fél kézen lógás iránt, magasan a város utcái fölött.

Teppik átvetette fél lábát a párkányon, és leoldozta a csáklyában végződő kötelet. Megcsáklyázta az ereszt két emelettel följebb, s kicsusszant az ablakon.

Soha, egyetlen orgyilkos sem használta még a lépcsőt.


Azért, hogy későbbi események folytonosságát megalapozzuk, talán itt az ideje, hogy rámutassunk, hogy a Korongvilág történetének legnagyobb matematikusa épp fekszik és békésen fogyasztja vacsoráját.

Érdekességképpen megjegyezzük, hogy, ezen matematikus konkrét fajának betudhatóan, amit vacsorára eszik, az az ebédje.


Az Ankh-Morpork nevű szétterpeszkedés körül gongok hirdették az éjfélt, amikor Teppik vadul dobogó szívvel végigkúszott a díszes mellvéden, négy emelettel a Fémműves utca fölött.

A lemenő nap utolsó sugarai kirajzolták egy alak körvonalait. Teppik megtorpant egy különösképp visszataszító vízköpő mellett, hogy számba vegye választási lehetőségeit.

Eléggé megbízható osztálytermi híresztelések szerint, ha az ember elhantolja vizsgáztatóját a tudásszintmérő teszt előtt, akkor automatikusan átengedik. Kihúzott egy Hármas Számú hajítókést a combjához erősített hüvelyből, s elgondolkozva méregette. Természetesen, bármely próbálkozás, bármely nyílt kezdeményező lépés, amely célt téveszt, azonnali bukást s a kiváltságok elvesztését vonja maga után.[2]


A sziluett egyáltalán nem moccant. Teppik szeme odafordult a kémények, vízköpők, ventilátoraknák, hidak és létrák útvesztője felé, amely a város háztetőinek látképét alkotta.

Oké, gondolta. Ez valamiféle próbababa. Azt várja, hogy megtámadjam, ami azt jelenti, hogy máshonnan figyel engem.

Képes leszek kiszúrni őt? Nem.

Másrészt viszont, esetleg azt akarja, hogy azt higgyem, ez csak egy báb. Hacsak nem gondolt még erre is…

Azon kapta magát, hogy a vízköpőn dobolnak az ujjai, és sietve összeszedte magát. Mi lehet az ésszerű eljárás ilyenkor?

Messze lenn, az utcán, duhajok társasága dülöngélt át egy fénytócsán.

Teppik hüvelyébe dugta a kést és fölállt.

— Uram — mondta —, itt vagyok.

Egy száraz hang a fülénél így szólt, meglehetősen fojtottan: — Helyes.

Teppik egyenesen maga elé meredt. Mericet megjelent előtte, szürke port dörgölve le csontos arcáról. Kivett a szájából egy hosszú pipát s elhajította, aztán kihúzta a kartonpapírt a kabátjából. Még ebben a hőségben is melegen öltözött. Mericet olyan ember volt, aki képes lenne megfagyni egy tűzhányóban.

— Á! — jegyezte meg Mericet, s hangjából sütött a rosszallás. — Mr. Teppik. Nocsak, nocsak.

— Szép éjszakánk van, uram — mondta Teppik. A vizsgáztató fagyos pillantást vetett rá, azt sugallva, hogy az időjárásra vonatkozó megfigyelések automatikusan fekete pontot szereznek, és följegyzett valamit kapcsos felírótáblájára.

— Vegyünk először néhány kérdést — javasolta.

— Ahogy óhajtja, uram.

— Mennyi egy hajítókés maximálisan engedélyezett hossza? — csattant föl Mericet.

Teppik behunyta szemét. A múlt hetet semmi mással, csakis A Szívseb olvasásával töltötte, most maga előtt látta a lapot, pont a szemhéján belül lebegve szívfájdítóan — sose kérdezik a hosszakat és súlyokat, mondták a diákok beavatottan, elvárják, hogy bemagold a súlyokat és hosszakat és hajítótávolságokat, de a tanárok sose…

A csupasz rettegés rövidre zárta agyát s emlékezetét egyetlen rúgással sebességbe kapcsolta. Az oldal fókuszba pattant.

— „A hajítókés maximális hossza tíz ujj szélessége lehet, vagy tizenkettő nedves időben” — mondta föl a leckét. — „A hajítótávolság…”

— Nevezzen meg három mérget, amelyek fülön keresztül történő alkalmazása elfogadott.

Szellő lebbent, de nem tett semmit a levegő lehűtéséért, csak körbekavargatta a hőséget.

— Uram, az ádázcsiperke, az Ikhorion üszög és a Mustick — vágta rá Teppik azonnal.

— A gerrincs miért nem? — förmedt rá Mericet, sebesen, mint egy kígyó.

Teppiknek leesett az álla.

— U-uram, a gerrincs nem méreg, uram — nyögte. — Az szerfelett ritka ellenmérge bizonyos kígyómérgeknek, és… kivonható — egy kissé lecsillapodott, biztosabban önmagában, azok a hosszú órák, amiket vénséges szótárak böngészésével töltött, kifizetődtek — kivonható a felfújható manguszta májából, amely…

— Mi ennek a jelnek a jelentése? — kérdezte Mericet.

— …föllelhető kizárólag a… — Teppik hangja motyogásba fúlt. Lekancsított a bonyolult rúnára a kártyán Mericet kezében, aztán újra egyenesen elbámult a vizsgáztató füle mellett.

— A leghalványabb fogalmam sincs róla, uram — közölte. Azt gondolta, hogy a füle sarkából hallja a levegővételek leghalkabbikát, az elégedett morranás legparányibb csíráját.

— Ám ha a másik oldalával lenne fölfelé, uram — folytatta —, akkor a „Zajos kutyák ebben a házban” jelentésű tolvajjel lenne.

Egy pillanatig teljes csönd támadt. Aztán, pont a válla mellett, azt firtatta az idős orgyilkos hangja: — Minden kategóriában engedélyezett a kötél általi halál?

— Uram, a szabályok csak három kérdést követelnek meg, uram — tiltakozott Teppik.

— Á! Akkor hát ez lenne rá a maga felelete?

— Uram, nem, dehogy, uram. Csak megjegyzés volt, uram. Uram, a válasz, amire vár, az, hogy minden kategória elszenvedheti a kötél általi halált, de csak a harmadik rangfokozatba tartozó orgyilkosok használhatják a három lehetőség egyikeként, uram.

— Teljesen biztos maga ebben?

— Uram.

— Nem óhajtja ismét fontolóra venni? — A vizsgáztató hangjával szekeret lehetett volna zsírozni.

— Uram, nem, uram.

— Rendben van. — Teppik ellazult. Zubbonyának háta hozzátapadt, hűvösen az izzadságtól.

— És most azt akarom, hogy induljon el saját tempójában a Könyvelők utcája felé — jelentette ki Mericet egykedvűen. — Betartva az összes jelzőtáblát és így tovább. A Rovancs sikátor útkereszteződésénél lévő gongtorony teteje alatti szobában fogok találkozni magával. És… legyen szíves, vegye ezt át!

Átnyújtott egy kis borítékot Teppiknek.

Teppik átadott egy elismervényt. Aztán Mericet belépett a kéményfedő melletti árnyéktócsába, és eltűnt.

Ennyit a ceremóniáról.

Teppik néhányszor nagy levegőt vett, s tenyerébe ürítette a boríték tartalmát Céhkötvény volt tízezer ankh-morporki tallérról, kiállítva a „Bemutatónak”. Imponáló irat volt, amit megkoronázott a Céh pecsétje a fondorlattal és az álcázott tőrrel.

Nos, innen nincs visszaút. Átvette a pénzt. Vagy túléli, amely esetben természetesen a hagyományoknak megfelelően a Céh özvegyeit és árváit támogató alapítványnak fogja adományozni, vagy a holttestéről fogják visszaszerezni. A kötvény kissé szamárfülesnek tűnt ám nem látott rajta vérnyomokat.

Ellenőrizte késeit megigazgatta kardkötőjét, maga mögé pillantott, és könnyed ügetésben nekivágott.

Mindenesetre, ez legalább némi mázli. A diákfolklór szerint csak fél tucat útvonalat szoktak használni a vizsgán, és nyári éjszakákon azok a város tetőivel, tornyaival, ereszeivel és balekjaival megküzdő tanulóktól hemzsegtek. Az épületmászás szenvedélyesen űzött, internátusok közti sport volt a maga jogán, egyike a kevés dolognak, amikről Teppik biztosan tudta, hogy jó bennük, ő volt a kapitánya a csapatnak, amelyik legyőzte a Skorpió Kollégiumot a Faljátszma döntőben. És ez az egyik legkönnyebb pálya volt.

Szinte súlytalanul átlendült a tető peremén, a tetőgerincen landolt fürgén végigszaladt az alvó épület mentén, átugrott a keskeny rés fölött a Bel-Shamharotht-az-Ichoristent-Követő-Immár-Jó-Útra-Tért Fiatalember-ek Szövetsége tornaterme cserépfedelére, könnyedén végigkocogott a szürke meredeken, lassítás nélkül fölkúszott egy tizenkét láb magas falon, és Vak Ió templomának széles, lapos tetejére szökkent.

Narancssárga telihold függeszkedett a láthatáron. Itt fönn valódi szellő lengedezett, nem erős, de annyira üdítő, mint egy jeges zuhany az utcák fullasztó hősége után. Fölgyorsult élvezve az arcába csapó hűvösséget és akkurátusan leugrott a tető végéről a keskeny deszkapallóra, ami átvezetett a Slágerszerzők sikátorába.

És amit valaki, minden valószínűséggel dacolva, eltávolított onnan.


Ilyen alkalmakkor pereg le az ember élete az ember szeme előtt…


A nagynénje zokogott, meglehetősen színpadiasan, vélte Teppik, mivel az idős hölgy olyan szívós volt mint egy víziló rüsztje. Az apja szigorúnak és méltóságteljesnek látszott, valahányszor nem feledkezett meg magáról, és megpróbálta távol tartani tudatából a szirtek és halak csalogató képeit A szolgákat fölsorakoztatták a csarnok hosszában a főlépcső aljától, szolgálólányok az egyik oldalon, eunuchok és inasok a másikon. A nők pukedliztek, ahogy elhaladt mellettük, eléggé tetszetős színuszhullám látványt hozva ezzel létre, amit a Korong legnagyobb matematikusa, ha épp nem lett volna azzal elfoglalva, hogy egy kistermetű fickó, aki a látszat szerint csak egy hálóinget visel, bottal veri és üvöltözik vele, sokra értékelhetett volna.

— De — fújta ki orrát Teppik nagynénje —, végső soron az foglalkozás.

Az apja megveregette a nagynéni kezét — Badarság, sivatag virága — jelentette ki —, a legenyhébben szólva is hivatás.

— Mi a különbség? — zokogta a nagynéni.

Az apa fölsóhajtott. — A kereset, legjobb tudomásom szerint. Jót fog tenni neki, ha kikerül a világba, és barátokra lel, és levernek róla némi nyerseséget, és ez majd leköti s meggátolja a rosszalkodásban.

— De… orgyilkosság… még olyan fiatal és sose mutatta még a legcsekélyebb hajlandóságot se erre… — A nagynéni megtörölgette zsebkendőjével a szemét. — Ez nem a mi águnkról került a családba — fűzte hozzá vádlóan. — Az a szörnyű sógorod…

— Vyrt bátyó — szólt közbe az apja.

— Szanaszét mászkál a világban és embereket gyilkol!

— Nem gondolnám, hogy ezt a szót használják — felelte az apja. — Azt hiszem, jobb szeretik az olyan szépítéseket, mint az elintézés vagy megsemmisítés. Vagy az elhantolás, úgy tudom.

— Elhantolás?

— Azt hiszem, olyasmi, mint a kihantolás, ó, vizek áradása, csak még a temetés előtt történik.

— Szerintem ez borzasztó. — A nagynéni szipákolt egyet. — De azt hallottam Nuuni úrhölgytől, hogy minden tizenötből csupán egyetlen egy fiúnak sikerül átmennie a záróvizsgán. Talán jobban tesszük, ha engedjük, hogy a fiú kihajtsa a szervezetéből.

XXVII. Teppikamon király komoran bólintott, s egyedül ment elbúcsúzni a fiától. A nővérénél kevésbé volt biztos az orgyilkosság visszatetsző voltában; már régóta ült nyakig a politikában, noha vonakodva, s úgy érezte, hogy bár az orgyilkosság valószínűleg rosszabb a dolgok megvitatásánál, határozottan jobb, mint a háború, amiről némelyek hajlamosak voltak azt hinni, hogy ugyanaz, csak hangosabb. S semmi kétség sem fért hozzá, hogy az ifjú Vyrtnek mindig bőven volt pénze, s a palotába fényűző ajándékokkal toppant be, meg egzotikus napbarnítottsággal, és érdekes emberekről szóló izgalmas történetekkel, akikkel külhonban találkozott, a legtöbbször csak elenyészően rövid időre.

Azt kívánta, bárcsak itt lenne Vyrt, hogy tanácsot adjon. Őfelsége szintén hallott arról, hogy tizenöt diákból csupán egy válik valóban orgyilkossá. Nem volt teljesen bizonyos abban, mi történik a maradék tizennéggyel, de eléggé biztosra vette, hogy ha valaki rossz tanuló az orgyilkosok iskolájában, akkor nem csak a krétát vágják hozzá, ennél azért többet tesznek, és hogy a kétségesség extra dimenziója rejlik az iskolai étkeztetésben. Viszont mindenki egyetértett abban, hogy az orgyilkosok iskolája kínálja a legjobb, minden területre kiterjedő oktatást az egész világon. Egy diplomás orgyilkos bármilyen társaságban otthon fogja érezni magát, s képes legalább egy zeneszerszámon játszani. Bárki, akit a Céh iskolájának végzett növendéke hántol el, azzal a boldog tudattal térhet örök nyugovóra, hogy olyasvalaki semmisítette meg, aki jó ízlésű és diszkrét.

És, ha jobban meggondoljuk, ugyan mi vár rá itthon? Egy két mérföld széles és százötven mérföld hosszú királyság, ami csaknem teljesen víz alá kerül az áradások idején, s mindkét oldalán erősebb szomszédok fenyegetik, akik kizárólag azért tűrik el létezését, mert ha nem lenne ott, állandóan egymással hadakoznának.

Ó, Dzselébéjbi[3] valaha nagyhatalmú volt, akkoriban, mikor az olyan parvenük, mint Tsort és Ephebe még csak egy csapat nomádból álltak, a fejükön abrosszal. Azokból a nagyszerű időkből csak a romlásba döntően költséges palota maradt, néhány poros rom a sivatagban, és — a fáraó sóhajtott — a piramisok. Mindig csak a piramisok.

Az ősei rajongtak a piramisokért. A fáraó nem lelkesedett értük. A piramisok csődbe vitték az országot, szárazabbra csapolták, mint a folyó bármikor. Az egyetlen átok, amit mostanában megengedhetnek maguknak, hogy valamelyik sírbolthoz tapadjon, az a „Húzz a francba!”.

Csakis azokkal a kicsi piramisokkal volt kibékülve, amik a kert végében épültek, minden egyes alkalommal, amikor megdöglött egy macska.

Még annak idején megígérte a fiú anyjának.

Hiányzott neki Artela. Rettenetes veszekedést okozott, hogy a királyságon kívülről házasodik, és a felesége némelyik külföldies szokása még őt is zavarba ejtette, és persze lenyűgözte. Talán tőle kapta el ezt a fura ellenszenvet a piramisokkal szemben. Dzselébéjbiben ez olyannak számított, mintha nem szeretne lélegezni. De azt is megígérte, hogy Pteppik a királyságon kívül járhat iskolába. A felesége ehhez ragaszkodott. — Az emberek soha nem tanulnak itt semmit — jelentette ki az asszony. — Csak emlékeznek a dolgokra.

Bárcsak ő is emlékezett volna, hogy nem tanácsos a folyóban úszni…

Figyelte, ahogy a szolgák közül kettő fölrakja Teppik utazóládáját a kocsi hátuljába, és, mindkettejük emlékezete szerint első alkalommal, atyai kezét fia vállára tette.

Valójában fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Valahogy sohasem jutott idő arra, hogy jobban megismerjük egymást, gondolta. Annyi minden van, amit adhattam volna neki. Néhány átkozottul alapos elfenekelés is bőven ráfért volna.

— Ümm — mondta. — Nos, fiam.

— Igen, apa?

— Ez az, ööö, első alkalom, hogy egyedül elmész itthonról…

— Nem, apa. A tavalyi nyarat Fhem-pta-hem úrnál töltöttem, biztos emlékszel.

