Az egyetlen játék

3.

A nyugati csúcsok fölött izzó nap ezüstösre festette a hósapkákat. Az árnyak megnyúltak a völgyben, az erdő sötétebb lett, de a nyílt mező egyre szebben ragyogott. Az általános csend csak kiemelte az apróbb zajokat: a folyó csobbanását, egy fejsze csendülését, a lovak fű-ropogtatását. Fafüst kanyargott az égre.

A mongolokat nyilván meglepték a látogatók, és a korai megállás. Tartották faarcukat, de tekintetüket néha lopva Everardékra vetették, és ilyenkor változatos vallásaik szavait mormolták — főleg pogány, de némelyek buddhista, muzulmán vagy nesztori imákat. Ez persze mit sem hátráltatta őket a tábor villámgyors és ügyes felverésében, az őrszemek felállításában, az állatok ellátásában és a vacsora elkészítésében. De Everard úgy érezte, hogy csendesebbek a szokásosnál. A fejébe ültetett tudás alapján úgy emlékezett a mongolokra, mint beszédes és vidám népekre.

Törökülésben ült a sátor padlóján. Sandoval, Toktai és Li egészítették ki a kört. Szőnyegeken ültek, és kis rézüstben forrt a tea. Ez volt az egyetlen sátor, amit felvertek: az ehhez hasonló ünnepélyes alkalmakra hozták magukkal. Toktai saját kezűleg töltött kumiszt, és odakínálta Everardnak, aki az etikettnek megfelelően zajosat szürcsölt belőle, aztán továbbadta. Ivott már rosszabbat is az erjesztett kancatejnél, mégis örült, hogy a rítus végeztével áttértek a teára.

A mongol főnök kezdett beszélni. Nem tudta hangját olyan simára fogni, mint kínai titkára. Volt benne valami ösztönös berzenkedés: hogy meri egy idegen másképp megszólítani Kha kán emberét, mint hason csúszva? De szavai udvariasak maradtak:

— Most pedig hadd adják elő vendégeink a királyuk ügyét. Először is, mi néven nevezzük őt?

— A nevét nem lehet kimondani — mondta Everard. — Birodalmáról csak a leghalványabb szóbeszédeket hallhattad. Megítélheted hatalma nagyságát abból, Noyon, hogy csak minket kettőnket kellett ilyen messzire küldenie, és hogy fejenként csak egy lóra volt szükségünk.

Toktai morgott egyet.

— Szépek a lovaitok, bár nem tudom, hogyan boldogulnának a sztyeppéken. Sokáig tartott, míg ide értetek?

— Alig egy napig, Noyon. Megvannak a magunk módszerei.

Everard a dzsekije alá nyúlt, és elővett két apró ajándékcsomagot.

— Urunk megkért minket, hogy adjuk át a katáji vezetőknek ezeket az apró figyelmességeket.

Míg amazok a papírt bontogatták, Sandoval odahajolt Everardhoz, és angolul odasziszegte neki:

— Nézd, milyen arcot vágnak, Manse. Ráfaragtunk.

— Hogyhogy?

— A fényes celofán lenyűgözhet egy olyan barbárt, mint Toktai. De nézd Lit. Az ő civilizációja már akkor kalligrafikus írást használt, amikor mi még kékre mázoltuk magunkat. Most meglehet a véleménye az ízlésünkről.

Everard szinte láthatatlanul megvonta a vállát.

— És igaza is van, nem?

Susmogásuk nem kerülte el a másik kettő figyelmét. Toktai kemény pillantást vetett rájuk, de aztán visszatért ajándékához: egy zseblámpához, amelynek működését meg kellett mutatni és el kellett magyarázni. A főnök először félt tőle, még egy imát is elmormolt, de aztán eszébe jutott, hogy egy mongol nem ijedhet meg semmitől a villámláson kívül. Összeszedte magát, és nemsokára úgy örvendezett rajta, mint egy gyerek. Egy Li-féle konfuciánus tudósnak egy könyv tűnt a legmegfelelőbb ajándéknak: az Ember Családja-sorozat, amelynek változatossága és idegen ábrázolási technikája bízvást hatással lehetett rá. A tudós túláradóan megköszönte, de nem látszott rajta, hogy különösebben le lenne nyűgözve. A Járőrök hamar megtanulják, hogy kifinomultság a technikai fejlettség minden fokán létezik.

Az ajándékot viszonozni kellett: egy finommívű kínai kard és egy halom tengerividraprém a partról. Elég sok idő eltelt, mire a beszélgetés visszakanyarodott a lényegre. Sandovalnak sikerült először a másik felet nyilatkozásra bírnia.

