A patakban, fekete pikkelyesen, úszkált a Kérészek új Halála. Az erdőkben, láthatatlanul, csupán hangból szőtt lényként, osont a Fák Halálának csitt-csatt-reccse.

A sivatagban egy sötét és üres páncél haladt céltudatosan, fél hüvelykkel a talaj fölött… a Teknőcök Halála.

Az Emberiség Halála még nem készült el. Az emberek képesek néhány roppant bonyolult dologban hinni.

Olyan ez, mint a különbség a konfekció és a mérték után készített ruha között.


A fémes zörejek immár nem hallatszottak a sikátor felől.

Ekkor csönd támadt. Az a különösen óvatos csönd, amikor valami nem akar zajt csapni.

És végül nagyon halk csörömpölés hangzott föl, majd beleveszett a messzeségbe.


— Ne ácsorogjon az ajtóban, barátom! Ne torlaszolja el az előszobát! Jöjjön be!

Motolla Alánk pislogni kezdett a homályban.

Amikor a szeme hozzászokott, észrevette, hogy székek félköre áll az amúgy eléggé csupasz és poros szobában. Mindegyiken ültek.

Középen — a félkör, mondjuk úgy, középpontjában — egy kicsiny asztal állt, ami mellett korábban üldögélt valaki. Most az illető felé közeledett, kinyújtott kézzel és széles mosollyal arcán.

— Ne árulja el, hadd találgassak — szólította meg. — Maga zombi, igaz?

— Ööö. — Motolla Alánk előzőleg sosem látott senkit ennyire sápadt bőrrel, már ami kevés megmaradt belőle. Vagy olyan ruhákat viselve, amelyek úgy néztek ki, mintha borotvapengében mosták volna ki őket, és a szaguk olyan volt, mintha nem csak meghalt volna valaki bennük, de még mindig bennük lenne. Vagy „Örülök, hogy Nem Vagyok Meleg” szövegű kitűzővel.

— Nem tudom — válaszolta. — Föltételezem, igen. Csak amikor eltemettek, tudja, ott volt ez a kártya… — Maga elé tartotta, mint valami pajzsot.

— Naná, hogy ott volt. Naná, hogy ott volt — büszkélkedett az alak.

Azt akarja majd, hogy rázzunk kezet, gondolta Motolla. Ha megteszem, teljes bizonyossággal tudom, hogy több ujjal fogom befejezni, mint ahánnyal kezdtem.

Ó, te jó ég. Én is így fogom végezni?

— És halott vagyok — fűzte hozzá akadozva.

— És torkig van azzal, hogy semmibe veszik, nem? — kérdezte a zöldes bőrű illető. Motolla nagyon óvatosan megrázta a fejét.

— Hát, nem pontosan tor…

— Patkó a nevem. Reg Patkó.

— Alánk. Motolla Alánk — viszonozta Motolla. — Ööö…

— Aha, mindig ugyanúgy megy — kesergett Reg Patkó. — Ha egyszer halott vagy, az emberek egyszerűen tudni sem akarnak rólad, igaz? Úgy viselkednek, mintha elkaptál volna valami szörnyű betegséget. A meghalás bárkivel megtörténhet, nem igaz?

— Mindenkivel, azt gondoltam volna — válaszolta Motolla. — Ööö, én…

— Aha, én aztán tudom, milyen. Meséld el valakinek, hogy halott vagy, és úgy fog rád nézni, mintha kísértetet látna — folytatta Mr. Patkó.

Motolla ráébredt, hogy Mr. Patkóval beszélgetni pont olyan, mint az Arkrektorral. Valójában nem számít, mit mondtál, mert oda se figyel. Csak Mustrum Maphlaves esetében azért, mert nem vette a fáradságot, míg Reg Patkó tulajdonképpen behelyettesítette a beszélgetés rád eső részét valahol a saját fejében.

— Aha, igaz — adta be a derekát Motolla.

— Ami azt illeti, mi épp befejeztük mára — közölte Mr. Patkó. — Hadd mutassam be! Mindenki, ez itt… — Habozott.

— Alánk. Motolla Alánk.

— Motolla testvér — fejezte be Mr. Patkó. — Fogadjuk őt egy nagy Újra Kezdő üdvözléssel!

Hellók zavart kórusa hallatszott. Egy nagy termetű és roppant szőrös fiatalember a sor végén elkapta Motolla tekintetét, és az együttérzés színpadias gesztusával forgatta saját sárga szemét.

— Ez itt Artur Hunyorok testvér…

Nofertoesatu gróf — helyesbített egy metsző női hang.

— És Dorina nővér… úgy értem, természetesen Nofertoesatu grófnő…

— Öhvendek, igazán — állította a női hang, miközben a gróf kis, kövér alakja mellett ülő kis, kövér asszony odanyújtotta fölgyűrűzött kezét. Maga a gróf aggodalmas vigyort vetett Motollára. Úgy tűnt, operába illő, több számmal nagyobb férfira méretezett frakkot visel.

— És Schleppel testvér…

A szék üres volt. Ám egy mély hang az alatta lévő sötétből így szólt: — ’Estét!

— És Lupin testvér. — Az izmos, szőrös fiatalember a hosszú tépőfogakkal és hegyes füllel szívélyesen megrázta Motolla kezét.

— És Drull nővér. És Gorper testvér. És Ixolit testvér.

Motolla a kéz témájának számos variációját rázta meg. Ixolit testvér átnyújtott neki egy kis, sárga papírdarabot. Egyetlen szó volt ráírva: ÓóóóÍíííOóóóÍíííÓóóóÍííí.

— Sajnálom, hogy ma este nincsenek itt többen — mentegetőzött Mr. Patkó. — Megteszek minden tőlem telhetőt, de sajnos, egyesek szemlátomást nem állnak készen arra, hogy ne hagyják el maguk.

— Ööö… holtak? — érdeklődött Motolla, még mindig a cetlire meredve.

— Életuntság, szerintem — jegyezte meg keserűen Mr. Patkó. — Hogyan haladhatna előre a mozgalom, ha egyesek csak egyfolytában heverészni akarnak?

Lupin vadul elkezdett „ne kezdesd el vele” jeleket adni Mr. Patkó háta mögött, ám Motolla nem tudta időben leállítani magát.

— Miféle mozgalom? — tudakolta.

— Halotti Jogok — vágta rá Mr. Patkó. — Majd odaadom egyik röpiratom.

— De, nem vitás, ööö, hogy a halottaknak nincsenek jogai? — lepődött meg Motolla. Szeme sarkából látta, hogy Lupin eltakarja szemét a kezével.

— Hulla jogos álláspont — mondta Lupin tökéletes pléhpofával. Mr. Patkó dühösen nézett rá.

— Életuntság — ismételte meg. — Mindig ugyanaz történik. Megteszel minden tőled telhetőt az emberekért, és ők csak fütyülnek rád. Tudja, hogy az emberek azt mondhatnak magára, amit csak akarnak és elvehetik a vagyonát, csak mert maga halott? És ők…

— Azt hittem, hogy a legtöbb ember, amikor meghal, csupán… tudja… meghal — értetlenkedett Motolla.

— Az csak lustaság — felelte Mr. Patkó. — Csak nem akarják megerőltetni maguk.

Motolla még sosem látott senkit ennyire elcsüggedtnek látszani. Úgy tűnt, Reg Patkó több hüvelyknyit összement.

— Mennyi ideje élőholt, Motolla? — kérdezte Dorina erőtlen derűvel.

— Jóformán semennyi — válaszolta Motolla, megkönnyebbülve a hangnemváltástól. — Be kell valljam, hogy másnak mutatkozik, mint ahogy elképzeltem.

— Hozzá fog szokni — biztatta Artur Hunyorok, másként Nofertoesatu gróf, gyászosan. — Ez a lényege az élőholtságnak. Olyan könnyű, mint leesni egy szirtfokról. Mi itt mindnyájan élőholtak vagyunk.

Lupin köhintett.

— Kivéve Lupint — helyesbített Artur.

— Én inkább az vagyok, amit tiszteletbeli élőholtnak lehetne nevezni — magyarázta Lupin.

— Ő ugyanis farkasember — világított rá Artur.

— Amint meglátta, rögtön azt gondoltam, hogy farkasember — bólintott Motolla.

— Minden teliholdkor — fejtegette Lupin. — Rendszeresen.

— Elkezd vonyítani és szőrt növeszteni — toldotta meg Motolla.

Mindnyájan a fejük rázták.

— Ööö, nem — tiltakozott Lupin. — Valahogy inkább abbahagyom a vonyítást és a szőröm egy része átmenetileg kihullik. Átkozottul kínos.

— De én azt hittem, hogy teliholdkor a tipikus farkasember mindig…

— Lupin phoblémája az — jelentette ki Dorina —, hogy ő az egészet a másik ihányból közelíti meg. Éhti?

— Formailag farkas vagyok — közölte Lupin. — Nevetséges, de tényleg. Minden teliholdkor emberfarkassá változom. Az idő többi részében csak… farkas vagyok.

— Te jó ég! — szörnyedt el Motolla. — Ez minden kétséget kizáróan rettenetes probléma.

— A nadrág a legrosszabb része — informálta Lupin.

— Ööö… az lenne?

— Ó, igen. Tudja, az emberből lett prikulicsoknak ez nem okoz gondot. Csak magukon tartják a saját ruhájuk. Úgy értem, lehet, hogy azok kicsit elszakadnak, de legalább praktikusan rajtuk vannak, igaz? Míg ellenben ha én megpillantom a teliholdat, a következő percben járok és beszélek és kifejezetten nagy bajban vagyok amiatt, hogy hiányosnak mutatkozom nadrágtájékon. Szóval muszáj tartsak egyet elrejtve valami biztos helyen. Mr. Patkó…

— …szólíts Regnek…

— …megengedi, hogy tartsak egy nadrágot a munkahelyén.

Én ugyanis a Szilfa utcai hullaházban dolgozom — világosította föl Mr. Patkó. — Nem szégyellem. Megéri, hogy megmenthessek egy fivért vagy nővért.

— Tessék? — csodálkozott Motolla. — Megmenthesse?

— Én vagyok, aki odatűzi a cédulát a fedél aljára — magyarázta Mr. Patkó. — Sosem lehessen tudni. Lehetetlen, hogy ne legyen érdemes próbálkozni.

— Gyakran bejön? — kérdezte Motolla. Körbenézett a szobában. A hangszíne azt kellett sugallja, hogy ez meglehetősen nagy szoba s csupán nyolc ember van benne; kilenc, ha a szék alól érkező hangot is beszámítod, amely föltehetően tartozik valakihez.

Dorina és Artur összenéztek.

— Ahtuh esetében bejött — felelte Dorina.

— Elnézést — szólt Motolla. — Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg… maguk ketten… ööö… netalán vámpírok?

— Azok bizony — válaszolta Artur. — Sajnálatosan.

— Hah! Nem lenne szabad így beszélned — jelentette ki Dorina dölyfösen. — Büszgének kellene lenned nemes száhmazásodha.

— Büszgének? — firtatta Artur.

— Megharapta magukat egy denevér vagy ilyesmi? — kérdezte sietve Motolla, igyekezve, nehogy családi súrlódást okozzon.

— Nem — mondta Artur. — Egy ügyvéd. Kaptam ezt a levelet, érti? Rajta egy flancos viaszpaca meg minden. Blablabla… üknagybácsi… blablabla… egyetlen élő rokon… blablabla… hadd legyünk mi az elsők, akik szívből gratulálunk… blablabla. Egyik pillanatban Artur Hunyorok vagyok, a jövő embere a nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedésben, a következőben azon kapom magam, hogy Artur, Nofertoesatu grófja vagyok, tulajdonosa ötven hektár sziklafelületnek, ahonnan még egy kecske is lezuhanna, meg egy kastélynak, amit már a csótányok is sorsára hagytak, meg egy meghívónak a polgármestertől, hogy ugorjak le egyik nap a faluba megvitatni a háromszáz évre visszamenő adótartozást.

— Utálom az ügyvédeket — közölte a hang a szék alól. Szomorú, kongó csengése volt. Motolla megpróbálta kissé közelebb húzni a lábát a saját székéhez.

— Igazán hemek kastély volt — jelentette ki Dorina.

— Málladozó kövek nyavalyás halma, az volt — ellenkezett Artur.

— Nagyszehű volt a kilátás.

— Aha, minden egyes falon keresztül — morgott Artur, leeresztve a kapurostélyt a társalgás eme iránya előtt. — Tudnom kellett volna, még mielőtt odamentünk megnézni. Szóval visszafordítottam a hintót, érti? Gondoltam, hát, ez négy elpazarolt nap, pont a legdolgosabb idény közepén. Nem is vesztegettem rá több gondolatot. A következő dolog, fölébredek a sötétben, egy dobozban vagyok, végül megtalálom azokat a gyufákat, meggyújtok egyet, ott az a cédula hat hüvelykre az oromtól. Az állt rajta…

— „Nem Muszáj Szemet Hunyva Lehunynia Szemét” — idézte büszkén Mr. Patkó. — Ez volt az egyik legelső szlogenem.

— Nem az én hibám volt — hajtogatta makacsul Dorina. — Akkor máh háhom napja meheven feküdtél.

— Sokkot okoztam a papnak, mondhatom — emlékezett Artur.

— Huh! Papok! — borzadozott Mr. Patkó. — Mind egyforma. Mindig azt mondják, hogy újra élni fogsz, miután meghaltál, de csak próbáld meg és majd látni fogod milyen képet vágnak!

— A papokat se szeretem — jelentette be a hang a szék alól. Motolla eltűnődött, vajon hallotta-e más is.

— Nem fogom hamarjában elfelejteni a kifejezést Welegár tiszteletes arcán — állította komoran Artur. — Harminc évig jártam abba templomba. Tiszteltek a hitközségben. Most meg, ha csak gondolok arra, hogy beteszem a lábam egy vallásos intézménybe, máris végig sajog a lábam.

— Igen, de nem kellett volna neki azt mondania, amit mondott, amikor lelökted a koporsófedelet — méltatlankodott Dorina. — Pap létére! Azoknak nem lenne szabad ismernie olyan szavakat.

— Szerettem azt a templomot — motyogta Artur vágyakozóan. — Volt mit csinálni szerdánként.

Derengeni kezdett Motolla Alánknak, hogy Dorina csodálatosképp elsajátította az r hang kiejtésének képességét.

— És maga szintén vámpír, Mrs. Huny… bocsánatot kérek… Nofertoesatu grófné? — kíváncsiskodott udvariasan.

A grófné mosolygott. — Szavamha, igen — válaszolta.

— Házasság által — egészítette ki Artur.

— Ez lehetséges? Azt hittem, ahhoz meg kell harapják az embert — csodálkozott Motolla.

A hang a szék alatt vihogott.

— Nem látom be, miért kellene nekifognom harapdálni a feleségem harminc évi házasság után, és ezzel a dolog le van zárva! — szögezte le a gróf.

— Minden nőnek hészt kellene vennie a féhje hobbijában — mondta Dorina. — Ez az, amitől a házasság éhdekes mahad.

— Ki akar érdekes házasságot? Sose állítottam, hogy érdekes házasságot akarok. Ez a baj a mai emberekkel, elvárnak mindenfélét, például hogy egy házasság legyen érdekes. És egyébként is, ez nem hobbi — siránkozott Artur. — Tudja, ez a vámpírkodás egyáltalán nem olyan klassz, mint amilyennek beállítják. Nem mehetsz ki nappal, nem ehetsz fokhagymát, nem tudsz rendesen megborotválkozni…

— Miért nem tud megborot… — kezdte Motolla.

— Nem használhatsz tükröt — felelte Artur. — Azt hittem, a denevérréváltozás része érdekes lesz, de errefelé gyilkosak a baglyok. És ami a… tudja… a vérrel… hát… — A hangja elfúlt.

— Ahtuh sosem ismehkedett könnyen embehekkel — mentegette Dorina.

— És a legrosszabb az egészben, hogy folyton frakkot kell viselni — nyafogta Artur. Oldalvást Dorinára sandított. — Biztos vagyok benne, hogy az igazából nem kötelező.

— Hoppant fontos, hogy fenntahtsuk a színvonalat — fennhéjázott Dorina. Dorina egyik-percben-itt-a-következőben-sehol vámpírkiejtésén felül korábban úgy dönthetett, hogy kiegészíti Artur frakkját azzal, amit, amit egy vámpírnő számára megfelelőnek ítélt: testhez simuló fekete estélyivel, hosszú, homlokán V-alakúra vágott sötét hajjal és nagyon sápadt sminkkel. A Természet azonban kicsinek és dundinak szánta, göndör hajjal és viruló arcszínnel. Az ellentmondás határozott jelei mutatkoztak rajta.

— Ott kellett volna maradjak a koporsóban — gyónta meg Artur.

— Ó, dehogy! — tiltakozott Mr. Patkó. — Az a könnyebbik kiút lett volna. A mozgalomnak szüksége van a hozzád hasonló emberekre, Artur. Példát kell mutassunk! Jusson csak eszedbe a jelmondatunk!

— Melyik is lenne az, Reg? — firtatta Lupin fáradtan. — Annyi van belőlük.

— „Élőhalott igen — eltávozott soha!” — citálta Reg.

— Tudja, ő jót akar — mesélte Lupin, miután a gyűlés véget ért.

Ő meg Motolla a hajnali szürkületben baktattak vissza. A Nofertoesatuk már korábban távoztak, hogy hazaérjenek még mielőtt a nappal még több gondot zúdít Arturra, és Mr. Patkó elment, hogy — ahogy megfogalmazta — beszédet mondjon egy gyűlésen.

— Lemegy a Kisistenek Temploma mögötti temetőbe és kiabál — magyarázta Lupin. — Ő öntudat-fölélesztésnek nevezi, de nem hiszem, hogy sok esélye van.

— Ki volt az az asztal alatt? — kérdezte Motolla.

— Az Schleppel — felelte Lupin. — Szerintünk a mumus.

— A mumusok is élőhalottak?

— Nem hajlandó megmondani.

— És még sose láttad? Azt hittem, a mumusok elrejtőznek a dolgok alá, és, őöö, mögé, és aztán ráugranak az emberre.

— Ő teljesen oké az elrejtőzésben. De nem hiszem, hogy szereti a ráugrás részét — válaszolta Lupin.

Motolla ezen eltöprengett. Egy tériszonyos mumus valahogy befejezetté teszi a teljes készletet.

— Ki hitte volna — motyogta tétován.

— Csak azért járunk el a klubba, hogy örömet szerezzünk Regnek — mesélte Lupin. — Dorina azt mondta, megszakadna Reg szíve, ha abbahagynánk. Tudja, mi a legrosszabb?

— Mondd csak! — buzdította Motolla.

— Néha elhozza a gitárját és rávesz minket, hogy olyan dalokat énekeljünk, mint az „Ankh-Morpork utcái” meg „Győzedelmeskedni fogunk”[12]. Rémes.

— Nem tud énekelni, mi? — találgatott Motolla.

— Énekelni? Az éneklése hagyján! Látott már valaha zombit, amint megpróbál gitározni? Amikor utána segítünk neki megkeresni az ujjait, az a kínos. — Lupin sóhajtott egyet. — Mellesleg Drull nővér dögevő. Ha fölajánlja valamelyik húsos derelyéjét, ne fogadja el!

Motolla visszaemlékezett a tétova, szégyenlős öregasszonyra a formátlan szürke ruhában.

— Ez komoly? — borzongott. — Úgy érted, emberhúsból készíti őket?

— Mi? Ó! Nem. Csak nem főz valami jól.

— Ó!

— És Ixolit testvér alkalmasint az egyetlen beszédhibás sikítószellem a világon, szóval ahelyett, hogy ülne a tetőn és sikoltozna, amikor valaki halála közeleg, csak ír neki egy cédulát és bedugja az ajtó alatt…

Motolla emlékezett a hosszúkás, szomorú arcra. — Nekem is adott egyet.

— Próbáljuk bátorítani — mondta Lupin. — Szegény nagyon félénk.

Kivágódott a karja és Motollát egy falhoz taszította.

— Maradjon csöndben!

— Mi?

Lupin fülét hegyezte. Az orrlyuka kitágult.

Odaintve Motollának, hogy maradjon, ahol van, az emberfarkas nesztelen osont végig a sikátoron, míg oda nem ért, ahol egy másik, még keskenyebb és ocsmányabb keresztezte. Ott megtorpant egy pillanatra, aztán szőrös kezével benyúlt a sarkon túl.

Fájdalomkiáltás hallatszott. Lupin keze egy vergődő férfit tartva érkezett vissza. Hatalmas, szőrős izmok domborodtak Lupin elszakadt inge alatt, mikor a férfit tépőfog magasba emelte.

— Meglapultál, hogy aztán ránk támadj, igaz? — faggatta Lupin.

— Ki, én…?

— Éreztem a szagod — közölte vele Lupin higgadtan.

— Én dehogy…

Lupin sóhajtott egyet. — Tudod, a farkasok nem csinálnak ilyesmit — tudatta.

A férfi himbálózott.

— Hé, na ne mondd — mondta.

— Az egész szemtől szembe küzdelem, tépőfog tépőfog ellen, köröm köröm ellen — világosította föl Lupin. — Nem fogsz fölfedezni sziklák mögött ólálkodó farkasokat, készen arra, hogy kiraboljanak egy arra járó borzot.

— Elenged?

— Szeretnéd, ha kitépném a torkod?

A férfi bámult szemtől sárga szembe. Fölmérte esélyeit egy hét láb magas pasassal szemben, akinek ilyen fogai vannak.

— Kapok választási lehetőséget? — tudakolta.

— Ez a barátom itt — közölte Lupin Motollára mutatva — zombi…

— Hát, nem tudom, hogy tényleg zombi vagyok-e, azt hiszem, ahhoz meg kell enni valamiféle halat meg gyökeret, hogy zom…

— …és tudod, hogy a zombik mit tesznek az emberekkel, ugye?

A férfi megpróbált bólintani, jóllehet Lupin ökle pont a nyaka alatt volt.

— Iggg… — sikerült kinyögnie.

— Na most, ő jó alaposan meg fog nézni magának, és ha még egyszer meglát téged…

— Hé, várj csak — motyogta Motolla.

— …utánad ered. Nem igaz, Motolla?

— He? Ó, igen. Így van. Mint a villám — erősítette meg Motolla boldogtalanul. — És most szedd a lábad, légy oly kedves! Oké?

— OggÉ — felelte a leendő útonálló. Közben azt gondolta: A emei! Inte etszenek!

Lupin elengedte. A férfi a macskakőre pottyant, egy utolsó rettegő pillantást vetett Motollára, és elinalt.

— Ööö, mit csinálnak a zombik az emberrel? — érdeklődött Motolla. — Gondolom, nem árt, ha tudom.

— Úgy széttépik, mintha száraz papírlap lenne — válaszolta Lupin.

— Ó? Rendben — vette tudomásul Motolla. Némán ballagtak. Motolla azt gondolta: miért én? Ebben a városban biztos, hogy emberek százai halnak meg minden nap. Fogadok, hogy nekik nincs ilyen gondjuk. Csak lehunyják a szemük és valaki másként ébrednek föl, vagy valamiféle mennyországban, vagy, gondolom, esetleg valamiféle pokolban. Vagy mennek és lakomáznak az istenekkel azok csarnokában, ami sosem tűnt valami fényes ötletnek — az istenek rendben vannak a maguk módján, de nem az a fajta népség, akikkel az ember szeretne együtt étkezni. A Yen buddhisták úgy vélik, hogy csupán nagyon gazdaggá válsz. A klaccsi vallások valamelyike azt állítja, hogy egy illatos kertbe kerülsz, ami telis-teli fiatal nővel, és ez nem hangzik túl vallásosan szerintem

Motolla azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon hogyan folyamodhat az ember klaccsi állampolgárságért halála után.

És ebben a pillanatban a macskakövek fölemelkedtek, hogy találkozzanak vele.

Ez általában annak költői kifejezése, hogy valaki hasra esett. Ebben az esetben azonban a macskakövek tényleg fölemelkedtek, hogy találkozzanak vele. Szökőkútként szökkentek föl, egy pillanatig némán köröztek a levegőben a sikátor fölött, aztán lezuhantak, szakasztott úgy, mint a kövek.

Motolla rájuk bámult. Lupin is.

— Ez olyasmi, amit nem gyakran lát az ember — jegyezte meg egy kicsivel később az emberfarkas. — Nem hiszem, hogy valaha is láttam már köveket repülni.

— Vagy lezuhanni, szakasztot, mint a kövek — tette hozzá Motolla. Megbökte az egyiket csizmája orrával. Az tökéletesen elégedettnek tűnt a szereppel, amelyet a gravitáció választott neki.

— Maga varázsló…

Voltam varázsló — korrigálta Motolla.

— Varázsló volt. Mi okozta ezt?

— Azt hiszem, valószínűleg egy érthetetlen jelenség volt — tippelt Motolla. — Valami okból rengeteg van belőlük mostanában. Bárcsak tudnám, miért.

Motolla megint megrugdosta a követ. Az semmi hajlamot nem mutatott a mozgásra.

— Jobb lesz, ha megyek már — jelentette ki Lupin.

— Milyen érzés prikulicsnak lenni? — tudakolta Motolla.

Lupin vállat vont. — Magányos — felelte.

— Hmm?

— Tudja, nem illek sehova. Amikor farkas vagyok, emlékszem, milyen embernek lenni és fordítva. Mint… úgy értem… néha… néha, igen, amikor farkasalakom van, fölrohanok a hegyekbe… télen, tudja, amikor az égen növekvő hold ragyog, és kérges a hó, és a hegyek a végtelenbe nyúlnak… és a többi farkas, hát, természetesen érzik, hogy milyen, de nem tudják, úgy, mint én. Érzés és tudás egyszerre. Senki más nem tudja, hogy milyen. Az egész világon senki más nem tudhatja, hogy milyen. Ez benne a pocsék. Tudni, hogy nincs senki más…

Motolla, tudatára ébredt, hogy egy csupa bánat gödör szélén billeg. Sosem tudta, mit kell mondani ilyen pillanatokban.

Lupin földerült. — Ha már erről van szó… milyen érzés zombinak lenni?

— Jó. Azaz nem túl rossz.

Lupin bólintott.

