A kaszás

— Egy percen belül zuhogni fog az eső — sikoltotta túl a lármát Miss lllabets. — Sosem fogjuk levinni a csűrbe! Kend menjen és hozzon egy ponyvát vagy valamit! Az majd megteszi ma éjjelre!

Bill Kapu bólintott és elrohant a cuppogó sötétségben a majorsági épületek irányába. Olyan sokszor csapott le villám a földek körül, hogy maga a levegő is sistergett és a sövény tetején koronafény táncolt végig.

És ott volt a Halál.

Látta, hogy előtte tornyosul, egy lekuporodott csontvázalak ugrásra készen, köntöse a széltől mögötte libeg és csapkod.

Feszültség fogta el, megpróbálva menekülésre kényszeríteni és ezzel egyidőben földbe gyökereztetve a lábát. Megszállta az elméjét és nem tágított onnan, befagyasztva minden gondolatot, kivéve a legbelső, parányi hangot, amely így szólt, egész nyugodtan: SZÓVAL EZ A RETTEGÉS.

A Halál eltűnt, mikor a villámlás ragyogása elhalványult, ismét megjelent, amikor újabb ív csapódott a szomszédos dombra.

Aztán a halk belső hang hozzáfűzte: DE MIÉRT NEM MOZOG?

Bill Kapu megengedte magának, hogy kissé előrébb araszoljon. A gubbasztótól erre nem érkezett válasz.

Aztán ráébredt, hogy a sövény túloldalán lévő dolog csupán bordák és combcsontok és csigolyák köntösbe bújtatott gyűjteménye, ha egy bizonyos nézőpontból szemléli, ám, ha kissé másként nézi, szintúgy csupán vetőkarok és ide-oda mozgó emeltyűk összetettsége, amit letakartak egy ponyvával, melyet most lecibál a szél.

A Kombinált Betakarítógép volt ott előtte.

Bill Kapu szörnyen vigyorgott. Nem Bill Kapura valló gondolatok jutottak az eszébe. Előrelépett.

A varázslókat bevásárlókocsik fala vette körül.

Az egyik varázspálca utolsó föllobbanása lyukat olvasztott, melyet tüstént további bevásárlókocsik tömtek be.

Maphlaves varázslótársaihoz fordult. Azok arca vöröslött, köntösük foszlányokban lógott, és több, túlságosan lelkes lövés megperzselődött szakállakat és megégett kalapokat eredményezett.

— Nincs senkinél egyetlen egy további varázsige se? — kérdezte.

A mágusok lázasan törték a fejük.

— Azt hiszem, vissza tudok emlékezni egyre — felelte habozva a Kincstárnok.

— Rajta, ember! Bármivel érdemes megpróbálkozni ilyen helyzetben.

A Kincstárnok kinyújtotta fél kezét. Behunyta a szemét. Néhány szótagot mormolt a bajsza alatt.

Oktarin fény villant röpkén és…

— Ó! — mondta az Arkrektor. — Ez minden?

— Eringyas Meglepő Bokrétája — közölte a Kincstárnok ragyogó szemmel és rángatózva. — Nem tudom, miért, de ez az, amire mindig képes vagyok. Csupán kunszt, azt hiszem.

Maphlaves szemügyre vette a virágcsokrot, amit most szorosan markolt a Kincstárnok keze.

— Ám ezúttal, legyen szabad fölhívnom a figyelmed, nem teljesen hasznavehető — fűzte hozzá.

A Kincstárnok rápillantott az előrenyomuló falakra és mosolya lehervadt.

— Gondolom, tényleg nem — értett egyet.

— Bárki másnak valami ötlete? — tudakolta Maphlaves.

Nem érkezett válasz.

— Azért szép rózsák — jelentette ki a Dékán.

— Ez gyorsan ment — jegyezte meg Miss Illabets, amikor Bill Kapu megérkezett a kalangyák rakásához maga mögött húzkodva egy ponyvát.

GYORSAN, UGYE — motyogta a Halál semmire se kötelezően, miközben az asszony segített neki a rakás fölé rángatni és kövekkel rögzíteni a ponyvát. A szél belekapott és megpróbálta kicibálni a Halál kezéből; ennyi erővel akár egy hegy földöntésével is próbálkozhatott volna.

Eső söpört át a mezőn a ködfoszlányok közepette, amelyek kék elektromos energiától csillámlottak.

— Még csak nem is hallottam ilyen éjszakáról — szögezte le Miss Illabets.

Ismét mennydörgés zendült. Szőnyegvillámlás csapkodott a láthatáron.

Miss Illabets megragadta Bill Kapu karját.

— Az nem… valaki ott a dombon? — kérdezte. — Azt hiszem, láttam egy… alakot.

NEM, AZ CSUPÁN EGY MECHANIKUS SZERKEZET.

Megint villámlott.

— Lóháton? — tamáskodott Miss Illabets.

Egy harmadik mennykő perzselt végig az égen. És ezúttal nem maradt semmi kétség. Igenis volt egy lovas alak a legközelebbi dombtetőn. Csuklyában. Olyan büszkén markolva egy kaszát, mintha lándzsa lenne.

PÓZOL — Bill Kapu Miss Illabetshez fordult. — PÓZOL. ÉN SOHA SEM TETTEM ILYESMIT. MIÉRT TENNE BÁRKI ILYESMIT? MIFÉLE CÉLT SZOLGÁL?

Kitárta a markát. Az arany időmérő ott termett.

— Mennyi ideje van még kendnek?

TALÁN EGY ÓRA. TALÁN CSAK PERCEK.

— Akkor rajta!

Bill Kapu maradt, ahol volt, az időmérőre meredve.

— Mondom, rajta!

NEM FOG ÖSSZEJÖNNI. TÉVEDTEM, AMIKOR AZT HITTEM, MENNI FOG. DE NEM FOG. VANNAK DOLGOK, AMIK ELÖL NEM LEHET ELMENEKÜLNI. NEM LEHET ÖRÖKKÉ ÉLNI.

— Miért nem?

Bill Kapu döbbentnek tűnt. — HOGY ÉRTI?

— Miért nem lehet örökké élni?

NEM TUDOM. KOZMIKUS BÖLCSESSÉG?

— Mit tud erről a kozmikus bölcsesség? Na most, jön kend vagy nem?

Az alak a dombon nem moccant.

Az eső finom sárrá változtatta a port. Ők ketten lecsúszkáltak a lejtőn, átsiettek az udvaron, be a házba.

JOBBAN FÖL KELLETT VOLNA KÉSZÜLJEK. VOLTAK TERVEIM…

— De ott volt az aratás.

IGEN.

— Van arra mód, hogy elbarikádozzuk az ajtókat vagy ilyesmi?

TISZTÁBAN VAN AZZAL, HOGY MIT MOND?

— Hát, gondoljon ki valamit! Nem működött semmi soha kend ellen?

NEM — válaszolta Bill Kapu árnyalatnyi büszkeséggel.

Miss Illabets kikémlelt az ablakon, aztán drámaian a falhoz vetette magát annak egyik oldalán.

— A fickó eltűnt!

FOGALOM, NEM SZEMÉLY — mondta Bill Kapu — MÉG NEM.

— A fogalom eltűnt. Bárhol lehet.

KÉPES ÁTJÖNNI A FALON.

Az öregasszony nekilendült előre, aztán rámeredt a Halálra.

HÁT JÓ. HOZZA IDE A GYEREKET. AZT HISZEM, TÁVOZNUNK KELLENE INNEN. — Hirtelen támadt egy ötlete. Egy kissé fölvidult. — BIZTOS VAN MÉG EGY KIS IDŐNK. HÁNY ÓRA VAN?

— Nem tudom. Kend folyton megállítja az összes órát.

DE MÉG NINCS ÉJFÉL?

— Nem hiszem, hogy több lenne negyed tizenkettőnél.

AKKOR VAN HÁROMNEGYED ÓRÁNK.

— Miért olyan biztos benne?

A DRÁMA MIATT, MISS ILLABETS. AZ A FAJTA HALÁL, AKI PÓZOL A SZEMHATÁRON ÉS CIKÁZÓ VILLÁMOKKAL VILÁGÍTTATJA MEG MAGÁT — jelentette ki elítélően Bill Kapu —, NEM FOG TIZENEGY UTÁN HUSZONÖT PERCCEL MEGÉRKEZNI, HA JÖHET ÉJFÉLKOR IS.

Az asszony sápadtan bólintott és eltűnt az emelet irányába. Egy-két perccel később visszatért a pokrócba bugyolált Sacival.

— Még mindig mélyen alszik — mondta.

EZ NEM ALVÁS.

Elállt az eső, ám a vihar még mindig a dombok körül masírozott. A levegő sistergett, még mindig kemenceforrónak érződött.

Bill Kapu előrement és mutatta az utat a tyúkól mellett, ahol Ciril és éltes háreme lapult a sötétben, mindegyik próbálva ugyanazt a pár araszt elfoglalni a kakasülőn.

Halványzöld ragyogás lobogott a tanyaház kéménye körül.

— Ezt Szent Tátorján Tüzének nevezzük — jegyezte meg Miss Illabets. — Ez bizony ómen.

MINEK AZ ELŐJELE?

— Mi? Ó, ne tőlem kérdezze. Csak egy ómen, szerintem. Csak sima ómenség. Hová megyünk?

A VÁROSBA.

— Hogy közel legyünk a kaszához?

IGEN.

A Halál eltűnt a csűrben. Egy idő múlva kijött a fölnyergelt és kantározott Mucit vezetve. Nyeregbe szállt, aztán lehajolt és fölhúzta mind az öregasszonyt, mind az alvó gyermeket maga elé a ló hátára.

HA TÉVEDNÉK — tette hozzá —, EZ A LÓ ELVISZI MAGÁT ODA, AHOVA CSAK MENNI KÍVÁN.

— Nem akarok majd sehová se menni, csak vissza haza!

AKÁRHOVA.

Muci ügetni kezdett, amint ráfordultak a városba vezető útra. Szél fútta le a leveleket a fákról, s azok elcigánykerekeztek mellettük, rá az útra. Hébe-hóba még mindig villámcsapás szisszent át az égen.

Miss Illabets ránézett a dombra a majoron túl.

— Bill…

TUDOM.

— …megint ott van…

TUDOM.

— Miért nem kerget minket?

BIZTONSÁGBAN VAGYUNK, MÍG A HOMOK EL NEM FOGY.

— És kend meg fog halni, amikor elfogy a homok?

NEM. AMIKOR KIFOGY A HOMOK, AKKOR KELLENE MEGHALNOM. AKKOR AZ ÉLET ÉS A TÚLVILÁG KÖZTI HELYEN LESZEK.

— Bill, úgy nézett ki, mintha az, amin lovagol… azt hittem, igazi ló, csak nagyon sovány, de…

AZ EGY CSONTVÁZPARIPA. HATÁSOS, DE NEM PRAKTIKUS. NEKEM IS VOLT EGYSZER, DE LEESETT A FEJE.

— Egy kicsit olyan, mint döglött lovon a patkó, azt hiszem.

HA. HA. ROPPANT MULATSÁGOS, MISS ILLABETS.

— Azt hiszem, ebben a helyzetben helyes, ha többé nem Miss Illabetsnek szólítasz — jelentette ki Miss Illabets.

RENÁTA?

Az öregasszony meglepődött. — Honnan tudod a nevem? Ó! Valószínűleg láttad leírva, igaz?

RÁMARATVA.

— Az egyik olyan homokórán?

IGEN.

— Amint az összes időhomok átáramlik?

IGEN.

— Mindenkinek van egy?

IGEN.

— Szóval tudod, hogy meddig fogok…

IGEN.

— Nagyon furcsa lehet tudni… az afféle dolgokat, amiket tudsz…

NE KÉRDEZD MEG TŐLEM!

— Tudod, ez nem méltányos. Ha tudnánk, mikor fogunk meghalni, az ember jobb életet élne.

HA AZ EMBEREK TUDNÁK, MIKOR FOGNAK MEGHALNI, VALÓSZÍNŰNEK TARTOM, HOGY EGYÁLTALÁN NEM IS ÉLNÉNEK.

— Ó, de nagyon velős! És mit tudsz te erről, Bill Kapu?

MINDENT.

Muci végigügetett a város szűk marékkal mért utcáinak egyikén és a tér macskakövein. Senki más nem járt arra. Az Ankh-Morporkhoz hasonló városokban az éjfél csupán késő este, mert egyáltalán nincsenek városi éjszakák, csupán lassan hajnalba forduló esték. De itt az emberek az életük olyasmikhez igazítják, mint naplementék és rosszul kiejtett kakaskukorékolások. Az éjfél azt jelenti, amit kifejez.

Még a dombokon cserkelő viharral is, magát a teret némaság ülte meg. Az óra tiktakolása tornyában — délidőben észrevehetetlen — most úgy tűnt, visszaverődik az épületekről.

Ahogy közeledtek, valami berregett mélyen a toronyóra fogaskerekes zsigereiben. A percmutató kondulva moccant s remegve megállt a kilencesen. Egy csapóajtó nyílt a számlapon, két apró mechanikus alak zümmögött elő fontoskodva és látszólag nagy erőfeszítéssel rákoppintottak egy kicsiny harangra.

Csing-csing-csing.

Az alakok egy vonalba álltak és visszaimbolyogtak az órába.

— Már akkor is itt voltak, amikor még kislány voltam. Mr. Fekete szépapja készítette őket — mesélte Miss Illabets. — Tudod, mindig töprengtem, hogy mit csinálhatnak a harangozások között. Azt hittem, van odabent egy kis házuk vagy valami.

NEM HINNÉM. AZOK CSAK TÁRGYAK. NEM ELEVENEK.

— Hmm. Hát, már sok száz éve itt vannak. Talán az élet olyasmi, amit valahogy el lehet tanulni?

IGEN.

Csöndben vártak, eltekintve a szórványos zöttyenésektől, ahogy a percmutató megmászta az éjszakát.

— Egész jó… ööö, volt, amíg elidőztél nálam, Bill Kapu.

A Halál nem válaszolt.

— Segítve engem az aratással meg minden.

IGAZÁN… ÉRDEKES VOLT.

— Hiba volt részemről, hogy föltartottalak, csak egy csomó gabonáért.

NEM. AZ ARATÁS FONTOS.

Bill Kapu szétnyitotta a markát. Az időmérő ott termett.

— Még mindig nem jöttem rá, hogy csinálod.

NEM NEHÉZ.

A homok sziszegése fölerősödött, míg be nem töltötte a teret.

— Akarsz valamit mondani az utolsó szó jogán?

IGEN. NEM AKAROK TÁVOZNI.

— Hát… Mindenesetre tömör.

Bill Kapu döbbenten tapasztalta, hogy az öregasszony megpróbálja a kezét fogni.

Fölötte, az éjfél mutatói összeértek. Berregés hallatszott az órából. Az ajtó kinyílt. Az automaták kimasíroztak. Kattantva megálltak az óraharang két oldalán, meghajoltak egymás előtt és fölemelték kalapácsuk.

Bamm.

És aztán egy ügető ló keltette zaj hallatszott.

Miss Illabets észlelte, hogy látómezeje széle megtelik bíbor és kék foltokkal, mint egy utókép villanásai, amely után nem jön kép.

Ha gyorsan odakapta a fejét és a szeme sarkából nézett, ki tudott venni kis, szürkébe öltözött alakokat, amint a falak körül lebegnek.

A Vegzekutorok, gondolta. Eljöttek, hogy bebiztosítsák, minden megtörténik.

— Bill? — szólalt meg.

A Halál összezárta tenyerét az arany időmérő fölött.

ÉS MOST ELKEZDŐDIK.

A patkócsattogás hangosabbá vált és visszaverődött a mögöttük lévő épületekről.

NE FELEDD: TE NEM VAGY VESZÉLYBEN.

Bill Kapu visszalépett a homályba.

Aztán ismét megjelent egy pillanatra.

VALÓSZÍNŰLEG — tette hozzá és visszavonult a sötétségbe.

Miss Illabets leült a toronyóra lépcsőjére, térdén ringatva a kislány testét.

— Bill? — kockáztatta meg.

Egy lovas alak léptetett be a térre.

Valóban csontvázparipán ült. Kék láng pattogott a teremtmény csontjai fölött, miközben előreügetett; Miss Illabets azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon valódi csontváz-e, amibe valamiképp életet leheltek, olyasmi, ami valaha egy ló belsejében volt, vagy pedig egy csontvázlény saját jogán. Nevetséges ilyen gondolatmenetet végigvinni, de jobb, mint a közeledő irtózatos valóságon morfondírozni.

Vajon lecsutakolják, vagy csak alaposan kifényesítik?

A lovas leszállt a nyeregből. Sokkal magasabb volt, mint Bill Kapu valaha is, ám köntöse sötétje elrejtett minden részletet. Tartott valamit a kezében, ami nem volt igazi kasza, de esetleg akadhatott egy kasza az ősei közt, ugyanúgy, ahogy még a legügyesebben kialakított orvosi műszernek is van valahol egy bunkósbot a múltjában. Jó messze esett bármi olyan eszköztől, ami valaha is hozzáért egy szalmaszálhoz.

Az alak Miss Illabets felé menetelt, vállán a kaszával, majd megtorpant.

Ő hol van?

— Nem tudom, miről beszél — jelentette ki Miss lllabets. — A maga helyében, fiatalember, én megetetném a lovam.

Úgy tűnt, az alaknak nehézséget okoz ezen információ megemésztése, ám végül láthatólag elhatározásra jutott. Elmozdította megszokott helyéről a kaszát és lepillantott a gyerekre.

Megfogom találni — mondta. — De először…

Megmerevedett.

Egy hang mögüle így szólt:

DOBD EL AZT A KASZÁT ÉS LASSAN FORDULJ MEG!

Valami a városon belül, gondolta Motolla. A városok emberekkel tele nőnek föl, de szintén tele vannak kereskedelemmel és boltokkal és vallásokkal és…

Ez bolondság, mondta magának. A városok csak dolgok. Nem elevenek.

Talán az élet olyasmi, ami eltanulható.

Élősdiek és ragadozók, de nem hasonlítanak az állatokat és növényeket megtámadó fajtákhoz. Ezek valamiféle nagy, lomhább, képletes, városokon élősködő életformát képviselnek. Ám városokban kelnek ki, mint azok a, mik is azok? azok a gusztustalan newmani darázs-izék. Most vissza tudott emlékezni arra, ahogy mindenre vissza tudott emlékezni, hogy diákkorában olvasott olyan lényekről, amelyek petéik más lényekbe rakják. Hónapokon át, biztos, ami biztos, visszautasította az omletteket és a kaviárt.

És a tojások majd… úgy fognak kinézni, mint a város, bizonyos szempontból, ezért a polgárok haza fogják vinni őket. Mint a kakukktojás.

Vajon a múltban hány város halt meg? Élősdikkel körülfogva, akár egy tengeri csillagokkal körbevett korallzátony. Egyszerűen csak kiürülnek, bármennyi életkedvük volt is, elveszítik.

Fölállt.

— Hova ment mindenki, Könyvtáros?

— Úúúk úúúk.

— Jellemző. Én is azt tettem. Belevágni gondolkozás nélkül!

Az istenek legyenek irgalmasak hozzájuk és segítsék őket, ha örökös családi perpatvaruk közben tudnak erre időt szakítani!

És aztán azt gondolta: nos, most mi legyen? Megfontoltam és mit fogok tenni?

Belevágok, természetesen. De megfontoltan.

A bevásárlókocsik halmának közepe immár nem volt látható. Valami zajlott ott. Halványkék ragyogás ült az elgörbült fém hatalmas piramisán, és mélyen a rakásban hébe-hóba villámok villantak. Bevásárlókocsik vágódtak bele, mint egy új bolygó magja köré összenövő aszteroidák, ám néhány újonnan érkező mást tett. Az építményben megnyíló alagutak felé vették az irányt és eltűntek a csillogó magban.

Aztán mozgás támadt a hegy csúcsán és valami utat tört magának a törött fémen keresztül. Egy fénylő rúd volt az, amely egy körülbelül két méter átmérőjű gömböt tartott. Egykét percig nem tett semmi különösebbet, aztán, amikor a szellő megszárította, szétrepedt és porrá omlott.

Fehér tárgyak záporoztak ki belőle, fölkapta őket a szél és Ankh-Morporkra valamint a bámészkodó tömegekre zúdította.

Egyikük puhán lecikcakkozott a tetők mentén és Motolla Alánk lábánál ért földet, miközben a varázsló a Könyvtár mellett támolygott.

Még mindig nedves volt és volt rajta írás. Vagy legalábbis íráskísérlet. Hasonlított a hópehelygömbök fura, organikus feliratára — olyasmi által alkotott szavak, ami egyáltalán nem otthonos szavakban:

Motolla odaért az Egyetem kapujához. Embertömeg özönlött el mellette.

Motolla jól ismerte polgártársait. Bármit elmennének megnézni. Bármiféle írásnak bedőlnek, ami mögött egynél több felkiáltójel áll.

Megérezte, hogy nézik, és odafordult. Egy bevásárlókocsi leste egy sikátorból, aztán visszatolatott és elsüvített.

