Vége a mesének

Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben, azok pedig Nagy A’Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.

Valaha régen egy ilyen világegyetemet szokatlannak és esetleg lehetetlennek ítéltek volna.

De persze… minden olyan egyszerű volt, egykoron.

Mert az univerzum széltében-hosszában teli volt tudatlansággal, és a tudós úgy lötykölgette végig, akár a hegyi patak fölé görnyedő aranymosó, kutatva a tudás aranyszemcséit az ostobaság sódere, a bizonytalanság homokja és a babona kicsiny, szőrős, nyolclábú, úszkáló izéi között.

Nagy néha a kutató fölegyenesedett és ilyesmiket kiáltott: Hurrá, fölfedeztem Boyle Harmadik Törvényét! És mindenki tudta, mi a nagy helyzet. De a gond az, hogy a tudatlanság érdekesebbé vált, különösen a lenyűgöző, feneketlen tudatlanság a nagy és fontos dolgokról, mint amilyen az anyag meg a teremtés, és az emberek abbahagyták kis házaik türelmes építgetését ésszerű gallyacskákból a világegyetem zűrzavarában és érdeklődni kezdtek maga a káosz iránt — egyrészt, mert jóval könnyebb szakértőnek lenni a káoszban, de főleg azért, mert igazán klassz mintákat hoz létre és azokat aztán ráteheted a pólódra.

És ahelyett, hogy szépen haladtak volna előre a tisztes tudománnyal, a tudósok hirtelen mondogatni kezdték, mennyire lehetetlen bármit is tudni és hogy valójában nincs is olyan, ami valóságnak nevezhető és valamiképp megismerhető, és hogy ez az egész milyen szörnyen izgalmas, és mellesleg tudtad azt, hogy meglehet, mindenütt létezik egy csomó kis univerzum, csak senki sem láthatja őket, mert mindegyik önmagába görbül vissza? Egyébként meg, nem gondolod, hogy ez nagyon klassz póló?

Mindezzel összehasonlítva egy nagy teknőc, hátán egy egész világgal, úgyszólván banális. Ő legalább nem tetteti, hogy nem létezik, és a Korongvilágon senki sem próbálta valaha is bebizonyítani, hogy nem létezik, nehogy kiderüljön, igazuk van és azon kapják maguk, hogy váratlanul a szabad világűrben lebegnek. Ez pedig azért van így, mert a Korongvilág pontosan a valóság peremén létezik. A legkisebb apróság is áttörhet a másik oldalra. Ezért aztán a Korongvilágon az emberek komolyan veszik a dolgokat.

Például a meséket.

Mert a mesék fontosak.

Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az igazat megvallva, pont fordítva történik.

A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel tisztában vagy, a tudás hatalom.

A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái, univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor továbbterebélyesednek… mesék, átkacskaringózva és belengve a sötétséget.

És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket, ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.

Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti, hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz minden rezgést annak a történetnek összes addigi földolgozásából.

Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.

Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg. Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese útjain.

Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.

A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket csakis magának a történetnek szolgálatában.

Ahhoz, hogy vele szembeszálljon s így a történelem szódabikarbónájává váljon, különleges fajtájú ember kell.

Egyszer volt, hol nem volt…

Szürke kéz markolta s lendítette a kalapácsot, olyan keményen ütve meg a póznát, hogy lábnyira süllyedt a puha talajba.

Még két ütés és a cölöp mozdíthatatlanná rögzült.

A kígyók és madarak némán figyeltek a tisztás körüli fákról. A mocsárban, agresszív vízpacákként, aligátorok lebegtek.

A szürke kéz megfogta a keresztrudat és kúszónövényekkel, amiket olyan szorosra húzott, hogy megreccsentek, fölkötötte a helyére.

A nő eközben figyelte őt. Aztán fölemelt egy tükörcserepet és a pózna tetejéhez kötőzte.

— A kabátot — szólalt meg az asszony.

A férfi fogta a kabátot és a keresztrúdra húzta. A rúd nem volt elég hosszú, ezért a kabátujj utolsó néhány hüvelykje üresen omlott le.

— És a kalapot — mondta a nő.

Az magas volt, és kerek, és fekete. Fénylett is.

A tükördarab a kalap és a kabát sötétje között csillámlott.

— Működni fog? — kérdezte a férfi.

— Igen — válaszolta az asszony. — Még a tükröknek is van tükörképe. Tükrök ellen tükrökkel kell harcolnunk. — A fákon át fölnézett a távoli, karcsú, fehér toronyra. — Meg kell találnunk annak a perszónának a tükörképét.

— Akkor hát ennek messzire kell elérnie.

— Igen. Minden segítségre szükségünk van, amit csak szerezhetünk.

A nő körbepillantott a tisztáson.

Korábban már folyamodott Mister Inter Sparhoz, Lady Bon Annához, Hotaloga Andrewshoz és Langaléta Spriccer Urasághoz. Ők azonban vélhetőleg nem voltak túl hatékony istenek.

De ők voltak a legjobbak, akiket készíteni tudott.

Ez a mese a mesékről szól.

Vagy hogy valójában mit is jelent tündérkeresztanyának lenni.

Ám főképpen tükörképekről és tükrökről esik majd szó.

Szerte a multiverzumban élnek primitív törzsek, amelyek gyanakvással tekintenek a tükrökre és képmásokra, mert, mint mondják, azok ellopnak egy darabkát az ember lelkéből és ugyebár az ember lelkének mennyisége véges. És azok az emberek, akik több ruhát viselnek, azt állítják, hogy ez csak babona, annak ellenére, hogy az olyanok, akik ilyen vagy olyan képmásokon fölbukkanva töltik el életük, láthatólag fölhígult jelleget szereznek. Ezt inkább túlmunkának és, sokatmondóan, túlexponálásnak szokás tulajdonítani.

Pusztán babona. De egy babonának nem muszáj melléfognia.

A tükrök képesek fölszívni a lélek egy darabkáját. Egy tükör magában foglalhatja az egész világegyetem tükörképét, egy teljes égnyi csillag egy darab ezüsttel bevont üvegen, amely nem vastagabb egy leheletnél.

Ismerd meg a tükröket és szinte mindent megismertél. Nézz a tükörbe…

…távolabbra…

…egy narancsvörös fényre egy hideg hegytetőn, sok ezer mérföldre annak a mocsárnak tespedő melegétől.

A helybéliek Gyopár-hegynek nevezték. Mégpedig azért, mert kopár hegy volt, s nem azért, mert csupa gyopár nőtt volna rajta. Ez azonban bizonyos mennyiségű, jól jövedelmező zavart keltett; gyakran érkeztek emberek a legközelebbi faluba, alaposan megrakva növénypréssel, növénygyűjtő dobozokkal és herbáriumokkal, s gőgösen bennszülött útikalauzt követeltek, hogy vezesse őket a gyopárokhoz. Mivel helyi viszonylatban mindenki igen jól megélt ebből, mármint az útikönyvek, a gyopárlelőhelyek térképei, a díszes kakukkos órák, amikre gyopárt faragtak, gyopáros sétapálcák és gyopár alakúra sütött kalácsok árusításának okán, valahogy senkinek se jutott ideje arra, hogy korrigálja a hegy nevét.[1]

A hegy olyan kopár volt, amennyire csak lehetséges.

A legtöbb fa föladta nagyjából félúton a csúcsig, csak néhány kitartó fenyő keltett ahhoz hasonló hatást, mint amilyen a nyakig érő homlokra mesterkedett két nyomorúságos hajpamat a kopaszon, aki nem ismeri be tarságát.

Ez az a hely, ahol a boszorkányok gyülekeznek.

Ezen az éjjelen tűz fénylett magán a hegygerincen. Sötét alakok mozogtak a pislákoló fényben.

A hold átsiklott a felhők csipkeszövetén.

Végül egy magas, csúcsos kalapot viselő alak megszólalt: — Tényleg mindenki krumplisalátát hozott?

Volt azonban egy kostetői boszorka, aki nem vett részt a boszorkányszombaton. A boszorkányok épp úgy szeretik az esti kiruccanásokat, mint bárki más, de ebben az esetben neki sürgetősebb találkája akadt. És az nem olyasféle randevú volt, amit az ember könnyedén elnapolhat.

Desiderata Homor a végrendeletét írta.

Amikor Desiderata Homor fiatal lány volt, nagyanyja négy fontos tanácsot adott neki, hogy vezessék ifjú lépteit az élet kiszámíthatatlanul kanyargós ösvényein.

Ezek pedig a következők voltak:

Sose bízz narancssárga szemöldökű kutyában!

Mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét!

Sose kerülj két tükör közé!

És mindig viselj teljesen tiszta fehérneműt, minden áldott nap, mert sosem tudhatod, mikor fog egy megvadult ló föllökni és megölni, és ha az emberek rájönnek, hogy elégtelen fehérnemű van rajtad, bele fogsz halni a szégyenbe!

És aztán Desiderata fölnőtt és boszorkány lett. És az egyik kisebb előnye annak, hogy boszorkány vagy, az, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni és olyan fehérneműt vehetsz föl, amilyet akarsz.

Ez nyolcvan évvel korábban történt, amikor a gondolat, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni, egész vonzónak tűnt, mert titokban persze biztos voltál benne, hogy örökké fogsz élni.

Ez akkor volt.

És most most van.

Az örökké mostanság valahogy már nem tűnt olyan hosszúnak, mint valaha.

Az utolsó tuskó is hamuvá omlott a kandallóban. Desiderata nem vette a fáradságot, hogy tüzelőt rendeljen a télre. Nem lett volna értelme, ugyebár.

És aztán persze itt van ez a másik dolog…

Gondosan beburkolta, hosszúkás, vékony csomaggá. Most összehajtogatta a levelet, megcímezte és bedugta a zsinór alá. Feladat elvégezve.

Fölnézett. Desiderata már harminc éve vak volt, de ez nem okozott gondot neki. Mindig is meg volt áldva, már ha ez a jó szó erre, harmadik szemmel. Így amikor közönséges látása fölmondta a szolgálatot, csak meg kellett tanítsa magát, hogy a jelenbe nézzen, ami egyébként is könnyebb, mint látni a jövőt. És mivel az okkult szemgolyó nem függ a fénytől, sokat spórolhatsz a gyertyákon. Mindennek van jó oldala is, ha tudod, merre nézz. Vagy legalábbis érzékelj.

Desiderata előtt volt egy tükör a falon.

Az arc benne nem a sajátja volt, ami amúgy kerek és pirospozsgás.

Olyan nő arca tükröződött ott, aki parancsokat szokott adni. Desiderata nem az a fajta volt, aki parancsokat ad. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

A nő azt mondta: — Haldokolsz, Desiderata.

— Bizony, azt teszem.

— Megöregedtél. A te fajtád mindig megöregszik. Az erőd már majdnem elfogyott.

— Ez bizony tény, Lilith — felelte Desiderata jóindulatúan.

— Azaz a védelmed megszűnik a lány fölött.

— Attól tartok — értett egyet Desiderata.

— Szóval most csak én meg a gonosz mocsárlakó nőszemély maradtunk. És én fogok győzni.

— Bizony úgy néz ki, sajnos.

— Keresned kellett volna egy utódot.

— Sose volt rá időm. Tudod, én nem vagyok tervezgetős fajta.

Az arc a tükörben közelgett, mintha az alak közelebb mozdult volna a tükörhöz a saját oldalán.

— Vesztettél, Desiderata Homor.

— Így van ez. — Desiderata kissé imbolyogva talpra állt és megfogott egy terítőt.

Úgy tűnt, az alak kezd fölbőszülni. Nyilván úgy érezte, hogy az olyanoknak, akik vesztettek, elcsüggedtnek kellene látszania, és nem pedig úgy, mintha az ő kárára elsütött viccen mulatnának.

— Hát nem érted, mit jelent a vesztés?

— Néhányan nagyon világosak ezzel kapcsolatban — válaszolta Desiderata. — Istenek Önnel, méltóságos asszony! — Azzal a terítőt a tükörre borította.

Dühös lélegzetvétel hallatszott, majd csönd támadt. Desiderata gondolataiba mélyedten állt.

Aztán fölemelte a fejét és azt mondta: — Épp fölforrt a víz. Szeretnél egy csésze teát?

NEM, KÖSZÖNÖM — válaszolta egy hang pont mögüle.

— Régóta várakozol?

MINDÖRÖKKÉ.

— Nem tartalak föl, ugye?

NYUGODALMAS A MAI ÉJSZAKA.

— Készítek egy csésze teát. Azt hiszem, maradt még egy keksz.

NEM, KÖSZÖNÖM.

— Ha mégis harapnál valamit, ott a bödönben a kandallópárkányon. Tudod, az valódi klaccsi fajansz. Igazi klaccsi kézműves csinálta. Klaccsban — tette hozzá.

TÉNYLEG?

— Fiatalabb koromban sokat utaztam.

IGEN?

— Nagyszerű idők! Desiderata megböködte a tüzet. — Az állással járt, tudod. Persze, gondolom, pont ugyanilyen neked is.

IGEN.

— Sose tudtam, mikor fognak munkába szólítani. De persze, erről te is tudnál mesélni, nem igaz? Leginkább konyhákba. Mindig úgy rémlett, konyhákba citálnak. Néha bálokba, ám többnyire konyhákba. — Megfogta a vízforraló edényt és forró vizet öntött a tűzhelyen álló teáskannába.

VALÓBAN.

— Annak idején teljesíteni szoktam a kívánságaik.

A Halál meghökkent.

TESSÉK? ÚGY ÉRTED, PÉLDÁUL… BEÉPÍTETT SZEKRÉNYEKET? ÚJ MOSOGATÓKAT? ILYESMIKET?

— Nem, dehogy. Emberekét. — Desiderata sóhajtott. — Nagy felelősség a tündérkeresztanyaság. Úgy értem, tudni, hogy mikor hagyd abba. Az olyanokról, akiknek kívánságai teljesülésbe mennek, gyakran kiderül, hogy nem túl jó emberek. Szóval azt kellene nekik adnod, amit akarnak — vagy azt, amire szükségük van?

A Halál udvariasan bólintott. Az ő szempontjából az emberek azt kapják, ami adatik nekik.

— Mint ez a Génua ügy… — kezdte Desiderata.

A Halál fölkapta a fejét.

G ÉN UA?

— Ismered? Hát persze, hogy ismered.

ÉN… TERMÉSZETESEN MINDEN HELYET ISMEREK.

Desiderata arca ellágyult. Lelki szeme máshová nézett.

— Ketten voltunk. Tudod, a keresztanyák párban járnak. Én meg Lady Lilith. Rengeteg hatalom rejlik a keresztanyaságban. Olyan, mintha a történelem része lennél. Mindenesetre a lány megszületett, házasságon kívül, de ettől még semmi baja, nem arról volt szó, hogy nem tudtak volna összeházasodni, csak sosem szakítottak rá időt… és Lilith azt kívánta neki, hogy legyen szép, hatalmas és menjen hozzá egy királyfihoz. Hah! És azóta is ezen dolgozik. Mit tehettem? Az ilyen kívánságokat nem lehet vitatni. Lilith tisztában van a mese erejével. Megtettem mindazt, ami telt tőlem, de Lilith hatalma nagyobb. Azt hallottam, hogy ő irányítja most a várost. Megváltoztatni egy egész országot, csak hogy egy mese megtörténtét keresztülhajtsa! És most már egyébként is túl késő. Számomra. Szóval továbbadom a felelősséget. Így megy ez a tündérkeresztanyasággal. Soha senki sem akar tündérkeresztanya lenni. Lilithet kivéve, persze. Teljesen bogaras ezzel kapcsolatban. Így aztán küldök oda valaki mást. Lehet, hogy a dolgot túl sokáig halogattam.

Desiderata jó lélek volt. A tündérkeresztanyákban kifejlődik az emberi természet igencsak mély megértése, amitől a jók kedvessé, a gonoszak hatalmassá válnak. Desiderata nem tartozott azok közé, akik eltúlzott kifejezéseket használnak, de az ember biztos lehetett, hogy amikor egy olyan enyhe frázist vetett be, mint a „teljesen bogaras”, akkor olyasvalaki meghatározására tette ezt, aki szerinte már több mérfölddel túlhaladt az elmebaj határán és gyorsul.

Kitöltötte a teát.

— Ez a baj a harmadik szemmel — jelentette ki. — Képes vagy meglátni azt, ami történik, de nem tudod, hogy mit jelent. Már láttam a jövőt. Van benne egy tökből lett hintó. És ez lehetetlen. És szerepelnek benne egérből lett kocsisok, ami valószínűtlen. És lesz egy óra, amint elüti az éjfélt és valami egy üvegcipellővel. És ez az egész meg fog történni. Mert a meséknek muszáj így működnie. És aztán azt gondoltam: ismerek olyanokat, akik a mesék megtörténtét a maguk módján intézik.

Ismét fölsóhajtott. — Bárcsak én mehetnék Génuába! — mondta. — Rám férne az ottani meleg. És közeledik Húsfalókedd. A régi szép időkben mindig elmentem Génuába Húsfalókeddre.

Várakozásteljes csönd támadt.

Végül a Halál megszólalt: CSAK NEM ARRA KÉRSZ ENGEM, HOGY TELJESÍTSEM EGY KÍVÁNSÁGOD?

— Hah! Senki sem teljesíti egy tündérkeresztanya kívánságait! — Desiderata megint a befelé forduló arckifejezést viselte, s a hangja magához beszélt — Érted? Muszáj mindhármukat Génuába juttatnom. Oda kell juttassam őket, mert láttam őket ott. És muszáj mind a hármat. És az nem könnyű az olyanok esetében, mint ők. Kobakológiát kell használni. El kell érni, hogy Ők küldjék oda maguk. Mondd azt Eszme Mállotviksznek, hogy el kell menjen valahova és puszta ellenkezésből nem megy, szóval mondd azt, hogy nem szabad mennie, s üvegcserepeken át is oda fog rohanni. Ez a fődolog a Mállotvikszekkel, tudod. Nem tudják, hogyan kell veszíteni.

Úgy tűnt, valami fölötlött benne, amit mulatságosnak talál.

— De egyikük kénytelen lesz megtanulni.

A Halál nem szólt semmit. Ahonnan ő ítél, tűnődött el Desiderata, a vesztés olyasmi, amit mindenki megtanul.

Kiitta a teáját. Aztán fölállt, bizonyos mennyiségű szertartásossággal föltette csúcsos kalapját, és kibicegett a hátsó ajtón.

A háztól nem messze, a fák alatt kiástak egy mély árkot, amibe valaki előrelátóan rövid létrát támasztott le. A boszorkány lemászott és némi nehézséggel kihajította a létrát az avarra. Utána lefeküdt. Hirtelen fölült.

— Mr. Kvartz-cal, a trollal a fűrészmalomban, remekül meg lehet alkudni koporsókra, ha nincs kifogásod a fenyő ellen.

OKVETLENÜL ÉSZBEN FOGOM TARTANI.

— Hurtakkal, a vadorzóval ásattam ki magamnak a gödröt — csevegett tovább az öregasszony. — És el fog jönni és be is temeti útban hazafelé. Hiszek a tipp-topp elrendezésben. Rajta, maestro!

TESSÉK? Ó! CSAK EGY BESZÉDFORDULAT.

Fölemelte a kaszáját.

Desiderata Homor nyugovóra tért.

— Hát — mondta a boszorkány -, ez könnyen ment. És most mi lesz?

És ez itt Génua. A varázslatos királyság. A briliáns város. A szerencsés ország.

A város közepén egy nő állt két tükör között s nézte önnön visszatükröződéseit egészen a végtelenig.

Maguk a tükrök egy, az ég felé nyitott tükörnyolcszög közepén helyezkedtek el a palota legmagasabb tornyán. Az igazat megvallva olyan sok tükörkép mutatkozott, hogy csak szerfölött nehezen lehetett megállapítani, hol végződnek a tükrök s kezdődik a valóságos személy.

A nő neve Lady Lilith de Tempscire, jóllehet számos másikra is hallgatott már hosszú és eseménydús élete folyamán. És ez olyasmi, erre rég rájött, amit hamar megtanulsz. Ha bármit el akarsz érni ezen a világon — és ő rögtön a kezdet kezdetén elhatározta, hogy olyan messzire el akar jutni, amilyen messzire csak lehet -, csak lengén viseled a neveket és erőt merítesz bárhonnan, ahol fölleled. A nő három férjet temetett el, és legalább kettő addigra már halott volt.

És sokfelé megfordulsz. Mert az emberek többsége nem utazik sokat. Válts országot meg nevet és, ha megvan hozzá a föllépésed, a világ a lábaidnál hever! Például mindössze száz mérföldet kellett utazzon, hogy Lady legyen belöle.

Immár semmitől sem riad vissza…

A két fő tükör csaknem, ám nem teljesen egymással szembe lett fölállítva, hogy Lilith átnézhessen a válla fölött és láthassa képmásait a tükörben végigkanyarogni a világegyetemen.

Érezte, ahogy önmaga önmagába árad, megsokszorozva magát a végtelen visszatükröződések által.

Amikor Lilith fölsóhajtott és kilépett a tükrök közti Helyről, a hatás megdöbbentő volt. Lilith-képmások lógtak mögötte a levegőben egy pillanatig, mint háromdimenziós árnyékok, mielőtt elenyésztek.

Szóval… Desiderata haldoklik. Minden lében kanál vén szatyor. Megérdemli a halált. Sose fogta föl, miféle hatalma van. Egyike volt azoknak, akik félnek jót tenni, nehogy rosszat cselekedjenek, akik az egészet olyan komolyan veszik, hogy szorulást okoznak maguknak erkölcsi szorongásaikkal, mielőtt egyetlen-egy hangya kívánságát teljesítenék.

Lilith lenézett, át a város fölött. Hát, most már nincsenek akadályok. Az az ostoba vuduhívő nőszemély a mocsárban csupán szórakozásra jó, nincs benne megértés.

Semmi sem áll az útjában annak, amit Lilith minden másnál jobban szeret.

Egy boldog befejezésnek.

Fönn a hegyen, a boszorkányszombat kissé elcsöndesedett.

A képzőművészeknek és az íróknak mindig is elég túlfűtött elképzelése volt arról, hogy mi történik a boszorkányszombatokon. Ez abból ered, hogy túl sok időt töltenek függönnyel elsötétített, apró szobákban ahelyett, hogy kimennének az egészséges, friss levegőre.

Példának okáért ott a meztelen táncolás körbe-körbe. Az átlagos mérsékelt éghajlaton nagyon kevés olyan éjszaka akad, amikor bárki ruha nélkül táncolna éjfélkor, még ha teljesen el is tekintünk a kövektől, tüskéktől és váratlan sündisznóktól.

Aztán ott az az ügy a kecskefejű istenekkel. A legtöbb boszorka nem hisz az istenekben. Persze, azt tudják, hogy az istenek léteznek. Néha még dolguk is adódik velük. De nem hisznek bennük. Ahhoz túl jól ismerik őket. Az olyan lenne, mintha a postásban hinnél.

Aztán meg ott vannak az ételek és italok — csúszómászók diribdarabjai és így tovább. Valójában a boszorkányok nem kultiválják az ilyesmit. A legrosszabb, amit el lehet mondani a boszorkák idősebb korosztályának étkezési szokásairól, az, hogy hajlamosak a gyömbérkeksz kedvelésére s teába mártogatják, amiben annyi cukor van, hogy a kanál meg sem moccan, és ha úgy vélik, a tea túl forró, a csészealjból isszák ki. S teszik mindezt olyan elismerő szörcsögéseket kiadva, melyeket általában a vízvezeték-hálózat olcsóbbik fajtájával szoktunk összefüggésbe hozni. A varangylábak, satöbbi, ennél csak jobbak lehetnek.

Aztán ott vannak a misztikus kenetek. Puszta véletlenségből, a képzőművészek és írók itt szilárdabb talajon állnak. A legtöbb boszorka hajlott korú, ami az az időszak, amikor a kenetek kezdenek vonzónak tűnni, és a ma éjszaka jelen lévők közül legalább ketten alkalmazták Mállotviksz Néne híres libazsír-és-zsálya mellkasba dörzsölendő kenőcsét. Amitől ugyan nem tudsz repülni és látomásaid sem támadnak, ám valóban útját állja a meghűlésnek, már csak azért is, mert az elcsüggesztő szag, ami a második hétre kialakul, oly távol tart tőled mindenkit, hogy semmit sem kaphatsz el tőlük.

