Őrség! Őrség!

— A családi büszkeség forrása.

— Igen, asszonyom.

— Bár persze elég sok közülük más emberek ágyában halt meg.

Kadar kapitány csészéje megcsörrent a csészealjon. — Igen, asszonyom — értett egyet.

— A kapitányi olyan fess rang, mindig úgy gondoltam. — Ragyogó, törékeny mosollyal ajándékozta meg. — Úgy értem, az ezredesek és így tovább mindig olyan nagyképűek, az őrnagyok dagályosak, az ember mindig úgy érzi, hogy van valami élvezetesen veszedelmes a kapitányokkal kapcsolatban. Mi is volt az, amit meg akart mutatni nekem?

Kadar úgy szorongatta csomagját, mint egy erényövet.

— Arra lennék kíváncsi — hebegte —, hogy milyen nagyok a mocsári… ööö… — elhallgatott. Valami borzasztó történt alsóbb régióiban.

Lady Juhossy követte pillantását. — Ó, ne is törődjék vele — utasította vidáman. — Üssön rá egy párnával, ha zavarja magát!

Egy piciny, idősecske sárkány mászott elő a széke alól s dugta pofáját Kadar ölébe. Megindítóan nézett föl rá nagy, barna szemével és szelíden folydogált szájából valami erősen maró, a férfi érzése szerint egyenest a térdére. És az állat úgy bűzlött, mint az abroncs a savfürdő körül.

— Ez itt Első Mabelin Harmatcsepp Karomdöf — mutatta be a méltóságos asszony. — Bajnok és bajnokok nemzője. Már nincs benne semmi tűz, a szegény, csacska öregben. Szereti, ha a pocakját dörgölik.

Kadar lopva gonoszul rángatózó mozdulatokat tett, hogy a vén sárkányt elűzze. Az gyászosan pislogott rá reumás szemével, s fölhúzta szája sarkát, előtárva a koromfeketítette fogak sövényét.

— Csak lökje le, ha alkalmatlan magának! — vetette oda vígan Lady Juhossy. — Na akkor, mit is akart kérdezni?

— Arra lennék kíváncsi, hogy milyen nagyra nőnek meg a mocsári sárkányok? — kérdezte Kadar, megkísérelve helyzetet változtatni. Halk morgás hallatszott.

— Följött egész ide azért, hogy ezt megkérdezze tőlem? Nos… Úgy emlékszem, hogy ankh-i Tarkaszív Karomdöf tizennégy öregujj magasságot ért el lábujjtól bugolyáig — merengett Lady Juhossy.

— Ööö…

— Körülbelül három láb hat hüvelyk — tette hozzá a nő kedvesen.

— Ennél nem nagyobb? — tudakolta Kadar reménykedve. Az ölében az agg sárkány elkezdett halkan horkolni.

— Á, dehogy! Valójában egy kissé torzszülöttnek számított már ő is. Többnyire nem nőnek nagyobbra nyolc öregujjnyinál.

Kadar kapitány ajka hangtalanul mozgott a sietős számolgatástól. — Két láb? — reszkírozta meg.

— Bravó! Na persze, csak a gúnárok. A tojók valamivel kisebbek.

Kadar kapitánynak nem állt szándékában föladni. — A gúnár az a hím sárkány? — érdeklődött.

— Csak kétéves kora után — jelentette ki diadalmasan Lady Juhossy. — Nyolc hónapos koráig bakfitty, aztán kakas, míg tizennégy hónapos nem lesz, utána ponc…

Kadar kapitány megigézve ült, ette a rettenetes tortát, nadrágja fokozatosan oldódott, miközben az információáradat átcsapott fölötte; hogyan küzdenek a hímek lángjukkal, ám a tojásrakás idején csak a tojók[15] okádnak tüzet az összetett bélgázok meggyullasztásával, hogy kiköltsék a tojásokat, amiknek ilyen ádáz hőmérsékletre van szüksége, miközben a hímek tűzifát gyűjtögetnek; a mocsári sárkányok csoportját süppedéknek vagy feszélynek nevezik; egy nőstény képes akár három, egyenként négy tojásból álló fészekaljat rakni évenként, amiknek nagyobb része összetörik, amikor a szórakozott hímek rájuk taposnak; és hogy a sárkányok mindkét neme igen kevéssé érdeklődik a másik iránt, vagyis inkább bármi iránt, eltekintve a tűzifától, kivéve úgy kéthavonta egyszer, amikor olyan céltudatossá válnak, mint egy golyószóró.

Képtelen volt megakadályozni, hogy — nyaktól bokáig acéllemezekkel borított bőrpáncélba bújtatva — az asszony kivezesse hátulra a tenyésztelepre és a hosszú, alacsony épületbe kalauzolja, ahonnan korábban a süvöltözés hallatszott.

Borzalmas volt a meleg, de nem annyira, mint a szagkoktél. Céltalanul bóklászott az egyik fémszegélyű óltól a másikig, miközben apró, körte alakú, nyivákoló szörnyűségeket mutattak be neki, mint „Holdgaras Marcipanna Hercegnő, aki épp várandós” meg „Második Holdfátyol Karomdöf, aki tavaly Pszeudopoliszban a Tenyészet Legjobbja lett”. Halványzöld lángsugarak célozták meg a térdét.

Sok bokszra tűztek föl szalagcsokrokat és okleveleket.

— És ez itt, sajnos, Jófiú Cucc Tollaskő Chirmből — folytatta könyörtelenül Lady Juhossy.

Kadar kissé megroggyanva meredt át a megperzselt korlát fölött a padló közepén összegömbölyödött pöttöm lényre. Ugyanazt a hasonlatosságot mutatta a többihez, amit Nobby az átlagos emberhez. Valami a származásában ellátta őt olyan szemöldökkel, ami kábé akkora volt, mint tömpe szárnya, ami sosem lesz képes arra, hogy fönntartsa őt a levegőben. A fejének is furcsa formája volt, mint egy hangyászé. Orrlyuka akár a sugárhajtómű szívókája. Ha valaha sikerülne neki a levegőbe emelkednie, ezek olyan koloncok lesznek, mint az ikerejtőernyő.

Viszont némán is a legintelligensebb pillantást vetette Kadar kapitányra, amit az valaha is látott bármilyen állattól, beleértve Nobbs káplárt.

— Megesik — közölte Lady Juhossy szomorúan. — Tudja, az egész a génekre megy vissza.

— Igen? — mondta Kadar. Valahogy úgy tűnt, hogy a lény mindazt az erőt, amit testvérei lángokra és zajokra vesztegetnek, belesűríti egy hőlándzsaszerű tekintetbe. A férfinak akaratlanul eszébe jutott, mennyire szeretett volna egy kutyakölyköt kisfiúkorában. Na persze, az egész család éhezett — bármi, amin hús volt, jól jött volna.

Hallotta, ahogy a sárkányos nő így szól: — Az ember megpróbálja kitenyészteni az erős lángot, a pikkelyvastagságot, a megfelelő színt és így tovább. De bele kell törődnünk, ha egyik-másik néha csak a böllérkésre jó.

A pöttöm sárkány olyan pillantást irányított Kadarra, ami garantáltan elnyerte volna a „A Sárkánynak, amit a Bírák Leginkább Szeretnének Hazavinni, és Hordozható Gázöngyújtóként Használni” díjat.

Csak a böllérkésre jó, gondolta Kadar. Nem volt biztos abban, hogy ez pontosan mit is jelent, de meg mert volna kockáztatni némi jó szimatú találgatást. Olyasminek hangzott, amit akkor kapsz, ha már mindent, aminek bármi értéke van, kivontak belőle. Mint az Őrség, gondolta. Mindegyikük csak a böllérkésre jó. És pont, mint ő maga. Ez az élettörténete.

— Ennyit Természet anyánkról — jegyezte meg a méltóságos asszony. — Na persze, álmomban se jutna eszembe, hogy továbbtenyésszem, bár amúgy se lenne rá képes.

— Miért nem? — tudakolta Kadar.

— Mert a sárkányoknak a levegőben kell párosodnia és ezekkel a szárnyakkal sosem lesz képes repülni, sajnos. Természetesen nagyon fogom sajnálni, ha elveszítem ezt a vérvonalat. Brenda Rodley Fábaharap Fényespikkelye nemzette. Ismeri Brendát?

— Ööö, nem — válaszolta Kadar. Lady Juhossy egyike volt azoknak az embereknek, akik föltételezik, hogy mindenki más is ismeri azokat, akiket ő ismer.

— Elbűvölő asszony. Na, mindegy, ennek a vacaknak az összes testvére nagyon szépen fejlődik.

Szegény kis vakarcs, gondolta Kadar. Ennyit Természet anyánkról dióhéjban. Mindig a pakli aljáról osztja a lapokat.

Nem csoda, hogy anyának hívjuk…

— Azt mondta, hogy meg akar mutatni valamit — emlékeztette Lady Juhossy.

Kadar szótlanul odanyújtotta a csomagot. Az asszony kibújtatta kezét a nehéz kesztyűből és kibontotta.

— Egy lábnyom gipszöntvénye — állította merészen. — Ugye?

— Nem emlékezteti magát valamire? — érdeklődött Kadar.

— Lehetne valami gázlómadáré.

— Ó! — Kadar elszontyolodott.

Lady Juhossy nevetett. — Vagy egy tényleg nagy sárkányé. Múzeumból szerezte, igaz?

— Nem. Az utcán csináltam ma reggel.

— Mi? Valaki meg akarta tréfálni magát, édes öregem!

— Ööö. Akadt ott, ööö, közvetett bizonyíték is.

Elmesélte neki. A nő rámeredt.

— Draco nobilis — nyögte ki elfulladt hangon.

— Tessék? — értetlenkedett Kadar.

— Draco nobilis. Szemben ezekkel a fickókkal… — intett a süvöltöző gyíkok összetömörült sorai irányába —, a Draco vulgarisszal, ezzel az egész bandával. De tudja, az igazán nagyok elmentek. Ez tényleg képtelenség. Nincs erre semmiféle lehetőség. Mind eltűntek. Gyönyörű jószágok voltak. Tonnákat nyomtak. A létezett legnagyobb repülőszerzetek. Senki sem tudja, hogyan csinálták.

És akkor rádöbbentek.

Hirtelen teljes csönd támadt.

Végig a bokszok sorain a sárkányok fénylő és éber szemmel hallgattak. Mindegyik a tetőre meredt.

Murok körülnézett. Polcok nyúltak messze, minden irányba. Azokon a polcokon, könyvek. Megfontoltan találgatott egyet.

— Ez itt a Könyvtár, nem igaz? — kérdezte.

A Könyvtáros továbbra is gyöngéden, ám határozottan markolta a fiú kezét és vezette folyosók útvesztőjében.

— Van valahol egy tetem? — faggatta Murok. Lennie kell. Rosszabb, mint egy gyilkosság! Holttest a könyvtárszobában. Ez akármihez vezethet.

Az emberszabású végül abbahagyta a menetelést egy polc előtt, ami, úgy látszott, semmiben sem különbözik a többi száztól. Némelyik könyvet megláncolták. Volt ott egy rés. A Könyvtáros rámutatott.

— Úúúk.

— Hát és mi van vele? Csak egy lyuk, ahol könyvnek kéne lennie.

— Úúúk.

— Elvittek egy könyvet. Elvittek egy könyvet? Kihívta az Őrséget — húzta ki magát Murok büszkén —, mert valaki elvitt egy könyvet? Azt gondolja, hogy ez rosszabb a gyilkosságnál?

A Könyvtáros azt a fajta pillantást vetette rá, amit mások azoknak tartogatnak, akik olyasmit kérdeznek „És mi rossz van a népirtásban?”

— Ez gyakorlatilag büntetőjogba ütköző cselekmény, az Őrség idejének fecsérlése — jelentette ki Murok. — Miért nem mondja el a varázslófejeseknek, vagy akárkik is legyenek?

— Úúúk. — A Könyvtáros jelezte néhány meglepően takarékos gesztussal, hogy a legtöbb varázsló két kézzel se találná saját ülepét.

— Hát nem értem, mit tehetnénk ebben az ügyben — közölte Murok. — Hogy hívják a könyvet?

A Könyvtáros megvakarta a fejét. Ez nehéz ügy lesz. Szembefordult Murokkal, összetette bőrkesztyűs kezét, aztán szétnyitotta.

— Tudom, hogy könyv. Mi a neve?

A Könyvtáros sóhajtott, és föltartotta egyik kezét.

— Négy szó? — találgatott Murok. — Első szó. — Az antropoid összecsippentett két ráncos ujjat — Kicsike szó? Egy. A. M…

— Úúúk!

— A? A. Második szó… harmadik szó? Kicsike szó. Egy? A? Be? Ki? Meg? Fe… Meg? A valami Meg valami. Negyedik szó. Mi? Ó! Első rész. Ujj? Int? Erre? Felém? Ide hozzám. Hagyjam ki. Kisebb szó… Ide. Ide! Második rész. Kicsi. Nagyon kicsi szó. Egy. A. Meg. És. És!

Az orangután morgott és drámaian megcibálta egyik nagy, szőrös fülét.

— Ó, úgy hangzik. Ész? Éz? Éz! Idéz! Megint? Újra ugyanaz? Idézés? A valami megidézése! Ez aztán a móka! Második szó. Egész szó…

Feszülten figyelt, miközben a Könyvtáros rejtélyesen keringett.

— Valami nagy. Valami nagyon nagy. Csapkodó. Nagyon nagy csapkodó, ugró valami. Fogak. Támad. Fúj. Nagyon, óriásian nagy fújó, csapkodó valami. — Murok homlokán kiütött a verejték, miközben engedelmesen próbálta megérteni. — Ujjszopás. Ujjakat szopó valami. Megégett. Nagyon óriási forrót fújó csapkodó valami…

A Könyvtárosnak forgott a szeme. Homo sapiens? Megtarthatod!

A nagy sárkány táncolt és pörgött és a levegőt taposta a város fölött. Pikkelyein megcsillant a holdfény. Néha csalóka sebességgel tekergett és suhant a tetők fölött a létezés puszta örömétől.

És ez az egész helytelen, gondolta Kadar. Egy része gyönyörködött a látvány puszta szépségében, de agysejtjei egy állhatatos, firkás kis csoportja a szinapszisok csúfabbik oldaláról az ámulat falaira irkafirkálta graffitijét.

Ez egy átkozottul nagy gyík, csúfolódott. Tuti, hogy sok tonnát nyom. Semmi, ami ilyen nagy, nem tudhat repülni, még csodaszép szárnyakon sem. És mit csinál egy nagy repülőgyík azokkal az óriási pikkelyekkel a hátán?

Ötszáz lábbal fölötte kékesfehér lángdárda bömbölt föl az égre.

Nem lehet képes ilyesmire! Leégetné a saját ajkát!

Mellette állt Lady Juhossy eltátott szájjal. Mögötte a kis, ketrecbe zárt sárkányok siránkoztak és süvöltöttek.

A hatalmas bestia megfordult a levegőben és lecsapott a tetők fölött. Újra kilobbant belőle a láng. Alatta, sárga lángok csaptak föl. Olyan halkan és elegánsan történt az egész, hogy több másodpercbe telt, míg Kadar rájött, hogy a sárkány valójában több épületet fölgyújtott.

— Ejha! — fakadt ki Lady Juhossy. — Nézze! Fölhasználja a termikeket! Szóval erre való a tűzokádás! — Odafordult Kadarhoz, szeme javíthatatlanul tündöklött — Tudatában van, hogy minden valószínűség szerint olyasmit látunk, amit évszázadok óta senki?

— Igen, ez egy átkozott repülő aligátor és fölgyújtja a városom! — üvöltötte Kadar.

A nő oda sem hallgatott rá. — Kell legyen valahol egy tenyésztelep — mondta. — Ennyi idő után! Mit gondol, hol élhet?

Kadar nem tudta. De megesküdött magának, hogy meg fogja találni és föltesz neki néhány nagyon komoly kérdést.

— Egyetlen tojás — lehelte a tenyésztő. — Ó, csak hadd tehessem a kezem egyetlen egy tojásra…

Kadar őszinte döbbenettel meredt rá. Földerengett benne, hogy ő maga valószínűleg hibás emberpéldány.

Alattuk újabb épület kapott lángra.

— Pontosan milyen messzire — kérdezte nagyon lassan és óvatosan, mintha egy gyerekhez beszélne — repülnek ezek az izék?

— Nagyon territoriális állatok — mormolta a méltóságos asszony. — A mondák szerint ők…

Kadar ráébredt, hogy újabb dózis vár rá a sárkánytanból. — Csak a tényeket, ha szabadna, nagysád — vágott közbe türelmetlenül.

— Nem nagyon messze. Tényleg — felelte a nő, kissé hökkenten.

— Nagyon szépen köszönöm, asszonyom, rendkívül sokat segített — motyogta Kadar és futásnak eredt.

Valahol a városban. Odakinn mérföldekre nincs semmi, csak alföld és ingovány. Itt kell élnie valahol a városban.

A férfi szandálja csattogott a kockaköveken, miközben levágtatott az utcákon. Valahol a városban! Ami persze teljességgel nevetséges. Teljességgel nevetséges és lehetetlen.

Ezt igazán nem érdemli. A világ összes városa közül, amikbe berepülhetett volna, gondolta, neki pont az enyémbe kellett repülnie…

Mire odaért a folyóhoz, a sárkány már eltűnt. Ám a füstlepel még ott lógott az utcák fölött és az emberek több vödörláncot alakítottak, hogy a tűz sújtotta épületekhez eljussanak a folyó darabjai.[16] A feladatot időnként jelentős mértékben hátráltatta az utcára kiözönlő, vagyontárgyait cipelő embertömeg. A város nagy része fából és zsúpból készült, és a nép nem kívánt kockáztatni.

Valójában a veszély meglepően kicsinek bizonyult. Rejtélyesen kicsinek, ha az ember jobban belegondolt.

Kadar nemrégiben alattomban rákapott, hogy jegyzetfüzetet hordjon magánál, és följegyezte a kárt, mintha leírásának puszta cselekménye valahogy érthetőbb hellyé tenné a világot.

Tétell: Eggy Kotsiszín (ártalmatlan üzletember tulajdona, aki látta, hogy vadonatúj hintója lángra lobban).

Tétell: Eggy kichiny zöldségess bolt (hajszálpontosan).

Kadar eltűnődött ezen. Egyszer vett ott egy pár almát, és láthatólag nem volt ott semmi, amin egy sárkány esetleg megsértődhetne.

Mégis, roppant előzékeny a sárkánytól, gondolta, miközben útját az Őrház felé vette. Ha az ember arra a rengeteg fűrésztelepre, szénakazalra, zsúptetőre és olajtartályra gondol, amiket a bestia véletlenül eltrafálhatott volna, sikerült neki tényleg megijesztenie mindenkit anélkül, hogy valóban kárt okozott volna a városnak.

A kora reggeli napfény sugarai már átszúrták a füstgomolyokat, mikor belökte az ajtót. Ez az otthona. Nem a kis, csupasz szoba a gyertyaöntő műhelye fölött a Wixon sikátorban, ahol aludni szokott, hanem ez a randa, barna szoba, ami kisöpretlen kéményektől szaglik, Kolon főtörzs pipájától, Nobby titokzatos magánproblémájától, és, mostanában, Murok páncélfényesítőjétől. Csaknem úgy, mint otthon.

Senki más nem volt benn. Ez igazából nem lepte meg. Nehézkesen fölment az irodájába, hátradőlt a székében, amelynek párnáját még egy nem szobatiszta kutya is undorral kidobta volna kosarából, szemére húzta sisakját, és megpróbált gondolkodni.

Semmi haszna a rohangászásnak. A sárkány eltűnt a rengeteg füstben és zűrzavarban, ugyanolyan váratlanul, ahogy jött. Épp elég hamar itt lesz az ideje a rohangálásnak. A fontos az, hogy kiókumlálja, hova…

Igaza volt. Gázlómadár! De hol kezd az ember egy átkozottul nagy sárkány után kutatni egy egymilliós városban?

Tisztában volt azzal, hogy a jobb keze, teljesen önként már ki is húzta a legalsó fiókot, és ujjai közül három, hátsóagya bizalmas utasítására, kiemelt egy palackot. Egyike volt azoknak a palackoknak, amik kiürítik saját maguk. A józan ész azt sugallta neki, hogy néha minden bizonnyal el kell kezdjen egyet lecsavarintva a kupakot látva benne a nyakig csillogó borostyánszín folyadékot. Csak egyszerűen nem tudott visszaemlékezni erre az élményre. Olyan volt, mintha az üvegek mindig kétharmadrészt üresen érkeznének…

Rámeredt a címkére. Jaksa Atolel-féle Elsőrangú Érlelt Sárkányvér Whiskey-nek tűnt. Olcsó és erős, az ember akár tüzet is gyújthat vele, vagy kanalat is tisztíthat. Nem kell sokat inni belőle a berúgáshoz, ami nem is baj.

Nobby volt az, aki fölrázta azzal a hírrel, hogy sárkány járt a városban, valamint hogy Kolon főtörzs csúnya sokkot kapott. Kadar ült és bagolymód pislogott, míg a szavak körbemosták. Nyilvánvalóan egy tűzokádó gyík érdeklődő összpontosítása az ember alsóbb régióira, alig néhány láb távolságról még a legerőteljesebb lelki alkatot is fölzaklatja. Az ilyen tapasztalat maradandó nyomot hagyhat az emberen.

Kadar még mindig ezt emésztgette, amikor előkerült Murok a mögötte feszítő Könyvtárossal.

— Látta? Látta? — kérdezte.

— Mindnyájan láttuk — válaszolta Kadar.

— Mindent tudok róla! — jelentette diadalittasan Murok. — Valaki varázslattal hozta ide. Valaki ellopott egy könyvet a Könyvtárból és mit gondol, mi a címe?

— Még csak nem is sejtem — felelte elhalóan Kadar.

— Úgy hívják, A Sárkányok Megidézése!

— Úúúk — erősítette meg a Könyvtáros.

— Ó? És miről szól? — tudakolta Kadar. A Könyvtáros a szemét forgatta.

— Arról, hogy miként kell sárkányokat megidézni. Varázslattal!

— Úúúk.

— És az törvénybe ütközik, bizony! — közölte boldogan Murok. — Vadállatias Teremtmények Szabadon Engedése az Utcán ellentétben a Fenevadak (Nyilvános…

Kadar fölnyögött. Ez varázslókat jelent. Az ember másba sem botolhat csakis bajba, a varázslókkal.

— Föltételezem — mondta —, hogy nem akad másik példány ebből a könyvből a környéken, ugye?

— Úúúk — rázta fejét a Könyvtáros.

— És maga történetesen nem tudja, hogy mi áll benne, ugye? — sóhajtott Kadar. — Mi? Ó! Négy szó — fáradtan bólintott. — Első szó. Úgy hangzik, mint a. Esik. Rogy, fogy, hogy… Hogy. Második szó. Kis szó. El, fel, kell… Kell. Igen, értettem, de úgy értem, a részleteket? Nem. Értem.

— Most mit fogunk csinálni, uram? — kérdezte aggódva Murok.

— Valahol odakint van — zengte Nobby. — Bebújt föld alatti vackába, mondjuk, a nappal idejére. Összetekeredett titkos búvóhelyén, egy nagy rakás arany tetején, ősi hüllőálmokat álmodik az idők hajnaláról, várja az éjszaka rejtélyes függönyét, amikor mesmeg kiruccan… — tétovázott és elhallgatott. — Miér’ néz mindenki így rám?

— Nagyon költői — állította Murok.

— Hát, azt mindenki tuggya, hogy az igazi, régi sárkányok töméntelen aranyon szoktak aludni — nyilatkozta Nobby. — Közismert népi hiedelem.

Kadar kifejezéstelenül bámult a közeljövőbe. Noha Nobby hitvány egy alak, azt is jól jelzi, mi járhat az átlagpolgár fejében. Használni lehetne afféle laboratóriumi patkányként, ami előrejelzi, mi fog történni legközelebb.

— Arra számítok, hogy tényleg szeretnéd kitalálni, hol lehet az a sárkánykincs, ugye? — kérdezte Kadar kísérletképpen.

Nobby még a szokásosnál is ravaszabbnak látszott. — Hát, kap’tány uram, már gondoltam arra, hogy kicsit körülnézek. Tudja. Amikor nem vagyok szolgálatban, persze — tette hozzá erényesen.

— Ó, egek! — mondta Kadar kapitány.

Fölemelte az üres üveget, és rendkívüli gondossággal visszahelyezte a fiókba.

A Megvilágosult Hittestvérek idegesek voltak. Valamiféle félelem sistergett hittestvértől hittestvérig. Annak a félelme, aki miután vidáman kísérletezett a puskapor kiöntésével és a golyó elfojtásával, rájött, hogy a ravasz meghúzása borzasztó durranással jár és hamarosan valakinek föl kell bukkannia, hogy megnézze, ki csap ekkora lármát.

A Legfőbb Nagymester azonban tudta, hogy a markában tartja őket. Birkák és balekok, birkák és balekok. Mivel nem nagyon tudnának annál rosszabbat elkövetni, mint amit már megtettek, ennyi erővel akár folytathatják is és egye fene a világot, és tettethetik, hogy egész idő alatt így is akarták. Ó, a dolog szépsége…

Csak Vakoló Testvér volt valóban boldog.

