Piramisok

IV. Könyv 101 Dolog, Amit Egy Fiú Megtehet Könyve

Teppik előzőleg arra számított…

…mire?

Esetleg a sziklába csapódó hús szottyanására. Esetleg, bár tényleg csak a várakozás határán, az Ősi Királyság látványának kibomlására maga alatt.

Hideg, nedves ködre nem számított.

A tudomány számára ismeretes, hogy sokkal több dimenzió van a klasszikus négynél. A tudósok azt állítják, hogy ezek általában nem gyakorolnak hatást a világra, mert az extra dimenziók nagyon kicsik és visszagörbülnek önmagukba, és mivel a valóság fraktális, legnagyobb része saját belsejébe van belehajtogatva. Ez vagy azt jelenti, hogy a világegyetem sokkal jobban teli csodával, mintsem reménykedhetnénk megértésében, vagy jóval valószínűbben azt, hogy a tudósok menet közben agyalják ki a dolgokat.

Ám a multiverzum telis-teli pöttöm dimenziócskákkal, a teremtés játszóutcáival, ahol a fantázialények hancúrozhatnak anélkül, hogy elgázolná őket a komoly realizmus. Néha, amikor a valóság szövedékének lyukain átesnek, összeütköznek ezzel a világegyetemmel, s olyankor okozzák a mítoszokat, meséket, és vádemeléseket Részegségért és Rendbontásért.

És, apró számítási hibából, ezek közül az egyikbe ügetett bele Te Szemét.

A mítosz majdnem jól tudta. A Szfinx igenis ott ólálkodott a királyságok határán. A történet csak nem határozta meg pontosan, miféle határokról szól.

A Szfinx irreális lény. Kizárólag azért létezik, mert elképzelték. Közismert, hogy egy végtelen világegyetemben mindennek, ami elképzelhető, léteznie kell valahol, s mivel sok közülük nem olyasmi, aminek szabadna léteznie jó karban tartott téridő keretek közt, kilökik őket egy félreeső dimenzióba. Ez talán bizonyos mértékig megmagyarázza a Szfinx krónikus rossz kedvét, noha bármilyen oroszlántesttel, női keblekkel és sasszárnnyal teremtett lény elég komoly identitászavarban szenved, és nem kell neki sok, hogy dühbe guruljon.

Ezért aztán kigondolta a Találós Kérdést.

Ennek köszönhetően szerte a különféle dimenziókban számottevő szórakozáshoz és megszámlálhatatlan étkezéshez jutott.

Ezt nem tudta Teppik, miközben Te Szemétet vezette a kígyózó ködben, ám a talpa alatt csikorgó csontok elegendő lényeges részletet árultak el neki.

Rengeteg ember halt meg itt. És ésszerű föltételezni, hogy az újabbak látták a régebbiek maradványait, és ezért lopakodva haladtak tovább. És az nem segített.

Akkor hát, nincs értelme osonni. Ráadásul a ködből meredező sziklák némelyikének nagyon aggasztó alakja van. Ez itt, például, pontosan úgy néz ki…

— Állj! — mondta a Szfinx.

Nem hallatszott más, csak a köd csöpögése és Te Szemét szopogató nesze, amikor néha-néha megpróbált nedvességet kivonni a levegőből.

— Te egy szfinx vagy — ámult Teppik.

— A Szfinx — javította ki a Szfinx.

— Hű! Rengeteg szobrunk van rólad otthon. — Teppik föl—, aztán még följebb nézett. — Azt hittem, kisebb vagy — fűzte hozzá.

— Reszkess, halandó! — mondta a Szfinx. — Annak okán, hogy a bölcsesség és a félelmetesség színe előtt állsz. — Pislogott. — Előnyösek azok a szobrok?

— Meg sem közelítik a valót — válaszolta Teppik, híven az igazsághoz.

— Tényleg úgy gondolod? Az emberek gyakran elhibázzák az orrom — közölte a Szfinx. — Azt mondták nekem, hogy a jobb profilom a jobb, és… — földerengett a Szfinxben, hogy mellékvágányra tereli magát. Szigorúan köhintett.

— Mielőtt továbbmehetsz, ó, halandó — jelentette ki —, meg kell válaszolnod a találós kérdésem.

— Miért? — érdeklődött Teppik.

— Mi? — A Szfinx rápislogott. Nem ilyesmire tervezték. — Miért? Miért? Mert. Ööö. Mert, várjunk csak, igen, mert le fogom harapni a fejed, ha nem teszed. Igen, azt hiszem, ez volt az.

— Értem — felelte Teppik. — Hát akkor, halljuk.

A Szfinx olyan zajjal köszörülte torkát, mint mikor egy üres teherautó tolat a kőbányában.

— Mi az, ami reggel négyláb, délben kétláb, és este háromláb? — kérdezte elbizakodottan a Szfinx.

Teppik fontolóra vette.

— Kemény dió — szólalt meg végül.

— A legkeményebb — állította a Szfinx.

— Ümm.

— Sose fogsz rájönni.

— Á — mondta Teppik.

— Nem vennéd le a ruháid, miközben gondolkozol? A szálak mindig beakadnak a fogaim közé.

— Nincs valami olyan állat, ami új lábakat növeszt, ha…

— Teljesen rossz nyomon jársz — jegyezte meg a Szfinx kinyújtva karmait.

— Ó!

— A leghalványabb fogalmad sincs róla, ugye?

— Még töprengek — válaszolta Teppik.

— Sose fogsz rájönni.

— Igazad van. — Teppik a karmokat bámulta. Ez nem igazán harcos állat, mondta biztatólag magának, határozottan túl fölszerelt. Különben is, a melle útban lesz neki, még ha az agya nem is.

— A helyes válasz „Az Ember” — világosította föl a Szfinx. — És most, légy szíves, ne fejts ki ellenállást, az kellemetlen vegyületeket bocsát a véráramba!

Teppik elhátrált egy felé suhintó mancs elől. — Várjunk csak, várjunk csak — mondta. — Hogy érted, hogy az ember?

— Ez egyszerű — felelte a Szfinx. — A csecsemő négykézláb mászik reggel, a felnőtt két lábon áll délben, és este az öregember bottal jár. Jó, mi?

Teppik az ajkába harapott. — Mi most egyetlen napról beszélünk? — kérdezte kételkedve.

Hosszú, feszengő csönd támadt.

— Ez hogyhívják, hasonlat — jelentette ki ingerülten a Szfinx, s megint kitöréssel támadt.

— Ne, ne, figyelj, várj egy percet! — kérte Teppik. — Azt szeretném, ha egészen egyértelműek lennénk ebben, rendben? Úgy értem, ez így méltányos, nem?

— Nincs semmi baj a találós kérdéssel — szögezte le a Szfinx. — Átkozottul jó találós kérdés. Mát ötven éve megvan nekem ez a találós kérdés, kölyökkorom óta — ezen elgondolkozott. — Csibekorom óta — javította ki magát.

— Nagyon jó találós kérdés — nyugtatta Teppik. — Nagyon mély. Nagyon megható. Az egész emberi lét dióhéjban. De azt el kell ismerd, hogy mindez nem történik meg egy egyénnel egyetlen nap alatt, igaz?

— Hát… Nem — ismerte el a Szfinx. — De ez magától értetődik a szövegkörnyezetből. A drámai analógia eleme minden találós kérdésben föllelhető — tette hozzá, annak pózában, aki valamikor régen hallotta ezt a frázist és megtetszett neki, noha annyira azért nem, hogy ne egye meg a szerzőt.

— Igen, de — kezdte Teppik lekuporodva és tisztára söpörve egy kis területet a nedves homokon — van-e belső következetesség a metaforán belül? Mondjuk azt, például, hogy az átlagos élettartam hetven év, oké?

— Oké — egyezett bele a Szfinx annak bizonytalan hanghordozásával, aki beengedte az ügynököt, és most szánom-bánom szemléli a jövőt, amiben kétségkívül életbiztosítást fog kötni.

— Remek. Jó. Szóval akkor a dél a 35 éves kor, nincs igazam? Na már most, föltételezve, hogy a legtöbb gyerek kábé egy évig totyog, a négylábas utalás tényleg nem helyénvaló, egyetértesz? Úgy értem, a reggel nagyobb részét is két lábon töltjük. Az analógiád szerint… — elhallgatott, és számítgatott egy keveset egy kézre eső combcsonttal — közvetlenül éjfél után csak körülbelül húsz percet, maximum félórát töltünk négy lábon. Igazam van? Légy méltányos.

— Nos… — mondta a Szfinx.

— Ugyanezen az alapon az ember nem használ még botot du. hatkor, mert akkor csak, ööö, 52 éves — jelentette ki Teppik bőszen firkálva. — Valójában egyáltalán nem lesz szükség bármiféle segédeszközre a járáshoz egész fél tízig, azt hiszem. Arra a föltételezésre alapozva, hogy a teljes élettartam lezajlik egyetlen nap alatt, amiről, azt hiszem, már kimutattam, hogy nevetséges. Sajnálom, alapjában véve oké, de nem működik.

— Nos — szólalt meg a Szfinx, ám ezúttal ingerülten —, nem tudom, mit tehetnék. Nincs másik. Ez az egyetlen, amire valaha is szükségem volt.

— Csak egy kicsit meg kell változtatnod, ez minden.

— Hogy érted?

— Csak tedd egy kicsit realisztikusabbá.

— Hmm. — A Szfinx megvakarta sörényét karmaival. — Oké — felelte tamáskodva. — Föltételezem, megkérdezhetem: Mi az, ami négy lábon jár…

— Képletesen szólva — vágott közbe Teppik.

— Négy lábon jár, képletesen szólva — egyezett bele a Szfinx — körülbelül…

— Húsz percig, azt hiszem, abban maradtunk.

— …oké, rendben, húsz percig reggel, két lábon…

— De azt hiszem reggelnek nevezni kissé túlzás — mondta Teppik. — Ez pont éjfél után van. Úgy értem, formai szempontból persze reggel, de valójában még mindig tegnap éjszaka, nem gondolod?

A Szfinx arcán a megüvegesedett tekintetű pánik kifejezése suhant át.

— Neked mi a véleményed? — sikerült kinyögnie.

— Lássuk először, hova jutottunk, jó? Mi az, képletesen szólva, ami négy lábon jár pont éjfél után, két lábon a nap nagy részében…

— …hacsak valami közbe nem jön — vetette közbe a Szfinx szánalmas buzgósággal, hogy mutassa, ő is hozzájárul.

— Remek, két lábon, hacsak közbe nem jön valami, egész vacsoraidőig, amikortól három lábon jár…

— Ismerek olyanokat, akik két sétabotot használnak — jegyezte meg a Szfinx segítőkészen.

— Oké. Akkor mit szólsz ahhoz: amikortól továbbra is két lábon jár vagy bármennyi tetszése szerinti művégtag-segédeszközzel?

A Szfinx ezt hosszasan fontolgatta.

— Iii-igen — fogadta el higgadtan. — Úgy tűnik, ez minden eshetőségre ráillik.

— Nos? — szólt Teppik.

— Nos mi? — tudakolta a Szfinx.

— Nos, mi a helyes válasz?

A Szfinx jéghidegen pillantott rá, aztán fölvillantotta agyarait.

— Na, nem — mondta. — Nem fogsz ezzel rászedni. Azt hiszed, hülye vagyok? Neked kell megmondanod nekem a választ.

— Ó, a francba! — fakadt ki Teppik.

— Azt hitted, megfogtál, mi? — kérdezte a Szfinx.

— Sajnálom.

— Azt hitted, jól összezavartál, mi? — vigyorgott a Szfinx.

— Érdemes volt megpróbálni — jelentette ki Teppik.

— Nem hibáztatlak. Szóval akkor mi a helyes válasz?

Teppik megvakarta az orrát.

— Sejtelmem sincs róla — mondta. — Hacsak, és ez vaktában találgatás, ugye, tudod, nem: Az Ember.

A Szfinx rámeredt.

— Te már jártál itt, nem igaz? — vádolta.

— Nem.

— Akkor valaki elmondta, igaz?

— Ki mondhatta volna el? Rájött valaki valaha is a helyes válaszra? — firtatta Teppik.

— Nem!

— Hát akkor? Nem is mondhatták el, nem igaz?

A Szfinx karmai ingerülten karistolták a sziklát.

— Gondolom, akkor jobb, ha továbbmész — morogta.

— Köszönöm — hálálkodott Teppik.

— Hálás lennék, ha nem mondanád el senkinek, kérlek — tette hozzá hidegen a Szfinx. — Nem szeretném, ha elrontanád másoknak.

Teppik fölküzdötte magát egy sziklára és onnan Te Szemétre.

— Emiatt ne aggódj! — vetette oda, megsarkantyúzva a tevét. Kénytelen volt észrevenni, hogy a Szfinx ajkai hangtalan mozognak, mintha megpróbálna valamire rájönni.

Te Szemét csak úgy húsz ölnyit tett meg, mielőtt a Szfinx bömbölése felharsant mögöttük. Most az egyszer hajlandó volt eltekinteni az etikettől, ami előírja, hogy a tevét bottal kell ütni, mielőtt bármit is csinálna. Mind a négy láb homokba vágódott és lendületet vett.

Ezúttal nem hibázott.

A papok elvesztették a fejük.

Nem arról volt szó, hogy az istenek nem engedelmeskednek nekik. Az istenek tudomást se vettek róluk.

Ahogy eddig is. Egy dzselébéjbi istent meggyőzni, hogy engedelmeskedjen neked, jelentős ügyességet igényel, és a papoknak mindig fürge ugrásra készen kell állniuk. Például, ha lelöksz egy sziklát a szirtről, akkor egy gyors fohász az istenekhez, hogy essen le, bizonyosan meghallgatásra talál. Ugyanígy az istenek gondoskodtak róla, hogy a nap lenyugodjon és a csillagok fölkeljenek. Bármely kérelem az istenekhez, hogy intézzék el, hogy a pálmafák gyökerükkel a földben és leveleikkel a tetejükön nőjenek, bizonyosan kegyes fogadtatásra lel. Mindent összevéve, bármely pap, aki törődött az ilyesmivel, bebiztosíthatta a nagy arányú sikert.

Azonban egy dolog, ha az istenek akkor fütyülnek rád, amikor messze vannak és láthatatlanok, és egész más dolog olyankor, amikor az országot járják. Ettől olyan hülyén érzed magad.

— Miért nem hallgatnak meg? — kérdezte Teg, a Földművelés Lófejű Istene, főpapja könnyek közt. Amikor utoljára látták, Teg a szántó közepén ült, kihuzigálta a gabonát és vihogott.

