Vége a mesének

— Még egy kis kutyaszőrt, Mr. Travis? — kérdezte Ángyi s teletöltötte a lakáj korsóját. — Vagy aligátorpikkelyt vagy akármit, ahogy errefelé nevezni szokás.

— Asszem — mondta a rangidős inas -, elő kéne késztenünk a hintót, miccósz hzá?

— Szerintem van még idő még egy kortyra — jelentette ki Ogg Ángyi.

— Flettébbőkezű — felelte a kocsis. — Flettébbőkezű. Gészségégére, Mrsrsrs Goo…

Magrat mindig ilyen ruhákról álmodott. Lelke mélyén, az éjfél utáni órákban, királyfiakkal szokott táncolni. Nem szégyenlős, keményen dolgozó királyfiakkal, mint odahaza Verenc, hanem igaziakkal, kristálykék szeműekkel és fehér fogúakkal. És ilyen ruhákat viselt olyankor. És azok illettek rá.

Csak bámulta a fodros ujjakat, a hímzett ingvállat, a finom, hófehér csipkét. Egy egész világ választotta el ezeket a… hát… Ogg Ángyi folyton „Magrat”-nak nevezte, de valójában nadrág volt és roppant célszerű.

Mintha a célszerűség számítana valamit.

Hosszasan legeltette a szemét.

Aztán, a tűzijáték fényeitől váltakozó színű könnyek csíkozta arccal, fogta a kést és elkezdte apró dirib-darabkákra vágni a ruhát.

A rangidős kocsis feje enyhén visszapattant a szendvicseiről.

Ogg Ángyi fölállt, némileg dülöngélve. Mivel nyájas asszony volt, a legifjabb lakáj szendergő feje alá dugta a fiatalember saját parókáját. Aztán kilépett az éjszakába.

Egy alak moccant a fal mellett.

— Magrat? — sziszegte oda Ángyi.

— Ángyi?

— Gondoskodtál a ruháról?

— Elintézted a lakájokat?

— Akkor rendben — lépett elő Mállotviksz Néne az árnyékokból. — Akkor csak a hintó van hátra.

Színpadiasan lábujjhegyen lépdelt a kocsiszínhez és kinyitotta az ajtót. Az hangosan csikorgott a macskakövön.

— Pszt! — mondta Ángyi.

Egy gyertyacsonk meg néhány gyufa hevert egy polcon. Magrat ügyetlenül meggyújtotta a gyertyát.

A hintó ragyogott, akár egy fényes bál.

Mértéktelenül díszes volt, mintha valaki fogott volna egy teljesen közönséges hintót, aztán belebolondult volna az intarziákba meg az aranyfestékbe.

Mállotviksz Néne körbejárta.

— Kissé hivalkodó — állapította meg.

— Igazán gyalázat ezt pozdorjává törni — jelentette ki bánatosan Ángyi. Fölgyűrte az ingujját, aztán, mintegy utólagos megfontolásból, bedugta a szoknyája szélét a bugyogójába.

— Lennie kell egy kalapácsnak valahol errefelé — állította s odafordult a falak mentén sorakozó polcokhoz.

— Ne! Az túl nagy zajt csapna! — sziszegte Magrat — Várj egy percet…

Előhúzta a megvetésre méltó varázspálcát az övéből, szorosan megmarkolta és a hintó irányába intett vele.

Kurta levegőáramlás következett.

— Teringettét! — szólalt meg Ogg Ángyi. — Nekem ez sose jutott volna eszembe.

A padlón egy nagy, narancssárga tök feküdt.

— Semmiség — felelte Magrat, megkockáztatva némi büszkeséget.

— Hah! Ez biza olyan hintó, ami nem fog többet gurulni — szögezte le Ángyi.

— Hé… meg tudod ezt csinálni a lovakkal is? — tudakolta Néne.

Magrat megrázta a fejét. — Ümm, azt hiszem, az nagyon kegyetlen lenne.

— Igazad van. Igazad van — ismerte el Néne. — Nincs mentség az állatokkal való kegyetlenkedésre.

A két mén igazi lókíváncsisággal nézte őt, miközben Néne kinyitotta bokszuk ajtaját.

— El veletek — mondta nekik. — Nagy, zöld mezők vannak valahol odakinn. — Egy másodpercre Magratra pillantott. — Most e-mén-cipáltad őket.

Nem úgy tűnt, hogy ennek különösebb hatása lenne.

Néne fölsóhajtott. Átmászott a bokszokat elválasztó fapalánkon, fölnyúlt, mindkét kezével megmarkolt egy-egy lófület, és gyöngéden lerángatta a fejük egy szintbe a szájával.

Suttogott valamit.

A csődörök megfordultak és egymás szemébe néztek.

Aztán lepillantottak Nénére.

Ő visszavigyorgott rájuk és bólintott.

Majd…

Egy ló számára lehetetlen, hogy álló helyzetből azonnal vágtába csapjon, de ez a két mén majdnem megoldotta.

— Mi a fenét mondtál nekik? — firtatta Magrat.

— Misztikus lovas vezényszót — válaszolta Néne. — Ráhagyományozódott Gytha Jászónjára, aki továbbadta nekem. Mindig bejön.

— Elárulta neked? — ámult Ángyi.

— Igen.

— Mi, az egészet?

— Igen — felelte Néne önelégülten.

Magrat visszadugta a varázspálcát az övébe. Ahogy ezt tette, egy fehér, négyszögletű anyagdarab esett a padlóra.

Fehér drágakövek és selyem csillogtak a gyertyafényben, amikor kapkodva lenyúlt, hogy fölvegye, de nem sok minden kerülte el Mállotviksz Néne figyelmét.

Néne fölsóhajtott.

— Magrat Beléndek…- kezdte.

— Igen — szólt jámboran Magrat. — Igen. Tudom. Ostoba liba vagyok.

Ángyi gyöngéden megveregette Magrat vállát.

— Ne is törődj vele! — vigasztalta. — Derekas éjjeli műszakot teljesítettünk itt. Annak a Pipőkének kábé annyi esélye van arra, hogy ma éjjel bálba küldik, mint nekem arra, hogy… királynővé váljak.

— Se ruha, se lakájok, se lovak, se hintó — sorolta Néne. — Szeretném látni, hogy ő hogyan oldja meg ezt. Mesék? Hah!

— Szóval akkor most mit csinálunk? — kérdezte Magrat, miközben kiosontak az udvarról.

— Zsíros Ebédidő van! — horkant föl Ángyi. — Hejehuja dajdaj! — Csöves előbaktatott a sötétből és a lábához dörgölőzött.

— Azt hittem, Lily megpróbálja eltörölni — jegyezte meg Magrat.

— Ennyi erővel akár egy áradást is megpróbálhatsz eltörölni — közölte Ángyi. — Rúgj ki a hámból!

— Nem helyeslem az utcai táncolást — jelentette ki Néne. — Mennyit ittál abból a rumból?

— Ó, menj már, Eszme! — tiltakozott Ángyi. — Azt mondják, ha nem vagy képes jól érezni magad Génuában, akkor alighanem halott vagy. — Eszébe jutott Szombat. — Génuában valószínűleg még akkor is lehet részed egy kis csöndes mulatságban, ha már meghaltál.

— De nem lenne jobb, ha itt maradnánk? — javasolta Magrat. — Csak, hogy megbizonyosodjunk?

Mállotviksz Néne habozott.

— Mit gondolsz, Eszme? — kérdezte Ogg Ángyi. — Gondolod, hogy a lányt egy tökben küldik el a bálba, he? És néhány egér fogja húzni, he? Hehe!

A kígyónők képe átvillant Mállotviksz Néne agyán és tétovázott. Ám, mindent összevetve, hosszú volt a nap. És az egész nevetséges, ha jobban meggondolja…

— Hát jó — egyezett bele. — De nem fogok belerúgni semmiféle hámba, értitek?

— Van tánc meg mindenféle — toldotta hozzá Ángyi.

— És banánitalok is, gondolom — mondta Magrat.

— Ennek esélye millió az egyhez, igen — vágta rá boldogan Ogg Ángyi.

Lilith de Tempscire rámosolygott magára a kettős tükörben.

— Ó, te jó ég! — mondta. — Se hintó, se ruha, se lovak. Mit tehet egy szegény, öreg keresztanya? Ó, egek! És alighanem uramatyám is.

Kinyitott egy kicsiny, olyasféle bőrtokot, mint amilyet egy zenész esetleg legjobb pikolója hordozására használhat.

Egy varázspálca feküdt benne, ikertestvére annak, amit Magrat hordott magánál. Kivette, párszor megpörgette s ezzel új helyzetbe rendezte az arany- és ezüstgyűrűket rajta.

A kattanások olyannak hallatszottak, mint a legocsmányabb szivattyúzó gépezet működése.

— És ráadásul egy tökön kívül semmim sincs — tette hozzá Lilith.

És persze a különbség az értelemmel bíró és az értelmet nélkülöző dolgok között az, hogy noha nehéz megváltoztatni az előbbiek alakját, valójában nem lehetetlen. Csupán az észjárás megváltoztatásának kérdése. Míg ellenben egy értelmet nélkülöző dolgot, mint amilyen például egy tök, és nehéz egy töknél kevésbé értelmeset elképzelni, nem lehet átalakítani semmiféle mágiával, a bűbáj kivételével.

Hacsak molekulái nem emlékeznek arra az időre, amikor még nem tök volt…

Nevetett, és milliárd visszatükrözött Lilith kacagott együtt vele, körös-körül a tüköruniverzum görbületén.

A Zsíros Ebédidőt többé nem ünnepelték Génua közepén. De a magas, fehér épületeket övező viskók városában páváskodott sötét és fáklya világította tevékenységeivel. Volt tűzijáték. Akadtak táncosok, tűznyelők, tollak és flitterek. A boszorkányok, akiknek elképzelése a kedélyes szórakozásról kimerült egy Móres táncban, tátott szájjal nézték a zsúfolt járdáról a peckesen elvonuló parádét.

— Azok táncoló csontvázak! — ámult Ángyi, amikor vagy húsz csontalak piruettezett végig sebesen az utcán.

— Nem azok — jelentette ki Magrat. — Azok csak fekete trikóruhát viselő pasasok, rájuk festett csontokkal.

Valaki oldalba bökte Mállotviksz Nénét. Fölnézett egy fekete férfi nagy, vigyorgó képébe, aki egy kőkorsót passzolt oda neki.

— Nesze, tubicám!

Néne elvette, egy pillanatig habozott, aztán kortyolt egyet. Megbökte Magratot és továbbadta a palackot.

— Frgtht! Gizeer! — nyögte ki.

— Mi? — kiáltotta Magrat túl egy arra masírozó zenekar lármáját.

— Az ipse azt akarja, hogy adjuk tovább — közölte Néne.

Magrat rápillantott az üveg szájára. Megpróbálta suttyomban megtörölni a ruháján, azon nyilvánvaló tény dacára, hogy a rajta lévő bacilusok réges-rég leperzselődtek volna róla. Megreszkírozott egy cseppet, aztán sietve oldalba döfte Ogg Ángyit.

— Kwizathugner! — rebegte és a szemét törülgette.

Ángyi fenekével fölfelé fordította a palackot. Egy idő múlva Magrat ismét megböködte.

— Azt hiszem, nekünk elvileg tovább kéne adnunk? — kockáztatta meg.

Ángyi megtörölte a száját és találomra továbbadta a mostanra jóval könnyebb korsót egy magas alaknak a bal oldalán.

— Ne, miszter! — mondta.

KÖSZÖNÖM.

— Klassz jelmeze van. Azok a csontok igazán remekül vannak fölfestve.

Ángyi visszafordult, hogy nézze a bűvészkedő tűznyelők menetét. Aztán úgy látszott, létrejött a kontaktus valahol az agya hátsó részén. Fölnézett. Az idegen addigra már elbóklászott.

Ángyi vállat vont.

— Most mit fogunk csinálni? — kérdezte.

Mállotviksz Néne mereven bámult a zéruspontot közelítő limbótáncosok csoportjára. A fölvonulás számos táncában volt közös ez a vonás: nyíltan kifejezték azokat a dolgokat, amikre a májusfák csak céloznak. És ráadásul flitterekkel borították.

— Soha többé nem fogod biztonságban érezni magad az árnyékszéken, mi? — szólalt meg Ogg Ángyi.

A lábánál ott ült Csöves és néhány, tollakon kívül mást nem viselő táncosnőt figyelt akkurátusan, megpróbálva kiókumlálni, hogy mit tegyen velük.

— Nem. Valami máson gondolkoztam. Azon törtem a fejem… ahogy a mesék működnek. És most… azt hiszem, szeretnék enni valamit — felelte Néne erőtlenül. Kissé erőre kapott. — És tisztességes ételre gondoltam, nem olyasmire, amit egy tavacska fenekéről vakarásztak össze. És ebből a gasztronómia dologból se kérek egy csöppet se.

— Vállalkozó szelleműbbnek kellene lenned, Néne — tanácsolta Magrat.

— Semmi kifogásom a kockázatok ellen, mértékkel — válaszolta Néne -, de nem akkor, ha eszem.

— Van egy hely ott hátul, ahol aligátorszendvicseket készítenek — tudatta Ángyi elfordulva a felvonulástól. — Hitted volna? Aligátorok egy szendvicsben?

— Erről egy vicc jut eszembe — jelentette be Mállotviksz Néne. Valami piszkálta a tudatát.

Ogg Ángyi köhécselni kezdett, de hiába.

— Ez az ipse bement egy vendéglőbe — mesélte Mállotviksz Néne, megkísérelve figyelmen kívül hagyni fokozódó nyugtalanságát. — És meglátta ezt a kiírást. És azon ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. És ő azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset — és most rögtön akarom!”

— Nem hinném, hogy az aligátorszendvicsek nagyon kedvesek lennének az aligátorokhoz — vélte Magrat s ezzel ólmos csöndbe fullasztotta a társalgást.

— Én mindig mondtam, hogy az embernek jót tesz a nevetés — állította Ángyi.

Lilith rámosolygott Pipőke a kígyónők között kétségbeesetten álló alakjára.

— És még a ruha is ilyen szakadozott — mondta. — És a szobába vezető ajtó be volt zárva. Ejnye, ejnye. Hogyan történhetett meg?

Pipőke a lábára szögezte tekintetét.

Lilith rámosolygott a nővérekre. — Nos — szólalt meg -, csak ki kell hozzuk a tőlünk telhető legjobbat a rendelkezésünkre álló dolgokból. Hmm? Hozzatok nekem… hozzatok nekem két patkányt és két egeret. Tudom, hogy mindig képesek vagytok megtalálni a patkányokat és az egereket. És hozzátok be a nagy tököt!

Nevetett. Nem a már legyőzött gonosz tündér tébolyult, rikácsoló vihogásával, hanem annak eléggé kellemes kacagásával, aki épp meglátta valamiben a vicceset.

Tűnődve pillantott a varázspálcára.

— De először — közölte tekintetét Pipőke sápadt arcára vetve -, jobb lesz, ha behozzátok azokat a rosszcsont férfiakat, akik hagyták maguk olyan nagyon leitatni. Az nem tisztelettudó viselkedés. És ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid.

A varázspálca kattogása volt az egyetlen nesz a konyhában.

Ogg Ángyi az előtte álló magas poharat babrálta.

— Magas nekem, hogy mért tesznek bele egy ernyőt — jelentette ki, leszopogatva a koktélcseresznyét a pálcikáról. — Úgy értem, meg akarják előzni, hogy elázzon vagy ilyesmi?

Rávigyorgott Magratra és Nénére, akik mindketten gyászosan bámulták az elhaladó ünneplőket.

— Ne búsuljatok már! — vezényelte. — Még sose láttam két ilyen savanyú ábrázatot amióta csak szuszogok!

— Az tiszta rum, amit iszol — mondta Magrat.

— Nekem mondod? — vágta rá Ángyi és nagyot húzott a poharából. — Egészségetekre!

— Túl könnyen ment — szólalt meg Mállotviksz Néne.

— Csak azér’ volt könnyű, mer’ mink csináltak — felelte Ángyi. — Ha el kell valamit végezni, mi vagyunk a rátermett lányok, nem? Mutass nekem bárki mást, aki be tudott volna ugrani ide és mindezt elvégezni még épp jókor, na. Különösen a hintós részt.

— De nem produkál jó mesét — szögezte le Néne.

— Ó, fenébe a mesékkel — legyintett Ángyi leereszkedően. — Az ember mindig megváltoztathatja a meséket.

— Csak a megfelelő helyeken — vetette ellen Néne. — Különben is, talán tudnak szerezni neki egy új ruhát meg lovakat meg egy hintót meg mindent.

— Hol? Mikor? — kételkedett Ángyi. — Ma ünnep van! Egyébként is, nincs rá idő. Bármelyik pillanatban elkezdődhet a bál.

Mállotviksz Néne ujjai a kávéházi asztal szélén doboltak.

Ángyi sóhajtott.

— Most mi van? — tudakolta.

— Nem így szokott történni — állította Néne.

— Ide figyelj, Eszme, az egyetlen varázslatféleség, ami most működne, az a varázspálca mágiája. És Magraté a varázspálca. — Ángyi odabiccentett Magratnak — Nem így van, Magrat?

— Ümm — válaszolta Magrat.

— Nem vesztetted el, igaz?

— Nem, de…

— Na hát akkor.

— Csak… hkm. Pipőke azt mondta, két keresztanyja van…

Mállotviksz Néne keze lecsapott az asztalra. Ángyi itala a levegőbe röpült és fölborult.

— Úgy van! — harsogta Néne.

— Még csaknem tele volt. Egy még csaknem teli pohár volt — jelentette ki Ángyi szemrehányóan.

— Gyerünk!

— A java egy teli pohár…

— Gytha!

— Mondtam, hogy nem jövök? Csak rámutattam, hogy…

— Most!

— Csak még megkérem a csapost, hogy adjon nekem egy má…

— Gytha!

A boszorkányok félúton jártak az utcában, amikor a hintó kicsattogott a kocsibejáróról és elgördült.

— Az nem lehet ugyanaz! — fakadt ki Magrat. — Attól megszabadultunk!

— Föl kellett vóna daraboljuk — értett egyet Ángyi. — Jót lehet enni egy tök…

— Megfogtak minket — jelentette ki Néne s fokozatosan lassulva megállt.

— Nem tudsz beférkőzni a lovak tudatába? — tudakolta Magrat.

A boszorkányok összpontosítottak.

— Ezek nem lovak — állapította meg Ángyi. — Olyasminek érződnek, mint…

— Lóvá tett patkányok — világosította föl Néne, aki még annál is jobban tudott az emberek agyába férkőzni, mint amilyen ügyesen ment az idegeikre. — Ugyanazt az érzést keltik, mint az a szegény, öreg farkas. Tűzijáték bemutatóhoz hasonlító elmék. — Összerázkódott az ízelítőtől, ami azoktól került a saját fejébe.

— Fogadok — töprengett el Ángyi, amikor a hintó megfarolt a sarkon -, fogadok, hogy simán el tudnám érni, hogy leessenek a kerekei.

— Nem az a módja — tiltakozott Magrat. — Különben is, Pipőke benne ül!

— Akadhat esetleg más módszer — vélte Ángyi. — Ismerek valakit, aki közvetlenül be tudna férkőzni a tudatukba.

— Kit’? — kérdezte Magrat.

— Nos, még mindig vannak söprűink — mutatott rá Ángyi. — Könnyedén megelőzhetjük a hintót, igaz?

A boszorkányok a hintót néhány perccel megelőzve landoltak egy sikátorban.

— Nem helyeslem ezt — szögezte le Néne. — Ez olyasmi, amit Lily tesz. Nem várhatjátok tőlem, hogy ínyemre. legyen. Gondoljatok arra a farkasra!

Ángyi kiemelte Csövest a cirokszálak közti fészkéből.

— De hát Csöves amúgy is csaknem ember — védekezett.

— Hah!

— És csak idéglenes lesz, még ha mi hárman csináljuk is — érvelt tovább. — Különben is, érdekes lesz látni, hogy működik-e.

— Igen, de akkor is helytelen — szögezte le Néne.

— Ezen a tájon nem, úgy tűnik — vélte Ángyi.

— Egyébként is — állította Magrat erényesen -, nem lehet helytelen, ha mi csináljuk. Mi vagyunk a jók.

— Ó, igen, azok vagyunk — felelte Néne. — És én képes voltam ezt elfelejteni egy percre!

Ángyi hátralépett. Csöves, tudatában, hogy valamit várnak tőle, kihúzta magát ültében.

— El kell ismerd, Néne, hogy semmi jobb nem jut az eszünkbe — mutatott rá Magrat.

Néne habozott. Ám a maradéktalan viszolygás alatt megbújt az őt is megbabonázó ötlet áruló lángocskája. Különben is, ő meg Csöves évek óta szívélyesen utálják egymást. Csaknem ember, mi? Hát akkor adjunk neki egy kis kóstolót belőle és lássuk, mennyire tetszik neki… Egy kicsit elszégyellte magát a gondolattól. De nem nagyon.

— Na jó, rendben.

Összpontosítottak.

Ahogy azt Lily is tudta, egy tárgy alakjának megváltoztatása az egyik legnehezebb varázslat az összes közül. Ám könynyebb, ha az objektum eleven. Végül is, egy élőlény már tudja, hogy milyen formája van. Nem kell mást megmásíts, csak a tudatát.

Csöves ásított és nyújtózkodott. Legnagyobb döbbenetére, a nyújtózkodást nem hagyta abba.

Macskaagya ösvényein végigáramlott a hit dagálya. Hirtelen elhitte, hogy ember. Nem egyszerűen az volt a benyomása, hogy ember; fenntartás nélkül hitt benne. A rendíthetetlen hit puszta ereje zúdult rá morfikus mezejére, átgázolva kifogásain, újraírva lényének magát a képletét.

Friss utasítások özönlöttek vissza.

Ha ember, nincs szüksége erre a rengeteg szőrzetre. És nagyobbnak kellene lennie…

A boszorkányok lenyűgözve figyelték.

— Sosem hittem volna, hogy meg tudjuk tenni — szólalt meg Néne.

…nincs hegy a füleken, a bajusz túl hosszú…

…több izom kell neki, összes csontjának rossz a formája, ezek a lábak hosszabbak kellene legyenek…

És aztán az egész véget ért.

Csöves kibogozta magát és fölállt, kissé bizonytalanul.

Ángyi eltátott szájjal bámult.

Aztán tekintete lejjebb vándorolt.

— Ejha! — kiáltott föl.

— Azt hiszem — jelentette ki Mállotviksz Néne -, hogy jobb lesz, ha most azonnal képzelünk rá némi ruhaneműt.

Ez könnyen ment. Amikor Csöves már elegendő ruhát viselt Néne megelégedésére, a boszorkány bólintott és hátralépett.

— Magrat, most már kinyithatod a szemed — szólalt meg.

— Be sem csuktam.

— Hát, be kellett volna csuknod!

