A Bika órája

IV. FEJEZET Az infemó elhaló hangja

A „Sötét Láng” csillaghajó közeledett a bolygó felszínéhez. A körülrepülési sebesség fokozódott, s a ritka levegő a több száz kilométeres magasságban fülsiketítőén sivított a hajó áthatolhatatlan falán túl, amely megbízhatóan védett a túlhevüléstől és mindenféle sugárzástól. A szörnyű erő hangját felfogták a Tormansz zaj szondái. Itt is ismerték azokat a műszereket, amelyek feljegyzik az ég hangkrónikáját. Az erősítők bevitték ezt a monoton, vészjelként hangzó, metsző süvítést a megfigyelő tudósok dolgozószobáiba, az Égi Őrök magas tornyaiba és a bolygó urainak tágas lakosztályaiba, jelezve az ijesztő és vonzó, hívatlan vendég közeledését.

A csillaghajó technikusai lankadatlanul dolgoztak, kiszúrnitották és betáplálták a programokat a tompa orrú, háromszemű súrlódó rakétákba. Az ötméteres, hal formájú burkolatba zárt spirálcsőkötegek hamarosan elváltak az űrhajótól, hatalmás görbéket írtak le, és megérintették a bolygó felszínét az előre kijelölt helyeken. Az egyik rakéta az óceán hullámait súrolta, a másik a víz mélyébe ereszkedett, az utánuk következők a tormansziak által engedélyezett területen a mezőket, folyókat és zöldövezeteket barázdálták. Azután újra felemelkedtek a körpálya magasságába, hozzátapadtak a „Sötét Láng” oldalához, meghozták a laboratóriumnak biológiai elemzésre az idegen bolygó vizét, földjét és levegőjét.

Neia Holly, Eviza Tanét és Tivisza Henako harmadik napja nem hunyta le a szemét. Az ultracentrifuga egyhangú zúgása közben egy percre sem mozdultak a proton-mikroszkópok és a termosztátok mellől, amelyek számtalan baktérium— és vírustenyészetet tartalmaztak. Az analitikai komparátorok őszszehasonlították a Föld és a Tormansz ártalmas mikrobáinak toxinjait, és felállították az immunológiai reakciók hosszú képlétéit, hogy semlegesíthessék az eddig ismeretlen kórokozókat. Egyaránt immunizálták a kiszállókat és az űrhajón maradókat. A személyzet minden tagja nehezen szedte a levegőt, arcuk égett, szemük lázasan csillogott. Tor Likot és Menta Kort hipnotikus álomba kellett merítem, mert a szervezet erős reakciója minden tevékenység kikapcsolását kívánta.

Eviza Tanét néhány nap múlva kijelentette, hogy elégedetlen az eredményekkel, és nem garantálhatja a teljes védettséget.

— Mennyi idő alatt tudná garantálni? — kérdezte tőle Fay Rodisz.

Eviza kissé zavartan elgondolkozott.

— Felfedeztünk két ritka vírust. Ezek csak ott alakulhattak ki, ahol az emberek rendkívül zsúfoltan élnek. Most semmi ilyesféle nem tapasztalható a Tormanszon.

— Ami közvetett bizonyíték a bolygó egykori túlnépesedése mellett — mondta Fay Rodisz —, de nekünk a lehető leghamarabb le kell szállnunk a Tormanszra.

— Védőreakcióink áthangolásához legalább két hónap szűkséges — felelte Eviza Tanét olyan hangon, mintha ő volna a hibás, hogy az immunizálást, nem lehet hamarabb elvégezni.

Fay Rodisz rámosolygott.

— Hát mit tegyünk! Az ember szeretne az új föld teljes jogú vendége lenni, de ez szinte sohasem sikerül. Mindig adódnak olyan körülmények, amelyek sürgetnek, nem tűrik a várakozást. Sokan elmondták már, milyen felejthetetlen érzés találkozni egy új és veszélytelen bolygóval. Az ember kilép az űrhajóból a rendkívül tiszta levegőre, az új Nap alá, és gyérmekként fútkározik a simogató, szűzi talajon. Legszívesebben ledobná ruháját, hogy egész lényével megmártózzék ebben az üde, kristálytiszta világban, hogy mezítelen lábbal lépegessen a puha füvön, hogy a csupasz bőrét cirógassa a szél és Nap, hogy érezze a természet leheletének minden rezdülését. És a több százezer utazó közül, akik idegen világokba indultak, mily kevésnek sikerült ezt megélni!

— Tehát védőruha?

— Igen! Bármennyire sajnálatos! Később, ha az immunizáció befejeződik, levetjük. Sisak nem kell, csak bioszűrő. Már ez is eredmény! így viszont három-négy nap múlva készen leszünk.

— Talán így a legjobb — mondta Neia Holly. — Az elemzés azt mutatta, hogy a Tormansz vizének összetétele némilég különbözik a Földétől. Eleinte, míg hozzá nem szokik az új vízhez, mindenki gyengének fogja érezni magát.

— Hát fontos, milyen a víz? — kérdezte Fay Rodisz. — Bocsásson meg, én oly keveset tudok. Azt hittem, ha a víz tiszta, és nincs benne káros idegen anyag…

— Megbocsátjuk a történésznek az ősi tévhitet — mosolyodott el Eviza. — Elődeink a vizet sokáig egyszerűen víznek tekintették, hidrogén és oxigén vegyületének, és egyáltalán nem tudták elemezni. Kiderült, hogy a víznek bonyolult fizikai-kémiai szerkezete van, számos elemet tartalmaz. A Föld forrásaiban, folyóiban, tengereiben ezernyi fajta víz található, ártalmatlan, ártalmas, semleges, bár az egyszerű elemzés valamennyit egyformának és tökéletesen tisztának mutatja. A Tormansz más bolygó, másmilyen a víz körforgása, az erózió és az ásványi tartalom. Úgy találtuk, hogy ez a víz némi levertséget okozhat. Ellenszerként az IGN-102 tablettát választottam. Csak ne felejtsék el bedobni minden italba vagy folyékony ételbe.