A többi főpap sora se ment jobban. Az idő megszentelte rituálék megtöltötték a palota légterét édes, kék füsttel, és elegendő válogatott lábasjószágot főztek egy éhínség enyhítésére, ám az istenek letelepedtek az Ősi Királyságban, mintha az övék lenne, és az ott élő emberek nem számítanának többet holmi rovaroknál.

És a tömegek még mindig kint álltak. Az Ősi Királyságot vallás uralta a hétezer év jobbik részében. Minden jelen lévő pap agyában ott volt annak igen szemléletes képe, hogy mi történne, ha a nép valaha is azt gondolná, csak egy pillanatra, hogy többé már nem teszi.

— És ezért, Dios — jelentette ki Kumi —, magához fordulunk. Mit kíván, mit tegyünk?

Dios a trón lépcsőjén ült és komoran bámulta a padlót. Az istenek nem figyeltek rá. Ezt tudta. Ha valaki, hát ő tudja. De korábban ennek nem volt jelentősége. Az ember megtette a mozdulatokat és előállt a válasszal. A rituálé volt a fontos, nem az istenek. Az istenek ott voltak, hogy ellássák a szócső feladatát, mert ugyan ki másra hallgatnának az emberek?

Míg küszködött, hogy tisztán gondolkozzon, a keze megtette a Hetedik Óra Rituáléjának mozdulatait, kristályszerűen merev és megváltoztathatatlan idegrendszeri parancsoknak engedelmeskedve.

— Megpróbáltatok mindent? — tudakolta.

— Mindent, amit tanácsolt, ó, Dios — válaszolta Kumi. Kivárta, amíg a legtöbb pap rájuk nézett és akkor, sokkal emeltebb hangon, folytatta: — Ha a király itt lenne, ő közbenjárna értünk.

Elkapta Sarduk papnőjének pillantását. Nem vitatta meg a dolgokat vele, ugyan, mi lenne megvitatandó? De volt egy olyan érzése, hogy van köztük valami bajtársiasság. A nő nem kedvelte túlzottan Diost, és sokkal kevésbé illetődött meg tőle, mint a többiek.

— Mondtam nektek, hogy a király halott — felelte Dios.

— Igen, hallottuk. Azonban úgy tűnik, nincs tetem, ó, Dios. Mindazonáltal mi elhisszük, amit mondott nekünk, mivel a nagy Dios az, aki kijelentette, és mi nem hallgatunk a rosszindulatú pletykákra.

A papok hallgattak. Rosszindulatú pletykák is? És valaki már említett híreszteléseket, nem igaz? Itt valami határozottan nincs rendben.

— A múltban sokszor megtörtént — szólalt meg a papnő, végszóra — Amikor a királyságot veszély fenyegette, vagy a folyó nem áradt ki, a király elment, hogy közbenjárjon az isteneknél. Elküldtük, hogy közbenjárjon az isteneknél.

A hangjában az elégedett él nyilvánvalóvá tette, hogy csak odautazásról beszél.

Kumi borzongott örömében és félelmében. Ó, igen. Azok voltak a szép idők. Hajdan néhány ország kísérletezett a királyok föláldozásának ötletével. Néhány év lakomázás és uralkodás, aztán nyissz — és utat nyitottunk az új közigazgatásnak.

— Válsághelyzetben esetleg egy magasrangú államminiszter is megteszi — folytatta a papnő.

Dios fölnézett, arca tükrözte ízületei kínlódását.

— Értem — mondta. — És ki lesz akkor a főpap?

— Az istenek majd kiválasztják — válaszolta Kumi.

— Meghiszem azt! — fanyalgott Dios. — Csak némi kétely merül föl bennem választásuk bölcsességét illetően.

— A halottak beszélhetnek az istenekkel a Másvilágon — jelentette ki a papnő.

— De az istenek mind itt vannak — válaszolta Dios, megküzdve lába lüktetésével, ami erősködött, hogy ilyenkor neki a központi folyosón kéne mennie, útban az Alsó Ég Rítusát felügyelni. A teste a folyón túli enyhülést követelte. És ha már átkelt a folyón, ne is térjen vissza soha… de hát mindig ezt mondja.

— A király távollétében a főpap látja el kötelességeit. Nem így van, Dios? — kérdezte Kumi.

Így volt. Meg vagyon írva. Nem írhatod újra, ha már meg vagyon írva. Ő maga írta. Hajdan.

Dios lehorgasztotta fejét. Ez rosszabb volt, mint a csatornázás, rosszabb, mint bármi. És mégis… és mégis… átkelni a folyón…

— Hát akkor, rendben van — mondta. — Lenne egy utolsó kívánságom.

— Igen? — Kumi hangjának máris új, főpapi csengése volt.

— Azt kívánom, hogy temessetek a… — kezdte Dios, és megszakította azoknak a papoknak moraja, akik kiláthattak a folyón túlra. Minden szem a távoli, koromsötét part felé fordult.

Ahol Dzselébéjbi királyainak légiói vonultak.

Támolyogtak, ám gyorsan haladtak. Szakaszok, zászlóaljak, seregek. Többé nem volt szükségük Gern pörölyére.

— A pácolástól van — magyarázta a király, miközben fél tucat őst figyeltek, amint kirántottak egy pecsétet foglalatából. — Attól megkeményedtünk.

A még ősöbbek némelyikét elöntötte a túlbuzgóság és megtámadták magukat a piramisokat, s sikerült nekik kiemelni tulajdonképpen náluk magasabban lévő tömböket. A király nem hibáztatta őket. Rettenetes dolog halottnak lenni, tudni, hogy halott vagy, és bezárva lenni a sötétben.

Sose fogom engedni, hogy bezárjanak az egyikbe, esküdött magának.

Végül odaértek, miként a dagály, egy újabb piramishoz. Kicsi volt, alacsony, sötét, félig eltakarta a szélhordta homok, és a tömböket alig lehetett kőművesmunkának nevezni, nem voltak jobbak durván kinagyolt görgetegnél. Nyilvánvalóan jóval azelőtt építették, hogy a Királyság kitanulta a piramisok csínját-bínját. Alig volt több kőrakásnál.

Az ajtópecséten, sarkosan, mélyen és durván kifaragva, az Őskirályság hieroglifái álltak: „KHUFT KÉSZÍTTETETT. AZ ELSŐ”.

Számos ős csoportosult köré.

— Jó ég! — jegyezte meg a király. — Lehet, hogy túl messzire megyünk.

— Az Első — suttogta Dil. — Az Első a Királyságban. Senki se volt itt előtte, csak vízipacik és krokodilok. Ennek a piramisnak belsejéből hetven évszázad tekint le ránk. Öregebb, mint bármi…

— Igen, igen, rendben — mondta Teppikamon. — Semmi szükség túlzásokba esni. Ő is csak ember volt, ugyanúgy, mint mindnyájan.

— „És Khuft, a tevehajcsár, lenézett a völgyre…” — kezdte Dil.

— Hétezer évnek elteltyvel mynden byzonnyal fzeretne újra reá nézni — vágott közbe Ashk-ur-men-tep nyersen.

— Akkor is — ódzkodott a király. — Azért ez kissé…

— A holtak egyenlőek — szögezte le Ashk-ur-men-tep. — Te ott, yf fyú ember. Hývjad ewt elew.

— Ki, én? — sápadt el Gern. — De ő volt az Els…

— Igen, ezen már túlvagyunk — közölte Teppikamon. — Csináld! Mindenki kezd türelmetlenkedni. Szerintem már ő is.

Gern a szemét forgatta, és meglóbálta a pörölyt. Pont, amikor a kőtörő kalapács már azon volt, hogy lesivítson a pecsétre, Dil előrelendült, ezzel arra kényszerítve Gernt, hogy ágyéksérvet kiváltó erőfeszítéssel vadul eltáncoljon, hogy elkerülje a pöröly beletemetését mestere fejébe.

— Nyitva van! — kiáltotta Dil. — Nézzék! A pecsét félrefordítható!

— Úgyan érty, ew házoá kývül vagyon?

Teppikamon előretámolygott és megragadta a piramis ajtaját. Az könnyen mozdult. Aztán a fáraó megvizsgálta a követ alatta. Ámbátor elhagyott és félig behomokozott volt a piramis, valaki ügyelt arra, hogy a hozzá vezető ösvény tiszta legyen. És a kő ugyancsak megkopott, mintha sok láb taposta volna.

A dolgok természetéből kifolyólag nem ez volt a piramisok normális állapota. Pont az volt a lényeg, hogy ha egyszer benn vagy, benn vagy.

A múmiák megszemlélték az elkopott bejáratot és meglepetten recsegtek egymásra. Az igazán ősi ősök egyike, aki épp csak össze tudta magát tartani, olyan hangot adott ki, mint a rohadó fát végre meghódító szú.

— Mit mondott? — kérdezte Teppikamon.

Ashk-ur-men-tep múmiája tolmácsolt. — Azt monda, ez byza Kyfértetyef — krákogta.

A néhai király bólintott. — Bemegyek és megnézem. Ti, két eleven, velem jöttök.

Dilnek megnyúlt az arca.

— Ó, ugyan már, ember — csattant föl Teppikamon, hátrafeszítve az ajtót. — Figyelj, én nem félek. Mutass egy kis gerincet. Mindenki más azt teszi.

— De szükségünk lesz fényre — tiltakozott Dil.

A legközelebbi múmiák sietve elhátráltak, amikor Gern bátortalanul előhúzta zsebéből a tűzszerszámot.

— Szükségünk lesz valamire, amit meggyújthatunk — mondta Dil. A múmiák motyogva még hátrébb csoszogtak.

— Vannak itt benn fáklyák — mutatott rá Teppikamon, a hangja kissé fojtott. — És jobb lesz, ha távol tartod őket tőlem, fiú.

Kicsi piramis volt, se útvesztője, se csapdái, csak egy fölfelé vezető sziklafolyosó. Félénken, minden pillanatban arra számítva, hogy névtelen rémségek ugranak rájuk, a balzsamozók követték a királyt egy kis, szögletes kamrába, ami homoktól szaglott. A tető koromtól feketéllett.

Benn nem volt szarkofág, nem volt múmiatok, nem volt rémség, se neves, se névtelen. A padló közepét elfoglalta egy magasabb tömb, rajta takaró és párna.

Egyik sem látszott különösebben ősinek. Elég kiábrándító volt az egész.

Gern a nyakát nyújtogatva nézett körbe.

— Tényleg egész klassz — jegyezte meg. — Lakályos.

— Nem — mondta Dil.

— Hé, király, mester, tessenek idenézni — kérte Gern, odaügetve az egyik falhoz. — Nézzék! Valaki idekapart izéket. Nézzék ezt a rengeteg kis vonalkát a falon!

— Meg ezen a falon — említette a király. — Meg a padlón. Valaki számolt. Látjátok, tízesével áthúzta mindet. Valaki számolt valamit. Tömérdek valamit. — Hátralépett.

— Miféle valamit? — kérdezte Dil, maga mögé tekintve.

— Nagyon furcsa — jelentette ki a király. Előrehajolt. — Alig lehet kivenni alattuk a feliratokat.

— El tetszik tudni olvasni, király úr? — firtatta Gern azzal, amit Dil fölösleges buzgalomnak vélt.

— Nem. Ez valóban nagyon ősi. Egyetlen vacak hieroglifét se tudok kisilabizálni — felelte Teppikamon. — Nem hinném, hogy manapság akad eleven ember, aki el tudná olvasni.

— Milyen kár! — sajnálkozott Gern.

— Az bizony! — sóhajtott a király. Gyászos csöndben álltak.

— Szóval esetleg megkérhetnénk az egyik halottat? — érdeklődött Gern.

— Ööö. Gern — szólt Dil, hátrálóban.

A király hátba vágta az inast, amitől az előrezuhant.

— Átkozottul okos ötlet! — közölte. — Csak kimegyünk és megkérjük az egyik igazán korai őst. Ó! — Megroggyant a válla. — Az nem jó. Senki se fogja megérteni őket…

— Gern! — kiáltotta Dil elkerekedett szemmel.

— Nem, rendben lesz, király — felelte Gern, élvezve a gondolat frissiben lelt szabadságát —, mert, az az oka, hogy mindenki megért valakit, csak sorba kell rakjuk őket.

— Okos fiú. Okos fiú — dicsérte a király.

— Gern!

Mindketten döbbenten néztek Dilre.

— Jól tetszik lenni, mester? — kérdezte Gern. — Teljesen el tetszett sápadni.

— A f… — dadogta Dil, mereven a rettegéstől.

— A micsoda, mester?

— A f… nézd a f…

— Le kéne pihenjen — jelentette ki a király. — Ismerem a fajtáját. Művésztípus. Túlfeszített.

Dil nagy levegőt vett.

— Nézz már a nyavalyás fáklyára, Gern! — üvöltötte.

Odanéztek.

Különösebb felhajtás nélkül, fekete hamvát száraz szalmává változtatva, a fáklya visszafelé égett.

Az Ősi Királyság elterült Teppik előtt, és valószerűtlen volt.

Ránézett Te Szemétre, ami pofáját egy út menti patakba dugta és olyan hangokat adott ki, mint az utolsó csöpp a turmixos pohárban[27] Te Szemét épp elég valóságosnak látszott. Nincs semmi, ami annyira szolidnak látszana, mint egy teve. Ám a tájnak bizonytalan látszata volt, mintha még nem döntötte volna el teljesen, ott legyen, vagy sem.

Kivéve a Nagy Piramist. Úgy guggolt középtávol, mint a pillangót táblára szögező tű. Szerét ejtette, hogy szerfelett szilárdnak lássék, mintha magába szívta volna az összes szilárdságot a tájból.

Hát, most itt van. Akárhol is van az itt.

Hogyan lehet megölni egy piramist?

És mi történik, ha megtetted?

Abból a föltételezésből indult ki, hogy minden visszapattan a helyére. Vissza az Ősi Királyság újraforgatott időmedencéjébe.

Egy darabig az isteneket figyelte, azon tűnődve, mi a fenék lehetnek, de most már nem számított. Semmivel se tűntek valóságosabbnak a földnél, amin jártak, saját fölfoghatatlan küldetésük után. A világ nem több álomnál. Teppik képtelennek érezte magát a meglepődésre. Ha hét kövér tehén jött volna arra, rájuk se pillantott volna kétszer.

Újra fölmászott a nyeregbe és Te Szeméten tevegelt, enyhén lötyögve, végig az úton. A földeknek mindkét oldalon letarolt kinézete volt.

A nap végül süllyedni kezdett; az este és az éjszaka istenei fölülkerekedtek a nappali isteneken, de hosszú küzdelem volt, és, amikor az ember végiggondolta mindazt, ami szerencsétlennel most történni fog — istennők falják föl, áthajóznak vele a világ alatt, és így tovább —, komoly esély látszott arra, hogy többé nem kerül a szemük elé.