És végül ott vannak maguk a boszorkányszombatok. Az a bizonyos átlagboszorka, természeténél fogva, nem társas lény, legalábbis ami a többi boszorkányt illeti. Adott a domináns egyéniségek közötti konfliktus. Adott a banda nélküli bandavezérek csoportja. Adott a boszorkányság alapvető, íratlan szabálya, ami ez: „Ne azt tedd, amit akarsz, tedd, amit mondok!” A boszorkánygyülekezet természetes taglétszáma egy fő. A boszorkák csak akkor gyűlnek össze, ha ez elkerülhetetlen.

Mint most.

A beszélgetés, Desiderata távollétéből kifolyólag, természetesen a boszorkányok számának gyérülésére fordult.[2]

— Mi, senki se? — tudakolta Mállotviksz Néne.

— Senki se — felelte Brevis Anyó.

— Ezt nevezem szörnyűségnek! — mondta Néne. — Ez undorító!

— He? — kérdezte a vén Hessegi Szüle.

— Néne ezt undorítónak nevezi! — kiabálta Brevis Anyó.

— He?

— Nincs lány, akit jelölni lehetne! Hogy átvegye Desiderata helyét!

— Ó!

Ennek teljes hordereje beivódott.

— Ha valaki nem kéri a kenyérhéjat, én megeszem — jelentkezett Ogg Ángyi.

— Ilyesmi sosem fordult elő fiatalabb koromban — szögezte le Néne. — Csak a hegy innenső oldalán élt egy tucat boszorkány. Na persze, ez még azelőtt volt, mielőtt jött ez az egész — grimaszolt egyet — gondoskodás saját szórakozásodról. Manapság túl sok van ebből a gondoskodj saját szórakozásodról dologból. Mi sose gondoskodtunk a saját szórakozásunkról lánykoromban. Nem volt rá időnk.

— Tempó fuggit — közölte Ogg Ángyi.

— Mi?

— Tempó fuggit. Aztat jelenti, hogy az akkor volt, ez meg most — fordította Ángyi.

— Nincs szükségem arra, hogy ezt valaki megmondja nekem, Gytha Ogg. Tudom, mikor van most.

— Haladni kell a korral.

— Nem látom be, miért. Nem látom be, mi miért…

— Szóval akkor, gondolom, megint át kell igazítsuk a határokat — szakította félbe Brevis Anyó.

— Nem tehetem — vágta rá azonnal Mállotviksz Néne. — Már így is négy falut látok el. A söprűmnek alig van ideje lehűlni.

— Hát, azzal, hogy Homor Mámi meghalt, kifejezetten szűkösen vagyunk — állapította meg Brevis Anyó. — Tudom, hogy nem csinált valami sokat a másik munkája miatt, de ott volt a helyszínen. És ez az, ami számít. Az ottlét. Helybéli boszorkának pedig lennie kell.

A négy boszorkány komoran meredt a tűzre. Hát, legalábbis hárman közülük. Ogg Ángyi, aki hajlamos volt a dolgok derűsebbik oldalát nézni, pirítóst készített.

— A népek szereztek maguknak egy varázslót, odale Zsomborséden — szólalt meg Brevis Anyó. — Nem akadt senki, aki magára vállalta volna, amikor a vén Szokdecs Nagyi meghalt, ezért elküldtek Ankh-Morporkba egy varázslóért. Egy valóságos varázslóért. Pálcával. Most a fickónak van ott egy boltja egy rézcégérrel az ajtó fölött. Az van ráírva „Varázsló”.

A boszorkányok sóhajtottak.

— Mrs. Perzselt meghalt — folytatta Brevis Anyó. — És Kamposnyars Szüle is eltávozott.

— Tényleg? Az öreg Mabel Kamposnyars? — érdeklődött Ogg Ángyi morzsák zápora közepette. — Mennyi idős volt?

— Száztizenkilenc — válaszolta Brevis Anyó. — Mondtam neki „Nem akarhatsz a te korodban elmenni hegyet mászni”, de nem hallgatott rám.

— Egyesek ilyenek — jelentette ki Néne. — Makacsok, mint egy öszvér. Mondd nekik, hogy tilos megtenniük valamit és meg nem állnak, míg ki nem próbálták.

— Én ténylegesen hallottam a legutolsó szavait — mesélte Hessegi Szüle.

— Mit mondott? — firtatta Néne.

— Ha jól emlékszem azt, hogy „ó, a francba” — felelte Szüle.

— Pont így szeretett volna elmenni — állította Ogg Ángyi. A többi boszorkány bólintott.

— Tudjátok… lehetséges, hogy a boszorkányság végét látjuk ezen a tájon — morfondírozott Brevis Anyó.

Megint a tűzbe bámultak.

— Gondolom, senki sem hozott mályvacukrot? — reménykedett Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne boszorkánynővéreire pillantott. Brevis Anyót ki nem állhatta; az öregasszony a hegy túloldalán tanít és megvan az az ocsmány szokása, hogy ésszerűen viselkedik, amikor provokálják. És a vén Hessegi Szüle talán a leghasznavehetetlenebb szibilla az orákulum jellegű kinyilatkoztatások történetében. És Néne végképp nem szenvedhette Ogg Ángyit, aki a legjobb barátnője volt.

— Mit szólnátok az ifjú Magrathoz? — firtatta ártatlanul Hessegi Szüle. — Az ő területe pont Desideratáé mentén húzódik. Esetleg ő magára vállalhatna egy kis többletet?

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi összenéztek.

— Fura dolgokat vett a fejébe — jelentette ki Néne.

— Nahát, miket beszélsz, Eszme — mondta Ogg Ángyi.

— Hát, én furának tartom — szögezte le Néne. — Ne mondd nekem, hogy összebeszélni azt a rengeteg mindent nexusokról nem azt jelenti, hogy fura dolgokat vett a fejébe!

— Nem azt mondta — tiltakozott Ángyi. — Azt mondta, hogy kontaktust szeretne teremteni önmagával.

— Ezt mondtam én is — makacskodott Mállotviksz Néne. — Megmondtam neki: Naivitas Beléndek volt az anyád, Araminta Beléndek volt a nagyanyád, Jolanda Beléndek a nagynénéd és te pedig… te vagy a te éned.

Az olyan ember elégedett arckifejezésével dőlt hátra, aki mindent megoldott, amit bárki valaha is tudni akarhatna az egyén identitásválságáról.

— De meg sem hallgatott — tette hozzá.

Brevis Anyó a homlokát ráncolta.

— Magrat? — hitetlenkedett. Megpróbálta gondolatban fölidézni a Kostető legfiatalabb boszorkányának képét és visszaemlékezett — nos, nem az arcra, csupán a májusfára hasonlító test és szélvihar utáni szénakazalra hajazó frizura közé ékelt reménytelen jóakarat könnyben úszó kifejezésére. Jótettek hajthatatlan elkövetője. Örökös aggályoskodó. Az a fajta ember, aki megmenti az apró, fészekből kiesett madárfiókákat és zokog, amikor azok elpusztulnak, pedig ez az a rendeltetés, amit Természet Anyánk általában az apró, fészekből kiesett madárfiókáknak szán.

— Nem vall rá — nyilvánított véleményt.

— Meg még azt is mondta, hogy öntudatosabb akar lenni — fűzte hozzá Néne.

— Nincs semmi baj az öntudatossággal — szögezte le Ángyi. — Az öntudatosság az egész boszorkánykodás lényege.

— Sose állítottam, hogy bármi rossz lenne benne — protestált Néne. — Meg is mondtam neki, hogy nincs azzal semmi gond. Olyan öntudatos lehetsz, amilyen csak akarsz, mondtam, egész addig, amíg azt teszed, amire utasítanak.

— Dörzsölje ezt be és egy-két héten belül rendbe fog jönni — szólalt meg Hessegi Szüle.

A másik három boszorkány várakozásteljesen ránézett, hátha folytatja. Hamarosan világossá vált, hogy nem.

— És Magrat tart egy… mi is az, amit tart, Gytha? — tudakolta Néne.

— Önvédelmi tanfolyamot — válaszolta Ángyi.

— De hát ő boszorkány! — mutatott rá Brevis Anyó.

— Mondtam neki — felelte Mállotviksz Néne, aki egész életében félelem nélkül járt-kelt a zsiványok látogatta hegyvidéki erdőkben abban a biztos tudatban, hogy a sötétség nem tartogat nála rettentőbbet. — Azt felelte, nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg. Szó szerint ezt mondta.

— Amúgy se jár rá senki — vont vállat Ogg Ángyi.

— Én azt hittem, hogy hozzá fog menni a királyhoz — közölte Brevis Anyó.

— Mint mindenki — bólogatott Ángyi. — De tudod, milyen Magrat. Hajlamos arra, hogy nyitott legyen Ideákra. Most azt mondja, visszautasítja, hogy szexbálvány váljék belőle.

Ezen mindnyájan eltűnődtek. Végül Brevis Anyó kibökte, habozva, annak a modorában, aki most bukkan fölszínre az érdekfeszítő töprengés mélységeiből: — De hát soha nem is volt szexbálvány.

— Örömmel közölhetem, hogy még csak fogalmam sincs arról, mi az a szexbálvány — nyilatkoztatta ki Mállotviksz Néne.

— Nekem van — mondta Ogg Ángyi.

Mindenki ránézett.

— Semjénünk egyszer hazahozott egyet külországból.

Továbbra is mindenki őt nézte.

— Barna volt meg kövér és voltak rajta gyöngyök meg arc és még két lyuk a madzagnak.

Úgy tűnt, ettől nem fordulnak el a tekintetek.

— Hát, mindenesetre a fiam azt mondta, hogy az — folytatta Ángyi.

— Azt hiszem, egy termékenység idolról beszélsz — indítványozta Brevis Anyó segítőkészen.

Néne a fejét csóválta.

— Szerintem ez nem úgy hangzik, mint ami hasonlít Magrathoz… — kezdte.

— Ne mondja nekem, hogy az megér két garast — hördült föl Hessegi Szüle abból az időpontból, bármikor legyen is az, amiben jelenleg tartózkodott.

Soha senki nem tudta biztosan, melyik pillanat az.

Ez a mesterséggel kapcsolatos rizikó azok számára, akiket a sors harmadik szemmel áldott meg. Az emberi elmét tényleg nem arra tervezték, hogy száguldani küldjék előre-hátra az idő nagy sztrádáján és leválhat, mondjuk úgy, horgonyáról, találomra tekintve múltba és jövőbe s csak nagy ritkán a jelenbe. Hessegi Szüle időfókusza nem volt élesre állítva. Ez azt jelentette, hogy ha augusztusban szóltál hozzá, valószínűleg márciusban hallgatott oda. Az a legjobb, ha mondasz valamit a jelen pillanatban és reméled, hogy legközelebb, amikor az elméje erre jár, fölfogja.

Néne kísérletképp meglengette kezét Hessegi Szüle néző, de nem látó szeme előtt.

— Már megint nincs itt — közölte végül.

— Hát, ha Magrat nem tudja vállalni, még ott van Milli Jokomlo odaát Gerezdneken túl — mondta Brevis Anyó. — Dolgos egy leányzó. Jelzem, ő még jobban kancsít, mint Magrat.

— Nincs abban semmi rossz. A kancsítás jól áll egy boszorkánynak — jelentette ki Mállotviksz Néne.

— De nem árt tudni, hogyan használd! — vetette közbe Ogg Ángyi. — Az idős Gerti Simon épp elég kancsi volt és mindig a saját orra hegyét verte szemmel. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt gondolják, ha fölbosszantanak egy boszorkányt és ő motyog meg átkozódik, majd a saját orra fog leesni.

Megint mindnyájan a tűzbe bámultak.

— Gondolom, Desiderata nem választott volna magának utódot csak úgy? — kérdezte Brevis Anyó.

— Ilyesmi nem történhet meg — felelte rá Mállotviksz Néne. — Mi nem így csináljuk a dolgokat errefelé.

— Igen, de Desiderata nem töltött túl sok időt errefelé. A munka miatt. Mindig külországba járt.

— Ki nem állhatom a külrészeket — szögezte le Mállotviksz Néne.

— Már jártál Ankh-Morporkban — vetette ellen Ángyi szelíden. — Az külhon.

— Nem, nem az. Csak messze van innét. Az nem azonos a külfölddel. A külföld az, ahol pogány szlenget fecsegnek hozzád és külföldi moslékot esznek és tudod, bálványokat imádnak — jelentette ki Mállotviksz Néne, jószolgálati diplomata. — A külföld egész közel is lehet, ha nem vigyázol. Huh — tette hozzá megsemmisítően. — Igen, Desiderata képes volt visszahozni bármit a külrészekből.

— Egyszer hozott nekem egy szép kék-fehér tányért — emlékezett Ogg Ángyi.

— Ez szempont — bólogatott Brevis Anyó. — Jobb lesz, ha valaki megy és gondoskodik a kunyhójáról. Egész csomó remek holmija volt ott. Még elgondolni is szörnyű, hogy valami tolvaj bejut és kurkászni kezd.

— El nem tudom képzelni, hogy bármilyen tolvaj betörne egy boszorkány… — kezdte Néne és hirtelen elhallgatott.

— Igen — mondta jámboran. — Jó ötlet. Most azonnal gondom lesz rá.

— Nem, majd én nézek utána — tiltakozott Ogg Ángyi, akinek szintén volt ideje rájönni valamire. — Pont útba esik hazafelé. Semmi gond.

— Nem, te hamar haza akarsz érni — ellenkezett Néne. — Ne fáradj ezzel! Nekem ez semmiség.

— Ó, nem lesz az fáradság — közölte Ángyi.

— Nem akarhatod kifárasztani magad a te korodban — állította Mállotviksz Néne.

Egymásra meredtek.

— Igazán nem értem, mi a jelentősége — értetlenkedett Brevis Anyó. — Inkább menjetek mindketten, mintsem veszekedjetek rajta.

— Holnap kissé sűrű napom lesz — jegyezte meg Néne. — Mit szólsz az ebéd utánhoz?

— Rendben — válaszolta Ogg Ángyi. — Találkozzunk a kunyhójánál. Pontban ebéd után.

— Valaha volt nekünk, de a vacak, amit le kell csavarni, leesett és elveszett — mondta Hessegi Szüle.

Hurtak, a vadorzó belapátolta az utolsó földgöröngyöt is a gödörbe.

Úgy érezte, illenék néhány szót szólnia.

— Hát, akkor annyi — motyogta.

Desiderata kifejezetten a jobbik fajta boszorkányok közé tartozott, gondolta, miközben a kunyhó háta mögé ballagott vissza a hajnal előtti homályban. A másik fajtából némelyik — noha persze csodálatos teremtmények, fűzte hozzá sietve magában, olyan remek asszonynépség, amilyet az ember csak kívánhat elkerülni — egy csöppet nyomasztó. Mistress Homor azonban az odafigyelő fajta volt.

A konyhaasztalon hosszú csomag, egy kis halom aprópénz meg egy boríték hevert.

Hurtak föltépte a borítékot, noha nem neki címezték.

Benne egy kisebb borítékot és egy üzenetet lelt.

Az üzenet így szólt: Szemmel tartalak, Albert Hurtak. Kézbesicsd a csomagot meg a borítékot és ha bele merészesz csak lesni is, valami szörnjűség fog történni veled. Mint hivatásos Jóságos Tündérkeresztanyának, nekem nem szabad megátkosznom senkit, de Megjósolom, hogy valószínűleg egy fölbőszült farkas harapása forog szóba meg hogy a lábad elszöldül, elgenyed és lerohad, ne kérdeszd, honét tudom, különbe se tudod, mer halott vagyok. Minden jót, Desiderata.

A férfi behunyt szemmel vette kézbe a csomagot.

A fény lassan halad a Korongvilág hatalmas varázserőterében, ami azt jelenti, hogy az idő is. Ahogy Ogg Ángyi mondaná, amikor Génuában teaidő van, akkor van itt kedd…

Ami azt illeti, Génuában hajnalodott. Lilith a tornyában ült, s egy tükröt használt arra, hogy saját képmását elküldje a világot kifürkészni. Keresgélt.

Mindenütt, ahol sziporkázott egy hullámtaréj, mindenütt, ahol akadt egy tábla jég, mindenütt lett tükör vagy visszatükröződés, amiből aztán, Lilith tudta, ki tud nézni. Nincs szükséged varázstükörre. Bármilyen tükör megteszi, ha tudod, hogyan használd. És Lilith, sisteregve egymillió képmás erejétől, ezt nagyon jól tudta.

Csupán egyetlen kétely gyötörte. Desiderata alighanem megszabadult attól. Az ő fajtája már csak olyan. Lelkiismeretes. És gyaníthatóan a könnybe lábadt szemű, ostoba lány lesz az, aki néha meglátogatta a kunyhót, az a perszóna azzal a rengeteg olcsó ékszerrel meg rossz ízléssel az öltözködés terén. Pont annak a típusnak látszott.

Ám Lilith biztos akart lenni. Nem azzal jutott el oda, ahol ma áll, hogy bizonytalanságban maradt bármi felől is.

Lancre-szerte, a pocsolyákban és ablakokban Lilith arca megjelent egy szemvillanásra, majd továbbsietett.

És most hajnal hasadt Lancréban is. Őszi köd kavargott át az erdőn.

Mállotviksz Néne belökte a kunyhó ajtaját. Az nem volt bezárva. Az egyetlen látogató, akire Desiderata számított, nem az a fajta volt, akinek útját állják a zárak.

— Oda hátulra temettette el magát — szólalt meg egy hang Néne háta mögött. Ogg Ángyié.

Néne fontolóra vette következő lépését. Rámutatni, hogy Ángyi szándékosan korábban jött, hogy egymaga kutathassa át a kunyhót, Néne saját jelenlétével kapcsolatos kérdéseket vetett volna föl. Kétségkívül meg tudná válaszolni ezeket, ha elég időt kap rá. Mindent összevéve, alkalmasint az a legjobb, ha végzik a dolguk.

— Á! — mondta biccentve. — Mindig nagyon rendszerető volt szokásaiban, az volt Desiderata.

— Hát, a munkája miatt — felelte Ogg Ángyi, miközben eltolakodott mellette és töprengőn szemügyre vette a szoba tartalmát. — Képesnek kell lenned a dolgok nyomon követésére az övéhez hasonló munkakörökben. Az áldóját, ez aztán a piszok nagy macska!

— Oroszlán — világosította föl Mállotviksz Néne, fölpillantva a kandalló fölötti kitömött fejre.

— Akármi volt is, pokoli sebességgel kellett a falba ütközzék! — jelentette ki Ogg Ángyi.

— Valaki megölte — jegyezte meg Mállotviksz Néne s közben a szobát tanulmányozta.

— Még szép! — válaszolta Ángyi. — Ha láttam volna, hogy valami ehhez hasonló eszi át magát a falon, magam is jól odasóztam volna rá a piszkavassal.

Magától értetődően nem létezik olyasmi, hogy tipikus boszorkánykunyhó, de ha létezik olyasmi, hogy nem tipikus boszorkánykunyhó, akkor egész biztos, hogy ez volt az. A különféle üveges tekintetű állatfejeken kívül könyvespolcok és vízfestmények borították a falakat. Az esernyőtartóban egy lándzsa meredezett. A jóval megszokottabb mázas cserép és fajansz helyett a tálalón kecses kék porcelán és külföldies kinézetű rézfazekak álltak. Sehol nem akadt szárított gyógynövény az egész szobában, ám volt helyette számos könyv, melyek többségét Desiderata apróbetűs, takaros kézírása töltötte meg. Egy teljes asztalt leptek el olyasmik, amik valószínűleg a térképek voltak, aprólékos gonddal megrajzolva.

Mállotviksz Néne nem szerette a térképeket. Ösztönösen érezte, hogy azok fedezet nélkül árusítják ki a tájat.

— Ordít, hogy Desiderata megfordult egy-két helyen — jegyezte meg Ogg Ángyi fölvéve egy elefántcsont legyezőt s nekiállva kacéran kokettálni.[3]

— Hát, könnyű volt neki — felelte Néne, kihúzva néhány fiókot. Végigfuttatta az ujjait a kandallópárkány tetején, majd kritikusan pillantott rájuk.

— Igazán szakíthatott volna időt arra, hogy végigfusson egy porolóval a szobán — vetette föl bizonytalanul. — Én ugyan meg nem halnék úgy, hogy ilyen állapotban maradjon utánam a lakás.

— Vajon hol hagyta… tudod… azt? — firtatta Ángyi, kinyitva a nagy állóóra ajtaját s bekukucskálva.

— Szégyelld magad, Gytha Ogg! — förmedt rá Néne. — Nem azért vagyunk itt, hogy azt keressük.

— Persze, hogy nem. Csak eltűnődtem… — Ogg Ángyi megpróbált lopva lábujjhegyre állni, hogy meglássa a tálaló tetejét is.

— Gytha! Szégyen-gyalázat! Eridj és csinálj nekünk egy kanna teát!

— Ó, rendben.

Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában. Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar nyikorgása.

Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve végigkutatta a párna alatt.

A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén fölegyenesedett.

— Nem hinném, hogy a mosogató alatt lenne, semmi szín alatt — kiáltotta.

Ogg Ángyi válaszát nem lehetett kivenni.

Néne várt egy másodpercig, aztán gyorsan a nagy kéményhez osont. Fölnyúlt és óvatosan körbetapogatott benne.

— Keresel valamit, Eszme? — szólalt meg Ogg Ángyi a háta mögött.

— A korom itt fönn valami szörnyű — válaszolta Néne s gyorsan fölállt. — Rémes korom van itten.

— Akkor az nincs ott fönt? — érdeklődött Ogg Ángyi kedvesen.

— Nem tudom, miről beszélsz.

— Nem kell színlelned. Mindenki tudja, hogy volt neki afféléje — közölte Ogg Ángyi. — A munkával jár. Voltaképpen az a munka maga.

— Nos… talán csak szerettem volna egy pillantást vetni rá — ismerte be Néne. — Csak kézbe venni egy kicsit. Nem használni. Azt várhatod, hogy én olyasmit használjak! Mindössze egyszer-kétszer láttam. Manapság már nincs belőlük sok.

Ogg Ángyi bólintott. — Nem lehet hozzájutni a megfelelő fához — értett egyet. — Nem gondolod, ugye, hogy azzal együtt temették el?

— Nem hinném. Én nem akarnám, hogy azzal temessenek el. Az ilyesmi, az némi felelősséggel jár. Különben is, nem maradna eltemetve. Az ilyesmi megkívánja, hogy használják. Egyfolytában dörömbölne a koporsódban. Tudod, hogy milyen galiba mindegyik ilyen.

Ogg Ángyi ettől kissé megnyugodott. — Én elintézem a teához szükségeseket — javasolta. — Te meg gyújtsd meg a tüzet!

Azzal visszaballagott a mosogatókonyhába.

Mállotviksz Néne fölnyúlt a kandallópárkányra gyufáért, aztán ráébredt, hogy egy se lesz ott. Desiderata mindig azt mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy ne használjon mágiát a ház körül. Még a szennyese is kimosta magát.

Néne nem helyeselte a varázslatok háztartási célokra történő alkalmazását, ám bosszús volt. És teát is szeretett volna inni.

Odavetett két fahasábot a kandallóba s addig meredt rájuk, míg puszta zavarukban lángra nem lobbantak.

Ez volt az a pillanat, amikor tekintete a lepellel takart tükörre esett.

— Lefedni a tükröt? — mormolta. — Nem is tudtam, hogy Desiderata félt az égiháborúktól.

Félrerántotta a leplet.

Nagy szemeket meresztett.

A világon csak igen kevés ember önuralma erősebb Mállotviksz Nénéénél. Az olyan szilárd volt, mint egy öntöttvas-rúd. És nagyjából olyan hajlékony is.

Néne darabokra törte a tükröt.

Lilith nyársat nyelve ült tükrei tornyában.

Ő?

Az arc persze más volt. Öregebb. Sok idő telt el azóta. De a szeme nem változott és a boszorkányok mindig a szemet nézik meg elsőnek.