— Mi történik, Mr. Alánk? — kérdezte Ludmilla.

Volt valami valóságtól elszakadt a járókelők arckifejezésében. Valamiféle valószerűtlen, eltántoríthatatlan várakozás ült az arcukon.

Nem kellett varázsló legyél ahhoz, hogy tudd, itt valami nem stimmel. És Motolla érzékei sivítottak, akár egy dinamó.

Lupin ráugrott egy libegő papírlapra és odavitte a mágusnak.

Motolla szomorúan csóválta a fejét. Öt felkiáltójel, biztos jele a megbomlott elmének.

Aztán meghallotta a zenét.

Lupin hátsó fertályát a földre eresztve leült és fölvonyított.

A Mrs. Kuglof háza alatti pincében Schleppel, a mumus megállt félúton harmadik patkánya elfogyasztásában és hallgatózott.

Aztán befejezte a táplálkozást és az ajtójáért nyúlt.

Artur Hunyorok Nofertoesatu gróf a kriptáján dolgozott.

Személy szerint kész lett volna kripta nélkül élni, vagy újra-élni, vagy nem-élni, vagy akármi legyen is az, amit elvileg tesz.

De az embernek muszáj kriptával bírnia. Dorina roppant határozott volt a kriptával kapcsolatban. Azt mondta, attól lesz stikkes a hely. Az embernek muszáj kriptával és sírbolttal rendelkeznie, különben a vámpírtársadalom a véres fogát se törölné belé.

Sose tesznek említést neked ilyesmikről, amikor nekiállsz vámpírkodni. Sose mondták, hogy építsd meg a saját kriptád valami olcsó kétszer-négy-araszos vacakból, kapható Kréta, a troll Nagybani Építőanyag Kereskedésében. Ez nem olyasmi, ami megesik a legtöbb vámpírral, merengett Artur. A rendes vámpírokkal nem. Vegyük csak a tipikus Arteria grófot. Nem, a hozzá hasonló ficsúrnak lenne valakije, aki megcsinálja. Amikor jönnek a falusiak, hogy fölgyújtsák a kastélyt, azt várhatod, hogy a gróf maga süvítsen le a kapuhoz leereszteni a felvonóhidat. Ó, nem. Majd csak azt mondja: — Igoh — ez, ugye, előfordulhat—, Igoh kéhem, intézkedjék, egy-kettő!

Huh. Hát, már hónapok óta ott a hirdetésük Mr. Bizinger munkaközvetítőjében. Szállás, napi háromszori étkezés és ha kell, adnak púpot is. Még csak nem is érdeklődött senki. És még azt mondják, mindenütt óriási a munkanélküliség. Az ilyesmi fölbosszantja az embert.

Fölvett egy újabb fadarabot és lemérte, fintort vágva a mérce szétnyitása közben.

Artur háta sajgott a vizesárok kiásásától. Ez meg egy másik dolog, ami miatt a flancos vámpíroknak nem kell aggódniuk. A vizesárok együttjár a munkakörrel, valami ilyesmi. És teljesen körbeér, mert más vámpírok előtt nincs ott az utca és az egyik oldalon a folyvást panaszkodó, vén Mrs. Pivey, a másikon meg egy trollcsalád, akikkel Dorina nem áll szóba, és ezért a végén nem olyan vizesárkuk van, ami csak a hátsó udvart szeli keresztül. Artur ráadásul folyton beleesett.

És aztán itt van a fiatal nők nyakának harapdálása. Vagyis inkább nincs. Artur mindig készen állt mások nézőpontjának figyelembevételére, de bizonyosan érezte, hogy a vámpírkodásba valahol fiatal nők is beletartoznak, bármit mondjon is Dorina. Áttetsző negligetben. Artur nem tudta biztosan, mi az az áttetsző negliget, de olvasott róluk és határozottan úgy érezte, szeretne látni egyet, mielőtt meghal… vagy akármi…

És más vámpírok nem kapják váratlanul azon a feleségük, hogy R-ek helyett H-kat ejtenek. Már csak azért se, mert a született vámpírok amúgy is úgy beszélnek.

Artur fölsóhajtott.

Az nem élet, vagy fél-élet, vagy utó-étet vagy akármi legyen is, ha alsó középosztálybeli nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedő létedre felsőbb osztálybeli állapotba kerülsz.

És aztán a muzsika leszivárgott a falban lévő lyukon keresztül, amit azért ütött, hogy odahelyezze majd a rácsos ablakot.

— Aú! — mondta, és az állához kapott. — Dorina?

Reg Patkó ököllel ütötte hordozható dobogóját.

— …és, hadd mondjam azt, mi nem fogunk hanyatt dőlni és engedni, hogy fű nőjön a fejünk fölött! — ordította. — Szóval mi is a hétpontos tervezeted az Egyenlő Esélyekről az élőkkel, hallom a kiáltásotok?

Szél fútta a fonnyadt füvet a temetőben. Az egyetlen lény, amely láthatólag figyelmet szentelt Regnek, egy magányos holló volt.

Reg Patkó vállat vont és lehalkította a hangját. — Legalább egy kicsit erőltessétek meg magatok! — szólt általánosságban a túlvilághoz. — Itt állok én, csontig koptatva az ujjaim… — meggörbítette a kezét, hogy szemléltesse — …és hallok akár egyetlen köszönő szót is?

Elhallgatott, hátha lesz reakció.

A holló, reprezentánsa annak a rendkívül nagy, kövér fajtának, amely ellepte az Egyetem tetőit, oldalra hajtotta fejét és merengő pillantást vetett Reg Patkóra.

— Tudjátok — jelentette ki Reg —, néha úgy érzem, okosabb lenne föladni…

A holló megköszörülte a torkát.

Reg Patkó megpördült.

— Ha csak egyetlen szót szólsz — intette —, csak egyetlen nyavalyás szót…

És akkor meghallotta a zenét.

Ludmilla megkockáztatta a keze levételét a fülétől.

— Ez borzalmas! Mi ez, Mr. Alánk?

Motolla megkísérelte ráhúzni a kalapja roncsait a fülére.

— Nem tudom — válaszolta. — Lehetne zene. Mármint ha korábban sose hallottál zenét.

Nem voltak benne zenei hangok, hanem összefűzött zörejek, amelyeket esetleg zenei hangoknak szánhattak, úgy állítva őket össze, ahogy valaki megrajzolja egy olyan ország térképét, amelyet sosem látott.

Hnyip. Jnyip. Hvjomp.

— A városon kívülről jön — mutatott rá Ludmilla. — Onnan, ahová mindenki… igyekszik… Az nem lehet, hogy tetsszen nekik, ugye?

— El sem tudom képzelni, miért tetszhetne — felelte Motolla.

— Csak hát… emlékszik a tavalyi galibára a patkányokkal? Arra a férfira, aki azt mondta, hogy van egy sípja, aminek hangját csak a patkányok képesek hallani?

— Igen, de az valójában nem volt igaz, az egész csalás volt, csupán a Bámulatos Móric és az Ő Idomított Rágcsálói…

— De hátha lehetett volna igaz?

Motolla fejét rázta.

— Embereket csalogató zene? Erre akarsz kilyukadni? De az nem lehet. Minket nem vonz. Épp ellenkezőleg, erről biztosítalak.

— Igen, de maga nem ember… egészen — mondta Ludmilla. — És… — Elhallgatott és elpirult az arca.

Motolla megveregette a lány vállát.

— Jó meglátás. Jó meglátás — ez volt minden, amit képes volt válaszként kigondolni.

— Maga tudja, nemde? — szólalt meg a lány anélkül, hogy fölnézett volna.

— Igen. Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit szégyellni kellene, ha ez segít valamit.

— Anya azt mondta, hogy szörnyű lenne, ha valaha bárki rájönne!

— Ez valószínűleg azon múlik, ki lesz az — válaszolta Motolla, Lupinra pillantva.

— Miért bámul engem úgy a kutyája? — kérdezte Ludmilla.

— Ő nagyon intelligens — felelte Motolla.

Motolla a zsebében matatott, kiborított két maréknyi földet és kihantolta a naplóját. Húsz nap a következő teliholdig. Hát, ez olyasmi lesz, aminek örömmel néz elébe.

A fémhulladékhalom kezdett összeomlani. Bevásárlókocsik száguldoztak körülötte és Ankh-Morpork polgárainak nagy tömege állt hatalmas körben, próbálva bekukucskálni. A levegőt betöltötte a zeneietlen zene.

— Ott van Mr. Himpeller — vette észre Ludmilla, amikor átnyomakodtak a semmi ellenállást nem mutató emberek között.

— Ezúttal mit árul?

— Nem hiszem, hogy megpróbál bármit is eladni, Mr. Alánk.

— Ennyire rossz a helyzet? Akkor alighanem nagyon nagy bajban vagyunk.

Kék fény sugárzott ki a halmon lévő egyik lyukból. Törött bevásárlókocsi-darabok fémlevélként csilingeltek le a földre.

Motolla nehézkesen lehajolt és fölvett egy csúcsos kalapot. Ütött-kopott volt és számos bevásárlókocsi hajtott át rajta, de még föl lehetett ismerni, mint olyat, aminek tulajdonképpen még mindig valaki fején a helye.

— Varázslók vannak odabenn — jelentette ki.

Ezüstös fény csillant a fémen. Úgy mozgott, mint az olaj. Motolla odanyúlt és egy erős szikra szökkent felé és földelte magát az ujjain.

— Hmm — mondta. — És ráadásul rengeteg potenciál…

Aztán meghallotta a vámpírok kiáltását.

— Halló, Mr. Alánk!

Megfordult. A Nofertoesatuk tartottak felé.

— Mi itt lettünk volna hamarabb, úgy éhtem, hamahabb, csak…

— …nem találtam sehol azt a nyavalyás inggombot — morogta Artur, aki fölhevültnek és idegesnek látszott. Összecsukható cilindert viselt, amely remekül hozta az összecsukható részt, ám sajnálatosan híján volt a cilinderségnek, ezért hát Artur úgy nézett ki, mint aki egy harmonika alól tekint a világra.

— Ó, helló! — köszönt Motolla. Volt valami szörnyen lenyűgöző a Hunyorokok ragaszkodásában az akkurátus vámpírkodás iránt.

— És ki lett légyen volna az iffiú hölgyemény? — kérdezte Dorina Ludmillára mosolyogva.

— Tessék? — értetlenkedett Motolla.

— Mi?

— Dorina… úgy értem, a Grófné azt kérdezte, ki ez a lány — világosította föl Artur elcsigázottan.

— Én értettem, amit mondtam — csattant föl Dorina, az olyan sokkal normálisabb modorában, aki Ankh-Morporkban született és nőtt föl, nem pedig valami erdélyi erődítményben. — Szavamra, ha a te belátásodra bíznám, egyáltalán nem tartanánk a színvonalat…

— A nevem Ludmilla — mutatkozott be Ludmilla.

— El vagyok hagadtatva — mondta Nofertoesatu grófné kegyesen, odanyújtva egy kezet, ami keskeny és sápadt lett volna, ha nem lett volna rózsaszín és pufók. — Mindig öhöm fhiss véhhel találkozni. Ha báhmikoh kutyakekszhe vágyik, amikoh a váhosban jáh, az ajtónk mindig nyitva áll.

Ludmilla Motolla Alánkhoz fordult.

— Nincs ráírva a homlokomra, ugye? — futatta.

— Ők különleges emberfajta — felelte gyöngéden Motolla.

— Azt meghiszem — riposztozott Ludmilla kiegyensúlyozottan. — Alig ismerek olyanokat, akik estélyi köpenyt viselnek egész idő alatt.

— Muszáj, hogy az embernek legyen estélyi köpenye — magyarázta Artur gróf. — Tudja, a szárnyak miatt. Úgy mint…

Drámaian széttárta a köpenyt. Kurta, befelé robbanó nesz hallatszott és egy kicsiny, kövér denevér lógott a levegőben. Lenézett, dühösen cincogott és orral előre bukórepülésben ért földet. Dorina fölvette a lábánál fogva és leporolta.

— Azt, hogy muszáj egész éjjel nyitott ablaknál aludni, ellenzem — jelentette ki bizonytalanul. — Bárcsak abbahagynák ezt a zenét! Kezd megfájdulni a fejem.

Megint whuumf hallatszott. Artur ismét ott termett, lábbal fölfelé, és a feje búbján landolt.

— Az esési magasság, tudják — fejtegette Dorina. — Hogy úgy mondjam, olyan, mint a nekifutás. Ha Artur nem jut legalább egy emeletnyi kezdőmagassághoz, nem képes megfelelő repülési sebességet elérni.

— Nem vagyok képes megfelelő repülési sebességet elérni — motyogta Artur, talpra küzdve magát.

— Elnézést — szólt Motolla. — A zene nem hat magára?

— Úgy szívom tőle a fogam, majd elvásik — válaszolta Artur. — Ami nem jó dolog egy vámpír esetében, gondolom, ezt mondanom se kell.

— Mr. Alánk úgy véli, csinál valamit az emberekkel — jegyezte meg Ludmilla.

— Mindenki a fogát csikorgatja? — tudakolta Artur.

Motolla a tömegre pillantott. Senki sem figyelt föl az Újra Kezdőkre.

— Úgy néznek ki, mint akik várnak valamire — bólogatott Dorina. — Váhnak, úgy éhtem.

— Ijesztő — nyilvánított véleményt Ludmilla.

— Nincs semmi baj az ijesztővel — szögezte le Dorina. — Mi is ijesztőek vagyunk.

— Mr. Alánk be akar menni a halom belsejébe — közölte Ludmilla.

— Jó ötlet. Rá kell venni őket, hogy kapcsolják ki azt a nyavalyás zenét — értett egyet Artur.

— De meg is ölhetik magukat! — tiltakozott Ludmilla.

Motolla összecsapta két kezét s aztán elgondolkozva dörzsölgette őket.

— Á! — mondta. — Pont ez az, ahol mi előrébb tartunk a játékban.

Azzal besétált a ragyogásba.

Még sosem látott ilyen vakító fényt. Úgy tűnt, mindenhonnan árad, kézre kerít minden egyes árnyékot és könyörtelenül kiirtja őket. Sokkal tündöklőbb volt, mint a nappali fény, anélkül, hogy bármiben hasonlított volna hozzá — kék éle volt, ami késként hasított a látómezőbe.

— Jól van, Gróf? — kérdezte.

— Pompásan, pompásan — válaszolta Artur.

Lupin morgott.

Ludmilla meghúzott egy fémgubancot.

— Látják, van valami alatta. Úgy néz ki, mint a… márvány. Narancsszínű márvány. — Végigfuttatta rajta a kezét. — De meleg. A márványnak nem kellene melegnek lennie, nem igaz?

— Nem lehet márvány. Nem lehet ilyen sok márvány… máhvány az egész világon — vetette ellen Dorina. — Megphóbáltunk máhványt szehezni a síhbolthoz — kóstolgatta a szó hangzását, aztán helyeslőleg bólintott —, igen, a síhbolthoz. Le kéne lőni azokat a töhpéket. Az áhak, amiket kéhnek! Gyalázat.

— Nem hiszem, hogy törpék építették ezt — jelentette ki Motolla. Nehézkesen letérdelt, hogy megvizsgálja a padlót.

— Meghiszem azt, a lusta kis disznók! Csaknem hetven tallért akartak, hogy megcsinálják a sírboltunk. Ugye, Artur?

— Csaknem hetven tallért — bólogatott Artur.

— Nem hiszem, hogy ezt építették — közölte halkan Motolla. Hézagok. Akkor kellene lennie hézagoknak, gondolta. Szélek és izék, ahol az egyik tömb a másikhoz csatlakozik. Nem lenne szabad az egésznek egyetlen darabból lennie. És kissé ragadós is.

— Szóval Artur megcsinálta maga.

— Megcsináltam magam.

Á. Itt van egy szél. Nos, nem egészen szél. A márvány átlátszóvá vált, mint egy ablak, egy másik fényesen megvilágított térbe nézve. Izék voltak ott benn, kivehetetlenek és olvadt kinézetűek, de nem látszott bejárat hozzájuk.

A Hunyorokok locsogása átáradt fölötte, miközben előrekúszott.

— …inkább sírboltocska, valójában. De tett bele várbörtönt, még ha ki is kell menni a hallba, ha rendesen be akarja csukni az ajtót az ember…

Az előkelőség mindenfélét jelent, gondolta Motolla. Némelyeknek azt, hogy nem vagy vámpír. Másoknak pedig repülő gipszdenevérek ízléses összeállítását a falon.

Végigfuttatta ujjait az áttetsző anyagon. Az itteni világ csupa négyszög. Vak benne sarkok, és a folyosó mindkét oldalát áttetsző lapok bélelik. És a nem-zene egyfolytában szól.

Nem lehet eleven, igaz? Az élet… gömbölyűbb.

— Mi a véleményed, Lupin? — firtatta.

Lupin ugatott.

— Hmm. Nem nagy segítség.

Ludmilla a letérdelt és kezét Motolla vállára tette.

— Hogy értette azt, hogy nem építették? — tudakolta.

Motolla megvakarta a fejét.

— Nem vagyok biztos benne… de azt hiszem, talán… kiválasztás hozta létre.

— Kiválasztás? Miből? És mi által?

Fölnéztek. Egy bevásárlókocsi száguldott elő egy oldalfolyosó torkolatából és farolt el egy másikon az átjáró túloldalán.

— Ők? — tudakolta Ludmilla.

— Nem hinném. Azt hiszem, ezek inkább szolgák. Mint a hangyák. Vagy talán mint a méhek a kaptárban.

— És mi a méz?

— Nem tudom. De még nem érett. Nem hiszem, hogy a dolgok teljesen készen vannak. Senki se nyúljon semmihez!

Továbbmentek. A folyosó egy széles, tündöklő, kupolás térségbe nyílt. Lépcsők vezettek föl és le különböző emeletekre, és akadt ott egy szökőkút meg cserepes növények ligete, ami túl egészségesnek látszott ahhoz, hogy valódi legyen.

— Hát nem szép? — kérdezte Dorina.

— Az ember kénytelen azt gondolni, hogy itt embereknek kellene lenni — mondta Ludmilla. — Rengeteg embernek.

— Legalább varázslóknak kellene itt lennie — motyogta Motolla Alánk. — Fél tucat varázsló nem tűnhet el csak úgy!

Mind a négyen közelebb mentek. Az olyan folyosók, mint amin épp végigjöttek, magukba tudtak volna fogadni egy pár fej fej mellett sétáló elefántot.

— Gondolja, hogy esetleg jó ötlet lenne visszaballagni kívülre? — érdeklődött Dorina.

— Mi haszna lenne? — kérdezett vissza Motolla.

— Hát, akkor kikerülnénk innen.

Motolla megfordult és számolt. A kupolával fedett térségből öt folyosó indult ki, egyenlő térközökben.

— És föltehetőleg ugyanilyen fönt is, lent is — szólalt meg hangosan.

— Nagy itt a tisztaság — jegyezte meg Dorina idegesen. — Hát nem tiszta, Artur?

— Nagyon tiszta.

— Mi volt az a zaj? — tudakolta Ludmilla.

— Miféle zaj?

— Ez. Mintha valaki beszippantana valamit.

Artur határozottan érdeklődve tekintett körbe.

— Nem én voltam.

— A lépcső az — közölte Motolla.

— Ne butáskodjon, Mr. Alánk! A lépcsők nem szippantanak.

Motolla lenézett.

— Ezek azt teszik.

Feketék voltak, akár egy meredek folyó. Amikor a sötét anyag kifolyt a padló alól, lépcsőre emlékeztető valamivé púpozta magát, ami fölutazott az emelkedőn, míg el nem tűnt újra a padló alatt, valahol fönt. Ahogy a lépcsőfokok előbukkantak, lassú, ütemes, slapp-slapp hangot adtak ki, mint amikor valaki egy különösképp bosszantó odvas fogban kutászkodik.

— Tudják — szólalt meg Ludmilla —, nagy valószínűséggel ez a legvisszataszítóbb dolog, amit valaha láttam.

— Láttam rosszabbat — felelte Motolla. — De azért ez elég rossz. Fölmenjünk vagy inkább le?

— Maga rá akar állni ezekre?

— Nem. De a varázslók nincsenek ezen a szinten, és vagy megteszem, vagy lecsúszom a karfán. Megnézték közelebbről a karfát?

Mindenki megnézte a karfát.

— Azt hiszem — mondta idegesen Dorina —, hogy a le jobban illik hozzánk.

Némán lementek. Artur elesett azon a ponton, ahol az utazó lépcsőfokok visszaszívódtak a padlóba.

— Az a rémes érzésem támadt, hogy le fog engem cibálni magával — mentegetőzött, aztán körülnézett.

— Nagy — állapította meg végül. — Tágas. Némi követ utánzó tapétával csodákra lennék képes idelenn.

Ludmilla odacsatangolt a legközelebbi falhoz.

— Tudják — szólalt meg —, több itt az üveg, mint amennyit eddig láttam bárhol, de ezek az átlátszó darabok egy kicsit boltokra hasonlítanak. Van ennek értelme? Egy óriási nagy bolt, tele boltokkal?