Senki sem volt látható, amikor belovagolt az istállóba. Te Szemét higgadtan odalépdelt állásához és finomkodva megrángatott egy szénaköteget. Korábban kigondolt valami érdekeset a bivariáns disztribúcióról.

Teppik megveregette az állat horpaszát, újabb porfelleget keltve, aztán fölsétált a széles lépcsőn magába a palotába. Még mindig sehol egy őr, sehol egy szolga. Sehol egy élő lélek.

Úgy surrant a saját palotájába, mint egy nappali betörő, és útját Dil műhelye felé vette. Az üres volt, és úgy nézett ki, mintha nemrégiben itt járt volna egy sajátságos ízlésvilágú tolvaj. A trónterem konyhaszagú volt, és a látszat szerint a szakácsok sietve menekültek el.

Dzselébéjbi királyainak aranymaszkja, kissé elformátlanodottra görbülve, egy sarokba gurult. Teppik fölvette, és puszta gyanakvásból, megkarcolta egyik késével. Az arany levált, föltárva egy ezüstös-szürkés csillanást.

Ezt sejtette. Egyszerűen nem volt ennyi arany az országban. A maszk olyan nehéznek érződött, mint az ólom, hát mert az is. Eltűnődött, volt-e valaha teljesen aranyból, és melyik ős tette, és hogy hány piramist fizettek ki belőle. Biztos egynek vagy másnak jelentős jelképe. Talán nem is valaminek. Csak úgy önmagában szimbolikus.

Az egyik szent macska a trón alatt rejtőzött. Most lelapította fülét és Teppikre fújt, amikor a fiú lehajolt, hogy megsimogassa. Legalább ennyi nem változott meg.

Még mindig sehol senki. Kisétált az erkélyre.

És ott volt a nép, hatalmas, néma tömeg, átbámulva a túlpartra a fakuló, nyomasztó fényben. Miközben Teppik szemlélte, a közelebbi partról elindult a csónakok és dereglyék hajóraja.

Hidakat kellett volna építsünk, gondolta a fiú. De azt mondtuk, hogy az megbéklyózná a folyót.

A mellvéd fölött könnyedén a döngölt földre huppant, és lesétált a tömeg közé.

És akkor hitük teljes ereje belékaszált.

Az lehet, hogy Dzselébéjbi népének ellentmondásos fogalmai vannak az isteneiről, de királyaiba vetett hite évezredek óta rendíthetetlen. Teppik számára ez olyan volt, mintha belegyalogolt volna egy dézsa alkoholba. Érezte, ahogy belé ömlik, míg ujjbegyei pattogni kezdenek, elárasztja a testét, míg az agyába nem lövell, nem a mindenhatóságot hozva, de a mindenhatóság érzését keltve, azt a roppant erős benyomást, hogy ha valójában nem is tud mindent, hamarosan tudni fogja és már egyszer tudta.

Ilyen volt annak idején Ankhban, amikor az istenség horgára kapta. De az csak pislákolás volt. Most ott állt mögötte az igaz hit szilárd ereje.

Lenézett a susogásra maga alatt, s látta, hogy zöld hajtások sarjadnak a száraz homokból a lába körül.

Ördög és pokol, gondolta. Tényleg isten vagyok.

Ez nagyon kínos lehet.

Átfurakodott a sokaságon, míg oda nem ért a folyópartra és ott megállt egy sűrűsödő gabonanyaláb közepén. Ahogy a tömeg kapcsolt, a legközelebb állók térdre hullottak, és az áhítatosan földre rogyó emberek hulláma hullámként terjedt ki Teppikből.

De én nem ezt akartam! Én csak azt akartam, hogy segíthessek a népnek boldogabban élni, a csatornázással. Akartam valamit tenni a lepusztult belvárosi részekkel. Csak meg akartam őket nyugtatni és megkérdezni, élvezik-e az életük. Azt gondoltam, az iskoláztatás talán jó ötlet, hogy aztán ne essenek hasra valaki előtt és imádják még a lába nyomát is, csak mert ért a növényekhez.

És szerettem volna valamit csinálni az építészettel…

Ahogy a fény elszivárgott az égről, mint a kihűlő acél, a piramis valahogy még nagyobb lett, mint korábban. Ha tervezned kéne valamit, ami a tömeg nagyon határozott benyomását kelti, a piramis lenne az. A szürke fényben kivehetetlen alakok tömege vette körül.

Teppik körülnézett a hason fekvő sokaságon, míg meg nem látott valakit a palotaőrség egyenruhájában.

— Te fickó, talpra! — parancsolta.

A férfi rettegő pillantást vetett rá, de félénken függőlegesbe vergődött.

— Mi folyik itt?

— Ó, király, aki ura a…

— Nem hiszem, hogy van időnk erre — mondta Teppik. — Azt tudom, hogy ki vagyok, most azt szeretném megtudni, mi történik.

— Ó, király, láttuk a holtakat járni! A papok elmentek, hogy beszéljenek velük.

— A holtak járnak?

— Igen, ó, király.

— Mi most nem életben levő emberekről beszélünk?

— Igen, ó, király.

— Ó! Hát, köszönöm. Ez nagyon velős volt. Nem túl informatív, ám velős. Akad erre egy csónak?

— A papok mindet elvitték, ó, király.

Teppik láthatta, hogy ez igaz. A palotához közeli mólóknál általában tolongtak a csónakok, de most mind üres volt. Ahogy a vizet bámulta, annak szeme és hosszú orra nőtt, hogy emlékeztesse: a Dzselben úszni annyira keresztülvihető, mint a köd fölszögezése a falra.

Rámeredt a tömegre. Mindenki várakozóan őt figyelte, mély meggyőződéssel, hogy ő majd tudja, mi a következő teendő.

Visszafordult a folyóhoz, kinyújtotta kezét maga előtt, összeszorította, majd lassan széttárta.

Nedves, cuppogó nesz hallatszott, és a Dzsel vize kettévált előtte. Sóhaj kélt a tömegben, de az ő döbbenetük semmi volt ahhoz az úgy egy tucatnyi krokodiléhoz képest, amiket ez ott hagyott, hogy tíz láb levegőben próbáljanak úszni.

Teppik leszaladt a parton, át a súlyos sáron, lebukva, hogy elkerülje a vadul felé csapkodó farkakat, miközben a hüllők nehézkesen lepottyantak a folyóágyra.

A Dzsel föltornyosult, mint két, khaki fal, így nedves és árnyas sikátoron futott végig. Itt-ott csontszilánkok, régi pajzsok, lándzsadarabok, csónakbókonyok hevertek. Átugrotta vagy fürgén megkerülte az évszázadok hulladékát.

Előtte egy óriási hím krokodil hajtotta ki magát álmodozva a vízfalból, eszeveszetten csapkodott a levegőben, aztán lepuffant az iszapba Teppik erősen rálépett az állat pofájára és továbbrohant.

Mögötte néhányan a gyorsabb fölfogású polgárok közül, látván az elkábult hüllőket maguk alatt, elkezdtek köveket keresni. A krokodilok ősidők óta vitathatatlan urai voltak a folyónak, ám ha néhány perc leforgása alatt esetleg elérhető némi fölzárkózás, akkor érdemes megpróbálkozni vele.

Akkor tört ki annak hangja, hogy a folyó rémei megkezdték hosszú utazásuk a kézitáskaság felé, amikor Teppik fölcaplatott a túlparton.

Az ősök sora átnyúlt a kamrán, végig a sötét folyosón, és ki, a homokra. Mindkét irányba haladó suttogás töltötte meg, száraz hang, mint amikor a szél vén papírt zörget.

Dil a homokon feküdt, míg Gern egy szövetdarabbal legyezte az arcát.

— Mi' csinálnak? — motyogta.

— Olvassák a feliratot — válaszolta Gern. — Ezt igazán látnia kéne, mester! Az, amelyik olvassa, gyakorlatilag egy…

— Igen, igen, rendben — mondta Dil, nagy nehezen fölülve.

— Több mint hatezer éves! És az unokája hallgatja és elmondja a saját unokájának, és az elmondja a saját uno…

— Igen, igen, mindé…

— „És-Khuft-is-azt-Mondá-az-Elsőnek, Mit-Adhatunk-Néked-mi, Ki-Megtanított-Minket-a-Helyes-Útra — mondta Teppikamon[28] a sor végén. — És-az-Első-Imígyen-Szóla, és-ígyen-Szóla, Építtessék-Peniglen-Nékem-egy-Pirarnis, Azért-hogy-Nyugodhassam; és-Építtessék-ilyes-Méretekkel, Hogy-Megfelelő-Légyen. Es-Imígyen-Történt-Vala, és-az-Első-Neve-Peniglen-Vala…”

De nem jött a név. Csak a fölemelt hangok, veszekedés, ősi átokszavak zúgása, ami úgy terjedt végig az aszalódott ősök során, mint szikra a puskaporcsíkon. Amíg oda nem ért Teppikamonhoz, akiből kirobbant a harag.

Az ephebei őrmester, csöndesen izzadva az árnyékban, megpillantotta, amire félig-meddig számított és amitől teljes egészében rettegett. Poroszlopokat a szemközti láthatáron.

A tsorti főerő ért ide elsőként.

Fölállt, hivatásosan biccentett ellenlábasának az út másik oldalán, és ránézett a parancsnoksága alatt álló két maroknyi emberre.

— Szükségem van egy hírnökre, hogy elvigyen egy, ööö, üzenetet a városba — közölte. Kezek erdeje emelkedett a magasba. Az őrmester sóhajtott, és kiválasztotta a fiatal Autoptészt, akiről tudta, hogy hiányolja a mamáját.

— Fuss, mint a szél — mondta. — Bár gondolom, ezt nem kell külön mondjam, ugye? És aztán… és aztán…

Állt, hangtalan mozgó ajkakkal, míg a nap földerítette a forró, keskeny szoros köveit és néhány rovar döngicsélt a csenevész bokrokban. Kiképzéséből kimaradt a Híres Utolsó Szavak tantárgy.

Tekintetét az otthon irányába emelte.

— Menj, s vidd hírül az ephebeieknek… — kezdte.

A katonák vártak.

— Mit? — kérdezte egy idő múlva Autoptész. — Menjek és vigyek hírül mit?

Az őrmester megkönnyebbült, mint a léggömbből kieresztett levegő.

— Menj és mondd nekik: miért késlekedtetek? — mondta. A közelebbi láthatáron egy másik porfelhő közeledett.

Ez mar jobb. Ha már muszáj vérfürdőnek lennie, akkor abban osztoznia illik mindkét félnek.

A halottak városa ott feküdt Teppik előtt. Ankh-Morpork után, ami csaknem pontosan az ellenkezője (Ankh-ban még az ágynemű is eleven az élettől), valószínűleg ez volt a Korong legnagyobb városa, utcái a legremekebbek, építészete a legfenségesebb és leginkább áhítatot keltő.

Népesség szempontjából a nekropolisz fölülmúlta az Ősi Királyság többi városát, de lakosai nem nagyon jártak társaságba, és itt semmit se lehetett szombat esténként csinálni.

Mostanáig.

Most tolongott a nép.

Teppik egy szélmarta obeliszk csúcsáról nézte, ahogy a megboldogultak szürke és barna, és néhol kissé zöldes seregei elhaladtak alatta. A királyok demokratikusak voltak. A piramisok kiürítése után bandáik figyelmüket az alacsonyabb rangú sírboltokra fordították, és most a nekropolisznak valóban voltak kereskedői, nemesei, sőt még kézművesei is. Nem mintha, mindent összevéve, lett volna bármiféle mód az eltérés megállapítására.

Ők mind, az utolsó tetemig, a Nagy Piramis felé vonultak, ami, mint valami karbunkulus, tornyosult a csekélyebb, öregebb épületek fölé. És mindegyikük nagyon dühösnek látszott valami miatt.

Teppik könnyedén leugrott egy masztaba széles, lapos tetejére, elszaladt a másik végéig, átugrott a résen egy díszes szfinxre — egy pillanatig aggódott, de ez elég élettelennek tűnt —, és onnan már csak egy csáklyavetés kellett egy lépcsős piramis egyik alacsonyabb emeletére.

A vitatott nap elnyúlt fénysugara átszúrt a néma tájon, amikor emlékműről emlékműre cikázott magasan a csoszogó sereg fölött.

Mögötte rövid időre hajtások bújtak elő az ősi kőből, kicsit megrepesztve azt, aztán elhervadtak és elpusztultak.

Ez, mondta a vére, ahogy körbebizsergett testében, az, amire edzettél. Még Mericet se tudna lepontozni ezért. Száguldani az árnyékokban a csöndes város fölött, rohanni, mint egy macska, kapaszkodót találni ott, ahol egy gekkó is zavarba jönne — és, a célban, az áldozat.

Igaz, egy milliárd tonnás piramis, és mindeddig az elhantolás legnagyobb kliense Patricio volt, Quirm 322 fontos Despotája.

Egy emlékmű-obeliszk, mely féldomborműben jegyezte föl egy négyezer évvel korábbi király vívmányait, és ami sokkal jobban elérte volna célját, ha a szélkorbácsolta homok nem koptatta volna le réges-rég az uralkodó nevét, alkalmas létrát kínált, és csak egy szakértő módra a csúcsára fölhajított csáklya — ami az elfeledett monarcha kinyújtott ujjai közé akadt — kellett ahhoz, hogy hosszú, enyhe ívben egy sírbolt tetejére lendülhessen.

Futva, mászva, lendülve, sietve mászóvasakat kalapálva a holtak emlékműveibe, Teppik előre tört.

A mészkövek közt tűzfények tűpettyei tűzték ki a szembenálló seregek vonalait. Noha mély és stilizált volt a háborúság a két birodalom között, mindkettő tartotta magát az ősi hagyományhoz, mely szerint nem szokás hadviselésbe fogni éjjel, aratás idején, vagy amikor esik. Elég fontos volt ahhoz, hogy különleges alkalmakra tartogassák. Teljes gőzzel nekilátni az egészet puszta bohózattá silányítja.

A szürkületben a vonal mindkét oldaláról fölhangzott a folyamatban levő előretolt ácsolás serény zaja.

Azt mondják, a hadvezérek mindig készen állnak az utolsó háború újravívására. Ugyan sok ezer év telt el az utolsó háború óta Tsort és Ephebe között, ám a hadvezéreknek jó emlékezőtehetsége van, s ezúttal fölkészülten érkeztek.

A vonal mindkét oldalán lassan alakot öltöttek a falovak.

— Távozott — mondta Pteklaszp IIb, a törmelékkupacról visszacsúszva.