Ő!

Magrat Beléndek, boszorkány, úgyszintén egy tükör előtt állt. Ami az ő esetében tökéletesen híjával volt minden varázslatnak. Valamint még mindig egészben volt, noha ez egyszer-kétszer hajszálon múlt.

Homlokát ráncolva nézte képmását, aztán útmutatást keresett az előző nap érkezett, kicsiny, olcsó fametszetekkel teli brosúrában.

Néhány szót mormolt a bajsza alatt, kiegyenesedett, kinyújtotta kezét maga előtt, erőteljesen behúzott a levegőnek és azt kiáltotta: — HAAAAiiiiieeeeeeehgh! Ümm.

Magrat elsőként ismerte volna el, hogy elméje nyitott. Olyan nyílt, mint a terep, olyan nyílt, mint az ég. Egyetlen elme se lehetne nyitottabb különleges műtéti beavatkozás nélkül. És mindig arra várt, hogy valami megtöltse az agyát.

Amivel jelenleg épp megtöltődött, az a belső békének, kozmikus harmóniának és a Mivolt igazi lényegének keresése.

Amikor az emberek azt mondják „Eszembe villant egy ötlet”, az nem csupán szókép. Nyers ötletek, az önálló gondolatok apró részecskéi, özönlenek folyton-folyvást szerte a világegyetemben. A Magratéhoz hasonló fejek ugyanúgy magukhoz vonzzák őket, mint ahogy a víz áramlik egy sivatagi gödörbe.

Ez az egész az édesanyja ortográfia iránti figyelmetlenségének tudható be, tűnődött. Egy gondos szülő helyesen betűzte volna a Margaret nevet. És akkor ő lehetett volna Peggy vagy Maggie — komoly, robusztus nevek, teli megbízhatósággal. A Magrattal nem lehet valami sokat kezdeni. Olyasminek hangzik, mint ami egy folyóparti üregben lakik és mindig kiönti a víz.

Fontolgatta, hogy változtat rajta, de szíve mélyén tudta, hogy az sem segítene. Még ha Kloévá vagy Izabellává válna is a felszínen, alatta akkor is Magrat maradna. De azért nem lenne rossz megpróbálni. Szép is lenne nem Magratnak lenni, ha csak néhány órára is.

Az ilyen gondolatok indítják el az embereket az Önmaguk Megtalálása felé vezető úton. És az egyik legelső dolog, amit Magrat megtanult az, hogy dőreség lenne az Önmagát Megtaláló egyéntől ezt elmondani Mállotviksz Nénének, aki azt hitte, hogy a nők emancipációja női nyavalygás, amiről nem szabadna férfiak jelenlétében beszélni.

Ogg Ángyi megértőbbnek bizonyult, ám hajlamos volt előállni olyasmikkel, amiket Magrat kétjelentésűnek állított, bár ezek Ogg Ángyi esetében általában eléggé egyértelműek voltak és ezzel még büszkélkedtek is.

Magyarán, Magrat fölhagyott minden reménnyel, hogy a nála idősebb boszorkányoktól bármit is tanulhatna, s hálóját távolabbra vetette ki. Sokkal távolabbra. Nagyjából olyan távol, amekkora táv csak volt.

Az a furcsaság az eltökélt bölcsességhajhászókkal kapcsolatban, hogy — függetlenül attól, hogy történetesen hol élnek — mindig olyan bölcsességet kajtatnak, ami jó messzire van tőlük. A bölcsesség azon ritka dolgok egyike, amelyek minél messzebb vannak, annál nagyobbnak látszanak.[4]

Jelen pillanatban Magrat A Skorpió Ösvényén át talált magára, amely kozmikus harmóniát kínált, belső egységet és annak lehetőségét, hogy a fülén keresztül verd ki a támadó veséjét. Nemrégiben hozatta meg.

Akadtak gondok. A szerző, Lobsang Himpeller Nagymester lakcíme Ankh-Morporkban volt. Az nem tűnt a kozmikus bölcsesség valószínű székhelyének. Ráadásul, jóllehet rengeteg dolgot beiktatott arról, hogy az Ösvényt nem szabad támadásra használni, csakis a kozmikus bölcsesség elérésére, ez elég apró betűkkel szerepelt a lelkesült rajzok között, amiken az emberek rizscséphadarókkal püfölték egymást és „Hai”-t kiáltottak. A továbbiakban megtanultad, hogyan csapj ketté téglákat a kezeddel és sétálj át vörösen izzó parázson és más kozmikus dolgokat.

Magrat úgy vélte, hogy a Nindzsa szép női név.

Megint támadóállásba helyezkedett tükörbéli önmagával szemben.

Ekkor kopogtak az ajtón. Magrat ment kinyitni.

— Hai? — mondta.

Hurtak, a vadorzó egyet hátralépett. Már eddig is épp elég megrázkódtatás érte. Egy dühödt farkas követte útja egy részén az erdőn keresztül.

— Ümm — motyogta. Előrehajolt, ahogy döbbenete aggodalommá alakult. — Megsérült a feje, kisasszony?

Magrat értetlenül nézett rá. Aztán földerengett benne a megértés. Fölnyúlt és levette a fejpántot, amin krizantém minta volt, s amely nélkül csaknem lehetetlen a kozmikus bölcsesség igazi keresése ellenfelünk könyökének 360 fokos kicsavarásával.

— Nem — felelte. — Mit akarsz?

— Van a kisasszony számára egy csomag — válaszolta Hurtak és átadta.

Úgy két láb hosszú volt és nagyon vékony.

— Van üzenet is — tette hozzá Hurtak segítőkészen. Miközben Magrat kibontotta a borítékot, csoszogva megkerülte s megpróbálta a lány válla fölött elolvasni az üzenetet.

— Magánlevél — mutatott rá Magrat.

— Az lenne? — mondta Hurtak barátságosan.

— Igen!

— Aszonták nekem, kapok egy garast, amikor átadom — jegyezte meg a vadorzó. Magrat talált egyet az erszényében.

— A pénz kovácsolja a láncokat, melyek összekötik a dolgozó népet — figyelmeztette a férfit, miközben odaadta neki a garast. Hurtak, aki soha életében nem tartotta magát dolgozó népnek, de aki egy garasért cserébe szinte bármennyi zagyvaságot kész volt meghallgatni, jámborul bólintott.

— És remélem, hogy rendben jön a feje, kisasszony — udvariaskodott.

Amikor Magrat maga maradt a konyhával-kombinált-dódzsóban, kibontotta a csomagot. Az egy vékony, fehér pálcát tartalmazott.

Ismét belepillantott az üzenetbe. Így szólt: „Sose jutot időm Kiképeszni egy helyetest, szóval neked kel Beválnod. Muszáj elmened Génuába. Én magam tetem volna eszt, csak nem tudok, mer halot vagyok. Pipőke Szombat NEM szabad öszeházasogyék a királyfival. UI Esz fontos.”

Magrat fölnézett képére a tükörben.

Újra lebámult az üzenetre.

„UIUI Mont mek anak a 2 Vén Pletykafézeknek, hogy ők Nem mehetnek Veled, tsak mindent Elrontanának”.

Még volt folytatás.

„UHUI Hajlik ara, hogy tökökre hangolódjon, de semi perc alat rá fokoz jöni a nyittyára”.

Magrat megint a tükörre pillantott. Aztán le a pálcára.

Egyik percben az élet egyszerű, aztán hirtelen tele bonyodalommal tárul eléd.

— No de ilyet! — szólalt meg. — Tündérkeresztanya vagyok!

Mállotviksz Néne még mindig a szilánkok őrült hálózatára meredve állt, amikor Ogg Ángyi bevágtatott.

— Eszme Mállotviksz, mit csináltál? Ez balszerencsét jelent, azt bizony… Eszme?

— Ő? Ő?

— Jól vagy?

Mállotviksz Néne egy pillanatra összehúzta a szemét, aztán megrázta a fejét, mintha megpróbálna elűzni egy elképzelhetetlen elképzelést.

— Mi?

— Tisztára elsápadtál. Eddig még sohasem láttalak így elsápadni.

Néne csigalassúsággal eltávolított egy üvegcserepet a kalapjából.

— Hát… kissé megijesztett, hogy így eltört a tükör… — motyogta.

Ángyi Mállotviksz Néne kezére tekintett. Az vérzett. Aztán Mállotviksz Néne arcára pillantott és úgy döntött, sose fogja beismerni, hogy látta Mállotviksz Néne kezét.

— Lehet, hogy valami jel — mondta, találomra kiválasztva egy biztonságos témát. — Amikor valaki meghal, megesik az ilyesmi. Képek esnek le a falról, megállnak az órák… óriási nagy ruhásszekrények lezuhannak a lépcsőn… ilyesmik.

— Sose hittem az ilyen butaságokban, ez… hogy érted azt, hogy ruhásszekrények zuhannak le a lépcsőn? — firtatta Néne. Mélyeket lélegzett. Ha nem lett volna köztudott, hogy Mállotviksz Néne kemény, bárki azt hihette volna, hogy épp most élte át élete legnagyobb megrázkódtatását és voltaképpen elszántan részt akar venni egy kis közönséges, mindennapi civakodásban.

— Pontosan az történt, miután Sophie dédnagynéném meghalt — jelentette ki Ogg Ángyi. — Hajszálpontosan három nappal, négy órával és hat perccel a halála pillanata után a ruhásszekrénye lezuhant a lépcsőn. Tidorunk és Jászónunk próbálták átkínlódni a lépcsőfordulón, s valahogy kicsúszott a kezükből, csak úgy. Rejtélyes. Hááát, eszem ágában se volt otthagyni Agátának, még mit nem, csak Disznóleséskor látogatta az anyját, és én voltam az, aki Sophie-t ápolta egész végig…

Néne hagyta, hogy Ogg Ángyi családi viszályának ismerős, megnyugtató litániája átcsapjon fölötte, miközben a teáscsésze után tapogatózott.

Az Oggok azok, amit nagycsaládnak szokás nevezni — az igazat megvallva, nem csupán nagy, hanem kiterjedt, végeláthatatlan és töretlen. Egyetlen szokványos papírlap sem lett volna képes családfájuk fölvázolására, ami egyébként is inkább mangrovebozótra hasonlított. És minden egyes ág mértéktartó, ám állandósult vendettában állt az összes többi ággal, olyan jól ismert causes célèbres-re alapozva, mint Amit Kevinjük Mondott Stanunkról Di Kuzin Esküvőjén meg Kinél Van Az Ezüst Étkészlet, Amit Emmi Tánti Dorinánknak Ígért Halála Utánra, Azt Szeretném Tudni, Nagyon Szépen Köszönöm, Amennyiben Nincs Kifogásod Ellene.

Ogg Ángyi, mint vitathatatlan matriarcha, megkülönböztetés nélkül bátorította az összes oldalt. E tevékenységét lehetne leginkább a hobbijának nevezni.

Az Oggok körében, csupán egyetlen családon belül, olyan mennyiségű viszálykodás folyt, amennyivel az átlagos hegylakók teljes Ozarkja el lett volna egy évszázadig.

És ez néha arra serkentett egy balga kívülállót, hogy bekapcsolódjon és esetleg nem túl hízelgő megjegyzést tegyen egyik Oggról egy másik Oggnak. Mire föl minden egyes Ogg nekitámadt, a család mindahány része együttműködött, mint a jól olajozott, kékacél motor alkatrészei, hogy a beavatkozóra azonnali, könyörtelen megsemmisítő csapást mérjen.

A Kostető népe azt tartotta, hogy az Ogg belviszály áldás. A gondolat, hogy kifogyhatatlan energiájuk akár a világra fordíthatnák, borzalmasnak tűnt. Szerencsére, egy Ogg senki mással se szeretett annyira harcolni, mint egy másik Ogg-gal. Az család.

Különös dolog a család, ha jól meggondolod…

— Eszme? Jól vagy?

— Mi?

— Rettentően csörömpölteted a csészéket! És a tálca tele teával!

Néne kifejezéstelenül nézett le a bepiszkított asztalra és, amennyire telt tőle, magához tért.

— Nem az én átkozott hibám, ha a nyavalyás csészék túl kicsik — morogta.

Nyílt az ajtó.

— Reggelt, Magrat — tette hozzá anélkül, hogy megfordult volna. — Mit csinálsz itt?

Volt valami abban, ahogy a zsanérok csikorogtak. Magrat még az ajtót is bocsánatkérően tudta kinyitni.

A fiatalabb boszorkány szó nélkül beoldalgott a szobába, arca céklavörös, karja a háta mögött.

— Mi csak beugrottunk, hogy rendbe tegyük Desiderata holmiját, amint az kötelességünk egy boszorkánynövérünk iránt — magyarázta hangosan Néne.

— És nem keressük a varázspálcáját — egészítette ki Ángyi.

— Gytha Ogg!

Ogg Ángyi egy pillanatra bűntudatosnak látszott, aztán lehorgasztotta a fejét.

— Sajnálom, Eszme.

Marat előhúzta a karját a háta mögül.

— Ööő — nyögte és még jobban elvörösödött.

— Megtaláltad! — kiáltotta Ángyi.

— Uh, nem — felelte Magrat s nem mert Néne szemébe nézni. — Desiderata adta… nekem.

A csönd sercegett és sistergett.

— Ő neked adta? — hitetlenkedett Mállotviksz Néne.

— Khm. Igen.

Ángyi és Néne összenéztek.

— Nahát! — hörrent Ángyi.

— Ő egyáltalán ismer téged, mi? — kérdezte Néne visszafordulva Magrathoz.

— Elég gyakran el szoktam jönni hozzá, hogy beleolvassak a könyveibe — vallotta be Magrat. — És… és ő szeretett külországi étkeket főzni és errefelé senki más meg nem ette volna őket, szóval meglátogattam, hogy földerítsem.

— Ah-ha! Behízelegve magad! — rivallt rá Néne.

— De meg sem fordult a fejemben, hogy rám hagyja a pálcát! — mondta Magrat. — Tényleg nem!

— Valószínűleg valami tévedés történt — jelentette ki kedvesen Ogg — Bizonyára azt akarta, hogy add oda egyikünknek.

— Az lesz az, minden bizonnyal — értett egyet Néne. — Desiderata tudta, hogy ügyesen intézel megbízásokat, satöbbi. Lássuk csak!

Kinyújtotta a kezét.

Magrat összeszorította ujjait a varázspálca körül.

— …nekem adta… — szólalt meg elvékonyodó hangon.

— A vége felé már kifejezetten megzavarodott az elméje — szögezte le Néne.

— …nekem adta…

— A tündérkeresztanyaság szörnyű felelősség — közölte Ángyi. — Ötletesnek kell lenned és simulékonynak és tapintatosnak és képesnek megbirkózni a szív meg minden bonyolult ügyeivel. Desiderata mindezt tudhatta.

— …igen, de ő nekem adta…

— Magrat Beléndek, mint rangidős boszorkány megparancsolom neked, hogy add ide a varázspálcát! — utasította Néne. — Azok más se okoznak, csak bajt!

— Hé, várj csak! — vágott közbe Ángyi. — Egy kicsit messzire mész…

— …nem… — motyogta Magrat.

— Egyébként is, nem te vagy a rangidős boszorkány — tiltakozott Ángyi. — Hessegi Szüle öregebb nálad.

— Hallgass! Különben is, ő non komposzt mentis — szögezte le Néne.

— …nem parancsolhatsz nekem. A boszorkányok nem hierarchikusak… — protestált Magrat.

— Ez léha viselkedés, Magrat Beléndek!

— Nem, nem az — helyesbített Ogg Ángyi, megkísérelve megőrizni a békét. — A léha viselkedés az, amikor anélkül jársz-kelsz, hogy viselnél bármilyen…

Elhallgatott. Mindkét idősebb boszorkány nézte, ahogy egy kis papírdarab kipottyan Magrat ruhaujjából és lecikázik a padlóra.

Néne odapattant és fölmarta.

— Aha! — rikkantotta diadalmasan. — Lássuk csak, mit is mondott Desiderata valójában…

Mozgott az ajka, miközben elolvasta a levélkét. Magrat megpróbált nekigyürkőzni, hogy majd állja a sarat.

Egy pár izom megvonaglott Néne arcán. Aztán, teljes hidegvérrel, összegyűrte a levelet.

— Pont, ahogy gondoltam — közölte. — Desiderata azt mondja, adjunk meg minden segítséget Magratnak, amit csak tudunk, lévén, hogy ő oly fiatal meg minden. Nem igaz, Magrat?

Magrat fölnézett Néne arcába.

Színvallásra késztethetném, gondolta. Az üzenet nagyon is egyértelmű… hát, legalábbis az idősebb boszorkányokról szóló rész… és rákényszeríthetem, hogy olvassa föl. A levél világos, mint a nap. Örökké harmadik boszorka akarsz lenni? S aztán a lázadás lángja, mely nagyon ismeretlen tűzhelyen gyulladt meg, kilobbant.

— Igen — motyogta reménytelenül. — Valami ilyet.

— Azt mondja, roppant fontos, hogy elmenjünk valahova máshova és segítsünk valakinek hozzámenni egy királyfihoz — folytatta Néne.

— Génuába — mutatott rá Magrat. — Kikerestem Desiderata könyveiben. És azt kell elérnünk, hogy a lány ne menjen feleségül a királyfihoz.

— Egy tündérkeresztanya megakadályoz egy lányt abban; hogy összeházasodjon egy királyfival? — lepődött meg Ángyi. — Ez kissé… visszásan hangzik.

— Mindenesetre eléggé könnyen teljesíthető kívánság kell legyen — jegyezte meg Néne. — Lányok milliói nem mennek feleségül királyfihoz.

Magrat próbát tett.

— Génua tényleg nagyon messze van — mondta.

— Remélem is — vágta rá Mállotviksz Néne. — Az utolsó dolog, amit szeretnénk, hogy külrészek közel legyenek!

— Úgy értem, jó sok utazással jár — magyarázta Magrat boldogtalanul. — És ti… már nem vagytok olyan fiatalok, mint valaha.

Elnyúló, súlyos csönd támadt.

— Holnap indulunk — szögezte le Mállotviksz Néne ellentmondást nem tűrően.

— Nézzétek — szólalt meg Magrat kétségbeesve -, miért ne mennék egyedül?

— Mer’ semmi tapasztalatod a tündérkeresztanyaságban — válaszolta Mállotviksz Néne.

Ez még Magrat nagyvonalú lelkének is sok volt.

— Hát, nektek se — felelte.

— Ez igaz — látta be Néne. — De az a fő… a fő az… az a lényeg, hogy mi sokkal régebb óta vagyunk tapasztalatlanok, mint te.

— Rengeteg tapasztalatunk van a tapasztalatlanságban — nyilatkozta boldogan Ogg Ángyi.

— S ez az, ami mindig számít — bólogatott Néne.

Néne házában csak egy kicsi, foltos tükör akadt. Amikor hazaért, eltemette a kert végébe.

— Tessék! — mondta. — Most próbálj kémkedni utánam!

Az embereknek mindig úgy tűnt, lehetetlenség, hogy Jászón Ogg, kovács- és vasművesmester Ogg Ángyi fia legyen. Nem úgy nézett ki, mint aki esetleg születhetett, inkább úgy, mint akit megkonstruáltak. Egy hajógyárban. Lényegében lassú és gyöngéd természetéhez a genetika célszerűnek látta, hogy olyan izmokat adjon, amelyek egy pár tuloknak jártak volna, olyan kart, mint a fatörzs és olyan két lábat, mint négy söröshordó, kettő-kettő egymás tetején.

Az ő izzó kovácsműhelyébe vitték a tenyészméneket, a ló-nemzetség vörös szemű és tajtékfoltos királyait, a levesestányér patájú bestiákat, amelyek a nála kisebb férfiakat átrúgják a falon. Ám Jászón Ogg ismerte az eltitkolt Lovas Vezényszó titkát, és egyedül lép a műhelybe, udvariasan beteszi az ajtót, és félóra múlva kivezeti a frissen patkolt és különösmód engedelmes jószágot.[5]

Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet, amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként ismertek.

— Már megyünk is, Jászónunk — jelentette be Ogg Ángyi. — Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?

Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült gondolkozástól.

— Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe — hozakodott elő.

— Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a műhelybe — felelte Ángyi.

Jászón a homlokát ráncolta.

— De én szeretek a műhelybe — mondta vonakodva.

Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. — Hát akkor… akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.

— Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne — válaszolta Jászón.

— Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik, akár nem!

Jászón lehorgasztotta busa fejét. — Igen, mami — rebegte.

— Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen, minden nap kiszellőztesse a házat — utasította Ángyi. — Azt akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.

— Igen, mami.

— És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a poggyászommal? — Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy csapat tyúkot.

Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon Varázspálcával és Söprűvel”.

Aminek megtételével sohasem fáradt — úgy tűnt -, az az útmutató leírása a varázspálca használatához. Magrat legjobb tudomása szerint, csak meglengeted és kívánsz egyet.

A kunyhójához vezető ösvény mentén több, előre nem látott tök tanúsította, hogy ez megbízhatatlan stratégia. Egyikük még mindig azt hitte, hogy hermelin.

Most Magrat egyedül maradt Jászónnal, aki idegesen csoszogott. Az üstökét vakarta. Úgy nevelték föl, hogy tisztelettudó legyen a nőkkel, és Magrat nagyjából ebbe a kategóriába esett.

Gondját viseli majd a maminknak, ugye, Mistress Beléndek? — kérdezte, hangjában némi aggodalommal — Ő szörnyen furán viselked.

Magrat gyöngéden megveregette a férfi vállát.

— Az ilyesmi egyfolytában megesik — nyilatkozta. — Tudod, ha egy nő fölnevelte a gyerekeit, satöbbi, el akarja kezdeni élni a saját életét.

— Akkor eddig kinek az életét élte?

Magrat zavartan nézett rá. Ő nem kérdőjelezte meg a gondolat bölcsességét, amikor az először a fejébe érkezett.

— Értsd meg, arról van szó — mondta, menet közben agyalva ki a magyarázatot -, hogy eljön az idő egy asszony életében, amikor meg akarja találni önmagát.

— Miért nem itt kezd el keresni? — kérdezte Jászón panaszosan. — Úgy értem, nem akarok pimaszkodni, Miss Beléndek, de mink arra számítottunk, hogy majd lebeszéli mamit és Mistress Mállotvikszet az utazásról.

— Próbáltam — válaszolta Magrat. — Igazán megpróbáltam. Mondtam, nem akarhattok menni, mondtam bizony. Anno domini, mondtam nekik. Nem vagytok már olyan fiatalok, mondtam nekik. Butaság sok száz mérföldet megtenni kizárólag ezért, különösen a ti korotokban.

Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját anyját ismerte.

— Ezt mind mondta a maminknak? — tudakolta.

— Nézd, ne aggódj — felelte Magrat. — Biztos vagyok, hogy semmi baja…

Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi falevél keringőzött lágyan a talaj felé.

— Átkozott fa… ki tette ide ezt az átkozott fát? — érkezett egy hang a magasból.

— Ez Néne lesz — jelentette ki Magrat.

Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével. Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is, zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.

— Hát, akkor most mind itt vagyunk — jegyezte meg vidoran Magrat.

Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová Magrat térde környékére szegeződött.

— És mégis mit képzelsz, mit viselsz? — érdeklődött.

— Á. Ümm. Gondoltam… úgy értem, elég hideg van odafönt… a szél meg minden miatt — kezdte Magrat. Előre rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre, igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr. Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait, amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.

— Nadrág?

— Nem pontosan azonos a közönséges…

— És férfiak szeme láttára! — háborgott Néne. — Szerintem ez szégyenletes!

— Mi szégyenletes? — firtatta Ogg Ángyi, aki a háta mögül érkezett.

— Magrat Beléndek, amint itt áll kettéágazva — jelentette ki Néne beleütve orrát a levegőbe.

— Addig semmi gond, amíg tudja a fiatalember nevét és lakcímét — vágta rá kedélyesen Ogg Ángyi.

— De Ángyi! — fakadt ki Magrat.

— Szerintem egész kényelmesnek néz ki — folytatta Ángyi. — Bár kissé lötyögős.

— Nem helyeslem — szögezte le Néne. — Mindenki láthatja a lábát.