Csöves lassan megfordult, halvány, lusta mosollyal sebhelyes arcán. Emberként törött volt az orra és fekete kendő takarta vak szemét. De a másik úgy csillogott, mint az angyalok bűne, és mosolya maga volt a szentek veszte. Legalábbis a nőneműeké.

Talán a feromonok okozták, vagy a mód, ahogy izmai hullámoztak fekete bőringe alatt. Csöves afféle tisztátalan, sátáni szexualitást sugárzott a megawattos tartományban. Elég volt csak rápillantani ahhoz, hogy sötét szárnyak verdesése kezdődjék a karmazsin éjszakában.

— Huh, Csöves — szólt Ángyi.

A macska kinyitotta száját. Villantak a metszőfogak.

— Wrowwwwl — mondta.

— Értesz engem?

— Igennn, Ángyi.

Ogg Ángyi a falhoz dőlt támasztékért.

Paták hangja érkezett. A hintó befordult ebbe az utcába.

— Eridj oda és állítsd meg azt hintót!

Csöves újra elvigyorodta magát és kirontott a sikátorból.

Ángyi a kalapjával legyezte magát.

— Húúúú — mondta. — Csak elgondolni is, hogy a pocakját szoktam csiklandozni… Nem csoda, hogy az összes macskahölgy sikong éjjelente.

— Gytha!

— Hát, te nagyon elvörösödtél, Eszme.

— Csak levegő után kapkodtam — felelte Néne.

— Hát nem fura? Hiszen nem is futottál előtte.

A hintó végigcsattogott az utcán.

A kocsis és a lakájok egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy valójában mik. Az elméjük vadul ingadozott. Egyik pillanatban sajtról és szalonnabőrkéről gondolkozó emberek voltak. És a következőben egerek, azon merengve, miért viselnek nadrágot.

És ami a lovakat illeti… a lovak amúgy is kissé hibbantak és az, hogy patkányok is, nem sokat lendített ezen.

Szóval egyikük sem leledzett nagyon szilárd lelkiállapotban, amikor Csöves előlépett az árnyékokból és rájuk vigyorgott.

Azt is mondta: — Wrowwwl.

A lovak próbáltak megállni, ami gyakorlatilag lehetetlen egy még mindig nyomakodó hintóval a hátad mögött. A kocsisok megdermedtek a rémülettől.

— Wrowwwl?

A hintó körbefarolt és oldalával egy falhoz ütközött, lehajítva helyükről a kocsisokat. Csöves fölkapta az egyiket gallérjánál fogva és föl-le pattogtatta, miközben a megőrjített lovak küszködtek, hogy elszabaduljanak a kocsirúdtól.

— Fusss el, szőrőss játék? — javasolta.

A rettegő szempár mögött az ember és az egér harcolt a fölényért. De nem kellett volna fáradniuk. Mindkét esetben veszíteni fognak. Ahogy tudata a két állapot között ingázott, vagy egy vigyorgó macskát látott maga előtt, vagy egy hat láb magas, erőszakoskodó, félszemű izomkolosszust.

A hintó egere elájult. Csöves megpaskolta néhányszor, hátha megmozdul még…

— Ébredj föl, kisegér.

…aztán elvesztette az érdeklődést iránta.

A hintó ajtaja nyikorgott, megszorult, aztán kinyílt.

— Mi történik? — firtatta Pipőke.

— Wrowwwwl!

Ogg Ángyi csizmája tarkón találta Csöves fejét.

— Ó, nem, nem fogod, fiacskám — közölte.

— De akarom — duzzogott Csöves.

— Mindig akarod, ez a baj veled — mondta Ángyi és rámosolygott Pipőkére. — Bújj elő, kedveském!

Csöves vállat vont, majd elsettenkedett maga után vonszolva az alélt kocsist.

— Mi történik? — panaszkodott Pipőke. — Ó! Magrat. Ezt te tetted?

Magrat megengedett magának egy szemvillanásnyi szégyenlős büszkeséget.

— Megmondtam neked, hogy nem kell majd elmenj a bálba, nemde?

Pipőke körbenézett, előbb a megrokkant hintóra, aztán vissza a boszorkányokra.

— Nem voltak veled ott benn a kígyónők, ugye? — tudakolta Néne. Magrat szorosan markolta a varázspálcát.

— Nem, ők előrementek — válaszolta Pipőke. Arca elkomorult, amikor eszébe jutott valami.

— Lilith bogárrá változtatta a valódi kocsisokat — suttogta. — Úgy értem, ők nem voltak olyan rosszak! Rávette őket, hogy hozzanak neki néhány egeret és azokat emberré tette, aztán azt mondta, hogy egyensúlynak kell lennie, és a nővérek becibálták a kocsisokat és bogárrá változtatta őket és aztán… rájuk taposott…

Elszörnyedve elhallgatott.

Tűzijáték robbant az égen, de itt lent, az utcán rettenetes csöndbuborék lógott a levegőben.

— Boszorkányok nem ölnek meg senkit — mondta Magrat.

— Ez külhon — motyogta Ángyi és másfelé nézett.

— Azt hiszem — jelentette ki Mállotviksz Néne -, hogy neked most azonnal el kellene menned innen, ifjú hölgy.

— Csak reccsentek egyet…

— Vannak söprűink — mutatott rá Magrat. — Mindnyájan odébbállhatnánk.

— Utánatok küldene valamit — állította komoran Pipőke. — Ismerem őt. Valamit egy tükör belsejéből.

— Majd megküzdünk vele — pattogta Magrat.

— Nem — felelte Néne. — Akármi fog történni, itt fog megtörténni. Elküldjük a fiatal hölgyet valahová biztonságba és aztán… majd meglátjuk.

— De ha elmegyek, ő nyomban tudni fogja — vetette ellen Pipőke. — Arra számít, hogy látni fog a bálban most azonnal! És eljön megkeresni!

— Ez valószínűnek hangzik, Eszme — vélekedett Ogg Ángyi. — Olyan helyen akarsz szembeszállni vele, amit te választottál. Nem szeretném, ha egy ilyen éjszakán utánunk eredne. Látni szeretném, amikor felénk jön.

Szárnyverdesés hallatszott a sötétből fölöttük. Egy kis, sötét alak lebegett le és landolt a macskaköveken. A szeme még a sötétségben is csillogott. Puszta szárnyashoz mérten túl sok intelligenciával tekintett a boszorkányokra.

— Ez Mrs. Gogol kakasa — állapította meg Ángyi. — Vagy nem?

— Hogy pontosan micsoda, lehet, hogy sosem fogom eldönteni határozottan — közölte Néne. — Bárcsak tudnám, hogy ő hol áll ebben az ügyben.

— Jó vagy rossz, így érted? — firtatta Magrat.

— Kiváló szakácsnő — nyilvánított véleményt Ángyi. — Nem hiszem, hogy bárki, aki úgy tud főzni, mint ő, annyira rossz lehet.

— Ő az a nő, aki kint lakik a mocsárban? — kérdezte Pipőke. — Mindenféle történetet hallottam róla.

— Egy kicsit túl hajlamos arra, hogy a halottakat zombivá változtassa — jelentette ki Néne. — És az nem helyes.

— Hát, mi épp most változtattunk egy macskát személlyé… úgy értem, emberi személlyé — javította ki magát Ángyi, a megrögzött macskabarát. — És szigorúan véve az sem helyes. Alighanem jó messzire esik a szigorúan véve helyestől.

— Igen, de mi a helyes okból tettük ezt — válaszolta Néne.

— Nem tudjuk, miféle okai vannak Mrs. Gogolnak…

Morgás hallatszott a sikátorból. Ángyi felé nyargalt, majd a többiek korholó hangját hallották.

— Nem! Teszed le őt azonnal!

— Az enyém! Enyém!

Legba peckesen ellépdelt némi távolságra az utcán, aztán megfordult és várakozóan nézett rájuk.

Néne megvakarta az állát, aztán kissé eltávolodott Magrattól és Pipőkétől, fölbecsülve őket. Aztán megfordult és körülnézett.

— Hmm — hümmögte. — Lily számít arra, hogy látni fog téged, igaz?

— Ki tud nézni a visszatükröződésekből — felelte idegesen Pipőke.

— Hmm — hümmögött újra Néne. Fülébe dugta ujját és egy pillanatra megforgatta. — Nos, Magrat, te vagy itt a keresztanya. Mi a legfontosabb, amit meg kell tennünk?

Magrat soha életében nem kártyázott még.

— Gondoskodni Pipőke biztonságáról — vágta rá gondolkodás nélkül, elképedten attól, hogy Néne hirtelen elismeri, hogy végső soron ő az, aki megkapta a varázspálcát. — Erről szól az egész tündérkeresztanyáskodás.

— Igen?

Mállotviksz Néne összeráncolta homlokát.

— Tudod — mondta -, ti ketten nagyjából ugyanolyan méretűek vagytok…

Magrat tanácstalan arckifejezése fél másodpercig tartott, mielőtt helyét átvette a hirtelen rémületé.

Elhátrált.

— Valakinek meg kell tennie — szögezte le Néne.

— Ó, nem! Nem! Nem sikerülne. Egész biztos nem sikerülne. Nem!

— Magrat Beléndek — szólalt meg Mállotviksz Néne diadalmasan -, te fogsz elmenni a bálba!

A hintó két keréken fordult be a sarkon. Csöves állt a hajtó bakján, billegve és ádázul vigyorogva és pattogtatva az ostort. Ez még a plüsslabdájánál is jobb, benne csöngettyűvel…

A hintóban Magrat a két idősebb boszorkány közé ékelődött, kezébe hajtott fejjel.

— Mindenki tudni fogja, hogy én nem ő vagyok!

— Nem, ha fölteszed az álarcot, nem fogják — bátorította Néne.

— De a hajamnak teljesen más a színe!

— Át tudom színezni egy pillanat alatt, semmi gond — válaszolta Ángyi.

— Az alakom is teljesen más!

— Mi meg tudjuk… — Néne habozott. — Nem tudnád, tudod, egy kicsit jobban kidülleszteni magad?

— Nem!

— Van nálad egy fölösleges zsebkendő, Gytha?

— Gondolom, le tudnék szakítani egy darabkát az alsószoknyámból, Eszme.

— Aú!

— Tessék!

— És ezek az üvegcipellők nem illenek rám!

— Nekem pont jók — közölte Ángyi. — Már kipróbáltam.

— Igen, de nekem kisebb lábam van nálad!

— Ez igaz — értett egyet Néne. — Fölhúzod az egyik pár zoknim, akkor majd pont ráillenek a lábadra.

Megfosztva minden további ellenvetéstől, Magrat puszta kétségbeesésből föltalálta magát.

— De azt sem tudom, hogyan kell bálokban viselkedni!

Mállotviksz Nénének be kellett ismernie, hogy neki sincs fogalma erről. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult.

— Te eljártál táncolni fiatalkorodban — jegyezte meg.

— Hát — kezdte Ogg Ángyi, társas etikett-tanár -, amit csinálsz, az, hogy megütögeted a pasikat a legyeződdel — megvan a legyeződ? — és ilyesmiket mondasz „De uram!” Az is segít, ha kuncogsz. És verdesel a szempilláddal egy kicsit. És biggyeszted az ajkad.

— És hogyan kell ajkat biggyeszteni?

Ogg Ángyi szemléltette.

— Fúj!

— Ne aggódj! — biztatta Néne. — Mi is ott leszünk.

— És ettől nekem jobban kellene éreznem magam, mi?

Ángyi átnyúlt Magrat mögött és megmarkolta Néne vállát. Szája a következő szavakat formálta: Nem fog sikerülni. Össze fog roppanni idegileg. Nincs önbizalma.

Néne bólintott.

— Talán nekem kellene megtennem — javasolta Ángyi fennhangon. — Nekem van tapasztalatom bálokkal. Fogadok, ha leereszteném a hajam és fölvenném az álarcot meg azokat a csillogó cipellőket, és egy lábbal fölszegnénk a ruhát, senki se venné észre a különbséget, mit szóltok hozzá’?

Magratot annyira lenyűgözte mindennek puszta, lebilincselő képe, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedett, amikor Mállotviksz Néne megszólalt: — Nézz rám, Magrat Beléndek!

A tökhintó nagy sebességgel érkezett a palota kocsifelhajtójára, lovak és gyalogosok spricceltek szét előtte, majd kavicszápor közepette lefékezett a lépcsőnél.

— Ez jó móka volt — jelentette ki Csöves. Azzal elvesztette az érdeklődést.

Két lakáj furakodott előre, hogy kinyissák az ajtót s csaknem visszalökte őket a belülről kiáradó arrogancia puszta ereje.

— Siessenek már, parasztok!

Magrat kiszállt, eltaszítva a főudvarmestert. Fölkapta a szoknyája szélét és föliramlott a vörös szőnyegen. A tetején egy inas elég bolond volt ahhoz, hogy a belépőjét kérje.

— Maga impertinens lakáj!

Az inas, nyomban fölismerve a jó házból valók végtelen modortalanságát, sietve elhátrált.

Odalent a hintónál Ogg Ángyi megkérdezte: — Nem gondolod, hogy egy icipicit túlzásba vitted?

— Muszáj voltam — felelte Néne. — Tudod, milyen.

— Hogyan fogunk bejutni? Nincs belépőjegyünk. És nem is vagyunk megfelelően fölöltözve.

— Vedd le a söprűket a saroglyáról! — utasította Néne. — Egyenesen a csúcsra megyünk.

A palotatérre néző torony oromzatán szálltak le. Az udvari muzsika zengzetei libegtek föl alulról és a folyó felől a tűzijáték szórványos pukkanásai hallatszottak és lobbanásai látszottak.

Néne kinyitott egy ígéretesnek tűnő toronyajtót és lement a csigalépcsőn, mely egy pihenőhöz vezetett.

— Flancos szőnyeg van a padlón — jegyezte meg Ángyi. — Miért van a falon is?

— Azok gobelinek — világosította föl Néne.

— Tyű! — mondta Ángyi. — Az ember holtig tanul. Hát, legalábbis én.

Néne, kezével egy ajtógombon, megtorpant.

— Ezt hogy érted? — kérdezte.

— Hát, nem tudtam, hogy van egy nővéred.

— Sosem beszélünk róla.

— Csúfság, hogy családok így széteshetnek — jelentette ki Ángyi.

— Huh! Te mondtad, hogy a húgod, Beryl kapzsi és hálátlan és annyi lelkiismerete van, mint egy osztrigának.

— Hát igen, de attól még a húgom.

Néne kinyitotta az ajtót.

— Nocsak, nocsak — mondta.

— Mi az? Mi van ott? Ne álldogálj ott. — Ángyi bekukucskált Néne mellett a szobába.

— Tyű! — fakadt ki.

Magrat megtorpant a nagy, vörös bársonnyal bevont előcsarnokban. Különös gondolatok sziporkáztak körbe a fejében; a gyógyfüves bor óta nem érezte így magát. Ám küszködve közöttük, akár egy parányi, prózai krumpli a pszichedelikus krizantémok csokrában, egy belső hang sikoltozta, hogy még azt sem tudja, miként kell táncolni. Eltekintve a körben forgástól.

De nem lehet nehéz, ha az átlagembereknek sikerül.

A piciny, belső Magrat — küzdve, hogy megtartsa egyensúlyát a dölyfös önbizalom hullámverésében — elmerengett, hogy vajon ez-e az, ahogy Mállotviksz Néne egyfolytában érez.

Kissé megemelte ruhája szegélyét s lepillantott a cipellőjére.

Nem lehet valódi üveg, mert különben mostanra már valami vészhelyzeteket ellátó elsősegélyhely felé bicegne. És nem is átlátszó. Az emberi láb megszokott testrész, ám nem — eltekintve néhány roppant specializált érdeklődésű egyéntől — különösebben vonzza a tekintetet.

A cipellő tükör volt. Fazetták tucatjai verték vissza a fényt.

Két tükör van a lábán. Magrat halványan visszaemlékezett valamire arról… arról, hogy egy boszorkányt sose csípjenek rajta két tükör közt, nem az volt az? Vagy az volt, hogy sose bízz egy narancssárga szemöldökű pasiban? Valami, amit tanítottak neki, amikor még átlagember volt. Valami… olyasmi, hogy… egy boszorkánynak sosem szabad két tükör közt állnia, mert, mert, mert az, aki kisétál onnan, esetleg nem ugyanaz az ember többé. Vagy ilyesmi. Mintha… te magad szétosztódnál a képmások között, az egész lelked vékonyra nyúlik, és valahol a távoli képmásokból a lényed sötét része kiszabadul és eljön fölkutatni téged, ha nem vagy roppant elővigyázatos. Vagy ilyesmi.

Fölülbírálta a gondolatot. Ennek nincs jelentősége.

Előrelépett oda, ahol további vendégek kis csoportja várta, hogy beléphessen.

— Lord Henri Tripper és Lady Tripper!

A bálterem egyáltalán nem is volt terem, hanem fedetlen udvar, nyitott az enyhe, éjjeli levegőnek. Lépcső vezetett le oda. A másik végén egy további, sokkal szélesebb, lobogó fáklyák szegélyezte lépcső vitt föl magába a palotába. A szemközti falon volt egy hatalmas és könnyűszerrel látható óra.

— Douglas Sacadatlan nagyságos úr!

Háromnegyed nyolcra járt az idő. Magratnak ködösen rémlett valami öregasszony kiabálva valamit az időről, de… annak sincs semmi jelentősége…

— Lady Volentia D’Instrukcio!

Magrat fölért a lépcső tetejére. A főkomornyik, aki bejelentette az érkezőket, alaposan szemügyre vette és aztán, annak modorában akit egész délután gondosan erre a pillanatra dresszíroztak, elbődült:

— Ööö… Titokzatos és szépséges idegen!

Akár a kiömlött festék, terjedt szét a csönd a lépcső aljáról. Ötszáz fej fordult oda, hogy megszemlélje Magratot.

Egy nappal korábban a puszta gondolat, hogy ötszáz ember bámul rá, úgy mállasztotta volna szét Magratot, ahogy a vaj olvad el a kohóban.

Ám most viszonozta a pillantásokat, mosolygott és dölyfösen fölszegte az állát.

Legyezője puskalövésként csattanva nyílt széjjel.

A titokzatos és szépséges idegen, Naivitas Beléndek lánya, Araminta Beléndek unokája, akinek önuralma oly erősen kavargott, hogy kristályok csapódtak ki belőle személyisége oldalain…

…kilépett az udvarra.

Egy pillanattal később egy újabb vendég lépdelt el a főkomornyik mellett.

A főkomornyik tétovázott. Valami aggasztotta ezzel az alakkal kapcsolatban. Folyamatosan hol fókuszban volt, hol nem. A főkomornyik még abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán van-e itt valaki más.

Aztán a józan esze, ami ideiglenesen lelépett és elbújt valami mögé, átvette a hatalmat. Végül is, most Samedi Nuit Mort van — elvárható az emberektől, hogy jelmezt öltsenek és bizarrul nézzenek ki. Neki most szabad meglátni az ilyen kinézetű embereket.

— Elnézést, ööö, uram — szólalt meg. — Kit szabad bejelentenem?

RANGREJTVE VAGYOK ITT.

A főkomornyik biztos volt benne, hogy semmit sem mondtak neki, ám abban is biztos volt, hogy hallotta a szavakat.

— Khm… jó — motyogta. — Akkor fáradjon be… khm. — Földerült. — Átkozottul jó a jelmeze, uram.

Nézte, ahogy a sötét alak leballag a lépcsőn és nekidől egy oszlopnak.

Nos, ennyi volt az egész. Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, levette rizsporos parókáját, s megtörölte a homlokát. Úgy érezte, mintha hajszál híján menekült volna meg, és ami még rosszabbá tette a dolgot, fogalma se volt, hogy mitől.

Óvatosan körbenézett, aztán kiosont az előcsarnokba és elhelyezkedett egy bársonyfüggöny mögött, ahol békén és élvezettel elszívhat végre egy kézzel csavart cigarettát.

Csaknem lenyelte, amikor egy újabb alak ügetett föl hangtalanul a vörös szőnyegen. Úgy volt fölöltözve, mint egy kalóz, aki épp most fosztott ki egy kifinomult ízlésű vevők számára fekete bőrárukat szállító hajót. Egyik szemét kendő takarta. A másik rosszindulatú smaragdként ragyogott. És senkinek, aki ilyen óriás termetű, nem lenne szabad ennyire hangtalanul járnia.

A főkomornyik füle mögé dugta a csikket.

— Elnézést, nagyuram — szólalt meg a férfi után szaladva és határozottan, ám tisztelettudóan megérintve őt a karján. — Látnom kell az Ön belé… az Ön… belé…

A férfi pillantását a karját érintő kézre fordította. A főkomornyik sietve elengedte.

— Wrowwwl?

— Az Ön… belépőjét…

A férfi kinyitotta a száját és sziszegett.

— Természetesen — mondta a főkomornyik elhátrálva annak hathatós sebességével, akinek egész biztosan nem fizetnek eleget ahhoz, hogy szembeszálljon egy tűfogú dühöngő őrülttel talpig fekete bőrben — föltételezem, hogy Ön a Duc egyik barátja, igaz?

— Wrowwl.

— Semmi gond… semmi gond… de Nagyuram megfeledkezett Nagyuram álarcáról…

— Wrowwl?

A főkomornyik bőszen integetett egy konzol felé, amin magasra tornyosultak az álarcok.

— A Duc kívánsága, hogy itt ma mindenki viseljen maszkot — magyarázta a főkomornyik. — Ööö. Kérdés, hogy Nagyuram talál-e itt valami kedvére valót?

Mindig akad néhány közöttük, gondolta magában. Ott áll a „Maszk” nagy, kacskaringós betűkkel a meghívón, de mindig lesz néhány mocsok, aki azt hiszi, ez azt jelenti, az invitálás egy Maszki nevezetű ipsétől érkezett. Ez itt minden valószínűség szerint városokat dúlt föl, amikor meg kellett volna tanuljon olvasni.

Az olajozott modorú férfi rámeredt az álarcokra. Az összes jobb darabot már elvitték a korábbi érkezők, ám úgy tűnt, ez nem csüggeszti el.

Odamutatott egyre.

— Azt akarom — közölte.

— Ööö… egy… egy… igen kitűnő választás, nagyuram. Engedje meg, hogy fölsegítsem…

— Wrowwl!

A főkomornyik, a saját karjába kapaszkodva, elhátrált.

A férfi szúrósan fixírozta, aztán a fejére helyezte a maszkot és az egyik szemnyíláson át bandzsított egy tükörbe.

Átkozottul fura, gondolta a főkomornyik. Úgy értem, nem az a fajta maszk, amit általában a férfiak választanak. Ők jobb szeretik a koponyákat meg madarakat meg bikákat és az ehhez hasonlókat. Nem macskákat.

Az volt a különös, hogy az álarc csak egy jóképű, vörös macskafej volt, amikor még az asztalon hevert. A viselőjén azonban… még mindig egy macskafej volt, csak sokkal inkább és valamiképp kissé még macskaszerűbb és jócskán komiszabb, mint amilyennek lennie kellett volna.