— Már ideje volt — jegyezte meg az apja. — Segíts összegöngyölni a bátyád! Biztos vagy benne, hogy attól nem lesz semmi baja?

— Hát, ha óvatosan csináljuk, nem haladhat az Időben, azaz abban, ami nekünk a szélesség. Szóval, ha számára megállt az idő, semmi sem sebezheti meg őt.

Pteklaszp a régi szép időkre gondolt, amikor a piramisépítés csupán a tömbök egymásra halmozásából állt és csak azt nem volt szabad elfelejteni, hogy egyre kevesebbet tegyél rá, ahogy fölfelé haladsz. Most meg azt jelenti, hogy ne gyűrd össze az egyik fiad.

— Jó — felelte kétkedve. — Akkor induljunk! — Apránként felküzdötte magát a romhalmazra, s a teteje fölött kidugta fejét pont akkor, amikor a holtak előőrse befordult a legközelebbi kevésbé jelentős piramis sarkánál.

Az első gondolata ez volt: hát ez az, jönnek reklamálni.

Megtett minden tőle telhetőt. Nem volt mindig könnyű megmaradni a költségvetésen belül. Lehet, hogy nem minden szemöldökfa volt pont olyan, mint a terveken, lehet, hogy a belső vakolás minősége néha selejtes, de…

Azt nem lehet, hogy mindegyik reklamáljon. Ilyen sokan közülük biztos nem.

Pteklaszp IIb fölmászott mellé. Eltátotta a száját.

— Honnan jönnek ilyen sokan? — kérdezte.

— Te vagy a szakértő. Majd te megmondod nekem.

— Ezek halottak?

Pteklaszp alaposan szemügyre vette a közelgő menetelők némelyikét.

— Ha nem azok, akkor közülük néhány rettenetesen beteg — jelentette ki.

— Szeleljünk el!

— Hová? Föl a piramisra?

A Nagy Piramis mögöttük tornyosult, lüktetésével betöltötve a légkört. Pteklaszp fölbámult rá.

— Mi fog történni ma éjjel? — tudakolta.

— Mi?

— Hát, megint meg fogja… csinálni, akármi is volt, amit csinált?

IIb rámeredt. — Nem t'om.

— Nem tudnád kideríteni?

— Csak kivárhatjuk. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit csinált most.

— Örülni fogunk neki?

— Nem hinném, apa. Ó, jaj!

— Most meg mi van?

— Odanézz!

A menetelő holtak felé tartva, úgy húzódva Kumi mögött, mint az üstökös után a csóvája, jöttek a papok.

A lovon belül fülledt és sötét volt. Valamint nagy volt a zsúfoltság.

Izzadva várakoztak.

Az ifjú Autoptész azt dadogta: — Most mi lesz, őrmester?

Az őrmester puhatolózva megmozdította lábát. A légkör klausztrofóbiát okozott volna még egy szardíniának is.

— Nos, fiam. Tudod, meg fognak találni minket és annyira imponálni fog nekik, hogy el fognak vonszolni minket egész a városukba, s aztán, amikor besötétedik, kirontunk és kardélre hányjuk őket. Vagy kardélt hányunk rájuk. Vagy egyik, vagy másik. És aztán fölprédáljuk a várost, fölperzseljük a falakat, és behintjük sóval a földet. Nem emlékszel, fiam, megmutattam neked pénteken.

— Ó!

Vagy húsz homlokról csörgött a verejték. Egy csomó katona próbált levelet írni haza, stílusuk húzgálva a viaszban, ami közel járt az olvadáshoz.

— És aztán mi fog történni, őrmester?

— Hát, fiam, aztán hősként térünk haza.

— Ó!

Az idősebb katonák közönyösen ültek a fafalakra bámulva. Autoptész kényelmetlenül fészkelődön; még mindig aggasztotta valami.

— Mami azt mondta, hogy vagy a pajzsommal menjek haza, vagy rajta — mondta.

— Remek, fiam. Ez a beszéd.

— De nekünk nem lesz semmi bajunk. Ugye, őrmester?

Az őrmester belemeredt a bűzölgő sötétbe.

Egy idő múlva valaki elkezdett szájharmonikázni.

Pteklaszp félig elfordította fejét a látványról, és egy hang a füle mellett azt kérdezte: — Te vagy a piramisépítő, igaz?

Egy alak csatlakozott hozzájuk fedezékükben, aki feketét viselt, s úgy mozgott, hogy amellett egy macska egyszerre több hangszeren játszó vándorzenésznek hangzott volna.

Pteklaszp, képtelenül a megszólalásra, bólintott. Már elég sokkban volt része egy napra.

— Nos, kapcsoljátok ki! Kapcsoljátok ki most azonnal!

IIb odahajolt.

— Hát te ki vagy? — kérdezte.

— Teppiknek hívnak.

— Mi, mint a királyt?

— Igen. Pont mint a királyt. És most állítsátok le!

— Ez piramis! Az ember nem állíthatja le a piramisokat! — felelte IIb.

— Na jó, akkor villantsátok ki!

— Múlt éjjel megpróbáltuk. — IIb a széttört sisakkőre mutatott. — Terítsd ki Kettő-át, apa!

Teppik megszemlélte a lapos fivért.

— Ez afféle poszter, ugye? — firtatta végül.

IIb lenézett. Teppik látta a mozdulatot és lepillantott; bokáig állt a zöld hajtásokban.

— Sajnálom — mondta. — Úgy látszik, nem tudok szabadulni ettől.

— Rémes lehet — értett egyet IIb kétségbeesetten. — Tudom, hogy milyen, egyszer volt egy szemölcsöm, semmi se használt.

Teppik leguggolt a repedezett kő mellé.

— Ennek az izének — mutatott rá. — Mi a jelentősége? Úgy értem, fémmel van bevonva. Miért?

— A kilobbanáshoz hegyes csúcsra van szükség — válaszolta IIb.

— Ez minden? Aranyból van, nem?

— Elektrumból. Arany-ezüst ötvözet. A sisakkőnek elektrumból kell készülnie.

Teppik lehámozta a fémhártya egy darabját.

— Ez nem tiszta fém — jegyezte meg nyájasan.

— Igen. Nos — mentegetőzött Pteklaszp —, rájöttünk, hogy, ööö, a fólia pont olyan jól működik.

— Nem lehetne valami olcsóbbat használni? Mondjuk acélt?

Pteklaszp gúnyosan elmosolyodott. Nem volt valami jó napja, épelméjűsége már csak ködös emlék, de bizonyos tényeket biztosan tudott.

— Nem tartana tovább egy-két évnél — magyarázta. — A harmat és így tovább következtében. Elveszne a hegy. Nem bírna ki két-háromszáz lobbanásnál többet.

Teppik a piramisra hajtotta fejét. Az hideg volt, és zümmögött. Azt gondolta, ki tud venni, a lüktetés mögött, egy halk, emelkedő hangot.

A piramis fölé tornyosult. IIb elmondhatta volna neki, hogy ez attól van, hogy a falak szöge pontosan 56°, és a rézsűként ismeretes megsemmisítő hatástól a piramis magasabbra látszik meredezni, mint ahogy valójában teszi. Valószínűleg olyan szavakat is használt volna közben, mint térszerűség és virtuális magasság.

A fekete márvány üvegesen sima volt. A kőművesek jó munkát végeztek. A rések minden egyes selymes tábla közt alig voltak elég szélesek ahhoz, hogy beléjük lehessen döfni egy kést De azért elég szélesek.

— És csak egyet? — tudakolta.

Kumi szórakozottan rágta a körmét.

— A tűz — mondta. — Az megállítaná őket. Nagyon gyúlékonyak. Vagy a víz. Valószínűleg föloldódnának.

— Némelyikük piramisokat rombolt — háborgott Juf, a Papirusz Kobrafejű Istene, főpapja.

— Az emberek mindig olyan zsémbesen térnek vissza a halálból — közölte egy másik pap.

Kumi növekvő elképedéssel figyelte a közelgő sereget.

— Hol van Dios? — kérdezte.

A vén főpapot a sokaság élére lökdösték.

— Mit mondjak nekik? — akarta tudni Kumi.

Helytelen lenne azt állítani, hogy Dios mosolygott. Ez nem olyan tevékenység, aminek elvégzését sűrűn kötelességének érezte. Ám szája meggyűrődött a sarkánál és szeme félig lecsukódott.

— Elmondhatod nekik — felelte —, hogy az új idők új embereket követelnek. Megmondhatod, hogy ideje utat adni a fiatalabbaknak, friss elképzelésekkel. Elmondhatod nekik, hogy divatjamúltak. Ezt mind megmondhatod nekik.

— Meg fognak ölni!

— Kíváncsi vagyok, vajon vágyódnak-e annyira örökös társaságodra?

— Még mindig te vagy a főpap!

— Miért ne beszélnél velük te? — érdeklődött Dios. — Ne felejtsd el megmondani nekik, hogy akár tetszik, akár nem, fülűknél fogja vonszolod őket a Kobra Századába! — Átadta botját Kuminak. — Vagy akármi legyen is a neve ennek a századnak — tette hozzá.

Kumi érezte összegyűlt fivérei és nővérei rászegeződő pillantását. Megköszörülte torkát, megigazgatta köntösét, és megfordult, hogy szembenézzen a múmiákkal.

Kántáltak valamit, csak egyetlen szót, újra meg újra. Nem igazán tudta kivenni, mit, de úgy látszott, éktelen haragra gerjedtek tőle.

Fölemelte a botját, és a faragott fakígyók szokatlanul elevennek tűntek a fakó fényben.

A Korong isteneit — és itt most közmegegyezés nagy isteneit értjük, akik valóban léteznek a Megnemnyilvánul-lakban, ikerValhallájukban a világ lehetetlenül magas központi hegycsúcsán, ahol az időt múlatják a halandók csip-csup bolondságainak megfigyelésével és keresetek szervezésével arról, hogy a Jégóriások beözönlése mennyire levitte az ingatlanok árát a mennyei tájakon —, a Korong isteneit mindig lenyűgözte az emberiség hihetetlen tehetsége arra, hogy rosszkor pont rosszat szóljanak.

Nem olyan könnyen elkövethető tévedésekről van szó, mint az „Ez teljesen biztonságos” vagy „Amelyik ugat, az nem harap”, hanem az olyan apró mondatokról, amiket nehéz helyzetekben szúrnak közbe ugyanazzal az általános eredménnyel, mint amilyen egy acélrúd pottyantása a 3.000-es percenkénti fordulatszámú, 660 megawattos gőzgép tengelyére.

És az ínyencei az emberi faj hajlamának a hígvelejűségre egyetértenek abban, hogy amikor a zsűri fölbontja a borítékokat, Hut Kumi remek teljesítménye a „Takarodjatok innen, hitvány árnyak”-ban versenyben lesz a minden idők legostobább üdvözlése címért.

Az ősök első sora megállt, aztán kissé előbbre lökte a mögöttük levők nyomása.

XXVII. Teppikamon király, aki a másik huszonhat Teppikamon közül közmegegyezés alapján szóvivővé lépett elő, egyedül támolygott tovább és karjánál fogva fölemelte a reszkető Kumit.

— Mit mondtál? — kérdezte.

Kumi szeme forgott. A szája tátogott, ám a hangja bölcsen úgy döntött, nem merészkedik elő.

Teppikamon bepólyált arcát odadugta a pap hegyes orrához.

— Emlékszem rád — morrant. — Láttalak a palotában mézes-mázoskodni. Sose láttam nagyobb gazembert. Emlékszem, ez volt a véleményem.

Körbenézett a többiekre.

— Mind papok vagytok, igaz? Jöttetek bocsánatot kérni, mi? Hol van Dios?

Az ősök motyogva előrenyomultak. Amikor már évszázadokig halott voltál, nem hajlasz arra, hogy nemeslelkűséget érezz azok iránt, akik azt bizonygatták neked, hogy majd nagyszerűen fogod érezni magad. A tömeg közepén tülekedés támadt, amikor Psam-nut-kha királyt, aki más látnivaló híján ötezer évet töltött a fedél belsejének bámulásával, fiatalabb kollégái lefogták.

Teppikamon figyelmét újra Kumira fordította.

— Hitvány árnyak, ugye, az volt? — tudakolta.

— Ööö — nyögte Kumi.

— Tedd őt le! — Dios gyöngéden kivette a botot Kumi ellenállásra képtelen kezéből és azt mondta: — Én vagyok Dios, a főpap. Te mit keresel itt?

Tökéletesen nyugodt és racionális hang volt, az aggódó, ám kétségbevonhatatlan tekintély felhangjaival. Az a hanghordozás volt, amit Dzselébéjbi fáraói évezredeken át hallottak, az a hang, ami szabályozta a napokat, előírta a rituálékat, gondosan kimunkált cikkelyekre szelte az időt, értelmezte az istenek útjait az emberek számára. A tekintély hangja volt, ami ódon emlékeket ébresztett az ősökben, s arra késztette őket, hogy szégyenkezve nézzenek és csoszogjanak lábukkal.

Az egyik fiatalabb fáraó előreimbolygott.

— Te szemét — károgta. — Kiterítettél és bezártál minket, egyiket a másik után, és te folytattad. Mindenki azt hitte, hogy csak a nevet adták tovább, de valójában mindig te voltál. Hány éves vagy, Dios?

Néma csönd támadt. Senki se moccant. A szellő kissé fölkavarta a port. Dios sóhajtott.

— Igazán nem akartam — mondta. — Csak olyan sok volt a teendő. Sose volt elég a nap huszonnégy órája. Tényleg nem fogtam föl, mi történik. Azt gondoltam, felfrissítő, semmi több. Semmit se gyanítottam, a rituálék múlását jegyeztem föl, nem az évekét.

— Hosszúéletű családból jössz, mi? — kérdezte gunyorosan Teppikamon.

Dios rábámult, az ajka mozgott. — Család — szólalt meg végül, hangja lágyabb a szokásos morgásnál. — Család. Igen. Kellett legyen családom, nem igaz? De, tudjátok, nem emlékszem. Az emlékezet az első, ami elvész. Fura, de láthatólag a piramisok nem őrzik meg.

— S ezt Dios mondja, a történelmi lábjegyzetek számontartója? — kérdezte Teppikamon.

— Á! — A főpap elmosolyodott. — Az emlékezet elillan a tudatból. De itt van köröskörül mindenhol. Minden tekercsen és könyvben.

— Ember, az a királyság története!

— Igen. Az emlékeim.

A király kissé ellazult. A puszta elszörnyedt megigézettség kioldotta a düh csomóját.

— Hány éves vagy? — kérdezte.

— Azt hiszem… hétezer éves. De néha sokkal többnek tűnik.

— Tényleg hétezer éves?

— Igen — felelte Dios.