— Nem, dehogy — tiltakozott Ángyi. — Az oka pedig az, hogy az anyag útban van.

— Igen, de azt láthatják, hol van a lába — pontosított Mállotviksz Néne.

— Ez butaság. Olyan, mintha azt mondanád, mindenki meztelen a ruhája alatt — mondta Magrat.

— Magrat Beléndek, bocsáttassanak meg bűneid! — fohászkodott Mállotviksz Néne.

— Hát, pedig igaz!

— Én nem - jelentette ki Néne kereken. — Három réteg alsónemű van rajtam.

Végigmérte Ángyit. Gytha Ogg is megtette ruházati előkészületeit a külrészekre tekintettel. Mállotviksz Néne kevés olyat lelt, amit helyteleníthetett, noha próbálkozott erősen.

— Csak nézz a kalapodra — motyogta. Ángyi, aki hetven éve ismerte Eszme Mállotvikszet, csak vigyorgott.

— Ez a divat, nem igaz? — jegyezte meg. — Mr. Vernisszázs készítette odaát Gerezdneken. Végig a csúcsig fűzfa megerősítés van benne és belül tizennyolc zseb. Ez a kalap képes megállítani egy pörölycsapást is, biza. És ehhez mit szóltok?

Ángyi fölhúzta a szoknyája alját. Új csizmát viselt. Csizmaként Mállotviksz Néne nem talált rajta semmi kivetnivalót. Tisztes boszorkány fölépítésű volt, azaz egy megrakott szekér áthajthatott volna rajta anélkül, hogy benyomta volna a vastag bőrt. Csizmaként az egyetlen hibája a színe volt.

— Vörös? — méltatlankodott Néne. — Az nem szín egy boszorkány csizmájának!

— Nekem tetszik — válaszolta Ángyi.

Néne horkantott. — Tehetsz, ami csak tetszik, semmi kétség — közölte. — Biztos vagyok benne, hogy a külrészeken mindenféle furcsa dologban lelik kedvük a népek. De tudod, hogy mit mondanak azokról a nőkről, akik vörös csizmát hordanak.

— Addig semmi baj, amíg azt is mondják róluk, hogy száraz marad a lábuk — vágta rá Ángyi vidáman. Jászón kezébe nyomta az ajtó kulcsát.

— Fogok neked levelet írni, ha megígéred, hogy keresel valakit, aki fölolvassa neked — mondta.

— Igen, mami. Mi lesz a macskával, mami? — tudakolta Jászón.

— Ó, Csöves velünk jön — legyintett Ogg Ángyi.

— Mi? De hát ő egy macska! — csattant föl Mállotviksz Néne. — Nem vihetsz magaddal macskákat! Nem fogok semmiféle macskával utazni! Épp elég rossz nadrággal és provokatív csizmával együtt járni-kelni!

— Hiányolni fogja az anyuciját, ha itt marad, nem igaz, cicám — gőgicsélte Ogg Ángyi, fölemelve Csövest. A kandúr ernyedten lógott, mint a középen megmarkolt tejeszacskó.

Ogg Ángyi számára Csöves még mindig az az édes kismacska volt, amelyik fonalgombolyagot hajkurászik szerte a szobában.

A világon mindenki más számára óriási kandúr volt, egy nyaláb hihetetlenül elpusztíthatatlan életerő olyan bőrben, amely nem annyira szőrzetnek látszott, mint inkább egy darab kenyérnek, amit előzőleg nedves helyen felejtettek vagy két hétre. Idegenek gyakorta megsajnálták, mert füle már nem volt és a képe úgy nézett ki, mintha egy medve táborozott volna rajta. Nem tudhatták, hogy ez azért van, mert Csöves, a macskaönérzet nevében, megpróbál legyőzni vagy megerőszakolni abszolúte bármit, a négylovas rönkszállító szekérrel bezárólag. Vérszomjas kutyák szűköltek és elbújtak a lépcső alá, valahányszor Csöves végigballagott az utcán. A rókák távol tartották maguk a falutól. A farkasok nagy ívben elkerülték.

— Ő valójában csak egy megvénült puhány — állította Ángyi.

Csöves az önelégült rosszindulat sárga szemű tekintetével meredt Mállotviksz Nénére, azzal, amit a macskák az olyan embereknek tartogatnak, akik nem szeretik őket, és dorombolt. Csöves lehetett az egyetlen macska, aki képes volt gúnyosan vihogni dorombolás közben.

— Különben is — vetette föl Ángyi -, a boszorkányok elvileg szeretik a macskákat.

— Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.

— Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát, Eszme — jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.

Jászón Ogg félrevonta Magratot.

— Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a rengeteg félelmetes vadállat a külországokba — suttogta. — Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta. Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a maminkra és Nénére.

Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.

— Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket — kérte Jászón.

— Ne aggódj! — felelte a boszorkány, remélve, hogy Jászónnak tényleg semmi oka rá. — Megteszek minden tőlem telhetőt.

Jászón bólogatott. — Csak mer aszonta a kalendárium, hogy némelyik már amúgy is majdnem kipusztult — mondta.

A nap már magasan járt, amikor a három boszorkány fölkacskaringózott az egekbe. Egy ideig föltartotta őket Mállotviksz Néne söprűjének nehezen kezelhetősége, amelynek elindítása mindig jó hosszas föl-le galoppozást igényelt. Úgy tűnt, a söprű addig nem fogja föl teendőjét, amíg nem lódul őrületes futósebességgel a levegőbe. A törpemérnökök mindenhol megvallották, hogy teljesen értetlenül állnak ezzel szemben. Már vagy tucatszor kicserélték a nyelet is, a cirkot is.

Mikor végül fölemelkedett, éljenzések kórusa üdvözölte.

Lancre pöttöm királysága valamicskével nagyobb, mint egy, a Kostető-hegység oldalába hasított széles kiszögellés. Mögötte késéles bércek és sötét, zegzugos völgyek kúsznak föl a központi hegylánc masszív gerincére.

Előtte a terep átmenet nélkül bukik le a Sto-síkságig, az erdőségek kék ködfátyláig, a széles kiterjedésű óceánig, és, valahol az egész közepén, a barna maszatig, ami Ankh-Morpork néven ismert általánosan.

Egy mezei pacsirta trillázott, vagy legalábbis elkezdte. Ugyanis Mállotviksz Néne kalapjának emelkedő csúcsa pont alatta teljesen kizökkentette a ritmusból.

— Nem vagyok hajlandó magasabbra emelkedni — közölte Néne.

— Ha elég magasra szállunk, esetleg megláthatjuk, hová megyünk — unszolta Magrat.

— Azt mondtad, megnézted Desiderata térképeit — reklamált Néne.

— Viszont innen föntről másként néz ki — jelentette ki Magrat. — Sokkal… zavarba ejtőbb. De azt hiszem, hogy mi… arra kell menjünk.

— Biztos vagy benne?

Ami a legrosszabb kérdés volt, amit egy boszorkánynak föl lehet tenni. Különösen, ha a kérdés föltevője nem más, mint Mállotviksz Néne.

— Tökéletesen — válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi fölnézett a magas hegycsúcsokra.

— Arrafelé rengeteg óriási hegy van — tamáskodott.

Hóval pettyezett szintről hóval pettyezett szintre emelkedtek, jégkristályok végtelen szalagja húzódott magasan a fejük fölött. Senki sem síel a magas Kostetőn, legalábbis nem többet néhány lábnál és egy tovatűnő sikolynál. Senki sem szaladt oda hozzájuk dirndliben és énekelve. Ezek nem szelíd hegyek voltak. Ezek olyanfajta hegyek voltak, ahol nyári szabadságuk töltik a telek.

— Vannak köztük hágók meg izék — szólalt meg tétován Magrat.

— Naná, hogy vannak — felelte Ángyi.

Ekképpen használhatsz két tükröt, ha tudod a módját:

Fölállítod őket úgy, hogy egymást tükrözzék. Mert ha a tükörképek ellophatnak belőled valamicskét, akkor a képmások képmásai megnövelhetnek, visszatáplálva téged önmagadba, erőt adva neked…

És a képed örökkön-örökké folytatódik, a visszatükröződések visszatükröződéseinek visszatükröződéseiben, és minden tükörkép ugyanaz, végig a fénygörbe körül.

Kivéve, hogy mégsem.

A tükrök a végtelenséget tartalmazzák.

A végtelenség több dolgot foglal magában, mint hinnéd.

Először is, mindent.

Beleértve az éhet.

Mert millió miriád tükörkép van és csupán egyetlen lélek jut nekik.

A tükrök bőven adnak, de rengeteget vesznek el.

A kibontakozó hegyek még több hegyet fedtek föl. Fellegek gyülekeztek, nyomasztóak és szürkék.

— Biztos vagyok benne, hogy jó irányba tartunk — közölte Magrat. Jeges sziklák nyúltak el alattuk. A boszorkányok kanyargós, azonosnak tetsző kis szurdokok útvesztőjében repültek.

— Aha — felelte Néne.

— Hát, te nem engedted, hogy elég magasra szálljak — vágott vissza Magrat.

— Egy percen belül úgy fog havazni, mint a fene — jegyezte meg Ogg Ángyi.

Kora este volt. A fény sodóként szivárgott ki a magaslati völgyekből.

— Azt hittem… lesznek falvak meg izék — mondta Magrat. — Ahol vehetünk érdekes bennszülött termékeket és menedéket lelhetünk kezdetleges kunyhókban.

— Még trollokat se tudnál rávenni, hogy ide följöjjenek — állította Néne.

A három söprű lelibegett egy csupasz völgybe, ami pusztán csak rovátka volt a hegyoldalban.

— És átkozott hideg van — nyilatkozta Ogg Ángyi. Vigyorgott. — Különben is, mér’ nevezik őket kezdetleges kunyhóknak?

Mállotviksz Néne lemászott söprűjéről és megtekintette a körülötte lévő sziklákat. Fölvett egy követ, és megszagolta. Odaballagott egy kavicshalomhoz, ami Magrat véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint az összes többi kavicshalom, és megböködte.

— Hmm — hümmögte.

Néhány hópehely landolt a kalapján.

— Nocsak, nocsak — mondta.

— Mit csinálsz, Néne? — firtatta Magrat.

— Elmélkedem.

Néne odalépdelt a völgy meredek oldalához s a sziklát fürkészve végigsétált annak mentén. Ogg Ángyi csatlakozott hozzá.

— Itt fönn? — kérdezte Ángyi.

— Úgy vélem.

— Egy kissé magasan van nekik, nem?

— A kis sátánfajzatok mindenhová eljutnak. Egyszer az egyik a konyhámban jött föl — emlékezett Néne. — „Egy telért követve”, azt mondta.

— Azér’ odavannak — értett egyet Ángyi.

— Lennétek olyan szívesek elmondani nekem — kérte Magrat -, hogy mit csináltok? Mi olyan érdekes a kőrakásokban?

A hó most szaporábban esett.

— Ezek nem pusztán kövek, ez meddőhányó — világosította föl Néne. Odaért a jég borította sziklafal egy lapos részéhez, amely Magrat szemében semmiben sem különbözött a könnyű-rajta-meghalni választékban rendelkezésre álló sziklától szerte a hegységben, és megállt, mintha hallgatózna.

Aztán hátralépett, keményen ráütött a sziklára a söprűjével és imigyen szóla:

— Kinyitni, kis rohadékok!

Ogg Ángyi belerúgott a sziklába. Az üregesen kongott.

— Idekinn emberek hűlnek meg csúnyán! — tette hozzá.

Egy ideig nem történt semmi. Aztán a szikla egy része néhány hüvelykre nyílt. Magrat megpillantotta egy gyanakvó szem csillanását.

— Igen?

— Törpék? — ámult Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt egész addig, míg orra egy vonalba került a szemmel.

— A nevem — közölte — Mállotviksz Néne.

Eztán fölegyenesedett, s arca önelégültségtől ragyogott.

— Az meg kicsoda? — kérdezte egy hang valahonnan a szem alól. Néne arckifejezése megmerevedett.

Ogg Ángyi oldalba bökte társát.

— Már több mint ötven mérföldre kell legyünk otthonról — csillapította. — Lehet, hogy ezen a tájon nem hallottak rólad.

Néne újfent lehajolt. A fölgyülemlett hópelyhek lezuhantak a kalapjáról.

— Nem hibáztatlak — nyugtatta a hangot Néne. — De tudom, hogy van odabent egy Királyotok, szóval menj szépen és mondd meg neki, hogy Mállotviksz Néne van itt, jó?

— Ő pillanatnyilag nagyon elfoglalt — felelte a hang. — Épp most történt egy kis baj.

— Akkor biztos vagyok benne, hogy a Király nem szeretne még többet — mosolygott Néne.

Úgy tűnt, hogy a láthatatlan beszélő ezt valamelyest fontolóra veszi.

— Feliratot tettünk az ajtóra — dörmögte sértődötten. — Láthatatlan rúnákkal. Az tényleg sokba kerül, tisztes láthatatlan rúnákat csináltatni.

— Nem szokásom ajtókat olvasni — szögezte le Néne.

A beszélő habozott.

— Mállotviksz, azt mondta?

— Igen. Emmel. Mint mágia.

Az ajtó becsapódott. Amikor csukva volt, a sziklában épp hogy látszott egy repedés.

A hó most sűrű pelyhekben hullott. Mállotviksz Néne föl-le ugrándozott egy kicsit, hogy ne fagyjon át.

— Nesztek nektek külországiak — mondta úgy általában a megfagyott világnak.

— Nem hiszem, hogy a törpéket külhoninak lehetne nevezni — vetette ellen Ogg Ángyi.

— Nem látom be, miért ne — válaszolta Néne. — Egy törpe, aki jó messzire lakik, külföldi kell legyen. Ezt jelenti a külföldi.

— Igen? Elég fura így gondolni erre — mondta Ángyi.

Nézték az ajtót, lélegzetük három kis felhőt hozott létre a sötétedő levegőben. Magrat a kőajtó felszínét fürkészte.

— Nem látok egyetlen láthatatlan rúnát se — jelentette ki.

— Persze, hogy nem — bólogatott Ángyi. — Azér’, mer láthatatlanok.

— Aha — értett egyet Néne. — Ne légy olyan buta!

Az ajtó ismét kivágódott.

— Beszéltem a Királlyal — szólalt meg a hang.

— És ő mit mondott? — kérdezte Néne várakozóan.

— Azt mondta „Jaj, ne! Nehogy még ez is, mindennek tetejébe!”

Néne boldogan mosolygott. — Tudtam, hogy már hallania kellett rólam — büszkélkedett.

Ugyanúgy, ahogy a cigányoknak van vagy ezer királya, ezer királya van a törpéknek is. A szó nagyjából azt jelenti: „rangidős mérnök”. A törpéknek nincsenek királynőik. A törpék roppant tartózkodóak, ha nemük tisztázásáról van szó, amit egyébként többségük nem tart túl fontosnak olyasmikhez képest, mint a fémgyártás és a hidraulika.

A király üvöltöző bányászok sokaságának közepén állt. Azzal az arckifejezéssel tekintett föl a boszorkányokra, ahogy a vízbefúló néz egy pofa vízre.

— Tényleg jók vagytok valamire? — érdeklődött.

Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne összenéztek.

— Azt hiszem, hozzád beszél, Magrat — mondta Néne.

— Csak mert most volt nagy csuszamlás a kilences tárnában — közölte a Király. — Rosszul néz ki a dolog. Egy nagyon ígéretesnek tűnő, arany tartalmú kvarctelér helyrehozhatatlanul eltorlaszolódott.

Az egyik törpe mellette motyogott valamit.

— Ja, igen. És néhány legény is — tette hozzá tétován a Király. — És akkor fölbukkantok ti. Szóval, ahogy én látom, ez biztos végzet.

Mállotviksz Néne lerázta kalapjáról a havat és körülnézett.

Akarata ellenére nagy hatással volt rá a hely. Az ember manapság nem túl gyakran lát igazi törpecsarnokot. A legtöbb törpe lelép, hogy sok pénzt keressen az alföldi városokban, ahol sokkal könnyebb törpének lenni — mindenekelőtt azért, mert nem kell az időd nagy részét a föld alatt töltened azzal, hogy kalapáccsal versz a hüvelykujjadra, és a nemzetközi fémpiac ingadozásai miatt nyugtalankodsz. A hagyománytisztelet hiánya, ez a nagy baj manapság. Vegyük a trollokat! Immár több troll él Ankh-Morporkban, mint az egész hegyvidéken. Mállotviksz Nénének nem volt semmi baja a trollokkal, de ösztönösen érezte, hogy ha több troll hagyna föl az öltönyviseléssel és kiegyenesedett járásmóddal s menne vissza a híd alatt lakni, ráugrani az arrajárókra és megenni őket, ahogy a természet előirányozta, akkor a világ boldogabb hely lenne.

— Jobb lesz, ha megmutatod, hol van a gond — javasolta. — Rengeteg kő omlott le, igaz?

— Tessék? — értetlenkedett a Király.

Gyakran mondják, hogy az eszkimóknak ötven szava van a hóra.[6]

Ez nem igaz.

Azt is beszélik, hogy a törpéknek kétszáz szava van a kőre.

Nincs nekik. Egyáltalán nincs szavuk a kőre, ahogy a halnak sincs szava a vízre. Van azonban szavuk a vulkanikus kőzetre, üledékes közetre, metaforikus kőzetre, a kőre a törpe lába alatt, a sisakodra fölülről hulló kőre, és a kőre, ami érdekesnek látszott és amiről megesküdtél volna, hogy pont itt hagytad tegnap. Ám amijük nincs, az olyan szó, ami „követ” jelent. Mutass egy követ egy törpének és ő lát egy, mondjuk, másodosztályú kristályos baritszulfit-darabkát.

Vagy, mint ebben az esetben, kábé kétszáz tonna silány agyagpalát.

Amikor a boszorkányok megérkeztek a szerencsétlenség helyszínére, törpék tucatjai dolgoztak lázasan a meghasadt tető aládúcolásán és a törmelék elszállításán. Néhányan közülük sírtak.

— Ez borzasztó… borzasztó — motyogta egyikük. — Borzasztó dolog!

Magrat kölcsönadta neki a zsebkendőjét. A törpe harsányan kifújta az orrát.

— Jelenthet egy nagy csuszamlást a törésvonal mentén és akkor elvesztettük az egész telért — kesergett a fejét csóválva. Egy másik törpe megveregette a hátát.

— Nézd inkább a dolog jó oldalát — javasolta. — Bármikor fúrhatunk egy vízszintes vágatot a tizenötös tárnából kiindulva. Feltétlen rá fogunk bukkanni újra, ne aggódj!

— Elnézést — szólt Magrat — Emögött az egész hóbelevanc mögött törpék vannak, igaz?

— Ó, igen — válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll rendelkezésre.

Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.

— Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen — jelentette ki. — Ennek nem szabad nyilvános eseménynek lennie.

— Tudom, hogy van ez — felelte a Király. — Gondolom, szakmai titok?

— Olyasmi — hagyta jóvá Néne.

A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány szikladarab potyogott le a mennyezetről.

— Hmm — mondta Néne.

— Na, jól megcsináltad! — közölte vele Ogg Ángyi.

— Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja — állította kissé homályosan Néne.

— Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat! Semmit sem tudsz a munkagépekről!

— Na, jó — törődött bele Magrat. — Miért nem próbálkozunk a varázspálcával?

Mállotviksz Néne fölhorkant. — Hah! Itt? Ki hallott már tündérkeresztanyáról egy bányában?

— Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy mélyén, én bizony szeretnék hallani róla — fortyant föl Magrat.

Ogg Ángyi bólintott. — Ebben igaza van, Eszme. Nincs szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.

— Nem bízom abban a pálcában — nyilatkozta Néne. — Varázslóknak való, szerintem.

— Ó, ne izélj! — fakadt ki Magrat. — Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már!

Néne széttárta karját.

— Jól van, jól van, jól van — füstölögte. — Csináld csak! Csinálj magadból bolondot!

Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre rettegett ettől a pillanattól.

A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült; Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.

— Azt hiszem, intened kell vele — mondta Ogg Ángyi. — Elég biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.

Mállotviksz Néne összefonta karját. — Ez nem igazi boszorkánykodás — szögezte le.

Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt semmi.

— Talán mondanod kell valamit? — indítványozta Ángyi.

Magrat fejvesztettnek látszott.

— És mit mondanak a tündérkeresztanyák? — siránkozott.

— Ööö — felelte Ángyi. — Fogalmam sincs.

— Huh! — morrant Néne.

Ogg Ángyi fölsóhajtott. — Hát semmit se mondott el neked Desiderata?

— Semmit!

Ángyi vállat vont.

— Akkor tedd, ami telik tőled! — tanácsolta.

Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben Mállotviksz Néne fixírozza őket.

Tétován meglendítette a pálcát.

Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a lélegzete.

Megszólalt: — Történt valami?

Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: — Aha. Mondhatni. Csak annyi, hogy remélem, éhesek.

Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: — Szóval ez a tündérkeresztanyáskodás, mi?

Magrat kinyitotta a szemét.

Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.

— Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött tökmagok — szellemeskedett Ángyi.

Magrat szeme elkerekedett.

— Tökök?

— Tökkelütött. Tökmagok — ismételte meg Ángyi, arra az esetre, ha valaki nem értette volna el.

A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a lyukban.

Lebámult a boszorkányokra.

Végül Ogg Ángyi szólította meg: — Minden rendben?

A törpe bólintott. Nem tudta levenni szemét az alagutat padlótól mennyezetig megtöltő tökhalomról.

— Őöö, igen — válaszolta. — Apa itt van?

— Apa?

— A Király.

— Ó! — Ogg Ángyi tölcsért csinált a kezéből és szembefordult az alagút bejáratával. — Hé, Király!

Visszajöttek a törpék. Ők is megtekintették a tököket. A Király előrelépett és fölnézett a fia arcába.

— Minden rendben, fiam?

— Rendben, apa. Nincs törés vagy ilyesmi a telérben. A Király megroggyant megkönnyebbülésében. Aztán, mintegy utógondolatként, hozzáfűzte: — Mindenki jól van?

— Remekül, apa.

— Egy ideig komolyan nyugtalankodtam. Azt hittem, esetleg beleütköztünk egy mállékony kőzetrétegbe vagy ilyesmi.

— Csak egy darabka meglazult agyagpala, apa.

— Remek. — A Király megint fölnézett a halomra. Megvakarta a szakállát. — Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: úgy tűnik, hogy tökre bukkantál.

— Azt hittem, valami fura homokkőféleség, apa.

A Király visszalépdelt a boszorkányokhoz.

— Akármit képesek vagytok akármivé változtatni? — tudakolta reménykedve.

Ogg Ángyi oldalvást Magratra sandított, aki még mindig afféle sokkban bámulta a pálcát.

— Szerintem jelenleg csak tököt állítunk elő — felelte óvatosan.

A Király kissé kiábrándultnak tűnt.

— Nohát akkor — mondta. — Ha van valami, amit tehetnék értetek, hölgyekért… egy csésze tea vagy valami…

Mállotviksz Néne előlépett. — Magam is épp ilyesmire gondoltam — válaszolta.

A Király mosolygott.

— Csak költségesebbre — folytatta Néne.

A Király arcáról lefagyott a mosoly.

Ogg Ángyi odasompolygott Magrathoz, aki rázogatta a pálcát és mereven nézett rá.

— Agyafúrt — suttogta. — Miért pont tökökre gondoltál?

— Nem gondoltam!

— Nem mutatta meg Desiderata, hogyan működik?

— Nem! Azt gondoltam, hogy csak, tudod, óhajtani kell, hogy valami megtörténjen!

— Valószínűleg kívánásnál azért több kell hozzá — vigasztalta Ángyi a lehető legegyüttérzőbben. — Általában úgy szokott lenni.

Valamikor hajnal tájékán, már amennyire van hajnal a bányákban, a boszorkányokat egy folyóhoz vezették valahol a hegy mélyén, ahol két dereglye horgonyzott. Egy kis csónak ringott a kömólónál.

— Ez át fog vinni titeket egyenesen a hegyeken — mutatott rá a Király. — Az igazat megvallva, azt hiszem, elfolyik egész Génuáig. — Átvett egy nagy kosarat az egyik kíséretéhez tartozó törpétől. — És csomagoltunk nektek finom ennivalót — tette hozzá.

