5.

Az időgép két napot ugrott előre és most magasan, a puszta szem számára láthatatlanul lebegett. Körülötte ritka és metszően hideg volt a levegő. Everard reszketve állította be az elektronikus teleszkópot. A karaván még a legerősebb nagyításnál is csak zöld alapon mászó fekete pockok sorának látszott. De a nyugati félgömbön senki más nem mehetett lovon.

Megfordult a nyeregben, hogy társára nézzen.

— És most mi legyen?

Sandoval tekintete kifürkészhetetlen volt.

— Hát, ha a demonstráció nem volt hatásos…

— Ezek szerint nem! Fogadjunk, hogy most kétszer olyan gyorsan nyomulnak dél felé, mint eddig. De miért?

— Sokkal jobban kéne ismernem őket, egyénenként is, ahhoz, hogy igazi választ adhassak neked, Manse. De valószínűleg arról van szó, hogy felpiszkálta a bátorságukat. Egy ilyen harcos kultúrában, ahol a szenvtelenség és a keménység az egyetlen erény… mi más választásuk lehetne, mint hogy tovább mennek? Ha visszavonulnának egy puszta fenyegetés miatt, nem tudnának maguknak megbocsátani.

— De hát a mongolok nem hülyék! Nem ugrottak neki rögtön erővel mindenkinek, akit megláttak, hanem előbb jól kiismerték a katonai erejét. Toktainak vissza kéne vonulnia, és jelentenie az uralkodónak, amit látott, aztán pedig egy nagyobb expedíciót szerveznie.

— Ezt megtehetik a hajónál lévők — emlékeztette Sandoval. — Most, hogy így belegondolok, látom, hogy csúnyán alábecsültük Toktait. Nyilván kitűzött egy határidőt, valószínűleg egy évet, amikor a hajók térjenek haza, ha ő nem tér vissza. És ha talál valami érdekeset útközben, például minket, akkor visszaküldhet egy indiánt egy levéllel a kiindulási táborba.

Everard bólintott. Eszébe jutott, hogy ebbe a munkába belehajtották, végig nem volt egy perc megállása sem, hogy a megfelelő módon terveket készíthessen. Ezért volt ez a baki. De mennyiben lehet hibáztatni John Sandoval öntudatlan ellenállását? Egy idő múlva Everard azt mondta:

— Talán megszagoltak valami gyanúsat körülöttünk. A mongolok mindig is jók voltak a pszichológiai hadviselésben.

— Lehet. De mi legyen a következő lépésünk? Lecsapunk fentről, leadunk egy pár lövést a negyvenegyedik századi energiafegyverből, ami itt van a gépünkön, és ezzel vége… Nem, dehogy, azonnal elküldenének a száműzöttek bolygójára, mielőtt egyáltalán megtehetném, megvannak a józan ész határai.

— Csinálunk egy hatásosabb bemutatót — mondta Everard.

— És ha annak se lesz foganatja?

— Hallgass! Add meg az esélyt.

— Én csak gondolkoztam — A szél elsodorta Sandoval szavait. — Miért nem fújatjuk le inkább az expedíciót előre? Menjünk vissza néhány évet, és győzzük meg Kublaj kánt, hogy nem érdemes felfedezőket küldeni keletre. Akkor erre az egészre nem kerülne sor.

— Tudod, hogy az őrjárati szabályok tiltják a történelmi változtatásokat.

— Miért, szerinted most mit csinálunk?

— Valami olyat, amit konkrétan megparancsolt egy felső főhadiszállás. Talán azért, hogy kijavítsunk egy interferenciát valahol máshol, máskor. Honnan tudhatnám? Én csak egy lépcsőfok vagyok az evolúciós létrán. Évmilliókkal később olyan képességeik lesznek, amit én még csak elképzelni sem tudok.

— A papa mindig jobban tudja — mormogta Sandoval.

Everard megmakacsolta magát.

— A lány akkor is marad — mondta. — Kublajnak, a világ leghatalmasabb emberének udvara fontosabb és kritikusabb jelentőségű bárminél, ami itt Amerikában történhet. Ha már belerángattál ebbe a rohadt melóba, akkor élni fogok a magasabb rangommal, ha kell. Nekünk az a parancsunk, hogy rábírjuk ezeket az embereket a felfedezőútjuk félbeszakítására. Ami utána történik, az már nem a mi dolgunk. Ha nem érnek haza, nem érnek haza. Nem mi leszünk a közvetlen okai, mint ahogy akkor sem vagy gyilkos, ha meghívsz valakit vacsorára, és az illető útközben halálos balesetet szenved.