— Majd találkozunk — mondta és elballagott.

Az utcák kezdtek megtelni, ahogy Ankh-Morpork lakossága belefogott a nem hivatalos műszakváltásba az éjszakai és nappali munkások között. Mindegyikük kerülte Motollát. Ha egy mód van rá, az ember nem megy neki egy zombinak.

Motolla odaért az Egyetem kapujához, amely most nyitva állt, és a hálószobája felé vette útját.

Pénzre lesz szüksége, ha elköltözik. Egész sokat megtakarított az évek során. Vajon készített végrendeletet? Eléggé zavaros volt az utóbbi cirka tíz évben. Lehet, hogy készített. Vajon elég zavaros volt ahhoz, hogy magára hagyja az összes pénzét? Élénken remélte. Gyakorlatilag nincs precedens arra, hogy bárki sikeresen támadta volna meg saját végrendeletét…

Kifeszítette a padlódeszkát az ágya végénél és kiemelt egy zacskó pénzt. Eszébe jutott, hogy annak idején öregkorára gyűjtögetett.

Ott volt a naptára. Öt éves határidőnapló volt, ha jól emlékezett, szóval formai szempontból Motolla elpazarolta — gyorsan kalkulált —, igen, körülbelül a pénze háromötödét.

Vagy többet, ha jobban meggondolja. Elvégre nem sok állt az oldalakon. Motolla évek óta nem tett semmi följegyzésre méltót, vagy legalábbis semmi olyat, amire esténként még vissza tudott emlékezni. Csak a holdfázisok szerepeltek ott, a vallásos ünnepek listája, meg itt-ott egy-egy laphoz ragadt cukorka.

Valami más is volt ott lenn a padló alatt. Körbekotorászott a poros üregben és rálelt két sima gömbre. Előhúzta őket és elképedve meresztette rájuk a szemét. Megrázta őket és nézte a piciny hóeséseket. Elolvasta az írást, észlelve, hogy nem is annyira írás, mint inkább írásskicc. Lenyúlt és fölemelte a harmadik tárgyat, egy kis, elgörbült fémkereket. Csupán egy kis fémkerék volt. És mellette egy széttört gömb.

Motolla rájuk meredt.

Persze, az utolsó cirka harminc éven kissé non compost mentis volt, és esetleg az alsóneműit a ruháin kívül viselte meg el-elcsordult a nyála, de… szuveníreket gyűjtött volna? És kis kerekeket?

Valaki köhintett mögötte.

Motolla visszapottyantotta a rejtélyes tárgyakat a lyukba és körbenézett. A szoba üres volt, ám a nyitott ajtó mögött árnyék látszott.

— Helló? — próbálkozott.

Mély, morajló, de nagyon félénk hang szólalt meg: — Csak én vagyok az, Mr. Alánk.

Motolla homlokát ráncolta a megerőltető visszaemlékezéstől.

— Schleppel? — tudakolta.

— Bizony.

— A mumus?

— Bizony.

— Az én ajtóm mögött?

— Bizony.

— Miért?

— Mert ez barátságos ajtó.

Motolla odasétált az ajtóhoz, és óvatosan becsukta. Semmi nem volt mögötte, csupán vénséges vakolat, bár úgy képzelte, érez némi légmozgást.

— Most az ágy alatt vagyok, Mr. Alánk — jelentette be Schleppel hangja, igen, az ágy alól. — Nem bánja, ugye?

— Nos, nem. Azt hiszem, nem. De neked nem egy szekrényben kellene lenned valahol? Amikor fiatal voltam, oda szoktak elrejtőzni a mumusok.

— Nehéz megfelelő szekrényt találni, Mr. Alánk.

Motolla sóhajtott egyet. — Rendben. Az ágy alja a tiéd. Helyezd kényelembe magad, vagy akármi.

— Jobb szeretnék visszatérni az ajtó mögötti lappangáshoz, Mr. Alánk, ha magának ez mindegy.

— Ó, rendben van.

— Lenne szíves egy pillanatra lehunyni a szemét?

Motolla engedelmesen behunyta a szemét.

Megint légmozgás támadt.

— Most már kinyithatja, Mr. Alánk.

Motolla kinyitotta a szemét.

— Hű! — ámult Schleppel hangja. — Magának van még fogasa is meg minden e mögött!

Motolla nézte, ahogy az ágytámla végén a sárgarézgombok kicsavarozzák maguk.

Rengés rázta meg a padlót.

— Mi folyik itt, Schleppel? — firtatta.

— Életerő-fölgyülemlés, Mr. Alánk.

— Úgy érted, te tudod?

— Hát persze! Hej, azt a mindenit, itt van egy zár meg kilincs meg sárgaréz ajtóvédő lap meg minden e mögött…

— Hogy érted azt, hogy életerő-fölgyülemlés?

— …meg a zsanérok, vannak itt tényleg remek fölmenő sarokvasak, sose volt még ilyen ajtóm…

— Schleppel!

— Puszta életerő, Mr. Alánk. Tudja. Az a fajta erő, amit az ember az eleven dolgokban lel? Azt hittem, maguk, varázslók ismerik az ilyesmit.

Motolla Alánk nyitotta száját, hogy valami ilyesmit mondjon „Naná, hogy ismerjük”, mielőtt tapintatosan nekilát kifürkészni, mi a fenéről beszél a mumus, aztán rájött, hogy most már nem kell így viselkednie. Ez az, amit tett volna, ha még életben lett volna, ám Reg Patkó kijelentése dacára, ugyancsak nehéz ügy büszkének lenni, ha halott vagy. Egy kis merevség esetleg még megy, de a büszkeség nem.

— Sose hallottam róla — közölte. — Mi végre gyülemlik föl?

— Nem tudom. Nagyon nem illik az évszakhoz. Mostanára oszladozóban kellene legyen — felelte Schleppel.

A padló megint megremegett. Aztán a kilazított padlódeszka, mely korábban Motolla kicsiny vagyonát takarta, reccsent egyet és rügyeket hajtott.

— Hogy érted azt, hogy nem illik az évszakhoz? — kérdezte.

— Tavasszal rengeteg van belőle — válaszolta a hang az ajtó mögül. — Kilöki a nárciszokat a földből meg hasonlók.

— Sose hallottóm róla — jelentette ki Motolla lenyűgözve.

— Azt hittem, maguk, varázslók mindenről mindent tudnak.

Motolla ránézett varázslós kalapjára. A temetés meg alagútásás nem tett jót neki, bár persze több mint egy évszázadnyi viselés után már kezdetben sem volt az haute couture csúcsa.

— Mindig akad valami új megtanulnivaló — szögezte le.


Új hajnal virradt. Ciril, a kakas, ébredezett kakasülőjén.

A fölkrétázott szavak ragyogtak az alig fényben.

Összpontosított.

Nagy levegőt vett.

— Dukuvifúa!

Most, hogy a kurta emlékezőképesség gondja megoldódott, már csak a diszlexia miatt kellett aggódjon.


A magaslati réteken erősen fújt a szél, közelről és erősen sütött a nap. Bill Kapu előre-hátra lépkedett a domboldal sebzett füvén át, akár egy vetélő zöld szövedéken keresztül.

Azon merengett, vajon érezte-e valaha a szelet és a napsütést korábban. Igen, érezte, minden bizonnyal. De sosem tapasztalta úgy, mint most; ahogyan taszigálja a szél, ahogyan melege lesz a naptól. Ahogyan érezheti az Idő múlását.

Ami sodorja magával.


Bátortalan kopogás hallatszott a pajta ajtaja felől.

IGEN?

— Jöjjön le ide, Bill Kapu.

Lemászott a sötétben és óvatosan kinyitotta az ajtót.

Miss Illabets egyik kezével egy gyertyát oltalmazott.

— Hümm — motyogta.

TESSÉK?

— Ha van kedve, átjöhet a házba. Estére. Éjszakára persze nem. Úgy értem, nem szívesen gondolok arra, hogy kend egész este teljesen egyedül van itt, amikor nálam ég a tűz meg minden.

Bill Kapu nem tudott arcról olvasni. Ez olyan képesség, amelyre sosem volt szüksége. Úgy meredt Miss Illabets megkövült, aggodalmas, esedező mosolyára, ahogy egy pávián keresgéli a jelentőséget a rosettai kövön.

KÖSZÖNÖM — mondta.

Az öregasszony futólépésben elmenekül.

Amikor a Halál a házba érkezett, Miss Illabets nem volt a konyhában. A zizegő, kaparászó zajokat követve egy keskeny folyosóra ért, majd átbújt egy alacsony ajtófélfa alatt. Miss Illabets azon túl, egy kis szobában tartózkodott, és négykézláb, lázas igyekezettel éppen tüzet gyújtott.

Kipirultan fölnézett, amikor a Halál udvariasan kopogott a nyitott ajtón.

— Nem nagyon érdemes meggyújtani egy ember kedvéért — motyogta szégyenkező magyarázatképpen. — Üljön le! Készítek magunknak egy kis teát.

Bill Kapu belehajtogatta magát az egyik keskeny székbe a tűz mellett, és körbenézett a szobában.

Szokatlan szoba volt. Akármire is szolgált, az szemlátomást nem a benne lakás volt. Míg a konyha afféle tetővel ellátott külső helyiség volt és a majorban folyó tevékenységek tengelye, ez a szoba semmi másra nem emlékeztetett annyira, mint egy mauzóleumra.

A közhittel ellentétben Bill Kapu nem volt nagyon otthonos a temetési díszletek terén. Rendes körülmények között az elhalálozás nem sírokban történik, eltekintve ritka és balszerencsés esetektől. A szabadban, a folyók fenekén, cápákba félúton, hálószobában rengetegszer, igen — sírokban, nem.

Az ő feladata a lélek búzacsírájának elválasztása a halandó test pelyvájától, és ez rendszerint befejeződik jóval a — már ha a dolog lényegét tekintjük — hulladékeltakarítás egy tisztelettudó formájához kapcsolódó bármely rítus előtt.

Ám ez a szoba úgy nézett ki, mint azoknak a királyoknak sírja, akik mindent magukkal akartak vinni.

Bill Kapu térdre tett kézzel ült és nézelődött.

Először is, itt vannak ezek a dísztárgyak. Több teáskanna, mint amennyit lehetségesnek vélne az ember. Porcelánkutyák bámész tekintettel. Különös süteménykínálók. Különféle szobrok és festett tányérok, rajtuk rövid, vidám közlendővel: Ajándék Chirmből, Hosszú Életet és Boldogságot! Ezek teljes demokráciában leptek el minden lapos felületet, így aztán egy igen értékes, antik ezüst gyertyatartó állt egy élénk színű, szájában csontot tartó és a bűnös ostobaság kifejezését viselő porcelánkutya mellett.

A falakat képek borították. Többségüket a sár különböző árnyalataiban festették és életunt teheneket ábrázoltak, amint ködös időben álldogálnak ingoványos pusztán.

Ami azt illeti, a nippek csaknem elrejtették a bútorokat, ám ez nem nagy veszteség. Eltekintve két, a fölgyülemlett hímzett bútorvédő huzatok súlya alatt nyögő széktől, a többi bútornak szemlátomást semmi haszna nem volt, a csecsebecsék alátámasztását kivéve. Mindenütt nyakigláb asztalok álltak. A padlót rétegekben takarták a rongyszőnyegek. Valaki tényleg nagyon szerethetett rongyszőnyeget készíteni. És, mindenek fölött, és mindenek körött, és mindent áthatóan, ott volt a szag.

Végeérhetetlen, unalmas délutánok szaga.

Egy terítő fedte kredencen két faládikó támaszkodott egy nagyobbacska oldalához. Bizonyára ezek a kincsekkel teli híres ládák, gondolta.

Hirtelen tudatosult benne a ketyegés.

A falon egy óra lógott. Valakiben egyszer fölmerült egy baglyot utánzó óra előállításának gondolata, amiről alkalmasint azt hitte, remek ötlet. Amikor meglendült az inga, a bagoly szeme előre-hátra mozgott oly módon, amiről a szórakozásra komolyan kiéhezettek valószínűleg azt hiszik, vicces. Némi idő elteltével a saját szemed is kezdett szolidárisan kilengeni.

Miss Illabets sebbel-lobbal és megrakott tálcával érkezett. Sürgés-forgás következett, miközben az öregasszony elvégezte az alkímiai szertartást: a teakészítést, a lángosok megvajazását, a kekszek elrendezését, a cukorfogó ráakasztását a cukortartóra…

Mindezek végeztén hátradőlt. Aztán, mintha már húsz perce nyugalmi állapotban lett volna, kissé lihegve így trillázott: — Hát… nem barátságos így?

DE IGEN, MISS ILLABETS.

— Manapság nem túl gyakran adódik alkalom a szalon használatára.

NEM.

— Azóta nem, hogy elvesztettem apám.

Egy pillanatig Bill Kapu azon tűnődött, vajon az asszony a szalonban veszítette-e el a néhai Mr. Illabetset. Talán rossz helyen fordult be a díszek közt. Aztán fölidézte magában, hogy az emberek néha fura módon fogalmaznak.

Á!

— Pont azon a széken szokott ülni, amikor a kalendáriumot olvasta.

Bill Kapu az emlékezetében kutatott.

MAGAS FÉRFI — kockáztatta meg — BAJUSSZAL? HIÁNYZOTT A KISUJJA HEGYE A BAL KEZÉN?

Miss Illabets rámeredt a csésze pereme fölött.

— Kend ismerte? — kérdezte.

AZT HISZEM, EGYSZER TALÁLKOZTAM VELE.

— Sose említette kendet — kacsintott Miss Illabets ravaszkásan. — Név szerint biztos nem. Nem Bill Kapuként.

NEM HISZEM, HOGY MEGEMLÍTETT VOLNA — jelentette ki megfontoltan Bill Kapu.

— Teljesen rendben van — nyugtatta meg Miss Illabets. — Mindent tudok erről. Apa is szokott egy kicsit csempészni. Hát, ez nem valami nagy tanya. Nem az, amit megélhetésnek lehetne nevezni. Apa mindig azt mondta, az ember meg kell tegye, amire képes. Gondolom, kend is az ő szakmájában dolgozott. Már figyelem kendet egy ideje. Az volt a kend üzletága is, semmi kétség.

Bill Kapu mélyen elgondolkozott.

ÁLTALÁNOS FUVAROZÁS — közölte végül.

— Igen, ez annak hangzik. Van családja, Bill?

VAN EGY LÁNYOM.

— Az nagyszerű.

SAJNOS, ELVESZTETTÜK A KAPCSOLATOT EGYMÁSSAL.

— Milyen kár! — mondta Miss Illabets, és úgy hallatszott, komolyan gondolja. — Valaha, a régi szép időkben, jókat mulattunk itt. Ez persze akkor volt, amikor még élt a fiúm.

MAGÁNAK VAN EGY FIA? — kérdezte Bili, aki kezdte elveszteni a fonalat.

A nő szúrós pillantást vetett rá.

— Javaslom, hogy gondolkozzék el alaposan a „Miss” szóról — mondta. — Mi komolyan vesszük az ilyesmit ezen a vidéken.

BOCSÁNATOT KÉREK.

— Nem, a neve Rufus volt. Csempész volt, mint apa. Bár nem annyira ügyes. Ezt el kell ismerjem. Művésziesebb. Tudja, mindenfélét szokott hozni nekem idegenből. Ékszerfélét meg hasonlókat. És el szoktunk menni táncolni. Emlékszem, nagyon mutatós lábikrája volt. Szeretem, ha egy férfinak jó lába van.

Egy darabig a tűzre meredt.

— Tudja… egy nap nem jött többé vissza. Pont mielőtt összeházasodtunk volna. Apa azt mondta, nem lett volna szabad megpróbálnia átjutni a hegyeken olyan közel a télhez, de én tudom, hogy azért akarta, hogy illő ajándékot hozhasson nekem. És egy kis pénzt akart keresni, hogy imponáljon apának, mert apa ellenezte…

Fölvette a piszkavasat és vadabbul piszkálta a tüzet, mint amire az rászolgált.

Egyébként, némelyek azt beszélték, hogy elszökött Mesebelibe vagy Ankh-Morporkba vagy valahova, de én tudom, hogy nem tett volna olyat.

A mélyreható pillantás, amit Bill Kapura vetett, odaszögezte őt a székhez.

— Kendnek mi a véleménye, Bill Kapu? — kérdezte élesen.

A Halál roppant büszke volt magára, hogy kiszúrta a kérdést a kérdésben.

MISS ILLABETS, A HEGYEK TÉLEN NAGYON HÓHÁNYÓAK LEHETNEK.

Az öregasszony megkönnyebbültnek látszott. — Ezt mondtam én is mindig — értett egyet. — És tudja, mit, Bill Kapu? És tudja, hogy mit gondoltam?

NEM, MISS ILLABETS.

— Ahogy mondtam, az esküvőnk előtti nap történt. És aztán az egyik málhás pónija egyedül jött vissza, aztán a férfiak mentek és ott találták a lavinát… és tudja, hogy mit gondoltam? Azt gondoltain, ez nevetséges. Hogy ostoba. Rettenetes, nem? Ó, később persze más dolgokat is gondoltam, de az első az volt, hogy a világnak nem lenne szabad úgy viselkednie, mintha valami regény lenne. Hát nem szörnyű ilyet gondolni?

ÉN MAGAM SOSEM HITTEM A DRÁMÁBAN, MISS ILLABETS.

De a nő igazából nem figyelt.

— És azt gondoltam, most azt várja el tőlem az élet, hogy évekig andalogjak a menyasszonyi ruhában és teljesen meghibbanjak. Azt akarja, hogy ezt tegyem. Hah! Ó, igen! Szóval a rongyoszsákba tettem a ruhát, és juszt is meghívtunk mindenkit az esküvői ebédre, mert vétek lett volna hagyni kárba menni azokat a jó étkeket.

Ismét rátámadt a tűzre, aztán újabb megawattos pillantást vetett a Halálra.

— Azt hiszem, mindig nagyon fontos, hogy lássuk, mi az, ami tényleg valóságos, és mi az, ami nem. Kend mit gondol?

MISS ILLABETS?

— Igen?

MEGENGEDI, HOGY MEGÁLLÍTSAM AZ ÓRÁT?

Az öregasszony fölpislantott az összegabalyodott tekintetű bagolyra.

— Mi? Ó! Minek?

FÉLEK, HOGY AZ IDEGEIMRE MEGY.

— Nem túl hangos, ugye?

Bill Kapu azt akarta mondani, hogy minden tiktak olyan, mintha vasbotokkal bronzoszlopokat ütnének.

CSAK NAGYON IDEGESÍTŐ, MISS ILLABETS.

— Hát, ha akarja, állítsa meg, én nem bánom. Csak a társaság kedvéért szoktam fölhúzni.

Bill Kapu hálásan föltápászkodott, óvatosan átkelt a nippek rengetegén, és megragadta a fenyőtoboz formájú ingát. A fabagoly rámeredt és a ketyegés megszűnt, legalábbis a közönséges hangtartományban. De a Halálnak nem ment ki a fejéből, hogy máshol az Idő lüktetése mégis folytatódik. Hogyan képesek ezt elviselni az emberek? Beengedik az Időt a házukba, mintha barát lenne.

Ismét leült.

Miss Illabets vadul kötögetni kezdett.

A tűz sustorgott a rostélyon.

Bili Kapu hátradőlt a székén és a mennyezetet bámulta.

— A lova jól érzi magát?

TESSÉK?

— A lova. Úgy tűnik, jól érzi magát a réten — noszogatta Miss Illabets.

Ó! IGEN.

— Úgy szaladgál, mintha sosem látott volna füvet korábban.

SZERETI A FÜVET.

— És kend szereti az állatokat. Látom én azt.

Bill Kapu bólintott. Sosem túl bőséges társalgási témáinak tartaléka teljesen elapadt.

A következő két órában némán üldögélt, keze a szék karfáját szorította, míg Miss Illabets be nem jelentette, hogy most megy lefeküdni. Akkor visszaballagott a pajtába és elaludt.


Bill Kapu nem volt tudatában, hogy az közeleg. Ám egyszerre csak ott lebegett, szürke alak a pajta sötétjében.

Valamiképpen megkaparintotta az arany időmérőt.

Az alak azt mondta neki: Bill Kapu, tévedés történt.

Az üveg darabokra tört. Finom arany másodpercek csillantak a levegőben egy pillanatra, aztán leülepedtek.

Az alak azt mondta neki: Menj vissza! Dolgod van. Tévedés történt.

Az alak elenyészett.

Bill Kapu bólintott. Persze, hogy tévedés történt. A vak is láthatja, hogy tévedés történt. Ő mindvégig tudta, hogy tévedés történt.

Sarokba lökte a kezeslábast és fölvette az abszolút sötétből szőtt köntöst.

Nos, mindenestre tapasztalat volt. És, el kellett ismerje, olyan, amit nem szeretne újra átélni. Úgy érezte, mintha roppant súlyt távolítottak volna el róla.

Tényleg ilyen érzés életben lenni? A téged magával vonszoló sötétség érzete?

Hogyan képesek az emberek ezzel együtt élni? És mégis megteszik, mi több, úgy látszik, örömük lelik benne, amikor nyilvánvaló, hogy az egyetlen értelmes cselekvés a kétségbe esés. Hihetetlen. Azt érezni, hogy parányi, eleven lény vagy, a sötétség két szirtje közé ékelve. Hogyan képesek elviselni, hogy életben vannak?

Nyilván ez olyasmi, amire születni kell.

A Halál fölnyergelte lovát és kilovagolt, át a földek fölött. A búza messze lenn hullámzott, akár a tenger. Miss Illabetsnek majd találnia kell valaki mást, aki segít neki betakarítani a termést.

Ez fura. Ez valami érzelmet ébreszt. Sajnálkozás? Az lenne? De az Bill Kapu érzelme és Bill Kapu… halott. Sohasem is élt. Ő már megint a régi énje, biztonságban ott, ahol nincsenek érzelmek és nincs sajnálat.

Soha semmi sajnálkozás.

És most a dolgozószobájában van, ami különös, mert nem tud visszaemlékezni arra, hogy került oda. Egyik percben lóháton, a másikban a dolgozószobában, a nyilvántartásokkal és időmérőkkel és eszközökkel.

És a szoba nagyobb, mint amire emlékezett. A falak a látómezeje szélén lapulnak.

Ez Bill Kapu műve. Persze, a szoba Bill Kapu szemében nagynak látszana és alighanem még mindig megmaradt egy darabka belőle. Az a helyes eljárás, ha elfoglalja magát. Beleveti magát a munkájába.

Már állt is néhány életfogytmérő az íróasztalán. Nem emlékezett, hogy odatette volna őket, de ez nem számít, az a fontos, hogy végezze a dolgát…

Fölemelte a legközelebbit és elolvasta a nevet.


— Bukkufikúó!

Miss Illabets fölült az ágyában. Az ébrenlét peremén más zajt is hallott, azt, ami előzőleg a kakast is fölébresztette.

Addig piszmogott a gyufával, míg sikerült meggyújtania egy gyertyát, aztán az ágy alatt tapogatott és az ujjai rátaláltak a vadászkés markolatára, amelyet a néhai Mr. Illabets sokszor vett igénybe üzleti útjain a hegyeken átkelőben.

Az öregasszony lesietett a nyikorgó lépcsőn, ki a hajnal hűsébe.

Tétovázott a pajta ajtajánál, aztán csak annyira nyitotta ki, hogy épp becsusszanhasson.

— Mr. Kapu?

Zizegés hallatszott a szénából, aztán csupán éber csönd.

MISS ILLABETS?

— Kend kiáltott? Biztos vagyok benne, hogy hallottam, amint valaki a nevem kiabálja.

Újabb zizegés után Bill Kapu feje előbukkant a szénapadlás pereme fölött.

MISS ILLABETS?

— Igen. Mért, kit várt? Jól van?

ÖÖÖ. IGEN. IGEN, AZT HISZEM.

— Biztos benne, hogy jól van? Fölébresztette Cirilt.

IGEN. IGEN. CSAK EGY… AZT HITTEM, HOGY… IGEN.

A nő elfújta a gyertyát. Már elég hajnal előtti fény szivárgott be ahhoz, hogy lásson.

— Hát, ha kend biztos benne… Most, hogy úgyis fönnvagyok, föl is tehetem a zabkását.

Bill Kapu visszafeküdt a szénába, míg úgy nem érezte, már bízhat abban, hogy a lába elbírja, akkor lemászott és az udvaron keresztül a házhoz támolygott.

Nem szólt semmit, miközben Miss lllabets zabkását mert egy tálba elé, és elárasztotta azt tejszínnel. Végül nem bírta tovább tartóztatni magát. Nem tudta, hogyan tegye föl a kérdéseket, de tényleg nagy szüksége volt a válaszokra.

MISS ILLABETS?

— Igen?

MI AZ… ÉJSZAKA… AMIKOR LÁTNI LEHET DOLGOKAT, DE AZOK NEM VALÓSÁGOS DOLGOK?

A nő állt, egyik kezében a zabkásás fazék, a másikban a merőkanál.

— Az álmokra gondol? — kérdezte.

EZ LENNE AZ ÁLMODÁS?

— Kend nem szokott álmodni? Azt hittem, mindenki álmodik.

OLYASMIKRŐL, AMIK MEG FOGNAK TÖRTÉNNI?

— Az az előérzet, az bizony. Én magam sosem hittem benne. Csak nem akarja azt mondani kend, hogy nem tudja; mi az álom?

NEM. NEM. DEHOGYIS.

— Mi aggasztja, Bill?

HIRTELEN FÖLFOGTAM, HOGY MEG FOGOK HALNI.

Az asszony elgondolkozva nézett rá.

— Hát, mindenki más is — szögezte le. — És ez volt az, amiről álmodott, igaz? Mindenkivel előfordul ilyesmi néha. Én nem aggódnék a kend helyében. A legjobb, amit tehet, ha elfoglalja magát és tesz-vesz vidáman, én már csak azt mondom.

DE MEG FOGOK SZŰNNI!

— Ó, nem is tudom — jelentette ki Miss Illabets. — Az egész azon múlik szerintem, hogy milyen életet élt.

TESSÉK?

— Kend vallásos ember?

ÚGY ÉRTI, HOGY AZ TÖRTÉNIK AZ EMBERREL, AMIKOR MEGHAL, AMIT HISZ, HOGY TÖRTÉNNI FOG?