— Miiindiiig szerettem volnaa vörös lenniii — jegyezte meg a férfi.

— Pompásan néz ki Önön — csipogta a főkomornyik.

A macskafejű férfi ide-oda forgatta fejét, nyilvánvalóan rabul ejtette a szívét az, amit a tükörben látott.

Csöves halkan és boldogan nyávogott magának és bebaktatott a bálba. Szeretett volna valamit enni, valakivel megküzdeni és aztán… nos, majd meglátja.

A farkasok, malacok és medvék számára tragédia, ha azt hiszik, emberek. Egy macska számára viszont csak élmény.

Ráadásul ez az új forma sokkal jobb móka. Már több mint tíz perce nem vágott hozzá senki egyetlen avíttas csizmát sem.

A két boszorkány körbenézett a szobában.

— Fura — mondta Ogg Ángyi. — Nem az, amire számítanék, tudod, egy királyi hálószobában.

— Ez egy királyi hálószoba?

— Van egy korona az ajtón.

— Ó!

Néne körbenézett a díszítésre.

— Mit tudsz te a királyi hálószobákról? — firtatta, többé-kevésbé csak azért, hogy mondjon valamit. — Sosem voltál még királyi hálószobában.

— Lehet, hogy voltam — válaszolta Ángyi.

— Dehogy voltál!

— Emlékszel az ifjú Verenc koronázására? Amikor mindnyájunkat meghívtak a palotába? — kérdezte Ángyi. — Amikor mentem p… púderezni az orrom, láttam, hogy nyitva az ajtó, szóval bementem és egy kicsit föl-le ugrándoztam.

— Az felségsértés. Ezért börtönbe kerülhetsz — szögezte le szigorúan Néne és hozzáfűzte: — Milyen volt?

— Nagyon kényelmes. Az ifjú Magrat nem tudja, mit mulaszt. És igenis nyíltan megmondom, hogy sokkal klasszabb volt, mint ez — állította Ángyi.

Az alapszín a zöld volt. Zöld falak, zöld padló. Akadt benne egy ruhásszekrény meg egy éjjeli szekrény. Még egy ágyelő is, úgyszintén zöld színű. A fény egy ablakon szűrődött be, melynek ugyancsak zöldes színű volt az üvege.

— Olyan, mintha egy tó fenekén lennél — vélte Néne. Agyoncsapott valamit. — És mindenütt legyek vannak! — Elhallgatott, mintha nagyon keményen törné a fejét, majd megszólalt: — Hmm…

— Egy Duci tó — szellemeskedett Ángyi.

Tényleg legyek voltak mindenhol. Az ablakon dongtak és céltalanul cikáztak ide-oda a mennyezeten.

— Duci tó — ismételte meg Ángyi, mert az olyanok, akik ilyenfajta vicceket követnek el, sosem hagyják annyiban. — Mint Duc…

— Hallottam — felelte Néne. Egy kövér dongó felé csapott.

— Különben is, az ember azt hinné, hogy nem lesznek legyek egy királyi hálószobában — motyogta Ángyi.

— Ami azt illeti, az ember azt hinné, hogy lesz benne egy ágy — jegyezte meg Néne.

Ami itt nem volt. Ami viszont volt helyette és ami némiképp foglalkoztatta őket, az egy nagy, kerek fafedél volt a padlón. Körülbelül hat láb átmérőjű. Rajta kézre eső fogantyúk.

Körbejárták. Legyek röppentek föl s zümmögtek el.

— Egy mese jut eszembe — jelentette ki Néne.

— Nekem is — válaszolta Ogg Ángyi, a szokásosnál kissé élesebb hangon. — Volt ez a lány, aki hozzáment ehhez a pasashoz, és ő azt mondta, ahová csak tetszik, mehetsz bárhová a palotában, de tilos kinyitnod azt az ajtót, és a lány persze kinyitotta és rájött, hogy a pasas meggyilkolta az összes korábbi…

A hangja elnémult.

Néne keményen meredt a fedélre és állát vakarta.

— Fogalmazzunk így — folytatta Ángyi, megpróbálkozva az ésszerűséggel minden valószínűség ellenére -, mit találhatnánk netalántán azalatt, ami rosszabb, mint amit el tudunk képzelni?

Mindketten megragadtak egy fogantyút.

Öt perccel később Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi kiléptek a Duc hálószobájából. Néne nagyon halkan tette be az ajtót.

Egymásra meredtek.

— Hű! — mondta Ángyi, még mindig sápadt arccal.

— Igen — felelte Néne. — Mesék!

— Hallottam erről… tudod, olyanokról, mint ő, de sosem hittem el. Úgy értem, sose gondolnád, ha ránézel.

— Csak ránézéssel nem lehet megállapítani — értett egyet Néne.

— Mindenesetre magyarázatot ad a legyekre — vélekedett Ogg Ángyi.

Rémülten szájához kapta a kezét.

— És a mi Magratunk odalenn van vele! — sopánkodott. — És tudod, hogy mi fog történni. Találkoznak egymással és…

— De százával lesznek ott mások is — vetette ellen Néne. — Aligha az a helyzet, amit intimnek nevezhetnél.

— Igen… de a gondolat, tudod, hogy a fickó akár meg is érintheti Magratot… úgy értem, az olyan lenne, mintha egy…

— Gondolod, hogy Pipőke királykisasszonynak számít? — kérdezte Néne.

— Mi? Ó. Aha. Alighanem. Külhonba’ biztos. Miért?

— Akkor az azt jelenti, hogy több mint egy mese zajlik itt. Lily hagyja, hogy egyszerre több is megtörténjék — magyarázta Néne. — Gondold csak végig! Nem az érintés a dolog nyitja. Hanem a csók.

— Azonnal le kell menjünk oda! — javasolta Ángyi. — Meg kell állítsuk! Úgy értem, ismersz engem, nem vagyok prűd, de… pfúj…

— Hé! Öregasszony!

Megfordultak. Egy alacsony, kövér nő vörös ruhában és tornyosuló fehér parókában nézett rájuk gőgösen egy rókaálarc mögül.

— Igen? — csattant föl Néne.

— Igen, méltóságos asszony — helyesbített a kövér nő. — Hová tette a modorát? Követelem, hogy ebben a szempillantásban irányítsanak a toalettszobába! Mégis mit képzel, mit csinál?

Ez utóbbi szavakat Ogg Ángyihoz intézte, aki körbejárta és kritikusan szemrevételezte a nő öltözékét.

— A maga mérete húszas, esetleg huszonkettes? — firtatta Ángyi.

— Tessék? Mi ez az orcátlanság?

Ogg Ángyi elgondolkozva dörzsölgette az állát. — Hát, nem is tudom — szólalt meg. — A vörös szín ruhában sosem volt nekem való. Nincs valamije kékben, mi?

Az indulatos nő megfordult, hogy megüsse Ángyit a legyezőjével, de egy csontos kéz megkocogtatta a vállát.

Fölnézett, egyenesen Mállotviksz Néne arcába.

Amikor álmatagon eszméletét vesztette, tudatában volt egy hangnak, jó messze, amint így szól: — Nos, én föl vagyok szerelve. De kizárt, hogy húszas legyen a mérete. És ha nekem ilyen arcom lenne, én sose hordanék vöröset…

Lady Volentia D’Instrukcio lazított a hölgyek illemhelyének belső szentélyében. Levette az álarcát és kihalászott egy elbóklászott szépségtapaszt dekoltázsa mélyéről. Majd körbenyúlt s le, megpróbálva eligazgatni a fardagályát; olyan gyakorlat, amely garantáltan a legnevetségesebb női gimnasztikát produkálja minden világon, kivéve, ahol már föltalálták a bugyival kombinált mídert.

Eltekintve attól, hogy éppoly jól alkalmazkodott élősködő, mint a tölgypenészgomba, Lady Volentia D’Instrukcio, egészében véve, feddhetetlen személyiség volt. Mindig részt vett a felsőbb osztályok jótékonysági eseményein és súlyt helyezett arra, hogy tudja a keresztnevét csaknem az összes szolgájának — legalábbis a tisztábbaknak. És általában kedves volt az állatokhoz, sőt még a gyerekekhez is, ha azokat előzőleg megmosták és nem csaptak túl nagy lármát. Összességében nem érdemelte meg azt, ami hamarosan történni fog vele, ami nem más, mint az a sors, amit Természet Anyánk tartogat bármely nő számára ebben a helyiségben ezen az estén, ha netán nagyjából Mállotviksz Nénééhez hasonló méretekkel rendelkezik.

Lady Volentia ráébredt, hogy valaki odajött mellé.

— Elnézést, naccsága.

Kiderült, hogy az érkező egy kicsi, visszataszító, alsóbb társadalmi osztályba tartozó nőszemély, széles, behízelgő mosollyal.

— Mit akar, öregasszony? — kérdezte Lady Volentia.

— Elnézést — mondta Ogg Ángyi. — A barátnőm, az ott, szeretne szót váltani magával.

Lady Volentia dölyfösen körülnézett…

…bele a fagyos, kékszemű, hipnotikus feledésbe.

— Mi ez az izé, ami olyan, mint egy extra… derék?

— Ez egy míder, Eszme.

— Átkozottul kényelmetlen, az bizony. Folyton úgy érzem, hogy valaki követ mindenhová.

— Mindenesetre a fehér jól áll neked.

— Nem, dehogy. A fekete az egyetlen szín egy tisztes boszorkány számára. És ez a paróka túl meleg. Ki akarna egy lábnyi hajat a fején?

Néne föltette az álarcát. Sasábrázatot viselt, fehér tollakból, flitterekkel megrakva.

Ángyi megigazgatott valami nevén nem nevezhető, lábközti alátámasztást a krinolinja alatt és kiegyenesedett.

— Hű, nézzük csak meg magunk! — kiáltott föl. — Azok a tollak a hajadban tényleg nagyon pompásan festenek.

— Sosem voltam hiú — hangsúlyozta Mállotviksz Néne. — Te tudod, Gytha. Soha senki nem nevezhetne engem hiúnak.

— Nem is, Eszme — értett egyet Ogg Ángyi.

Néne forgott egy kicsit.

— Akkor hát készen állsz, Ogg Dáma? — kérdezte.

— Igen. Gyerünk és tegyük meg, Lady Mállotviksz.

A táncparkett zsúfolásig megtelt. Ékítmények lógtak minden oszlopon, ám ezek feketék és ezüstszínűek voltak, a Samedi Nuit Mort fesztivál színei. Egy zenekar játszott egy erkélyen. Kavarogtak a táncosok. Fültépő volt a lárma.

Egy pincér egy tálca itallal hirtelen azon kapta magát, hogy pincér egy tálca ital nélkül. Körbenézett, aztán le egy kis rókára egy óriási fehér paróka alatt.

— Húzz a búsba és hozz nekünk még — utasította nyájasan Ángyi. — Látod őt valahol, lédiséged?

— Túl sok az ember.

— Hát, látod valahol a Ducöt?

— Honnan tudjam? Mindenki álarcot visel!

— Hé, az ott ennivaló lenne?

A génuai nemesség kevésbé energikus vagy éhesebb tagjai közül számosan csoportosultak a hosszú büféasztal köré. Mindössze annak voltak tudatában, eltekintve egy pár törekvő könyök éles döféseitől, hogy mellmagasságban nyájas monoton előadás hallható, ilyen formában:… vigyázzon a hátával… álljon arrébb… jövök már.

Ángyi az asztalhoz küzdötte magát és helyet könyökölt Mállotviksz Nénének is.

— Hú, micsoda lakoma, mi? — mondta. — Jelzem, errefelé nagyon aprók a csirkék. — Azzal megragadott egy tányért.

— Azok fürjek.

— Hármat kérek. Hé, charlie chan!

Egy lakáj meredt rá.

— Van ecetes uborka?

— Attól tartok, nincs, asszonyom.

Ogg Ángyi végignézett az asztalon, amely tartalmazott sült hattyúkat, egy sült pávát, ami alkalmasint akkor sem örvendezett volna jobban a dolognak, ha tudja, hogy utána vissza fogják tűzdelni a farktollait, és több gyümölcsöt, főtt homárt, diót, süteményt, krémet és borba áztatott mandulás piskótát, mint egy remete álmai.

— Nos, akad valami mártás?

— Nem, asszonyom.

— Paradicsomketchup?

— Nincs, asszonyom.

— És még ezt nevezik az ínyencek paradicsomának — motyogta Ángyi, miközben a zenekar rázendített a következő táncra. Megbökött egy magas alakot, aki homárt szedett épp magának. — Szép kis hely, mi?

NAGYON KELLEMES.

— Remek maszkja van magának.

KÖSZÖNÖM.

Ángyit a vállánál fogva megpördítette Mállotviksz Néne keze.

— Ott van Magrat!

— Hol? Hol? — tudakolta Ángyi.

— Ott, arra… a cserepes növények mellett ül.

— Ó, igen. Azon a sesz langyon — látta meg Ángyi is. — Az a „pamlag” külhoniul, tudod — tette hozzá.

— Mit csinál?

— Gondolom, elbűvöli a férfiakat.

— Mi, Magrat?

— Aha. Tényleg piszok jó kezdesz lenni a hipnotizálásban, ugye?

Magrat a legyezőjét lengette és fölnézett a Compte de Yoyóra.

— Jaj, jóuram — mondta. — Ha minden áron ragaszkodik hozzá, hozhat nekem még egy tányér pacsirtatojást.

— Mint a villám, drága hölgyem! — Az öregember sebbel-lobbal távozott a büfé irányába.

Magrat fölmérte hódolókból álló birodalmát, majd bágyadtan odanyújtotta kezét de Vere-nek, a Palotaőrség kapitányának. A férfi haptákba vágta magát.

— Kedves kapitány — pihegte Magrat. — Öné lehet a következő tánc gyönyörűsége.

— Úgy viselkedik, mint valami ledér perszóna — jegyezte meg Néne helytelenítően.

Ángyi különös pillantást vetett rá.

— Valójában nem — mondta. — Különben is, egy kis ledérség sosem ártott még senkinek. Azok között a pasik között legalább egyik se néz úgy ki, mint a Duc. Hé, maga mit csinál?

Ezt egy alacsony, kopasz férfiúhoz intézte, aki alattomban megpróbált fólállítani előttük egy kicsiny festőállványt.

— Huh… ha Önök, drága hölgyek csak néhány percig mozdulatlanok maradnának — kérte félénken a férfi. — A fametszethez?

— Miféle fametszethez? — tudakolta Mállotviksz Néne.

— Tudják — felelte a férfi, kipattintva egy apró zsebkés pengéjét. — Mindenki szereti látni a róla készült fametszetet a sajtóban egy ilyen bál után? „Lady Izé eltréfálkozik Lord Hogyhívjákkal”, valami ilyesmit?

Mállotviksz Néne száját nyitotta, hogy válaszoljon, de Ogg Ángyi gyöngéden karjára tette a kezét. Néne kissé ellazult és valami enyhébb mondanivaló után nézett.

— Tudok egy viccet az aligátorszendvicsekről — tudatta a férfival önszántából és lerázta magáról Ángyi kezét. — Volt egy pasas és bement egy vendéglőbe és azt mondta „Van aligátorszendvicsük?” és a másik ipse azt mondta „Igen” és az első fickó erre azt mondta „Akkor kérek egy aligátorszendvicset — és ne várasson sokáig!”

Diadalmas pillantást vetett a fametszetkészítőre.

— Igen? — értetlenkedett a fametsző, sebesen farigcsálva. — És aztán mi történt?

Ogg Ángyi sietve elrángatta Nénét, keresgélve valamit, ami elterelhetné a figyelmét.

— Egyesek akkor sem ismernek föl egy viccet, ha hallják — szögezte le Néne.

Amikor a zenekar újabb számba kezdett, Ogg Ángyi a zsebében kotorászott és rálelt a táncrendre, mely egy, most épp egy távoli szobában békésen szunyókáló tulajdonoshoz tartozott.

— Ez a — ámultan moccanó szájjal fordította meg a táncrendet — Sir Hops Polka?

— Asszonyom?

Mállotviksz Néne körbenézett. Egy kövérkés, katonás férfi hajolt meg előtte. Olyannak látszott, aki jó néhány tréfából kivette a részét a maga idejében.

— Igen?

— Nemde, nekem ígérte ezt a táncot, méltóságos asszonyom?

— Nem, dehogy.

A férfi megdöbbentnek tűnt. — De biztosíthatom, Lady D’Instrukcio… kegyed táncrendje… a nevem Moutarde ezredes…

Néne mélységesen gyanakvó pillantást vetett rá, aztán elolvasta a legyezőjéhez tűzött táncrendet.

— Ó!

— Egyáltalán tudod, hogy kell táncolni? — sziszegte oda Ángyi.

— Természetesen.

— Sose láttalak táncolni — jelentette ki Ángyi.

Mállotviksz Néne már azon volt, hogy elutasítja az ezredest olyan udvariasan, amilyen csak telik tőle. Most azonban dacosan feszítette meg a vállát.

— Egy boszorkány bármit meg tud tenni, amit a fejébe vesz, Gytha Ogg. Jöjjön, Miszter Ezredes!

Ángyi nézte, ahogy a pár beleveszik a sokadalomba.

— ’Elló, rókahölgy! — szólalt meg egy hang a háta mögött. Körülnézett. Nem volt ott senki.

— Itt lent.

Lenézett.

A palotaőrség kapitányának egyenruháját, rizsporos parókát és behízelgő mosolyt viselő, roppant apró személy ragyogott föl rá.

— A nevem Casanunda — mutatkozott be. — Azt beszélik rólam, én vagyok a legnagyobb szerető a világon. Mi a véleménye?

Ogg Ángyi tetőtől talpig végigmérte, azaz, lejjebb és még lejjebb tekintett.

— Te törpe vagy — állapította meg.

— A méret nem számít.

Ogg Ángyi fontolóra vette helyzetét. Az egyik, szégyenlős és visszahúzódó természetéről ismert kolléganő jelenleg úgy viselkedik, mint a hogyishíjják, a pogány királynő, aki mindig igyekezett bevágódni a férfiaknál és szamártejben meg hasonlókban fürdött, és a másik nagyon különösen cselekszik és egy pasassal táncol, noha meg se tudja különböztetni egyik lábát a másiktól. Ogg Ángyi úgy érezte, neki is jár egy kis idő, mely alatt a maga asszonya lehet.

— Táncolni is tudsz? — kérdezte fásultan.

— Ó, igen. Mit szólna egy pásztorórához?

— Mit gondolsz, mennyi idős vagyok? — kérdezte Ángyi.

Casanunda átgondolta a dolgot. — Na jó, akkor mit szólna egy, számadóórához?

Ángyi fölsóhajtott és lenyúlt a törpe kezéért. — Menjünk!

Lady Volentia D’Instrukcio ernyedten vánszorgott egy folyosón; szánalmas, sovány alak bonyolult fűzőkben és bokáig érő alsóneműben.

Egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy mi történt vele. Ott volt az a félelmetes nő, aztán a tökéletes boldogság érzete és aztán… a szőnyegen ült a ruhája nélkül. Lady Volentia elegendő bálban járt már drótok merevítette életében, hogy tudja, vannak alkalmak, amikor idegen szobákban ébredsz ruha nélkül, de ez általában később következik be az este folyamán és legalább van valami halvány elképzelésed arról, miért vagy ott…

Lassan haladt előre, végig a falba kapaszkodva. Kétségtelen, hogy valaki majd jól le lesz hordva emiatt.

Egy alak bukkant föl a folyosó kanyarulatában, fél kézzel szórakozottan fölhajigált egy pulykacombot a levegőbe s elkapdosta a másikkal.

— Ide figyeljen — szólalt meg Lady Volentia -, tudni szeretném, lenne-e oly jó és… ó…

Fölnézett egy bőrbe bújt, szemkendős és tengeri martalócként vigyorgó alakra.

— Wroowwwwl!

— Ó! Hé!

Nincs semmi ebben a táncolásban, mondta magának Mállotviksz Néne. Az csak mozgás a zene ritmusára.

Segített, hogy olvasni tudta partnere gondolatait. A táncolás ösztönös, ha túljutottál azon a szakaszon, amikor lenézel, hogy lásd, mit csinál a lábad, és a boszorkányok értenek a rezonáló ösztönök olvasásához. Kis küzdelmet okozott, hogy az ezredes eleinte megpróbált vezetni, de hamar föladta, részben Mállotviksz Néne minden kompromisszumot elutasító magatartására tekintettel, de föleg a nő csizmája miatt.

Ugyanis Lady D’Instrukcio cipője nem illett rá. Ráadásul Néne ragaszkodott a csizmájához. Volt azon bonyolult vasszerelvény, nem is egy, és az orra, akár a faltörő kos. Amikor táncolásra került a sor, Néne csizmája odament, ahova csak akart.

Tehetetlen és kissé megnyomorodott partnerét Ogg Ángyi felé kormányozta, aki addigra már jelentős teret tett szabaddá maga körül. Amit Néne két fontnyi bakancsszeg szinkópájával tudott elérni, azt Ogg Ángyi véghez tudta vinni pusztán a keblével.

Hatalmas és tapasztalt mell volt, s nem olyan, ami alávetette volna magát bármiféle korlátozásnak. Amikor Ogg Ángyi lefelé haladt, a melle fölfelé szökkent; amikor a boszorkány jobbra forgott, keble még nem fejezte be a balra pörgést. A tetejében Ángyi lába szövevényes dzsigglépésben mozgott a tényleges ütemtől függetlenül, szóval míg a teste valójában keringőtempóban nyomult előre, a lába valami olyasmit csinált, ami némileg közelebb állt a mazurkához. A teljes hatás arra kényszerítette partnerét, hogy több lábnyira ropja tőle, és körülöttük számos pár hagyta abba a táncolást csak azért, hogy lenyűgözve lesse, hátha a harmonikus rezgések kialakulása fölröpíti a nőt a csillárba.

Néne és balsorsú partnere elörvénylettek mellettük.

— Hagyd abba a hencegést! — sziszegte Néne és ismét eltűnt a sokadalomban.

— Kicsoda a kegyed barátnője? — kérdezte Casanunda.

— Ő… — kezdte Ángyi.

Trombiták harsogtak föl.

— Rossz volt a tempó — jelentette ki a boszorkány.

— Nem, ez azt jelenti, hogy jön a Duc — magyarázta Casanunda.

A zenekar félbehagyta a játékot. A párok egy emberként fordultak szembe a főlépcsővel.

Két alak lépdelt rajta le előkelő modorban.

Szavamra, a fickó jólfésült és jóképű ördög, mondta magában Ángyi. Ez is mutatja. Eszmének igaza van. Ránézéssel nem lehet megállapítani.

És a dáma…

…az lenne Lily Mállotviksz?

A nő nem viselt álarcot.

Plusz-mínusz néhány nevetés okozta szarkaláb és ránc, a megszólalásig Mállotviksz Néne.