— Elég a szócséplésből, munkára fel — mondta Sandoval.

Everard lefelé irányította a gépét.

— Látod azt a dombot? — mutatott az egyik irányba. — Beleesik Toktai vonulásának útvonalába, de szerintem még előtte letáborozik ma este, azon a kis mezőn, a pataknál. Tehát teljesen rá fog látni a dombra. Állítsuk fel ott a meglepetést.

— Tűzijátékot csinálunk? Akkor annak nagyon dögösnek kell lennie. Azok a katájiak ismerik a puskaport. Még harci rakétáik is vannak.

— Kicsik. Tudom. Amikor összekészültem erre az útra, bepakoltam egy pár eléggé sokoldalú mütyürt, ha az első kísérletem esetleg nem sikerülne.

A domb tetejét ritkás fenyves borította. Everard itt szállt le a géppel, és kezdte kipakolni különféle dobozait a méretes csomagtartóból. Sandoval némán segédkezett. Az őrjáratra kiképzett lovak nyugodtan léptek ki a keretből, amiben utaztak, és legelészni kezdtek a lejtőn.

Egy idő után az indián törte meg a csendet.

— Ez nem vág a szakmámba. Mit barkácsolsz?

Everard megveregette a kis gépezetet, amit már félig összerakott.

— Egy időjárásszabályzó készülékből alakítottam át, amit a Hideg Századoktól kezdve használtak. Egy feszültség-osztó. Olyan villámlást lehet vele csinálni, amilyet még sosem láttál, dörgéssel együtt.

— Hmm… a mongolok nagy gyengéje — Sandoval hirtelen elvigyorodott. — Nyertél. Akkor akár lazíthatunk is, és élvezhetjük az előadást.

— Csinálnál valami vacsorát, amíg összerakom ezt a vacakot? Persze tűz nélkül. Nincs szükségünk ilyen világias füstre… Ó, és van egy kivetítőm is. Ha hajlandó vagy átöltözni és a megfelelő pillanatban felveszel egy csuklyát, vagy valamit, hogy ne lehessen rád ismerni, akkor egy kilométer magasra kinagyítalak. Fele olyan ronda leszel, mint életben.

— És mi lesz a hanggal? A navajo énekek eléggé ijesztőek tudnak lenni, ha valaki nem tudja, hogy csak egy Yeibichai vagy valami hasonló.

— Gyerünk!

A nap a végéhez közeledett. A fenyők alján már sötét volt, a levegő hideg és metsző lett. Dolga végeztével Everard befalt egy szendvicset, és messzelátóján keresztül látta, hogy a mongolok előőrse éppen azt a helyet választja tábornak, amire ő gondolt. Aztán a vadászok jöttek a napi vad-zsákmánnyal, és nekiláttak a főzésnek. A fősereg napnyugtakor futott be, annak rendje s módja szerint berendezkedett, aztán enni kezdett. Toktai valóban keményen hajtotta őket, kihasználta a világosság minden percét. Amikor leszállt a sötétség, Everard lóháton ülő, íjas őröket látott. De a saját lelkesedése alábbhagyott, bármennyire igyekezett. Olyan emberekkel száll szembe, akik megrengették az egész világot.

Korai csillagok ragyogtak fel a hófödte csúcsok felett. Ideje volt munkához látni.

— Megkötötted a lovakat, Jack? Megijedhetnek. Mint ahogy a mongol lovak biztosan meg is fognak. Oké, kezdjük! — Everard megpöccintett egy főkapcsolót, és leguggolt a készüléke halványan derengő gombjaihoz.

Először csak egy halvány kék villanás cikázott át ég és föld között. Aztán elkezdődött a villámlás: egymást érték a csapások, fák törtek derékba alattuk, és megremegett a hegyoldal. Everard elindított egy gömbvillámot, ami szikrát szórva, kanyarogva bukdácsolt a tábor felé, aztán fölötte felrobbant. Az ég egyetlen fehér izzásba borult.

Süketen és félig vakon kivetített egy fluoreszkáló ionizációs függönyt. A fénylapok vörösen-kéken tekeregtek, mint az északi fény, és sziszegtek az ismétlődő villámcsapások alatt. Sandoval előlépett. Egy szál gatyára volt vetkőzve, testét ősi sármintázat fedte. Az arcát végül nem takarta el, csak bekente sárral, és olyan lett a kifejezése, amilyennek Everard még sosem látta. A gép letapogatta, aztán megváltoztatta a kivetített képet. Ami most a sarki fény előtt állt, az egy hegynél is magasabb volt. Furcsa táncot járt, és a dörgésnél is hangosabb fejhangon nyüszített és ugatott.