— Szép is lenne, ha így történne, nem? — közölte az asszony vígan.

DE, TUDJA, ÉN TISZTÁBAN VAGYOK VELE, HOGY MIBEN HISZEK. ÉN NEM HISZEK… SEMMIBEN.

— Ejnye, de komorak vagyunk ma reggel — nehezményezte Miss Illabets. — A legjobb, amit most azonnal megtehet, az, ha szépen megeszi azt a zabkását. Jót fog tenni kendnek. Azt mondják, egészségesebbé teszi a csontokat.

Bili Kapu lepillantott a tálra.

KAPHATOK MÉG EGY KICSIT?

Bill Kapu faaprítással töltötte a délelőttöt. Az kellemesen egyhangú munka.

Kifáradni. Az a fontos. Biztos aludt a múlt éjszaka előtt is, de olyan fáradt lehetett, hogy nem álmodott semmit. És eltökélte, hogy nem fog többé álmodni. A fejsze óraműként emelkedett föl és csapott le a fahasábokra.

Nem! Nem óraműként!

Mikor bement, a tűzhelyen több fazék rotyogott.

ÉTVÁGYGERJESZTŐ ILLATA VAN — jegyezte meg jószántából Bill. Odanyúlt az egyik föl-le billegő fazékfedőért. Miss Illabets megpördült.

— Ne nyúljon hozzá! Nem hiányzik kendnek az a kotyvalék! A patkányoknak készült.

A PATKÁNYOK NEM MAGUK TÁPLÁLKOZNAK?

— Dehogynem, erre mérget vehet! Pontosan emiatt fogunk adni nekik egy kis extra valamit betakarítás előtt. Néhány csöpp ebből a lyukak köré és… nincsenek többé patkányok.

Beletelt némi időbe, amíg világosság gyúlt Bill Kapu agyában, ám amikor ez megtörtént, olyan volt, mint a szupernóvák párzása.

EZ MÉREG?

— Spiklikivonat, elkeverve zabkásával. Sosem vall kudarcot.

ÉS ŐK MEGHALNAK?

— Nyomban. Azonnal földobják a talpuk. Mi kenyeret és sajtot eszünk — tette hozzá. — Eszembe’ sincs kétszer is nagyot főzni egy nap, és este csirke lesz. Apropó csirke, ami azt illeti… jöjjék kend…

Levett egy hentesbárdot a tartóról és kiment az udvarra. Ciril, a kakas gyanakodva méregette az asszonyt a szemétdomb tetejéről. Kövér és meglehetősen idős tyúkokból álló háreme, amely eddig a port kapirgálta, dülöngélve megindult Miss Illabets irányába, a tyúkok szokásos elszakadt-bugyigumi futásával. Az öregasszony gyorsan lenyúlt és fölkapott egyet.

Az fényes, ostoba szemmel meredt Bill Kapura.

— Tudja kend, hogyan kell megkopasztani egy csirkét? — firtatta Miss Illabets.

Bill róla a tyúkra kapta tekintetét.

DE HÁT MI ETETJÜK ŐKET — tiltakozott kétségbeesetten.

— Úgy van. És aztán ők táplálnak minket. Ez már hónapok óta nem tojik. Így megy ez a csirkevilágban. Mr. Illabets szokta volt kitekerni a nyakuk, de én sose voltam arra képes; a bárd mocskos munka és utána még szaladnak körbe-körbe egy kicsit, de attól még igenis holtak és ezt tudják is.

Bill Kapu fontolgatta választási lehetőségeit. A csirke egyik mélyen ülő, apró szemét rászögezte. A csirkék sokkal butábbak az embereknél és nincs nekik kifinomult mentális szűrőjük, amely megakadályozná őket abban, hogy azt lássák, ami ténylegesen ott van. A csirke pontosan tudta, hol van és ki néz rá.

A Halál megnézte a jószág rövid és egyszerű életét és látta az utolsó néhány másodpercet eliramlani.

Még sosem ölt meg senkit. Elvette az életet, ám csak akkor, amikor már véget ért. A lopás illetve a talált tárgy megtartása között van különbség.

NEM HENTESBÁRDDAL — jegyezte meg kimerülten. — ADJA IDE A CSIRKÉT!

Egy pillanatra hátat fordított, aztán átnyújtotta az ernyedt testet Miss Illabetsnek.

— Derék munka — mondta az asszony és visszatért a konyhába.

Bill Kapu érezte magán Ciril vádló tekintetét.

Kinyitotta a kezét. Egy aprócska fénypötty lebegett a tenyere fölött.

Gyöngéden ráfújt és az elenyészett.

Ebéd után mindenütt elhelyezték a patkánymérget. A Halál gyilkosnak érezte magát.


Tömérdek patkány pusztult el.

Odalent a pajta alatti járatokban — a legmélyebben, amelyet rég elfeledett őspatkányok vájtak hajdanában — valami megjelent a sötétségben.

Úgy tűnt, gondot okoz neki annak eldöntése, milyen alakot öltsön.

Rendkívül gyanús sajtdarabként kezdte. Ez láthatólag nem vált be.

Aztán kipróbált valamit, ami roppantul hasonlított egy kicsiny, éhes terrierre. Ezt szintén elvetette.

Egy pillanatra acél fogazatú csapda lett. Ez nyilvánvalóan nem felelt meg.

Új ötleteket keresett és legnagyobb meglepetésére simán érkezett is egy, mintha egyáltalán semekkora távolságot se kellett volna megtennie. Nem annyira alak, mint inkább egy alak emléke.

Kipróbálta és úgy találta, hogy noha korántsem illik a munkához, valami mélységesen kielégítő módon ez az egyetlen alak, amit voltaképp magára ölthet.

Azzal nekilátott dolgozni.


Azon az estén a férfiak nyilazást gyakoroltak a gyepen a falu közepén. Bill Kapu elővigyázatosan gondoskodott helyi hírnevéről mint a legrosszabb íjász az íjászat teljes történetében; senkiben sem merült föl, hogy — magától értetődően — a mögötte álló bámészkodók kalapján átlőni a nyilakat sokkal nagyobb ügyességet kíván, mint pusztán átlődözni egy mindössze százötven lábra álló, meglehetősen nagy céltáblán.

Elképesztő, milyen sok barátra tehetsz szert azzal, ha rosszul csinálod a dolgokat, föltéve, hogy elég rosszul csinálod a nevetségessé váláshoz.

Így hát megengedték neki, hogy odaülhessen a padra a kocsma mellett, együtt az öregekkel.

A szomszédban szikrák pattogtak a falu kovácsműhelyének kéményéből és fölkacskaringóztak a szürkületbe. Bősz kalapálás hallatszott ki a zárt ajtók mögül. Bill Kapu eltűnődött, vajon miért van mindig csukva a kovácsműhely. A legtöbb kovács nyitott ajtó mellett dolgozik, hogy a hámor nem hivatalos falusi gyűlésteremmé válhasson. Ez a kovács azonban hévvel űzi a munkáját…

— Helló, csontosváz!

A Halál megpördült.

A ház apró gyermeke a legáthatóbb tekintettel meredt rá, amit valaha is látott.

— Te csontosváz vagy, ugye? — érdeklődött a kislány. — Tudom én azt, a csontok miatt.

TÉVEDSZ, APRÓ GYERMEK.

— De az vagy! Az emberek csontosvázzá válnak, amikor halottak. Nem volna szabad nekik utána mászkálniuk.

HA. HA. HA. HOGY MIKET NEM MOND EZ A GYERMEK.

— Akkor te miért járkálsz?

Bill Kapu a vénekre sandított. Úgy tűnt, leköti őket a sport.

TUDOD MIT — szólalt meg kétségbeesetten —, HA ELMÉSZ, ADOK NEKED EGY FÉL GARAST.

— Van nekem egy csontosváz álarcom akkorra, amikor megyünk csíny-vagy-ajándékozni Mindenhájjalkentek Este — közölte a leányka. — Papírból csinálták. Olyankor kapsz mindenféle édességet.

Bill Kapu elkövette azt a hibát, amit már emberek milliói próbáltak meg kisgyermekekkel némileg hasonló helyzetben. Érveléshez folyamodott.

FIGYELJ — kezdte —, HA TÉNYLEG CSONTVÁZ LENNÉK, KIS LEÁNY, BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY EZEK AZ IDŐS ÚRIEMBEREK ITT SZÓVÁ TETTÉK VOLNA A DOLGOT.

A kislány méregette a pad másik végén üldögélő véneket.

— Ők már amúgy is csaknem csontosvázak — állapította meg. — Nem hinném, hogy szeretnének látni még egyet.

A Halál föladta.

KÉNYTELEN VAGYOK ELISMERNI, HOGY EBBEN IGAZAD VAN.

— Miért nem esel szét darabokra?

NEM TUDOM. SOSEM SZOKTAM.

— Láttam már madarak meg izék csontosvázát és azok szétesnek darabokra.

TALÁN AZÉRT, MERT AZOK OLYASMIK, AMIK VOLTAK, MÍG ELLENBEN ÉN EZ VAGYOK.

— A patikusnak, aki odaát Csamburdiban orvosságokat készít, van egy csontosváza egy kampón, csupa drót, hogy összetartsa a csontokat — mesélte a gyermek annak arckifejezésével, aki szorgos kutatással szerzett, lényeges információt ad tovább.

NEKEM NINCSENEK DRÓTJAIM.

— Különbség van az eleven meg a halott csontosvázak között?

IGEN.

— Akkor neki egy halott csontosváza van, ugye?

IGEN.

— Olyan, amiben volt valaki?

IGEN.

— Ör. Boá!

A gyermek egy darabig a messzi tájra meredt, aztán megszólalt: — Új zoknim van.

IGEN?

— Megnézheted, ha akarod.

Előbújt egy piszkos lábacska megtekintés céljára.

NAHÁT, NAHÁT. MEGÁLL AZ ÉSZ. ÚJ ZOKNI.

— A mamám kötötte birkából.

MI A SZÖSZ.

A láthatár újabb szemügyrevételezésben részesült.

— Tudod — szólt a gyermek —, tudod… péntek van.

IGEN.

— Találtam egy kanalat.

Bill Kapu azon kapta magát, hogy várakozóan figyel. Nem volt számára ismerős az olyan ember, akinek figyelemterjedelme három másodpercnél rövidebb.

— Te Miss Illabetsnél dolgozol?

IGEN.

— Apukám azt mondja, hogy alaposan föltetted a lábad az asztalra nála.

Bill Kapu nem tudott erre mit válaszolni, mert fogalma sem volt, mit jelent. Egyike volt annak a rengeteg, kerek perec, emberi kijelentésnek, amelyek valójában csak álcái valami sokkal nehezebben megfoghatónak, amit gyakran csupán a hangszín vagy egy pillantás fejez ki, de a gyermek egyiket sem alkalmazta.

— Apukám azt mondja, hogy a néninek kincsesládái vannak.

CSAK NEM?

— Nekem van két garasom.

NOCSAK.

— Saci!

Mindketten fölnéztek, amikor Mrs. Lifton megjelent a küszöbön.

— Ideje lefeküdnöd. Hagyd abba Mr. Kapu nyaggatását!

Ó, BIZTOSÍTHATOM, HOGY A KISLÁNY NEM…

— Mondj szépen jóccakát, most rögtön!

— Hogyan alszanak a csontosvázak? Nem tudják behunyni a szemük, mert…

A Halál hallotta a hangjuk elhalkulva kiszűrődni a kocsmából.

— Nem szabad Mr. Kaput így nevezned csak mert… ő… nagyon… ő nagyon sovány…

— De ez oké. Ő nem a halott fajta.

Mrs. Lifton hangjában érezhető volt az olyanok szokásos, aggodalmas hanghordozása, akik képtelenek maguk rávenni, hogy higgyenek a szemüknek. — Talán csak nemrég nagyon beteg volt.

— Szerintem nagyjából annyira volt beteg, hogy jobban már nem is lehet.

Bill Kapu elmerengve sétált hazafelé.

Égett a fény a tanyaház konyhájában, mégis egyenest a pajtába ment, fölmászott a létrán a szénapadlásra, és lefeküdt.

Elkerülheti az álmodást, de nem menekülhet az emlékezéstől.

A Halál a sötétségbe meredt.

Egy idő múlva meghallotta a lábdobogást. Megfordult.

Sápadt, patkány formájú szellemek áradata szökdécselt végig a tetőgerendán a feje fölött, elhalványulva futás közben, így hát hamarosan nem maradt más, csak a futás hangja.

Őket egy… alak követte.

Körülbelül hat hüvelyk magas volt. Fekete köntöst viselt. Apró kaszát tartott egyik csontmancsában. A homályos csuklyából kikukucskált egy csontfehér orr, merev, szürke bajusszal.

Bill Kapu odanyúlt és fölvette. Az nem állt ellen, hanem fölegyenesedett a tenyerén és mustrálgatta, akár egyik profi a másikat.

Bill Kapu megkérdezte: — ÉS TE LENNÉL…?

A Patkányok Halála bólintott.

CIN.

EMLÉKSZEM ARRA — mondta Bill Kapu —, AMIKOR A RÉSZEM VOLTÁL.

A Patkányok Halála ismét cincogott.

Bill Kapu kotorászott kezeslábasa zsebeiben. Korábban odadugta ebédje egy részét. Á, igen.

GONDOLOM — mondta —, ÖLNI TUDNÁL EGY DARABKA SAJTÉRT?

A Patkányok Halála kegyesen elfogadta.

Bill Kapunak eszébe jutott, hogy egyszer — egyetlenegyszer — meglátogatott egy öregemben, aki egész életét tömlöcbe zárva töltötte egy toronyban valami állítólagos bűn vagy hasonló miatt, és kismadarakat szelídített társaságnak életfogytiglani rabsága alatt. Azok odapiszkoltak az ágyára és megették az ételét, de ő tűrte és mosolygott, amikor ki-be röpködtek a magas, rácsos ablakokon. A Halál akkor eltöprengett, miért csinál bárki is ilyesmit.

NEM TARTALAK FÖL — jelentette ki. — GONDOLOM, VANNAK TEENDŐID, ELINTÉZENDŐ PATKÁNYAID. TUDOM, HOGY VAN EZ.

És most megértette.

Visszatette az apró alakot a gerendára, és elhevert a szénában.

UGORJ BE BÁRMIKOR, HA ERRE JÁRSZ!

Bill Kapu megint a sötétségbe meredt.

Alvás. Érezte, hogy megint itt ólálkodik. Alvás, tömérdek álommal.

Feküdt a sötétben és fölvette a harcot.


Miss Illabets kiáltozása függőlegesbe rándította és, pillanatnyi megkönnyebbülésére, folytatódott tovább.

A pajta ajtaja döndülve kivágódott.

— Bill! Gyorsan jöjjék le!

A Halál a létrára lendítette lábát.

Ml TÖRTÉNT, MISS ILLABETS?

— Valami ég!

Átrohantak az udvaron, ki az útra. A falu fölött az égbolt vöröslött.

— Gyerünk már!

DE EZ NEM A MI TÜZÜNK.

— Hamarosan mindenkié lesz! Őrülten terjed a zsúpon!

Odaértek a városi főtér silány pótlékára. A kocsma már teljesen lángban állt, a zsúp milliónyi, kavargó szikrát bömbölt a csillagok felé.

— Nézze, hogy áll ott mindenki! — acsarogta Miss Illabets. — Ott a szivattyú, mindenhol akad vödör, miért nem gondolkoznak a népek?

Kevéssel arrébb dulakodás zajlott, mert két vendége megpróbálta meggátolni Liftont abban, hogy az épületbe rontson. A kocsmáros ordított velük.

— A kislány még odabent van — szólalt meg Miss Illabets. — Ezt mondta?

IGEN.

Lángok függönyöztek minden emeleti ablakot.

— Kell legyen valami megoldás — jelentette ki Miss Illabets. — Esetleg kereshetnénk egy létrát…

NEM SZABAD MEGTENNÜNK.

— Mi? Meg kell próbáljuk! Nem hagyhatunk embereket ott benn!

MAGA NEM ÉRTI! — folytatta Bill Kapu. — A BELEKONTÁRKODÁS EGYETLEN EGYÉN SORSÁBA ELPUSZTÍTHATJA AZ EGÉSZ VILÁGOT.

Miss Illabets úgy nézett rá, mintha Bill megtébolyodott volna.

— Miféle zagyvaság ez?

ÚGY ÉRTEM, HOGY MINDENKI SZÁMÁRA VAN EGY IDŐPONT, AMIKOR ÜTÖTT AZ ÓRÁJA.

Az asszony rámeredt. Aztán hátralendítette a kezét és csattanósan pofon ütötte.

A Halál keményebbnek bizonyult a vártnál. Miss Illabets fölsikoltott és szopogatni kezdte a kézfejét.

— Még ma éjjel eltakarodik a tanyámról, Mr. Bill Kapu — morogta. — Megértette? — Azzal sarkon fordult és a szivattyú felé szaladt.

Némelyik férfi hosszú kampókat hozott, hogy lecibálják az égő zsúpot a tetőről. Miss Illabets megszervezte, hogy egy csapat létrát támasszon az egyik hálószobaablakhoz, de mire rábeszéltek egy férfit, hogy fölmásszon rajta egy nedves pokróc gőzölgő védelmében, a létra vége már izzott.

Bill Kapu a lángokat szemlélte.

Benyúlt a zsebébe és előhúzta az arany időmérőt. A tűz fénye vörösen csillogott az üvegen. Megint eltette.

A tető egy része beroskadt.

CIN.

Bill Kapu lepillantott. Egy pöttöm, köntösbe bújt alak masírozott el a lába között és peckesen belépett a lángoló ajtón.

Valaki üvöltött valamit pálinkás hordókról.

Bill Kapu visszanyúlt a zsebébe és ismét elővette az időmérőt. Annak sziszegését elnyomta a lángok bömbölése. A jövő a múltba pergett, és sokkal több múlt volt, mint jövő, de ő azon a tényen ütődött meg leginkább, hogy amin állandóan keresztüláramlik, az a jelen.

Gondosan visszatette a helyére.

A Halál tudta, hogy a belekontárkodás egyetlen egyén sorsába elpusztíthatja az egész világot. Tisztában volt ezzel. Ez a tudás belé volt építve.

Ám Bill Kapu számára, döbbent rá, ez az egész csak lótúró.

Ó, A FRANCBA! — sóhajtotta.

Azzal beballagott a tűzbe.


— Hümm. Én vagyok az, Könyvtáros — közölte Motolla, megpróbálva bekiabálni a kulcslyukon. — Motolla Alánk!

További dörömböléssel próbálkozott.

— Miért nem akar felelni?

— Nem tudom — szólt egy hang mögüle.

— Schleppel?

— Igen, Mr. Alánk.

— Miért vagy folyton mögöttem?

— Muszáj valami mögött lennem, Mr. Alánk. Pontosan ez a mumusság lényege.

— Könyvtáros? — mondta Motolla, még mindig dörömbölve.

— Úúúk.

— Miért nem engedsz be?

— Úúúk.

— De utána kell néznem valaminek.

— Úúúk úúúk!

— Nos, valóban. Az vagyok. És annak ehhez mi köze?

— Úúúk!

— Ez… ez nem méltányos!

— Mit mondott, Mr. Alánk?

— Nem akar beengedni, mert halott vagyok!

— Hát ez jellemző. Tudja, pontosan ez az, amiről Reg Patkó folyton szónokol.

— Van valaki más, aki tud valamit az életerőről?

— Hát, még mindig ott van Mrs. Kuglof, gondolom. De ő egy kicsit fura.

— Ki az a Mrs. Kuglof? — Aztán Motolla rádöbbent, hogy mit is mondott épp Schleppel. — Különben is, te mumus vagy.

— Sosem hallott Mrs. Kuglofról?

— Nem.

— Nem hiszem, hogy őt érdekelné a mágia… Különben is, Mr. Patkó azt mondja, nem szabad beszélnünk vele. Az a nő kihasználja a halottakat, azt mondja.

— Hogyan?

— Mrs. Kuglóf médium. Vagyis inkább kicsi.

— Tényleg? Na jó, menjünk és látogassuk meg! És… Schleppel?

— Igen?

— Eléggé vérfagyasztó azt érezni, hogy egyfolytában mögöttem állsz.

— Nagyon fölzaklat, ha nem vagyok valami mögött, Mr. Alánk.

— Nem tudnál valami más mögött lappangani?

— Mit javasol, Mr. Alánk?

Motolla eltöprengett ezen. — Igen, ez lehet, hogy bejön — jegyezte meg halkan —, már ha tudok keríteni egy csavarhúzót.


Modo, a kertész térden állva takargatta be a dáliákat, amikor meghallotta az ütemes recsegést és puffanást maga mögött, amit például az kelthet, ha valaki nehéz tárgyat próbál mozgatni.

Odafordította fejét.

— ’Estét, Mr. Alánk! Látom, még mindig halott.

— ’Estét, Modo! Nagyon megszépült a kert a keze alatt.

— Valaki egy ajtót hurcol maga mögött, Mr. Alánk.

— Igen, tudom.

Az ajtó óvatosan oldalgott előre az ösvényen. Amikor elhaladt Modo mellett, nehézkesen megpördült, mintha az, aki cipelte, megpróbált volna olyannyira mögötte maradni, amennyire csak lehetséges.

— Ez afféle biztonsági ajtó — jelentette ki Motolla.

Elhallgatott. Valami nem stimmelt. Nem igazán tudott rájönni, mi az, de hirtelen rengeteg nem stimmelés volt körülötte, mint amikor az ember egy hamis hangot hall a zenekarban. Megvizsgálta a látványt maga előtt.

— Mi az az izé, amibe beleteszi a gyomokat? — kérdezte.

Modo odapillantott a holmira maga mellett.

— Klassz, mi? — mondta. — A trágyadomboknál találtam. A talicskám szétesett, és fölnéztem, és ott…

— Még sose láttam ehhez hasonlót — állította Motolla. — Ugyan, ki akarna egy nagy kosarat drótból? És azok a kerekek nem tűnnek eléggé nagynak.

— De jól gurul, ha az ember a fogantyúval löki előre — jelentette ki Modo. — Nagyon meglep, hogy valaki ki akarja ezt dobni. Miért akarna bárki is kidobni valami ilyesmit, Mr. Alánk?

Motolla a bevásárlókocsira meredt. Nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy az őt figyeli.

Hallotta saját magát így szólni: — Talán magától került ide.

— Úgy van, Mr. Alánk! Egy kis békességre vágyott, gondolom! — rikkantotta Modo. — Maga igazán nagy imposztor!

— Igen — értett egyet Motolla boldogtalanul. — Eléggé úgy néz ki.

Kilépett a városba, tudatában a recsegő és puffanó ajtónak a háta mögött.

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, gondolta, hogy néhány nappal a halálom után az úton fogok sétálni sarkamban egy szégyenlős, ajtó mögé rejtőzködő mumussal… hát, kinevettem volna.

Nem, dehogy. Azt mondtam volna „he?” és „mi?” és „beszélj hangosabban!” és különben sem értettem volna meg.

Mellette valaki fölugatott.

Egy kutya fürkészte. Rendkívül nagy kutya volt. Valójában az egyetlen ok, ami miatt kutyának lehet nevezni, és nem farkasnak, az, hogy mindenki tudja, a városokban nincsenek farkasok.

Az állat kacsintott. Motolla azt gondolta: tegnap éjjel nem volt telihold.

— Lupin? — kockáztatta meg.

A kutya bólintott.

— Tudsz beszélni?

A kutya megrázta a fejét.

— Akkor most mit fogsz csinálni?

Lupin vállat vont.

— Akarsz velem jönni?

Újabb vállrándítás következett, amely csaknem hangot adott a gondolatnak: — Miért ne? Mi más teendőm van?

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, gondolta Motolla, hogy néhány nappal a halálom után az úton fogok sétálni sarkamban egy szégyenlős, ajtó mögé rejtőzködő mumussal, ráadásul valami negatív vérfarkasfélének társaságában… hát, valószínűleg kinevettem volna. Na persze, csak miután néhányszor elismételték. Jó hangosan.


A Patkányok Halála nyakon csípte az utolsót klienseiből, akik közül sokan a zsúpban tartózkodtak, és előresietve mutatta az utat a lángokon át oda, akárhol legyen is, ahová a jó patkányok jutnak.

Meglepődött, amikor elhaladt egy égő alak mellett, aki utat tört a beroskadt gerendák és omladozó padlódeszkák fehéren izzó összevisszaságán keresztül. Az alak, amikor föllépett a parázsló lépcsőre, kivett valamit ruházata elszenesedő maradványából és gondosan a foga közt tartotta.

A Patkányok Halála nem várt, hogy lássa, ezután mi fog történni. Míg bizonyos szempontból ugyanolyan ősöreg volt, mint az első előpatkány, ugyanakkor még egy napja sem létezett, és Halálként még csak tapogatózott, és föltehetőleg tudta, hogy a mély, dübörgő zaj, amitől rezeg az épület, a hordókban forrni kezdő pálinka hangja.

És a lényeges tudnivaló a forró pálinkáról az, hogy nem forr sokáig.


A tűzgolyó fél mérfölddel odébb vetette a kocsma darabkáit. Fehér-forró lángok csaptak elő a lyukakból, ahol korábban ajtók és ablakok álltak. A falak szétrobbantak. Égő szarufák zúgtak el a fejek fölött. Némelyik a szomszédos tetőkbe temetkezett, további tüzeket támasztva.

Ami megmaradt, csupán könnyfakasztó izzás volt.

És aztán kicsiny árnyéktócsák az izzásban.

Azok mozogtak és összefolytak és kialakították egy magas alak formáját, amint előrelépdel, maga előtt cipelve valamit.

Áthaladt a megperzselt tömegen és a tanyához vezető hűvös, sötét úton vánszorgott. Az emberek összeszedték maguk és követték, úgy haladva a homályban, akár egy sötét üstökös csóvája.

Bill Kapu megmászta a Miss Illabets hálószobájához vezető lépcsőt és az ágyra fektette a gyermeket.

AZT MONDTA A KISLÁNY, HOGY VAN VALAHOL A KÖZELBEN EGY PATIKUS.

Miss Illabets átfurakodott a lépcső tetején álló sokadalmon.