— És még nem érett — tette hozzá Motolla.

— Tessék?

— Csak hangosan gondolkozom. Lehet látni, miféle árucikkek kaphatóak?

Ludmilla ellenzőt csinált a kezéből.

— Csak egy csomó szín meg csillogás, úgy tűnik.

— Tudasd velem, ha látsz egy varázslót.

Valaki sikoltott.

— Vagy például hallasz egyet — fűzte hozzá Motolla. Lupin szökellve nekivágott egy folyosónak. Motolla gyorsan utána támolygott.

Valaki a hátán feküdt és kétségbeesve próbált visszaverni egy pár bevásárlókocsit. Azok nagyobbak voltak, mint amiket Motolla addig látott, s aranyszínben csillogtak.

— Hé! — kiáltotta.

A bevásárlókocsik abbahagyták a hanyatt fekvő alak fölöklelésére tett kísérletet és hárompontfordulattal perdültek felé.

— Ó! — mondta Motolla, amikor a bevásárlókocsik fölgyorsultak.

Az első kitért Lupin állkapcsa elöl, és tiszta erőből nekirontott Motolla térdének, föllökve őt. Amikor a második áthajtott rajta, bőszülten fölnyúlt, találomra belemarkolt a fémbe és erősen megrántotta. Egy kerék pörögve elszállt és a bevásárlókocsi nekibukfencezett a falnak.

Motolla időben tápászkodott föl ahhoz, hogy lássa Arturt eltökélten csüngeni a másik bevásárlókocsi fogantyúján, miközben eszeveszetten forognak egy afféle centrifugális keringőben.

— Ereszd el! Ereszd el! — sikította Dorina.

— Nem tudom! Nem tudom!

— Hát, legalább csinálj valamit!

Pukkant a beáramló levegő. A bevásárlókocsi váratlanul nem egy középkorú, nagybani gyümölcs- és zöldségkereskedelmi vállalkozó súlya ellen feszült, hanem csupán egy kicsiny, rémült denevéré ellen. Belecsapódott egy márványoszlopba, visszapattant, nekivágódott egy falnak és a hátán ért földet, pörgő kerekekkel.

— A kerekeket! — kiabálta Ludmilla. — Tépje le a kerekeket!

— Majd én — javasolta Motolla. — Te segíts Regnek.

— Az ott lenn Reg? — kérdezte Dorina.

Motolla a szemben lévő fal irányába mutatott hüvelykujjával. A „Jobb későn, mint so” szavak kétségbeesett festékcsíkban értek véget.

— Csak mutassanak neki egy falat meg egy festékescsöbröt, és azt se fogja tudni, melyik világban van — jelentette ki Dorina.

— Csak két választási lehetősége van — közölte Motolla, ledobva a bevásárlókocsi kerekeket a padlóra. — Lupin, légy résen arra az esetre, ha lenne még belőlük!

A kerekek élesek voltak, mint a korcsolyák. Motolla kifejezetten cafatosnak érezte magát lábtájt. Na most, hogy is van a gyógyulás?

Reg Patkót ülő helyzetbe segítették.

— Mi folyik itt? — firtatta. — Senki más nem jött be, és leballagtam ide, hogy lássam, honnét érkezik a zene, és a következő, amiről tudok, hogy itt teremtek ezek a kerekek…

Artur gróf visszatért megközelítőleg emberi formájához, büszkén körbenézett, ráébredt, hogy senki sem figyel rá, és magába roskadt.

— Ezek sokkal keményebbnek tűntek, mint a többi — jegyezte meg Ludmilla. — Nagyobbak és komiszabbak és ellepik őket a borotvaéles élek.

— Harcosok — világosította föl Motolla. — A dolgozókat már láttuk. És most itt vannak a harcosok. Pont mint a hangyák.

— Kisfiúkoromban volt egy hangyafarmom — mesélte Artur, aki eléggé erősen csapódott a földbe és ideiglenesen gondjai akadtak a valóság természetével kapcsolatosan.

— Várjunk csak! — szólalt meg Ludmilla. — Ismerem a hangyákat. A hátsó udvarunkban vannak hangyák. Ha akadnak dolgozók és harcosok, akkor lennie kell egy…

— Tudom. Tudom — bólogatott Motolla.

— …jelzem, farmnak szokás hívni, de én sose láttam őket farmerkedni…

Ludmilla a falnak dőlt.

— Itt lesz valahol a közelben — állapította meg.

— Azt hiszem — értett egyet Motolla.

— Mit gondol, hogy néz ki?

— …azt csinálod, hogy fogsz két fűszálat meg néhány hangyát…

— Nem tudom. Honnan tudhatnám? De a varázslók valahol a közelében lesznek.

— Nem éhtem, miéht töhődik velük — mondta Dorina. — Elevenen eltemették magát, csak meht halott volt.

Motolla fölpillantott a kerekek hangjára. Egy tucat drótkosár-harcos fordult be a sarkon és állt hadrendbe.

— Azt hitték, jót tesznek vele — Motolla. — Az emberek gyakran hiszik ezt. Elképesztő, hogy mi minden tűnhet jó ötletnek egy adott pillanatban.

Az új Halál kiegyenesedett.

Vagy?

Á!

ÖÖÖ.

Bill Kapu hátralépett, megpördült és elszaladt.

Ez, és ő aztán kitűnő helyzetben van ahhoz, hogy tudja, csupán az elkerülhetetlen elodázása. De hát nem erről szól az egész élet?

A halál bekövetkezte után még soha senki nem menekült előle. Rengetegen megpróbálkoztak meneküléssel, mielőtt meghaltak, gyakran igen leleményesen. De a váratlanul egyik világból a másikba röpített lélek szokványos reakciója az, hogy reménykedve ácsorog. Elvégre minek futni? Szó sincs arról, hogy tudnád, hová szaladsz.

Bill Kapu kísértete tudta, hová szaladjon.

Ned Fekete kovácsműhelye be volt zárva éjszakára, habár ez nem jelentett gondot. Se nem élő, se nem holt, Bill Kapu szelleme átvetődött a falon.

A tűz alig látható izzás volt csupán, roskadozva a kemencében. A kovácsműhely meleg sötétséggel volt tele. Az, amit nem tartalmazott, a kasza árnya volt.

Bill Kapu kétségbeesetten nézett körbe.

CIN?

Egy apró, sötét köntösbe bújtatott alak ült a fölötte lévő gerendán. Szilajul integetett csöppnyi kaszájával.

A Halál észrevette, hogy egy sötét nyél lóg ki a rönkfahalomból. Megpróbálta kihúzni ujjaival, melyek most olyan szilárdak voltak, mint egy árnyék.

AZT ÍGÉRTE NEKEM, HOGY EL FOGJA PUSZTÍTANI!

A Patkányok Halála együttérzően vállat vont.

Az új Halál átlépett a falon, két kézzel tartva a kaszáját.

És Bill Kapu felé nyomult.

Suhogás hallatszott. A szürke köntösök özönlöttek a kovácsműhelybe.

Bill Kapu rémülten vigyorgott.

Az új Halál megtorpant, drámaian pózolva a kemence izzásában.

Meglendítette a kaszát.

Csaknem elvesztette az egyensúlyát.

Nem lenne szabad lebuknod!

Bill Kapu megint átvetődött a falon és keresztülvágtatott a téren, lehajtott koponyával, csontos talpa csattogott a macskakövön. Odaért a kis csoporthoz az óra mellett.

LÓRA! MENEKÜLJ!

— Mi történik? Mi történik?

NEM VÁLT BE!

Csaknem dobta Miss Illabetset Muci hátára és utána föllökte az eszméletlen gyereket. Aztán keményen rácsapott a ló horpaszára. Most legalább volt érintkezés — Muci mindegyik világban létezett.

MENEKÜLJ!

Nem nézett körbe, hanem eliramlott a majorhoz vezető úton.

Egy fegyver!

Valami, amit képes megfogni!

Az egyetlen fegyver az élőhalott világban az új Halál kezében van.

Miközben futott, Bill Kapu tudatában volt egy halkabb, magasabb hangú csattogásnak. Lenézett. A Patkányok Halála tartott vele lépést.

Bátorítóan rácincogott.

A Halál megpördülve átszaladt a majorság kapuján és a falhoz vetette magát.

A vihar távoli moraja hallatszott. Ettől eltekintve, csönd honolt.

Kissé megnyugodott és óvatosan osont a fal mentén a tanyaház hátulja felé.

A lába beleütközött valami fémesbe. A falhoz támasztva, ahol hagyták a falubeli férfiak, amikor visszacipelték őt, itt volt a kaszája; nem az, amit oly gondosan előkészített, hanem az, amit az aratásnál használt. Ami éle volt, azt csupán a fenőkő és a búzaszálak simogatása hozta létre, de az alakja ismerős volt és tétován utána kapott. A keze simán átsiklott rajta.

Minél messzebb menekülsz tőlünk, annál közelebb jutsz hozzánk.

Az új Halál sietség nélkül lépett elő az árnyékból.

Ezt tudnod kellene — tette hozzá.

Bill Kapu kiegyenesedett.

Élvezni fogjuk a dolgot.

ELVEZNI?

Az új Halál közeledett. Bill Kapu elhátrált.

Igen. Elvinni egyetlen Halált ugyanaz, mint elérni milliárd csekélyebb értékű élet végét.

CSEKÉLYEBB ÉRTÉKŰ ÉLETEK? EZ NEM JÁTÉK!

Az új Halál habozott. Mi az a játék?

Bill Kapuban föltámadt a remény apró szikrája.

MEG TUDNÁM MUTATNI NEKED…

A kaszanyél vége az álla alatt találta el és a falhoz vágta, ahol lecsúszott a földre.

Trükköt észlelünk. Nem hallgatunk oda. A kaszás nem hallgat oda az aratásra.

Bill Kapu megpróbált fölállni.

A kaszanyél újra megütötte.

Nem követjük el még egyszer ugyanazt a hibát.

Bill Kapu fölnézett. Az új Halál fogta az arany életfogytmérőt; a fölső has már kiürült. Kettejük körül a táj megváltozott, vöröslött, kezdte magára ölteni a valóság másik oldalról látható irreális megjelenését…

Kifogytál az Időből, Mr. Bill Kapu.

Az új Halál fölemelte a csuklyáját.

Nem volt alatta arc. Még csak koponya sem. Füst kígyózott alaktalanul a köntös és egy aranykorona között.

Bill Kapu föltámaszkodott a könyökére.

KORONA? — A hangja remegett mérgében. — ÉN SOSEM VISELTEM KORONÁT!

Te sosem akartál uralkodni.

Az új Halál hátralendítette a kaszát.

És akkor ráébredt a régi Halál is, az új Halál is, hogy, ami azt illeti, a múló idő sziszegése nem maradt abba.

Az új Halál tétovázott és elővette az arany homokórát.

Megrázta.

Bill Kapu fölnézett az üres arcba a korona alatt. Tanácstalanság kifejezése látszott, még a viselésére alkalmas tényleges arcvonások híján is; a kifejezés önmagában lógott ott a levegőben.

Aztán látta, hogy a korona megfordul.

Miss Illabets kezét egy lábnyira széttárva, behunyt szemmel állt. Előtte a levegőben ott lebegett egy életfogytmérő halvány körvonala, benne a homok zuhatagként áramlott el.

A Halálok épp csak ki tudták venni az üvegen a szarkalábas nevet: Renáta Illabets.

Az új Halál orcátlan kifejezése a végső tanácstalanságévá vált. Odafordult Bill Kapuhoz.

A TE kedvedért?

De Bill Kapu már emelkedett és kibontakozott, mint a királyok dühe. Fölmordulva, kölcsönvett időn élve, maga mögé nyúlt és a keze rázárult az aratásnál használt kaszára.

A koronás Halál látta, mi jön és fölemelte saját fegyverét, de igen valószínű, hogy a világon semmi sem tudta volna megakadályozni a kopott pengét, amint keresztülvicsorgott a levegőn; olyan éllel látta el a harag és a bosszúvágy, amely túlment az élesség bármiféle meghatározásán. Lassulás nélkül haladt át a fémen.

NINCS KORONA — mondta Bill Kapu egyenesen a korona alatti füstbe nézve. — NINCS KORONA. CSAK AZ ARATÁS.

A köntös összecsukódott a pengéje körül. Elhaló jajgatás hallatszott, emelkedőben a hallásküszöb csúcsán túlra. Fekete oszlop, mint a villámlás ellentéte, villant föl a földből és tűnt el a fellegekben.

A Halál várt egy pillanatig, aztán óvatosan megböködte lábával a köntöst. A korona, eredeti alakjához képest némileg elgörbülve, egy darabig gurult, mielőtt elenyészett.

Ó — mondta a Halál elutasítóan. — DRÁMA.

Odament Miss Illabetshez és gyöngéden összenyomta a nő két kezét. Az életfogytmérő képe szertefoszlott. A kék és lila köd a látómező szélén elhalványult, amikor a szilárd valóság visszaáramlott.

Lent a városban az óra befejezte az éjfél elütését.

Az öregasszony borzongott. A Halál csattintott ujjaival a nő szeme előtt.

MISS ILLABETS? RENÁTA?

— Én… én nem tudtam, mi a teendő és azt mondtad, nem nehéz, és…

A Halál bement a csűrbe. Amikor kijött, fekete köntösét viselte.

Az öregasszony még mindig ott állt.

— Nem tudtam, mit tegyek — ismételte el, talán nem is a Halálnak. — Mi történt? Vége az egésznek?

A Halál körülnézett. A szürke alakok odaözönlöttek az udvarba.

LEHET, HOGY NEM — felelte.

További bevásárlókocsik bukkantak föl a harcosok sora mögött. Kis, ezüstös dolgozóknak látszottak, ám szórványosan meg-megcsillant egy-egy harcos sápadtarany színe.

— Vissza kéne vonuljunk a lépcsőhöz — indítványozta Dorina.

— Azt hiszem, pontosan azt akarják, hogy odamenjünk — mondta Motolla.

— És az nekem tökéletesen megfelel. Különben is, nem hinném, hogy azok a kehekek képesek lennének megbihkózni a lépcsővel, igaz?

— És maga nem igazán küzdhet életre-halálra — állapította meg Ludmilla. Lupin nem tágított a lány közeléből, sárga szemét azonban a lassan közelgő kerekekre szögezte.

— Szép is lenne, ha lenne rá sansz — jegyezte meg Motolla. Odaértek a mozgólépcsőhöz. A varázsló fölnézett. Bevásárlókocsik tolongtak a fölfelé vivő lépcső teteje körül, ám az út a lejjebb lévő szintre tisztának tűnt.

— Esetleg kereshetnénk egy másik utat fölfelé? — sugallta reménykedve Ludmilla.

Ráléptek a mozgólépcsőre. Mögöttük a bevásárlókocsik odatolultak, hogy elzárják a visszautat előlük.

A varázslók a lenti szinten voltak. Olyan mozdulatlanul álltak a cserepes növények és szökőkutak között, hogy Motolla először elment mellettük, föltételezve, hogy valamiféle szobrok vagy ezoterikus bútordarabok.

Az Arkrektor vörös műorrot viselt és néhány léggömböt tartott. Mellette a Kincstárnok színes labdákkal zsonglőrködött, de mint egy gép, tekintete üresen meredt a semmibe.

A Rangidős Lovász kissé arrébb ácsorgott, nyakában két hirdetőtábla lógott. Az írás rajtuk még nem érett meg teljesen, de Motolla a halál utáni életét tette volna rá, hogy végül valami olyasmi lesz, mint VÁSÁR!!!!

A többi varázsló összecsoportosult, mint bábuk, amelyeknek nem húzták föl a rugóját. Mindegyik nagy, téglalap alakú kitűzőt viselt a köntösén. Az ismerős, organikusnak látszó írás két szóvá kezdett növekedni, ami ennek rémlett:

bár, hogy miért tette ezt, teljes rejtély. Semmiképp se tűnt úgy, hogy a varázslók nagy biztonságban vannak.

Motolla csettintett ujjával a Dékán sápadt szeme előtt.

Nem érkezett reakció.

— Pedig nem halott — jelentette ki Reg.

— Csak nyugszik — felelte Motolla. — Ki van kapcsolva.

Reg meglökte a Dékánt. A mágus előredülöngélt, aztán tétován, ingadozva nyugalmi helyzetbe tántorgott.

— Hát, sose fogjuk kijuttatni őket innen — állapította meg Artur. — Így nem. Nem tudná fölébreszteni őket?

— Gyújtson meg egy tollat az orruk alatt — járult hozzá Dorina.

— Nem hiszem, hogy az működne — válaszolta Motolla. Állítását arra a tényre alapozta, hogy Reg Patkó csaknem a mágusok orra előtt tartózkodott és az, akinek szaglószerve kudarcot vall Mr. Patkó észlelésével, nyilvánvalóan nem reagálna puszta égő tollra. Vagy, ami azt illeti, nagy magasságból leejtett jókora súlyra.

— Mr. Alánk! — szólalt meg Ludmilla.

— Ismerte valaha egy gólemet, aki úgy nézett ki, mint ő — mesélte Reg Patkó. — Pont úgy, mint ő. Óriási nagydarab, agyagból készített fickó. Alapjában véve ennyi a tipikus gólem. Csak rájuk kell írnod valami különleges szent szót, hogy elindítsd őket.

— Mi, mint például „Biztonsági Szolgálat”?

— Lehet.

Motolla a Dékánt vizsgálgatta. — Nem — szögezte le. — Senkinek se lehet olyan sok agyagja. — Körbenézett rájuk. — Rá kellene jönnünk, hogy honnan jön ez a nyavalyás zene.

— Úgy érti, hogy hol vannak elrejtve a zenészek?

— Nem hiszem, hogy vannak zenészek.

— Muszáj, hogy legyenek zenészek, testvér — tiltakozott Reg. — Ezért nevezzük ezt zenének.

— Először is, egyáltalán nem olyan, mint bármilyen zene, amit valaha hallottam, és másodszor, mindig úgy véltem, hogy az embernek olajlámpásra vagy gyertyára van szüksége a világításhoz és itt nincs egy se és mégis fény ragyog mindenfelé — érvelt Motolla.

— Mr. Alánk? — szólította meg ismét Ludmilla, egyúttal oldalba is bökve őt.

— Igen?

— Megint itt jön néhány bevásárlókocsi.

A bevásárlókocsik a központi térből kivezető mind az öt folyosót eltorlaszolták.

— És nincs lefelé lépcső — jegyezte meg Motolla.

— Talán az, mármint ő, az egyik üveges részben van — sugalmazta Ludmilla. — Az egyik boltban?

— Nem hiszem. Azok nem tűnnek késznek. Egyébként is, az nem érződik helyesnek…

Lupin morgott. A vezető bevásárlókocsikon vastüskék csillogtak, ennek ellenére nem kapkodták el a támadást.

— Látniuk kellett, mit tettünk a többiekkel — jelentette ki Artur.

— Igen? De hogyan tehették? Az az emeleten történt — firtatta Motolla.

— Hát, talán társalognak egymással.

— Hogyan tudnak beszélni? Hogyan tudnak gondolkozni? Nem lehet agy egy csomó drótban! — szögezte le Ludmilla.

— Ha már erről van szó, a hangyák és a méhek sem gondolkoznak — közölte Motolla. — Csupán irányítja őket a…

Fölfelé nézett.

Mindnyájan fölnéztek.

— A mennyezetből jön valahonnan — állapította meg. — Most rögtön meg kell találjuk!

— Azok csak világítópanelek — állította Ludmilla.

— Valami más! Keress valamit, amiből jöhet!

— De mindenhonnan jön!

— Akármi legyen is, amit tenni szándékoznak — szólalt meg Dorina fölemelve egy cserepes növényt és úgy tartva, mint valami furkósbotot —, remélem, hogy gyorsan fogják csinálni.

— Mi az a kerek fekete bigyó ott fönn? — kérdezte Artur.

— Hol?

— Ott — mutatott rá Artur.

— Oké, Reg és én majd fölsegítjük magát, jöjjön…

— Engem? De nekem tériszonyom van!

— Azt hittem, denevérré tud változni?

— Igen, de nagyon ideges denevérré!

— Hagyja abba a siránkozást! Nos… egyik lába ide, most a keze ide, most tegye a lábát Reg vállára…

— És ne szakítsa be! — kérte Reg.

— Nem tetszik ez nekem! — nyöszörögte Artur, miközben fölemelték.

Dorina fölhagyott az araszoló bevásárlókocsik fixírozásával.

— Artor! Noblessze obligát!

— Mi? Ez valamiféle vámpírkód? — suttogta Reg.

— Valami ilyesmit jelent: egy grófnak meg kell tennie, amit egy grófnak meg kell tennie — magyarázta Motolla.

— Gróf! — vicsorgatta fogát Artur, veszedelmesen lengedezve. — Nem lett volna szabad arra az ügyvédre hallgatnom! Tudnom kellett volna, hogy soha semmi jó nem érkezik egy hosszú, barna borítékban! És egyébként se tudom elérni a nyavalyást!

— Nem tudna fölugrani? — tudakolta Motolla.

— Nem tudna meggebedni?