— Egész úton végig csónakkal fogunk menni? — kérdezte Magrat. Alattomban meglóbálta párszor a varázspálcát. — Én nem értek a csónakokhoz.

— Ide figyelj! — mondta Néne, bemászva a csónakba. — A folyó tudja az utat ki a hegyekből, ami több, mint amit mi tudunk. Később használhatjuk majd a söprűket, ahol a táj valamivel ésszerűbben viselkedik.

— És pihenhetünk egy kicsit — dőlt hátra Ángyi.

Magrat a két idősebb boszorkányra pillantott, akik kényelembe helyezkedtek a taton, akár egy pár fészkére telepedő tyúk.

— Tudjátok, hogyan kell evezni? — firtatta.

— Nem nekünk kell tudni — válaszolta Néne.

Magrat gyászosan bólintott. Aztán az öntudatosság parányi darabkája megvillantotta uszonyát.

— Azt hiszem, én sem tudom — kockáztatta meg.

— Az nem baj — nyugtatta meg Ángyi. — Ha azt látjuk, hogy valamit rosszul csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy szólunk. Pá, uralkodóságod!

Magrat sóhajtott és megfogta az evezőket.

— A lapos vége való a vízbe — jegyezte meg Néne segítőkészen.

A törpék integettek. A csónak kilebegett az áramlás közepére, lassan haladva a lámpafény körében. Magrat rájött, hogy csak annyit kell tennie, hogy folyásirányba fordulva tartja.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: — Rejtély előttem, hogy mér’ tesznek mindég láthatatlan rúnákat az ajtóikra. Úgy értem, fizetsz valami varázslónak, hogy tegyen láthatatlan rúnákat az ajtódra és honnét tudod, hogy kapsz valamit a pénzedér’?

Hallotta, hogy Néne azt mondja: — Ez nem probléma. Ha nem látod őket, tudod, hogy valódi láthatatlan rúnákat kaptál.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: — Á, persze! Jó, akkor lássuk, mink van ebédre. — Zizegés hallatszott.

— Nocsak, nocsak, nocsak.

— Mi az, Gytha?

— Tök.

— Tök micsoda?

— Tök semmi. Csak tök tökkel.

— Hát, gondolom, jó sok tökjük lett — mentegette a törpéket Magrat. — Tudjátok, milyen az a nyár végén, amikor mindig túl sok van belőlük a kertben. Én mindig kifogyok az újabb és újabb mártások és savanyítások kitalálására vonatkozó ötletekből, hogy fölhasználhassam mindet…

A félhomályban ki tudta venni Néne arcát, ami mintha azt sugallta volna, hogy Magratnak nem kell ahhoz sokat lépkedni, hogy végére érjen a tudományának.

— Én — szólt Néne — soha életemben nem készítettem savanyúságot.

— De hát szereted a savanyúságot — vetette ellen Magrat. A boszorkányok és a savanyúságok összeillenek, mint a — megakadt, mielőtt hozzátette volna az étvágydermesztő „őszibarack és tejszínhab”-ot és gondolatban a „dolgok, amik nagyon jól illenek egymáshoz”-zal helyettesítette. A látvány, ahogy Ogg Ángyi egyetlen megmaradt foga elbánik egy ecetes hagymával, könnyeket csal az ember szemébe.

— Nagyon is szeretem — válaszolta Néne. — De ajándékba szoktam kapni.

— Tudjátok — szólalt meg Ángyi, miközben a kosár legeldugottabb zugait is átvizsgálta -, valahányszor törpékkel van dolgom, a „hét szűk esztendő” kifejezés úszik át a gondolataimon.

— Szőrösszívű sátánfajzatok. Látnod kéne, miféle árat próbálnak fölszámítani, amikor elviszem javíttatni a söprűm — háborgott Néne.

— Igen, de te sose fizetsz — jegyezte meg Magrat.

— Nem az a lényeg — makacskodott Mállotviksz Néne. — Nem lenne szabad nekik akkora összeget fölszámítani. Az lopás, nem más.

— Nem látom be, hogyan lehetne lopás, ha amúgy se fizetsz nekik — állhatatoskodott Magrat.

— Sose fizetek semmiért — szögezte le Néne. — Az emberek sosem engedik, hogy fizessek. Nem tehetek róla, ha az emberek egyfolytában adnak nekem mindenfélét, nem igaz? Amikor végigmegyek az utcán, az emberek mindig kiszaladnak épp akkor sütött kaláccsal meg friss sörrel meg avítt ruhákkal, amiket alig viseltek. „Ó, Mistress Mállotviksz, könyörgöm, fogadja el ezt a kosár tojást”, azt mondják. Az emberek mindig nagyon kedvesek. Bánj velük jól és ők is jól fognak bánni veled. Ez a tisztelet. Hogy nem kell fizetni — fejezte be szigorúan -, pont ez a boszorkánylét lényege.

— Ni csak, ez meg mi? — szólalt meg Ángyi, és előhúzott egy kis csomagot. Kibontotta papírjából s napvilágra került több, kemény, barna korong.

— Nahát! — lepődött meg Mállotviksz Néne. — Mindent visszaszívok. Ez a híres törpekalács, az bizony. Ilyet nem adnak csak úgy akárkinek.

Ángyi hozzákocogtatta a törpekalácsot a csónak pereméhez. Olyan hangot adott, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit az íróasztal széle fölött tartott favonalzó megpendítésével kapsz; afféle kongó boioioing zöngeményt.

— Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is — mondta Néne.

— Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után — állította Ogg Ángyi.

Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta megtörni, majd föladta.

— Ezt elvileg meg kellene enni? — firtatta.

— Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál — vélekedett Ángyi. — Inkább afféle…

— …ügyködőben tartásra — egészítette ki Néne. — Azt mondják…

Elnémult.

A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi jármű állandó licslocsát.

— Valaki követ minket! — szisszent Magrat.

A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg. Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.

Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg Ángyiéval.

— Caó! — mondta a lény. — Ma van a születésznapom.

Egy darabig mindhárman csak bámultak rá. Aztán Mállotviksz Néne fölkapott egy evezőt és alaposan fejbe kólintotta a lényt. Csobbanás és távolodó átkozódás hallatszott.

— Rémes kis vakarcs — jegyezte meg Néne, miközben továbbeveztek. — Bajcsinálónak nézett ki, szerintem.

— Aha — értett egyet Ogg Ángyi. — A csúszó-mászók azok, akiktől az embernek óvakodnia kell.

— Kíváncsi vagyok, vajon mit akart? — vetette föl Magrat.

Félórával később a csónak kilebegett a barlang száján egy keskeny, szirtfalak ölelte torokba. Jég tündöklött a sziklán és némelyik kiemelkedésen hófúvások látszottak.

Ogg Ángyi nyíltan körbenézett, aztán kotorászott számos szoknyája mélyén, és előhúzott egy kis palackot. Bugyogás hallatszott.

— Fogadok, hogy itt remek a visszhang — jelentette ki egy idő múlva.

— Ó, nem, nem fogsz! — állította határozottan Néne.

— Mit nem fogok?

— Nem fogod elénekelni Azt a Nótát.

— Tessék, Eszme?

— Nem megyek sehová — közölte Néne -, ha ragaszkodsz Annak a Nótának elénekléséhez.

— És miféle nóta lenne az? — firtatta ártatlanul Ángyi.

— Tudod, melyik nótára céloztam — válaszolta fagyosan Néne. — Mindég berúgsz és kicselezel és elénekled.

— Nem jutsz eszembe egyetlen ilyen nóta se, Eszme — hangoztatta szelíden Ogg Ángyi.

— Az a bizonyos — világosította föl Néne — a rágcsálóról, amit nem lehet… amit sose lehet rábeszélni, hogy magáévá tegyen akármit.

— Ó! — kiáltott föl Ángyi elmosolyodva, ahogy derengeni kezdett neki. — Te arra gondolsz, A Sün Hátulját Meghág…

— Az az!

— De hát az hagyományos — vélekedett Ángyi. — Különben is, külhonban az emberek nem tudják, mit jelent a szövege.

— Abból, ahogy énekled, tudni fogják — szögezte le Néne. — Abból, ahogy elénekled, a pocsolyák fenekén élő lények is tudnák, hogy mit jelent a szöveg.

Magrat átnézett a csónak oldala fölött. Itt-ott fehér szegélye volt a vízfodroknak. A sodor kissé gyorsabban áramlott és jégdarabok voltak benne.

— Csak egy népdal, Eszme — védelmezte Ogg Ángyi.

— Hah! — mondta Mállotviksz Néne. — Azt meghiszem, hogy népdal! Mindent tudok a népdalokról. Hah! Azt hiszed, egy szép dalt hallasz a… kakukkokról meg nyirettyüsökről meg fülemülékről meg miegymásról, aztán kisül, hogy… hogy valami teljesen másról szól — fűzte hozzá komoran. — Nem bízhatsz a népdalokban. Mind alattomos.

Magrat hárított egy sziklát. Egy örvény lassan megpörgette őket.

— Ismerek egyet két kis kékfülemüléről — említette meg jámboran Ogg Ángyi.

— Ümm — motyogta Magrat.

— Lehet, hogy kezdetben kékfülemülék, de fogadok, hogy valamiféle métafórként végzik — vélekedett Néne.

— Ööö, Néne — szólalt meg Magrat.

— Épp elég rossz volt, hogy Magrat mesélt nekem a májusfákról meg hogy mi van mögöttük — jelentette ki Néne. Aztán vágyakozóan hozzátette: — Azelőtt szerettem ránézni egy májusfára egy szép tavaszi reggelen.

— Azt hiszem, a folyó kezd egy kissé rakoncátlanná válni — jegyezte meg Magrat.

— Nem értem, miért nem képesek az emberek békén hagyni, a dolgokat — morgott Néne.

— Úgy értem, tényleg nagyon szilaj, igazán… — folytatta Magrat s ellökte a csónakot egy fűrészfogas sziklától.

— Tudod, igaza van — állt mellé Ogg Ángyi. — A víz valóban kissé fodrozódik.

Néne átnézett Magrat válla fölött a folyóra ott elöl. Olyan elvágott kinézete volt, amilyet összefüggésbe lehetne hozni, például, egy fenyegető vízeséssel. A csónak most nekilódult. Tompa morajlás hallatszott.

— A törpék semmit sem mondtak vízesésről — ráncolta homlokát Néne.

— Szerintem úgy gondolták, hogy föl fogjuk fedezni magunktól is — jegyezte meg Ogg Ángyi összeszedve holmiját és kihúzva Csövest a csónak fenekéről a tarkójánál fogva. — A tipikus törpe fukarkodik az információval. Hála az égnek, a boszorkányok felszínen maradnak. Egyébként is, tudták, hogy vannak söprűink.

— Nektek vannak söprűitek — hangsúlyozta Mállotviksz Néne. — Hogyan lehetne elvárni tőlem, hogy el tudjam indítani az enyim egy csónakban? Nem tudok föl-le rohangálni, igaz? És hagyd abba ezt a ficánkolást, mindnyájunkat bele fogsz…

— Húzd el a lábad az útból, Eszme…

A csónak hevesen megrándult.

Magrat a helyzet magaslatára emelkedett. Előrántotta a varázspálcát, pont amikor egy hullám átcsapott a csónak fölött.

— Ne aggódjatok — szólalt meg -, majd használom a pálcát. Azt hiszem, már rájöttem a nyitjára…

— Ne! — sikította Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi egyszerre.

Erőteljes, nedves nesz hallatszott. A csónak alakot változtatott. Valamint színt is. Vidám narancssárgává vált.

— Tökök! — visította Ogg Ángyi, miközben lágyan belebillent a vízbe. — Mindég csak nyavalyás tökök!

Lilith hátradőlt. A folyó körüli jég nem volt túl jó tükörnek, de a célnak megfelelt.

Nos. Egy hirtelen nőtt, teddide-teddoda lány, aki alkalmasabb egy tündérkeresztanya gondoskodására, minthogy ő maga legyen az, meg egy kis, éltes mosónőtípus, aki berúg és nótákat énekel. Meg egy varázspálca, amiről az ostoba lány nem tudja, miként kell használni.

Bosszantó. Sőt több annál, megalázó. Kétségtelen, hogy Desiderata és Mrs. Gogol ennél jobbat is nyélbe tudtak volna ütni. Az ember státusza ellenségei erejéből ered.

Na persze, ott van még ő. Ennyi idő után…

Na persze. Ezt helyeselte. Mert háromnak kell lennie belőlük. A három fontos szám a mesékben. Három kívánság, három királyfi, három bakkecske, három próbálkozás… három boszorkány. A hajadon, az anya és a… harmadik. Ez a legrégebbi történet mind közül.

Eszme Mállotviksz sosem értette meg a meséket. Sosem fogta föl, mennyire valóságosak a tükröződések. Ha fölfogta volna, valószínűleg mostanra már uralkodna az egész világ fölött.

— Mindig a tükrökbe nézel! — szólalt meg egy zsémbes hang. — Utálom, amikor örökké a tükrökbe bámulsz!

A Duc elterpeszkedett egy széken az egyik sarokban, csupa fekete selyem és formás láb. Rendes körülmények között Lilith senkit sem engedett a tükrök fészkének belsejébe, ám ez, legalábbis névleg, a Duc kastélya. Meg különben is, a férfi túl hiú és ostoba ahhoz, hogy fölfogja, mi történik. Erről gondoskodott. Legalábbis, úgy gondolta, ezt elintézte. Mostanában azonban úgy tűnt, a fickó fölcsipeget dolgokat…

— Nem értem, miért kell neked ezt csinálni — sopánkodott a Duc. — Azt hittem, a varázslás nem más, mint odamutatás és huss.

Lilith fölemelte a kalapját s a tükörbe pillantott, miközben megigazította.

— Így biztonságosabb — felelte. — Így önmagában zárt. Amikor tükörvarázst alkalmazol, magadon kívül senkire se kell támaszkodj. Ezért van az, hogy soha senki nem hódította meg a világot mágiával… eddig. Általában megpróbálják a varázserőt… máshonnan megszerezni. És ennek mindig ára van. De a tükrökkel senkinek se tartozol hálával, csak a saját lelkednek.

Leengedte a fátylat a kalap karimájáról. A tükrök oltalmán kívül jobban szerette a fátyol diszkrécióját.

— Utálom a tükröket — motyogta a Duc.

— Azért, mert megmondják neked az igazat, fiam.

— Akkor ez kegyetlen mágia.

Lilith elbűvölő formájúvá csavarintotta a fátylat.

— Ó, igen. A tükrök esetében az összes erő a sajátod. Nem származhat sehonnan máshonnan — jelentette ki.

— A mocsári nőszemély a mocsárból szerzi — jegyezte meg a Duc.

— Ha! És az majd egyszer jogot formál rá. A perszónának fogalma sincs arról, mit csinál.

— És neked van?

Lilith büszkeséget érzett. A fickó ténylegesen neheztel rá! Akkor valóban jó munkát végzett.

— Én értem a meséket — válaszolta. — Ennél többre nincs szükségem.

— De még nem hoztad el nekem a lányt — panaszkodott a Duc. — Nekem ígérted a lányt. És akkor vége lesz az egésznek és alhatok rendes ágyban és nem lesz szükségem több visszatükröző varázslatra…

De még a jól végzett munka is túl messzire mehet.

— Eleged van a mágiából? — kérdezte nyájasan Lilith. — Szeretnéd, ha abbahagynám? Az lenne a világ legkönnyebb dolga. Egy csatornában találtalak. Szeretnéd, ha visszaküldenélek oda?

A Duc arca páni félelmet tükrözött.

— Nem úgy értettem! Csak úgy gondoltam… hát, akkor minden valóságos lesz. Csak egyetlen csók, azt mondtad. Nem értem, miért olyan nehéz ezt tető alá hozni.

— A megfelelő csók a megfelelő időben — szögezte le Lilith. — A megfelelő időpontban kell megesnie, különben nem fog hatni. — Elmosolyodott. A fickó remegett, részben a vágytól, de főleg félelmében, azonkívül kissé öröklötten.

— Ne aggódj! — biztatta a nő. — Lehetetlen, hogy ne történjen meg.

— És ezek a boszorkányok, akiket mutattál?

— Ők csak… a mese alkotórészei. Miattuk ne nyugtalankodj! A mese majd egyszerűen magába szívja őket. És te megkapod a lányt a mesék miatt. Hát nem lesz pompás? És most… nem kellene menjünk? Úgy vélem, van uralkodnivalód.

A Duc elértette a hanghordozást. Ez parancs volt. Fölállt, karját nyújtotta, hogy a nő rátehesse kezét, s együtt lementek a palota fogadótermébe.

Lilith büszke volt a Ducre. Na persze, ott a fickó kínos kis éjszakai problémája, mert morfikus mezeje meggyöngül, amikor alszik, de az még nem jelent komolyabb nehézséget. Meg ott a gond a tükrökkel, amelyek annak mutatják, ami valójában, de ezen könnyen úrrá lett az összes tükör kitiltásával, a sajátjaitól eltekintve. És aztán ott a szeme. Semmit sem tehetett a szemével. Tulajdonképpen nincs olyan varázslat, ami bármit is tehetne valaki szemével. Az egyetlen, amivel elő tudott állni ennek kivédésére, a sötét napszemüveg.

De még így is, a fickó nagy siker. És olyan hálás. Lilith jót tett neki.

Kezdjük azzal, hogy embert csinált belőle.

Kissé eltávolodva folyásirányban a vízeséstől — amely a második legnagyobb a Korongon és amit a híres világjáró, Guy de Yoyo fedezett föl a Visszatérő Lapostetű Évében -, Mállotviksz Néne egy kis tűz előtt üldögélt törülközővel a vállán és gőzölgött.

— Mindamellett nézd inkább a dolog jó oldalát — javasolta Ogg Ángyi. — Legalább fogtalak téged is, meg a söprűmet is. És Magratnak is megvan az övé. Máskülönben most mindnyájan alulról néznénk a vízesést.

— Ó, nagyszerű! Nagy kő esett le a szívemről — felelte Néne gonoszul csillogó szemmel.

— Egy kis kaland, valójában — vigyorgott bátorítóan Ángyi. — Egy nap majd visszatekintünk rá és kacagunk.

— Ó, remek — mondta Néne.

Ángyi megnyomkodta karján a karmolásnyomokat. Csöves, a macskák igazi önfenntartó ösztönével, karmaival kapaszkodott föl asszonyára és annak feje búbjáról, lendületből ugrott a biztonságba. Most összegömbölyödve álmodott macskaálmokat a tűz mellett.

Árnyék vetült rájuk. Magraté, aki eddig a folyópartot fésülte át.

— Azt hiszem, szinte mindent megtaláltam — közölte, miután landolt. — Itt van Néne söprűje. És… ó, igen… a varázspálca is. — Bátor kis mosoly ült ki az arcára. — Apró tökök lebegtek föl a felszínre. Így bukkantam rá.

— Szavamra, ez aztán a szerencse — biztatta Ogg Ángyi. — Hallod ezt, Eszme? Történjék bármi, nem leszünk híján ennivalónak.

— És megtaláltam a kosarat is, benne a törpekaláccsal — folytatta Magrat. — Bár attól tartok, megromolhatott.

— Az kizárt, nekem elhiheted — válaszolta Ogg Ángyi. — A törpekalács nem tud megromlani. Hát, hát — mondta s újra leült -, egész kis piknikünk van, nem igaz… meg szép, fényes tüzünk meg… egy jó kis hely, hogy leüljünk meg… biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember akad olyan helyeken, mint Howondaföld meg effélék, akik mindent megadnának, hogy most itt lehessenek…

— Ha nem hagyod abba azonnal ezt a jókedvűséget, Gytha Ogg, mindjárt csengeni fog a füled a tenyeremtől! — ripakodott rá Mállotviksz Néne.

— Biztos vagy benne, hogy nem fáztál meg? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Kezdek megszáradni — jelentette ki Mállotviksz Néne — belülről.

— Nézd, tényleg sajnálom — mentegetőzött Magrat. — Már mondtam, hogy bocsánat.

Nem mintha teljesen tisztában lennék azzal, miért, mondta magában. A csónak nem az ő ötlete volt. Nem ő tette oda a vízesést sem. Még csak nem is volt abban a helyzetben, hogy lássa közeledtét. Jó, tényleg átváltoztatta a csónakot tökké, de nem szándékosan. Ilyesmi bárkivel megeshet.

— Sikerült megmentenem Desiderata jegyzetfüzeteit is — tette hozzá.

— Hát, nagy mázli — nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. — Most aztán tudjuk, hol vagyunk elveszve.

Körülnézett. Már túljutottak a hegyek legrosszabbján, de még mindig csúcsok és a hóhatárig elnyúló magaslati rétek vették őket körbe. Valahonnan a távolból kecskekolompok kondulása hallatszott.

Magrat kiterítette a térképet. Az gyűrött volt, nedves és a ceruzanyomok elmosódtak. Az ifjú boszorkány óvatosan egy elmaszatolódott részre bökött.

— Azt hiszem, itt vagyunk — állította.

— Nahát! — mondta Ogg Ángyi, aki még Nénénél is kevésbé értette a térképészet alapelveit — Döbbenetes, hogy mi mind ráférünk egy ilyen kis papírfecnire.

— Azt hiszem, momentán jó ötlet lenne, ha a folyót követnénk — jelentette ki Magrat. — Anélkül, hogy bánni módon rajta vinne az utunk — sietett hozzáfűzni.

— Gondolom, az én táskám nem találtad meg? — firtatta Mállotviksz Néne. — Abban a saját holmijaim voltak.

— Valószínűleg elsüllyedt, akár egy kő — jegyezte meg Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne úgy állt föl, miként a generális, aki épp most vette hírét, hogy serege második lett.

— Na, gyerünk! — szólt. — Hát akkor, most merre?

Ami eztán következett, az erdő volt — sötét és ádázul tűlevelű. A boszorkányok némán röpültek fölötte. Szórványosan elszigetelt kunyhók látszottak félig elrejtőzve a fák közt. Itt-ott bércek meredtek az erdei homály fölé, még a délután közepén is ködbe burkolózva. Egyszer-kétszer elszálltak kastélyok fölött, már ha ezeket annak lehet nevezni; nem épületnek néztek ki, hanem föltüremlésnek a tájból.

Ez az a fajta vidék volt, amelyhez egy bizonyos típusú mese kapcsolódik, benne farkasokkal meg fokhagymával meg rémült nőkkel. Baljós és szomjúhozó mese, olyan történet, amelyben szárnyak csapkodnak a hold háttere előtt…

— Der flekkenmajszter — motyogta Ángyi.

— Az mi? — érdeklődött Magrat.

— Denevér külhoniul.

— Én mindig kedveltem a denevéreket — hangoztatta Magrat — Általában.

A boszorkányok azon kapták maguk, hogy hallgatólagos egyetértésben egymáshoz közelebb repülnek.

— Kezdek megéhezni — jelentette be Mállotviksz Néne. — És senki ne merje emlegetni a tököket!

— Van törpekalács is — emlékeztette Ángyi.

— Törpekalács, az mindig van — felelte Néne. — Valami olyanra támadt gusztusom, amit idén sütöttek, ha nincs ellene kifogásotok.

Elszálltak egy újabb kastély fölött, amely egy szirt teljes csúcsát kitöltötte.

— Amire szükségünk van, az egy helyes városka vagy ilyesmi — vélekedett Magrat.

— De az, ami ott lent van, meg kell tegye — szögezte le Néne.

Lenéztek a helységre. Nem is annyira városka volt, mint inkább házak összevisszasága összebújva a fák átellenében. Olyan lehangolónak tűnt, mint egy üres kandalló, ám a hegyek árnyékai már az erdő fölött loholtak és volt valami a vidékben, ami kimondatlanul elvette a boszorkányok kedvét az éjszakai repüléstől.

— Nem látok embereket az utcán — jegyezte meg Néne.

— Talán errefelé korán fekszenek le — válaszolta Ogg Ángyi.

— Jóformán még nincs is naplemente — érvelt Magrat. — Nem kellene esetleg inkább fölmenjünk abba a kastélyba?