Hajszál híján…

Ángyi azon kapta magát, hogy már fordul is föllelendő a fehér sasfejet a tömegben. Minden fej a lépcső felé fordult, de az egyik úgy bámult, mintha a tekintete acélrúd lenne.

Lily Mállotviksz fehérben volt. Eddig a pillanatig soha föl nem merült Ogg Ángyiban, hogy létezhetnek különféle tónusai a fehérnek. De most már tudta. Lily Mállotviksz ruhájának fehérje ragyogni látszott; Ángyi úgy érezte, ha az összes fény kialudna, Lily ruhája akkor is fénylene tovább. Annak a toalettnek volt stílusa. Tündöklött és puffos ujja volt és csipke szegélyezte.

És Lily Mállotviksz — Ogg Ángyi kénytelen volt ezt elismerni — fiatalabbnak tűnt. Ugyanaz a csontszerkezet és tetszetős Mállotviksz arcszín, de nem néz ki… nem néz ki annyira megviseltnek.

Ha ez az, amit a rosszá válás tesz veled, gondolta Ángyi, tudtam volna mit kezdeni valamicskével belőle már évekkel ezelőtt. A bűn jutalma a halál, ám az erény fizetsége úgyszintén, és legalább a gonosz korán hazaér péntekenként.

Azonban a szem ugyanolyan. Valahol a Mállotvikszek családfáján lennie kellett egy darabka zafírnak. Esetleg zafirok nemzedékeinek.

A Duc hihetetlenül jóvágású volt. De ez persze érthető.

A Duc feketét hordott. Még a szeme is feketét viselt.

Ángyi fölmerült gondolataiból és áttülekedett a sokadalmon Mállotviksz Nénéhez.

— Eszme?

Megragadta Néne karját.

— Eszme?

— Hmm?

Ángyi ráébredt, hogy a tömeg mozog, kettéválik, miként a tenger, a lépcső és a csarnok távolabbi végén levő pamlag között.

Mállotviksz Néne ökle olyan fehér lett, mint a ruhája.

— Eszme? Mi történik? Mit csinálsz? — faggatta Ángyi.

— Próbálom… meg… állítani… a mesét — válaszolta Néne.

— Akkor mit csinál ő?

— Hagyja… hogy a dolgok… megtörténjenek!

A sokaság elhátrált körülöttük. Nem tűnt tudatos cselekedetnek. Csak annyi történt, hogy kialakult egy afféle folyosó.

A Királyfi lassan végigsétált rajta. Lily mögött halvány képmások lógtak a levegőben, s így úgy tűnt, mintha elenyésző kísértetek egymásutánja követné.

Magrat fölállt.

Ángyi tudatában volt egy szivárványszínű árnyalatnak a levegőben. Lehetséges, hogy kékfülemülék is trilláztak.

A Királyfi megfogta Magrat kezét.

Ángyi fölpillantott Lily Mállotvikszre, aki néhány lépcsőfoknyira állt a lépcső aljától és jóindulatúan mosolygott.

Aztán megpróbált a jövőre összpontosítani.

Rettentő könnyen ment.

Rendes körülmények között a jövő minden fordulónál elágazik és csak a legködösebb elképzelés alakulhat ki arról, hogy valószínűleg mi fog történni, még akkor is, ha olyan érzékeny vagy az időre, mint egy boszorkány. Ám itt voltak az események fája köré tekeredő és azt új alakba görbítő mesék.

Mállotviksz Néne akkor se tudná, hogy mi egy kvantumkikerülhetetlenségi mintázat, ha rajtakapná, amint épp fölzabálja a vacsoráját. Ha megemlíted a „téridő paradigmái” szavakat neki, csak ennyit mondana: „Micsoda?” De ez nem azt jelenti, hogy tudatlan. Csak annyit jelent, hogy semmi dolga sincs a szavakkal, különösen a zagyvaságokkal. Mindössze tudja, hogy vannak bizonyos dolgok, amik folyton megesnek az emberi történelemben, mintha háromdimenziós klisék lennének. Mesék.

— És most mi is részei vagyunk! És nem tudom megállítani! — jelentette ki Néne. — Lennie kell egy helynek, ahol megállíthatom, de nem tudom megtalálni!

A zenekar rázendített. Egy keringőt játszottak.

Magrat és a Királyfi egyszer körbeforogták a táncparkettet, le nem véve szemük egymásról. Aztán néhány pár merészen csatlakozott hozzájuk. És aztán, mintha az egész bál gépezet lenne, aminek rugóját újra fölhúzták, a parkett tele lett táncoló párokkal és a társalgás hangjai visszaáramlottak az űrbe.

— Be fog mutatni a barátnőjének? — tudakolta Casanunda, valahonnan Ángyi könyöke környékéről. Emberek suhantak el mellettük.

— Az egész meg fog történni — folytatta Néne, fütyülve az alacsonyról érkező félbeszakításra. — Minden. A csók, az óra éjfélt ütése, a lány kiszaladása és az üvegcipellő elvesztése, minden.

— Hörr, fúj — közölte Ángyi, partnere fejére hajolva. — Inkább nyalogatnék varangyot.

— Pont az én esetemnek látszik — állította Casanunda kissé elfojtott hangon. — Mindig vonzódtam a domináns nőkhöz.

A boszorkányok nézték a keringőző párt, akik egymás szemébe bámultak.

— Gáncsot vethetek nekik, semmi gond — jelentette ki Ángyi.

— Nem tudsz. Ez nem olyasmi, ami megeshetne.

— Nos, Magrat értelmes… többé-kevésbé értelmes — mondta Ángyi. — Talán észre fogja venni, hogy valami nem stimmel.

— Én jó vagyok abban, amit csinálok, Gytha Ogg — szögezte le Néne. — Semmit sem fog észrevenni, míg az óra éjfélt nem üt.

Mindketten megfordultak és fölnéztek. Épp csak kilencre járt.

— Tudod — jegyezte meg Ogg Ángyi -, az órák nem ütnek éjfélt. Nekem úgy rémlik, hogy csak tizenkettőt ütnek. Úgy értem, csak bim-bamok kérdése.

Megint mindketten fölpillantottak az órára.

A mocsárban Legba, a fekete kakas kukorékolt. Mindig kukorékolt alkonyatkor.

Ogg Ángyi földübörgött egy újabb lépcsőfordulón és nekidőlt a falnak, hogy kilihegje magát.

Valahol errefelé kell lennie.

— Máskor tanuld meg befogni a szád, Gytha Ogg — motyogta.

— Gondolom, egy valahol kieszközölhető, intim tête-à-tête kedvéért hagyjuk el a bál zenebonáját? — kérdezte reménykedve Casanunda, aki mögötte ügetett.

Ángyi megkísérelte semmibe venni és végigrohant egy poros folyosón. Az egyik oldalon erkélykorlát volt, amely a bálteremre nézett. És ott…

…van egy kis faajtó.

A könyökével lökte be. Odabent gépezetek zümmögtek ellenpontjaként az odalent táncoló alakoknak, mintha azokat is ők mozgatnák, ami egyébként, képletes értelemben, igaz is volt.

Óramű, gondolta Ángyi. Mihelyt kitanultad az óraműveket, kitanultál mindent.

Bárcsak kitanultam volna az átkozott óraműveket.

— Nagyon meghitt — állította Casanunda.

Ángyi bepréselte magát a résen az óra területére. Fogaskerekek berregtek el az orra előtt.

Egy pillanatig csak bámulta őket.

Uramatyám. És ez az egész csak azért van, hogy kis ficnikre szabdalja az Időt.

— Esetleg talán, épp csak iciri-picirit, szűkös itt — jegyezte meg Casanunda, valahonnan Ángyi hónalja körülről. — De a muszáj nagy úr, asszonyom. Emlékszem, egyszer Chirmben, volt az a gyaloghintó és…

Nézzük csak, gondolta Ángyi. Ez a vacak kapcsolódik ahhoz a vacakhoz, az ott gyorsabban forog, ez a szúrós izé előre-hátra ing…

Hát jó. Csak csavard meg az első dolgot, amit meg tudsz ragadni, ahogy a Főpap tanácsolta a Vesta-szűznek.[14]

Ogg Ángyi tenyerébe pökött, megmarkolta a legnagyobb fogaskereket és csavart egyet rajta.

Az folytatta a forgást, őt is magával húzva.

A mindenit! Hát jó…

Aztán olyat tett, aminek megtételéről az adott körülmények között még csak nem is álmodott volna sem Mállotviksz Néne, sem Magrat. Ám Ogg Ángyi utazásai az interszexuális szerelmeskedés tengerén jóval túlmentek a világítótorony kétszeri megkerülésénél és nem látott semmi megalázót abban, ha rávesz egy férfit arra, hogy segítsen neki.

Negédesen rámosolygott Casanundára.

— A dolgok sokkal kényelmesebbek lennének a mi kis pied-a-tér-ünkben, ha ezt a kis kereket egy darabig körbeforgatnád — indítványozta. — Biztos vagyok benne, hogy te képes vagy rá — tette hozzá.

— Ó, semmi gond, édes hölgy — felelte Casanunda. Fél kézzel fölnyúlt. A törpék roppantul erősek méretükhöz képest. Úgy tűnt, a kerék semmiféle ellenállást nem tanúsít vele szemben.

Valahol a szerkezetben valami ellenszegült egy pillanatig, aztán csörömpölni kezdett. Nagy kerekek fordultak el vonakodva. Kis kerekek sivítottak a tengelyükön. Egy kis, fontos rész kiröppent és süvítve pattant vissza Casanunda apró golyófejéről.

És, sokkal fürgébben, mint azt a természet valaha is szándékolta, a mutatók fólgyorsultak a számlapon. A fejük fölötti új zaj arra késztette Ogg Ángyit, hogy fölpillantson.

Önelégült arckifejezése elenyészett. A kalapács, amely majd elüti az órákat, lassan hátralendült. Ángyit főbe kólintotta a ráeszmélés, hogy pont a harang alatt áll akkor, amikor az is meg lesz kólintva.

Bimm…

— Ó, a francba!

…bamm…

…bimm…

…bamm…

Meleg köd kavargott át a mocsáron. És árnyékok mozogtak együtt vele, alakjuk szinte kivehetetlen az éjszakában, amikor a különbség élő és holt közt mindössze idő kérdése.

Mrs. Gogol érzékelte őket a fák között. A hontalanokat. Az éheseket. A néma embereket. Azokat, akiket egyaránt elhagytak istenek és emberek. A ködök és a sár népét, akiknek egyetlen ereje valahol a gyöngeség másik oldalán található, akiknek hite éppoly roskadozó és saját tákolmányú, mint az otthona. És az embereket a városból — nem azokat, akik a nagy, fehér házakban laknak és pompás hintókon járnak bálokba, hanem a többieket. Ők azok, akikről sohasem szólnak a mesék. A mesék alapjában véve nem érdeklődnek az olyan kondások iránt, akik kondások maradnak és szegény, alázatos cipészek iránt, akik sorsa az, hogy kissé szegényebben és sokkal alázatosabban haljanak meg.

Ezek az emberek azok, akik működtetik a mágikus királyságokat, akik megfőzik az étkeket és fölsöprik a padlót és elszállítják a pöcegödör tartalmát és csupán arcok a tömegben, akiknek vágyai és álmai, legyenek bármilyen igénytelenek, nem fontosak. A láthatatlanok.

És én idekint vagyok, gondolta. Csapdákat állítva az isteneknek.

A multiverzumban különféle formái léteznek a vudunak, mert az olyan vallás, amit bármiféle, találomra szanaszét heverő alkotóelemből össze lehet rakni. És mindegyik megpróbál valamiképpen lehívni egy istent egy emberi lény testébe.

Ez ostobaság, gondolta Mrs. Gogol. Ez veszélyes.

Mrs. Gogol vuduja másként fogott hozzá a dologhoz. Valójában mi egy isten? A hit fókusza. Amikor az emberek hisznek valamiben, egy isten léte elkezdődik. Először erőtlenül, de ha a mocsár tanít valamit, akkor türelmet. Bármi lehet egy isten fókusza. Egy maroknyi toll, körülöttük piros szalaggal, egy kalap meg egy kabát egy pár karón… bármi. Mert amikor az emberek összes tulajdona jóformán semmi, akkor bármi lehet szinte minden.

És aztán táplálod és megnyugtatod, akár a libát útban a májpástétom felé, és hagyod, hogy az erő nagyon lassan növekedjék és amikor megérett az idő, megnyitod az ösvényt… visszafelé. Jobb, ha egy ember lovagolhatja meg az istent, mint fordítva. Később majd meg kell adni az árát, de megfizetni mindig muszáj. Mrs. Gogol megfigyelése szerint mindenki meghal végül.

Húzott egyet a rumból és átnyújtotta a palackot Szombatnak.

Szombat kortyolt egyet és továbbadta az üveget valaminek, ami esetleg kéz lehetett.

— Kezdődjék hát! — indítványozta Mrs. Gogol.

A halott férfi fölvett három kicsiny dobot és elkezdett egy ritmust ütni szívverésütemben.

Egy idő múlva valami megveregette Mrs. Gogol vállát és visszaadta neki a palackot. Üresen.

Akár kezdődhet is…

— Lady Bon Anna, mosolyogj rám! Miszter Inter Spar, védelmezz engem! Langaléta Spriccer Uraság, vezérelj engem! Hotaloga Andrews, hallgass meg engem!

— A világosság és sötétség között állok, de nem számít, mert én középütt vagyok.

— Van itt rum a számotokra. Dohány nektek. Étel részetekre. Egy otthon nektek.

— És most jól figyeljetek rám…

…Bamm.

Magrat számára olyan volt, mintha álomból ébredne álomba. Felszínesen álmodta, hogy a jelenlévők közt legszebb férfival táncol és… a jelenlevők közt legszebb férfival táncolt.

Eltekintve attól, hogy a pasas füstüvegből készült kört viselt a szemén.

Jóllehet Magrat lágyszívű volt, megrögzött álmodozó, és, ahogy Mállotviksz Néne fogalmazta, ostoba liba, nem lett volna boszorkány, ha nem rendelkezett volna bizonyos ösztönökkel és elegendő józan ésszel, hogy bízzon bennük. Fölnyúlt és mielőtt a férfi keze megmozdulhatott volna, lerántotta azt az izét.

Magrat már látott ilyen szemet, de sosem olyasmin, ami egyenesen járt.

A lába, amely egy pillanattal előbb még kecsesen mozgott keresztül-kasul a padlón, elbotlott önmagában.

— Ööö… — kezdte.

És tudatára ébredt, hogy a férfi keze, rózsaszín és gondosan manikűrözött, hideg és nedves is.

Magrat megfordult és elszaladt, eszelősen félrelökve a párokat, hogy elmenekülhessen. A lába belegabalyodott a ruhájába. Az idióta cipellő kopogott a padlón siettében.

Két lakáj állta el az utat az előcsarnokba vezető lépcsőhöz. Magrat szeme összeszűkült. A kijutás a fontos.

— Hai!

— Aú!

És aztán a boszorkány továbbfutott és a lépcső tetején megcsúszott. Egy üvegcipellő siklott végig a márványon.

— Hogy a pokolba várható el bárkitől, hogy mozogjon ebben? — sikoltotta oda nagy általánosságban a világnak. Vadul szökdécselve fél lábon, hevesen lerántotta a topánt és kirohant az éjszakába.

A Királyfi lassan föllépdelt a lépcső tetejére és fölvette az elhajított cipellőt.

Föltartotta. A fény sziporkázott a fazettákon.

Mállotviksz Néne a falhoz dőlt az árnyékban. Minden mesének van fordulópontja és az már nem lehet messze.

Nagyon értett ahhoz, hogy behatoljon mások elméjébe, de most a sajátjába kellett bejusson. Összpontosított. Le mélyebbre… túl a mindennapos gondolatokon és kisebb gondokon, gyorsabban, gyorsabban… át az elmélyült töprengések rétegein… mélyebbre… túl az elrekesztett és megkérgesedett dolgokon, régi vétkeken és megalvadt megbánásokon, de ezekre most nincs idő… lejjebb… és ott van… a mese ezüstfonala. Korábban alkotóeleme volt a mesének, most is részese, szóval az meg az ő része kell legyen.

A mese elhömpölygött mellette. Néne kinyúlt.

Gyűlölt mindent, ami predesztinálta az embereket, ami a bolondját járatta velük, ami embernél kissé kevesebbé tette őket.

A mese, akár egy acél hajókötél, ide-oda verdesett. A boszorkány megragadta.

A döbbenettől kinyílt a szeme. Aztán előrelépett.

— Megbocsásson, felséged.

Kikapta a cipellőt a Duc kezéből és a feje fölé emelte.

A gonosz elégedettség kifejezése az arcán iszonyatos látványt nyújtott.

Aztán elejtette a topánt.

Az szétzúzódott a lépcsőn.

Ezer tündöklő szilánk szóródott szét a márványon.

Bármennyire is rá volt tekeredve a Korongvilágként ismeretes, teknőc alakú téridő teljes terjedelmére, a mese megrázkódott. Az egyik vége elszabadulva csapkodott és olyan álnokul hadonászott az éjszakában, akár az elpattant hajókötél, megpróbálva föllelni bármilyen folytatást, amiből táplálkozhatna…

A tisztáson mozogtak a fák. Így tettek az árnyékok is. Az árnyékoknak nem lenne szabad mozognia, hacsak nem mozog a fény. Ezek azonban ezt tették.

A dobolás elhallgatott.

A csöndben néha sistergés hallatszott, ahogy az erő sercegett a lógó kabátban.

Szombat előrelépett. Zöld szikrák röppentek ki a kezébe, amikor megmarkolta a kabátot és fölvette.

A teste összerándult.

Erzulie Gogol kifújta az elakadt lélegzetet.

— Itt maradtál — mondta. — Még mindig önmagad vagy. Pontosan önmagad.

Szombat ökölbe szorítva fölemelte a kezét. Hébe-hóba egy kar vagy egy láb megrándult, amikor a benne rejlő erő körbe-mókuskerekezett kiszabadulási lehetőséget keresve, de a nő látta, hogy Szombat uralkodik fölötte.

— Könnyebbé fog válni — jegyezte meg, immár gyöngédebben.

Szombat bólintott.

A belsejében áramló erővel, gondolta Mrs. Gogol, újra megvan benne az a hév, ami életében jellemezte. A férfi nem volt különösebben jó ember, ezt tudta az asszony. Génua nem volt a polgári erények mintaképe. De a férfi legalább sose mondta az embereknek, hogy ők akarják az elnyomást általa és hogy mindent a nép saját érdekében tesz.

A kör körül Új Génua — a régi Új Génua — népe letérdelt vagy meghajolt.

Szombat nem volt jóságos uralkodó. De rátermett volt. És amikor zsarnokoskodott vagy fenn hordta az orrát vagy csak egyszerűen tévedett, sosem állította, hogy erre azon a tényen kívül, hogy nagyobb, erősebb és alkalmilag komiszabb, mint mások, bármi más is följogosítaná. Sosem bizonygatta, hogy ez az egész azért van így, mert ő különb.

És sosem mondta azt az embereknek, hogy boldognak kellene lenniük és sosem erőltetett rájuk valamiféle boldogságot. A láthatatlan emberek tudták, hogy a boldogság nem természetes állapota az emberiségnek és sosem lehet elérni a visszájáról.

Szombat ismét biccentett, ezúttal elégedettségében. Amikor kinyitotta a száját, szikrák villantak a fogai közt. És amikor átgázolt a mocsáron, az aligátorok dulakodtak egymással, hogy kitérhessenek az útjából.

A palota konyhájában most nyugalom honolt. Az óriási tálcákat megrakva sült húsokkal, malacfejekkel, szájukban almával, és sokrétegű piskótákkal már réges-rég fölcipelték. A terem túlsó végéből csörömpölés hallatszott a hatalmas mosogatódézsák felől, ahol némelyik konyhalány nekikezdett a mosogatásnak.

Mrs. Kellemes, a szakácsnő készített magának egy tányér vörös tigrishalat homárszószban. Nem ő volt a legkiválóbb szakács Génuában — senki még csak meg se közelítette Mrs. Gogol gombóját, az emberek csaknem holtukból is visszajöttek egy kis kóstolóért Mrs. Gogol gombójából -, ám a különbözés olyan csekély volt, mint például a gyémántok és zafírok között. Megtett minden tőle telhetőt, hogy kitűnő lakomát főzzön, mert volt benne szakmai büszkeség, de úgy érezte, nincs túl sok minden, amit nagy darab húsokkal csinálhat az ember.

A génuai szakácsművészetet, mint a legjobb konyhaművészeteket multiverzumszerte, olyan emberek fejlesztették ki, akiknek az uraik által nem kívánt alapanyagokat kellett kétségbeesve hasznosítania. Senki, még csak meg sem próbálkozna madárfészekkel, ha nem muszáj neki. Csak az éhség vehette rá az embert, hogy megkóstolja az első aligátort. Senki se enne cápauszonyt, ha engednék neki, hogy megegye a cápa többi részét.

A szakácsnő rumot töltött magának és épp kézbe vette a kanalat, amikor megérezte, hogy nézik.

Egy megtermett férfi, fekete bőrzekében, meredt rá az ajtóból, egyik kezével vöröses macskaálarcot himbálva.

Nagyon is félreérthetetlen tekintet volt. Mrs. Kellemes azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak csinált volna valamit a hajával és szebb ruha lenne rajta.

— Igen? — kérdezte. — Mit akar?

— Ennivalót, Misssziz Kellemesss — válaszolta Csöves.

A szakácsnő végigmérte. Ezekben a napokban akadt néhány fura alak Génuában. Ez itt nyilván vendég kellett legyen a bálon, de volt valami roppant… ismerős benne.

Csöves nem volt boldog macska. Az emberek nagy hűhót csaptak, mert elhurcolt egy sült pulykát az asztalról. Aztán a sovány nőstény azokkal a fogakkal folyton negédeskedett vele és azt mondta, találkozik vele később a rózsakertben, ami egyáltalán nem macska-eljárás a dolog elintézésére, és ezzel összezavarta őt, mert ez itt rajta nem a megfelelő fajta test, és a nőé se volt az. És túl sok hím őgyelgett a közelben.

Aztán kiszimatolta a konyhát. A macskák úgy gravitálnak a konyhák felé, ahogy a kövek a nehézkedési erő irányába.

— Láttam már magát valahol? — firtatta Mrs. Kellemes. Csöves nem szólt semmit. Követte a szimatát egy tálhoz az egyik nagy asztalon.

— Aaakarom! — követelte.

— Halfejeket? — lepődött meg Mrs. Kellemes. Formai szempontból szemétnek számítottak, bár amit a szakácsnő tervezett némi rizzsel és néhány különleges mártással, olyan étellé fogja változtatni őket, amiért királyok szállnának csatába.

— Aaakarom — ismételte meg Csöves.

Mrs. Kellemes vállat vont.