— Ó, tényleg? — A fáraónak eszébe jutott, hogy a palota akkoriban mintha csöndesebbnek tűnt volna. Azt hitte akkor, hogy az új faliszőnyegek miatt.

— Akárhogy is — folytatta. — Fiatalember lennél, már majdnem tizenhárom…

— Tizenkettő — javította ki türelmesen Teppik.

— Biztos vagy benne?

— Múlt hónapban volt a születésnapom, apa. Vettél nekem egy parazsas ágymelegítőt.

— Valóban? Milyen meglepő. Mondtam, hogy miért?

— Nem, apa. — Teppik fölnézett apja barátságos, ám teljesen tanácstalan vonásaira. — Igazán remek ágymelegítő — tette hozzá nyugtatólag —, nagyon szeretem.

— Ó! Akkor jó. Ööö — őfelsége ismét megveregette fia vállát, tétova módon, ahogy az ember dobol ujjaival az íróasztalon, miközben gondolkozni próbál. Szemlátomást fölmerült benne egy gondolat.

A szolgák befejezték az útiláda fölszíjazását a batár tetejére, s a kocsis türelmesen tartotta az ajtót.

— Amikor egy fiatalember elindul a nagyvilágba — kezdte tétován őméltósága —, akkor, nos, nagyon fontos, hogy emlékezzék… Az a lényeg, hogy ez végül is egy jókora világ, benne mindenféle… És persze, különösképp a nagyvárosokban, ahol számos további… — elhallgatott, s bizonytalanul intett a kezével.

Teppik jámborul fogadta mindezt.

— Ez teljesen rendben van, apa — válaszolta. — Dios főpap elmagyarázta nekem a rendszeres zuhanyozás fontosságát, meg hogy ne vakuljak meg.

Az apja rápislogott.

— Nem fogsz megvakulni? — tudakolta.

— Úgy néz ki, hogy nem, apa.

— Ó! Nos. Hát ez remek — jelentette ki a király. — Tényleg, tényleg remek. Ez aztán a jó hír.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek már, apa. Különben lekésem a dagályt.

Őfelsége biccentett, s ütögetni kezdte a zsebeit.

— Volt itt valami… — motyogta, aztán nyomára bukkant, s a kis bőrzacskót Teppik zsebébe csúsztatta. Újra megpróbálkozott a vállveregetős rutinnal.

— Csak egy kis apróság — mormolta. — Meg ne mondd a nagynénédnek! Ó, amúgy se tudnád. Elment lepihenni.

Aztán nem maradt más hátra, mint hogy Teppik menjen és áldozzon föl egy csirkét Khuftnak, Dzselébéjbi alapítójának, szobránál, azért, hogy ősének útmutató keze vezérelje lépteit a nagyvilágban. Csak egy kicsiny csirke volt, és amikor Khuft már végzett vele, azt kapja majd ebédre a király.

Dzselébéjbi valójában apró, önközpontú királyság. Még a katasztrófák is csak tessék-lássék történnek. Minden, valamit is magára adó folyó menti királysággal megesnek óriási természetfölötti sorscsapások, de a legtöbb, amit az Ősi Királyság föl tudott mutatni az utolsó száz évben, az a Békaszerencsétlenség volt.[4]


Azon az estén, amikor már jócskán kikerültek a Dzsel deltájából, s a Körkörös-tengeren haladtak Ankh-Morpork felé, Teppiknek eszébe jutott a zacskó, s megvizsgálta tartalmát. Szeretettel, s egyben szokásos viszonyulásával a dolgokhoz, apja megajándékozta őt egy dugóval, egy fél doboz nyeregszappannal, egy bizonytalan névértékű kicsiny bronzérmével, és egy szerfölött koros szardíniával.


Jól ismert tény, hogy amikor az ember halálán van, érzékszervei azonnal gyötrően kiélesednek, s mindig is úgy hitték, azért történik mindez, hogy a tulajdonos képes legyen rájönni bármely más kiútra a bajból a nyilvánvalón kívül.

Ez nem igaz. A jelenség klasszikus példája a behelyettesítési folyamatnak. Az érzékszervek kétségbeesetten összpontosítanak bármire, a közvetlen problémán kívül, amely Teppik esetében kockakövekből állt, széles terjedelemben és közelítve, abban a reményben, hogy akkor majd elmúlik magától.

Az a gond, hogy el is fog.

Bármi légyen is az oka, Teppik hirtelen hevesen tudatára ébredt a körötte lévő dolgoknak. Annak, ahogy a holdvilág csillog a háztetőkön. A friss kenyér illatának, ami a közeli pékségből szállt föl. A cserebogár zümmögésének, amikor az, fölfelé tartva, elhúzott a füle mellett. A távolban síró csecsemő hangjának és a kutyaugatásnak. A levegő halk susogásának, különös tekintettel ritkásságára és a kapaszkodók hiányára…


Több mint hetvenen iratkoztak be abban az évben. Az Orgyilkosoknál nincs roppant kimerítő felvételi vizsga, könnyen be lehet kerülni az iskolába, könnyen ki lehet kerülni belőle (az igazán trükkös dolog az, hogy függőlegesen kerüljön ki az ember). A Céh épületeinek közepén az udvar nyüzsgött a fiúktól, akiknek két közös jellegzetessége akadt — túl nagy koffer, azon üldögélt a tulajdonos, és olyan ruha, amit úgy választottak ki, hogy majd egyszer belenő a gyerek, s amiről azt lehetne mondani, hogy többé-kevésbé benne ült a tulajdonos. Egyes optimisták hoztak magukkal fegyvereket is, amelyeket az elkövetkező néhány hétben elkoboznak és hazaküldenek.

Teppik gondosan szemmel tartotta a többieket. Határozott előnyei voltak annak, ha az ember egyedüli csemetéje olyan szülőknek, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy sokat aggódjanak miatta, mi több, néha napokig észre sem veszik létezését.

Az édesanyja, már amennyire vissza tudott emlékezni, kedves asszony volt, s olyan önközpontú, mint egy búgócsiga. Szerette a cicákat. Nem csupán tisztelte a macskákat — azt a királyságban mindenki tette —, hanem ténylegesen kedvelte is őket. Teppik tudta, hogy a folyó menti királyságok hagyományainak megfelel a macskák iránti hódolat, ám gyanította, hogy a kérdéses állatok kecses, tiszteletet keltő teremtmények; anyja macskái viszont kicsiny, köpködő, laposfejű, sárga szemű dühöngő őrültek voltak, mind egy szálig.

Az apja rengeteg időt töltött aggódással a királyság miatt, s időnként kijelentette, hogy ő valójában sirály, bár ez valószínűleg csak általános feledékenységének volt betudható. Teppik némelykor eltűnődött megfogantatásán, mivel szülei ritkán voltak azonos vonatkoztatási rendszerben, az azonos lelki állapotról már nem is beszélve.

De nyilvánvalóan a dolog valahogy megtörtént, s ráhagyták, hogy próba-szerencse alapon fölnevelje magát, amiben enyhén akadályozta a házitanítók egymást követő sora, bár néha egész mulatságosnak bizonyultak. Azok voltak a legjobbak, akiket az apja fogadott föl, különösen azokon a napokon, amikor olyan magasröptűvé vált, amennyire csak telt tőle, s egyetlen káprázatos télre megkapott magántanárnak egy idős íbiszorzót, aki valójában egy eltévedt nyIIat keresve tévelygett be a királyi kertekbe.

Az vad űzőcskék ideje volt a katonákkal, meg holdfényes barangolásoké a nekropolisz halott utcáin, és, a legjobb mind közt, a megismerkedésé a ladikíjjal, egy félelmetesen bonyolult találmánnyal, ami, működtetőit is jelentős mértékben veszélyeztetve, képes volt egy ártatlan víziszárnyassal teli mocsarat hatalmas, úszó pástétommá változtatni.

Valamint nyitva állt előtte a könyvtár, beleértve a bezárt szekrényeket is — a vadorzónak akadtak egyéb szakismeretei, amelyek kereső foglalkozást biztosítottak számára még barátságtalan időjárásban is —, ami számos, csöndes tanulmányozással eltöltött órát nyújtott neki, különösképp ragaszkodott „A Bespalettázott Palota, Khaliból Fordította egy Úriember, ínyencek számára, Kézzel Színezett Egészlapos Ábrákkal, Szigorúan Számozott Példányszámú Kiadásban”-hoz. Zavarba ejtő volt, ám tanulságos, és amikor egy meglehetősen elvarázsolt ifjú házitanító, akit a papok fogadtak föl, megpróbálta megismertetni őt bizonyos, a klasszikus pszeudopolisziak által olyannyira kedvelt testgyakorlatokkal, Teppik egy darabig fontolgatta az ajánlatot, aztán padlóra vitte a fiatalembert egy állófogassal.

Teppik nem törekedett műveltségre. Csak valahogy rárakódott, mint a korpa.

Elkezdett esni a nem a fejében lévő világban. Még egy új tapasztalat. Természetesen már hallott róla, hogyan jön le a víz az égből kis darabkákban. Csak nem számított arra, hogy ilyen sok lesz belőle. Dzselébéjbiben sosem esett.

A tanárok nedves és kissé rossz külsejű feketerigókként közlekedtek a fiúk közt, de ő az idősebb diákok egyik csoportját mustrálta, akik az iskola oszlopos bejáratának közelében ácsorogtak. Ők is feketét viseltek — a fekete más árnyalatait.

Ez volt első találkozása a harmadlagos színekkel, azokkal a színekkel, amik a feketeség túloldalán léteznek, azokkal a színekkel, amiket akkor kapsz, ha széttördeled a feketeséget egy nyolcoldalú prizmával. Ezeket csaknem lehetetlen leírni nem mágikus környezetben, de ha valaki meg akarná próbálni, valószínűleg azzal kezdené, hogy javasolná neked, szívj el valami törvénybe ütközőt és utána vedd alaposan szemügyre a seregély szárnyát.

A felsőbbévesek kritikusan szemlélték az újonnan jötteket.

Teppik őket bámulta. A színektől eltekintve, öltözéküket a legutolsó divat szerint szabták, amely akkortájt erősen hajlott a széles karimájú kalapra, válltömésre, sveifolt derékra és hegyes orrú cipőre, s ettől követői úgy néztek ki, mint a roppant elegánsan öltözött szögek.

Én is olyan leszek, mint ők, mondta magának.

Habár minden bizonnyal jobban öltözött, tette hozzá.

Visszaemlékezett Vyrt bátyóra, ahogy a Dzselre néző lépcsőn üldögélt egyik röpke, rejtélyes látogatása során. — A szatén és a bőr nem jó. Vagy bármiféle ékszer. Semmi olyasmi, ami csilloghat vagy suhoghat vagy csörömpölhet. Ragaszkodj a nyersselyemhez vagy bársonyhoz! Nem az a fontos, hogy hány embert hantolsz el, hanem az, hogy hánynak nem sikerül téged elhantolnia.


Korábban esztelen sebességgel haladt, ami most kapóra jöhet. Ahogy a sikátor üressége fölött ívelt, megpördült a levegőben, kétségbeesetten kinyúlt, s érezte, hogy ujjai súrolják a szemközti épület egyik párkányát. Ez elégséges támpontnak bizonyult, körbelendült, s akkora erővel vágódott hozzá az omladozó téglafalhoz, hogy az a még megmaradt lélegzetet is kiütötte belőle, és csúszni kezdett lefelé a puszta falon…


— Fiú!

Teppik fölnézett. Egy rangidős orgyilkos állt mellette, ruháján keresztben a tanárok bíbor vállszalagja. Ő volt az első orgyilkos, akit valaha is látott, eltekintve Vyrttől. A férfi elég megnyerőnek tűnt. Az ember könnyen el tudta volna képzelni róla, hogy kolbászkészítő mester.

— Igen? — szólt.

— Föl fog állni, amikor megszólít egy oktatót — jelentette ki a pirospozsgás arc.

— Föl fogok? — Teppiket ez lenyűgözte. Azon töprengett, vajon hogy tudják ezt nála elérni. A fegyelem mindezidáig nem játszott jelentős szerepet az életében. Nevelőinek többségét épp eléggé kiborította alkalmazójuk látványa, ahogy némelykor az ajtó tetején gubbasztott, ahhoz, hogy az ilyen órákon olyan gyorsan essenek túl, ahogy csak lehetett, s aztán bezárkózzanak a szobájukba.

— Föl fogok, uram — javította ki a tanár. Belepillantott a kezében tartott listába.

— Hogy hívnak, fiú? — firtatta.

— Pteppik herceg az Ősi Királyságból, a Nap Birodalmából — felelte Teppik könnyedén. — Tudomásul veszem, hogy ön járatlan az etikettben, ám semmi esetre se szólítson uramnak, és amikor hozzám intézi szavait, úgy helyes, hogy homlokával érintse a földet.

— Azt mondod, Pateppik? — kérdezte az oktató.

— Nem. Pteppik.

— Á! Teppik — ismételte meg a pedagógus, s kipipálta a nevet listáján. Jóindulatú mosollyal ajándékozta meg Teppiket.

— Hát akkor, fenség — mondta —, én lennék Grunworth Nivor, az internátusod felügyelő tanára. A Vipera-házban fogsz lakni. Biztos tudomásom van arról, hogy legalább tizenegy Napbirodalom akad a Korongon, és, még a hétvége előtt, be fogsz nekem adni egy rövid dolgozatot, részletesen leírva földrajzi elhelyezkedésük, politikai jellegük, kormányzatuk székhelyét vagy fővárosuk, és az egyik, tetszés szerinti államfő hálószobájába javasolt útvonalat. Viszont az egész világon csupán egyetlen egy Vipera-ház van. Jó reggelt, fiú.

Elfordult, s rárepült egy másik meglapuló diákra.

— Amúgy nem rossz ember — jelentette ki egy hang Teppik háta mögött. — Meg különben is, megtalálod az egészet a könyvtárban. Megmutatom neked, ha akarod. A nevem Chidder.

Teppik odafordult. Egy vele körülbelül azonos korú és magasságú fiú szólította meg, akinek fekete öltözéke — az elsősök sima feketéje — úgy nézett ki, mintha darabokban szögezték volna rá. A fiatalember felé nyújtotta kezét. Teppik udvariasan megszemlélte.

— Igen? — szólt.

— Hogy hívnak, kölök?

Teppik kihúzta magát. Kezdett elege lenni ebből a bánásmódból. — Kölök? Hadd hozzam szíves tudomására, hogy a fáraók vére folyik ereimben!

A másik elfogódottság nélkül nézett vissza, kissé félrehajtott fejjel s arcán halvány mosoly játszott.

— Szeretnéd, ha ott is maradna? — kérdezte.


Nem sokkal arrébb volt egy pékség a sikátorban, és egy csapat munkás kilépett a kora hajnali levegő viszonylagos hűsébe egy sebtiben elszívott cigarettára, meg hogy elszabaduljanak a kemencék sivatagot idéző hőségétől. Beszélgetésük fölkacskaringózott a magasba, Teppikhez, aki az árnyékban megkapaszkodott egy kapóra jött ablakpárkányban, míg lába kaparászva keresett támaszt a téglák közt.

A helyzet nem is olyan rossz, mondta magában. Már rosszabbal is megbirkóztál. Például a Patrícius palotájának tengelyiránti homlokzatával múlt télen, amikor az ereszek túlcsordultak, s a falakat merő jég borította. Ez nem lehet sokkal több 3-nál, na jó, esetleg 3,2-nél. Te meg a jó öreg Chiddy inkább ilyen falakon mászkáltatok, mintsem végigballagjatok az utcán, az egész csupán nézőpont kérdése.

Nézőpont. Lenézett úgy hetven lábnyi végtelenbe. Szét fogsz loccsanni, ember, uralkodj végre magadon! Vagy a falon. Jobb lába rátalált egy málladó vakolatrészre, amibe lábujjai beplántálták maguk szinte anélkül, hogy tudatos utasítás érkezett volna agyából, amely most túl betegnek érezte magát ahhoz, hogy futó érdeklődésnél többel viseltessen a fejlemények iránt.

Nagy levegőt vett, megfeszült, aztán fél kézzel az övéhez nyúlt, megragadott egy tőrt, és bedöfte a téglák közé maga mellett, még mielőtt a gravitációnak ideje lett volna rájönni, mi is történik. Lihegve megpihent, várva, hogy a gravitáció újfent elveszítse az érdeklődést iránta, aztán oldalra lendült, s megpróbálkozott ugyanezzel másodszorra is.