— Van egy Csamburdiban — felelte. — De van egy boszorkány arra Lancre felé.

CSAK SEMMI BOSZORKÁNY. CSAK SEMMI MÁGIA. KÜLDESSEN A PATIKUSÉRT. ÉS MINDENKI MÁS MENJEN INNEN.

Ez nem javaslat volt. Még csak nem is parancs. Csak egyszerűen egy visszautasíthatatlan kijelentés.

Miss Illabets sovány karjával hadonászott az emberek irányába.

— Gyerünk, vége az egésznek! Sicc! Mindnyájan a hálószobámban vannak! Gyerünk, menjenek kifelé!

— Hogyan csinálta a fickó? — kérdezte valaki a tömeg hátsó soraiból. — Senki sem juthatott ki onnan élve! Láttuk, hogy az egész fölrobbant!

Bill Kapu lassan odafordult.

ELREJTŐZTÜNK — válaszolta, — A PINCÉBEN.

— Tessék! Érti? — mondta Miss Illabets. — A pincében. Logikus.

— De a kocsmának nincs is… — kezdte a kételkedő és elhallgatott. Bill Kapu szúrósan meredt rá.

— A pincében — helyesbített a kétkedő. — Aha. Jól van. Okos!

Nagyon okos — hangsúlyozta Miss Illabets. — És most mozgás kifelé, az egész banda!

A Halál hallotta, hogy lehessegeti őket a lépcsőn, ki az éjszakába. Az ajtó becsapódott. Nem hallotta, amikor az asszony visszajött a lépcsőn egy lavór hidegvízzel és egy törlőkendővel. Miss Illabets is tudott halkan lépdelni, ha úgy hozta a kedve.

Az öregasszony bejött és becsukta maga mögött az ajtót.

— A szülei majd látni akarják — szögezte le. — Az anyja elájult és Öles Henry a malomból leütötte az apját, amikor az megpróbált a lángok közé rohanni, de hamarosan itt lesznek.

Lehajolt és végigsimított a törlőkendővel a kislány homlokán.

— Hol volt a gyerek?

ELBÚJT EGY SZEKRÉNYBEN.

— A tűz elől?

Bill Kapu vállat vont.

— Meg vagyok döbbenve, hogy kend képes volt bárkit is megtalálni abban a hőségben meg füstben — jelentette ki az asszony.

GONDOLOM, MAGA KUNSZTNAK NEVEZNÉ.

— És egyetlen égésnyom sincs rajta.

Bill Kapu figyelmen kívül hagyta a nő hangjában megbújó kérdést.

ELKÜLDÖTT VALAKIT A PATIKUSÉRT?

— Igen.

A PATIKUSNAK TILOS BÁRMIT IS ELVENNIE.

— Hogy érti kend?

MARADJON ITT, AMIKOR MEGÉRKEZIK. SEMMIT SEM SZABAD KIVINNI EBBŐL A SZOBÁBÓL.

— Ez butaság. Miért vinne el bármit is? Mit akarna elvenni?

EZ NAGYON FONTOS. ÉS MOST EL KELL MENNEM.

— Hová megy?

A PAJTÁBA. VANNAK DOLGOK, AMIKET MEG KELL TENNEM. LEHET, HOGY MÁR NINCS SOK IDŐ.

Miss Illabets a kis alakot bámulta az ágyon. Nem érzett biztos talajt a lába alatt és nem tehetett mást, mint hogy tapossa a vizet.

— De pont úgy néz ki, mintha aludna — motyogta tehetetlenül. — Mi a baja?

Bill Kapu megtorpant a lépcső tetejénél.

KÖLCSÖNVETT IDŐN ÉL — válaszolta.


Volt egy régi kovácsműhely a pajta mögött. Már évek óta nem használták. De most vörös és sárga fény ömlött ki az udvarra, úgy lüktetve, akár egy szív.

És akár egy szív esetében, ütemes dobogás hallatszott. A fény kéken villant minden egyes csattanáskor.

Miss Illabets becsusszant a nyitott ajtón. Ha olyasvalaki lett volna, aki esküdözni szokott, megesküdött volna, hogy nem csapott zajt, amit esetleg hallani tehetett volna a tűz ropogása és a kalapálás mellett, ám Bill Kapu megpördült, ugrásra készen, egy hajlított pengét tartva maga előtt.

— Én vagyok az!

A Halál ellazult, vagy legalábbis a feszültség más szintjére mozdult.

— Mi a fenét csinál kend?

A Halál úgy nézett a kezében tartott pengére, mintha most látná először.

AZT GONDOLTAM, KIFENEM EZT A KASZÁT, MISS ILLABETS.

— Hajnali egykor?

A Halál üvegesen meredt a kaszára.

ÉJJEL IS PONT UGYANOLYAN TOMPA, MISS ILLABETS.

Azzal lecsapta az üllőre.

ÉS NEM TUDOM ELÉGGÉ KIÉLESÍTENI!

— Azt hiszem, a hőség megárthatott kendnek — jegyezte meg az öregasszony, majd odanyúlt és megfogta Bill Kapu karját.

— Ráadásul épp elég élesnek látszik ahhoz, hogy… — kezdte, aztán elhallgatott. Az ujjai a Halál csontkarján mozogtak. Egy pillanatra elhúzódtak, aztán újra rázárultak.

Bill Kapu megborzongott.

Miss Illabets nem sokáig vacillált. Hetvenöt éve alatt megbirkózott már háborúkkal, éhínséggel, megszámlálhatatlan beteg állattal, egy pár járvánnyal és apró, mindennapos tragédiák ezreivel. Egy depressziós csontváz még csak benne se volt a tíz Legrosszabb Dologban, amit valaha látott.

— Szóval kend az — nyögte ki.

MISS ILLABETS, ÉN…

— Mindig tudtam, hogy egy napon el fog jönni.

AZT HISZEM, HOGY TALÁN…

— Tudja, életem nagy részét azzal töltöttem, hogy vártam a hercegre fehér lovon. — Miss Illabets elvigyorodott. — Jó nagy bolondot csináltam magamból, mi?

Bill Kapu leült az üllőre.

— Eljött a patikus — tudatta az asszony. — Azt mondta, nem tehet semmit. Azt mondta, a kislány jól van. Csak nem tudjuk fölébreszteni. És, tudja, egy örökkévalóságig tartott, amíg kifeszítettük a gyerek ujjait. Olyan szorosan összecsukva tartotta.

MEGMONDTAM, HOGY SEMMIT SEM SZABAD ELVENNI!

— Ne aggódjon! Ne aggódjon! Úgy hagytuk ott a gyereket, hogy markolta.

AKKOR JÓ.

— Mi volt az?

AZ IDŐM.

— Tessék?

AZ IDŐM. ÉLETEM LEGSZEBB PERCEI.

— Úgy néz ki, mint egy tojásfőző homokóra nagyon drága tojásokhoz.

Bill Kapu meglepettnek látszott. — IGEN. BIZONYOS TEKINTETBEN. ADTAM A KISLÁNYNAK VALAMICSKÉT AZ IDŐMBŐL.

— Hogy lehet, hogy kendnek időre van szüksége?

MINDEN ÉLŐLÉNYNEK SZÜKSÉGE VAN IDŐRE. ÉS AMIKOR AZ KIFOGY, MEGHALNAK. ÉS AMIKOR EZ AZ IDŐ KIFOGY, A GYERMEK MEG FOG HALNI. ÉS ÉN IS MEG FOGOK HALNI. NÉHÁNY ÓRÁN BELÜL.

— De hát az nem lehet, hogy kend

DE LEHET. HABÁR NEHÉZ ELMAGYARÁZNI.

— Húzódjon arrébb!

TESSÉK?

— Azt mondtam, húzódjon arrébb. Le akarok ülni.

Bill Kapu helyet csinált az üllőn. Miss Illabets leült.

— Szóval kend meg fog halni — összegezte.

IGEN.

— De nem szeretne.

NEM BIZONY.

— Miért nem?

A Halál úgy nézett az öregasszonyra, mintha az elmebeteg lenne.

MERT AKKOR NEM LESZ SEMMI. MERT NEM FOGOK LÉTEZNI.

— Az emberekkel is ez történik?

NEM HINNÉM. MAGUKNÁL EZ TELJESEN MÁS. JOBBAN MEGSZERVEZTÉK AZ EGÉSZET.

Mindketten ültek és a széndarabok halványuló izzását nézték a kovácsműhelyben.

— Szóval akkor minek dolgozott kend a kasza pengéjén? — firtatta Miss Illabets.

AZT GONDOLTAM, TALÁN… FÖLVEHETNÉM A HARCOT…

— Előfordult, hogy ez sikerült? Úgy értem, kend ellenében.

RENDSZERINT NEM. NÉHA AZ EMBEREK KIHÍVNAK EGY JÁTSZMÁRA. AZ ÉLETÜK A TÉT, ÉRTI, UGYE?

— Nyertek valaha is?

NEM. TAVALY VALAKI MEGSZERZETT HÁROM UTCÁT MEG AZ ÖSSZES KÖZMŰVET.

— Mi? Miféle játék az?

NEM EMLÉKSZEM. „KIZÁRÓLAGOS TULAJDONJOG”, AZT HISZEM. ÉN VOLTAM AZ ELBOCSÁTÁS.

— Egy pillanat! — vágott közbe Miss Illabets. — Ha kend kend, ki fog eljönni kendért?

A HALÁL. MÚLT ÉJJEL EZT DUGTÁK BE AZ AJTÓ ALATT.

A Halál kinyitotta a kezét, hogy láthatóvá váljék egy apró, szurtos papírfecni, amelyen Miss Illabets némi nehézséggel tudta csak kisilabizálni a szót: ÓÓóóóÍÍÍííÓÓÓÓóóÍÍíííÓÓÓóóóÍÍííí.

MEGKAPTAM A SIKÍTÓSZELLEM HIBÁSAN ÍRT ÉRTESÍTÉSÉT.

Miss Illabets oldalra hajtott fejjel nézett rá.

— De… javítson ki, ha tévedek, de…

AZ ÚJ HALÁL.

Bill Kapu kezébe vette a pengét.

Ő PEDIG RETTENETES LESZ.

A penge forgott a kezében. Kék fény villózott az éle mentén.

ÉN LESZEK AZ ELSŐ.

Miss Illabets mintegy lenyűgözve bámulta a fényt.

— Pontosan mennyire rettenetes?

MENNYIRE RETTENETEST KÉPES ELKÉPZELNI?

— Ó!

PONTOSAN ANNYIRA RETTENETES.

A penge erre-arra billegett.

— És a gyermekért is — jegyezte meg Miss Illabets.

IGEN.

— Nem hiszem, hogy tartozom kendnek bármilyen szívességgel, Mr. Kapu. Nem hiszem, hogy van olyan az egész világon, aki jönne kendnek egy szívességgel.

IGAZA LEHET.

— Jelzem, egy s másért az életnek is felelnie kell. Ami igaz, az igaz.

EZT NEM TUDHATOM.

Miss Illabets újabb hosszú, kutató pillantást vetett rá.

— Van egy igen jó köszörűkő a sarokban — jelentette ki.

MÁR HASZNÁLTAM.

— És van egy olajfenőkő a szekrényben.

MÁR AZT IS HASZNÁLTAM.

Az asszony úgy vélte, képes hallani a penge mozgásának hangját. A feszült levegő afféle halk nyüszítését.

— És még mindig nem elég éles?

Bill Kapu sóhajtott. — TALÁN SOSEM LESZ ELÉG ÉLES.

— Úgyan már, ember! Nincs értelme föladni — szögezte le Miss Illabets. — Míg élünk, he?

MÍG ÉLÜNK HE MICSODA?

— Remélünk?

AZT TENNÉNK?

— De még mennyire!

Bill Kapu végigfuttatott egy csontujjat az élen.

REMÉNY?

— Maradt még más, amivel próbálkozhat?

Bill a fejét rázta. Már kipróbált számos érzelmet, ám ez újdonság volt számára.

TUDNA ADNI NEKEM EGY FENŐACÉLT?


És most egy órával későbbre járt.

Miss Illabets a rongyzsákjában válogatott.

— Mi következzék? — kérdezte.

MI MINDENNEL PRÓBÁLKOZTUNK EDDIG?

— Lássuk csak… zsákvászon, karton, gyolcs… mit szólna a szaténhoz? Itt egy darabka.

Bill Kapu elvette a rongyot és gyöngéden végigtörölte vele a pengét.

Miss Illabets eljutott a zsák fenekére és előhúzott egy szövetmintaszerűséget fehér kelméből.

IGEN?

— Selyem — válaszolta a nő ellágyulva. — A legjobb minőségű fehér selyem. Az anyagok legjava. Sosem hordott.

Hátradőlt és csak bámult rá.

Egy idő múlva a Halál tapintatosan kivette a kezéből.

KÖSZÖNÖM.

— Hát akkor — mondta az asszony magához térve. — Ez minden, nem igaz?

Amikor a Halál megfordította a pengét, az hummmm-szerű hangot adott. A kovácsműhely tüze mostanra már alig pislákolt, ám a penge borotvafénnyel izzott.

— Selymen élesített — álmélkodott Miss Illabets. — Ki hitte volna?

ÉS MÉG MINDIG TOMPA.

Bill Kapu körbenézett a sötét kovácsműhelyben, aztán az egyik sarokba szökkent.

— Mit talált kend?

PÓKHÁLÓT.

Hosszú, vékony nyüszítés hallatszott, mintha hangyákat kínoznának.

— Használt valamit?

MÉG MINDIG TÚL ÉLETLEN.

Az öregasszony leste, ahogy Bill Kapu kimasírozik a kovácsműhelyből, aztán utána loholt. A Halál ment és megállt az udvar közepén, odatartva a kaszapengét az enyhe hajnali szélbe.

Az zümmögött.

— Az istenek szerelmére, mennyire válhat élessé egy penge?

ENNÉL VÁLHAT ÉLESEBBÉ.

Odalent a tyúkólban Ciril, a kakas fölébredt és vaksin meredt a deszkára fölkrétázott álnok betűkre. Nagy levegőt vett.

— Flu-ku-ri-kka!

Bill Kapu a peremiránti láthatárra tekintett és aztán, tűnődően, a ház mögötti kis dombra.

Hirtelen előrelódult, a sarka csattogott a földön.


A friss nappali világosság rálöttyent a világra. A Korongvilág fénye vén, lassú és súlyos; úgy robajlott át a tájon, akár egy lovasroham. A szórványos völgyek lelassították egy pillanatra és itt-ott egy-egy hegylánc eltorlaszolta, míg át nem ömlött a csúcs fölött, le a túlsó lejtőn.

Átkelt a tengeren, elöntötte a partot és fölgyorsult a síkságon a nap ostorától hajtva.

Xxxx mesebeli, rejtett kontinensén, valahol a Perem közelében, van egy elveszett települése a varázslóknak, akik csúcsos kalapjuk körül parafadugókat viselnek és kizárólag garnélarákon élnek. Ott a fény még vad és friss, amikor beözönlik az űrből és ők az éjjel és nappal közti forrásban lévő határfelületen szörföznek.

Ha egyikük a hajnalon sok ezer mérföldnyire sodródott volna a szárazföld belsejébe, láthatta volna, miközben a fény átmennydörgött a fennsíkokon, hogy egy gyufaszálfigura fölvánszorog egy, a reggel útjában fekvő alacsony dombra.

A fény érkezése előtti pillanatban ért föl a csúcsra, vett egy nagy levegőt, aztán összehúzódzkodva megpördült és közben vigyorgott.

Egy hosszú pengét tartott függőlegesen, kinyújtott karral.

A fény nekiütközött… széjjelhasadt… lesiklott…

Nem mintha a varázsló sok figyelmet szentelt volna ennek, mert javában aggódott volna az ötezer mérföldes hazagyaloglás miatt.


Miss Illabets föllihegett, miközben az új nap elzúdult mellettük. Bill Kapu teljesen mozdulatlan volt, csak a penge mozgott az ujjai közt, ahogy különböző szögekbe fordította a fénnyel szemben.

Végül elégedettnek tűnt.

Körbepördült és kísérletképp megsuhogtatta a levegőben.

Miss Illabets csípőre tette a kezét. — Ó, nehogy már! — mondta. — Senki se / / élesíthet / / bár / / mit / / nap / / fényen.

Elhallgatott.

A Halál ismét suhintott a pengével.

— Te / / jó / / ég!

Lent az udvaron Ciril nyújtogatta kopasz nyakát egy újabb próbálkozáshoz. Bill Kapu vigyorgott és a hang irányába lendítette a pengét.

— Szuk / / ku / / rikka / / kú!

Aztán a Halál leeresztette a pengét.

EZ AZ ÉLES.

A vigyora lehervadt, vagy legalábbis annyira lehervadt, amennyire tehette.

Miss Illabets megfordult, követve Bill tekintetének irányát, amíg az nem kereszteződött egy halvány homályossággal a búzamezők fölött.

Úgy nézett ki, mint egy halványszürke köntös amely üres, ám valamiképp még mindig őrzi viselője alakját, mintha csak belekapott volna a szellő egy ruhadarabba a szárítókötélen.

Egy pillanatig ott reszketett, aztán elenyészett.

— Én is láttam azt — mondta Miss Illabets.

AZ NEM AZ VOLT. AZ ŐK VOLTAK.

— Ők kik?

OLYANOK, MINT… — Bill Kapu bizonytalanul intett — A SZOLGÁK. MEGFIGYELŐK. REVIZOROK. ELLENŐRŐK.

Miss Illabets szeme összeszűkült.

— Ellenőrök? Úgy érti kend, olyanok, mint a Vegzekúció?

GONDOLOM, IGEN…

Miss Illabets arca mosolyra derült.

— Miért nem mondta?

TESSÉK?

— Az apám megígértette velem, hogy soha nem segítek a Vegzekúciónak. Mindig azt mondta, hogy ha csak eszébe jut Vegzekúció, máris kénytelen menni lefeküdni. Azt mondta, van halál meg vannak az adók, és az adók rosszabbak, mert a halál legalább nem történik meg veled minden évben. Ki kellett menjünk a szobából, amikor tényleg rákezdte a Vegzekúcióról. Ocsmány teremtmények. Folyton kutakodnak, megkérdik, mit dugtál a farakás alá meg a titkos faltáblák mögé a pincében meg más dolgokat, amikhez egyáltalán semmi köze senkinek.

Az öregasszony fintorgott.

Bill Kapunak roppantul imponált. Miss Illabets ténylegesen rá tudta ruházni az „egzekúció” szóra, pedig öt szótag hosszú, a „csürhe” szó minden ellentmondást nem tűrő kurtaságát.

— Meg kellett volna mondja rögtön az elején, hogy ők üldözik kendet — dörgölte az orra alá Miss Illabets. — Tudja, a Vegzekúció nem valami népszerű errefelé. Apám idejében, ha bármelyik Vegzekutor idejött kíváncsiskodni egymaga, súlyokat kötöttünk a lábára és beledobtuk a tóba.

DE A TÓ CSAK NÉHÁNY HÜVELYK MÉLY, MISS ILLABETS.

— Aha, de jó mulatság volt nézni, amíg erre rájöttek. Meg kellett volna mondania. Mindenki azt hitte, hogy kendnek valami köze van az adókhoz.

NEM. ADÓHOZ NINCS.

— Nocsak, nocsak. Nem is tudtam, hogy Odafönt is van egy Vegzekúció.

HOLOTT VAN. BIZONYOS TEKINTETBEN.

Az öregasszony közelebb húzódott.

— Mikor jön a halál?

MA ÉJJEL. ENNÉL PONTOSABBAN NEM TUDOM. KETTEN ÉLÜNK UGYANAZON AZ IDŐMÉRŐN. ETTŐL BIZONYTALANNÁ VÁLNAK A DOLGOK.

— Nem is tudtam, hogy az ember adhat valamicskét az életéből másoknak.

PEDIG EGYFOLYTÁBAN MEGESIK.

— És a ma éjjelben biztos kend?

IGEN.

— És az a penge működni fog, igaz?

NEM TUDOM. ENNEK ESÉLYE MILLIÓ-AZ-EGYHEZ.

— Ó! — Az asszony úgy tűnt, eltöpreng valamin. — Szóval akkor a nap maradékában ráér kend?

IGEN?

— Akkor elkezdheti behordani a termést.

TESSÉK?

— Az majd leköti kendet. Eltereli a gondolatait más dolgokról. Ráadásul hat garast fizetek kendnek hetente. És hat garas az hat garas.


Mrs. Kuglof háza szintén a Szilfa utcában állt. Motolla bekopogott az ajtón.

Egy idő múlva kiszólt egy fojtott hang: — Van ott valaki?

— Koppintson egyet igenként — javasolta Schleppel.

Motolla bekiabált a levélszekrény nyílásán.

— Ne haragudjék! Kegyed Mrs. Kuglof?

Az ajtó kinyílt.

Mrs. Kuglof nem úgy nézett ki, mint amilyenre Motolla számított. Nagy volt, ám nem abban az értelemben, hogy kövér lett volna. Csupán a testalkata volt a normálisnál kicsivel nagyobb léptékű; az a fajta, aki egész életében némileg meggörnyed és bocsánatkérően néz arra az esetre, ha netalán véletlenül mások fölé tornyosulna. És csodálatos haja volt. Megkoszorúzta a fejét és úgy terült szét mögötte, akár egy köpeny. Továbbá némileg hegyes füllel valamint foggal rendelkezett, az utóbbi, jóllehet fehér és igazán szépséges volt, nyugtalanító módon csillant meg a fényben. Motolla egész elképedt a gyorsaságtól, amivel kifinomultabbá vált zombiérzékei eljutottak egy bizonyos következtetésre. Lenézett.

Lupin nyársat nyelten ült, ahhoz is túl izgatottan, hogy a farkát csóválja.

— Nem hiszem, hogy maga lenne Mrs. Kuglof — szögezte le Motolla.

— Anyát keresi — válaszolta a magas lány. — Anya! Egy úriember keres!

A távoli motyogás közelebbivé vált, aztán Mrs. Kuglof fölbukkant a lánya oldalán, miként egy apró hold emelkedik elő egy bolygó árnyékából.

— Mit akar? — kérdezte Mrs. Kuglof.

Motolla elhátrált egy lépést. Eltérően lányától, Mrs. Kuglof elég alacsony volt és csaknem tökéletesen gömb alakú. És szintén eltérően lányától, akinek egész testtartása azt szolgálta, hogy minél kisebbnek látszódjék, Mrs. Kuglof rendkívül szembeötlött. Túlnyomóan a kalapja miatt, amiről Motolla később megtudta, hogy mindig viseli, ugyanazzal az elkötelezettséggel, mint a varázslók a magukét. A kalap hatalmas volt és fekete, és izék voltak rajta, mint például madárszárnyak meg viaszcseresznyék meg kalaptűk; akár Carmen Miranda is viselhette volna, mondjuk, egy kontinens temetésén. Mrs. Kuglof alatta közlekedett, miként a kosár utazik egy léghajó alatt. Az emberek gyakran azon kapták maguk, hogy a kalapjához beszélnek.

— Mrs. Kuglof? — firtatta Motolla lenyűgözve.

— Itten lenn volnék — felelte egy szemrehányó hang.

Motolla tekintete lejjebb süllyedt.

— Nem is máshoz — mondta Mrs. Kuglof.

— Mrs. Kuglofhoz van szerencsém? — tudakolta Motolla.

— Igen, t’om — válaszolta Mrs. Kuglof.

— A nevem Motolla Alánk.

— Aztat is t’om.

— Tudja, varázsló vagyok…

— Rendben, de elébb törölje meg a lábát!

— Bejöhetek?

Motolla Alánk eltűnődött. Visszapörgette a beszélgetés utolsó néhány sorát agya ketyegő vezérlőtermében. És aztán elmosolyodott.

— Úgy van — mondta Mrs. Kuglof.

— Kegyed netalán született látnok?

— Általában tíz másodpercre, Mr. Alánk.

Motolla tétovázott.

— Muszáj föltegye a kérdést — vágta rá sietve Mrs. Kuglof. — Rémes migrénem lesz, ha a népek fogják maguk és aljas módon nem teszik föl a kérdéseket, miután már előreláttam és megválaszoltam őket.

— Milyen messzire lát a jövőbe, Mrs. Kuglof?

A nő bólintott.

— Akkor rendben — jelentette ki szemlátomást megengesztelődve, és mutatta az utat át az előszobán egy aprócska nappaliba. — És a mumus is bejöhet, csak hagyja kinn az ajtaját és menjen a pincébe! Nem szenvedhetem a házban szabadon kószáló mumusokat.

— Hű, már ezer éve nem voltam igazi pincében! — örvendezett Schleppel.

— Pókok is vannak benne — informálta Mrs. Kuglof.

— Klassz!

— És maga szeretne egy csésze teát — közölte Mrs. Kuglof Motollával. Valaki más esetleg azt mondta volna „Gondolom, szívesen inna egy csésze teát” vagy „Nem kér egy csésze teát?” Ám ez kijelentés volt.

— Igen, köszönöm — felelte Motolla. — Ezer örömmel innék egy csésze teát.

— Nem lenne szabad — nyilatkozta Mrs. Kuglof. — Az a vacak elrohasztja a fogat.

Motolla ezt is megfejtette.

— Két cukorral, ha lehetne — mondta.

— Nem rossz.

— Igazán csinos otthona van kegyednek, Mrs. Kuglof — vágta rá Motolla, akinek agya teljes gőzre kapcsolva járt. Mrs. Kuglof azon szokása, hogy már akkor megválaszolta a kérdéseket, amikor még csak születőben voltak az elmédben, a legfürgébb agyat is próbára tette.

— Már tíz éve halott — mondta az asszony.

— Ööö — nyögte Motolla, ám a kérdés már ott volt a nyelvén. — Remélem, Mr. Kuglof jó egészségnek örvend?

— Semmi gond. Szokok vele beszélgetni — közölte Mrs. Kuglof.

— Sajnálattal hallom — mentegetőzött Motolla.

— Rendbe’, ha ettől jobban érzi magát.

— Khm, Mrs. Kuglof? Ezt egy kissé zavarba ejtőnek találom. Ki tudná… kapcsolni… az előrelátását?

A nő bólintott.