— Ha nyers halfejeket akar, ember, csak tessék — mondta.

Csöves bizonytalanul fölemelte a tálat. Nem ment neki jól az ujjhasználat. Aztán összeesküvői modorban körbenézett és lebukott az asztal alá.

Lelkes nyeldeklés hangjai hallatszottak, valamint a padlón megcsikorduló tálé.

Csöves előbukkant.

— Teeej? — sugallta.

Lenyűgözve, Mrs. Kellemes nyúlt a tejeskannáért meg egy csészéért…

— Tááányérrr — mondta Csöves.

…és egy tányérért.

Csöves fogta a tányért, hosszú, kemény pillantást vetett rá, majd letette a földre.

Mrs. Kellemes csak bámult.

Csöves végzett a tejjel, lenyalogatva a maradékot szakálláról. Most sokkal jobban érezte magát. És ott szembe van egy nagy tűz. Odalépdelt, leült, ráköpött a mancsára és kísérletet tett a füle megtisztogatására, ami nem jött össze, mert megmagyarázhatatlan módon sem a füle, sem a mancsa alakja nem volt rendben, aztán, ahogy tudott, összegömbölyödőtt. Ami szintén nem sikerült túl jól, mert úgy tűnt, most gerincből is a nem megfelelő fajtával rendelkezik.

Egy idő múlva Mrs. Kellemes halk, aszmatikus morajlást hallott.

Csöves dorombolni próbált.

Azonban erre nem volt alkalmas a jelenlegi torka.

Egy perc, és rosszkedvűen föl fog ébredni és verekedni akar majd valamivel.

Mrs. Kellemes folytatta a vacsorázást. Annak ellenére, hogy egy nagy behemót férfi épp most evett meg egy tál halfejet és nyalt föl egy tányér tejet az orra előtt és most kényelmetlenül elnyúlt a tűz előtt, rájött, hogy a legkevésbé sem fél. Az igazat megvallva, küzdött a késztetéssel, hogy megvakargassa a pacák gyomrát.

Magrat lecibálta a másik cipellőt, miközben végigszaladt a hosszú, vörös szőnyegen a palota kapuja és a szabadság felé. Csak elmenekülhessen, ez a fontos. A honnan sürgősebb volt, mint a hová.

És akkor két alak libegett elő az árnyékokból és fordult szembe vele. Szánalmasan fölemelte a cipellőt, amikor azok tökéletes csöndben közeledtek, de még az alkonyatban is érezte magán merev tekintetük.

A sokaság szétvált. Lily Mállotviksz siklott át közöttük, selyemsuhogás közepette.

Végigmérte Nénét a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül.

— És szintén tiszta fehérben — jegyezte meg szárazon. — Nahát, hogy te milyen rendes vagy.

— De megállítottalak — felelte Néne, még mindig lihegve az erőfeszítéstől. — Megszakítottam!

Lily Mállotviksz elnézett mellette. A kígyónővérek épp jöttek föl a lépcsőn, egy erejét vesztett Magratot támogatva maguk közt.

— Istenek mentsenek minket minden, betű szerint értelmező embertől — jelentette ki Lily. — A nyavalyások párban kaphatóak, tudod.

Odavonult Magrathoz és kikapta a második cipellőt a kezéből.

— Az óra érdekes volt — közölte visszafordulva Nénéhez. — Az óra imponált nekem. De semmi haszna, tudod. Nem állíthatod meg az ilyesmit. Megvan benne az elkerülhetetlenség impulzusa. Nem tehetsz tönkre egy jó mesét. Én csak tudom.

Átadta a topánt a Királyfinak, ám anélkül, hogy levette volna a szemét Nénéről.

— Illeni fog a lányra — mondta.

Két udvaronc tartotta Magrat lábát, míg a Királyfi fölküszködte a cipellőt a tiltakozó lábujjakon túl.

— Tessék — mondta Lily még mindig oda se nézve. — És légy szíves, hagyd abba ezt a zugboszorkány hipnotizálást velem szemben, Eszme.

— Ráillik — állította a Királyfi, ám kételkedő hangnemben.

— Igen, bármi ráillene — vetette ellen egy vidám hang valahonnan a tömeg háta mögül -, ha először szabad neked ráadnod két pár vastag gyapjúzoknit.

Lili lenézett. Aztán Magrat álarcára pillantott. Odanyúlt és lerántotta.

— Aú!

— Téves leányzó — állapította meg Lily. — De még mindig nem számít, Eszme, mert ez a kellő cipellő. Szóval nem kell mást tennünk, csak megtalálni a lányt, akinek a lába beleillik…

Fölbolydulás támadt a tömeg hátsó részén. Kétfelé váltak az udvaroncok föltárva Ogg Ángyit, akit olaj borított és pókhálók lógtak róla.

— Ha ez öt és feles, keskeny fazon, én vagyok a maguk embere — jelentette ki. — Csak hadd vegyem le ezt a csizmát…

— Nem magára utaltam, vénasszony — tiltakozott Lily fagyosan.

— Ó, dehogynem — válaszolta Ángyi. — Tudjuk, hogyan szól ez a rész, tudja. A Királyfi körbejárja a várost a cipellővel, próbálva megtalálni a lányt, akinek ráillik a lábára. Ez az, amit kegyed tervezett. Szóval én megspórolhatok maguknak egy kis fáradságot, mit szól hozzá?

Bizonytalanság villant át Lily arckifejezésén.

— Egy lány — mutatott rá -, aki házasulandó korban van.

— Ezzel semmi gond — vágta rá Ángyi derűsen.

Casanunda, a törpe büszkén megbökte egy udvaronc térdét.

— Ő nagyon közeli, személyes barátnőm — kérkedett.

Lily a nővérére nézett.

— Ezt te csinálod. Ne hidd, hogy nem tudom — dühöngött.

— Nem csinálok semmit — közölte Néne. — Ez a valódi élet, ami teljesen magától zajlik.

Ángyi kirántotta a cipellőt a Királyfi kezéből és mielőtt bárki más megmoccanhatott volna, fölhúzta a lábára.

Aztán meglengette a lábát a levegőben.

A topán tökéletesen passzolt.

— Tessék! — mondta. — Látják? Elvesztegethették volna az egész napot.

— Különösen, mert százával kell legyenek öt és feles…

— …keskeny méret…

— …keskeny méretet viselők egy ekkora városban — folytatta Néne. — Hacsak, természetesen, véletlenül valahogy nem mennek a jó házba rögtön az elején. Ha disznó szerencsével, tudják, véletlen eltalálják?

— De az csalás lenne — vélte Ángyi.

Megbökte a Királyfit.

— Csak annyit szeretnék hozzátenni — mondta -, hogy nem bánom azt az összes integetést meg dolgok megnyitását meg a hasonló királyi vicik-vackot, de meghúzom a határt az egy ágyban alvásnál ezzel a derűs palival itt.

— Mert ő nem ágyban alszik — fűzte hozzá Néne.

— Nem, ő medencében alszik — pontosított Ángyi. — Láttuk. Csak egy óriási nagy, fedett medence volt ott.

— Merthogy ő egy béka — mondta Néne.

— Telis-tele legyekkel az egész helyiség arra az esetre, ha fölébred éjjel és kedve támad falatozni — mesélte Ángyi.

— Gondoltam! — csattant föl Magrat, kitépve magát az őrök markából. — Nyirkos volt a keze!

— Rengeteg pasinak van nyirkos keze — mutatott rá Ángyi. — De ennek azért, mert ő béka.

— Én királyi herceg vagyok! — háborgott a Királyfi.

— Meg béka — egészítette ki Néne.

— Nem bánom — közölte Casanunda valahonnan lentről. — Élvezem a nyitott kapcsolatokat. Ha egy békával akarsz járni, semmi kifogásom ellene…

Lily a tömegre pillantott. Aztán pattintott az ujjával.

Mállotviksz Néne érzékelte a hirtelen támadt csöndet.

Ogg Ángyi fölnézett az emberekre jobbra is, balra is. Meglengette kezét az egyik őr arca előtt.

— Tyű! — ámult el.

— Nem tudod ezt sokáig fenntartani — szögezte le Néne. — Nem vagy képes ezer embert hosszasan leállítani.

Lily vállat vont. — Ők nem fontosak. Ugyan ki fog emlékezni arra, ki volt ott a bálon? Csak a megfutamodásra fognak visszaemlékezni meg a cipellőre meg a boldog befejezésre.

— Megmondtam neked. Nem tudod újra elindítani. És az ipse béka. Csak hát még te sem vagy képes formában tartani őt egész nap. Éjjelente visszaváltozik régi alakjába. A hálószobájában van egy medence. Merthogy ő egy béka — jelentette ki kereken Néne.

— De csak belül — hárított Lily.

— A belső az, ami számít — nyilvánított véleményt Néne.

— Jelzem, azért a külső is eléggé lényeges — vélekedett Ángyi.

— Rengeteg ember állat belül. Rengeteg állat ember belül — állította Lily. — Mi ebben a rossz?

— Az ipse béka.

— Különösen éjjel — erősítette meg Ángyi. Fölmerült benne, hogy egy férj, aki egész éjjel férfi és egész nap béka csaknem elfogadható lenne; nem kapnád ugyan meg a fizetési borítékot, de kevesebbet rongálná a bútorzatot. Valamint bizonyos magánjellegű tűnődéseket se tudott kiverni a fejéből a pasas nyelvének hosszát illetően.

— És megölted a Bárót — vádolta meg Lilyt Magrat.

— Azt hiszed, különösebben rendes ember volt? — kérdezte Lily. — Egyébként is, nem tanúsított tiszteletet irántam. Ha nem kapsz tiszteletet, nincs semmid.

Ángyi és Magrat azon kapták maguk, hogy Nénére pillantanak.

— Az ipse béka.

— A mocsárban találtam rá — mesélte Lily. — Láttam, hogy elég értelmes. Szükségem volt valakire, aki… rábeszélhető. A békáknak talán nem jár egy esély? Nem lesz rosszabb férj, mint sok más. Egyetlen csók a királykisasszonytól pontot tesz a varázsige végére.

— Rengeteg férfi állat — jelentette ki Magrat, aki valahol fölszedte ezt az elképzelést.

— Igen. De ez a férfi béka — mondta Néne.

— Nézd az én szemszögemből — javasolta Lily. — Látod ezt az országot? Csupa mocsár meg béka. Nincs irányítás. De én nagyszerű várost faraghatnék ebből. Nem egy összevissza terpeszkedő helyet, mint Ankh-Morpork, hanem olyat, ami működik.

— A lány nem akar hozzámenni egy békához.

— Mit fog ez számítani száz év múlva?

— Most számít.

Lily széttárta a kezét. — Akkor hát mit akarsz? Te döntesz. Itt vagyok én… vagy ott az a perszóna a mocsárban. Fény vagy sötét. Köd vagy napsütés. Komor káosz vagy boldog befejezés.

— A fickó béka és te megölted az öreg Bárót — felelte Néne.

— Te is ezt tetted volna — védekezett Lily.

— Nem — válaszolta Néne. — Ugyanezt gondoltam volna, de nem tettem volna meg.

— Mi a különbség a kettő közt, mélyen legbelül?

— Úgy érted, nem tudod? — firtatta Ogg Ángyi.

Lily nevetett.

— Nézzétek csak meg magatokat, ti hárman! — mondta. — Majd’ szétvet titeket a hiábavaló jó szándék. A hajadon, az anya és a banya.

— Kit nevezel hajadonnak? — tudakolta Ogg Ángyi.

— Kit nevezel anyának? — firtatta Magrat.

Mállotviksz Néne rövid ideig mogorván nézett, mint az olyan ember, aki fölfedezi, hogy csak egyetlen szalmaszál maradt és mindenki más hosszút húzott.

— Na már most, mit tegyek veletek? — kérdezte Lily. — Tényleg ellenzem az emberek megölését, hacsak nem szükséges, de nem hagyhatom, hogy szabadon futkározzatok ostobaságokat cselekedve…

Lenézett a körmére.

— Szóval azt hiszem, hűvösre teszlek titeket valahol, amíg ez le nem zajlik. És aztán… ki tudjátok találni, hogy mit fogok csinálni utána?

— Számítani fogok arra, hogy elmenekültök. Mert, elvégre, én vagyok a jó tündér.

Pipőke óvatosan gyalogolt keresztül a hold megvilágította mocsáron, Legba peckes alakját követve. Tudatában volt a mozgásnak a vízben, de semmi sem bukkant felszínre — a Legbához hasonló rossz hírek elterjednek, még az aligátorok között is.

Narancssárga fény tűnt föl a távolban. Kiderült, hogy Mrs. Gogol vityillója, vagy hajója, vagy akármije. Az ingoványban a különbség víz és szárazföld között tulajdonképpen tetszés szerinti.

— Helló? Van itt valaki?

— Gyere be, gyermek! Foglalj helyet! Pihenj meg egy kicsit!

Pipőke elővigyázatosan lépett föl a ringatózó verandára. Mrs. Gogol a székén ült, ölében egy fehér ruhás, elnyűtt babával.

— Magrat azt mondta…

— Mindent tudok. Gyere ide Erzulie-hez!

— Maga kicsoda?

— Én a te… barátod vagyok, leányzó.

Pipőke menekülésre kész testtartásba helyezkedett.

— Maga nem valamiféle keresztanya, ugye?

— Nem. Semmi kereszt. Csak barát. Követett valaki?

— Én… nem hinném.

— Az se számít, ha követtek, te lány. Nem számít, ha követtek. De ennek ellenére talán egy időre ki kellene fussunk a folyóra. Sokkal nagyobb biztonságba leszünk, ha mindenütt víz vesz körül.

A vityilló zökkent egyet.

— Jobb lesz, ha leülsz. A lábak miatt imbolyog a ház, amíg mély vízbe nem érünk.

Pipőke mindazonáltal megreszkírozott egy pillantást.

Mrs. Gogol kunyhója négy hatalmas kacsalábon közlekedett, amik most kiemelkedtek a mocsárból. Nagyokat fröcskölve áttocsogtak a sekélyesen és szelíden kieveztek a folyóra.

Csöves fölébredt és nyújtózkodott.

És rosszféle karok meg lábak is!

Mrs. Kellemes, aki addig ült és figyelte, letette a poharát.

— És most mit akar csinálni, Miszter Macska? — kérdezte. Csöves odalépdelt a külvilágba vezető ajtóhoz és megkaparászta.

— Ki aaakarrrok menni, Misssziz Kellemesss — válaszolta.

— Csak el kell fordítani azt a kilincset ott — mondta a nő.

Csöves rámeredt az ajtókilincsre olyképpen, mint az, aki megpróbál dűlőre jutni a roppant fejlett technológia egy darabjával, aztán könyörgő pillantást vetett a szakácsnőre.

Mrs. Kellemes kinyitotta neki az ajtót, félreállt, amíg Csöves kisomfordált, aztán becsukta, bezárta és nekidőlt.

— Hamuka minden bizonnyal biztonságban van Mrs. Gogolnál — jelentette ki Magrat.

— Hah! — mondta Néne.

— Egész megkedveltem — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Nem bízom senkiben, aki rumot iszik és pipázik — szögezte le Néne.

— Ogg Ángyi pipázik és bármit megiszik — mutatott rá Magrat.

— Igen, de csak azér’, mert ő egy undorító vén szatyor — válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

Ogg Ángyi kivette szájából a pipát.

— Úgy van — értett egyet barátságosan. — Nem vagy semmi se, ha nem tartod fenn az imázsod.

Néne fölnézett a zárról.

— Nem tudom elmozdítani — vallotta be. — Ráadásul oktiron. Varázslattal se tudom kinyitni.

— Ostobaság bezárni minket — vélte Ángyi. — Én megölettem volna magunkat.

— Azért, mert te alapjában jó vagy — állította Magrat. — A jók ártatlanok és megteremtették az igazságot. A rosszak bűnösök s ezért eszelték ki a könyörületet.

— Nem, én tudom, hogy miért tette ezt — jelentette ki komoran Néne. — Azért, hogy tudjuk, vesztettünk.

— De azt mondta, el fogunk menekülni — vetette ellen Magrat. — Nem értem. Muszáj tudnia, hogy a végén a jók mindig győznek!

— Csak a mesékben — felelte Néne az ajtó zsanérjait vizsgálva. — És azt hiszi, hogy ő irányítja a meséket. Maga köré tekeri őket. Azt hiszi, hogy ő a jó tündér.

— Jelzem — szólalt meg Magrat -, én nem szeretem a mocsarakat. Ha nem lenne a béka meg minden, megérteném Lily álláspontját…

— Akkor te nem vagy más, mint egy ostoba keresztanya — csattant föl Néne, még mindig a zárat babrálva. — Nem foghatsz hozzá jobb világot teremteni az embereknek. Csak az emberek teremthetnek jobb világot az embereknek. Máskülönben az csak kalicka. Ráadásul nem azzal teremtesz jobb világot, ha egyeseket lefejeztetsz meg békákkal vezettetsz tisztességes lányokat az oltárhoz.

— De a haladás… — kezdte Magrat.

— Ne beszélj nekem haladásról! A haladás csak azt jelenti, hogy a rossz dolgok gyorsabban történnek meg. Van valakinek még egy kalaptűje? Ez itt hasznavehetetlen.

Ángyi, aki rendelkezett Csöves képességével, hogy azonnal otthon érezze magát, bárhol is tartózkodjék éppen, leült a cella sarkában.

— Egyszer hallottam ezt a mesét — vágott bele -, amiben ez a pasas be volt kasztlizva évekig és elképesztő dolgokat tanult meg a világegyetemről meg mindenről egy másik rabtól, aki hihetetlenül okos volt, és aztán elmenekült és bosszút állt.

— Miféle hihetetlenül okos dolgokat tudsz te a világegyetemről, Gytha Ogg? — érdeklődött Néne.

— Túrót se! — válaszolta derűsen Ángyi.

— A francba, akkor jobb lesz, ha most rögtön elmenekülünk.

Ángyi előhúzott a kalapjából egy papundeklidarabot, talált ott egy ceruzacsonkot is, megnyalta a végét, és egy ideig gondolkozott. Aztán ezt írta:

Kedves Jászón unt szó vájt ér (ahogy a külrészeken mondják)

Hát na tesék, a ti vén Mamitok megint börtönbüntetését tölti, viszaeső bűnös vagyok, muszáj lesztek küldeni nekem egy tortát bene egy fiolával és akor majd lesznek kis nyilaim a köszelharchoz, csak viceltem. Ez it a tömlöc Vázlata. X-et teszek óda, ahol vagyunk, ami a Belseje. Magrat flancos ruhát viselve mutogatya magát, úgy viselkedett edig, mint egy Ringló. Szintén b.foglaltatik Eszme kezd torkig leni mert nem tudja működésbe hozni a zárat de én arra számítok hogy minden OK lesz mert a jók mindig győznek a végén és azok MINK vagyunk. És az egész amiatt mer valami lány nem akar hozzámeni egy Királyfihoz aki egy Dúc de valójában egy Béka és nem álíthatom hogy hibáztatom érte az ember nem akar olyan ivadékokat akiknek Gémjei vanak és elkezdenek lekvárosüvegbe lakni aztán szerteugrándozni és szétlapulni…

Egy mandolin hangja szakította félbe, amin igen jól játszottak, pont a fal másik oldalán és egy vékony, de eltökélt hang dalra fakadt.

— …si consuenti d’amoure, ventre dimo tondreturo-ooo…

— Hogyan éheztetem szerelmem meleg áztatásod ebédlőjére — tolmácsolta Ángyi anélkül, hogy fölnézett volna.

— …della della t’ozentro, audri t’dren vontarieeeeee…

— A bolt, a bolt, van egy lózungom, az ég rózsaszín — ültette át Ángyi.

Néne és Magrat összenéztek.

— …guarunto del tari, bella pore di larientos…

— Örvendj, gyertyamártó, van egy óriási nagy…

— Egy szót se hiszek ebből — szögezte le Néne. — Az ujjadból szopod az egészet.

— Szó szerinti fordítás — állította Ángyi. — Úgy beszélek külhoniul, mint az anyanyelvűek, te is tudod.

— Mrs. Ogg? Kegyed az, szerelmem?

Mindnyájan fölnéztek a rácsos ablak irányába. Egy apró arc kukucskált be.

— Casanunda? — kérdezte Ángyi.

— Én vagyok az, Mrs. Ogg.

— Szerelmem — motyogta Néne.

— Hogyan jutottál föl az ablakba? — firtatta Ángyi, fütyülve Néne dünnyögésére.

— Mindig tudom, hol tehetem a kezem egy létrára, Mrs. Ogg.

— Gondolom, azt nem tudod, hogy hol tehetnéd a kezed egy kulcsra?

— Nem lenne semmi haszna. Túl sok őr van kegyedék ajtaja előtt, Mrs. Ogg. Még az olyan híres kardforgatónak is, mint én. Őlédisége szigorú parancsot adott. Senki sem hallgathat, sőt nem is nézhet kegyedékre.

— Hogy lehet, hogy a palotaőrség tagja vagy, Casanunda?

— A szerencselovag elfogad bármilyen állást, ami adódik, Mrs. Ogg — válaszolta komolyan Casanuda.

— De az összes többi hat láb magas és te… alacsonyabb fajta vagy.

— Füllentettem a magasságomról, Mrs. Ogg. Világhírű hazudozó vagyok.

— Ez igaz?

— Nem.

— És az, hogy te vagy a legnagyobb szerető a világon?

Egy időre teljes csönd támadt.

— Hát, lehet, hogy csak No. 2 vagyok — felelte Casanunda. — De keményen próbálkozom.

— Nem tudna elmenni és keresni nekünk egy ráspolyt vagy valamit, Mr. Casanunda? — érdeklődött Magrat.

— Meglátom, mit tehetek, kisasszony.

Az arc eltűnt.

— Esetleg rávehetnénk embereket, hogy látogassanak meg minket és akkor el tudnánk menekülni az ő ruhájukban? — vetette föl Ogg Ángyi.

— Most miattad fogtam magam és megszúrtam az ujjam a tűvel — morogta Mállotviksz Néne.

— Vagy talán rábírhatjuk Magratot, hogy csábítsa el az egyik őrt? — sugalmazta Ángyi.

— Miért nem te? — kérdezte Magrat olyan undokul, ahogy csak telt tőle.

— Rendben. Benne vagyok.

— Hallgassatok el, ti ketten! — mondta Néne. — Gondolkodni próbálok…

Újabb nesz érkezett az ablakból.

Legba volt az.

A fekete kakas egy pillanatig bekémlelt a rácsok közt, aztán elröppent.

— Libabőrös leszek tőle — jelentette ki Ángyi. — Nem tudok ránézni anélkül, hogy ne gondoljak vágyódva zsályás-hagymás fűszerezésre meg krumplipürére.

Ráncos arca még jobban összeráncolódott.

— Csöves! — kiáltott föl. — Hol hagytuk el?

— Ó, ő csak egy macska! — válaszolta Mállotviksz Néne. — A macskák tudnak magukra vigyázni.