— Legyen ez intő példa minden elnyomó zöldséges számára! — harsogta folyton.

— Igen, ööö — mondta Portás Testvér. — Csak, az az izé, hogy, ugye, nincs arra semmi esély, hogy valahogy véletlenül ide idézzük a sárkányt?

— Én, azaz mi, teljesen ellenőrzésünk alatt tartjuk — jelentette ki simán a Legfőbb Nagymester. — A hatalom a miénk. Biztosíthatlak.

A Hittestvérek kissé fölvidultak.

— És most — folytatta a Legfőbb Nagymester —, itt a király ügye.

A Hittestvérek ünnepélyesen néztek, kivéve Vakoló Testvért.

— Hát akkor, már rá is találtunk? — kérdezte. — Micsoda mázli!

— Te sose figyelsz, mi? — vakkantotta Őrtorony Testvér. — Az egész el lett magyarázva múlt héten, mi nem kezdünk bárkit is keresgélni, mi királyt csinálunk.

— Azt hittem, hogy a fickónak elő kell kerülni. A végzet mián.

Őrtorony Testvér vihogott. — Majd valahogy megsegítjük a Végzetet egy kicsit.

A Legfőbb Nagymester somolygott köntöse mélyén. Döbbenetes, ez az egész misztika ügylet. Mondasz nekik egy hazugságot, és amikor már nincs rá többet szükséged, mondasz egy másikat és közlöd velük, hogy előreléptek a bölcsesség felé vivő úton. Akkor ahelyett, hogy körberöhögnének, még lelkesebben követnek téged, remélve, hogy a rengeteg hazugság mélyén meg fogják találni az igazságot. És lépésről lépésre elfogadják az elfogadhatatlant. Döbbenetes.

— Kénköves pokol, ez aztán okos! — jelentette ki Portás Testvér. — Hát akkor, hogy fogjuk azt csinálni?

— Figyelj, a Legfőbb Nagymester megmondta, mit csináljunk, találunk valami jóképű legényt, aki remekül tud engedelmeskedni a parancsoknak, megöli a sárkányt és máris Bob a bácsikád. Sima ügy. Sokkal intelligensebb, mint várni az úgynevezett valódi királyra.

— De… — Vakoló Testvér elmélyülni látszott az agytevékenység erőfeszítésében —, ha mink irányítjuk a sárkányt, és mink igenis irányítjuk a sárkányt, igaz? Akkor nincs szükségünk senkire, hogy megölje, csak abbahagyjuk a megidézését és mindenki boldog lesz, igaz?

— Ó, persze — mondta Őrtorony Testvér undokul. — Már látom is, hogy lesz, te nem? Csak előlépünk és aszongyuk „Hello, nem fogjuk többet felgyújtani a házatok, hát nem vagyunk kedvesek”? Pont az a lényeg az egészbe’ a királlyal, hogy ő lesz egy, afféle…

— Tagadhatatlanul hathatós és romantikus jelképe az abszolút tekintélynek — szúrta közbe zökkenőmentesen a Legfőbb Nagymester.

— Az az — értett egyet Őrtorony Testvér. — Hathatós tekintély.

— Ó, már értem — állította Vakoló Testvér. — Rendbe’. Oké. Ez lesz majd a király.

— Úgy van — erősítette meg Őrtorony Testvér.

— Senki se fog vitatkozni egy hathatós tekintéllyel, ugye?

— Pontosan — felelte Őrtorony Testvér.

— Hát tényleg mázli, hogy pont most találtuk meg a valódi királyt — bólogatott Vakoló Testvér. — Egy a millióhoz az esélye, de igazán.

— Nem találtuk meg az igazi királyt. Nincs szükségünk az igazi királyra — jelentette ki fáradtan a Legfőbb Nagymester. — Utoljára mondom! Csak kerestem magunknak egy sokat ígérő legényt, aki jól néz ki koronával és tudja, hogyan suhogtasson egy kardot. És most figyeljetek…

A suhogtatás természetesen fontos. Nincs túl sok köze a kardforgatáshoz. A kardforgatás, vélte a Legfőbb Nagymester, pusztán a dinasztikus sebészet mocskos ügylete. Csakis döfések és vágások kérdése. Míg ellenben egy királynak suhogtatnia kell a kardot, aminek a megfelelő módon kell megcsillantania a fényt, hogy a nézőkben ne maradjon semmi kétség, ez a fickó itt bizony a Végzet választottja. A Legfőbb Nagymesternek sok idejébe került a kard és a pajzs elkészítése. Roppant sok pénzébe is. A pajzs úgy fénylett, mint egy tallér egy kéményseprő hallójáratában, ám a kard, a kard volt csak igazán pompás…

Hosszú volt és csillogó. Úgy nézett ki, mint amit a fémművesség valami géniusza készített — az egyik olyan kis zenhívő fickó, aki csak a hajnal fényénél dolgozik és a hajtogatott acél klubszendvicséből valami olyat képes kalapálni, aminek vágóéle a szikéével vetekszik és megállító ereje a silány drogon élő, szexmániás orrszarvúéval —, s aztán könnyek közt nyugdíjba vonult, mert soha, soha, soha nem fog ilyen kiválót alkotni többé. Olyan sok drágakő volt a markolatán, hogy bársonyba kellett burkolni, hogy az embernek kormos üvegen kellett ránézni. Voltaképp már annyi is királyi címmel ruházta föl az embert, ha csak rátette a kezét.

És ami a legényt illeti… távoli rokon volt, sokadfokú unokatestvér, lelkes és hiú, no meg ostoba is, tűrhetően arisztokratikus modorban. Jelenleg felügyelet alatt egy messzi tanyán tartózkodott különféle szeszek és ifjú hölgyek elégséges készletével, bár úgy tűnt, hogy a fiút leginkább a tükrök érdeklik. Valószínűleg hősi matériából gyúrták, gondolta a Legfőbb Nagymester savanyúan.

— Fölteszem — szólt Őrtorony Testvér —, hogy ő nem a trón igazi sarjúja?

— Hogy érted? — kérdezte a Legfőbb Nagymester.

— Hát, tudja, hogy van ez. A Sorsnak fura trükkjei vannak. Haha. Kész röhej lenne, nem — mondta Őrtorony Testvér —, ha kiderülne erről a legényről, hogy ő az igazi király. Ez után a sok bajmolódás után…

— Nincs többé igazi király! — csattant föl a Legfőbb Nagymester. — Mire számítotok? Valami népség bóklászik a vadonban sok-sok évszázadon át, türelmesen továbbadva egy kardot meg egy anyajegyet? Valamiféle varázslatra? — szinte kiköpte a szót. Hasznát veheti a varázslásnak, módszer a célkitűzés elérésére, a cél szentesíti az eszközt és így tovább, de hogy higgyen benne, elhiggye, hogy valamiféle erkölcsi erő, mint a logika, ettől összerándult. — Jó ég, ember, gondolkozz logikusan! Gondolkozz ésszerűen! Még ha valaki élne is a régi királyi családból, a vérvonal annyira fölhígult volna mostanra, hogy ezrével kell lennie olyanoknak, akik igényt támaszthatnak a trónra! Még… — megpróbált a lehető legvalószínűtlenebb jelöltre találni — …még olyasvalaki is, mint Reterátbúvár Testvér. — Rámeredt az egybegyült Hittestvérekre. — Erről jut eszembe, nem látom őt itt ma éjjel.

— Hát fura dolog — jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. — Nem hallott róla?

— Miről?

— Tegnap éjjel hazafelé menet megharapta őt egy krokodil. Szegény kis hülyét.

— Mi?

— Egy a millióhoz esély. A krokodil elszökött egy állatkertből, vagy valami, és elrejtőzött az ő hátsó udvarán. Ő meg odament és tapogatott a lábtörlő alatt a bejárati ajtó kulcsa után, és akkor az beleharapott az ő bengéjébe[17]. — Őrtorony Testvér a köntöse alatt kotorászott és előhúzott egy piszkos, barna borítékot. — Gyűjtést indítottunk, hogy vegyünk neki szőlőt és hát, nem is tudom, hogy vajon esetleg szeretne-e, ööö…

— Írj föl három tallérral! — utasította a Legfőbb Nagymester.

Őrtorony Testvér biccentett. — Fura — közölte —, de már megtettem.

Csak még néhány éjszaka, gondolta a Legfőbb Nagymester. Holnapra az emberek olyan kétségbeesettek lesznek, hogy még egy féllábú trollt is megkoronáznának, ha az megszabadítaná őket a sárkánytól. És akkor lesz királyunk, neki meg lesz tanácsadója, bizalmi férfiú, természetesen, és ez a bárgyú söpredék mehet vissza a csatornába. Nem lesz több álruha, nem lesz több rituálé.

Nem lesz több sárkányidézés.

Abba tudom hagyni, gondolta. Abba tudom hagyni, amikor csak akarom.

Az utcákon a Patrícius palotája környékén tolongott a nép. Karneváli, mániákus hangulat terjengett. Kadar gyakorlott pillantást futtatott végig a választékon maga előtt. A válsághelyzetekben szokásos ankh-morporki csőcselék volt; egyik felük azért jött, hogy panaszkodjék, egynegyedük azért, hogy lássa a tömeg másik felét, és a maradék azért, hogy raboljon, erőszakoskodjon vagy hot dogot áruljon a többieknek. Azonban akadt egy-két új arc, köztük számos komor férfiú, akik vállukon átvetett nagy karddal és övükre aggatott korbáccsal járkáltak a sokaságban.

— Gyorsan terjednek a hírek — állapította meg egy ismerős hang a fülénél. — Reggelt, kapitány!

Kadar belenézett a vigyorgó, hullasápadt arcba, ami Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerhez tartozott, élelemszállítója abszolúte bárminek, amit sietve el lehet adni egy nyitott aktatáskából egy forgalmas utcán és garantált, hogy előzőleg egy ökrösszekér hátuljáról esett le.

— Reggelt, Torok — felelte szórakozottan Kadar. — Most mit árulsz?

— Valódi árucikket, kapitány — Torok közelebb hajolt. Az a fajta fickó volt, aki képes volt úgy kiejteni az egyszerű „Jó reggelt!”, mintha egyszeri, soha meg nem ismétlődő ajánlat lenne az életben. A szeme ide-oda ugrándozott szemgödrében, mintha két rágcsáló próbálna kiutat találni. — Nem engedheti meg magának, hogy ne vegyen belőle — sziszegte. — Sárkányvédő krém. Személyesen garantálom: ha mégis elhamvadna, visszakapja a pénzét, kibúvó nélkül.

— Azt mondod, ugye — kezdte lassan Kadar —, amennyiben jól értelmezem a megfogalmazást, hogy ha elevenen megsülök a sárkány tüzétől, akkor visszafizeted a pénzt.

— Személyes kérelemre — válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. Lecsavarta egy élénkzöld kencével teli bődön tetejét és odalökte Kadar orra alá. — Több, mint ötven ritka fűszerből és gyógynövényből készült olyan recept alapján, amit kizárólag egy maréknyi vén szerzetes ismer, akik valami hegyen laknak valahol. Egy tallért kóstál bödönje és ezzel ráteszem a kést a saját torkomra. Igaziból ez közszolgálat — tette hozzá jámborul.

— Az ember oda kell ítélje a pálmát azoknak a vén szerzeteseknek azért, hogy ilyen gyorsan elkészítették a főzetet — jelentette ki Kadar.

— Eszes muksók — értett egyet Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. — Attól a rengeteg meditálástól meg jakjoghurttól lehet.

— Szóval mi folyik itt, Torok? — firtatta Kadar. — Kik ezek a fickók a nagy kardokkal?

— Sárkányvadászok, kap’tány. A Patrícius ötvenezer talléros jutalmat ígér bárkinek, aki elhozza a sárkány fejét. És nem is a sárkánnyal együtt; az a muki nem bolond, nem ám.

— Mi?

— Ezt mondta. Az egész rajta van a plakátokon.

— Ötvenezer tallér!

— Nem bagó, mi?

— Inkább jó nagy dohány — felelte Kadar. Ebből baj lesz, jól jegyezd meg, mit mond. — Meglep, hogy nem ragadtál kardot, nem csatlakoztál.

— Én inkább abban vagyok, amit szolgáltató ágazatnak nevezhetne, kap’tány. — Torok összeesküvő módjára szétfürkészett, s aztán odacsúsztatott Kadarnak egy pergamendarabot.

Az állt rajta:

Kadar visszaadta. — Hogy kerülnek ide a zsákok? — kérdezte.

— A sárkánykincs miatt — válaszolta Torok.

— Ó, igen — mondta gyászosan Kadar. — Na persze.

— Tudja mit — szólt Torok —, tudja mit. A mi barna egyenruhás fiainknak adok tíz százalék kedvezményt!

— És ezzel ráteszed a kést a saját torkodra, Torok?

— Tizenöt százalék a tiszteknek! — noszogatta Torok, mikor Kadar elsétált. A hangjában hallható enyhe pánik oka hamar nyilvánvalóvá vált. Bőven akadt konkurense.

Ankh-Morpork lakosai természetüknél fogva nem hősök, azonban természetüknél fogva üzletemberek. Néhány négyzetlábnyi térségben Kadar vehetett volna akármennyi varázsfegyvert, „Eredetti Walodisak Igaszolás Myndenkitöl”, láthatatlanná tévő köpönyeget — remek vonás, gondolta, és tényleg imponált neki az ötlet, hogy a bódé tulajdonosa olyan tükröt állított föl, amiben nem volt üveg — és, könnyed enyhítés gyanánt, sárkánykekszet, léggömböket és pálcikára tűzött forgókat. A sárkányoktól szavatoltan megszabadító rézkarperec szintén kedves gondolat.

Úgy tűnt, legalább annyi zsák és ásó van itt, mint kard.

Arany, az lesz az. A sárkánykincs. Hah!

Ötvenezer tallér! Az Őrség tisztje harminc tallért keres egy hónapban és maga kell kifizesse saját horpadásai helyrekalapálását.

Mit nem tudna kezdeni ötvenezer tallérral…

Kadar elgondolkozott ezen egy darabig, aztán arra gondolt, mit tudna kezdeni ötvenezer tallérral. Először is, annyival sokkal több volt ebből.

Csaknem nekiment egy csapat férfinak, akik egy falra szögezett plakát köré csoportosultak. Az azt hirdette, valóban, hogy a várost rettegésben tartó sárkány feje AŦ 50.000-et fog érni a bátor hősnek, aki elviszi azt a palotába.

A csoportosulás egyik tagja, akinek méretéből, fegyverzetéből és a módból, ahogy lassan húzta végig az ujját a betűkön, Kadar úgy ítélte, a vezérhős lehet, végezte el az fölolvasás feladatát a többieknek.

— …vis-zi az-ta pal-lot-áb-a… — fejezte be.

— Ötvenezer — merengett egyikük, állát dörzsölgetve.

— Potomság — jegyezte meg az értelmiségi. — Jóval a szokásos tarifa alatt. A fele királyság kéne legyen meg a lánya keze.

— Aha, de ő nem király. Patrícius.

— Hát akkor a fele patríciuma vagy akármije. Hogy néz ki a lánya?

Az egybesereglett vadászok nem tudták.

— Nőtlen — adott információt önként Kadar. — És lánya sincs.

A hősök megfordultak és alaposan szemügyre vették. Látta tekintetükben a lenézést. Valószínűleg minden nap tucatszámra bánnak el a hozzá hasonlókkal. — Nincs lánya? — kérdezett vissza az egyik. — Azt akarja, hogy valaki megölje a sárkányt és még csak lánya sincs?

Kadar valami fura módon úgy érezte, hogy támogatnia illenék a város urát. — De van neki egy kiskutyája, amit nagyon szeret — mesélte segítőkészen.

— Rohadtul undorító, hogy még csak lánya sincs — mondta az egyik vadász. — És mit ér ötvenezer manapság? Annyit csak a hálókra elkölt az ember.

— Úgy van! — tódította egy másik. — Az emberek azt hiszik, hogy az egy vagyon, de nem számolnak azzal, hogy hát nem jogosít nyugdíjra, ott az a rengeteg orvosi költség, az ember maga kell megvegye és karbantartsa a felszerelését…

— …meg a szüzek elhasználódása… — bólintott egy alacsony, kövér vadász.

— Aha, aztán ott van a… mi?

— Az unikornisok a specialitásom — magyarázta a vadász zavart mosollyal.

— Ó, értem. — Az első beszélő úgy nézett ki, mint aki mindig is égett a vágytól, hogy föltehesse a kérdést. — Azt hittem, manapság már nagyon ritkák.

— Igazad van. És túl sok unikornist sem látni — felelte az unikornisvadász. Kadarnak azt volt a benyomása, hogy a pasinak egész életében ez volt az egyetlen vicce.

— Hát, igen. Nehéz idők járnak — mondta az első beszélő éles hangon.

— És a szörnyek is sokkal fölényesebbek lettek — jelentette ki egy másik. — Hallottam, hogy egy ilyen fickó valahol megölt egy ilyen szörnyet egy ilyen tóba’, semmi gond, az ajtó fölé tűzte a karját…

— Pour enkurzsej le zótr — szólalt meg valaki a hallgatóságból.

— Aha, és tudjátok, mi lett? A szörny mamája jött és panaszt tett. A valóságos anyja másnap egyenesen lejött a csarnokba és panaszt tett. Ténylegesen panaszt tett. Hát ilyen megbecsülésben van részünk.

— Mindig a nőstények a legrosszabbak — tette hozzá egy újabb vadász komoran. — Ismertem egyszer egy kancsal gorgót, ó, hát az maga volt a terror. Állandóan kővé változtatta a saját orrát.

— Mindig a mi bőrünkre megy a játék — állította az értelmiségi. — Úgy értem, szeretném, ha kapnék egy tallért minden egyes lóért, amit ki kellett egyek magam alól.

— Úgy van! Ötvenezer tallér? Még mit nem!

— Aha.

— Igaz. Sóher alak.

— Gyerünk, igyunk egyet!

Indokolt egyetértéssel biccentettek és elmasíroztak a Megfoltozott Dob felé, kivéve az értelmiségit, aki feszengve odaoldalgott Kadarhoz.

— Miféle kutya? — tudakolta.

— Mi? — értetlenkedett Kadar.

— Azt kérdeztem, miféle kutya?

— Azt hiszem, egy kis drótszőrű terrier — válaszolta Kadar.

A vadász egy darabig fontolgatta. — Nem — jelentette ki végül, és elsietett a többiek után.

— Úgy tudom, van egy nagynénje Pszeudopoliszban — kiáltott utána Kadar.

Nem kapott választ. Az Őrség kapitánya vállat vont, s folytatta útját a sokaságon át a Patrícius palotájába…

…ahol a Patrícius ebédideje zűrösnek bizonyult.

— Uraim! — csattant föl. — Tényleg nem látom be, mi mást lehetne tenni!

Az egybegyűlt városi vezetők morogtak maguk közt.

— Ilyen alkalmakkor hagyományos, hogy fölbukkanjon egy hős — közölte az Orgyilkosok Céhének Elnöke. — Egy sárkányölő. Hol van ő, ezt szeretném tudni? Miért nem bocsájtanak ki iskoláink olyan fiatalokat, akik a társadalom szükségleteinek megfelelő szakértelemmel rendelkeznek?

— Ötvenezer tallér nem hangzik valami soknak — jelentette ki a Tolvajok Céhének Vezérigazgatója.

— Lehet, hogy magának nem sok, kedves uram, de ez minden, amit a város megengedhet magának — szögezte le határozottan a Patrícius.

— Ha nem engedhet meg ennyinél többet magának, nem hiszem, hogy sokáig lesz itt város — nyilvánított véleményt a tolvaj.

— És mi lesz a kereskedelemmel? — firtatta a Kalmárok Céhének képviselője. — Nem fog idevitorlázni senki egy hajórakomány ritka élelmiszercikkel, csak azért, hogy elégjen, igaz?

— Uraim! Uraim! — A Patrícius békítően emelte magasba kezét. — Nekem úgy tűnik — folytatta, kihasználva a rövid csöndet —, hogy amivel szembekerültünk az szigorúan véve mágikus jelenség. Erről szeretnék hallani tudós barátunktól. Hmm?

Valaki megbökte a Láthatatlan Egyetem Arkrektorát, aki korábban elbóbiskolt.

— Eh? Mi? — szólt a varázsló, éberré riasztva.

— Azon tűnődtünk — válaszolta a Patrícius hangosan —, hogy mit szándékozik tenni ezzel a sárkánnyal, ami a magáé?

Az Arkrektor vén volt, ám a versengő varázslóság és a Láthatatlan Egyetem bizánci politikájának világában főként túléléssel eltöltött élet azt jelentette, hogy a másodperc tört része alatt elő tudott kapni védekező érveket. Nem maradsz Arkrektor sokáig, ha engeded, hogy ilyen ártatlan megjegyzések elsüvítsenek a füled mellett.

— Az én sárkányom? — fakadt ki.

— Közismert, hogy a nagy sárkányok kihaltak — felelte a Patrícius nyersen. — És ráadásul természetes lakóhelyük a vidék. Ezért úgy tűnik nekem, hogy ez minden bizonnyal mag…

— Minden tiszteletem mellett, Lord Vetinari — mondta az Arkrektor —, gyakran állították, hogy a sárkányok kihaltak, ám a legfrissebb bizonyíték, ha lehetek ilyen merész, hajlamos némi kételyt ébreszteni az elmélet érvényességét illetően. Ami pedig lakóhelyük illeti, amit itt láttunk, az egyszerűen a viselkedésminta megváltozása, melyet a városi területek kiterjeszkedése a környékre idézett elő, amely már eddig is számos mezei teremtményt vezetett a létezés sokkal inkább polgárias módjának átvételére, nem is, gyakorlatilag megragadására, és sokan közülük szépen gyarapodnak az ily módon előttük megnyílt új lehetőségeken. Például a rókák állandóan kiborítják a szemeteskukáink.

Fölragyogott. Sikerült átvergődnie ezen az egészen anélkül, hogy az agyát egyszer is be kellett volna vonnia.

— Azt mondja — kezdte vontatottan az orgyilkos —, hogy amivel szemben állunk, az az első városi sárkány?

— Az evolúció már csak ilyen — válaszolta boldogan a varázsló. — És majd meglátják, milyen jól elboldogul — fűzte hozzá. — Bőven van fészekrakó terület, és több mint kielégítő az élelemkészlet.

Csönd üdvözölte ez utóbbi kinyilatkoztatást, míg a kalmár meg nem kérdezte: — Pontosan mi is az, amit esznek?

A tolvaj vállat vont. — Úgy rémlik, hogy a történetek szerint óriási sziklához láncolt szüzeket — tette közkinccsé tudását.

— Hát akkor itt éhen fog halni — jegyezte meg az orgyilkos. — A város agyagra épült.

— És zsákmány után szoktak volt járni — folytatta a tolvaj. — Ha ez segít valamit…

— Mindegy — szólalt meg a kereskedők vezetője —, úgy tűnik, hogy megint a maga problémája, excellenciás uram.

Öt perccel később a Patrícius dühöngve járt föl-alá a Kocka Kancellária hosszában.

— Kinevettek — közölte. — Láttam!

— Javasolta, hogy alakítsanak munkabizottságot? — kérdezte Rossab.

— Persze, hogy javasoltam! Ezúttal azonban nem jött be. Tudja, tényleg hajlok arra, hogy megemeljem a jutalom összegét.

— Nem hinném, hogy segítene, excellenciás uram. Bármelyik tapasztalt sárkányölő tisztában van a feladat szokásos díjával.

— Ha! Fele királyságom — morogta a Patrícius.

— És a lánya keze — egészítette ki Rossab.

— Felteszem, egy nagynéni nem elfogadható? — tudakolta reménykedve a Patrícius.

— A hagyomány a lányát követeli, excellenciás uram.

A Patrícius gyászosan bólintott.

— Talán lefizethetnénk — jegyezte meg hangosan. — Intelligensek a sárkányok?

— Úgy hiszem, hogy a hagyományoknak megfelelő szó az „ármányos”, excellenciás uram — felelte Rossab. — Úgy hallottam, hogy kedvelik az aranyat.

— Tényleg? És mire költik?

— Rajta alszanak, excellenciás uram.

— Mi, úgy érti, a matracukban?

— Nem, excellenciás uram. Rajta.

A Patrícius megforgatta ezt a tényt elméjében. — Nem találják túl bütykösnek?

— Én is úgy képzelem, excellenciás uram. Nem hinném, hogy bárki is megérdeklődte volna a dolgot.

— Hmm. Tudnak beszélni?

— A látszat szerint kiválóak benne, excellenciás uram.

— Á! Érdekes.

A Patrícius ezt gondolta: ha tud beszélni, tud tárgyalni is. Ha tud tárgyalni, akkor már a kezemben van — persze a mérete miatt csak átvitt értelemben.

— És azt beszélik róluk, hogy jól forog a nyelvük — említette Rossab.

A Patrícius hátradőlt a székében. A kinti folyosóról tompa hangok szűrődtek be, aztán belépett Kadar.

— Á, kapitány — üdvözölte a Patrícius —, vannak fejlemények?