— Hogyan bírhatja ki ezt egy ember? — faggatta a király.

Dios vállat vont.

— Hétezer év is egyszerre csak egy nap, újra meg újra — válaszolta.

Lassan, néha-néha megránduló arccal, fél térdre ereszkedett és reszkető kézzel föltartotta botját.

— Ó, királyok — jelentette ki —, mindig csak azért éltem, hogy szolgáljak.

Hosszú, szerfölött feszengő szünet követte ezt.

— Le fogjuk rombolni a piramisokat — közölte Far-re-ptah, előretolakodva.

— Akkor elpusztítjátok a királyságot — mondta Dios. — Nem engedhetem!

— Nem engedheted?!

— Úgy van. Mik lennénk a piramisok nélkül? — tette föl a kérdést Dios.

— A holtak nevében beszélve — válaszolta Far-re-ptah —, mi szabadok leszünk.

— Ám a királyság csak egy lenne az apró országok közül — mutatott rá Dios, és legnagyobb rémületükre, az ősök könnyeket láttak megcsillanni a főpap szemében. — Mindazt, ami szívünknek kedves, belevetitek az időbe, hogy szabadon sodródjon. Bizonytalanul. Irányítás nélkül. Megváltoztathatóan.

— Akkor majd kockáztat — hárította el Teppikamon. — Állj félre, Dios!

Dios fölemelte a botját. A kígyók rajta kitekeredtek és a királyra sziszegtek.

— Ne moccanj! — parancsolta Dios.

Sötét villámlás sistergett az ősök közé. Dios döbbenten bámult a botjára; ilyet korábban sose tett. Ám hétezer éven át hitték szívük mélyén a papok, hogy Dios botja képes uralni e világot és a következőt.

A hirtelen csöndben halk csendülés hallatszott a magasból, egy késé, amit két fekete márványtömb közé ékelnek éppen.

A piramis lüktetett Teppik alatt, és a márvány olyan síkos volt, mint a jég. A befelé hajló lejtés nem segített annyit, mint gondolta.

Az a fő, mondta magának, hogy ne nézz se föl, se le, csak egyenesen előre, rá a márványra, fölaprózva a lehetetlen magasságot megvalósítható részletekre. Pont mint az időt. Ez az, ahogy túléljük a végtelenséget — agyonütjük azzal, hogy kis darabokra bontjuk föl.

Tudatában volt a lenti kiabálásnak, s röviden lepillantott a válla fölött. Alig egyharmadát tette meg a fölvezető útnak, de már ki tudta venni a sokaságot a folyón túl, a szürke tömeget, amit a fölfelé néző arcok sápadt foltjai pettyeztek. Közelebb, a holtak sápadt serege állt szemben a papok kis, szürke csoportjával, előttük Dios. Valamiféle vita zajlott.

A nap a láthatárra ért.

Fölnyúlt, megtalálta a következő rést, rálelt egy kapaszkodóra…

Dios észrevette Pteklaszp fejét a törmelék fölött kikukucskálva, s elküldött két papot, hogy hozzák oda. IIb követte, gondosan összehajtogatott bátyjával a hóna alatt.

— Mit csinál a fiú? — érdeklődött Dios.

— Ó, Dios, azt mondta, hogy ki fogja lobbantam a piramist — válaszolta Pteklaszp.

— Hogy tudná azt megtenni?

— Ó, főpap, azt mondta, hogy megcsúcsozza, mielőtt a nap lemegy.

— Lehetséges ez? — követelt választ Dios az építészhez fordulva, IIb tétovázott.

— Esetleg — felelte.

— És mi fog történni? Vissza fogunk térni a külső világba?

— Hát, azon múlik, hogy vajon a dimenzionális hatás, azt mondhatni, akasztókapcsol-e, és stabil-e minden állapotban, vagy hogy, ellenkezőleg, a piramis úgy viselkedik, mint a kifeszített gumi… — dadogta, majd hangja elfulladt Dios tekintetének erejétől. — Nem tudom — ismerte be.

— Vissza a külső világba — morfondírozott Dios. — Nem a mi világunk. A mi világunk a Völgy. A miénk rendezett világ. Az embernek rend kell.

Fölemelte a botját.

— Az a fiam! — ordította Teppikamon. — Ne merészelj semmit se csinálni! Az ott a király!

Az ősök sora megingott, ám nem tudta megtörni a varázst.

— Ööö, Dios — szólalt meg Kumi.

Dios fölhúzott szemöldökkel odafordult.

— Mondtál valamit? — tudakolta.

— Ööö, ha tényleg a király az, ööö, én — azaz, mi — azt gondoljuk, hogy talán hagynod kéne, hogy érvényesüljön. Ööö, nem gondolod, hogy ez tényleg jó ötlet lenne?

Dios botja hátrarúgott, s a papok érezték, hogy a tilalom hideg béklyói fagyasztják végtagjaik.

— Életem adtam a királyságért — közölte a főpap. — Újra és újra odaadtam. Mindent, ami a királyság, én teremtettem. Nem hagyhatom most cserben.

És akkor megpillantotta az isteneket.

Teppik még két lábbal följebb óvakodott, aztán lassan lenyúlt, hogy kihúzzon egy kést a márványból. Ámbár nem fog összejönni. A késen mászás rövid és nehéz szakaszokra való, és különben is elítélik, mert azt sugallja, hogy helytelen útvonalat választottál. Nem jó ilyesmire, hacsak nincs korlátlan késkészleted.

Megint átnézett a válla fölött, mikor furcsa, csíkos árnyékok villantak át a piramis felületén.

A napnyugta közelségéből, ahol előzőleg lekötötte őket örökös civakodásuk, az istenek visszatértek.

A földeken és a nádasokon át dülöngéltek és tántorogtak a piramis irányába. Noha agyalágyultak voltak, azt azért fölfogták, hogy mit jelent a piramis. Talán még azt is megértették, mit próbál Teppik megtenni. Válogatott állatpofájuk megnehezítette a megbizonyosodást, de azért úgy tűnt, mintha nagyon dühösek lennének.

— Őket is kézben fogod tartani, Dios? — kérdezte a király. — Meg fogod nekik mondani, hogy a világnak megváltoztathatatlannak kéne lennie?

Dios fölbámult a folyón átgázoló, egymást taszigáló teremtményekre. Túl sok volt a fog, túl sok a lógó nyelv. Levedlettek emberi vonásaik. Az igazság oroszlánfejű istene — Put, jutott a neve Dios eszébe — korbácsként használta mérlegét, hogy legyőzze az egyik folyóistent. Chefet, a fémművesség Kutyafejű Istene, morgott és találomra támadt rá kartársaira kalapácsával; ez Chefet, gondolta Dios, az az isten, akit azért hívtam életre, hogy példát mutasson az embereknek a drót és a filigrán és az apró szépségek művészetében.

De régebben működött a dolog. Fogta a sivatagi söpredéket és megmutatott nekik mindent, amire csak emlékezett a civilizáció művészetéből és a piramisok titkaiból. Akkor szüksége volt az istenekre.

Az a gond az istenekkel, hogy ha elég ember kezd el hinni bennük, elkezdenek létezni. És ami elkezd létezni, nem az, aminek eredetileg szánták.

Chefet, Chefet, gondolta Dios. Gyűrűk készítője, fémek takácsa. S most kipattant a fejünkből, s nézzék csak, hogy nőnek a körmei karommá…

Ez bizony nem az, ahogy elképzeltem őt.

— Állj! — utasította. — Megparancsolom, hogy álljatok meg! Engedelmeskedni fogtok. Én teremtettelek!

Az istenekből a hála is hiányzik.

Teppikamon király érezte, hogy az erő körülötte gyöngül, ahogy Dios összes figyelmét az egyházi ügyekre fordítja. Látta a pöttöm alakot félúton a piramisfalon, látta, hogy meginog.

A többi ős is látta, és egy tetemként tudták, mi a teendő. Dios várhat.

Ez családi ügy.

Teppik hallotta a markolat elroppanását talpa alatt, megcsúszott és fél kézen lógott. Van fölötte egy másik kés, de… nem, nem használ. Nem éri föl. Megvalósítható célokra a karja rövid, vizes kötéldarabnak érzett. Na már most, ha kezét-lábát szétveti csúszás közben, esetleg eléggé lelassulhat…

Lenézett, s meglátta a felé emelkedő mászókat, olyan hullámban, ami fölfelé bukott.

Az ősök némán emelkedtek a piramis felületén, mint a kúszónövények, mindegyik újabb sor helyére került az alatta álló nemzedék vállán, miközben a fiatalabbak átmásztak fölöttük. Csontos kezek ragadták meg Teppiket, amikor a falmászók hulláma átcsapott fölötte és félig lökték, félig húzták, föl a meredek falon. Szarkofágrecsegéshez hasonló hangok töltötték meg fülét, bátorítást nyöszörögve.

— Jól van, kölyök — nyögte egy málladozó múmia, egyetlen rántással a saját vállára húzva föl a fiút. — Saját magamra emlékeztetsz, amikor még éltem. Istenek éltessenek, fiam.

— Fogom — mondta a fölötte levő tetem, könnyedén meg emelve Teppiket kinyújtott fél karjával. — Ez a helyes családi szellem, kölyök. A legjobbakat kívánja neked a nagy-nagy-nagy-nagybácsikád, bár nem hiszem, hogy emlékszel rám. Adom föl!

További ősök másztak el Teppik mellett, miközben ő kézről-kézre emelkedett. Acélmarkolású ősöreg kezek szorították meg, fölszállítva őt, mindig tovább.

A piramis elkeskenyedett.

Messze alant Pteklaszp elgondolkozva figyelte.

— Micsoda munkaerő! — ámult. — Úgy értem, az alján levők tartják az egész súlyt!

— Apa — szólt IIb. — Azt hiszem, jobb, ha elmenekülünk. Azok az istenek egyre közelebb érnek.

— Mit gondolsz, nem fogadhatnánk föl őket? — kérdezte Pteklaszp oda sem figyelve fiára. — Mind halott, valószínűleg nem kémének sokat, és…

— Apa!

— …afféle önépít…

— Apa, azt mondtad, nem lesz több piramis. Soha többé, azt mondtad. És most gyere!

Az utolsó két ős támogatásával Teppik fölküzdötte magát a piramis tetejére. Egyikük az apja volt.

— Nem hiszem, hogy találkoztál a nagyanyáddal — mondta az alacsonyabb bepólyázott alakra mutatva, aki nyájasan odabiccentett Teppiknek. A fiú kinyitotta száját.

— Erre most nincs idő — intette a nagyanyja. — Eddig remek voltál.

Teppik a napra pillantott, ami, hiszen öreg róka volt már, ezt a pillanatot választotta, hogy a láthatár mögé bukjék. Az istenek átkeltek a folyón, haladásuk lelassította hajlamuk az egymás közti tülekedésre és lökdösődésre, és már a nekropolisz épületei közt dülöngéltek. Többen közülük akörül a hely körül csoportosultak, ahol korábban Dios tartózkodott.

Az ősök lemorzsolódtak, ugyanolyan gyorsan csusszanva le a piramis oldalán, amilyen gyorsan megmásztak, s Teppik ott maradt egyedül néhány négyzetlábnyi sziklán.

Előbújt két csillag.

Látta alul a fehér alakokat, amikor az ősök elsiettek valami sajátos magánügyük után, döbbenetes sebességgel támolyogva a folyó széles szalagja felé.

Az istenek fölhagytak az érdeklődéssel Dios iránt; fura kis halandó, bottal és repedtfazék hanggal. A legközelebbi isten, egy krokodilfejű izé, a piramis előtti térre vetődött, fölkancsított Teppikre, és kinyúlt érte. Teppik egy kés után kotorászott, azon tűnődve, melyik fajta alkalmas istenekre…

És a Dzsel mentén a piramisok elkezdték kivillogni szűkös készletük a fölhalmozott időből.

A papok és az ősök menekülőre fogták, amikor a föld rázkódni kezdett. Még az istenek is elképedtnek látszottak.

IIb megmarkolta az apja karját, és elvonszolta.

— Gyere! — üvöltötte a fülébe. — Nem maradhatunk itt, a közelében, amikor kisül! Különben ruhaakasztóra fogunk lefektetni téged!

Körülöttük számos további piramis lobbantotta föl villanófényét, ritkás és vékony vackokat, amik alig voltak láthatóak a naplementében.

— Apa! Azt mondtam, mennünk kell!

Pteklaszpot, aki még mindig a Nagy Piramis behemót sziluettjét bámulta, elvonszolta a kockakövezeten.

— Nézd csak, valaki még mindig ott van — mondta rámutatva a magányos alakra a téren.

IIb erőltette szemét a homályban.

— Csak Dios főpap az — legyintett. — Szerintem valami tervet forgat a fejében, jobb, ha nem avatkozunk a papok dolgába, és most gyere már!

A krokodilfejű isten előre-hátra forgatta pofáját, próbálva Teppikre szegezni szemét, térlátás híján hátrányos helyzetben. Ilyen közelről a teste kissé átlátszó volt, mintha valaki fölvázolta volna az összes vonalat, és, mire eljött volna az ideje a beárnyékolásnak, beleunt. Rálépett egy kicsiny sírboltra, s ezzel porrá zúzta.

Teppik fölött olyan kéz lebegett, mint egy csoport kenu, rajta karmokkal. A piramis remegett, és a kő a fiú lába alatt melegnek érzett, ám eltökélten tartózkodott attól, hogy kilobbanni akarásnak akár legcsekélyebb jelét adja.

A kéz leereszkedett. Teppik fél térdre hullott, és kétségbeesésében két kézzel emelte feje fölé kését.

A fény egy pillanatra megcsillant a hegyén és ekkor a Nagy Piramis kilobbant.

Kezdetben teljes csöndben tette, föllövellve egy szemgyötrő, lángoló csigavonalat, ami az egész királyságot fekete árnyékok és fehér fény hálójává alakította, olyan lángot, ami az esetleges nézőket nem csupán sóbálvánnyá változtatta volna, hanem tetszésük szerinti komplett fűszerkészletté. Fölrobbant, mint egy pitypang ernyője, némán, akár a csillagfény, izzón, akár egy szupernóva.

Csak azután, hogy már több másodperce fürdette lehetetlen fehér izzásában a nekropoliszt, érkezett a hang, az a hang, ami a csontokon át ér célba, a test minden egyes sejtjébe besurran, s némi sikerrel próbálja meg őket kifordítani. Túl hangos volt ahhoz, hogy zajnak lehessen nevezni. Van olyan hang, ami annyira hangos, hogy meggátolja saját maga meghallását, s ez ilyenfajta hang volt.

Végül kegyeskedett visszalépni a kozmikus skálából és egyszerűen a legdobhártyaszaggatóbb zajjá vált, amit hallgatói közül bárki valaha is tapasztalt.