Odalenn az egyik pék pikáns viccet mesélt, s lesöpört egy vakolatmorzsát a füléről. Miközben társai nevettek, Teppik fölállt a holdfényben, két klacsisztáni acélszilánkon egyensúlyozva, s puhán fölcsúsztatta tenyerét az ablakhoz, amelynek párkánya okozta megmenekülését.

Be volt ékelve. Egy jó erős ütés minden bizonnyal kinyitná, csakhogy körülbelül ugyanakkor, amikor őt magát meg keringve küldené vissza az üres légbe. Teppik fölsóhajtott, és, egy óraműves finomságával mozogva, előhúzta gyémántkörzőit tokjukból, s lassú, gyöngéd kört rajzolt a poros üvegre…


— Neked magadnak kell cipelned — mondta Chidder. — Az itt a szabály.

Teppik az útiládára nézett. Érdekes elképzelés.

— Otthon vannak emberek, akik ezt csinálják — jelentette ki. — Eunuchok meg ilyesmik.

— Magaddal kellett volna hoznod egyet.

— Nem bírják jól az utazást — felelte Teppik. Valójában eltökélten elutasított minden javaslatot, hogy egy kisebb udvartartás elkísérje, és Dios napokig duzzogott. Nem így kéne a királyi család egy tagjának kilépnie a világba, jelentette ki. Teppik megingathatatlan maradt. Meglehetősen biztos volt benne, hogy az orgyilkosoktól nem várják azt, hogy ügyeik szolgálólányok és kürtösök kíséretében intézzék. Most azonban úgy tűnt, hogy az elképzelés nem volt teljesen érdem híján. Kísérleti jelleggel megemelte az útiládát, s sikerült átvetnie a vállán.

— A népséged akkor ugyancsak gazdag, nem? — kérdezte Chidder mellette ballagva.

Teppik eltöprengett ezen. — Nem, nem igazán — válaszolta. — Főleg dinnyét termesztenek meg fokhagymát és ilyesmiket. Meg állnak az utcán és éljeneznek.

— Te most a szüléidről beszélsz? — firtatta zavartan Chidder.

— Ó, ők? Az apám fáraó. Az anyám meg ágyas volt, azt hiszem.

— Azt hittem, olyanja csak a zöldségeknek van.

— Nem hinném. Valójában sosem beszélgettünk erről. Különben is, meghalt, amikor még kicsi voltam.

— Milyen borzasztó — jegyezte meg Chidder vidáman.

— Elment, hogy ússzon egyet a holdfénynél abban, amiről utóbb kiderült, hogy krokodil. — Teppik udvariasan megpróbált nem megbántódni a fiú reakciójától.

— Az én apám meg a kereskedelemben van — jelentette ki Chidder, miközben átmentek egy boltív alatt.

— Az remek — válaszolta Teppik kötelességtudóan. Meglehetősen összetörtnek érezte magát ettől a sok új élménytől. — Még sosem jártam Kereskedelemben, de azt hallottam, hogy az ottaniak nagyszerű emberek.

A következő egy-két órában Chidder, aki szelíden poroszkált át az életen, mintha már az egészet megfejtette volna, bevezette Teppiket a hálótermek, osztálytermek és a vízvezetékhálózat változatos rejtelmeibe. Különféle okokból a szennyvízelvezetést hagyta utoljára.

— Egyáltalán semmilyen? — kérdezte.

— Voltak vödrök meg izék — felelte Teppik bizonytalanul. — Meg mindenféle szolgák.

— Egy cseppet régimódi ez a te királyságod, nem?

Teppik bólintott — A piramisok miatt — mondta. — Elnyelik az összes pénzt.

— El tudom képzelni, mennyire költséges dolgok.

— Nem különösebben. Csak kőből vannak. — Teppik fölsóhajtott. — Rengeteg kövünk van — közölte. — Meg homokunk. Kő és homok. Ezekben tényleg nagyok vagyunk. Ha valaha kőre meg homokra lesz szükséged, mi vagyunk a neked való fickók. A belső részek ellátása minden szükségessel az igazán drága mulatság. Még mindig halogatjuk a nagypapáé kifizetését, pedig az nem is volt nagyon nagy. Csak három kamra. — Teppik megfordult, s kinézett az ablakon; ekkor már újra a hálóteremben voltak.

— Az egész királyság el van adósodva — jelentette ki halkan. — Úgy értem, még az adósságaink is úsznak az adósságban. Valójában ezért vagyok itt. Valakinek a házunkból pénzt kell keresnie. Egy királyi herceg nem lebzselhet többé csupán díszként. Kötelessége, hogy belevágjon, s valami hasznosat csináljon a közjavára.

Chidder rátámaszkodott az ablakpárkányra.

— Nem lehetne legalább valamennyi cuccot kihozni a piramisokból? — firtatta.

— Ne butáskodj!

— Bocsánat.

Teppik komoran figyelte az alakokat odalenn.

— Rengeteg ember van itt — mondta, hogy témát váltson. — Nem is sejtettem, hogy ilyen nagy lesz. — Megborzongott. — Vagy ilyen hideg — fűzte hozzá.

— Folyamatosan buknak ki innen — válaszolta Chidder. — Nem bírják a kurzust. Az a fontos, hogy tudd, mi micsoda és ki kicsoda. Látod ott azt a fazont?

Teppik követte új barátja kinyújtott ujját tekintetével egy csoport diákhoz, akik a bejárat melletti oszlopoknál ácsorogtak.

— Azt a nagydarabot? Olyan arccal, mint a csizmád varrása?

— Az Schlitzes. Vigyázz vele! Ha meghív a szobájába pirítósozni, ne menj el!

— Ki az a kis kölyök, a fürtöcskékkel? — kérdezte Teppik. Egy aprócska fiúra mutatott, akit egy kimerültnek látszó hölgy részesített gondoskodásában, megnyalva zsebkendőjét, s letörölgette a feltűnőbb maszatot a fiú arcáról. Amikor ezzel végzett, a nő megigazgatta a fiúcska nyakkendőjét.

Chidder a nyakát nyújtogatta, hogy lásson. — Ó, csak egy új diák — legyintett. — Artúr Hogyhíjják. Úgy látom, még mindig ragaszkodik az őséhez. Nem fogja sokáig bírni.

— Nos, nem is tudom — felelte Teppik. — Mi is ezt tesszük és már sok ezer éve.


Egy üvegkorong pottyant a csöndes épületbe, s csörrent meg a padlón. Több percig nem hallatszott más nesz. Aztán halkan bugyogott egy olajoskanna. Egy árnyékról, amely pedig oly természetes pózban feküdt az ablakpárkányon, a dongók hullaházán, kiderült, hogy kar, ami növényi lassúsággal nyúlt az ablakkilincs felé.

Fém csikordult, s aztán tribológiai csöndben az egész ablak kitárult.

Teppik átvetődött a párkányon, s eltűnt alatta az árnyékban.

Egy percig vagy kettőig a poros teret betöltötte a zaj élénk hiánya, amit csak az okozhat, ha valaki roppant gondossággal mozog. Aztán megint olajfröccsenés hallatszott, és fémes zizzenés, amikor a tetőre vezető csapóajtó retesze óvatosan arrébb mozdult.

Teppik arra várt, hogy a lélegzete fölzárkózzék, s abban a pillanatban meghallotta a neszt. Ott volt lenn a hallásküszöb szélén, benne a fehérzajban, de nem fért hozzá kétség. Valaki pont a csapóajtó fölött várakozott, és pont most tette kezét egy darab papírra, hogy ne zörögjön a szélben.

Teppik elrántotta kezét a reteszről. Teljes óvatossággal lopakodott vissza a csúszós padlón, s a durva faburkolata fal mentén eltapogatózott az ajtóig. Ezúttal nem kockáztatott, kihúzta a dugót az olajosüvegből s hagyta, hogy egy hangtalan csöpp a zsanérokra hulljon.

Egy másodperccel később már kint volt. A kinti folyosón lustán járőröző patkány úgy kellett leállítsa magát, hogy ne nyelje le nyelvét ijedtében, amikor Teppik ellebegett mellette.

A folyosó végén volt egy másik ajtó, utána dohos raktárak útvesztője, de végül rálelt a lépcsőre. Úgy ítélte, körülbelül harminc ölnyire lehet a csapóajtótól. Nem látott egyetlen kürtőt sem. Így hát elvileg semmi sem akadályozza majd a célzásban a tetőn.

Lekuporodott, s előhúzta késgöngyölegét, aminek bársonyos feketesége sötétebb négyszöget rajzolt ki az árnyékokban. Egy Ötös Számút választott, ami nem akárkinek való hajítókés, ám megéri a fáradságot, ha az ember ismeri a fortélyát.

Nem sokkal ezután a feje nagyon óvatosan a csapóajtó pereme fölé emelkedett, egyik karja háta mögött behajlítva, de készen arra, hogy kiegyenesedjék az erők bonyolult összjátékában, amelyek együttese néhány uncia acélt suhanva fog átküldeni az éjszakán.

Mericet a csapóajtó mellett üldögélt, kapcsos felírótábláját nézegette. Teppik szeme odarándult a deszkahíd téglalapjára, amit néhány lábbal arrébb pedánsan a mellvédhez támasztottak.

Biztos volt benne, hogy nem ütött zajt. Meg mert volna esküdni, hogy a vizsgáztató meghallotta, ahogy ránézett.

Az öreg fölemelte kopasz fejét.

— Köszönöm, Mr. Teppik — mondta. — Folytathatja.

Teppik érezte, hogy kihűl a verejték a testén. Rábámult a deszkára, aztán a vizsgáztatóra, végül a késére.

— Igen, uram — szólt. Az adott körülmények között ez kevésnek tűnt. Hozzátette: — Köszönöm, uram.


Örökké emlékezni fog az első éjszakára a hálóteremben. Elég hosszú volt ahhoz, hogy mind a tizennyolc Vipera-házba került fiút elszállásolja, és elég huzatos ahhoz, hogy az odakintet is. Tervezője gondolhatott a kényelemre, de csak azért, hogy el tudja kerülni, ahol csak lehetséges, és kieszelt egy olyan szobát, ami valóban hidegebb tudott lenni, mint a kinti időjárás.

— Azt hittem, mindnyájunknak külön szobája lesz — mondta Teppik.

Chidder, aki korábban bejelentette igényét az elemeknek legkevésbé kitett ágyra az egész frizsiderben, odabiccentett neki.

— Később — felelte. Visszafeküdt és megrándult. — Gondolod, hogy direkt kihegyezik a rugókat?

Teppik nem válaszolt. Igazából az ágy sokkal kényelmesebb volt, mint az, amin otthon aludt. A szülei, lévén előkelő származásúak, gyermekeik esetében természetesen megengedtek olyan körülményeket, amiket nyomorgó pappadácsik kapásból visszautasítottak volna.

Kinyújtózott a vékony matracon, s boncolgatni kezdte a nap eseményeit. Beiratkozott orgyilkosnak, na jó, orgyilkostanoncnak, már több mint hét órája, s még csak azt sem engedték meg neki eddig, hogy rátegye a kezét egy késre. Na persze, holnap is nap lesz…

Chidder áthajolt.

— Artúr hol van? — kérdezte.

Teppik átpislogott a szemközti ágyra. Csak egy nyomorúságosan kicsi ruhászsák volt ott, takarosan középre helyezve, ám semmi jele az ágy jövendő birtokosának.

— Gondolod, hogy megszökött? — tudakolta, s szertefürkészett az árnyékokban.

— Lehetséges — felelte Chidder. — Tudod, az gyakran megesik. A mama kedvence, először távol otthonról…

A szoba végében lassan kinyílt az ajtó, s belépett Artúr, háttal, egy nagy és rendkívül vonakodó bakkecskét ráncigálva, amely minden egyes lépés ellen küzdött, végig az ágylábak közti folyosón.

A fiúk több percen át némán nézték, ahogy kikötötte az állatot ágya végéhez, kiborította zsákját a takarókra, s elővett számos fekete gyertyát, egy gyógyfűnyalábot, egy kötelet ráfűzött koponyákkal meg egy darab krétát. Megragadva a krétát s magára öltve annak ragyogó, kipirult arckifejezését, akinek eltökélt szándéka, hogy megtegye, amiről tudja, hogy helyes, történjék bármi, Artúr kettős kört rajzolt az ágya köré, s aztán, dundi térdén araszolva, megtöltötte a köztük lévő teret olyan visszataszító gyűjteményével az okkult szimbólumoknak, amilyet Teppik még sosem látott. Amikor legteljesebb megelégedettségére elkészültek, a fiú stratégiai fontosságú pontokon elhelyezte a gyertyákat, s meggyújtotta őket; sercegtek és olyan bűz áradt belőlük, hogy az ember igazán nem kívánta tudni, miből készíthették őket.

Artúr előrántott egy rövid, vörösnyelű kést az ágyon lévő egyvelegből és megindult a kecske felé…

Egy párna tarkón találta.

— Eredj már! Te hitvány ájtatos manó!

Artúr elejtette a kést, s könnyekben tört ki. Chidder fölült az ágyában.

— Te voltál az, Sajtmíves — kiáltotta. — Láttalak!

Sajtmíves, egy sovány ifjú vörös hajjal és olyan arccal, ami egyetlen hatalmas szeplő volt, dühösen bámult rá.

— Nos, ez tényleg több a soknál — jelentette ki. — Az ember nem tud aludni, amikor ennyi vallás zajlik körülötte. Úgy értem, manapság már csak kisfiúk imádkoznak elalvás előtt, mi elvileg orgyilkosnak tanulunk…

— Te csak fogd be azt a nagy szád, Sajtmíves — üvöltötte Chidder. — Én mondom, bizony jobb lenne a világ, ha többen imádkoznának. Tudom, magam sem imádkozom olyan gyakran, ahogy kellene…

Egy párna elhallgattatta a mondat közepén. Kipattant az ágyból és rávetette magát a vörös hajú fiúra, ökölcsapásokat osztogatva.

Amikor a hálóterem többi lakója összegyűlt a dulakodó pár körül, Teppik kicsusszant az ágyából és odalépdelt Artúrhoz, aki az ágya szélén ült és zokogott.

Bizonytalanul vállon veregette, azon az alapon, hogy az ilyesmi ugyebár megnyugtatja az embereket.

— Én a helyedben nem sírnék emiatt, gyerkőc — mondta nyersen.

— De… de az összes rúnát összetiporták — szipogta Artúr. — És most már túl késő! És ez azt jelenti, hogy Nagy Orm éjjel értem jön, s rátekeri az összes belsőségem egy botra!

— Tényleg?

— És kiszopogatja a szemem, mondta a mamám!

— Hű! — ámult Teppik, lenyűgözve. — Igazán? — Nagyon örült, hogy ágya pont szemben van Artúréval és páratlan kilátást fog kínálni. — Melyik vallás is ez?

— Mi Szigorúan Meghatalmazott Ormisták vagyunk — válaszolta Artúr. Kifújta az orrát. — Megfigyeltem, hogy te nem imádkozol — tette hozzá. — Neked nincs istened?

— Ó, dehogynem — felelte Teppik tétován. — Ehhez nem férhet kétség.

— Nem úgy néz ki, hogy beszélni akarnál vele.

Teppik fejét rázta. — Nem tudok — mondta. — Itt nem. Tudod, nem tudna meghallani.

— Az én istenem bárhol meg tud hallani engem — magyarázta hevesen Artúr.

— Nos, az enyémnek még az is gondot okoz, ha a szoba másik végében vagy — közölte Teppik. — Nagyon zavarba ejtő időnként.

— Te nem Offleriánus vagy, ugye? — érdeklődött Artúr. Offler Krokodilisten volt, fülek nélkül.

— Nem.

— Akkor mégis milyen istent imádsz?

— Nem annyira imádom — felelte Teppik feszengve. — Nem nevezném imádásnak. Úgy értem, rendes fickó. Ha mindenáron tudni akarod, hát ő az apám.

Artúr vörösre sírt szeme nagyra tágult.

— Te egy isten fia vagy? — suttogta.

— Ahonnan jövök, ott ez mind része a királyi létnek — sietett rámutatni Teppik. — Nem kell túl sokat tennie. Azaz a papok végzik a királyság tényleges kormányzását. Apám csak gondoskodik róla, hogy a folyó minden évben kiáradjon és egybekel az Ég Boltozatjának Hatalmas Tehenével. Nos, legalábbis régebben.

— Az Ég…

— Az anyámmal — magyarázta Teppik. — Ez az egész olyan kínos.

— Lesújt apád az emberekre?

— Nem hiszem. Sose mondta.