— Tehát védőruha — szólt közbe a mindeddig hallgató Grif Rift —, aminek számunkra lesz egy előnye…

— Veszély esetén? — Eviza lehajtotta a fejét, s a szeme sarkából Csedi Daanra pillantott.

— Eltalálta. A védőruhán nem hatol át sem a kés, sem a golyó, sem a gyújtósugár — felelte Rift.

— De a fej, a test legfontosabb része, sisak nélkül sebezhető — mondta vidáman Fay Rodisz.

Csedi Daan fíirkészőn nézett Rodiszra, mintha csodálkozna jókedvén. Valóban, az expedíció tartózkodó, kissé rideg vezetőjét most, a megpróbáltatások küszöbén, mintha kicserélték volna.

— De mi lesz Csedi tervével? — kérdezte Gén Atal.

— Később, az akklimatizáció után hajtjuk végre — felelte Fay Rodisz.

Csedi csak szorosabbra zárta ajkait, és a Tormansz nagyméretű

térképe felé fordult, amely a körterem bejárata fölött függött.

— Csedi — fordult hozzá Eviza Tanét most eszembe jutott, hogy maga milyen érzékenyen reagált arra a komédiára, amit Fay Rodisz és Olla Dez játszott el. De nem gondolja, hogy ha maga tormanszi lánynak öltözve akar elvegyülni a Jan-Jah népe közt, abban is lesz egy cseppnyi csalás? Idegen szemmel nézni azt, amit úgy tárnak maga elé, mintha igazi tormanszi lány volna? Vajon ez nem leselkedés?

— Én… igen… nem, én ezt másképp képzeltem el. Egyszerűen közelebb szeretnék kerülni hozzájuk, ugyanazt az életét élni, osztozni a nehézségekben és örömökben, bajokban és veszélyekben!

— De tudva, hogy bármely pillanatban visszatérhet közénk, rendelkezve az Összekulcsolt Kezek Kora emberének hatalmával, és azzal a tudattal, hogy visszatérhet a Föld gyönyörű világába? — támadott Eviza.

Csedi szokása szerint Rodiszra pillantott, hogy lássa, hogyan reagál eszményképe, de Rodisz komolyan és kifürkészhetetlen arccal nézett rá.

— Itt kettősség van — kezdte Csedi —, és én a fontosabbra gondoltam.

— Kinek fontosabb? — Eviza könyörtelen volt, mint egy kutató.

— Nekünk. Nekik pedig — mutatott Csedi a Tormansz térképére —, nem okozunk kárt. Hiszen mi azért tesszük ezt, hogy ne hibázzunk, hogy tudjuk, miképpen és miben segítsünk.

— Először azt kell megtudni, szükség van-e a segítségünkre! — mondta Grif Rift. — Kiderülhet, hogy…

Kint, a közvetlen megfigyelőablaknál vakító vörös láng lobbánt fel. A csillaghajó megremegett. Gén Atal egy pillanat alatt eltűnt a liftben, Grif Rift és Div Szimbel pedig a dublőr műszerekhez rohant.

Újabb villanás, a „Sötét Láng” teste ismét könnyedén megremegett. A bekapcsolt zajészlelő berendezéseken át szörnyű dübörgés hallatszott be, elnyomva a légkört hasító csillaghajó egyhangú süvítését.

Az emberek futottak a helyükre, ahol az előírás szerint veszélyhelyzetben tartózkodniuk kellett, és mozdulatlanul megálltak a műszereknél, de még nem tudták, mi történt. A csillaghajó folytatta száguldását a sötétségen át, a bolygó éjszakai oldalán. A határvonalig alig fél óra maradt. Megszólaltak a „veszély nincs” jelzés ezüst csengettyűi. Grif Rift és Div Szimbel lejött a pilótafülkéből, Gén Atal pedig páncélvédelmi állásából.

— Mi volt ez? Támadás? — fogadta őket Fay Rodisz.

— Bizonyára — bólintott komoran Grif Rift. — Valószínűlég rakétákkal lőttek. Gén Atallal erre az eshetőségre számítva bekapcsolva hagytuk a külső védőteret, noha rettentő zajt csap az atmoszférában. A csillaghajó nem sérült meg. Hogyan válaszoljunk?

— Sehogy! — felelte határozottan Fay Rodisz. — Tegyünk úgy, mintha észre sem vettük volna. A villanásokból tudhatjuk, hogy mind a kétszer célba találtak, s így meggyőződnek róla, hogy űrhajónk sérthetetlen. Biztos vagyok benne, hogy többé nem próbálkoznak.

— Lehet, hogy igaza van — felelte Grif Rift —, de a védőterét bekapcsolva hagyjuk, inkább üvöltsön, minthogy mindent kockára tegyünk.

— Most még inkább fontosnak tartom a védőruhát — mondta Eviza.

— NP-sisakkal — tette hozzá Rift.

— Sisakra nincs szükség — felelte Fay Rodisz —, mert sisakbán nem tudunk kapcsolatot teremteni a bolygó lakosságával, és küldetésünk nem sok haszonnal jár. Ezt a kockázatot vállalni kell.

— A sisak aligha ad megbízható védelmet — vonta fel a vállát Eviza Tanét.