A harsogás megszűnt, a váratlan csönd sötét, fémes zengése töltötte meg a levegőt. A fény kialudt, szemkápráztató kékekkel és bíborokkal darabolva föl az éjszakát. Ám ez még nem a befejezés csöndje és sötétsége volt, hanem a szüneté, mint az egyensúly pillanata, amikor az elhajított labda kifogy a gyorsulásból, de még nem vonta magára a gravitáció figyelmét, s egy szemvillanásra azt hiszi, hogy túlvan a legrosszabbon.

Amit ezúttal a tiszta égből éles sivítás harangozott be, s egy szélörvény, ami izzássá, majd lánggá, végül lobbanássá vált, lefelé sisteregve, bele a piramisba, beleöklözve a fekete márványtömegbe. Villámnyilak sercegtek szét s földelődtek a körötte lévő csekélyebb sírboltokba, hogy aztán fehér fénykígyók égjenek piramistól piramisig mindenütt a nekropoliszban, s a levegőt betöltse az égett kő szaga.

A tűzvihar közepén a Nagy Piramis szemlátomást több hüvelykre fölemelkedett egy fehéren tündöklő sugáron, s kilencven fokkal elfordult. Szinte bizonyosan az a különleges fajta optikai illúzió volt, ami még akkor is megtörténhet, ha valójában senki sem nézi.

És aztán, csalóka lassúsággal és jelentékeny méltósággal, a piramis fölrobbant.

Ez csaknem túl durva szó. Ezt tette: esetlenül szétesett épületméretű darabokra, amik lágyan ellebegtek egymástól, derűsen szállingózva ki a nekropoliszba s azon túl. Több közülük belecsapódott más piramisokba, lusta, nemtörődöm módon súlyosan megrongálva őket, s aztán némán visszapattantak, míg barázdát vonva meg nem álltak a kis törmelékhegy mögött.

Csak ekkor hangzott föl a dübörgés. Jó sokáig folytatódott.

Szürke porfelhő gördült végig a királyságon.

Pteklaszp esetlenül fölegyenesedett, és óvatosan előretapogatózott, míg bele nem gyalogolt valakibe. Megborzongott, amikor eszébe jutott miféle népséget látott mostanság errefelé járkálni, ám a gondolkodás nem ment könnyen, mert úgy tűnt, valami nemrég fejbe vágta…

— Te vagy az, fiam? — kockáztatta meg.

— Te vagy az, apa?

— Igen — állította Pteklaszp.

— Én vagyok az, apa.

— Örülök, hogy te vagy az, fiam.

— Látsz valamit?

— Nem. Minden csupa köd meg fátyol.

— Hála isteneknek, azt hittem, csak én nem látok.

— Te vagy az, igaz? Azt mondtad.

— Igen, apa.

— A bátyád jól van?

— Biztonságba helyeztem a zsebemben, apa.

— Remek. Feltéve, hogy nem történt vele semmi.

Előrearaszoltak, fölkapaszkodva a kőművesmunka göröngyeire, amiket alig tudtak kivenni.

— Valami fölrobbant, apa — jegyezte meg IIb vontatottan. — Azt hiszem, a piramis.

Pteklaszp megdörzsölte feje búbját, ahol csak egy hajszál tizenhatodrészén múlt, hogy két tonna röpülő szikla nem készítette őt elő az egyik saját építésű piramisra. — Szerintem az a kétes cement volt az, amit az ephebei Merkosztól vettünk…

— Szerintem kissé rosszabb volt egy bogaras szemöldökfánál, apa — válaszolta IIb. — Igazából azt hiszem, hogy sokkal rosszabb.

— Egy kissé hogyishívjáknak látszott, némileg a homokosságra hajlott…

— Azt hiszem, találnod kéne egy helyet, ahol leülhetnél, apa — mondta IIb olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — Itt van Kettő-á. Maradj mellette.

Egyedül kúszott tovább, átmászva egy kőtömbön, ami gyanúsan olyannak érzett, mint a fekete márvány. Úgy döntött, hogy ami kell neki, az egy pap. Valamire biztos használhatóak, és ez olyan alkalomnak tűnt, amikor az embernek esetleg szüksége lehet egyre. Hogy vigaszt nyújtson, vagy talán, az építész homályosan úgy érezte, hogy betörhessem a fejét egy sziklával.

Amit ehelyett talált, az egy köhögő egyén volt, négykézláb. IIb segített neki fölállni — határozottan ember volt, korábban kissé aggódott, hogy esetleg nem — és leültette egy másik, igen, szinte biztos, márványdarabra.

— Pap vagy? — kérdezte a törmelékben kotorászva.

— Dil vagyok. A főbalzsamozó — motyogta az alak.

— Pteklaszp IIb, parakozmikus épí… — kezdte IIb, aztán, gyanítva, hogy az építészek egy darabig nem lesznek túl népszerűek errefelé, gyorsan helyesbítetett. — Mérnök vagyok — jelentette ki. — Jól vagy?

— Nem tudom. Mi történt?

— Azt hiszem, a piramis fölrobbant — válaszolta IIb.

— Halottak vagyunk?

— Nem hinném. Végül is, jársz és beszélsz.

Dil megborzongott. — Az nem mérvadó. Nekem elhiheted. Mi az, hogy mérnök?

— Ó, a vízvezetékek építője — vágta rá IIb. — Tudod, azok lesznek a divat hamarosan.

Dil kissé reszketegen fölállt.

— Nekem — jelentette ki — szükségem van egy italra. Keressük meg a folyót!

Először Teppiket találták meg.

Egy kis, csonka piramisrészhez tapadt, ami közepes nagyságú krátert hozott létre, mikor becsapódott.

— Ismerem őt — mondta IIb. — Ő az a fiú, aki fönn volt a piramis csúcsán. Ez egyszerűen képtelenség, hogy élhette azt túl?

— Vajon miért sarjad belőle az a rengeteg gabona? — ámult Dil.

— Úgy értem, esetleg van valamiféle hatás, ha pont a kilobbanás közepén vagy, vagy valami — gondolkodott hangosan IIb. — Afféle nyugalmi hely, vagy valami, mint az örvény középpontjában… — ösztönösen nyúlt a viasztáblájáért, aztán leállította magát. Az embert nem arra szánták, hogy megértse azokat a dolgokat, amikbe belekontárkodott. — Halott? — tudakolta.

— Ne tőlem kérdezd — felelte Dil hátralépve. A fejében azok az alternatív foglalkozások jártak, melyek most megnyíltak előtte. A kárpitosság kifejezetten vonzónak tűnt. A székek legalább nem kelnek föl és járnak, miután kitömted őket.

IIb a test fölé hajolt.

— Nézd csak, mi van a kezében — mondta, gyöngéden kihajtogatva az ujjakat. — Egy darabka megolvadt fém. Minek tartogatja azt?

…Teppik álmodott.

Hét kövér és hét soványt tehenet látott, s az egyikük biciklizett.

Látott néhány éneklő tevét, s a daluk kisimította a valóság gyűrődéseit.

Látott egy ujjat, amint egy piramis falára írt: Elmenni könnyű. A visszajövetelhez kell (folyt, a következő falon)…

Körbesétálta a piramist, ahol az ujj folytatta: akaraterő, mert az sokkal nehezebb. Köszönöm.

Teppik fontolóra vette, aztán fölmerült benne, hogy maradt még egy teendő, amit még el kell végeznie. Korábban sose tudta, hogyan, de most látta, hogy az egész csak különlegesen elrendezett számsorozat. Mindaz, ami mágikus, csak egy módja a világ leírásának olyan szavakkal, amit a világ nem hagyhat figyelmen kívül.

Nyögött az erőfeszítéstől.

Egy röpke pillanatra lett fényerő.

Dil és IIb körbenéztek, amikor a hosszú fénylándzsák átvillantak a ködön és poron, óarannyá változtatva a tájat.

És följött a nap.

Az őrmester óvakodva kinyitotta a csapóajtót a ló hasán. Amikor a várt lándzsazápor nem vált valóra, megparancsolta Autoptésznak, hogy eressze le a kötéllétrát, lemászott és körülnézett a hűvös, reggeli sivatagban.

Autoptész követte, s ott állt, egyik szandálról a másikra szökdécselve, a homokon, ami most csaknem fagyasztott volt, s ebédidőre meg fog sülni.

— Ott — mutatta az őrmester — látod a tsorti arcvonalt, fiú?

— Szerintem úgy néz ki, mint egy sor faló — felelte Autoptész. — Az ott a végén pedig hintaló.

— Az lesz a tiszteké. Huh. Ezek a tsortiak biztos hülyének néznek minket. — Az őrmester dobbantott, hogy némi életet verjen a lábába, vett néhány lélegzetet a friss levegőből, s visszasétált a létrához.

— Gyerünk, fiú! — hívta.

— Miért kell visszamennünk?

Az őrmester, fél lábával a kötéllétrafokon, megtorpant.

— Használd az eszed, kölyök! Nem fognak idejönni és elvonszolni a lovainkat, ha látnak minket itt lebzselni, nem igaz? Magától értetődik.

— Akkor biztos tetszik lenni abban, hogy jönni fognak? — érdeklődött Autoptész. Az őrmester összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

— Figyeljen ide, katona — közölte —, bárki, aki elég nagy marha ahhoz, hogy azt higgye, mi majd elvonszolunk egy csomó katonával megrakott lovat a városunkba, biztosan van olyan ostoba, hogy elhurcolja a mieinket egész végig az övékbe. QED.

— QED, őrmester?

— Azt jelenti, hogy mars föl a rohadt létrán, fiú!

Autoptész tisztelgett.

— Engedélyt kérek, őrmester?

— Engedélyt mire?

— Engedélyt, őrmester — kérte Autoptész, árnyalatnyi kétségbeeséssel. — Úgy értem, egy kissé feszélyezett a lóban, őrmester, ha érti, mire gondolok.

— Szert kell majd tenned egy kevés akaraterőre, ha a lovaskatonák között akarsz maradni, fiam. Ugye, tudod?

— Igen, őrmester — válaszolta boldogtalanul Autoptész.

— Egy percet kapsz.

— Köszönöm, őrmester.

Amikor a csapóajtó bezárult fölötte, Autoptész odaoldalgott a ló egyik masszív lábához és olyasmire használta, amire eredetileg nem szánták.

És akkor, amikor bizonytalanul előremeredt, belemélyedve abba a zen jellegű merengésbe, mely ilyen alkalmakkor szokásos, a levegő halkan pukkant egyet és egy teljes folyóvölgy nyílt meg előtte.

Ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie egy elmélázó ifjúval. Különösen nem olyannal, akinek saját kezűleg kell kimosnia az egyenruháját.

A tenger felől szellő fújt a királyságba, sejtetve, nem is, kifejezetten harsogva a só, kagylók és napfürdette árapályvonalak ötletét. Néhány nagyon zavarba jött tengeri madár keringett a nekropolisz fölött, ahol a szél kavargott a lezuhant kőművesmunka közt s homokkal fedte be az ősi királyok emlékműveit, és a madarak többet mondtak el egyszerű bélműködésükkel, mint amennyit Ozymandiásnak valaha is sikerült.

A szél hűsen, nem kellemetlenül csípett. A szabadban tartózkodó, az istenek okozta károkat javító emberek késztetést éreztek arra, hogy arcuk a szélbe fordítsák, ahogy a medencelakó hal is a tiszta, friss víz beáramlása felé úszik.

Senki sem dolgozott a nekropoliszban. A legtöbb piramis teljesen lerobbantotta fölsőbb szintjeit, s most áll, lágyan füstölögve, mint az épp kialudt tűzhányó. Itt-ott fekete márványtömbök szemetelték a tájat. Egyikük csaknem lefejezte Hat, a Keselyűfejű Isten, remek szobrát.

Az ősök eltűntek. Senki sem jelentkezett önként, hogy keresésükre induljon.

Dél körül hajó érkezett föl a Dzselen, teljes vitorlázattal. Megtévesztő hajó volt. Úgy tűnt, mintha kövér és védtelen vízipaci módjára henteregne, és csak amikor már egy ideje nézte az ember, akkor jött rá, hogy ugyanakkor megtévesztően gyorsan is halad. A palota mellett vetett horgonyt.

Valamivel később lebocsátott egy csónakot.

Teppik a trónon ült, s figyelte, ahogy a királyság élete újra összeszedi magát, akár egy szétzúzott tükör, amit újból összeraknak és ugyanazt a derék, régi fényt új és váratlan módon veri vissza.

Senki sem volt egész biztos abban, milyen alapon került trónra, de egyáltalán senki más nem vágyott arra, hogy elfoglalja, s nagy megkönnyebbülés volt tiszta, magabiztos hangon kiadott utasításokat hallani. Döbbenetes, mi mindenben engedelmeskednek az emberek, ha tiszta és magabiztos hangon utasítják őket, és a királyság már nagyon megszokta a tiszta, magabiztos hangot.

Ráadásul a parancsok kiadása nem hagyta, hogy elgondolkozzon dolgokról. Mint például, hogy most mi lesz. De legalább az istenek újra visszatértek a nemlétbe, amitől sokkal, de sokkal könnyebb lett hinni bennük, és úgy látszott, többé nem terem fű a talpa alatt.

Talán újjá tudom rendezni a királyságot, gondolta. De aztán mit tehetek vele? Bárcsak megtalálnánk Diost. Ő mindig tudta, mi a teendő, ez volt a legfontosabb tulajdonsága.

Egy őr lökdösődött át a papok és nemesek nyüzsgő tömegén.

— Elnézést, Sire-séged — szólalt meg. — Van itt egy kalmár, aki Sire-séged akarja látni. Azt mondja, sürgős.

— Ne most, ember! Egy óra múlva jönnek a tsorti és ephebei hadsereg képviselői, és van egy csomó dolog, amit előtte meg kell tenni. Nem érek rá, hogy fogadjak minden kereskedelmi utazót, aki éppen erre jár. Különben is, mit árul?

— Szőnyegeket, Sire-séged.

— Szőnyegeket?

Chidder volt az, úgy vigyorogva, mint egy fél görögdinnye, számos matróz kíséretében. Besétált a csarnokba, megbámulva közben a freskókat és falikárpitokat. Mivel Chidderről van szó, valószínűleg fölbecsülte az áruk. Mire odaért a trónhoz, már duplán alá is húzta a végösszeget.

— Takaros hely — jelentette ki, az építészeti fölhalmozás több ezer évét puszta öt szótaggal elintézve. — Sose fogod kitalálni, mi történt, épp a part mentén vitorláztunk és egyszer csak ott termett egy folyó. Egyik pillanatban szirtek, a következőben folyó. Ez aztán fura, gondoltam. Fogadni mertem, hogy a jó öreg Teppik ott lesz valahol.