— Elnézést. Rászoktam arra, hogy bekapcsolva hagyom — magyarázkodott. — Annak következtébe’, hogy itt csak mink vagyunk, én meg Ludmilla meg Egy-Férfi-Vödörrel. Ő kísértet — tette hozzá. — T’om, hogy ezt akarta kérdezni.

— Igen, hallottam arról, hogy a médiumoknak bennszülött szellemi vezetői vannak — bólintott Motolla.

— Ő? Ő nem vezető, hanem afféle mindenes kísértet — magyarázta Mrs. Kuglof. — Jelzem, nem szenvedhetem azt az egész cécót a kártyákkal meg trombitákkal meg ábécés deszkalapokkal. És szerintem az ektoplazma undorító. Nem tűrhetem a házba’. Még mit nem! Tudja, nem lehet kitisztítani a szőnyegekből. Még ecettel se.

— Mi a manó! — mondta Motolla Alánk.

— Vagy a nyöszörgést. Nem szenvedhetem. Vagy a piszmogást a természetfölöttivel. Az természetellenes, mármint a természetfölötti. Nem tűrhetem.

— Khm — köszörülte torkát Motolla óvatosan. — Vannak olyanok, akik esetleg úgy vélik, hogy médiumnak lenni önmagában egy kissé… tudja… természetfölötti?

— Mi? Mi? Nincs semmi természetfölötti a halott emberekbe’. Nagy szamárság! Előbb-utóbb mindenki meghal.

— Élénken remélem, Mrs. Kuglof.

— Szóval, mit kíván, Mr. Alánk? Most nem nézek a jövőbe, szóval meg kell mondja nekem.

— Azt szeretném tudni, hogy mi történik, Mrs. Kuglof.

A lábuk alól tompa puffanás hallatszott és Schleppel halk, boldog hangja.

— Ó, csodás! Patkányok is vannak!

— Odamentem és megpróbáltam elmondani maguknak, varázslóknak — szögezte le Mrs. Kuglof kimérten. — És senki se hallgatott rám. Tudtam, hogy nem fognak, de meg kellett próbáljam, különben nem tudtam volna…

— Kivel beszélt?

— Egy jól megtermett fickóval, vörös ruhába’ és olyan bajusszal, mintha megpróbált volna lenyelni egy macskát.

— Á! Az Arkrektor — azonosította határozottan Motolla.

— És volt ott egy hatalmas, dagadt alak is. Úgy megy, mint egy kacsa.

— Úgy megy, ugye? Az volt a Dékán — közölte Motolla.

— És jóasszonyuknak neveztek! — háborgott Mrs. Kuglof. — Azt mondták nekem, foglalkozzak a saját dolgommal. Nem látom be, miért kellene segítsek a varázslóknak, akik jóasszonynak neveznek, amikor csak segíteni próbáltam.

— Sajnos, a varázslók gyakran nem figyelnek — jelentette ki Motolla. — Én százharminc évig egyszer se figyeltem oda.

— Miért nem?

— Nehogy meghalljam, miféle sületlenséget mondok, gondolom. Mi történik, Mrs. Kuglof? Nekem megmondhatja. Igaz, hogy varázsló vagyok, viszont halott.

— Hát…

— Schleppel azt mondta, hogy az egész az életerőnek tulajdonítható.

— Mer’ fölgyülemlik, érti?

— Az mit jelent?

— Több van belőle, mint kellene. Azt kapjuk… — tétován intett a kezével —, amikor vannak a dolgok, mint a mérlegen, csak nem ugyanaz mindkét oldalon…

— Kiegyensúlyozatlanság?

Mrs. Kuglof, aki úgy nézett ki, mintha távoli forgatókönyvet olvasna, biccentett.

— Az egyik olyasmi, aha… tudja, néha csak úgy megesik egy kicsit, és akkor lesznek a kísértetek, mert az élet nincs többé a testben, de még nem távozott el… és télen ritkábban fordul elő, mert valahogy elapad, és tavasszal visszatér… és bizonyos dolgok összesűrítik…


Modo, az egyetemi kertész egy kis nótát dúdolt, miközben a fura bevásárlókocsit tolta a Könyvtár és a Nagyenergiájú Mágia[13] épület közt megbújó kicsiny magánterületére rengeteg, komposztálódásra szánt gyommal.

Úgy tűnt, pillanatnyilag sok izgalmas dolog történik. Kétségkívül érdekes itt dolgozni, ezzel a tömérdek varázslóval.

Csapatmunka, erről van szó. Ők gondoskodnak a kozmikus ekvilibriumról, az egyetemes harmóniákról és a dimenziók egyensúlyban tartásáról, neki meg gondja van arra, hogy a levéltetvek távol maradjanak a rózsáktól.

Fémes csengés hallatszott. Átkukucskált a gyomkupac teteje főlőtt.

— Még egy?

Egy kis kerekekkel fölszerelt, csillogó, fém drótkosár gubbasztott az ösvényen.

Esetleg a varázslók vették neki? Az első igencsak hasznos jószágnak bizonyult, bár kissé nehéz volt irányítani, a kis kerekek mintha különböző irányokba akartak volna menni. Valószínűleg van valami trükkje a dolognak.

Hát, ez az új pont kapóra jön a vetőmagos tálkák szállításához. Arrébb lökte a második bevásárlókocsit és meghallott egy hangot a háta mögül, amit, ha le kellene írni, és ő tudta írni, alkalmasint így írt volna le: placcs.

Megfordult, s megpillantotta a legnagyobb trágyadombot, amint lüktet a sötétben és így szólt: — Nézd mit hoztam neked uzsonnára!

És aztán látta, hogy a trágyadomb megmozdul.


— És némelyik hely is… — mondta Mrs. Kuglof.

— De miért kell fölhalmozódnia? — kérdezte Motolla.

— Olyan, mint egy égiháború, érti? Ismeri azt a bizsegő érzést, ami elfogja vihar előtt? Az az, ami most történik.

— Igen, de miért, Mrs. Kuglof?

— Hát… Egy-Férfi-Vödörrel azt mondja, semmi se hal meg.

— Mi?

— Képtelenség, nem? Azt mondja, rengeteg élet ér véget, de nem távoznak el, hanem továbbra is itt lebzselnek.

— Mi, minta kísértetek?

— Nem csak kísértetek. Csak… olyan, mint a tócsák. Amikor rengeteg tócsád van, az olyan, mint a tenger. Különben is, csak olyasmikből lesz kísértet, mint az emberek. A káposztákból nem lesz kísértet.

Motolla Alánk hátradőlt a székében. Látomása támadt az élet óriási taváról, egy tóról, melyet milliónyi múlékony életű folyó táplál, amint az élőlények végére érnek létüknek.

És az életerő kiszivárog, ahogy a nyomás fokozódik. Kiszivárog, ahol csak tud.

— Gondolja, hogy válthatnék egy szót Egy-… — kezdte és elnémult.

Fölkelt és odavánszorgott Mrs. Kuglof kandallópárkányához.

— Mióta van ez a kegyed birtokában, Mrs. Kuglof? — firtatta, fölvéve az ismerős üvegtárgyat.

— Az? Tegnap vettem. Mutatós, nem?

Motolla megrázta a gömböt. Csaknem ugyanolyan volt, mint a padlója alattiak. Hópelyhek libegtek föl és telepedtek rá a Láthatatlan Egyetem remekmívű makettjára.

Nagyon erősen emlékeztette valamire. Nos, az épület nyilvánvalóan az Egyetemre emlékezteti, de az egész vacak formája halványan utal a, eszébe juttatja a…

… reggelit?

— Miért történik ez? — kérdezte félig önmagától. — Ezek a nyavalyások mindenhol fölbukkannak.


A varázslók végigrohantak a folyosón.

— Hogyan lehet megölni a kísérteteket?

— Honnan tudjam? Ez a probléma általában nem merül föl!

— Exorcizálod őket, azt hiszem.

— Mi? Föl-le ugrálsz, helyben futsz meg ilyesmik?

A Dékán föl volt erre készülve. — Az az egzecírozás, Arkrektor. Nem hiszem, hogy el lehetne várni az embertől, hogy, ööö, testedzésnek vesse alá őket.

— Naná, hogy nem, ember! Nem akarjuk, hogy egy csomó egészséges kísértet nyüzsögjön itt.

Vérfagyasztó sikoltás hallatszott. Visszhangzott a sötét oszlopok és boltívek között, és hirtelen megszakadt.

Az Arkrektor tüstént megtorpant. A varázslók nekiütköztek.

— Szerintem ez úgy hangzott, mint egy vérfagyasztó sikoltás — jelentette ki. — Kövessetek!

Befordult a sarkon.

Fémes csörömpölés és kiadós káromkodás hangzott föl.

Valami kicsi és vörös-sárga csíkos, apró, csöpögő tépőfogakkal és három pár szárnnyal repült be a sarkon és hussant el a Dékán feje fölött, olyan zajt csapva, mint egy miniatűr körfűrész.

— Tudja valaki, hogy mi volt ez? — érdeklődött elhaló hangon a Kincstárnok. Az izé megkerülte a varázslókat, majd eltűnt a tető sötétjében. — És bárcsak az Arkrektor ne szitkozódna olyan nagyon!

— Gyerünk! — parancsolta a Dékán. — Jobb, ha megnézzük, mi történt vele.

— Muszáj? — tudakolta a Rangidős Lovász.

Átkémleltek a sarkon. Az Arkrektor már fölült és a bokáját dörzsölte.

— Melyik idióta hagyta ezt itt? — kérdezte.

— Mit hagyott itt? — értetlenkedett a Dékán.

— Ezt az istenekverte kosárforma kerekes drótizét — közölte az Arkrektor. Mellette egy pöttöm, bíbor színű, pókszerű lény öltött testet a levegőben és egy repedés felé iszkolt. A varázslók nem vették észre.

— Miféle kosárforma kerekes drótizé? — firtatták a varázslók egy szólamban.

Maphlaves körülnézett.

— Megesküdtem volna… — kezdte.

Újabb sikoltás hallatszott.

Maphlaves föltápászkodott.

— Gyerünk, ti népség! — szólt és hősiesen előrebicegett.

— Miért rohan mindenki egy vérfagyasztó sikoly irányába? — motyogta a Rangidős Lovász. — Ez ellentmond a józan észnek.

Kisiettek, át a kerengőkön, a négyszögletű belső udvarra.

Valami gömbölyű, sötét alakzat guggolt az ősrégi pázsit kellős közepén. Gőz gomolygott belőle kis, büdös foszlányokban.

— Mi az?

— Ez nem lehet egy trágyadomb a pázsit kellős közepén, ugye, nem?

— Modo roppant ideges lesz.

A Dékán megszemlélte közelebbről is. — Ööö… különösen mert, meggyőződésem, hogy az ő lába kandikál ki alóla…

A komposztdomb a varázslók felé fordult és placcs, placcs hangot adott ki.

Aztán megmoccant.

— Rendben! Na, akkor — szólalt meg Maphlaves és reménykedve dörzsölgette a kezét —, jelen pillanatban melyik csibész tart közületek magánál varázsigét?

A varázslók zavarba jőve lapogatták zsebeik.

— Akkor majd én elterelem a figyelmét, míg a Kincstárnok meg a Dékán megpróbálják kihúzni Modót — javasolta Maphlaves.

— Ó, pompás! — nyögte Dékán elhaló hangon.

— Hogyan tudod elterelni egy trágyadomb figyelmét? — kérdezte a Rangidős Lovász. — Nem hinném, hogy egyáltalán van neki olyanja.

Maphlaves levette a kalapját és óvatosan előre lépett.

— Nagy rakás szemét! — üvöltötte.

A Rangidős Lovász följajdult és eltakarta a szemét a kezével.

Maphlaves lebegtette a kalapját a komposzthalom előtt.

— Szerves hulladék!

— Vacak zöld szenny? — fűzte hozzá segítőkészen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Ez a nyerő! — lelkesedett az Arkrektor. — Próbáld fölbőszíteni a rohadékot! (Mögötte az őrült darázsszerű lény egy kissé eltérő változata pukkant elő a levegőből és elzümmögött.)

A trágyadomb hirtelen előrevetette magát a kalap felé.

— Szemétdomb! — rivallta Maphlaves.

— Ó, mi a csuda! — lepődött meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

A Dékán meg a Kincstárnok előre osontak, mindketten megragadták a kertész egyik lábát és megrántották. Modo kisiklott a trágyadombból.

— Átrágta magát a ruháján! — hökkent meg a Dékán.

— De a törpe azért jól van?

— Még lélegzik — jegyezte meg a Kincstárnok.

— És ha van egy kis szerencséje, elvesztette a szaglóérzékét — tette hozzá a Dékán.

A trágyadomb Maphlaves kalapja után kapott. Hangos placcs hallatszott. A kalap csúcsa eltűnt.

— Hé, ott még majdnem egy fél üveg itóka volt! — ordította Maphlaves. A Rangidős Lovász megragadta a karját.

— Gyerünk innen, Arkrektor!

A trágyadomb megfordult és a Kincstárnok felé vetette magát.

A varázslók elhátráltak.

— Nem lehet értelmes, ugye? — tudakolta a Kincstárnok.

— Nem csinál mást, csak lassan mozog és mindent megeszik — tiltakozott a Dékán.

— Tegyél rá egy csúcsos kalapot és beillene a tantestületbe! — jegyezte meg az Arkrektor.

A komposzthalom követte őket.

— Én ezt nem nevezném lassú mozgásnak — vetette föl a Dékán.

Várakozóan pillantottak az Arkrektorra.

— Futás!

Bármily potrohos volt is a tantestület, elég jó sebességet értek el a kerengőn, félrelökdösték egymást, hogy átjussanak az ajtón, aztán becsapták maguk mögött és nekivetették a hátuk. Szinte azonnal ezután lucskos, erős, tompa puffanás hallatszott a túloldalon.

— Örülhetünk, hogy ezt megúsztuk — jelentette ki a Kincstárnok.

A Dékán lepillantott.

— Azt hiszem, jön át az ajtón, Arkrektor — közölte vékony hangon.

— Ne légy ostoba, ember, mindnyájan nyomjuk!

— Nem úgy értettem, hogy át, úgy értettem… át

Az Arkrektor beleszimatolt a levegőbe.

— Ez mi?

— A csizmája, Arkrektor — világosította föl a Dékán.

Maphlaves lenézett. Zöldessárga tócsa terjengett az ajtó alatt. A fa már szenesedett, a kockakövek sisteregtek, és a csizmája bőrtalpa határozottan bajban volt. Kifejezetten érezte, hogy mélyebbre süllyed.

Ügyetlenkedett a fűzőkkel, aztán helyből ugrott egy száraz kockakőre.

— Kincstárnok!

— Igen, Arkrektor?

— Add ide a csizmád!

— Mi?

— A fenébe is, ember, megparancsolom neked, hogy add ide az átkozott csizmád!

Ezúttal egy hosszúkás lény, mindkét végén két pár szárnnyal és három szemmel, csöppent a létbe Maphlaves feje fölött és rápottyant a kalapjára.

— De…

— Az Arkrektorod vagyok!

— Igen, de…

— Azt hiszem, a zsanérok kezdik fölmondani a szolgálatot — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Maphlaves kétségbeesve körülnézett.

— A Nagycsarnokba fogunk átcsoportosulni — jelentette ki. — Mi most… stratégiai visszavonulást hajtunk végre korábban megerősített állásokba.

— Ki erősítette meg őket? — firtatta a Dékán.

— Majd mi megerősítjük, amikor odaérünk — válaszolta az Arkrektor összeszorított foggal. — Kincstárnok! A csizmád! De tüstént!

Pont akkor értek a Nagycsarnok kétszárnyú ajtajához, amikor az ajtó mögöttük félig összerogyott, félig föloldódott. A Nagycsarnok ajtaja sokkal robusztusabb volt. Reteszeket és rigliket cibáltak a helyükre.

— Szedjétek le az asztalokat és halmozzátok föl őket az ajtó előtt! — rivallta Maphlaves.

— De hát átrágja magát a fán — tiltakozott a Dékán.

Nyögés hallatszott Modo pöttöm teste felől, melyet egy széknek támasztottak. A törpe kinyitotta szemét.

— Gyorsan! — sürgette Maphlaves. — Hogyan tudnánk megölni egy trágyadombot?

— Hümm. Nem hiszem, hogy megtehetné, Mr. Maphlaves, uram — válaszolta a kertész.

— Mit szólnátok tűzhöz? Alighanem meg tudnék birkózni egy kis tűzgolyóval — állította a Dékán.

— Nem használna. Túl vizenyős — felelte Maphlaves.

— Máris itt van! Kezdi kirágni az ajtót! Kezdi kirágni az ajtót! — fújta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

A varázslók még jobban elhátráltak a csarnok hosszában.

— Remélem, nem kebelez be túl sok fát — jegyezte meg az elkábult Modo, és őszinte aggodalom sugárzott róla. — Olyanok, mint az eleven ördög, már elnézést a klaccsi kifejezésért, ha túl sok szenet teszel beléjük. Az túlságosan melegít.

— Tudja, pont ez a megfelelő időpont a komposztkészítés dinamikájáról szóló előadásra, Modo — állította a Dékán.

A törpék nem ismerik az „irónia” szó jelentését.

— Hát, na jó. Khm. Az anyagok kívánatos egyensúlya, helyesen rétegezve, megfelelve a…

— Vége az ajtónak! — tudatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója a többiek felé csoszogva.

A bútorkupac elindult feléjük.

Az Arkrektor tanácstalanul, kétségbeesetten körbenézett a csarnokban. Aztán tekintetét magára vonta egy ismerős, súlyos palack az egyik kredencen.

— Szén — mormolta. — Az olyan, mint a faszén, nem igaz?

— Honnan tudjam? Nem vagyok alkimista — fintorgott a Dékán.

A trágyadomb előbukkant a roncsok közül. Gőz áradt ki belőle.

Az Arkrektor sóvárogva pillantott a Vaú-Vaú szósz palackjára. Aztán kihúzta belőle a dugót. Mélyet szippantott az illatából.

— Tudjátok, az itteni szakácsok egyszerűen képtelenek jól elkészíteni — mondta. — Hetekbe fog telni, míg megint szerezhetek hazulról.

A közelgő szemétrakás felé hajította a palackot.

Az eltűnt a zubogó tömegben.

— Az aprócsalán mindig hasznos — jelentette ki Modo az Arkrektor mögött. — Vasat tesz hozzá. És a fekete nadály, hát, sosem lehet elég fekete nadálya az embernek. Az ásványianyag-tartalomhoz, tudják. Ami engem illet, hát én mindig is úgy gondoltam, hogy egy kevéske közönséges cickafark…

A varázslók átkémleltek egy fölfordított asztal teteje fölött.

A trágyadomb abbahagyta a mozgást.

— Csak én gondolom ezt, vagy tényleg növekszik? — kérdezte a Rangidős Lovász.

— És boldogabbnak látszik — fűzte hozzá a Dékán.

Szörnyen bűzlik — jegyezte meg a Kincstárnok.

— Na, ennek konyec. Pedig csaknem egy teljes palack szósz volt — szomorkodott az Arkrektor. — Szinte még ki sem nyitottam.

— A Természet csodálatos, ha jobban meggondolja az ember — szögezte le a Rangidős Lovász. — Tudjátok, nem muszáj mindegyikőtöknek így bámulnia rám! Csupán megjegyzést tettem.

— Vannak idők, amikor… — kezdte Maphlaves, és ekkor a trágyadomb fölrobbant.

Nem nagy durranással vagy dörejjel. Ez volt a legnyirkosabb és legtestesebb kitörés a végzetes pöffeszkedés teljes történetében. Sötétvörös, a szélén fekete láng bömbölt föl a mennyezetre. A trágyadomb darabkái rakétaként száguldottak szét a csarnokban és toccsanva csapódtak a falakba.

A varázslók kikukucskáltak barikádjuk mögül, melyet immár vastagon tealevél borított.

Egy káposztatorzsa hullott puhán a Dékán fejére.

Aki ránézett a kicsiny, bugyborékoló foltra a kockaköveken.

A képe lassacskán vigyorba húzódott.

— Ejha! — füttyentette.

A többi varázsló is széthajtogatta magát. Az adrenalin-utóhatás véghezvitte a maga elbűvölő igézetét. Ők is vigyorogtak, és elkezdték játékosan vállon veregetni egymást.

— Harapj egy kis csípős mártást! — üvöltötte az Arkrektor.

— Élő sövénnyel állsz szemben, megbuggyant szemét!

— Seggbe rúghatunk vagy seggbe rúghatunk? — vihorászott a Dékán boldogan.

— A második esetben kell a vagy elé egy nem, tisztelt kolléga! És nem vagyok benne biztos, hogy egy trágyadombról elmondható, hogy van neki… — kezdte a Rangidős Lovász, de az izgatottság árja szembehömpölygött vele.

— Ez bizony olyan rakás, ami többet nem fog varázslókkal kikezdeni — jelentette ki a Dékán, akit kezdett elragadni a hév. — Tettrekészek és merészek vagyunk, és…

— Odakint van még három másik, azt mondja Modo — vágott közbe a Kincstárnok.

A varázslók elnémultak.

— De mi most elmehetünk a varázspálcáinkért, nem igaz? — tudakolta a Dékán.

Az Arkrektor a csizmája orrával megbökte a fölrobbant trágyadomb egyik darabkáját.

— Megelevenednek a halott dolgok — mormolta. — Nem tetszik ez nekem. Mi jön majd ezután? Járkáló szobrok?

A varázslók föltekintettek a halott Arkrektorok szobraira, melyek a Nagycsarnokot szegélyezték, sőt még az Egyetem folyosóinak többségét is. Az Egyetem sok-sok ezer éve létezett már és az átlagos Arkrektor nagyjából tizenegy hónapig töltötte be a hivatalt, szóval bőven volt szobor.

— Tudja, tényleg azt kívánom, bár ne mondta volna ezt! — mondta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Csak egy ötlet volt — válaszolta Maphlaves. — Gyerünk, vessünk egy pillantást a többi trágyadombra!

— Aha! — értett egyet a Dékán, aki mostanra a vad, varázslóhoz nem méltó macsóság markába került. — Merészek vagyunk! Aha! Merészek vagyunk?

Az Arkrektor fölvonta szemöldökét, aztán a többi varázslóhoz fordult.

Merészek vagyunk? — kérdezte.

— Ööö. Én mértéktartóan merésznek érzem magam — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Én kifejezetten nagyon merész vagyok, azt hiszem — állította a Kincstárnok. — Attól van, hogy nincs rajtam csizma — fűzte hozzá.

— Én merész leszek, ha mindenki más is az — közölte a Rangidős Lovász.

Az Arkrektor visszafordult a Dékánhoz.

— Igen — mondta. — Úgy tűnik, hogy mind merészek vagyunk.

— Szasz! — szólt a Dékán.

— Mi szasz? — firtatta Maphlaves.

— Ez nem szasz valami, hanem csak szasz — szólalt meg a Rangidős Lovász mögötte. — Általános utcai köszöntés és megerősítés a zártkörű militáris csoportosulások és férfias kötelékteremtő rituálék felhangjaival.

— Mi? Micsoda? Mint az „irtó jó”? — kérdezett vissza Maphlaves.

Gondolom, igen — felelte vonakodva a Rangidős Lovász.

Maphlaves meg volt elégedve. Ankh-Morpork eddig sosem kínált remek vadászlehetőségeket. Sose hitte volna, hogy lehetséges ilyen pompásan szórakozni a saját egyetemén.

— Rendben — mondta. — Kapjuk el azokat a szemétrakásokat!

— Szasz!

— Szasz!

— Szasz!

— Szasszafrász!

Maphlaves sóhajtott. — Kincstárnok?

— Igen, Arkrektor?

— Legalább próbálja megérteni, rendben?


Felhők gyülekeztek a hegyek fölött. Bill Kapu föl-le járt az első mezőn az egyik közönséges mezőgazdasági kaszát használva; a legélesebbet ideiglenesen elraktározták a pajta hátsó felébe, arra az esetre, ha netán a légáramlás eltompítaná. Miss Illabets némelyik bérlője járt a nyomában, összekötve a kévéket és kazalba rakva őket. Miss Illabets sosem alkalmazott egynél több napszámost teljes munkaidőben, tudta meg Bill Kapu; amikor szüksége volt rá, fölbérelt további segítséget, így számos garast megspórolt.

— Eddig még sosem láttam senkit, aki kaszával vágta a búzát — jelentette ki egyikük. — Sarlóval kell azt csinálni.

Délben szünetet tartottak, és a sövény árnyékában megebédeltek.

Bill Kapu sosem szentelt különösebb figyelmet az emberek nevének és külsejének azontúl, amennyit a munkája megkívánt. Végig a domboldalon búzamező nyúlt el; búzaszálegyedekből állt és az egyik szemében a másik lehet esetleg megnyerő búzaszál, tucatnyi mulatságos és jellegzetes manírral, melyek megkülönböztetik őt az összes többi búzaszáltól. Ám az arató számára, kezdetben minden búzaszál… csupán búzaszál.

Most azonban kezdte észrevenni az apró különbségeket.

Ott volt Vilmos Csap és Tereferi Kerekes és Herceg Alapi. Mind öregember, már amennyire Bill Kapu meg tudta ítélni, olyan arcbőrrel, mint a cserzett bőr. Akadtak ugyan fiatal férfiak és nők a faluban, de úgy tűnt, hogy egy bizonyos korban egyetlen szemvillanás alatt öreggé válnak anélkül, hogy áthaladnának bármilyen közbülső szakaszon. És aztán sokáig öregek maradnak. Miss Illabets korábban említette, hogy mielőtt elkezdhetnének egy temetőt errefelé, valakit fejbe kell vágniuk az ásóval.

Vilmos Csap az volt közülük, amelyik énekelt munka közben, hosszú, orrhangú nyüszítésre zendítve, ami azt jelenti, hogy itt hamarosan népdal lesz elkövetve. Tereferi Kerekes sosem mondott semmit; ez az oka, jelentette ki Csap, amiért Tereferinek hívják. Bill Kapunak nem sikerült megértenie ennek logikáját, noha úgy látszott, a többiek számára világos. És Herceg Alapit a társadalmi osztályok szerkezetéről fölfelé mozgó, jóllehet meglehetősen leegyszerűsített elképzelésekkel rendelkező szülők nevezték el; a fivéreit Lovagnak, Grófnak és Királynak hívták.