A csillaghajó elleni támadás nem ismétlődött meg. A „Sötét Láng” magas röppályára tért, és kikapcsolta hajtóműveit. Az űrhajón egy percre sem szünetelt az előkészület a leszállásra. A biológiai szűrőket a leggondosabban hozzáigazították a hét „partraszálló” orrához, szájához és füléhez. Az SDF személyi robotkísérőket beállították egyéni bioáramra. Az SDF elnevezés a „szolga, védelmező, teherhordó” latin szavak kézdőbetűiből származott, és meghatározta a gép rendeltetését. A legnagyobb gondot, szokás szerint, a védőruhára fordították. Ezeket egy szakintézet készítette egészen finom, molekulárisan átalakított fémlemezekből, és a bőrt nem ingerlő béléssel szigetelték. Ámbár a védőruha hihetetlenül szilárd és hőszigetelése tökéletes volt, vastagsága a millimétert sem érte el. Külsőleg éppen olyan volt, mint egy magas nyakú, szorosan testhez simuló, igen vékony tornaruha. Az ilyen ruhába öltőzött ember fémszoborhoz hasonlított, csak éppen hajlékony, eleven és meleg szoborhoz, Olla Dez úgy választotta ki a védőruhák színét, hogy a leszállók, különösen a nők, jól érvényesüljenek benne.

Fay Rodisz habozás nélkül egy kékes csillogású, koromfekete ruhát választott, amely nagyon illett fekete hajához, kemény arcvonásaihoz és zöld szeméhez. Eviza azt kérte, hogy az ő ruhája a fűzfalevél ezüstöszöld színét kapja. Úgy határozott, hogy nem változtatja meg hajának rőt színét. A fekete öv és a gallér fekete díszítése még jobban kiemelte hajának lángvörös színét.

Csedi Daan szürkéskéket választott, a földi égbolt kékes árnyalatával és ezüst díszítéssel, Tivisza pedig tétovázás nélkül meggypirosat rózsaszínű övvel, amely összhangban volt olajzöld bőrével és sötétbarna szemével.

A férfiak egyforma szürke védőruhát akartak felvenni, de aztán engedtek a nők kívánságának, és szebb színkombinációjú fémpáncélt választottak.

Fay Rodisz elgondolkodva nézegette társait. A Jan-Jah bolygó napbarnított lakosaihoz képest sápadtaknak látszottak, ezért azt tanácsolta nekik, vegyenek be barnító pirulákat.

— Nem lenne jó a szemünk színét is megváltoztatni olyan áthatolhatatlan feketére, mint a tormansziaké? — kérdezte Eviza.

— Nem, dehogy — felelte Rodisz —, maradjon olyan, amilyen. Csak tegyük még ragyogóbbá. Lehetséges ez, Eviza? Néhány év előtt divatban volt a „csillagszem”.

— Ha kapok négy napot a megfelelő stimulálásra!

— Megkapja a négy napot, csináljon mindannyiunknak olyan ragyogó szemet, mint a csillagok, hadd lássák messziről, akármilyen tömegben, ki a földlakó!

— Érdekelne, vajon milyen szem tetszett leginkább őseinknek akkor, amikor még nem tudták tetszés szerint változtatni a színét — mondta Olla Dez. — Fay ismeri például az MVK ízlését.

— Annak a kornak az ízlése nagyon változékony, tisztázatlan és indokolatlan volt. De akkoriban valami okból elsősorbán a nőktől kívánták meg a szépséget. Az irodalmi alkotások, a fényképek és filmek csak a nők előnyös tulajdonságait sorolták fel, de szinte meg sem említik a férfiakét.

— Egykori nővéreink csakugyan olyan szégyenletesen kisigényűek voltak? — kérdezte Olla felháborodottan. — Ez bizonyára az évezredek katonai patriarchátusának öröksége!

— A magát annyira érdeklő uralkodók hatása — mosolyodott el Rodisz —, de térjünk vissza a szemekre. Az első helyen az enyém állt volna, a tisztazöld szem, s ez egészen térmészetes az egészség és az erő biológiai törvényei alapján.

— S közülünk ki állt volna a második helyen?

— Csedi, vagyis a sötétkék vagy az ibolyaszínű szem. Ezt követte a szürke, majd a barna és a világoskék. Nagyon ritka volt és ezért nagyra értékelték a topáz szemet, amilyen Evizáé, vagy az aranysárgát, amilyen Olláé, de félelmetesnek is tartották, mert hasonlított a ragadozó állatok, a macska, a tigris, a sas szemére.

— S a férfiak szemének mi volt a kritériuma? — kérdezte Eviza.

— Nekik valószínűleg nem volt zöld szemük, de az irodalomból ítélve kék sem — vonta fel a vállát Rodisz. — Léggyakrabban az acélszürkét említik, vagy a hideg kéket, mint ami jellemző az erős, határozott természetűekre, az igazi férfiákra, akik másokat leigáznak, mindig készek ökölre menni vagy fegyvert ragadni.

— Eszerint félnünk kell Grif Rifttől és Vir Norintól — nevetett fel Eviza.

— Grif Rift valóban parancsnok, Vir Norin azonban túlságosan szelíd, még az ÖKK férfitípusához képest is — felelte Olla Dez.

— A szem még csak hagyján — sóhajtott Eviza Tanét —, de azt a fémet mégiscsak fel kell vennünk, s jó időre le kell mondanunk arról, hogy saját bőrünkkel érzékeljünk —, s tenyerét az oly ember beidegzett mozdulatával húzta végig a vállán és a csupasz karján, akit gyerekkorától hozzászoktattak a gondos testápoláshoz.

— Kezdjük. Ki fog segédkezni — maga, Olla, vagy Neia?

— Neia nélkül nem megy — felelte Olla Dez.

— Akkor hívja őt — és Fay Rodisz elsőnek lépte át a biológiai ellenőrző fülke küszöbét.