Artúr lenyúlt az ágy végéhez. A kecske a nagy kavarodásban elrágta kötelékét, s kiügetett az ajtón, megesküdve, hogy a jövőben fölhagy a vallással.

— Rettenetes bajba fogok kerülni — jelentette ki. — Nem kérhetnéd meg esetleg az apád, hogy magyarázza el a dolgot Nagy Ormnak?

— Talán képes rá — felelte Teppik kételyek közt. — Amúgy is akartam írni neki holnap.

— Nagy Ormot rendszerint az Alsóbb Poklokban lehet föllelni — közölte Artúr —, onnan figyel mindent, amit teszünk. Legalábbis mindent, amit én teszek. Már csak én maradtam, meg a mamám, és ő nem nagyon csinál olyasmit, amire figyelni kéne.

— Biztos lehetsz benne, hogy szólok apámnak.

— Gondolod, hogy Nagy Orm el fog jönni ma éjjel?

— Nem hinném. Megkérem apám, hogy mindenképp kérje meg, ne jöjjön.

A hálóterem másik végében Chidder Sajtmíves hátán térdelt, s ütemesen ütögette ellenfele fejét a falba.

— Mondd újra! — parancsolta. — Gyerünk! „Nincs abban semmi rossz…”

— „Nincs abban semmi rossz, ha egy pacák eléggé férfi…” légy átkozott, Chidder, te brutális…

— Nem hallak, Sajtmíves — jegyezte meg Chidder.

— „Eléggé férfi ahhoz, hogy imádkozzon más pacákok előtt”, te rohadék.

— Remek. És ne feledkezz meg erről!

Lámpaoltás után Teppik feküdt az ágyban, és a valláson töprengett. Ami bizony rettentően bonyolult téma volt.

A Dzsel völgyének megvoltak a maga privát istenei, olyan istenek, akiknek semmi köze sem volt a külvilághoz. Erre mindig is roppant büszkék voltak. Az istenek bölcsek voltak, meg igazságosak, s ügyesen, előrelátóan irányították az emberek életét, efelől semmi kétség, ám akadt néhány rejtélyes dolog.

Például Teppik tudta, hogy az apja okozza a nap fölkelését meg a folyó áradását és így tovább. Ez alapvető dolog, olyasmi, amit a fáraók mindig is megtettek Khuft ideje óta, az ember nyilvánvalóan nem vonhat kétségbe ilyesmiket. Azonban az a kérdés, vajon csak a Völgyben okozza apja a nap fölbukkanását, vagy mindenütt a világon? Az, hogy csak a Völgyben kelti a napot sokkal ésszerűbb föltételezésnek látszott, végül is, az apja már nem fiatal, viszont eléggé nehéz elképzelni azt, hogy a nap mindenhol följön, kivéve a Völgyet, s ebből kialakult az az elcsüggesztő gondolat, hogy a nap még akkor is fölkelne, ha az apja megfeledkezne róla, ami amúgy is roppant valószínű. El kellett ismerje, hogy sose látta apját bármit is tenni azért, hogy fölkeljen a nap. Az ember legalább az erőfeszítés kis nyögésére számítana hajnaltájt. Az apja meg mindig csak a reggeli után ébredt föl. A nap viszont ettől függetlenül fölkelt.

Beletelt némi időbe, míg el tudott aludni. Az ágy, akármit is mondjon Chidder, túl puha volt, a levegő túl hideg, és, a legrosszabb mind közt, az égbolt a magas ablakokon kívül túl sötét. Otthon az égbolt tele lett volna a nekropolisz villanófényeivel, amiknek néma lángolása kísérteties, de valahogy ismerős és vigasztaló is, mintha az ősök őrködnének a völgy fölött. Teppik nem szerette a sötétséget…

A következő éjjel a hálóteremben az egyik fiú, aki a tengerpart távolabbi részéről érkezett, félénk kísérletet tett arra, hogy a mellette lévő ágyon alvót beletegye a vesszőfonatos ketrecbe, amit Gyakorlati Foglalkozáson készített, és fölgyújtsa, és az azt követő éjszaka Snoxall, aki az ajtó melletti ágyat szerezte meg és valahonnan a messzi erdők egy kicsiny országából jött, zöldre pingálta magát és önkénteseket kért, akiknek beleit egy fa köré tekerhetné. Csütörtökön kisebb háborúskodás tört ki azok közt, akik az Anyaistennőt Hold-aspektusában imádták, meg azok közt, akik azt a megnyilvánulását imádták, amikor nagydarab, kövér nőként jelent meg, óriási fenékkel. Ezek után a tanárok beavatkoztak és elmagyarázták, hogy a vallást, bár remek dolog, túlzásba is lehet vinni.


Teppik arra gyanakodott, hogy a pontatlanság megbocsáthatatlan. De Mericet már biztosan előtte ott kell legyen a toronynál? És ő a legrövidebb úton megy. Kizárt, hogy az öreg előtte odaérjen. Na persze, az sem lehetséges, hogy előbb ért a pallóhoz a sikátorban… Biztos eltávolította a deszkát, még mielőtt velem találkozott, s akkor mászott föl a tetőre, amíg én a falon kúsztam, győzködte magát Teppik anélkül, hogy egyetlen szavát elhitte volna.

Végigrohant a tetőgerincen, az elmozdított cserepektől, illetve kifeszített drótoktól éber érzékekkel. A képzelete minden árnyékot figyelő alakokkal népesített be.

Előtte meredt az égnek a gongtorony. Megtorpant és jól megnézte. Ezerszer látta már, és számtalanszor fölkúszott rá, bár épp csak 1,8-at ért, annak ellenére, hogy a rézkupolát a tetején érdekes volt megmászni. Csak egy ismerős tájékozódási pont. Ami annál rosszabbá tette most: előtte emelkedett, köpcösen, fenyegetően kiemelkedve az ég szürke hátteréből.

Most már lelassult, a tornyot kerülő úton, a meredek tetőn át közelítette meg. Eszébe jutott, hogy a kezdőbetűi ott vannak fönn a kupolán, Chiddyé és sok száz további ifjú orgyilkosé mellett, és hogy akkor is ott maradnak, ha ő meghal ma éjszaka. Ez némileg megvigasztalta. De nem igazán.

Lecsatolta kötelét és könnyedén átdobta a széles mellvédre, ami körbefogta a tornyot pont a kupola alatt. Megrántotta, s hallotta a halk kattanást, ahogy a csáklya beakadt.

Akkor olyan erősen húzta, ahogy csak tudta, fél lábával kitámasztva magát egy kürtőhöz.

Hirtelen és hangtalanul, a mellvéd egy része elmozdult és a mélybe zuhant.

Nagy csattanás hallatszott, amikor becsapódott a lenti tetőbe, aztán lecsúszott a cserepeken. A rákövetkező csöndet távoli puffanás központozta, amikor megérkezett a néma utcára. Egy kutya ugatott.

Némaság uralta a tetőt. Ahol korábban Teppik tartózkodott, szellő kavarta az égető levegőt.

Jó néhány perc múlva Teppik előbukkant a kürtő mélyebb árnyékából, arcán különös, félelmetes mosoly.

Amit a vizsgáztató tesz, semmiképp sem lehet méltánytalan. Az orgyilkosok kliensei mindig elég gazdagok ahhoz, hogy megfizessenek a rendkívül leleményes védelmért, saját orgyilkosok fölbérelését is beleértve.[5] Mericet nem próbálta megölni; csupán azt próbálta elérni, hogy Teppik megölje magát.

Odaóvakodott a torony aljához, s talált ott egy ereszcsatornát. Eléggé meglepte, hogy nem volt bekenve siklasztóval, ám óvatosan keresgélő ujjai rábukkantak a feketére festett és a cső belsejébe ragasztott mérgezett tűkre. Egyet kiszedett a csipeszével és megszagolta.

Desztillált pöffeteg. Jó költséges cucc, és döbbenetes a hatása. Kivett az övéből egy kis üvegcsét és összeszedett annyi tűt, amennyit csak talált, aztán fölhúzta páncélkesztyűjét és egy lajhár sebességével elkezdett mászni.


— Na már most, lehetséges, hogy mikor a városban járnak törvényes ügyeik után, szemben találják magukat tagtársaikkal, még az is lehet, hogy valakivel azok közül az úriemberek közül, akikkel jelenleg egy padban ülnek. És ez teljességgel rendben van és mit csinál, Mr. Chidder, nem, ne is válaszoljon, biztos vagyok benne, hogy tudni se akarom, óra után jöjjön a tanáriba helyes. Mindenki számára nyitott a lehetőség, hogy úgy védje magát, ahogy tudja. Vannak azonban más ellenségek, akik a maguk sarkában fognak loholni és akikkel szemben maguk fölkészületlenek, kik azok, Mr. Sajtmíves?

Mericet úgy pördült vissza a táblától, mint a keselyű, ami épp halálhörgést hallott, s krétájával Sajtmívesre mutatott, aki nagyot nyelt.

— A Tolvajok Céhe, uram? — nyögte.

— Jöjjön ki a táblához, fiatalember!

A hálótermekben mindenféle pletykát sugdostak arról, hogy mi mindent tett Mericet a trehány diákokkal a múltban, a híresztelések mindig homályosak voltak, ám ijesztőek. Az osztály megkönnyebbült. Mericet általában egyszerre csak egy áldozatra koncentrált, ezért most semmi mást nem kell tenniük, csak érdeklődőnek látszani és élvezni a műsort. Fülig vörösödve, Sajtmíves fölállt és végigmenetelt a padok közti folyosón.

A tanár elgondolkozva méregette.

— Nos akkor — mondta —, íme, itt van előttünk Sajtmíves G., keresztülsettenkedve a remegő tetőkön. Nézzék az eltökélt fület! Nézzék térdének feszes tartását!

Az osztály kötelességtudóan kuncogott. Sajtmíves bárgyún vigyorgott.

— Ám kik azok a baljós alakok, akik lépést tartanak vele, na, kik? Mivel maga ezt olyan mulatságosnak találja, Mr. Teppik, esetleg lenne olyan szíves és megmondaná Mr. Sajtmívesnek?

Teppik megmerevedett a nevetés közepén.

Mericet pillantása beléfúródott. Pont olyan a tanár, mint Dios, az otthoni főpap. Még apa is retteg Diostól.

Teppik tudta, hogy mit kéne csinálnia, de átkozott legyen, ha megteszi. Meg kéne ijednie.

— Fölkészületlenség — felelte. — Óvatlanság. Az összpontosítás hiánya. Az eszközök karbantartásának elmulasztása. Ó, és az önhittség, uram.

Mericet egy darabig farkasszemet nézett vele, de Teppik a palota macskáival gyakorolt.

Végül a tanár röviden elmosolyodott, aminek az égvilágon semmi köze nem volt humorhoz, a levegőbe hajította a krétát, elkapta, és megszólalt: — Mr. Teppiknek teljesen igaza van. Különösen, ami az önhittséget illeti.


Volt ott egy hívogatóan nyitott ablakhoz vezető perem. Olaj fedte, így Teppik több percet fektetett kis mászóvasak becsavarásába a fal repedéseibe, mielőtt nekivágott.

Könnyedén lógott az ablaknál, miközben számos kis fémpecket húzott elő övéből. A végükre menetet vágtak, és néhány másodperc buzgólkodás után három láb hosszú botot nyert, aminek végére apró tükröt illesztett.

Ami semmit sem tárt föl a nyíláson túli homályból. Visszahúzta és megpróbálta újra, ezúttal ráaggatva csuklyáját, amit kesztyűjével tömött ki, hogy azt a benyomást keltse, egy fej bukkan föl óvatosan a fényben. Meg volt győződve, hogy műve be fog szerezni egy nyIIat vagy dárdát, ám az eltökélten megtámadatlan maradt.

Most már, a meleg éjszaka ellenére, fázott. Jól néz ki a fekete bársony, de kábé ez minden, amit a javára lehet írni. Az izgalom és a megerőltetés azt okozták, hogy mostanra több pint megnyúlósodott vizet viselt.

Előrenyomult.

Az ablakpárkányon vékony fekete drót húzódott, és a tolóablakba fölötte fűrészes pengét ékeltek. Csak egy pillanatba került, hogy további peckekkel kitámassza az ablakot, aztán elvágta a drótot; az ablak csak hajszálnyit csúszott le. Teppik elvigyorodott a sötétben.

Körbesöpört egy hosszabb rúddal, s ebből kiderült, hogy ott a padló, látszólag akadálymentesen. Valamint, hogy úgy mellmagasban van ott egy másik drót is. Visszahúzta a rudat, kis kampót erősített a végére, bedugta, beakasztotta a drótba és megrántotta.

Az ódon vakolatba vágódó, íjpuskából kilőtt nyíl tompa csattanása hallatszott.

Egy agyaggöröngy, ugyanazon rúd végén, gondosan végighúzva a padlón rengeteg lábtövis ottlétét fedte föl. Teppik kihorgászta és érdeklődve vizsgálgatta őket. Rézből készültek. Ha a mágnestechnikát alkalmazta volna, ami a megszokott eljárás ilyen esetben, nem találta volna meg őket.

Töprengett egy darabig. Volt a tarsolyában egy pár bebújós talpalávaló. Pokoli volt bennük osonni, de azért csak fölcibálta őket. (A bebújós talpalávaló vasalatokkal megerősített kalocsni. Így marad az orgyilkos ember a talpán. Ez közismert vicc a Céhen belül.) Mericet ugyebár a mérgek szakértője. Pöffeteg![6] Ha ő kenné meg azzal a végüket, a darabkái kidekorálnák az összes falat. El se kéne temetni a maradványait, a tulaj csak újra kéne festessen.

A szabályok. Mericet nem szegheti meg a szabályokat. Nem ölheti meg csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Hagynia kell, hogy ő maga, óvatlanságból vagy önhittségből, megölje magát.

Könnyedén leugrott a szoba padlójára, s hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. A néhány kísérleti botlengetés nem fedezett föl újabb drótokat; a lába alól halk roppanás hallatszott, amikor a talpalávaló összemorzsolt egy lábtövist.

— Amikor magának megfelel, Mr. Teppik.

Mericet a sarokban állt. Teppik hallotta a halk ceruzakaparászást, amikor a tanár jegyzetelt. Megpróbálta kiverni a fickót a fejéből. Megpróbált gondolkozni.

Az ágyon egy alak hevert. A takaró teljesen eltakarta.

Ez volt a legutolsó rész. Ez volt a szoba, ahol minden eldől. Ez volt az a rész, amiről a végzett diákok sosem beszéltek. A megbukottak meg nem voltak abban a helyzetben, hogy megkérdezhesse őket az ember.

Teppik tudatát betöltötték a választási lehetőségek. Ilyenkor, gondolta, kellene valami isteni útmutatás. — Hol vagy, apus?

Irigyelte az osztálytársait, akik olyan istenekben hittek, akik megfoghatatlanok és jó messze laknak valami hegytetőn. Az ember tényleg hihet olyan istenekben. Ám rettentő nehéz hinni olyan istenben, akivel minden reggelinél szemben ülsz.

Leakasztotta az íjpuskáját, s összecsavarozta a bezsírozott alkatrészeket. Ez nem számított rendes fegyvernek, de kifogyott a késekből, és a szája túlságosan kiszáradt a fúvócsőhöz.

Kopácsolás hallatszott a sarokból. Mericet szórakozottan ütögette a fogát a ceruzával.

Lehet, hogy csak bábu van a takaró alatt. Honnan tudhatná? Nem, valóságos személy kell legyen. Az ember hall történeteket. Talán kipróbálhatná a peckekkel…

Megrázta a fejét, fölemelte az íjpuskát, és gondosan célzott.

— Amikor tetszik, Mr. Teppik.

Ez az.

Ez az, amikor kiderül, hogy képes vagy-e ölni.

Ez az, amit mindig is megpróbált kiverni a fejéből.

Tudta, hogy képtelen rá.


Oktonap délutánonként Lady T'malia tartott Politikai Opportunitást, egyike azon kevés asszonyoknak, akik magas rangot vívtak ki a Céhben. A Körkörös-tenger körüli országokban közmegegyezés tárgyát képezte, hogy egyik módja a hosszú élet elérésének az, ha az ember sosem étkezik Őlédisége társaságában. Egyedül a fél kezén viselt ékszerek elegendő mérget hordoztak egy kisebb város elhantolásához. Döbbenetesen szép asszony volt, noha az a fajta kiszámított szépség, amit csak egy csapat tehetséges fodrász, manikűrös, vakolómunkás, fűzőkészítő és varrónő, valamint három óra kemény munka minden áldott reggel képes létrehozni. Amikor lépkedett, a bálnacsont halkan nyögött a hihetetlen megpróbáltatástól.