Mindnyájan szemügyre vették a kastélyt.

— Ne-e-em — jelentette ki Néne vontatottan mindnyájuk nevében. — Mi tudjuk a helyünk.

Így aztán inkább ott értek földet, ami alkalmasint a város főtere volt. Egy kutya ugatott valahonnan az épületek háta mögül. Egy zsalugáter csattanva bezárult.

— Roppant barátságos — fintorgott Néne. Odasétált egy nagyobbacska épülethez, amelynek ajtaja fölött a rárakódott mocsoktól olvashatatlan cégér lógott. Megzörgette párszor az asztalosmunkát.

— Kinyitni! — vezényelte.

— Nem, nem, nem azt kell mondani! — emelt szót Magrat. Eltolakodott Néne mellett s megkoppintotta az ajtót. — Elnézést! Bona fide utazók!

— Bona mi? — tudakolta Ángyi.

— Ezt kell mondani — állította Magrat. — Bármely fogadó köteles beengedni bona fide utazókat és gondjuk viselni.

— Köteles? — hümmentett Ángyi érdeklődéssel. — Ez úgy hangzik, mint amit érdemes megjegyezni.

Ám az ajtó zárva maradt.

— Hadd próbáljam meg én! — indítványozta Ángyi. — Tudok valamicskét külhoniul.

Dörömbölt az ajtón.

— Kinyitnez vous, mosó masa, hipp-hopp, pokoli gyorsan — hadarta.

Mállotviksz Néne figyelmesen hallgatta.

— Ez lenne a külföldiül beszélés?

— Az unokám, Semjén, matróz — magyarázta Ogg Ángyi. — Elképednél, ha tudnád, miféle szavakat szed föl a külrészekről.

— Biztos elképednék — értett egyet Néne. — És remélem, hogy azok hatásosabbak az ő számára.

Megint bezörgetett az ajtón. És ezúttal az kinyílt, ám nagyon lassan. Egy sápadt arc kukucskált ki mögüle.

— Elnézést… — kezdte rá Magrat.

Néne egy lökéssel kitárta az ajtót. Azonban az arc tulajdonosa arra támaszkodott; hallották, ahogy a csizmája nyikorog a padlón, miközben szelíden hátrataszajtódott.

— Szálljék áldás e házra! — köszöntötte Néne félvállról. Ez mindig jó nyitó mondat egy boszorkány szájából. Ettől arra összpontosul az emberek figyelme, hogy mi más szállhatna erre a házra és emlékezteti őket a friss kalácsra, épp megsült kenyérre vagy használható ócska ruhacsomóra, ami egyébként ideiglenesen nem jutott volna eszükbe.

Úgy tűnt, a lehetséges egyéb dolgok közül egy már megesett ezzel a házzal.

Valóban afféle fogadó volt. A három boszorkány még soha életében nem látott ilyen gyászos helyet. Viszont eléggé zsúfolt volt. Húsznál is több vértelen arcú ember nézte őket komoran a falak mentén elhelyezett padokról.

Ogg Ángyi szimatolt.

— Ejha! — kiáltott föl. — Épp most emlegettünk fokhagymát! — És valóban, minden egyes gerendáról fürtökben lógtak. — Fokhagymából sosem elég, én mindig azt mondom. Látom már, hogy itt jól fogom érezni magam.

Odabiccentett a bárpult mögött álló holtsápadt férfinak.

— Guten nap, melák-haver góré! Trois sör pour favorit avec mink, szilvalé.

— Mi köze ehhez a szilvalénak? — kérdezte Néne.

— Külhoniul az a kérek — válaszolta Ángyi.

— Fogadok, hogy valójában nem is — jelentette ki Néne. — Csak menet közben találod ki az egészet!

A vendéglős, aki azon egyszerű vezérelv alapján működött, hogy bárki, aki besétál az ajtón, inni szeretne valamit, csapolt három korsó sört.

— Látod? — diadalmaskodott Ángyi.

— Nem tetszik nekem, ahogy az emberek ránk néznek — jegyezte meg Magrat, miközben Ángyi továbblocsogott a hüledező férfinak a maga külön eszperantóján. — Az a szemközti pasas rám vigyorgott.

Mállotviksz Néne leült egy padra, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy testének a lehető legkisebb része érintkezzék a fával, arra az esetre, ha a külföldiség fertőző.

— Íme — furakodott oda egy tálcával Ángyi. — Nincs benne semmi. Csak addig káromkodtam, míg meg nem értette.

— Szörnyen néz ki — állapította meg Néne.

— Fokhagymás kolbász és fokhagymás pirítós — tájékoztatta Ángyi. — A kedvencem.

— Szerezned kellett volna valami friss zöldséget is — jelentette ki Magrat, a dietetikus.

— Szereztem. Itt a fokhagyma — válaszolta boldogan Ángyi s jókora szeletet vágott a könnyekre fakasztó kolbászból. — És azt hiszem, láttam valami ecetes hagymafélét az egyik polcon.

— Igen? Akkor ma éjjel legalább két szobára lesz szükségünk — szögezte le Néne ellentmondást nem tűrően.

— Háromra — vágta rá kapkodva Magrat.

Megkockáztatott egy újabb körbetekintést a helyiségben. A néma falusiak áthatóan meredtek rájuk, olyan pillantással, amit Magrat magának csak valamiféle reménytelen szomorúságként tudott leírni. Na persze, bárki, aki sok időt tölt Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi társaságában, megszokja a rájuk bámulást; a két öregasszony olyan személyiség, akik minden teret betöltenek, elejétől végig. És valószínűleg az itt élők nem látnak gyakran idegeneket ezekkel a sűrű erdőkkel meg mindennel. És Ogg Ángyi látványa, amint mértéktelen étvággyal kolbászt eszik, fölülmúlja még ecetes hagyma műsorszámát is, remek szórakozás gyanánt bárhol a világon.

De mégis… a mód, ahogy az emberek bámulnak…

Odakinn, az erdő mélyén, egy farkas vonyított.

Az összesereglett falusiak egy emberként borzongtak meg, mintha begyakorolták volna. A kocsmáros odamotyogott valamit nekik. Az emberek vonakodva fölálltak és libasorban kisorakoztak az ajtón, megpróbálva együtt maradni. Egy idős hölgy Magrat vállára tette kezét egy pillanatra, bánatosan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán tovasietett. Ám Magrat ehhez is hozzá volt szokva. Az emberek gyakran éreztek sajnálatot iránta, amikor Néne társaságában látták.

Végül a fogadós odacammogott hozzájuk egy meggyújtott fáklyával s intett, hogy kövessék.

— Hogyan értetted meg vele az ágydolgot? — firtatta Magrat.

— Azt mondtam „Hé, miszter, pattanj tutyimutyi mind ugyanazon Nummero 3” — felelte Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne elpróbálta ezt a bajsza alatt és bólintott.

— A te Semjén kölyköd bizonnyal sokfelé megfordul — jegyezte meg.

— Azt mondja, ez mindig bejön — közölte Ogg Ángyi.

Ami azt illeti, csak két szoba akadt, miután fölmentek egy hosszú, kanyargós és nyikorgós lépcsőn. És az egyik egyedül Magratnak jutott. Úgy tűnt, még a fogadós is így akarja. Igazán nagyon előzékenynek bizonyult.

Magrat azt kívánta, bár ne lett volna olyan buzgó a kocsmáros a zsalugáterek bezárásában, ugyanis szeretett nyitott ablaknál aludni. Mivel azonban az volt, a szoba túl sötét és levegőtlen lett.

Különben is, gondolta, én vagyok a tündérkeresztanya. A többiek csak elkísérnek engem.

Reménytelenül szemlélte magát a szoba apró, repedezett tükrében, aztán lefeküdt és hallgatta őket a papírvékony fal túloldaláról.

— Minek fordítod a tükröt a fal felé, Eszme?

— Egyszerűen nem szeretem őket, hogy úgy bámulnak.

— Csak akkor bámulnak, ha te beléjük bámulsz, Eszme.

Csönd, majd: — Eh, és mire való ez a gömbölyű izé?

— Szerintem párna akar lenni, Eszme.

— Hah! Én ezt nem nevezem párnának. És még csak rendes takarók sincsenek. Mit mondtál, hogy híjják ezeket?

— Azt hiszem, dunyhának nevezik, Eszme.

— Ahonnan jövök, mink paplannak hívjuk. Hah!

Nyugalom következett. Majd:

— Megmostad a fogad?

Újabb szünet következett. Majd:

— Óó, hogy mennyire elhűlt a vér a lábadban, Eszme.

— Nem, nem is. A lábam jól érzi magát, teljes kényelemben.

Megint szünet következett. Majd:

— Csizma! A csizmád! Rajtad van a csizmád!

— Még szép, hogy rajtam van a csizmám, Gytha Ogg.

— És a ruháid is! Még csak le sem vetkőztél!

— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos külhonban. Mindenfélék lehetnek odakint, settenkedve körös-körül.

Magrat bebújt a — mi is volt az? — dunyha alá és megfordult. Mállotviksz Néne mindössze egy órányi alvást látszott igényelni éjjelente, míg Ogg Ángyi képes lenne horkolni egy kerítésoszlopon is.

— Gytha? Gytha! GYTHA!

— Mija?

— Ébren vagy?

— St már…

— Folyamatosan hallok egy neszt!

— …én is…

Magrat egy ideig bóbiskolt.

— Gytha? GYTHA!

— …mos mivan?…

— Biztos vagyok benne, hogy valaki megrázta a zsalugátereink!

— …a mi életkorunkban nem… most luggy el mgint…

A levegő a szobában percről percre egyre melegebb és áporodottabb lett. Magrat kikelt az ágyból, kireteszelte a zsalugátereket és színpadiasan kicsapta őket.

Fölmordulás hallatszott, majd valami földbe csapódásának távoli puffanása.

A telihold fénye beözönlött. Magrat ettől sokkal jobban érezte magát és visszabújt az ágyba.

Úgy tűnt, szinte idő sem telt el addig, míg a szomszéd szobából érkező hang újra fölébresztette.

— Gytha Ogg, mit csinálsz?

— Nassolok.

— Nem tudsz aludni?

— Úgy tűnik, nem vagyok képes álomba merülni, Eszme. El sem tudom képzelni, miért.

— Hé, az fokhagymás kolbász, amit eszel! Momentán megosztom az ágyat valakivel, aki fokhagymás kolbászt eszik!

— Hé, az az enyém! Add vissza…

Magrat tudatában volt a csizmás lépéseknek az éjszaka csöndjében és a kihajtott zsalugáter hangjának a szomszéd szobából.

Úgy vélte, hall egy elhaló „az ördögbé”-t meg egy újabb tompa puffanást is.

— Azt hittem, szereted a fokhagymát, Eszme — szólalt meg megbántott hangon Ogg Ángyi.

— A kolbász teljesen rendben van a maga helyén és a maga helye nem az ágyban van. És egy szót se szólj! Most menj arrébb! Folyton elveszed az egész dunyhát.

Egy idő múlva a bársonyos csöndet Néne mély és zengő horkolása törte meg. Nem sokkal később csatlakozott hozzá Ángyi finomkodó hortyogása, aki jóval többször aludt valaki más társaságában, mint Néne, és kifejlesztett egy alkalmazkodóbb nazális zenekart. Néne fűrészelése fatuskókat tudott volna hasogatni.

Magrat a fülére hajtotta a rémes, kemény és gömbölyű párnát és befúrta magát az ágynemű alá.

Valahol a fagyos földön, egy jókora denevér próbált ismét levegőbe emelkedni. Már kétszer fejbe kólintották, egyszer egy elővigyázatlanul kinyitott zsalugáterrel, másodszor egy ballisztikus fokhagymás kolbásszal, és most egyáltalán nem érezte jól magát. Még egy akadály, gondolta, és visszamegyek a kastélyba. Ráadásul, hamarosan fölkel a nap.

Vörös szeme megvillant, amikor fölpillantott Magrat nyitott ablakára. Megfeszítette izmait…

Egy mancs csapott le rá.

A denevér körbenézett.

Csövesnek nem volt valami jó éjszakája. Az egész helyet átkutatta nősténymacskák szempontjából, ám egyet se talált. Préda után lesett a szemétdombokon, de hoppon maradt. Az emberek ebben a városban nem dobták ki a szemetet. Hanem megették.

Csöves kiügetett az erdőbe és ráakadt néhány farkasra, leült és addig vigyorgott rájuk, míg azok kényelmetlenül érezték maguk és odébbálltak.

Igen, ez nagyon eseménytelen éjszaka volt. Mostanáig.

A denevér vergődött a mancsa alatt. Úgy rémlett Csöves apró macskaagyának, hogy a denevér megpróbál alakot változtatni, de persze semmi ilyesmit nem fog eltűrni egy egértől, csak mert szárnya is van.

Különösen most, hogy végre van mivel játszania.

Génua tündérmesébe illő város volt. Az emberek mosolyogtak és örvendeztek egész áldott nap. Különösen, ha meg akartak érni még egy áldott napot.

Erről Lilith kezeskedett. Persze, az emberek alighanem azt gondolták, boldogok voltak azokban a napokban, mielőtt Lilith gondoskodott arról, hogy a Duc lépjen a hajdani Báró helyére, ám az véletlenszerű, rendetlen boldogság volt, s épp ezért keríthette oly könnyen hatalmába a várost.

De az nem volt életstílus. Nem volt benne rendszer.

Egy nap majd hálát fognak rebegni neki.

Persze, mindig akad néhány nehéz eset. Néha az emberek azt se tudják, hogyan játsszák szerepük. Megteszel értük mindent, amire képes vagy, kellően uralkodsz a városuk fölött, biztosítod, hogy az életük megérje a fáradságot s tele legyen boldogsággal a nap minden órájában és akkor, minden ok nélkül, ellened fordulnak.

Testőrök szegélyezték a fogadótermet. És valódi audiencia zajlott. Na persze, formailag az uralkodó fogadja kihallgatáson a népet, de Lilith szerette látni, hogy az emberek figyelnek. Egy garasnyi példa fölér egy font büntetéssel.

Mostanság nem történt sok bűncselekmény Génuában. Legalábbis olyasmi nem, amit máshol bűnténynek tartottak volna. Az olyasmiket, mint a lopás, könnyen elintézte és alig is volt szükség bármiféle bírósági eljárásra. Sokkal jelentősebbek voltak Lilith nézete szerint a narratív elvárás ellen elkövetett bűntettek. Úgy néz ki, az emberek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.

Lilith tükröt tartott az Életnek és levagdosta róla az összes darabkát, ami nem passzolt…

A Duc gerinctelenül terpeszkedett a trónján, fél lábát lelógatva a karfáról. Sose fogta föl, mi értelme a székeknek.

— És ez mit követett el? — kérdezte ásítozva. A szája nagyra tátása legalább valami olyasmi volt, amit jól csinált.

Egy kis öregember reszketett két testőr között.

Mindig akad olyan, aki kész testőrnek állni, még a Génuához hasonló helyeken is. Ráadásul, igazán elegáns egyenruhát kapsz, kék nadrággal és vörös zubbonnyal és sudár fekete kalappal, amin kokárda van.

— De én… én nem tudok fütyülni — rebegte az öregember. — Én… én nem tudtam, hogy kötelező…

— De hiszen játékkészítő vagy — mondta a Duc. — A játékkészítők naphosszat fütyülnek és énekelnek. — Lilith-re pislantott. A nő bólintott.

— Nem ismerek egyetlen… é… éneket se — felelte a játékkészítő. — Nekem sose tanítottak é… nekeket. Csak azt, hogy kell játékszereket csinálni. Én inaskodtam játékkészítőnek. Hét év a kicsiny kalapács mögött gyerekkoromtól fogva…

— Itt az áll — szólt a Duc, hitelesen alakítva olyasvalakit, aki fölolvassa az előtte lévő vádlajstromot -, hogy nem mesélsz a gyerekeknek meséket.

— Soha senki nem mondta nekem, hogy meséket kell… m… mesélni — válaszolta a játékkészítő. — Nézzék, én csupán játékokat készítek. Játékokat. Ez minden, amihez értek. Játékokhoz. Jó játékokat csi… csinálok. Én csak egy já… játékkészítő vagyok.

— Nem lehetsz jó játékkészítő, ha nem mesélsz a gyerekeknek — jelentette ki Lilith előrehajolva.

A játékkészítő fölnézett a fátyollal takart arcba.

— Egyet se ismerek — hebegte.

— Egyet se ismersz?

— El tudnám… mondani nekik, hogy kell játékokat csinálni — rebegte az öregember.

Lilith hátradőlt. Lehetetlen volt kivenni arckifejezését a fátyol mögött.

— Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha ezek a Népi Testőrök elvinnének téged — határozott — egy helyre, ahol biztosan megtanulsz énekelni. És esetleg, némi idő elteltével, fütyülni is fogsz. Hát nem lesz az remek?

A hajdani Báró tömlöcei undorítóak voltak. Lilith újrafestette és újrabútoroztatta őket. Rengeteg tükörrel.

Amikor az audiencia véget ért, a tömeg egyik tagja kiosont a palota konyháján keresztül. Az őrök az oldalkapunál nem próbálták megállítani. A nő ugyanis igen fontos személy volt életük szerény keretei közt.

— Helló, Mrs. Kellemes!

Az asszony megállt, benyúlt a kosarába és előhúzott két sült csirkecombot.

— Épp most próbáltam ki egy új földimogyorós panírt — mondta — Értékelném a véleményetek, fiúk.

Az őrök hálásan elvették a csirkecombokat. Mindenki szeretett Mrs. Kellemessel találkozni. Olyasmiket tudott csinálni egy csirkével, amitől az csaknem megörült annak, hogy levágták.

— És most megyek és szerzek valamicske fűszert — jelentette ki az asszony.

Az őrök nézték, miközben távozott, akár egy kövér, eltökélt nyílvessző, a piac irányába, ami pont a folyó szélén terült el. Aztán fölfalták a csirkecombokat.

Mrs. Kellemes sürgött-forgott a piaci standok közt; és nagy gondot fordított e sürgés-forgásra. Még Génuában is mindig akadnak olyanok, akik készek besúgásra. Különösképp Génuában. Szakácsnő volt, hát sürgött-forgott. És ügyelt rá, hogy dundi maradjon és, szerencséjére, természeténél fogva jó kedélyű volt. Arról is gondoskodott, hogy örökké lisztes legyen a karja. Ha úgy érezte, gyanúba került, olyasmiket kiáltott, hogy „Te jó ég!”. Eddig úgy tűnt, hogy ezzel megússza.

A szakácsnő a jelet kereste. És az ott is volt. Egy bódé tetőtartó póznáján gubbasztva, amely egyébként tömve volt tyúkok, ludak, Kerekes-darvak és más szárnyasok ketreceivel, egy fekete kakas látszott. Azaz a vudu vajákos rendel.

Amint a szeme rátalált, a kakas feje felé fordult, hogy ránézzen.

A többi standtól kissé elkülönülve állt egy kis sátor, hasonló számos körülötte lévőhöz a piactéren. Előtte, faszén táplálta tűz fölött, egy üst fortyogott. A katlan mellett tálkák voltak, meg egy merőkanál, oldalukon egy tányér, benne pénzérmék. Meglehetősen sok fémpénz; az emberek annyit fizettek Mrs. Gogol főztjéért, amennyit szerintük megért, és a tányér éppen csak elég nagy volt.

A sűrű folyadék az üstben gusztustalanul barnállott. Mrs. Kellemes vett magának egy tálnyi lét és várt. Mrs. Gogol rendelkezett bizonyos képességekkel.

Kis idő múlva kiszólt egy hang a sátorból: — Mi újság, Mrs. Kellemes?

— A némber elhallgattatta a játékkészítőt — válaszolta Mrs. Kellemes úgy általában a levegőnek. — És tegnap a vén Devereaux, a fogadós volt soron, mert nem kövér és nincs nagy, vörös képe. Ez már négy alkalom ebben a hónapban.

— Bejöhet, Mrs. Kellemes.

A sátorban sötét forróság volt. Egy másik tűz égett odabent, rajta másik fazék. Mrs. Gogol fölötte görbedt és kavargatta. Odaintette a szakácsnőt a fújtatóhoz.

— Fújjon rá a szénre egy szikrányit s meglátjuk, hányadán állunk — utasította.

Mrs. Kellemes szót fogadott. Ő maga nem használt varázslatot, eltekintve a rántás elkészítéséhez vagy a kenyér megkelesztéséhez szükségestől, de megbecsülte másokban. Különösképp a Mrs. Gogolhoz hasonlókban.

A faszén fehéren izzott. A sűrű lé a fazékban elkezdett pezsegni. Mrs. Gogol a párába kukucskált.

— Mit csinál, Mrs. Gogol? — kérdezte aggódva a szakácsnő.

— Próbálom kivenni, hogy mi fog történni — felelte a vudu vajákosasszony. Hangja az okkult tehetségek gördülékeny mormolásává halkult.

Mrs. Kellemes a zavaros masszába kancsalított.

— Valaki garnélát fog enni? — bökte ki segítőkészen.

— Látja azt a darabka okrát? — tudakolta Mrs. Gogol. — Látja, hogyan bukkannak folyton a felszínre pont ott azok a ráklábak?

— Kegyed sosem fukarkodott a rákhússal — ismerte el Mrs. Kellemes.

— Látja, mennyire sűrűek a buborékok az okzat levelek mellett? Látja, hogy miként kanyarog az egész csigavonalban a körül a lilahagyma körül?

— Látom! Látom! — örvendezett Mrs. Kellemes.

— És tudja, hogy mit jelent?

— Azt jelenti, hogy igazán ínycsiklandó lesz az íze!

— Persze — értett egyet Mrs. Gogol kedvesen. — És azt jelenti, hogy néhány ember idejön.

— Klassz! Hány?

Mrs. Gogol kanalat merített a zubogó kotyvalékba és megkóstolta.

— Három — válaszolta. Tűnődve megnyalta az ajkát. — Nő.

Megint belemerítette a kanalat.

— Kóstolja meg! — javasolta. — Lesz egy macska is velük. — Ki lehet olvasni a szasszafrászból.- Megnyalta az ajkát. — Szürke. Fél szeme van. — Nyelvével kutászkodott egy odvas fogban. — A… bal.

Mrs. Kellemesnek leesett az álla.

— Magát hamarabb megtalálják majd, mint engem — folytatta Mrs. Gogol. — Vezesse ide Őket.

Mrs. Kellemes Mrs. Gogol komor mosolyára meredt, aztán vissza, le a mismásra a fazékban.

— Az egész hosszú utat megteszik, csak hogy megkóstolják? — lepődött meg.

— Hogyne. — Mrs. Gogol hátradőlt. — Meglátogatta a lányt a fehér házban?

Mrs. Kellemes bólintott — Az ifjú Hamukát — mondta. — Aha. Amikor tehetem. Amikor a Nővérek elmennek otthonról a palotába. Ők tényleg rettegésben tartják a lányt, Mrs. Gogol.

A szakácsnő újra lepillantott a fazékra, aztán föl Mrs. Gogolra.

— Kegyed tényleg látja…?

— Gondolom, magának most rengeteg marinírozni valója van — jegyezte meg Mrs. Gogol.

— Aha. Aha. — Mrs. Kellemes meghátrált, ám vonakodva. Aztán megtorpant. Mrs. Kellemest nyugalmi állapotban nem lehetett könnyen megmozdítani, hacsak ő maga nem akarta.

— Az a Lilith perszóna azt mondja, képes látni az egész világot a tükrökben — mesélte kissé vádló hangsúllyal.

Mrs. Gogol a fejét csóválta.

— Amihez bárki hozzájut egy tükörben, az csak önmaga — szögezte le. — De amit egy jó gombóban lelsz, az minden.

Mrs. Kellemes bólintott. Ez közismert tény. Nem vitatkozhat vele.

Mrs. Gogol szomorúan csóválta a fejét, amikor a szakácsnő már elment. Egy vudu varázslónő mindenféle cselfogásra kényszerül azért, hogy tájékozottnak lássék, de kissé szégyellte magát, mert hagyta, hogy egy becsületes nő azt higgye, képes látni a jövőt egy fazék gombóban. Mert minden, amit láthatsz egy fazéknyi Mrs. Gogol főzte gombóban, az, hogy a jövőd egész biztosan fantasztikusan finom ételt tartalmaz.