— Mivel oly sokat tudtok — kezdte Toktai — nyilyán azt is tudjátok, a Japán elleni támadásunk néhány évvel ezelőtt kudarcba fulladt.

— Az ég másképp akarta — mondta Li udvarias gúnnyal.

— Ugyan már! — morogta Toktai. — Az emberi ostobaság akarta másképp. Túl kevesen voltunk, túl tudatlanok, és túl messzire merészkedtünk a tengeren. És mivégre? Egy napon majd visszatérünk oda.

Everard tudta, hogy sajnos tényleg így lesz, egy vihar elpusztítja a flottát, és ki tudja hány fiatal harcos vész a tengerbe. De hagyta, hogy Toktai folytassa:

— A Kha kán rájött, hogy többet kell megtudnunk a szigetekről. Talán létrehozhatnánk egy bázist valahol Hokkaidótól északra. Aztán meg hallottunk beszélni még nyugatabbi földekről is. A kisodródott halászok időről időre megpillantották, a szibériai vadászok meséltek egy szorosról, amin túl földek vannak. A Kha kán szerzett négy hajót kínai legénységgel, és megparancsolta nekem, hogy vigyek magammal száz mongol harcost, és nézzek meg mindent, amit csak lehet.

Everard bólintott. Nem volt meglepve. A kínaiak már évszázadok óta hajóztak dzsunkákkal, amelyek némelyike akár ezer utast is szállítani tudott. Igaz, hogy ezek a hajók nem voltak még olyan megbízhatóak, mint amilyenek évszázadokkal később portugál hatásra lesznek, és tulajdonosaikat sem nagyon vonzotta az óceán, főleg nem a hideg északi vizek. Mégis akadtak olyan kínai navigátorok, akik ellestek néhány mesterségbeli fogást a koreaiaktól, a formózaiaktól, vagy éppen a saját apáiktól. Legalább a Kurill-szigeteket ismerniük kellett.

— Két sziget-láncot követtünk, egyiket a másik után — mondta Toktai. — Eléggé kietlenek voltak, de néhol meg tudtunk állni, hogy kieresszük a lovakat, és ezt-azt megtudjunk a helyiektől. Bár Tengrire, ez nem könnyű, amikor hat nyelven keresztül kell tolmácsolni. Megtudtuk, hogy két fő szárazföld van: Szibéria és egy másik, amelyek olyan közel vannak egymáshoz északon, hogy csónakon át lehet menni egyikről a másikra, télen pedig néha át lehet gyalogolni a jégen. Végül elértünk az új földre. Nagy ország: erdők, rengeteg vad, és fókák. Bár túl sokat esik az eső. A hajók mintha tovább akartak volna menni, ezért folytattuk utunkat nagyjából a part mentén.

Everard maga elé képzelte a térképet. Ha az ember először a Kurill-, majd az Aleut-szigetek mentén halad, sosem kell eltávolodnia a szárazföldtől. Ha sikerül elkerülniük a hajótörést, ami nagyon is valószínű lehetőség volt, akkor ezek a sekély merülésű dzsunkák még ezeken a sziklás szigeteken is horgonyt tudtak vetni. Az áramlás is segítette őket, szinte körben haladtak. Toktai felfedezte Alaszkát, mielőtt még igazából tudta volna, mi történik. Mivel dél felé haladva a vidék egyre barátságosabb lett, ráment a Puget víziútra, és egyenesen elment a Chehalis folyóig. Talán az indiánok figyelmeztették, hogy a Columbia-torkolat lejjebb veszélyes lesz — és nemrég tutajokon vitte át lovasait a nagy folyamon.

— Tábort vertünk, amikor a harc csillapodni kezdett — mondta a mongol. — Az ottani törzsek fejletlenek, de barátságosak. Mindent megadtak nekünk, ami csak kellett: ennivalót, asszonyt. Viszonzásul tengerészeink megtanították őket a halászat és hajóépítés néhány titkára. Ott teleltünk át, megtanultunk néhány nyelvet, és portyákat tettünk a szárazföld belseje felé. Mindenhol hallottunk meséket nagy erdőkről és síkságokról, ahol vad jószágok tömegei legelésznek. Eleget láttunk ahhoz, hogy hitelt adjunk ezeknek a történeteknek. Még sosem jártam ilyen gazdag földön. — Szemeibe ragadozó csillogás ült ki. — És olyan kevés ember lakja, akik még a vasat sem ismerik.

— Noyon — morogta figyelmeztetően Li. Szinte észrevétlenül a Járőrök felé biccentett. Toktai lakatot tett a szájára.