A fiúk már sokat okultak. Amikor a tanárnő beszélt, nem az alakját nézték, hanem az ujjait.

— És most — mondta Lady T'malia —, vegyük szemügyre a Céh megalapítását megelőző helyzetet. Ebben a városban, valamint sok más helyen úgyszintén, a civilizációt a számtalan nagyméretű és nagyhatalmú kartell dinamikus érdekviszonyai táplálják és fejlesztik.

— A Céh megalapítása előtti időkben a törekvés az előrelépésre ezen konzorciumok körében elkerülhetetlenül vezetett sajnálatos véleménykülönbségekhez, melyeket rendkívül veszteségesen számoltak föl. Ezek szerfölött ártottak a városi közérdeknek. Értsék meg, kérem, hogy ahol diszharmónia uralkodik, ott a kereskedelem akadozik.

— És mégis, és mégis. — A tanárnő összekulcsolta kezét a mellén. Olyan nyikorgás hallatszott, mint mikor egy gálya vergődik az orkánban.

— Nyilvánvalóan szükség volt egy szélsőséges, ám felelősségteljes módszerre az összeegyeztethetetlen érdekkülönbségek rendezésére — folytatta —, és ezért lefektették a Céh alapjait. Minő gyönyörűség — a váratlan csúcspont a nő hangjában több tucat fiatalembert rántott ki bűnös magánábrándjaiból — kellett legyen a részvétel azokban a korai időkben, amikor szilárd erkölcsű férfiak belevágtak, hogy kikovácsolják a végső politikai eszközt, eltekintve a háborútól. Milyen szerencsések maguk most, hogy olyan hivatásra trenírozhatnak, amely oly sokat követel a modor, magatartás, megjelenés és ezoterikus szakismeretek terén, s ugyanakkor olyan hatalmat kínál, amely valaha csakis az istenek kizárólagos területe volt. Valóban, a maguk számára a világ a leginkább kedvükre való puhatestű…

Az ebédszünetben Chidder lefordította ennek nagy részét az istálló mögött.

— Én tudom, hogy mit jelent a Fölszámolás Rendkívüli Veszteséggel — jelentette ki Sajtmíves büszkén. — Azt jelenti, hogy baltával intézték el.

— Egy nagy frászt — közölte Chidder.

— Hát te meg honnan tudod?

— A családom régóta van a kereskedelemben — felelte Chidder.

— Huh! — morrant Sajtmíves. — Kereskedelem.

Chidder sose részletezte, miféle kereskedelem volt. Volt valami köze árucikkek szállításához és a szükségletek ellátásához, de hogy pontosan milyen árucikkek és miféle szükségletek voltak ezek, sosem derült ki világosan.

Miután fölpofozta Sajtmívest, Chidder gondosan elmagyarázta, hogy a Fölszámolás Rendkívüli Veszteséggel nem csupán azzal jár, hogy az áldozatot elhantolják, lehetőleg rendkívül alaposan, hanem hogy üzlettársai és alkalmazottai is közvetlenül belekeverednek, együtt az üzlethelyiségekkel, az épülettel, valamint a szomszédos környék nagy részével, azért, hogy minden érintett fölfogja, az illető elég oktalan volt ahhoz, hogy olyan ellenségeket szerezzen be, akik képesek dühbe gurulni, méghozzá vakon.

— Hű! — mondta Artúr.

— Ó, ez még semmi — legyintett Chidder. — Egyik Disznóleséskor a nagyapám meg a könyvvitelrészlegünk magas szintű üzleti tárgyaláson vett részt a tengelyföldiekkel és tizenöt tetem sose került elő. Az ilyesmi nagyon káros. Fölzaklatja a szakmai kollektívát.

— Az egész szakmai kollektívát, vagy csak azt a részét, amelyik a hasán fekve lebeg a folyóban? — kérdezte Teppik.

— Pont ez a lényeg. Jobb, hogy így mennek a dolgok — csóválta fejét Chidder. — Tudjátok. Tisztán. Ezért akarta apám, hogy belépjek a Céhbe. Úgy értem, manapság az embernek muszáj az üzletre koncentrálni, nem tölthetjük az összes időnk közönségszolgálattal.


Az íjpuska vége remegett.

Teppik minden mást szeretett az iskolában, a falmászást, az énekórákat, a széleskörű oktatást. Ám az a tény, hogy emberek gyilkolásával végzed, már régóta emésztette. Még sosem ölt meg senkit.

Pont ez a lényeg, mondta magának. Ez az, ahol kiderül mindenki számára, képes vagy-e rá, beleértve saját magad.

Ha most elrontom, halott vagyok.

A sarokban Mericet kis, elbátortalanító dallamot kezdett dúdolni.

Volt egy bizonyos ár, amit a Céh fizetett az iparengedélyéért. Gondoskodott róla, hogy ne létezzenek óvatlan, bátortalan, vagy, ahogy mondani szokás, halálügyetlen orgyilkosok. Sosem találkozol senkivel, aki megbukott a vizsgán.

Akadnak, akik megbuknak. Csak sosem találkozol olyannal. Lehet, hogy egyikük ott van alatta, lehet, hogy pont Chidder az, vagy Snoxall, vagy valamelyik a fiúk közül. Mindenki ma este csinálja végig a futamot. Talán ha elbukik, ő lesz ott összekötözve alatta…

Teppik megpróbálta kivenni a fekvő alakot.

— Khm — köhintett a vizsgáztató.

A fiú torka kiszáradt. Úgy kavargott benne a pánik, mint részegben a hamarost viszontlátandó vacsora.

A foga vacogni akart. A gerince egy merő jégcsap, a ruhája nedves rongyok páncélja. A világ lelassult.

Nem. Nem fogja megtenni. A hirtelen döntés úgy ütötte meg, mint egy tégla a sötét sikátorban, és majdnem olyan meglepetést is okozott. Nem arról volt szó, hogy utálja a Céhet, vagy különösebben rühelli Mericetet, de ez nem tisztességes eljárás bárki levizsgáztatására. Egyszerűen helytelen.

Elhatározta, hogy megbukik. Mégis, pontosan mit tehet az öreg, itt és most?

És stílusosan fog megbukni.

Megfordult, hogy szemtől szembe legyen Mericettel, nyugodtan a vizsgáztató szemébe nézett, kinyújtotta az íjpuskát tartó kezét kissé bizonytalanul jobbra, s meghúzta a ravaszt.

Fémesen kattant, aztán csattanás hallatszott, amikor a nyíl visszapattant az ablakpárkány egyik szögéről — Mericet lebukott, amikor elhussant a feje fölött —, becsapódott egy fáklyatartóba a falon, s elszállt Teppik sápadt arca mellett, dorombolva, mint valami őrült macska.

Aztán puffant egyet, amikor beleállt a takaróba, s csönd lett.

— Köszönöm, Mr. Teppik. Ha volna szíves még egy pillanatig türelemmel lenni.

Az öreg orgyilkos kapcsos fölírótáblája fölé hajolt, ajka mozgott.

Fogta a ceruzáját, ami egy darabka kirojtosodott madzagon lógott, s néhány jelet írt egy rózsaszín papírdarabra.

— Nem fogom azt kérni, vegye el a kezemből — közölte —, egy s más okból. Az ajtó melletti asztalon fogom hagyni.

Nem volt különösebben kellemes mosoly: keskeny volt és kiszáradt, olyan mosoly, amiből minden melegséget réges-rég kiforraltak; általában azok az emberek szoktak így mosolyogni, akik már kábé két éve holtak a tűző sivatagi nap alatt. De legalább érezted, hogy próbálkozik.

Teppik nem moccant. — Átmentem? — kérdezte.

— Ez az eset látszik fennforogni.

— De…

— Biztos vagyok benne, hogy tudja, tilos megvitatnunk a vizsgát a diákokkal. Azonban annyit elmondhatok, hogy én személy szerint nem helyeslem ezeket a modern, fölvágós módszereket. Szép jó napot magának. — És Mericet kivonult.

Teppik odatámolygott az ajtó melletti poros asztalhoz és elborzadva lenézett a papírra. Pusztán szokásból elővett egy csipeszt a tarsolyából, hogy azzal fogja meg.

Eredeti volt bizony. Ott volt rajta a Céh pecsétje, meg az ákombákom kacskaringó, ami kétségtelenül Mericet aláírása; épp elég gyakran látta, általában dolgozatok alján, olyan megjegyzések mellett, mint 1/2. Keressen föl a tanáriban!

Odalépdelt az ágyon fekvő alakhoz és elhúzta a takarót.


Már majdnem hajnali egy volt. Ankh-Morporkban ilyenkor kezdődik az éjszaka.

Sötét volt a tetők fölött, a tolvajok és orgyilkosok légies világában. De odalenn a város élete úgy áramlott az utcákon, mint a dagály.

Teppik kábultan sétált át a sokaságon. Bárki más, ha ilyesmivel próbálkozik ebben a városban, egyenesen fölszólítja a népeket, hogy kalauzolják el egy kis városnézésre a folyó fenekén, de Teppik az orgyilkosok feketéjét viselte, s így a tömeg automatikusan szétnyílt előtte s összezárult mögötte. Még a zsebtolvajok is békén hagyták. Sosem lehet tudni, mit talál az ember. Teppik céltalanul beténfergett a Céhház kapuján, lezöttyent egy fekete márványpadra, s állát öklére támasztotta.

Tény az, hogy az élete befejeződött. Korábban egyáltalán nem gondolt arra, hogy mi fog történni ezután. Nem mert arra gondolni, hogy lesz ezután.

Valaki megütögette a vállát. Amikor megfordult, Chidder leült mellé, s szótlanul odamutatott egy rózsaszín papírdarabot.

— Rázd le! — javasolta.

— Te is átmentél? — kérdezte Teppik.

Chidder vigyorgott. — Simán — válaszolta. — Nivor volt az. Semmi gond. Bár egy kissé megizzasztott a Vészsüllyesztőnél. És te?

— Hmm? Ó! Semmi. — Teppik megpróbálta megemberelni magát. — Semmi vész — felelte.

— Hallottál a többiek közül valakiről?

— Nem.

Chidder hátradőlt. — Sajtmívesnek sikerül — jelentette ki fennhéjázóan. — Meg a tacskó Artúrnak. Nem hiszem, hogy a többieknek menni fog. Adunk nekik húsz percet, mit szólsz hozzá?

Teppik megkínzott arccal fordult felé.

— Chiddy, én…

— Mi?

— Amikor sor került rá, én…

— Mi történt?

Teppik a macskakövekre meredt. — Semmi — motyogta.

— Piszkos mázlid van, csak egy jó, szellős futamod volt a háztetőkön, nekem meg a csatornák jutottak, aztán föl a Rőfösök Tornyának árnyékszékébe, amikor visszaértem, mehettem átöltözni.

— Neked is bábu volt ott, igaz? — tudakolta Teppik.

— Jó ég, neked nem?

— De hagyták, hogy azt higgyük, igazi lesz! — siránkozott Teppik.

— Igazinak érződött, nem?

— Igen!

— Akkor jó. És átmentél. Szóval semmi gond.

— De nem törted azon a fejed, hogy ki lehet a takaró alatt, ki az és miért…

— Aggódtam, hogy esetleg nem csinálom jól — ismerte el Chidder. — De aztán úgy gondoltam, rajtam ne múljék.

— De én… — Teppik elhallgatott. Mit tehetne? Menjen és magyarázza el? Valahogy ez nem tűnt rettentője ötletnek.

A barátja hátba vágta.

— Ne rágd magad! — mondta. — Túl vagyunk rajta!

És Chidder föltartotta hüvelykujját odaszorítva a mutató- és a középső ujjhoz jobb kezén, az orgyilkosok ősi tisztelgésével.


Hüvelykujj két másikhoz szorítva és Dr. Cruces, a vezető oktató, szikár alakja, ahogy a meghökkent fiúk fölé tornyosul.

— Mi nem gyilkolunk — jelentette ki. Halk hang volt, a doktor sosem emelte föl a hangját, de valahogy szerét ejtette, hogy úgy lejtsen és pörögjön, hogy még egy hurrikánban is meg lehessen hallani.

— Mi nem hóhérkodunk. Mi nem mészárolunk. Mi sosem, ebben egészen biztosak lehetnek, mi sosem kínzunk. Nekünk semmi közünk erős érzelmi felindulásból vagy gyűlöletből vagy nyereségvágyból elkövetett bűncselekményekhez. Mi nem azért tesszük, mert az elhantolás élvezet, vagy valami titkos belső sugallatra, vagy kicsinyes előnyszerzésért, vagy valami ügy vagy hit szolgálatában; én mondom maguknak, uraim, mindezen okok a legnagyobb mértékben gyanúsak. Nézzenek annak az embernek szemébe, aki megölné magukat meggyőződése kedvéért, s orruk a förtelem bűzét fogja beszippantani. Hallgassanak meg egy vallásháborúra fölszólító beszédet, és, biztosíthatom magukat, fülük meg fogja hallani a gonosz pikkelyeinek csörrenését és szörnyű farkának súrlódását a nyelv tisztasága fölött.

— Nem, mi pénzért tesszük.

— És mivel mi mindenekfelett tisztában kell legyünk az emberélet értékével, nagyon sok pénzért tesszük.

— Csak kevés ennél tisztább indíték létezik, ennyire megfosztva minden színleléstől.

Nil mortifi, sine lucre. Emlékezzenek erre! Nem ölünk, ha nincs fizetség.

Egy pillanatra elhallgatott.

— És mindig adjanak számlát — tette hozzá.


— Szóval minden rendben — mondta Chidder. Teppik gyászosan bólintott. Ez volt az, ami olyan kedvelhetővé tette Chiddert. Irigylésreméltó képessége, hogy elkerülje a komoly töprengést bármiről, amit csinál.

Egy alak közeledett óvatosan a nyitott kapun keresztül.[7] A portásfülkéből kiszűrődő fáklyafényben göndör, szőke haj csillant.

— Akkor hát ti is megcsináltátok — mondta Artúr, hidegvérűen lebegtetve a cédulát.

Artúr nagyon sokat változott hét év alatt. Nagy Orm folyamatosan elmulasztotta, hogy szervi bosszút álljon rajta hiányos jámborsága miatt, s ettől kigyógyult abból a szokásából, hogy mindenhova fejére húzott kabáttal rohanjon. Apró termete természetadta előnyhöz juttatta a mesterség azon területein, amelyek keskeny résekkel jártak. Vele született hajlama kiderült azon a napon, amikor Schlitzes és néhány cimborája elhatározták, hogy jó mulatság lesz az új fiúkat megpokrócozni és elsőnek Artúrt választották; tíz másodperccel később a hálóterem összes lakójának együttes erőfeszítése tudta csak lefogni Artúrt és kifeszíteni a szék maradványait a kezéből. Kiszivárgott, hogy a néhai Johan Ludorum fia, aki az egyik legkiválóbb orgyilkos volt a Céh történetében. A halott orgyilkosok fiai mindig ingyenes helyet kaptak az iskolában. Időnként egész gondoskodó tudott lenni a szakma.

Nem fért kétség ahhoz, hogy Artúr át fog menni a vizsgán. Különórákat adtak neki és azt is megengedték, hogy tényleg nagyon komplikált mérgeket használjon. Valószínűleg maradni is fog, hogy posztgraduális tanulmányokat végezzen.

Vártak, amíg a város gongjai kettőt nem ütöttek. Az óraművek előállítása nem precíziós technológia Ankh-Morporkban, s a város változatos közösségei közül számosnak megvolt a maga elképzelése arról, mégis milyen hosszú egy óra, így hát a háztetőkről visszaverődő harangozás öt percen át folytatódott.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a városi közmegegyezés szerint jócskán elmúlt kettő, mindhárman abbahagyták cipőjük csöndes szemlélését.

— Hát akkor annyi — jelentette ki Chidder.

— Szegény öreg Sajtmíves — mondta Artúr. — Igazán tragikus, ha jobban belegondol az ember.

— Az, tartozott nekem négy garassal — értett egyet Chidder. — Gyerünk már! Szerveztem valamit magunknak.


XXVII. Teppikamon király kikászálódott az ágyból és fülére szorította kezét, hogy kicsukja a tenger morajlását. Nagyon erős volt ma éjjel.

Mindig hangosabb szokott lenni, amikor nem érezte jól magát. Szüksége volt arra, hogy valami elterelje a figyelmét saját magáról. Elküldethet Pteráért, kedvenc szolgálólányáért. A lány különleges volt. Éneklése mindig fölvidította a fáraót. Az élet annyival szebbnek látszott, mikor végre abbahagyta.