Most sorban ültek a sövény árnyékában, halogatva a pillanatot, amikor újra el kell kezdeniük dolgozni. Kotyogó zaj érkezett a sor végéről.

— Hát, nem volt ez rossz nyár — jegyezte meg Csap. — És a változatosság kedvéért jó az idő az aratáshoz.

— Á… sok minden térítheti rossz útra a férfit a ruha és a bugyi közt — jelentette ki Herceg. — Múlt éjjel láttam egy pókot, ami visszafelé szövögette a hálóját. Az biztos jele annak, hogy szörnyű vihar lesz.

— Nem értem, honnan tudhatnának a pókok ilyesmiket.

Tereferi Kerekes odanyújtott egy nagy cserépkorsót Bill Kapunak. Valami lötyögött.

MI EZ?

— Almalé — válaszolta Csap. A többiek nevettek.

Á! — mondta Bill Kapu. — ÉRŐS ÉGETETT SZESZ, VICCESEN ÁTNYÚJTVA A GYANÚTLAN ÚJONNAN JÖTTNEK, IMÍGYEN JUTVA EGYSZERŰ MULATSÁGHOZ, AMIKOR Ő AKARATLANUL MEGITTASODIK.

— Tyű! — mondta Csap. Bill Kapu nagyot húzott a korsóból.

— És láttam alacsonyan repülő fecskéket — folytatta Herceg. — Meg az erdő felé tartó foglyokat. Meg rengeteg nagy csiga van mindenfelé. Meg…

— Szerintem ezek közül egyik rohadék se konyít a meteorológiához semmit se — állította Csap. — Szerintem te mész körbe szólni nekik. Mi, fiúk? Nagy vihar gyün, Mr. Pók, szóval gyerünk és csináljon valami népiest!

Bill Kapu megint kortyolt egyet.

HOGY HÍVJÁK A FALU KOVÁCSÁT?

Csap biccentett. — Az Ned Fekete, lenn a gyep mellett, a falu közepén. No, persze, roppant elfoglalt mostanság, a betakarítás meg minden miatt.

VAN SZÁMÁRA EGY KIS MUNKÁM.

Bill Kapu fölállt és nekivágott a kapu felé.

— Bill?

A Halál megtorpant. — IGEN?

— Azér’ a pálinkát itt hagyhatnád.


A falu kovácsműhelye sötét volt és fullasztó a hőségben. Ám Bill Kapunak nagyon jó szeme volt.

Valami mozgott a fém bonyolult halma közepette, ami aztán egy férfi alsó felének bizonyult. A felsőteste valahol a gépezetben volt, ahonnan időnként nyögés hallatszott.

Kinyúlt egy kéz, amikor Bill Kapu közeledett.

— Rendben. Adj ide egy háromnyolcados McFogot!

Bill körülnézett. Különféle szerszámok voltak szerte a kovácsműhelyben.

— Gyerünk, gyerünk már! — sürgette egy hang valahonnan a gépezetből.

Bill Kapu találomra kiválasztott egy megmunkált fémdarabot és beletette a kézbe. Az eltűnt a gép belsejébe. Fémes nesz hallatszott, majd nyögés.

McFogot mondtam! Ez nem egy — az eltörő fémdarab recsegő-ropogó lármája hangzott fől —, a hüyelykujjam, a hüvelykujjam, miattad — valami kongott — áárgh. Ez a fejem volt. Most nézd, mit csináltam miattad! És tudsz róla, hogy a zárópecek rugója már megint letört a forgattyúcsap forgórészéről?

NEM. SAJNÁLOM.

Csönd támadt.

— Te vagy az, ifjú Egbert?

NEM. ÉN VAGYOK AZ, A JÓ ÖREG BILL KAPU.

Ütődések és vibráló hangok sorozata hallatszott, miközben az ember fölső fele kiszabadította magát a gépezetből, és kiderült róla, hogy egy göndör fekete hajú, fekete arcú, fekete inges és fekete kötényes fiatalemberhez tartozik. A férfi megtörölte egy kendővel az arcát, rózsaszín maszatnyomot hagyva, és kipislogta a verejtéket szeméből.

— Maga kicsoda?

A JÓ ÖREG BILL KAPU? AKI MISS ILLABETSNEK DOLGOZIK?

— Ó, igen. A pasi a tűzben? A nap hőse, úgy hallottam. Csapja bele!

Odanyújtott egy fekete kezet. A Halál üvegesen meredt rá.

SAJNÁLOM. MÉG MINDIG NEM TUDOM, EGYÁLTALÁN MI EGY HÁROMNYOLCADOS MCFOG.

— A kezére gondoltam, Mr. Kapu.

Bill Kapu habozott, aztán a fiatalember tenyerébe tette a kezét. Az olaj keretezte szem megüvegesedett egy pillanatra, míg az agy fölülbírálta a tapintóérzéket, aztán a kovács elmosolyodott.

— A nevem Fekete. Mit szól hozzá, mi?

NEM ROSSZ NÉV.

— Ugyan, én a gépre gondoltam. Irtó ötletes, mi?

Bill Kapu udvarias értetlenséggel szemlélte a masinát. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy hordozható szélmalom, amire rátámadt egy óriási rovar, és második pillantásra akár egy vándor kínzókamra, olyan Inkvizíció számára, amely szeretne egy kicsit jönni-menni, emberek közé járni és élvezni a friss levegőt. Rejtélyes csuklós karok álltak ki különféle szögekben. Voltak benne hajtószíjak és hosszú rugók. Az egész izét tüskékkel ellátott fémkerekekre szerelték.

— Persze, nem a legjobb formájában látja most, amikor mozdulatlan áll — magyarázta Fekete. — Kell hozzá egy ló, ami húzza. Legalábbis jelenleg. Van egy-két forradalmi ötletem ebben a vonatkozásban — tette hozzá ábrándozva.

EZ VALAMIFÉLE ESZKÖZ?

Fekete enyhén megbántottnak látszott.

— Én jobb szeretem a gép megnevezést — jelentette ki. — Forradalmasítani fogja a mezőgazdasági módszereket és átvonszolja őket a Repülőkutya Századába akár akarják, akár nem. Háromszáz éve van a családom tulajdonában ez a kovácsműhely, de Ned Feketének nem áll szándékában, hogy az élete hátralévő részét meghajlított fémdarabkák lovakra szögezésével töltse, ezt kijelenthetem.

Bill kifejezéstelenül nézett rá. Aztán lehajolt és bekukucskált a gép alá. Egy tucatnyi sarló volt ráerősítve egy nagy, vízszintes kerékre. Válogatott csigák közvetítésével elmés erőátvitelek juttatták el a hajtóerőt a kerekekről a fémkarok ringlispilként forgó berendezésére.

A Halált kezdte elfogni a szörnyű érzés, hogy tudja, mire szolgál ez a gép, de azért megkérdezte.

— Nos, az egész lényege ez a vezérműtengely — mondta Fekete megörülve az érdeklődésnek. — A hajtóerő ezen a csigán keresztül érkezik, itt, és a forgattyúk mozgatják a lengőkarokat — azok ezek — és a fésülőnyílás, amit az ide-oda mozgó szerkezet működtet, lecsúszik pont akkor, amikor a szorítóretesz belepottyan ebbe a résbe, itt ni, és persze ezzel egyidőben két rézgolyó körbe-körbe jár és a tollazólapok elviszik a szalmát, miközben a szem leesik a gravitáció segítségével a vályún át a garatba. Egyszerű.

ÉS A HÁROMNYOLCADOS MCFOG?

— De jó, hogy eszembe juttatta! — Fekete kotorászott a padlón lévő hulladékban, fölvett egy kis, recés tárgyat, és rácsavarozta a szerkezet egyik kiálló részére. — Roppant fontos darab. Megállítja az ellipszisforgattyú fokozatos fölcsúszását a himbanyélen és megakadását a peremvájaton, aminek katasztrofális kimenetele lenne, amint azt bizonyára el tudja képzelni.

Fekete hátralépett és megtörölte kezét egy kendővel, amitől kissé olajosabb lett.

— Kombinált Betakarítógépnek hívom — közölte.

Bill Kapu nagyon vénnek érezte magát. Ami azt illeti, nagyon vén is volt. De még soha sem érezte ennyire. Valahol a lelke homályában úgy érezte, tudja, anélkül, hogy a kovács elmagyarázná, mi a Kombinált Betakarítógép feladata.

Ó!

— Ma délután fogjuk megtartani a próbamenetet odafönt az öreg Vásárhelyi nagy búzamezején. Meg kell mondjam, nagyon ígéretesnek tűnik. Amit most maga előtt lát, Mr. Kapu, az a jövő.

IGEN.

Bill Kapu végigsimította a vázat.

ÉS MAGA AZ ARATÁS?

— Hmm? Mi van vele?

MIT FOG RÓLA GONDOLNI? FOGJA TUDNI?

Fekete az orrát ráncolta. — Tudni? Tudni? Nem fog tudni semmit. A búza az búza.

ÉS HAT GARAS AZ HAT GARAS.

— Pontosan. — Fekete tétovázott. — Mi is volt az, amit akart?

A magas alak végigfuttatott egy vigasztalhatatlan ujjat az olajos masinán.

— Mr. Kapu?

TESSÉK? Ó! IGEN. SZERETNÉK VALAMIT ELVÉGEZTETNI MAGÁVAL…

Kivonult a kovácsműhelybál és szinte azonnal visszatért valami selyembe burkolttal. Óvatosan kicsomagolta.

Korábban készített egy új nyelet a pengének — nem egyeneset, amilyet a hegyekben használnak, hanem a síkságok súlyos, kettős ívelésű nyelét.

— Laposra akarja kalapáltatni? Vagy egy új koporsószeget a fűnek? Kicseréltetni a fémrészeket?

Bill Kapu a fejét rázta.

AZT AKAROM, HOGY A KASZA HALOTT LEGYEN.

— Halott?

IGEN: TELJESEN. MINDEN DARABKÁJA PUSZTULJON EL. AZÉRT, HOGY SZÁZSZÁZALÉKOSAN HALOTT LEGYEN.

— Pedig nagyszerű kasza — felelte Fekete. — Kár lenne érte. Jól megőrizte rajta az élt…

NE NYÚLJON HOZZÁ!

Fekete az ujját szopta.

— Ez furcsa — hökkent meg. — Megesküdtem volna, hogy hozzá se értem. A kezem jó pár hüvelykre volt tőle. Hát, mindenesetre éles.

Megsuhintotta a kaszát a levegőben.

— Igen. Ször / / nyen é / / les azt mon / / danám.

Elhallgatott, kisujját a fülébe dugta, és kissé megforgatta.

— Biztos benne, hogy tudja, mit akar? — érdeklődött.

Bill Kapu ünnepélyesen megismételte kívánságát.

Fekete vállat vont. — Hát, gondolom, beolvaszthatom, a nyelet meg elégethetem — nyilatkozta.

IGEN.

— Hát, rendben. Elvégre a maga kaszája. És persze alapjában véve igaza van. Ez most már elavult technológia. Fölösleges.

FÉLEK, HOGY IGAZA LEHET.

Fekete szurtos hüvelykujjával a Kombinált Betakarítógép felé bökött. Bill Kapu tudta, hogy az csupán fémből és zsákvászonból készült s ezért nem lehet képes ólálkodásra. De igenis ólálkodott. Mi több, dermesztő, fémes önelégültséggel tette.

— Rávehetné Miss Illabetset, hogy vegyen egy ilyet, Mr. Kapu. Pont megfelel egy olyan egyszemélyes majorba. Már látom is magát magam előtt, odafönt, a széllel szemben, a hajtószíjak csattognak és a bekeverőkarok lengedeznek…

NEM.

— Csak rajta! Az öregasszony igazán megengedheti magának. Azt beszélik, vannak neki kinccsel teli ládái még a régi szép időkből.

NEM!

— Ööö… — Fekete tétovázott. Az utolsó „NEM” biztosabb fenyegetést tartalmazott, mint a vékony jég reccsenése a mély folyón. Azt állította, hogy még tovább folytatni ezt a témát a leghalálmegvetőbb dolog, amit csak Fekete tehetne.

— Hát, igazán maga tudja a legjobban, hogy mit akar — motyogta.

IGEN.

— Akkor legyen, ó, mondjuk, hogy egy krajcár a kaszáért — hadarta Fekete. — Igazán sajnálom, de, tudja, rengeteg szenet fog elhasználni, és azok a törpék folyton fölemelik az árát a…

TESSÉK. MA ESTÉRE MEG KELL LENNIE.

Fekete nem vitatkozott. A vitatkozás azt jelentené, hogy Bill Kapu tovább marad a kovácsműhelyben, és benne kezdett égni a vágy, hogy ez ne következzék be.

— Hogyne, hogyne.

MEGÉRTETTE?

— Persze. Persze.

ISTENEK VELE! — köszönt el ünnepélyesen Bill Kapu és távozott.

Fekete becsukta mögötte az ajtót és nekidőlt. Phű. Persze, rendes ember, mindenki róla beszél, csak a társaságában eltöltött két perc után az embernek az a hátborzongató érzése támad, hogy valaki épp keresztülsétál a sírján, pedig azt még meg se ásták.

Átkelt az olajos padlón, megtöltötte a teavízforraló kannát és beékelte a kovácstűzhely sarkába. Fölvett egy villáskulcsot, hogy elvégezzen némi végső beszabályozást a Kombinált Betakarítógépen, és észrevette a falnak támasztott kaszát.

Lábujjhegyen indult felé, aztán rádöbbent, hogy elképesztően ostoba dolog lábujjhegyen járnia. A kasza nem eleven. Nem hallhatja meg. Csak látszik elevenbe vágónak.

Fölemelte a villáskulcsot, s közben bűntudata támadt. De Mr. Kapu azt mondta — nos, Mr. Kapu valami nagyon furát mondott, nagyon nem odaillő szavakat használt egy puszta eszközről beszélvén. Ám ezt aligha kifogásolhatja.

Fekete keményen lecsapott a villáskulccsal.

Nem volt ellenállás. Ismét csak megesküdött volna, hogy a villáskulcs kettévágódott, mintha kenyérből lett volna, több hüvelykre a penge élétől.

Eltűnődött, lehet-e valami olyan éles, hogy elkezdi birtokába venni, nem pusztán az éles élt, hanem magának az élességnek igaz valóját, az abszolút élesség mezejét, amely valójában a fém utolsó atomjain túlra terjeszkedik.

— Átko / / zott pokolt / / űz!

És aztán rájött, hogy ez szentimentális és babonás gondolkozás olyan férfitól, aki tudja, hogyan kell kellő szögben fölhelyezni egy háromnyolcados McFogot. Az ember tudja, hol áll egy ide-oda mozgó erőátvitellel. Az vagy működik, vagy nem. Egész biztosan nem tálal eléd rejtélyeket.

Büszkén pillantott a Kombinált Betakarítógépre. Persze, kell hozzá egy ló, hogy húzza. Az kicsit ront a dolgon. A lovak a Tegnaphoz tartoznak; a Holnap a Kombinált Betakarítógépé és utódaié, ami a világot tisztább és jobb hellyé fogja tenni. Csupán annak kérdése, hogy a lovat kivonja az egyenletből. Már megpróbálkozott a lendkerékkel, de az nem volt elég erős. Talán, ha megpróbálna megfeszíteni egy…

Mögötte a vízforraló kanna túlforrt és kioltotta a tüzet.

Fekete átverekedte magát a gőzön. Ez a nyavalyás probléma, minden egyes alkalommal. Valahányszor valaki megpróbálkozik némi ésszerű gondolkozással, mindig történik valami értelmetlen, ami eltereli a figyelmét.


Mrs. Kuglof összehúzta a függönyöket.

— Pontosan ki ez az Egy-Férfi-Vödörrel? — kérdezte Motolla.

Az asszony meggyújtott két gyertyát, aztán leült.

— Az egyik pogány howondaföldi törzsbe tartozott — vágta rá kurtán.

— Nagyon különös név az Egy-Férfi-Vödörrel — jegyezte meg Motolla.

— Ez nem a teljes neve — válaszolta sötéten Mrs. Kuglof. — És most kezet kell fogjunk. — Tűnődve pillantott a varázslóra. — Szükségünk van még valakire.

— Idehívhatom Schleppelt — javasolta Motolla.

— Én ugyan nem fogom hagyni, hogy bármiféle mumus az asztal alól megpróbáljon a szoknyám alá kukkantani — közölte Mrs. Kuglof. — Ludmilla! — kiáltotta. Egy-két pillanattal később a konyhaajtót jelképező gyöngyfüggönyt félrecsapták, és bejött a fiatal nő, aki eredetileg ajtót nyitott Motollának.

— Igen, anya?

— Ülj le, lányom! Még valakire szükségünk van a szeánszozáshoz.

— Igen, anya.

A lány rámosolygott Motollára.

— Ez Ludmilla — mutatta be kurtán Mrs. Kuglof.

— Igazán örvendek a szerencsének — mondta Motolla. Ludmilla azzal a ragyogó, kristályos mosollyal ajándékozta meg, amit az olyan emberek visznek tökélyre, akik réges-rég megtanulták, hogy ne árulják el érzelmeik.

— Már találkoztunk — folytatta Motolla. Legalább egy nap el kellett teljen a telihold óta, gondolta. Szinte teljesen eltűnt az összes tünet. Szinte. Nocsak, nocsak, nocsak…

— Ő az én keresztem — jelentette ki Mrs. Kuglof.

— Anya, folyton hajtogatod a magadét — jegyezte meg Ludmilla, minden neheztelés nélkül.

— Fogjunk kezet! — adta ki az utasítást Mrs. Kuglof.

Ültek a félhomályban. Aztán Motolla érezte, hogy Mrs. Kuglof elhúzza a kezét.

— Elfelejtettem az üveget — magyarázkodott az asszony.

— Azt hittem, Mrs. Kuglof, hogy kegyed nem szenvedheti az ábécés deszkalapokat és a hasonló… — kezdte Motolla. Bugyogás hallatszott a kredenc felől. Mrs. Kuglof egy teli poharat tett a terítőre, majd újra helyet foglalt.

— Hát nem is — válaszolta.

Ismét csönd ereszkedett rájuk. Motolla idegesen megköszörülte a torkát.

Végül Mrs. Kuglof megszólalt: — Rendben, Egy-Férfi-Vödörrel, tudom, hogy ott vagy.

A pohár megmozdult. A borostyán színű folyadék finoman meglöttyent.

Egy testetlen hang így rebegett, üdvözöllek, sápadtarcú, a boldog vadászmezőkről…

— Ezt most hagyd abba! — szólította föl Mrs. Kuglof. — Mindenki tudja, hogy egy szekér gázolt el a Szirup utcában, mert részeg voltál, Egy-Férfi-Vödörrel.

az nem az én hibám. nem az én hibám. az én hibám, hogy a dédapám ideköltözött? igazság szerint halálra kellett volna marcangoljon egy puma vagy egy óriási mamut vagy valami. megtagadták tőlem a származásomnál fogva megillető hősi halott jogot.

Mr. Alánk szeretne föltenni egy kérdést neked, Egy-Férfi-Vödörrel — tájékoztatta Mrs. Kuglof.

a hölgy boldog itt és alig várja, hogy csatlakozz hozzá, közölte Egy-Férfi-Vödörrel.

— Kicsoda? — érdeklődött Motolla.

Ez úgy tűnt, megzavarta Egy-Férfi-Vödörrelt. Ez a mondat általában megelégedésül szolgált további magyarázat nélkül.

kit szeretnél? firtatta óvatosan. most már megihatom azt az italt?

— Még nem, Egy-Férfi-Vödörrel — felelte Mrs. Kuglof.

hát pedig, szükségem van rá. átkozott zsúfoltság van itt.

Mi? — kérdezte gyorsan Motolla. — Úgy érted, kísértetek?

százával vannak, jelentette ki Egy-Férfi-Vödörrel hangja.

Motolla csalódott volt.

— Csak százával? — tudakolta. — Az nem hangzik túl soknak.

— Nem sokan válnak kísértetté — nyilatkozta Mrs. Kuglof. — Ahhoz, hogy kísértet légy, kell legyen például valami fontos befejezetlen ügyed vagy egy szörnyű bosszú, amit valakin állnod kell, vagy egy kozmikus terv, amiben csak paraszt vagy.

vagy cudar szomjad, egészítette ki Egy-Férfi-Vödörrel.

— Hallgassa csak, miket mond! — botránkozott meg Mrs. Kuglof.

a spiritusz világában akartam maradni. vagy legalábbis a boréban és sörében. hngh. hngh. hngh.

Szóval mi történik az életerővel, ha a dolgok megszűnnek élni? — tudakolta Motolla. — Ez okozza ezt a rengeteg problémát?

— Válaszolj az úrnak — parancsolta Mrs. Kuglof, amikor úgy tűnt, Egy-Férfi-Vödörrel vonakodik a válaszadástól.

miféle problémákra gondolsz?

A tárgyak kicsavarják maguk. A ruhák maguktól járkálnak. Mindenki elevenebbnek érzi magát. Ilyesmik.

az? az semmi. tudod, az életerő visszaszivárog, ahol csak teheti. emiatt nem kell aggódnod.

Motolla a pohár fölé tette a kezét.

— De van valami, ami miatt aggódnom kellene, nem igaz? — jelentette ki határozottan. — És annak valami köze van a kis üvegszuvenírokhoz.

nem szeretnék nyilatkozni.

Légy szíves, mondd el neki!

Ez Ludmilla hangja volt — mély, ám mégis megnyerő. Lupin folyamatosan fürkészte a lányt. Motolla mosolygott. Ez az egyik előnye annak, ha halott vagy. Észreveszel dolgokat, amiket az élők nem.

Egy-Férfi-Vödörrel rikácsolónak és zsémbesnek hangzott.

és akkor mit fog csinálni, ha elmondom neki? ilyesmiért én jó nagy bajba kerülhetek.

Nos, azt elmondhatod, hogy jól találgatok-e? — kérdezte Motolla.

iii-gen. esetleg.

Nem kell mondanod semmit — javasolta Mrs. Kuglof. — Csak koppints kettőt, ha a válasz igen, és egyet, ha nem, mint a régi szép időkben.

ó, rendben van.

Kezdje, Mr. Alánk — sürgette Ludmilla. Olyan fajta hangja volt, hogy Motolla legszívesebben megsimogatta volna.

Motolla megköszörülte a torkát.

— Azt hiszem — kezdte —, azaz, azt hiszem, valamiféle tojások. Arra gondoltam… miért reggeli? Aztán eszembe jutott… tojás…

Kopp.

— Ó! Hát, talán nagyon buta gondolat volt…

elnézést, egy koppintás az igen vagy kettő?

Kettő! — csattant föl a médium.

KOPP. KOPP.

— Á! — lehelte Motolla. — És olyasvalamiként kelnek ki, amin kerekek vannak?

két koppintás volt az igen, ugye?

Úgy van!

KOPP. KOPP.

Tudtam. Tudtam! Találtam egyet a padlóm alatt, ami megpróbált kikelni ott, ahol nem volt ehhez elég hely! — diadalmaskodott Motolla. Aztán összeráncolta a homlokát.

— De mi bújik ki a tojásból?


Mustrum Maphlaves bekocogott a dolgozószobájába s levette varázspálcáját szokásos tárolóhelyéről a kandalló fölött. Megnyalta az ujját és óvatosan megérintette a bot végét. Ennek folyományaképp apró oktarinszikra és olajos bádogszag keletkezett.

A varázsló erre visszaindult az ajtó felé.

Aztán lassan megfordult, mert az agyának addigra elég idő jutott a dolgozószoba zsúfolt tarkaságának elemzésére és kiszúrta a furcsaságot.

— Ez meg mi a fenét keres itt? — kérdezte.

Megböködte a varázspálca végével. Az csilingelő hangot adott és valamivel arrébb gurult.

Némileg, bár nem nagyon, úgy nézett ki, mint az az izé, amit a szobalányok gurítanak maguk előtt, megrakva fülmosórongyokkal meg friss ágyneművel meg akármivel, amit a szobalányok általában taszigálni szoktak. Maphlaves megjegyezte magának, hogy ezt majd szóvá kell tegye a kulcsárnőnek. Aztán megfeledkezett róla.

— Ezek a nyavalyás drótkerekes izék ott vannak mindenütt — motyogta.

A „nyavalyás” szóra valami olyasmi, mint egy nagy dongólégy, macskára szabott fogsorral, pottyant elő a levegőből, vadul verdesett, miközben fölmérte környezetét, majd az oda se figyelő Arkrektor után röppent.

A varázslók szavának hatalma van. És a szitokszavaknak szintén van ereje. És most, hogy az életerő már úgyszólván kicsapódott a levegőből, ott kell találjon magának levezetést, ahol csak tud.


városok. jelentette ki Egy-Férfi-Vödörrel. azt hiszem, várostojások.


A rangelső varázslók ismét a Nagycsarnokban gyülekeztek. Még a Rangidős Lovász is némi izgalmat érzett. Illetlenségnek számít mágiát használni a varázslótársakkal szemben, a varázserő alkalmazása civilek ellen pedig sportszerűtlen. Jót tesz az embernek, ha néhanap tényleg indokoltan odasózhat.

Az Arkrektor szemügyre vette őket.

— Dékán, miért vannak csíkok mindenütt az arcodon? — tudakolta.

— Álcázás, Arkrektor.

— Álcázás, mi?

— Szasz, Arkrektor.

— Hát jó. Ha te ettől boldog vagy, végtére is ez a lényeg.

Kiosontak azon kis földdarab irányába, amely korábban Modo apró birodalma volt. Legalábbis, többségük osont. A Dékán azonban pörgő-forgó szökkenések sorával haladt előre, közben néha a falhoz lapult és azt suttogta „Hojsza! Hojsza! Hojsza!” a bajsza alatt.

Teljesen elcsüggedt, amikor kiderült, hogy a többi trágyadomb még mindig ott van, ahol Modo létrehozta őket. A kertész, aki végig a sarkukban járt és kétszer is csaknem kilapította a Dékán, egy darabig ott sürgött-forgott körülöttük.