Az öltözködés hosszan tartott és kellemetlen volt. Jókora időbe telt, amíg mind a heten összegyűltek a körteremben. Csedi Daan még sose hordott védőruhát, és most hozzá kellett szoknia a kettős bőr érzetéhez. Szemét nem tudta levenni Fay Rodiszról; úgy érezte, ő a megtestesült női szépség fekete páncéljában, amely kiemelte arca sápadtságát és szemének áttetsző zöldjét.

Mindenkinek az övére ovális dobozkát erősítettek az anyagcseretermékek lebontása céljából, a vállukon képrögzítő műszerek szalagjai és háromszögletű körlátó tükröcskék csillogtak. A jobb karra egy második jelzőkarperecet helyeztek, hogy a személyi robotokon keresztül összeköttetésben legyenek az űrhajóval, a kulcscsontnál levő mélyedésbe a légfúvóka került. A test és a védőruha közt, válltól lábfejig, bizonyos időközökben léghullám áramlott végig, kellemes, könnyű masszázs érzését keltve. A levegő a sarkokon levő szelepeken távozott, de kívülről úgy látszott, mintha hatalmas izmok hullámzanának a ruha alatt.

Fay Rodisz megszemlélte társait, akik a rájuk simuló fém hideg csillogásában oly furcsának és elérhetetleneknek látszottak…

— Így akarnak a tormansziak előtt megjelenni? — csendült fel hátul Grif Rift hangja.

Rodisz egyszeriben ráébredt, mi is nyugtalanította.

— Semmi esetre sem! — fordult Rift felé. — Mi, nők a trópusokon használatos rövid szoknyát viseljük, pelerinnel.

— Nem jobb lenne inkább inget, mint a tormanszi nők? — kérdezte Tivisza, akit zavart, hogy a védőruhában szinte meztelennek látszottak.

— Próbáljuk meg, talán kényelmesebb lesz — egyezett bele Rodisz.

— Én a férfiaknak trópusi ruhát javaslok — mondta Vir Norin.

— A sort megfelel, de ujjatlan ingben a „fém” kar nagyon feltűnő — mondta Grif Rift. — A tormanszi ing a férfiaknak is megfelelőbb viselet.

— Milyen furcsa, hogy a Tormanszon az emberek az utcán és otthon felöltözve mutatkoznak, de színpadon, óriási térmekben rendezett nyilvános előadásokon vagy a tévében alig van rajtuk ruha — jegyezte meg Olla Dez.

— Valóban, ez buta ellentmondás, egy a sok közül, arnelyekét meg kell oldanunk — mondta Rodisz.

— Az ilyesféle látványosságok talán éppen azért vonzzák őket, mert ők maguk rendszerint tetőtől talpig fel vannak öltözve — szólt Csedi.

— Ez a magyarázat egyszerű és hihető, de bizonyára téves. A lélektan törvényei szerint minden sokkal bonyolultabb — zárta le a vitát Rodisz.

Az első mágneses serkentő kezelés után, amelyet Eviza végzett rajtuk, a „partraszállók” rendkívül nehézkesnek érezték magukat a páncélban. Azért öltötték máris magukra, hogy a leszállásig hátralevő napokban hozzászokjanak. A különlegesen vékony fémlemez, amely egyáltalán nem akadályozta őket a mozgásban, valósággal láthatatlan fallá vált köztük és az űrhajón maradók között. Látszólag semmi sem változott, de a „mi” már nem volt egyöntetű, megjelent az „ők” és a „mi”.

Mikor a csillaghajó jelezte, hogy a felkészülés befejeződött, az Égi Őrök főobszervatóriuma közölte a leszállás helyét. A „Sötét Láng”-nak az egyenlítői tenger déli partján, mintegy háromszáz kilométerre a fővárostól, széles, lankás fokon kell leereszkednie. Az erről a helyről készített nagyított felvételek magas, sötét bozótossal borított, sivár terepet mutattak, amely beékelődött a szürkészöld tengerbe. A környék és a tenger elhagyatottnak látszott, ami aggodalmat keltett a csillaghajón maradókban.

— A lakatlan vidék elengedhetetlen feltétel az ESCS leszállásához. Erre mi hívtuk fel a Négyek Tanácsának figyelmét — emlékeztette társait Grif Rift.

— Választhattak volna a városhoz közelebb eső helyet mondta Olla Dez. — Úgysem engedték meg, hogy mindenki kiszálljon.

— Elfelejti, Olla — mondta komolyan Rodisz hogy a város közelében nagyon nehéz visszatartani a kíváncsiskodókat. Itt azonban őrséget állítanak körbe, és a Tormansz lakosai közül senki sem jut az űrhajó közelébe.

— Gondoskodom róla, hogy odajussanak — szólt közbe váratlanul indulatosan Grif Rift. — Átvágom a bozótost árnyékölt folyosóval, amely hangjelzésre nyílik. A bejárat helyét videosugár útján közlöm Rodisszal. Akkor aztán küldhet hozzánk látogatókat, persze, olyanokat, akiket szívesen látunk.

— Lesznek nem szívesen látottak is — tette hozzá Rodisz.

— Nem kételkedem benne. Neia helyettesíti Atalt, s mi kétten visszaverünk minden kísérletet. Résen kell lennünk. A rakétákkal kudarcot vallottak, most majd valami mással fognak próbálkozni.

— De csak akkor, ha meggyőződtek róla, hogy a második csillaghajó, amelyikről beszéltem, nem jön. Addig két-három hónapig, esetleg tovább maguk biztonságban lesznek. Éppúgy mi is — tette hozzá halkabban Rodisz.

Grif Rift a vállára tette a kezét, és belenézett szomorú, bátor szemébe.