Vagy ott van a napkelte. Az mindig vigasztaló. Kellemes ott ülni a palota legtetején, pokrócba csavarva, s nézni a folyóról fölemelkedő párafátylat, miközben az arany áradat ellepi az országot. Az embert elönti a már megint jól végzett munka meleg, elégedett öröme. Még ha valójában nem is tudja, hogyan csinálta…

Fölkelt, belecsoszogott a papucsába, s kiment a hálószobájából, végig a széles folyosón, ami a hatalmas csigalépcsőhöz vezetett meg a tetőre. Néhány pislákoló mécs megvilágította a többi helybéli isten szobrát, melyek kutyafejű, haltestű, pókkarú izék helyváltoztató árnyképeivel festették be a falakat. Gyerekkora óta ismeri őket. Kamaszkori rémálmai egész alaktalanok lettek volna nélkülük.

A tenger. Csak egyszer látta, amikor még kisfiú volt. Nem sokra tudott visszaemlékezni a méretén kívül. Meg a zajon. Meg a sirályokon.

Azok azóta is kísértették. Úgy tűnt, hogy sokkal jobban megoldották a dolgot, mármint a sirályok. Azt kívánta, bárcsak sirályként jöhetne vissza egy nap, de persze az lehetetlen, ha az ember fáraó. Sosem térsz vissza. Pontosabban el se távozol, valójában.


— Nos, akkor mi is ez? — kérdezte Teppik.

— Kóstold meg — javasolta Chidder —, csak kóstold meg! Sose lesz rá többet lehetőséged.

— Szinte kár elrontani — jegyezte meg lovagiasan Artúr a tányérján levő finom mintára tekintve. — Mik ezek a kis vörös izék?

— Azok csak retkek — mondta Chidder elutasítóan. — Nem azok a fontosak. Rajta!

Teppik odanyúlt a kis favillával és fölszúrt egy papírvékony, fehérhúsú halszeletet. A papit készítő konyhafőnök olyan arckifejezéssel fürkészte őt, mint aki a totyogó kisgyereket lesi első születésnapján. És, döbbent rá, ugyanezt teszi mindenki az étteremben.

Gondosan megrágta a falatot. Sós volt és kissé gumiszerű, enyhe célzással pöcegödör-kifolyóra.

— Finom? — kérdezte Chidder aggodalmasan. Több közelben ülő vacsoravendég tapsolásban tört ki.

— Határozottan nem mindennapi — ismerte el Teppik rágás közben. — Mi ez?

— Mélytengeri robbanóhal — felelte Chidder.

— Teljesen rendben van — tette hozzá sietve, amikor Teppik jelentőségteljesen letette villáját. — Tökéletesen biztonságos, föltéve, hogy a gyomor, máj és egyéb emésztőszervek minden darabkáját eltávolítják, ezért kerül olyan sokba, nincs olyasmi, hogy másodosztályú robbanóhalséf, ez a legdrágább étel a világon, az emberek verset írnak róla…

— Lehetne ízrobbanás — motyogta Teppik, visszanyerve önuralmát. Mindenesetre jól kellett elkészítsék, különben már ő lenne a tapéta a helyiségben. Óvatosan megböködte a gyökérszeleteket, amik elfoglalták a tányér többi részét.

— Ezek mit csinálnak az emberrel? — firtatta.

— Nos, amennyiben nem pontosan a megfelelő módon készítik őket elő hat héten át, akkor katasztrofális reakcióba lépnek a gyomorsavaddal — válaszolta Chidder. — Elnézést. Azt gondoltam, hogy a számunkra elérhető legdrágább étkezéssel kéne ünnepeljünk.

— Értem. Sült hal rósejbnivel Férfiaknak — jegyezte meg Teppik.

— Tartanak itt ecetet? — tudakolta Artúr, tele szájjal. — És még valami pépes borsó is könnyen lecsusszanna.

De a bor jó volt. Bár nem kitűnő. Nem a nagy évjáratok egyike. Ám azt megmagyarázta, miért fájt Teppiknek egész nap a feje.

Előnapos volt. A barátja négy palack amúgy elég közönséges fehérbort vett. Az ok, amiért olyan rengetegbe került, az volt, hogy olyan szőlőből készült, amit még el sem ültettek.[8]


A fény lassan, lustán mozog a Korongon. Nem siet, hogy eljusson valahova. Ugyan minek? Fénysebességgel minden hely ugyanaz a hely.

XXVII. Teppikamon király nézte, ahogy az arany korong átlebeg a világ peremén. A ködtakarta folyóról egy sereg daru rebbent a magasba.

Mindig is lelkiismeretes voltam, mondta magának. Soha senki nem magyarázta el neki, hogyan keltse a napot, árassza a folyót, növessze a gabonát. Hogy is tehették volna? Végül is, ő az isten. Neki kéne tudnia. De nem tudta, ezért aztán csak élte az életet őrülten remélve, hogy az egész majdcsak rendben lesz valahogy, és úgy tűnt, sikerült neki a dolog. Ámbár az volt a gond, hogy ha egyszer nem sikerül, nem fogja tudni, miért nem. Visszatérő rémálma volt, hogy Dios főpap fölrázza egy reggel, csak persze az nem lesz reggel, és a palota minden lámpása ég, és kinn, a csillagfényes sötétségben dühös tömeg morajlik és mindenki várakozóan néz rá…

És nem lesz képes kinyögni mást csak azt: „Sajnálom”.

Rettegett ettől. Milyen könnyű elképzelni, hogy jég képződik a folyón, örök fagy derezi a pálmafákat és reccsenve szaggatja le a leveleket (amik ripityára törnek, amikor a megfagyott földre hullanák) és a madarak élettelenül zuhannak le a magasból…

Árnyék söpört el fölötte. Könnybe borult szemmel fölnézett a szürke és üres láthatárra, száját eltátotta rémületében.

Fölállt, félredobva a takarót, s mindkét kezét esdekelve emelte föl. De a nap távozott. Ő az isten, ez a dolga, azért van itt, hogy elvégezze ezt az egyetlen feladatot, és nem teljesítette kötelességét a népe iránt.

Most már hallotta lelki fülével a tömeg dühét, az üvöltések zúgását, ami kezdte betölteni fülét, míg aztán a ritmus sürgetővé és ismerőssé vált, míg el nem érte azt a pontot, ahol többé már nem nyomasztotta belül, hanem kifelé húzta őt, oda a sós kék sivatagba, ahol a nap mindig süt, és csillogó alakok keringenek az égbolton keresztül.

A fáraó lábujjhegyre állt, hátravetette fejét, és kitárta szárnyát. És ugrott.

Miközben fölszárnyalt az égre, meglepve hallott egy puffanást maga mögött. És a nap előbújt a felhők mögül.

Később a fáraó rettentő kínosan érezte magát ettől.


A három újdonsült orgyilkos lassan tántorgott az utcán, folyton megközelítve, ám sosem elérve a hanyatt esést, és megpróbálta „A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén”-t összhangban énekelni, vagy legalább azonos hangnemben.

— Zórjási ésss kerek ésss sokat nyoma latba'… — énekelte Chidder. — A fenébe, mibe léptem bele?

— Tudja valaki, hol vagyunk? — érdeklődött Artúr.

— Mi… mi a Céhházba indultunk — felelte Teppik. — Csak valahogy rossz irányba, az ott a folyó előttünk. Érzem a szagát.

Az óvatosság átszúrta Artúr alkoholpáncélját.

— Lehetnek erre vész… ves… veszélyes emberek ilyenkor éjszaka — kockáztatta meg.

— Aha — nyIIatkozta Chidder elégedetten. — Mink. Van róla cédula. Volt vizsga meg minden. Szeretném én azt látni, hogy bárki megpróbáljon bármit velünk.

— Úgy van — értett egyet Teppik, és valami támaszt keresve ráborult Chidderre. — Fölhasítjuk őket a hogyhíjjáktól izéig.

— Bizony!

Bizonytalanul továbbingadoztak a Rézhidra.

Igenis voltak erre veszélyes emberek a virradat előtti árnyékokban, és jelenleg ezek úgy húsz lépéssel mögöttük jártak.

A bűnöző Céhek bonyolult rendszere ténylegesen nem tette Ankh-Morporkot biztonságosabb hellyé, csak ésszerűsítette a veszélyeket és rendszeres, megbízható alapokra helyezte őket. A főbb Céhek sokkal alaposabban és jóval több sikerrel tartották fönn a városban a rendet, mint az ósdi Városi Őrség valaha is, és valóban igaz, hogy bármely szabadúszó, iparengedéllyel nem rendelkező tolvaj, akit a Tolvajok Céhe elkapott, hamarosan vizsgálati fogságban találta magát, beszámolandó szociális vizsgálódásairól, összeszögezett térddel[9]. Azonban mindig akadnak vállalkozó szellemek, akik megkockáztatják a bizonytalan megélhetést a törvényenkívüliek világán kívül, s öt, ennek a leírásnak megfelelő férfiú közeledett óvatosan a trióhoz, hogy bemutassák nekik a hét ajánlatát, az elnyisszantott torkot kirablással és a leginkább kedvükre való folyami iszapba temetéssel.

Az emberek általában kitérnek az orgyilkosok útjából egy ösztönös érzés miatt, ami azt súgja, hogy az istenek helytelenítik emberek megölését sok pénzért (ugyanis rendszerint jobb szeretik, ha az embereket nagyon kevés pénzért vagy ingyen ölik meg) és a dolog hübriszbe torkollhat, ami az istenek ítélete. Az istenek nagy hívei az igazságnak, legalábbis amennyiben csak halandókra terjed ki, s közismert, hogy olyan lelkesedéssel szolgáltatják, hogy még mérföldekkel arrébb is fűszertartóvá változnak egyesek.

Mindazonáltal az orgyilkosok feketéje nem rettent el mindenkit, és a társadalom bizonyos rétegeiben kifejezetten presztízskérdés egy orgyilkos kinyírása. Olyasmi, mint egy hatos sorozat a conkersben[10].

Lényegében tehát ők hárman, amint épp áttántorognak a Rézhíd elhagyatott deszkáin, hótt részeg orgyilkosok, és a fickók mögöttük mindenképp azon vannak, hogy beszúrják a jelentőségteljes vesszőt.

Chidder odaimbolygott az egyik fából készült címervízilóhoz[11], ami a híd tenger felőli oldalát díszítette, visszapattant és a korlátra roskadt.

— Felfordult a gyomrom — jelentette be.

— Csak rajta! — mondta Artúr. — Erre van a folyó.

Teppik fölsóhajtott. Vonzódott a folyókhoz, amelyeket, úgy érezte, arra szántak, hogy tündérrózsák legyenek a tetejükön, alattuk krokodilokkal, és az Ankh mindig elcsüggesztette, mert ha beledobsz egy tündérrózsát, föloldódik benne. A folyó lecsapolta a nagy, hordalékos síkságokat egész föl a Kostető-hegységig, s mire áthaladt Ankh-Morporkon, nép. egy millió, csak azért lehetett még folyadéknak nevezni, mert gyorsabban mozgott, mint körötte a föld; valójában a belehányás — átlagban véve — valószínűleg kis mértékben tisztábbá teszi.

Teppik lebámult a központi hídlábak közt csörgedező vékony szivárgásra, aztán tekintetét a szürke láthatárra emelte.

— Jön föl a nap — közölte.

— Nem rémlik, hogy ettem olyat — motyogta Chidder.

Teppik hátralépett, és egy kés suhant el az orra előtt, s temetkezett a mellette levő víziló ülepébe.

Öt alak lépett elő a ködből. A három orgyilkos ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz.

— Ha közel jöttök hozzám, nagyon meg fogjátok bánni — nyögte Chidder, hasát szorongatva. — Iszonyú lesz a tisztítószámla.

— Na hát akkor, mink is van nekünk itten? — szólalt meg a vezértolvaj. Ilyesmiket szokás mondani hasonló körülmények közt.

— A Tolvajok Céhéből vagytok? — kérdezte Artúr.

— Nem — válaszolta a vezér. — Mi vagyunk a kicsiny, nem jellemző kisebbség, aki rossz hírbe keveri a többit. Legyetek szívesek odaadni értékeitek és fegyvereitek. Ez persze nem változtatja meg a végkimenetelt, ugye, tudjátok? Csak annyi, hogy a hullarablás kellemetlen és megalázó.

— Lerohanhatnánk őket — javasolta Teppik tétován.

— Rám ne számíts! — tiltakozott Artúr. — Térképpel se tudnám megtalálni a seggem.

— Nagyon el fogtok keseredni, amikor lehánylak — mondta Chidder.

Teppik tudatában volt a hajítókéseknek, mindkét kézelőjében, és hogy annak esélye, miszerint képes lesz megragadni egyiket is még élve és időben ahhoz, hogy hasznát vegye, valószínűleg elenyésző.

Ilyen alkalmakkor a vallásos vigasz nagyon fontos. Megfordult, és a nap felé nézett, ami épp kivált a hajnal felhőtömbjéből.

Volt egy apró pötty a közepén.


A néhai XXVII. Teppikamon király kinyitotta szemét.

— Repültem — suttogta —, emlékszem a szárnyalás érzésére. Mit keresek itt?

Megpróbált fölállni. Egy pillanatra elöntötte a súlyosságérzet, aztán váratlanul megszűnt, így csaknem erőlködés nélkül állt talpra. Lenézett, hogy lássa, mi okozta ezt.

— Ó, jaj! — sóhajtotta.

A folyóvölgyi királyság kultúrájának bőven volt mondandója a halálról, meg hogy mi történik utána. Igazából alig volt mit mondania az életről, afféle terhes előjátéknak tekintette a fő esemény előtt, amin át kell esni, olyan sietősen és udvariasan, ahogy csak lehet, s ezért a fáraó igen gyorsan eljutott a következtetésre, hogy ő most halott. Ebben jelentős szerepet játszott szétroncsolódott testének látványa lent alatta, a homokon.

Mindent szürkeség bugyolált be. A tájnak kísérteties kinézete volt, mintha képes lenne egyenesen átsétálni rajta. Na persze, valószínűleg meg is tudom tenni, gondolta.

Megdörzsölte a kezéhez hasonlatos valamit. Nos, megtörtént. Ez az, ahol a dolog érdekessé válik, amikor tényleg elkezdek élni.

Mögötte megszólalt egy hang: JÓ REGGELT.

A király megfordult.

— Hello! — mondta. — Te lennél a…

HALÁL — bólintott a Halál.

A király meglepődött.

— Úgy tudtam, hogy a Halál óriási, háromfejű szkarabeuszbogárként jön el — jegyezte meg.

A Halál vállat vont. NOS. MOST MÁR TUDOD AZ IGAZAT.

— Mi az ott a kezedben?

EZ? EZ KASZA.

— Nagyon fura kinézetű tárgy, nem igaz? — ámult a fáraó. — Azt hittem, a Halál a Könyörület Cséphadaróját és az Igazság Sarlóját hordozza.

A Halál ezen láthatólag eltöprengett.

MIBEN? — firtatta.

— Tessék?

MÉG MINDIG EGY ÓRIÁSI BOGÁRRÓL VAN SZÓ?

— Á! Föltételezem, a rágóiban. De szerintem karjai is vannak az egyik freskón a palotában. — A király habozott. — Kissé hülyén hangzik, most, hogy elmondom neked. Úgy értem, egy óriási bogár karokkal. És íbiszfejjel, úgy rémlik nekem.

A Halál fölsóhajtott. Mivel nem az Idő teremtménye, ezért múlt vagy jövő neki egyre megy, bár volt egy időszak, amikor megpróbált abban a formában megjelenni, amire a kliens számított. Ez összeomlott, mert általában lehetetlen tudni, mire számít a kuncsaft, amíg meg nem halt. És akkor elhatározta, hogy mivel amúgy se számít soha senki a halálra, akár saját kedvére is tehet s a továbbiakban ragaszkodott az ismerős feketecsuklyás köntöshöz, ami takaros és nagyon meghitt és mindenhol elfogadható, mint a legjobb hitelkártyák.

— Mindegy — legyintett a fáraó —, gondolom, jobb, ha indulunk.

HOVÁ?

Te nem tudod?

ÉN CSAK AZÉRT VAGYOK ITT, HOGY GONDOSKODJAM ARRÓL, HOGY A KIJELÖLT IDŐBEN MEGHALJ. AMI EZUTÁN TÖRTÉNIK, MÁR RAJTAD MÚLIK.

— Nos… — a király automatikusan megvakarta az állat —, föltételezem, várnom kell, amíg el nem végzik az előkészületeket és így tovább. Mumifikálnak. Meg építenek egy nyavalyás piramist. Hümm. Itt kell lebzseljek, míg kivárom mindezt?