Valójában az egészet egy tál dzsambalajában látta, amit korábban készített.

Magrat az ágyban feküdt, párnája alatt a varázspálcával. Lágyan ringatózott ébrenlét és alvás között.

Határozottan ő a legalkalmasabb személy a varázspálca birtoklására. Nincs semmi kétség efelől. Néha — és alig mert a gondolatnak hangot adni, amikor egy fedél alatt tartózkodott Mállotviksz Nénével — tényleg elmerengett a többiek elkötelezettségén a boszorkányság iránt. Az idő felében úgy tűnt, nem is törődnek vele.

Vegyük például az orvosságokat. Magrat tudta, hogy sokkal jobban ismeri a gyógyfüveket náluk. Kunyhója előző tulajdonosától, Pityergi Komámasszonytól örökölt a témáról szóló számos, vaskos könyvet és néhány bizonytalan följegyzéssel maga is megpróbálkozott. Olyasmiket tud elmondani az embereknek a Rühes Ördögszem fölhasználásairól, ami annyira érdekli őket, hogy nyomban elrohannak, föltehetőleg azért, hogy másoknak is elmesélhessék. Tud szakaszosan és duplán lepárolni és olyasmiket csinálni, amik azzal járnak, hogy egész éjjel fönn kell maradjon a láng színét lesve a lombik alatt. Ő bezzeg gürizik érte.

Míg ellenben Ángyi hajlamos arra, hogy mindenre meleg borogatást tegyen és javasoljon egy nagy pohár italt, méghozzá a páciens kedvencét, abból kiindulva, hogy ha már úgyis beteg leszel, legalább lelj benne némi élvezetet (Magrat megtiltotta betegeinek az alkoholfogyasztást azért, amit az a májjal tesz; ha a betegek nem tudták, mit tesz a májjal, rááldozta az időt, hogy elmondja nekik).

És Néne… ő csak adott egy üveg színezett vizet a népeknek és közölte velük, hogy jobban érzik maguk.

És az volt a legbosszantóbb, hogy gyakran tényleg jobban is érezték maguk.

Hol van ebben a boszorkányság?

Egy varázspálcával azonban a dolgok mások lehetnek. Rengeteget segíthetsz az embereken egy varázspálcával. Azért létezik mágia, hogy jobbá tegye az életet. Magrat ezt bizonyosan tudta szíve rózsaszín, szorongó budoárjában.

Megint az alvás felszíne alá merült.

És jött egy fura álom. Később soha senkinek nem említette, mert, hát, ilyet nem tesz az ember. Ilyesmik esetében nem.

De azt gondolta, hogy fölkelt éjszaka, mert fölébresztette a csönd, hogy levegőzzön egy kicsit. És amikor elment a tükör mellett, mozgást látott benne.

Nem az ő arca volt. Nagyon hasonlított Mállotviksz Nénére. Magratra mosolygott — sokkal kedvesebb és barátságosabb mosollyal, mint amilyet valaha is látott Nénétől, ötlött Magrat eszébe -, aztán eltűnt, a ködös ezüst felszín összezárult mögötte.

Visszasietett az ágyába és rezesbanda hangjára ébredt, amely elszántan umtattázott. Az emberek kiáltoztak és nevettek.

Magrat kapkodva fölöltözött, kiment a folyosóra és bekopogott a másik két boszorkány ajtaján. Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset.

Miután kétszer megzörgette, dobbanás hallatszott, amikor a szék, amit a másik oldalon beékeltek a kilincs alá, hogy minél jobban akadályozza az erőszaktevőket, betörőket és egyéb éjszakai alkalmatlankodókat, fölborult.

Az ágy egyik végén a takaró alól Mállotviksz Néne csizmája kukucskált ki. Ogg Ángyi csupasz lába, lévén Ángyi afféle éjszakai hempergő, ott volt mellette. Halk horkantások csörömpöltették a kancsót a mosdótálban; ezek immár nem a kapkodó vacsora utáni szundítás teljes orrból harsogó horkolásai voltak, hanem olyasvalaki jó iramú morgásai, akinek szándékában áll jó kiadósat éjszakázni.

Magrat kopogtatott Néne csizmájának talpán.

— Hé, ébredjetek! Valami történik.

Mállotviksz Néne ébredése ugyancsak imponáló látványt nyújtott, olyat, amit nem sokan láttak.

Ébredéskor a legtöbb ember egy gyors, fejvesztett, öntudat-előtti ellenőrzésen száguld át: ki vagyok, hol vagyok, ki ez a pasas/nő, uramisten, mért szorongatok egy rendőrsisakot, mi történt múlt éjjel?

És ez azért van így, mert az embereket ízekre szedi a Kétely. A kétkedés a motor, amely végighajtja őket életükön. Ez a gumiszalag lelkük kis repülőmodelljében, s azzal töltik idejük, hogy addig-addig feszítgetik, amíg összegubancolódik. A kora reggel a legrosszabb időszak — ott a pánik kurtácska pillanata, ha netalán Te Magad elkószáltál éjszaka és valami más költözött a helyedbe.

Ez sosem történt meg Mállotviksz Nénével. Mély alvásból egyenesen azonnali működésbe ment át, mind a hat hengerrel. Sosem kellett megtalálja önmagát, mert mindig tudta, hogy ki az, aki keresgél.

Beleszagolt a levegőbe. — Valami ég — közölte.

— Gyújtottak örömtüzet is — helyeselt Magrat.

Néne megint szimatolt.

— Fokhagymát sütnek? — hitetlenkedett.

— Tudom. El sem tudom képzelni, miért. Letépik az összes zsalugátert az ablakokról és elégetik őket a főtéren és a tűz körül táncolnak.

Mállotviksz Néne a könyökével gonoszul megbökte Ogg Ángyit.

— Ébredj föl, te!

— Wstph?

— Egész éjjel le se hunytam a szemem — mondta Néne szemrehányóan — a horkolása miatt.

Ogg Ángyi óvatosan megemelte a takarót.

— Túlságosan kora reggel van ahhoz, hogy kora reggel lehessen — zsörtölődött.

— Gyere! — szólította föl Néne. — Szükségünk van a szakértelmedre a nyelvekben.

A fogadó tulajdonosa a karjával hadonászott és körbe-körbe rohangált. Aztán a kastélyra mutatott, amely az erdő fölé tornyosult. Aztán élénken szopogatta a csuklóját. Aztán elvágódott s hanyatt feküdt. És aztán reménykedőn Ogg Ángyira nézett, miközben mögötte a fokhagymából és fakarókból és tömör ablaktáblákból rakott örömtűz vidáman égett.

— Nem — szólalt meg Ángyi egy kis idő múlva. — Még mindig non capisco, máj herr.

A férfi fölállt és levert némi port bőr térdnadrágjáról.

— Azt hiszem, azt mondja, hogy valaki halott — jelentette ki Magrat. — Valaki a kastélyban.

— Hát, azt kell mondjam, úgy néz ki, hogy mindenki roppant örvend ennek — közölte Mállotviksz Néne komoran.

Az új nap fényében a falu sokkal derüsebbnek látszott. Mindenki folyton boldogan odabiccentett a boszorkányoknak.

— Azért van ez így, mert alighanem a földbirtokos az — sugalmazta Ogg Ángyi. — Valamelyest vérszopó volt, azt hiszem, azt mondja.

— Á! Akkor erről van szó. — Néne kezét dörzsölte és helyeslően pillantott a reggelizőasztalra, amit kihurcoltak a napsütésbe. — Mindenesetre az ennivaló határozottan följavult. Kérem a kenyeret, Magrat!

— Mindenki állandóan mosolyog és integet nekünk — mondta Magrat. — És csak nézzétek ezt a rengeteg ételt!

— Ahogy ez várható is volt — válaszolta Néne tele szájjal. — Csak egyetlen éjszakája vagyunk itt náluk és máris megtanulták, hogy szerencsét hoz, ha kedvesek a boszorkányokhoz. És most segíts levenni ennek a méznek a tetejét!

Az asztal alatt Csöves ült és mosakodott. Hébe-hóba böfögött egyet.

Vámpír támadt már életre halottaiból, a sírjából, a kriptájából, de még soha egyiknek se sikerült macskából.

Kedves Jászón és mindenki a 21-es, 34-es, 15-ös, 87-es és 61-es házszám alatt, de nem a 18-ban, amíg az a perszóna vissza nem adja a tálat, amit igenis kölcsönvett, akármit álícson is.

Hát itten vagyunk, tyű de jó móka, nehogy ENGEM fagasatok tökökről, ámbár nincs semmi baj. Rajzolok egy képet róla, ahol múlt északa megszáltunk tettem egy X-et a szobánkra, ahol a szobánk van. Az idő…

— Mit csinálsz, Gytha? Mi készen állunk az indulásra.

Ogg Ángyi főlnézett, arca még mindig csupa ránc a fogalmazás megerőltetésétől.

— Azt gondoltam, hogy jó lenne küldeni valamit Jászónunknak. Tudod, hogy abbahagyja az aggódást. Szóval csináltam egy rajzot erről a helyről egy darabka kartonra és Máj Herr, ez itt, oda fogja adni valakinek, aki mifelénk megy. Sose lehessen tudni, még akár el is juthat.

…továbbra is szép.

Ogg Ángyi megnyalta a ceruza végét. Nem első ízben a világegyetem története folyamán, olyasvalaki, akinek rendes körülmények között a kommunikáció oly könnyedén megy, mint az álmodás, leblokkolt, ötlet híján, amikor szembekerült az üres vonalakkal egy lap hátoldalán.

Hát ez minden mostanáig, majd hamarosan írok úlyra ujra MAMI. U.I. a Macska nagyon Nyavalásnak lácik asszem hiányzik neki az Othona.

— Jössz már végre, Gytha? Magrat már próbálja beindítani nekem a söprűmet.

U.U.I. Néne Szeretetel üdvözöl.

Ogg Ángyi hátradőlt, elégedetten a jól végzett munka tudatával.[7]

Magrat eljutott a városka főterének széléhez, és megállt pihenni.

Meglehetős tömeg gyűlt össze, hogy megbámuljanak egy nőt lábakkal. Bár nagyon udvariasan tették. De valahogy ettől még rosszabb lett.

— Nem száll föl, hacsak nem rohansz tényleg nagyon gyorsan — magyarázta s tudta, amint kimondta, hogy ez milyen hülyén hangzik, különösen, ha külföldiül hallgatják. — Azt hiszem, ezt nevezik nehézségi erőkifejtésnek.

Nagy levegőt vett, homlokát ráncolta az összpontosítástól s ismét előrelendült.

A söprű ezúttal beindult. Rándult egyet Magrat kezében. A cirokszálak zizegtek. Sikerült üresjáratba csúsztatnia, még mielőtt a söprű végigvonszolhatta volna a földön. Az egyik dolog Mállotviksz Néne söprűjével — amely a nagyon régimódiak közül való, akkoriban készítették, amikor a söprűket még strapabírónak konstruálták s nem úgy, hogy tíz év után szétessenek a szútól — kapcsolatban az, hogy ugyan elindításához kellett némi noszogatás, de amikor elindult, nem lazsált.

Magrat egykoron fontolóra vette a boszorkánysöprű szimbolikájának elmagyarázását Mállotviksz Nénének, aztán úgy döntött, mégsem teszi. Rosszabb lett volna, mint a veszekedés a májusfa jelentéséről.

Az elindulás némi időbe telt. A falusiak ragaszkodtak ahhoz, hogy ételt adjanak ajándékba. Ogg Ángyi beszédet mondott, amit ugyan senki sem értett, ám általánosan megéljenezték. Csöves, aki olykor-olykor csuklott egyet, fölszívódott szokásos helyére Ángyi söprűjének cirokszálai közt.

Amikor az erdő fölé emelkedtek, egy vékony füstcsóva is fölszállt a kastélyból. Aztán jöttek a lángok.

— Embereket látok táncolni előtte — jelentette Magrat.

— Mindig veszedelmes üzlet az ingatlan bérbeadás — nyilatkozta Mállotviksz Néne. — Gondolom, a pasas kissé hanyag volt, amikor tatarozásra és tetőjavításra és effélékre került sor. Az emberek nehezményezik az ilyesmit. Az én háziuram két szalmaszálat sem tett keresztbe a kunyhómon, amióta ott lakom — fűzte hozzá. — Ez gyalázat. Arról nem is beszélve, hogy én öregasszony vagyok!

— Azt hittem, tiéd a kunyhód — mondta Magrat, miközben a söprűk útnak indultak a vadon fölött.

— Csak hatvan éve nem fizet lakbért — helyesbített Ogg Ángyi.

— És az az én hibám? — kérdezte Mállotviksz Néne. — Nem az én hibám. Én igazán kész vagyok fizetni. — Lassú, önelégült mosolyba húzódott az arca. — A háziúrnak csak kérnie kellene — tette hozzá.

Ez a Korongvilág fölülnézetben, felhőalakzatai hosszú, kanyargós mintákban keringenek.

Három pont bukkant elő a felhőrétegből.

— Értem már, hogy miért nem jön divatba az utazás. Ezt nevezem unalomnak! Más sincs, csak erdő órákon és órákon át.

— Igen, de a repülés gyorsan eljuttat téged máshová, Néne.

— Mindegy, mióta repülünk?

— Körülbelül tíz perce, amióta utoljára kérdezted, Eszme.

— Nem megmondtam? Unalmas.

— A nyélen ücsörgés, az, ami nem tetszik nekem. Szerintem lennie kellene egy különleges söprűnek a hosszú utakra, nem igaz? Olyannak, amin ki tudsz nyújtózkodni és szundíthatsz egyet.

Ezen eltöprengtek.

— És amin enni lehet — fűzte hozzá Ángyi. — Úgy értem, igazi étkeket. Mártással. Nem csak szendvicseket meg afféléket. — A légi szakácsművészet kísérletét egy kis olajrezsón kapkodva kellett korlátozni, miután azzal fenyegetett, hogy lángra lobbantja Ángyi söprűjét.

— Szerintem megtehetné az ember, ha lenne egy igazán nagy söprűje — állította Magrat. — Akkora, mint egy fa, mondjuk. Akkor egyikünk csinálná a kormányzást és valaki más meg a főzést.

— Ez sosem fog bekövetkezni — felelte Ogg Ángyi. — Mégpedig azért, mert a törpék egy egész vagyont fizettetnének veled egy olyan óriási nyélért.

— Igen, de megtehetnéd azt — folytatta Magrat belemelegedve a témába -, hogy fizetséget kérsz az emberektől az utaztatásukért. Biztos rengeteg ember akad, aki torkig van az útonállókkal… meg a tengeribetegséggel meg ilyesmikkel.

— Mit szólsz hozzá, Eszme? — tudakolta Ogg Ángyi. — Én csinálom a kormányzást, Magrat meg a főzést.

— És akkor én mit fogok csinálni? — firtatta gyanakodva Mállotviksz Néne.

— Ó… hát… kell legyen valaki, aki, tudod, üdvözli az embereket a söprűn és odaadja nekik az ennivalót — válaszolta Magrat. — És megmondja nekik, mit kell tenni, ha, például, a varázslat fölmondja a szolgálatot.

— Ha a varázslat fölmondja a szolgálatot, mindenki lezuhan a földre és meghal — mutatott rá Néne.

— Igen, de valakinek meg kell mondania nekik, hogyan csinálják ezt — szögezte le Ogg Ángyi Magratra kacsintva. — Nem fogják tudni, hogy kell, mert járatlanok a repülésben.

— És nevezhetnénk magunkat… — Elhallgatott. Mint mindig a Korongvilágon, amely pont az irrealitás legislegszélén helyezkedik el, a valódiság apró darabkái besurrantak valahányszor valaki elméje megfelelően rezonált. Most is ez történt.

— …mondjuk, Három Boszorkány Repülőben — fejezte be. — Ehhez mit szóltok?

— Söprűk Repülőben — helyesbített Magrat. — Vagy Repülő… Csészealj…

— Semmi szükség belekeverni korongonkívülieket — húzta föl az orrát Néne.

Ogg Ángyi álnokul pillantott Nénéről Magratra.

— Nevezhetnénk Vir… — kezdte.

Egy széllökés elkapta mindhárom söprűt és megperdítette őket. Kurta pánik után a boszorkányok visszanyerték az irányítást fölöttük.

— Ez mind badarság — motyogta Néne.

— Hát, mindenesetre telik vele az idő — közölte Ogg Ángyi.

Néne morózusan nézett a lenti zöldellésre.

— Sose leszel képes rávenni az embereket erre — jelentette ki. — Nagy szamárság az egész!

Eltelt számos nap.

Egy csöpp országban egy csöndes kis fogadóban Mállotviksz Néne ült és mélységes gyanakvással szemlélte az ételt. A tulaj annak kétségbeesett arckifejezésével körözött, aki tudja, még mielőtt belekezdene, hogy ebből a játszmából nem fog győztesként kikerülni.

— Jóízű, egyszerű otthoni koszt — mondta Néne. — Ez minden, amit kérek. Ismertek. Nem vagyok követelőző fajta. Senki sem mondhatja, hogy követelőző fajta vagyok. Csak egyszerű étkeket akarok. Nem csupa zsírt meg hasonlót. Van abban valami természetellenes, hogy amikor panaszkodsz valami miatt a salátádban, kiderül, hogy az nem más, mint amit rendeltél.

Ogg Ángyi begyűrte a szalvétát a ruhája nyakába és nem szólt semmit.

— Mint az hely tegnap este — folytatta Néne. — Azt gondolnád, hogy biztonságban leszel szendvicsekkel, nem? Úgy értem… szendvicsek? A lehető legegyszerűbb étel a világon. Azt hinnéd, még a külországiak sem képesek a szendvicset rosszul csinálni. Hah!

— Nem szendvicsnek nevezték, Néne — igazította ki Magrat, akinek tekintete a tulajdonos serpenyőjén időzött. — Úgy hívták… azt hiszem, végyasztalnak hívták.

— Klassz volt — jelentette ki Ogg Ángyi. — Én különösen szeretem a pácolt sós heringet.

— De azok biztos azt hitték, hogy hülyék vagyunk és nem vesszük észre, hogy lehagyták a fölső szelet kenyeret — vágta ki Néne diadalmasan. — Hát, én aztán mondtam nekik egyet s mást! Legközelebb kétszer meggondolják, mielőtt megpróbálják az embereket csalárdul megrövidíteni egy szelet kenyérrel, ami jogosan az övék!

— Az biztos — mondta sötéten Magrat.

— És én elítélem ezt az egész hóbortos névadást mindenféléknek, hogy az ember azt se tudja, mit eszik — közölte Néne eltökélve, hogy a nemzetközi szakácsművészet árnyoldalait maradéktalanul föltárja. — Az olyan eledelt szeretem, ami kereken megmondja, micsoda, mint például… hát… darázsfészek vagy… vagy…

— Borzas Kata — bökte ki szórakozottan Ángyi. Némi bizakodással nézegette a palacsintakészítés folyamatát.

— Úgy van. Igazi, tisztességes étel. Úgy értem, vegyük csak azt az izét, amit ebédre kaptunk. Nem állítom, hogy nem volt finom — jelentette ki Néne kegyesen. — Na persze, csak a maga külföldi módján. De Küjsz dögrenújnak mondták és ki tudja, az mit jelent?

— Békacomb — fordította le Ángyi gondolkodás nélkül.

A csöndet betöltötte, ahogy Mállotviksz Néne nagy levegőt vett és Magrat arca halványzöld színt öltött. Ogg Ángyi most gyorsabban gondolkodott, mint bármikor az utóbbi jó pár esztendőben.

— Nem valódi békacomb — sietett hozzátenni. — Olyan mint a diós csiga, ami valójában csak liszt meg tojássárgája. Csupán tréfás elnevezés.

— Szerintem egyáltalán nem hangzik viccesen — felelte Néne. Úgy fordult, hogy lássa a palacsintakészítés folyamatát.

— De legalább a rendes palacsintát nem képesek elfuserálni — jegyezte meg. — Hogy nevezik azt errefelé?

— Krepp suzette, azt hiszem — válaszolta Ángyi.

Néne tartózkodott a megjegyzésektől. Ám komor elégtétellel figyelte, ahogy a tulaj befejezte az étel készítését és reménykedő mosollyal tekintett rá.

— Ó, és most a fickó azt reméli, hogy mi majd megesszük — mondta. — Fogja magát, meggyújtja őket és még mindig reméli, hogy mi majd megesszük!

Utóbb lehetséges lett volna a boszorkányok haladását föltérképezni a kontinensen át egy afféle demográfiai vizsgálattal. Sokkal később, néhány csöndes, lógó hagymakoszorúval ékes konyhában, forró hegyek közt megbúvó álmos falvakban, esetleg találhattál olyan szakácsokat, akik nem rándulnak össze és próbálnak az ajtó mögé bújni, amikor idegen lép a konyhába.

A nap letűzött a macskaköves utcára és különösen az apró fogadó udvarára.

— Nehéz elképzelni — jelentette ki Magrat -, hogy otthon most ősz van.

— Garkon? Mucho vino aveck zei, grácia ász.

A fogadós, aki egy szót sem értett ebből és szívélyes ember volt, aki határozottan nem érdemelte meg, hogy garkonnak szólítsák, rámosolygott Ángyira. Bárkire mosolygott volna, akinek ilyen korlátlan ital-befogadóképessége van.

— Bár nem helyeslem, hogy kirakják ezt az összes asztalt az utcára — jegyezte meg Mállotviksz Néne, jóllehet nem sok szigorral. Az idő kellemesen meleg volt. Nem mintha Néne nem szerette volna az őszt, olyan évszak, amit mindig alig várt már, de az ő korában jó érzés tudni, hogy az ősz sok száz mérföldnyire történik innen, miközben ő nincs ott.

Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött álmában.

— Az áll itt Desiderata jegyzeteiben — szólalt meg Magrat és óvatosan lapozta a merev oldalakat -, hogy késő nyáron itt egy különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.

— Ezt érdemes lesz megnézni — közölte Mállotviksz Néne. — Miért csinálják ezt?

— Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így megmutathassa, milyen bátor — válaszolta Magrat. — Úgy tűnik, hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.

Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át, akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.

— Kissé furán hangzik — mondta végül. — És ezt minek csinálják?

— Desiderata nem magyarázza meg valami világosan — felelte Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben továbbolvasott. — Mit jelent a cojones?

A másik kettő vállat vont.

— Hé, lassítanod kellene azzal az itallal — szólalt meg Néne, amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. — Én nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.

— Ez nem igazi szeszes ital — közölte Ángyi. — Az áll a címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj meg egy cseppet!

Néne megszaglászta a kinyitott palackot.

— Olyan a szaga, mint az ánizsé — állapította meg.

— A palackra azt írták „Abszint” — tudatta Ángyi.

— Ó, az csak a fehér üröm másik neve — szólt Magrat, aki értett a füvészethez. — A füvészkönyvem azt mondja, az jó a gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.

— Na tessék! — diadalmaskodott Ángyi. — Gyógyfüvek. Gyakorlatilag orvosság. — Jókora adagot töltött a másik kettőnek. — Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a mellyed.

Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán szüksége mindháromra.

— Úton kellene lennünk már — jegyezte meg.

— Ó, torkig vagyok a söprűkkel — panaszolta Ángyi. — Ha több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.

Várakozásteljesen nézett a másik kettőre. — Az a segg külhoniul — fűzte hozzá. — Bár, fura, de egyes külrészeken a „segg” „sötétet” jelent és a „sötét” „butát”. Fura dolgok a szavak.

— Percenként megkacagtatnak — mondta Néne.

— A folyó itt elég széles — jelentette ki Magrat. — Vannak nagy hajók is. Még sosem voltam rendes hajón. Tudjátok, mire gondolok? Arra a fajtára, amelyik nem süllyed el könnyedén?

— A söprűk boszorkányosabbak — felelte Néne, ám nem sok meggyőződéssel. Ő ugyan nem rendelkezett Ogg Ángyi nemzetközi anatómiai szókincsével, ám olyan részei, amelyekről még azt sem ismerte volna el, hogy tudja a nevük, határozottan panaszkodtak.