— Maga határozta meg az űrhajóra való visszatérésük határidejét, Rodisz. Jobb azt megrövidítem, mint meghosszabbítani.

— Megértem a nyugtalanságát, Rift…

— Tegyük fel, hogy teljes meg nem értés falába ütköznek, és ezt nem sikerül áttörni. Vajon indokolt-e tovább maradni? Túlságosan nagy a kockázat.

— Nem tudom elhinni, hogy vissza lehet utasítani a Föld tudását. Hiszen ez a végtelen és ragyogó jövőbe nyit kaput az ő rövid, gyötrelmes és, attól félek, sötét életükből — felelte Rodisz.

— Az áldozatvállalás szükségességének érzése a legősibb érzés az emberben; végigvonul minden valláson a régi társadalmák történetében. Irgalmasságra bírni az ismeretlen erőt, kiengesztelni az istenséget, hosszú életet adni az esendő sorsnak. Attól kezdve, hogy embereket áldoztak az oltárokon csata, vadászat, aratás vagy építkezés kezdete előtt, folytatva a vezérek, királyok, fáraók hekatombáin egészen a megdöbbentő vérengzésekig, amelyeket hagymázas politikai és vallási eszmék jegyében, nemzeti ellentétek miatt követtek el. De mi, akik tudjuk a mértéket, akik nagy társadalmi védőberendezéseket alkottunk, hogy véget vessünk a bánatnak és az áldozatoknak, mi ne tudtunk volna még megszabadulni a pszichikumnak ettől az ősi vonásától?

Fay Rodisz gyöngéden megsimogatta Grif haját.

— Ha régi módszereket alkalmazva beavatkozunk a tormánsziak életébe, erőt állítva szembe erővel, ha leereszkedünk az életről és álmokról alkotott elképzelések színvonalára… — Rodisz elhallgatott.

— Ezzel elfogadjuk az áldozat szükségességét is?

— Igen, Rift…

Alighogy Rodisz bement a fülkéjébe, jelzőkarperece felvillant. Csedi Daan, aki egy ideje kerülte a találkozást vele, engedélyt kért, hogy bemehessen hozzá.

— Úgy látszik, nagyon ostoba vagyok — mondta Csedi, mihelyt belépett —, oly keveset tudok az élet roppant bonyolultságáról…

Fay Rodisz enyhén megszorította a lány forró kezét, gyönyörködve nézte bámuló arcát hamvasszőke hajának keretében.

— Ne tegyen magának szemrehányást, Csedi! Mindig és mindenütt az a legfontosabb, hogy ne tegyünk semmi olyat, amit helytelen nézet diktál. Ugyan ki nem keveredett már megoldhatatlannak látszó ellentmondásokba? Még a régi vallások istenei sem voltak mentesek ettől. Csak a természet olyan kegyetlen, hogy vaktában végzett kísérlettel oldjon meg ellentmondásokat minden élő rovására.

Leültek a díványra. Csedi kérdőn nézett Rodiszra.

— Beszéljen nekem az infemó-elméletről — kérte rövid habozás után, majd sietve hozzátette: — Nagyon fontos, hogy ismerjem.

Rodisz elgondolkodva végigment a fülkén, megállt a mikrokönyvtár állványa előtt, ujjait végighúzta a kódjelek zöld lemezein.

Régóta úgy mondják, hogy infernó-elmélet, de valójában nem is elmélet ez, hanem azoknak a megfigyeléseknek az őszszegezése, amelyeket földünkön az élet és főleg az emberi társadalom spontán törvényein végeztek. Az infemó latin szó, „alsó, föld alatti”, s azt jelenti, hogy pokol. Fennmaradt Dante csodálatos alkotása. Dante csak politikai szatírát írt ugyan, de képzeletével megalkotta a több fokozatú infemó sötét képét. O magyarázta meg az „infemó” iszonyú értelmét, amelyet régebben csak az okkultisták ismertek. A Pokol kapujának felirata — „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” — a lényegét fejezi ki a kínszenvedések helyének, amely az emberek képzeletében született meg. Azt az ösztönös sejtést, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésének igazi háttere a földi életnek mint a bánat és halál szörnyű útjának evolúciója, elektronikus gépek megalkotásával elemezték. A hírhedt természetes kiválasztásról kiderült, hogy az infemó-lét legtisztább megnyilvánulása, vagyis vaktában törekedtek a tökéletesedésre, mint amikor a kockázók számtalanszor dobják a kockát. Csakhogy minden egyes dobás tétje milliók élete volt, akik belepusztultak a szenvedésbe és reménytelenségbe. A könyörtelen kiválasztás csak egy irányba, a fő irányba, a legnagyobb szabadság, a környezettől való függetlenség irányába terelte a szervezet tökéletesedését. Ám ez szükségképpen megkívánta az érzékszervek finomodását, az idegműködés tökéletesedését, következésképp feltétlenül megsokszorozta az életút szenvedéseit.

Más szóval, ez az út kilátástalan volt. Túltengett az egyformaság, mint a homok a sivatagban, a végtelen ismétlődés elmosta az egyedit, az egyszeri, rendkívüli értéket… Az állati élet, miközben trilliónyi átalakuláson keresztül eljutott az ismeretlen tengeri lényektől a gondolkodó szervezetig, a geológiai történelem több milliárd éve alatt infemóban volt.