— Tessék, uram? — kérdezte Kadar, köpenyéről esőcseppek folydogáltak.

— A sárkány letartóztatása irányába — szögezte le határozottan a Patrícius.

— A gázlómadár? — érdeklődött Kadar.

— Tudja nagyon jól, hogy értem — élesedett meg Lord Vetinari hangja.

— A vizsgálat folyamatban van — felelte automatikusan Kadar.

A Patrícius fölhorkant. — Csak a fészkét kell megtalálja — mondta. — Ha már megvan a búvóhelye, megvan a sárkány is. Ez nyilvánvaló. A fél város szemlátomást azt keresi.

— Ha van vacka — jegyezte meg Kadar.

Rossab szúrósan nézett rá.

— Miért mondja ezt?

— Számos lehetőséget veszünk figyelembe — közölte Kadar kifejezéstelenül.

— Ha nincs fészke, hol tölti el a napjait? — firtatta a Patrícius.

— A nyomozási eljárások zavartalanul folytatódnak — nyilatkozta Kadar.

— Akkor folytassa őket fürgén! És találja meg a fészket! — fanyalgott a Patrícius.

— Igen, uram. Engedélyt kérek a távozásra, uram!

— Rendben van. De számítok rá, hogy ma éjjelre eredményeket produkál, megértette?

Na már most, miért kétlem, hogy van fészke? gondolta Kadar, miközben kilépett a nappali fénybe, a zsúfolt térre. Mert nem látszott valóságosnak, azért. Ha pedig nem valóságos, semmi olyat nem kell csináljon, amit elvárunk tőle. Hogyan sétálhatott ki egy sikátorból, amibe be se ment?

Ha egyszer kizártad a lehetetlent, akkor ami marad, bármilyen valószínűtlen is, minden bizonnyal az igazság. A gond abban rejlik, hogy persze rá kell jönni, mi lehetetlen. Pontosan ez benne a trükk, úgy bizony.

Valamint ott van az orangután különös esete az éjszaka közepén…

Nappal a Könyvtár zsongott a tevékenységtől. Kadar bátortalanul haladt át rajta. Szigorúan véve bárhová mehet a városban, ám az Egyetem mindig úgy tartotta, hogy csakis varázstörvények vonatkoznak rá, és a kapitány úgy érezte, nem lenne bölcs dolog olyan ellenségeket szerezni, akik esetén mázlid kell legyen, hogy ugyanolyan hőmérséklettel végezd, az ugyanolyan alakról már nem is beszélve.

A Könyvtárost íróasztalára görnyedve lelte. Az emberszabású reménykedő pillantást vetett rá.

— Még nem találtuk meg. Sajnálom — mondta Kadar. — A vizsgálódás folytatódik. De van valami, amiben segíthetne egy kicsit nekem.

— Úúúk?

— Hát, ez egy varázskönyvtár, nemde? Úgy értem, ezek a könyvek valahogy értelmesek, nem? Szóval azt gondoltam: fogadok, hogy ha éjszaka bejutnék ide, a könyvek hamar lármát csapnának. Mert nem ismernek. De ha ismernének, valószínűleg nem törődnének velem. Szóval akárki vette is el a könyvet, varázslónak kell lennie, nem igaz? Vagy mindenesetre olyan valakinek, aki az Egyetemen dolgozik.

A Könyvtáros egyik oldalról a másikra nézett, aztán megragadta Kadar kezét és elvezette két könyvespolc rejtekébe. Csak akkor bólintott.

— Valaki, akit ismertek?

Vállvonogatás, aztán újabb bólintás.

— Ezért mondta el nekünk, igaz?

— Úúúk.

— És nem az Egyetemi Tanácsnak?

— Úúúk.

— Van valami ötlete, ki lehetett?

A Könyvtáros megrántotta a vállát, kifejezetten kifejező gesztus egy olyan test számára, amely alapjában véve egy zsák két lapocka között.

— Hát, azért ez már valami. Tudassa velem, ha megint valami furcsa dolog történne, jó? — Kadar fölnézett a polcok sorozatára. — Úgy értem, a szokásosnál furcsább.

— Úúúk.

— Köszönöm. Mindig öröm olyan polgárral találkozni, aki kötelességének tartja az Őrség munkájának megsegítését.

A Könyvtáros adott neki egy banánt.

Kadar különösen földobottnak érezte magát, amikor újra kilépett a város lüktető utcáira. Határozottan kiderít dolgokat. Kis darabkákat, mint a mozaikjáték. Egyiküknek se volt ténylegesen értelme, de mindegyik utalt a nagyobb képre. Csak rá kell leljen egy sarokra, vagy egy darabra a széléből…

Eléggé biztos volt benne, hogy nem varázsló tette, akármit is gondoljon a Könyvtáros. Nem egy igazi, fizetett varázsló. Az ilyesmi nem az ő stílusuk.

És ott volt természetesen ez a vacok-ügy. A legésszerűbb dolog kivárni, hogy fölbukkan-e a sárkány ma éjjel, és aztán megpróbálni megpillantani azt is, hogy hol. Ez valami magas hely kell legyen. Van arra mód, hogy az ember észlelje a sárkányokat? Előzőleg szemügyre vette Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller sárkánydetektorait, amik csupán egy fémrúdra erősített fadarabból álltak. Amikor a rúd végigégett, rátaláltál a sárkányra. Mint Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra árucikkei közül oly sok, ez is hatékony volt a maga különleges módján és ugyanakkor teljes mértékben hasznavehetetlen.

Kell legyen jobb módszer is megtalálni a jószágot annál, hogy addig vársz, míg az ujjaid leperzseli.

A nyugvó nap szétterült a láthatáron, akár egy pocsékul buggyantott tojás.

Ankh-Morpork háztetői még normális időkben is a vízköpők szép készletével büszkélkedhettek, ám most nyüzsögtek az olyan rémes pofák választékától, amilyet még sosem láthatott senki egy bizonyos, a ginivás ártalmait ábrázoló fametszeten kívül a fametszeteket nem vásárló osztályokba tartozók közül. Az arcok többsége olyan testhez tartozott, amely meghitt, évszázadok óta nemzedékről nemzedékre — gyakran erőszakkal — továbbadott fegyverek félelmetes gyűjteményét szorongatta.

Kakasülőjéről az Őrház tetején Kadar láthatta az Egyetem tetőit szegélyező varázslókat és az alkalmi kincskutatók bandáit az utcákon, ásóikkal készenlétben. Ha a sárkánynak tényleg van ágya a városban, akkor holnap a földön fog aludni.

Valahonnan lentről hallatszott Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller kiáltása, vagy egyik kollégájáé, amint sült kolbászt árul. Kadart hirtelen elöntötte a polgári büszkeség. Valamiképp rendben kell legyen az olyan polgárság, aminek, amikor katasztrófa fenyegeti, eszébe jut, hogy sült kolbászt árusítson a részvevőknek.

A város várakozott. Néhány csillag följött.

Kolon, Nobby és Murok szintén a tetőn tartózkodtak. Kolon duzzogott, mert Kadar megtiltotta neki, hogy használja az íját meg a nyílvesszőit.

Ezeket nem támogatták a városban, mert az embermagas íj nyílvesszőjének súlya és ereje képes volt átütni egy ártatlan járókelőt száz öl távolságban, inkább mint azt az ártatlan járókelőt, akit eredetileg megcéloztak.

— Helyes — közölte Murok. — Kimondja a Hajítófegyverek (Polgári Biztonság) Törvénycikk, 1634-ből.

— Hagyd abba ennek a mindenféle vacaknak a folytonos idézgetését — förmedt rá Kolon. — Nekünk nincs többé egyetlen egy se azokból a törvényekből! Az az egész elavult! Most minden sokkal hogyhíjjákabb. Gyakorlatias.

— Törvény ide, törvény oda — jelentette ki Kadar. — Én mondom, hogy tegye el!

— De kapitány, én kitűnően értettem ehhez! — tiltakozott Kolon. — Különben is — tette hozzá durcásan —, egy csomó más embernek is van íja!

Ez bizony igaz volt. A környező tetők olyan tüskések voltak, mint egy sündisznó. Ha a nyomorult jószág előkerül, azt fogja hinni, hogy tömör fán repül keresztül, amiben rések vannak. Az ember csaknem megsajnálta.

— Azt mondtam, tegye el! — parancsolta Kadar. — Nem tűröm, hogy a csendőreim polgárokra lődözzenek. Szóval tegye el!

— Nagyon is igaz — helyeselt Murok. — Azért vagyunk itt, hogy védelmezzünk és szolgáljunk, nem igaz, kapitány?

Kadar a szeme sarkából rápillantott. — Ööö — mondta. — Aha. Igen. Úgy van.

A hegyoldalon, hazának tetején, Lady Juhossy megigazgatta a célnak kevéssé megfelelő összecsukható széket, elrendezte maga előtt a látcsövet, a kávésflaskát és a szendvicseket a könyöklőn, és letelepedett várakozni. A térdén jegyzetfüzettel.

Eltelt fél óra. Nyílvesszők zápora üdvözölt egy átfutó felhőt, több balszerencsés denevért és a kelő holdat.

— A fene egye meg! — szólalt meg végül Nobby. — Elijedt.

Kolon főtörzs leengedte a pikáját. — Úgy látszik — értett egyet.

— Kezd hűvös lenni itt fönn — jegyezte meg Murok. Udvariasan megbökte Kadar kapitányt, aki a kéménynek dőlt és rosszkedvűen bámult a levegőbe.

— Talán le kellene mennünk, uram? — kérdezte. — Rengetegen azt teszik.

— Hmm? — morrant Kadar anélkül, hogy megmozdította volna fejét.

— Az is lehet, hogy hamarosan esni fog — folytatta Murok.

Kadar nem szólt semmit. Néhány perce a Művészetek Tornyát figyelte a Láthatatlan Egyetem közepén, ami a szóbeszéd szerint a város legvénebb épülete. Mindenesetre a legmagasabb. A kor, az időjárás és a nemtörődöm javítások elformátlanították alakját, olyan lett, mint a túl sok vihart látott fa.

Megpróbált visszaemlékezni a torony formájára. Ahogy általában szokás a teljesen ismerős dolgokkal, valójában rá se nézett évek óta. És most megkísérelte meggyőzni magát, hogy a kis fiatornyok és csipkézetek erdeje a tetején ma éjjel pont ugyanúgy néz ki, mint tegnap.

Ez nem ment könnyen.

Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, megragadta Kolon főtörzs vállát és szelíden a helyes irányba fordította.

Így szólt: — Lát valami furcsát a torony tetején?

Kolon egy darabig odabámult, aztán idegesen kuncogott. — Hát, úgy néz ki, mintha egy sárkány üldögélne rajta, nem igaz?

— De igen. Ezt gondolom én is.

— Csak, csak, csak amikor jobban megnézed, akkor látod, hogy csak árnyékokból áll meg repkénycsomókból meg minden. Úgy értem, ha félig behunyod a fél szemed, akkor úgy néz ki, mint két asszony egy talicskával.

Kadar kipróbálta. — Dehogy — utasította el. — Akkor is sárkánynak látszik. Hatalmas nagynak. Valahogy összehúzódzkodva és lefelé nézve. Nézze csak, ki lehet venni az összehajtott szárnyát.

— Már elnézést, uram. Csak egy törött fiatorony kelti ezt a hatást.

Jó darabig figyelték.

Aztán Kadar azt mondta: — Mondja, főtörzsőrmester — és csupán a puszta kíváncsiság kedvéért kérdem —, mit gondol, mi okozza egy pár óriási szárny kibontásának hatását?

Kolon nagyot nyelt.

— Azt hiszem, hogy egy pár óriási szárny okozza, uram — válaszolta.

— Ráhibázott, főtörzsőrmester.

A sárkány lepottyant. Nem lecsapott. Egyszerűen elrúgta magát a torony tetejéről, és félig esett, félig repült egyenesen lefelé, eltűnve a látképből az egyetemi épületek mögött.

Kadar azon kapta magát, hogy a becsapódást várja.

És aztán a sárkány újra föltűnt, úgy mozgott, akár egy nyílvessző, úgy mozgott, akár egy hulló csillag, úgy mozgott, mint valami, ami valahogy átváltoztat egy harminckét láb per szekundum per szekundum ólomnehezéket megállíthatatlan, emelkedő száguldássá. Fejmagasságnál alig magasabban siklott el a háztetők fölött, ami még borzasztóbb volt a hangzása miatt. Olyan volt, mintha lassan és gondosan kettétépnék a levegőt.

Az Őrség hasra vágta magát. Kadar futó képet nyert a hatalmas, kissé lószerű arcvonásokról, mielőtt a sárkány odébb szárnyalt.

— Azt a buzi segge lukát! — szólalt meg Nobby valahonnan az esőcsatornából.

Kadar kétszeres erővel markolta a kéményt és fölhúzta magát. — Egyenruhában van, Nobbs káplár — intette s hangja alig remegett.

— Bocsánat, kapitány. Azt a buzi segge lukát, uram!

— Hol van Kolon főtörzsőrmester?

— Itt lenn, uram. Kapaszkodok ebbe az ereszbe, uram.

— Ó, az ég szerelmére! Segítse föl, Murok!

— Hű — mondta Murok — nézzék, hogy száll!

A sárkány helyzetét meg lehetett állapítani a nyilak koppanásából szerte a városban, valamint mindazok sikolyából és hörgéséből, akiket eltaláltak a mellément és gellert kapó lövések.

— Még csak nem is lebbentette meg a szárnyát eddig! — kiáltotta Murok, megkísérelve fölállni a kéményfedőre. — Nézzék, hogy száll!

Nem lenne szabad olyan nagynak lennie, mondta magának Kadar, figyelve a folyó fölött keringő hatalmas alakot. Olyan hosszú, mint egy utca!

Láng gomolygott a dokkok fölött, és egy pillanatra a lény elhaladt a hold előtt. Aztán meglebbentette a szárnyát, egyszer, olyan zajjal, mintha egy törzskönyvezett csorda nedves irháit csapkodnák egy sziklán.

Szűk körben megfordult, néhányszor verdeste a levegőt, hogy nagyobb sebességet érjen el, és visszajött.

Amikor elhaladt az Őrház fölött, frecsegő fehér tűzoszlopot köhögött. Alatta a cserepek nem egyszerűen elolvadtak, hanem vörösen izzó cseppekben szétrobbantak. A kürtő fölrobbant és téglákat záporozott az utcára.

Hatalmas szárnyak kalapálták a levegőt, amikor a lény az égő épület fölött lebegett, s a tűz gyorsan terjedt lefelé azon, ami csakhamar parázsló kupaccá változott. Aztán, amikor csak a megolvadt szikla szétterjedő tócsája maradt, benne érdekes csíkokkal és buborékokkal, a sárkány szárnyai megvető legyintésével a magasba emelkedett, el- és fölszárnyalt a város fölött.

Lady Juhossy leengedte a látcsövet és lassan megrázta a fejét.

— Nincs ez rendben — suttogta. — Ez egyáltalán nincs rendben. Nem lenne szabad képesnek lennie semmi ilyesmire.

Újra fölemelte a látcsövet és hunyorított, megpróbálva kivenni, mi ég. Alatta lenn, hosszú bokszaikban, a kis sárkányok süvöltöztek.

Hagyományosan, amikor fölébredsz az áldottan eseménytelen eszméletlenségből, azt kell kérdezd: „Hol vagyok?” Ez valószínűleg része a faji tudatnak vagy valaminek.

Kadar így tett.

A hagyomány választást enged a második mondatot illetően. A kulcskérdés a választási folyamatban a rovancsolás, hogy lásd, testednek megvan-e még az összes olyan darabkája, ami emlékeid szerint tegnap még megvolt.

Kadar ellenőrizte.

Akkor jön a tantaluszi kínokat okozó rész. Most, hogy az öntudat hógolyója elkezdett gördülni, rá fog jönni, hogy egy csatornában fekvő testben éled-e föl, többszörös valamivel, a főnév nem számít egy olyan jelző után, mint a „többszörös”, soha semmi jó nem állhat a „többszörös” mögött, vagy pedig frissen vasalt lepedők, csillapító kéz és egy hozzáértő alak talpig fehérben, amint széthúzza a függönyt egy fényes új napon esetéről van szó. Az egésznek vége, semmi rosszabbnak nem nézel elébe a gyönge teánál, tápláló zabkásánál, rövid, erősítő sétáknál a kertben, és esetleg egy röpke, platói viszonynál az egyik gondoskodó angyallal, vagy lehet, hogy az egész csak pillanatnyi ájulás és valami fenyegetően közeledő szemét épp most akar rátérni a komolyabb ügyekre egy csákánynyél boldogabbik végével? Lesznek-e, akarja tudni az eszmélet, lábadozóknak járó szőlőgerezdek?

Ezen a ponton valami külső inger segíthet. A „Minden rendben lesz” a legjobb közülük, míg ellenben a „Tudja valaki, mit akarhat a pasi?” határozottan rossz jel, azonban még mindig jobb, mint a „Ti ketten csavarjátok hátra a kezét!”.

A valóságban valaki azt mondta: — Majdnem kampec lett magának, kapitány.

A fájdalomérzet, ami kihasználta Kadar öntudatlanságát, hogy meglógjon egy képletes, sebtiben elszívott cigarettára, visszarohant.

Kadar megszólalt: — Arrgh. — Aztán kinyitotta a szemét.

Volt ott egy mennyezet. Ez kizárta a kellemetlen lehetőségek egy bizonyos fajtáját és ezért szívesen látta. Homályos pillantása Nobbs káplárra esett, aminek kevésbé örült. Nobbs káplár nem bizonyított semmit; ha olyasmit látsz, mint Nobbs káplár, attól még halott is lehetsz.

Ankh-Morporkban nincs sok kórház. Minden Céh fönntartja saját szanatóriumát, és van néhány közkórház, amiket a furább vallásos szervezetek működtetnek, mint például az Ellensúlyozó Szerzetesek, de nagyjában és egészében az orvosi ellátás nem létezik, és az emberek kénytelenek szakszerűtlenül meghalni, a doktorok kezelése nélkül. Általában úgy gondolják, hogy a gyógymódok létezése bátorítja a lazsálást és valószínűleg amúgy is ellenkezik a Természet rendjével.

— Kérdeztem már, hogy hol vagyok? — firtatta Kadar elhalóan.

— Igen.

— Kaptam rá választ?

— Nem t’om, hol van ez a hely, kapitány. Valami flancos muffhoz tartozik. Aszonta, hozzuk föl ide magát.

Annak ellenére, hogy úgy tűnt, Kadar tudata telis-tele rózsaszín melasszal, azért képes volt kiragadni két nyomravezető jelet, és megbirkózott velük. A „gazdag” és a „föl ide” kombinációja jelent valamit. Szintúgy a szoba különös vegyszerszaga, ami még Nobby jóval mindennaposabb bűzét is túlszárnyalta.

— Mi most nem Lady Juhossyról beszélünk, ugye? — kérdezte óvatos reménykedéssel.

— Lehet, hogy róla. Óriási nagydarab spiné. Odavan a sárkányokér’. — Nobby rágcsálóképe a legszörnyűbb mindentudó vigyorba húzódott, amit Kadar valaha is látott. — Az ő ágyába’ fekszik.

Kadar a határozatlan pánik nyitányának érzésével körbenézett. Mert most, hogy már félig képes volt összpontosítani, láthatta az agglegényi zokniság bizonyos hiányát a helyszínen. Halványan hintőpor illata érződött.

— Olyan, mint egy budojár — jelentette ki Nobby a szakértő hanghordozásával.

— Várjunk egy percet, várjunk csak! — szólt Kadar. — Volt az a sárkány. Pont fölöttünk…

Az emlék föltűnt és úgy ütötte meg, akár egy neheztelő zombi.

— Jól van, kapitány?

…a kiterjesztett, férfikarhossznál szélesebb karmok; a vitorláknál nagyobb szárnyak zúgása és csapkodása; a vegyi anyagok bűze, csak az istenek tudják, mifélék…

Annyira közel volt hozzá, hogy ki tudta venni az apró pikkelyeket a lábán és a vörös csillogást a szemében. Többek voltak hüllőszemnél. Olyan szemek, amikbe belefulladhat az ember.

És a lélegzet, olyan forró, hogy egyáltalán nem is volt tüzes, hanem csaknem valami tömör, nem elégeti a dolgokat, hanem szétzúzza őket…

Másrészt meg itt van és eleven. A bal oldala úgy érzi, mintha megütötték volna egy vasrúddal, de amúgy egész határozottan eleven.

— Mi történt? — tudakolta.

— A fiatal Murok volt az — válaszolta Nobby. — Megragadta magát meg a főtörzset és leugrott a tetőről, pont mielőtt a sárkány elkapott volna minket.

— Fáj az oldalam. Engem biztos elkapott — közölte Kadar.

— Nem, azt hiszem, az lesz az, ahol az árnyékszék tetejébe ütközött — felelte Nobby. — És aztán kapitány úr legurult és ráesett az esővízgyüjtő hordóra.

— És mi van Kolonnal? Megsérült?

— Nem sérült meg. Éppenséggel nem sérült meg. Izé, puhábbon ért földet. Mer’ olyan nehéz, átszakította a tetőt. Mesélhetnék a rövid ideig tartó, heves záporáról a…

— És aztán mi történt?

— Hát, valahogy kényelembe tettük magát, aztán mindenki csetlett-botlott és üvöltözött a főtörzsért. Amíg ki nem derült, hogy hol van, persze, akkor csak álltak, ahol voltak és ordítottak. És aztán jött ez a nő rohanva és kiáltozva — mesélte Nobby.

— Lady Juhossy lenne az, akire így utal? — firtatta fagyosan Kadar. A bordái tényleg fantasztikusan sajogtak mostanra.

— Aha. Nagy, dagadt maca — erősítette meg érzéketlenül Nobby. — Kutyafaját, ő aztán tudja dirigálni az embert! „Ó, a szegény, drága ember, azonnal föl kell hozzák a házamba!” Szóval megtettük. Amúgy is a legjobb hely. Mindenki rohangászik a városban szanaszét, mint a levágott fejű csirkék.

— Mekkora kárt okozott a sárkány?

— Hát, miután maga már kinn volt belőle, a varázslók tűzgolyókkal támadtak rá. Az egyáltalán nem tetszett neki. Úgy látszott, csak erősebbé meg dühösebbé teszi. Az Egyetem teljes Ellenirányi Szárnyát elpusztította.

— És…?

— Hát igazából ennyi volt. Még fölégetett egy-két dolgot, aztán el kellett repüljön abba’ a rengeteg füstbe’.

— Senki sem látta, merre ment?

— Ha látta, se mondja. — Nobby hátradőlt és sokatmondóan sandított. — Undorító, de tényleg, hogy ez a nő ilyen szobában lakik. Dögivel van pénze, a főtörzs mondta, semmi szüksége, hogy közönséges szobába’ lakjon. Mi jó van abban, ha nem akarsz szegény lenni, ha a gazdagoknak szabad közönséges szobákba’ lakni? Márvány kéne legyen. — Fölhorkant — Mindegy, aszonta a spinkó, hogy menjek érte, ha maga fölébredt. Most a sárkányait eteti. Fura kis rohadékok, nem igaz? Döbbenetes, hogy szabad neki ilyeneket tartani.

— Hogy érti?

— Tudja. Ugyanaz a pereputty meg minden.

Amikor Nobby kicammogott, Kadar még egyszer megnézte a szobát. Valóban hiányzott belőle az aranyozás meg a márvány, ami Nobby meggyőződése szerint kötelező az életben magas rangot betöltő személyek számára. Minden bútordarab öreg volt, és a képek a falon, bár kétségkívül értékesek, olyan képeknek látszottak, amik azért lógnak a hálószoba falán, mert az embernek nem jut eszébe másik hely, ahova aggathatná őket. Volt néhány amatőr vízfestmény is, sárkányokról. Egészében véve a szoba olyan benyomást keltett, amiben mindig csakis egyetlen ember élt és az évek során oda se figyelve magára alakította, mintha egy öltöny lenne, mennyezettel.

Nyilvánvalóan nő szobája volt, ám olyané, aki vidáman és minden ostoba álmodozás nélkül jól megvan az életével, miközben az összes érzelgős romantikus izé más emberekkel történik valahol máshol, és oltári hálás azért, hogy egészséges.

A látható ruhadarabokat praktikus, strapabíró minőségükért választották, kinézetük alapján esetleg egy korábbi nemzedék során, s nem azért, hogy a nemek harcában könnyű tüzérségként használják. Az öltözőasztalon takarosan elrendezve üvegcsék és tégelyek sorakoztak, de küllemük bizonyos puritánsága azt sugallta, hogy címkéiken az olvasható „Dörzsölje be minden este”, nem pedig „Csak egy cseppet a füle mögé”. Az ember könnyen el tudta képzelni, hogy a szoba lakója egész életében itt aludt és az apja „kislányomnak” szólította negyvenéves koráig.

Az ajtó mögött egy nagy, kényelmes pongyola lógott. Kadar tudta, anélkül, hogy odanézett volna, hogy a zsebére nyuszikát hímeztek.

Röviden, egy olyan nő szobája volt, aki nem számított arra, hogy egy férfi valaha is látni fogja belülről.