— Nem.

— Én meg nem ugrom!

— Akkor repüljön! Változzon denevérré és repüljön!

— Nem tudok repülési sebességet elérni!

— Esetleg fölhajíthatná őt — javasolta Ludmilla. — Tudja, mint egy papírrepülőt.

— Hogyisne! Én gróf vagyok!

— Épp most mondta, hogy nem akar az lenni — mutatott rá Motolla szelíden.

— A földön nem is akarok, de ha arról van szó, hogy összevissza hajigáljanak, mint egy frizbit…

— Artur! Tedd, amit Mr. Alánk mond!

— Nem értem, miért…

— Artur!

Denevérként Artur meglepően nehéznek bizonyult. Motolla a fülénél fogva tartotta, akár egy idomtalan tekegolyót és megpróbált célozni.

— Ne feledje… olyan fajba tartozom, amelyet kihalás fenyeget! — cincogta a Gróf, amikor Motolla hátralendítette a karját.

Pontos dobás volt. Artur a mennyezetben lévő koronghoz verdesett és megragadta karmaival.

— El tudja mozdítani?

— Nem!

— Akkor kapaszkodjon belé szorosan és változzon vissza!

— Nem!

— Elfogjuk kapni.

— Nem!

— Artur! — sikította Dorina, egy előrenyomuló bevásárlókocsit böködve rögtönzött botjával.

— Ó, rendben.

Pillanatnyi látomás villant Artur Hunyorokról, amint kétségbeesetten tapad a mennyezethez, aztán, a korongot mellkasához szorítva, ráesett Motollára és Regre.

A zene hirtelen félbeszakadt. A fölöttük lévő meggyötört lyukból rózsaszín tömlők ömlöttek ki és rátekeredtek Arturra, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon olcsó adag spagetti húsgombóccal. A szökőkutak egy pillanatig visszafelé látszottak működni, aztán elapadtak.

A bevásárlókocsik megtorpantak. A hátul levők beleszaladtak az elöl levőkbe, és szánalmas csörömpölések kórusa hallatszott.

Még mindig ömlöttek a tömlők a lyukból. Motolla fölemelt egyet. Kellemetlenül rózsaszínű volt és ragadós.

— Mit gondol, mi ez? — kérdezte Ludmilla.

— Azt hiszem — válaszolta Motolla —, hogy most jobban tesszük, ha tágulunk innen.

A padló megremegett. Gőz lövellt a szökőkútból.

— Ha nem még előbb — tette hozzá Motolla.

Az Arkrektor nyögött egyet. A Dékán előreesett. A többi varázsló függőleges maradt, de épp csak.

— Kezdenek magukhoz térni — jegyezte meg Ludmilla. — De nem hiszem, hogy elboldogulnak majd a lépcsővel.

— Nem hiszem, hogy bárkinek szabadna akár csak gondolnia is arra, hogy megkísérelje az elboldogulást a lépcsővel — vélte Motolla. — Nézz rájuk!

A mozgó lépcső nem mozgott. A fekete lépcsőfokok csillogtak az árnyékmentes fényben.

— Értem, mire gondol — bólintott Ludmilla. — Inkább próbálnék futóhomokon járni.

— Az valószínűleg biztonságosabb — értett egyet Motolla.

— Talán akad egy rámpa? Lennie kell valami útnak a bevásárlókocsik jövés-menéséhez.

— Jó ötlet.

Ludmilla mustrálgatta a bevásárlókocsikat. Azok céltalanul kavarogtak.

— Azt hiszem, talán van még ennél is jobb… — mondta és megragadott egy elhaladó fogantyút.

A bevásárlókocsi egy másodpercig küzdött, aztán, ellentétes utasítások híján, engedelmesen lecsillapodott.

— Azok, akik képesen járni, járni fognak, és azok, akik nem, tolva lesznek. Jöjjön, nagyapó! — A szavakat a Kincstárnokhoz intézte, akit rávett, hogy rogyjon a bevásárlókocsira. A mágus halkan „szasz”-t mondott és behunyta a szemét.

A Dékánt megfogták és a Kincstárnok hegyibe pakolták.[17]

— És most merre? — kérdezte Dorina.

Két padlólap fölpúposodott. Sűrű, szürke kigőzölgés kezdett kiáramlani.

— Valahol a folyosó végén kell lennie — állította Ludmilla. — Gyerünk már!

Artur lenézett a lába körül kígyózó párára.

— Vajon hogyan lehet ezt elérni? — tűnődött. — Bámulatosan nehéz beszerezni olyan cuccot, ami ezt teszi. Tudja, mi próbálkoztunk ezzel, hogy a kriptánkat még… még kriptikusabbá tegyük, de csak befüstöl mindent és fölgyújtja a függönyöket…

— Gyere már, Artur! Mind távozunk.

— Nem gondolod, hogy túl sok kárt okoztunk, ugye? Esetleg hagynunk kéne egy üzenetet…

— Aha, írhatok valamit a falra, ha akarják — jelentkezett Reg.

Fölkapott egy küszködő dolgozót a fogantyújánál fogva és, némi elégtétellel, addig csapdosta egy oszlophoz, míg le nem estek róla a kerekek.

Motolla nézte, ahogy az Újra Kezdés Klub a legközelebbi folyosó felé tart, maga előtt tolva a varázslóság leértékelt választékát.

— Hát, hát, hát — mondta. — Pofonegyszerű. Ez minden, amit tennünk kellett. Szinte egyáltalán semmi dráma.

Már indult, hogy előremenjen, de megtorpant.

Rózsaszín tömlők törtek utat maguknak a padlón keresztül és máris szorosan a lábára tekeredtek.

Még több padlólap ugrott a levegőbe. A lépcső összezúzódott, előtárva a sötét, fogazott és mindenek fölött eleven szövetet, amely előzőleg üzemeltette. A falak lüktettek és befelé omlottak, a márvány megrepedezve lilát és rózsaszínt fedett föl maga alatt.

Persze, gondolta Motolla agyának csöppnyi nyugodt része, ebből semmi sem valóságos valójában. Az épületek valójában nem elevenek. Ez az egész mindössze hasonlat, csak pillanatnyilag a hasonlatok olyanok, mint a gyertyák egy tűzijátékgyárban.

Ezt kimondván, vajon miféle lény a Királynő? Mint egy méhkirálynő, kivéve, hogy a kaptár is ő. Mint egy tegzeslégy, ami, ha nem tévedek, kőből meg izékből épít házat, hogy álcázza magát. Vagy mint egy nautilusz, ami, ahogy növekszik, hozzátesz a héjához. És nagyon is olyan, abból ítélve, ahogy a padló fölhasadozik, mint egy roppant dühös tengeri csillag.

Vajon hogyan védik meg maguk a városok az ilyesmivel szemben? A lények általában kifejlesztenek valamiféle védelmet a ragadozók ellen. Mérgeket meg fullánkokat meg tüskéket meg izéket.

Itt és most, az valószínűleg én vagyok. A jó öreg tüskés Motolla Alánk.

A legkevesebb, hogy megpróbáljak gondoskodni arról, hogy a többiek épségben kijussanak. Na, tedd szépen érezhetővé a jelenléted…

Lenyúlt, megragadott két maréknyi lüktető tömlőt és nagyot rántott rajuk.

A Királynő dühödt sivítását egész az Egyetemig hallani lehetett.

A viharfelhők a domb felé siettek. Roppant sebesen égnek meredő tömegbe halmozódtak föl. Valahol a belsejükben villámlás villant.

TÚL SOK AZ ÉLET KÖRÖS-KÖRÜL — mondta a Halál. — NEM MINTHA NEKEM OKOM LENNE EMIATT PANASZKODNI. HOL A GYEREK?

— Lefektettem az ágyba. Most már csak alszik. Csak közönséges szendergés.

Villámlás csapott a dombba, akár az isteneknyila. Ezt zörgő, csikorgó zaj követte, valahonnan középtávolból.

A Halál fölsóhajtott.

Á! MÉG TÖBB DRÁMA.

Megkerülte a csűrt, hogy jó kilátása legyen a sötét mezőkre. Miss Illabets nagyon közel járt a sarkában, pajzsként használva őt bármilyen rémség ellen, ami esetleg odakint bujkál.

Kék izzás sercegett egy távoli sövény mögött. És mozgott.

— Mi az?

AZ VOLT A KOMBINÁLT BETAKARÍTÓGÉP.

— Volt? És most mi?

A Halál az összesereglett nézőkre pillantott.

BERZENKEDŐ VESZTES.

A betakarítógép átszáguldott az elázott földeken, szövetkarok csépeltek, emeltyűk mozogtak elektromos kék fénykoszorúban. A ló befogására szolgáló villásrúd haszontalanul himbálózott a levegőben.

— Hogyan képes haladni ló nélkül? Tegnap volt hozzá ló!

NINCS SZÜKSÉGE RÁ.

Körbenézett a szürke leskelődőkre. Mostanra egész sorok voltak belőlük.

— Muci még mindig ott van az udvaron. Gyere!

NEM.

A Kombinált Betakarítógép egyenesen feléjük tartva egyre gyorsult. A pengéi szkip-szkipje süvítéssé erősödött.

— Azért dühös, mert elloptad a ponyváját?

NEM A PONYVÁJA AZ EGYETLEN, AMIT ELLOPTAM.

A Halál rávigyorgott a megfigyelőkre. Fölkapta a kaszáját, megforgatta a kezében és aztán, amikor már biztos volt benne, hogy a nézők tekintete rászögeződött, hagyta, hogy a földre essék.

Azzal karba tette a kezét.

Miss Illabets megcibálta.

— Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

DRÁMÁT.

A Betakarítógép az udvarba nyíló kapuhoz ért és fűrészporfelhőben jött rajta keresztül.

— Biztos vagy abban, hogy nem esik bajunk?

A Halál bólintott.

— Nos. Akkor rendben.

A Betakarítógép kerekei elmosódtak a sebességtől.

VALÓSZÍNŰLEG.

És akkor…

…valami a gépezetben dörrent egyet.

Aztán a betakarítógép még mindig haladt, de darabokban. Szikrák zúdultak föl a tengelyeiről. Néhány orsónak és karnak sikerült együttmaradnia ádázul rángatózva, miközben elpörögtek a kavargó, ám lassuló zűrzavartól. A pengék köre leszakadt, szétesett a gépen áthaladóban és elsuhant alacsonyan a mezők fölött.

Lett csörömpölés, csattogás és aztán jött az utolsó, elszigetelt boing, ami a hírhedt füstölgő csizma hallható megfelelője.

És aztán csönd támadt.

A Halál nyugodtan lenyúlt és elkapott egy bonyolult kinézetű orsót, amint a lába felé cigánykerekezett. Az orsót korábban derékszögben meghajlították.

Miss Illabets kikukucskált a Halál mögül.

— Mi történt?

AZT HISZEM, AZ ELLIPSZISFORGATTYÚ FOKOZATOSAN FÖLCSÚSZOTT A HIMBANYÉLEN ÉS MEGAKADT A PEREMVÁJATON, AMINEK KATASZTROFÁLIS KIMENETELE LETT.

A Halál dacosan nézett a szürke megfigyelőkre. Azok, egyik a másik után, kezdtek eltünedezni.

A Halál fölvette a kaszáját.

ÉS MOST MENNEM KELL — közölte.

Miss Illabets megrettentnek látszott. — Mi? Csak így?

IGEN. PONT CSAK ÍGY. RENGETEG ELVÉGZENDŐ DOLGOM VAN.

— És többé nem foglak látni? Úgy értem…

Ó, DEHOGYNEM. HAMAROSAN. — Megfelelő szavakat keresett, aztán föladta. — MEGÍGÉREM!

A Halál fölhúzta a köntösét és a Bill Kapu-féle kezeslábas zsebébe nyúlt, amit még mindig viselt szokásos öltözéke alatt.

AMIKOR MR. FEKETE ELJÖN REGGEL ÖSSZESZEDNI A DARABOKAT, VALÓSZÍNŰLEG KERESNI FOGJA EZT — mondta, és valami aprót és ferdét ejtett az öregasszony kezébe.

— Mi ez?

EGY HÁROMNYOLCADOS MCFOG.

A Halál odament a lovához, s aztán eszébe jutott valami.

ÉS RÁADÁSUL TARTOZIK NEKEM EGY KRAJCÁRRAL.

Maphlaves kinyitotta fél szemét. Emberek nyüzsögtek körülötte. Voltak fények meg izgalom. Rengetegen beszéltek egyszerre.

Úgy tűnt, egy rendkívül kényelmetlen babakocsiban ül és néhány furcsa rovar zümmög körülötte.

Hallotta, ahogy a Dékán panaszkodik, valamint nyögéseket, amelyek minden bizonnyal a Kincstárnoktól származtak, meg egy fiatal nő hangját. Emberek részesültek ápolásban, ám egyáltalán senki sem szentelt figyelmet neki. Hát, ha már ápolás folyik, akkor, ha a fene fenét eszik is, ő is ápolva lesz.

Hangosan köhécselt.

— Megpróbálhattok — szólt a kegyetlen világhoz nagy általánosságban, — némi konyakot erőltetni a szájamba.

Egy jelenés vált láthatóvá fölötte, amint lámpást tart a feje fölött. Ötös méretű arc volt tizenhármas méretű bőrben; és aggódva azt mondta „úúúk?”.

— Ó, csak te vagy az — kedvetlenedett el Maphlaves. Gyorsan megkísérelt fölülni, nehogy a Könyvtáros megpróbálkozzon a szájból szájba lélegeztetéssel.

Zavaros emlékképek tántorogtak az agyában. Vissza tudott emlékezni egy csörömpölő fémfalra, aztán rózsaszínre, és aztán… zenére. Végtelenített zene, ami szándékosan krémsajttá lágyítja az eleven agyat.

Megfordult. Volt mögötte egy embertömegekkel körbevett épület. Zömök volt és furcsán állatias módon tapadt a földhöz, úgy, mintha föl lehetne emelni egy épületszárnyat és közben hallani a tapadókorongok pop-pop-pop-ját, amint eleresztik a talajt. Fény áradt ki belőle és gőz kígyózott elő ajtajain.

— Maphlaves fölébredt!

További arcok bukkantak elő. Maphlaves azt gondolta: nem ma van Mindenhájjalkentek, szóval nem viselnek álarcot. Ó, a pokolba!

Hallotta, hogy az arcok mögött a Dékán így szól: — Azt javaslom, készítsük elő Herpetty Szeizmikus Átszervezőjét és hajítsuk be az ajtón. Nem lesz több gond.

— Nem! Túl közel vagyunk a városfalakhoz! Csak a megfelelő helyre kell ejtsük Quondum Pontbűbáját…

— Vagy talán Zsombékugró Gyújtómeglepetését? — Ez a Kincstárnok hangja volt. — Égessük ki, az a legjobb módszer…

— Igen? Igen? És mit tudsz te a katonai taktikáról? Hiszen te még „szasz”-t se tudsz mondani rendesen!

Maphlaves megmarkolta a bevásárlókocsi két oldalát.

— Lenne szíves valaki elmondani nekem — kérte —, hogy mi a… mi a nyavalya folyik?

Ludmilla áttülekedett az Újra Kezdés Klub tagjai között.

— Meg kell állítsa őket, Arkrektor! — esengett. — Arról beszélnek, hogy elpusztítják a nagy boltot!

További rémes emlékek ülepedtek le Maphlaves agyában.

— Jó ötlet — mormolta.

— De Mr. Alánk még mindig odabent van!

Maphlaves megpróbálta fókuszba hozni a fénylő épületet.

— Mi, a halott Motolla Alánk?

— Amikor észrevettük, hogy nincs velünk, Artur visszarepült és azt mondja, hogy Motolla küzdött valamivel, ami a falakból bújt elő! Rengeteg bevásárlókocsit láttunk, de azok nem törődtek velünk! Ő érte el, hogy kijussunk!

— Mi, a halott Motolla Alánk?

— Nem varázsolhatja darabokra a helyet, ha az egyik varázslója odabent van!

— Mi, a halott Motolla Alánk?

— Igen!

— De ő halott — mondta Maphlaves. — Nem igaz? Ő mondta, hogy az.

— Hah! — szólalt meg valaki, akinek jóval kevesebb bőre volt, mint amennyit Maphlaves szeretett volna látni rajta. — Hát ez jellemző. Ez kendőzetlen vitalizmus, az bizony. Fogadok, hogy megmentenék az odabent lévőt, ha az történetesen eleven lenne.

— De ő meg akart… ő nem vágyott… ő… — kockáztatta meg Maphlaves. Egy csomó ebből túl magas volt neki, ám az olyanok számára, mint Maphlaves, ilyesmi nem sokáig számít. Maphlaves észjárása egyszerű volt. Ez nem ostobát jelent. Csak azt jelenti, hogy csakis akkor tudott megfelelően gondolkozni dolgokról, ha a szélekről levágta az összes bonyolult darabkát.

Az egyetlen lényeges tényre koncentrált. Valaki, aki formailag varázsló, bajban van. Ehhez tudott viszonyulni. Ez megpendített benne valamit. Az egész élő vagy holt ügy várhat. Azonban volt egy mellékes pont, ami nem hagyta nyugodni.

— …Artur?… repült?…

— Helló!

Maphlaves odafordította fejét. Hosszasan pislogott.

— Szépek a fogai — mondta.

— Köszönöm — felelte Artur Hunyorok.

— Mind a sajátja?

— Ó, igen.

— Döbbenetes. Persze, gondolom, rendszeresen mossa.

— Igen?

— Úgy higiénikus. Az a fő dolog.

— Akkor most mit fog csinálni? — tudakolta Ludmilla.

— Hát, csak bemegyünk és kihozzuk — válaszolta Maphlaves. Mi van ezzel a lánnyal? Különös késztetést érzett arra, hogy megveregesse Ludmilla fejét. — Szerzünk némi mágiát és kihozzuk. Igen. Dékán!

— Szasz!

— Csak be fogunk menni oda, hogy kihozzuk Motollát.

— Szasz!

— Mi? — fakadt ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy elment az eszed!

Maphlaves megpróbált olyan méltóságteljesen kinézni, amennyire csak az adott helyzetben lehetett.

— Ne feledkezz meg arról, hogy én vagyok az Arkrektorod! — csattant föl.

— Akkor hát, tuti, hogy elment az eszed, Arkrektor! — helyesbített a Rangidős Lovász. Lehalkította a hangját. — Különben is, ő élőholt. Nem érem föl ésszel, hogyan lehet élőholtakat megmenteni. Ez afféle önellentmondás.

— Dichotómia — tódította Kincstárnok segítőkészen.

— Ó, nem hiszem, hogy a sebészetnek köze lenne hozzá.

— Különben is, hát nem temettük el? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— És most újra kiássuk — vágta rá az Arkrektor. — Alighanem ilyen a létezés csodája.

— Mint a kovászos uborka — erősítette meg a Kincstárnok boldogan.

Még az Újra Kezdők esze is megállt.

— Howondaföld egyes részein csinálják — mesélte a Kincstárnok. — Elkészítik azt a különleges savanyúságot nagy, nagy üvegekben, aztán hónapokra elássák a földbe, hogy megerjedjen, és végül megkapják azt a remek, ínycsiklandó…

— Mondja — súgta oda Ludmilla Maphlavesnek —, általában így szoktak viselkedni a varázslók?

— A Rangidős Lovász bámulatosan remek példa rá — felelte Maphlaves. — Ugyanolyan heveny fogalma van a valóságról, mint egy kartonpapírból kivágott figurának. Büszke vagyok, hogy a csapatunk tagja. — Összedörzsölte a kezét. — Oké, fiúk! Önként jelentkezők?

— Szasz! Hojsza! — felelte rá a Dékán, aki immár egy teljesen más világban tartózkodott.

— Nem teljesíteném a kötelességem, ha elmulasztanék segíteni egy testvéren — jelentette ki Reg Patkó.

— Úúúk.

— Te? Téged nem vihetünk magunkkal — közölte a Dékán a Könyvtárosra meredve. — Sejtelmed sincs a gerilla harcmodorról.

— Úúúk! — válaszolta a Könyvtáros és meglepően széles körű gesztussal jelezte, hogy másrészt viszont, amit nem tud az orángután harcmodorról, azt rá lehetne írni a nagyon apróra tört maradványaira a, példának okáért, Dékánnak.

— Négy közülünk elég kell legyen — vélte az Arkrektor.

— Még csak nem is hallottam soha, hogy „Szasz”-t mondott volna — morogta a Dékán.

Levette a kalapját, amit rendes körülmények között varázsló nem tesz, hacsak nem akar kivenni belőle valamit, és átnyújtotta a Kincstárnoknak. Aztán letépett a köntöse aljáról egy csíkot, drámaian két kézzel tartotta, majd a homlokára kötötte.

— Ez része az étosznak — jelentette ki, válaszul a többiek szúrósan ki nem mondott kérdésére. — Ez csinálják a harcosok az Ellensúly Kontinensen, mielőtt csatába indulnak. És azt kell kiáltanotok… — megpróbált visszaemlékezni valami múltba vesző olvasmányra — …hogy, ööö, bonszáj. Igen. Bonszáj!