— Láttam azokat a hajókat — közölte Ángyi. — Úgy néztek ki, mint óriási nagy tutajok, rajtuk házakkal. Alig is vennéd észre, hogy rajta vagy egy hajón, Eszme. Hé, ez mit csinál?

A fogadós ugyanis kisietett és kezdte behurcolni a derűs kis asztalokat. Odabiccentett Ángyinak és egy bizonyos mennyiségű sürgetéssel hangjában beszélt hozzá.

— Azt hiszem, azt akarja, menjünk be — tolmácsolt Magrat.

— Jól érzem magam itt kinn — közölte Néne. — KÖSZÖNÖM, JÓL ÉRZEM MAGAM ITT KINN — ismételte meg. Mállotviksz Néne hozzáállása az idegen nyelvekhez ugyanis az volt, hogy hangosan és tagoltan elismételte önmagát.

— Hé, hagyd abba a próbálkozást az asztalunk elvivésére! — csattant föl Ángyi, összecsapva kezét.

A vendéglős kapkodva mondott valamit és az utca vége felé mutatott.

Néne és Magrat kérdően pillantottak Ogg Ángyira, aki vállat vont.

— Ebből nem értettem semmit — ismerte be.

— KÖSZÖNJÜK, MARADUNK, AHOL VAGYUNK — mondta Néne. A kocsmáros tekintete találkozott az övével. A férfi föladta, elkeseredésében kezével hadonászott a levegőben és bement.

— Ezek azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert nő vagy — jegyezte meg Magrat. Diszkréten elnyomott egy böffentést s újra megfogta a zöld palackot. A gyomra máris sokkal jobban volt.

— Nagyon is igaz. Tudjátok, mi történt? — kérdezte Ogg Ángyi. — Múlt éjjel elbarikádoztam magam a szobámban és még csak be se próbált törni egy férfi!

— Gytha Ogg, te néha… — Néne elhallgatott, amikor észrevett valamit Ángyi válla fölött.

— Egy csomó tehén jön végig az utcán — adta hírül.

Ángyi arra fordította a székét.

— Biztos az a bika dolog, amit Magrat említett — felelte. — Érdemes lenne megnézni.

Magrat föltekintett. Az utca egész hosszában emberek nyújtogatták a nyakuk minden emeleti ablakból. A szarvak és paták és párolgó testek tülekedése sebesen közeledett.

— Ott fönn vannak olyanok, akik rajtunk nevetnek — jelentette ki vádlón.

Az asztal alatt Csöves megmoccant és hasra fordult. Kinyitotta a jó szemét, rászegezte a közeledő bikákra és fölült. Úgy tűnt, ez jó móka lesz.

— Nevetnek? — kérdezett vissza Néne. Fölnézett. Valóban úgy látszott, hogy az emberek a magasban jót mulatnak valami tréfán.

Néne szeme összeszűkült.

— Mi majd csak folytatjuk az üldögélést, mintha mi sem történne — szögezte le.

— De ezek eléggé nagy bikák — vetette ellen idegesen Magrat.

— Nekünk semmi közünk hozzájuk — állította Néne. — Nekünk semmi közünk ahhoz, ha egy csomó külföldi izgalomba jön egyes dolgoktól. Most pedig add ide az ürmösbort!

Amennyire Lagro de Kabona, fogadós, vissza tudott emlékezni nap eseményeire, úgy rémlett, azok a következőképpen történtek:

Ez volt az ideje az Ügynek a Bikákkal. És a tébolyult nők csak ültek ott s úgy vedelték az abszintot, mintha víz lenne! Megpróbálta rávenni őket, hogy jöjjenek be, de az öreg közülük, az az ösztövér, csak kiabált vele. Ezért beletörődött, hogy maradnak, de nyitva hagyta az ajtót — az emberek gyorsan veszik a lapot, amikor látják a bikákat végigjönni az utcán, mögöttük a falu fiatalembereivel. Akárki ragadja el a hatalmas, vörös kokárdát a legnagyobb bika szarvai közül, megszerzi a díszhelyet az esti ünnepségen plusz — Lagro elmosolyodott a negyven évvel korábbi emlékektől — egy bizonyos nem hivatalos, ám igen élvezetes viszonyt a város fiatal nőivel egész hosszú időre a dolog után…

És az őrült nők csak ültek tovább odakint.

A vezérbika némileg elbizonytalanodott ettől. Szokásos tevékenysége ilyenkor egy kevés bömbölés és a föld kapálása volt, amitől a célpontok érdekes módon szaladni kezdenek és elméje nem tudott megbirkózni a figyelem ilyen hiányával, de nem ez volt a legfőbb gondja, hanem a húsz másik bika közvetlen a háta mögött.

És még ez is megszűnt legfőbb gond lenni számára, mert a rémes vénasszony, az, amelyik tiszta feketét viselt, fölállt, valamit motyogott neki és hatalmasat sózott a szeme közé. Aztán a szörnyű pufók perszóna, akinek hasa az ónozott víztartály rugalmasságával és befogadóképességével bírt, hanyatt esett a székéről nevettében és a fiatal — mármint az, amelyik fiatalabb volt, mint a másik kettő — elkezdte lengetni a szoknyáját a bikák előtt, mintha csak kacsák lennének.

És aztán az utca tele lett dühös, összezavarodott bikákkal és egy csomó kiáltozó, megrémült fiatalemberrel. Mert egy dolog kergetni egy sereg bepánikolt bikát, és egészen más szembekerülni azzal, hogy azok hirtelen a másik irányba próbálnak futni.

A vendéglős, hálószobaablaka biztonságából, hallotta, hogy a szörnyűséges nőszemélyek egymásnak kiáltoznak. A pufók egyfolytában nevetett és valamiféle csatakiáltást rikkantgatott… „PróbálkozzaLovasVezényszóvalEszme!” s aztán a fiatal, aki úgy tolakodott az állatok között, mintha a halálra öklelés csak másokkal eshetne meg, megtalálta a vezérbikát és letépte róla a kokárdát, ugyanazzal a gondoskodó arckifejezéssel, mint amilyennel egy öregasszony piszkál ki egy tüskét macskája talpából. És úgy tartotta, mintha nem tudná, mi az, vagy hogy mit kellene tegyen vele…

A hirtelen támadt csönd még a bikákra is hatott. Még az ő parányi, vérben forgó agyuk is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Még a bikák is zavarba jöttek.

Szerencsére, a rémes nőszemélyek távoztak aznap délután az egyik folyami hajón, miután egyikük megmentette a macskáját, amely sarokba szorított 350 fontnyi összezavarodott bikát és próbálta földobni a levegőbe és játszadozni vele.

Azon az estén Lagro de Kabona elvi kérdést csinált abból, hogy nagyon, de nagyon kedves legyen idős édesanyjával.

És a következő évben a falu virágkarnevált tartott és soha, senki, semmikor sem beszélt többé az Ügyről a Bikákkal.

Legalábbis, nem a férfiak előtt.

Az óriási lapátkerék keresztülcaplatott a folyó sűrű, barna levén. A hajtóerőt több tucat troll szolgáltatta, vonszolva maguk a végtelen szalagon egy napernyő alatt. Madarak énekeltek a fákon a messzi partokon. A hibiszkusz illata átlengedezett a vízen, csaknem, ám sajnos nem teljesen, elnyomva a szagát magának a folyónak.

— Na már most, ez — jelentette ki Ogg Ángyi — már döfi!

Kinyújtózott a nyugágyon és megfordult, hogy Mállotviksz Nénére nézzen, aki homlokát ráncolta az olvasás elmélyült összpontosításától.

Ángyi szája gonoszkodó vigyorba húzódott.

— Tudod, hogy nevezik ezt a folyót? — tudakolta.

— Nem.

— Úgy hívják, Vieux folyó.

— Igen?

— Tudod, hogy mit jelent?

— Nem.

— Az Öreg (Hímnemű) folyó — válaszolta Ángyi.

— Igen?

— A szavaknak van neme a külrészeken — jelentette ki reménykedően Ángyi.

Néne nem zökkent ki.

— Egyáltalán nem lep meg — motyogta. Ángyi megroggyant.

— Ez Desiderata egyik könyve, igaz?

— Igen — felelte Néne. Méltóságteljesen megnyalta a hüvelykujját és lapozott.

— Hova ment Magrat?

— Lefeküdt a kabinban — válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

— Forog a gyomra?

— Ezúttal a feje fáj. És most maradj csöndben, Gytha! Ha nem látnád, olvasok.

— Miről? — firtatta derűsen Ángyi.

Mállotviksz Néne sóhajtott és a könyvoldalra tette az ujját, hogy jelezze, hol tart.

— Erről a helyről, ahová megyünk — tudatta. — Génuáról. Desiderata azt mondja, hogy csupa dekadencia.

Ogg Ángyi mosolya változatlan maradt.

— Igen? — kérdezte. — Az jó, nem? Még sosem voltam városban.

Mállotviksz Néne hallgatott. Egy ideje már tűnődött ezen. Egyáltalán nem volt biztos a „dekadencia” szó jelentésében. Elhessegette azt a lehetőséget, hogy azt jelenti „aranyköpés-nélküliség” pont ellenkezőleg Ogg Ángyival, aki mindenre tud kádenciát. Akármit jelentsen is, Desiderata szükségesnek látta, hogy följegyezze. Mállotviksz Néne általában nem bízott a könyvekben információforrásként, ám most nem volt választása.

Valami olyasmi ködlött benne, hogy a „dekadenciának” talán köze lehet ahhoz, ha egész nap nem húzzák szét a függönyöket.

— Azt mondja, hogy Génua a művészet, szellemesség és kultúra városa is — folytatta Néne.

— Akkor ott jól fogjuk érezni magunkat — válaszolta magabiztosan Ángyi.

— Különösen híres az ottani nők szépségéről, azt írja itt.

— Akkor remekül be fogunk olvadni, semmi gond.

Néne óvatosan lapozott. Desiderata nagyfokú figyelmet szentelt minden ügynek szerte a Korongon. Másrészt viszont, magának írt, nem más olvasóknak, ezért jegyzetei hajlottak a titokzatosságra és sokkal inkább aides mémoire voltak, mint összefüggő beszámolók.

Néne ezt olvasta: „Most L. uralkodik a városban a trón mögötti erőként, és Sz. báróról azt beszélik, életét vesztete, belefuladt a folyóba. Gonosz ember volt, bár szerintem nem anyira gonosz, mint L., aki azt mongya, hogy a Mágia Birodalmává akarja tenni, Bódog és Békés helyé, és amikor az emberek ezt mongyák, készülj föl Kémekre minden sarkon és senki sem mer szót emelni, mert ki merne fölszólalni a Gonozság elen, amit a Bódogság és Béke nevében követnek el? Az öszes Ucca tiszta s a Bárdok élesek. De H. legalább biztonságban van, mos még. L.-nek tervei vanak vele. És Mrs. G., aki a báró amourja volt, a lápban rejtőzik és lápi mágiával küszd ellene, de nem harcolhacc a tükörvarázzsal, ami csupa Visszaverés”.

A tündérkeresztanyák párosával járnak, Néne ezt tudta. Szóval Desiderata az volt meg… meg L. …de ki az a valaki a mocsárban?

— Gytha? — szólalt meg Néne.

— Mija? — mondta Ogg Ángyi, aki elszundított.

— Desiderata azt mondja, valami nő itten valakinek a hámora.

— Valószínű csak métafór — felelte Ogg Ángyi.

— Ó — mondta sötéten Néne — szóval az egyik olyasmi.

„De senki sem tartóztathatja föl Mardi Gras-t”, olvasta. „Ha lehetséges valamit teni, akkor azt Samedi Nuit Mortekor, a farsang utosó éjelén kell, az Élők és a Holtak közt félúton lévő éjszakán, amikor a mágia árad az uccákon. Ha egyáltalán valamikor, akkor sebezhető L., mer a karnevál megtestesít mindent, amit utál.”

Mállotviksz Néne lehúzta kalapját a szemébe, hogy védje a napsütéstől.

— Itt az áll, hogy minden évben óriási nagy farsangot rendeznek — mesélte. — Mardi Gras, úgy nevezik.

— Azt jelenti, Zsíros Ebédidő — közölte Ogg Ángyi, nemzetközi nyelvész. — Garkon! Etcetra grósz Menta Pancs avec petit tál de mogyoró, por favúr!

Mállotviksz Néne becsukta a könyvet.

Természetesen be nem ismerné másnak, különösen nem egy másik boszorkánynak, de ahogy közeledett Génua, úgy lett egyre kevésbé magabiztos.

Ő ott vár Génuában. Ennyi idő után! Kibámulva rá a tükörből! Mosolyogva!

A nap tűzött. Néne megpróbált dacolni vele. Előbb vagy utóbb azonban be fogja adni a derekát. Hamarosan eljön az ideje, hogy levegyen még egy trikót.

Ogg Ángyi ült és egy ideig lapokat rajzolt rokonainak, aztán ásított. Olyan boszorkány volt, aki szereti a lármát és az emberi társaságot maga körül. Ogg Ángyi kezdett unatkozni. Ez igazán nagy hajó, inkább amolyan úszó vendéglő, és biztos volt benne, hogy kell legyen valami izgalom valahol.

Letette táskáját az ülésére s elbandukolt, hogy megkeresse.

A trollok fáradhatatlanul tapostak tovább.

A nap már vörös volt és alacsonyan járt, amikor Mállotviksz Néne fölébredt. Bűntudatosan nézett körbe kalapja karimájának menedékéből arra az esetre, ha netalán valaki észrevette volna, hogy alszik. Az elalvás napközben olyasmi, amit csak öregasszonyok tesznek, és Mállotviksz Néne csupán olyankor volt öregasszony, amikor ezt célszerűnek tartotta.

Az egyetlen néző Csöves volt, összegömbölyödve Ángyi székén. A jó fél szeme Nénére szegeződött, ám messze nem volt olyan rettentő, mint vak szemének tejfehér tekintete.

— Csak a stratégiánkon töprengtem — motyogta Néne, biztos, ami biztos.

Becsukta a könyvet és elmasírozott a kabinjukba. Az nem volt nagy. Némelyik luxuskabin óriásinak látszott, de a gyógyfüves borral meg mindennel Néne nem érzett hajlamot arra, hogy Befolyást gyakoroljon az egyik megszerzéséért.

Magrat és Ogg Ángyi az egyik fekhelyen ültek komor némaságban.

— Ennék valamit — közölte Néne. — Idefelé jövet pörköltszagot éreztem, szóval menjünk és nézzük meg közelebbről, jó? Mit szóltok hozzá?

A másik kettő folytatta a padlóra bámulást.

— Gondolom, maradnak a tökök — szólalt meg Magrat. — És persze ott a törpekalács.

— A törpekalács mindig megmarad — vágta rá automatikusan Ángyi. Fölnézett, arca a szégyenkezés maszkja.

— Ööö, Eszme… ööö… tudod, a pénz…

— A pénz, amit mi mind odaadtunk neked, hogy a biztonság kedvéért tartsd a bugyogódban? — akarta tudni Néne. Valami abban a módban, ahogy a társalgás haladt, ami az első néhány kavicsot sejtette egy jókora földcsuszamlás előtt.

— Az az a pénz, amire célzok… ööö…

— A pénz a nagy bőrtáskában, aminek elköltésével majd roppant óvatosak leszünk? — firtatta Néne.

— Hát tudod… a pénz…

— Ó, szóval az a pénz — mondta Néne.

— …nincs meg… — fejezte be Ángyi.

— Ellopták?

— Hazárdjátékot űzött — tudatta Magrat az önelégült irtózás hangján. — Férfiakkal!

— Nem is volt hazárdjáték! — csattant föl Ángyi. — Én sosem játszom szerencsejátékot! Fogalmuk se volt a kártyáról! Számtalan játszmát megnyertem!

— De elveszítetted a pénzt — igazította helyre Néne.

Ogg Ángyi megint lesütötte a szemét és valamit motyogott.

— Mi? — értetlenkedett Néne.

— Azt mondtam, szinte mindegyik játékot megnyertem — ismételte el Ángyi. — És aztán azt gondoltam, hé, most tényleg szerezhetnénk egy kis pénzt, tudjátok, hogy legyen mit költeni a városban és én mindig remekeltem a Csonka Miszter Tökfej-ben…

— És elhatároztad, hogy nagy tétben fogsz játszani — vágott közbe Néne.

— Honnét tudod?

— Megsejtettem — válaszolta kimerülten Néne. — És hirtelen mindenki másnak mázlija lett, igazam van?

— Kísérteties volt — felelte Ángyi.

— Hmm.

— Hát, ez nem hazárdjáték — szögezte le Ángyi. — Nem látom be, miért volt ez szerencsejáték. Tisztára pancserok voltak, amikor kártyázni kezdtem velük. Az nem hazardírozás, ha pancserok ellen játszol. Az józan ész.

— Abban a táskában csaknem tizennégy tallér volt — jegyezte meg Magrat. — Nem számítva a külföldi pénzt.

— Hmm.

Mállotviksz Néne leült a priccsre és ujjaival dobolt a fán. Távolbanéző tekintet tűnt föl a szemében. A „hamiskártyás” kifejezés sosem jutott el a Kostető azon oldalára, ahol ő élt, ahol az emberek barátságosak és közvetlenek, és ha összeakadnak egy hivatásos csalóval, hajlamosak az illető kezét az asztalhoz szögezni derűs és nyájas modorban anélkül, hogy megkérdeznék tőle, minek nevezi magát. De az emberi természet mindenhol ugyanaz.

— Nem vagy mérges, ugye, Eszme? — érdeklődött idegesen Ogg Ángyi.

— Hmm.

— Gondolom, hamar szerezhetek egy új söprűt, amikor hazaérünk.

— Hm… mi?

— Miután elvesztette az Összes pénzt, föltette a söprűjét — jelentette diadalmasan Magrat.

— Egyáltalán maradt pénzünk? — tudakolta Néne.

A különféle zsebek és bugyogószárak tűvé tevése negyvenhét garast eredményezett.

— Rendben — mondta Néne. Összekaparta az egészet. — Ez elég kell legyen. Legalábbis kezdetnek. Hol vannak azok a férfiak?

— Mit fogsz csinálni? — kérdezte Magrat.

— Kártyázni fogok — válaszolta Néne.

— Azt nem teheted! — kiáltott föl Magrat, aki fölismerte a csillogást Néne szemében. — Mágiát akarsz használni, hogy nyerj! Tilos mágiát használni a nyeréshez! Tilos befolyásolni a véletlen esélyeit! Az aljasság!

A hajó tulajdonképpen úszó város volt, s a balzsamos éjszakai levegő miatt senki sem törte magát, hogy fedél alá kerüljön. A folyami hajó fedélzetét a rakomány közt lebzselő törpék, trollok és emberek csoportosulásai pettyezték. Néne keresztülnyomult köztük a hosszú szalon irányába tartva, amely végignyúlt csaknem az egész hajó hosszán. Odabentről mulatozás hangjai szűrődtek ki.

A folyami hajók jelentették a leggyorsabb és legkényelmesebb szállítóeszközt sok száz mérföldön át. Rajtuk, ahogy Néne fogalmazta volna, mindenféle népek megfordultak és a folyásirányba tartó hajókat mindig elárasztotta az opportunisták egy bizonyos fajtája, amikor közelgett a Zsíros Ebédidő.

Néne belépett a hajószalonba. Egy szemlélő azt hihette volna, hogy annak mágikus ajtaja van. Mállotviksz Néne, amikor odafelé tartott, olyan lendületesen lépdelt, ahogy szokott. Azonban amint átlépett az ajtón, hirtelen hajlott, öreg anyóka lett, bicegő, olyan látvány, amely megindít mindenkit, csak a leggonoszabb szívet nem.

A bár felé közelített, aztán megtorpant. A bárpult mögött ugyanis a legnagyobb tükör lógott, amit Néne valaha látott. Megkockáztatott egy pillantást bele, de elég biztonságosnak látszott. Hát, meg kell reszkíroznia.

Még egy kicsivel jobban meggörbítette hátát s megszólította a csapost.

— Excuzee moáré, fiatal homme — kezdte.[8]

A csapos érdektelen pillantást vetett rá s folytatta egy pohár kifényesítését.

— Mit tehetek magáért, vén banya? — kérdezte.

Néne elaggott gyengeelméjűséget tükröző arckifejezésén csak a rezzenés leghaloványabb nyoma suhant át.

— Ó… maga ért engem? — lepődött meg.

— Mi mindenféle népekkel találkozunk a vízen — válaszolta a csapos.

— Hát akkor, azon tűnődtem, lenne-e olyan kedves és kölcsönözne-e nekem egy pakli, azt hiszem, úgy nevezik, kártyát — rebegte Néne.

— Egy játszma Aggszüzet szeretne játszani? — gúnyolódott a csapos.

Megint fagyos rezzenés látszott Néne szemében, amikor így felelt: — Nem. Csak pasziánszt. Szeretném kipróbálni s rájönni a nyitjára.

A csapos benyúlt a pult alá s odalökött neki egy elkoszolódott paklit.

Néne áradozva megköszönte neki s eltotyogott egy árnyékban álló asztalkához, ahol találomra leosztott néhány kártyalapot a pohárkarikákkal borított felszínre és rájuk meredt.

Alig néhány perccel később egy gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Fölnézett egy barátságos, nyílt arcba, amelynek bárki boldogan adna kölcsön pénzt. Megcsillant egy aranyfog, amikor a férfi megszólalt.

— Elnézést, kedves nénike — mondta -, de a barátaim és én — odaintett néhány további barátságos arc felé egy közeli asztalnál — sokkal kellemesebben éreznénk magunk, ha naccsád csatlakozna hozzánk. Roppant veszedelmes lehet a világ egy egyedül utazó nő számára.

Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován legyintett a kártyák irányába.

— Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy kevesebbet érnek, mint a képek — jelentette ki. — Gondolom, legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!

A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla mögé került.

Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa lelkesedéssel.

— Szóval akkor mondják el nekem — kérte -, hogyan játsszák ezt a játékot?

Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek. Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.

Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában csaknem teljes győzelem.

Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.

Magrat és Ogg Ángyi egymás mellett ültek a keskeny pricscsen. Ángyi szórakozottan csiklandozta Csöves hasát, amely dorombolt.

— Rettenetes bajba fog kerülni, ha mágiát használ arra, hogy nyerjen — jelentette ki Magrat. — És tudod, mennyire utál veszíteni — tette hozzá.

Mállotviksz Néne nem az a fajta, aki jó képet vág a vereséghez. Az ő nézete szerint a vereség olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

— Az eggója miatt — felelte Ogg Ángyi. — Mindenkinek van egy olyanja. Egy eggója. És neki egy óriási nagy jutott. Na persze, ez teljesen része annak, hogy boszorkány vagy, mármint hogy nagy eggód van.

— Feltétlenül mágiát fog alkalmazni — állította Magrat.

— Az a Sors megkísértése, ha varázslatot használsz egy szerencsejátékban — közölte Ogg Ángyi. — A csalás, az rendben van. Az gyakorlatilag becsületes dolog. Úgy értem, bárki tud csalni. De varázslatot használni… hát, az a Sors kísértése.

— Nem. Nem a Sorsé — helyesbített komoran Magrat.

Ogg Ángyi megborzongott.

— Menjünk! — javasolta Magrat. — Nem hagyhatjuk, hogy megtegye!

— Az eggója az — rebegte elhalóan Ogg Ángyi. — Rettentő dolog egy nagy eggó.

— Van nekem — szólt Néne — három kis képem királyokkal és hasonlókkal meg három azokból a fura egyes számú kártyákból.

A három férfi sugárzóan mosolygott és egymásra kacsintott.

— Az Tripla Tökfej! — mondta az, amelyik átvezette Nénét ehhez az asztalhoz, s akiről kiderült, hogy Miszter Franknek hívják.

— És az jó, igaz? — tudakolta Néne.

— Az azt jelenti, hogy már megint nyert, drága hölgyem! — Egy halom garast tolt oda Néne elé.

— Hű! — ámult Néne. — Az azt jelenti, hogy van nekem… mennyi is az… csaknem öt tallérom most?

— Föl nem foghatom — jelentette ki Miszter Frank. — Bizonyára a kezdők híres mázlija, he?