FÖLTESZEM, IGEN. A Halál csettintett ujjaival, és a remek hófehér paripa abbahagyta a kertlombok legelészését és odaügetett hozzá.

— Ó! Nos, azt hiszem, nem fogok odanézni. Tudod, először kiszedik az összes nyálkás belső részt. — Bizonytalan aggodalom kifejezése suhant át arcán. Olyan dolgok, amik teljesen ésszerűnek látszottak, míg élt, kissé gyanúsnak tűntek, most, hogy már meghalt.

— Azért, hogy konzerválják a testet és így új életet kezdhessen a Másvilágon — fűzte hozzá némileg hüledező hangon. — És aztán betekernek téged pólyába. Ez legalább logikusnak tűnik.

Megdörzsölte az orrát. — De aztán beteszik azt a rengeteg ételt meg italt a piramisba veled együtt. Tényleg fura egy kicsit.

HOL VANNAK AZ EMBER BELSŐ RÉSZEI EZEN A PONTON?

— Ez tényleg bizarr, nem igaz? Üvegben vannak a következő kamrában — felelte a király, hangját kétely élezte. — Még egy nagy, francos szekérmodellt is tettünk apus piramisába.

Még jobban összeráncolta homlokát. — Tömör fa, az volt, bizony — mesélte, félig önmagának. — Aranyfüsttel befuttatva. És négy faökör, hogy húzzák. Aztán odahórukkoltunk egy átkozottul nagy követ az ajtó elé pecsétnek…

Megpróbált gondolkozni, és megdöbbentően könnyűnek találta. Hideg, tiszta áradatban új eszmék ömlöttek elméjébe. A fényjátéka a sziklákon, az ég mély kéksége, a világ sokrétű lehetőségei, amelyek ott nyújtóztak körülötte mindenhol. Most, hogy már nem volt teste, hogy állhatatos követelőzéseivel okvetetlenkedjék, a világ tele lett meglepetéssel, ám sajnálatos módon az a tény is szerepelt az elsők között, hogy sok minden az előzőleg igaznak hitt dolgok közül most olyan szilárdnak és megbízhatónak látszik, mint a mocsárgáz. Valamint most, amikor végre meglett minden hozzávalója, hogy élvezze az életet, bele fogják temetni egy piramisba.

Amikor meghalsz, az első dolog, amit elvesztesz, az életed. A következő az illúzióid.

LÁTOM, BŐVEN VAN MIN ELGONDOLKODJ — mondta a Halál és nyeregbe szállt. — ÉS MOST, HA NEM HARAGSZOL…

— Várj egy percet…

IGEN?

— Amikor én… lezuhantam…, meg mertem volna esküdni, hogy repültem.

AZ A RÉSZED, AMELYIK ISTENI, TERMÉSZETESEN REPÜLT IS. TE MOST TELJESEN HALANDÓ VAGY.

— Halandó?

NEKEM ELHIHETED. ÉN CSAK TUDOM.

— Ó! Nézd, van jó néhány dolog, amit meg szeretnék kérdezni…

MINDIG ÍGY VAN. SAJNÁLOM. A Halál lova horpaszába csattintotta sarkát, és eltűnt.

A király ott állt, amikor több szolga érkezett sietve a palota fala mellett, lelassítottak holtteste közelében és óvatosan nyomultak előrébb.

— Jól érzi magát kegyességed, ó, fölékszerezett mestere a napnak? — reszkírozta meg egyikük.

— Nem, nem érzem jól magam! — csattant föl a király, akinek némelyik alapvető föltevését a világegyetemről komolyan megingatták, és az ilyesmi senkit nem hangol jókedvre. — E percben épp úgy teszek, mint aki halott. Döbbenetes, mi? — tette hozzá keserűen.

— Hall minket kegyességed, ó, reggelek isteni okozója? — tudakolta a másik szolga lábujjhegyen közeledve.

— Most zuhantam le egy száz láb magas falról a fejemre, mégis, mit gondolsz? — üvöltötte a király.

— Nem hiszem, hogy hall minket, Dzsahmet — mondta a másik szolga.

— Figyeljetek — kezdte a fáraó, akinek szorongatottságával csakis a szolgák teljes képtelensége tudott versengeni, hogy meghalljanak bármit, amit mond —, meg kell keressétek a fiam, hogy megmondjátok neki, felejtse el ezt a piramis ügyet, legalább addig, amíg gondolkozom rajta kicsit, van egy-két pont, ami kissé önellentmondásosnak látszik ebben az egész halál utáni életben, és…

— Kiáltsak? — kérdezte Dzsahmet.

— Nem hiszem, hogy elég hangosan tudnál kiáltani. Szerintem halott.

Dzsahmet lenézett a merevedő tetemre.

— A kénköves pokolba! — szólalt meg végül. — Hát, akkor először is ugrott a holnap.


A nap, sejtelme se lévén, hogy utolsó fellépése zajlik, folytatta a nyugodt ereszkedést a világ pereme fölött. És belőle, gyorsabban, mint ahogy bármilyen madárnak joga van repülni, egy sirály csapott le Ankh-Morporkra, a Rézhídra és nyolc mozdulatlan alakra, egy felé bámuló arcra…

A sirályok eléggé szokványosak Ankh-ban. De amikor ez átrepült a csoport fölött, kieresztett egy hosszas sikolyt torkából, amitől a tolvajok közül három elejtette a kését. Semmi tollasnak nem lenne szabad képesnek lennie ilyen hang kiadására. Ebben karmok voltak.

A madár szűk körben keringett, majd szárnyverdesve landolt egy alkalmatos vízipacin, ahonnan tébolyult, vörös szemmel meredt a jelenlevőkre.

A vezértolvaj eltépte megbabonázott tekintetét róla, amikor meghallotta, hogy Artúr így szól, egész kedvesen: — Ez egy Kettes Számú hajítókés. Kilencvenhat százalékot értem el késhajításban. Melyik szemgolyódra nincs szükséged?

A vezér rámeredt. Ami a többi fiatal orgyilkost illeti, vette észre, az egyik még mindig a sirályt bámulta mereven, míg a másik zajosan rókázott a korláton át.

— Csak egyetlen egy van belőled — mutatott rá. — Mi meg öten vagyunk.

— Ám hamarosan csak négyen lesztek — közölte Artúr.

Lassan mozogva, mint aki kábulatban lebeg, Teppik kinyújtotta kezét a sirály felé. Bármilyen normális sirály esetében ez a hüvelykujj elvesztését eredményezte volna, ám a teremtmény az ültetvényre hazatérő uraság önteltségével szökkent rá.

Ettől a tolvajok még inkább rosszul érezték maguk. Artúr mosolya nem javított a helyzeten, sőt.

— Milyen helyes madár — jegyezte meg a vezér a rendkívül gondterheltek vidámkodó hangnemében. Teppik álmodozva simogatta a sirály golyófejét.

— Szerintem jó ötlet lenne, ha most elmennétek — nyilvánított véleményt Artúr, míg a madár oldalogva Teppik csuklójára sasszézott. Úszóhártyás lábbal kapaszkodva, kitárt szárnnyal, hogy megőrizze egyensúlyát, pojácának kellett volna látsszon, de helyette úgy tűnt, rejtélyes hatalom tölti el, mintha sas lenne inkognitóban. Amikor kitárva csőrét fölfedett egy nevetségesen bíbor madárnyelvet, azt sugallta, hogy ez a sirály sokkal többre képes a tengerparti paradicsomos szendvicsek veszélyeztetésénél.

— Ez varázslat? — tudakolta az egyik tolvaj, de sietve lepisszegték.

— Akkor mi megyünk is — jelentette be a vezér. — Elnézést a félreértésért…

Teppik melegen, vakon rámosolygott.

Aztán mind meghallották a kitartó kis neszt. Hat szempár fordult körbe és le, Chidderé már korábban arra nézett.

Alattuk, sötéten ömölve a dehidratált sárra, az Ankh áradt.


Dios, Első Miniszter és a főpapok főpapja, nem volt természeténél fogva vallásos ember. Ez nem kívánatos adottság egy főpap esetében, megzavarja az ember ítéletét, ingataggá teszi. Ha elkezdesz hinni a dolgokban, az egész hamarosan bohózattá válik.

Nem mintha bármi kifogása lenne a hit ellen. Az embereknek muszáj istenekben hinniük, már csak azért is, mert olyan nehéz az embereknek hinni. Az istenek szükségesek. Dios csak annyit kért tőlük, hogy ne álljanak az útjába, és hagyják, hogy elvégezze dolgát.

Megjegyzem, nagy szerencse, hogy megvan hozzá a külseje. Ha a génjeid úgy látták jónak, hogy magas testalkatot, kopasz fejet és olyan orrot adjanak neked, amivel sziklát lehetne szántani, valószínűleg határozott céljuk volt ezzel.

Dios ösztönösen gyanakodott azokra az emberekre, akik fáradozás nélkül voltak vallásosak. Úgy érezte, hogy a természetadta vallásos népségben nem lehet megbízni, mert hajlamosak arra, hogy a sivatagban kószáljanak és látomásaik legyenek — mintha az istenek lealacsonyodnának odáig. És soha semmit nem intéznek el. Azt hiszik, hogy a rituálék nem fontosak. Azt hiszik, hogy az ember közvetítő nélkül beszélhet az istenekkel. Dios tudta, azzal a fajta szilárd és hajthatatlan bizonyossággal, ami körül megforgathatod a világot, hogy Dzselébejbi istenei éppúgy szeretik a rituálékat, mint bárki. Elvégre az az isten, aki rosszallja a rituálékat, olyan lenne, mint a hal, ami ellenzi a vizet.

A trón lépcsőjén ült, botjával keresztbe térdén, és továbbadta a király parancsait. Az a tény, hogy ezeket jelenleg egyetlen király sem adta ki, nem okozott gondot neki. Dios mostanra már régebb óta volt főpap, nos, mint amire még szívesen emlékezett, s egészen világosan tudta, miféle parancsokat adna ki egy józan király, és kiadta őket.

Meg különben is, a Nap Arca ott hever a trónon, és csak ez számít. Az egész fejet beburkoló maszk volt, tömör aranyból, amit a mindenkori uralkodó a nyilvános események során viselt; arckifejezése, a szentségtörők szerint, a jóindulatú székrekedésé. Évezredek óta jelképezte Dzselébéjbiben a királyságot. Valamint a királyok megkülönböztetését is nagyon megnehezítette.

Rendkívül szimbolikus is volt, bár senki sem emlékezett arra, hogy mit jelképez.

Rengeteg ilyesmi akadt az Ősi Királyságban. Például a bot a térdén a maga nagyon szimbolikus kígyóival, amik jelképesen tekeredtek az allegorikus teveösztöke köré. A nép azt hitte, hogy ez hatalmat ad a főpapoknak az istenek valamint a holtak fölött, ám ez valószínűleg csak metafora volt, azaz hazugság.

Dios helyzetet váltott.

— Elkísérte a szertartásmester a királyt a Távozás Termébe? — kérdezte.

Az alacsonyabb rangú főpapok köre bólintott.

— Dil, a balzsamozó, áll e pillanatban szolgálatára, ó, Dios.

— Jól van. És a piramisok építője megkapta az utasításokat?

Hut Kumi, Khefinnek, a Kapuk Kétarcú Istenének, főpapja előrelépett.

— Bátorkodtam magam gondoskodni erről, ó, Dios — dorombolta.

Dios megkocogtatta botját ujjaival. — Ó, igen — mondta. — Nem kétlem, hogy megtetted.

A papság messzemenően arra számított, hogy Kumi lesz az, aki Dios örökébe lép abban az esetben, ha Dios valaha is tényleg meghal, habár arra várakozni, hogy Dios meghaljon, sosem tűnt kifizetődő elfoglaltságnak. Az egyetlen eltérő vélemény magáé Diosé volt, aki, ha lettek volna barátai, valószínűleg bizalmasan megsúgja nekik a feltételeket, melyeknek előbb kéne bekövetkeznie, úm. kék holdak, röpködő disznók és hogy őt, Diost, a Pokolban lássák. Valószínűleg azt is hozzáfűzte volna, hogy az egyetlen különbség Kumi és egy szent krokodil között a krokodil szándékának alapvető tisztessége.

— Jól van — közölte.

— Ha emlékeztethetném méltóságod? — szólalt meg Kumi. A többi pap arca üdvösen és biztonságosan kifejezéstelenné vált, amikor Dios metszően ránézett.

— Igen, Kumi?

— A herceg, ó, Dios. Hazakérette már valaki?

— Nem — felelte Dios.

— Akkor honnan fogja tudni? — tudakolta Kumi.

— Tudni fogja — szögezte le Dios határozottan.

— Hogyan fog ez megtörténni?

Tudni fogja. És most mind távozhattok. Menjetek innen! Foglalkozzatok az isteneitekkel!

A papok kisiettek, egyedül hagyva Diost a lépcsőn. Olyan régóta ez volt a szokásos helye, hogy mélyedést csiszolt a kőbe, amibe pontosan beillett a feneke.

Természetesen a herceg tudni fogja. Ez része a dolgok takaros elrendezésének. Ám tudatának a rituálék és méltó hagyomány évei által mélyre taposott kerékvágásaiban Dios bizonyos nyugtalanságot észlelt. Az ott nem érezte magát otthonosan. A nyugtalanság olyasmi, ami másokkal esik meg. Nem azzal jutott el oda, ahol most áll, hogy helyt adott a kételkedésnek. Mégis ott hátul volt egy kicsiny gondolat, egy apró bizonyosság, hogy gondok lesznek ezzel az új királlyal.

Nos. Hamar bele fog tanulni. Mindegyik beletanult.

Helyzetet változtatott és megvonaglott az arca. A fájások és nyIIallások visszatértek, s ezt nem engedheti meg. A kötelességteljesítés útjába állnak, és szolgálata szent kötelesség.

El kell újra menjen a nekropoliszba. Ma éjjel.


— Nem önmaga, ezt te is láthatod.

— Hát akkor kicsoda? — firtatta Chidder.

Bizonytalanul tocsogtak végig az utcán, ezúttal nem részegen, hanem azoknak az esetlen járásával, akik ketten három helyett próbálnak irányt tartani. Teppik lépegetett, de nem úgy, hogy meggyőzhette volna a másik kettőt, hogy a tudata bármiféle szerepet játszik ebben.

Körülöttük ajtókat löktek ki, átkokat szórtak, és hallani lehetett, ahogy a bútort fölhurcolják az emeletre.

— Pokoli vihar kellett legyen a hegyekben — jegyezte meg Artúr. — Általában nem szokott így megáradni még tavasszal sem.

— Talán tollat kéne égessünk az orra alatt — javasolta Chidder.

— Az az átkozott sirály lenne a legjobb erre — morrant Artúr.

— Miféle sirály?

— Te is láttad.

— Mér', mi van vele?

— Te láttad, nem? — A bizonytalanság sötét fénye villant Artúr szemében. A sirály korábban eltűnt a nagy izgalomban.

— A figyelmem más foglalta el — magyarázta Chidder szégyenlősen. — Biztos azok a mentolos ostyák okozták, amit a kávéhoz adtak. Gondoltam is, hogy nem egészen kifogástalanok.

— Kétségtelenül kissé vérfagyasztó volt az a madár — jelentette ki Artúr. — Figyelj, tegyük le valahol, amíg kiöntöm a vizet a csizmámból, jó?

A közelben volt egy pékség, ajtaja kitárva, hogy a tálcákra rakott frissen sült cipók lehűlhessenek a kora reggel hűsében. Odatámasztották Teppiket a falhoz.

— Úgy néz ki, mintha valaki fejbe csapta volna — állította Chidder. — De senki se tette, igaz?

Artúr fejét rázta. Teppik arca gyöngéd mosolyba dermedt. Bármi legyen is az, amire a szeme szegeződött, nem a szokásos dimenziókészletben foglalt helyet.

— Vissza kell vigyük a Céhbe és be a beteg…

Elhallgatott. Sajátságos susogás hallatszott mögötte. A cipók enyhén ugrándoztak tálcáikon. Egy-kettő leesett a padlóra, ahol fölfordultak, mint a hátukra fordított bogarak.

Aztán a kenyérhéjak szétrepedtek, mint a tojás héja, és zöld hajtások százai bukkantak elő.

Néhány másodpercen belül a tálcák új, lábon álló gabonát lengettek, amiknek kalásza már kezdett megtelni és lehajolni. Chidder és Artúr átmasírozott rajtuk, pléhpofával, megkísérelve a százméteres gondtalan sétafikálás rekordját, mereven tartva Teppiket maguk közt.