Az ember mint gondolkodó lény kettős infemóba került — a testébe és a lélekébe. Eleinte azt hitte, hogy megszabadul az élet minden csapásától, ha a természetbe menekül. így keletkeztek a mesék az ősi paradicsomról. Amikor az emberi pszichikumot jobban megismerték, a tudósok megállapították, hogy a lélek infemója nem más, mint az ősi ösztönök, rabság, amelyben az ember önmagát tartja, azt hívén, hogy megőrzi egyéniségét. Egyes filozófusok az ösztönök végzetszerű leküzdhetetlenségéről beszéltek, ezzel előmozdították kifejlődésüket és megnehezítették a kijutást az infemóból. Csak akkor sikerült nagy lépést tenni a társadalmi tudat fejlődése felé, amikor megteremtették a feltételeit, hogy ne az ösztöneinberek, hanem az önmagukat tökéletesítő egyedek kerüljenek túlsúlyba.

A vallásos emberek azt kezdték hirdetni, hogy a természét, mely előmozdítja az ösztönök kifejlődését, a megtestesült gonosztól, régóta ismert nevén a Sátántól való. A tudósok ezzel szemben azt állították, hogy a vak természeti fejlődés iránya az elszakadás a külső környezettől, vagyis kiszabadulás az infemóból.

Ahogy kialakultak a hatalom és elnyomás állami erőszakszervezetei, ahogy erősödött a nacionalizmus, szigorúan elzárva a határokat, lassanként a társadalomban is kialakult az infemó.

Így botladoztak a természeti és társadalmi ellentmondások között, amíg Marx meg nem fogalmazta azt az egyszerű és világos tételt, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrás egyetlen lehetséges módja a társadalom átszervezése.

Erf Rom, az ötödik korszak filozófusa és történésze, az MVK fasiszta diktatúráinak tanulmányozása nyomán megfőgalmazta az infemó-lét alapelveit. Ezeket később az én tanitóm dolgozta ki részletesen.

Erf Rom megfigyelte, hogy minden tökéletlen társadalmi rendszerben megvan az elszigetelődés tendenciája; fennmaradása érdekében saját struktúráját elzárja a más rendszerekkel való érintkezés elől. A tökéletlenség fenntartására természetesen csak az adott rendszer kiváltságos osztályai, az elnyomók törekedhettek. Ők igyekeztek nemzeti, vallási és egyéb ürüggyel elkülöníteni népünket, hogy életét az infemó zárt körébe szorítsák, elválasszák a világ többi részétől, hogy az érintkezés csak az uralkodó csoporton keresztül történhessék. Az infemólét tehát szükségképpen az ő munkájuk eredménye. Ilyen meglepő módon vált valóra Mani naiv-vallásos tanítása, a manicheizmus, amely az irányított gonősz létezését hirdette. Valójában ez merőben anyagi természetű harc volt a kiváltságokért egy olyan világban, amely mindenben hiányt szenvedett.

Erf Rom figyelmeztette az emberiséget, hogy ne tűrje az oligarchia — a fasizmus vagy az államkapitalizmus — világuralmát, mert a bolygóra rácsapódna a koporsófedél, az infernó-lét teljes reménytelensége egy olyan abszolutisztikus hatalom igájában, amely fel volt fegyverkezve az akkori idők légszörnyűbb fegyverével és nem kevésbé pusztító tudományával. Kin Ruh véleménye szerint Erf Rom művei segítettek felépítem az új világot a Világ Egyesülésének Korába való átmenet idején. Egyébként Erf Rom figyelte meg, hogy az élet egész természeti fejlődése a Földön infemális. Erről írt később Kin Ruh oly ragyogóan.

Rodisz gyakorlott mozdulattal beállította a kódszámot, és a könyvtári képernyő kis négyzete kivilágosodott. Kin Ruh ismert arca jelent meg, éles pillantású, világos szemét a nézőre szegezte. A tudós intett a kezével, majd eltűnt, csak a hangja hallatszott.

A képernyőn pedig feltűnt egy fáradt, szomorú, átszellemült arcú, domború homlokú, ősz hajú, idős férfi. Kin Ruh megmagyarázta, hogy ez Aldiss, ókori filozófús, akit régebben a tengeri jelzőlámpa feltalálójával azonosítottak. Nehéz eligazodni a nevek közt olyan népeknél, amelyeknek fonetikája nem egyezett a helyesírással, a kiejtés pedig a későbbi századókban feledésbe merült. Elsősorban az MVK-ban elterjedt angol nyelv volt ilyen.

Aldiss, szemlátomást izgatottan és szaporán lélegezve — bizonyára szívbeteg lehetett — ezt mondta: „Vegyünk példaként egy fiatalembert, aki nemrég vesztette el rákban elhunyt feleségét. Még nem fogta fel, hogy áldozata egy rendkívüli igazságtalanságnak, egy kegyetlen, szörnyű és cinikus biológiai törvénynek, amely semmivel sem kevésbé bestiális a fasiszta ”törvényeknél”. Ez a felháborító törvény azt mondja, hogy az embernek szenvednie kell, el kell vesztenie fiatalságát és erejét, és azután meg kell halnia. Lehetővé tette, hogy a fiatalembertől elvegyék a legdrágábbat, és nem adott neki sem biz tonságot, sem oltalmat, védtelenül hagyta, hogy a sors a jövő sötétjéből bármikor lesújthasson rá! Az ember mindig is szerétté volna megváltoztatni ezt a törvényt, nem akart beletörődni, hogy évmilliárdokkal előbb megállapított szabályok szerint mindig ő legyen a biológiai vesztes a sors játékában. Miért kellene hát nekünk harc nélkül elfogadnunk a sorsúnkát?… A biológiában Einsteinek ezrei segítenek kiszakítani minket ebből a játékból, nem akarunk fejet hajtani a természet igazságtalansága előtt, egyezséget kötni a természettel.” Nehéz világosabban megfogalmazni az infemót az ember számára — szólalt meg újra Kin Ruh. — Látják, mily régen megértették ennek elveit az emberek? Most pedig…

A képernyőn megjelent a földteke modellje, belülről megvilágított, sokrétű, áttetsző szferoid. Felszínének minden része parányi dioráma volt, amely térhatású képet vetített közvétlenül a nézőre, mintegy végtelen messzeségből. Először a gömb alsó rétegei világosodtak ki. A vetítés fokozatosan közeledett a felszínhez. A néző előtt lezajlott a Föld története, ahogy a geológiai rétegek megörökítették. Ez a közönséges demonstrációs modell olyan tartalommal volt telítve, amilyenről Csedi azelőtt soha nem hallott. Kín Ruh elmondta, hogy Erf Rom adatai alapján készítette el az állatok fejlődésének sémáját.