Az éjjeliszekrényen magasra tornyosultak a papírok. Bűntudatosan, de azért mégis, Kadar beléjük pislantott.

A sárkányok voltak a téma. Akadt ott számos levél a Barlang Klub Kiállítás Bizottságtól és a Barátságos Lángszórók Ligájától. Brosúrák és kérvények hevertek a Beteg Sárkányok Napsugár Menedékétől — „Szegény, kicsi VINNY tüze csaknem Kialudt Ötévi Kegyetlen Használat után Festéktisztítóként de most” — És adományok kérelmezései, és beszédek és egyebek, amik világosan mutattak egy akkora szívet, ami elég nagy az egész világnak, vagy legalábbis annak a részének, amelyik szárnyakkal rendelkezik és tüzet okád.

Ha hagyod, hogy az eszed egy ilyen szobán elmélázzon, azzal végezheted, hogy furcsán elszomorodsz és tele leszel különös, zavaros részvéttel, ami eljuttathat téged oda, hogy elhidd, esetleg jó ötlet lenne kiirtani a teljes emberi fajt, és újra kezdeni az amőbákkal.

A papírhalom mellett volt egy könyv is. Kadar fájdalmasan kitekeredett és megnézte a gerincét Az állt rajta: Sárkánykórok, írta Sybil Deidre Olgivanna Juhossy.

Megbabonázott elszörnyedéssel forgatta a merev lapokat. Egy új világot nyitottak meg előtte, az egészen elképesztő problémák világát. Ragacsos Torok. A Fekete Aszfalt. Száraz Tüdő. Marjú. Kergekór, Kehesség, Szivárgás, Különféle Kövek. Döbbenetes, döntötte el néhány oldal elolvasása után, hogy egy mocsári sárkány valaha is megélte a második napkeltéjét. Már azt is biológiai diadalnak kell tekinteni, ha át tud sétálni a szobán.

A lelkiismeretesen megrajzolt illusztrációkról sietve másfelé fordította a fejét. Az ember csak egy bizonyos mennyiséget tud elviselni zsigerekből.

Kopogtattak az ajtón.

— Hé! Föl van tisztességesen öltözve? — harsogta Lady Juhossy vígan.

— Ööö…

— Hoztam magának valami rettenetesen táplálót.

Valamiért Kadar úgy képzelte, leves lesz, ám szalonnával, sült krumplival és tojással megpúpozott tányérnak bizonyult. Hallotta, ahogy artériái pánikba esnek a puszta látványtól.

— Sütöttem egy felfújtat is — jelentette be Lady Juhossy kissé szégyenlősen. — Általában nem főzök sokat, csak magamnak. Tudja, hogy van az, egy embert ellátni.

Kadar a lakhelyén kapott ételekre gondolt. Valahogy a hús mindig szürke volt, benne rejtélyes csövekkel.

— Ööö — kezdte, nem lévén hozzászokva, hogy úrihölgyeket szólítson meg fekvő helyzetből, pláne, hogy a saját ágyukban heverészik. — Nobbs káplár elmondta nekem…

— És micsoda jellegzetes kis fickó ez a Nobby! — vágott közbe Lady Juhossy.

Kadar nem volt benne biztos, hogy képes ezzel megbirkózni.

— Jellegzetes? — kérdezte elhalóan.

— Színes egyéniség. Ragyogóan kijövünk egymással.

— Valóban?

— Ó, igen. Micsoda hatalmas kincsesháza az anekdotáknak!

— Ó, igen. Hát abban tényleg remekel — Kadart mindig elképesztette, hogy Nobby gyakorlatilag mindenkivel jól megvan. Minden bizonnyal, határozta el, valami köze kell legyen a közös nevezőhöz. A matematika egész világában nincs még egy olyan közönséges nevező, mint Nobby.

— Ööö — mondta, s aztán rájött, hogy nem képes letérni erről a furcsa, új kerülőútról —, nem találja úgy, hogy a beszéde egy kissé, ööö, merész?

— Borsos — helyesbített Lady Juhossy vidáman. — Hallania kellett volna az édesapám, amikor bosszankodott. Egyébként kiderítettük, hogy sok közös vonásunk van. Meghökkentő véletlen, de a nagyapám egyszer megkorbácsoltatta az ő nagyapját szándékos piszmogásért.

Ettől gyakorlatilag bekerült a családba, gondolta Kadar. Összerándult az újabb fájdalomnyilallástól sérült oldalában.

— Magának van néhány nagyon csúnya zúzódása és valószínűleg egy-két törött bordája — jelentette ki a nő. — Ha megfordul, bekenem ezzel a hátát — Lady Juhossy meglengetett egy sárga kencével teli tégelyt.

Pánik suhant át Kadar arcán. Ösztönösen följebb húzta a takarót a nyakánál.

— Ne játssza meg a félénk hülyét, jóember! — szólította föl az asszony. — Nem fogok semmi olyat látni, amit ne láttam volna korábban. Az egyik hát pont olyan, mint a másik. Csak annyi a különbség, hogy azok, amiket általában látni szoktam, farokban végződnek. Most forduljon meg és húzza föl a hálóingét! Tudja, még a nagypapámé volt.

Nem lehetett ellent mondani ennek a hangnak. Kadarnak eszébe jutott, hogy követelhetné, Nobby jöjjön be gardedámnak, s aztán úgy határozott, hogy az még rosszabb lenne.

A krém úgy égetett, mint a jég.

— Mi ez?

— Mindenféle van benne. Enyhíti a zúzódásokat és segíti az egészséges pikkely növekedését.

— Mi?!

— Sajnálom. Valószínűleg nem a pikkelyekét. Ne legyen már olyan aggodalmas! Csaknem egész biztos vagyok benne. Oké, kész is vagyunk! — S azzal megveregette a férfi farát.

— Asszonyom, én az Éjjeli Őrjárat kapitánya vagyok! — közölte Kadar, tudatában már akkor, amikor kimondta, hogy átkozottul ostoba dolog ilyet mondani.

— Úgyszintén félig meztelen egy hölgy ágyában — válaszolta Lady Juhossy szenvtelenül. — És most üljön föl és egye meg az uzsonnáját! Egészségessé és erőssé kell tegyük magát.

Kadar szemébe pánik költözött.

— Miért? — tudakolta.

Lady Juhossy benyúlt koszos zubbonyzsebébe.

— Leírtam néhány dolgot múlt éjjel — mesélte. — A sárkányról.

— Ó, a sárkány. — Kadar kissé megnyugodott. Jelen pillanatban a sárkány sokkal biztonságosabb kilátásnak tűnt.

— És kalkuláltam is egy keveset. Mondok magának valamit: ez nagyon bizarr bestia. Nem lenne szabad képesnek lennie levegőbe emelkedni.

— Ebben teljesen igaza van.

— Ha olyan a fölépítése, mint a mocsári sárkányoknak, akkor legalább húsz tonnát kellene nyomjon. Húsz tonna! Lehetetlenség. Tudja, az egész visszavezethető a súlyra meg a kiterjesztett szárnyszélesség arányokra.

— Láttam, hogy úgy lebben le a toronyról, mint egy fecske.

— Tudom. Le kellett volna szakítsa a szárnyait és átkozottul nagy lyukat kellett volna fúrjon a talajba — szögezte le Lady Juhossy határozottan. — Nem lehet az aerodinamikával tréfálni! Tudja, nem lehet kicsiről indulni és fölnagyítani, és aztán úgy hagyni a dolgot. Az egész izomerő és emelőfelületek kérdése.

— Tudtam, hogy nem stimmel valami — vidult föl Kadar. — És még a láng is. Semmi se közlekedhet olyan hőmérséklettel a belsejében. Hogyan oldják ezt meg a mocsári sárkányok?

— Ó, az pusztán csak vegyszer — legyintett Lady Juhossy. — Csupán kivonnak valami éghetőt abból, amit megettek és meggyújtják a lángot, pont amikor kibújik a járatokból. Sosincs a belsejükben ténylegesen tűz, hacsak nem fordul elő a visszafújás esete.

— Akkor mi történik?

— Lekaparhatod a sárkányt a díszletekről — jelentette ki Lady Juhossy vidoran. — Sajnos, nem valami jól megtervezett jószágok a sárkányok.

Kadar hallgatta.

A sárkányok egyáltalán nem maradtak volna fönn, ha lakómocsaraik nem esnek távol mindentől és nincsenek szűkében a ragadozóknak. Nem mintha egyébként egy sárkány jó étek lett volna — ha elveszed a bőrszerű irhát és az óriási repülőizmokat, ami marad, olyasmi kell legyen, mintha beleharapnál egy rosszul működtetett vegyi üzembe. Nem csoda, hogy a sárkányok folyton betegek. Állandó gyomorbajuk látja el őket fűtőanyagkészlettel. Agykapacitásuk nagyobb részét leköti emésztőrendszerük bonyodalmainak irányítása, ami képes lángra lobbantható tüzelőanyagot előállítani a legvalószínűtlenebb alkotóelemekből. Még arra is képesek, hogy átrendezzék belső csővezetékeik egyetlen éjszaka leforgása alatt, hogy megbirkózzanak a nehezebb folyamatokkal. Folyamatosan vegyi késélen táncolnak. Egyetlen rosszkor jött csuklás, és a sárkány máris geográfia.

És amikor fészekrakó hely kiválasztására kerül a sor, a nőstényeknek annyi józan eszük és anyai ösztönük van, mint egy téglának.

Kadar eltűnődött, hogy a régi időkben miért aggódnak az emberek olyan nagyon a sárkányok miatt. Ha akadt is egy a hozzád közeli barlangban, mást se kellett tenned, mint hogy kivárd, mikor gyújtja, vagy robbantja föl önmagát, vagy hal bele az akut gyomorrontásba.

— Maga tényleg alaposan tanulmányozta őket, igaz? — kérdezte.

— Valakinek meg kellett tennie.

— De mi van a nagyokkal?

— Hű, tényleg. Tudja, az óriási rejtély — felelte a nő, s arckifejezése rendkívül komollyá vált.

— Igen, már mondta.

— Tudja, vannak mondák. Úgy tűnik, mintha egy sárkányfaj elkezdett volna nőni és nőni és aztán… csak úgy eltűnt.

— Úgy érti, kihalt?

— Nem… néha fölbukkantak. Valahonnan. Tele életerővel és energiával. És aztán egy nap egyáltalán nem jöttek többet — Diadalmas pillantást vetett Kadarra. — Azt hiszem, hogy találtak egy helyet, ahol tényleg létezhetnek.

— Létezhetnek, mint mi?

— Sárkány. Ahol tényleg kiteljesíthetik a bennük rejlő lehetőséget. Valami más dimenzióban vagy ilyesmiben. Ahol a gravitáció nem ennyire erős, vagy valami.

— Azt gondoltam, amikor láttam — szólt Kadar —, azt gondoltam, hogy nem létezhet olyasmi, ami repül és ekkora pikkelyei vannak.

Egymásra néztek.

— A búvóhelyén kell megtaláljuk — jelentette ki Lady Juhossy.

— Semmilyen átkozott repülő gőte nem fogja fölgyújtani a városom — közölte Kadar.

— Csak gondoljon arra, mivel járulna hozzá a sárkánytanhoz! — pihegte Lady Juhossy.

— Idefigyeljen, ha valaki fölgyújtja ezt a várost, az én leszek.

— Döbbenetes alkalom. Olyan sok a kérdés…

— Ebben igaza van. — Murok egyik frázisa jutott Kadar eszébe. — A sárkány segíthet minket a nyomozásban — javasolta.

— De csak reggel — szögezte le eltökélten Lady Juhossy.

Kadar keserű céltudatossága tompult.

— Majd lenn alszom a konyhában — jelentette ki Lady Juhossy jókedvűen. — Tojásrakás idején általában van ott egy tábori ágy megvetve. Némelyik nősténynek mindig szüksége van segítségre. Ne aggódjon miattam!

— Maga igazán segítőkész — motyogta Kadar.

— Elküldtem Nobbyt, hogy segítsen a többieknek fölszerelni a főhadiszállásuk — világosította föl Lady Juhossy.

Kadar teljesen megfeledkezett az Őrházról. — Bizonyára nagyon súlyosan megrongálódott — kockáztatta meg.

— Mindenestül megsemmisült — pontosított Lady Juhossy. — Csak egy olvadt sziklatócsa. Szóval átengedek magának egy házat a Pszeudopolisz Yardon.

— Tessék?

— Ó, apámnak a város minden pontján volt ingatlana — mondta a nő. — Egészen hasznavehetetlen számomra, higgye el. Szóval szóltam az ügynökömnek, hogy adja oda a vén ház kulcsait Kolon főtörzsőrmesternek a Pszeudopolisz Yardon. Jót fog tenni neki, ha kiszellőztetik.

— De az a kerület… úgy értem, ott valódi macskakövek fedik az utcákat… csak maga a lakbér, úgy értem, Lord Vetinari nem fogja…

— Ne aggódjék emiatt! — jelentette ki az. asszony és barátságosan megveregette a vállát. — És most aztán tényleg aludnia kell.

Kadar hevert az ágyban, közben az agya villámgyorsan kattogott. A Pszeudopolisz Yard a folyó ankh-i oldalán fekszik, egy meglehetősen magas lakbérű övezetben. Nobby és Kolon főtörzsőrmester látványa, amint fényes nappal végigmennek az utcán, valószínűleg olyan hatással lesz a kerületre, mintha megnyitottak volna egy járványkórházat.

Elbóbiskolt, ki-be csusszanva egy álomba, amiben óriássárkányok hajszolták gyógyíros tégelyeket lengetve…

És a csőcselék morajára ébredt.

Lady Juhossy, amint dölyfösen teljes magasságában kiegyenesedik, felejthetetlen látvány volt, bár persze az ember próbálkozik. Olyan volt, mint megfigyelni egy fordított kontinentális elmozdulást, miközben a különféle szubkontinensek és szigetek összeszedik maguk, hogy létrehozzanak egyetlen masszív, dühös ősasszonyt.

A sárkányház betört ajtaja sarokpántjain himbálózott. A bennlakók, már előzőleg is olyan túlfeszített idegzetűek, akár egy benzopropamint szedő hárfa, kezdtek bedilizni. Kis lángfröccsenések csaptak a fémlemezekre, miközben az állatok fejvesztetten rohangásztak föl-le óljaikban.

— Mit — kérdezte a nő — jelentsen ez?

Ha egy Juhossy valaha is önvizsgálatra adta volna magát, el kellett volna ismerje, hogy ez nem valami eredeti kezdés. De kézenfekvő. Megtette a dolgát. Az ok, amiért a közhelyek közhelyekké válnak, az, hogy ők a kalapácsok és csavarhúzók a kommunikáció szerszámosládájában.

A csőcselék betömörült a kitört ajtóba. Néhányuk különféle éles eszközzel hadonászott föl-le mozdulatokkal, ami megfelel a népfölkelés legjobb hagyományainak.

— Tyű — szólalt meg a vezérük — ez itt a sárkány, mi?

Motyogó egyetértés kórusa harsant.

— És akkor mi van? — tudakolta Lady Juhossy.

— Tyű! Egy sárkány fölégette a várost. És nem repülnek messzire. Magának vannak itt sárkányai. Lehet, hogy közülük az egyik, nem igaz?

— Aha.

— Úgy van!

— QED.[18]

— Szóval most azt fogjuk csinálni, hogy máris kinyírjuk őket.

— Úgy van!

— Aha.

— Pro bono publico.

Lady Juhossy keble emelkedett és hanyatlott, akár egy birodalom. Kinyúlt és lekapta a trágyavillát a kampóról a falon.

— Figyelmeztetem, ha csak egyetlen lépéssel közelebb jön, meg fogja bánni! — közölte.

A vezér a nő mögé nézett, az őrjöngő sárkányokra.

— Igen? — érdeklődött undokul. — És mit fog csinálni, he?

Az asszony szája tátogott egyet-kettőt. — Kihívom az Őrséget! — felelte végül.

A fenyegetés nem érte el azt a hatást, amire számított. Lady Juhossy sosem szentelt különösebb figyelmet a város azon részeinek, amelyek híjával voltak a pikkelyeknek.

— Hát, az nagyon kellemetlen — mondta a vezér. — Az aztán tényleg nyugtalanító, tudja mit? Tisztára elgyöngül a térdem ettől, bizony.

Előhúzott egy hosszú húsbárdot az övéből. — És most csak álljon szépen félre, hölgyem, mert…

Zöld tűzcsík csapott elő a pajta hátsó részéből, elhúzott egy lábbal a csőcselék feje fölött, és elszenesedett rózsaformát égetett a faburkolatba, az ajtó fölé.

Aztán érkezett a hang, a csupasz halálos fenyegetés nyájasan csöpögő dorombolásával.

— Ez itt IV. Örömhegyi Telelő Hamaragyar, a város legtüzesebb sárkánya. Simán le tudja perzselni a fejetek.

Kadar kapitány bicegett elő az árnyékokból.

Egy kicsiny és szerfölött rémült aranyszínű sárkányt szorongatott eltökélten a hóna alatt. A másik kezével fogta a farkát.

A felkelők hipnotizáltán meredtek rá.

— Tudom én, hogy most mit gondoltok — folytatta halkan Kadar. — Azon tűnődtök, hogy ez után a rengeteg izgalom után maradt-e benne elég tűz? És, tudjátok, magam se vagyok olyan biztos benne…

Előrehajolt, célozva a sárkány két füle közt, és a hangja úgy pendült, akár egy késpenge:

— Azt kell megkérdezzétek magatoktól: Szerencsés fickónak érzem magam ma?

A tömeg hátrált, amikor a férfi közelgett.

— Nos? — firtatta. — Szerencsés fickóknak érzitek magatokat?

Néhány másodpercig kizárólag IV. Örömhegyi Telelő Hamaragyar gyomrának vészjósló korgása hallatszott, amikor a tüzelőanyag a lángkamrákba löttyent.

— Na figyeljen, ööö — kezdte a vezér, tekintete hipnotizáltan fixírozta a sárkány fejét — semmi szükség az ilyesmire…

— Valójában az is lehet, hogy csak úgy magától elhatározza a tűzokádást — jegyezte meg Kadar. — Kénytelenek rá, hogy leállítsák a gázfölhalmozódást. Az pedig fölhalmozódik, amikor idegesek. És, tudjátok, azt hiszem, hogy mostanra mindegyiket sikerült nektek alaposan fölidegesíteni.

A vezér olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint homályosan békülékeny gesztus volt, ám sajnálatos módon azzal a kezével, ami még mindig kést markolt.

— Dobd el — parancsolta metsző hangon Kadar —, vagy máris történelem vagy!

A kés nagyot csattant a kövezeten. A tömeg végéről csoszogás hallatszott, amikor számos ember, képletesen szólva, messze járt innen és mit sem tudott erről.

— De mielőtt az itt maradtak közületek, tisztes polgárok közül, békésen szétosztanak és mennek a saját dolguk után — jelentette ki Kadar nyomatékkal — azt javaslom, hogy vessetek egy pillantást ezekre a sárkányokra. Van olyan köztük, ami hatvan láb hosszúnak tűnik? Mondanátok-e, hogy nyolcvan láb a kiterjesztett szárnyszélességük? Milyen forró a lángjuk, mit gondoltok?

— Nem t’om — válaszolta a vezér.

Kadar kissé megemelte a sárkány fejét. A vezér szeme forgott.

— Nem t’om, uram — helyesbített.

— Szeretnéd megtapasztalni?

A vezér fejét rázta. De sikerrel rátalált a hangjára.

— Különben is, ki maga? — kérdezte.

Kadar kihúzta magát. — Kadar kapitány, Városi Őrség — jelentette be.

Ezt csaknem teljes csönd fogadta. A kivétel egy vidor hang volt, valahonnan a tömeg hátuljából, ami így szólt: — Az éjszakai váltásból, mi?

Kadar lenézett a hálóingére. Siettében, hogy kibújjon a betegágyból, kapkodva Lady Juhossy papucsába bújt. Most vette csak észre, hogy rózsaszín pomponok vannak rajta.

És ez volt az a pillanat, amit IV. örömhegyi Telelő Hamaragyar kiválasztott a böffentésre.

Nem bömbölő tűz újabb nyilallása volt, csupán dohos, csaknem láthatatlan lánggömb, ami elgördült a tömeg fölött és megperzselt néhány szemöldököt. Ám határozottan mély benyomást keltett.

Kadar remekül tért magához. A többiek nem vehették észre csupasz rettegésének röpke pillanatát.

— Ez csak arra szolgált, hogy fölkeltse a figyelmetek — állította pókerarccal. — A következő kissé alacsonyabbra fog menni.

— Ööö — nyögte a vezér. — Igenis. Semmi gond. Már amúgy is épp indulóban voltunk. Nincsenek itt nagy sárkányok, úgy igaz. Bocsánat a zavarásért.

— Na, nem — közölte diadalmasan Lady Juhossy. — Nem ússzák meg ilyen könnyen! — Fölnyúlt egy polcra és elővett egy bádogdobozt. Volt a fedelén egy nyílás. Csörgött is. Az oldalán ez a felirat állt: A Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke.

A kezdeti gyűjtés négy tallért és harmincegy garast eredményezett. Miután Kadar kapitány jelentőségteljesen meglengette a sárkányt, csodálatosképp további huszonöt tallér és tizenhat garas került elő. Aztán a csőcselék elmenekült.

— Legalább hasznot húztunk a mai napból — vigyorgott Kadar, amikor magukra maradtak.

— Ez rettentő bátor volt magától!

— Csak reménykedjünk, hogy a dolog nem fog elterjedni — mondta Kadar, óvatosan visszahelyezve a kifáradt sárkányt bokszába. Egészen hebehurgyának érezte magát.

Ismét tudatára ébredt azt őt fixírozó tekintetnek. Oldalvást Jófiú Cucc Tollaskő hosszúkás, hegyes pofájára nézett; az állat olyan pózban ágaskodott, amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy „Az Utolsó Kutyakölyök a Boltban”.

Legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy lenyúl és megvakarja a jószág füle tövét, vagy legalábbis annak a két szúrós izének tövét a feje két oldalán, amik föltehetőleg a fülei. A sárkány különös hanggal válaszolt, ami úgy hangzott, mint egy bonyolult eltömődés a sörfőzdében. A férfi sietve elhúzta a kezét.

— Minden rendben — állította Lady Juhossy. — Csak a gyomrai korognak. Azt jelenti, hogy kedveli magát.

Legnagyobb elképedésére Kadar úgy találta, hogy meglehetősen örül ennek. Amennyire vissza tudott emlékezni, korábbi életében soha semmi nem tartotta őt érdemesnek egy böfögésre.

— Azt hittem, hogy maga, ööö, meg akar szabadulni tőle — mondta.

— Föltehetőleg muszáj lesz — felelte a nő. — De tudja, hogy van ez. Fölnéznek az emberre azzal a nagy, kifejező szemükkel…

Rövid, kölcsönös, feszengő csönd támadt.

— Mi lenne, ha én…

— Nem gondolná, hogy esetleg szeretné…

Mindketten elhallgattak.

— Ez a legkevesebb, amit tehetek — jelentette ki Lady Juhossy.

— De maga már így is adott nekünk új központot meg mindent!

— Az csak a kötelességem volt, amint az jó polgárhoz illik — hárította el Lady Juhossy. — Kérem, fogadja el Jófiút, mint, mint baráti ajándékot.

Kadar úgy érezte, hogy roppant mély szakadék fölött araszolgat nagyon keskeny palánkon.

— Valójában azt sem tudom, mit esznek — motyogta.

— Ami azt illeti, mindenevők — válaszolta az asszony. — Mindent megesznek a fémet és a vulkanikus kőzetet kivéve. Tudja, egy mocsárban kifejlődő faj nem lehet válogatós.

— De nincs szüksége arra, hogy megsétáltassák? Vagy reptessék vagy mi?

— Úgy néz ki, hogy többnyire alszik. — A nő megvakargatta a csúfságot a sárkány pikkelyes feje búbján. — Azt kell mondjam, hogy ő a leglankadtabb sárkány az általam valaha tenyésztettek közül.

— És mi van a, ööö, tudja mivel? — A férfi a trágyavillára bökött.

— Hát, az főképp gáz. Csak tartsa valami jól szellőző helyen. Nincsenek értékes szőnyegei, remélem? A legjobb, ha nem engedi, hogy megnyalogassa a maga arcát, bár meg lehet tanítani őket a lángok irányítására. És nagyon készségesen gyújtanak tüzet.

Jófiú Cucc Tollaskő gázvezeték jellegű neszek zárótüze közepette összegömbölyödött.

Nyolc gyomruk van, emlékezett Kadar; a rajzok a könyvben roppant részletesen bemutatták. És van egy csomó más izé, mint például részleges desztilláló csövek és őrült alkimista készletek ott benn.