— Hol van Ptera?

— Tudtam, hogy panaszkodtál a megszokott otthoni kényelem hiánya miatt, ezért hoztuk neked ezt a szőnyeget.

— Azt kérdeztem, hol van Ptera?

A tengerészek arrébb húzódtak, ott hagyva a vigyorgó Alfonzt, hogy vágja el a madzagokat a szőnyeg körül és terítse ki.

Sebesen göngyölődött ki a padlón, porcicákat záporozva, molyokat és végül Pterát, aki folytatta a gurulást, míg a feje Teppik csizmájába nem ütközött.

A fiú fölsegítette a lányt, s megpróbálta kiszedni a szöszöket a hajából, miközben Ptera előre-hátra imbolygott. A lány oda se fütyült rá, hanem Chidderhez fordult, vörösen a légszomjtól és a dühtől.

— Meg is halhattam volna ott! — kiabálta. — A szag alapján számos dolog már úgy is járt benne! És a hőség!

— Te mondtad, hogy a hogyhívják királynő, Re-Peszt-Hur-rah, vagy akárki esetében bejött — mondta Chidder. — Ne engem hibáztass, nálunk otthon egy nyaklánc vagy valami is megteszi.

— Fogadok, hogy neki tisztességes szőnyege volt — acsarogta Ptera. — Nem olyasmi, amit egy rohadt raktárban tároltak félévig!

— Mázlid van, hogy volt egyáltalán — közölte nyájasan Chidder. — A te ötleted volt.

— Huh! — morrant Ptera. Odafordult Teppikhez. — Szia! — mondta. — Ez megdöbbentően eredeti meglepetés akart lenni.

— Az is volt — felelte Teppik mély átérzéssel. — Tényleg az volt.

Chidder egy nyugágyon hevert a palota széles verandáján, miközben három szolgálólány fölváltva hámozta neki a szőlőt. Az árnyékban egy korsó sör hűlt. A férfi barátságosan vigyorgott.

Egy közeli pokrócon Alfonz feküdt a hasán, rendkívül kínosan érezve magát A Nők Felügyelőnője rájött, hogy Alfonznak, az alkarján lévő tetoválásokon túl, a háta az egzotikus gyakorlatok valóságos képes története, és idehozta a lányokat okulni. A férfi időnként megrándult, amikor a Felügyelőnő mutatópálcája különleges érdeklődésre számot tartó részletekre bökött, s közben ujjával tömte be nagy, sebhelyes fülét, hogy ne hallja a kuncogást.

A veranda távoli végén, kimondatlan egyetértéssel juttatva őket elvonultsághoz, ült Teppik és Ptera. A dolgok nem mentek jól.

— Minden megváltozott — szögezte le a fiú. — Nem leszek király.

— Te vagy a király — válaszolta a lány. — Nem változtathatod meg a dolgot.

— De igen. Lemondhatok. Roppant egyszerű. Ha valóban nem vagyok király, oda megyek, ahova csak akarok. Ha én vagyok a király, akkor a király szava döntő, és lemondhatok. Ha nemet lehet változtatni egy ediktummal, akkor biztos, hogy társadalmi állást is. Találhatnak valami rokont, hogy betöltse az állást. Biztos tucatszámra vannak.

— Az állást? Különben is, azt mondtad hogy csak egy nagynénikéd van.

Teppik összeráncolta a homlokát. Jobban meggondolva a dolgot, Cleph-ptah-re néni nem az a fajta uralkodó, akire a királyságnak szüksége van, ha újra akarják kezdeni az életet. Számos makacsul megrögzött nézete van egy csomó témában, s legtöbbjük azzal jár, hogy a neki nem tetsző egyéneket elevenen megnyúzzák. Ez a harmincöt éven aluliak többsége, kezdetnek.

— Hát, akkor valaki más — jelentette ki. — Nem kéne nehézséget okozzon, mindig úgy tűnt, hogy a szükségesnél jóval több nemesünk van. Csak találnunk kell egyet, aki tehenekről szokott álmodni.

— Ó, az, amiben a kövér meg sovány tehenek vannak? — kérdezte Ptera.

— Igen. Afféle családi dolog.

— Kellemetlen, annyit mondhatok. Az egyikük mindig vigyorog és megpróbál furdancskürtön játszani.

— Szerintem az harsona — tiltakozott Teppik.

— Szertartásos furdancskürt, ha jobban megnézed — ragaszkodott igazához a lány.

— Hát, szerintem mindenki kissé másként látja. Nem hiszem, hogy számít — fölsóhajtott és nézte, hogyan rakodnak ki a Névtelenből. Láthatólag többet tárolt a tollmatracok várt sokaságánál, és több ember jött zavarodottan a hajóhídon, szerszámosládákkal és csődarabokkal.

— Azt hiszem, nehéznek fogod találni — jelentette ki Ptera. — Nem mondhatod azt, hogy „Legyen szíves, álljon elő mindenki, aki tehenekről szokott álmodni!” Az elárulná a szándékod.

— De hát nem ténfereghetek itt addig, míg valaki történetesen megemlíti, nem? Légy belátó — csattant föl a fiú. — Mi a valószínűsége, hogy bárki is azt mondja, hé, tegnap éjjel olyan furát álmodtam tehenekről? Úgy értem, rajtad kívül.

Egymásra meredtek.

— És ő a húgom? — kérdezte Teppik.

A papok bólintottak. Kumira maradt, hogy szavakba öntse. Épp most töltött el tíz percet átvizsgálva az iratokat a Nők Felügyelőnőjével.

— Az anyja, ööö, néhai atyád kedvence volt — mondta. — Atyád jelentős mennyiségű figyelmet szentelt leánya neveltetésének, mint tudod, és, ööö, úgy tűnik, hogy… igen. Na persze, lehet, hogy a nagynénéd. Az ágyasok sosem túl jók az adminisztrálásban. De az a legvalószínűbb, hogy a húgod.

Ptera könnyes szemmel nézett rá.

— Ez nem változtat meg semmit, ugye? — suttogta.

Teppik a lábára szögezte szemét.

— De igen — felelte. — Azt hiszem, ez tényleg megváltoztatja a dolgokat. — Fölnézett a húgára. — De te lehetsz a királynő — fűzte hozzá. Szúrósan meredt a papokra. — Az lehet — szögezte le határozottan.

A főpapok egymásra tekintettek. Aztán Pterára néztek, aki ott állt egyedül, s rázkódott a válla. Pöttöm, palotai neveltetés, hozzászokott a parancsok végrehajtásához… Kumira pillantottak.

— Ideális lenne — közölte a főpap. A hirtelen magabiztossá váló egyetértés moraja kélt.

— Na, látod — vigasztalta Teppik.

A lány szúrósan a fiúra szögezte tekintetét. Aki elhátrált.

— Akkor én megyek is — jelentette be. — Nem kell semmit csomagoljak, szóval rendben.

— Csak így? — kérdezte Ptera. — Ennyi az egész? Nem fogsz semmit mondani?

Teppik tétovázott, fél úton az ajtó felé. Itt maradhatsz, mondta magának. Bár nem működne a dolog. Rettentő zűrzavarral végződne, valószínűleg azzal, hogy kettéosztjátok a királyságot magatok közt. Csak mert a végzet összesodort titeket, még nem jelenti azt, hogy a végzetnek igaza van. Különben is, már voltál odakint.

— A tevék fontosabbak, mint a piramisok — nyilatkozta megfontoltan. — Ez olyasmi, amire mindig emlékeznünk kellene.

És elinalt, még mielőtt a lány talált volna valamit, amit hozzávághat.

A nap megbogarasodás nélkül elérte a delelőt, és Kumi úgy keringett a trón mellett, mint Hat, a Keselyűfejű Isten.

— Felséged kegyesen jóvá fogja hagyni, hogy megörököltem a főpapi méltóságot — jelentette ki.

— Mi? — Ptera tenyerébe támasztott állal üldögélt. Odaintett a másik kezével neki. — Ó! Igen. Rendben. Remek.

— Sajnos, Diosnak semmi nyomát sem találtuk. Azt gondoljuk, hogy nagyon közel volt a Nagy Piramishoz, amikor az… kilobbant.

Ptera elbámult a semmibe. — Csak folytasd — mondta. Kumi gratulált magának.

— A szertartásos koronázás elrendezése némi időbe fog telni — közölte, fölemelve az aranymaszkot. — Azonban kegyességed kegyeskedjék most föltenni a tekintély álarcát, mert rengeteg szertartásos ügyet kell elintézni.

A lány rápillantott a maszkra.

— Ezt én föl nem veszem — szögezte le.

Kumi mosolygott. — Felséged méltóztassék föltenni a tekintély álarcát — próbálkozott újra.

— Nem. — Ptera megingathatatlan volt.

Kumi mosolya a széléken kissé megrepedezett, ahogy megpróbált megbirkózni ezzel az új megközelítéssel. Biztos volt benne, hogy Diosnak nem volt ilyen gondja.

Úgy tette túl magát a problémán, hogy körbesompolyogta. A sompolygás egész életében hasznára vált, és nem állt szándékában most fölhagyni vele. Nagyon gondosan letette a maszkot a zsámolyra.

— Ez az Első Óra — magyarázta. — Felségednek az a kívánsága, hogy elvégezze az Íbisz Rituáléját s aztán kegyesen fogadni méltóztassa a tsorti és ephebei hadak seregparancsnokait. Mindkettő engedélyért folyamodik, hogy átkelhessen a királyságon. Felséged ezt meg fogja tiltani. A Második Órában lesz…

Ptera ült és ujjaival dobolt a trón karfáján. Aztán nagy levegőt vett. — Most meg fogok fürödni — jelentette be.

Kumi ettől megingott egy kicsit.

— Ez az Első Óra — ismételte meg képtelenül arra, hogy mással álljon elő. — Felségednek az a kívánsága, hogy elvégezze…

— Kumi?

— Igen, ó, nemes királynő?

— Fogd be a szád!

— …az Íbisz Rituáléját… — nyögte Kumi.

— Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meg tudod csinálni egyedül is. Ha valaha láttam olyan férfit, aki maga veszi kézbe a dolgokat, hát te vagy az — fanyalgott a királynő.

— …a tsorti hadvezérek…

— Mondd meg nekik — kezdte Ptera, majd elhallgatott. — Mondd meg nekik — ismételte el —, hogy mindketten átmehetnek. Nem egyik vagy másik, érted? Mindkettő.

— De az… — Kumi értelme végül sikerrel fölzárkózott a hallásához —, azt jelenti, hogy mindketten az ellenkező oldalon találják maguk.

— Remek. És aztán megrendelhetsz egy pár tevét. Van Ephebében egy kereskedő, aki jó fajtát tart. Először nézd meg a foguk. Ó, és aztán megkérheted a Névtelen kapitányát, hogy keressen föl. Azt magyarázta nekem, mi is az a „szabadkikötő”.

— Fürdés közben, ó, királynő? — kérdezte Kumi elhalón. Kénytelen volt észrevenni, hogy most a lány hangja minden mondattal változik, mintha a neveltetés máza elégne az átöröklés forrasztópisztolya alatt.

— Nincs abban semmi rossz — csattant föl Ptera. — És gondoskodj a csatornázásról! Nyilvánvalóan a csövek a menők.

— A szamártejhez? — kérdezte Kumi, aki mostanra úgy összezavarodott, hogy azt se tudta, hány hét hat hét[29].

— Fogd be a szád!

— Igenis, ó, királynő — siránkozta Kumi.

A főpap korábban vágyott a változásokra. Csak persze ugyanakkor arra is, hogy a dolgok pont ugyanúgy maradjanak.

A nap a láthatárra ért, minden segítség nélkül. Némelyek számára egész jól alakult a nap.

A vöröses fény megvilágította a Pteklaszp dinasztia három férfitagját, amint odahajoltak a tervek fölé…

— Ezt hídnak nevezik — mondta IIb.

— Olyan, mint a vízvezeték? — kérdezte Pteklaszp.

— Afféle fordítottja — felelte IIb. — A víz alatta megy, mi meg a tetején.

— Ó! A király… nőnek nem fog tetszeni — tiltakozott Pteklaszp. — A királyi család mindig ellenezte a szent folyó megbéklyózását gátakkal és vízfogókkal és ilyesmikkel.

IIb győzedelmesen vigyorgott. — Ő maga javasolta — jelentette be. — És kegyesen úgy folytatta, hogy nem tudnánk-e olyan helyekről is gondoskodni, ahol az emberek állhatnak és köveket dobhatnak a krokodilokra.

— Ezt mondta a királynő?

— Nagy, hegyes köveket, azt mondta.

— Nahát! — ámult Pteklaszp. Odafordult a másik fiához.

— Biztos, hogy jól vagy? — kérdezte.

— Remekül érzem magam, apa — válaszolta IIa.

— Semmi… — Pteklaszp kereste a szavakat — fejfájás vagy hasonló?

— Sose voltam jobban — felelte IIa.

— Csak mert nem kérdezted, mibe fog kerülni — magyarázkodott Pteklaszp. — Azt hittem, még mindig la… rosszul érzed magad.

— A királynő kegyeskedett megkérni, hogy nézzem át a királyi pénzügyeket — mesélte IIa. — Azt mondta, a papok nem tudnak összeadni. — A közelmúlt tapasztalatai csak annyi káros — ám ugyanakkor kifizetődő — hatást gyakoroltak rá, hogy mindenki máshoz képest merőlegesen gondolkozzon, és ott ült mosolyogva, miközben tudata díjszabásokat, kikötési illetékeket és az általános fogyasztási adó szövevényes rendszerét kalkulálta, ami hamarosan derült égből mennykőcsapásként fogja érni Ankh-Morpork kereskedelmi vállalkozóit.

Pteklaszp II a szűz Dzsel rengeteg mérföldjére gondolt, mind teljesen hídtalanul. És most szerteszét bőven akadt faragott kő, millió és millió tonna belőle. És, sosem lehet tudni, esetleg azoknak a hidaknak némelyikén lesz helye egy-két szobornak. S neki van is éppen odaülő.

Átölelte a fiai vállát.

— Fiaim — jelentette ki büszkén — Ez aztán úgy néz ki, tényleg kvantum.

A lenyugvó nap Dilre és Gernre is sütött, bár ebben az esetben a palota konyháinak világítóaknája nyújtotta kerülő úton. Nem volt nyilvánvaló oka annak, hogy miért kerültek végül oda. Talán csak mert olyan elcsüggesztő a balzsamozó kamrában, teljesen egyedül.