Li Everardhoz fordult:

— Voltak szóbeszédek egy déli aranybirodalomról is. Kötelességünknek éreztük, hogy ennek utánajárjunk, és amellett a köztes vidékeket is felfedezzük. Nem számítottunk arra a megtiszteltetésre, hogy a ti becses személyetekkel találkozunk.

— Ez nekünk megtiszteltetés — dorombolta Everard. Aztán a legkomolyabb arcát öltötte fel: — Az Arany Birodalom ura, királyom, akit nem lehet megnevezni, a barátság szellemében küldött minket. Fájlalná, ha titeket baj érne. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket.

— Micsoda? — egyenesedett fel Tokai. Csontos keze a kardja után kapott, ami éppen nem is volt rajta, udvariasságból. — Ez meg mi a pokol?

— Valóban a pokol, Noyon. Bár ez a föld szépnek látszik, átok ül rajta. Mondd el nekik, testvérem.

Sandoval, akinek jobb orgánuma volt, átvette a szót. Meséjét úgy szőtte, hogy figyelembe vette a félcivilizált mongolokban még mindig ott bujkáló babonásságot, de közben nem keltette fel túlságosan a kínai szkepticizmust. Valójában két nagy déli királyság van, magyarázta. Az övék van messzebb, riválisuké pedig tőlük északra-keletre, erőddel a síkságon. Mindkét állam hatalmas erővel bír, amit nevezhetünk boszorkányságnak is, de finom tervezésnek is. Az északi birodalom, Badguys, az egész területet a magáénak tartja, és nem tűrne el rajta egy idegen expedíciót. Járőreik biztosan egykettőre fölfedezik a mongolokat, és villámmal agyonsújtják őket. Goodguys, a jószándékú déli ország nem tud védelmet ajánlani ellenük, csak követek útján tudja figyelmeztetni a mongolokat, hogy térjenek haza.

— A bennszülöttek miért nem beszéltek ezekről az uralkodókról? — kérdezte ravaszul Li.

— Vajon Burma dzsungeljeinek kis törzsei hallottak a nagy Kha kánról? — szegezte neki a kérdést Sandoval.

— Én idegen vagyok, és tudatlan — mondta Li. — Bocsásd meg, ha nem értetem meg szavaidat az ellenállhatatlan fegyverekről.

Ennél udvariasabban még sosem neveztek hazugnak, gondolta Everard. Aztán ezt mondta:

— Tarthatok egy kis bemutatót, ha a Noyonnak van egy állata, amit meg lehet ölni.

Toktai gondolkodóba esett. Arca ugyan továbbra is olyan volt, mint a rovátkolt szikla, de már verejték lepte be. Összeütötte a kezét, és parancsokat vakkantott a bekukkantó őrnek. Aztán a beálló csendet megtörendő, súlytalan fecsegésbe fogtak.

Végtelennek tűnő idő után egy harcos jelent meg. Azt mondta, hogy néhány lovas meglasszózott egy szarvast. Az megfelel a Noyon céljainak? Megfelel. Toktai vezetésével kimentek, aztán átnyomakodtak a gyülekező katonák közt. Everard ment a mongol után, és azt kívánta, bár ne lenne szükség erre a bemutatóra. Berakta a Mauserbe a töltény tárat.

— Csinálod? — kérdezte Sandoval.

— Krisztusra, nem.

A szarvast, egy fiatal sutát visszarángatták a táborba. Az állat szánalmasan remegett, nyaka körül a lószőr kötéllel. A nap éppen elérte a nyugati csúcsokat, fénye bronzszínűre festette a suta szőrét. Pillantásában volt valami vak szelídség, ahogy Everardra nézett. Intett az embereknek, hogy menjenek távolabb, aztán célzott. Már az első lövés megölte az állatot, de ő addig kerepeltette a fegyvert, amíg szitává nem lőtte a tetemet.

Amikor leeresztette a puskát, a levegő mintha megdermedt volna. Nem látta a vaskos, karikalábú, laposarcú embereket, csak érezte őket valami természetellenes élességgel: a veríték, a lovak és a füst szagát. Épp annyira nem-emberinek érezte magát, mint ahogyan azok látták őt.

— Ez a leggyengébb fegyverek közül való, amiket errefelé használnak — mondta. — Az a lélek, amit így szakítanak ki a testéből, sosem talál otthonra.

Sarkonfordult. Sandoval követte. A lovaik leszerszámozva álltak, a szerelékük ott volt mellettük egy halomban. Szótlanul föltették a nyergeket, felszálltak és ellovagoltak az erdőben.