Egyetlen mocsári sárkány se tudna rettegésben tartani egy királyságot, csak véletlenül. Kadar eltűnődött, vajon hányat öltek meg közülük a vállalkozó szellemű hősök. Rettenetesen kegyetlen ilyet tenni egy lénnyel, aminek egyetlen bűne, hogy szórakozottan darabokra robbantja saját magát a levegőben, ami nem olyasmi, amit az egyes sárkányok szokásukká tehetnek. Egészen földühítette ez a gondolat. A csak böllérkésre jók egész faja, ezek a sárkányok. Kudarcot vallani születnek. Gyorsan élnek, széles körben halnak. Mindenevők vagy sem, amiből minden bizonnyal ténylegesen élnek, az az idegbaj, bocsánatkérően keresztülverdesve a világon halálos félelemben a saját emésztőrendszerüktől. A család már épp kezdi kiheverni a papa fölrobbanását, és valami hülye alak páncélöltönyben bebaktat a mocsárba, hogy belebökje a kardját egy zsáknyi zsigerbe, ami amúgy is csak egy lépésnyire van az önpusztítástól.

Huh. Érdekes lenne megnézni, hogy a múlt nagy sárkányölői hogyan szállnának szembe a nagy sárkánnyal. Páncél? Jobb, ha nem veszik föl. Mindenképp ugyanaz lesz a vége, és legalább a hamvaid nem előcsomagolva a saját alufóliájukban kerülnek elő.

Csak nézte és nézte a torz kis jószágot, és az ötlet, ami az utóbbi néhány percben dörömbölt a figyelméért, végül elnyerte a bebocsátást Minden ankh-morporki lakos meg akarja találni a sárkányfészket. Pontosabban meg akarja találni, amikor lakatlan. Egy rúdra tűzött fadarab nem fog megfelelni, ebben biztos volt. De, ahogy mondani szokás, betyárból lesz a…[19]

Azt kérdezte: — Képes egy sárkány kiszimatolni egy másikat? Úgy értem, követni a szagát?

Gondosan összehajtotta a papírlapot és bedugta egy borítékba.

— Lemenőbe’ a nap — szólt Kolon főtörzsőrmester.

Murok fölnézett pecsétviaszáról.

— Az azt jelenti, hogy hamarosan éjjel lesz — folytatta precízen Kolon.

— Igen, főtörzsőrmester.

Kolon körbetágítgatta ujjával a gallérját. A bőre imponálóan rózsaszín volt, a reggeli alapos súrolás eredménye, ám még mindig tisztelettudó távolságra helyezkedett el tőle mindenki.

Némelyek parancsolásra születnek. Némelyek kivívják a parancsnokságot. És másokra ráerőszakolják, és a főtörzsőrmester jelenleg ebbe a kategóriába tartozott és egyáltalán nem lett tőle boldog.

Most már bármelyik percben, ezt tudta, ki kell mondja, hogy ideje elindulni járőrbe. Nem akart kimenni járőrözni. Egy kedves kis alagsorra vágyódott valahol. De noblessz obligejl — ha ő a szolgálatos tiszt, meg kell tennie.

Nem a parancsnok magánya zavarta. Hanem a parancsnok esetleges-elevenen-megsülése okozott neki gondot.

Abban is meglehetősen biztos volt, hogy ha nem állnak elő valamivel ezzel a sárkánnyal kapcsolatban, mégpedig nagyon hamar, akkor a Patrícius boldogtalan lesz. És amikor a Patrícius boldogtalan, nagyon demokratikussá válik. Bonyolult és fájdalmas módokat talál ennek a boldogtalanságnak olyan széles körű elterjesztésére, amilyenre csak lehet. A felelősség, gondolta a főtörzsőrmester, rettentő dolog. És borzalmas megkínzást elszenvedni is az. Amennyire meg tudta ítélni, a két tény sebesen tartott egymás felé.

És ezért roppantul megkönnyebbült, amikor egy kis hintó gördült be a Yardra. Nagyon ócska volt, nagyon ütött-kopott. Az ajtón már kifakult a címer. A hátára festve állt a frissebb keletű üzenet: Nyihogj Vidáman, Ha Szereted A Sárkányokat.

Belőle, összerándulva kiszállás közben, Kadar kapitány bújt elő. Őt követte a nő, akit a főtörzsőrmester Bolond Sybil Juhossyként ismert. És végül, engedelmesen leszökkenve póráza végén, jött egy kis…

A főtörzsőrmester túl ideges volt ahhoz, hogy figyelembe vegye az állat tényleges méretét.

— Hát, eldobom a skalpom! Csak fogták maguk és elfogták!

A sarokban Nobby fölnézett az asztalról, ahol folyamatosan elmulasztotta megtanulni, hogy csaknem lehetetlen ügyességi és blöffölési játékot játszani olyan ellenfél ellen, aki egyfolytában mosolyog. A Könyvtáros kihasználta Nobby figyelmének elterelődését és elcsent két lapot a pakli aljáról.

— Ne legyél hülye! Ez csak egy mocsári sárkány — szólt Nobby. — A nő rendben van, ő Lady Sybil. Igazi úrihölgy.

A másik két rendőr megfordult és rámeredt. Nobby beszélt így?

— Ti ketten piszok jól abbahagyhatjátok ezt — förmedt rájuk. — Miért ne ismernék föl egy hölgyet, ha látom? Adott nekem egy csésze teát, olyan finom csészébő’, mint a papír és benne ezüstkanál! — mesélte úgy, mint aki átkukucskált a társadalmi különbségek dísztálcája fölött — És visszaadtam neki, szóval nyugodtan abbahagyhatjátok a rám bámulást!

— Valójában mit szoktál csinálni a szabad estéiden? — faggatta Kolon.

— Semmi közöd hozzája.

— Tényleg visszaadtad neki a kanalat? — kérdezte Murok.

— Igen, rohadt pontosan azt tettem! — válaszolta hevesen Nobby.

— Vigyázz, fiúk! — mondta a főtörzsőrmester s eláradt benne a megkönnyebbülés.

A másik kettő belépett a szobába. Kadar szokás szerint rezignált döbbenettel pillantott embereire.

— Az osztagom — motyogta.

— Kiváló férfiak testülete — mondta Lady Juhossy. — A jó öreg legénységi állomány, eh?

— Állománynak állomány — jegyezte meg Kadar.

Lady Juhossy bátorítóan mosolygott. Ez fura csoszogást idézett elő az emberek közt. Kolon főtörzsőrmester, némi erőfeszítéssel, elérte, hogy a mellkasa jobban kidülledjen, mint a pocakja. Murok fölegyenesedett szokásos görnyedtségéből. Nobby csak úgy vibrált a katonás magatartástól, keze egyenesen nyúlt le oldalán, hüvelykujja élesen előre meredt, tyúkmelle olyannyira földuzzadt, hogy a lábát a föld elhagyásának veszélye fenyegette.

— Mindig úgy gondoltam, hogy mindnyájan nagyobb biztonságban alhatunk ágyunkban tudván, hogy ezek a derék emberek őrzik az álmunk — közölte Lady Juhossy, miközben higgadtan ellépdelt a sor előtt, mint egy kincsesgálya könnyű szellőben vitorlázva. — És ez ki?

Egy orangután számára nehéz a vigyázzban állás. A teste képes magáévá tenni az általános elképzelést, de a bőre nem. Azonban a Könyvtáros minden tőle telhetőt elkövetett, afféle tisztelettudó rakásként állva a sor végén, fönntartva azt a fajta bonyolult tisztelgést, amit csak akkor vagy képes létrehozni, ha négy láb hosszú a karod.

— Civilbe’ van, asszonyom — jelentette Nobby talpraesetten. — Titkos Orangután Kommandó.

— Remek kezdeményezés! Valóban remek kezdeményezés — dicsérte Lady Juhossy. — És mióta orangután, jóember?

— Úúúk.

— Pompás! — Odafordult Kadarhoz, aki határozottan hitetlenkedőnek látszott.

— Becsületére válik magának — summázta a helyzetet. — Kitűnő testülete a férfiaknak…

— Úúúk.

— …emberszabásúaknak — helyesbített Lady Juhossy, csupán piciny töréssel a szóáradatban.

Egy pillanatig a legénységi állomány úgy gondolta, hogy épp most tértek vissza egy távoli tartomány magányos meghódításából. Valójában irtózatosan föllelkesültnek érezték maguk, ami csaknem pontosan az volt, ahogy Lady Juhossy megfogalmazta volna a dolgot, és ami határozottan néhány betűvel arrébb esett az ábécében normális hangulatuknál. Még a Könyvtáros is kivételezettnek érezte magát, és most az egyszer kommentár nélkül hagyta a „jóember” szót.

Csörgedező nesz és erős vegyianyagbűz késztette őket sietős körülnézésre.

Jófiú Cucc Tollaskő szégyenlős ártatlansággal kucorgott amellett, ami nem is annyira folt volt a szőnyegen, mint inkább lyuk a padlóban. Néhány füstgomolyag kígyózott föl a széléről.

Lady Juhossy fölsóhajtott.

— Ne aggódjon, naccsád — jelentkezett önként és vidáman Nobby. — Semmi perc alatt föltakarítjuk.

— Sajnos, gyakran teszik ezt, amikor izgatottak — mondta a nő.

— Naccsád példánya igazán remek darab — folytatta Nobby, kedvét lelve a társasági csevegés újonnan fölfedezett tapasztalatában.

— Nem az enyém — válaszolta az asszony. — Most már a kapitányhoz tartozik. Vagy talán mindnyájukhoz. Afféle kabala. A neve Jófiú Cucc Tollaskő.

— Inkább Errol bátyámra hasonlít — állította Nobby, kihozva a jókedvű, szemtelen, szeretetre méltó városi légy szerepből mindent, ami csak benne van. — Elnézést, hogy kimondom, de pont olyan hegyes az orra, úrnőm.

Kadar ránézett a lényre, ami új környezetét vizsgálta, és tudta, hogy mostantól, visszavonhatatlanul Errol lesz. A kis sárkány kísérletképp beleharapott az asztalba, néhány másodpercig rágta, kiköpte, összegömbölyödött és elaludt.

— Nem fog semmit se fölgyújtani, ugye? — kérdezte aggodalmasan a főtörzsőrmester.

— Nem hiszem. Úgy tűnik, hogy még nem jött rá, mire valók a lángjáratai — válaszolta Lady Juhossy.

— Viszont már semmit se lehetne tanítani neki a lazításról — jegyezte meg Kadar. — Mindenesetre, emberek…

— Úúúk.

— Nem magához beszéltem, uram. Mit csinál ez itt?

— Ööö — szólalt meg sietve Kolon főtörzsőrmester —, én, ööö… mivelhogy maga távol volt meg minden, és mi valószínű kevesen lettünk volna… föleskettem, uram. Az orangutánt, uram.

— Föleskette minek, főtörzsőrmester? — tudakolta Kadar.

— Különleges Pandúrnak, uram — felelte Kolon elpirulva. — Tudja, uram. Afféle polgári Őrség.

Kadar fölemelte a kezét. — Különleges? Piszkosul kivételes!

A Könyvtáros széles mosollyal ajándékozta meg a kapitányt.

— Csak ideiglenesen, uram. A harc tartamára, hogy úgy mondjam — esengett Kolon. — Igazán tudnánk mit kezdeni a segítséggel, uram, és… hát, ő az egyetlen, aki mintha kedvelne minket…

— Szerintem félelmetesen jó ötlet — szólt közbe Lady Juhossy. — Remek dolog attól az emberszabásútól.

Kadar vállat vont. A világ már épp eléggé megőrült, ugyan, mi tehetné rosszabbá?

— Oké — törődött bele. — Oké! Föladom. Adjon neki egy szolgálati jelvényt, bár itt egyen meg a fene, ha tudom, hogy fogja hordani! Pompás! Igen! Miért ne?

— Jól van, kapitány? — kérdezte a csupa aggodalom Kolon.

— Pompásan! Pompásan! Istenek hozták az új Őrségben! — csattant föl Kadar, tétován lépdelve a szobában. — Nagyszerű! Végül is, mogyorónyi a fizetés, nem igaz, szóval akkor akár alkalmazhatunk majm…

A főtörzsőrmester tisztelettudóan rácsapta tenyerét Kadar szájára.

— Ööö, csak egy dolog, kapitány — hadarta Kolon Kadar elképedt arcába. — Ne mondja ki az „M” szót. Attól rögvest fölhúzza az orrát. Nem tehet róla, elveszti minden önuralmát. Mint mikor vörös posztót lengetnek a hogyhívják előtt, uram. Az „emberszabású” rendben van, de az „M” szó nincs. Mert, uram, amikor ő begorombul, nem csak elvonul duzzogni, uram, ha érti, mire akarok kilyukadni. Ettől eltekintve nincs vele semmi gond, uram. Rendben? Csak ne mondja ki, hogy majom. Óafenébe!

A Hittestvérek idegesek voltak.

Hallotta, ahogy egymás közt sutyorognak. A dolgok túl gyorsan történtek számukra. Azt gondolta, hogy lépésről lépésre terelgeti őket az összeesküvésbe, sosem árulva el többet az igazságból, mint amennyivel még képes apróka agyuk megbirkózni, de folyton alulbecsülte őket. Kemény kézre van szükség. Keményre, de igazságosra.

— Fivéreim — szólt a Legfőbb Nagymester —, az Igazmondás Bilincsei annak rendje és módja szerint megerősíttettek?

— Mi? — kérdezte tétován Őrtorony Testvér. — Ó! A Bilincsek. Aha. Megerősíttettek. Persze.

— És a Beinvitálás Villásfarkú Zsezséi megfelelően lefosztattak?

Vakoló Testvér bűntudatosan összerezzent — Hogy én? Mi? Ó! Remek, semmi gond. Lefosztattak. Naná.

A Legfőbb Nagymester röpke szünetet tartott.

— Fivéreim — szólalt meg halkan. — Már olyan közel járunk. Csak még egyszer. Csupán néhány óra. Még egyszer és miénk a világ. Megértettétek, Fivéreim?

Vakoló Testvér fél lábbal csosszantott.

— Hát — mondta Őrtorony Testvér —, úgy értem, persze. Igen. Ettől nem kell félni. Kegyelmed mögött állunk száztíz százalékban…

Azt fogja mondani, csak hát, gondolta a Legfőbb Nagymester.

— …csak hát…

Á!

— …mi, azaz mindnyájan, olyan… furán vagyunk, olyan másnak érezzük magunk, nem igaz, a sárkányidézés után, mintha…

— Kipucoltak volna — segítette ki Vakoló Testvér.

— …igen, mintha valahogy… — Őrtorony Testvér az önkifejezés kígyóival küzdött — kivenne belőled valamit…

— Kiszipolyozott volna — vetette közbe Vakoló Testvér.

— Igen, ahogy mondja, és mi… hát, esetleg egy kissé rizikós…

— Mintha a valóságos eleven agyadból kiráncigálnák a hóbelevancot az aminózus lények Odatúlról — közölte Vakoló Testvér.

— Én aszondanám, hogy igaziból inkább olyan, egy kicsit, mint a beteges fejfájás — mondta ügyefogyottan Őrtorony Testvér. — És nézze, tűnődtünk erről az egész kozmikus egyensúly ügyről meg minden, mert, hát, tudjuk, mi történt szegény öreg Reterátbúvárral. Lehet, hogy valamiféle ítélet volt. Ööö.

— Csak egy virágágyásban rejtőzködő, földühödött krokodil volt — szögezte le a Legfőbb Nagymester. — Bárkivel megeshet. Azonban megértem az érzéseiteket.

— Tényleg? — könnyebbült meg Őrtorony Testvér.

— Ó, igen. Mi sem természetesebb. A legnagyobb varázslók is mind egy kissé kényelmetlenül érzik maguk, mielőtt belevágnak egy ehhez hasonló nagy feladatba. — A Hittestvérek büszkén kidüllesztették mellük. Nagy varázslók. Azok mink vagyunk. Aha. — De néhány óra múlva vége, és bizonyos vagyok benne, hogy a király gavallérosan meg fog jutalmazni titeket. Ragyogó lesz a jövő.

Ez általában sikerrel járt. Ezúttal azonban úgy tűnt, nem jön be.

— De a sárkány… — kezdte Őrtorony Testvér.

— Nem lesz semmiféle sárkány! Nem lesz rá szükségünk. Figyeljetek — mondta a Legfőbb Nagymester —, a dolog egész egyszerű. A fiúnak lesz egy káprázatos kardja. Mindenki tudja, hogy a királyoknak káprázatos kardja van…

— Ez az a káprázatos kard lesz, amiről kegyelmed már mesélt nekünk, ugye? — kérdezte Vakoló Testvér.

— És amikor az megérinti a sárkányt — folytatta a Legfőbb Nagymester —, akkor… püff!

— Aha, azok már csak olyanok — értett egyet Portás Testvér. — A nagybácsim belerúgott egyszer egy mocsári sárkányba. Azon kapta, hogy lelegeli az úritökjeit. Az átkozott jószág majdnem amputálta a lábát!

A Legfőbb Nagymester nagyot sóhajtott. Még néhány óra, igen, aztán ebből elég. Az egyetlen dolog, amit még nem döntött el, az volt, hogy hagyja-e őket életben — elvégre, ugyan ki hinne nekik? — vagy tartóztattassa-e le őket a Palotaőrséggel feneketlen ostobaságért.

— Nem — felelte türelmesen —, úgy értettem, hogy a sárkány el fog tűnni. Vissza fogjuk küldeni. Vége a sárkánykalandnak.

— Nem fognak a népek egy kicsit gyanakodni? — tudakolta Vakoló Testvér. — Nem fognak sárkányfecnikre számítani szerteszét meg szana?

— Nem — válaszolta diadalittasan a Legfőbb Nagymester —, mert az Igazság és Igazságszolgáltatás Kardjának egyetlen suhintása teljesen megsemmisíti a Gonosz Fattyát!

A Hittestvérek rámeredtek.

— Legalábbis ezt fogják hinni — fűzte hozzá vezetőjük. — Gondoskodhatunk némi misztikus füstről abban az időpontban.

— Pofonegyszerű a misztikus füst — szólt Enyvesujj Testvér.

— Akkor nem lesznek cafatok? — firtatta Vakoló Testvér árnyalatnyi csalódottsággal.

Őrtorony Testvér köhintett. — Nem t’om, hogy az emberek el fogják-e fogadni ezt — mondta. — Egy kissé túl tisztának hangzik, szerintem.

— Figyeljetek — csattant föl a Legfőbb Nagymester —, bármit el fognak fogadni! Látni fogják amikor megtörténik! A nép olyan nagyon szeretné majd látni, hogy a fiú győz, hogy nem fog sokat gondolkozni! Mérget vehettek rá! És most… kezdjük el…

Összpontosított.

Igen, egyre könnyebb lett. Egyre könnyebb minden alkalommal. Érezte a pikkelyeket, érezte a sárkány dühét, amikor kinyúlt a helyre, ahova a sárkányok elmentek, és magához ragadta az irányítást.

Ez az igazi hatalom, és mind az övé.

Kolon főtörzsőrmester összerándult. — Aú!

— Ne legyen már olyan puhány! — utasította vidáman Lady Juhossy, szorosabbra húzva a kötést a Juhossy asszonynép számos generációján át továbbadott, jól begyakorolt ügyességével. — Alig ütötte meg magát!

— És nagyon sajnálja — jelentette ki Murok metsző hangon. — Mutassa meg a főtörzsőrmesternek, mennyire sajnálja. Gyerünk!

— Úúúk — mondta a zavarban levő Könyvtáros.

— Ne hagyd, hogy megpusziljon! — visította Kolon.

— Nem gondolja, hogy fölkapni valakit a bokájánál fogva és pattogtatni az illető fejét a padlólapokon a Kezet Emelt a Fölöttes Tisztre kategóriába tartozik? — érdeklődött Murok.

— Nem fogok vádat emelni, nem én — válaszolta sietve a főtörzsőrmester.

— Folytathatnánk? — tudakolta türelmetlenül Kadar. — Azt akarjuk megtudni, hogy Errol ki tudja-e szagolni a sárkányfészket. Lady Juhossy úgy gondolja, hogy érdemes megpróbálni.

— Úgy érti, hogy rugós oldalú, buktató drótakadályokkal, vízhajtású, forgó késpengékkel, törött üvegcserepekkel és skorpiókkal teli mély gödörből lesz a legjobb pandúr, kapitány? — firtatta kételyek közt a főtörzsőrmester. — Aú!

— Igen, nem szeretnénk elveszíteni a szagát — mondta Lady Juhossy. — Hagyja abba a gyerekeskedést, főtörzsőrmester!

— Szabad legyen megjegyeznem, zseniális ötlet, hogy Errolt használjuk föl — közölte Nobby, miközben a főtörzsőrmester elvörösödött a kötése alatt.

Kadar nem volt biztos benne, meddig képes elviselni Nobbyt mint társadalmi csörtetőt.

Murok nem szólt semmit. Fokozatosan kezdett beletörődni a ténybe, hogy valószínűleg mégsem törpe, ám ereiben azért törpevér folyt a morfikus rezonancia híres elvének megfelelően, és kölcsönvett génjei arról árulkodtak neki, hogy semmi sem lesz olyan egyszerű. Megkeresni a sárkánykincset, még akkor is, amikor tulajdonosa nincs otthon, igencsak kockázatos. Különben is, biztos volt benne, hogy tudná, ha lenne kincs a közelben. Töméntelen arany jelenlétében egy törpe marka mindig viszket, és az övé nem viszketett.

— Annál a falnál kezdünk A Gyehennában — jelentette ki a kapitány.

Kolon főtörzsőrmester oldalvást Lady Juhossyra sandított, és elképzelhetetlennek találta, hogy gyávaságról tegyen tanúságot erkölcsi támaszuk szeme láttára. Megelégedett egy „Bölcs dolog ez, kapitány?”-nyal.

— Természetesen nem. Ha bölcsek volnánk, nem lennénk az Őrségben.

— Hej! Ez az egész olyan hihetetlenül izgalmas — jegyezte meg Lady Juhossy.

— Ó, nem hinném, hogy magának is jönnie kéne, nagysád… — kezdte Kadar.

— …Sybil, kérlek!…

— …tudja, az nagyon hírhedt környék.

— De én biztos vagyok benne, hogy tökéletes biztonságban leszek a maga embereivel — felelte a nő. — Biztos vagyok benne, hogy a semmirekellők elpárolognak, amikor meglátják magát.

Azok a sárkányok, gondolta Kadar. A semmirekellők elpárolognak, amikor meglátják a sárkányt, és csak árnyképük marad a falon. Valahányszor úgy érezte, kezd lassulni, vagy csökken az érdeklődése, emlékezetébe idézte azokat az árnyképeket, s az olyan volt, mintha lassú tüzet öntenének le a gerincében. Ilyesmiknek nem lenne szabad megesnie. Nem az én városomban.

Valójában A Gyehenna nem okozott gondot. Ugyanis számos bennszülött elment kincsvadászatra, és az ott maradtak mostanában sokkal kevésbé hajlottak az ólálkodásra sötét sikátorokban. Ráadásul, az értelmesebbje fölismerte, hogy Lady Juhossy, amennyiben útközben rátámadnak, valószínűleg arra inti őket, hogy húzzák föl rendesen a zoknijukat és ne hülyéskedjenek, mégpedig olyannyira parancsoláshoz szokott hangon, hogy valószínűleg azon veszik észre magukat, már meg is tették.

A falat még nem rombolták le s még mindig viselte szörnyű freskóját. Errol körbeszaglászta, egyszer-kétszer betotyogott a sikátorba, aztán elaludt.

— Nem jött össze — mondta Kolon főtörzsőrmester.

— De azért jó ötlet volt — szólalt meg Nobby lojálisan.

— Föltételezem, lehetséges, hogy csak az eső meg a rengeteg járókelő miatt — jegyezte meg Lady Juhossy.

Kadar fölmarta a sárkányt. Amúgy is csak hiú remény volt. Csak hát jobb a semminél, ha csinálunk valamit.

— Jobb lesz, ha visszamegyünk — közölte. — Lenyugvóban a nap.

Némán sétáltak vissza. A sárkány még A Gyehennát is megszelídítette, gondolta Kadar. Megszállta az egész várost, még akkor is, amikor itt sincs. Az emberek most már bármelyik nap elkezdik a szüzeket sziklához kötözni.

Bizony, nem más, mint az átkozott emberi lét metaforája, egy sárkány. És ha ez nem lenne elég pocsék, ezenkívül még rohadtul nagy, tüzes, repülő izé is.

Előhúzta az új főhadiszállás kulcsát. Amíg a zárral matatott, Errol fölébredt és elkezdett óbégatni.

— Most ne — szólt rá Kadar. Az oldala sajgott. Még alig kezdődött el az éjszaka és máris túl kimerültnek érzi magát.

Egy palalemez csúszott le a tetőről és zúzódott szét a macskaköveken mellette.

— Kapitány! — sziszegte Kolon főtörzsőrmester.

— Mi van?

— Fönn van a tetőn, kapitány.

Valami a főtörzsőrmester hangjában eljutott Kadar értelméig. Nem volt izgatott. Nem volt rémült. Csak az eltompult, ólmos rettegés hangszíne.

A kapitány fölnézett. Errol föl-le szökdécselt a hóna alatt.

A sárkány — a sárkány — érdeklődve nézett le az ereszcsatorna fölött. Csak a pofája nagyobb volt egy embernél. A szeme olyan nagy, mint a nagyon nagy szem, a színe izzóvörös és olyan intelligenciával teli, aminek végképp semmi köze emberi lényekhez. Először is, sokkal vénebb. Olyan értelem, ami már réges-rég ármányosság háncsfonatába burkolózott és furfangban pácolódott, mire a csaknem-majmok egy csoportja tűnődni kezdett, vajon nem lenne-e előrelépés karrierében, ha két lábra állna. Nem olyan intelligencia volt aminek dolga lenne a diplomácia művészetével, vagy egyáltalán fölfogná, mi az.