— Ő valójában csak egy nagy puhány… — kezdte Ángyi, mielőtt valaki nekiállt lebontani a falat.

Megjelent egy lyuk. Egy szürke kéz bukkant föl és markolt meg egy újabb követ. A folyami iszap erős szaga áradt szét.

A kő porrá zúzódott a súlyos ujjak közt.

— Hölgyeim? — szólalt meg egy zengő hang.

— Hát, Miszter Szombat — mondta Ángyi. — Úgy éljek és lélegezzek… tisztesség ne essék szólván.

Szombat morgott valamit és elsétált.

Dörömböltek az ajtón és valaki elkezdett matatni a kulcsokkal.

— Nem akarunk itt lebzselni — szögezte le Néne. — Menjünk!

Kisegítették egymást a lyukon keresztül.

Szombat a kis belső udvar másik oldalán járt már, hosszú léptekkel haladt a bál lármája felé.

És volt valami mögötte, úgy elnyúlva, mint egy üstökös csóvája.

— Az mi?

— Mrs. Gogol műve — felelte komoran Mállotviksz Néne.

Szombat mögött, kiszélesedve, ahogy átkígyózott a palota terén a kapuhoz, mélyebb sötétség csíkja húzódott a levegőben. Első pillantásra úgy tűnt, hogy alakokat foglal magában, de a közelebbi szemrevételezés megmutatta, hogy egyáltalán nem alakok, csupán alakok puszta árnyai, folyton formát öltve és újraformálódva. Szemek villantak egy szempillantásra a forgatagban. Tücskök ciripelése és szúnyogok zümmögése, mohaillat és a folyami iszap bűze áradt szét.

— Ez a mocsár — állapította meg Magrat.

— Ez a mocsár ideája — helyesbített Néne. — Ez az, amire legelőször szükséged van, mielőtt még lenne mocsarad.

— Ó, egek! — jegyezte meg Ángyi. Vállat vont. — Hát, Pipőke kiszabadult és mi is, szóval ez az a rész, ahol elmenekülünk, igaz? Ez az, amit elvileg tennünk kell.

Egyikük se moccant.

— Azok odabent nem valami kedves emberek — szólalt meg némi idő múltán Magrat -, de nem szolgáltak rá aligátorokra.

— Ti boszorkányok maradjatok ott! — csattant föl egy hang a hátuk mögött. Fél tucat őr csoportosult a falon lévő lyuk köré.

— Az élet határozottan mozgalmasabb a városban — állította Ángyi, kihúzva egy újabb kalaptűt a kalapjából.

— Íjpuskájuk van — figyelmeztette Magrat. — Nem sok mindent tehetsz íjpuskák ellen. A hajítófegyverek a Hetedik Leckében szerepelnek és addig még nem jutottam el.

— Nem tudják meghúzni a ravaszt, ha azt hiszik, uszonyaik vannak — jegyezte meg fenyegetően Néne.

— Nahát! — mondta Ángyi. — Csak ne következzen be semmi ilyesmi, jó? Mindenki tudja, hogy a jók mindig győznek, különösen ha számbeli fölénnyel kerülnek szembe.

Az őrök kibújtak a lyukon.

Ahogy ezt tették, egy magas, fekete alak nesztelenül leugrott a falról mögöttük.

— Tessék — diadalmaskodott Ángyi. — Megmondtam, hogy nem megy messze a mamijától, nem igaz?

Egyik-másik őr ráébredt, hogy a boszorkány büszkén elnéz mellettük, és megfordult.

Ami őket illeti, egy magas, széles vállú, fekete hajsörényes, szemkendős, szélesen vigyorgó férfival találták magukat szemben.

A férfi nemtörődömül, karba tett kézzel állt.

Várt, míg övé nem lett az őrök teljes figyelme, aztán Csöves hagyta, hogy ajka lassan szétváljon.

Ekkor számos őr elhátrált egy lépést.

Az egyikük megszólalt: — Minek aggódni? Nem úgy néz ki, mintha lenne nála fegyv…

Csöves fölemelte egyik kezét.

A karmok nem adnak ki semmiféle hangot, amikor elősiklanak, pedig kellene nekik. Ilyesmi hangot kellene kiadjanak: „zing”.

Csöves vigyora még szélesebbé vált.

Á! Ezek még mindig működnek.

Az egyik őr elég értelmes volt ahhoz, hogy fölemelje íjpuskáját, de elég bután úgy tette ezt, hogy ott állt mögötte Ogg Ángyi egy hajtűvel. A boszorkány keze olyan sebesen mozdult, hogy bármely bölcsességhajhász, sáfrányszín ruhás ifjú megalapította volna Mrs. Ogg Ösvényét helyben és nyomban. Az őr fölsikított és elejtette az íjpuskát.

— Wrowwwl.

Csöves ugrott.

A macskák olyanok, mint a boszorkányok. Nem azért küzdenek, hogy öljenek, hanem hogy győzzenek.

Ez nagy különbség. Nincs semmi értelme megölni az ellenfelet. Akkor nem tudná, hogy vesztett, s ahhoz, hogy igazi győztes legyél, szükséged van egy ellenfélre, aki kikapott és ezt tudja. Egy hulla fölött nincs diadal, de a legyőzött ellenfél, aki szomorú és nyomorúságos élete hátralévő részének minden egyes napján legyőzött marad, kincsként becsülendő.

Természetesen a macskák nem viszik az ésszerűséget ilyen messzire. Egyszerűen csak szeretnek elkergetni valakit bicegve, farok valamint néhány négyzethüvelyk irha nélkül.

Csöves technikája tudománytalan volt és nem lett volna semmi esélye semmiféle valamirevaló kardforgató művésszel szemben, de mellette szólt a tény, hogy szinte lehetetlen valamirevaló kardforgató művészettel előállni, amikor úgy rémlik, hogy beleszaladtál egy konyhai robotba, ami ráadásul leharapja a füled.

A boszorkányok érdeklődve figyeltek.

— Azt hiszem, most itt hagyhatjuk — jelentette ki Ángyi. — Úgy látom, jól mulat.

Elsiettek az előcsarnok felé.

A zenekar egy bonyolult szám közepén tartott, amikor az első hegedűs véletlenül az ajtó felé pillantott, aztán elejtette a vonóját. A csellista megfordult, hogy lássa, mi okozta ezt, követte kollégája merev tekintetét és pillanatnyi zavarában megpróbált visszafelé játszani hangszerén.

Nyikkanások és fals hangok sorozatával, a zenekar abbahagyta a muzsikálást. A táncosok a puszta lendülettől folytatták egy darabig, aztán megálltak és zavarodottan kavarogtak körbe-körbe. Aztán, egyik a másik után, ők is fölnéztek.

Szombat állt a lépcső tetején.

A némaságban fölhangzott a dobolás, ami a korábban hallott zenét olyan jelentéktelennek tüntette föl, mint amilyen a tücskök cirpelése. Ez volt az igazi vérbeli muzsika; minden más zene, amit valaha is komponáltak, pusztán szánalmas kísérlet volt arra, hogy kísérje.

Beáradt a terembe és vele jött a hőség és a mocsár meleg, növényi eredetű szaga. A levegőben ott volt az aligátorok sugallata — nem a jelenlétük, hanem az ígéretük.

A dobszó hangosabb lett. Bonyolult ellenritmusok is szóltak, jóllehet inkább érezhetően, mint hallhatóan.

Szombat lesöpört egy porszemet ősöreg frakkjának válláról és kinyújtotta karját.

Egy cilinder jelent meg a kezében.

Kinyújtotta a másik kezét.

A fekete, ezüstfejű sétapálca elősuhant az üres levegőből és a zombi diadalmasan elkapta.

Föltette a cilindert a fejére. Megpörgette a sétapálcát.

A dobok peregtek. Kivéve, hogy… talán most már nem dobok voltak, esetleg magának a padlónak vagy a falaknak vagy a levegőnek dobogása lehetett. Gyors volt és tüzes és az emberek a csarnokban azon kapták maguk, hogy a lábuk magától mozdul, mert úgy tűnt, a dobolás eljut a lábujjakhoz a hátsóagyon át anélkül, hogy keresztülhaladt volna a fülön.

Szombat lába is megmozdult. Saját staccato ritmusát kopogta ki a márványpadlón.

Szombat letáncolt a lépcsőn.

Pörgött. Szökkent. Kabátja szárnya csapkodott a levegőben. És aztán a lépcső lábánál landolt, lába úgy ütötte meg a talajt, akár a végzet dobbanása.

És csak most kezdődött el a ribillió.

A Királyfiból vartyogás tört elő.

— Ez nem lehet ő! Ő halott! Őrök! Öljék meg!

Vadul nézett a lépcső melletti őrökre.

A testőrkapitány elsápadt.

— Már megint, huh, én? Úgy értem, nem hiszem… — kezdte.

— Most azonnal öljék meg!

A kapitány idegesen fölemelte az íjpuskáját. A nyílvessző hegye nyolcasokat írt le a szeme előtt.

— Azt parancsoltam, tegye meg!

Az íj megpendült.

Puffanás hallatszott.

Szombat lenézett a mellkasába mélyedt tollakra, aztán elvigyorodott és fölemelte a sétapálcáját.

A kapitány a biztos halál félelmével arcán pillantott föl. Elhajította az íját, megfordult, hogy meneküljön, és sikerült két lépést megtennie, mielőtt összeesett.

— Nem — szólalt meg egy hang a Királyfi mögül. — Így kell megölni egy halottat.

Lily Mállotviksz lépett elő haragtól sápadt arccal.

— Nem tartozol ide többé — sziszegte. — Nem vagy része a mesének.

Fölemelte a kezét.

Mögötte a kísérteties képmások hirtelen rá összpontosítottak, s így sokkal színjátszóbbá vált. Ezüst tűz szökkent át a termen.

Szombat báró előrelökte a sétapálcáját. A varázslat lecsapott, végigáramlott rajta a földbe, kis, ezüst nyomvonalakat hagyva maga után, melyek sisteregtek egy darabig, aztán kihunytak.

— Nem, asszonyom — mondta a zombi. — Nincs mód megölni egy halottat.

A három boszorkány az ajtóból figyelt.

— Én is éreztem ezt — jelentette ki Ángyi. — Ízekre kellett volna zúzza őt!

— Mit kellett volna ízekre zúzzon? — kérdezte Néne. — A mocsarat? A folyót? A világot? Ő most mindez! Óóó, okos asszony, az bizony, Mrs. Gogol!

— Mi? — tudakolta Magrat. — Hogy érted azt, hogy mindez?

Lily elhátrált. Megint föltartotta a kezét és újabb tűzgolyót küldött a Báró felé. Az eltalálta a zombi kalapját és tűzijátékként robbant szét.

— Ostoba, ostoba! — motyogta Néne. — Látta, hogy nem működik, mégis megpróbálja újra!

— Azt hittem, nem az ő oldalán állsz — jegyezte meg Magrat.

— Nem is! De nem szeretem látni, amikor valaki hülye. Semmi haszna az effélének, Magrat Beléndek, még te is láthatod… ó, ne, nehogy már megint…

A Báró nevetett, amikor a harmadik próbálkozás is ártalmatlanul földelte magát. Aztán föltartotta a sétapálcáját. Két udvaronc esett el.

Lily Mállotviksz, még mindig hátrálva, odaért a főlépcső lábához.

A Báró előrelépett.

— Akar kipróbálni valami mást, hölgyem? — kérdezte.

Lily fölemelte mindkét kezét.

Mindhárom boszorkány érezte — a rettenetes szívást, ahogy Lily megkísérelte a közelben lévő összes erőt összevonni.

Odakint, az egyetlen, még álló őr úgy találta, hogy többé nem egy férfival, hanem csupán egy fölbőszült kandúrral harcol, bár ez nem jelentett számára vigaszt. Mindössze annyit jelentett, hogy Csövesnek egy további pár mancs állt rendelkezésére.

A Királyfi fölsikoltott.

Hosszú, ereszkedő sikoly volt és brekegésben végződött, valahol nagyjából talajszinten.

Szombat báró egyet lépett előre, súlyosan, eltökélten, s aztán nem volt több brekegés.

A dobolás hirtelen félbeszakadt.

És aztán valódi csönd támadt, amit csak Lily ruhájának suhogása tört meg, amikor fölmenekült a lépcsőn.

Egy hang a boszorkányok háta mögött azt mondta: — Köszönöm, hölgyeim. Lennének szívesek félreállni, kérem?

Körülnéztek. Mrs. Gogol állt ott, kézen fogva Hamukát. A vállán duzzadó, vidáman kihímzett táska lógott.

Mindhárman nézték, ahogy a vudu vajákos levezeti a lányt a csarnokba, keresztül a néma sokadalmon.

— Ez sincs rendben — mormolta Néne a bajsza alatt.

— Mi? — tudakolta Magrat. — Mi?

Szombat báró megütötte sétapálcájával a padlót.

— Ismertek engem — jelentette ki. — Ti mind ismertek engem. Tudjátok, hogy meggyilkoltak. És most itt vagyok. Engem meggyilkoltak és mit tettetek ti…?

— Mennyit tett kegyed, Mrs. Gogol? — motyogta Néne. — Nem, mi nem tűrjük ezt el.

— Pszt, nem hallom, amit mond — szólt rá Ángyi.

— Azt mondja nekik, hogy választhatnak, vagy ő uralkodik rajtuk újra, vagy Hamuka — tudatta Magrat.

— Mrs. Gogol jut majd nekik — dünnyögte Néne. — Ő lesz az egyik olyan eminens gríz.

— Hát, ő nem túl rossz — vélte Ángyi.

— A mocsárban nem túl rossz — ismerte el Néne. — Valakivel, aki ellensúlyozza, nem túl rossz. Ám Mrs. Gogol, amint megmondja egy egész városnak, hogy mit tegyen… az nincs rendben. A mágia túl fontos ahhoz, hogy emberek fölötti uralkodásra használják. Különben is, Lily csak megöletett embereket… Mrs. Gogol meg rászorítaná őket, hogy vágjanak fát és végezzenek házimunkát utána. Szerintem, miután dolgos életet élt, hagyni kellene az embert, hogy kicsit pihenhessen, amikor halott.

— Dőlj hátra és élvezd, ilyesmi — tódította Ángyi.

Néne lepillantott a fehér ruhára.

— Bárcsak a megszokott öltözékem lenne rajtam — kívánta. — A fekete a megfelelő szín egy boszorkány számára.

Lemasírozott a lépcsőn, aztán szócsövet csinált a kezéből a szája körül.

— Hé! Mrs. Gogol!

Szombat báró abbahagyta a beszédet. Mrs. Gogol odabiccentett Nénének.

— Igen, Miss Mállotviksz?

— Mistress — csattant föl Néne, aztán újra lehalkította a hangját.

— Tudja, nincs ez rendjén. A lány az, akinek uralkodnia kellene, ez méltányos. És kegyed mágiát használt, hogy elsegítse idáig, ez is rendben van. De itt rögtön vége is. A lánytól függ, hogy mi következik. Az ember nem hozhat helyre dolgokat varázslattal. Csak megállíthatja, ha rosszul csinálják őket.

Mrs. Gogol teljes, imponáló magasságában kiegyenesedett.

— Kicsoda kegyed, hogy megmondja, mit tehetek itt, mit nem?

— Mi vagyunk a lány keresztanyjai — válaszolta Néne.

— Úgy van — erősítette meg Ogg Ángyi.

— Van varázspálcánk is — tódította Magrat.

— De kegyed gyűlöli a keresztanyákat, Mistress Mállotviksz — tiltakozott Mrs. Gogol.

— Mi másfélék vagyunk — jelentette ki Néne. — Mi az a fajta vagyunk, aki megadja az embereknek azt, amiről tudják, hogy tényleg szükségük van rá, s nem azt, amiről mi gondoljuk, hogy azt kéne akarják.

A lenyűgözött tömegben számos ajak moccant, miközben az emberek ezt kibogozták.

— Akkor hát elvégezték kegyedék a keresztanyáskodást — vágta rá Mrs. Gogol, akinek a többségnél gyorsabban vágott az esze. — Nagyon jól csinálták.

— Nem figyelt ide — felelte Néne. — Mindenféle dolgok tartoznak a keresztanyasághoz. A lány akár egész jó is lehet az uralkodásban. Lehet, hogy rosszul csinálja majd. De erre neki, magának kell rájönnie. Beavatkozás nélkül bárki részéről.

— És mi van, ha nemet mondok?

— Akkor, gondolom, egyszerűen csak folytatnunk kell a keresztanyáskodást — vélekedett Néne.

— Tudja azt, hogy milyen sokáig dolgoztam ezért a győzelemért? — kérdezte dölyfösen Mrs. Gogol. — Tudja, hogy mit vesztettem?

— És most győzött és ezzel vége is — szögezte le Néne.

— Azon van, hogy kihívjon engem, Mistress Mállotviksz?

Néne tétovázott, aztán kihúzta a vállát. Karja elmozdult az oldala mellől, szinte észrevehetetlenül. Ángyi és Magrat kissé elhúzódtak tőle.

— Ha kegyed ezt kívánja.

— Az én vudum a kegyed… kobakológiája ellen?

— Ha kegyednek úgy tetszik.

— És mi a tét?

— Nem lesz több mágia Génua ügyeiben — felelte Néne. — Nem lesz több mese. Nem lesz több keresztanya. Csak emberek, akik maguk döntenek. Jóban-rosszban. Jót vagy rosszat.

— Oké.

— És kegyed rám bízza Lily Mállotvikszet.

Mrs. Gogol lélegzetvétele hallható volt az egész csarnokban.

— Soha!

— Hmm? — jegyezte meg Néne. — Nem gondolja, hogy veszíteni fog, ugye?

— Nem akarok fájdalmat okozni kegyednek, Mistress Mállotviksz.

— Ez remek — helyeselt Néne. — Én sem akarom, hogy fájdalmat okozzon nekem.

— Nem akarom, hogy bármiféle küzdelem legyen itt — közölte Pipőke.

Mindnyájan ránéztek.

— Most ő az uralkodó, nem igaz? — kérdezte Néne. — Hallgatnunk kell arra, amit mond.

— Kívül maradok a városon és ügyein — mondta Mrs. Gogol, fütyülve a lányra. — De Lilith az enyém.

— Nem.

Mrs. Gogol benyúlt a táskájába és meglengette a viseltes babát.

— Látja ezt?

— Igen. Látom — válaszolta Néne.

— Úgy volt, hogy ez Lily lesz. Ne akarja, hogy kegyed legyen!

— Sajnálom, Mrs. Gogol — felelte eltökélten Néne. — De én világosan látom a kötelességem.

— Kegyed okos asszony, Mistress Mállotviksz. De messze van az otthonától.

Néne vállat vont. Mrs. Gogol a derekánál fogva föltartotta a babát. Annak zafírkék volt a szeme.

— Ismeri a tükrökkel végzett varázslást? Ez itt az én tükörféleségem, Mistress Mállotviksz. Kegyeddé tehetem. És aztán szenvedést okozhatok neki. Ne kényszerítsen arra, hogy ezt tegyem. Kérem.

— Tegyen, ahogy jónak látja, Mrs. Gogol. De én fogok elszámolni Lilyvel.

— Én a helyedben egy kissé dörzsöltebben bunyóznék, Eszme — mormolta Ogg Ángyi. — Mrs. Gogol szakértője az ilyesminek.

— Azt hiszem, nagyon könyörtelen tud lenni — jegyezte meg Magrat.

— Mást se érzek Mrs. Gogol iránt, mint a legnagyobb tiszteletet — válaszolta Néne. — Nagyszerű asszony. De egy kissé túl sokat beszél. A helyében én mostanra már keresztüldöftem volna azt az izét vagy két nagy szöggel.

— Te aztán megtennéd — bólogatott Ángyi. — Jó dolog, hogy te jó vagy, nemde.

— Na jó — mondta Néne újfent fölemelve a hangját. — Meg fogom keresni a nővérem, Mrs. Gogol. Ez családi ügy.

Rendületlenül sétált a lépcső felé.

Magrat elővette a varázspálcát.

— Ha ez a nő bármi rosszat tesz Nénének, élete hátralévő részét élénk narancssárgán és gömbölyűen fogja tölteni, belül magokkal — közölte.

— Nem hiszem, hogy tetszene Eszmének, ha valami ilyesmit tennél — vélte Ángyi. — Ne aggódj! Nem hisz abban az egész hóbelevancban tűkről meg babákról.

— Néne nem hisz semmiben. De ez nem számít! — indulatoskodott Magrat. — Mrs. Gogol hisz benne! Ez az ő ereje! Az számít, amit ő gondol.

— Nem gondolod, hogy Eszme is tudja ezt?

Mállotviksz Néne elért a lépcső aljához.

— Mistress Mállotviksz!

Néne megfordult.

Mrs. Gogol kezében volt egy hosszú faszilánk. Elkeseredetten rázva fejét, beleszúrta a baba lábába.

Mindenki látta, hogy Eszme Mállotviksz összerázkódik.

Egy másik szálka fúródott egy elnyűtt karba.

Lassan, Néne fölemelte a másik kezét és megborzongott, amikor megérintette a ruhája ujját. Aztán, némileg bicegve, folytatta a lépcső megmászását.

— Legközelebb választhatom a szívet, Mistress Mállotviksz! — kiáltotta Mrs. Gogol.

— Biztos vagyok benne, hogy képes rá. Kegyed jó ebben. Kegyed tudja, hogy jó ebben — válaszolta Néne anélkül, hogy körülnézett volna.

Mrs. Gogol újabb szilánkot szúrt az egyik lábba. Néne megroggyant és megkapaszkodott a korlátban. Mellette az egyik nagy fáklya föllángolt.

— Legközelebb! — helyezte kilátásba Mrs. Gogol. — Rendben? Legközelebb. Képes vagyok rá!

Néne megfordult.

Ránézett a fölfelé fordított arcok százaira.

Amikor megszólalt, a hangja olyan halk volt, hogy mindenkinek erőlködnie kellett, hogy hallja.

— Én is tudom, hogy képes rá, Mrs. Gogol. Kegyed tényleg hisz benne. Emlékeztessen csak újra — ugye, mi most Lilyért mérkőzünk? És a városért?

— Mit számít az már? — kérdezte Mrs. Gogol. — Kegyed föladja, nemde?

Mállotviksz Néne kisujját a fülébe dugta és töprengve huzigálta ki-be.

— Nem — felelte. — Nem, nem hiszem, hogy ezt fogom most tenni. Figyel, Mrs. Gogol? Igazán tüzetesen figyel?

A tekintete végigvándorolt a termen és — csak egy másodperc töredékéig — megpihent Magraton.

Aztán kinyúlt, elővigyázatosan, és könyékig belökte a karját az égő fáklya lángjai közé.

És a baba Erzulie Gogol kezében lángra gyulladt.

Még akkor is folytatta a lángolást, amikor a varázslónő fölsikoltott és a padlóra ejtette. Addig égett egyfolytában, míg Ogg Ángyi oda nem baktatott egy kancsó gyümölcslével a büféből, fütyörészve a foga közt, és el nem oltotta.