— Csak meghúzzák maguk — jelentette ki a Dékán. — Azt mondom, robbantsuk föl az istenekverte…

— Még csak nem is melegek még — tiltakozott Modo. — Biztos az volt a legrégebbi.

— Úgy érted, nincs mivel megverekedjünk? — firtatta az Arkrektor.

A föld rázkódott a lábuk alatt. És aztán halk csörömpölő nesz hallatszott a kerengők felől.

Maphlaves összeráncolta a homlokát.

— Valaki már megint löködi azokat a nyavalyás drótkosárszerű izéket — mondta. — Találtam egyet a dolgozószobámban is ma este.

— Huh — közölte a Rangidős Lovász. — Akadt egy az én hálószobámban is. Kinyitottam a ruhásszekrényt és ott volt.

— A ruhásszekrényedben? Minek tetted oda? — tudakolta Maphlaves.

— Nem én tettem oda. Már mondtam. Valószínűleg a diákok voltak. Az ilyen humor rájuk vall. Az egyikük egyszer hajkefét dugott az ágyamba.

— Az előbb átestem az egyiken — jelentette ki az Arkrektor —, és aztán mikor körbenéztem, hol van, addigra valaki elvitte.

A csörömpölés közeledett.

— Na akkor, Miszter úgynevezett Okostóbiás Fiatalemberhaverom — szólt Maphlaves egyszer-kétszer jelentőségteljesen megütögetve tenyerét varázspálcájával.

A varázslók a falhoz hátráltak.

A fantom bevásárlókocsi-tologató már csaknem odaért hozzájuk.

Maphlaves vicsorított és előszökkent rejtekhelyéről.

— Ahá, kedves ifjú… kénköves pokol!


— Na, ne ugrassál engemet! — rivallta Mrs. Kuglof. — A városok nincsenek is életbe’. Tudom, hogy az emberek aszongyák, élők, de nem gondolják komolyan.


Motolla Alánk meg-megforgatta az egyik hógolyót a kezében.

— Nyilván ezrével tojja ezeket — szögezte le. — De persze nem mindegyik kel ki. Máskülönben idáig lennénk városokkal, nem igaz?

— Azt próbálod bemagyarázni nekünk, hogy ezek a kis gömbök óriási helyekként kelnek ki? — tamáskodott Ludmilla.

nem azonnal. előbb a mozgófázis következik.

Valami, amin kerekek vannak — vetette közbe Motolla.

úgy van. úgy látom, te már tudsz erről.

Azt hiszem, sejtettem — felelte Motolla Alánk —, csak nem értettem. És mi történik a mozgó fázis után?

nem t’om.

Motolla fölállt.

— Akkor itt az ideje, hogy kiderítsük — nyilatkozta.

Odapillantott Ludmillára és Lupinra. Á. Igen. És miért ne? Ha segíthetsz valakin, miközben arra jársz, gondolta Motolla, akkor élted vagy mid nem volt hiábavaló.

Engedte magát meggörnyedni s hagyta, hogy hangjába némi megtörtség lopózzon.

— De sajnos, mostanában eléggé bizonytalan a lábam — rebegte. — Igazán nagy segítséget jelentene, ha valaki támogatna útközben. Lenne szíves elkísérni egész az Egyetemig, ifjú hölgy?

— Ludmilla nem jár ki sokat mostanság, mert az egészsége… — kezdte kapkodva Mrs. Kuglof.

— Abszolút kitűnő — vágott közbe Ludmilla. — Anya, tudod, hogy egy teljes nap eltelt már a telihol…

— Ludmilla!

— Hát, eltelt.

— Manapság nem biztonságos egy fiatal nőnek az utcákat járni — szögezte le Mrs. Kuglof.

— De hát Mr. Alánk csodálatos kutyája még a legveszélyesebb bűnözőt is elriasztaná — tiltakozott Ludmilla.

Mintegy végszóra, Lupin segítőkészen ugatott és pitizett. Mrs. Kuglof kritikusan vette szemügyre.

— Valóban nagyon engedelmes jószág — ismerte el vonakodva.

— Akkor ez el van intézve — mondta Ludmilla. — Hozom a kendőm.

Lupin hátára gördült. Motolla megbökte a lábával.

— Aztán jó legyél! — utasította.

Egy-Férfi-Vödörrel jelentőségteljesen köhintett.

— Rendben, rendben — motyogta Mrs. Kuglof. Elvett egy köteg gyufát a kredencről, szórakozottan meggyújtott egyet a körmével, aztán belepottyantotta a whiskys pohárba. Az kék lánggal égett, és valahol a szellemvilágban egy tömény dupla árnya épp elég hosszan létezett.

Amikor Motolla Alánk kilépett a házból, úgy vélte, ki tud venni egy nótára fakadt kísérteties hangot.


A bevásárlókocsi megállt. Egyik oldalról a másikra forgott, mintha a varázslókat figyelné. Aztán gyors hárompontos hátraarcot csinált és sebesen eliramlott.

— Elkapni! — bömbölte az Arkrektor.

Célzott a botjával és tűzgolyót lőtt ki, amely a padlólapok kicsiny területét valami sárgává és bugyborékolóvá változtatta. A száguldó bevásárlókocsi vadul megingott, de folytatta útját, jóllehet egyik kereke zötyögött és nyikorgott.

— A Tömlöc Létsíkokból jött! — visította a Dékán. — Ruhát a kosárnak!

Az Arkrektor csillapítóan tette kezét a Dékán vállára.

— Ne légy hülye! A Tömlöc Izéknek sokkal több csápja meg miegymása van. Nem látszanak gyártmánynak.

Egy újabb bevásárlókocsi zajára mind megfordultak. Az semmivel sem törődve egy oldalfolyosón csörömpölt végig, megtorpant, amikor meglátta vagy másképp érzékelte a varázslókat, és hitelt érdemlően alakította a valaki által csak úgy ottfelejtett bevásárlókocsi szerepét.

A Kincstárnok odaosont hozzá.

— Semmi haszna annak, hogy így nézel ki — közölte. — Tudjuk, hogy tudsz mozogni.

— Mindnyájan láttuk! — állította a Dékán.

A bevásárlókocsi nem változtatott tartózkodó magatartásán.

— Nem lehet képes gondolkodásra — vélte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Nincs elég hely az agynak.

— Ki mondta, hogy gondolkozik? — kérdezte az Arkrektor. — Nem tesz mást, csak mozog. Ahhoz meg kinek kéne agy? A garnélák is mozognak.

Végigfuttatta ujjait a megmunkált fémen.

— Ami azt illeti, a garnélák egész intell… — kezdte a Rangidős Lovász.

— Hallgass! — szólt rá Maphlaves. — Hmm. De vajon tényleg készítmény-e?

— Drótból van — válaszolta a Rangidős Lovász. — A drót olyasmi, amit készíteni kell. Meg ott vannak a kerekek. Szinte semmiféle természetszültének nincs kereke.

— Csak hát arról van szó, hogy közelről úgy néz ki…

— …mintha az egész egyetlen dolog lenne — fejezte be a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, aki gyötrelmesen letérdelt, hogy jobban megvizsgálhassa. — Mintha egyetlen egység lenne. Az egész egyetlen darabból készült. Mint egy gép, amit növesztettek. De az lehetetlen.

— Lehet. Mintha lenne valami kakukk a Kostetőn, ami órákat épít fészeknek? — említette meg a Kincstárnok.

— Igen, de az csak párkeresési rítus — vetette oda könnyedén a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — És ráadásul pontatlanul járnak.

A bevásárlókocsi a varázslók közti hézag felé vetődött és sikerrel is járt volna, kivéve, hogy a Kincstárnok foglalta el a rést, aki fölsikoltott és belezuhant a kosárba. A bevásárlókocsi nem állt meg, hanem tovább nyikorgott a kapu felé.

A Dékán fölemelte a botját. Az Arkrektor megragadta.

— Eltalálhatod a Kincstárnokot — mondta.

— Csak egyetlen kicsi tűzgolyót?

— Nagy a kísértés, de nem. Gyere! Utána!

— Szasz!

— Miért ne.

A varázslók cammogósan űzőbe vették a kosarat. Mögöttük, eddig még észrevétlenül, az Arkrektor szitokszavainak egész serege verdesett és döngicsélt. És Motolla Alánk épp egy kicsiny küldöttséget vezetett a Könyvtárba.


A Láthatatlan Egyetem Könyvtárosa sietve átnégykézlábalt a termen, miközben az ajtó rázkódott a viharos kopogástól.

— Tudom, hogy odabent vagy — érkezett Motolla Alánk hangja. — Be kell engedj minket! Életbevágóan fontos!

— Úúúk.

— Nem nyitod ki az ajtót?

— Úúúk!

— Akkor nincs más választásom…

Ősöreg kőművesmunka tömbjei mozdultak lassan arrébb. Vakolat mállott szét. Aztán a fal egy része beomlott, s ott maradt Motolla Alánk egy Motolla Alánk alakú nyílásban állva. Köhécselt a portól.

— Utálok ilyesmit csinálni — jelentette ki. — Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha ezzel az elterjedt előítélet cinkosául szegődnék.

Ekkor landolt vállán a Könyvtáros. Az orángután legnagyobb meglepetésére, ez szinte semmi változást nem hozott. Egy 300 fontos orángután rendszerint észlelhető hatást gyakorol az emberek haladási sebességére, ám Motolla úgy viselte őt, mintha csak gallér lenne.

— Azt hiszem, az Őstörténet kell nekünk — közölte. — Mondd csak, nem tudnád abbahagyni a fejem lecsavarására tett próbálkozásaid?

A Könyvtáros vadul nézett körbe. Ez olyan módszer volt, amely rendes körülmények között sohasem mondott csütörtököt.

Aztán szaglászni kezdett.

A Könyvtáros nem született emberszabású majomnak. Egy varázskönyvtár veszélyes munkahely és ő egy mágiakitörés következtében változott orángutánná. Előzőleg meglehetősen ártalmatlan ember volt, ámbár mostanra olyan sokan fogadták el új alakját, hogy csak kevesen emlékeztek erre. Azonban az átváltozással együttjárt a kulcs egy egész csomó érzékelő képességhez és faji emlékhez. És mind közül az egyik legmélyebb, legalapvetőbb, legösztönösebben-csontjaiban-érzett a formákkal kapcsolatos. Ez visszanyúlik az értelemre ébredés hajnalára. A kifejlődő emberszabású tudat az ordas pofákkal, agyarakkal és négy lábbal ellátott formákat határozottan a Rossz Hír címszó alatt kartotékolta.

Egy nagyon nagy farkas lépett be nesztelenül a falban lévő lyukon, nyomában egy vonzó ifjú hölggyel. A Könyvtáros képessége a beérkező információk feldolgozására ideiglenesen fölmondta a szolgálatot.

— Továbbá — folytatta Motolla —, az is lehetséges, hogy össze tudnám csomózni a két karod a hátad mögött.

— Ííík!

— Ő nem közönséges farkas. Jobb, ha elhiszed.

— Úúúk?

Motolla lehalkította a hangját. — És a lány esetleg alakilag nem is nő — tette hozzá.

A Könyvtáros Ludmillára nézett. Ismét szimatolni kezdett. Aztán a homlokát ráncolta.

Úúúk?

— Jó, lehet, hogy ezt kissé sután fogalmaztam meg. Eressz már el, légy oly jó!

A Könyvtáros rendkívül óvatosan ellazította szorítását és leereszkedett a padlóra úgy, hogy Motolla közte és Lupin közt helyezkedjen el.

Motolla vakolatmorzsákat söpört le köntöse megmaradt foszlányairól.

— Meg kell tudnunk mindent — közölte, — a városok életéről. Különösen azt kell megtudnom…

Halk csörömpölés hallatszott.

A legközelebbi könyvszekrény tömör tömbjénél hanyagul befordult egy drótkosár. Tele volt könyvvel. Amint rájött, hogy meglátták, megtorpant és szerét ejtette, hogy úgy nézzen ki, mint ami egyáltalán nem mozog soha.

— A mozgó fázis — mormolta Motolla Alánk.

A drótkosár megpróbált hátrafelé araszolni úgy, hogy közben ne lássék mozogni. Lupin morgott.

— Ez az, amiről Egy-Férfi-Vödörrel beszélt? — tudakolta Ludmilla. A bevásárlókocsi eltűnt. A Könyvtáros fölmordult és utána eredt.

— Ó, igen. Valami, ami hasznossá teszi magát — válaszolta Motolla, hirtelen támadt, szinte mániás jókedvvel. — A következőképpen működik: először olyasmi, amit meg akarsz tartani és eltenni valahová. Ezrével nem kerülnek megfelelő körülmények közé, de ez nem számít, mert ezrével vannak. És aztán a következő fázis valami olyasmi lesz, ami praktikus és eljut mindenhová, és senkiben még csak föl sem ötlene, hogy magától került el oda. De ez az egész rosszkor történik!

— De hogyan lehet egy város eleven? Hiszen csupa halott részből áll! — kételkedett Ludmilla.

— Az emberek is. Nekem elhiheted. Én tudom. De azt hiszem, igazad van. Ennek nem lenne szabad megesnie. Ez attól a rengeteg életerőtöbblettöl van. Az… az elbillenti a mérleg serpenyőjét. Az átváltoztat valamit, ami nem is igazán valóságos, valósággá. És túl korán történik, és túl gyorsan történik…

A Könyvtáros irányából visítás hallatszott. A bevásárlókocsi kirobbant egy másik polcsor mögül, kerekei elmosódtak, s a falban lévő lyuk felé tartott, miközben az orángután fél kézzel elkeseredetten belékapaszkodott és úgy lengedezett mögötte, akár egy nagyon kövér zászló.

A farkas ugrott.

— Lupin! — kiáltotta Motolla.

Ám azóta, amidőn az első barlanglakó ősember legördített egy fatuskót egy dombon, a kutyafélékben is mély faji ösztön él, hogy űzőbe vegyenek bármit, aminek kereke van. Lupin máris a bevásárlókocsi után kapott.

Fogai egy keréken értek össze. Vonyítás, sikoly a Könyvtáros részéről és orángután, farkas és drótkosár egy rakáson végezték a falnak ütközve.

— Ó, szegény jószág! Nézze!

Ludmilla odarohant és letérdelt a megsérült farkas mellett.

— Nézze, pont keresztülment a mancsain!

— És valószínűleg egy-két foga is kihullott — jegyezte meg Motolla. Fölsegítette a Könyvtárost. Az emberszabású szeme vörösen izzott. A nyomorult megpróbálta ellopni az ő könyveit! Alighanem ennél jobb bizonyítékot arra, hogy a bevásárlókocsik esztelenek, egyetlen varázsló sem kívánhatott volna.

A Könyvtáros lenyúlt és kitépte a bevásárlókocsi kerekeit.

— Ollé — mondta Motolla.

— Úúúk?

— Nem. Nem „tejjel” — felelte Motolla.

Lupin a fejét Ludmilla ölében babusgattatta. Egy fogát elvesztette és a szőre összekuszálódott. Fél szemét kinyitotta és cinkos sárga tekintetet szögezett Motollára, miközben fülét simogatták. Ez itt egy mázlista, gondolta Motolla, aki meg fogja kísérteni a szerencséjét és föl fogja tartani a mancsát és nyüszíteni fog.

— Rendben — szólalt meg Motolla. — Na most, Könyvtáros… épp segíteni készültél nekünk, azt hiszem.

— Szegény bátor kutyus — duruzsolta Ludmilla.

Lupin szívszaggatóan fölemelte egyik mancsát és nyüszített.


A Kincstárnok sikoltozó alakjával terhelten a másik drótkosár nem tudta elérni néhai bajtársa sebességét. Ráadásul egyik kerekét hasznavehetetlenül húzta. Veszedelmesen billegett egyik oldaláról a másikra, és csaknem fölbukott, amikor oldalvást mozogva keresztülszáguldott a kapun.

— Tisztán látom! Tisztán látom! — visította a Dékán.

— Ne! Esetleg a Kincstárnokot találod el! — bömbölte Maphlaves. — Könnyen megrongálhatod az Egyetem tulajdonát!

Ám a Dékán nem hallotta a szokatlan tesztoszteron morajától. Perzselő, zöld tűzgömb csapódott a rézsút haladó bevásárlókocsiba. A levegő tele lett repülő kerekekkel.

Maphlaves nagy levegőt vett.

— Te hülye…! — ordította.

A szó, melyet kiejtett, ismeretlen volt azon varázslók számára, akik nem részesültek hozzá hasonlóan erőteljes vidéki neveltetésben és nem tudtak semmit az állattenyésztés cifrább részleteiről. Ám életre pottyant arcától néhány araszra; kövér volt, kerek, fekete és csillogó, rémes szemöldökkel. Amennyire rovarszerűségtől telik, megvetően kiköpött, és fölröppent, hogy csatlakozzék a káromkodások kicsiny rajához.

— Mi az ördög volt az?

Egy kisebb izé villant létbe az Arkrektor füle mellett.

Maphlaves a kalapjához kapott.

— A francba! — a raj gyarapodott egy újabb taggal — Valami épp most csípett meg!

A frissen kikelt Átkozottak osztaga bátor kísérletet tett a szabadság elnyerésére. Az Arkrektor eredménytelenül csapkodott feléjük.

— Takarodjatok, ti ki… — kezdte.

— Ki ne mondd! — vágott közbe a Rangidős Lovász. — Fogd be a szád!

Soha senki nem mondta még az Arkrektornak, hogy fogja be a száját. A szájbefogás olyasmi, ami csak másokkal esik meg. A döbbenettől befogta a száját.

— Úgy értem, valahányszor káromkodsz, az életre kel — sietett hozzátenni a Rangidős Lovász. — Ocsmány kis szárnyas jószágok pattannak elő a semmiből.

— Kénköves pokol! — mérgelődött az Arkrektor.

Pukk. Pukk.

A Kincstárnok kábultan mászott elő a drót bevásárlókocsi kusza maradványai közül. Megtalálta csúcsos kalapját, leporolta, fölpróbálta, összeráncolta homlokát és kivett belőle egy kereket. Úgy tűnt, a kollégái nem szentelnek neki túl sok figyelmet.

Hallotta, hogy az Arkrektor azt mondja: — De én mindig is tettem! Nincs semmi rossz egy kiadós káromkodásban, keringésben tartja a vért. Vigyázz, Dékán, az egyik nyav…

— Nem mondhatnál valami mást? — rikoltotta túl a Rangidős Lovász a raj zümmögését és vinnyogását.

— Például mit?

— Például… ó… például… nyamvadt.

Nyamvadt?

— Igen, vagy esetleg a manóba.

A manóba? Azt akarod, hogy azt mondjam, a manóba?

A Kincstárnok odasomfordált a csoportosuláshoz. Jelentéktelen részletek fölött vitázni dimenziókra terjedő vészhelyzetek idején jól ismert varázslószokás.

— Mrs. Körömlob, a kulcsárnő mindig azt mondja „Basszuskulcs!”, amikor leejt valamit — tudatta kéretlenül.

Az Arkrektor ráförmedt:

— Lehet, hogy basszuskulcsot mond — morogta —, de amit mondani akar, az a bassz…

A varázslók behúzták a nyakuk. Maphlavesnek sikerült leállítania magát.

— Ó, nyamvadt! — fakadt ki elkeseredetten. A szitokszavak barátságosan letelepedtek a főmágus kalapjára.

— Kedvelnek téged — jegyezte meg a Dékán.

— Te vagy a papájuk — tódította a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Maphlaves mogorván nézett. — Ti f… fickók abbahagyhatjátok az ostobáskodást az Arkrektorotok rovására és átk… állati jó lenne, ha kiderítenétek, mi folyik itt — zsémbelte.

A varázslók várakozóan néztek a levegőre. Nem jelent meg semmi.

— Remekül csinálod — ismerte el a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Csak így tovább!

— Nyamvadt nyamvadt nyamvadt — dühöngött az Arkrektor. — Basszuskulcs basszuskulcs basszuskulcs. Manóba a kimanózott manókkal! — Aztán fejét csóválta. — Semmi haszna, egy csöppet se könnyít a szívemen.

— Mindenesetre kitisztult a levegő — jelentette ki a Kincstárnok.

A többiek csak most vették észre jelenlétét.

Ránéztek a bevásárlókocsi roncsaira.

— Tárgyak száguldanak mindenfele — morfondírozott Maphlaves. — Tárgyak életre kelnek.

Fölpillantottak egy immár ismerős csikorgó neszre. Két további kerekes kosár csörömpölt keresztül a kapu előtti téren. Az egyik tele volt gyümölccsel. A másik félig gyümölccsel, félig egy apró, visító gyerekkel volt tele.

A varázslók tátott szájjal lesték. Emberáradat vágtatott a bevásárlókocsik után. Kissé az élen, a levegőben kaszáló könyökkel, egy kétségbeesett és eltökélt asszony robogott el az Egyetem kapuja mellett.

Az Arkrektor megragadott egy tagbaszakadt férfit, aki küzdőszellemtől áthatva igyekezett a tömeg végén.

— Mi történt?

— Épp őszibarackokat pakoltam abba a kosárizébe, amikor fogta magát és elszökött nekem!

— És a gyerek?

— Honnét tudjam? Annak a nőnek is volt egy ilyen kosara és vett tőlem néhány barackot és aztán…

Mind megfordultak. Egy kosár csörtetett ki egy sikátor torkából, meglátta őket, fürgén megfordult és kilőtt a téren át.

— De miért? — firtatta Maphlaves.

— Annyira jók arra, hogy beléjük pakoljon az ember, hát nem? — felelte a férfi. — Vissza kell szerezzem azokat a barackokat. Maga is tudja, milyen könnyen sérülnek.

— És mindegyik ugyanabba az irányba megy — jelentette be a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Más is észrevette ezt?

— Utánuk! — rikoltotta a Dékán. A többi varázsló, túl hökkenten a vitatkozáshoz, utánabaktatott.

— Nem… — kezdte Maphlaves, aztán ráébredt, hogy ez reménytelen. És kezd kicsúszni kezéből a kezdeményezés. Óvatosan szavakba öntötte a legfinomkodóbb csatakiáltást a szépítés teljes történetében.

— Patvarba a nyamvadtakkal! — kurjantotta és a Dékán után szaladt.


Bill Kapu végigdolgozta a hosszú, fáradságos délutánt egy kévekötőkből és asztagrakókból álló nyomvonal élén.

Egész addig, míg föl nem hangzott egy kiáltás s az emberek futni nem kezdtek a sövény felé.

Annak túloldalán Jágó Vásárhelyi terjedelmes földje terült el. A béresei épp a Kombinált Betakarítógépet görgették be a kapun.

Bill, csatlakozva a többiekhez, maga is áthajolt a sövényen. Látni lehetett Fekete távoli alakját, amint utasításokat ad. Egy rémült lovat faroltattak be a rudak közé. A kovács fölkapaszkodott a kis fémülésre a masina közepén s kezébe vette a gyeplőt.

A ló lépdelt előre. A vetőkarok széthajtogatták maguk. A kanavászponyvák elkezdtek pörögni és alighanem a vályú is forgott, de ennek nem volt jelentősége, mert valahol valami dörrent egyet és minden leállt.

A sövénynél bámészkodó tömegből kiáltások érkeztek: „Eridj és fejd meg!”, „Nekünk is volt egy, de kiesett a feneke!”, „Még két garast és fölmegy a szamár is!” és egyéb hagyományos szellemességeket.

Fekete lekászálódott, suttogó párbeszédet folytatott Vásárhelyivel és annak béreseivel, aztán egy pillanatra eltűnt a gépezetben.

— Sose fog fölröpülni!

— Holnaptól olcsó lesz a borjúhús!

Ezúttal a Kombinált Betakarítógép több lábnyi távolságot megtett, mielőtt az egyik forgóponyva széthasadt és összecsukódott.

Mostanra a sövénynél néhányan az idősebbek közül már kétrét görnyedtek a nevetéstől.

— Mindennemű ócskavas, hat garas egy szekérnyi!

— Hozz egy másikat, ez tönkrement!

Fekete megint lemászott. Kifütyülések szállingóztak felé a távolból, miközben kikötözte a ponyvát és újat tett helyébe; oda se fütyült rájuk.

Anélkül, hogy tekintetét levette volna az átellenes mezőn zajló jelenetről, Bill Kapu előhúzott egy köszörűkövet a zsebéből és elkezdte fenni a kaszáját, komótosan, de eltökélten.

A kovács szerszámainak távoli csörömpölésétől eltekintve, a kő szkip-szkipje a fémen volt az egyetlen hang a vihar előtti légkörben.

Fekete visszakapaszkodott a Betakarítógépre és odabiccentett a lovat vezető férfinak.

— Na, akkor rajta!

— Még valamit a Pacsirtára?

— Tegyél bele egy zoknit…

A kiáltások elnémultak.

Fél tucat szempár követte a Kombinált Betakarítógép útját fölfelé a mezőn, bámult, amikor megfordult a forgón, s figyelte, ahogy visszajön.

A gép elkattogott mellettük, előre-hátra és ide-oda lengve.

A mező alján ügyesen megfordult.

Újra elzúgott mellettük.

Egy idő múlva az egyik néző komoran megszólalt:

— Én már csak amondó vagyok, ez sose fog elterjedni.

— Igazad van! Ugyan, ki akarna ilyen szerkentyűt? — értett egyet egy másik.

— Aha és amúgy is csak olyan, mint egy nagy óra. Mást se tud csinálni, csak föl-le megy egy mezőn…

— …nagyon gyorsan…

— …úgy vágja a búzát és hántolja le a szemet…

— Máris elkészült három barázdával.

— Az anyja köcsögit!

— Szinte látni se lehet, ahogy a részei mozognak! Mit szólsz ehhez, Bill? Bill?

Körülnéztek.

Bill félúton tartott második barázdájában, de még gyorsult.


Miss Illabets résnyire nyitotta az ajtót.

— Igen? — szólt ki gyanakvóan.

— Bill Kapu az, Miss Illabets. Hazahoztuk őtet.

Az asszony szélesebbre tárta az ajtót.

— Mi történt vele?

A két férfi nehézkesen besasszézott, támogatni próbálva a náluk egy lábbal magasabb alakot. Az fölemelte fejét és kábultan Miss Illabetsre bandzsított.

— Nem t’om, mi lelte — mondta Herceg Alapi.