Everard meglapult a fény alatt, ujjai feszülten vártak a vezérlőpult felett. Benne magában is felébredt valami ősi félelem: a tánc olyan dolgokat hívott elő benne, amikről már el is feledkezett.

Júdásra! Ha ettől nem mennek el…

Visszatért a hidegvére. Még az órájára is ránézett. Fél óra… adjunk nekik még tizenöt percet, amíg a vetítő kimerül… Biztos, hogy inkább hajnalig a táborban maradnak, nem szaladnak szét eszetlenül a sötétben, ennyi fegyelem van bennük. Minden így marad, ahogy van, még órákig, aztán jöhet az utolsó támadás az idegek ellen: egyetlen elektromos villám, ami belecsap egy fába a közvetlen közelükben… Everard intett Sandovalnak, hogy lépjen hátra. Az indián leült, és hangosabban zihált, mint azt erőfeszítései látszólag indokolták volna.

Amikor a zaj megszűnt, Everard azt mondta:

— Szép műsor volt, Jack — A saját hangja vékonykának, furcsának hangzott.

— Már évek óta nem csináltam ilyesmit — motyogta Sandoval. Meggyújtott egy gyufát. A sercenés szinte belehasított a csendbe. A kurtán fellobbanó lángnál látszott elvékonyodott ajka. Aztán elaludt a láng, és csak a cigarettája parázsló vége látszott.

— A rezervátumban senki sem vette komolyan ezt a dolgot — folytatta nemsokára. — Néhány öreg akarta, hogy mi, fiúk megtanuljuk, nehogy kihaljon az ősi szokás, és hogy emlékezzünk rá, hogy még mindig egy nép vagyunk. De mi inkább arra gondoltunk, hogy a tánccal kereshetünk egy kis pénzt a turistáktól. Hosszabb szünet következett. Everard teljesen kikapcsolta a vetítőt. A beálló sötétségben Sandoval cigarettája úgy parázslott, mint egy apró vörös csillag.

— Turisták! — mondta végül. Aztán egy idő után:

— Ma este egy cél érdekében táncoltam. Ma este a tánc jelentett valamit. Ezt még sosem éreztem azelőtt.

Everard hallgatott.

Aztán az egyik ló, amelyik még mindig ideges volt az előadástól, felnyihogott. Everard felnézett. Csak éjszakát látott.

— Hallottál valamit, Jack?

A zseblámpa fénye szinte felnyársalta.

Egy ideig el is vakította. Aztán átkozódva felugrott, és sokkpisztolya után kapott. Egy árny ugrott elő valamelyik fa mögül, és gerincen vágta. Everard hátraugrott, és felemelte a fegyvert. Találomra tüzelt.

A zseblámpa még egyszer körbepásztázott. Everard észrevette Sandovalt. A navajo nem tudta felvenni a pisztolyát: fegyvertelenül kerülgette egy mongol penge csapásait. A kardos támadó utána vetette magát. Sandoval visszatért a jó öreg őrjárati dzsúdó-fogásokhoz. Letérdelt. A mongol elbizonytalanodva vágott, de elhibázta, és hasával egyenesen a másik vállába futott. Sandoval ütés közben állt föl. A tenyere élével felütötte a mongol állat. A sisakos fej hátracsuklott. Sandoval ráütött a szerencsétlen ádámcsutkájára, kicsavarta a kardot a kezéből, megfordult, és hárított egy hátulról érkező csapást.

Egy hang rikkantott parancsolóan a mongol vinnyogás felett. Everard elhátrált. Egyik támadóját egy lövéssel leterítette, de voltak még közte és a gépe között. Körözve került szembe velük. Lasszó tekeredett a válla köré, aztán egyetlen szakértő rántástól megszorult rajta. Ment tovább. Négyen estek neki. Féltucat lándzsanyelet látott lecsapni Sandoval fejére, de aztán már nem volt ideje, csak harcolni. Kétszer is lábra állt, de addigra a pisztolya már eltűnt, a Mausert kirántották a tokjából — a kis emberek maguk is jók voltak a yawara-stílusú küzdelemben. Lerántották és ököllel, csizmával, tőrmarkolattal csépelték. Sosem vesztette el teljesen az eszméletét, de a végén már nem törődött a fájdalommal.

Загрузка...