— Én úgy tudtam, hogy az darabkák lemetszését jelenti a fákról azért, hogy kicsik maradjanak — említette meg a Rangidős Lovász.

A Dékán habozott. Ami azt illeti, maga sem volt biztos ebben. Ám igazi varázsló sosem hagyja, hogy a bizonytalanság útjába álljon.

— Nem, határozottan bonszájnak kell lennie — szögezte le. Egy kicsit tovább fontolgatta, aztán földerült. — Azon okból, hogy ez az egész a busido része. Mint… lelombozott fák. Bús… idomok. Aha. Ha jobban meggondolod, van értelme.

— De itt nem kiálthatsz „bonszáj!”-t — tiltakozott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Nekünk teljesen más a kulturális hátterünk. Hiábavaló lenne. Senki se tudná, mire gondoltál.

— Majd még dolgozom rajta — hárította el a Dékán.

Észrevette, hogy Ludmilla leesett állal bámulja.

— Ez varázslóbeszéd — hangsúlyozta.

— Az, hát persze — felelte Ludmilla. — Sose jöttem volna rá magamtól.

Az Arkrektor kikászálódott a bevásárlókocsiból és próbaképpen előre-hátra görgette. Általában meglehetősen sok időbe telt, míg egy friss ötlet teljesen behatolt Maphlaves tudatába, ám ösztönösen érezte, hogy egy kerekekre szerelt drótkosár mindenféle alkalmazási lehetőséget vet föl.

— Megyünk vagy egész éjjel itt ácsorgunk és a fejünk pólyázgatjuk? — tudakolta.

— Szasz! — rikkantotta a Dékán.

— Szasz? — bizonytalankodott Reg Patkó.

— Úúúk!

— Ez szasz akart lenni? — kérdezte gyanakvóan a Dékán.

— Úúúk.

— Hát… akkor rendben.

A Halál egy hegytetőn ült. Az nem volt sem különösebben magas, sem kopár, sem vészjósló. Egyetlen boszorka sem tartott rajta mezítelen boszorkányszombatot; a Korongvilág boszorkái, mindent egybevéve, nem helyeselték több ruha levételét, mint amennyi az épp szóban forgó ügyhöz feltétlen szükséges. Egyetlen kísértet sem járt oda haza. Egyetlen csupasz öregember sem ült a csúcson bölcsességeket kiporciózva, mert az első dolog, amit a valóban bölcs férfiú kiókumlál, az, hogy ha helytetőkön ücsörögsz, nem csupán aranyered lesz, hanem összefagyott aranyered.

Hébe-hóba emberek mászták meg a hegyet és tettek hozzá egy-két követ a csúcson lévő halomhoz; ha mást nem, azt bizonyítva, hogy csakugyan nincs olyan átkozott ostobaság, amit egyesek el ne követnének.

A Halál ült a kőrakáson és hosszas, megfontolt mozdulatokkal húzogatott végig egy követ a kaszája pengéjén.

Mozgás támadt a levegőben. Három szürke szolga ripsz-ropsz ott termett.

Azt mondta az egyik: Azt hiszed, nyertél?

Azt mondta az egyik: Azt hiszed, győzelmet arattál?

A Halál megfordította a követ a kezében; hogy friss felülethez jusson, és komótosan végighúzta a penge hosszán.

Azt mondta az egyik: Értesíteni fogjuk Azraelt.

Azt mondta az egyik: Végül is te csak egy kicsiny Halál vagy.

A Halál föltartotta a pengét a holdfényben, erre-arra forgatta, megfigyelve a fény játékát a szélen lévő parányi fémszemcséken.

Aztán egyetlen villámgyors mozdulattal fölállt. A szolgák sietősen elhátráltak.

A Halál egy kígyó sebességével nyúlt oda és markolt meg egy köntöst, szemgödrével egy magasba húzva annak üres csuklyáját.

TUDOD, HOGY A TORONYBA ZÁRT FOGOLY MIÉRT FIGYELI A MADARAK RÖPTÉT? — kérdezte.

Az azt mondta: Vedd le rólam a kezed… hoppá…

Kék láng villant egy pillanatra.

A Halál leengedte a kezét és ránézett a másik kettőre. Azt mondta az egyik: Még hallani fogsz erről.

Azzal elenyésztek.

A Halál lesöpört egy szem hamut a köntöséről, aztán jó erősen megvetette a lábát a hegytetőn. Két kézzel emelte feje fölé a kaszát és megidézte az összes, távollétében keletkezett, csekélyebb Halált.

Azok egy idő múlva alig látható, fekete hullámban özönlöttek föl a helyoldalon.

Akárha sötét higany, egybefolytak.

A folyamat hosszú ideig tartott, aztán vége szakadt.

A Halál leeresztette a kaszát és megvizsgálta magát. Igen, mind megvan. Ismét ő a Halál, a világ minden halálát magában foglaló. Kivéve…

Egy pillanatig habozott. Valahol volt benne egy apró területe az ürességnek, valami töredék a lelkéből, valami hiányérzet…

Nem tudta teljesen tisztázni, mi az.

Vállat vont. Kétségtelen, hogy rá fog jönni. Időközben azonban rengeteg az elvégzendő dolog…

Azzal ellovagolt.

A távolban, csűr alatti odújában, a Patkányok Halála ellazította eltökélt szorítását a gerendán.

Motolla Alánk mindkét lábával erősen rátaposott a padlólapok alól kikígyózó csápra, majd eltántorgott a párán át. Lezuhant egy márványtömb, amitől törmelék záporozott rá. Erre bőszen belerúgott a falba.

Igen valószínű, hogy most már nincs kiút, ébredt rá, és még ha lenne is, nem képes megtalálni. Különben is, már az izé belsejében van. Ami a saját falait rázza szét erőlködésében, hogy megkaparintsa őt. Legalább okozhat neki egy igazán súlyos lefolyású gyomorrontást.

Egy szájnyílás felé tartott, ami valaha egy széles folyosó bejárata volt, és nehézkesen átbukott rajta, pont mielőtt az csattanva bezárult. Ezüstös tűz sercegett a falakon. Olyan sok volt itt az élet, hogy nem lehetett elfojtani.

Még mindig itt volt néhány bevásárlókocsi vadul cikázva a remegő padlón, éppoly elveszetten, mint Motolla.

A varázsló nekivágott egy ígéretesnek látszó átjárónak, bár a legtöbb folyosó, ahol megfordult az utolsó százharminc évben, nem lüktetett és csöpögött ennyire.

Újabb csáp csapott ki a falból és fölbuktatta.

Na persze, nem tudja megölni őt. De testtelenné teheti. Mint amilyen a jó öreg Egy-Férfi-Vödörrel. A halálnál is rosszabb sors, alighanem.

Motolla kihúzta magát. A mennyezet leugrott rá, a padlóhoz lapítva őt.

A bajsza alatt számolt és előreiramodott. Gőz söpört végig rajta.

Megint megcsúszott és kilökte a karját, hogy megőrizze egyensúlyát.

Érzékelte, hogy kezdi elveszteni az uralmat teste fölött. Túl sok mindent kellett volna működtetni. Ne is törődjünk a léppel, csak a szív és a tüdő üzemben tartása túlságosan nagy erőfeszítést igényel…

— Nyesedék!

— Hogy a nyavalyába érted?

— Nyesedék! Pedzed? Szasz!

— Úúúk!

Motolla könnyfátyolos szemmel nézett föl.

Á. Világos, hogy az agya fölötti uralmat is kezdi elveszíteni.

Egy bevásárlókocsi érkezett oldalvást a párából, oldalaihoz árnyékalakok tapadtak. Egy szőrös kar és egy kar, ami alig-alig volt már kar, nyúlt le, kapta föl a testét és rakta le a kosárba. Négy apró kerék farolt meg a padlón, a bevásárlókocsi visszapattant a falról, aztán visszanyerte egyensúlyát és elcsörömpölt.

Motolla csak nagyon halványan volt tudatában a hangoknak.

— Akkor eredj, Dékán. Tudom, hogy már alig várod. — Ez az Arkrektor.

— Szasz!

— Teljesen el fogod pusztítani? Azt gyanítom, nem szeretnénk, ha az Újra Kezdés Klubban végezné. Nem hiszem, hogy ügybuzgó társasági lény. — Ez meg Reg Patkó.

— Úúúk! — Ez volt a Könyvtáros.

— Csak ne aggódj, Motolla! A látszat szerint a Dékán hamarosan valami katonait fog cselekedni — közölte Maphlaves.

— Szasz! Hojsza!

— Ó, az istenek szerelmére.

Motolla látta a Dékán kezét ellebegni, benne valami csillogóval.

— Mit szándékozol használni? — firtatta Maphlaves, miközben a bevásárlókocsi átszáguldott a kigőzölgésen. — A Szeizmikus Átszervezőt, a Pontbűbájt vagy a Gyújtómeglepetést?

— Szasz! — mondta elégedetten a Dékán.

— Mi, mind a hármat egyszerre?

— Szasz!

— Nem megy az egy kicsit túl messzire? És mellesleg, ha még egyszer „szasz”-t mondasz, Dékán, személyesen foglak kidobni az Egyetemről, a világ pereméig kergettetlek a legislegkiválóbb démonokkal, amiket csak varázslat megidézhet, rendkívül apró ficnikre tépetlek, megdaráltatlak, tatárbifsztekre emlékeztető kotyvalékká változtatlak és egy kutya etetőtáljába szórlak.

— Sz… — A Dékánnak szemet szúrt Maphlaves pillantása. — Igen. Igen? Ó, ne legyél már ilyen, Arkrektor. Mi a jó a kozmikus egyensúly fölötti uralomban meg a végzet titkainak ismeretében, ha az ember nem robbanhat föl semmit? Kérlek? Mindegyiket előkészítettem. Tudod mennyire fölborítja a leltárt, ha nem használod föl azokat, amiket már előkészítettél…

A bevásárlókocsi fölsüvített egy reszkető meredeken és két keréken befordult.

— Ó, rendben van — törődött bele Maphlaves. — Ha ilyen sokat jelent neked.

— Sz… elnézést.

A Dékán elkezdett kapkodva mormolni a bajsza alatt, aztán fölsikoltott.

— Megvakultam!

— A bonszájkendőd csúszott a szemedre, Dékán.

Motolla fölnyögött.

— Hogy érzi magát, Alánk testvér? — Reg Patkó meggyötört arcvonásai torlaszolták el Motolla látóterét.

— Ó, tudja, hogy van az — szólalt meg Motolla. — Lehetne jobb, lehetne rosszabb.

A bevásárlókocsi gellert kapott a falon és másik irányba rázkódott el.

— Hogy haladnak azok a varázsigék, Dékán? — érdeklődött Maphlaves fogcsikorgatva. — Komoly nehézségeim vannak ennek az izének az irányításával.

A Dékán néhány további szót motyogott, aztán drámaian intett a kezével. Oktarin láng lövellt az ujjhegyéből és valahol a ködben földelte le magát.

— Juhé! — károgta.

— Dékán?

— Igen, Arkrektor?

— Az észrevétel, amit nemrégen tettem a Sz-szóval kapcsolatban…

— Igen? Igen?

— Nyugodtan odaszámíthatod a juhét is.

A Dékán lehorgasztotta fejét.

— Ó! Igen, Arkrektor.

— És miért nem robbant föl minden?

— Tettem rá egy kis késedelmet, Arkrektor. Gondoltam, talán ki kellene jutnunk, mielőtt a dolgok megesnek.

— Ember, ez okos gondolat.

— Hamarosan kijuttatunk, Motolla — mondta Reg Patkó. — Nem hagyjuk a mieinket idebenn. Ez nem…

És akkor a padló tűzhányóként tört ki előttük.

És aztán mögöttük is.

Az izé, ami előbújt a széttört padlólapokból vagy alaktalan volt vagy egyszerre számos alakot viselt. Dühösen vonaglott, és tömlőit feléjük csattogtatta.

A bevásárlókocsi rézsút megtorpant.

— Van még mágiád, Dékán?

— Ööö… nincs, Arkrektor.

— És a varázsigék, most mondtad, el fognak sülni…?

— Most már bármelyik pillanatban, Arkrektor.

— Szóval… akármi történjék is… meg fog történni velünk is?

— Igen, Arkrektor.

Maphlaves megveregette Motolla fejét.

— Sajnálom — mondta.

Motolla nehézkesen megfordult, hogy végignézzen a folyosón.

Volt valami a Királynő mögött. Tökéletesen mindennapi hálószobaajtónak tűnt, kis lépések sorozatával közeledve, mintha valaki óvatosan lökdösné maga előtt.

— Mi az? — kérdezte Reg.

Motolla olyan magasra emelte magát, amilyenre csak tudta.

— Schleppel!

— Ó, ugyan már! — kételkedett Reg.

— Ez Schleppel! — kiabálta Motolla. — Schleppel! Mi vagyunk azok! Ki tudsz segíteni minket?

Az ajtó megtorpant. Aztán félre lett hajítva.

Schleppel teljes magasságában kihúzta magát.

— Helló, Mr. Alánk! Helló, Reg! — köszönt.

Mindnyájan a szőrös alakot bámulták, amely csaknem betöltötte a folyosót.

— Ööö, Schleppel… ööö… meg tudnád tisztítani az utat nekünk? — rebegte Motolla.

— Nem gond, Mr. Alánk. Egy barátnak bármit.

Talicska nagyságú kéz siklott át a párán és tépett a blokádba, hihetetlen könnyedséggel kiszakítva az útból.

— Hé, nézzetek csak engem! — rikkantotta Schleppel. — Igaza volt! Egy mumusnak csak annyira kell ajtó, mint egy halnak bicikli! Mondjuk ki most, mondjuk ki bátran, én…

— És most lennél oly szíves félreállni az útból?

— Persze. Persze. Ejha! — Schleppel újabb hatalmas ütést mért a Királynőre.

A bevásárlókocsi előreszökkent.

— És jobban teszed, ha velünk tartasz! — kiáltotta Motolla, miközben Schleppelt elnyelte a köd.

— Dehogy, egyáltalán nem — jelentette ki az Arkrektor, miközben száguldottak. — Higgy nekem! Mi volt az?

— Egy mumus — felelte Motolla.

— Azt hittem, hogy csak szekrényekben meg izékben találhatóak meg? — ordította Maphlaves.

— Ő kijött a szekrényből — büszkélkedett Reg Patkó. — És megtalálta önmagát.

— Addig nincs is baj, míg mi el tudjuk őt veszíteni.

— Nem hagyhatjuk őt…

— Dehogyisnem! Dehogyisnem! — csattant föl Maphlaves.

Olyan hang hangzott föl mögöttük, mint a mocsárgázkitörésé. Zöld fény áramlott el mellettük.

— A varázsigék kezdenek elsülni! — rikácsolta a Dékán. — Gyorsabban!

A bevásárlókocsi kisüvített a bejáraton és sivító kerekekkel szákkent ki az éjszaka hűvösébe.

— Szasz! — bömbölte Maphlaves, amikor a tömeg szétszóródott előttük.

— Ez azt jelenti, hogy én is mondhatok szaszt? — firtatta a Dékán.

— Rendben. De csak egyszer. Mindenki mondhatja egyszer.

— Szasz!

— Szasz! — visszhangozta Reg Patkó.

— Úúúk!

— Szasz! — rivallta Motolla.

— Szasz! — csatlakozott Schleppel. (Valahol a sötétben, ahol a tömeg a leggyérebb volt, Mr. Ixolitnak, a világ utolsó, még létező sikítószellemének ösztövér alakja odaosont a rázkódó épülethez és szégyenlősen bedugott egy cédulát az ajtó alatt.

Az állt rajta: ÓÓÓÓíííÓÓÓíííÓÓÓííí.)

A bevásárlókocsi fölszántva a földet, nagyon határozottan megállt. Senki sem fordult hátra. Reg vontatottan megszólalt: — Mögöttünk vagy, igaz?

— Úgy van, Mr. Patkó — válaszolta boldogan Schleppel.

— Aggódnunk kellene, amikor előttünk van? — kérdezte Maphlaves. — Vagy rosszabb, ha tudjuk, hogy mögöttünk van?

— Hah! Nem kell többé sem szekrény, sem pince ennek a mumusnak — jelentette ki Schleppel.

— Kár, mert nekünk van néhány tényleg nagy pincénk az Egyetemen — vágta rá sietve Motolla Alánk.

Schleppel egy darabig hallgatott. Aztán puhatolózó hangnemben megtörte a csöndet: — Mennyire nagy?

— Óriási.

— Igen? Patkányokkal?

— Mi az hogy patkányok! Szökött démonok és mindenfélék vannak odalenn. Hemzsegnek, ami azt illeti.

— Mit csinálsz? — sziszegte Maphlaves. — Azok a mi pincéink, amikről beszélsz!

— Jobb szeretnéd őt az ágyad alatt, mi? — mormolta Motolla. — Vagy ha mögötted járkálna?

Maphlaves szaporán bólogatott.

— Tyű, igen, azok a patkányok odalent tényleg kezdenek elkanászodni — jegyezte meg hangosan. — Némelyikük… ó, úgy két láb hosszú, nem igaz, Dékán?

— Három láb — helyesbített a Dékán. — Legalább.

— Ráadásul kövérek, mint a disznó — tódította Motolla.

Schleppel mindezt fontolóra vette. — Hát, jó — mondta vonakodva. — Talán majd betérek és megnézem őket.

A nagy bolt szét- és összerobbant egyszerre, s ez olyasmi, amit szinte lehetetlen elérni különleges effektusokra szánt hatalmas költségvetés vagy három, egymás ellenében ható varázsige nélkül. Látomás keletkezett egy irdatlan felhőről tágulóban ugyanakkor oly sebesen távozóban, hogy az összbenyomás inkább zsugorodó pontra emlékeztetett. A falak elgörbültek és elnyelődtek. A talaj a megkínzott földeken fölszakadt és csigavonalban emelkedett a forgatagba. A nem-zene erőszakosan fölharsant, aztán szinte azonnal el is halt.

És aztán semmi, eltekintve a sáros mezőtől.

És, hóként libegve le a kora reggeli égből, fehér pihék ezrei. Némán siklottak a levegőben és könnyedén landoltak a tömegben.

— Nem a magjait szórja szét, ugye? — tudakolta Reg Patkó.

Motolla elkapta az egyik pihét. Kezdetleges négyszög volt, durva és foltos. Némi képzelőtehetséggel épp csak lehetséges volt kivenni a szavakat:

— Nem — nyugtatta meg Motolla. — Valószínűleg nem.

Visszafeküdt és elmosolyodott. Sose túl késő jól élni.

És amikor senki sem nézett oda, a Korongvilágon utolsó, még hátramaradt bevásárlókocsi bánatosan elcsörömpölt az éjszaka feledésébe, egyedül és elveszetten[18].

— Gug-gú-liggu-kú!

Miss Illabets ült a konyhájában.

Odakintről hallotta az elkeseredett zörgést, ahogy Ned Fekete és az inasa fölszedték a Kombinált Betakarítógép összekuszálódott maradványait. Mások, maréknyian, elméletileg szintén segítettek, de valójában csak megragadták az alkalmat, hogy alaposan körülnézzenek. Miss Illabets előzőleg készített nekik egy tálca uzsonnát s azzal otthagyta őket.

Most állát kezében nyugtatva ült, a semmibe meredve.

Kopogtak a nyitott ajtón. Csap dugta be vörös képét a szobába.

— Elnézést, Miss Illabets…

— Hmm?

— Elnézést, Miss lllabets, egy ló csontváza mászkál szerte a csűrben! És szalmát eszik!

— Hogyan?

— És az egész keresztülhullik rajta!

— Tényleg? Akkor megtartjuk. Legalább olcsó lesz etetni.

Csap egy darabig még ott lézengett, kalapját tekergetve a kezében.

— Jól van, Miss Illabets?

— Jól van, Mr. Alánk?

Motolla a semmibe bámult.

— Motolla? — szólongatta Reg Patkó.

— Hmm?

— Az Arkrektor épp most kérdezte, hogy kérsz-e egy italt.

— Egy pohár desztillált vizet szeretne — válaszolta Mrs. Kuglof.

— Mi, sima vizet? — firtatta Maphlaves.

— Úgy van, azt akar — felelte Mrs. Kuglof.

— Egy pohár desztillált vizet kérek, ha lehet — szólalt meg Motolla.

Mrs. Kuglof önelégültnek tűnt. Legalábbis annyi, amennyi látszott belőle, önelégültnek tűnt, konkrétan a Kalap és a ridikül közti rész; az utóbbi afféle ellenpontja volt a kalapnak és olyan nagy, hogy még olyankor is, amikor az asszony szorosan tartotta az ölében, nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a fülét. Amikor meghallotta, hogy a lányát meghívták az Egyetemre, eljött ő is. Mrs. Kuglof mindig föltételezte, hogy a Ludmillának szóló meghívás szintúgy vonatkozik Ludmilla anyjára is. Hozzá hasonló anyák előfordulnak mindenhol, és úgy látszik, semmit se lehet tenni velük kapcsolatban.