— Ő aztán príma egy munkás — jelentette ki Vilmos Csap. — Naccsád télleg megkapja a pénze ellenértékét tőle, Miss Illabets.

— Az akkor most fog először előfordulni errefelé — fanyalgott a nő.

— Mint egy őrült, viharzott föl és le a mezőn, megpróbált túltenni Ned Fekete ketyeréjén. Négyünk is alig volt elég elvégezni a kévekötözést. Ráadásul majdnem le is győzte.

— Tegyék oda a díványra!

— Mink mondtuk neki, hogy túl sokat végez a napon… — Herceg a nyakát nyújtogatta, hogy jobban körülnézzen a konyhában arra az esetre, ha drágakövek és kincsek lógnának a kredencfiókokból.

Miss Illabets eltakarta előle a kilátást.

— Meg vagyok győződve, hogy megtették kendtek. Köszönöm. És most, gondolom, már alig várják, hogy mehessenek haza.

— Ha bármiben segíthetünk…

— Tudom, hol lakik kend. És ráadásul öt éve nem fizetett lakbért se. A viszontlátásra, Mr. Csap!

Az öregasszony az ajtóhoz terelte őket, majd becsukta az orruk előtt. Aztán megfordult.

— Mi az ördögöt csinált, Mr. Úgynevezett Bill Kapu?

FÁRADT VAGYOK, ÉS A GÉP ABBA NEM HAGYTA VOLNA.

Bill Kapu a koponyáját szorongatta.

EZENKÍVÜL CSAP ADOTT NEKEM EGY VICCES ALMALÉBŐL KÉSZÜLT ERJESZTETT ITALT A HŐSÉG MIATT ÉS MOST ROSSZUL ÉRZEM MAGAM.

— Nem lep meg. Az erdőben szokta elkészíteni. A fele se alma.

MÉG SOSEM ÉREZTEM MAGAM ROSSZUL. VAGY FÁRADTNAK.

— Ez mind része az életben levésnek.

HOGYAN KÉPESEK EZT ELVISELNI AZ EMBEREK?

— Nos, például az erjesztett almalé segít benne.

Bill Kapu ült és komoran bámulta a padlót.

DE BEFEJEZTÜK AZ EGÉSZ TÁBLÁT — mondta árnyalatnyi diadallal. MINDEN KAZALBA RAKVA KERESZTEKBEN, VAGY ESETLEG PONT FORDÍTVA.

Megint a koponyájához kapott.

ÁÁRGH.

Miss Illabets eltűnt a mosogatókonyhában. Behallatszott a szivattyú nyikorgása. Az öregasszony egy benedvesített ronggyal és egy pohár vízzel tért vissza.

VAN BENNE EGY GŐTE!

— Mutatja, hogy friss — felelte Miss Illabets[14], kihalászva a kétéltűt és szabadjára engedve a konyhakövön, ahol az elinalt egy résbe.

Bill Kapu megpróbált fölállni.

MÁR SZINTE ÉRTEM, MIÉRT KÍVÁNNAK EGYESEK MEGHALNI — közölte. — HALLOTTAM A FÁJDALOMRÓL ÉS A GYÖTRELEMRŐL, ÁM MINDEZIDÁIG NEM FOGTAM FÖL TELJESEN, MIT IS JELENTENEK.

Miss Illabets átkémlelt a poros ablakon. Az egész délután folyamán gyülekező felhők a dombok télé tornyosultak, szürkén, itt-ott a sárga fenyegető nyomaival. A hőség satuként nehezedett mindenre.

— Nagy vihar közeleg.

TÖNKRE FOGJA TENNI AZ ARATÁSOM?

— Nem. Meg fog száradni utána.

HOGY VAN A GYEREK?

Bill Kapu szétnyitotta a markát. Miss Illabets szemöldöke fölszaladt a homlokára. Az aranyszínű üveg ott volt Bill tenyerében, a fölső has csaknem üres. És vibrált: hol látható volt, hol nem.

— Hogy lehet, hogy kendnél van? Odafönt van! A kislány úgy szorította, mint… — az öregasszony keresgélte a szavakat —, mint ahogy valaki nagyon erősen szorít valamit.

MOST IS AZT TESZI. DE AZÉRT ITT IS VAN. VAGY BÁRHOL. ÉLVÉGRE, CSUPÁN HASONLAT.

— Amit a kislány szorongat, épp elég valóságosnak látszik.

ÖNMAGÁBAN AZ, HOGY VALAMI HASONLAT, MÉG NEM JELENTI AZT, HOGY NEM LEHET VALÓSÁGOS.

Miss Illabets észrevette, hogy a hang halkan visszhangzik, mintha a szavakat ketten mondanák csaknem, de nem egészen, egyszerre.

— Mennyi ideje van kendnek?

KÖRÜLBELÜL NÉHÁNY ÓRA.

— És a kasza?

PONTOS UTASÍTÁSOKAT ADTAM A KOVÁCSNAK.

Az öregasszony homlokát ráncolta. — Nem állítom, hogy az ifjú Fekete rosszindulatú legény, de biztos benne kend, hogy megteszi? Ugyancsak nagy kérés egy olyan férfi esetében, mint ő, hogy ilyesmit elpusztítson.

NEM VOLT VÁLASZTÁSOM. AZ ITTENI KIS KEMENCE NEM ELÉG JÓ HOZZÁ.

— Kegyetlenül éles az a kasza.

FÉLEK, HOGY TALÁN NEM ELÉGGÉ ÉLES.

— És senki se próbálta meg ezt kenddel?

LÉTEZIK EGY KÖZMONDÁS, UGYE: SEMMIT SEM VIHETSZ MAGADDAL A MÁSVILÁGRA?

— Igen.

HÁNY EMBER HITTE EZT VALÓBAN EL?

— Emlékszem, egyszer olvastam — mesélte Miss Illabets, — azokról a pogány királyokról valahol a sivatagban, akik hatalmas piramisokat építettek és mindenfélét beléjük raktak. Még hajókat is. Még jányokat is átlátszó nadrágban meg két serpenyőfedőben. Nem mondhatja azt kend, hogy ez helyes.

SOSEM VOLTAM NAGYON BIZTOS ABBAN, HOGY MI HELYES — jelentette ki Bill Kapu. — NEM VAGYOK MEGGYŐZŐDVE ARRÓL, HOGY LÉTEZIK OLYASMI, HOGY HELYES. VAGY HELYTELEN. CSAK PONTOK LÉTEZNEK, AHOL MEGVETHETJÜK A LÁBUNK.

— Dehogy, a helyes az helyes, a helytelen meg helytelen — szögezte le Miss Illabets. — Engem úgy neveltek föl, hogy meg tudjam mondani a különbséget.

MÉGHOZZÁ EGY KONTRABANDITA.

— Egy mi?

A KONTRABAND MOZGATÓJA.

— Nincs semmi rossz a csempészésben!

CSUPÁN RÁMUTATTAM, HOGY EGYESEK TALÁN MÁSKÉNT GONDOLJÁK.

— Azok nem számítanak!

DE…

Villám csapott a dombba valahol. A mennydörgéstől megremegett a ház; a kéményből néhány tégla zörögve hullott a rostélyra.

Aztán az ablakok rázkódni kezdtek az ádáz sulykolástól.

Bill Kapu átsétált a szobán és kivágta az ajtót.

Tyúktojásnyi jégszemek pattantak vissza a küszöbről, be a konyhába.

Ó! DRÁMA.

— Ó, a pokolba!

Miss Illabets átbújt Bill hóna alatt.

— És honnét jön ez a szél?

AZ ÉGBŐL? — sugallta Bill Kapu, meglepődve a nő váratlan izgatottságától.

— Gyerünk már! — Az öregasszony visszanyargalt a konyhába és gyertyatartó lámpás meg néhány gyufa után matatott a kredencben.

DE HISZ’ AZT MONDTA, MEG FOG SZÁRADNI!

— Igen, egy normális viharban. De ebben? Tönkre fog menni! Reggelre az egész domboldalon szétterítve fogjuk találni!

Ügyetlenkedve meggyújtotta a gyertyát és megint visszarohant.

Bill Kapu kinézett a viharba. Szalmaszálak zúgtak el mellette, összevissza hánykolódva az orkánban.

TÖNKRETÉVE? AZ ÉN ARATÁSOM? — Fölegyenesedett. — A FRANC ÜSSÖN BELE!


A jégverés dübörgött a kovácsműhely tetején.

Ned Fekete addig pumpálta a tűztér fújtatóját, míg a széndarabok közepe fehér nem lett, épp csak egy árnyalatnyi sárgával.

Remek egy nap volt, az biztos. A Kombinált Betakarítógép jobban működött, mint azt előzőleg remélni merte, a vén Vásárhelyi ragaszkodott is a megtartásához, hogy egy másik mezőt learasson vele másnap, ezért aztán otthagyták letakarva egy ponyvával, amit erősen rákötöztek. Holnap majd megtaníthatja az egyik bérest a használatára és nekiláthat dolgozni egy új, tökéletesített modellen. A siker bizonyos. A jövő határozottan előtte áll.

Aztán itt van a kasza ügye. Odament a falhoz, ahová korábban fölakasztotta. Némileg rejtélyes ez az egész. Itt van a maga nemében legkitűnőbb eszköz, amit valaha látott. Az ember még csak ki sem csorbíthatja. Az élessége messze túlnyúlik a tényleges élen. És mégis, neki elvileg el kell pusztítania. Hol van ebben ráció? Ned Fekete nagy híve volt a rációnak, legalábbis egy bizonyos specifikus fajtájának.

Talán Bill Kapu csak meg akart szabadulni tőle, és ez érthető, mert még most is, amikor elég ártalmatlanul lóg a falon, úgy tűnik, hogy élességet sugároz magából. Halványlila fényudvar övezte a pengét, amit a műhelybéli légmozgások okoztak, szétdarabolt halálba űzve a peches levegőmolekulákat.

Ned Fekete roppant elővigyázatosan vette kézbe a kaszát.

Különös alak ez a Bill Kapu. Azt mondta, biztos akar lenni abban, hogy a kasza teljesen halott. Mintha az ember megölhetne egy tárgyat.

Különben is, hogyan tudná bárki is elpusztítani? Ó, a nyél persze elég, a fém frittelődik, és, ha elég keményen megdolgozik érte, a végén nem marad más, csak egy kis kupac por meg hamu. És ez az, amit a megrendelő akar.

Másrészt viszont, valószínűleg elpusztíthatod úgy is, hogy csak leveszed a pengét a nyélről… Elvégre, ha ezt megtennéd, már nem lenne kasza. Akkor csak, izé… részek lesznek. Természetesen össze lehet belőlük állítani egy kaszát, de alighanem megtehetnéd ezt a porral meg hamuval is, ha tudnád, hogy kell.

Ned Fekete ugyancsak elégedett volt ezzel az érveléssel. És végül is, Bill Kapu még csak nem is kért bizonyítékot, hogy a szerszám meg lett, ööö, ölve.

Gondosan célzott, aztán fogta és leszelte az üllő végét a kaszával. Hajmeresztő.

Tökéletes élesség.

A kovács kapitulált. Ez nem igazság. Nem kérhetsz meg olyasvalakit, mint ő, hogy elpusztítson ilyesmit. Ez műremek.

Dehogy, több annál. Ez mestermű.

Átment a műhely másik végébe a gerendahalomhoz és belökte a kaszát a rakás mögé, jó mélyre, ne legyen szem előtt. Kurta, kilyukasztott nyikkanás hallatszott.

Egyébként is, a dolog rendben lesz. Majd reggel visszaadja Billnek a krajcárját.


A Patkányok Halála ott termett a rakás mögött a műhelyben, s odacammogott a szomorú kis szőrcsomóhoz, amely valaha patkány volt, ám a kasza útjába került.

A szelleme ott állt mellette és nyugtalannak látszott. Úgy tűnt, nem túl boldog, hogy találkozhat a Patkányok Halálával.

— Cin? Cin?

CIN — magyarázta meg a Patkányok Halála.

Cin?

CIN — hagyta helyben a Patkányok Halála.

— [Bajuszt billegetni] [orrot fintorgatni]?

A Patkányok Halála megrázta fejét.

CIN.

A patkány elszontyolodott. A Patkányok Halála rátette csontos, ám nem teljesen barátságtalan mancsát a kísértet vállára.

CIN.


A patkány bánatosan bólintott. Jó volt az élet a műhelyben. Ned gyakorlatilag nem vezetett háztartást, és valószínűleg világbajnok volt a szórakozottan lerakott félbehagyott szendvicsek elfelejtésében. A patkány vállat vont és a kis, köntösbe burkolt alak után masírozott. Nem mintha lett volna választása.


Emberek özönlöttek az utcákon. Legtöbbjük bevásárlókocsikat hajszolt. A bevásárlókocsik többsége tele volt olyasmikkel, amiknek hordozására az emberek hasznosnak találták a bevásárlókocsit — tűzifával, gyerekkel, megvásárolt cikkekkel.

És a kocsik immár nem cseleztek, hanem elvakultan haladtak, mind ugyanabba az irányba.

Meg lehetett állítani a bevásárlókocsikat azzal, ha fölborítottad őket, amikor is kerekeik vadul, ám hiábavalóan forogtak. A varázslók láttak egy csomó lelkes egyént, akik megpróbálták ripityára törni a bevásárlókocsikat, ám azok gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak — meghajoltak, de nem törtek meg, és még akkor is, amikor már csak egyetlen kerekük maradt, vitéz kísérletet tettek a továbbhaladásra.

— Nézzétek csak azt! — rikkantotta az Arkrektor. — Nála van a szennyesem! Az én echte szennyesem! A betyárját a nyamvadtnak!

Áttolakodott a tömegen és varázsbotját a kerekek közé döfve fölborította a bevásárlókocsit.

— Nem juthatunk akadálytalanul lövéshez ezzel a rengeteg civillel köröskörül — panaszolta a Dékán.

— Százával vannak bevásárlókocsik! — ámult a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Olyanok, mint a vermelin![15] Kotródj tőlem, te… te kosár!

Egy okvetetlenkedő bevásárlókocsi felé hadonászott a varázspálcájával.

A kerekes kosarak dagálya kiáramlott a városból. A küszködő emberek apránként lemorzsolódtak vagy az imbolygó kerekek alá estek. Csak a varázslók maradtak az áramlatban, egymással ordítva és varázsbotjaikkal támadva az ezüstös rajzásra. Nem mintha a mágia csütörtököt mondott volna. Igazán pompásan működött. Egy jó találat képes volt egy bevásárlókocsit ezer, kicsiny, tekervényes drótrejtvénnyé változtatni. De mi haszna annak? Egy szempillantással később két másik fog átgurulni porba sújtott testvérükön.

A Dékán körül a bevásárlókocsik fémcsöppekként spricceltek szét.

— Ő aztán tényleg belejött, nem? — jegyezte meg a Rangidős Lovász, amikor ő meg a Kincstárnok egy újabb kosarat fektettek ki.

— Az biztos, hogy jó sokszor mond Szaszt — válaszolta a Kincstárnok.

Maga a Dékán nem is tudta, mikor volt ennél boldogabb. Hatvan éven át engedelmeskedett a varázslóság összes önszabályozó szabályának és most hirtelen szenzációsan érzi magát. Eddig nem ébredt tudatára, hogy amit igazán szeretne csinálni, odalent a szíve mélyén, az a dolgok pozdorjává törése.

Tűz szökkent elő a botja hegyéről. Fogantyúk, drótdarabkák és siralmasan pörgő kerekek csilingeltek le körülötte. És amitől még jobb ez az egész, az, hogy se vége, se hossza a célpontoknak. A bevásárlókocsik második hulláma, bezsúfolva egy szűknél is szűkebb helyre, megpróbált előrenyomulni azoknak a tetején, amelyek még ténylegesen érintkezésben voltak a talajjal. Ez persze nem jött össze, de azért csak megpróbálkoztak vele. És kétségbeesetten próbálkoztak, mert a harmadik hullám már rajtuk taposott és utat tört magának a tetejükön.

Eltekintve attól, hogy az ember nem használhatja a „próbálkozás” szót. Az ugyanis tudatos erőfeszítést sugall, valamiféle lehetőségét annak, hogy előfordulhatna a „nem próbálkozás” állapota is. Valami a kérlelhetetlen mozgásban, a módban, ahogy összenyomták egymást rohamuk során, azt sugalmazta, hogy a drótkosaraknak annyi választása van a dologban, mint a víznek abban, hogy lefelé folyik.

— Szasz! — kiáltotta a Dékán. Nyersmágia csapott a fém csikorgó kuszaságába. Kerekek záporoztak.

— Nyelj tüzes varázslatot, te b… — kezdte a Dékán.

— Ne átkozódj! Ne átkozódj! — üvöltötte túl a zajt Maphlaves. Megpróbált agyoncsapni egy Hülye Rohadékot, amely a kalapja körül keringett. — Nem lehet tudni, mivé változhat!

— Bánom is én! — rikoltotta a Dékán.

— Semmi értelme ennek. Ennyi erővel a tengert is megkísérelhetnénk visszatartani — jelentette ki a Rangidős Lovász. — Azt javaslom, induljunk vissza az Egyetemre és szedjünk össze néhány igazán goromba varázsigét.

— Jó ötlet — felelte Maphlaves. Fölnézett az eltorzult drót előrenyomuló falára. — Van elképzelésed arról, hogyan? — firtatta.

— Szasz! Himpellérek! — harsogta a Dékán. Újra célzásra emelte a botját.

Az bánatos kis neszt adott ki, amit, ha papírra akarnánk vetni, csakis pfffft-ként lehetne leírni. Egy halovány szikra pottyant le a pálca végéről a macskakövekre.


Motolla Alánk nagy csattanással újabb könyvet csukott be. A Könyvtáros arca megvonaglott.

— Semmi! Vulkánok, szökőárak, istenek haragja, minden lében kanál varázslók… nem azt akarom tudni, hogyan végeztek más városokkal, azt akarom tudni, azok hogyan szűntek meg…

A Könyvtáros újabb nyaláb könyvet halmozott az olvasópultra. A halottnak levés további előnye, Motolla most fedezte föl, a nyelvek megértésének képessége. Képes volt fölismerni a szavak értelmét anélkül, hogy tudta volna tényleges jelentésük. Halottnak lenni voltaképp nem olyan, mint az elalvás. Inkább olyan, mint a fölébredés.

Átpillantott a Könyvtár túloldalára, oda, ahol Lupin a mancsát kötöztette éppen.

— Könyvtáros? — szólalt meg halkan.

— Úúúk?

— Te ugyebár annak idején fajt váltottál… mit tennél, ha, mondjuk a vita kedvéért, összeakadnál két egyénnel, akik… nos, tegyük föl, létezik egy farkas, ami teliholdkor farkasemberré változik, és egy nő, aki teliholdkor nőstényfarkassá változik… érted, ugyanaz a forma, de az ellenkező irányból megközelítve? És ők találkoznának. Mit mondasz nekik? Hagynád, hogy maguk rendezzék el a dolgot?

— Úúúk — vágta rá a Könyvtáros azonnal.

— Nagy a kísértés.

— Úúúk.

— Viszont Mrs. Kuglofnak nem fog tetszeni.

— Ííík úúúk.

— Igazad van. Megfogalmazhattad volna egy kicsit kevésbé nyersen, de igazad van. Mindenki maga kell elrendezze a dolgait.

Sóhajtott s lapozott egyet. A szeme elkerekedett.

— Kahn Li városa — mondta. — Hallottál róla valaha? Miféle könyv ez? Vinnyeburk Akár-Hiszed-Akár-Nem Grimoárja. Azt mondja itt… „kis szekerek… senki sem tudta, honnan jönnek… olyan roppant hasznosak, férfiakat fogadtak föl, hogy tereljék őket a városba… váratlanul, állatok megiramlásához hasonlatosan… az emberek követték őket és ím, ott volt egy új város a falakon kívül, egy város szinte kalmárok bódéiból, ahová a szekerek szaladtak”…

Lapozott.

— Úgy tűnik, azt mondja…

Még mindig nem értettem meg rendesen, mondta magában. Egy-Férfi-Vödörrel azt hiszi, hogy a városok szaporodásáról beszélünk. De az nem érződik helytállónak.

Egy város eleven. Tegyük föl, hogy egy hatalmas, lassú óriás vagy, mondjuk, mint egy Számoló Fenyő, és lenézel egy városra? Látnád, ahogy az épületek nőnek; látnád, ahogy elűzik a támadókat; látnád, ahogy eloltják a tüzeket. Látnád, hogy a város eleven, de nem látnál embereket, mert azok túl gyorsan mozognak. Egy város élete, az, ami hajtja, nem valamiféle titokzatos erő. A város élete az emberek.

Szórakozottan lapozott, valójában oda se nézve…

Szóval itt vannak nekünk a városok — nagy, egy helyben maradó lények, egyetlen pontból kinőve és alig-alig mozogva évezredeken át. Úgy szaporodnak, hogy embereket küldenek szét új földeket gyarmatosítani. Ők maguk csupán ott fekszenek. Elevenek, de csak abban az értelemben, ahogy a medúza is eleven. Vagy egy eléggé értelmes zöldség. Elvégre, Ankh-Morporkot a Nagy Vahuninak szoktuk nevezni…

És ahol nagy, lassú élőlényeket találsz, ott lelni fogsz kis, gyors teremtményeket, amelyek megeszik őket…

Motolla Alánk érezte, hogy agysejtjei tüzet fognak. Kapcsolatokat hoznak létre. A gondolatok új csatornákban áradnak. Gondolkozott valaha is rendesen, amikor még életben volt? Kétellte. Más sem volt, csak egy csomó bonyolult reakció rengeteg idegvégződéshez csatolva, és minden, a henye mélázástól a következő étkezésről a véletlenszerű, figyelmet elterelő emlékképekig, közé és a valódi gondolkozás közé állt.

És az a város belsejében fog nőni, ahol meleg van és biztonság. Aztán majd kitör a városon kívülre és épít… valamit, nem egy valódi várost, egy hamisat… ami odavonzza az embereket, az életet, a gazdából…

A szó, amelyre itt szükségünk van, a ragadozó.


A Dékán hitetlenkedve meredt a botjára. Megrázta és újra célzott vele.

A hangot ezúttal pfwt-ként írhatjuk le.

Fölnézett. A bevásárlókocsik fodrozódó hulláma, immár háztető magas, épp készült rázúdulni.

— Ó… a francba! — mondta és védelmezően feje félé emelte a karját.

Valaki megragadta a köntöse hátulját és elrántotta, amikor a bevásárlókocsik nagy robajjal lezuhantak.

— Gyere már! — szólt rá Maphlaves. — Ha futunk, előttük tudunk maradni.

— Kifogytam a mágiából! Kifogytam a mágiából! — siránkozott a Dékán.

— Ha nem sietsz, sok minden másból is ki fogsz fogyni! — közölte az Arkrektor.

Próbálva nem elszakadni egymástól, folyton egymásba ütközve, a varázslók a bevásárlókocsik előtt tántorogtak. Azoknak pedig egész áradata özönlött ki a városból, át a mezőkön.

— Tudod, hogy mire ez emlékeztet engem? — kérdezte Maphlaves, miközben keresztülküzdötték maguk.

— Kérlek, mondd el! — motyogta a Rangidős Lovász.

— Lazacvonulásra — világosította föl az Arkrektor.

— Mi?

— Na persze, nem az Ankh-ban — tette hozzá Maphlaves. — Nem hinném, hogy a lazacok képesek lennének ár ellen haladni a mi folyónkban…

— Hacsak nem gyalogolnak — vágott közbe a Rangidős Lovász.

— …de már láttam őket néhány folyóban olyan sűrűn, mint a tejföl — folytatta Maphlaves. — Küszködve, hogy előrébb jussanak. Az egész folyó egyetlen ezüsttömkeleg volt.

— Remek, remek — bólogatott a Rangidős Mennyiségtanász. — És ezt minek csinálják?

— Nos… az egész a szaporodással függ össze.

— Undorító. Még csak elgondolni is rossz, hogy muszáj vizet igyunk — jelentette ki a Rangidős Lovász.

— Rendben, most kijutottunk a szabadba, itt fogjuk bekeríteni őket — szögezte le Maphlaves. — Csak siessünk valami nyílt területre és…

— Nem hinném — vélte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Minden irány tele volt a bevásárlókocsik közelítő, csikorgó, küszködő falával.

— Jönnek, hogy elkapjanak minket! Jönnek, hogy elkapjanak minket! — jajgatta a Kincstárnok. A Dékán elragadta tőle a botját.

— Hé, az az enyém!

A Dékán ellökte magától és lerobbantotta a vezér bevásárlókocsi kerekeit.

— Az az én pálcám!

A varázslók egymásnak vetették hátuk a szűkülő fémgyűrűben.

— Ezek nem valók ebbe a városba — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Tudom, mire gondolsz — felelte Maphlaves. — Idegen.

— Fölteszem, ma persze nincs senkinél egy repülővarázslat se? — tudakolta a Rangidős lovász.

A Dékán újra célzott és szétolvasztott egy kosarat.

— Tudod, az az én botom, amit most használsz.

— Fogd be a szád, Kincstárnok! — szólt rá az Arkrektor. — És, Dékán, semmire se jutsz azzal, ha így, egyenként szeded le őket. Rendben, fiúk? Annyi kárt akarunk tenni mindegyikben, amennyit csak lehet. Ne felejtsétek el… vad, vaktában leadott sorozatok…

A bevásárlókocsik előrenyomultak.


AÚ! AÚ!

Miss Illabets dülöngélt a nedves, kopogó homályban. Jégdarabok csikorogtak a lába alatt. Mennydörgés ágyúzott szerte az égen.

— Fájdalmasakat ütnek, ugyebár — jegyezte meg az öregasszony.

VISSZHANGOT VERNEK.

Bill Kapu elkapott egy kalangyát, amit arra fújt a szél, és a többihez rakta. Miss Illabets, kétrét hajolva egy rakomány gabona alatt, elnyargalt mellette[16]. Mindketten megállás nélkül dolgoztak, keresztülcikázva a mezőn dacolva a viharral, hogy a termést megkaparintsák, mielőtt a szél és a jégverés ellopná. Villámlás villózott szerte az égbolton. Ez nem szokványos vihar volt, hanem háború.

Загрузка...