Nem fog cicázni veled, vagy találós kérdéseket föltenni. Ám mindent tud az arroganciáról és a hatalomról és a kegyetlenségről, és ha van rá sansz, hogy sikerüljön, leperzseli a fejed. Csak, mert ahhoz szottyan kedve.

E pillanatban még a szokásosnál is dühösebb volt. Érzékelt valamit a szeme mögött. Egy parányi, gyönge, idegen elmét, ami dagadt az önelégültségtől. Bőszítő volt, akár a megvakarhatatlan viszketés. Rákényszerítené őt, hogy olyanokat tegyen, amiket nem akart… és megakadályozta, hogy azt tegye, amit pedig nagyon szeretne.

Jelen pillanatban Errol volt tekintete fókuszában, aki őrjöngeni kezdett. Kadar rádöbbent, hogy mindaz, ami közte és az egymillió fokos hő között áll, az a sárkány ködös érdeklődése, vajon miért szorongat Kadar egy kisebb sárkányt a hóna alatt.

— Ne tegyen hirtelen mozdulatot! — szólt Lady Juhossy hangja a háta mögül. — És ne mutasson félelmet! Mindig észreveszik, ha félsz tőlük.

— Akad esetleg más tanács is, amit föl tud ajánlani ebben a percben? — kérdezte lassan Kadar, megkísérelve ajka mozdítása nélkül beszélni.

— Hát, a fülük tövének vakargatása gyakran bejön.

— Ó! — mondta Kadar elhalóan.

— Meg egy jó hangos „Nem!” és ha elveszed az etetőtálkájuk.

— Á?

— És ha rácsapsz az orrukra egy összecsavart újsággal, én legalábbis ezt szoktam tenni szélsőséges esetben.

A lelassult, fénylő körvonalú, kétségbeejtő világban, ahol Kadar most éppen tartózkodott, ami szemmel láthatólag a tőle néhány méterre lévő csontos orrlyukak körül forgott, a férfi tudatára ébredt egy halk, sziszegő nesznek.

Ugyanis a sárkány nagy levegőt vett.

A levegővétel abbamaradt. Kadar belenézett a lángjáratok sötétjébe és azon merengett, vajon fog-e bármit is látni mielőtt a tüzes feledés végigsöpör rajta.

Ebben a másodpercben fölzengett egy kürt.

A sárkány meghökkenve emelte föl a fejét és olyan hangot adott ki, ami homályos kérdésnek tűnt anélkül, hogy bármiképpen emlékeztetett volna szóra.

Újra fölzendült a kürt. Úgy tűnt, hogy a hangnak számtalan visszhangja támad, amelyek élik a saját életük. Kihívásnak hangzott. Ha nem az volt, akkor a kürtös hamarosan bajba kerül, mert a sárkány izzó pillantást vetett Kadarra, kitárta hatalmas szárnyát, nehézkesen a levegőbe lendült, és az aviatika minden szabályával dacolva, lassan elrepült a hang irányába.

Az égvilágon semminek nem volna szabad képesnek lennie így repülni. A szárnyak föl-le verdestek olyan lármával, akár a konzervált égiháború, ám a sárkány mégis úgy haladt, mintha csak lustán evezne a levegőben. Azt sugallta a mozgása, hogy ha abbahagyná a szárnycsapkodást, egyszerűen addig siklana, míg megáll. Lebegett, nem repült. Olyasmi esetében, ami hangár méretű, páncélozott irhával, ez ugyancsak jó trükk.

Elhaladt a fejük fölött, mint valami uszály, a Törött Holdak tere irányába.

— Kövessük! — kiáltotta Lady Juhossy.

— Nincs az rendben, hogy így röpdös. Egész biztos vagyok benne, hogy van erről valami az Ördöngösség Törvényekben — állította Murok, előhúzva jegyzetfüzetét. — És megrongálta a tetőt is. Tudják, ez tényleg csak úgy halmozza a szabálysértéseket.

— Jól van, kapitány? — kérdezte Kolon főtörzsőrmester.

— Egyenesen beleláttam az orrába — felelte Kadar álmatagon. Szemét a főtörzsőrmester aggódó arcára szegezte. — Hova ment? — akarta tudni. Kolon az utca végére mutatott.

Kadar fenyegetően nézett a tetők fölött eltűnő alakra.

— Utána! — parancsolta.

Megint fölharsant a kürt.

Mások is igyekeztek a tér felé. A sárkány előttük lebegett, mintha egy csökönyös gumimatrac nyomába eredő cápa lenne, a farkát lassan csóválta egyik oldalról a másikra.

— Valami eszelős meg fog vele küzdeni! — ámult Nobby.

— Gondoltam, hogy valaki meg fogja kísérelni — nyilatkozta Kolon. — Szegény hülye a saját páncéljában fog megsülni!

Úgy tűnt, ez a teret szegélyező sokaság véleménye is. Ankh-Morpork lakosságának hozzáállása a szórakozáshoz lényegre törő és gyakorlatias, és noha alig várták, hogy lássanak egy sárkányölést, abba is boldogan beletörődnek, ha a látványosság valaki elevenen megsülése lesz, saját páncéljában. Nincs mindennap lehetőséged arra, hogy lásd amint valaki elevenen megsül a saját páncéljában. Ez bizony olyasmi lesz, amire emlékezni fog a gyerek.

Kadart összevissza lökdösték és taszigálták a tömegben, amikor egyre többen özönlöttek a térre mögöttük.

A kürt harmadszor is kihívást harsogott.

— Az egy csigakürt, az ottan — jegyezte meg Kolon jól értesülten. — Olyan, mint a vészharang, csak mélyebb a hangja.

— Biztos? — kérdezte Nobby.

— Az.

— Akkor tuti, hogy piszok nagy volt az a csiga.

— Mogyorót! Fügét! Sült kolbászt! — vinnyogta egy hang mögöttük. — Helló, fiúk! Helló, Kadar kapitány! Jöttek krízisnézni, he? Vegyenek egy kolbászt! Én állom.

— Mi folyik itt, Torok? — tudakolta Kadar, megkapaszkodva az árus tálcájában, amikor még többen áramlottak köréjük.

— Valami kölyök belovagolt a városba és azt mondta, megöli a sárkányt — válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. — Van varázskardja, azt mondta.

— Van varázsbőre is?

— A maga lelkében nincs semmi romantika, kapitány — csóválta fejét Torok, kivett egy roppant forró kenyérpirító villát a piciny serpenyőből a tálcáján, és szelíden az előtte álló nagydarab nő fenekéhez nyomta. — Álljon félre, asszonyom, a kereskedelem a város éltető eleme, nagyon szépen köszönöm. Na persze — folytatta —, ha úgy vesszük, lennie kéne egy sziklához láncolt szűznek. Csak a nagynéni nemet mondott. Ez a gond némelyekkel. Semmi hagyománytisztelet. Ez a kölyök azt is mondja, hogy ő a jogos sarjú.

Kadar megrázta a fejét. A világ körülötte nyilvánvalóan megőrült. — Ezt nem értem.

— Sarjú — magyarázta türelmesen Torok. — Tudja. A trón örököse.

— Miféle trón?

— Ankh trónja.

— Miféle Ankh trónja?

— Tudja. Királyok meg minden. — Torok elgondolkozott — Bárcsak tudnám, mi az átkozott neve — morogta. — Megrendeltem Bazalt, a Troll egész éjjel nyitvatartó nagybani fazekasműhelyétől három nagytucat koronázási bögrét, és igazi gyötrelem lesz ráfesteni a neveket utólag. Fölírjam magát is a megrendelők közé? Magának kilencven garasért megszámítom, pedig ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.

Kadar föladta, és visszalökdösődött a sokadalmon át, Murokot használva világítótoronynak. A próbaidős csendőr a tömeg fölé tornyosult, és az állomány többi része hozzáhorgonyozta magát.

— Minden megbolondult — kiáltotta. — Mi folyik ott, Murok?

— Van ott a tér közepén egy legény lóháton — válaszolta Murok. — Van neki egy csillogó kardja, tudja, milyen. Viszont pillanatnyilag nem úgy néz ki, hogy bármit is csinálna.

Kadar odaküzdötte magát Lady Juhossy széltől védett oldalára.

— Királyok — zihálta. — Ankh-é. És trónok. Vannak?

— Mi? Ó, igen. Régebben voltak — felelte Lady Juhossy. — Sok száz évvel ezelőtt. Miért?

— Valami kölyök azt állítja, hogy ő a trón jogos örököse.

— Úgy van — szólalt meg Torok, aki követte Kadart abban a reményben, hogy vásárt köthet. — Tartott egy nagy beszédet arról, hogyan fogja megölni a sárkányt, elűzni a bitorlókat és jóra fordítani minden rosszat. Mindenki éljenezett. Sült kolbászt tessék, kettőt egy tallérért, valódi disznóból készült, miért nem vesz egyet a hölgynek?

— Nem úgy gondolta, hogy disznóhúsból, uram? — kérdezte Murok gyanakvóan, a csillogó csövecskékkel szemezve.

— Bizonyos értelemben, bizonyos értelemben — vágta rá sebesen Torok. — Kifejezetten eredeti disznótermékek. Valódi disznóból.

— Ebben a városban mindenki megéljenez minden beszédet — morogta Kadar. — Nem jelent semmit!

— Vegyen disznókolbászt, ötöt két tallérért! — rikácsolta Torok, aki sosem hagyta, hogy a társalgás a kereskedés rovására menjen. — Jót tehet az üzletnek, jót bizony, a monarchia. Disznókolbász! Kiflibe’! És még jóra fordít minden rosszat is. Szerintem ez jól hangzik. Hagymával!

— Rábeszélhetném egy sült kolbászra, naccsád? — kérdezte Nobby.

Lady Juhossy a Torok nyakába függesztett tálcára tekintett. A sok ezer éves jómodor sietett segélyére, és hangja csak a leghalványabban utalt elborzadásra, amikor megszólalt: — Szavamra, jól néznek ki. Milyen nagyszerű élelmiszerek!

— Ezeket is szerzetesek készítik valami titokzatos hegyen? — tudakolta Murok.

Torok különös pillantást vetett rá. — Nem — felelte türelmesen —, disznók.

— Miféle rosszat? — firtatta nyomatékosan Kadar. — Gyerünk, bökd ki! Miféle rosszat fog jóra fordítani?

— Há-á-át — mondta Torok —, ott vannak a, nos, adók. Az rossz, mindenesetre. — Volt benne annyi tisztesség, hogy kissé feszengjen. Az adófizetés Torok világában csakis másokkal történhetett meg.

— Úgy van! — jelentette ki a mellette álló öregasszony. — És a házam eresze valami borzalmasan szivárog és a háziúrnak esze ágában sincs megjavítani. Az is rossz.

— Meg a fiatalkori kopaszodás — szólalt meg az öregasszony előtt bámészkodó férfi. — Az is rossz. — Kadarnak leesett az álla.

— Á! A királyok meg tudjak gyógyítani, tudja — magyarázta sokat tudóan egy másik ősmonarchista.

— Ami azt illeti — ragadta meg a lehetőséget Torok zsákjában kotorászva — van még egy palackkal ebből a döbbenetes írból, amit — szúrósan Murokra nézett — valami vén szerzetesek készítettek, akik egy hegyen laknak…

— És tudja, nem feleselhetnek vissza — folytatta a monarchista. — Ebből lehet megállapítani, hogy királyi vér. Teljesen képtelenek rá. Van valami köze a kegyességükhöz.

— Nahát! — csodálkozott a szivárgó ereszű asszony.

— Na meg a pénz — mesélte a monarchista, sütkérezve a figyelemben. — Nem hordanak magukkal. Erről mindig megismerni a királyt.

— Miért? Nem olyan nehéz — jelentette ki a férfi, aki megmaradt haját szétteregette kupolás koponyáján, mintha egy legyőzött hadsereg maradványa lenne. — Én bezzeg sok száz tallért tudok hurcolni magammal gond nélkül.

— Valószínűleg gyönge a karod, ha király vagy — fejtegette bölcsen az öregasszony. — Valószínű, hogy az integetéstől.

— Mindig azt hittem — állította a monarchista, előhúzta pipáját s elkezdte megtömni annak nehézkes stílusában, aki előadást készül tartani —, hogy a királynak levés egyik legnagyobb problémája az a kockázat, hogy a lányát majd jól megdöfik.

Elmélkedő csönd támadt.

— És száz évre elalszik — folytatta a monarchista egykedvűen.

— Á! — mondták a többiek, megmagyarázhatatlan módon megkönnyebbülve.

— Meg aztán ott van a borsószemek elhasználódása — fűzte hozzá.

— Hát, az ott van — értett egyet tétován az asszony.

— Merthogy állandóan rajtuk kell aludnia — magyarázkodott a monarchista.

— Hogy a sok száz matracról már ne is beszéljünk.

— Bezony.

— Tényleg? Azt hiszem, tudnék szerezni egy csomót nagykereskedelmi áron — vidult föl Torok, és Kadarhoz fordult, aki mindezt ólmos arccal hallgatta. — Látja, kapitány? És maga biztos bekerül a királyi testőrségbe. Kapni fog tollforgót a sisakjára.

— Ah, a látványos parádék — sóhajtotta a monarchista pipájával hadonászva. — Nagyon fontosak. Rengeteg spektákula.

— Mi, ingyen? — morrant Torok.

— Há-át, azt hiszem, esetleg fizetni kell a keretért — habozott a monarchista.

— Ti mind rohadtul megbolondultatok! — üvöltötte Kadar. — Semmit se tudtok róla és még egyelőre nem is győzött!

— Szerintem az csak formaság — legyintett az öregasszony.

— Ez egy tűzokádó sárkány! — ordította Kadar, visszaemlékezve az orrlyukakra. — És ez meg csak egy kölyök egy lovon, az ég szerelmére!

Torok gyöngéden megbökte a kapitány mellvértjét. — Magának nincs szíve, kapitány — jelentette ki. — Amikor idegen érkezik a sárkány rabigáját nyögő városba és kihívja egy csillogó karddal, hááát, csak egyféle kimenetel lehetséges, nem igaz? Ez valószínűleg a végzet ujja.

— Rabiga? — bömbölte Kadar. — Rabiga? Torok, te hülye tolvaj, tegnap még babusgatni való sárkánybabákat árusítottál!

— Az csak üzlet volt, kap’tány. Semmi szükség, hogy így fölizgassa magát — felelte nyájasan Torok.

Kadar komor őrjöngés közepette ment vissza a legénységéhez. Mondhatsz, amit akarsz Ankh-Morpork népéről, mindig is rendületlenül függetlenek voltak, egyenjogúsági alapon senki emberfiának nem engedték át jogukat a rablásra, szélhámosságra, sikkasztásra és gyilkolásra. Ez abszolúte rendjén valónak tűnt Kadar gondolkozásmódja szerint. Egyáltalán semmi különbség nem volt a leggazdagabb ember és a legszegényebb koldus között, eltekintve attól, hogy az előbbinek tenger a pénze, ennivalója, hatalma, szép ruhája és jó egészsége. De legalább semmivel se jobb. Csak gazdagabb, kövérebb, hatalmasabb, jobban öltözött és egészségesebb. Már sok száz éve így mennek a dolgok.

— És most, egyet szippantanak egy hermelinpalástból, és mind érzelegni kezdenek — morogta magában.

A sárkány lassan és óvatosan körözött a téren. Kadar a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson az előtte lévő fejek fölött.

Ugyanúgy, ahogy a különféle ragadozók génjeibe majdhogynem be van programozva zsákmányuk sziluettje, lehetséges, hogy a kardot tartó, lóháton ülő alak szintén rákattint egy-két kapcsolóra egy sárkány agyában. A bestia lelkes, ám elővigyázatos érdeklődést tanúsított.

Hátul a tömegben Kadar a vállát vonogatta. — Még azt se tudtam, hogy valaha királyság voltunk.

— Hát, már ezer éve nem vagyunk az — felelte Lady Juhossy. — Kidobtuk a királyokat, és ez így van jól. Némelyik egész rémes volt.

— De hát maga, nos, egy flan… előkelő családból származik. — mondta a férfi. — Azt hittem volna, hogy maga teljesen pártolni fogja a királyokat.

— Tudja, egyik-másik rettenetes bunkó volt — legyintett könnyedén a nő. — Feleségek szerteszét, lefejeztették az embereket, értelmetlen háborúkat vívtak, szájukba vették a kést, félig lerágott csirkecombot hajigáltak a hátuk mögé, ilyesmik. Egyáltalán nem a mi fajtánk.

A tér elnémult. A sárkány lassan a távolabbi végébe libegett és csaknem mozdulatlannak látszott a levegőben, eltekintve szárnya verdesésétől.

Kadar érezte, hogy valami szelíden karmolássza a hátát, aztán Errol már a vállán is termett, hátsó karmaival megkapaszkodva. Torz szárnya egy ütemre csapkodott a nagyobb példányéval. Sziszegett. A tekintetét a lebegő óriásra szögezte.

A fiú lova idegesen kapálta a tér kockakövét, amikor lovasa leszállt a nyeregből, megsuhogtatta kardját és megfordult, hogy szembenézzen a távoli ellenséggel.

Határozottan magabiztosnak látszik, mondta magának Kadar. Másrészt, ugyan miként tesz alkalmassá a királyi trónra a sárkányölés képessége a mi időnkben és korunkban?

Tényleg nagyon fénylő kard. Ezt el kell ismerni.

És most másnap hajnali két óra van. És minden rendben, eltekintve az esőtől. Már megint szemerkélt.

Van néhány olyan város a multiverzumban, amelyik azt hiszi, tudja, hogyan kell mulatni. Olyan helységek, mint New Orleans és Rio azt gondolják, hogy nem csak azt tudják, hogyan kell vízre bocsátani a csónakot, de azt is, miként gyújtsák föl a kikötőt; de a kikapcsolódó Ankh-Morporkkal összehasonlítva ezek csak walesi falucskák délután kettőkor, esős vasárnapon.

Tűzijátékok dörrentek és szikráztak a nedves levegőben az Ankh-folyó zavaros sara fölött. Különféle háziállatokat sütögettek az utcákon. Táncosok kongáztak háztól házig, eközben gyakran sikerrel elemelték a mozgatható dísztárgyakat. Szünet nélkül folyt a gallér mögé öntés. Egyes emberek, akiknek rendes körülmények között eszébe se jutott, hogy ilyet tegyenek, hurráztak.

Kadar komoran lépdelt végig a zsúfolt utcákon, úgy érezte magát, mintha ő lenne az egyetlen savanyított üveghagyma a gyümölcssalátában. Ma estére szabadságot adott a legénységnek.

Egyáltalán nem érezte magát királypártinak. Nem hitte, hogy bármi kifogása van a királyok, mint olyan, ellen, de a zászlókat lengető ankh-morporkiak látványa rejtélyes módon fölzaklatta. Az olyasmi, amit csak ostoba alattvaló-népség tesz, más országokban. Ráadásul a királyi tollbokréta gondolata undorral töltötte el. Mindig is elfogult volt a tollforgók ügyében. A tolldísz, valahogy, nos, megvásárol téged, elárulja bárkinek, hogy nem vagy a magad ura. És úgy fogja érezni magát, mintha madár lenne. Már csak ez hiányzott!

Kóbor lába visszavitte a Yardra. Elvégre, hova máshova mehetne? A szállása lehangoló, és a háztulajdonosnő panaszkodott a lyukak miatt, amiket a rengeteg ordítozás ellenére Errol folyton odacsinált a szőnyegre. Meg a bűzre, amit Errol keltett. És Kadarnak nem jutott eszébe egyetlen kocsma sem, ahol ma éjjel nem látna olyasmiket, amik még jobban fölzaklatnák, mint azok, amiket rendesen látni szokott, amikor részeg.

Itt kellemes csönd van, bár a vigalom távoli hangjai beszűrődnek az ablakon.

Errol lemászott a válláról és elkezdte fölfalni a kokszot a kandallóban.

Kadar hátradőlt és föltette a lábát.

Micsoda nap! És micsoda küzdelem! A cselezés, a kitérés, a tömeg kiáltásai, a fiatalember ott áll, aprónak és védtelennek látszik, a sárkány nagy levegőt vesz olyképpen, ami már nagyon ismerős Kadar számára…

És nem okád tüzet. Ez meglepte Kadart. Meglepte a sokadalmat. Kétségtelenül meglepte a sárkányt is, ami megpróbált kancsítani a saját orrára és kétségbeesetten karmolászta a lángjáratait. Egész pontosan addig a pillanatig maradt meglepődve, amíg a legény be nem bukott az egyik mancs alá és célba nem talált.

És akkor jött a villámcsapás.

Az ember azt hinné, de tényleg, hogy maradnia kellett volna néhány sárkánycafatnak.

Kadar maga elé húzott egy papírfecnit. Ránézett tegnapi jegyzeteire:

Magához húzta a pennát meg a tintát, és, lassú, gömbölyű betűs írással, hozzátette:

Egy darabig gondolkodott, majd folytatta:

Ez bizony fogas kérdés. Lady Juhossy azt mondta, hogy amikor egy mocsári sárkány szétrobban, mindenütt sárkány lesz. És ez igazán átkozottul nagydarab volt. Minden kétséget kizáróan a hasa alkímiai lidércnyomás kellett legyen, ám ennek ellenére Ankh-Morpork lakosai az éjszakát azzal kellett volna töltsék, hogy ellapátolják a sárkánymaradványokat az utcákról. Ám láthatólag ez nem izgatott senkit. Persze, a bíbor füst tényleg nagyon imponáló volt.

Errol végzett a koksszal, és belekezdett a kandallószerszámokba. Ma este, ez idáig, megevett három kockakövet, egy ajtókilincset, valami meghatározhatatlant, amit a csatornában talált, és, általános meglepetésre, hármat Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra valódi disznószervekből készült kolbászai közül. Az épp fogyasztott piszkavas ropogtatása összekeveredett az eső kopogásával az ablakokon.

Kadar újra a papírra meredt és aztán ezt írta:

Még csak nem is látta közelről a legényt. Elég megnyerőnek látszott, nem kifejezetten nagy gondolkodónak, de határozottan az a fajta profil, amit szívesen látsz az aprópénzeden. Jelzem, aztán, hogy megölte a sárkányt, lehetett volna akár kancsal kobold is, az se számított volna. A tömeg diadalmasan vitte a Patrícius palotájába.

Lord Vetinarit bezárták a saját tömlöcébe. Úgy látszott, nem küzd ellene különösebben. Csak rámosolygott mindenkire, és ment némán.

Milyen szerencsés véletlen a város számára, hogy, pont amikor szüksége lett egy bajnokra a sárkány megöléséhez, előbukkan egy király.

Kadar egy darabig ide-oda forgatta ezt a gondolatot. Aztán hátulról előre fordította. Fölvette a pennát és leírta:

Ez tényleg sokkal jobb, mint az anyajegyek meg kardok, az biztos.

Egy ideig játszogatott a tollal, aztán firkált:

Az eső egyre keményebben dörömbölt az ablakon. Az ünneplés hangjai félreérthetetlenül elfulladtak, aztán teljesen elhaltak. Mennydörgés morajlott.

Kadar többször aláhúzta a mentt szót. További töprengés után hozzátett még két kérdőjelet: ??

Miután hosszan bámulta az eredményt, labdává gyűrte a papírt, és a kandallóba hajította, ahol Errol elkapta és lenyelte.

Bűncselekmény történt. Érzékei, amikről Kadar azt se tudta, léteznek, ősi rendőri érzékek bizsergették a tarkóján a szőrt, és azt sugallták neki, hogy bűncselekmény történt. Valószínűleg olyan bizarr bűntett, hogy sehol sem szerepel Murok könyvében, de attól még egész biztosan elkövették. Egy maroknyi magas hőfokú gyilkosság csak a kezdete volt. Ő majd megkeresi és megnevezi.

Aztán fölállt, levette bőrből készült esőköpönyegét akasztójáról az ajtó mögött, és kilépett a rideg városba.

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.

Itt hevernek…

Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a…

…dühös.

Vissza tudott emlékezni, milyen érzés a valódi levegő a szárnya alatt, a tűzokádás tiszta örömére. Ott üres volt az égbolt fölötte, és érdekes a világ alatta, tele furcsa, futkosó lénnyel. A létezés szövedéke ott más. Jobb.

És pont amikor elkezdte élvezni, megnyomorították, megakadályozták a tűzokádását, és visszakorbácsolták ide, mintha valami szőrös, kutyaféle emlős lenne.

Elvették tőle a világot.

A sárkányagy hüllőszinapszisaiban megcsillant az ötlet, hogy, épp csak esetleg, visszaszerezhetné a világot. Korábban odaidézték, és megvetően újra száműzték. De talán maradt egy nyom, egy szag, egy szál, ami visszavezethetné őt az égre…

Talán van egy pusztán gondolati ösvény…

Visszaemlékezett egy tudatra. A zsémbes hangra, eltelve a maga parányi fontosságával, olyan elme, ami lehetne akár egy sárkányé is, csak persze apróra, apróra kicsinyített méretarányban.