Néne visszahúzta a kezét. Az sértetlen maradt.

— Ez a kobakológia — jelentette ki. — Az egyetlen dolog, ami számít. Minden más csak vacakolás. Remélem, nem okoztam fájdalmat kegyednek, Mrs. Gogol.

Azzal fölment a lépcsőn.

Mrs. Gogol nem tudta levenni szemét a nedves hamvakról. Ángyi nyájasan megveregette a vállát.

— Ezt hogy csinálta? — firtatta Mrs. Gogol.

— Sehogy. Hagyta, hogy kegyed tegye meg — válaszolta Ángyi. — Az embernek ügyelnie kell magára Eszme Mállotviksz körül. Szeretném látni az egyik olyan Zen flótást, amint összeütközésbe kerül vele egy nap.

— És ő a jó kettejük közül? — kérdezte Szombat báró.

— Aha — felelte Ángyi. — Fura, hogyan alakulnak a dolgok, de tényleg.

Tűnődve pillantott a kezében tartott üres gyümölcsleves korsóra.

— Amire ennek szüksége van — közölte annak modorában, aki hosszas, megfontolt töprengés után döntésre jut -, az némi banán meg rum meg izék bele…

Magrat megragadta a ruháját, amikor Ángyi eltökélten elindult dajkri iránt.

— Ne most — tiltakozott. — Jobb lesz, ha Néne után eredünk! Szüksége lehet ránk!

— Egy pillanatig se hinném — válaszolta Ángyi. — Nem szeretnék Lily helyében lenni, amikor Eszme utoléri.

— De sose láttam még Nénét ennyire fölkavartnak — vetette ellen Magrat. — Bármi megeshet.

— Az a jó, ha úgy lesz — vélte Ángyi. Jelentőségteljesen odabiccentett egy lakájnak, aki, mivel gyorsan kapcsolt, készségesen ugrott.

— De esetleg valami… szörnyűségeset fog tenni.

— Pompás. Mindig azt szerette volna — vágta rá Ángyi. — Még egy banán dajkrit, mahatma libéria, hipp-hopp.

— Ne! Nem lenne jó ötlet — tartott ki álláspontja mellett Magrat.

— Ó, na jó — törődött bele Ángyi. Odanyújtotta az üres korsót Szombat bárónak, aki afféle hipnotizált kábulatban vette át.

— Csak megyünk és elrendezzük a dolgokat — jelentette be. — Sajnálom, hogy így esett. Folytassák a bohóckodást… már ha bárkinek maradt hozzá kedve.

Amikor a boszorkányok már elmentek, Mrs. Gogol lehajolt és fölvette a baba nedves maradványait.

Egy-két ember köhögött.

— Ez minden? — kérdezte a Báró. — Tizenkét év után?

— A Királyfi halott — válaszolta Mrs. Gogol. — Már ha annak lehet nevezni.

— De megígérted, hogy bosszút állsz értem rajta — mondta a báró.

— Azt hiszem, lesz bosszú — vélte Mrs. Gogol. A padlóra hajította a babát. — Lilith tizenkét évig harcolt velem és sosem járt sikerrel. Ennek meg meg sem kellett izzadnia. Szóval azt hiszem, lesz bosszúállás.

— Nem kell betartanod az ígéreted!

— De be fogom. Valamit muszáj megtartanom. — Mrs. Gogol karjával átölelte Pipőke vállát.

— Ez van, lányom — mondta. — Tiéd a palota. Tiéd a város. Nincs itt senki, aki ezt elutasítaná.

Fenyegetően meredt a vendégekre. Egyikük-másikuk hátralépett.

Pipőke fölnézett Szombatra.

— Úgy érzem, ismernem kellene magát — jelentette ki. Odafordult Mrs. Gogolhoz. — És magát is — tette hozzá. — Mindkettejüket láttam már… korábban. Valamikor régen?

Szombat báró szóra nyitotta a száját. Mrs. Gogol föltartotta a kezét.

— Megígértük — emlékeztette. — Semmi beavatkozás.

— Tőlünk se?

— Még tőlünk se. — Visszafordult Pipőkéhez. — Csak alattvalók vagyunk.

— Úgy érti… — szólalt meg Pipőke -, hogy évekig robotoltam a konyhában… és most… nekem kellene uralkodnom a városban? Csak így?

— Így áll a helyzet.

Pipőke, mélyen elgondolkozva, lesütötte a szemét.

— És bármit, amit mondok, a nép meg kell tegyen? — kérdezte ártatlanul.

Némi ideges köhécselés hallatszott a tömeg felöl.

— Igen — felelte Mrs. Gogol.

Pipőke csak állt a padlót bámulva és szórakozottan rágcsálta a körmét. Aztán fölnézett.

— Akkor az első dolog, ami meg fog történni, a bál vége. Most azonnal! Megyek megkeresni a karnevált. Mindig szerettem volna táncolni a karneválon. — Körbenézett az aggódó arcokra. — Nem kötelező senki másnak eljönnie — fűzte hozzá.

Génua nemeseinek elegendő tapasztalata volt ahhoz, hogy tudják, mit jelent, amikor egy uralkodó valamiről azt állítja, hogy nem kötelező.

Perceken belül kiürült a terem, kivéve három alakot.

— De… de… én bosszút akartam - kesergett a Báró. - Halált akartam. Azt akartam, hogy a lányunk legyen hatalmon.

HÁROMBÓL KETTŐ NEM ROSSZ.

Mrs. Gogol és a Báró megfordultak. A Halál letette a poharát és előrelépett.

Szombat báró kihúzta magát.

— Kész vagyok veled menni — közölte.

A Halál vállat vont. Kész vagy sem, úgy tűnt, ezt sejteti, neki oly mindegy.

— De én késleltettelek — tette hozzá a Báró. — Tizenkét évig! — Átölelte Erzulie vállát. — Amikor meggyilkoltak és a folyóba dobtak, életet loptunk tőled!

CSAK MEGSZÜNTÉL ÉLNI. SOSEM HALTÁL MEG. AKKOR NEM IS JÖTTEM EL ÉRTED.

— Nem?

MA ÉJJEL VOLT VELED RANDEVÚM.

A Báró átadta sétapálcáját Mrs. Gogolnak. Levette magas, fekete cilinderét. Lerázta magáról a kabátot.

Erő sistergett a kabát gyűrődéseiben.

— Nincs többé Szombat báró — mondta.

LEHET. SZÉP CILINDER.

A Báró odafordult Erzulie-hez.

— Azt hiszem, mennem kell.

— Igen.

— Mit fogsz csinálni?

A vudu vajákosasszony lenézett a kezében tartott kalapra.

— Visszamegyek a mocsárba — felelte.

— Maradhatnál itt is. Nem bízom abban a külföldi boszorkában.

— Én igen. Szóval visszamegyek a mocsárba. Mert egyes mesék véget kell érjenek. Akármi lesz is Pipőkéből, neki magának kell elérnie.

Nem volt hosszú az út a folyó barna, nehézkes hullámaihoz.

A Báró megtorpant a parton.

— És mostantól örökké boldogan fog élni? — kérdezte.

NEM ÖRÖKKÉ. DE TALÁN ÉPP ELÉG SOKÁIG.

Eszerint tehát, befejeződnek a mesék.

A gonosz boszorkányt legyőzték, a toprongyos királykisasszony javai birtokába lép, a királyság helyreáll. Itt vannak újra a boldog idők. Ezentúl örökké boldog idők. Ami azt jelenti, hogy itt megáll az élet.

A mesék be akarnak fejeződni. Nem törődnek vele, mi jön ezután…

Ogg Ángyi végiglihegett egy folyosón.

— Sose láttam még Eszmét ilyennek — jelentette ki. — Nagyon fura hangulatban van. Veszélyes lehet önmagára.

— Veszélyes mindenki másra — helyesbített Magrat. — Ő…

A kígyónők előléptek egy átjáróból, jóval előttük.

— Nézd a dolgot ekképpen — mormolta Ángyi a bajsza alatt. — Mit tehetnek velünk?

— Ki nem állhatom a kígyókat — jegyezte meg halkan Magrat.

— Na persze, vannak nekik azok a fogaik — adta elő Ángyi, mintha szemináriumot vezetne. — Valójában inkább agyarhoz hasonlítanak Gyere, te lány! Lássuk, találunk-e másik utat!

— Utálom őket.

Ángyi ráncigálta Magratot, aki nem moccant.

— Gyere már!

— Tényleg utálom őket.

— Messziről még sokkal jobban utálhatnád őket!

A nővérek már csaknem odaértek hozzájuk. Nem lépdeltek, hanem siklottak. Talán Lily most nem összpontosított, mert kígyószerűbbek voltak, mint valaha. Ángyi úgy vélte, ki tudja venni a pikkelymintát a bőr alatt. Az állkapocs vonala teljesen hibás volt.

— Magrat!

Egy egyik nővér feléjük nyúlt. Magrat megborzongott.

A kígyónővér kitátotta a száját.

Aztán Magrat fölnézett és szinte álmodozva, olyan keményen ütötte meg, hogy a kígyó több lábnyira röpült a folyosón.

Nem olyan ütés volt, ami szerepelt bármilyen Útban vagy Ösvényben. Soha, senki nem rajzolta ezt le egy ábrán vagy gyakorolta tükör előtt feje köré tekert kötéssel. Ez egyenesen az örökölt, rettegő, túlélő reflexek lexikonjából került elő.

— Használd a varázspálcát! — kiáltotta Ángyi és előreiramlott. — Ne nindzsázz velük! Használd a varázspálcát! Erre való!

A másik kígyó ösztönösen megfordult, hogy szem elől ne tévessze a mozgást, ami egyben szemlélteti, hogy az ösztön nem mindig a túlélés sarkköve, mert Magrat tarkón vágta. A varázspálcával. A kígyó megroggyant, elvesztve eddigi alakját esés közben.

Az a gond a boszorkányokkal, hogy sose menekülnek el az olyan dolgok elől, amiket tényleg utálnak.

És a sarokba szorított, kis, prémes állatokkal az a gond, hogy — csak nagy ritkán — az egyikük mongúz.

Mállotviksz Néne mindig szerette volna tudni: mi az, ami miatt olyan különlegesnek tartják a teliholdat? Az csak egy nagy fénykör. És az újhold meg csak sötétség.

De a kettő között félúton, amikor a hold a világosság és sötétség világai közt van, amikor még a hold is a mezsgyén tanyázik… esetleg akkor hihet egy boszorkány a holdban.

Most épp egy félhold vitorlázott a mocsár ködfelhője fölött.

Lily tükrökből rakott fészke visszaverte a hideg fényt, miként visszatükrözött minden mást is. A három söprű ott volt a falhoz támasztva.

Néne elvette az övét. Nem a megfelelő színt viselte, nem viselt kalapot, szüksége volt tehát valamire, amitől otthonosan érzi magát.

Semmi sem moccant.

— Lily? — szólalt meg halkan Néne.

A saját képmása nézett ki rá a tükrökből.

— Az egész abbamaradhat most — mondta Néne. — Foghatod a söprűm és én veszem Magratét. Ő bármikor osztozhat Gythával. És Mrs. Gogol nem fog utánad jönni. Ezt elintéztem. És odahaza tudnánk mit kezdeni további boszorkányokkal. És nincs többé keresztanyáskodás. Nincs többé emberek megöletése, hogy a lányuk készen álljon a szerep eljátszására egy mesében. Tudom, hogy ezért tetted. Gyere haza! Ez olyan ajánlat, amit nem utasíthatsz vissza.

A tükör hangtalanul hátracsúszott.

— Te megpróbálsz kedves lenni hozzám? — kérdezte Lily.

— Ne hidd, hogy nem kerül nagy erőfeszítésembe — felelte Néne jóval normálisabb hangon.

Lily ruhája suhogott a sötétben, amikor előlépett.

— Szóval — jegyezte meg -, legyőzted azt a mocsári nőszemélyt.

— Nem.

— De te vagy itt helyette.

— Igen.

Lily kivette a söprűnyelet Néne kezéből és megszemlélte.

— Sose használtam még ilyet — közölte. — Csak ráülsz és máris indulhatsz?

— Ezzel meglehetősen gyorsan kell szaladgálj, mielőtt elindul — ismerte el Néne -, de igen, ez az általános elképzelés.

— Hmm. Ismered a söprűnyél szimbolikáját? — tudakolta Lily.

— Van valami köze a májusfákhoz meg népdalokhoz meg hasonlókhoz? — kérdezett vissza Néne.

— Ó, igen.

— Akkor hallani se akarok róla.

— Igen — mondta Lily -, gondolom, nem akarsz.

Visszaadta a söprűt.

— Itt maradok — szögezte le. — Mrs. Gogol lehet, hogy előállt egy új trükkel, de ez nem jelenti, hogy ő győzött.

— Nem. A dolgok muszáj véget érjenek, tudod — magyarázta Néne. — Így működik az egész akkor, ha a világot mesékké változtatod. Sose lett volna szabad ezt megtenned. Nem lett volna szabad a világot mesékké formálnod. Nem lett volna szabad hagynod, hogy úgy bánjanak az emberekkel, mintha szereplők lennének, mintha tárgyak lennének. De ha ezt teszed, akkor tudnod kell, mikor ér véget egy mese.

— Föl kell venned a vörösen izzó cipőd és végigtáncolni az éjszakát? — kérdezte Lily.

— Valami ilyesmi, igen.

— Míg mindenki más boldogan él, míg meg nem hal?

— Ezt nem tudom — válaszolta Néne. — Ez tőlük függ. Amit én mondok, az az, hogy neked tilos belefognod még egyszer. Te vesztettél.

— Tudod, hogy a Mállotvikszek sosem veszítenek — replikázott Lily.

— Egyikük ma éjjel megtanul veszíteni — felelte Néne.

— De mi kívül vagyunk a meséken — protestált Lily. — Én amiatt, mert én… vagyok a közeg, amin keresztül megtörténnek, és te azért, mert te küzdesz ellenük. Mi vagyunk középen. Szabadon…

Nesz hallatszott mögülük. Magrat és Ogg Ángyi arca bukkant elő a lépcső teteje fölött.

— Szükséged van segítségre, Eszme? — érdeklődött óvatosan Ángyi.

Lily nevetett.

— Itt vannak a te kis kígyóid, Eszme.

— Tudod — fűzte hozzá -, te tényleg pont olyan vagy, mint én. Hát nem látod? Nincs olyan gondolat, ami átsuhant az agyamon, ami ne fordult volna meg a te fejedben is. Nincs olyan tett, amit elkövettem, amit te ne fontolgattál volna. De neked sose volt hozzá bátorságod. Ez a különbség a hozzám hasonlók és a hozzád hasonlók között. Nekünk megvan a bátorságunk megtenni, amiről ti csak álmodtok.

— Igen? — szólt Néne. — Ez lenne, amit gondolsz? Azt hiszed, álmodozom?

Lily megmozdította egy ujját. Magrat föllebegett a lépcsőházból, hiábavalóan küszködve. Vadul integetett a varázspálcájával.

— Ezt szeretem látni — nyilatkozta Lily. — Embereket kívánságokkal. Én soha semmit nem kívántam egész életemben. Én mindig tettem azért, hogy megtörténjenek a dolgok. Annyival kifizetődőbb.

Magrat a fogát csikorgatta.

— Biztos vagyok benne, hogy nem néznék ki jól tökként, kedves — mondta Lily. Könnyedén intett a kezével. Magrat továbbemelkedett.

— Meglepődnél azoktól a dolgoktól, amikre képes vagyok — jelentette ki ábrándosan Lily, miközben az ifjabb boszorkány egyenletesen lebegett a kockakövek fölött. — Neked magadnak is meg kellett volna próbálkoznod a tükrökkel, Eszme. Csodákat tesz a lélekkel. Csak azért hagytam, hogy az a mocsári perszóna életben maradjon, mert a gyűlölete éltető erejű volt. Tudod, nagyon is szeretem, ha gyűlölnek. És te tényleg tudod ezt. Az egyfajta tisztelet. Mutatja, hogy hatással vagy. Olyan, mint a hideg fürdő egy forró napon. Amikor az ostobák tudatára ébrednek, hogy tehetetlenek, amikor füstölőgnek jelentéktelenségükben, amikor vereséget szenvednek és nincs másuk, csak az az ásító űr savmarta gyomorszájukban — nos, hogy őszinte legyek, az olyan, mint az imádkozás. És a mesék… uralni a meséket… kölcsönvenni az erejük… a tőlük kapott örömök… titkos középpontjukban állni… Meg tudod ezt érteni? Az önmagukat ismétlő mintázatok láttán érzett puszta gyönyörűséget? Mindig szerettem a mintákat. Mellesleg, ha az az Ogg nőszemély folytatta a próbálkozást, hogy mögém osonjon, tényleg hagyni fogom, hogy ifjú barátnőd az udvar fölé lebegjen és akkor, Eszme, esetleg elvesztem iránta az érdeklődést.

— Csak mászkálgattam — állította Ángyi. — Azt nem tiltja a törvény.

— Te megváltoztattad a mesét a magad módján és most én is ezt fogom tenni az enyémen — közölte Lily. — És ismét… csak annyit kell tégy, hogy elmész. Csak menj el. Hogy mi történik itt, nem számít. Ez egy távoli város, amiről csak keveset tudsz. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy föléd kerekednék fineszességben — tette hozzá -, de ez a kettő… bennük nincs meg a kellő hogyishívják. Lekvárrá paszírozhatnám őket. Remélem, ezzel tisztában vagy. Szóval azt javaslom, hogy ma este egy Mállotviksz tanuljon meg veszíteni?

Néne egy ideig némán állt, hasznavehetetlen söprűnyelére támaszkodva.

— Rendben. Tedd le Magratot — mondta. — És akkor majd kimondom, hogy te győztél.

— Bárcsak el tudnám ezt hinni — felelte Lily. — Ó… de persze te vagy a rendes kettőnk közül, nem igaz? Neked állnod kell a szavad.

— Figyelj csak rám! — szólította föl Néne. Odasétált a pártázathoz és lenézett. A kétarcú hold még mindig elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a palotát tengerként körbeölelő ködöt.

— Magrat? Gytha? — fordult hozzájuk. — Sajnálom, hogy így esett. Nyertél, Lily. Semmit sem tehetek.

Azzal leugrott.

Ogg Ángyi odarohant és lebámult a peremen át, épp jókor, hogy lásson egy homályos alakot eltűnni a ködben.

A tornyon maradt mindhárom nő nagy levegőt vett.

— Ez csak trükk — vélte Lily -, hogy elővigyázatlanná tegyen.

— Nem az! — sikoltotta Magrat lerogyva a kövezetre.

— Nála volt a söprűje — erősködött Lily.

— Az nem működik! Nem fog beindulni! — kiáltotta Ángyi. — Rendben — mondta fenyegetően, Lily karcsú alakja felé lépdelve. — Hamar letöröljük azt az önelégült kifejezést az arcodról…

Megtorpant, amikor ezüstös fájdalom cikázott végig a testén.

Lily nevetett.

— Akkor hát igaz? — kérdezte. — Igen. Látom az arcotokon. Eszme elég eszes volt ahhoz, hogy tudja, nem győzhet. Ne legyetek ostobák! És ne tartsd felém azt az idióta varázspálcát, Beléndek kisasszony! A vén Desiderata réges-rég diadalmaskodott volna fölöttem, ha képes lett volna rá. Egyesekben nincs semmi belátás.

— Le kellene menjünk oda — jelentette ki Magrat. — Lehet, hogy ott fekszik…

— Ez az. Legyetek jók! Csak ehhez értetek — gúnyolta őket Lily, miközben a két boszorkány futott a lépcsőhöz.

— De vissza fogunk jönni! — morogta Ogg Ángyi fogvicsorgatva. — Még akkor is, ha a mocsárban kell lakjunk Mrs. Gogollal és kígyófejeket kell együnk!

— Persze — emelintette meg szemöldökét Lily. — Pontosan ezt mondtam. Az embernek szüksége van a hozzátok hasonlókra maga körül. Máskülönben az ember sose tudhatná bizonyosan, hogy még mindig fungál. Ez az eredményesség jelzésének egyik módja.

Figyelte, ahogy eltűnnek lefelé a lépcsőn.

Szél fújt a torony tetején. Lily összefogta a szoknyáját és a torony széléhez lépdelt, ahonnan láthatta a messze alant lévő háztetők fölött kavargó ködfoszlányokat. A muzsika halk zengzetei hallatszottak a távoli karneválból, ahogy a tánc végigkacskaringózott az utcákon.

Hamarosan éjfél lesz. Valódi éjfél, nem afféle árengedményes változata, amit egy órában araszoló vénasszony okoz.

Lily megpróbálta kivenni a homályon keresztül a torony lábát.

— Igazán, Eszme — mormolta. — Te aztán tényleg nehezen tűrted a vesztést.

Ángyi kinyúlt és visszatartotta Magratot, amikor lerohantak a csigalépcsőn.

— Lassítanunk kellene egy kicsit — vélte.

— De lehet, hogy megsérült…!

— Az leszel te is, ha megbotlasz. Különben is — közölte Ángyi -, nem hiszem, hogy Eszme összetört rakásként fekszik valahol. Nem ilyen módon távozna el. Szerintem csak azért tette, hogy biztosítsa, Lily megfeledkezik rólunk és nem próbál minket valamiképp csőbe húzni. Állítom, azt gondolta, hogy mi vagyunk… mi is volt az a tsorti ipsével, akit csak akkor lehetett megsebezni, ha a megfelelő helyen találtad el? Soha, senki nem győzte le, amíg erre rá nem jöttek. A térde, azt hiszen, az volt az. Mi vagyunk Néne tsorti térde, érted?

— De tudjuk, hogy tényleg gyorsan kell fuss ahhoz, hogy a söprűnyele beinduljon! — kiabálta Magrat.

— Aha, tudom — válaszolta Ángyi. — Ezt gondoltam én is. És most azt gondolom… milyen gyorsan mész, amikor esel? Úgy értem, egyenesen lefelé?

— Én… nem tudom — ismerte be Magrat.

— Szerintem Eszme úgy vélte, érdemes kideríteni — vélekedett Ángyi. — Ez az, amit képzelek.

Egy fölfelé baktató alak jelent meg a lépcsőfordulóban. Udvariasan félreálltak, hogy hagyják elhaladni.

— Bárcsak vissza tudnék emlékezni, az ipse melyik részét kellett eltalálni — sóhajtotta Ángyi. — Most aztán egész éjjel ez fog motoszkálni a fejemben.

A SARKÁT.

— Tényleg? Ó, nagyon köszönöm.

SZÍVESEN, MÁSKOR IS.

Az alak haladt tovább előre és fölfelé.

— Remek álarc volt rajta, nem igaz? — szólalt meg jóval később Magrat.

Ő és Ángyi megerősítést keresve néztek egymás szemébe.