A konyhaszemélyzet kikerülte őket, fölismerve a két balzsamozót körbevevő áthatolhatatlan lehangoltságot. Még a legjobb időkben sem volt nagyon barátságos munkakör, és a balzsamozók nem barátkoznak könnyen. Különben is, készülni kell a koronázási ünnepségekre.

Ott ültek a sürgés-forgás közepén, egy korsó sör fölött szemlélve a jövőt.

— Gondolom — mondta Gern —, hogy Gwlenda beszélhetne az apjával.

— Ez az, fiú — bátorította fáradtan Dil. — Abban van jövő. Az embereknek mindig kelleni fog fokhagyma.

— Átkozottul unalmas vacak a fokhagyma — jelentette ki Gern szokatlan vadsággal. — És az ember nem találkozik új arcokkal. Azt szerettem legjobban a munkánkban. Mindig új arcok.

— Nincs több piramis — mormolta Dil neheztelés nélkül. — Ezt mondta a királynő. Jó munkát végzett, Dil mester, mondta, de eltökélt szándékom, hogy ezt az országot, akár tetszik, akár nem, a fülénél fogva átcibálom a Repülőkutya Századába.

— Kobra — helyesbített Gern.

— Mi?

— Ez a Kobra Százada. Nem a Repülőkutyáé.

— Akármié — morgott ingerülten Dil. Nyomorultul bámult a korsójába. Ez a baj, tűnődött. El kell kezdened emlékezni, melyik évszázad is ez.

Rámeredt egy tálca szendvicsre. Ez mostanság a divat. Mindenki piszmog…

Fölkapott egy olajbogyót, s újra meg újra megforgatta ujjai közt.

— Na persze, nem mondhatom, hogy ugyanúgy éreznék a régi meló iránt — közölte Gern, kiürítve korsaját. — De fogadok, hogy maga büszke volt, mester… akarom mondani, Dil. Tudja, hogy a maga öltései olyan szépen tartottak, meg minden.

Dil anélkül, hogy szemét levette volna az olajbogyóról, álmodozva lenyúlt az övéhez és megragadta egyik apró, finom munkára való kését.

— Azt mondtam, biztos nagyon sajnálta, amikor vége lett az egésznek — emelte meg a hangját Gern.

Dil megfordult, hogy jobb megvilágításhoz jusson, és zihálva lélegzett, miközben összpontosított.

— Mégis, az ember kiheveri — állította Gern. — Az a fő, hogy ne hagyjuk, hogy mardossa a lelkünk…

— Tedd ezt a magot valahova! — utasította Dil.

— Tessék?

— Tedd ezt a magot valahova! — ismételte meg Dil.

Gern vállat vont és kivette a kezéből.

— Jól van — mondta Dil, s a hangja hirtelen céltudatosan remegett. — És most adj ide egy darab vörös paprikát…

És a nap lesütött a deltára, arra a kis nádas és homokpad végtelenre, ahol a Dzsel lerakja a kontinens hordalékát. Gázlómadarak bukdácsoltak étel után a szárak zöld útvesztőjében, és cikcakkozó muslicák milliárdjai táncoltak a félig sós víz fölött. Itt legalább mindig telt-múlt az idő, amikor a delta naponta kétszer belélegezte a dagály hideg, friss vizét.

Most is épp érkezett, tajtékos csúcsa csörgedezett a nádszálak között.

Itt-ott átázott, ősi pólyák tekeredtek le, kanyarogtak egy darabig, mint hihetetlenül vén kígyók, s aztán, minimális fölhajtással, föloldódtak.

EZ A LEHETŐ LEGSZABÁLYTALANABB.

Sajnáljuk. Nem a mi hibánk.

HÁNY VAN BELŐLETEK?

Sajnos, több mint 1300.

HÁT, RENDBEN. KÉRLEK, ÁLLJATOK SZÉPEN SORBA!

Te Szemét üres szénakasát szemrevételezte.

Az általános „széna” halmaz alrendjét képviselte, s tetszés szerinti értéket tartalmazott nulla és K között.

Nem volt benne széna. Valójában lehetséges, hogy negatív értékben tartalmazott szénát, ám az éhes gyomor részéről a nulla-széna és a mínusz-széna közti különbség nem számíthat különösebb érdeklődésre.

Mindegy volt, hogy számolta ki, mindig ugyanazt az eredményt kapta. Klasszikus egyszerűség jellemezte ezt az egyenletet. Volt benne egy bizonyos tiszta elegancia, amit jelenleg nem állt módjában megcsodálni.

Te Szemét úgy érezte, hogy rosszul bántak vele és keményen. Ebben azonban nem volt semmi különös, mert ez a tevék normális lelkiállapota. Türelmesen térdelt, míg Teppik bepakolt a nyeregtáskákba.

— El fogjuk kerülni Ephebét — mondta Teppik, látszólag a tevének. — Fölmegyünk a Körkörös-tenger mentén, talán Chir-mig, vagy át a Kostetőn. Van mindenféle hely, ahova mehetünk. Esetleg még néhányat keresni fogunk azokból az elveszett városból is, eh? Szerintem az tetszene neked.

Teljes tévedés megpróbálni fölvidítani a tevéket. Ilyen alapon habcsókot is dobálhatnál egy fekete lyukba.

Az istálló másik végén kivágódott az ajtó. Egy pap volt az. Meglehetősen fölhevültnek látszott. A papoknak aznap rengeteg mindeddig szokatlan lótás-futásban volt részük.

— Ööö — kezdte. — Őfelsége a királynő megparancsolja neked, hogy ne távozz a királyságból!

A férfi köhécselt. Megkérdezte: — Lesz válasz?

Teppik eltűnődött. — Nem — mondta azután —, nem hiszem.

— Szóval akkor megmondhatom neki, hogy hamarosan a színe elé járulsz, jó? — reménykedett a pap.

— Nem.

— Neked könnyű ezt mondani — fanyalgott a pap és elsomfordált.

Néhány perccel később egy nagyon vörös képű Kumi lépett a helyére.

— Őfelsége a királynő kéri, hogy ne távozz a királyságból! — mondta.

Teppik fölmászott Te Szemét hátára, s könnyedén megütötte az állatot az ösztökével.

— Komolyan gondolja — figyelmeztette Kumi.

— Biztos vagyok benne, hogy azt teszi.

— Tudod, a szent krokodilok elé is vettethetett volna!

— Nem sokat láttam ma belőlük erre. Hogy vannak? — érdeklődött Teppik, és még egyet sózott a tevére.

Kitevegelt a késélességű napfényben a döngölt földúton, amit az idő a kőnél keményebb felületté edzett. Az úton nyüzsögtek az emberek. És minden egyes személy semmibe vette őt.

Csodálatos érzés volt.

Szelíden föltevegelt az úton a határra, s meg sem állt, míg föl nem ért a szakadék tetejére, mögötte terült el a völgy. A sivatagból forró szél zörgette a szipáciabokrokat, amikor kipányvázta Te Szemétet az árnyékban, kissé följebb mászott a sziklákon, és visszanézett.

A völgy vén volt, olyan vén, hogy az ember igenis el tudta hinni, hogy ez létezett először és a világ többi része csak köré alakult. Fejét a karjára hajtva, Teppik elhevert.

Na persze, vénné tette magát. Szelíden megfosztotta magát a jövőtől több ezer éven át Most a változás úgy ütötte meg, mint a föld a leeső tojást.

A dimenziók valószínűleg sokkal bonyolultabbak, mint az emberek hiszik. Meg valószínűleg az idő is. Meg valószínűleg az emberek is, bár az emberek néha megjósolhatóak.

Figyelte a palotán kívül keletkező porfelhőt, s útját át a városon, a földek keskeny sakktábláján, egy pillanatra eltűnt a szakadékhoz közeli pálmafaligetben, s újra előbukkant a meredek lábánál. Sokkal azelőtt, hogy meglátta volna, tudta, hogy valahol a homokfellegben kell lennie egy harci szekérnek.

Lecsusszant a sziklákon és türelmesen guggolt az út mellett. A harci szekér arrébb csattogott, végül megállt valamivel túl rajta, kínosan megfordult a keskeny helyen, és visszagurult.

— Mit fogsz csinálni? — kiáltotta Ptera áthajolva az oldalrúdon.

Teppik meghajolt.

— És ezt hagyd abba! — csattant föl a lány.

— Nem szeretsz király lenni?

A lány tétovázott. — De igen — ismerte el. — Szeretek…

— Naná. A véredben van. A régi időkben az emberek harcoltak, mint a tigrisek. Fivérek a nővérek ellen, unokatestvérek a nagybácsik ellen. Szörnyű.

— De nem kell elmenned! Nekem szükségem van rád!

— Vannak tanácsadóid — válaszolta jóindulatúan Teppik.

— Nem úgy értettem — rivallta a lány. — Különben is, csak Kumi van, és ő nem jó.

— Szerencsés vagy. Nekem ott volt Dios, és ő jó volt. Kumi sokkal jobb lesz, rengeteget tanulhatsz abból, ha nem hallgatsz arra, amit mond. Sokra mehetsz alkalmatlan tanácsadókkal. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy Chidder segíteni fog. Tele van ötletekkel.

A lány elpirult. — Előterjesztett néhányat, amikor a hajón voltunk.

— Akkor rendben. Tudtam, hogy ti ketten olyan jól ki fogtok jönni egymással, mint a tüzes isteneknyila. — Sikolyok, lángok, fedezékbe rohanó emberek…

— És te meg szépen visszamész orgyilkosnak, mi? — gúnyolódott a lány.

— Nem hiszem. Elhantoltam egy piramist, egy pantheont és egy teljes ősi királyságot. Talán érdemes lenne megpróbálkozni valami mással. Apropó, nem láttál kis zöld hajtásokat kisarjadni mindenhol, amerre jársz, ugye?

— Nem. Milyen ostobaság!

Teppik megnyugodott. Akkor tényleg vége. — Ne hagyd, hogy fű teremjen a talpad alatt, az a lényeg — jelentette ki. — És egy sirályt sem láttál erre?

— Rengeteg van belőlük ma, vagy észre se vetted?

— Igen. Azt hiszem, az jó.

Te Szemét figyelte, ahogy még egy keveset beszélgetnek, az a sajátos akadozó, felületes társalgás volt, amibe két, az ellenkező nemhez tartozó ember bocsátkozik, amikor valami más jár a fejükben. A tevéknél ez sokkal egyszerűbb, a nősténynek csak ellenőriznie kell a hím módszertanát.

Aztán megcsókolták egymást, meglehetősen tartózkodó modorban, már amennyire egy teve ezt meg tudja ítélni. Döntésre jutottak.

Te Szemét ezen a ponton elvesztette irántuk az érdeklődést, s úgy döntött, újra megeszi az ebédjét.

KEZDETBEN…

A völgy békés volt A folyó, partjai még meg nem szelídítettek, lanyhán bandukolt a sás- és papíruszbozótok között. Íbiszek gázoltak a sekélyesben; a mélyben vízipacik emelkedtek és süllyedtek, mint a savanyított tojás.

Az egyetlen nesz a nedves csöndben hébe-hóba a halak loccsanása vagy a krokodilok sziszegése volt.

Dios egy ideig hevert az iszapban. Nem volt biztos abban, hogyan került ide, vagy a köntöse fele miért szakadt el, vagy mi perzselte feketére a másik felét. Halványan rémlett neki egy hangos zaj és rendkívüli sebesség érzete, miközben ugyanakkor moccanatlan állt. Most, ebben a pillanatban, nem akart válaszokat. A válaszok kérdéseket tételeznek föl, és kérdésekkel még soha senki nem jutott sehova. A kérdések csak elrontják a dolgokat. Az iszap hűs volt és nyugtató, s egy darabig nincs szüksége semmilyen más tudnivalóra.

Lement a nap. Különféle éjszakai ólálkodók vándoroltak el Dios közelében és valami állati ösztön hatására úgy döntöttek, hogy határozottan nem éri meg mindazt a fáradságot, ami a lába leharapásából származna.

A nap újra fölkelt. Gémek rikoltoztak. Párafátyol tekeredett le a tavacskák között, s égett el, amikor az ég kékből új bronzzá változott.

S Dios számára az idő káprázatos eseménytelenségben bontakozott ki, amíg egy idegen zaj fogta a csöndet és a rozsdás kenyérvágó késsel apró darabkákra vagdosással egyenértékűt hajtott rajta végre.

Olyan lárma volt valójában, mint amikor egy szamarat szétláncfűrészelnek. A hangok között ez úgy viszonyult a dallamhoz, mint egy doboz datolya a nagy teljesítményű motorkerékpáros gyorsasági terepversenyhez. Mindazonáltal, amikor újabb hangok kapcsolódtak be, hasonlóak, de mások, hangtöréses hangnemek és megtört hangszínek változatosságában, az összhatás furamód kellemesnek bizonyult. Volt benne csábítás. Volt benne vonzóerő. Volt benne valami fura szívás.

A lárma tetőfokra hágott, egyetlen tiszta hangjegy született a disszonanciák sorából, és akkor, egy másodperc töredékére, a hangok szétváltak, mindegyik egy vektor mentén…

A levegő fölkavarodott, a nap megrezzent.

És egy tucat teve jelent meg a távoli dombokon, girhesek és porosak, rohanva a vízhez. Madarak robbantak ki a nádasból. Visszamaradt szauruszok csusszantak le simán a homokpadokról. Egy percen belül a part habosra fölkavart sártömeg lett, amikor a bütykös térdű lények lökdösődtek, orruk mélyen a vízben.

Dios fölült, s meglátta botját az iszapban heverve. Egy kicsit megperzselődött, de amúgy sértetlen maradt, s most észrevette, ami korábban valahogy sosem volt nyilvánvaló. Korábban? Volt korábban? Egész biztosan volt egy álom, valami álomszerű…

Mindegyik kígyó beleharapott a farkába.

A lejtőn lefelé, a tevék nyomában, rongyos családjával maga mögött, volt egy kicsiny, barna, teveösztökét lengető alak. Izzadtnak és nagyon döbbentnek látszott.

Valójában olyannak látszott, akire nagyon is ráfér a jó tanács és gondos irányítás.

Dios tekintete visszafordult a botra. Az valami nagyon fontosat jelent, ezt tudta. Bár arra nem emlékezett, mit. Csak arra tudott visszaemlékezni, hogy nagyon súlyos, és ugyanakkor mégis nehéz letenni. Nagyon nehéz letenni. Jobb, ha föl se veszi, gondolta.

Talán csak egy kicsit veszi föl, és megy, és elmagyarázza az isteneket és hogy a piramisok miért olyan fontosak. És aztán egész biztosan le fogja tenni.

Sóhajtva, maga köré húzva köntöse rongyait, hogy megőrizze méltóságát, a botot használva támaszul, Dios nekivágott.