Aha.

Kitárta a szárnyát.

Lady Juhossy főzött magának egy csésze kakaót, s hallgatta, ahogy az eső gurgulázik a kinti csövekben.

Kibújt a gyűlölt tánccipellökből, amik, még ő maga is kész lett volna elismerni, rózsaszín kenupárra emlékeztettek. De nobblesz obligeijl, ahogy az a fura kis főtörzsőrmester mondaná, és Ankh-Morpork egyik legősibb családjának utolsó képviselőjeként kénytelen volt elmenni a győzelmi bálba, hogy készségességet mutasson.

Lord Vetinari ritkán adott estélyt. Erről született is egy népszerű dal, bár abban nem szerepelt „t”. De most aztán jönnek a bálok rogyásig.

Ki nem állhatta a táncvigalmakat. Ami a tiszta élvezetet illeti, nyomába se léphet a sárkányok kiganajozasának. Tudod, hogy hol állsz, ha sárkányt ganajozol. Nem fogsz kihevülni és elpirulni és nem kell hülye, pálcikára szúrt vackokat enned, vagy estélyit viselned, amitől úgy nézel ki, mintha kerubokkal teli felhő lennél. A kis sárkányok mindaddig fütyülnek rá, hogyan nézel ki, míg etetőtál van a kezedben.

Tényleg furcsa. Mindig azt hitte, hogy hetekbe, hónapokba telik megszervezni egy bált. Meghívók, díszítések, fogpiszkálóra szúrt kolbászkák, a rémes csirketöltelék betömködése azokba a kis sülttésztaburkokba. De az egészet órák alatt elintézték, mintha valaki számított volna az eseményre. A vendéglátás csodája, ez nyilvánvaló. Még az, jobb szó híján nevezzük így, új királlyal is táncolt, aki szólt hozzá néhány udvarias szót, bár meglehetősen elfojtott hangon.

És holnap lesz a koronázás. Az ember azt hinné, hónapokig tart az elrendezése.

Még mindig ezen merengett, miközben összeállította a sárkányok késő éjjeli táplálékát nyersolajból és tőzegből, kénvirágokkal megbolondítva. Nem fáradt azzal, hogy levegye a báli ruhát, hanem fölé rántotta a súlyos kötényt, föltette a kesztyűt és a sisakot, lehúzta a rostélyt az arcára, és szaladt az etetővödröket jól megmarkolva a zuhogó esőben a pajtába.

Amint kinyitotta az ajtót, már tudta. Általában az étel érkezését lármázás, süvöltözés és rövid lánglobbanások fogadták.

A sárkányok, mindegyik a maga bokszában, fölegyenesedve ültek figyelmes némaságban, és fölbámultak a tetőn keresztül.

A dolog valahogy rémisztő volt. A nő összecsendítette a vödröket.

— Semmi szükség megijedni, a csúnya nagy sárkánynak vége! — jelentette ki vidáman. — Tessék szépen kiszopogatni ezt, népség-katonaság!

Egyik-másik vetett rá egy röpke pillantást, aztán visszatért a…

Mihez? Nem látszottak ijedtnek. Csak nagyon, nagyon figyeltek. Mintha vigília lenne. Várták, hogy valami történjen.

Megint dünnyögött a menny.

Két perccel később a nő már lefelé tartott a nedves városba.

Vannak olyan énekek, amiket józanon sosem fújnak el. A „Nellie Dean” az egyik. És minden olyan dal, ami „Amint éppen arra mentem…”-mel kezdődik. Ankh-Morpork környékén a kedvenc nóta „A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén”.

A legénységi állomány berúgott. Pontosabban, ketten a háromtagú legénységi állományból berúgtak. Murokot rábeszélték, hogy kóstolja meg a shandyt[21], és nem ízlett neki valami nagyon. És nem tudta a szöveg minden szavát se, és sok olyan szót, amit pedig ismert, nem értett.

— Ó, már értem — szólalt meg végül. — Ez afféle vicces játék a szavakkal, ugye?

— Tudod — jegyezte meg Kolon csendes vágyódástól eltelve, az Ankh felől kígyózó, egyre vastagodó ködbe fürkészve —, az olyan alkalmakkor, mint például ez, azt kívánom, bárcsak az öreg…

— Nem beszélhetsz róla — vágott közbe a kissé imbolygó Nobby. — Beleegyeztél, nem fogunk semmit se mondani, semmi értelme beszélni róla.

— Ez volt a kedvenc dala — mondta bánatosan Kolon. — Kellemes, könnyű tenorja volt.

— Na most már, főtörzs…

— Igaz ember volt, a mi Csankunk — szögezte le Kolon.

— Nem segíthettünk rajta — duzzogott Nobby.

— Segíthettünk volna — tiltakozott Kolon. — Futhattunk volna gyorsabban.

— Nos, mi is történt? — kérdezte Murok.

— Meghalt — válaszolta Nobby —, kötelességteljesítés közben.

— Mondtam neki — merengett Kolon, s nagyot húzott a palackból, amit azért vettek, hogy kihúzza velük az éjszakát — Mondtam neki. Lassíts, mondtam. Bajt fogsz hozni magadra, mondtam. Nem tudom, mi ütött belé, hogy úgy előre rohant.

— Én a Tolvajok Céhét hibáztatom — morogta Nobby. — Hogy olyan kontárokat kiengednek az utcára…

— Volt az a fickó, akit megláttunk rablás közben egyik éjjel — mesélte Kolon szerencsétlenül. — Pont az orrunk előtt! És Kadar kapitány azt mondta, Gyerünk!, és mi futottunk, csak tudod, az a lényeg, hogy ne fuss túl gyorsan. Másképp még utoléred őket. Mindenféle bajhoz vezet, elkapni az embereket…

— Nem szeretik — mutatott rá Nobby.

Mennydörgés morajlott és jött a zápor.

— Nem szeretik, bizony — értett egyet Kolon. — De Csank fogta magát és elfelejtette, befordult a sarkon, és, hát, annak a fickónak két cimborája ott várakozott…

— Igazából a szíve vitte el — magyarázta Nobby.

— Hát. Mindegy. És tessék! — mondta Kolon. — Kadar kapitányt nagyon fölzaklatta a dolog. — Nem szabad gyorsan futni az Őrségben, fiú! Lehetsz gyors rendőr, vagy lehetsz öreg rendőr, de a kettő együtt nem megy. Szegény, öreg Csank!

— Nem kellene, hogy így legyen — jegyezte meg Murok.

Kolon megint ivott az üvegből.

— Hát, ez van — szögezte le. Az esőcseppek lepattantak a sisakjáról, és lecsorogtak az arcán.

— De nem kellene, hogy így legyen — makacskodott Murok.

— De így van — állapította meg Kolon komolyan.

A városban valaki más is kínosan érezte magát. Mégpedig a Könyvtáros.

Kolon főtörzsőrmester adott neki egy szolgálati jelvényt. A Könyvtáros ide-oda forgatta nagy, gyöngéd kezében, meg-megrágcsálta, mint a csalétket óvatosan harapdáló hal.

Nem az a gond, hogy a városnak hirtelenjében királya lett. Az orangutánok tisztelik a hagyományokat és nincs hagyományosabb egy királynál. De azt is szeretik, ha tisztázódnak az ügyek, és az ügyek nem tisztázódtak. Pontosabban, túl tiszták voltak. Az igazság és a valóság sosem tiszta ennyire. Váratlan örökösei az ősi trónnak nem nőnek minden fán, ő csak tudja.

Ráadásul, senki sem keresi a könyvét. Ennyit az emberi prioritásokról.

A könyv az egész kulcsa. Ebben biztos volt. Nos, van arra mód, hogy megtudja, mi áll a könyvben. Veszélyes módszer, ám a Könyvtáros egész nap veszélyek közt szokott bandukolni.

Az alvó könyvtár csöndjében kinyitotta íróasztalát és legmélyebb rejtekeiből elővett egy apró lámpást, amit gondosan úgy készítettek, hogy a csupasz láng kibújását lehetetlenné tegye. Nem lehetsz elég óvatos ilyen rengeteg papírral körülötted…

Valamint egy zacskó mogyorót is előhúzott, és némi gondolkodás után egy nagy fonalgombolyagot. Leharapott egy rövid fonaldarabot, s arra használta, hogy nyaka köré kösse a szolgálati jelvényt, mint egy talizmánt. Aztán a fonal egyik végét az íróasztalhoz kötözte, és pillanatnyi szemlélődés után elnégykézlábalt a polcok között, fonalat eregetve maga után.

Tudás egyenlő hatalom…

A fonal lényeges volt. Egy idő múlva a Könyvtáros megtorpant. Könyvtárosságának minden erejével összpontosított.

Hatalom egyenlő energia…

Az emberek néha hülyék. Azt hiszik, hogy a Könyvtár a sok varázskönyv miatt veszélyes hely, ami persze igaz, de ami valójában a lehető legveszedelmesebb hellyé teszi az az egyszerű tény, hogy könyvtár.

Energia egyenlő anyag…

Belendült a polcsor egy látszólag néhány láb hosszú sétányára, és fél órán át szaporázta.

Anyag egyenlő tömeg.

És a tömeg eltorzítja a teret. Polifraktális K-térré csavarja.

Szóval, noha a Dewey-rendszernek megvannak a maga jó oldalai, amikor nekivágsz, hogy kikeress valamit a K-tér multidimenzionális csavarodásaiban, amire tényleg szükséged van, az egy gombolyag fonal.

Most már igazán keményen próbálkozott az eső. Megcsillant a Törött Holdak terének itt-ott szakadt drapériával, zászlókkal, törött üvegekkel és esetenkénti kiöklendezett vacsorával beszemetelt macskakövein. Még mindig bőven kijutott a mennydörgésből, és a levegőnek friss, zöld illata volt. Néhány Ankh-ból érkezett ködfoszlány lebegett a kövek fölött. Hamarosan hajnalodik.

Kadar léptei nedvesen visszhangoztak a környező épületekről, amikor óvatosan lépkedett át a téren. A fiú itt állt.

Keresztülkukucskált a ködfoszlányokon a környező épületekre, kezdte kiismerni magát. Szóval a sárkány — előrébb ment — itt lebegett.

— És — szólalt meg Kadar — ezen a helyen halt meg.

Kotorászott a zsebében. Mindenféle vicik-vacak akadt ott — kulcsok, zsinegdarabkák, dugók. A keze rázárult egy krétacsonkra.

Letérdelt. Errol leugrott a válláról és eldöcögött, hogy az ünneplés szemetét szemügyre vegye. Mindent megszaglászik, mielőtt megeszi, vette észre Kadar. Rejtély, hogy miért fárad ezzel, amikor amúgy is mindet megesz.

A sárkány feje, nézzük csak, körülbelül itt lehetett.

Visszament, végighúzta a krétát a köveken, lassan haladt a nedves, üres téren, mintha az ájtatoskodásba belegabalyodott aggastyán lenne. Itt egy szárny, hátragörbülve a farok felé, ami kinyúlik ide, váltsunk kezet, most menjünk a másik szárnyhoz…

Amikor végzett, a körvonal közepére sétált, és végighúzta kezét a köveken. Rádöbbent, hogy félig-meddig arra számít, melegek lesznek.

Biztos, hogy valaminek lennie kéne itt. Valami, ó, nem is tudja, valami zsírnak vagy valaminek, néhány porhanyós sült sárkánydarabnak.

Az élvezet összes jelével Errol nekilátott egy törött üveg elfogyasztásának.

— Tudod, mit gondolok? — kérdezte Kadar. — Azt gondolom, hogy a sárkány elment valahova.

Megint mennydörgött.

— Rendben, rendben — motyogta Kadar. — Csak egy kósza ötlet volt. Ennyire nem volt drámai.

Errol félüvegnél abbahagyta a ropogtatást.

Nagyon lassan, mintha roppant gördülékeny, jól olajozott csapágyra lenne szerelve, a sárkány feje megfordult, hogy fölfelé nézzen.

Feszülten az üres levegő kis foltjára meredt. Egyebet erről nem lehetne állítani.

Kadar megborzongott esőköpenye alatt. Ez őrültség.

— Figyelj, ne szórakozz! — kérte. — Nincs ott semmi.

Errol reszketni kezdett.

— Csak esik az eső — mondta Kadar. — Gyerünk, edd meg szépen az üveged! Finom üveg.

Vékonyka, aggodalmas siratóének szakadt ki a sárkány torkából.

— Megmutatom neked — javasolta Kadar. Körülnézett és észrevett egyet Torok kolbászaiból, amit egy éhes duhaj félredobott, miután eldöntötte, hogy ennyire azért sose lesz éhes. Fölvette.

— Figyelj! — szólt és földobta.

Biztos volt benne, miközben röppályáját figyelte, hogy vissza kellett volna essen a földre. Nem lett volna szabad elfelé esnie, mintha ügyesen beledobta volna egy alagútba az égen. És az alagútnak nem lenne szabad visszanéznie rá!

Élénkbíbor villámok csaptak ki az üres levegőből és csapódtak a házakba a tér közelebbi oldalán, több ölnyire cikcakkoztak a falakon, mielőtt kialudtak olyan hirtelenséggel, ami csaknem megcáfolta, hogy mindez valóban megtörtént.

Aztán újra kitört a villámlás, s ezúttal a peremiránti oldalba csapott.

A fény megtört, amikor beleütközött a köveken szétterülő, keresgélő indák hálójába.

A harmadik kísérlet fölfelé irányult, sugárzó oszlopot hozva létre, ami végül ötven-hatvan láb magasra emelkedett a levegőben, szemlátomást stabilizálódott, s elkezdett lassan forogni.

Kadar úgy érezte, ezt nem hagyhatja megjegyzés nélkül. Megszólalt: — Arrgh.

Ahogy a fény pörgött, cikcakkos csóvákat lövellt ki, amelyek izegtek-mozogtak a háztetőkön, néha elferdültek, néha visszahajlottak. Keresgélve.

Errol karmaival kapkodva föliramlott Kadar hátán és eltökélten odarögzítette magát a vállára. A pokoli fajdalom eszébe juttatta Kadarnak, hogy valamit tennie kéne. Ideje lenne megint sikítani? Megpróbálkozott egy újabb „Arrgh”-gal. Nem, valószínűleg mégsem.

A levegőnek kezdett olyan szaga lenni, mint az égett bádognak.

Lady Juhossy hintája csattogott be a térre olyan zajjal, mint a rulettkerék, és egyenesen Kadar félé zörgött, megfarolva állt meg, amitől a kocsi félkörben megcsúszott és a lovakat arra kényszerítette, hogy vagy forduljanak a másik irányba, vagy fonják varkocsba a lábuk. Egy dühöngő látomás kibélelt bőrben, kesztyűben, tiarában és harminc öl nedves, rózsaszín tüllben hajolt le a kapitány felé és azt sikította: — Jöjjön már, maga átkozott hülye!

Az egyik kesztyű elkapta a férfit ellenállásra képtelen vállánál fogva, és fölcibálta testét a bakra.

— És hagyja abba a sikoltozást! — parancsolta a jelenés, a természetadta tekintély számos nemzedékét belesűrítve egyetlen mondatba. Egy újabb kiáltás a lovakat elképedt állórajtból teljes vágtába sarkallta.

A hintó elzötykölődött a kockaköveken. A villózó fény egyik felderítő indája egy pillanatra súrolta a kantárt, aztán elvesztette az érdeklődést iránta.

— Fölteszem, nincs elképzelése arról, hogy mi történik? — ordította túl Kadar a pörgő-forgó tűz pattogását.

— A leghalványabb se!

A portyázó vonalak hálóként terültek szét a városon, a távolságtól elhalványodva. Kadar elképzelte, ahogy beosonnak az ablakokon és becsusszannak az ajtók alatt.

— Úgy néz ki, mintha keresne valamit! — üvöltötte.

— Akkor a távozás, még mielőtt megtalálja, első osztályú ötlet, nem gondolja?

Egy tűznyelv eltalálta a sötét Művészetek Tornyát, vakon lesiklott repkényborította oldalszárnyán, és eltűnt a Láthatatlan Egyetem Könyvtárának kupolája alatt.

A többi csík kialudt.

Lady Juhossy megállította a hintót a tér távolabbi oldalán.

— Mire kell neki a Könyvtár? — kérdezte összeráncolt homlokkal.

— Esetleg utána akar nézni valaminek?

— Ne hülyéskedjen! — intette a nő könnyedén. — Csak egy nagy csomó könyv van ott. Mit akarhatna egy villám elolvasni?

— Valami nagyon rövidet?

— Igazán azt hiszem, hogy megpróbálhatna segítőkészebb lenni.

A fényvonal ívvé hajlott a Könyvtár kupolája és a tér közepe között, és csak lógott a levegőben, a tündöklés több láb széles szalagjaként.

Aztán lázas sietséggel tűzgömb lett belőle, ami gyorsan nőtt, míg csaknem az egész teret magában foglalta, váratlanul elenyészett, és az éjszakát harsány, lila árnyképekkel tele hagyta.

És a teret tele sárkánnyal.

Ki gondolta volna? Olyan rengeteg erő, alig kéznyújtásnyira. A sárkány érezte, ahogy belé áramlik a varázserő, másodpercről másodpercre megújítja az összes unalmas természeti törvény dacára. Ez nem az a szegényes koszt volt, amit korábban kapott. Ez az igazi! Ilyen erővel se vége, se hossza annak, amit megtehet.

De először tiszteletét teszi bizonyos embereknél…

Beleszaglászott a hajnali levegőbe. Emberi tudatok bűzét kereste.

A nemes sárkányoknak nincsenek barátai. Ami számukra leginkább megközelíti ezt a fogalmat, az a még életben levő ellenség.

A levegő meg sem rezdült, olyan moccanatlan volt, hogy csaknem hallani lehetett a por lassú hullását. A Könyvtáros kezén lendült a végtelen könyvespolcok között. A Könyvtár kupolája még mindig ott volt fölötte, de persze, mindig ott van.

Teljesen logikusnak tűnt a Könyvtáros számára, hogy, mivel a polcok külső oldalán is vannak folyosók, folyosóknak kell lennie a könyvek közötti térben is, amit a szavak puszta súlya keltette kvantumhullámok hoznak létre. Kétségtelenül fura hangok hallatszottak némelyik polc másik oldaláról, és a Könyvtáros tudta, hogy ha óvatosan kihúzna egy-két kötetet, más ég alatt épült más könyvtárakba kukucskálhatna.

A könyvek kitekerik a téridőt. Az egyik ok, amiért a korábban említett kis, zegzugos, levegőtlen antikváriumok tulajdonosai mindig kissé másviláginak tűnnek, az, hogy sokan közülük tényleg azok, csak betévedtek ebbe a világba, miután rossz helyen fordultak be saját könyvesboltjukban olyan világokban, ahol dicséretes kereskedelmi eljárásnak számít az állandó szövetpapucs-viselés és az, ha csak akkor nyitod ki az üzleted, amikor kedved tartja. Saját kockázatodra tévedsz el a K-térben.

Azonban a legrangidősebb könyvtárosokat, ha már érdemesnek bizonyultak rá a könyvtárosság valamely hősies tettének végrehajtásával, befogadják egy titkos rendbe és kiképzik a túlélés komisz művészetére az Általunk Ismert Polcokon túl. A Könyvtáros igencsak járatos volt ebben, ám amit most megkísérelt, nem csupán a Rendből, de valószínűleg magából az életből is kizárhatja.

Bárhol legyen is, minden könyvtárat összekapcsol a K-tér. Minden könyvtárat. Bárhol. És a Könyvtáros, a régmúlt fölfedezői polcokba vésett könyvjelzetei alapján tájékozódva, szagok alapján eligazodva, sőt, még a nosztalgia szirénsuttogásai alapján is navigálva, eltökélten haladt egy nagyon különleges könyvtár felé.

Egyedül az vigasztalta, hogy ha téved, sosem fogja megtudni.

A sárkány valahogy szörnyűbb volt a talajon. A levegőben elementáris lény volt, kecses még akkor is, amikor megpróbált kiperzselni téged a csizmádból. A földön meg csak egy átkozottul nagy állat.

Óriási feje lassan megfordulva ágaskodott föl a hajnali szürkeségben.

Lady Juhossy és Kadar óvatosan kukucskált egy vizesvályú mögül. Kadar keze összeszorította Errol pofáját. A kis sárkány panaszosan nyöszörgött, akár a megrúgott kutyakölyök, és küzdött a szabadulásért.

— Lenyűgöző állat! — jelentette ki Lady Juhossy olyan hangerővel, amiről valószínűleg azt hitte, suttogás.

— Igazán szeretném, ha nem mondogatná ezt állandóan! — morogta Kadar.

Kaparászás hallatszott, amikor a sárkány a köveken vonszolta magát.

— Tudtam, hogy nem ölte meg — acsargott Kadar. — Nem voltak cafatok. Túl tiszta volt. Fogadok, hogy csak elküldték valahova valamilyen varázslattal. Nézzen rá! Átkozott lehetetlenség! Varázserőre van szüksége az életben maradáshoz!

— Hogy érti? — kérdezte Lady Juhossy anélkül, hogy elszakította volna pillantását a bestia páncélozott horpaszáról.

Hogy is értette? Hogy értette? Villámgyorsan gondolkozott.

— Egyszerűen csak fizikai lehetetlenség, úgy értettem — válaszolta. — Semmi ennyire súlyos nem tudhat repülni, vagy így okádni a tüzet. Mondtam már.

— De elég valóságosnak látszik, úgy értem, az ember azt várná, hogy egy mágikus lény az, nos, áttetsző.

— Ó, valóságosnak valóságos. Teljesen valóságos — mondta keserűen Kadar. — De tegyük föl, hogy szüksége van a mágiára, ahogy nekünk szükségünk van a, szükségünk van a… napfényre? Vagy ételre.

— Úgy érti, thaumivor?

— Csak azt hiszem, hogy mágiával táplálkozik — felelte Kadar, akinek nem volt része klasszikus oktatásban. — Úgy értem, itt ez a rengeteg kis mocsári sárkány, mindig a kipusztulás szélén, tegyük föl, hogy néhányuk egy nap, még a történelem előtti időkben, rájött, hogyan használhatja föl a mágiát?

— Valaha mérhetetlenül sok természetes mágia létezett — jegyezte meg Lady Juhossy elgondolkodva.

— Na, hát akkor! Elvégre, az állatok használják a levegőt meg a tengert. Úgy értem, ha akad egy természeti erőforrás, lesz olyan, ami hasznát fogja venni, nem? Akkor nem számít a rossz emésztés meg a súly meg a szárnyméret és így tovább, mert a varázserő gondoskodik mindenről. Nahát!

De nagyon sok kell belőle, gondolta. Nem tudta biztosan, mennyi mágia kell ahhoz, hogy úgy változtasd meg a világot, hogy a páncélozott test tonnái fecskemód röpdössenek az égen, de fogadni mert volna, hogy sok.

Azok a piti lopások. Valaki etette a sárkányt.

Odanézett a Láthatatlan Egyetem varázskönyvekkel teli Könyvtárának hatalmas terjedelmére, a Korongvilág legnagyobb szűrt varázslat fölhalmozására.

És most a sárkány megtanulta, hogyan etesse magát.

Elrettentően tudatára ébredt, hogy Lady Juhossy megmozdult, és legnagyobb elszörnyedésére látta, hogy a sárkány felé lépked, álla úgy kiáll, mint egy üllő.

— Mi a fenét csinál? — suttogta hangosan.

— Ha a mocsári sárkányok leszármazottja, akkor valószínűleg tudom irányítani — kiáltotta vissza a nő. — Bele kell nézz a szemükbe és józan hangon kell beszélj. Nem tudnak ellenszegülni a szigorú emberhangnak. Tudja, nincs annyi akaraterejük. Csak nagy puhányok.

Kadar szégyenkezve tapasztalta, hogy a lába nem akar közösködni semmilyen őrült megiramodással, hogy visszarángathassa az asszonyt. A büszkeségének ez nem tetszett, de a teste rámutatott, hogy nem a büszkeségének van nagyon megalapozott esélye a legközelebbi épület beborítására, igen vékony rétegben. Szégyenkezéstől égő füllel hallotta, hogy a nő megszólal: — Haszontalan csibész!

A szigorú rászólás visszhangjai keresztülzengtek a téren.

Ó, istenek, gondolta a kapitány, hát így szokás sárkányt idomítani? Rámutatsz a megolvadt foltra a padlón és azzal fenyegetőzöl, hogy belevered az orruk?

Megkockáztatott egy pillantást a lóitató vályú fölött.

A sárkány feje lassan lendült vissza, mint egy darugém. Némi nehézséget okozott neki, hogy a nőre összpontosítson, pont maga alatt. Kadar ki tudta venni, hogy a hatalmas szem összeszűkül, amikor a jószág megkísérelt lekancsítani a saját orra mentén. Meghökkentelek látszott. Kadar nem csodálta.

— Leül! — bődült el Lady Juhossy olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy még Kadar is érezte lábát önkéntelen megroggyanni. — Jó fiú! Azt hiszem, talán van nálam egy kocka koksz valahol… — Veregetni kezdte a zsebeit.

Szemkontaktus. Az volt a fontos. Lady Juhossynak, gondolta Kadar, tényleg nem lett volna szabad másfelé nézni, egy pillanatra se.