— Ezt mind ő csinálja?

— Az az érzésem, hogy… — Artúr hátranézett arra az esetre, ha dühös pékek bukkannának elő és észrevennék az ennyire agresszívan korpás terméket, s olyan hirtelen torpant meg, hogy a másik kettő megpördült körülötte, mint valami kormánylapát.

Elgondolkozva nézték az utcát.

— Nem olyasmi, amit mindennap láthatsz, ez itt — szólalt meg végül Chidder.

— Arra gondolsz, ahogy füvek meg izék teremnek mindenütt, ahova a lábát teszi?

— Igen.

Összenéztek. Egy emberként lenéztek Teppik cipőjére. Már bokáig növényzetben állt, ami siettében szétrepesztette az évszázados macskaköveket.

Anélkül, hogy egyetlen szó elhangzott volna, megragadták Teppik könyökét és a levegőbe emelték.

— A betegszoba — mondta Artúr.

— A betegszoba — értett egyet Chidder.

Ám mindketten tudták, már akkor is, hogy ez többet kíván a forró borogatásnál.


Az orvos hátradőlt.

— Eléggé egyértelmű — jelentette ki sebesen gondolkozva — A mortis portalis tackulatum esete, szövődményekkel.

— Az mit jelent? — kérdezte Chidder.

— Laikus kifejezéssel azt — szipákolt az orvos —, hogy egy szikra élet sincs benne.

— És mik a szövődmények?

Az orvos nemhiába tette le a hippokrízisi esküt. — Még mindig lélegzik — mondta. — Nézzék, a pulzusa csupa zörej, és olyan a hőmérséklete, hogy tojást lehetne sütni rajta. — Tétovázott, tudatában annak, hogy ez valószínűleg túlságosan egyenes és könnyen érthető; az orvostudomány vadonatúj művészet volt a Korongon és semmire se fog jutni, ha az emberek megérthetik.

Pyrocerebrum ouerf culinaire — nyilatkozta, miután alaposan végiggondolta.

— Jó, és mit tud tenni vele? — érdeklődött Artúr.

— Semmit. A fiú halott. Minden orvosi vizsgálat ezt bizonyítja. Szóval, ööö… temessék el, tartsák szépen és hűvösön, és mondják meg neki, hogy jövő héten keressen újra föl. Lehetőleg nappal.

— De még lélegzik!

— Ezek csak reflexmozgások, amik könnyen összezavarhatják a laikusokat — legyintett könnyedén az orvos.

Chidder sóhajtott. Azt gyanította, hogy a Céh, aminek elvégre páratlan tapasztalatai voltak éles késekről és bonyolult szerves vegyületekről, sokkal jobban ért az elemi diagnosztikához, mint az orvosok. Lehet, hogy a Céh embereket öl, de legalább nem várja el tőlük, hogy hálásak legyenek érte.

Teppik kinyitotta szemét.

— Haza kell mennem — jelentette be.

— Halott, mi? — hördült föl Chidder.

Az orvos dicsőségére vált hivatásának. — Nem szokatlan, hogy a tetem a halál bekövetkezte után aggasztó hangokat ad — szögezte le vitézül. — Ami felizgathatja a hozzátartozókat és…

Teppik szálegyenesen fölült.

— Valamint izomrángások a merevedő hullában bizonyos körülmények között… — kezdte az orvos, de már nem volt benne meggyőződés. Aztán ötlete támadt.

— Ez ritka és rejtélyes betegség — magyarázta —, ami mostanában sűrűn fordul elő. Ezt egy… egy… olyan kicsi valami okozza, amit semmilyen módon nem lehet észlelni — fejezte be arcán önelégült mosollyal. El kellett ismerje, ez jó ötlet volt. Nem is szabad elfelejtenie.

— Nagyon szépen köszönjük — mondta Chidder, kinyitva az ajtót és kitessékelve az orvost. — Amikor legközelebb pompásan fogjuk érezni magunk, biztosan elhívatjuk.

— Valószínűleg egy virtus — tódította a doktor, miközben szelíden, ám eltökélten kiakolbólították a szobából. — Elkapott egy virtust, rengeteg van belőle…

Az ajtó becsapódott.

Teppik lelendítette lábát az ágyról és a fejét szorongatta.

— Haza kell mennem — ismételte meg.

— Miért? — firtatta Artúr.

— Nem tudom. A királyság engem akar.

— Úgy tűnt, hogy téged ott csúnyán elkapott… — kezdte Artúr. Teppik elutasítókig intett a kezével.

— Figyeljetek! — mondta. — Kérlek szépen, nem akarom, hogy bárki is racionálisan kimutasson dolgokat. Nem akarom, hogy bárki azt mondja, pihennem kéne. Ez mind nem számít. Visszatérek a királyságba, amilyen hamar csak lehet. Értsétek meg, nem arról van szó, hogy muszáj. Egyszerűen csak így lesz. És te segíthetsz nekem, Chiddy.

— Hogyan?

— Apádnak van egy rendkívül gyors hajója, amit csempészésre használ — jelentette ki Teppik határozottan. — Kölcsön fogja adni nekem cserébe jövendő kereskedelmi lehetőségek kedvező mérlegeléséért. Ha egy órán belül indulunk, időben meg fogja tenni az utat.

— Az én apám becsületes kereskedő!

— Ellenkezőleg. Múlt évben jövedelmének hetven százaléka származott a következő árucikkek be nem jelentett kereskedelméből — Teppik szeme elbámult a semmibe —, gullán és lakkhár illegális szállításából kilenc százalék. Adózatlan éjszakai hajójáratokból…

— Na jó, harminc százalékban becsületes — ismerte el Chidder —, ami sokkal becsületesebb, mint a többség. Jobb lesz, ha elmondod, honnan tudod. Nagyon, nagyon gyorsan.

— Én… nem is tudom — válaszolta Teppik. — Amikor én… aludtam, úgy tűnt, hogy mindent tudok. Mindent mindenről. Azt hiszem, az apám meghalt.

— Ó! — mondta Chidder. — Hát, részvétem.

— Ó, nem kell. Nincs miért. Ezt szerette volna. Azt hiszem, már alig várta. A családunkban a meghalással kezdi el az ember tényleg, tudjátok, élvezni az életet. Szerintem ő ezt roppantul élvezi.


Valójában a fáraó egy fölös kőtömbön ücsörgött a szertartásos előkészítő kamrában és figyelte, ahogy saját lágyrészeit gondosan eltávolítják testéből és a jellegzetes kanópuszokba teszik.

Ezt a látványt nem túl gyakran látja ember — legalábbis nem olyan ember, aki helyzeténél fogva aggódó figyelemmel kíséri.

A fáraó eléggé földúlt volt. Noha hivatalosan már nem lakott a testében, mégis kötődött hozzá valamiféle okkult kötelékkel, s nem könnyű sok boldogságot érezni, amikor látod, hogy két mesterember könyékig turkál benned.

És a viccek sem voltak mulatságosak. Nem bizony, amikor magad vagy, azt mondhatni, a céltábla.

— Nézze csak, Dil mester — szólalt meg Gern, egy pufók, vörös képű fiatalember, akiről a király már megtudta, hogy a legújabb inas. — Látja… igen… ezt tessék nézni, ezt tessék nézni… látja… kizsigerelem a maga nevét. Pedzi már? Kizsigerelem a nevét, érti?

— Csak tedd őket az edénybe, fiú! — intette Dil fáradtan. — És ha már témánál vagyunk, a szokásos hasbeszélést se tartom sokra.

— Elnézést, mester.

— És adj ide egy hármas számú agykampót, ha már úgyis arra jársz, légy szíves!

— Máris hozom, mester.

— És ne lökj meg! Ez a része pepecselős.

— Igenis.

A király közelebb hajolt.

Gern mindenfelé kotorászott, aztán hosszasat füttyentett.

— Csak tessék megnézni ennek a színét! — mondta. — Az ember nem is hinné, mi? Ez olyasmi, amit megesznek, mester?

Dil sóhajtott. — Csak tedd a köcsögbe, Gern!

— Máris, mester. Mester?

— Igen?

— Melyik darabkában van az isten, mester?

Dil fölkancsított a király orrlyukába, s megpróbált összpontosítani.

— Az elrendeződik, mielőtt a fáraó idekerül — felelte türelmesen.

— Tűnődtem rajta — mondta Gern —, mert, tetszik tudni, annak nincs külön edénye.

— Nincs. Nem is lehet. Ugyancsak fura korsónak kéne lennie.

Gern kissé kiábrándultnak tűnt. — Ó! — mondta. — Szóval akkor ő is csak olyan, mint mindenki?

— Szigorúan szervi értelemben — válaszolta Dil kissé fojtott hangon.

— A mamim azt mondta, hogy egész jó király volt — jegyezte meg Gern. — Mit tetszik gondolni?

Dil megtorpant kezében az edénnyel.

— Sose gondolok erre, amíg nem kerülnek ide — válaszolta. — Szerintem jobb volt a legtöbbnél. Rendes tüdő. Tiszta vese. Szép nagy arcüregek. Én mindig ezt várom el egy királytól. — Lenézett, s kinyilvánította szakmai ítéletét. — Tényleg öröm vele dolgozni.

— A mamim azt mondta, hogy helyén volt a szíve — folytatta Gern. A király, lehangoltan lebegve a sarokban, gyászosan bólintott. Igen, gondolta. Harmadik edény, legfölső polc.

Dil beletörölte kezét egy rongyba és sóhajtott. A temetkezési üzletágban töltött harmincöt év, amely megajándékozta biztos kézzel, higgadt nyugalommal és élénk érdeklődéssel a vegetarianizmus iránt, a közönségest meghaladó hallóképességgel is megáldotta. Mert csaknem meg volt győződve arról, hogy, pont a fülénél, valaki más is sóhajtott.

A király szomorúan átment a kamra másik felébe, s rábámult a gyászos folyadékra az előkészítő dézsában.

Ez aztán fura. Amikor életben volt, az egész olyan ésszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnt. Most, hogy halott, teljesen fölösleges fáradságnak látszik.

Ez kezdte bosszantani. Nézte, ahogy Dil és inasa rendet raknak, szertartásosan elégetnek némi gyantát, fölemelik őt — a hullát —, tisztelettudóan átcipelik a kamrán és gyöngéden belecsúsztatják a tartósító olajos ölelésébe.

XXVII. Teppikamon saját testére meresztette szemét, ami szánalmasan hevert a dézsa alján, mint a legutolsó savanyú uborka az üvegben.

Tekintetét a sarokban lévő zsákokra emelte. Azok tele voltak szalmával. Elmondás nélkül is tudta, hogy mit fognak csinálni vele.


A hajó nem siklott, hanem átfúrta magát a vízen, áttáncolt a tizenkét evezővég keltette hullámokon, elnyúlt, mint egy olajfolt, suhant, mint egy madár. Mattfekete volt, és alakja akár a cápáé.

Nem volt rajta dobos, hogy az ütemet üsse. A hajó nem akart pluszsúlyt. Különben is, neki volt szüksége a teljes felszerelésre, beleértve a kereszthurkokat is.

Teppik a néma evezősök sorai között ült a keskeny aknában, ami a rakodótér volt. Jobb nem találgatni, miféle rakományé. A hajót szemlátomást úgy tervezték, hogy nagyon kis mennyiségeket tudjon roppant sebesen szállítani és anélkül, hogy ezt bárki észrevenné, és Teppik kétellte, hogy a Csempészek Céhe tud a hajó létezéséről. A kereskedelem érdekesebb volt, mint hitte.

Gyanús könnyedséggel találták meg a folyótorkolatot — eltűnődött, hányszor osonhatott föl a folyón ez a suttogó árnyék — és a korábbi rejtélyes rakomány egzotikus aromája ellenére ki tudta venni szülőföldje illatát. Krokodiltrágya. Nádpollen. Tündérrózsa-virágok. Nem létező csatornázás. Az oroszlánállomány szaga és a vízilovak bűze.

A vezérevezős finoman megütötte a vállát, intett, álljon föl, és segített megtartani egyensúlyát, mikor Teppik a fedélzetről lemászott a sekély vízbe. Mire kigázolt a partra, a hajó megfordult, s csupán egy árnyék puszta gyanúja lett a folyón lefelé.

Mivel természeténél fogva kíváncsi volt, Teppik eltűnődött, hol fog megbújni a hajó nappal, ugyanis a kinézete alapján arra tervezték, hogy csakis a sötétség leple alatt közlekedjen, s úgy döntött, hogy valószínűleg meglapul valahol a delta nádborította ingoványában.

És mert most már ő volt a király, megjegyezte, hogy ezentúl rendszeres őrjáratokra lesz szükség a mocsarakban. Egy királynak tudnia illik bizonyos dolgokat.

Megtorpant, bokáig a folyó iszapjában. Korábban mindent tudott.

Artúr összevissza zagyvált sirályokról meg folyókról meg levelet hajtó kenyerekről, ami azt sugallta, hogy túl sokat ivott. Teppik csak arra tudott visszaemlékezni, hogy rettenetes veszteségérzettel ébredt, amikor az emlékezete elvesztette vízhatlanságát és elszivárogtak belőle új kincsei. Olyan volt, mint az álmokban előforduló rendkívüli tisztánlátás, ami fölébredéskor elillan. Korábban mindent tudott, de amint megpróbált visszaemlékezni, mi is volt az, kifolyt a fejéből, mint valami lyukas vödörből.

De egy új érzést hagyott maga után. Előzőleg az élete bandukolás volt, amit a körülmények irányítottak. Most fényes síneken kattogott. Talán nem volt alkalmas az orgyilkosságra, ám azt tudta, hogy királynak megfelel.

A lába szilárd talajt talált. A hajó a palotánál kissé lejjebb tette ki folyásirányban, és a túlsó parton a piramisvillogások, kékellve a holdfényben, betöltötték az éjszakát ismerős ragyogásukkal.

A boldog holtak lakhelyei mindenféle méretben beszerezhetőek, bár persze nem mindenféle formában. A városhoz közelebb sűrűn tömörültek, mintha a halottak szeretnék a társaságot.

És még a legöregebbek is mind hiánytalanok voltak. Senki sem vett kölcsön köveket, hogy házat vagy utat építsen belőlük. Teppik erre érthetetlenül büszke volt. Senki sem törte föl az ajtókat és nézett körül odabenn, hátha az elhunytaknak akadnak olyan ősi kincsei, amiket már nem használnak többé. És minden áldott nap óhatatlanul ennivalót hagytak a kicsiny előkamrákban; a holtak élelmezési tisztjei jókora részét foglalták el a palotának.

Az étel néha eltűnt, néha nem. Azonban a papok nagyon határozottak voltak ebben a kérdésben. Függetlenül attól, hogy az ennivaló elfogyott vagy sem, a halottak megették. Föltehetőleg ízlett nekik; sosem panaszkodtak vagy jöttek vissza repetázni.

Gondoskodjatok a holtakról, mondták a papok, és a holtak is gondoskodni fognak rólatok. Elvégre ők vannak többségben.

Teppik félrehajtotta a nádszálakat. Megigazította öltözékét, lesöpört némi sarat a kézelőjéről, és elindult a palota felé.

Előtte, sötéten a villanófény háttértől, állt Khuft óriási szobra. Hétezer évvel ezelőtt Khuft kivezette népét a… — Teppik nem emlékezett honnan, de valahonnan, ahol nem szerettek lakni, valószínűleg, és jó okkal; ilyen alkalmakkor kívánta, bárcsak többet tudna történelemből — és imádkozott a sivatagban és a hely istenei megmutatták neki az Ősi Királyságot És ő bevonula, biza, és birtokába vévé akkorontól, hogy ivadékai mindörökké ottan lakozzanak. Mindenesetre valami ilyesmi. Valószínűleg több biza volt benne, meg néhány kétségnek nélküle, a tetejébe tejjel-mézzel. Ám látványa annak az óriási patriarkális arcnak, annak a kinyújtott karnak, annak az állnak, amin sziklát lehet törni, vakmerő a villanófényben, elárulta neki, amit már úgyis tudott.

Hazaért, és sohasem fog többé elmenni.

A nap kezdett fölkelni.


A Korongon élő legnagyobb matematikus, és ami azt illeti, az utolsó az Ősi Királyságban, nyújtózkodott állásában és megszámolta a szalmaszálakat ágyában. Aztán megbecsülte a szögek számát a falban. Utána néhány percet annak bizonyításával töltött, hogy egy automorf rezonanciamezőnek félig-végtelen számú határozatlan prímideálja van. Ezután, hogy múljék az idő, újra megette a reggelijét.

Загрузка...