A varázslók vendégül látták az Újra Kezdőket, akik megpróbáltak úgy csinálni, mintha élveznék. A hosszas hallgatásokkal, szórványos köhécselésekkel megtűzdelt kétes alkalmak egyike volt ez, amikor az emberek efféle elszigetelt dolgokat mondanak: — Hát, ugye, milyen kellemes?

— Egy kissé elmélyültnek tűntél az előbb, Motolla, egy pillanatig — jegyezte meg Maphlaves.

— Csak kissé elfáradtam, Arkrektor.

— Azt hittem, ti zombik sosem alszotok.

— Még mindig fáradt vagyok — felelte Motolla.

— Biztos vagy abban, hogy nem szeretnéd, ha még egyszer megkísérelnénk a temetést meg mindent? Ezúttal megcsinálhatnánk tisztességesen.

— Nagyon szépen köszönöm, de nem. Egyszerűen nem termettem az élőholt életre, azt hiszem. — Motolla Reg Patkóra nézett. — Sajnálom. Nem értem, te hogyan birkózol meg vele. — Mentegetőzve rávigyorgott.

— Minden jogod megvan rá, hogy eleven legyél vagy holt, ahogy tetszik — jelentette ki Reg szigorúan.

— Egy-Férfi-Vödörrel azt mondja, az emberek ismét meghalnak rendesen — tudatta Mrs. Kuglof. — Szóval valószínűleg lehet szerezni időpontot.

Motolla körbenézett.

— Elvitte sétálni a kutyáját — válaszolta Mrs. Kuglof.

— Hol van Ludmilla? — kérdezte a vén varázsló.

Motolla feszélyezetten mosolygott. Mrs. Kuglof előérzetei néha nagyon fárasztóak tudtak lenni.

— Jó érzés lenne tudni, hogy Lupinról gondoskodni fognak, miután… eltávoztam — jelentette ki. — Vajon kegyed nem tudná befogadni?

— Hát… — bizonytalankodott Mrs. Kuglof.

— De Lupin… — kezdte Reg Patkó, aztán észrevette Motolla arckifejezését.

— El kell ismerjem, nagy megnyugvás lenne, ha kutya lenne a háznál — látta be Mrs. Kuglof. — Mindig aggódom Ludmilla miatt. Annyi fura népség akad errefelé.

— De a lánya… — kezdett bele újra Reg.

— Hallgass, Reg! — szólt rá Dorina.

— Akkor ez el van rendezve — zárta le az ügyet Motolla. — És kegyednek van nadrágja?

— Mi?

— Akad nadrág a házban?

— Hát, gondolom, akad néhány, ami a néhai Mr. Kuglofé volt, de miért…

— Sajnálom — mentegetőzött Motolla. — Elkalandoztak a gondolataim. Az idő nagy részében azt se tudom, mit beszélek.

— Á — szólalt meg Reg földerülve. — Értem már. Azt akarod mondani, hogy amikor Lupin…

Dorina erősen oldalba bökte.

— Ó! — mondta Reg. — Elnézést. Ne is törődjön velem! A saját fejem is elveszíteném, ha nem lenne odavarrva.

Motolla hátradőlt és lehunyta a szemét. Ki tudta venni a társalgás szórványos foszlányait. Hallotta, ahogy Artur Hunyorok megkérdezi az Arkrektortól, ki csinálta a lakberendezést, és honnan szerzi be az Egyetem a zöldségeit. Hallotta, ahogy a Kincstárnok siránkozik az összes szitokszó kiirtásának költsége miatt, azok ugyanis valamiképp túlélték a közelmúlt változásait és a tető sötétjében ütöttek tanyát. Ha erőltette tökéletes hallását, még a távoli pincében ujjongó Schleppelt is képes volt meghallani.

Nincs rá szükségük. Végre valahára. A világnak nincs szüksége Motolla Alánkra.

Csöndesen föltápászkodott és az ajtóhoz támolygott.

— Csak kiugrom — mondta. — Lehet, hogy egy ideig elmaradok.

Maphlaves lagymatagon odabólintott és feszülten figyelt Artur közlendőjére arról, hogy a Nagycsarnokot hogyan lehetne teljesen átalakítani némi fenyőutánzatú tapétával.

Motolla becsukta maga mögött az ajtót, és a vastag, hűvös falnak dőlt.

Ó, igen. Van még valami.

— Itt vagy még, Egy-Férfi-Vödörrel? — kérdezte halkan.

honnan tudtad?

— Általában itt szoktál lenni.

he, he, te aztán jó nagy bajt okoztál! tudod, hogy mi fog történni a következő teliholdkor?

— Igen, tudom. És azt hiszem, hogy valamiképpen ők is sejtik.

de Lupin farkasemberré fog változni.

— Igen. És Ludmilla nőstényfarkassá.

rendben, de miféle kapcsolatot alakíthatnak ki emberek négyből egy hét alatt?

— Talán legalább olyan jó esélyük lesz a boldogságra, mint a legtöbbeknek. Az élet nem tökéletes, Egy-Férfi-Vödörrel.

nekem mondod?

— Most pedig kérdezhetek valami személyest? — tudakolta Motolla. — Úgy értem, egyszerűen muszáj megtudjam…

huh.

— Végül is, megint csak a tiéd az asztrállétsík.

ó, rendben van.

— Miért hívnak Egy-…

ez minden? azt hittem, magadtól is rájössz, egy ilyen okos ember. a törzsemben az a hagyomány, hogy a gyereket az első dologról nevezik el, amit az anya meglát, amikor kinéz a vigvamból a szülés után. Ez az EgyFérfi-Egy-Vödör-Vizet-Önt-Két-Kutyára rövidítése.

— Hát ez elég nagy pech — jegyezte meg Motolla.

nem olyan vészes, felelte Egy-Férfi-Vödörrel. az ikertestvérem az, akit inkább sajnálnod kell. anyánk tíz másodperccel előttem nézett ki, hogy neki nevet adjon.

Motolla eltöprengett ezen.

— Ne áruld el, hadd találgassak — szólította föl. — Két-Kutya-Verekszik?

Két-Kutya-Verekszik? Két-Kutya-Verekszik? vihogott Egy-Férfi-Vödörrel. a jobb karját is odaadta volna, ha úgy nevezik, Két-Kutya-Verekszik.

Csak később esett, hogy Motolla Alánk története tényleg véget ért, már ha „történet” alatt mindent értünk, amit tett és okozott és elindított. A kostetői faluban, ahol az igazi Móres-táncot ropják, például azt hiszik, hogy senki sem végleg halott, amíg el nem ülnek a világban az általa keltett hullámok — míg az óra, amit fölhúzott, le nem jár, míg a bor, amit készített, be nem fejezte az erjedést, míg a mag, amit elvetett, le nincs aratva. Ők azt mondják, hogy az egyén élethossza csupán tényleges létezésének magva.

Miközben átbandukolt a ködös városon a találkára, amire születése óta várakozott, Motolla úgy érezte, hogy meg tudná jósolni azt a végső véget.

Néhány hét múlva következik be, amikor újra holdtölte lesz. Afféle záradék vagy függelék Motolla Alánk életéhez — született a Jelentős Háromszög esztendejében, a Három Tetű Századában (mindig is jobban szerette a régi kalendáriumot ősi elnevezéseivel ennél az újmódi számozásnál, amit manapság használnak) és meghalt a Képzelt Kígyó évében, a Repülőkutya Századában, többé-kevésbé.

Lesz majd két alak, átrohanva a mocsaras fennsíkon a hold alatt. Nem egészen farkasok, nem egészen emberek. Egy kis szerencsével övék lesz mindkét világ legjava. Nem csak érzés… hanem tudás.

Mindig az a legjobb, ha két világod van.

A Halál ült a székén sötét dolgozószobájában, összetett kézzel arca előtt.

Néha előre-hátra forgott a székkel.

Albert hozott neki egy csésze teát és tapintatos némasággal távozott.

A Halál íróasztalán maradt egy életfogytmérő. Azt bámulta.

Forgás, forgás. Forgás, forgás.

Odakint a hallban a hatalmas óra ketyegett tovább, agyonütve az időt.

A Halál csontvázujjaival dobolt az íróasztal sebhelyes fáján. Előtte fölhalmozva, lapjaik között rögtönzött könyvjelzőkkel, hevert a Korongvilág némelyik híres szerelmesének[19] élettörténete, akiknek meglehetősen ismétlődő élményei nem nyújtottak egyáltalán semmi segítséget.

A Halál fölállt és egy ablakhoz lépdelt és kibámult sötét birodalmára, a keze váltakozva ökölbe szorult és kinyílt a háta mögött.

Aztán fölmarta az életfogytmérőt és kilépett a szobából.

Muci az istálló meleg bűzében várakozott. A Halál gyorsan fölnyergelte, kivezette az udvarra, aztán föllovagolt az éjszakába, a távoli ékszerként csillogó Korongvilág irányába.

Alkonyatkor hangtalanul ért földet egy tanyaudvaron.

Átlebegett egy falon.

Elért a lépcső aljához.

Fölemelte a homokórát és figyelte az Idő elfolyását.

És aztán habozott. Volt valami, amit meg kellett tudnia. Bill Kapunak egyes dolgok majd kifúrták az oldalát, és ő mindenre vissza tudott emlékezni abból, hogy milyen volt Bill Kapunak lenni. Képes volt megvizsgálni az érzelmeket, elrendezve, akár az elfogott lepkék, föltűzve, üveg alatt.

Bill Kapu halott volt, vagy legalábbis rövid létezése megszűnt. Ám — hogy is van? — az egyén tényleges élethossza csupán valóságos létezésének magva? Bill Kapu távozott, de visszhangokat hagyott hátra. Tartozik valamivel Bill Kapu emlékének.

A Halál mindig eltöprengett azon, vajon miért tesznek az emberek virágot a sírokra. Nem látta semmi értelmét. A halottak elvégre túlléptek a rózsaillaton. De most… nem mintha azt érezte volna, megértette, de legalább úgy érezte, van ott valami, ami képes megérteni.

Miss Illabets szalonjának elfüggönyözött feketeségében egy sötétebb alak haladt át a sötéten a kredencen álló három láda felé tartva.

A Halál kinyitotta az egyik kisebbet. Tele volt aranypénzzel. Az érméknek afféle érintetlen kinézete volt. A másik kis ládával is kísérletet tett. Az is tele volt arannyal.

Ennél többre számított Miss Illabetstől, bár valószínűleg Bill Kapu sem tudta volna, mire.

Megpróbálkozott a nagy ládával.

Egy réteg selyempapír. A papír alatt valami fehér, selymes dolog, valamiféle fátyol, mostanra megsárgult és foszlékony a kortól. Értetlenkedő pillantást vetett rá és félretette. Valami fehér cipő. Teljesen alkalmatlan viselet tanyán, úgy érezte. Nem csoda, hogy el lett téve.

Még több papír; egy összekötött levélcsomó. Rárakta a fátyolra. Soha semmit nem lehet nyerni azzal, ha megfigyeled, hogy az emberek miket mondanak egymásnak — a nyelv csak azért van, hogy elrejtse a gondolataik.

És aztán, pont a láda fenekén, talált egy kisebb dobozt. Kihúzta és meg-megforgatta a kezében. Majd lenyomta a kis csappantyút és fölemelte a fedelét.

Óramű berregett.

A dallam nem volt valami jó. A Halál minden muzsikát hallott már, amit csak valaha komponáltak, és szinte mindegyik jobb volt, mint ez a melódia. Ennek amolyan plim-plim jellege volt, kis, repedtfazék hangú egy-két-hár ritmusa.

A zenedobozban, a buzgón forgó fogaskerekek fölött, két fatáncos rángatózott keringőparódiát.

A Halál nézte őket, míg az óramű lejárt. Aztán elolvasta a föliratot.

A zenedobozt ajándékba vették valaha.

Mellette, az életfogytmérő öntötte a homokszemcséket az alsó hasba. Oda se fütyült rá.

Amikor az óraszerkezet leállt, újra fölhúzta. Két alak, átpörögve az időn. És amikor a muzsika megszűnik, csak újra el kell forgatnod a fölhúzó kulcsot.

Amikor ismét megállt az óramű, a Halál ült a csöndben és a sötétben, és döntésre jutott.

Csupán másodpercek maradtak. A másodpercek nagyon sokat jelentettek Bill Kapunak, mert neki korlátozott mennyiség állt rendelkezésére belőlük. Viszont semmit sem jelentettek a Halálnak, akinek sohasem jutott egy se.

Otthagyta az alvó házat, nyeregbe pattant és ellovagolt.

Az út, amely magának a fénynek háromszázmillió évébe került volna, egy szemvillanásig tartott, ám a Halál abban a térben utazik, ahol az Időnek nincs jelentősége. A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár.

Akadt társasága az úton — galaxisok, csillagok, fénylő anyagcsíkok áramolva, s végül csigavonalban kacskaringózva a távoli cél felé.

A Halál fakó lován lefelé haladt a sötétségben, mint buborék a folyóban.

És minden folyó valahová hömpölyög.

És aztán, odalent, egy síkság. Itt a távolságnak ugyanúgy nincs jelentősége, mint az időnek, de azért a mérhetetlen nagyság érzékelhető. A síkság lehetett volna akár egy mérföldnyire, akár milliónyira; végeláthatatlan völgyek vagy barázdák nyoma látszott rajta, amelyek, ahogy közeledett, szétáradtak mindkét oldalra.

Landolt.

Leszállt a lóról és csak állt a csöndben. Aztán fél térdre ereszkedett.

Változtassuk meg a perspektívát! A redőzött táj visszahúzódik a fölmérhetetlen messzeségbe, elgörbül a széleken, ujjbeggyé válik.

Azrael fölemelte ujját arcához, amely betöltötte a haldokló galaxisok halvány ragyogásával megvilágított eget.

Milliárd Halál van, de mindegyik csak aspektusa az egyetlen Halálnak: Azraelnak, a Nagy Delejezőnek, a Világegyetemek Halálának, az idő kezdetének és végének.

Sötétállomány alkotja az univerzum javarészét és csak Azrael tudja, ki az.

Olyan hatalmas szem, amelynek szivárványhártyáján egy szupernóva puszta csillanás lenne, fordult oda lassan és összpontosított a pöttöm alakra ujjbegyének végeláthatatlan spirális síkjain. Azrael mellett ott lógott az óriási óra a dimenziók teljes hálójának közepén és ketyegett előre. Csillagok tündököltek Azrael szemében.

A Korongvilág Halála fölállt.

URAM, KÉREK…

Létbe csuszamlott a nemlét három szolgája az oldalán.

Azt mondta az egyik: Ne hallgassa meg! Beavatkozással vádoltan áll itt.

Azt mondta az egyik: És halálgyilkossággal.

Azt mondta az egyik: És büszkeséggel. És hogy életben maradási szándékkal élte az életét.

Azt mondta az egyik: És hogy a káosz pártját fogta a tisztes renddel szemben.

Azrael fölvonta szemöldökét.

A szolgák ellebegtek a Halál mellől, reménykedően.

URAM, TUDJUK, HOGY NINCS TISZTES REND AZONKÍVÜL, AMIT MI ALKOTUNK…

Azrael kifejezése nem változott.

NINCS REMÉNY, CSAK MI. NINCS IRGALOM, CSAK MI. NINCS IGAZSÁG. CSAK MI VAGYUNK.

A sötét, szomorú arc eltakarta az eget.

MINDEN, AMI LÉTEZIK, A MIÉNK. AM NEKÜNK GONDOSKODNUNK KELL. MERT HA NEM GONDOSKODUNK, NEM IS LÉTEZÜNK. HA PEDIG NEM LÉTEZÜNK, AKKOR NINCS MÁS, CSAK A VAK NEMLÉT.

ÉS MÉG A NEMLÉT IS VÉGET KELL ÉRJEN EGY NAPON. URAM, JUTTATNA NEKEM CSAK EGY KIS IDŐT? A DOLGOK HELYES EGYENSÚLYA VÉGETT. VISZONOZNI AZ AJÁNDÉKOT. TEKINTETTEL A FOGLYOKRA ÉS A MADARAK RÖPTÉRE.

A Halál ezzel elhátrált egy lépést.

Lehetetlen volt Azrael arckifejezését olvasni.

A Halál oldalvást a szolgákra sandított.

URAM, MIBEN REMÉNYKEDHET AZ ARATÁS, HA NEM A KASZÁS GONDOSKODÁSÁBAN?

Várt.

URAM? — szólt a Halál.

A válaszig eltelő időben számos galaxis bontakozott ki, örvénylett szerpentinként Azrael körül, ütközött össze és tűnt el. Aztán Azrael így szólt:

IGEN.

És egy másik ujj átnyúlt a sötétségen az Óra felé.

A szolgák felől halk dühkiáltások hallatszottak, aztán a rádöbbenés sikolyai, majd három, kék láng lobbant kurtán.

Minden más óra, még a Halál mutató nélküli órája is, az Óra tükörképe. Pontosan az Óra tükörképei; megmondják a világegyetemnek, mennyi az idő, ám az Óra mondja meg az Időnek, mi az idő. Az Óra a hajtóerő, amiből minden idő fakad.

És az Óra konstrukciója ez: hogy a legnagyobb mutató csak egyszer megy körbe.

A másodpercmutató szélsebesen forgott egy olyan körpályán, aminek megtételéhez még a fény is napokat utazott volna, örökké kergették a percek, órák, napok, hónapok, évek, századok és korok. De a Világegyetem-mutató csak egyszer megy körbe.

Legalábbis, amíg valaki föl nem húzza újra a szerkezetet.

És a Halál egy maroknyi idővel tért haza.

A bolti csengő csilingelt.

Druto Polyak, virágkereskedő, odanézett egy floribunda Mrs. Talmi ág fölött. Valaki állt a virágokkal teli vázák között. Az illető kissé bizonytalan körvonalú volt; ami azt illeti, Druto sohasem volt biztos, még jóval később sem, hogy ki járt a boltjában és valójában hogyan is hangzottak a szavai.

Kezét dörzsölgetve hajbókolt előre.

— Miben segíth…

VIRÁGOK.

Druto csak egy pillanatig habozott.

— És a, ööö, rendeltetési helye ezeknek a…

EGY HÖLGY.

— És van Önnek bármilyen elkép…

LILIOMOK.

— Á? Biztos Ön abban, hogy liliomok megfe…

SZERETEM A LILIOMOT.

— Khm… csak mert a liliomok egy csöppet komo…

SZERETEM A KOMO…

Az alak habozott.

MIT JAVASOL?

Druto zökkenőmentesen lendült működésbe. — A rózsákat mindig nagyon szívesen látják — mondta. — Vagy az orchideákat. Mostanság számos úriember biztosít arról, hogy a hölgyek jobban örülnek egy szál orchideának, mint egy csokor rózsának…

RENGETEGET ADJON!

— Orchideából parancsolja vagy rózsából?

MINDKETTŐBŐL.

Druto ujjai kígyózva tekeregtek, akár angolnák az olajban.

— És vajon fölkelthetem az érdeklődését ezek iránt a csodás Exaltalta Gloriosa ágak…

RENGETEGET BELŐLÜK.

— És amennyiben a nagyságos úr büdzséje megengedi, ajánlhatnék egyetlen példányt ebből a rendkívül ritka…

IGEN.

— És esetleg…

IGEN. MINDEGYIKET. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.

Amikor a bolti csengő megcsöndült a vevő mögött, Druto lenézett a kezében tartott érmékre. Sok közülük rozsdás volt, mindegyik ismeretlen, és egyik-másik arany.

— Ümm — motyogta. — Ez tökéletesen elégséges…

Hirtelen tudatára ébredt a halk, puffanó neszeknek.

Körülötte a teljes boltban szirmok hullottak, akár az eső.

ÉS EZEK?

— Ez itt a De Luxe kínálatunk — válaszolta a hölgy a csokoládéboltban. Olyan osztályon felüli vállalkozás volt ez, hogy nem édességeket árult, hanem pralinékülönlegességeket — gyakran egyenként aranypapírba csomagolt cikornyás izék formájában, amelyek még nagyobb lyukat hoznak létre az ember bankszámláján, mint a fogában.

A magas, sötét vásárló fölvett egy dobozt, ami nagyjából két négyzetláb terjedelmű volt. Szaténpárnához hasonlító fedelén két, reménytelenül bandzsa macskakölyök kukucskált ki egy csizmából.

MIÉRT VAN EZ A DOBOZ KIPÁRNÁZVA? HOGY ÜLNI LEHESSEN RAJTA? LEHETSÉGES, HOGY MACSKA ÍZESÍTÉSŰ? — fűzte hozzá, s hangja határozottan fenyegetővé vált, vagyis inkább fenyegetőbbé, mint eddig.

— Ümm, nem. Az a Páratlan Kínálatunk.

A vevő félrehajította.

NEM.

Az üzlettulajdonosnő óvatosan szétnézett jobbra is, balra is, aztán kihúzott egy fiókot a pult alatt, ezzel egyidejűleg összeesküvői suttogássá halkítva hangját.