A sárkány ráérősen fölemelte egy karmát, és a földhöz szögezte a nőt.

Amikor Kadar félig fölemelkedett ijedtében, Errol kiszabadult markolásából, és egyetlen ugrással a vályún túl termett. Szárnyberregtető ívelések sorozatával átpattogott a téren, tátott szájjal, ziháló böffenéseket adva ki magából, megpróbálva tüzet okádni.

Válaszul kékesfehér tűznyelv érkezett, ami több öl hosszan bugyborékoló kővé olvasztott egy sávot, ám nem találta el a kihívót. Nehéz volt elkapni őt a levegőben, mert Errol egészen nyilvánvalóan nem tudta, hol lesz a következő pillanatban, illetve hogy melyik végével lesz fölfelé, ha már odaért. Ezen a ponton egyetlen reménye az állandó mozgásban rejlett, és pattogott és pörgött az egyre bőszebb lángkitörések között, mint egy ijedt, ám eltökélt, módszertelen részecske.

A nagy sárkány tucatnyi, sarokba hajított horgonylánc lármájával ágaskodott föl, és megpróbálta kínzóját lecsapni a levegőből.

Kadar lába ekkor föladta és elhatározta, hogy akár meg is engedheti magának, hogy hősies láb legyen egy darabig. Átszáguldott a köztes téren, kardja készen mindarra, amire jó lehet, megragadta Lady Juhossyt a karjánál és egy maréknyi bepiszkolódott báli ruhánál fogva, és a vállára dobta.

Több ölnyire eljutott, mielőtt ráébredt, hogy lényegében rosszul ítélte meg ezt a lépést.

— Gngh — nyögte. A csigolyái és a térde megpróbáltak fuzionálni. A szeme előtt bíbor pettyek ugrándoztak. Mindennek tetejébe valami ismeretlen, ám nyilvánvalóan bálnacsontból készített böködte élesen a tarkóját.

Néhány további lépés még sikerült a puszta lendületnek köszönhetően, tudván, hogy ha megáll, teljesen összesajtolja terhe. A Juhossyakat nem szépnek szülték, hanem egészségesen tömörnek és nagycsontúnak, és az évszázadok során egyre inkább jeleskedtek ebben.

Néhány lábbal arrébb szörnyen dühös sárkánytűz-fröccsenés csapott a macskakövekbe.

Később gyakran eltűnődött, vajon csak képzelte-e, hogy több hüvelykre fölugrott a levegőbe, és a maradék távolságot a vályúig valóban szédületes iramban tette-e meg. Talán a végső szükségben mindenki megtanulja azt a fajta tüstént-mozgást, ami Nobby második természete. Mindegy, a lóitató mögötte, Lady Juhossy meg a karjában, pontosabban a karját a földhöz szögezi. Sikerült kiszabadítania és megpróbált újra életet masszírozni belé. Mit kell ilyenkor csinálni? A nő szemlátomást sértetlen. Rémlett neki valami az illető öltözékének meglazításáról, ám Lady Juhossy esetében az veszélyes lehet speciális szerszámok nélkül.

A nő megoldotta a közvetlen problémát azzal, hogy megragadta a vályú szélét, és fölhúzta magát.

— Megállj csak — mondta —, most jön a papucs… — Azzal Kadarra esett a pillantása.

— Mi a fene folyik itt… — kezdte újra, aztán meglátta a jelenetet a férfi válla fölött.

— Ó, a kurva életbe! — szólt — Már elnézést a klaccsi beszédért.

Errol ereje kezdett kifogyni. A szárnycsökevények valóban alkalmatlanok voltak igazi repülésre, és kizárólag azért maradt a levegőben, mert eszeveszetten csapdosott velük, akár egy csirke. A nagy karmok átzúgtak a légen. Egyikük hozzáért a tér egyik szökőkútjához és lerombolta.

A következő telibe kapta Errolt.

Egyenes, emelkedő vonalban szállt el Kadar feje fölött, becsapódott egy tetőbe mögötte, és lecsúszott róla.

— El kell kapja! — kiáltotta Lady Juhossy. — Muszáj! Életbevágó!

Kadar rámeredt, aztán előrevetődött, amikor Errol körteforma teste átsiklott a tető peremén és leesett. Meglepően nehéz volt.

— Hála istenek! — sóhajtott Lady Juhossy talpra vergődve. — Tudja, milyen könnyen szétrobbannak. Nagyon veszélyes lett volna.

Eszükbe jutott a másik sárkány. Az nem fölrobbanó fajta. Az inkább emberölő típus. Lassan megfordultak.

A bestia föléjük tornyosult, szimatolt, és aztán, mintha nekik semmi jelentőségük nem lenne, elfordult. Nehézkesen a levegőbe szökkent és szárnya egyetlen lassú libbentésével elkezdett ráérősen elevezni a térről, föl a magasba, bele a város fölött gomolygó ködbe.

Kadart jelenleg sokkal jobban izgatta a kezében tartott aprócska sárkány, akinek gyomra ijesztően korgott. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelt volna a sárkányokról szóló könyvnek. Egy ilyen gyomornesz annak a jele, hogy hamarosan fölrobban, vagy inkább akkor kell óvakodnod, amikor a korgás befejeződik?

— Követnünk kell! — közölte Lady Juhossy. — Mi lett a kocsival?

Kadar tétován abba az irányba intett, amerre a hintót legjobb tudomása szerint elragadták a pánikba esett lovak.

Errol kitrüszkölt egy meleg gázfelhőt, ami jobban bűzlött, mint valami, amit befalaztak a pincébe, erőtlenül karmolászta a levegőt, megnyalta Kadar arcát forró sajtreszelőre emlékeztető nyelvével, nagy nehezen kimászott a férfi karjából és elügetett.

— Hova megy? — harsogta Lady Juhossy kiemelkedve a ködből s maga után vonszolva a lovakat. Azok nem akartak jönni, patkójuk szikrákat vert, de szélmalomharcot vívtak.

— Még mindig kihívni próbálja! — magyarázta Kadar. — Azt hinnéd, hogy föladja, nem?

— Úgy küzdenek, mint az őrültek — felelte Lady Juhossy, amikor a férfi bemászott a hintóba. — Tudja, egyszerűen csak rá kell vegyék az ellenfelük, hogy fölrobbantsa magát.

— Azt hittem, hogy a Természetben a legyőzött állat csak a hátára gördülve megadja magát és azzal vége — mondta Kadar, miközben az eltűnő mocsári sárkány után robogtak.

— A sárkányoknál az nem megy — válaszolta Lady Juhossy. — Ha valami ostoba jószág a hátára gördül, hát kibelezed és kész. Ők így fogják föl. Majdnem emberi, komolyan.

A felhők szorosan összetömörültek Ankh-Morpork fölött. Fölöttük kibontakozott a Korongvilág lassú, arany napfénye.

A sárkány tündöklött a hajnalban, amikor örömittasan taposta a levegőt, lehetetlen fordulatokat és pörgéseket hajtva végre, pusztán élvezetből. Aztán eszébe jutott aznapi teendője.

Elég önteltek voltak ahhoz, hogy megidézzék…

Alatta a legénységi állomány a Kisistenek utcájában dülöngélt, ami a sűrű köd ellenére kezdett forgalmassá válni.

— Hogy híjják azokat az izéket, mint a keskeny lépcsők? — firtatta Kolon főtörzsőrmester.

— Létrák — válaszolta Murok.

— Sok van belőlük erre — jegyezte meg Nobby. Odalődörgött a legközelebbihez és belerúgott.

— Hé! — Egy zsinórra fűzött zászlókba félig betemetett alak kecmergett le.

— Mi folyik itt? — érdeklődött Nobby.

A zászlóhordozó alaposan szemügyre vette.

— Ki akarja tudni, öcsi? — kérdezte.

— Elnézést, mi szeretnénk tudni — felelte Murok, előmeredve a ködből, mint egy jéghegy. A férfi sápadtan mosolygott.

— Hát, lesz ez a koronázás, nemde? — magyarázta. — Elő kell készíteni az utcákat a koronázásra. Ki kell tűzni a zászlókat. Le kell szedni a régi drapériákat, nem?

Nobby sötét pillantást vetett a csöpögő cicomákra. — Szerintem ez nem látszik réginek — közölte. — Újnak tűnik. Mik azok a petyhüdt izék azon a pajzson?

— Azok Ankh királyi vízilovai — büszkélkedett a férfi. — Nemes örökségünkre emlékeztetnek.

— Hát mióta van nekünk nemes örökségünk? — lepődött meg Nobby.

— Természetesen tegnap óta.

— Nem lehet az embernek öröksége egy nap alatt — mutatott rá Murok. — Annak régóta meg kell lennie.

— Ha nincsen nekünk — állította Kolon főtörzsőrmester —, fogadok, hogy hamar szerzünk egyet. A feleségem hagyott erről egy cédulát. Ezer éve együtt vagyunk, és most sül ki, hogy monarchista. — Gonoszul megrúgta a járdát — Az ember harminc évig gürcöl, hogy jusson egy kis hús az asztalra, de az asszony csak valami kölökről hajlandó beszélni, aki öt perc munkáért király lesz. Tudjátok, mit kaptam uzsonnára múlt éjjel? Pecsenyezsíros kenyeret!

Ez nem a várt hatást keltette a két agglegényben.

— Tyű! — irigykedett Nobby.

— Igazi pecsenyezsíros kenyeret? — kérdezte Murok. — Azt, amelyiknek olyan apró, ropogós darabok vannak a tetején? Meg fényes zsírpacnik?

— Nem is emlékszem, mikor estem utoljára a pecsenyezsíros bödönnek — merengett Nobby a gasztronómiai mennyországban. — Csak egy kis só meg paprika, és megnyalhatná mind a tíz ujját akár egy ki…

— Ki ne mondd! — intette Kolon.

— A legjobb része az, amikor beledugod a kést és az összes aranybarna izé fölbugyog a tetejére — álmodozott Murok. — Egy ilyen pillanat megér egy ki…

— Kuss! Kuss! — üvöltötte Kolon. — Ti csak… mi a fene volt az?

Mind érezték a hirtelen lefelé irányuló légáramlást, látták a ködöt fölöttük gombolyagokba tekeredni, amik aztán a házfalakon szétestek. Hidegebb levegőfuvallat söpört végig az utcán, majd eltűnt.

— Olyan volt, mintha valami elsuhant volna valahol ott fönn. — állapította meg a főtörzsőrmester. Megmerevedett. — Hé, nem gondoljátok…?

— Láttuk, hogy meghalt, nem? — vágta rá sietve Nobby.

— Láttuk, hogy eltűnt — válaszolta Murok.

Összenéztek, egyedül és nedvesen a ködborította utcán. Akármi is lehet odafönn. A képzelet benépesítette a nyirkos levegőt félelmetes jelenésekkel. És még ennél is rosszabb volt a fölismerés, hogy a Természet esetleg még ennél is jobb munkát végzett.

— Á! — legyintett Kolon. — Valószínűleg csak valami… valami nagy gázlómadár volt. Vagy valami.

— Nincs valami teendőnk ilyenkor? — firtatta Murok.

— De — felelte Nobby. — Gyorsan húzzunk el innen! Emlékezzetek Csankra!

— Esetleg egy másik sárkány — mondta Murok. — Figyelmeztetnünk kell a népet és…

— Nem — tiltakozott Kolon főtörzsőrmester hevesen —, mert, Á, nem hinnének nekünk, és Bé, most már van királyunk. Az az ő dolga, mármint a sárkány.

— Úgy van! — értett egyet Nobby. — Valószínűleg nagyon mérges lenne. A sárkányok valószínű hogy, tudod, királyi állatok. Mint a szarvasok. Az embernek valószínűleg már azért is letéphetik a tridlinjét[22], ha csak gondol a sárkányölésre, amikor van erre egy király.

— Kész öröm, hogy az ember közönséges — jelentette ki Kolon.

— Közember — pontosított Nobby.

— Ez nem igazán csendőri hozzáállás… — kezdte Murok, de Errol félbeszakította.

A kis sárkány ügetve érkezett az utca közepén, csökevényes farka a magasban, szemét a felhőkre szögezte maga fölött. Egyenesen elment a legénység mellett anélkül, hogy bármi figyelmet fordított volna rájuk.

— Mi van vele? — kérdezte Nobby.

A csattogás mögötte a Juhossy hintó érkeztét jelentette be.

— Emberek? — szólt Kadar tétován, tekintetét a ködbe fúrva.

— Kétségtelenül — állította Kolon főtörzsőrmester.

— Láttak erre elmenni egy sárkányt? Errolon kívül?

— Hát, ööö — mondta a főtörzsőrmester a másik kettőre pislogva. — Valahogy, uram. Esetleg. Nem kizárt.

— Akkor ne ácsorogjanak ott, mint egy csapat fajankó! — parancsolta Lady Juhossy. — Szálljanak be! Bőven van itt hely!

Valóban volt. Amikor elkészítették, valószínűleg mindenki a hintó csodájára járt, csupa plüss és aranyozás és rojtos drapéria. Habár áldozatul esett az időnek, az elhanyagolásnak meg az ülések kiszakításának, hogy lehetséges legyen legfőbb teendője, a sárkányok szállítása kiállításokra, még mindig átitatta kiváltság, stílus, és, na persze, a sárkánybűz.

— Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? — firtatta Kolon, amikor a kocsi elrobogott a ködben.

— Integetek — válaszolta Nobby, odamutatva kegyesen a hosszú, keskeny felhőtömegekre körülöttük.

— Undorító az ilyesmi, én már azt mondom — merengett Kolon főtörzsőrmester. — Ilyen hintókon járkálnak egyesek, amikor másoknak nincs fedél a feje fölött.

— Ez Lady Juhossy kocsija — mordult Nobby. — És ő oké.

— Hát, na jó, de mi van az őseivel, he? Nem lesznek nagy házaid meg hintóid anélkül, hogy egy kicsit ne nyomd el a szegényeket.

— Csak bosszús vagy, mert a nejed koronákat hímezget a bugyijára — nyilvánított véleményt Nobby.

— Annak ehhez semmi köze — méltatlankodott Kolon főtörzsőrmester. — Mindig nagyon szilárdan hittem az emberi jogokban.

— És törpei — fűzte hozzá Murok.

— Aha, úgy van — értett egyet a főtörzsőrmester bizonytalanul. — De ez az egész ügy a királyokkal meg lordokkal, ez az alapvető emberi méltóság megtiprása. Mi mind egyenlőnek születünk. Hánynom kell tőle.

— Sose hallottalak még így beszélni, Frederick — jegyezte meg Nobby.

— Neked Kolon főtörzsőrmester vagyok, Nobby.

— Bocsánat, főtörzsőrmester úr.

Maga a köd kezdett kialakítani egy hamisítatlan ankh-morporki gombot[23]. Kadar átbandzsított rajta, miközben a csöppek nekigyürkőztek napi munkájuknak, azaz hogy bőrig áztassák őt.

— Éppen csak hogy ki tudom őt venni — jelentette. — Itt forduljunk balra!

— Van elképzelése arról, hol lehetünk? — érdeklődött Lady Juhossy.

— Valahol az üzleti negyedben — felelte szűkszavúan Kadar. Errol előrenyomulása kicsit lelassult. Folyton fölnézett és nyöszörgött.

— Nem tudok semmit se kivenni magunk fölött ebben az átkozott ködben — szólalt meg a férfi. — Kíváncsi vagyok vajon…

A köd, mintegy elismerésképpen, kivilágosodott. Kivirult előttük, akár egy krizantém, és, „hummf”-szerű hangot hallatott.

— Ó, ne! — nyögte Kadar. — Nehogy már megint!

— A Teljesség Serlegei igazán és jól telítettek? — intonálta őrtorony Testvér.

— Biza, jól tele telítettek.

— A Világ Vizei vajon esküvel Megtagadtattak?

— Aha, teljes bőséggel megtagadtattak.

— A Végtelen Démonai sok-sok láncra köttettek?

— A francba — válaszolta Vakoló Testvér —, mindig van valami.

Őrtorony Testvér megroggyant. — Olyan szép is lenne, ha csak egyszer jól csinálnád az ősi és időtlen rituálékat, hát nem? Jobb lesz, ha megteszed.

— Nem lenne gyorsabb, Őrtorony Testvér, ha inkább legközelebb csinálnám meg kétszer? — érdeklődött Vakoló Testvér.

Őrtorony Testvér húzódozva fontolóra vette. Ésszerűen hangzott.

— Rendben — mondta. — És most menj vissza le a többiekhez. És engem Legfőbb Helyettes Nagymesternek kell szólítani, megértettétek?

Ez nem talált a hittestvérek körében arra, amit ő illő és méltóságteljes fogadtatásnak tartott.

— Senkise mondott semmit nekünk arról, hogy te Legfőbb Helyettes Nagymester lennél — mormolta Portás Testvér.

— Hát, pedig erről van szó, mer’ igenis baromira az vagyok, mer’ a Legfőbb Nagymester megkért rá, hogy nyissam meg a Páholyt, azér’ mer’ őt föltartják azok a koronázási előkészületek — jelentette ki Őrtorony Testvér dölyfösen. — Ha ez nem tesz engem Legfőbb tetves Helyettes Nagymesterré, akkor igazán nem tudom, mi tehetne, fölfogtad?

— Nem értem, mér’ — motyogta Portás Testvér. — Nincs neked szükséged olyan előkelő címre. Lehetne téged egyszerűen valami olyasminek nevezni, mint például, hát… Rituálé Felügyelő.

— Aha — értett egyet Vakoló Testvér. — Nem értem, mér’ kell neked megjátszanod magadat. Téged nem is tanítottak a szerzetesek ősi és misztikus titokzatosságokra, vagy bármire.

— És már órák óta itt lebzselünk — morgott Portás Testvér. — Nincs ez rendbe’. Azt hittem, jutalmat fogunk kapni…

Őrtorony Testvér rádöbbent, hogy csúszik ki a kezéből az irányítás. Megpróbálkozott a mézesmázos diplomáciával.

— Biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Nagymester mindjárt itt lesz — jelentette ki. — Ne rontsuk most el az egészet, jó? Fijúk? Elrendezni a küzdelmet a sárkánnyal, meg minden, hogy az egész rendbe’ lement, az azér’ valami, nem igaz? Sok mindenen keresztülmentünk, igaz? Megéri még egy kicsit várni, nem?

A köntösbe és csuklyába bújt alakok kelletlen egyetértéssel kört alakítottak.

— Oké.

— Méltányosnak méltányos.

— Aha.

KÉTSÉGTELENÜL.

— Oké.

— Ha te mondod.

Őrtorony Testvért kezdte elfogni a különös érzés, hogy valami nem stimmel, de nem igazán tudott rájönni, mi.

— Uh — mondta. — Hittestvéreim?

Ők is feszengve fészkelődtek. Volt valami a szobában, egy bizonyos légkör, ami fölborzolta az idegeiket.

— Hittestvéreim — ismételte meg Őrtorony Testvér, megkísérelve érvényt szerezni akaratának —, mi mindnyájan itt vagyunk, ugye?

Egyetértés zavaros kórusa hangzott föl.

— Persze, hogy itt vagyunk.

— Mi baj van?

— Igen!

IGEN.

— Igen.

Megint érződött a dolgok leheletfinom helytelensége, amire nem tudsz rátapintani, mert az ujjad ahhoz túlságosan begyulladt. Ám Őrtorony Testvér aggasztó gondolatait kaparászó nesz szakította félbe a tetőről. Néhány vakolatdarab hullott a körbe.

— Hittestvéreim? — hajtogatta idegesen Őrtorony Testvér.

Most azoknak a néma hangoknak egyike érkezett, hosszú, zúgó csöndje a rendkívüli összpontosításnak és, épp csak a lehetségesség határán, a levegővételnek, szénakazal méretű tüdőibe. Őrtorony Testvér önbizalmának utolsó patkányai elmenekültek a bátorság süllyedő hajójáról.

— Portás Testvér, ha lennél olyan szíves kireteszelni a félelmetes bejáratot… — rebegte.

Aztán jött a fény.

Nem volt fájdalom. Nem volt rá idő.

A halál sok mindentől megfoszt, különösen, ha olyan hőmérsékleten érkezik, ami elég forró a vas elgőzölögtetéséhez, többek között az illúzióidtól. Őrtorony Testvér halhatatlan maradványa nézte, ahogy a sárkány ellibeg a ködbe, aztán lepillantott a kő, fém és különféle nyomelemek dermedő tócsájára, mindarra, ami megmaradt a titkos székhelyből. Meg a benne tartózkodókból, eszmélt rá azzal a higgadtsággal, ami része a halotti állapotnak. Leéled az egész életed és maszatként végzed, körbe kavarogva, akár a tejszín egy csésze kávéban. Akármi legyen is az istenek játéka, átkozottul rejtélyes módon játsszák.

Fölnézett a csuklyás alakra maga mellett.

— Semmi ilyet nem akartunk — jelentette ki elhalóan. — Becsületszavamra. Semmi ártalmast. Csak azt szerettük volna megkapni, ami jár nekünk.

Csontkéz veregette meg a vállát, nem barátságtalanul.

És a Halál azt felelte: GRATULÁLOK!

Eltekintve a Legfőbb Nagymestertől, a sárkány látogatása idején az egyetlen távollevő Megvilágosult Hittestvér Enyvesujj Testvér volt. Előzőleg elküldték néhány pizzáért. Mindig Enyvesujj Testvért küldték el elvitelre készített ételekért. Az olcsóbb. A férfi sosem vette a fáradságot, hogy elsajátítsa a dolgok kifizetésének nemes művészetét.

Amikor az őrök Errol sarkában befutottak, Enyvesujj Testvér ott állt kezében kartondobozok halmával, leesett állal.

Ahol a félelmetes bejárat kellett volna legyen, válogatott anyagok meleg, olvadt foltja terjengett.

— Ó, egek! — szólalt meg Lady Juhossy.

Kadar kicsusszant a hintából és megveregette Enyvesujj Testvér vállát.

— Már megbocsásson, uram — szólította meg —, de véletlenül nem látta, mi…

Amikor Enyvesujj Testvér felé fordult, az arca annak az embernek arca volt, aki keresztülsárkányrepülőzött a Pokol kapuján. Folyamatosan tátogott, de nem jött ki hang a torkán.

Kadar újra próbálkozott Enyvesujj Testvér arckifejezésének csupasz rettegése kezdett hatni rá.

— Ha lenne olyan szíves elkísérni a Yardra — invitálta Kadar. — Okom van azt hinni, hogy maga… — Habozott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy mi az, amit oka van hinni. De a pasas nyilvánvalóan bűntudatos. Ezt ránézvést látja az ember. Persze, lehet, hogy nem valami konkrét dolog miatt bűntudatos. Csak úgy általánosságban az.

— Mmmmmuh — nyögte Enyvesujj Testvér.

Kolon főtörzsőrmester finoman megemelte a legfölső doboz tetejét.

— Maga szerint mi lehet ez, főtörzsőrmester? — kérdezte Kadar hátralépve.

— Ööö. Klaccsi Csípősnek gondolom, szardellával, uram — válaszolta Kolon főtörzsőrmester jól értesülten.

— A pasasra gondoltam — pontosított fáradtan Kadar.

— Nnnnn — rebegte Enyvesujj Testvér.

Kolon a csuklya alá kukucskált. — Ó, őt ismerem, uram — felelte. — ’Könnyűléptű’ Bende Fuscher, uram. Ő a kapó de grada a Tolvajok Céhében. Már régről ismerem, uram. Rohadt sunyi egy alak. Régebben az Egyetemen dolgozott.

— Mi, varázslóként? — hökkent meg Kadar.

— Mindenesként, uram. Kertészkedés, ácsolás meg ilyesmik.

— Ó! Valóban?

— Nem tehetünk valamit szegényért? — kérdezte Lady Juhossy.

Nobby fürgén tisztelgett. — Ha kívánja, tökön rúghatom a maga kedvéér’, naccsád.

— Dddrrr — nyöszörögte Enyvesujj Testvér, s elkezdett ellenállhatatlanul reszketni, miközben Lady Juhossy felöltötte az olyan előkelő származású hölgy vaskeményen kifejezéstelen mosolyát, aki eltökélten leplezi, hogy megértette, amit épp most mondtak neki.

— Tegyék a hintába, maguk ketten! — parancsolta Kadar. — Ha nincs ellene kifogása, Lady Juhossy…

— …Sybil… — helyesbített Lady Juhossy. Kadar elpirult, és folytatta: — Emeljenek vádat ellene egy könyv, nevezetesen, A Sárkányok Megidézése ellopásáért.

— Igenis, uram — felelte Kolon főtörzsőrmester. — És a pizzák is kezdenek kihűlni. Tudja, hogy a sajt milyen rettentően pocsék lesz, amikor kihűlt.

— És semmi rugdosás ne legyen! — intette Kadar. — Még ott sem, ahol nem látszik. Murok, maga jöjjön velem!

— Ddddrrraa — ajánlkozott Enyvesujj Testvér.

— És vigyék el Errolt! — indítványozta Kadar. — Itt csak meg fog bolondulni. Bátor kis ördög, azt meg kell adni.

— Bámulatos, ha jobban meggondoljuk — állította Kolon.