Minden állatfaj alkalmazkodott bizonyos életkörülményekhez, ökológiai határokhoz, ahogy a biológusok nevezték még a régi korban. Az alkalmazkodás bezárta a fajt ezek közé a határok közé, létrehozva az infemó önálló fészkét, mígnem a faj annyira elszaporodott, hogy többé nem maradhatott meg a túlzsúfolt helyen. Minél tökéletesebb volt az alkalmazkodás, minél jobban virultak az egyes fajok, annál szörnyűbb árat fizettek érte.

Kivilágosodtak és elsötétültek a földteke különböző részei, feltűntek az állatvilág iszonyú fejlődésének képei. Krokodil formájú kétlakiak sokezres csapata nyüzsgött a mocsarak és lagúnák iszapjában; kis tavak, zsúfolásig tele szalamandrákkai, kígyó alakú és gyíkszerű lényekkel, amelyek milliószám pusztultak el a létért folyó értelmetlen küzdelemben. Teknősbékák, óriás dinosaurusok, tengeri szörnyek, amelyek a bomlótestektől fertőzött öblökben fetrengtek, és a letarolt, semmi táplálékot nem adó parton múltak ki.

Későbbi geológiai korban megjelentek a madarak milliói, majd a fenevadak gigászi csordái. Fokozódott az agy és az érzékszervek fejlődése, mind erősebbé vált a halálfélelem, az utódokról való gondoskodás, egyre többet szenvedtek a ragadozók áldozatai, a növényevők, amelyeknek homályos világérzésében a nagy ragadozók olyasféle démonok és ördögök lehettek, amilyeneket később az emberi képzelet megalkotott. S a hatalmas erőnek, a pompás fogaknak és karmoknak, csupán az volt a rendeltetésük, hogy tépjék, marcangolják az eleven húst, törjék a csontokat.

Senki és semmi nem tudott segítem, nem lehetett elhagyni az infemólét zárt körét, a mocsarat, a fiives pusztaságot vagy az erdőt, ahol az állat a szaporodás és a fajfenntartás vak ösztöne révén a világra jött… Az ember pedig erős érzékszerveivel, emlékezetével, a jövőt felfogó képességével hamarosan ráébredt, hogy a többi teremtményhez hasonlóan, születésétől kezdve halálra van ítélve. Csak az a kérdés, mikor hajtják végre az ítéletet, mennyi szenvedés jut osztályrészül ennek az egyednek. S minél fejlettebb, tisztább, nemesebb az embér, annál több szenvedést juttat neki a „bőkezű” természet és a társadalmi lét — egészen addig, amíg a titáni erőfeszítések árán egyesült emberek bölcsessége véget nem vet a vak, elemi erők játékának, amely már évmilliárdok óta folyik a bolygó gigászi infemójában…

Ez az oka, hogy amikor felismerték az élet pokoli voltát, annyi lelki törés következett be, annyi öngyilkosságot követtek el a legszebb életkorban, tizennyolc-húszévesen.

— Két részletet vetettem össze tanítóm előadásaiból — mondta Fay Rodisz s most már tudja, Csedi, mi az a hírhedt infemó-elmélet.

— Ó, igen! — szólt Csedi. — De megismerhetem-e azokat a megpróbáltatásokat is, amelyeknek némely történész alávetette magát?

— Úgy látszik, többet tud rólam, mint ahogy feltételeztem — mondta Rodisz, olvasva a lány gondolataiban —, akkor hát tudjon meg mást is.

Elővett egy csillag formájú mnemojegyzet-kristályt, amelyet közkeletű kifejezéssel „csillagocskának” hívtak, és átadta Csedinek.

— Az infemó-lét sokszorosára növelte az élet elkerülhetetlen szenvedéseit — mondta Rodisz gyenge idegrendszerű embereket hozott létre, akiknek még nehezebb lett az életük — ez az első circulus vitiosus. A körülmények viszonylagos javulásának időszakaiban a szenvedés enyhült, és kialakultak a közönyös egoisták. Mikor a társadalmi tudat magasabb fokra jutott, az emberek nem zárkóztak be többé önmagukba, nemcsak saját fájdalmukkal törődtek, hanem kifejlődött a másokkai való törődés, vagyis az együttérzés. Azon törték a fejűkét, hogyan irtsák ki a világból a bánatot és a bajokat, vagyis ugyanaz volt a gondjuk, ami nekünk. Ha már infemóban élünk, tisztában vagyunk vele, hogy az egyes ember a folyamát hosszadalmassága miatt nem juthat ki belőle, akkor az a dolgunk, hogy segítsünk megszüntetni az infemót, azaz segítsíink másokon, tegyünk jót, alkossunk szépet, terjesszük a tudást. Máskülönben mi értelme az életnek?

Egyszerű igazság ez, amelyet meglepően sokáig nem ismertek fel. Ezért voltak olyan ritkák a szellem igazi forradalmárai azokban a régi időkben.