— Na persze — mondta —, arra a nagyon különleges alkalomra…

Eléggé kis doboz volt. Valamint teljesen fekete is, kivéve a tartalom elnevezését apró, fehér betűkkel; nincs az a macska, még a rózsaszín szalaggal ékesített se, aminek megengedték volna, hogy akár csak mérföldnyire is megközelítsen egy ilyen dobozt. Egy ilyen csokoládésdoboz kézbesítéséhez sötét idegenek drótkötélpályákról ugranak le és kötélen ereszkednek alá toronyházakról.

A sötét idegen a feliratot fürkészte.

„SÖTÉT IGÉZET” — olvasta. — EZ TETSZIK NEKEM.

— Azokra az intim pillanatokra — magyarázta a hölgy.

A vevő láthatólag fontolóra vette ennek helytállóságát.

IGEN. AZ TALÁLÓNAK TŰNIK.

Az üzletasszony arca sugárzott.

— Akkor hát becsomagoljam?

IGEN. SZALAGGAL ÁTKÖTVE.

— És parancsol még valami mást is, uram?

A vásárló, úgy tűnt, pánikba esik.

MÁS? KELLENE LEGYEN MÉG MÁS IS? VAN MÉG VALAMI MÁS? MI AZ, AMIT MÉG MEG KELLENE TENNI?

— Pardon, uram?

AJÁNDÉK EGY HÖLGYNEK.

A tulajdonosnő a társalgás dagályának ilyen hirtelen megfordulásától kissé elveszetten hánykolódott a habokon. Egy megbízható közhely irányába kezdett úszni.

— Hát, azt mondják, nemde, hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja? — jelentette ki nagy okosan.

GYÉMÁNT? Ó! GYÉMÁNT. VALÓBAN?

Akként ragyogtak, mint csillagfénysziporkák a fekete bársony égen.

— Ez itt — mutatott rá a kalmár — különlegesen szép kő, nem gondolja? Tekintse meg a tüzét, kivételes…

MENNYIRE BARÁTSÁGOS?

A kalmár habozott. Mindent tudott karátokról, briliáns színszórásról, „víztisztaságról” és „köszörülésről” és „tűzről”, de korábban sosem kérték föl arra, hogy a drágaköveket az általános szívélyesség szempontjából ítélje meg.

— Eléggé jóindulatú? — kockáztatta meg.

NEM.

A kalmár ujjai megragadták a megfagyott fény újabb szilánkját.

— Na már most, ez — jelentette ki, s önbizalom áradt vissza a hangjába, — a híres Kurtakocsány bányából való. Fölhívhatom a figyelmét a remekmívű…

Érezte, hogy a tisztán látó pillantás átfúrja magát a tarkóján. — Ám, ezt el kell ismerjem, nem a barátságosságáról közismert — fejezte be sután.

A sötét vevő rosszallóan nézett körbe a boltban. A homályban, a trollálló rácsok mögött, drágakövek izzottak, akár a sárkányok szeme egy barlang mélyén.

BARÁTSÁGOS EZEK KÖZÜL VALAMELYIK? — kérdezte.

— Uram, azt hiszem, az ellentmondás félelme nélkül állíthatom, hogy sohasem alapoztuk beszerzési politikánk a kérdéses ékkövek szeretetreméltóságára — válaszolta a kalmár. Kínosan tudatában volt, hogy a dolgok nem stimmelnek, és hogy valahol a tudata hátsó részén tudja, hogy mi nem stimmel, és hogy valamiképp az esze nem engedi neki, hogy a végső kapcsolatot megteremtse. És ez kezdett az idegeire menni.

HOL VAN A VILÁG LEGNAGYOBB GYÉMÁNTJA?

— A legnagyobb? Könnyű kérdés. Az Offler Könnye, Offler, a Krokodilisten Elveszett, Ékköves Végzettemplomában található a legsötétebb Howondaföldön, és nyolcszázötven karát a súlya. És, uram, hogy a következő kérdésének elébe vágjak, én, személy szerint, boldogan bújnék ágyba vele.

Az egyik kellemes dolog abban, ha pap vagy Offler, a Krokodilisten Elveszett, Ékköves Végzettemplomában, az, hogy többnyire korán mehetsz haza délután. Azért van ez így, mert a templom el van veszve. A legtöbb hívő sohasem talál oda. Ők a szerencsések.

A hagyományoknak megfelelően mindössze két ember tehette lábát a legbensőbb szentélybe. A Főpap meg a másik pap, aki nem volt Fő. Már évek óta ott tartózkodtak és felváltva töltötték be a főpapságot. Ez nem volt megerőltető munkakör, lévén, hogy a lehetséges hívők többsége fölnyársalódott, szétlapult, megmérgeződött vagy fölszeletelődött a csapdákban, még mielőtt eljutott volna egészen a kis dobozig és egy hőmérő[20] mókás rajzáig a sekrestye előtt.

A papok Csonka Miszter Tökfejet játszottak a főoltáron, pont az árnyékban, amit Maga Offler ékkő borította szobra vetett rájuk, amikor meghallották a főkapu csikordulását a távolban.

A Főpap föl se nézett.

— Ni csak — mondta. — Akkor hát egy újabb a nagy guruló golyóbisnak.

Huppanás hallatszott, majd csikorgó robajlás. Aztán egy nagyon végleges becsapódás.

— Na most — szólalt meg a Főpap. — Mi is volt a tét?

— Két kavics — felelte az alacsonyabb rangú pap.

— Rendben. — A Főpap a kártyáit szemlélgette. — Oké, tartom a két kav…

Léptek halk nesze hangzott föl.

— A korbácsos pasi a múlt héten egész a nagy, éles tüskékig jutott — jegyezte meg az alacsonyabb rangú pap.

Olyan hang hallatszott, mint egy nagyon régi, kiszáradt vécé zubogása. A léptek megszűntek.

A Főpap mosolygott magában.

— Rendben — mondta. — Tartom a két kavicsod és emelek kettővel.

Az alacsonyabb rangú pap lecsapta a kártyáit.

— Dupla Tökfej — mutatta.

A Főpap gyanakvóan pillantott le.

Az alacsonyabb rangú pap megnézett egy papírfecnit.

— Akkor már háromszázezer-kilencszázhatvannégy kaviccsal jössz nekem — közölte.

Léptek hangja érkezett.

A papok összenéztek.

— Már jó ideje nem ért el senki a mérgezett hajítódárdás átjáróba — jelentette ki a Főpap.

— Ötöt arra, hogy sikerül neki — ajánlotta az alacsonyabb rangú pap.

— Benne vagyok.

Kőbe csapódó fémhegyek kopogtak halkan.

— Csúfság lenne elvenni a kavicsaid.

Megint léptek.

— Na jó, de még mindig ott a… — egy reccsenés, egy csobbanás — …krokodiltartály.

Újfent léptek.

— Soha senki nem jutott túl a díszkapu rettegett őrén…

A papok egymás rémült arcába néztek.

— Hé — szólalt meg az, amelyik nem volt Fő. — Nem gondolod, ugye, hogy esetleg…

— Itt? Ugyan, menj már! Egy istenekverte dzsungel közepén vagyunk. — A Főpap mosolyogni próbált. — Semmiképp se lehet…

A léptek egyre közeledtek.

A papok rettegve kapaszkodtak egymásba.

— Mrs. Kuglof.

Az ajtószárnyak befelé robbantak. Sötét szél zúdult a terembe, elfújva a gyertyákat és pettyes hóként szétszórva a kártyákat.

A papok hallották a foglalatából kiemelt óriási nagy gyémánt csendülését.

KÖSZÖNÖM.

Egy idő múlva, amikor úgy látszott, semmi más nem történik, a papnak, aki nem volt Fő, sikerült rábukkannia egy taplós dobozra, és több hiábavaló próbálkozás után, meggyújtania egy gyertyát.

A két pap fölnézett a táncoló árnyékokon át a szoborra, amin most egy lyuk tátongott ott, ahol egy óriási nagy gyémántnak kellett volna lennie.

Kis idő múltán a Főpap fölsóhajott és megszólalt: — Hát, közelítsük meg így a dolgot: rajtunk kívül ki fog tudni erről?

— Aha. Még sose mérlegeltem így a dolgot. Hé, lehetek holnap én a Főpap?

— Csak csütörtökön következel.

— Ó, ne csináld már!

A Főpap vállat volt és levette Főpaposkodó fövegét.

— Roppant lehangoló, az ilyesmi — morogta, fölpillantva a megrongált szoborra. — Egyeseknek egyszerűen fogalma sincs, hogyan kell viselkedni egy isten házában.

A Halál átszáguldott a világon, ismét csak a tanyaudvaron érve földet. A nap már az égalján tartózkodott, amikor bekopogott a konyhaajtón.

Miss Illabets, kötényébe törölve kezét, ajtót nyitott. Rövidlátóan fintorgott a látogatóra, aztán elhátrált egy lépést.

— Bill Kapu? Valósággal szívbajt hozott rám…

HOZTAM MAGÁNAK VIRÁGOT.

Az öregasszony rámeredt a száraz, halott növényekre.

ÚGYSZINTÉN VALAMI CSOKOLÁDÉFÉLESÉGET, AZT A FAJTÁT, AMIT A HÖLGYEK SZERETNEK.

Az öregasszony rámeredt a fekete dobozra.

VALAMINT ITT EGY GYÉMÁNT IS, HOGY A BARÁTJA LEGYEN.

Megcsillantak rajta a nyugvó nap utolsó sugarai.

Miss Illabetsnek végül megoldódott a nyelve.

— Bill Kapu, mi jár a kend fejében?

ELJÖTTEM, HOGY ELVIGYEM MAGÁT EBBŐL AZ EGÉSZBŐL.

— Valóban? Hová?

A Halál ezt már nem gondolta ki korábban.

HOVÁ SZERETNE MENNI?

— Nem akarok ma este sehová se menni, csak a táncmulatságba — szögezte le Miss Illabets.

A Halál ezt se vette tervbe.

MI EZ A TÁNCMULATSÁG?

— Aratóbál. Tudja, ugye? Ez a hagyomány, Amikor be van takarítva a termés. Afféle ünnepség és olyan, mint egy hálaadás.

HÁLAADÁS KINEK?

— Nem t’om. Név szerint senkinek, azt hiszem. Csak általánosságban hála, gondolom.

AZT TERVEZTEM, HOGY CSODÁKAT MUTATOK MAGÁNAK. POMPÁS VÁROSOKAT. AMIT CSAK AKAR.

— Bármit?

IGEN.

— Akkor elmegyünk a táncmulatságba, Bill Kapu. Mindig, minden évben elmegyek. Számítanak rám. Tudja, hogy van ez.

IGEN, MISS ILLABETS.

A Halál odanyúlt és megfogta az öregasszony kezét.

— Mi, úgy érti kend, most rögtön? — kérdezte a nő. — Nem vagyok kész…

NÉZZE!

Az öregasszony lenézett arra, amit most hirtelen viselt.

— Ez nem az én ruhám. Csupa csillogó van rajta.

A Halál felsóhajtott. A történelem nagy szerelmesei sosem futottak össze Miss Illabetscsel. Maga Casanunda is benyújtotta volna a létráját.

AZOK GYÉMÁNTOK. ANNYI GYÉMÁNT, HOGY EGY KIRÁLYT KI LEHETNE VÁLTANI VELÜK.

— Melyik királyt?

BÁRMELYIKET.

— Ejha!

Muci könnyedén lépdelt a városba vezető úton. A végtelen hossza után egy puszta porlepte út megkönnyebbülést jelentett.

Női nyeregben ülve a Halál mögött, Miss Illabets földerítette a Sötét igézet dobozának zizegő tartalmát.

— Innen — szólalt meg — valaki megette az összes rumos bonbont. — Újabb papírcsörgés hallatszott. — És az alsó sorból is. Ki nem állhatom, amikor egyesek elkezdik az alsó sort, mielőtt a fölső rendesen elfogyott volna. És tudom, hogy kend tette, mert van egy kis térkép a fedélen és igazság szerint lennie kellene rumos bonbonoknak. Bill Kapu?

ELNÉZÉST, MISS ILLABETS. SZERETEM A RUMOS BONBONT.

— Ez a nagy gyémánt egy kicsit nehéz. Bár szép — tette hozzá kelletlenül. — Hol szerezte?

OLYAN EMBEREKTŐL, AKIK AZT HITTÉK, EGY ISTEN KÖNNYCSEPPJE.

— És az?

NEM. AZ ISTENEK SOHASEM SÍRNAK. KÖZÖNSÉGES SZÉN, AMI NAGY HŐSÉGNEK ÉS NYOMÁSNAK VOLT KITÉVE, EZ MINDEN.

— Szóval minden széndarabban ott rejlik egy gyémánt, várva, hogy előbújhasson, igaz?

IGEN, MISS ILLABETS.

Egy darabig nem hallatszott más nesz, csak Muci patáinak kip-kopja. Aztán Miss Illabets pajkosan azt mondta:

— Tudja, pontosan tudom, mi folyik. Láttam, hogy mennyi homok volt benne. Szóval kend azt gondolta, „Nem is olyan rémes a vén szatyor, engedek neki egy kis szórakozást néhány óráig és aztán, amikor nem számít rá, itt lesz az ideje a jó öreg kurtít-de-grásznak, igazam van?”

A Halál nem válaszolt.

— Igazam van, nem?

SEMMIT SEM TUDOK ELTITKOLNI MAGA ELŐL, MISS ILLABETS.

— Huh! Gondolom, bóknak kéne vennem. Igen? Föltételezem, rengetegen veszik igénybe kend idejét.

TÖBBEN, MINT AMENNYIT ESETLEG EL TUD KÉPZELNI, MISS ILLABETS.

— Akkor, a körülményekre való tekintettel, a legjobb lesz, ha megint Renátának szólítasz.

A réten, az íjászat mezején túl, máglya lángolt. A Halál ki tudta venni az előtte mozgó alakokat. A szórványos, elkínzott nyikkanások azt sugallták, hogy valaki hangolja a hegedűjét.

— Mindig eljövök az aratóbálba — tudatta Miss Illabets csevegő hangnemben. — Na persze, nem táncolni. Általában utánanézek az ételnek és így tovább.

MIÉRT?

— Hát, valakinek muszáj gondoskodnia az ételről.

ÚGY ÉRTEM, MIÉRT NEM TÁNCOLSZ?

— Mer’ öreg vagyok, azért.

ANNYI IDŐS VAGY, AMENNYINEK GONDOLOD MAGAD.

— Huh! Igen? Tényleg? Ez az a fajta ostobaság, amit mindig mondanak az emberek. Mindig azt mondják, Szavamra, de jól nézel ki! Azt mondják, Van még élet a vén kutyában. Öregember nem vénember. Többet ér a vén sas az ifjú bagolynál. Ilyesmiket. Mind hülyeség. Mintha az öregség olyasmi lenne, aminek örülnöd kellene! Mintha azzal, hogy beletörődsz, piros pontokat nyernél! A fejem tudja, hogyan gondolkozzék fiatalon, de a térdemnek nem megy az ifjúság. Vagy a hátamnak. Vagy a fogamnak. Próbáld csak mondani a térdemnek, hogy annyi idős, amennyinek gondolja magát és meglátod, mit fog használni neked. Vagy neki.

TALÁN ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNI.

Még többen mozogtak a tűz fénye előtt. A Halál ki tudta venni a földíszített csíkos póznákat.

— A legények rendszerint lehoznak ide két csűrajtót és összeszögelik őket, hogy legyen rendes táncparkett — jegyezte meg Miss Illabets. — Aztán mindenki bekapcsolódhat.

NÉPTÁNC? — kérdezte a Halál belefásultan.

— Nem. Tudod, van bennünk egy kis büszkeség.

BOCSÁNAT.

— Hé, az ott Bill Kapu, nem? — rikoltotta egy alak, előbukkanva a félhomályból.

— A jó öreg Bill az!

— Hé, Bill!

A Halál végignézett a nyílt arcok körén.

SZERVUSZTOK, BARÁTAIM.

— Azt hallottuk, hogy elmentél — jegyezte meg Herceg Alapi. Miss Illabetsre pillantott, akit a Halál épp lesegített a lóról. A hangja kissé megcsuklott, miközben megpróbálta elemezni a helyzetet. — Naccsád nagyon… sziporkázónak látszik… ma este, Miss Illabets — fejezte be gálánsan.

A levegő meleg, nedves fűtől volt illatos. Egy ponyvatető alatt egy amatőr zenekar még mindig készülődött.

A kecskelábú asztalokat olyanfajta étkek borították, amiket rendes körülmények között a „lakmározás” szóval szokás társítani — mázzal bevont, katonai erődítményhez hasonlatos disznóhúsos piték, démonikus savanyú hagyma dézsaszám, olvadt vaj koleszterinóceánjában dagonyázó héjában főtt krumplik. A helybéli öregek némelyike már letelepedett az odacipelt padokra és fogatlanul, ám sztoikusan rágták át maguk az ételeken, s az sugárzott róluk, hogy ők, ha kell, ott fognak ücsörögni egész éjszaka.

— Öröm látni, hogy az öregek jól érzik maguk — állította Miss Illabets.

A Halál az evőkre nézett. Többségük fiatalabb volt Miss Illabetsnél.

Kuncogás hallatszott valahonnan az illatos sötétből a tűz fényén túl.

— És a fiatalok is — tette hozzá Miss Illabets méltányosan. — Volt valaha egy mondás erről az évszakról. Lássuk csak… valami ilyesmi „Sárga búza, kifent kasza, föl a szoknya…” izé. — Sóhajtott. — Hogy repül az idő, mi?

IGEN.

— Tudod, Bill Kapu, lehet, hogy igazad volt a pozitív gondolkodásmód erejével kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam ma éjjel.

IGEN?

Miss Illabets töprengve nézett a táncparkettre. — Remek táncos voltam jánykoromban. Bárkit le tudtam táncolni a lábáról. Le tudtam volna táncolni a holdat. Föl tudtam volna táncolni a napot.

Fölnyúlt és levette a szalagokat, amelyek szoros kontyba fogták a haját, amit aztán hófehér zuhatagban szétrázott.

— Föltételezem, tud táncolni, Mr. Bill Kapu?

ARRÓL VAGYOK HÍRES, MISS ILLABETS.

A banda ponyvasátra alatt, az első hegedűs odabiccentett muzsikustársainak, álla alá szorította hangszerét, és a lábával verte az ütemet a deszkákon…

— Eggy! Két! Eggy-két-hár-négy…

Képzelj magad elé egy tájat, amin átlebeg a holdsarló narancsszínű fénye. És alatta egy tűz fénykörét az éjszakában.

Jöttek a régi kedvencek — a négyesek, az ugrósok, a kavargó, bonyolult lépések, amelyek, ha a táncosok hordoztak volna fényforrásokat magukon, a közönséges fizikát meghaladó topológiai szövevényeket rajzoltak volna ki, és az olyanfajta táncok, amelyektől a tökéletesen épelméjű egyének is ilyesmiket rikkantanak, hogy „Dos-a-dos!” meg „Tyű-ihaj!” anélkül, hogy hosszasabban mélyen elszégyellnék maguk.

Amikor a szerencsétlenül jártakat eltávolították, a megmaradtak polkával, mazurkával, csárdással, palotással és mindenféle egyéb épületessel folytatták, és aztán azokkal a táncokkal, amikben két ember karja ívet hoz létre és a többiek áttáncolnak alatta, amelyek mellesleg általában a népi emlékezetben megőrzött kivégzéseken alapulnak, meg más táncokkal, amelyekben az emberek kört alkotnak, amik rendszerint a járványok népi emlékképeiben gyökereznek.

S keresztül az egészen két alak pörgölődött, mintha nem lenne másnap.

Az első hegedűs homályosan tudatában volt, hogy amikor megállt levegő után kapkodni, egy pörgő alak fergetegesen kidzsiggelt a zűrzavarból és egy hang a füle mellett így szólt:

FOLYTATNI FOGOD, ARRÓL KEZESKEDEM.

Amikor másodszor is ellankadt, egy akkora gyémánt, mint az ökle, landolt előtte a deszkákon. Egy kisebb alak sasszézott elő a táncosok közül és azt mondta:

— Ha ti legények nem muzsikáltok tovább, Vilmos Csap, én személyesen fogok gondoskodni arról, hogy az életed teljesen pocsékká váljék.

Azzal visszatért a testek tolongásába.

A hegedűs lenézett a gyémántra. Az megfelelt volna váltságdíjnak bármelyik öt királyért, akit csak a világ meg óhajtott volna nevezni. Sietve maga mögé rágta.

— Rögtön több erő lett a könyöködben, mi? — vigyorgott a dobos.

— Fogd be szád és játssz!

Tudta, hogy az ujjai végén olyan dallamok bukkannak elő, amikről az agya sohasem hallott. A dobos és a dudás is így érezte. Valahonnan beáradt a zene. Nem ők játszották. A zene játszott rajtuk.

IDEJE, HOGY ELKEZDŐDJÉK EGY ÚJ TÁNC.

— Daarrramp-da-dam-dam — dúdolta a hegedűs, s izzadság gyöngyözött le az állán, amikor elragadta egy másik dallam.