Magrat elsápadt. Fölnézett a lépcsőre.

— Azt hiszem, vissza kellene rohannunk oda föl és… — kezdte.

Ogg Ángyi sokkal idősebb volt. — Azt hiszem, mennünk kéne — állította.

Lady Volentia D’Instrukcio a rózsakertben üldögélt a nagy torony lábánál és kifújta az orrát.

Már félórája várakozott és elege lett.

Egy romantikus tête-à-tête-ben reménykedett: olyan kedves férfinak látszott, valahogy egyidejűleg rámenősnek és félénknek. Ehelyett csaknem főbe kólintotta egy öregasszony söprűnyélen, aki, amennyire ki tudta venni a sebesség okozta elmosódottságon át, Lady Volentia saját ruháját viselte, amikor sikítva leérkezett a ködből. A perszóna csizmája átszántott a rózsákon, mielőtt röptének íve újra fölfelé vitte volna őt.

És most valami mocskos, büdös kandúr folyton a lábához dörgölőzik.

Pedig olyan kellemes estének indult…

— ’Elló, lédiséged!

A nő körbenézett a bokrokra.

— A nevem Casanunda — közölte egy reményteli hang.

Lily Mállotviksz megfordult, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést tükörlabirintusa belsejéből.

A homlokát ráncolta. Átszaladt a kövezeten és kinyitotta az ajtót a tükörvilágba.

Nem hallatszott más nesz, csak a ruhája suhogása és saját lélegzetvételének halk sípolása. Besuhant a tükrök közti helyre.

Miriádnyi önmaga nézett vissza rá jóváhagyólag. Megkönnyebbült.

Aztán a lába beleütközött valamibe. Lenézett és megpillantott a kockaköveken, feketén a hold fényében, egy söprűt a törött üveg cserepei közt heverve.

Elszörnyedt tekintete fölemelkedett és összeakadt egy tükörképpel.

Az szúrósan meredt vissza rá.

— Hol a gyönyörűség a győzelemben, ha a vesztes nincs életben, hogy tudja, vesztett?

Lily tátogó szájjal elhátrált.

Mállotviksz Néne átlépett az üres kereten. Lily lenézett megtorló nővérén túlra.

— Összetörted a tükröm!

— Akkor hát ez volt minden, amiért az egész történt? — kérdezte Néne. — Hogy kiskirálynőt játssz valami vizenyős városban? Hogy meséket szolgálj? Miféle hatalom ez?

— Te ezt nem érted… összetörted a tükröt…

— Azt mondják, az embernek nem szabad ilyet tenni — mondta Néne. — De én úgy gondoltam: ugyan, mit számít újabb hét évnyi balszerencse?

Képmás képmás után törik darabokra, egész úton végig a tükörvilág hatalmas görbéjén, a hasadás fénysebességnél gyorsabban röpül végig…

— Mind a kettőt el kell törni ahhoz, hogy biztonságos legyen… fölborítottad az egyensúlyt…

— Hah! Én? — Néne előrelépett, szeme a keserűség zafírja. — Meg fogod kapni tőlem a verést, amit Anyánktól sose kaptál meg, Lily Mállotviksz. Nem varázslattal, nem kobakológiával, nem bottal, amilyen Apánknak volt, bizony, és emlékszem, használta is eleget — hanem bőrrel. És nem azért, mert te vagy a rossz kettőnk közül. Nem azért, mert mesékkel vacakoltál. Mindenkinek megvan a maga útja, amin végig kell menjen. Hanem azért, és azt akarom, hogy ezt teljesen fogd föl, mert miután elmentél, nekem kellett a jónak lennem. Tiéd volt az összes móka. És nincs arra lehetőség, hogy ezt megfizettessem veled, Lily, de azért meg fogom próbálni…

— De… én… én… én vagyok a jó — motyogta Lily a döbbenettől elsápadt arccal. — Én vagyok a jó tündér. Én nem veszíthetek! Én vagyok a keresztanya. Te vagy a gonosz boszorka… és összetörted a tükröt…

…üstökösként haladva, a repedés a tükrökben eléri legtávolabbi pontját s visszakanyarodik, végigszáguldva megszámolhatatlan világon…

— Segítened kell nekem helyre tenni… a tükörképek muszáj egyensúlyban legyenek… — Lily elhalóan mormolt a megmaradt üveghez hátrálva.

— Jó? Jó? Emberekkel táplálva a meséket? Eltorzítva emberek életét? Ez a jó szerinted? — tudakolta Néne. — Úgy érted, még csak nem is szórakoztál jól? Ha olyan rossz lettem volna, mint te, én sokkal rosszabb lettem volna. Jobban csináltam volna, mint te valaha álmodtad!

Hátralendítette a kezét.

…a törés visszatért kiinduló pontjához, magával hozva az összes tükör menekülő visszatükröződését…

Néne szeme elkerekedett.

Az üveg repedezett és szilánkokra tört Lily Mállotviksz mögött.

És a tükörben Lily Mállotviksz képmása megfordult, üdvözülten elmosolyodott és kinyúlt a keretből, hogy karjába ragadja Lily Mállotvikszet.

— Lily!

Az összes tükör összezúzódott, ezer darabban robbanva kifelé a torony tetejéről, s ezért, csak egy pillanatig, azt csillámló tündérpor koszorúzta.

Ogg Ángyi és Magrat megérkeztek a tetőre, akár a bosszúálló angyalok a hanyag mennyei minőségellenőrzés korszaka után.

Megtorpantak.

A tükörútvesztő helyén üres keretek álltak. Üvegcserepek borították a padlót és rajtuk egy fehér ruhás alak feküdt.

Ángyi maga mögé lökte Magratot és óvatosan csikorgott előre. Megbökte az alakot a csizmája orrával.

— Hajítsuk le a toronyról — javasolta Magrat.

— Rendben — válaszolta Ángyi. — Akkor hát, tedd meg!

Magrat tétovázott. — Hát — mondta -, amikor azt indítványoztam, dobjuk le a toronyról, nem úgy gondoltam, hogy én személyesen hajítom le, úgy értettem, ha lenne igazság, akkor le kellene őt lökni…

— Akkor én a helyedben erről a témáról nem beszélnék többet — jelentette ki Ángyi, elővigyázatosan letérdelve a csikorgó törmelékre. — Ráadásul igazam volt. Ez itt Eszme. Akárhol megismerném ezt az arcot. Vedd le az alsószoknyád!

— Mért?

— Nézz a karjára, te lány!

Magrat megtekintette. Aztán a szájához kapta a kezét.

— Vajon mit csinált?

— A kinézete alapján megpróbált közvetlen átnyúlni az üvegen — felelte Ángyi. — Most vedd le és segíts nekem csíkokra tépdesni, aztán menj és keresd meg Mrs. Gogolt és tudd meg, van-e valamilyen gyógyírja és segíthet-e nekünk és mondd meg neki, hogy reggelre jobb lesz, ha már messze jár. — Ángyi megtapintotta Mállotviksz Néne csuklóját. — Lehet, hogy Lily Mállotviksz lekvárrá paszírozhatott volna minket, de átkozottul biztos vagyok abban, hogy ki tudnám ütni Mrs. Gogol szemét a kandallóráccsal, ha arra kerülne a sor.

Ángyi levette nyilvánvalóan elpusztíthatatlan kalapját és a csúcsában kotorászott. Előhúzott egy bársonydarabot és széthajtogatta, előtárva tűk kicsiny, de titkos raktárát meg egy orsó cérnát.

Megnyalta a cérnát és erősen kancsítva a holddal szemben föltartott egy tűt.

— Ó, Eszme, Eszme — mondta, amikor lehajolt a varrnivalója fölé. — Te aztán tényleg nehezen tűröd a győzelmet.

Lily Mállotviksz kinézett a sok rétegű, ezüstös világból.

— Hol vagyok?

A TÜKÖR BELSEJÉBEN.

— Halott vagyok?

A VÁLASZ ERRE — felelte a Halál — VALAHOL IGEN ÉS NEM KÖZÖTT TALÁLHATÓ.

Lily megfordult és milliárdnyi alak fordult együtt vele.

— Mikor juthatok ki?

AMIKOR MEGTALÁLOD AZ EGYETLEN VALÓDIT.

Lily Mállotviksz továbbfutott a végtelen számú visszatükröződésen át.

A jó szakács mindig, minden reggel első a konyhában és utolsóként távozik este.

Mrs. Kellemes eloltotta a tüzeket. Gyors leltárt készített az ezüstneműről és megszámolta a levesestálakat.

Ráébredt, hogy nézik.

Egy macska állt az ajtóban. Nagy volt és szürke. Egyik szeme gonosz sárgászöld, a másik gyöngyfényű fehér. Ami megmaradt a füléből, úgy nézett ki, mint egy bélyeg széle. Mindazonáltal volt benne egy bizonyos hetykeség és Félmanccsal-is-le-tudlak-győzni mezőt generált maga körül, ami furcsamód ismerősnek rémlett.

Mrs. Kellemes egy ideig csak bámult rá. Mrs. Gogol közeli, személyes barátnője volt és tudta, hogy az alak csupán mélyen meggyökeresedett, egyéni szokás kérdése, és ha génuai lakos vagy Samedi Nuit Mort környékén, megtanulsz jobban bízni az ítélőképességedben, mint az érzékeidben.

— Hát akkor — szólalt meg, s hangjában alig-alig lehetett a remegést érzékelni -, gondolom, szeretnél még egy kevés hallábat, akarom mondani, fejet, mit szólsz hozzá?

Csöves nyújtózkodott és a hátát görbítette.

— És van némi tej is a hűtőkamrában — folytatta Mrs. Kellemes.

Csöves boldogan ásított.

Aztán megvakarta a fülét a hátsó lábával. Az emberség olyan hely, amit nem rossz meglátogatni, de azért nem szeretnél ott lakni.

Közben eltelt egy nap.

— Mrs. Gogol gyógyító kenőcse tényleg hatásosnak tűnik — vélekedett Magrat. Föltartott egy üveget, ami félig volt valami furán szemcsés halványzölddel és olyan átható szagúval, hogy, az ember könnyen elhihette volna, az egész világot elárasztja illatával.

— Van benne kígyófej is — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Ne próbálj fölzaklatni! — intette Magrat. — Tudom, hogy a Kígyófej egyfajta virág. Liliomféle, azt hiszem. Tudod, elképesztő, hogy mi mindent lehet virágokkal csinálni.

Ogg Ángyinak, aki az igazat megvallva tanulságos, jóllehet hajmeresztő félórát töltött Mrs. Gogol figyelésével, amíg a kence elkészült, nem volt szíve fölvilágosítani.

— Úgy van — mondta. — Virágok. Látom már, hogy semmi sem kerüli el a figyelmed.

Magrat ásított.

Szabad bejáratuk volt a palotába, és a kijárat még meg sem fordult a fejükben. Nénét a szomszédos szobában helyezték kényelembe.

— Eridj és aludj egy keveset — tanácsolta Ángyi. — Egy perc múlva megyek és átveszem Mrs. Gogoltól.

— De Ángyi… Gytha — hebegett Magrat.

— Hmm?

— Az az összes… izé… amit mondott, miközben utaztunk. Olyan… olyan hideg volt. Nemde? Nem szabad mindenfélét kívánni, nem szabad varázslatot használni az emberek megsegítésére, nem lehetséges megcsinálni azt a tüzes dolgot — és aztán fogta magát és mindezt megtette! Hogyan kellene ezt értelmeznem?

— Á, igen — felelte Ángyi. — Teljesen az általános meg a specifikus alapján, érted?

— Az mit jelent? — Magrat lehevert az ágyra.

— Azt jelenti, hogy amikor Eszme olyan szavakat használ, mint „Mindenki” meg „Senki”, nem számítja magát közéjük.

— Tudod… amikor ezt jobban meggondolod… ez borzasztó.

— Ez a boszorkányság. Fönt a nyaktörő részén. És most… szundíts egyet!

Magrat túl fáradt volt a tiltakozáshoz. kinyújtózott és hamarosan, afféle arisztokratikus módon, horkolni kezdett.

Ángyi egy darabig ült és pipázott a falra meredve.

Aztán fölállt és belökte az ajtót.

Mrs. Gogol fölnézett az ágy melletti zsámolyról.

— Kegyed is menjen és aludjon egy keveset — javasolta Ángyi. — Egy időre átveszem.

— Valami nem stimmel — jelentette ki Mrs. Gogol. — A keze rendbe jött. Csak egyszerűen lehetetlen fölébreszteni.

— Eszme esetében az egész a fejben zajlik — magyarázta Ángyi.

— Készíthetnék néhány új istent és rávehetnék mindenkit, hogy tényleg mélyen higgyen bennük. Mit szól hozzá? — kérdezte Mrs. Gogol. Ángyi a fejét rázta.

— Nem hinném, hogy Eszme ezt akarná. Nem nagyon lelkesedik az istenekért. Úgy gondolja, azok nem mások, mint térpocsékolás.

— Akkor főzhetnék némi gombót. Az emberek messzi földről eljönnek, hogy ehessenek belőle.

— Érdemes lenne megpróbálni — értett egyet Ángyi. — Minden apróság számít, én már csak azt mondom. Miért nem lát hozzá? És hagyja itt a rumot!

Miután a vudu varázslónő távozott, Ángyi megint pipára gyújtott és ivott egy kis rumot afféle elmerengő módon s közben az ágyon fekvő alakot nézegette.

Aztán lehajolt, közel Mállotviksz Néne füléhez és ezt suttogta:

— Csak nem fogsz veszíteni, ugye, nem?

Mállotviksz Néne kinézett a sok rétegű, ezüstös világból.

— Hol vagyok?

A TÜKÖR BELSEJÉBEN.

— Halott vagyok?

A VÁLASZ ERRE — felelte a Halál — VALAHOL IGEN ÉS NEM KÖZÖTT TALÁLHATÓ.

Eszme megfordult és milliárdnyi alak fordult együtt vele.

— Mikor juthatok ki?

AMIKOR MEGTALÁLOD AZ EGYETLEN VALÓDIT.

— Ez valami beugratós kérdés?

NEM.

Néne lenézett önmagára.

— Ez az — közölte.

És a mesék egyszerűen csak boldog befejezést akarnak. Fittyet hánynak arra, hogy az kinek jut.

A mocsárban Mrs. Gogol, a vudu boszorka primitív állványára helyezte a frakkot, a póznára tűzte a cilindert és egy darabka zsineggel ráerősítette a sétapálcát a keresztrúd egyik végére.

Hátralépett.

Szárnyverdesés hallatszott. Legba pottyant le az égből és rátelepedett a cilinderre. Aztán kukorékolt. Általában csak napszálltakor kukorékolt, mert nagy hatalmú madár volt, de most az egyszer hajlott arra, hogy elismerje az új napot.

Később azt beszélték, hogy minden esztendőben Samedi Nuit Mort-kor, amikor a karnevál eléri tetőpontját és a dobok a leghangosabbak és a rum már csaknem elfogyott, a semmiből előbukkan egy férfi frakkban és cilinderben, egy démon életerejével, és a tánc élére áll.

Hiszen még a meséknek is el kell kezdődnie valahol.

Csobbanás hallatszott, aztán a folyó vize újra összezárult.

Magrat ellépdelt.

A varázspálca lesüppedt a kövér iszapba, ahol csupán a hébe-hóba arrajáró folyami rákok lába érintette, akiknek nincs tündérkeresztanyja és tilos bármit kívánniuk. A hónapok során lejjebb merült és, ahogy a legtöbb dolog, eltűnt a történelemből. És ennél senki sem kívánhat többet.

A három söprű Génua fölé emelkedett a hajnal felé kavargó köddel együtt.

A boszorkányok lenéztek a várost körbevevő zöld mocsárra. Génua szunnyadt. A Zsíros Ebédidő utáni napok mindig csöndesek, mivel az emberek ekkor alusszák ki. Jelenleg a kipihenők körébe Csöves is beleértendő, összegömbölyödve helyén a cirokban. Az elválás Mrs. Kellemestől igazi szívet tépő fájdalom volt.

— Hát, ennyit a la douche vitáról - törődött bele higgadtan Ángyi.

— El sem búcsúztunk Mrs. Gogoltól — jegyezte meg Magrat.

— Szerintem ő tudja jól, hogy elmegyünk — vélte Ángyi. — Nagyon értelmes asszony, az a Mrs. Gogol.

— De megbízhatunk benne, hogy állja a szavát? — kérdezte Magrat.

— Igen — válaszolta Mállotviksz Néne.

— A maga módján roppant becsületes — állította Ogg Ángyi.

— Hát, ez igaz — látta be Néne. — Azonfelül mondtam neki, hogy esetleg visszajövök.

Magrat átnézett Néne söprűjére. A cirokhoz szíjazott poggyász közt volt egy nagy kerek doboz.

— Még csak föl se próbáltad azt a kalapot, amit adott neked — hozta föl.

— Vetettem rá egy pillantást — felelte Néne hidegen. — Nem jó méret.

— Szerintem Mrs. Gogol nem adna senkinek olyan kalapot, aminek nem jó a mérete — tamáskodott Ángyi. — Lássuk csak, jó?

Néne az orrát fintorgatta és levette a doboz tetejét. Selyempapír gombolyagok pottyantak le a köd felé, amikor kiemelte a kalapot.

Magrat és Ogg Ángyi a fejfedőre meredt.

Természetesen hozzá voltak szokva a kalapot ékítő gyümölcs ötletéhez — magának Ogg Ángyinak volt egy fekete szalmakalapja viaszcseresznyékkel a különleges családi viszálykodás alkalmaira. De ezen jóval több volt puszta cseresznyénél. A görögdinnye volt nagyjából az egyetlen gyümölcs, ami nem volt megtalálható rajta valahol.

— Ez határozottan nagyon… külföldies — állapította meg Magrat.

— Gyerünk! — buzdította Nénét Ángyi. — Próbáld föl!

Néne megtette, kissé szégyenlősen, két lábbal megnövelve látszólagos magasságát, aminek javarészét egy ananász tette ki.

— Nagyon színes. Nagyon… sikkes — ítélkezett Ángyi. — Nem mindenki tudna viselni egy ilyen kalapot.

— Jól állnak neked a gránátalmák — hangoztatta Magrat.

— Meg a citromok — tette hozzá Ogg Ángyi.

— He? Ti ketten nem nevettek ki, ugye? — kérdezte gyanakodva Mállotviksz Néne.

— Szeretnéd te is megnézni? — tudakolta Magrat. — Van nálam egy tükör valahol…

A csönd bárdként ereszkedett le. Magrat elvörösödött. Ogg Ángyi dühösen meredt rá.

Mindketten óvatosan fürkészték Nénét.

— Ii-igenn — felelte hosszúnak tűnő idő után. — Azt hiszem, szeretnék tükörbe nézni.

Magrat kiengedett, kotorászott a zsebeiben és előhúzott egy kis, fakeretes, kézi tükröt. Átnyújtotta.

Mállotviksz Néne ránézett a tükörképére. Ogg Ángyi lopva kissé közelebb manőverezte a söprűjét.

— Hmm — mondta Néne egy kis idő múlva.

— Az a mód, ahogy a szőlők ott lógnak a füled mögött — bátorította Ángyi. — Tudod, ennél tekintélyesebb kalapot sohasem láttam.

— Hmm.

— Nem így gondolod? — firtatta Magrat.

— Hát — szólalt meg Néne kelletlenül -, talán megjárja a külrészeken. Ahol nem lát benne senki, aki ismer engem. Legalábbis, senki fontos.

— És amikor hazaérünk, bármikor megeheted — javasolta Ogg Ángyi.

Megkönnyebbültek. Úgy érezték, megmásztak egy hegyet, átjutottak egy veszélyes völgyön.

Magrat letekintett a barna folyóra és a gyanús farönkökre a homokpadjain.

— Amit tudni szeretnék, az ez — mondta -, vajon Mis. Gogol valójában jó vagy rossz? Úgy értem, halottak meg aligátorok meg minden…

Néne a ködön átpislákoló, felkelő napra pillantott.

— Bonyolult dolog a jó meg a rossz — közölte. — Nem vagyok túl biztos abban, melyik oldalon állnak az emberek. Talán az számít, melyik irányba nézel.

— Tudod — fűzte hozzá -, tényleg azt hiszem, hogy látom innen a peremet.

— Fura — vetette föl Ángyi -, azt beszélik, hogy egyes külországokban vannak elefántok. Tudjátok, mindig szerettem volna elefántot látni. És van egy hely Klaccsban vagy valahol, ahol az emberek fölmásznak köteleken és eltűnnek.

— Miért? — érdeklődött Magrat.

— Fogalmam sincs. Valószínűleg van valami dörzsölt külhoni oka.

— Desiderata egyik könyvében — mesélte Magrat — azt írja, hogy van egy nagyon érdekes dolog az elefántnézéssel kapcsolatban. Azt írja, hogy a Sto-síkságon, amikor az emberek azt mondják, elmennek elefántot látni, az azt jelenti, hogy egyszerűen útra kelnek, mert elegük van abból, hogy mindig ugyanazon a helyen éljenek.

— Nem az a gond, ha ugyanazon a helyen élsz — mutatott rá Ángyi -, hanem az, hogy ha nem engeded elkószálni az eszed.

— Én szeretnék fölmenni a Tengely felé — szögezte le Magrat. — Látni az ősi templomokat, amilyeneket leír a Skorpió Útjának Első Fejezete.

— És tanítanának neked bánni olyat, amit nem tudsz már úgyis, mi? — firtatta Ángyi tőle szokatlan élességgel.

Magrat Nénére pillantott.

— Valószínűleg nem — felelte engedékenyen.

— Hát — érdeklődött Ángyi -, mi legyen, Eszme? Hazamegyünk? Vagy elindulunk elefántnézőbe?

Néne söprűje lágyan megfordult a szellőben.

— Undorító vén szatyor vagy, Gytha Ogg — közölte Néne.

— Úgy van — erősítette, meg Ángyi vidáman.

— És, Magrat Beléndek…

— Tudom — árasztotta el a megkönnyebbülés Magratot -, ostoba liba vagyok.

Néne visszanézett a Tengely és a magas hegyek felé. Valahol arrafelé van egy vén kunyhó, aminek kulcsa az árnyékszékben lóg. Alighanem mindenféle dolgok zajlanak ott. Az egész királyság kétségkívül romlásba dől és tönkremegy, ha nincs ott, hogy jó úton tartsa a népeket. Ez a dolga. Nem lehet tudni, miféle ostobaságokat követnek el az emberek, ha ő nincs ott…

Ángyi szórakozottan összeütötte vörös csizmáit.

— Hát, gondolom, nincs is az otthonhoz fogható — mondta.

— Nem — felelte a még mindig merengőnek tűnő Mállotviksz Néne. — Nem. Milliárdnyi olyan hely van, mint az otthon. De ezek közül csak egy az, ahol élsz.

— Szóval akkor visszamegyünk? — kérdezte Magrat.

— Igen.

De a hosszabbik úton mentek és megnézték az elefántot.