Hogy elképzelhessük az elmúlt korok szenvedéseinek mértékét, mi, történészek, kigondoltuk a megpróbáltatások rendszerét, s ezt egyezményesen elneveztük az infemó-lét fokozatainak. Ennek a nemcsak testi, hanem lelki kínokból álló sorozatnak az a célja, hogy mi, akik a Megosztott Világ Korúnak történetét tanulmányozzuk, még közelebb kerüljünk őseink érzelmi világához. Cselekedeteik és előítéleteik indítékai érthetőbbé válnak az utódok számára, akiket több ezer éves szép élet választ el tőlük.

Csedi Daan elgondolkozva lehajtotta a fejét.

— S úgy gondolja, hogy itt, a Tormanszon, infemó van? A bolygóra azért csapódott rá az elnyomás koporsófedele, mert nem érték el…

— Náluk az oligarchia igen gyorsan kialakult a lakosság és a kultúra homogén volta miatt — magyarázta Rodisz.

Csedi Daan kiment, de vissza-visszanézett a mozdulatlanulálló Fay Rodiszra, akinek gondolatai talán az űrhajó alatt levő ismeretlen bolygóra, talán a végtelen messzi Földre szálltak.

Két óra múlva Csedi ismét megjelent. Égő arccal és lesütött szemmel átadta a „csillagocskát”, megragadta Rodisz kinyújtott kezét, a homlokához szorította, és váratlanul megesőkolta. „Bocsásson meg nekem” — suttogta, és kiszaladt a fülkéből. Rodisz utána nézett, s a csillaghajó személyzete közül aligha tudott volna bárki is elképzelni annyi anyai jóságot, amennyi most az expedíció vezetőjének arcáról sugárzott.

Az imént végignézett „csillagocska” felkavarta Csedit, ősi ösztönöket ébresztett fel benne. Számtalan hasonló történetet ismert a múltról szóló könyvekből és filmekből, de a régi idők kegyetlenségét csak elvontan tudta elképzelni.

A hősök ellenállása lelkesedéssel, kalandjaik leírása pedig a biztonság kellemes érzésével töltötte el: lehetetlen, hogy akár ő, akár valaki más a Földön élő temérdek ember közül valaha is így ki legyen szolgáltatva a sors kényének-kedvének. A pszichológia tanára az iskolában arról beszélt, hogy régen, amikor sok volt az éhes és nyomorgó ember, a jóllakottak és a jómódban élők szívesen olvastak könyveket, néztek filmeket a szegényekről, az éhenhalókról, az elnyomottakról és megalázottakról, hogy jobban átérezzék saját biztonságukat és nyugalmukat. A legtöbb szentimentális könyv, amely szerencsétlen emberekről, és ellentételként, rendkívül sikeres hősökről és szépségekről szólt, az MVK bizonytalan és nyugtalan korában született. Akkor az emberek, megérezve az emberiség életében elkerülhetetlenül bekövetkező félelmetes megrázkódtatásokat, örömmel fogadtak minden műalkotást, amely legalább az ideiglenes biztonság nagyszerű érzésével ajándékozta meg őket.

Mint mindenki, Csedi is kemény fizikai munkával szerzett edzettséget, dolgozott kórházakban, ahol súlyos betegeket kezeltek — öröklés folytán kiújult bajokban vagy egészen komoly sérülésekben szenvedőket, ahol nem volt ritka eset az euthanasia, a fájdalommentes halálba segítés.

De mindez természetes velejárója volt az életnek, a bölcsességgel és pszichikai edzettséggel megalapozott, megértett életnek. De az, amit Csedi Rodisz „csillagocskájában” látott, egy cseppet sem hasonlított az Összekulcsolt Kezek Korának bánatához.

A minden érdekestől, derűstől és széptől erőszakkal elszakított ember magányossága és tehetetlensége oly leplezetlenül tárult elé, hogy Csedit határtalan szomorúság kerítette hatalmába. Fay Rodisz megpróbáltatásain keresztül Csedi szinte belemerült a régmúlt idők esztelen kegyetlenségének és gyűlőlétének fullasztó atmoszférájába.

Az ember és a társadalom ifjú kutatója szégyenkezve emlékezett vissza, hogy a távoli Földön nemegyszer kételkedett a kommunista társadalom bonyolult védőrendszereinek szükségességében. A Föld emberei nemzedékről nemzedékre óriási anyagi eszközöket és erőket fordítottak fenntartásukra. Csedi most már tudta, hogy bár óriásit fejlődött a jóság, az együttérzés és a gyöngédség, évmilliók infemó-léte olyan sok szénvédést halmozott fel a gének emlékezetében, hogy bármikor felbukkanhatnak olyan emberek, akik ősi módon értelmezik a hősiességet, vad eszközökkel akarnak hatalmat szerezni mások fölött, felemelkedni mások leigázása árán. Egyetlen veszett kutya megharaphat és halálos veszélybe sodorhat több száz embért. Ugyanígy a torz lelkialkatú ember is képes szörnyű bajokát okozni gyanútlan környezetének, amíg a világ, amely elfeledkezett az egykori társadalmi veszélyekről, el nem szigeteli és át nem alakítja őt.

Ezért oly bonyolult az EPFSZ, az egyéni pszichológiai felügyelet szervezete, mely együtt dolgozik az EA-val az egyéni átformálóval, s amelyet állandóan tökéletesít a Becsület— és Jogügyi Tanács. A szervezet felépítése igen hasonlít az EVKhoz, az elektronikus kapcsolatok védőberendezéséhez az űrhajón, csak még összetettebb és változatosabb.

Csedi most először fogta fel az EPFSZ szerepének jelentőségét. Ez megnyugtatóan hatott rá. Mintha a földi emberiség éber, anyai gondoskodása a Saktin és a Támaszon keresztül óriási kézként idáig ért volna. A lány nagyot sóhajtott, és békésen elszenderedett. Mióta a Tormansz felé elindultak, ilyen jól még nem aludt.