A táncosok tétován kavarogtak, nem lévén biztosak a lépésekben. Ám egy pár eltökélten haladt el közöttük, összehúzva maguk, mint egy ragadozó ugrás előtt, előrenyújtott karral, akár az orrárboc egy gyilkos gályán. A padló végén megfordultak olyan végtagvonaglással, amely szemlátomást dacolt a normális anatómiával, és megkezdték átlós előrenyomulásuk vissza a tömegen át.

— Hogy nevezik ezt?

TANGÓ.

— Ezért börtönbe kerülhet az ember?

NEM HINNÉM.

— Hihetetlen.

A muzsika megváltozott.

— Ezt ismerem! Ez a chirmi bikaviadaltánc! Ollé!

TEJJEL?

Hirtelen kongó pattintgatás gyors tempójú sortüze kezdte tartani az ütemet a zenével.

— Ki játszik a rumbatökön?

A Halál vigyorgott.

RUMBATŐKÖN? NEKEM NINCS SZÜKSÉGEM… RUMBATÖKRE.

És aztán most lett.

A hold önmaga kísértetévé vált az egyik horizonton. A másikon már látni lehetett a közelgő nappal távoli vöröslését.

Otthagyták a táncparkettet.

Bármi volt is, ami a bandát az éjszaka óráin keresztülösztökélte, most lassan kiapadt. Egymásra néztek. Csap, a hegedűs lepillantott a drágakőre. Még mindig ott volt.

A dobos megpróbált némi életet masszírozni a csuklójába.

Csap tehetetlenül bámult az elcsigázott táncosokra.

— Hát akkor… — mondta és még egyszer, utoljára, fölemelte a hegedűt.

Miss Illabets és kísérője a hajnali fényben a mező körül kavargó ködből hallgatták.

A Halál fölismerte a lassú, kitartó ritmust. Eszébe juttatta a fafigurákat, forogva keresztül-kasul az Időben, míg a rugó ki nem enged teljesen.

EZT NEM ISMEREM.

— Ez az utolsó keringő.

AZT GYANÍTOM, OLYASMI NEM LÉTEZIK.

— Tudod — szólelt meg Miss Illabets. — Egész este azon tűnődtem, hogyan fog megtörténni. Hogyan fogod csinálni. Úgy értem, az embernek bele kell halnia valamibe, nem? Gondoltam, talán a kimerültség lesz az, de ilyen jól sose éreztem magam. Remekül érzem magam és még csak nem is kapkodok levegő után. Az igazat megvallva, a tánc tényleg fölüdített, Bill Kapu. És én…

Az öregasszony elhallgatott.

— Nem is veszek levegőt, igaz. — Ez nem kérdés volt. Az arca elé tartotta a kezét és ráfújt.

NEM.

— Értem. Még soha életemben nem mulattam ilyen jól… hah! Szóval… mikor…?

ÉMLÉKSZEL, AMIKOR AZT MONDTAD, HOGY A LÁTVÁNYOM VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD?

— Igen?

VALÓSÁGGAL SZÍVBAJT HOZOTT RÁD.

Úgy tűnt, Miss Illabets nem hallja őt. Folyton előre-hátra forgatta a kezét, mintha még sose látta volna.

— Látom, hogy némi változást hoztál létre, Bill Kapu — mondta.

NEM. AZ ÉLET AZ, AMI SOK VÁLTOZÁST HOZ LÉTRE.

— Úgy értem, fiatalabbnak látszom.

ÉN IS ÍGY ÉRTETTEM.

A Halál csattintott ujjával. Muci abbahagyta a sövény lelegelését és odaügetett hozzá.

— Tudod — szólalt meg Miss Illabets —, gyakran gondoltam… gyakran gondoltam arra, hogy mindenkinek megvan a maga, tudod, természetes kora. Lehet látni tízéves gyerekeket, akik úgy viselkednek, mintha harmincöt évesek lennének. Sőt, egyesek rögtön középkorúnak születnek. Jó lenne azt hinni, hogy én… — lenézett magára —, ó, mondjuk, tizennyolc éves voltam… egész életemben. Belül.

A Halál nem szólt semmit. Fölsegítette az öregasszonyt a lóra.

— Amikor látom, hogy az élet mit tesz az emberrel, tudod, nem is látszol olyan szörnyűnek — jegyezte meg Miss Illabets idegesen.

A Halál csettintő hangot adott fogaival. Muci elindult előre.

— Te sosem ismerkedtél meg az Élettel, ugye?

TELJES ŐSZINTESÉGGEL ÁLLITHATOM, HOGY NEM.

— Alkalmasint valami nagy, fehér, sistergő izé. Mint egy égiháború nadrágban — találgatott Miss Illabets.

NEM GONDOLNÁM.

Muci fölemelkedett a hajnali égbe.

— Mindenesetre… halál az összes zsarnokra! — rikkantotta Miss Illabets.

IGEN.

— Hová megyünk?

Muci vágtatott, de a táj nem mozgott.

— Igazán remek a paripád — jegyezte meg Miss Illabets remegő hangon.

IGEN.

— De mit csinál?

FÖLGYORSUL.

— De hát nem megyünk sehová…

Eltűntek.

Újra föltűntek.

A táj csupa hó volt és zöld jég a szaggatott hegyeken. Ezek nem vén hegyek voltak, amiket lekoptatott a kor és az időjárás, tele enyhe sílejtőkkel, hanem ifjú, duzzogó, kamasz korú hegyek. Rejtett szakadékok és könyörtelen hasadékok birtokosai. Egyetlen oda nem illő jódli nem egy magányos kecskepásztor víg visszhangját váltaná ki, hanem ötven tonna expressz kézbesítésű havat.

A ló egy hóbuckán landolt, amely voltaképpen nem lehetett volna képes megtartani őt.

A Halál leszállt a nyeregből és lesegítette Miss Illabetset. Odasétáltak a havon a megfagyott, sáros csapáshoz, amely körbeölelte a hegyoldalt.

— Miért vagyunk itt? — tudakolta Miss Illabets szelleme.

NEM BOCSÁTKOZOM TALÁLGATÁSOKBA KOZMIKUS TÉMÁKRÓL.

— Úgy értem, itt, ezen a hegyen. Itt, ezen a földrajzi helyen — magyarázta Miss Illabets türelmesen.

EZ NEM FÖLDRAJZI HELY.

— Hát akkor milyen?

TÖRTÉNELMI.

Befordultak a csapás egy kanyarulatánál. Ott állt egy póni, egy fát harapdálva, hátán málhával. A csapás gyanúsan tiszta hófalban ért véget.

A Halál köntöse rejtekéből elővett egy életfogytmérőt.

NO AKKOR — mondta és belépett a hóba.

Az öregasszony egy pillanatig a havat figyelte, azon tűnődve, vajon neki is ezt kellene-e tennie. A szilárdság szokását rettentően nehéz föladni.

És aztán nem kellett megtegye.

Valaki előjött.

A Halál megigazította Muci kantárát és nyeregbe szökkent. Egy pillanatig elidőzött, hogy nézze a két alakot a lavina mellett. Már csaknem láthatatlanná halványultak, a hangjuk alig több, mint átstrukturált levegő.

— Csak annyit mondott, BÁRHOVÁ MENTEK IS, EGYÜTT MENTEK ODA. Azt kérdeztem, hová? Azt felelte, nem tudja. Mi történt?

— Rufus… nagyon nehezen fogod elhinni, szerelmem…

— És ki volt az az álarcos férfi?

Mindketten körülnéztek.

Nem volt ott senki.

A Kostetőn, a faluban, ahol tudják, hogy a Móres-tánc valójában miről is szól, csak egyszer táncolják, hajnalban, a tavasz első napján. Azután nem táncolják többet egész nyáron. Elvégre, mi értelme lenne? Mi haszna lenne?

Ám egy bizonyos napon, amikor az éjszakák rövidülnek, a táncosok korán abbahagyják a munkát és előveszik, padlásról meg szekrényekből, a másik öltözéket, a feketét, és a másik csengettyűkészletet. És aztán külön-külön elmennek egy völgybe a lombjuk vesztett fák között. Nem szólalnak meg. Nem szól zene. Nagyon nehéz elképzelni, miféle muzsika szólhatna.

A csengettyűk nem csilingelnek. Oktironból készültek, egy mágikus fémbál. Ám nem egészen néma csengettyűk. A csönd csupán a zaj hiánya. Ezek a zaj ellenkezőjét hozzák létre, afféle súlyosan strukturált csöndet.

És a hideg délutánon, miközben a fény elszivárog az égről, a zúzmarás levelek között, a nedves levegőben, eljárják a másik Móres-táncot. A dolgok egyensúlya végett.

El kell táncolnod mindkettőt, azt mondják. Különben egyiket se táncolhatod.

Motolla Alánk átbandukolt a Rézhídon. Most jött el Ankh-Morpork napjának az az időszaka, amikor az éjszakai munkások mentek lefeküdni, a nappal dolgozók meg fölébredtek. Most az egyszer egyik népségből se volt túl sok jelen.

Motolla érezte, hogy ide kell jönnie, erre a helyre, ma éjszaka, most. Nem pontosan az az érzés volt, mint ami korábban elfogta, amikor tudta, hogy meg fog halni. Inkább olyasmi volt, mint amit egy fogaskerék érezhet az óra belsejében — a dolgok forognak, a rugó ellazul, és ez az, ahol lenned kell…

Megállt és kihajolt. A sötét víz, vagy legalábbis nagyon folyékony iszap, nyalogatta a kőoszlopokat. Van valami régi legenda… na most, mi is az? Ha beledobsz egy pénzérmét az Ankh-ba a Rézhídról, biztos lehetsz benne, hogy visszatérsz? Vagy az volt, hogy csak belehánysz az Ankh-ba? Valószínűleg az első. A legtöbb polgár, ha beleejtett volna egy pénzdarabot a folyóba, biztos, hogy vissza fog jönni, ha másért nem, a pénzt megkeresni.

Egy alak bontakozott ki a ködből. Motolla megdermedt.

— Reggelt, Mr. Alánk!

Motolla elernyedt.

— Ó! Kolon főtörzsőrmester? Egy pillanatig azt hittem, valaki más.

— Csak én vagyok az, méltóságod — felelte vidáman a csendőr. — Rossz pénz nem vész el.

— Látom, hogy a híd átvészelt egy újabb éjjelt anélkül, hogy ellopták volna, Főtörzs. Remek munka.

— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos, mindig aszondom.

— Biztos vagyok benne, hogy mi, polgárok biztonságban alhatunk egymás ágyában tudva, hogy senki sem lécelhet le egy ötezer tonnás híddal egyik éjjel — jelentette ki Motolla.

Modótól, a törpétől eltérően, Kolon főtörzsőrmester ismerte az „irónia” szó jelentését. Azt hitte, „ceruzaféleséget” jelent. Tisztelettudó vigyorban részesítette Motollát.

— Az embernek gyorsan kell kattogjon az agya, hogy elébe vágjon a mai nemzetközi bűnözőnek, Mr. Alánk — közölte.

— Derék ember. Ööö. Nem, ööö, látott senki mást errefelé, igaz?

— Halotti csönd volt egész éjjel — válaszolta a főtörzs. Észbe kapott és hozzátette: — Nem akartam megbántani.

— Ó!

— Akkor már megyek is — mondta a főtörzs.

— Remek. Remek.

— Jól van, Mr. Alánk?

— Remekül. Remekül.

— Nem fogja megint a folyóba vetni magát?

— Nem.

— Biztos?

— Igen.

— Ó! Jó. Akkor hát jóccakát! — Tétovázott. — Majd’ elfelejtettem! — szólalt meg. — Egy ipse odaát megkért rá, hogy adjam ezt oda méltóságodnak. — Felé nyújtott egy piszkos borítékot.

Motolla a ködbe kémlelt.

— Miféle ipse?

— Az az ip… ó, már elment. Magas pasas. Kicsit fura kinézetű.

Motolla széthajtogatta a papírfecnit, amire ezt írták: ÓÓóóóÍíííÓóóÍíííÓÓÓííí.

— Á! — mondta.

— Rossz hír? — firtatta a főtörzs.

— Nézőpont kérdése — válaszolta Motolla.

— Ó! Rendben. Remek. Hát… akkor jóccakát!

— Ágyő!

Kolon főtörzsőrmester egy pillanatig habozott, aztán vállat vont, és elbattyogott.

Miközben ballagott elfele, az árnyék mögötte megmoccant és elvigyorodott.

MOTOLLA ALÁNK?

Motolla nem fordult hátra.

— Igen?

A szeme sarkából Motolla látta, hogy két csontos kar pihen meg a hídkorláton. Halk nesz hallatszott, ahogy valaki megpróbálja magát kényelembe helyezni, aztán jóleső csönd.

— Á! — szólalt meg Motolla. — Gondolom, azt akarod, hogy induljunk?

NEM KERGET A TATÁR.

— Azt hittem, mindig szörnyen pontos vagy.

AZ ADOTT KÖRÜLMÉNYEK KÖZT NÉHÁNY RÁADÁS PERC NEM SZÁMÍT SOKAT.

Motolla bólintott. Némán álltak egymás mellett, míg körülöttük a város tompa moraja terjengett.

— Tudod — törte meg a csöndet Motolla —, ez igazán csodás utóélet. Hol voltál?

DOLGOM VOLT.

Motolla igazából nem figyelt. — Találkoztam emberekkel, akikről azt se tudtam, hogy léteznek. Mindenfélét csináltam. Megtudtam, hogy valójában ki is Motolla Alánk.

AKKOR HÁT, KICSODA?

— Motolla Alánk.

BELÁTOM, HOGY EZ JÓKORA MEGRÁZKÓDTATÁST KELLETT OKOZZON.

— Hát, igen.

MEGANNYI ESZTENDŐ ÉS SOSE GYANÍTOTTAD.

Motolla Alánk pontosan tudta, mi az az „irónia”, és föl tudta ismerni a „szarkazmust” is.

— Neked könnyű — motyogta.

LEHET.

Motolla megint letekintett a folyóra.

— Pompás volt — szögezte le. — Az után a tömérdek idő után. Fontos, hogy szükség legyen rád.

IGEN. DE MIÉRT?

Motolla meglepettnek tűnt.

— Nem tudom. Honnan tudjam? Mert mindnyájan együtt vagyunk ebben az egészben, gondolom azért. Mert nem hagyjuk a mieinket idebenn. Mert már régóta halott vagy. Mert bármi jobb az egyedüllétnél. Mert az emberek emberek.

ÉS HAT GARAS AZ HAT GARAS. DE A BÚZA NEM CSUPÁN BÚZA.

— Nem-e?

NEM.

Motolla hátradőlt. A híd köve még mindig meleg volt a nappal hőségétől.

Legnagyobb meglepetésére, a Halál is hátradőlt.

MERT ÖNMAGADON KÍVÜL NINCS SEMMID — állapította meg a Halál.

— Mi? Ó! Igen. Az úgyszintén. Az ott egy óriási nagy hideg világegyetem odakinn.

EL SE HINNÉD.

— Egyetlen élethossz egyszerűen nem elég.

Ó, NEM IS TUDOM.

— Hmm?

MOTOLLA ALÁNK?

— Igen?

EZ VOLT AZ ÉLETED.

És akkor, nagy megkönnyebbüléssel, teljes optimizmussal, és azzal az érzéssel, hogy mindent összevetve, sokkal rosszabb is lehetett volna minden, Motolla Alánk meghalt.

Valahol az éjszakában, Reg Patkó szétnézett jobbra is, balra is, elővett a zubbonyából egy lappangó ecsetet meg egy kis festékesibriket, és odafestette egy kapóra jövő falra: Minden Élő Lényben van egy Halott Lény, Várva, hogy Előbújhasson…

És aztán az egész befejeződött. Vége.

A Halál az ablaknál állt sötét dolgozószobájában, és kinézett a kertjére. Semmi sem moccant abban a nyugodalmas birodalomban. Sötét liliomok virágoztak a pisztrángos tó mellett, ahol kicsiny, gipszből készült, csontváz kerti törpék horgásztak. A távolban hegyek meredeztek.

Ez a saját világa. Nincs föltüntetve semmilyen térképen.

De most, valahogy, hiányzott belőle valami.

A Halál kiválasztott egy kaszát az állványról a hatalmas hallban. Ellépdelt a mutatók nélküli óriási óra mellett és kiment a szabadba. Átvonult a fekete gyümölcsösön, ahol Albert serénykedett a kaptárok körül, és tovább, míg meg nem mászott egy kis buckát a kert peremén. Azon túl, a hegyekig, amorf terület húzódott — elbírta a súlyt, bírt valamiféle léttel, ám soha sem volt ok arra, hogy a Halál ennél jobban részletezze.

Legalábbis mostanáig.

Albert megjelent mögötte, néhány sötét méh még mindig a feje körül döngicsélt.

— Mit csinál, gazdám? — kérdezte.

EMLÉKEZEM.

— Á?

EMLÉKSZEM, AMIKOR EZ AZ EGÉSZ CSUPA CSILLAG VOLT.

Mi is volt az? Ó, igen…

A Halál csettintett ujjával. Mezők jelentek meg, igazodva a föld enyhe görbületéhez.

— Aranyszínű — ámult Albert. — Szép. Mindig is azt gondoltam, jól jönne egy kicsivel több szín errefelé.

A Halál a fejét rázta. Még nem volt teljesen rendben a dolog. Aztán rájött, mi hiányzik. Az életfogytmérők, a roppant szoba tele az elenyésző életek morajával hatékonyak és szükségesek; valami ilyesmi kell a tisztességes rendhez. Ám…

Megint csettintett az ujjával és szellő kerekedett. A búzamezők mozogtak, hullám hullám hátán fodrozódott végig a lejtőkön.

ALBERT?

— Igen, gazdám?

NINCS VALAMI TEENDŐD? VALAMI APRÓ-CSEPRŐ MUNKA?

— Nem hinném — felelte Albert.

INNEN TÁVOL, ARRA GONDOLTAM.

— Á! Úgy érti, gazdám, egyedül akar maradni — bólogatott Albert.

MINDIG EGYEDÜL VAGYOK. DE ÉPP MOST EGYMAGAM SZERETNÉK EGYEDÜL LENNI.

— Rendben. Akkor megyek és, huh, elvégzek néhány apró-cseprő munkát hátul a háznál — jelentette ki Albert.

TEDD AZT.

A Halál magányosan állt és nézte a búza táncát a szélben. Na persze, ez csupán hasonlat. Az emberek többek búzánál. Végigkavarják apró, mozgalmas életük, a szó szoros értelmében óraszerkezet hajtja őket, az élés puszta erőfeszítése teljes egészében megtölti napjaik. És minden élet hossza pontosan ugyanannyi. Még a nagyon hosszúaké és nagyon kurtáké is. Legalábbis az örökkévalóság szempontjából.

Valahol, Bill Kapu fojtott hangja azt mondta: a tulajdonos szempontjából, minél hosszabb, annál jobb.

CIN.

A Halál lenézett.

Egy parányi alak állt a lába mellett.

Lenyúlt, fölvette, s odatartotta egy fürkésző szemüreg elé.

TUDTAM, HOGY KIHAGYTAM VALAKIT.

A Patkányok Halála bólintott.

CIN?

A Halál a fejét rázta.

NEM, NEM ENGEDHETEM, HOGY MEGMARADJ — közölte. — SZÓ SEM LEHET ARRÓL, HOGY LEÁNYVÁLLALATOKAT MŰKÖDTESSEK VAGY ILYESMI.

CIN?

TE MARADTÁL MEG EGYEDÜL?

A Patkányok Halála széttárt egy pöttöm csontkezet. A parányi Bolhák Halála fölállt; feszélyezettnek, de reménykedőnek látszott.

NEM. EZ NEM FOG BEKÖVETKEZNI. KÉRLELHETETLEN VAGYOK. ÉN VAGYOK A HALÁL… EGYEDÜL.

Ránézett a Patkányok Halálára.

Eszébe jutott Azrael, elhagyatottsága tornyában.

EGYEDÜL…

A Patkányok Halála visszanézett rá.

CIN?

Képzelj magad elé egy magas, sötét alakot, búzamezőkkel körülvéve…

NEM, NEM KAPSZ MACSKÁT HÁTASNAK. KI HALLOTT OLYANRÓL, HOGY A PATKÁNYOK HALÁLA MACSKÁN NYARGALJON? A PATKÁNYOK HALÁLA VALAMI KUTYAFÉLÉN KELL LOVAGOLJON.

Képzelj magad elé még több mezőt, a széles láthatár átível a lágy hullámokban ringó földek hálóján…

NE ENGEM KÉRDEZZ! NEM TUDOM. VALAMILYEN TERRIEREN, TALÁN.

…búzatáblák, elevenen, susogva a szélben…

RENDBEN, ÉS A BOLHÁK HALÁLA SZINTÉN LOVAGOLHATJA. ÍGY KÉT LEGYET ÜTSZ EGY CSAPÁSRA.

…várva az évszakok óraütését.

KÉPLETESEN SZÓLVA.

És az összes történet végén Azrael, aki be van avatva a titokba, azt gondolta:

EMLÉKSZEM ARRA, AMIKOR EZ AZ EGÉSZ ÚJRA MEG FOG TÖRTÉNNI.